Cseri Kálmán

Ádventtől egészen húsvétig a Lukács evangéliumát olvassuk most. Majdnem négy hónapon keresztül ez a lelki táplálékunk. Hasznos lehet az, ha egy bibliai könyvet egy kicsit madártávlatból is megnézünk, és az egészet, az egésznek a lényegét és célját próbáljuk világosabban érteni, akkor sokkal gazdagabban szólalnak meg a részletek is. Tegyük ezt most, és az igehirdetés első felében hadd mondjak néhány általános, de fontos tudnivalót a Lukács evangéliumáról, aztán a második felében hajoljunk a most hallott példázat fölé, és nézzük meg mi ennek a személyes üzenete hozzánk.
Ha azt kérdezik: hány evangélium van, akkor erre vajon mi a helyes válasz? Ez be​ugratós kérdés, mert a helyes válasz az, hogy egy evangélium van: az az örömhír, ami az Isten megváltó szeretetéről szól. Az arról szóló evangélium, hogy mit tett Jézus azért, hogy minket Istenhez visszavezessen. Egy ilyen nagy örömhírről tud a Szentírás. Ennek az örömhírnek és a vele kapcsolatos eseményeknek a részleteit négyen is leírták. Négy evangélista van, de egy evangéliumról szól mind a négyüknek a könyve.
Legelőször Márk írta le a legrövidebb evangéliumot, mégpedig Péternek a beszámolója alapján. Péter volt szem és fültanú ezeknél az eseményeknél, és ő lelki gyermekének, Márknak tollba mondta az evangéliumot. Ez 64 körül történt, nem sokkal az előtt, hogy utána Péter vértanúhalált halt. Ezt követően született meg Máté evangéliuma. Vele egyi​dőben vagy egy-két évvel később Lukácsé, és egy kicsit később, a 80-as években Jánosnak az evangéliuma.
Melyikük kiknek írta?
Elég egy pillantást vetni rá és azonnal kiderül, hogy Máté zsidóknak írta az evangéliumát és a célja az volt, hogy az Ószövetség alapján is bebizonyítsa, meg Jézus cselekedeteivel illusztrálja, hogy a názáreti Jézus a megígért Messiás, a Krisztus.
Van egy olyan görög Bibliám, amelyikben az ószövetségi idézeteket vastag betűvel szedték. A Máté evangéliuma tele van vastagon szedett mondatokkal. Idézi újra és újra az Ószövetséget, mert akiknek ő az evangéliumot, a Jézusról szóló örömhírt szánta, azoknak ez volt a nyomós érv, hogy meg van írva az Ószövetségben, és íme lássátok: Jézus életében ez betű szerint beteljesedett. Jézus a Krisztus.
Lukács ezzel szemben görög műveltségű pogányoknak írta az evangéliumot. Alig van benne ószövetségi idézet, mert nem is ismerték az Ószövetséget és az nekik nem volt érv. Az nem jelentett semmit. Előbb meg kellett volna magyarázni azt, amire hivatkozik, aztán bebizonyítani, hogy ez megerősíti azt, amit állítani akar, és ez céltalan, hosszadalmas eljárás lett volna. Az egész Lukács evangéliumában egyetlen arám szó fordul elő, az ámen. Amikor Jézus azt mondja: bizony, bizony mondom néktek, ámén, ámén legó hümin.
Máténál olvassuk azt, hogy Jézus így szól Jairus leányához: „Tálita kumi!”, ami megmagyarázva azt jelenti: leányka kelj fel. Többször ott van az abba, atyám szó. Először arámul, azután görögül írja le Jézusnak a kereszten mondott szavát: „Éli, éli, lamá sabaktáni!” Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem!? — mert mindez közelebb vitte Máté olvasóihoz az evangéliumot, de Lukács ilyeneket nem használ. Ezt az egyetlen arám szót használja, az áment. Még a hozsánnát sem használja virágvasárnapkor.
Ki volt Lukács?
Önmagát nem nevezi meg egyszer sem. Pál apostol háromszor említi őt. Egy alkalommal így, hogy a szeretett orvos. Aztán tudjuk a Cselekedetek Könyvéből, hogy második missziói útjától kezdve végigkísérte az apostolt útjain, és mint munkatársát említi az egyik levélben. Utolsó levelében, a Timóteushoz írt második levélben pedig egy summás, rövid, szinte életminősítés van ott Lukácsról: „Mindenki elhagyott engem, egyedül Lukács van velem.” Haláláig hűséges maradt ahhoz, akin keresztül valószínűleg ő is hallotta az evangéliumot és keresztyénné lett.
Tanulságos, hogy hogyan kezdi az evangéliumát Lukács. Mint görög műveltségű ember, tudta, hogy nagyobb írásművet illik egy tekintélyes, közismert embernek ajánlani, akinek a neve biztosítja, hogy nyugodtan másolják is majd ezt az iratot. Ezért kezdi így: ”Miután sokan vállalkoztak már arra, hogy tudósítsanak bennünket a közöttünk beteljesedett eseményekről úgy, amint reánk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: magam is jónak láttam, hogy miután eleitől kezdve mindennek pontosan utánajártam, sorjában megírjam azokat a neked, nagyra becsült Teofilus, hogy azokról a dolgokról, amelyekről tanítást kaptál, megtudd a kétségtelen valóságot.” (1,1-4).
Nem tudjuk, ki volt Teofilus, de nagyra becsült férfiúnak tartotta Lukács. Valószínűleg abban az időben közismert keresztyén lehetett. Neki ajánlja ezt az írásművét. Neki ajánlja ennek az írásműnek a második kötetét is, mert az Apostolok Cselekedetéről írott könyv meg így kezdődik: „Az első könyvet arról írtam, nemes Teofilusom, amit Jézus tett és tanított kezdettől egészen addig a napig, amelyen felvitetett,…” most pedig kezdi írni a második könyvet arról, amit Jézus tett és cselekedett az Ő szolgái, az apostolok által. Tehát a Cselekedetek Könyvét is Lukács írta. Egy két kötetes, csodálatos nagy mű. A leghosszabb, legterjedelmesebb evangélium és annak a folytatása a Cselekedetek Könyve.
Lukács azt mondja: fontos, hogy a te hited a valóságra épüljön. Ezért Lukács, aki az egyetlen olyan evangélista volt, aki nem volt szem és fültanúja ezeknek az eseményeknek, mindennek pontosan utánajárt. Ma szinte azt mondanánk, hogy történet kritikai precizitással, akríbiával kikérdezte a szem és fültanúkat, és az ő vallomásuk, bizonyságtételük alapján írta meg az evangéliumot. Ezért van Lukács evangéliumában a legtöbb olyan történet, ami a másik háromban nincs. Mindegyikben van néhány olyan, ami csak abban olvasható, de nála van a legtöbb.
A Cselekedetek Könyvéből tudjuk, hogy két évig tartózkodott Pállal Jeruzsálemben. Jeruzsálemben közeli kapcsolatba került a gyülekezet vezetőjével, Jakabbal, aki Jézusnak a testvére volt. Tőle nyilván sok részletet megtudhatott, amit a többi evangélista nem tudhatott meg. A Cselekedetek Könyve első részéből kiderül, hogy Jézus mennybemenetele után családja, Mária és Mária gyermekei, Jézus féltestvérei is, bekapcsolódtak a gyülekezet életébe. Rendszeresen együtt voltak igealkalmakon, imaközösségben. Nyilván Lukács őket is kifaggatta. Lehetséges — ez csak feltételezés —, hogy magától Máriától hallhatta a Jézus születésével kapcsolatos történeteket, amelyek csak a Lukács evangéliumában vannak leírva. Hogyan látogatta meg Mária Erzsébetet, és a fiatalasszony, aki a szíve alatt hordta Jézust, hogyan hallotta az idősebbiknek megtisztelő köszöntését. Hogyan látogatta meg Gábriel arkangyal Máriát. A tizenkét éves Jézus története is csak Lukács evangéliumában van. Valószínű, hogy primer forrásokból, a közvetlen szem és fültanuktól, sőt azoktól, akik ezt átélték, vette az információit.
I.
Mi jellemzi a Lukács evangéliumát? Öt legfőbb jellemvonását szeretném most rövi​den elsorolni, azután rátérünk az alapigére.
1) Jézusról végig úgy beszél, mint a világ megváltójáról. Máté azt sulykolta az ő népének, hogy higgyétek el, hogy Ő a Messiás, akit a proféták évszázadok óta megígértek. Benne jött el a szabadító az Isten választott népének. Ott is van szó arról, hogy Jézus a pogányok imádságát is meghallgatja, de nem azon van a hangsúly. Neki a célja ez volt. Lukácsnak meg az a célja, hogy az ő pogány atyjafiai meghallják az evangéliumot, az örömhírt, hogy minket is szeret Isten.
Ha valaki ezt tudva olvassa el a történeteket, sokszor szinte kihallja mögülük ezt az ujjongást, meg ezt a biztatást: hidd el, hogy téged is szeret, téged is szeret. Van egy gyermekének, amelyik Isten szeretetéről szól és ez a refrénje: téged is szeret, téged is szeret. Nos, Lukács ezt sulykolja mindenkinek, személyválogatás nélkül. Jézus a választott népből jött el, de az egész világért. Ez is benne van az Ószövetségben, hogy üdvösségem a föld széléig érjen — mondja Isten az Ézsaiás 49,6-ban. Számos igét idézhetnénk még, de Lukács erre teszi a hangsúlyt. És ezt mindjárt az első mondatoknál elkezdi.
Máté Ábrahámtól vezeti le Jézus családfáját. Lukács visszafelé halad és Ádámig viszi vissza. Az egész emberiségért jött Jézus, nem kizárólagos az az üdvösség, amit hozott.
Mit mond Simeon, amikor karjára veszi a kis Jézust? Ezt is csak Lukács írta le. Azt mondja: „Világosságul jött a ti gyermeketek a pogányoknak.” Az egész világnak, a pogányoknak is, minden népeknek. Csak a Lukács evangéliumában olvassuk, hogy Jézus nemcsak tizenkét tanítványt küldött ki, hanem kicsit később hetvenet is.
És honnan küldi ki őket? A félpogány Samáriából. Nem elég, hogy beteszi a lábát oda a pogányokhoz, a samaritánusokhoz, akikre ránézni sem illett, nemhogy beszélni velük, vagy a földjükre tenni a lábat. Nem csak bemegy oda, hanem onnan küldi ki hetven tanítványát, hogy hirdessék az evangéliumot. Mert semmivel sem szennyezettebb Samária földje, mint Galilea vagy Júdea. És Jézus nem fél a samaritánusoktól, sőt példaképpen állítja őket. És ez is csak a Lukács evangéliumában van. Az irgalmas samaritánus példázata, hogy milyen irgalmas egy zsidóhoz egy samáriai. Meg a tíz bélpoklos közül csak egy megy vissza megköszönni a gyógyulást, és ott van a zárómondat: ez pedig sama​ritánus volt.
Ahol csak lehet, igyekszik hangsúlyozni, hogy tág ölelésű az Isten szeretete. Mindnyájan beleférünk. Nemcsak a választott nép. Első rendben azok, de mindnyájan. Téged is, engem is szeret. Minket is szeret. Vegyük komolyan ezt az Ő szeretetét.
2) A másik gondolat, ami egészen átszövi a Lukács evangéliumát: Jézusnak az elveszettek iránti nagy szeretete. Ez is benne van a másik három evangéliumban is. Sok történetet tudnánk most erre említeni, de itt szinte minden történetben benne van valami módon, és egy sor történet, példázat, tanítás csak a Lukács evangéliumában szerepel, ahol hangsúlyosan ezt hirdeti: Jézus az elveszetteket, a kicsiket, a bűnösöket, a segítségre szorulókat nagyon szereti.
Szokták azt mondani, hogy egy-egy bibliai könyvnek mi a kulcsverse. Mi az a mondat, ami a legjellemzőbb rá. A Lukács evangéliumának a 19. rész 10. versét említik ekkor: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” És ez melyik történet végén van? Ez is csak a Lukács evangéliumában szerepel, a Zákeus történet végén. A rómaiakkal kollaborál, önző pénzember, a népének az ellensége és az Úr Jézus mégis bemegy hozzá. Ez az ember megváltozik, szétosztja a pénzét, és azt mondja Jézus: Ő is Ábrahám fia. Azt mondja: „Ma lett üdvössége ennek a háznak.” Ő az elveszettekhez jött, és az elveszettek megtaláltatottakká lesznek a vele való találkozásban, és megváltozik az életük.
Ezért írja le részletesen a bűnös nő történetét, ami szintén csak itt van. Ezért kerül bele a híres fejezet a Lukács evangéliuma közepére, az elveszett bárány, az elveszett drahma, és utána a két elveszett fiú: a tékozló fiú példázata. És csak a Lukács evangéliumában olvassuk azt, hogy Jézus keresztre feszítésekor az egyik latort beutalja a Paradicsomba. Egy gonosztevő is üdvözülhet. Az ember esze megáll! A keresztről a Paradicsomba.
Istennek ez a végtelen nagy kegyelme, amit Jézus hozott közel hozzánk, és amit azokhoz visz legközelebb, akik a legjobban rászorulnak, ez a Lukács evangéliuma egyik jellemző vonása.
3) Még hármat említek, amelyek már nem ennyire fontosak. Igen hangsúlyosak Lu​kács leírásaiban az asszonyok, akik másodrendű polgárok voltak, nem teljes értékű emberek. A bíróság előtt nem is tanúskodhattak. Csak arra valók voltak, hogy napestig húzzák az igát, cipeljék a vizet. Lukács azonban nagy tisztelettel ír az asszonyokról. Sok asszonyt név szerint is megemlít. Például azokat, akik az első hírvivői voltak a húsvéti örömhírnek. A 24. részben olvassuk név szerint őket. Ők vitték a tanítványokhoz. Nem a tanítványoktól hallották meg az örömhírt. Asszonyoktól hallotta meg a világ, hogy feltámadott az Úr. Márta és Mária története. A naini özvegy története itt olvasható.
4) Nagyon szigorú kritikával ír mindig a gazdagokról, főleg, ha azok fényűzően élnek és nincs irgalmas szívük. A gazdag és Lázár történetét is itt olvashatjuk.
5) Végül éppen a bevezetésben említett szempontok miatt különös gondja van arra, hogy az üdvtörténet eseményeit, tehát a Jézus életével kapcsolatos eseményeket pontosan belehelyezze a világtörténelembe. Rendkívül pontos időmeghatározásai vannak. Mindjárt az l. fejezetben, amikor ennek az ajánlásnak, amit idéztünk, vége van, ezt írja: „Heródesnek, Júdea királyának idejében” — és akkor leírja a Zakariás papról szóló történetet.
Vagy a második fejezetben. Jézus születését nem azzal kezdi, hogy jönnek az angyalok, és mit mondanak a pásztoroknak, hanem „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó.”
Még jellemzőbb, ahogy a 3. fejezetet kezdi, a Keresztelő Jánosról szólót. Hatszoros időmeghatározást ad. Szinte azt mondja, hogy aki nem hiszi, járjon utána. Ezek nem légből kapott kitalálások, ezek megtörténtek. Itt tényekről van szó. Eseményeket fogok leírni nektek. Így cselekedett Isten miértünk. Ezeket cselekedte Jézus. „Tibérius császár uralkodásának tizenötödik évében, amikor Júdea helytartója Poncius Pilátus volt, Galilea negyedes fejedelme Heródes, Iturea és Trakhónitisz tartományának negyedes fejedelme Heródes testvére, Fülöp, Abiléné negyedes fejedelme pedig Lüszániász volt, Annás és Kajafás főpapok idején szólt az Úr Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában”.
Ez nem felesleges dolog, mert akkor is, ma is sok olyan ostoba és valóban légből kapott rágalommal illetik az üdvtörténet eseményeit, mintha azok nem történtek volna meg. De ha valamiről tudjuk, hogy mikor történt és hol történt, akkor utána kár vitatkozni azon, hogy megtörtént-e. Ezt Lukács fontosnak tartja.
A két elsőt megint hadd ismételjem meg: Jézus az egész világ megváltója, téged is szeret. Jézus az elveszettekhez, az elesettekhez jött elsősorban és az irántuk való szeretet motiválja mindazt, amit cselekszik.
II.
Most menjünk vissza a felolvasott példázatra, ahol arról van szó, hogy valaki azt mondja Jézusnak: milyen boldog lehet az, aki az Isten országának a vendége. És akkor elmondja ezt a példázatot, ami az Isten országáról szól. A nagy vendégség, a nagy lakoma mindig az Istennel való közösséget, az Ő királyi uralmának a megvalósulását, nyugodtan mondhatjuk: az üdvösséget példázza. Jellemző, hogy Máté ugyanezt a példázatot úgy írja le, hogy a király lakomát készített a fiának. És azonnal eszünkbe juthat a Jelenések könyve, a Bárány menyegzője. Itt tehát arról van szó, hogy kik kerülnek be az üdvösségbe. Kik fognak részt venni az Isten lakomáján. Ki üdvözülhet?
Megkérdeztem próbaképpen most néhány embert. Majdnem mindenki azt válaszolta: a jó emberek. Pimasz voltam, megkérdeztem: minek alapján fognak üdvözülni a jó emberek? Hát az érdemeik, a cselekedeteik alapján. Ez a Bibliaellenes tévgondolat él ott vallásos emberek tömegeiben is. A jók fognak üdvözülni és azért üdvözülnek, mert jók voltak. Tehát sok jó cselekedetük van. Figyeljük meg, hogy az ilyen mondatok mögött, amit most idézek, milyen vaskosan ott van ez a tévedés és tévelygés.
Valami baj történik egy vallásos emberrel. Ezt érdemlem én a jó Istentől?! Vagy azt mondja: talán nem cselekedtem annyi rosszat, hogy ne kaphatnék kegyelmet tőle. De ezt nem lehet tudni, mert azért cselekedtem elég sok rosszat. De hát törekedtem a jóra is. Hogy merre billen a mérleg, ezt csak Ő tudja. Reméljük, hogy a jó felé billen, vagy egy kicsit Ő is megpöccinti. Mintha Isten így osztogatná az üdvösséget, mintha ez lenne a kegyelem.
A Krisztusban kapott váltság egészét nem érti az, aki így gondolkozik. De áthatotta ez a pogányos gondolkozás a mi szívünket is. Irtsuk ki magunkból, és tanuljuk meg, mit mond erről Isten igaz igéje, mert ez a példázat nagyon jól szemlélteti ezt.
Miért nem kerültek be azok, akiket eredetileg meghívott a gazda? Azért, mert valami mást fontosabbnak találtak. Aki nem azonnal és nem készségesen fogadja el a meghívást, az kimarad. Ez is fontos. Itt nem cselekedetekről van szó, itt valaminek az elfogadásáról van szó: az nekem nem kell. Nekem most sokkal sürgősebb maszek feladataim vannak. Az Isten még ráér, megvár Ő engem. Majd, ha érkezésem lesz. Majd, ha már nem tudok mással foglalkozni. Érezzük, milyen Isten-káromló gondolkozás ez?
Isten az Ő Fiának a menyegzőjére hív, mi lehet annál fontosabb, mint maga az élet? Az az élet, amit a vele való közösség itt is kiteljesít, és amin semmit nem változtat, ha egyszer megáll a szívünk és lehunyjuk a szemünket, mert aki Őbenne hisz, ha meghal is, él az. Ezt kínálja, erre hív és azt mondom: nem érek rá. Ezek után teljesen mindegy, mivel indokolom, mi miatt nem érek rá. Nos, ezek nem kerülnek be oda, mert nem fogadják el.
És akkor a gazda hív másokat. Jézus itt kiélezi a dolgokat, mert ilyen nincs. Amit Ő itt a példázatban elmondott, ilyen nem történhetett meg, hogy sántákat, fogyatékosokat, a kerítésen kívülieket, pogányokat hívjanak a megterített asztalhoz. Ilyen nincs. Ott menjen tönkre inkább az egész étel, amit elkészítettek, ha a meghívottak nem jöttek. Ilyen nem jutott eszébe senkinek, ez képtelen gondolat volt.
Jézus sokszor provokálta így a hallgatóságát. Mondott valami képtelenséget, ami azonban mégis megtörténhetett volna, ha másként gondolkoznak. Azt mondja: az Isten országában megtörténnek azok a dolgok, amikre mi nem is gondolunk. Mert behívják ezeket, és ezek ülnek le oda az asztal köré. Kik vannak az Isten országában, kik fognak üdvözülni? Akik elfogadták az Isten hívását. Na de hát a kerítésen kívül lakik! Kit érdekel. Isten hívta, ő meg komolyan vette a hívást. Ez a komolyan vétel a hit. Az, hogy nincs feltétele, az hogy nem az érdemei alapján hívja: a kegyelem. Az, hogy komolyan veszi és leül oda, ahova hívták, ez a hit. És kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által.
Itt szeretnék néhány pontot részletezés nélkül elsorolni. Arra figyelmeztet minket Jézus itt, hogy gyakran van akadálya annak, hogy mi Isten hívásának engedjünk. Gondoskodik arról az ördög, aki szeretne a rabságában tartani mindenkit, ahova születtünk, hogy vetélytársai legyenek az Isten hívásának. Ez nagyon szép és fontos program, hogy azon a lakomán részt vegyek, de… Most ez sürgősebb. Lehet, hogy az fontosabb, de az ökröket most kell kipróbálni stb. Számoljunk ezzel, hogy mindig lesz sokféle akadálya annak, hogy Istenhez visszakerüljünk, vagy ha valaki már újjászületett, növekedjék, hogy a megfelelő táplálékot aznapra is megkapja. Szinte minden reggel meg kell harcolni azért, hogy az odanyomakodó feladatokat az ember félresöpörje és azt mondja: most megyek a lakomára. És először az én Uram előtt állok meg, aztán majd megvárnak a feladatok és csinálom. Ez nekem gyakran harc. Ezt őszintén megmondom. Boldog az, akinek ez nem harc, de biztos van neki más. Az akadályokkal számolnunk kell, de azok arra valók, hogy félresöpörjük őket.
A másik, hogy nekünk ezzel a reménységgel kell mindenkire néznünk, hogy téged is szeret, téged is szeret. Akármilyen elvetemült, nehéz ember, szoktuk mondani ezt a csúnya jelzős szerkezetet: reménytelen eset. Jézus senkit sem tekintett esetnek. Ő elveszett embereket látott. Örökkévaló lelket látott mindenkiben. Lehet, hogy odavezetett az eddigi útja, úgy alakult a sorsa, ilyen alkatot örökölt a szüleitől, de nem reménytelen. Az egyik könnyebb, a másik nehezebb, de Ő előtte nincs különbség. Nekünk ezzel a reménységgel szabad imádkoznunk mindenkiért, a legnehezebb embereinkért is. Ezzel a reménységgel szabad az evangéliumot mondanunk, akár milyen gúnyosan elhúzza is most még a száját. Hallotta az evangéliumot. És ha azt ezzel a szeretettel mondtuk, az benne marad. Ott van egy mag, aztán majd kikel valamikor. Arra már Istennek van gondja.
Jó lenne, ha reménységgel néznénk egymásra. Mindnyájunknak vannak reménytelennek tűnő nehéz embereink. Akibe Isten beleoltotta a lélekmentes szenvedélyét, az néha megszenved azzal, hogy nem mozdul, nem hallja, süket teljesen. Mondjam még egyszer, ne mondjam? Ezzel a reménységgel nézzünk mindenkire.
Nem szabad erőszakoskodni. Egy meghívást adtak át a gazda szolgái. Nekünk is ezt a szép és kedves meghívást kell átadni. Olyan szép ez a mondat: „Gyertek el, mert immár minden kész.” Ez kedvet is csinál, bátorít is. Nem bőbeszédű, nem magyarázza agyon. A lényeget mondja: gyertek el, mert immár minden kész. És amikor sokan elmennek, akkor elhangzik egy másik szép mondat: „Még mindig van hely…” Ott van a te helyed is üresen. Gyere el. Majd eldönti, hogy jön vagy nem jön, meg Isten Szentlelke elvégzi benne legfőképpen. A mi dolgunk: a meghívás átadása.
A megelőzőkben beszél Jézus arról, hogy egyoldalúan is vállalnunk kell az áldozatot, a szolgálatot, a szeretetet. A példázat előtti versekben mondja ezt: „Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, rokonaidat vagy gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívj meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.”
Mert olyan sok keserűséget indukál ez is bennünk, hogy észre sem veszi, szóvá sem teszi, nem köszöni meg. Miért kellene megköszönnie? A mi jutalmunk készen van a mennyekben. Állítsuk be magunkat arra, hogy legrosszabb esetben egyoldalúan is adni, adni, adni morgás, zúgolódás, elégedetlenség nélkül. Nem itt kapunk fizetséget a szolgálatért. A mi Urunk elkészítette azt az igazak feltámadásakor. Részesülsz a jutalomban, nem fog Ő megfeledkezni rólunk.
Mit tettek ezek a meghívottak a vacsoráért? Segítettek-e teríteni, hozzájárultak-e valamivel a vacsorához? Előtte tettek-e a gazdának valami szívességet? Van ilyen: nem akarom pénzzel honorálni, mert annál közelebb vagyunk egymáshoz, de gyertek el egy finom vacsorára. Itt semmi ilyenről nincs szó. Ezek nem tettek szívességet. Nem vittek magukkal semmit, csak az éhes gyomrukat. Nem segítettek teríteni sem. Egy dolgot tettek: megették. Ez a hit. Ez a kegyelem: noha nem érdemlem meg, semmivel nem szolgáltam rá, Isten mégis kínálja; és az a hit, hogy jól tudom, hogy nem érdemlem meg, semmivel sem szolgáltam rá, de hálás szívvel elfogadom, és bizonyos vagyok abban, hogy az enyém. Megbocsáttattak a bűneim, van helyem az atyai házban. Szabadulást adott nekem Jézusban és még engem is kész használni mások javára. Megyek és ez a hála lesz attól kezdve a rugója minden cselekedetemnek. Nem érdemeket akarok szerezni, hanem meg akarom köszönni azt, amit kaptam tőle.
Lesznek tehát akadályai annak, hogy Isten hívását, vagy azt, hogy még közelebb hív magához, elfogadjuk. Éberen őrködnünk kell, és minden akadályt bátran félre kell söpörni ennek az útjából. Ő el akar segíteni arra, hogy ezzel a reménységgel nézzünk mindenkire, hogy Isten őt is szereti, neki is lehet még új élete. Nem szabad ezt erőszakolnunk, főleg a családon belül nem, de a hívást nagy szeretettel át lehet adni.
Minden kész. Egyoldalúan is legyünk készek erre, és vegyük komolyan azt, hogy semmit nem tettünk ezért. Egyedül Jézus tett meg mindent, de Ő aztán mindent megtett. Beleizzadt, vért verejtékezett a Gecsemáné kertben. Belefáradt és azt kérdezte az Atyától: meddig kell még elszenvednem ezeket? Mikor tudta, hogy még nehezebb szenvedés vár rá, megriadt és azt kérdezte: feltétlenül ki kell-e inni az utolsó cseppig a keserű poharat? A végén kiitta. Engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Amikor elhangzott: elvégeztetett, akkor hasadt ketté a kárpit, ami a bűnös embert addig elválasztotta a szent Istentől. Azóta mehetünk közvetlenül a Gazdához, a mi Atyánkhoz, Jézussal együtt. Mert Ő mindent elkészített nekünk.
Jó lenne, ha minden nap hálát tudnánk adni ezért.

Ezeken a havonként ismétlődő esti istentiszteleteken egy sorozatot kezdtünk, aminek azt a címet adtuk, hogy Jézussal egy hajóban. A gondolatot A legyek ura c. regény adta, amelyik azokról a gyerekekről szól, akik egy lakatlan szigetre vetődtek, és láttuk, amikor részletesen ismertettük a cselekményt, hogy a mi romlott természetünknek a vad indulatai előjöttek ott belőlük és elkezdték egymást öldökölni. Nem volt ennivalójuk, nem volt vezetőjük, nem voltak kulturált körülményeik, és abban a helyzetben előbb-utóbb, de inkább előbb menthetetlenül elpusztultak volna. Egy hajó azonban észrevette a füstjeleiket és megmentette őket.
Láttuk, hogy a Biblia tanítása szerint ugyanez történt velünk, emberekkel is. Amikor mi Istennek hátat fordítottunk, akkor az életet, az egyetlen életlehetőséget hagytuk magunk mögött. Jézus Krisztus azonban utánunk jött erre a halálszigetre, hogy megmentsen minket. És azt a metaforát használtunk, hogy Jézus az a mentőcsónak, amibe ha beszáll valaki, bizonyosan megmenekül. De a megmenekülésre, az életben maradásra más lehetőség nincs. Számunkra is csak kívülről, csak felülről jöhetett segítség. De jött.
És amikor legutóbb így együtt voltunk, azért választottuk az Úr Jézusnak ezt a mondatát alapigéül: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” Olyan sok mindent mond Jézus erről, hogy mit jelent az, hogy Ő megmenti azokat, akik benne hisznek, hogy érdemes ezeket sorra vennünk. Ha Isten segít, minden hónapban egy-két ilyen jézusi mondást veszünk majd sorra.
A múltkor azt láttuk, hogy aki beszáll ebbe a mentőcsónakba, vagyis aki hisz Őbenne, az megmenekült a biztos haláltól és azt — mint ahogy a regénybeli gyerekeket hazavitték a szüleikhez, az apjukhoz és ott mindent megkaptak, amire szükségük volt — Jézus visszaviszi a mennyei Atyához, akitől mi elszakadtunk.
Ma egy újabb és egyszerű jézusi állítást vizsgáljunk meg közelről. Azt mondja Jézus, hogy vele egy hajóban lenni azt jelenti, hogy vele újra közösségbe kerülni. Együtt lenni Ővele. Jézusban hinni azt jelenti, hogy helyreáll az embernek a vele való lelki közössége, és az ilyen ember szakadatlanul az Ő jelenlétében, vele közvetlen közösségben, az Ő közelében él.
Megértem, ha valaki erre egy kicsit megrándítja a vállát, és azt mondja: na és, ez olyan nagy dolog? Ez magától értetődik, hogy ha beszáll a csónakba, akkor vele együtt van. Minek erről külön beszélni?
Ez nem magától értetődik. Ez a világ egyik legnagyobb csodája. A Biblia azt mondja egy helyen, hogy Isten erre külön kiválaszt és elhív embereket. Azt olvassuk az 1Kor 1,9-ben, hogy „Elhívott minket az Ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” A Jézussal való közösség jelenti az ember számára az életlehetőséget. Bibliai szóval ez a Jézussal helyreállt közösség maga az üdvösség. Aki abba a bizonyos mentőcsónakba belép, vagy most már képek nélkül, aki Jézusban hisz, hitetlenből hívővé válik, az belépett a mennyországba. Annak a földi életét már sokféle gondja és nehézsége között is a mennyországnak a békessége, kiegyensúlyozottsága, bizonyosságai határozzák meg. Az ilyen ember visszakapta az életet. Az örök, a teljes, az értelmes életet. Az történik vele, minthogyha egy madárfióka kiesik a fészekből, ezek a fiókák általában elpusztulnak, mert vagy meg is sérül, vagy, még ha sikerül visszatenni sértetlenül, akkor sem mindig fogadják be, mert nem bírja a madár az emberszagot, és azt onnan kilökik. De ha mégis sikerülne, neki ez az egyetlen lehetősége, hogy életben maradjon. Mi nem tudunk táplálni és felnevelni egy kis fiókát a legtöbb esetben. Már pedig mi, emberek, így estünk ki abból a fészekből, amit a mi Istenünkkel való közösség jelentett. Aki Jézusban hisz, az visszakerül a fészekbe. Annak újra lehetősége lesz az életre. Helyreáll az ősállapot, amibe Isten beleteremtett minket.
Ezért mondja Jézus: „Én vagyok az élet, és aki hisz énbennem, az, ha meghal is, él.” Előtte is az él igazán itt a földi életben, de a vele való közösség olyan élet, hogy azt nem zavarja meg még a biológiai halálunk sem. Az, ha meghal is, él, mert Ő az élet.
Jó lenne, ha Isten Szentlelke kibontaná ma este előttünk, hogy mit jelent Jézussal együtt lenni:
Amikor a tanítványokat egy egész éjszakai imaharc után Jézus kiválasztotta, akkor — mint olvastuk — hármas célt jelölt meg, hogy mire választotta ki őket. Választott tizenkettőt, hogy vele legyenek, hogy kiküldje őket prédikálni, és hogy hatalmuk legyen folytatni azt a szabadító munkát, amit Jézus elkezdett. A három közül ma csak az elsőről beszéljünk.
Mit jelent ez, hogy vele legyenek? Egészen gyakorlati módon szeretném elmondani, úgy hogy nyugodtan hozzátehetném minden esetben azt is: én is így tapasztalom, de titeket ne az győzzön meg, hogy mit tapasztalok, hanem az, hogy mit mond a Szentírás. Négy dolgot említek, mit jelent Jézussal együtt élni.
Először is azt, hogy az ilyen ember soha többet nem lesz magányos. Akárhogy alakul az élete, akármi történik vele, minden pillanatban az ő hatalmas barátjának (a Biblia két helyen is mondja, hogy szabad így neveznünk Őt), legidősebb bátyjának, akinek a kedvéért az Atya minket, nyomorultakat is gyermekeivé fogadott, a jelenlétében él. Aki Jézusban hisz, soha többé nem lesz magányos.
A magányosság nagyon meg tudja gyötörni az embert. Amikor valakinek át kell élnie az elhagyatottságot, kiszolgáltatottságot, az ezzel járó tehetetlenséget, az keserves kínokat jelenthet. Pici gyerekek egyszerűen belebetegszenek, ha ezt át kell élniük. Látom közelről, hogy a kamaszok mennyit szenvednek amiatt, amikor úgy érzik, hogy őket senki sem érti meg. Most ez mindegy, hogy így van vagy nincs, de sok igazság van benne. Úgy élik át, hogy senki sem érti meg őket és igazában nem is érdekel senkit az, hogy mik az ő problémáik. Ebből sokféle lelki betegség is következhet.
Vagy amikor valakit megaláznak, megszégyenítenek, és — idézek egy irodalmi művet — röhög az osztály, ott van és céklapiros arccal áll, szeretne elsüllyedni vagy eltűnni, de egyiket sem lehet, szenvedni kell amiatt, hogy egyedül van a kör közepén gúny tárgyaként. Senki nem áll oda mellé, hogy legalább osztaná a sorsát. A magány, az egyedüllét nagyon megviseli az embert.
Vagy amikor egy házasságban kell átélnie valakinek azt, hogy „Ó csillag, mit sírsz, messzebb te sem vagy, mint egymástól itt a földi szívek. A Szíriusz van tőlem távolabb, vagy egy-egy társam, (esetleg a házastársam)? Jaj, ki mondja meg?” Láttam már férfit is sírni emiatt, hogy így párban még talán fájdalmasabb a magány, mint ha egyedül kellene átélni.
Vagy amikor válás után rászakad az emberre: mostantól kezdve egyedül kell döntenem mindenben. Egyszerre egyedül lett felelőssé a szülő a gyermekéért. Nincs kivel megbeszélni, nincs kontroll. Nem tudjuk megbeszélni, el kell döntenem és vállalnom a döntés következményét.
Vagy amikor hazamegy valaki a temetésről az üres lakásba.
Vagy amikor elmennek karácsonykor a vendégek, otthagyják a sütemények romjait, meg a mosogatnivalót, és egyszerre csend lesz. Nincs kihez szólni.
Folytathatnánk még szinte vég nélkül. A magányosság nagyon meg tudja gyötörni az embert. És akik már Jézus Krisztusban hiszünk, arról tehetünk bizonyságot, hogy akármilyen élethelyzetben kimondhatatlanul sokat jelent az, hogy én itt most nem vagyok egyedül. „Lehet, hogy elhagynak emberek, de mit árt, ha Ő veled. Töröld le könnyedet, Jézus szeret.” Ezt éli át a hívő szakadatlanul: Nem vagyok egyedül. Még ha mindenki ellenséggé válik is és szembefordulnak velem, akkor sem vagyok egyedül. Annyira nem, ahogy azt egy német evangélista mondta: Jézussal egyedül is többségben vagyok. Pedig sok ellensége volt.
Ez nem valami olcsó, vagy nagyképű önvigasztalás, hanem ez tény. A hívő bele van ágyazva a Krisztussal való közösségbe, mint egy búvárharang borul föléje az a Megváltó, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és aki azt mondta: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő barátaiért.” És Ő az életét adta miérettünk.
A legegyszerűbb dolgokban is átéli a hívő ember. Valaki épp a közelmúltban lelkendezte el, hogy van nekem fogalmam arról, mit jelent úgy igazán az Úr Jézussal együtt élni? Azóta egészen más például egy vasárnapi ebéd. És elmondta milyen volt az előtt, és hogy ugráltak fel a végén indulatosan az asztaltól és milyen ma. De akár egy hétköznapi vacsora, amikor mindenki fáradt, de azóta egészen másként beszélünk egymással. Mindennek, minden bánatnak, tehernek is más a súlya.
Valaki szégyenkezve mondta, hogy azóta is volt okom többször sírni, mióta az Úr Jézussal járok, de azóta másként sírok. Megkérdeztem, hogy mit jelent ez: másként? Kiderült, hogy nem tudja, és lehet, hogy nem is lehet ezt ennél racionálisabban megfogalmazni. De, hogy másként, az sokat jelent. Azt jelenti, hogy például nem úgy gyászolok, mint akiknek nincsen reménységük — ahogy Pál apostol írta, hanem úgy, mint akiknek van.
És … Ez a Jézussal való közösség megmarad azon az órán is, amit egyikünk sem fog tudni megosztani senkivel, a halálunk óráján. Ő az egyetlen, aki akkor is ugyanolyan közel marad, karnyújtásnyira, hallótávon belül, és aki minél nehezebb helyzetbe kerülünk, annál hatalmasabban szokta megmutatni a szeretetét és a hatalmát. De a halál után is megmarad. A tanítványoktól búcsúzva azt mondta: „Előre megyek, helyet készítek nektek, és majd eljövök értetek, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” A Jézusban hívőnek ezt jelenti meghalni. Én is ott leszek, ahol Ő, az atyai házban (Jn 14,1-3).
Ezért készült Pál apostol a halálára úgy, ahogy a Filippi levélben leírja: „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, de ha Ő azt akarja, itt maradok és szolgálok tovább közöttetek.” A Krisztussal lenni életben és a meghalás után. Az ideig való világban és egy örökkévalóságon át.
Csak azt tudom mondani mindenkinek, ha még nem léptél be ebbe a csónakba, lépjél be még ma! Sose leszel egyedül.
A második, amit átél az, aki Jézussal jár, hogy az Ő közvetlen közelsége, a vele való közösség formál bennünket. Ha meg se szólal, hat. Jézusnak kisugárzása van. Nemcsak akkor volt így, ma is így van. A mi feltámadott, élő Urunk az Ő közelében alakít bennünket. Ha itt egy lapot visszalapozunk a Márk evangéliumában és Péteréknek a legelső elhívását olvassuk, akkor Jézus ezt mondta nekik: „Kövessetek engem, és én azt művelem, hogy embereket halásszatok.” (Mk 1,17). Azt művelem … Kezébe veszi őket mint nyersanyagot, dolgozik rajtuk, és míves munkaként kerülnek ki a kezéből. Pontosan ez történt például egy ilyen vadóc Péterrel, akinek ezt legelőször mondta. Míves munkaként kerül ki egy félvad vagy egészen vad ember, mint amilyen én is voltam, meg amilyennek mindnyájan születtünk, meg azok a gyerekek a regény szerint elvadultak a szigeten. Ő a kezébe vesz, elkezdünk alakulni, és egészen mássá leszünk. Pusztán az Ő közelétől, a vele való közösségben.
Mostanában többször idéztük a 2Kor 3,18-t. A legtágasabb horizontot ez a mondat ragyogtatja fel ebben az összefüggésben, amikor Pál apostol ezt írja: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől.”
Jézussal közösségben, az Ő közvetlen közelében Őt szemléljük, és ez hatással van ránk. Hozzá kezdünk hasonlítani. Egy nagy metamorfózison megy át az életünk. Ez a görög szó van itt az eredeti szövegben. Mindnyájan átváltozunk egy nagy metamorfózis következtében, és belőlem, értetlen, nehézkes, Isten igéjével szemben süket, engedetlen emberből emberhalász lesz, akin keresztül maga a Megváltó embereket ment ki a halálból az életbe. Átalakít Jézus közelsége minket. Mint ahogy mindenki ismeri ezt a kísérletet a fizikaóráról, amikor az össze-vissza rázott vasreszeléket mágnes közelébe teszik, megmozdulnak a kis vasdarabkák a papíron és szépen rendeződnek szabályos vonalak mentén. Rendeződik a rendezetlen és rendetlen. Kozmosz lesz a káoszból. Újjáteremtődik egészen az embernek az élete.
Aki Jézussal él, az harmadszor azt szokta megtapasztalni, hogy ez a vele való szoros közösség védelmet is jelent. Olyan védettséget, amiben teljes biztonságban érezheti magát az ember. Nyomasztó kiszolgáltatottnak lenni. Sokat szenvednek azok a babonások, akik a sorstól, meg attól, hogy mi, hol van megírva, vagy a balsorstól rettegnek, és próbálnak valamiféle magyarázatot találni mindenre. Kimondhatatlan békességet és bizonyosságot ad a hívőnek az, ha tudja, hogy akinek a csónakjába én beléptem, az felelősséget vállal értem. Ott vele biztonságban vagyok. Minél közelebb hozzá, annál nagyobb biztonságban. Annyira, hogy Jézus még fokozza ezt egy helyen, hogy „vele lenni”, és azt mondja: „Maradjatok énbennem.” „A mi életünk el van rejtve a Krisztusban” — írja erről Pál apostol. Ez azt jelenti, hogy ha valami rúgás ér bennünket, akkor annak a nagyobb részét felfogja Krisztus, és hozzánk már csak annyi jut el, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy alázatban maradjunk, vagy ott éppen azzal alakítson, eddzen, erősítsen minket a mi Megváltónk.
Teljes védettséget és biztonságot jelent ez a vele való közösség. Megvéd minket helytelen döntésektől is. És ó, de sokszor látom hálásan, hogy megvéd a saját, velünk született rossz természetünktől. Amikor már amiatt rontanék el valamit, hogy a régi reflexek működnek és test szerint válaszolnék valamire, akkor megszólal az a Krisztus, akivel együtt élek, és akinek a hangját, mint jó Pásztorét már ismerem, és valami más javaslata van. És ha engedek neki, nem rontom el a dolgomat a magam természete szerinti viselkedéssel.
Sok mindentől védelmet jelent ez. Nem véletlen, hogy abban a szép esti imádságban, amit majd elénekelünk, van egy ilyen mondat is: „Te légy, Jézus oltalmam, nálad lesz jó jutalmam hű szárnyaid alatt. Te vigyázz Uram csak rám, s nem árt akkor a Sátán. Testem, lelkem békén marad.” És boldogan énekli az ilyen hívő ember azt is: „Nem félek semmitől, hisz te vigyász reám. Már bánat és gond sem gyötör, meghallgatod imám.” (503. és 461. dicséret). Védettséget is jelent a Jézussal való közösség.
De, és ez a negyedik, azt is jelenti, hogy ha én csakugyan Jézussal élek, akkor ezt vállalnom kell mások előtt is. Ez nyilvánvaló lesz, ha csakugyan közösségünk van egymással. Akkor annak természetesnek kell lenni, hogy mindenki előtt bevallom, hogy ebben a csónakban hajózom, és ennek Ő a kapitánya. Hozzá tartozom. Rajtam van az Ő felségjele. Ezt nem szégyellem, nem akarom letakarni, nem akarom letagadni. Hálás vagyok érte és vállalom, még akkor is, ha a Jézusnak gyakorta szánt ütéseknek a szele emiatt engem is ér. Ez teljes sorsközösség. Ha Őt bántják, akkor az övéi is vele együtt szenvednek. De mivel ez csakugyan teljes sorsközösség, az Ő örök dicsőségében is részesíti az övéit. Meg van írva: „Aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székembe velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székébe.” (Jel 3,21). Vállalnunk is kell tehát Jézust.
Mivel van itt egy zavaró momentum, még erre térjünk ki. Tudniillik mégis csak előfordul az, hogy olykor éppen Jézus parancsára egyedül kell elindulnunk valahova, egyedül kell helytállnunk valahol, vagy egyedül kell hordozni egy terhet. Egy példát hadd olvassak erre: „Jézus pedig kényszeríttette az Ő tanítványait, hogy szálljanak a hajóba és menjenek át előre a túlsó partra, míg Ő elbocsátja a sokaságot. Amint pedig elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre, magányosan imádkozni. Mikor pedig beesteledett, egyedül volt ott.” (Mt 14,22-23) A Ge​nezáreti tóra pedig — erről szól a folytatás — lecsapott a rettegett bukószél, amelyik minden előrejelzés nélkül érkezett meg, és többméteres hullámokat kavart.
Szerencsétlen tanítványok! Miért nem engedte meg, hogy ott aludjanak, ahol dolgoztak egész nap együtt? Miért kell késő este átküldeni őket a túlsó partra? Vagy miért nem ment akkor velük? Még hogy ha aludt volna is a hajón, mint egy másik esetben, de ott van velük. Miért egyedül? Dühöng a vihar. Viharhoz szokott erős emberek nagy erőfeszítéssel sem haladnak előre. Szinte egy helyben áll a csónak. Sötét van, éjszaka, szembeszél, Jézus meg ráérősen imádkozik a hegytetőt, mert neki olyan jó az Atyával. És mi lesz itt velük?
Az olvassuk, hogy miközben imádkozott, látta, hogy vesződnek az evezéssel és hogy a szél szembe fújt. Ezért odament, és amikor belépett a hajóba, elállt a szél. A hajóban levők pedig hozzá menvén leborultak előtte és ezt mondták: Bizony, Isten Fia vagy!
Két fontos megfigyelést tehetünk itt. Az egyik: Jézus itt ugyanúgy, sőt sokkal mélyebben együtt van az Atyával, mint ahogy a benne hívők együtt élhetünk Ővele. De ez az Atyával való mély és teljes lelki egység ott fenn a hegyen, magányában nem azt jelenti, hogy nem törődik a többiekkel. Sőt, éppen mivel ilyen mély közösségben van az Atyával, ezért veszi észre, hogy mások bajban vannak és érkezik meg oda idejében.
És ez ránk is érvényes. Nem kell attól félnünk, hogy ha a Jézussal való lelki, hitbeli közösségünket ápoljuk, erősítjük, akkor az elvon minket a feladatainktól, vagy az aktivitásunkat csökkenti, vagy amiatt fogunk mulasztásokat elkövetni. Éppen aki ad időt magának arra, hogy beszélgessen Megváltójával, és nyugodtan kiönti a szívét neki, annak a gondolatait és akaratát fogja irányítani úgy, hogy a kellő időben megérkezik a segítség azokhoz, akikért őt felelőssé tette, vagy akiknek a javára őt használni akarja. Szeretjük szembeállítani ezt a kettőt. Jézus magatartása eligazít itt bennünket.
A másik megfigyelés, hogy azokat, akiket Ő kiválasztott, akik benne hisznek, akik egyszer vele egy hajóra szálltak, azokat Ő mindig szemmel tartja. Még akkor is, ha látszólag egyedül küldi őket valahova. Akkor sem magányosak. Az egyedüllét fizikai, a magányosság lelki állapot. Magányossá soha nem válhat az, aki Jézusban hisz. Van olyan, hogy egyedül kell megbirkóznia valamilyen feladattal. Egyedül kell hordania egy terhet. Egy édesanyának egyedül kell világra hoznia gyermekét. Egy hivatásunkon, foglalkozásunkon belüli feladatot sokszor egyedül kell megoldanunk. A hívő ember nagy élménye azonban az, hogy egyedül sem vagyok magányos. Ott is számíthatok az én Uramra. Akkor is, ha ebben a történetben fizikálisan nem volt jelen, akkor is látta, hogy vesződnek az evezéssel és idejében megérkezett, és valóságos szabadítást adott.
Ha most már egészen gyakorlati dolgokat szeretnénk még sorolni, akkor ilyeneket mondhatnánk: Jézussal egy hajóban élni azt is jelenti, hogy megtanulunk vele beszélgetni. Egészen természetes lesz az, hogy szüntelen imádkozik az ilyen ember. Megtanuljuk Őt egyre jobban érteni, egyre jobban bízni benne. Az Ő szempontjai egyre inkább a hívő ember szempontjaivá válnak. Különös belső egység alakul ki az élő Krisztus és a sok mindennel küzdő hívő ember között a Szentlélek munkája nyomán. Mert aki valóban együtt halad vele, együtt él vele, az nem vitatkozik, nem tiltakozik, nem szegül szembe mindig újra az Ő tanácsaival vagy parancsaival, hanem az végleg rábízta magát.
Akarunk-e így egy hajóban haladni Jézussal, hogy soha ne legyünk magányosok, hogy formálódjék az életünk a vele való közösségben, hogy átélhessük életünk sok kiszolgáltatottsága között azt a védelmet, amit az Ő jelenléte jelent, és hogy létrejöjjön ez a mély, belső lelki egység Ővele, az Isten Fiával, aki szeretett minket és önmagát adta értünk? Ő vállalt minket, mi vállaljuk-e Őt? Ebben a közösségben átéli a hívő, hogy előbb belénk áradnak az Ő mennyei erői, aztán átáradnak rajtunk a hitetlen világba az Ő mennyei erői, és így tudunk sokkal többet adni másoknak, mint amink van. És megtapasztaljuk azt is, hogy miközben vele szoros közösségben vagyunk, benne élünk a való világban és szolgálunk abban, csak ez az Isten nélküli világ nem él bennünk. Mint ahogy a csónak is benne van a vízben, csak víz legyen minél kevesebb a csónakban. Erre akar használni a mi Urunk.

Az ünnepek és más okok miatt egy ideig szüneteltettük a Kolosséi levél tanulmányozását, de Isten kegyelmét, segítségét kérve, folytassuk azt most ott, ahol abbahagytuk.
Az utolsó előtti alkalommal Krisztus nagyságát csodáltuk. Az a szakasz arról szólt, hogy Jézus Isten. Ő teremtő és nem teremtmény. Ő végezte el az újjáteremtés nagy művét, és benne lakozik az egész teljesség. Aztán az utolsó alkalommal az az üzenet szólalt meg, hogy mi ennek a kihatása a hívőkre. Milyenek voltunk és voltak a kolosséiak is Jézus nélkül, milyenekké váltak a Krisztusban, és milyenné válik ma is minden újjászületett ember, és mi a feladatunk a jövőre nézve. Olvastuk ezt a kedves bátorítást, hogy megmaradni Őbenne, ragaszkodni Őhozzá, el nem tántorodva az evangélium reménységétől.
Ezek után ebben a mai szakaszban Pál apostol önmagáról ír. Igen ritkán teszi ezt. Ha csak tehette, mindig Jézusra mutatott. Ha csak tehette, a címzetteket tanította. Itt is ez történt: Jézus nagyságát felragyogtatta, utána tanította a levél olvasóit, hogy mit jelent ez a számukra. Most itt az l. fejezet végén azonban egészen személyesen önmagáról is vall. Vallomásának a tartalmát három szó köré építi fel. Ez a három szó: szenvedés, titok és dicsőség. Melyik mit jelent és mire vonatkozik, ezt nézzük meg most.
1. Mindenekelőtt valamiféle szenvedésé-ről ír: „Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testem elszenvedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az Ő testéért, amely az egyház.”
Ezt a mondatot könnyű félreérteni, mert úgy tűnik, mintha Krisztus érettünk vállalt szenvedése nem lett volna elegendő, és valamiféle emberi erőlködéssel azt még ki kellene pótolni — holott egyáltalán nem erről van szó. Az Újszövetség teljes egybehangzással hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztusnak a mi bűneinkért elhordozott szenvedése nem szorul semmiféle kiegészítésre. Ebben a levélben is olvastuk, néhány mondattal előbb, és az egész Újszövetség hangsúlyos bizonyságtétele az, hogy Jézus egyedül elhordozta Isten mindannyiunk bűnével szembeni igazságos ítéletét. Megjárta a kárhozat teljes mélységét, tökéletes és teljes elégtételt szerzett mindannyiunk bűnére Isten előtt. Éppen ezért, aki benne hisz, az tökéletes és teljes bocsánatot kap Istentől, Jézus szenvedéseire való tekintettel.
Itt tehát az apostol nyilvánvalóan nem Jézusnak a mi bűneinkért vállalt szenvedéséről szól. Nem is azt a szót használja, amit az Újszövetség erre szokott használni, hanem egészen más kifejezést, ami azt jelenti: szorongattatás, zaklattatás. Nyilvánvaló ebből a mondatból, hogy arról a szenvedésről beszél, ami a hívők közösségének, az egyháznak, Pál kifejezésével (majd látni fogjuk, mit jelent ez) a Krisztus-testnek a szenvedését jelenti.
Pál apostol sokszor használja ezt: a hívők közössége az a Krisztus teste. Krisztus és a benne hívők egy egységet képeznek. Krisztus a feje ennek a testnek, a hívők a tagjai, együtt a Krisztus-test. A fő már a mennyei dicsőségben van. A test részei még itt küzdünk ezen a földön, de egy a kettő. Teljes egység van a hívők és Krisztus között. Krisztus ezt vállalja. Ha pedig a test szenved, az egész Krisztus szenved. Itt erről a szenvedésről szól az apostol. Azt írja: „ami még hátravan az Ő testéért, amely az egyház.”
A benne hívők közössége, a kiválasztottak közössége, az egyház, ez a Krisztus-test. És a Krisztus-test addig, amíg Jézus másodszor is vissza nem jön, egyfolytában szenved ezen a világon. Miért? Mert — Jé-zus indokolása szerint — felülről születtek a hívők, és idegenek ettől a világtól. Ez a világ nem érti a Krisztus szerinti gondolkozást, mert Isten nélkül gondolkozik. Éppen ezért ez a világ soha nem ért egyet azokkal, akik már Isten szerint gondolkoznak, és neki engedelmesen akarnak élni. Ezért ugyanúgy zaklatja, bántja, gúnyolja, üldözi azokat, akik Krisztuséi és vele egyek, mint ahogyan zaklatta, bántotta, üldözte Jézust, amíg emberi testben itt volt közöttünk.
Pál azt mondja: legyetek szívesek természetesnek tekinteni ezt a szenvedést. Ez vele jár azzal, hogy valaki a Krisztus-test tagjává lett. Sőt azt mondja: örömmel vállalom ezt. Emlékezzünk arra, hogy a legelsők között erre figyelmeztette Jézus Pált, amikor elhívta, és amikor megtért. Már Damaszkuszban mondja neki, hogy megmutatom neked, mennyit kell az én nevemért szenvedned. Ezt szinte programként kapta az apostol Jézustól. Éppen ezért ő ezt vállalja, sőt örömmel vállalja. Nem azért, mert egyfajta beteges önkínzásra hajlamos, hanem azért, mert a Krisztusért vállalt szenvedés az egyik bizonyítéka számára annak, hogy Krisztushoz tartozik. Minél közelebb van valaki Őhozzá, minél inkább vállalja Őt mások előtt, annál jobban ki fog jutni neki osztályrészül az a szenvedés, ami Krisztusnak a szenvedése. Csak az fontos itt, hogy ez a szenvedésünk valóban a Krisztusért kapott szenvedés legyen.
Sokszor találkozom azzal a tévedéssel, hogy hívő emberek, akik saját butaságaik miatt kell, hogy szenvedjenek, vagy a másokat botránkoztató viselkedésük miatt, vagy mulasztásaik és bűneik miatt, azok azt mondják: a Krisztusért mennyit kell szenvedni. Ezt nem kell összetéveszteni. A butaságunk, a botrányos viselkedésünk, a képmutatásunk, a mulasztásaink miatti szenvedés nem azonos azzal, amiről itt szó van. Meg kell tanulnunk úgy élni, hogy ilyenek lehetőleg ne legyenek az életünkben, és ne emiatt szóljanak meg bennünket. De ha valóban Jézus nevéért és az evangéliumért szenved valaki, akkor meg fogja kapni azt a csendes, belső örömöt is, ami ezt a szenvedést kísérni szokta. És ha valóban azért szenved — mondja itt Pál —, akkor meg ne panaszkodjék, ne sajnálja magát, és ne szidja azokat, akik miatt szenvednie kell, hanem örüljön annak, hogy Krisztus nevéért gyalázattal illettetik.
Nyilván ez nem azt jelenti, hogy például a ma egyre divatosabbá váló kellemetlenkedéseket szó nélkül, megjegyzés, magyarázat nélkül kell tűrni. Már csak azért sem, mert akik Krisztust és a Krisztus testét, a benne hívőket bántják, a legtöbbször teljes tudatlanságból teszik ezt. Nem ismerik Jézus. Nem ismerik azt, amit őértük is elvégzett a kereszten. Nem ismerik azokat az ajándékokat, amiket nekik is megszerzett és felkínált. Ezekről, ha hajlandóak a Krisztus ellenségei meghallgatni, akkor tájékoztatni kell őket. Ettől függetlenül a hívőknek vállalniuk kell azt, hogy ez velejár a Krisztus követésével.
Amikor Jézus a Hegyi beszédben, mielőtt még kiküldené tanítványait, felkészíti őket a szolgálatra, akkor ezzel fejezi be a sokat idézett Boldog-mondásokat: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” (Mt 5,10-14)
Ez tehát az első, amit Pál apostol itt magáról, de közvetve minden hívő testvéréről ír: aki az egyháznak, a hívők közösségének, a Krisztus-testnek a tagja lett, annak szenvednie kell, mert ahogy Jézus mondotta: Engem előbb gyűlölt a világ, mint titeket, és ha ti énbennem vagytok, akkor velem együtt gyűlölni fog titeket. Erre a gyűlöletre kell nekünk Krisztustól kapott szeretettel válaszolni.
2. A második szó, amiről részletesen és lelkendezve ír: a titok. Talán emlékszünk arra, hogy Kolosséban tévtanítók zavarták meg a kezdő hívők életét, és nekik kedvenc kifejezésük volt: misztérium (titok). Ők azzal hitegették az embereket, hogy ha átmennek egy olyan beavatási szertartáson, amit ők felkínáltak, akkor olyan titkos ismeret birtokába kerülnek, ami felülemeli őket az átlagon. Egyfajta lelki-szellemi elit tagjaivá válnak.
Pál apostol tudatosan használja az ő kifejezésüket, de egészen más tartalommal tölti meg. Pontosan ellentétes irányú eseményről beszél, mint amiről ezek a tévtanítók. Mi ez a titok? Így olvastuk: „… feltárjam előttetek azt a titkot, amely örök idők és nemzedékek óta rejtve volt, de amely most kijelentetett az Ő szentjeinek, akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek.”
Ez a titok tehát, amit Isten most közhírré tesz, nyilvánvalóvá tesz a pogány népek között Pál apostol igehirdetése által, az, hogy Jézus a pogányok előtt is kinyitotta a mennyország kapuját. Nemcsak a választott nép tagjai lehetnek közösségben az élő Istennel, hanem bárki ezen a földön. Ez a titok, ami nyilvánvalóvá válik az ő igehirdetése nyomán, az, hogy Izráel Messiása az egész emberiség Szabadítója. Hogy azok (és most a megelőző versekből mondom az idézeteket), akik elidegenedtek Istentől, akik buta szobrokat, bálványokat imádnak istenként, akik erkölcsi posványba merültek, azok közvetlen utat kaptak vissza Istenhez. Tiszta, megszentelt új életet és üdvösséget kaphatnak egyedül Jézus Krisztus érdeméért. Ez a titok az, hogy Izráel tanítója, Nikodémus, Izráel elárulója, Zákeus, a tetten kapott házasságtörő asszony, a hatodik férfit nyűvő samáriai nő, a pogány kánaáni édesanya, aki a lányáért aggódott, a démonoktól meggyötört magdalai Mária, a félpogány Timóteus és az egészen pogány Kornéliusz, és mindenki más úgy jöhet a mindenható Istenhez, ahogy a tékozló fiú ment az apjához. Isten mindnyájukat egyenlő szeretettel fogadja, egyenlő elbánásban részesíti, és ha hisznek Jézus Krisztusban, egyenlően gyermekeivé fogadja.
A titok tehát ennek a nagy családnak, a hívők közösségének, az egyháznak a születése — Izráelből és a föld minden népéből. Pál apostol tehát nem valamiféle szűk körű vallásos elitről beszél. Ellenkezőleg. Azt mondja: Isten kegyelme szélesre tárta az új életnek, a vele való közösségnek, az üdvösségnek a kapuját, és jöhet mindenki.
Figyeljük meg: a befejező versben háromszor egymás után (szinte már a szép stí-lus rovására megy), mondja: minden embert. Ezt olvassuk: „Ennek a szolgájává lettem a szerint a megbízatás szerint, amelyet Isten nekem a ti javatokra adott, hogy teljesen feltárjam előttetek ezt a titkot, amely örök idők óta el volt rejtve, de amelyet most Isten kijelentett. Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak a dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van. Mi Őt hirdetjük, miközben minden embert teljes bölcsességgel intünk, és minden embert tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk a Krisztusban.”
Sajnos mi ma már nem érzékeljük, hogy milyen botrányosan, forradalmian új gondolat volt ez akkor. És hogy mit kellett az apostolnak szenvednie azért, hogy ezt hitte és hirdette. De ő meg volt győződve arról, hogy pontosan erre hívta el őt az Úr Jézus Krisztus, és ő itt most, amikor a pogányok sorra-rendre megtérnek Jézus Krisztushoz, egy nagy isteni ígéret beteljesedésének lehet a tanúja, és ugyanakkor tevékeny munkálója.
Hiszen Jézus Krisztus mennybemenetele előtt pontos menetrendjét adta az evangélium terjedésének. Azt olvassuk: „… erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek (és akkor koncentrikus köröket rajzol meg Jézus:) Jeruzsálemben, egész Júdeában és (a félpogány) Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)
Jeruzsálemben prédikálta az evangéliumot Péter. Miután Jeruzsálemből kiüldözték a keresztyéneket, csak az apostolok maradhattak ott, prédikáltak Júdeában. Samá-riába elment Filep és ott prédikálta az evangéliumot. És következik a határtalan kör: a föld végső határáig. Ezt bízta Isten Pálra és munkatársaira. Ő majdnem mindig többes számban számol be erről. És ennek a kiteljesedése lesz majd az, amit a mennyei látnok így látott: „Ezek után láttam: Íme nagy sokaság volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve…” (Jel. 7.)
Előtte leírja, hogy Izráel minden törzséből az elhívottak ott vannak. Ez a jelképes számmal jelzett 144 ezer, és ezek után láttam, hogy minden nyelvből, népből, törzsből, nemzetből, akik a Bárány Jézustól fehér ruhát kaptak, ott vannak.
Nos, ez volt az, ami addig titok volt, amíg Isten Pál apostolt nem használta arra, hogy ezt hirdesse.
És ha nem érzékeljük is már azt, hogy mennyire új, merész és forradalmi örömhír volt ez akkor, azért kérdezzük meg magunktól: ezzel a reménységgel, örömmel, tágassággal tudunk-e nézni mindenkire a magunk környezetében.
Csak az elmúlt héten is volt több olyan lelkigondozói beszélgetés, ahol emberileg teljesen megoldhatatlan problémákról beszéltünk. Ha nem hinném, hogy Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön, ha nem hinném, hogy Ő azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa, és Ő ma is mint Szabadító, hatalmasan tud munkálkodni, akkor csak azért, hogy ne kelljen ennyi szörnyűséget hallani, el kellene mennem más pályára. De én hiszem, hogy ez a tágasság ma is érvényes, és mindenkinek, a legreménytelenebb helyzetben lévőnek is, lehet hirdetni, vagy ha már meg sem hallja, lehet azért buzgón könyörögni, hogy Jézus mint Szabadító lépjen be az életébe.
Mert a titok, ennek a titoknak a tartalma az, hogy Jézus jelen van a pogányok között, és számára nincs reménytelen probléma. Úgy nézünk-e mindenkire, hogy ő is rászorul Isten kegyelmére? Neki is megszerezte Jézus az üdvösségbe való bemenetel lehetőségét, őt is egészen újjá tudja teremteni, — hogy hogyan, mikor, ez az Ő titka, de nekünk ezzel a reménységgel szabad másokért imádkozni és másoknak ezt a jó hírt elmondani. Hiszen ezt is mondja itt az apostol: „… hogy feltárjam előttetek ennek a titoknak a nagyságát…” Talán éppen nekünk kell elmondanunk ezt a lehetőséget, ezt az örömhírt.
Nem véletlenül fejezi be az apostol ezt a szakaszt ezzel a sokat mondó vallomással: „Ezért fáradozom én is, és küzdők az Ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem.” A fáradozom is, meg a küzdök is a legerőteljesebb kifejezés, amit a görög nyelv mondani tud. Ez a küzdök, az agó-nidzó, azt jelenti: életre-halálra. Ha belepusztulok is, nem hagyom abba a másokért való küzdelmet. Nem az a fontos, hogy én életben maradjak, nekem már van örök életem. Az a fontos, hogy ne kárhozzanak el mellettem mások. Ezért mindhalálig, utolsó lélegzetemig küzdök.
Vajon nem ez jellemezte a mi Megváltónkat is? A szó szoros értelmében utolsó lélegzetéig küzdött, és még a kereszten haldokolva is azokért esedezett, akik Őt odajuttatták: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Ezt a lelkületet adja Jézus Krisztus a benne igazán hívőknek. Ne érjük be kevesebbel. Ez a küzdelem, ami nem kétségbeesett görcsölés — ahogy mondani szokták —, hanem ami egy megszentelt életforma. Egy sajátos életszemléletből következő tartalmas, összeszedett, céltudatos, lendületes lelki élet, amikor valaki bármely pillanatban kész arra, hogy Isten őt hatalmasan használja. Az apostol is azt mondja: nem ő fog megnyerni embereket, hanem ez az egész Istennek a munkája, de Ő ilyen küzdésre kész embereket keres és használ. Mert az Ő hatalmas ereje munkálkodik végső soron, és ez az erő munkálkodik énbennem is hatalmasan — mondja ő. Ennyit tehát a titokról.
3. Röviden még a harmadikról. Mit értsünk ezen itt, hogy dicsőség? „… akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak a dicsősége a pogány népek között.”
Itt egy szakkifejezéssel találkozunk, egy ószövetségi szakkifejezéssel. Azzal a szóval, ami mindig Isten jelenlétére, az őt körülvevő páratlan fényességre, az Ő isteni lényéből áradó egyedülálló fenségre utal.
A jeruzsálemi templomban a szentek szentjében volt a szövetségláda. Ezt tekintették Isten jelképes trónjának. Az akkori hit szerint — nem a szó szoros, de szellemi értelmében — ott lakott Isten megközelíthetetlen dicsőségben és szentségben.
Pál apostol itt megint egy botrányosan forradalmi gondolatot mond ki: ez a dicsőség már nem csak ott található a szentek szentjében. Kiáradt a jeruzsálemi templomból — és most jön a botrányok botránya —, beleáradt mindazoknak a szívébe, akikben Krisztus hit által ott lakik. Mert Istennek ez a páratlan dicsősége és fensége Jézus Krisztusban jelent meg ezen a földön a legegyértelműbben és hatalmasabban. És akikben Jézus lakozik a hit által, azokon is felragyog valami ebből a dicsőségből, tisztaságból és szentségből.
Mert Jézus halála — amikor a kereszten kimondta: elvégeztetett — egyebek között azzal a következménnyel is járt, hogy a szentek szentjének kárpitja kettéhasadt. Megnyílt az út a bűnös előtt közvetlenül a mindenható Istenhez. Ez elképzelhetetlen gondolat volt abban az időben az akkori hívők számára. Én, nyomorult bűnös, mehetek a szent Istenhez. Nem egyedül — Jézussal együtt. Ő tette lehetővé, Ő nyitotta meg az utat. Én mehetek Istenhez, Isten dicsősége pedig kiárad onnan és felragyog a Krisztusban igazán hívőkön.
Ez itt a botrányos kifejezés, hogy „e titoknak dicsősége a pogány népek között.” Mit jelent ez? Azt, hogy a Krisztus közöttetek van. Ez a közöttetek több jelentéssel rendelkezik, lehet így is mondani: bennetek van, azt is jelentheti ez: veletek van. Mindenesetre közvetlen közösségbe kerültetek azzal a Krisztussal, akin Isten dicsősége felragyogott.
Isten dicsősége a pogányok között. Isten szentségéből megjelenhet valami egy ilyen magamfajta nyomorult bűnösben, miután Krisztus újjáteremtett és mivel Krisztus lakozik hit által a szívemben. A dicsőségnek az itt érvényes jelentése ezt jelenti, erre utal.
Megint csak kérdezem: tudunk-e tudatosan az Isten dicsőségének a valóságában élni? Tehát Isten jelenlétében azzal az örömmel, hogy nem Isten háta mögött, nem valahol oldalt elfelejtve, hanem az Ő színe előtt, vele közösségben zajlanak a hétköznapjaink. Ezzel az örömmel és ezzel a felelősséggel, hogy Ő mindent lát. Még a legtitkosabb gondolatunkat is. Meglátszik-e rajtunk valami ebből az isteni tisztaságból, szentségből, dicsőségből?
Olyan különös volt mindig, amikor egy új gyülekezetbe helyeztek segédlelkész koromban, s amikor ide a gyülekezet meghívott és megválasztott, és senkit sem ismertem, hogy az első napokban és hetekben meg lehetett látni, hogy kinek a tekintetében, arcán, szóhasználatában, viselkedésében látható valami Krisztusból, és kik azok, akik csak szeretnének olyanok lenni, de látszik: nem hiteles. A Krisztus jó illatát nem lehet összetéveszteni bűzös emberi erőlködés izzadságszagával. Amikor teljesen ismeretlen mindenki, akkor a legnyilvánvalóbb ez. Utólag kiderült: ez úgy is volt. Az meglátszik a tekinteten, a mosolyon, a hallgatáson vagy a megszólaláson, a reflexiónkon, az indulatainkon vagy az indulatosságunkon. Meglátszik rajtunk az Isten dicsősége a pogányok között. Hiszen így lettünk mi is, és a mai keresztyénség zöme, pogányokból Jézus Krisztus tanítványaivá. És ha igazán hiszünk benne: Isten gyermekeivé.
Egyébként erre nekünk nagy ígéretünk is van, hogy ez a dicsőség meglátszódhat rajtunk. Ezt olvassuk a Bibliában: „Mi pedig miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3,18)
Szemléljük az Úr dicsőségét, és közben formál minket. Egy nagy metamorfózison megyünk át — ez a szó van itt. Átalakulunk, egyre hasonlóbbakká leszünk Jézushoz, dicsőségről dicsőségre, ami azt jelenti: egyre több látszik meg az ilyen hívőn Jézusból.
Nem véletlenül szokták mondani kicsit felháborodva a nem hívők, hogy ezek a hívők bizonyos értelemben mind olyan egyformák. Igen, mert mindegyik Jézushoz igyekszik hasonlítani, és ezt munkálja is bennünk Isten Szentlelke.
Itt zárul a kör, itt jutunk vissza az elsőhöz, a szenvedéshez. Pál apostol ezt írja: „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.” (Róm 8,18)
Azzal kezdtük, hogy a jelenben szenvedniük kell a Krisztusban hívőknek, a Krisztus-testtel, magával Krisztussal együtt. Ezt vállalnunk kell. Ahogy szenvedünk, az maga bizonyságtétel lehet.
Volt szó a titokról, ami ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy Isten a pogányok előtt is szélesre nyitotta a szabadulásnak, az új életnek, az üdvösségnek a kapuját.
Volt szó arról a dicsőségről, ami nagypéntek óta nincs bezárva a jeruzsálemi templom szentek szentjében, hanem kiárad Istennek ez a fensége, tisztasága, ragyogása. Beleárad a hívőkbe. Aztán továbbsugárzik róluk, és látván az ő életüket, így fogják dicsőíteni mennyei Atyjukat (Mt 5,16)
Ez a magyarázata annak, és ez nem ellentmondás a Bibliában, hogy Jézus egyik helyen azt mondja: „Én vagyok a világ világossága” azután azt mondja: „Ti vagytok a világ világossága”. Most ki a világ világossága? Jézus, vagy a benne hívők? A Szentírás tanítása szerint: Jézus. Őbenne jött el az igazi világosság erre a földre. De akiben Ő a hit által él, az maga is világítani kezd, és világ világosságává válik. Ez az a dicsőség, amiről itt Pál apostol beszél. Ez felragyoghat bennünk a mindennapi munkában. A nemszeretem és kellemetlen helyzetekben és tennivalók között is. A nehéz embereinkkel viaskodva, a nehéz természetünkkel viaskodva. Mindenütt és minden kö-rülmények között.
Ez is ad örömöt ahhoz, hogy vállaljuk a szenvedést. Ez is ad bátorságot ahhoz, hogy ezt a titkot mi is elmondjuk másoknak: Isten téged is szeret, neked is van helyed a mennyországban. És egyre inkább tudunk ebben a rohamosan sötétedő világban világítani.
Ehhez kérjünk erőt majd az úrvacsora közösségben is. Ebben és az erre való szolgálatkészségben erősítsen meg bennünket Isten kegyelme!

Az a feladatunk, hogy folytassuk a karácsonyi prédikációt. Azért éppen azt, mert másokkal együtt én is úgy éreztem, hogy olyan ponton hagytuk abba, ahonnan mindenképpen tovább kell mutatni az utat.
Ott hagytuk abba, hogy karácsonykor Jézus Krisztussal mintegy mentőcsónak érkezett erre a halálszigetre, amin élünk, és be lehet szállni ebbe a csónakba. Aki beszállt, megmenekült. Aki tétovázik, vagy marad a halálszigeten, az egészen bizonyos, hogy elpusztul.
Erre a kérdések így hangzottak el: rendben van, de mi történik tovább azokkal, akik beszálltak a csónakba? Hogyan alakul a sorsuk azoknak, akik hisznek Jé-zus Krisztusban? Mi vár rájuk, mire szá-míthatnak még?
Mivel erről a Szentírás sok fontos igazságot mond és nekünk ezt valóban tudnunk kell, ezekre a jogos kérdésekre próbálunk majd a hó végi evangélizációs alkalmakon a Szentírásból válaszokat találni. Először arra gondoltam: gyűjtsük össze mindet, de nincs értelme felszínesen, elnagyoltan beszélni ilyen fontos üzenetekről. Inkább egyesével, kettesével vegyük sorba.
Miről is volt szó karácsonykor? Goldingnak egy regénye alapján próbáltuk — kicsit nagyképűen — feltérképezni az emberiség lelki helyzetét. Így ragyogott fel számunkra a testté lételnek a jelentősége, így láttuk meg azt, hogy — mint ahogy abban a regényben, úgy a mi helyzetünkben is — csak kívülről érkezhet segítség. Ez a segítség megérkezett, amikor az Ige testté lett, amikor Jézus személyében maga Isten jött utánunk. Ezért volt az alapigénk Jézusnak ez a mondata: „Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa (megmentse, üdvözítse) azt, aki elveszett.”
Annak a bizonyos regénynek a cselekménye röviden az: hat-tizenkét év kö-zötti gyerekek valami szerencsétlenség miatt egy lakatlan szigetre vetődtek, és ott sehogy sem tudtak berendezkedni. Nem volt emberhez méltó ennivalójuk. Valami titokzatos szörnytől való félelem gyö-törte a kis szívüket. Aztán egymás ellen fordultak kínjukban. Többeket megöltek maguk közül szinte úgy, hogy észre sem vették, és amikor a vezetőjük ellen indí-tottak hajtóvadászatot, akkor érkezett meg váratlanul a segítség. Egy arra járó hajó észrevette a füstjelet. A hajó a szigettől egy kicsit távolabb lehorgonyzott, és onnan egy mentőcsónakon egy tengerésztiszt meg néhány matróz kievezett a szigetre, hogy kik vannak ott, és miért kérnek segítséget.
Azt mondtuk: ez történt karácsonykor. Mi is elszakadtunk Istentől. Ezzel olyan körülmények közé kerültünk, ahol nincs életlehetőségünk. Nem tudunk igazán emberhez méltóan gondolkozni, és együtt élni. Elvegetálgatunk egy ideig, úgy az élethez hasonló formában, de végül is a biztos halál vár mindannyiunkra, és nem tudunk segíteni magunkon. Nem tudjuk megmenteni egymást, sőt pusztítjuk egymást — most ennek a számtalan formáját nem is kezdem el sorolni.
Csal kívülről, felülről érkezhet nekünk is segítség. De érkezett, mert Jézusnak a neve is arra emlékeztet minket, hogy Ő szabadító. Aki Őbenne hisz, azzal az történik, mint ezekkel a gyerekekkel, amikor beleléptek a mentőcsónakba. Elhangzott a hívás: Jézus hív minket. Gyertek, meg lehet menekülni: Azért jött az Emberfia, hogy megmentse azt, aki elveszett. Ez nagy evangélium, és ezt csakugyan folytatni kell, mert ennek folytatása van. Ez a kezdete az életnek, az igazi életnek, az új életnek annak, amit Jézus tett hozzáférhetővé a számunkra.
Úgy folytassuk, hogy szem előtt tartjuk továbbra is a gyerekeknek a történetét, de most már ne velük foglalkozzunk, hanem magunkról beszéljünk, és a feltett kérdésekre a Szentírásból keressünk választ.
Ma két, egyszerű, de sorsdöntő bibliai választ szeretnék erre mondani, hogy mi lesz azokkal, akik beléptek a mentőcsónakba, vagyis mi lesz azokkal, akik hisznek Jézusban. Egyrészt megmenekülnek a biztos pusztulástól, másrészt, ahogy azokat a gyerekeket visszavitték a családjukhoz, a Jézusban hívő ember is visszakerül mennyei Atyjához, Istenhez. Pé-ter levelében olvassuk: Jézus egyenesen azért jött, hogy minket Istenhez visszavezessen (1Pt 3,18). Tehát aki Őbenne hisz, az megmenekült — majd látjuk, mit jelent ez —, és visszakerül Istenhez.
Miért mondhatjuk azt a gyerekek esetében, hogy ez volt az egyetlen módja az ő megmenekülésüknek? Ha nem jön az a csónak, akkor ott pusztulnak el a szigeten. Egyrészt azért, mert talán emlékszünk arra, hogy gyilkos dühükben, hogy elpusztítsák egyik társukat, felgyújtották az erdőt, és az erdőnek az a része is le-égett, ahol azok a gyümölcsfák voltak, amik az egyetlen táplálékot biztosították nekik ott a szigeten. Ezenkívül még kergethettek falándzsákkal vadmalacokat, de nem sokáig tudtak volna élni ebből a szánalmas vadászatból. Tehát ha tovább is ott kell maradniuk, előbb-utóbb éhen halnak.
Aztán előbb-utóbb agyongyötörte volna őket az a félelem, hogy ki ellen fordul legközelebb a népharag, mert kialakult ez a tragikus gyakorlat, hogy valakit célba vettek, és annak mindenki más ellensége lett, mint ahogy a csirkék teszik, ha az egyiknek sikerül megsérteni a fejét, az összes többi a vérző fejűt kezdi kopogtatni a csőrével addig, amíg el nem pusztul a szerencsétlen. Mi sem vagyunk ezeknél különbek. Mi is így szoktuk: valakire rászállunk, akire lehet, és ezt tették ezek a gyerekek is. Ki lesz a következő? Kisgyerekek voltak ezek, és ott volt a szívükben a félelem: egyikünk sincs biztonságban. Átélték, mit jelent az, amikor „fortélyos félelem igazgat” egy közösséget.
Aztán egyre elhatalmasodott bennük attól a bizonyos ismeretlen szörnytől való félelem is. Ez meg azoknak az embereknek a vallásos félelme, akik nem ismerik Istent, de a szívük mélyén tudják, hogy valaki, valami létezik, aki sokkal hatalmasabb, mint ők, és ettől félni kell, mert ismeretlen, kiszámíthatatlan. Nem lehet tudni, hogy a vele való találkozás mivel jár. — Elveszítették a békességüket is, és a körülményeiket nem tudták megváltoztatni. Gyerekek voltak, tehetetlenek, és ha egyszeriben hirtelen felnőttekké váltak volna, akkor is ugyanolyan tehetetlenek és kiszolgáltatottak maradtak volna, mert azon a szigeten nem voltak meg az emberi élet alapvető feltételei sem.
Mi hiányzott nekik? — mert ugyanaz hiányzik nekünk is. Az, amiről a Biblia a teremtéssel kapcsolatban beszél, amiből Isten bőségesen adott az Édenkertben az első embernek: a bőség, biztonság és a bé-kesség. És mindez bizalomba ágyazva. Isten és egymás iránti bizalomba. Ennek a végeredménye: boldogság. Csupa B betűs szó: bőség, biztonság, békesség, bizalomba ágyazva keresztbe-kasul. Mindenki bízhat a másikban nyugodtan, nem kell félni senkitől. Senki nem akar ártani a másiknak. Senki nem vetélytárs, ellenfél, ellenség… és ebből lesz a boldogság.
Elveszítettük a bőséget, amikor otthagytuk Istent. Kiestünk a biztonságból, és keresztbe-kasul mindenkitől és sok mindentől félünk. Elveszett a békesség is, az a közeg, amiben igazán kibontakozhat valaki és egyre gazdagabb életre juthat el. És elveszett a bizalom is. Isten ezt adja vissza a benne hívőknek. Amikor az ember újra jól érzi magát a bőrében, amikor a helyén érzi magát, és amikor értelmes életet él, mert Istentől kapott feladatát tudja végezni.
Így értjük azt, hogy aki a mentőcsónakba belépett, megmenekült a biztos pusztulástól. Aki Jézus Krisztusban hisz, megmenekül attól a biztos pusztulástól, amit ezeknek a nyomorúságoknak a kiteljesedése fog jelenteni mindenkinek a számára, aki Jézus nélkül él és hal meg.
A másik áldása az volt a gyerekek megmentésének, hogy visszakerültek az apjukhoz. Újra otthon voltak, újra kaptak enni. Nem volt probléma, hogy mivel táplálkoznak. Biztonságba kerültek, és a kis szívük is megnyugodhatott: újra békességben éltek. Ilyen elemi dolgokra is gondoljunk, hogy újra megtanultak beszélni. A szigeten már csak üvöltözni, ordítozni tudtak. Öld meg, fojtsd meg, ontsd ki a vérét! — Ettől visszhangzott a sziget a regény leírása szerint. Lassan elveszítették a normális emberi kommunikációra való készséget és képességet. Kezdtek elvadulni, elállatiasodni. Otthon újra lehet beszélni. Aztán megmosdatták őket. Megtanultak újra tisztálkodni, mert nemcsak különböző szenny tapadt rájuk ott a szigeten, hanem egymást is bemázolták mindenféle színes agyaggal, meg egyébbel. Nem lehetett már rájuk ismerni. Aztán újra megtanulták, milyen az, hogy szeretnek, hogy fontos vagyok valakinek, hogy értékes vagyok.
Ugyanez történik azokkal, akik visszatalálnak Istenhez, akik Jézus Krisztusban hisznek. Olyan szépen vall erről Isten. — Bocsánat, hogy ezt mondom, de nagyon szentül és mély alázattal mondom, mert van a Bibliában egy szerelmi vallomása Istennek, amit annak a népnek mond, amelyik pedig szembefordult vele, pontosabban elszakadt tőle, és nem bízott benne sokáig. De most… így kezdődik. Ez az Isten kegyelme, ez a de…, hogy annak ellenére, hogy te olyan vagy, most mégis…
Így szól az Úr, a te teremtőd és a te formálód: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr, vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te Szabadítód! Kárpótlásul adom érted Egyiptomot, Etiópiát és Szebát adom helyetted. Mert drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, ezért embereket adok helyetted, életedért nemzeteket. Ne félj, mert én veled vagyok!” (Ézs 43,1-5).
És ennek nincsenek feltételei. Egyetlen indokolása van az egész vallomássorozatnak: mert én szeretlek. Ez a feltétel nélküli, annak ellenére való isteni szeretet, amelyik azt mondja: megváltottalak, kimentettelek abból az állapotból, amelyikben menthetetlenül elpusztultál volna. Amelyikbe mindnyájan bele születtünk. Amelyik beletorkollik az örök kárhozatba a Biblia tanítása szerint. Ebből kimentettelek — azt mondja Isten. És én drágának tartalak. Nem azt mondja: sok drága érték van benned, hanem: annak tartalak. Mi lehet az, ami bennem Isten számára érték? Ő annak tart. Miért? Mert szeret. Biztosít arról, hogy soha nem hagy egyedül, velem lesz.
Nem tudom, hogy igazán komolyan végiggondoltuk-e már egyszer, és igaznak tartjuk-e a Bibliának ezt az éles tanítását, hogy a Jézusba vetett hit nélkül elveszünk? Ezt azért nehéz komolyan venni, mert olyan betegségről van szó, aminek hosszú a lappangási ideje. A lappangási idő alatt majdnem teljesen egészségesnek érzi magát az ember. Illetve azt hiszi, hogy ez az egészség, ez a normális, ahogy itt együtt élünk a társadalomban, a világban. És közben valóban sok mindent alkotunk, eredményeket érünk el, és úgy gondoljuk, hogy ez az igazi. A Biblia azonban azt mondja: ha így maradunk, akkor egyszer visszafordíthatatlanná válik már a betegség, és utána a biztos pusztulás jön. Csak erre nem gondol az ember, ezzel nem számol.
Azért vannak kinn a Niagarán is a hatalmas táblák egymás után sokszor, hogy ha életben akarsz maradni, innen fordulj vissza! Még egy kicsit megy a kíváncsi ember, de ott van egy újabb figyelmeztetés, aztán egy utolsó figyelmeztetés, és ha tovább is megy, menthetetlenül elpusztul. Vissza kell fordulni. Az egy olyan folyó, amin nem lehet végig csónakázni. Onnan mindenképpen vissza kell fordulni, ha nem, akkor a pusztulás következik. De nem azonnal következik. Sokáig lehet büntetlenül csó-nakázni. Ni, milyen szép! Még egy kicsit menjünk.
Sokáig lehet Isten nélkül létezni és a Jézusba vetett hit nélkül élni. A Sátán gondoskodik arról, hogy elterelje a figyelmünket az út végéről. Egyáltalán ne gondoljunk arra, hogy ennek az útnak is lesz egyszer vége, és hogy ennek az útnak az lesz a vége, amit nekünk Isten nagy szeretetből megmondott. Egészen bizonyos, hogy az lesz. Az Ő szeretetének a másik bizonysága, hogy lehetővé tette, hogy most még visszaforduljunk. Na, de ki ér rá effélével foglalkozni? Minden egyéb sürgős, fontos tennivalónk van.
Azt hiszem sokan ismerjük Jézusnak a tékozló fiúkról mondott példázatát. Annak a példázatnak egy része szomorúan jól szemlélteti ezt az igazságot. Egy kicsit elevenítsük fel ezt az ismereteinkben (Lk 15,11-31).
Ez az egyik fiú elment otthonról. Elege volt az apjából. Kikérte az örökségét és eltávozott úgy, hogy a zsebe tele volt pénzzel, a szíve pedig szabadságvággyal és nagy öntudattal. Aztán elkezdett „élni”. Az apja nélkül végre olyanokat cselekedni, amiket otthon tiltottak vagy nem helyeseltek. S már nem veszi észre, hogy nem a saját döntései alapján cselekszik. Kényszerpályára került. Attól a pillanattól kezdve, hogy becsapta maga mögött az atyai ház kapuját, egy idegen hatalom hatása alá került, és az irányítja őt, és a szó szoros értelmében elveszi az eszét.
Miből lehet ezt látni? Abból, ahogyan viselkedik. Egyelőre telik neki. Van pénz. Amíg van pénz, vannak haverok. Mulat, nőzik, szórakozik, éli világát. Egyszer sem gondol arra, hogy nincs az a sok, ami egyszer ne fogyna el. Egyszer sem gondol arra: hova vezet ez, ha mindvégig ezt akarom folytatni? Egyáltalán nem gondol semmire. Nem gondolkozik, csak arra gondol, hogy most jól érezzem magamat. Mint ahogy ma tömegek. Egyszer csak ezt a meglepő megállapítást olvassuk: „amikor pedig mindent elköltött…”
Itt mindig meghökkenek. Hogy lehet odáig jutni, hogy mindent elköltött? Hát nem látta, hogy vészesen fogy? Nem lehetett változtatni az életstílusán? Nem számolt soha, hogy mennyi van még? Nem! Ez a Sátánnak a munkája. Most érezd jól magad! Ne gondolj arra, hogy mit hoz a jövő, meg ez hova vezet, meg minek mi a következménye. Most érezd jól magad! Lejtőre került, és tudjuk, hogy lejtőn a testek egyenletesen gyorsuló mozgással közlekednek, mégpedig mindig lefelé. Hacsak külső erő meg nem állítja őket. De ilyen külső erő nem volt.
Vagy mégis volt? Itt jön egy meglepő mondat a tékozló fiú példázatából. Azt olvassuk a 17. versben: „Amikor pedig magába szállt.” Ott ül a disznók között mint disznópásztor. Ez volt a legmegalázóbb foglalkozás egy zsidó férfi számára, és ott egyszer csak eszébe jut a megdöbbentő felismerés: ha itt maradok, éhen halok meg. — Éppen ideje, hogy erre gondolt. Most ne firtassuk, hogy miért nem gondolt rá előbb. Most végre eszébe jut. És eszébe jut ott a disznók között az otthona. Az atyai ház: az én apámnak minden bérese bővölködik kenyérben. Otthon bőség volt, itt meg éhen halok meg. Otthon megvoltak az élet feltételei, itt meg nincsenek meg az élet feltételei. És elkezd vágyakozni haza. És nemcsak vágyakozik, hanem hazamegy! És kimondja a nagy mondatot: Apám, vétkeztem. Nem vagyok méltó, hogy a fiadnak tekints, de ha lehet, béresként hadd maradjak itthon, és engedelmeskedni akarok neked. És akkor az apa is kimondja a nagy mondatot: Nem béres vagy. Ez az én fiam. — És itt jön egy talányos kifejezés. „Ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”
Ez, hogy elveszett és megtaláltatott, egyértelmű. De mi az, hogy meghalt. Dehogy halt meg! Élte világát. Ott élte csak igazán, attól kezdve, hogy otthonról eltávozott. És Jézus azt mondja: attól kezdve lett halottá, hogy otthonról eltávozott. Mert minden embergyermeknek is csak a mennyei Atyával való tényleges lelki közösségben van élete és életlehetősége. Isten nélkül minden ember potenciális halott. Most még nem gondol rá. Most még azt hiszi, hogy él, de Jézus ezeknek mondja: csak az a neved, hogy élsz, de halott vagy (Jel 3,1).
Isten szeretete egyebek között ebben is megmutatkozik, hogy erre rá akar vezetni, és rá akar döbbenteni bennünket. Ha a tékozló fiú még tovább vár, akkor úgy lesz, ahogy felismerte: éhen hal meg. Ha azok a gyerekek még tovább ott kell, hogy maradjanak a szigeten, éhen halnak meg, vagy egymást lekaszabolják, amihez már nagy buzgalommal hozzá is láttak. Ha valaki Jézus nélkül éli le az életét, az a biztos pusztulásba megy. Újra életlehetőséget nekünk egyedül az Istennel való közösségünk ad. Ő viszont olyan életet ad, ami akkor is megmarad, ha meghalunk.
Aki hisz énbennem — mondja Jézus —, ha meghal is, él az (Jn 11,25).
Az a nagy veszedelmünk, hogy amíg ez be nem következik, hogy valaki hisz Jézusban, addig roppant veszélyes a helyzetünk, mert azt gondoljuk, hogy élünk. Mert olyan életjelenségekhez hasonlókat produkálunk. Amíg nem ismeri valaki az igazi életet, azt hiszi, ez az, ezt hívják életnek. Pedig ez ahhoz képest csak vegetálás és kínlódás. Az életnek a látszatát próbáljuk fenntartani.
Ezeknek a gyerekeknek meg voltak számlálva a napjaik, csak éppen ők nem számoltak ezzel. Amikor a Biblia ezekről a dolgokról beszél, erre hívja fel a figyelmünket is, hogy meg vannak számlálva a napjaink, és egyre kevesebb lehetőségünk van arra, hogy visszaforduljunk.
Egyre vadabbá válunk mi is, mint ahogy ők ott a szigeten. Egy tavalyról ké-szült statisztika mondja, hogy kevesebb betörés volt a fővárosban, mint tavaly, de több gyilkosságot követtek el. A gyermektársadalomban is rohamosan nő a durvaság, a kegyetlenkedés, annak olyan megnyilvánulásai is, amikkel még a közelmúltban sem találkoztunk. De aki közelről bepillanthat egy-egy családba, házasságba, rémülten látja, hogy az erőszakosság, a kegyetlenség, az életellenes cselekedetek szinte napirenden vannak úgynevezett jó családokban is. Aztán megvan a mi ideológiánk erre, hogy mert kikészültek az idegeim, mert ebben a hajszában stb., stb., de ez a tényeken nem változtat: egyre vadabbak leszünk. Ahogy távolodik az emberiség Istentől, úgy vadul el.
Jézus Krisztus azt mondja: nem kell így élni! Nem kell elembertelenedni. Nem kell elállatiasodni. Nem kell dé-monizálódnunk, hanem kiábrázolódhat rajtunk a Krisztus. Ez az evangélium lényege. Van Szabadítónk! Nem kell a szigeten elpusztulni. Be lehet szállni a mentő-csónakba. Aki abba beszállt, az újra életlehetőséget kap, és visszakerül az apjához. Visszakerülünk Istenhez. És ebben a visszakapott új életben begyógyulnak a sebek, helyreáll az egyensúly. Megszűnik sok gyötrő szükség. Megtalálja az ember önmagát, a másikat, a küldetését, mert megtalálta Istent. Vagyis pontosan: mert megtalálta őt Isten. Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Én azért jöttem — mondja itt Jézus —, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.
Hadd fejezzem be azzal, ahogy egy közismert ébredési ének megfogalmazza ezt az evangéliumot:

Vár Atyád szerelme,
Vár rád vigasza.
Jöjj a messze tájról,
Ó, jöjj haza!

Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a Nehémiás könyvét olvassuk most naponta fejezetről fejezetre, és a mai napra ez a rész következik. Mivel ebben egy gyönyörű újévi program van, ne is keressünk más igét, hanem fogadjuk el Isten üzeneteként azt, amit ebből megérthetünk.
Az előzményekről röviden csak annyit, hogy Isten csodájaként Nehémiás vezetésével rövid idő alatt felépült Jeruzsálem lerombolt kőfala, és ez egy kicsit megcsöndesítette a körülöttük levő ellenséget. Ez után a nagy munka után egy csendes lelki ébredés indult el, mert közben felolvasták az akkori Bibliát, a Mózes könyveit. Tegnap este láttuk, hogy az emberek kétségbeesve vették észre, milyen messzire került a gondolkozásuk és életgyakorlatuk Isten igéjétől.
Közben Nehémiásnak vissza kellett térnie a perzsa királyhoz, akinek magas rangú tisztviselője volt, és remélte, hogy nélküle is szép lassan rendeződnek a dolgok otthon. Ez azonban nem így történt. Ahol lelki ébredés támad, ott munkához lát az ördög is, és egyik baj a másikat követte ennek a megviselt kis népnek az életében. Annyira, hogy Nehémiás kénytelen volt ismét szabadságot kérni, hazautazni, és megpróbálni rendet teremteni.
Megint csak Isten különös csodája volt, hogy teljes egységben segítették őt ebben a munkában a népnek a vezetői. Nem volt huzakodás, nem voltak különvélemények, sőt — és ez a csodák csodája — abban egyeztek meg, hogy az élet minden területén Isten törvényéhez igazodnak. Egy kötelezvényt fogalmaztak meg, amit a nép vezetői mind aláírtak és lepecsételtek, amivel az emberek, a sokaság is egyetértett, és ennek a kötelezvénynek a fő tétele így hangzott: Isten törvénye szerint élünk.
Óriási dolog ez. Ha ide eljut egy nép, ha rájönnek arra, hogy addig nem úgy éltek, ha elhiszik, hogy nekik a legjobb, ha Istennek engedelmeskednek, elkezdik kutatni az Írásban, hogy mik is Isten törvényei, mivel kapcsolatban mi az Ő rendelkezése, akarata, és ha egymást bátorítva kezdenek el ahhoz igazodni.
Igen ám, csak a „minden” sokszor semmit nem jelent. Ha mindenben Isten törvénye szerint akarnak élni, ezt nem lehet számon kérni, ez megfoghatatlan. Éppen ezért az élet néhány területére konkretizálták is, hogy mit jelentsen ez, legalábbis az indulásnál. A következő négy területet vették célba. Pontosabban Isten úgy irányította a nép lelki vezetőit, hogy ott kezdjék el a dolgoknak a rendezését: a család területén, az Úr napjának a megszentelése kérdésében, az adósságok elengedése terén és az istentisztelet megújításában.
A család, az Úr napja, az adósságok és az istentiszteleti élet megújulása. Ennek a négy területnek a felsorolását olvastuk itt mai igénkben. Mielőtt, ha röviden is, de részleteznénk ezeket, hadd kérdezzem meg, hogy van-e bennünk olyan szándék, hogy valahol mégis csak újat kellene kezdeni ma?
Ez már közhely, és mivel tudjuk, hogy ritkán lesz belőle valóság, csak legyintünk rá, hogy újévkor újat kezdünk. Újat szeretne kezdeni sok ember, aztán egy-két napig még gondol rá, s mihelyt beindul a munka hétfőn, már el is felejtette, hogy miben akart újat kezdeni. Ritkán van az, hogy érdemi, komoly, tartós változás áll be egy ember életében. Tulajdonképpen akkor áll be egy ilyen igazán, amikor valaki Istennel akar újat kezdeni.
De van-e bennünk egyfajta egészséges elé-gedetlenség valamivel kapcsolatban, amiről látjuk, hogy az életünkben az nincs rendben, és ami ennél fontosabb, ott van-e bennünk valami erőteljes vágy az után, hogy Isten törvé-nye szerint éljünk? Elhisszük-e egyáltalán, hogy Istennek minden törvénye a javunkat szolgálja? Hogy Ő nem azért adott nekünk törvényeket és rendelkezéseket, mert rendelkezhetnékje van, hanem azért, mert szeret minket. Hogy ezek vagy védőkorlátok, vagy az életünk lendületét fokozó ígéretek és erősítések. Vagy egymástól, vagy külső ellenségtől védenek, vagy a bennünk lapuló ellenségektől, de mind-mind az érdekünkben van.
Erre a felismerésre jutottak itt Nehémiá-sék, és ezért történt ilyen kemény, határozott döntés, hogy esküvel megfogadták: Isten törvénye szerint élnek. Lehetséges, hogy Isten Szentlelke talán most fogja bennünk feltámasztani ezt a vágyat, meg azt a reményt is, hogy lehet változtatni azon, amiről úgy látjuk, nincs rendben az életünkben.
Nos, miért éppen ezen a négy területen kezdték el a rendcsinálást, és mit jelentett ez?
1. Így olvastuk az elsőt: „Nem adjuk leányainkat feleségül az ország egyéb lakóinak, sem az ő leányaikat nem vesszük feleségül fiainknak.”
Azt történt ugyanis, hogy a fogságból hazatért izraeliták összeházasodtak részben azokkal, akik a helyükre beköltöztek távollétükben (hatvan évig távol voltak), részben a körülöttük élő pogány népekkel. Amikor Nehé-miás másodszor hazaérkezett, elképedve tapasztalta, hogy vannak zsidó családok, ahol a gyerekek nem héberül beszélnek, hanem mo-ábi, ammoni meg mindenféle olyan nyelven, amely népek Izráel ősi ellenségei. És ez még a kisebbik baj lett volna, bár ez is elég nagy baj volt, de a nagyobbiknak meg azt találta, hogy ezek a gyerekek soha nem hallottak az élő Istenről, azt sem tudják, kicsoda Ő, hanem a pogány anyjuknak a bálványait tisztelik, vagy azoknak a nevét sorolják, amikor Istenről van szó.
Nem ismerik Istent, az Ő nagy tetteit, kö-vetkezésképpen nem ismerik őseik történelmét, nem ismerik a Bibliát. Márpedig Isten népének a legnagyobb megtartó ereje mindig az élő Isten velük kötött szövetsége volt. Ez a szövetség, mint egy rendíthetetlen erős fal vette körül a népet. És amíg ez a nép Istenhez hűséges volt, és a szövetségen belül maradt, elképesztő túlerővel szemben is megvédte és győzelemre segítette őket szövetséges Istenük. De valahányszor kiléptek ebből a szövetségből, védtelenekké váltak.
Nehémiás ezt látta itt ijedten, hogy ez történik. Nem az élő Istennel való szövetséget ápolják a szülők a családokban, hanem kilépegetnek hol erre, hol arra. Kacérkodnak idegen, úgynevezett istenekkel, nem létező bálványokkal, és így a nép nem számíthat hatalmas szövetséges Istenére.
Ezért Nehémiás a gyökerekhez nyúlt. Megtiltotta a továbbiakban az ilyen jellegű vegyes házasságokat, és előírták, hogy a meglevőkben pedig meg kell tanulnia mindenkinek az „anyanyelvet”, még akkor is, ha az anyja idegen nyelven beszélt, és meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogy kicsoda az ő szövetséges Istenük. Mert az, hogy mindenben Isten törvénye szerint akarnak élni, azzal kell, hogy kezdődjék, hogy a családban és a házasságban Isten törvénye szerint folyjék az élet.
Van-e bennünk ilyen vágy? Isten most ezt a programot adja elénk, hogy Isten törvénye szerint keresni a párunkat, Isten törvénye szerint élni a házasságkötés előtt mindenféle területen, Isten törvénye szerint összeházasodni és nemcsak összeköltözni meg összefeküdni; Isten törvénye szerint — mert ez is az Ő parancsa — örömmel vállalni a gyermekeket mint gyermekáldást. Aztán, ha adott Isten, akkor Isten törvénye szerint nevelni őket, nemcsak etetni meg ruházni. Isten törvénye szerint szeretni két embernek egymást egy egész életen át egyre mélyebben és jobban. Isten törvénye szerint ragaszkodni egymáshoz a világ számtalan kísértése között is hűséggel. Egyszóval: úgy élni házasságban és családban, hogy ott ténylegesen Isten legyen az Úr. Nem a gyermek az úr, nem a hatalmaskodó férfi, nem a magára hagyott vagy erőszakos asszony, nem az uralkodáshoz hozzászokott nagymama, hanem Isten az úr, az Úr az úr a házasságban.
Ezt a programot adja ma elénk Isten, és az ilyen családokban egészen természetes lesz az, amit olyan szépen fogalmaz meg Pál apostol a Római levélben: ilyen házastársak egy szívvel, egy szájjal dicsőítik az Istent. Az ilyen család olyan lesz, mint egy kis gyülekezet, ahol egészen természetes az, hogy előkerül a Szentírás. Olyan természetes, mint ahogy kenyér kerül az asztalra minden nap. Ahol természetes az, hogy nemcsak a szívükben, magukban imádkoznak állítólag, hanem együtt dicsérik Istent és öntik ki a szívüket neki, és bízzák rá gondjaikat. Ahol természetes az, hogy hangzik az Istent dicsérő énekszó. Nem nagyon hangosan, hogy a szomszédokat ne zavarják, de ahol istentisztelet is van. Ezáltal válik egyre inkább az egész együttélés istentiszteletté. Így lesz egyre könnyebb megnyílni egymás előtt. Így fog érdekelni egyre őszintébben mindenkit a másiknak a sorsa.
Akik pedig egyedül élnek, azoknak ugyan-így meg kell keresniük, hogyan kell Isten törvénye szerint élniük. Hogyan segíthetik a többieket, hogyan hangozhat csendesen, állhatatosan az értük hangzó imádság. Mit jelent az, csendes készenlétben állni, hogy Isten használhassa őket.
Különös az, hogy itt kezdi Isten igéje, és itt kezdték a konkrét lelki megújulást ezek az emberek is. Éppen ezért lehet, hogy nekünk is itt kellene elkezdeni. Ez azt jelenti, hogy meg kell szakítani a szeretővel való viszonyt. Ez ilyen egyszerű és nehéz feladatokkal kezdődik. Rendeznünk kell végre egymással végre azt, amit még soha sem mondtunk ki. Mondjuk már ki végre: mit nem birok benne, mi az, amit nem tudok megbocsátani. Jól tudjuk, mi bosszantja a másikat, akkor mostantól kezdve nem teszem azt, ami őt bosszantja. Elfogadom őt olyannak, amilyen.
Nem akarunk olyanok maradni, amilyenek vagyunk. Ez azt jelenti, hogy elkezdjük végre a házasságot. Tizenegynehány évi házasság után mondta ezt a múltkor valaki, amikor Istennel is, egymással is rendezték a bűneiket, és néhány héttel később azt mondta: most kezdtük el tulajdonképpen a házasságunkat. El kellene azt már kezdeni a szó ilyen mély és teljes értelmében. Meg kellene találnunk a gyermekeinket is. Meg kellene találnunk a hangot hozzájuk, és fontos feladatnak, nagy lehetőségnek kellene tekinteni, hogy ők vannak és beszélgethetünk velük.
Természetesen ez úgy szokott megvalósulni, (egyébként csak álom marad legfeljebb), ahogy arról tegnap este szó volt. Az ember megalázza magát Isten előtt, és őszinte, buzgó imádság előzi meg az ilyen változtatásokat. Nem az, hogy az asztalra csapunk, és akkor most minden másként lesz. Isten készíti el az időket, Isten ad a szánkba olyan szót, ami gyógyítani fog, Ő veszi kézbe az életünket. Mérhetetlenül sok áldás származik abból, ahol emberek komolyan így gondolkoznak, mint Nehémiásék, hogy márpedig mi a családi élet minden kérdésében Isten törvénye szerint akarunk mostantól kezdve élni.
Mint hiénák, lesnek a gyerekeinkre a tévtanítók meg a kábítószer kereskedők. Egyáltalán nem mindegy, mit kapnak a gyerekeink otthon. Hogy mit látnak tőlünk. Sietnek-e haza, jó-e otthon lenni. Várja-e őket valaki. Látnak-e maguk előtt hiteles keresztyén életet, ha mi keresztyénnek tartjuk magunkat. Megkapják-e a szükséges lelki-szellemi védőoltásokat idejében. Ez mind-mind nagy felelősség és ugyanakkor nagy lehetőség. Lehet Isten törvénye szerint élni még egy ilyen feje tetejére állított, eszement világban is, amiben élünk a házasságban is, meg a családban is. Át lehet rendezni dolgokat, abba lehet hagyni rossz gyakorlatot, el lehet kezdeni valami újat. Nem egyedül, hanem úgy, ahogy a mi hívő elődeink is tették, Istenben bízva, az Ő igéjéhez igazodva.
Hol van valami az életünkben, családunkban, ami nem Isten törvénye szerint való? Itt az alkalom, hogy javítani lehet.
2. A másik terület, amit a Szentírás említ, az ebben a különös megállapításban foglaltatik össze: „Ha az ország lakossága árut vagy bármilyen gabonát hoz be eladásra a nyugalom napján, nem vásárolunk tőlük a nyugalom napján, vagy más ünnepnapokon.”
Ez mindenképpen az élet jele volt, hogy Jeruzsálem egyre inkább kereskedelmi központtá is vált. Tegnap láttuk, hogy üres volt a város. Alig laktak ott. Körül volt már véve kőfallal, és Nehémiásnak úgy kellett agitálnia a népet, hogy költözzenek már be, és ne szanaszét a falvakban, tanyákon lakjanak. Nos, beköltöznek. Egyre nagyobb lesz a kereslet a városban, és nagy a kínálat a városon kívül. Egymásra találnak az emberek, megpezsdül a kereskedés. Hozzák az árut minden napon, szombaton is. És az miért baj? Azért, mert ha Isten törvénye szerint akarnak élni, akkor Isten törvénye azt mondja: megemlékezzél a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt. Hat napon át dolgozz, de a hetedik nap az Úré. Akkor Ő akar dolgozni bennetek. Ha ezt nem engeditek, akkor a hat napra is rányomja a bélyegét az istentelenség. Ha meg Isten a hetedik napon munkálkodik bennetek, akkor egész másként fogjátok eltölteni a másik hatot is, meg az egész életeteket.
Különös, hogy a fogságban is ragaszkodott Isten népe a nyugalom napjának a megszenteléséhez. És amikor otthon vannak, miért nem ragaszkodnak? Azért, mert ott volt az áru. Hozták a portékát. Na de kötelező vásárolni azért, mert ő el akarja adni? Ha nekem az fontos, hogy valamihez igazodjam, akkor hozhatnak akármit és kínálhatják, azon a napon nem veszem.
Nehémiás ezt fontosnak látta több szempontból is. Először csak figyelmeztette a kereskedőket meg a lakosokat, hogy szombaton ezt ne tegyék. Nem volt semmi foganatja. Akkor kiadta a parancsot, hogy péntek este bezárjuk a kapukat, és csak szombat este nyitjuk ki. Azt olvassuk, hogy néhány szombaton ott rostokoltak a kereskedők a kapu előtt, hogy hátha mégis kinyitják. Mivel nem nyílt, megszokták, hogy szombaton nem viszünk árut Jeruzsálembe. Meg volt oldva a kérdés. El lehetett tölteni azt a napot a templomban. Figyelhettek Isten igéjére. Sok írni-olvasni nem tudó embernek életkérdés volt, hogy legalább ezen a napon hallják, mit mond Isten az ő igéjében, hogy imádkozzanak külön-külön meg együtt is, hogy tudják örvendezve, mint gyülekezet, gyönyörű énekekkel dicsőíteni az Urat. Hogy munkálkodjék bennük Isten, és valóság legyen az, amit Jézus az egyik példázatában így mond: Megigazulva ment alá a templomból valaki.
Kicsinyes törvényeskedés volt ez Nehé-miás részéről? Biztos, hogy nem! Isten törvényének a komolyan vétele volt ez a nép érdekében.
Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy ugyanez a helyzet ma is. Így lett hamar az Úr napjából vasárnap, vagyis vásárnap, mert akkor ért rá a legtöbb ember, akkor kellett a vásárokat rendezni. A régi kis boltokat még bezárták vasárnap, ma a nagy bevásárló központok már nyitva vannak. Ezen nekünk nem bosszankodnunk kell, ők pogányok. Őket nem köti Isten törvénye. Ők nem az Isten népéhez tartoznak. Nekik nem jelent semmit az, hogy a mi „úrnapunk” az Úr Jézus feltámadására emlékeztet, és egy hívő embernek ez hétről hétre ezért ünnep, és önmagában elég ok, hogy magasztalja Istent. Ez piros betűs nap a sok fekete között. A hét első napja. No, de a legtöbb naptárban nem is elsőnek, hanem utolsónak sorolják be. Piros betűs ugyan, de azt nem kell komolyan venni. Ugyanolyan fekete, mint a többi. Nincs itt már különbség éjjel nappal, munkanap, ünnepnap között, — de Isten népének az életében van, és legyen.
Miért nem fontos egy magát hívőnek valló ember számára, hogy Isten megmondja, mit akar vele, hogy kiszolgáltassa magát Isten munkájának, hogy tudatosan készüljön az ige hallgatására, befogadására, hogy aztán legyen mihez igazodnia akkor mindjárt is, meg a következő héten is? Miért nincs ott a szívünkben az az erőteljes vágy, hogy mindent leteszek a kezemből arra az egy napra, hogy utána ne hiábavalóságokkal töltsem el a hat napot, hanem tudjam, mi végre vagyok a világon, és valóban azzal töltsem el ezt a rövid földi életet, amire azt Isten adta.
Nem volt ez jelentéktelen elhatározás. Sok minden függött ettől, hogy akárki hoz kintről árut, szombat napon nem vásárolunk tőle. Mit jelentett ez? Azt, hogy az idő felett is az Úr lesz az úr. Hogy az idejüket is Istentől kapott ajándéknak tekintik, és aki ezt komolyan veszi, az sokszor tapasztalja, hogy kevesebb idő alatt többet el lehet így végezni. Hogy Isten valósággal meg tudja sokszorozni az időnket. Hogy megjelenik az életünkben az, amit a Biblia áldásnak nevez, ami nem a mi teljesítményünk, ami nem jár, amit nem lehet megvenni, ami ajándék. És ahol áldás kíséri valakinek a munkáját, erőfeszítéseit, ott egészen más kondícióval tudja végezni ugyanazt, és egészen más lesz az eredménye is annak. Isten tehát úr lett a családi élet felett, és úgy döntöttek, hogy Isten legyen úr az idejük felett is.
3. És mi volt a harmadik, amit itt olvasunk? „Elengedünk minden tartozást.” Mit jelentett ez?
Ez nagyon fontos szociális rendelkezés volt a Mózes törvényeiben már korábban is, amiről megfeledkeztek. Igen sok szegény ember élt Isten népe között, és ezek olykor megszorultak és kölcsönt kellett kérniük. Mivel szegények voltak, a kölcsönt sokszor nem tudták visszaadni. Ezért ledolgozhatták. Szolgája lett a kölcsönadónak. Megegyeztek valamiben, és úgy törlesztett, hogy dolgozott neki. Vagy úgy, hogy a gyerekét odaadta meghatározott időre, és a gyermeke majdnem mint egy kis rabszolga dolgozott ott. (Viszont arra vigyáztak, hogy Izráelben a rabszolgaság nem alakulhat ki.)
Súlyosbította azonban a szegények helyzetét, hogy néha zálogba vették a kis földjüket. Ez még szegényebbé tette őket, és még nehezebbé tette, hogy anyagilag egyenesbe jöjjenek. Egyre nőtt a távolság a gazdagok és szegények között, hiszen a pénz folyása ellentétes a vízével, mert a pénz mindig alulról felfelé folyik. Ezért volt egy olyan rendelkezés, hogy hétévenként el kell engedni minden adósságot. Mindegy, hogy hol tartunk a törlesztésben, meg mennyit kellene még dolgoznia X-nek Y-nál, elkövetkezett a szombatév, vége. Ez nem volt könnyű a gazdagoknak, mert nekik kellett megfizetni az árát annak, hogy ne növekedjék vészesre a különbség gazdag és szegény között, hogy ne fokozódjék a társadalmi feszültség, amiből sok egyéb probléma is támad mindig, — időnként tiszta lappal kellett indulni, és lehetett indulni.
Erről van itt szó, és erről megfeledkeztek. Hamar kialakult a különbség egy vékony gazdag réteg és a szegény tömeg között a fogságból való hazatérés után, és ez rohamosan nőtt. Nehémiás azt mondta: nem kell a fejünket törni valami remek megoldáson, ott van a megoldás Isten igéjében. Van egy ilyen isteni rendelkezés, amit elfelejtettetek, vagy nem akartok komolyan venni, legalábbis a kisebbség nem. Ha mi Isten törvénye szerint akarunk élni, akkor ezt újra be kell vezetni, és érvényesíteni kell.
Itt meg a másik emberrel való kapcsolat felett lett úr Isten. Itt is az Ő uraságát kellett elismerni, mégpedig egy kényes, zsebre menő dologban. Mindenkinek a legérzékenyebb része a pénztárcája, a hívőknek is, ezért volt ez nagyon nagy eredmény, hogy ebbe beleegyeztek.
Mint lelkigondozó, gyakran látom, hogy milyen iszonyatos terhet jelent embereknek az, hogy teljesen feleslegesen és értelmetlenül cipelnek magukban évről évre, napról napra olyan régi sérelmeket, amiket rég el kellett volna már engedniük, meg kellett volna szívből bocsátani, és mindenkinek könnyebb lenne. Hiába konzerválja, attól nem oldódik meg és semmi nem lesz könnyebb, csak egy felesleges terhet hordoz mindenhova magával. De az a velünk született nyomorult büszkeség, ami az Isten nélküli bűnös természet egyik jellemvonása, nem engedi, hogy elengedje. Boldog ember az, aki úgy kezdi ezt az évet, hogy ha van ilyen adósa, akkor annak elenged úgy, hogy azt soha többet nem is emlegeti, úgy, hogy erre nem is akar emlékezni. Lehet, hogy nem felejti el, mert azt hiába határozzuk el, hogy mától kezdve elfelejtem, lehet, hogy eszembe jut, de nincs neki jelentősége. Nem választ el többé tőle, és nem akarok emlékezni rá, nem emlegetem.
Ha valaki tudja, hogy mit engedett el nekünk Isten, ha valaki csakugyan az Ő bűnbocsátó kegyelméből él, annak sokkal könnyebb ezeket az ehhez képest apró adósságokat elengednie.
4. A negyedik, amiről olvastunk, az, amit így mond itt az ige: „Kötelezőnek fogadtuk el, hogy évenként egyharmad sekelt adunk Istenünk házának a szolgálatára.”
Az elvilágiasodott emberek nem törődtek a templommal. Miközben ki-ki igyekezett összekaparni, amire naponta szüksége volt, meg annál egyre többet is, a templom épülete romlott, az áldozatokhoz szükséges feltételek már nem voltak meg. A papok és léviták — olvassuk itt — kénytelenek voltak hazamenni és gazdálkodni, hogy valamiből megéljenek, mert nem tartották el őket. Ez azt jelentette, hogy kialudt a tűz az Úr oltárain, és elnémult az Istent dicsőítő éneklés a jeruzsálemi templomban.
Most mindez megújul. Teljesen önként. Itt Nehémiás nem is szólt közbe. Isten arra indította az embereket, hogy ki-ki egy meghatározott összeget, nem is kicsit, felajánljon ezekre a célokra. Aztán itt részletesen le van írva, csak nem akartam felolvasni, hogy beosztották, mikor ki visz fát az áldozatokhoz. Mikor ki gondoskodik a szükséges állatokról. Összeadták újra a leviták fizetését, és ami a legtöbbet jelentette, részt is vettek a templomi alkalmakon. Egyszerre újra a sajátjának érezte a nép a templomot, az istentiszteletet, és mindazt, ami ott történt.
Nem a papoknak tettek ezzel szívességet, és nem is Istennek, hanem rádöbbentek arra, hogy milyen kiváltság az, hogy ők Isten iránti hálájukat ezzel is kifejezhetik.
Hadd kérdezzem meg: nekünk mit jelent ez a gyülekezet, ez a templom? Sokan úgy jönnek ide, mint egy hangversenyre. Meghallgatnak egy produkciót. Vagy mint egy étterembe. Valamit esznek, aztán megbírálják a menüt. Vagy egyszerűen csak úgy, hogy természetes, hogy meleg, világos, jó levegő legyen, érdekes prédikáció hangozzék. Aztán valami ellenszolgáltatást beledobunk a perselybe, vagy nem dobunk bele semmit. Ha meg nem tetszik, ami itt van, elmegyünk máshova.
Ez a lelkület volt ez előtt az Isten törvényéhez való igazodás előtt, ott Nehémiásék esetében is. És ha már Isten ezt a kérdést elénk hozta, azt hiszem, hasznos lenne, ha ma este ki-ki őszintén megvizsgálná, hogyan áll ezekkel a kérdésekkel. Hogy vajon — hadd mondjam egyes szám első személyben, ki-ki magára gondolhat — ha mindenki úgy imádkozna ezért a gyülekezetért és az ide járókért, mint én, akkor hangoznék-e imádság az emberekért? Vajon, ha mindenki úgy venne részt az éneklésben — most nem arról van szó, kinek milyen hangja van, hanem hogy a közös éneknek legalább az olvasásával dicsérjük az Istent ha mindenki úgy venne részt a közös éneklésben, mint én, akkor megszólalna-e egyáltalán a gyülekezet? Ha mindenki annyit késne, mint én, akkor el lehetne-e kezdeni tíz órakor az istentiszteletet? Ha mindenki úgy hívogatna ide másokat, mint én, akkor lenne-e itt valaki rajtam kívül? Ha mindenki úgy fogadná az ideérkezőket, mint én, akkor az lenne-e a többiek érzése: jó idejönni, mert itt melegség van, és szeretet várja az embert? És ha mindenki úgy engedelmeskedne annak az isteni igének, ami itt hangzik, mint én, akkor mennyire változna emberek élete? És ha mindenki úgy vinné tovább innen az igét, mint én, akkor terjedne-e egyáltalán az evangélium? Ha mindenki úgy adakozna, mint én — és itt nem az összegről van szó, hanem a lelkületről —, akkor vajon az kedves lenne-e Istennek? A mienknek érezzük-e ezt a gyülekezetet, ezt a templomot, a közös istentiszteletet, annak minden részletét, amit szeretünk, védünk, erősí-tünk, és igyekszünk minél gazdagabbá tenni?
Tegnap már említettem, hogy sok nehézséggel küszködtek Nehémiásék ebben a helyzetben. Nem sorolom újra azokat a gazdasági, társadalmi, emberi, anyagi gondokat, amikkel küszködtek. Teljesen bizonytalan volt a jövő, üres volt a kamra, sok volt az ellenség. Isten mégis erre a négy területre tette rá az ujját. Azt mondta: ha ténylegesen Isten lesz az úr a családban, ha az Úr napját nem raboljátok el továbbra az Úrtól, hanem neki szentelitek, ha tudtok szívből elengedni, és így megújulhatnak emberi kapcsolatok, és ha az istentiszteleti élet megújul a ti aktív részvételetekkel, akkor majd sok minden más is szinte magától megoldódik.
Elhisszük-e ezt, és készek vagyunk-e munkához látni? Aztán egy év múlva, ha Isten engedi megérnünk, majd meglátjuk, hogy mi változott.

Bibliaolvasó kalauzunk szerint Nehémi- ás könyvét olvassuk most. Mindennap egy fejezetet. Legyen a mai alapigénk is az, ami a mai napra van kijelölve: Nehémiás könyve 9. fejezete. Valamit egész röviden az előzményekről, hogy világosabb legyen az, amiről itt szó van.
A babiloni fogságból több csoportban tért haza Izráel népe. Ötven-hatvan év alatt otthon tönkrement szinte minden. Elvadult a táj, belepte a gyom a házaknak a romjait meg a szántóföldeket, vagy az idegenek kezébe került sok minden. Igen nehezen és lassan haladt az újjáépítés. Nehémiás ekkor a perzsa király magas rangú tisztségviselője volt, és egy napon küldöttség érkezett hozzá azok közül, akik már hazamentek, és a segítségét kérték. Őt kétségbe ejtette az az állapot, amiről beszámoltak. Szabadságot kapott a királytól, és maga személyesen is hazament egy újabb csoporttal.
A legsürgősebb feladatnak azt látta, hogy Jeruzsálem lerombolt kőfalát építsék fel újra. Igen nehéz, embert próbáló munka volt ez, de az ellenség sokféle gáncsoskodása közben mégis szépen haladt előre, és valószínűtlenül rövid idő alatt elkészült. Emiatt a körülöttük lakó rosszakarók megszeppentek egy kicsit, mert mindenki látta, hogy ez nemcsak emberek hősies erőfeszítésének a teljesítménye volt, hanem Izráel hatalmas Istene tette ezt a csodát, hogy képessé tette azt a viszonylag kevés embert arra, hogy ezt a nagy munkát eredményesen befejezzék.
Ez Izráel népének az önbizalmát is megnövelte egy kicsit. A sok próbatétel összekovácsolta őket. Nagyjából kezdett konszolidálódni a helyzet, úgyhogy Ezsdrás pap elérkezettnek látta az időt, hogy most lelkileg kell erősíteni, építeni az embereket. Ezt pedig Isten mindig az Ő igéjével végzi el. Éppen ezért Ezsdrás felolvastatta a megtalált Mózes könyveit, vagyis az akkori Bibliát. Az emberek megdöbbenve hallgatták és látták, hogy milyen messze kerültek ők az évtizedek alatt Isten igéjétől. Ez a belső megkeseredés egy nagy lelki megújulásnak a kezdetét jelentette.
Ez a fejezet, amiből most ezt a néhány mondatot olvastam, arról szól, hogy mi kö-veti azt, ha egy nép komolyan kezdi venni Isten igéjét. Ebben a fejezetben van jó néhány olyan gondolat, ami így, az esztendő utolsó estéjén különösen is időszerű. Két dolgot emel ki ebben a részben a szentíró: hogyan reagáltak az emberek a meghallott igére: megalázták magukat Isten előtt, és felszakad a szívükből a régen nem mondott imádság. Valami olyan különös erővel, őszintén és konkrétan, ahogyan hosszú idő óta nem imádkoztak, különösen így közösen nem imádkoztak. Megalázták magukat, és újra volt mondanivalójuk Istennek, mégpedig nem mindegy, hogy mit mondtak.
1. Mit jelentett az, hogy megalázták magukat? Ennek a külső jele az volt, hogy zsákba öltöztek, böjtöltek és port hintettek magukra. Miért? Mert az igét hallva, megdöbbentek azon, hogy milyen hatalmas az ő Istenük, és milyen kicsinyek ők. De nemcsak ez tűnt fel, hogy milyen hatalmas Isten, és milyen kicsiny az ember, hanem egyértelművé vált számukra, hogy milyen nagy kiváltság az, hogy ők ehhez a hatalmas Istenhez tartozhatnak.
Meg is vallották ott Őt mint Urukat, mint akinek ők szolgái, akihez hozzátartoznak. És azt, hogy ők ilyen nyomorúságos állapotban is ennek a hatalmas Istennek a hozzátartozói lehetnek, ez önmagában elég arra, hogy reménykedjenek, biztonságban érezzék magukat, és békességük legyen. Nem gazdátlan nép ők, nem kell félniük senkitől és semmitől. Ugyanakkor az, hogy megalázták magukat, azt is kifejezte, hogy Istent dicsőítő hitvallással elmondták a környező népeknek, hogy nem a saját teljesítményüknek tekintik a kőfal felépítését, hanem Isten csodájának. Isten volt a nagy, és azért jöhetett létre ez a nagy munka.
A későbbiekből kiderül, hogy Nehémi-ás is és az emberek többsége is úgy nézett vissza erre az egész nagy teljesítményre, hogy hiszen Isten teremtette a követ, amiből ők építettek; Isten tette lehetővé, hogy visszajöhettek a fogságból, Isten őrizte meg őket azon a hosszú és veszélyes úton amíg hazaértek; Isten oltotta a szívükbe az újrakezdésnek a bátorságát; Isten adott nekik jó vezetőt; Isten védte meg őket a körülöttük kajánkodó és fenyegetőző ellenségtől; Isten munkája az, hogy napról napra nőtt a fal, és a végén befejeződött a munka. Mindezért egyedül övé legyen a dicsőség!
Aki ennyire látja Isten munkáját a hétköznapokban is, aki ennyire felismeri Őt a saját teljesítményei mögött és felett is, annak könnyű megalázkodnia előtte. Annak, hogy sok embernek nehezére esik vagy esne megalázkodni és képtelen rá, annak az egyik oka a tudatlanság, hogy nem ismerjük Istent, nem tudjuk, kicsoda Ő. Aki Őt felismeri, személyes élete Urának vallja, hálásan csodálja az Ő munkáját a saját életében, meg annak a közösségnek életében, amelyiknek tagja, az szinte önkéntelenül leborul előtte és imádja Őt.
Nem tudom, testvérek, hogy ebben az évben melyikünk mit épített fel. Az év elején elindultunk sokféle tervvel. Menet közben találkoztunk sokféle ellenséggel. Remélhetőleg van, amit sikerült megvalósítanunk a tervekből, s valószínűleg van több minden, amit nem sikerült. Hogyan értékeljük ennek az évnek a sikereit, eredményeit, és hogyan magyarázzuk a kudarcait?
Olyan jellemző, hogy ilyenkor ki hogyan beszél erről. Vannak emberek, akik a legtermészetesebb módon dicsekszenek. Mutogatják a teljesítményeiket, munkájuknak a gyümölcsét, és ezt egészen természetesnek találják, nincs is alternatíva a számukra. Hiszen — szoktuk ilyenkor mondani — ezzel a két kézzel hoztam létre mindent. — És azt a két kezet vajon ki adta és ki őrizte meg egy éven át egészségben, balesetveszélyek között is?
Ki adta ajándékba, hogy tehettünk valamit ezzel a két kézzel? Van, aki dicsekszik és büszkén mutogatja, amit teljesített. Van, aki panaszkodik, és másokat vádol. Mindenki más az oka a kudarcainak, a sikertelenségnek, csak ő nem. Rettenetesen tudja sajnálni és sajnáltatni magát. Vannak, akik magyarázkodnak. Megmagyarázzák, hogy mit miért nem végeztek el és mi miért nem sikerült. És van, aki egyszerűen hazudik. Függetleníti magát a valóságtól, a saját képzeletvilágában él, összetéveszti az álmait a valósággal — tudatosan, vagy azért, mert ez már a természetévé vált.
Mi hogyan értékeljük ezt a mögöttünk levő esztendőt? Helyesen értékelni csak az tud, aki a teljes valóságot látja. A teljes valóságot csak az látja, aki ismeri az élő Istent, és látja, számon tartja az Ő cselekedeteit. Aki ismeri az élő Istent, és látja az Ő cselekedeteit, az pedig önkéntelenül is megalázza magát előtte, és kitüntetésnek tartja, hogy előtte alázhatja meg magát. Tudja, hogy így foglalja el azt a helyet, ami őt megilleti, de így végezheti azt a kiváltságos feladatot is, amit csak az Isten előtt magukat őszintén megalázó emberek képesek végezni, hogy már itt szívből dicsőítsék, áldják és magasztalják Őt.
Hiszen ha áldás kísérte az évünket, és sok eredményt értünk el, azért kell megalázni magunkat előtte és magasztalni Őt. Ha meg gyümölcstelen volt az év, akkor azért kell megalázkodnunk Isten előtt, mert valószínű, hogy abban nekünk is részünk van.
De az, hogy valaki őszintén megalázza magát Isten előtt, az életének eredményes folytatásához is hozzátartozik, annak is feltétele. Mert aki meg van elégedve önmagával, az fejlődésképtelenné válik. Az önelégültség véget vet a lelki növekedésnek. Ez a baja sok hívő embernek is. Mert vannak olyan hívők is, akik minden kérdésre azonnal tudják a választ, akik bármikor, bárkit, bármiről kioktatnak, akik, ha nem mondják is — mert annál szerénykedőbbek —, magukat tekintik minden mércéjének. Az csak úgy jó, ahogy ő szokta, ahogy ő csinálta volna. Pillanatok alatt készek az ítélkezésre. Bárkinek a szemében meglátják a szálkát, a magukéban azonban nem látják a gerendát. Szegény szerencsétlenek, nem lehet rajtuk segíteni. A hitben is csak az növekedhet tovább, aki mindig kész meglátni a maga gerendáit, és miután azokat kivetette, foglalkozik esetleg mások szemében a szálkával.
Az ilyen önelégült emberek olyanok, mint az a farizeus, akiről az Úr Jézus a példázatban beszél, aki bement a templomba, körülnézett és nagy „szerényen” így imádkozott: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint itt ez a vámszedő is. Én böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. — Neki semmi hibáját nem lehet felróni, de akárhova néz, mindenütt hibát lát másokban. (Lk 18,11)
Aki nem tudja megalázni magát Isten előtt sem, az ilyen fejlődésképtelenné válik. Ezért ír Jakab apostol olyan sok mindent a levele 4. részében arról, hogy életveszélyes dolog, ha valaki Istennel szemben is kevély marad. „Isten a kevélyeknek ellenük áll, az alázatosaknak pedig kegyelmét adja.” Ellenük áll — azt jelenti, hogy Isten ellensége lesz annak, aki kevély. Annak pedig minden vállalkozása kudarcra van ítélve. Mert Istennel szemben nem nyerhet senki. Az alázatosaknak azonban az Ő kegyelmét adja.
Ezért olyan szép példa számunkra az a néhány babiloni csillagász, akik Jézus születése után nem sokkal az Ő betlehemi jászol-bölcsőjéhez érkeztek. Tudjuk, hogy nem királyok voltak, nem hárman voltak, ezt csak kitalálták. Babiloni csillagászok voltak, tudósok, magas állami tisztviselők, tekintélyes és gazdag emberek, akik ládányi aranyat tudtak vinni. És mit olvasunk róluk? Miután átadták az ajándékot, leborulva imádták Őt. Jézust, nem Máriát. Ott egy olyan szó van, hogy valaki a homlokát a földhöz érinti. A porig megalázza magát, olyan nagy az, aki előtt leborul. Hiába voltak ők tekintélyes, köztiszteletben álló tudós, gazdag emberek, amikor felismerték Jézus isteni nagyságát, látták, hogy mindez a nagyság, ami bennük van, eltörpül amellett, és ez az egyetlen méltó magatartás, hogy leborulva imádják Őt.
Aki ezt gyakorolja meggyőződésből, átgondoltan, az tudja, hogy mennyivel többet lát az ember így leborulva, mint amíg fennhordja az orrát és a fejét. Bálámról olvassuk, hogy amikor prófétált „leborulva, de nyitott szemekkel”, sokkal többet látott a világból, mint egyébként.
2. Nos, ez a második, amit megtudunk a népről alapigénkből, hogy miután megalázták magukat Isten előtt, megnyílt a szemük. Megláttak valamit, amit addig is láthattak volna, és ezzel mindnyájan így vagyunk. Minden hitre jutott ember csodálkozik: eddig hogy nem vettem ezt észre? Eddig hogy nem értettem ezt? — mert leborulva nyílik meg az ember szeme.
Két dolgot említ a Biblia, amit megláttak. Meglátták Isten jóságát és a maguk hitványságát. És el is kezdik sorolni azt, amit megláttak. Elkezdik sorolni Isten jóságát, amit évszázadokon keresztül tapasztalt népük, és elkezdik sorolni konkrétan a maguk hitvány dolgait, amikkel Isten ellen vétkeztek, akitől csak jót kaptak mindig. Most nem sorolom el és azért nem is olvastam fel ennek hosszú imádságnak ezt a részét, mert a világ teremtésénél kezdik, megköszönik Istennek, és magasztalják Őt azért, hogy Ő teremtett mindent, Ő irányít mindent, Ő minden életnek a forrása, Ő választotta ki Ábrahámot, Ő kötött vele szövetséget, Ő adott törvényt népének, Ő szabadította ki Egyiptomból, Ő hordozta negyven éven át a pusztában, és gondviselő szeretetének a szimbólumaként naponta adott nekik mannát, és így tovább.
Lehet érezni az imádságon: ahogy elkezdte, még sejtelme sem volt, hogy mi-minden fog eszébe jutni. Szinte unalmas stilárisan az, hogy és, és, és… És kiszabadítottad őket, és vezettél minket, és etettél minket, és könyörültél rajtuk. Még ez is, még az is eszembe jut… Nem lehet befejezni, annyi jóságot cselekedett velünk az Isten. Aki Őelőtte leborul, annak megtelik a szíve hálával. Annak a szívéből hömpölyögni, áradni kezd a hálaadó imádság. Nem a kérések, főleg nem úgy, hogy azonnali teljesítést vár, hanem a hála. Egyszerre arról a sok jóról, amit addig elvett, felemeli a tekintetét arra, akitől kapta. A hála, mint egy mágnes, odarántja Isten-közelbe a népet, és ott elmondhatja: Isten közelsége oly igen jó nekem. Ehhez előbb hallgatni kellett az igét, aztán igazat adni Istennek és leborulni előtte, utána kinyílt a szeme a népnek, és nem győztek hálát adni. És, és, és… még ezért is, még azért is.
A hosszú felsorolást megtöri egy másik kötőszó. Egy ellentétes kötőszó: de. De a mi atyáink sokszor szembeszegültek veled. A mi őseink azonban gőgösek voltak, nyakaskodtak, nem hallgattak parancsaidra. Még ilyeneket is mond a későbbiekben: hátat fordítottak neked, pártütők voltak. Pedig ha teljesítették volna törvényedet, éltek volna általa.
Isten ilyen jó, és az ember csak ilyeneket tud tenni? A mi atyáink is, meg mi is. Érdekes, hogy az atyák vétkével is azonosulnak, és azt is mintegy a magukét vallják meg Istennek, hiszen annak a kihatásai, kö-vetkezményei is érződtek az életükben. Mi lesz, ha az ő bűneik következményei meg a gyerekeik, unokáik életében? Ez borzasztó! Csodálatos az Isten jóságának az áradása, és rettenetes ez a bűnáradat ott mellette. Mit lehet itt tenni? És mi lesz ennek a vége? Egyszer Isten türelme is elfogy, és azt mondja: csináljátok nélkülem, majd meglátjátok, mire mentek. És mi lesz akkor? Hova fog ez vezetni?
Ez oda vezetett, hogy megjelenik egy harmadik kőtőszó: mégis. Először a kifogyhatatlan és, és, és … mennyi jót tett az Isten velünk, aztán jönnek a sötét dek meg azonban. De mi vétkeztünk ellened… És akkor megjelenik ez a „mégis”, amit így olvasunk: Te mégis sok esztendőn át türelmes voltál irántuk, és Lelkeddel, prófétáid által intetted őket, de ők nem figyeltek. (…) Nagy irgalmaddal mégsem semmisítetted meg, és nem hagytad el őket, mert kegyelmes és irgalmas Isten vagy. (30. v.)
Először meglátja az Isten előtt leboruló ember azt a sok jóságot, amit Isten vele tett, utána meglátja végre konkrét módon a bűneit, s azokat néven nevezi és megvallja. Eközben felragyog előtte minden eddiginél tündöklőbb fényben Isten kegyelme. Az a feltétel nélküli, az az egyoldalú, az a mindenre elég, az az el nem fogyó kegyelem, amelyik mégis további életlehetőséget ad ennek a makacskodó, nyakaskodó népnek is.
Ahhoz azonban, hogy ezt meglássák, és komolyan tudják venni, ahhoz mindaz az előzmény is kellett, amiről itt beszéltünk.
Különös az, ahogy hangsúlyozza ez a fejezet, hogy ebben az esetben milyen sok időt fordítottak az emberek erre. „A helyükön állva a nap negyedrészén át olvasták Istenüknek, az Úrnak a törvénykönyvét, a negyedrészén át pedig vallást tettek és leborultak Istenük, az Úr előtt.” A nap tizenkét órából állt, reggel hattól este hatig. Ennek a negyedrésze három óra. Három óra hosszáig tanulmányozták az igét, mert nemcsak hallgatták a felolvasást, hanem azt is olvassuk az előző fejezetben, hogy utána kis csoportokban megbeszélték. Aztán még utána, amit nem értettek, meg lehetett kérdezni a lévitáktól meg a papoktól. Tanulmányozták, és utána három órán át kiöntötték a szívüket Istennek. Ők sem mindennap tették ezt. Falépítés közben nem tudtak ennyi időt rászánni. De falépítés közben is összehívta Nehémiás rendszeresen imádkozni a népet. Amikor azonban volt rá idejük, vagy rászánták az időt, akkor ilyen tartalommal töltötték meg.
Csak úgy megkérdezem: most, hogy öt munkaszüneti nap van egymás után, lesz-e egy olyan óra, amit az Isten színe előtt fogsz tölteni? Komoly Biblia-tanulmányozással, elmélyült imádsággal, úgy, hogy nem nézed közben, hány óra van. Talán a végén döbbennünk meg, hogy mennyivel többet töltöttünk így el, mint egy óra.
Mert ennek a gyümölcsei megvannak. Ilyenkor lesz láthatóvá a láthatatlan. Ilyenkor érzi ugyanolyan realitásnak, valóságnak az élő Istent és az Ő dolgait, ígéreteit, igéit a hívő ember, mint ennek a világnak a fogható, szagolható, látható tényezőit. Ilyenkor jut el a teljes valóság érzékelésére. És akkor tudunk helyes értékítéleteket mondani, akkor fogunk helyes következtetéseket levonni bizonyos eseményekből.
Hogyan zárjuk ezt az évet? Isten igéjét hallgathatjuk most mindnyájan. Kész-e a szí-vünk arra, hogy megalázzuk magunkat előtte? Igazán kitárjuk a szívünket. Engedjük, hogy az Ő Lelke vegye át az uralmat a gondolataink felett, és kinyitjuk a szánkat is, és mondjuk, mondjuk neki azt, ami a szívünkben van. Hadd jöjjön csak elő onnan minden. Lehet, hogy nem azzal kezdődik, hogy az Ő jóságát magasztaljuk és soroljuk vég nélkül. De lehet, hogy mindjárt az elején a hálaadásban fogunk bővölködni, hiszen olyan sok jót kaptunk tőle ebben az évben is, amit észre sem vettünk talán. Jó lenne utólag észrevenni, megnevezni, felsorolni és csodálni az Ő szeretetét. Olyan jó lenne néven nevezni, megvallani és elhagyni mindazt a bűnt, amivel megbántottuk Őt és egymást. Akkor felragyogna előttünk is az Ő érthetetlen kegyelme. És talán a szívünkben is fogannának ilyen énekek: „Csodálva, imádva tekintek kegyelmének tengeribe, és hallgatom édes örömmel, mit róla tanít az ige. Szent vére bűnt befedez, tisztára mossa ruhám. Bizalmamat benne vetem, reménységem Jézus csupán.” (32. Hallelujah)
Akkor a mi szívünkben is lenne megalapozott reménység mindenféle nyomorúságunk közepette is, mint ahogy Nehémiás szívében volt akkor. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy ennek a megrendítő hosszú imádságnak az utolsó mondata meglepő. Hogy kerül ez ide? Befejezik az imádságot, és az utolsó mondat így hangzik: „Mi pedig nagy nyomorúságban vagyunk.”
De még mekkora nyomorúságban voltak! Mert azzal, hogy felépült a fal, csak provokálták még inkább az ellenséget. Felépült a fal, és Jeruzsálem üres volt, szinte senki nem lakott benne, mert a védtelen, fal nélküli város nem vonzotta az embereket. A környező, meg a távolabbi falvakban alakítottak ki kisebb kolóniákat. Nehé-miásnak külön harcába kerül, hogy elérje, hogy minél többen költözzenek be a szent városba, hogy ott pezsdüljön meg az élet és induljon meg a kultusz a templomban, és így tovább. És körül vannak véve ellenséggel, mennek a feljelentések a perzsa királyi udvarba rágalmakkal és hazugságokkal. Úgy, ahogy az ma is történik. Kicsi volt a termés, és nem volt mivel termékenyebbekké tenni a földeket…
És a végén mégis csupán egyetlen mondatot mond, hogy mi pedig nagy nyomorúságban vagyunk? Mi ennek a magyarázata?
Azóta is sokszor láttam és látok erre példát. Azok az emberek, akiknek az egész életére az jellemző, hogy Isten előtt megalázzák magukat, mert tisztában vannak azzal, hogy milyen hatalmas Ő, akiknek az életében napi gyakorlat, hogy hálát adnak, a bűneikkel nem akarnak együtt élni, de az Isten kegyelméből élnek, és tudják, hogy elég nekik az Isten kegyelme, az ilyen emberek számára egészen más súlya van minden nyomorúságnak. Ugyanazt a nyomorúságot egészen másként hordozzák. Ahogy mondani szokták: másként veszik az akadályokat, mert nem egyedül vannak, hanem hozzátartozói. Kinek? Annak a hatalmas Istennek, aki előtt zajlik az életük. És jöhet akármilyen nyomorúság, az nem lehet nagyobb, mint ez az Isten. És akármilyen nagy nyomorúságban vannak, tudják, hogy abból van szabadítás, mert ismerik a Szabadítót. Abból van kiút, mert mi már ismerjük, hogy ki az, aki egyedül mondhatta el magáról: Én vagyok az út, az igazság és az élet. (Jn 14,6)
Éppen ez a rendszeres imádkozás, az élő Istennel való közösség folyamatos és komoly ápolása tartja frissen bennük ezt a bizonyosságot. Ezért nem csüggednek el. Csüggedeznek, Pál is írja becsületesen: csüggedezünk a csüggesztő körülmények között, de nem csüggedünk el. Taposnak rajtunk, de nem taposhatnak agyon, mert mi ennek a hatalmas Istennek a hozzátartozói vagyunk. Jézus Krisztus azt tanította, hogy az újjászületés által válunk Isten gyermekeivé. Akkor viszont a hozzátartozóivá leszünk. És akkor velünk már senki nem tehet azt, amit akar, csak azt, amit a mi hatalmas Istenünk megenged neki, vagy jónak lát az érdekünkben.
Hisszük-e ezt? mert akkor egészen másként értékelünk mindent, ami az idén történt. Noha mi is nagy nyomorúságban vagyunk, ez a nép, ez az ország, az egyházunk, talán a személyes életünk is nagy nyomorúságban van, mégis tudhatjuk, hogy ennél sokkal nagyobb az az Isten, aki nem feledkezik el rólunk, aki jövőt készített abban a kilátástalan helyzetben is az Ő népének, és hisszük, hogy jövőt készített nekünk is. Aki holnap is ugyanolyan hatalmas lesz, mint tegnap, meg tegnapelőtt volt, mert benne nincs változás, vagy változásnak árnyéka.

A karácsonyi történet sok részletét a legtöbben jól ismerjük. Az imént is olvastuk, hogy Máriának és Józsefnek nem volt helyük Betlehemben. Egy közvetlenül szülés előtt álló fiatalasszony ott állt a szabad ég alatt, és nem fogadták be a vendégfogadóházba sem. Olvastuk, hogyan történt az, hogy az angyal a pásztoroknak hirdette azon a nevezetes éjszakán az evangéliumot: megszületett a Szabadító.
Azután ismerjük a történetet, hogyan kerekedtek fel messze Babilonból tudós államférfiak, és hogyan vezette őket a csillag egészen a betlehemi istállóig, és ott leborulva imádták a kisded Jézust. Ismerjük a szomorú folytatást is, hogy hamarosan menekülniük kellett Heródes gyilkos dühe elől Egyiptomba.
Mindezek a részletek sok tanulságot hordoznak magukban. Ma azonban nem a karácsonyi történet valamely részletéről szeretnék beszélni, hanem arról, miért történt az egész. Mi volt a célja annak, hogy Jézus Krisztus személyében maga Isten jött utánunk? Mi volt a jelentősége, az értelme az egész karácsonyi eseménysorozatnak? És hat-e ennek az ereje napjainkban is? Mi hasznunk abból, hogy az Ige testté lett?
Ma, amikor Európa-szerte, sőt világszerte igyekeznek száműzni az Isten nagy tetteire emlékeztető külső jelképeket is, nekünk világosan látnunk kell, mi történt karácsonykor, és miért történt az. Mi a lényege a testté létel csodájának? Szeretném ezt először egy regény cselekményével szemléltetni. Utána rámutatni arra, hogy ez a regény mindnyájunkról szól, a mai emberiség lelki kondícióját ábrázolja szomorúan hűségesen. Végül pedig látni fogjuk, miért volt szükség az Ige testté lételére, Jézus Krisztus eljövetelére, és mi annak az igazi célja, úgy, ahogy azt Ő maga megfogalmazta.
1. Többen ismerik William Goldingnak A legyek ura című regényét. Ez az írásmű arról szól, hogy egy csoport angol iskolás fiú, hat és tizenkét év közöttiek, valami szerencsétlenség miatt — feltehetően a II. világháború alatt — egy lakatlan kis szigetre vetődik, ami a Csendes-óceánban van. Felnőtt nélkül kell berendezkedniük ezen a szigeten az őserdő tövében. Szépen indul minden. Vezért vá-lasztanak maguknak, törvényeket alkotnak, amelyek csakugyan segítik és szabályozzák az együttélésüket. A vezér tanácsára különös gondjuk van arra, hogy a sziget egy jól látható helyén folyamatosan égjen a tűz, mert ahhoz, hogy innen megmeneküljenek — márpedig ez életkérdés nekik — valami jelet kell adni, hogy egy esetleg arra elhaladó hajó észrevegye és megszabadítsa őket. Hamarosan azonban elromlik a helyzet.
Egészen különös vad indulatok bújnak elő a gyerekekből, és egyre borzalmasabb tetteket követnek el. Mindjárt az elején elvész egy kisfiú. Egyszerűen eltűnik, és csak a vezérnek tűnik ez fel. Aztán hatalmi vetélkedés alakul ki a megválasztott vezér (aki egyébként korát meghazudtoló érettséggel és felelősséggel inté-zi a dolgokat) és egy önjelölt akarnok között, aki egyeduralomra tör. Ez az utóbbi megosztja a szép egységet. Klikket gyűjt maga körül, és uszít a többiek ellen.
Mivel a szigeten csak valamiféle gyü-mölcsöt találnak, egy idő után megkívánják a húst. Alakul egy csapat, amelyik vadászoknak nevezi magát, és mivel vannak vadmalacok a szigeten, elkezdenek vadmalacra vadászni.
Először a megfogott malacba sem meri a bicskáját beledöfni ez a nagyhangú önjelölt, később azonban az éhség mégis ráviszi őket, és egyszerűen megvadulnak részint a sikertől, hogy malacot öltek és van mit sütni, részint a vértől. Ettől kezdve kórusban üvöltik: öld meg az állatot, vágd el a torkát, ontsd ki a vérét!
Az első sikeres vadászatot megünneplik, és teljesen megmámorosodva a saját győzelmüktől, késő estik körültáncolják az áldozatul ejtett malacot. Ebben a mámoros őrületben nem veszik észre, hogy agyonverik egyik társukat, aki elő-jött a sötétben az erdőből, ők meg azt gondolták, hogy valami állat támadja meg őket. Teljesen megszédülve fel sem tűnik a társaságnak, hogy embert öltek.
Megint csak a felelős vezető veszi ezt észre, és szörnyű lelkiállapotba kerül miatta. Az őrjöngő önünneplés miatt kialszik a tűz is. Márpedig újra meggyújtani körülményes gyufa nélkül. Az egyik gyengén látó fiú vastag szemüveglencsé-jét használják fel arra, hogy összegyűjtsék vele a nap sugarait, de így is nehéz a nedves fát meggyújtani.
Egyébként az egyetlen ember, aki valóban gondolkozott, és szinte felnőttes érettséggel tanácsolni próbálta a társaságot, ez a szemüveges volt. Viszont mivel ő ragaszkodott a törvényesen megválasztott vezetőhöz, az önjelölt új vezető kegyetlen módon megöleti őt.
A gyerekszívekben egyre inkább elhatalmasodik a félelem valamiféle szörnytől, amely állítólag ott lakik a szigeten, de még senki sem látta. Ez a félelem még agresszívebbé teszi őket, ezt kihasználja ez az önjelölt új vezető, és valóságos hajtóvadászatot indíttat a régi megválasztott vezető ellen. Meg akarják ölni, sőt, mintha a malac sorsára akarnák juttatni, mert ugyanolyan két végén kihegyezett karót készítenek neki, mint amire az elejtett malacokat húzták megsütés előtt.
Látja ez a szerencsétlen fiú, hogy fele sem tréfa. Az életét mentve menekül előlük, ők meg őrjöngő dühükben felgyújtják az erdőt is, hogy kifüstöljék ezt a fiút. Ahogy menekül szegény utolsó erejével, egyszer csak a parton egy felnőttet lát maga előtt. Tudniillik közben csakugyan észrevették a füstjeleket. Egy hajó megközelítette a szigetet és a hajó mentőcsónakján néhány matróz odajött, hogy lássa, kiken kell segíteni.
Azzal fejeződik be a regény, hogy a hamuvá égetett sziget romjai mellett állva ez a tengerésztiszt keserű csalódottsággal mondja: azt gondoltam, hogy egy csomó angol gyerek ennél jobb teljesítményre képes. De hát ezek a jól nevelt angol gyerekek is csak erre voltak képesek ebben a helyzetben. Rágondolni is rossz, hogy mire lettek volna még képesek, ha marad rá idejük.
2. Ez a regény, akárhogy szépíteni akarjuk is, az egész emberiség lelki állapotát, kondícióját ábrázolja. Mert a mi életünkben is nagy törés következett be. Úgy, ahogy ezek a gyerekek, kiszakadtak a megszokott körülményeik közül, az életüket biztosító feltételek közül, és szülők nélkül maradva fokozatosan elvadultak, el egészen a potenciális kannibalizmusig, így szakadtunk mi el Istentől, és így leszünk egyre vadabbakká.
A kicsikkel itt is vajmi keveset törődnek. Ezt most, amikor karácsony előtt a kicsikre, az elesettekre, a szegényekre, a kisemmizettekre, a megvetettekre különösen igyekeztünk koncentrálni, sokféle összefüggésben tapasztaltuk. Ugyanakkor igen sokan akarnak vezérek lenni mindenféle rátermettség, ész, értelem és felelősségtudat nélkül. Akinek fontosabb a közösség jövője, mint az, hogy magát megszedje, és a közösség érdekében áldozathozatalra is biztat másokat, ő maga jó példával járva elől, azokat félretolják, bolondnak tekintik. Az ördög elég hatalmas arra, hogy a háttérből a legmeghittebb emberi kapcsolatok közé is éket verjen, és teszi tönkre sorra a házasságokat is.
Aki nemcsak a pillanatnak akar élni, hanem a közösség hosszú távon való megmentésén fáradozik, az játékrontó. Elnémítják vagy megölik. Ahogyan tették ezt a Jézus előtti prófétákkal is. Eközben egyre inkább felszabadulnak az emberi természetben rejlő vad ösztönök, és az értelmet, az értékmegőrzést, a felelősséget félretéve ezek irányítják a tömegeket. Egyre kisebb az értéke az emberi életnek. A magzatok tömeges meggyilkolásától kezdve az idegen érdekekért harcolni küldött fiatalokon át a tehetetlen és kiszolgáltatott öregekig és betegekig. Lassan magunkra gyújtjuk a szigetet, tönkre tesszük a földet, a vizet, a levegőt, önmagunkat és egymást, és általánossá válik, hogy egy cél van: én most jól érezzem magamat.
Pedig ezek a regénybeli gyerekek nem ezt tanulták. Sőt, ennek az ellenkezőjére nevelte őket a család is, meg az iskola is. A kulturált viselkedésre. Honnan jött elő akkor belőlük ez a sok gonoszság és gyilkos indulat? Pontosan ezt nem vesszük komolyan, hogy ennyire megromlott a lelkünk. Ezt senki nem tanította nekik. Akkor honnan tudták? Mi-ért viselkedtek így? Miért csak így viselkedtek? Miért kellett megölni az egyiket, és hajtóvadászattal ölni akarni a má-sikat, aki az érdekükben gondolkozott? Miért lettek olyan vakok, hogy a saját jól felfogott érdeküket sem tudták komolyan venni? Csak a pillanatnyi játék, háborúskodás, „öld meg, szúrd le, ontsd ki a vérét” hajtotta őket?
Az emberi szív legjobb ismerője, Jézus Krisztus így mondotta ezt: onnan belülről, a szívből származnak a gonosz gondolatok: házasságtörés, bujaság, gyilkolás, gonosz nyelv és mindenféle rossz. Lehet-e ezen segíteni, és ha igen, hogyan?
Erre ad választ ez a kis regény, amikor az utolsó oldalán kiderül, hogy segítség csak kívülről jöhet. Ezek a gyerekek nem tudják leállítani magukat, meg egymást sem. Nem tudják megváltoztatni magukat, és nincs a szigeten senki, aki segíthetne rajtuk. Így viszont egészen bizonyos, hogy a pusztulásba torkollik ez a handabandázás, háborúskodás. Ha nem jön segítség, elpusztulnak. Kívülről kellett érkeznie egy hajónak és jönniük felnőtteknek, hogy megmentsék őket.
3. Ez történt karácsonykor. Segítséget kaptunk a mennyből. Akármilyen furcsán hangzik is ez, akármilyen gúnyos mosolyra húzzák ezen sokan a szájukat, rajtuk is csak az segíthet, aki karácsonykor utánunk jött. Az a Jézus Krisztus, akit Isten nem véletlenül neveztetett Jézusnak, hogy az Ő drága neve is emlékeztessen minket arra, hogy Ő Szabadító. Mert mi nem tudunk leszokni mindarról a szörnyűségről, amit nap mint nap teszünk. Nem tudjuk ezt abbahagyni, mert az anyagi érdekek is az ellenkezőjét kívánják, és a megromlott természetünkből ennek az ellenkezője folyik. Ebből minket csak megszabadítani lehet. A karácsonyi evangélium az: eljött a Szabadító. Itt áll a halálsziget partján, kikö-tött a mentőcsónak, be lehet lépni. Ezt viszont tőlünk várja, hogy lépjünk be.
Jézus Krisztusban hinni azt jelenti, hogy valaki végre komolyan veszi, hogy rajta kívül más nem tud igazi szabadítást adni, de Ő szabadítónak jött, és nincs az a nyomorúság és megkötözöttség, amiből Ő ne tudna kiszabadítani. Aki a karácsonyi evangéliumot megérti, annak a szíve megtelik hálával és Isten dicsőítésével, mert miközben mi itt háborúzunk és elszórakozzuk ezt a néhány évtizedet azzal, hogy öld meg, fojtsd meg, csavard ki a kezéből, üsd le a kezéről, vedd el tőle, most légy boldog, élvezd a pillanatot. Isten nem nézte tétlenül ezt a könny- és véráradatot, amivel beborítjuk a földet, hanem utánunk jött Jézusban.
Ehhez természetesen emberré kellett válnia. Ez a magyarázata a karácsonyi csodának. Mivel Jézus Isten, ezért lehetséges volt számára, hogy örök isteni természete mellé magára vegye emberi természetünket is, és így segítsen rajtunk. Ezért lett az ige testté. Ezért fogalmazta meg Ő maga a programját így: Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. Ez, hogy megtartani, jelenti azt is, hogy megmenteni, megszabadítani, üdvözíteni. Mindezt ez az egy szó jelenti. Az „elveszett” nem azt jelenti, hogy egyszerűen nincs a helyén valami vagy valaki, hanem azt jelenti, hogy ott, ahol van, halál fia. Ahol most tartózkodik, ott a biztos pusztulás vár rá.
Komolyan vesszük-e ezt már végre? Ha ott maradunk, ahova születtünk, ha olyanok maradunk, amilyeneknek megszülettünk és amilyenekké ez az élet formált bennünket, akkor a biztos pusztulás vár ránk. Nem az ideig való, hanem az örökké való. Komolyan vesszük-e azt, hogy kár lenne a felégetett szigeten elpusztulni, amikor be lehet lépni a mentőcsónakba? Amikor maga a szabadító Jé-zus jött utánunk és ad lehetőséget arra, hogy újra olyan körülmények közé kerüljünk, ahol van életlehetőség a számunkra.
De a Biblia ennél többet is mond. Jézus Krisztus nemcsak megment a halálszigetről, hanem olyan belső változást hoz létre a benne hívőkben, aminek folytán egészen másként tudnak élni a szabadításuk után, mint előtte. Hiszen karácsonykor éppen az történt, hogy Ő elérhető közelségbe jött, tehát Őt be lehet fogadnunk. Úgy, ahogy arról János ír az evangélium első részében, aki a karácsony külső történetével nem foglalkozott. Azt leírta Máté meg Lukács. Ő leírta a karácsonyi esemény lényegét és célját. Így olvassuk ezt itt: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: Ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg Őt: az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be Őt. Akik azonban befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az Ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,9-14)
Itt tehát arról van szó, hogy aki Jézusban hisz, aki belép a mentőcsónakba, azt Ő visszaviszi az Atyához. Az újra hazatalál. Ismét olyan körülmények közé kerül, ahol van életlehetősége, ahol kibontakozhat, növekedhet, harmonikus, boldog életet élhet. Ez azzal jár együtt, hogy nem egyfajta viselkedésre tanít meg minket Jézus, hanem új természettel ajándékoz meg. Az ilyen ember nem ölni vágyik a továbbiakban, hanem segíteni a másikat. Nem uralkodni akar, hanem szolgálni neki. Nemcsak élvezni akarja az életet esetleg mások rovására is, hanem gazdagítani törekszik az életet. Nem elvenni akar a másiktól semmit, hanem adni neki.
Ezért olvastam fel a karácsonyi igét Zákeusnak a történetéből. Ez a néhány mondat, ami az alapigénk, az ő történetének a befejezése. Hiszen benne is az ősi ösztönök működtek, és az ő természetéből is az fakadt, hogy elszedni mindenkitől, amit lehet. Az élet célja: megszedni magamat. És ez sikerült is neki. Amikor azonban találkozott Jézussal, és befogadta Jézust a házába, aztán a szívébe is, akkor mindez teljesen megfordult. Előszedi a sok lopott pénzt a rejtekhelyről, és azt mondja az Úr Jézusnak: Uram, szeretném kárpótolni azokat, akiket az életem során becsaptam. Ami még marad, azt szeretném szétosztani a legszegényebbek között. Mit szólsz ehhez? Jó lesz ez így?
Erre mondja Jézus: „Ma lett üdvössége ennek a háznak.” Ma lépett be az életbe Zákeus. Ekkor hagyta ott a halálszigetet, amikor Jézussal összekötötte az életét, amikor befogadta Jézust, és Ő belülről kezdte irányítani ezt az embert. Zákeusra végképp nem jellemző tulajdonságok és cselekedetek jelentek meg az életében. Olyan tulajdonságok és indítékok, amelyek Jézusra jellemzőek. Mert ez valóság és nem kegyeskedő szó-lam, hogy a hívőben Jézus kezd el élni. Nem viselkedni tanít meg minket, hanem új természetet ad. Újfajta gondolkozás, új akarat, új célok, új indítékok jellemzik az ilyen újjá lett, újjászületett embert. Ezért történt karácsony.
Ezért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ezt a változást semmi mással nem lehet elérni senkinek az életében. Ezt a változást senki más nem tudja végrehajtani, megvalósítani, csak az érettünk emberré lett Isten Fia, maga Jézus Krisztus. Ő viszont mindenféle rabságból ki tud szabadítani minket, és nincs az a nyomorúság az emberi életben, amire Ő ne tudna érdemi, tényleges, tartós megoldást adni. Az ilyen ember — mint azok a gyerekek a végén — hazatalál. Újra ismeri az Atyját, tud vele beszélgetni, megkap tőle mindent, amire szüksége van. Küldetése lesz, s tudja ugyanazt tenni, amit Jézus elkezdett ezen a földön: adni, áldozatot hozni, Isten dicsőségére élni.
Ki az, akit közülünk már megtalált? Ebbe a mentőcsónakba akár ma is be lehet lépni. Aki pedig ezt a döntő lépést már megtette, az megtanulhat örömmel, reménységgel, az élő Krisztussal való szoros közösségben élni, amely közösségen semmit nem változtat majd az sem, ha lehunyjuk a szemünket és meghalunk. Ez a közösség még mélyebb lesz, és még közelebb kerülünk hozzá. Csak így érdemes élni, mert ez az az emberi élet, amire minket Isten teremtett. Ez volt a célja a testté lételnek. Bárcsak elérné célját mindannyiunk életében!

Szülj újjá, értünk ma született
Jézusunk, a te Lelkeddel.
Ezen a néked szenteltetett
Ünnepnapon, s kegyelmeddel
Úgy igazgass és bírj bennünket,
Hogy nyomdokid követhessük,
És e mi földi életünket
Mennyeivel cserélhessük.

(323,6 dicséret)

Ez a karácsony előtti istentiszteletünk most már évtizedek óta családi istentisztelet, azért vannak közöttünk a legkisebbek is, a nagyobbak is, a még nagyobbak is, meg a nagyszülők is. Ilyenkor az igehirdetés a legkisebbekhez igyekszik igazodni, hogy ők is értsék, de mindannyiunk számára legyen az Isten üzenetévé.
Jó lenne, ha semmi látványosság nem vonná el a figyelmünket arról, akinek a születésnapját ünnepelni készülünk, az Úr Jézusról, és aki ma is mindannyiunkhoz szólni kíván.
Ma is megfelezzük az istentiszteletet. Az első felében a gyerekeken keresztül szól Isten igéje, a második felében szeretnék majd arról a történetről röviden szólni, ami a gyerekek menetrendjében most következik.
Hallgassuk meg először azt az igét, ami rajtuk keresztül szól.
(Az egyik hittanos csoportunk vállalta el ennek a gyermekeknek szóló kis mű-sornak az összeállítását.)

* * *
Azt szeretném kérdezni, hogy ha valamire gondoltok, és azt szeretnétek, hogy édesanyátok is tudja, akkor mit csináltok? Megmondjuk neki. Ez ilyen egyszerű. Egyszerű, mert tudtok beszélni. De van-e olyan, hogy valaki nem tud beszélni? Igen. Olyan is van. És akkor az mit csinál? Neki is vannak gondolatai és ő is szeretné, hogy a másik megtudja. Mutogat, vagy leírja. Igen. Megmutatja neki. Ahogy itt, ebben a kis színdarabban is láttuk.
De vajon az is olyan könnyű és kényelmes-e, mint amikor megmondjuk? Biztos, hogy nem. Ahogy azt ti mondjátok: az sokkal macerásabb, mert ahhoz kell papír, kell egy toll. Valahova le kell ülni, vagy valami keményet kell tenni alá. Aztán nem is lehet olyan részletesen leírni, ahogy az ember elmondja. Akkor odaadom a másiknak, de az nem tudja elolvasni az írásomat, akkor az visszakérdez, de én arra is csak írásban tudok válaszolni. Sokkal nehezebb, körülményesebb, fárasztóbb. Nagy ajándék az, hogy tudunk beszélni.
Ezért néha azzal is szokták büntetni egymást az emberek, hogy nem beszélnek egymással. Ha harag van, akkor nem szólok hozzád. Itt most egy olyan házaspárról láttátok a színdarabot, akik nagyon szerették egymást, és az egyikük mégsem beszélt a másikhoz egy ideig egy árva szót sem. Miért?
Ez a történet nem sokkal az Úr Jézus születése előtt, tehát nem sokkal karácsony előtt játszódott. Egy házaspárról szól. Még azt is tudjuk a Bibliából, hogy ez a házaspár a Júda hegységében lakott. Zakariásnak hívták a férfit, Erzsébetnek az asszonyt. Nagyon szerették egymást, és nagyon szerették Istent is. Meg van írva a Bibliában, hogy rendszeresen tanulmányozták azt és mindenben Isten igéjéhez igyekeztek igazodni. Egymást is erre bátorították.
Nagy ajándék az, ha egy házaspár közül mindketten tisztelik Istent, komolyan veszik igéjét, és aszerint akarnak élni. Együtt meg külön-külön is nagyon sokat imádkoztak. Volt egy kérésük, ami minden imádságukban benne volt. Ez pedig az volt: szerették volna, ha gyermekeik születnek, de nem születtek. Teltek az évek, és még mindig nem volt gyermekük.
Abban az időben azokat az asszonyokat, akiknek nem született gyermekük, a többiek kicsúfolták. Azt mondták: Isten büntetése. Nem is szereted te Istent! Ha szeretnéd, adna neked gyermeket. És ti ezért imádkoztok? Az teljesen hiábavaló. Gondoljátok, hogy Isten hallja az imádságotokat és meghallgatja? — kérdezték ezt többen tőlük.
Nem tudom, mit gondoltok: vajon hallotta Isten Zakariásnak meg Erzsébetnek az imádságát? Igen, igen. Biztos, hogy hallotta, mert megígéri a Bibliában sok helyen. Akkor miért nem teljesítette a kérésüket? Azért, mert Istennek terve volt. Ő hallotta az imádságot, sőt már meg is hallgatta, de még nem jött el az ideje annak, hogy válaszoljon rá. Csak ezt ők nem tudták.
Zakariás egyébként — amint az ki is derült itt — pap volt. Abban az időben a papokat beosztották templomi szolgálatra. Otthon végezték a hétköznapi munkájukat, és minden félévben egy hetet kellett Jeruzsálemben tölteniük. Tehát évente két hetet: az első félévben is egy, a másodikban is. Akkor összepakolták az útravalójukat. Elmentek gyalog a jeruzsálemi templomba, ott elvégezték a rájuk kiszabott munkát, és egy hét múlva hazamentek.
Sok munkájuk volt a papoknak. Voltak oltárok, különös asztalok, amelyeken állatokat áldoztak az akkori szokás szerint Istennek. Amikor az emberek összejöttek és imádkoztak, az volt a szokás, hogy valami kellemes illatot keltettek. Az is a papok feladata volt. Egyáltalán, hogy ott minden rendben menjen, különösen esténként.
Láttátok itt is, milyen sok ember összejött az esti imádságra, s olyankor a papok vezették az imádságot, ők kezdték el és felolvastak a Bibliából, mert akkor az emberek többsége még nem tudott írni-olvasni. Úgy, hogy volt munkájuk bőven.
Ez alkalommal is Zakariás összepakolta a holmiját. Elbúcsúzott Erzsébet asszonytól. A kiskapuban még egyszer jobbról-balról megpuszilta és azt mondta: vigyáz magadra. Ezt mind a ketten a másik lelkére kötötték, mint ahogy nektek szokták mondani a szüleitek, aztán elbúcsúztak. Zakariás Jeruzsálembe érve azonnal munkához látott.
Hallottátok itt a történetben, hogy egy ilyen alkalommal különös dolog történt. Végzi a munkáját a templomban. Éppen valami kellemes illatot gerjesztett, és egyszer csak hirtelen nagy világosság támadt. Olyan, amilyet még életében nem látott, és megjelent előtte egy angyal. Úgy megijedt, hogy kiesett a kezéből az a füstölőszerszám, amivel a jó illatot keltette. Ő tudta, hogy vannak angyalok. Ma is vannak. Én is tudom, hogy vannak, de még nem láttam soha. Ő se látott, akkor látott életében először egy igazi angyalt.
Az angyal mindjárt bátorítja is, és azt mondta neki: Ne félj, Zakariás, engem maga Isten küldött tehozzád. Egy fontos üzenettel. Jó hírt kell mondanom. A jó hírt görögül úgy mondják: evangélium. Evangéliumot hoztam neked Istentől. Zakariás figyelt nagyon, de ugyanakkor még mindig remegett egy kicsit. Fiad fog szü-letni. Micsoda? Nem sokára, János legyen a neve. Az azt jelenti: az Úr kegyelmes.
Nagy feladatot készített neki Isten. Nem sokára megszületik a Messiás, a Jézus Krisztus, és a te fiad lesz az Ő útkészítője. Ezt abban az időben mindenki tudta, hogy ez mit jelent. Ha egy király elindult országjárásra, akkor előtte mentek a követei és a szó szoros értelmében az utat is egy kicsit elegyengették, hogy kényelmes legyen, és közhírré tették: jön, jön, jön a nagy király. Ez lesz a feladata a te János fiadnak. Ő majd rámutat az emberek bűneire, és utána jön Jézus, aki megbocsátja az emberek bűneit. A te fiad sokakat vissza fog vezetni Istenhez. Olyanokat, akik nem is törődnek most még Istennel.
Zakariás szeretett volna minden szót megjegyezni. Legjobb lett volna magnóra venni, de akkor még nem volt magnó. Minden szava fontos annak, amit ez az angyal mond. Egyáltalán, hogy fia fog születni… Nem is gondolta már. Erzsébet egyik nap már azt mondta: hagyjuk abba az imádságot. Öregek vagyunk mi már ahhoz. A velünk egykorúak már nagyszülők. Nem születik már nekünk gyerekünk. Zakariás pedig azt mondta: azért még folytassuk az imádságot. Ha Isten jónak látja, ad nekünk.
S íme itt van. Beteljesedik. Isten meghallgatta az imádságát.
Először nagy hála volt a szívében. Isten válaszol az imádságra. Ha gyerek lett volna, ugrált volna örömében. Aztán az öröm töltötte be egészen a szívét: milyen nagy csoda ez! Ilyen szép nevet adott neki Isten, hogy az Úr kegyelmes. Ezt most azonnal el kellene mondani a feleségének. De akkor még nem volt mobiltelefon, hogy felhívhassa, meg kellett várnia a hét végét, amikor letelik a munkája és hazamehet.
A hála és öröm után azonban furcsa dolog is megszólalt a szívében. Vajon ez az angyal igazat mondott? Vajon csakugyan angyal az, akit én láttam? Valóban Isten küldte őt? Csakugyan nekem szól ez az örömhír, az evangélium? Egyáltalán ébren vagyok, vagy álmodom?
Egyszerre minden elbizonytalanodott, a kételkedés meglepte őt. Amikor valaki már kezdi komolyan venni Isten üzenetét, az ördög mindig elkezdi a hitének a gyökereit tépkedni a kételkedéssel és a végén már azt sem hiszi el, hogy Zakariás, meg hogy ott áll a templomban az oltár mellett. Már semmit sem hisz el, mert ez az ördögnek a célja.
Ki is buggyant belőle ez a kételkedés és azt monda az angyalnak: honnan tudhatom meg, hogy igazat mondtál? Mire az addig kedves angyal igen szigorú hangon szólalt meg és azt mondta: te nem hiszel nekem? Te nem hiszel az Istennek? Hát akkor megtudhatod, hogy engem valóban az Isten küldött, és amit mondtam az neked szól. — És akkor hangzott el az, amiről itt a kis színdarabban hallottunk. Azt mondta az angyal: lesz jele annak, hogy igazat mondtam. Addig, amíg a fiad megszületik, néma leszel. Egy szót sem fogsz tudni szólni.
Jaj, bánta már nagyon Zakariás és szeretett volna gyorsan bocsánatot kérni. Kérni azt, hogy ne jöjjön ez a büntetés, de már nem tudott beszélni, csak tátogni tudott. Hang nem jött ki a száján. Még ilyet nem tapasztalt. Eddig, amit mondani akart, azt ő is hallotta, hogy mondja, most meg csak tátog, és hang nem jött ki a száján. Ez pedig így lesz addig, amíg az a kisbaba megszületik? És az meddig tart? És akkor hogyan meséli el a feleségének a történteket? Akkor jutott eszé-be, hogy most hogyan fogja elkezdeni az imádságot? Ki tudja, mióta várják az emberek. Jaj, az ám! Hogy eltelt az idő.
Közben az angyal eltűnt, ő meg gyorsan kiment az emberek elé. Mivel beszélni nem tudott, kezdett mutogatni. Mutogatott a szájára. Mit jelent ez? Nem értették. Akkor próbálta jelekkel megmagyarázni, hogy onnan jött valami nagy és az beszélt. De az emberek nem értették. Akkor kezdődött el a találgatás, hogy mi baja van, mi történhetett? Nem tudjuk. Akkor nem tud imádkozni. Nincs más, elmondjuk nélküle az imádságot, és azután hazamegyünk.
Ő is legszívesebben azonnal ment volna, de még nem lehetett. Még volt három nap a szolgálatból, azt ott kellett tölteni. Ez alatt sokat imádkozott. Szavak nélkül is lehet imádkozni. Isten a szívünkbe lát és a gondolatainkat is látja. Ő azt az imádságot is érti.
Ahogy letelt az idő, sietett haza. Meg-érkezett. Megpuszilták egymást Erzsébettel és Erzsébetnek is elkezdett mutogatni. Mi bajod van? Fáj a fogad? Nem. Megvertek az úton? Nem. Semmi sem történt? Erre bólogatott, igen, valami történt. Mi történt? S akkor jutott eszébe Zakariásnak, hogy így nem fogják megérteni egymást, valahogy le kell írni. Volt egy kis táblácskájuk otthon, a régebbi időkben a gyerekek az iskolába kis táblácskát vittek és arra írtak. Azt előkotorászta és elkezdte írni. Az úgy volt, hogy ő dolgozott, meg angyal… Jaj, de meddig tart ez, amíg leírja? Most jött rá, milyen nagy büntetés ez, hogy nem tud beszélni. Azután hagyta a részleteket, csak a lényeget írta le. Hogy egy angyalt látott, aki ezt, meg azt mondta. Mit láttál? — kérdezte Erzsébet. Angyalt? Hol? Az oltár mellett. De minden nagyon hosszadalmas volt leírni.
Végül is Erzsébet azért megértette, hogy mi történt, és Zakariás legnagyobb csodálkozására Erzsébet azonnal elhitte. Isten nem szokott tréfálni. Főleg nem szórakozik azokkal, akiket szeret, és akikhez szava van. Ha az Isten küldte azt az angyalt, és Isten mondta, hogy fiuk születik, azt kész ténynek lehet venni.
Erzsébet már azon kezdett gondolkozni, hogy vajon milyen színű haja lesz, milyen lesz a szeme, meg hogy János, jaj de szép név. Az Úr kegyelmes. Valahányszor megszólítjuk, mindig erre gondolunk: az Úr kegyelmes. És tényleg az. Meghallgatta az imádságunkat. És hatalmas is. Tud adni ilyen idős embereknek is gyermeket.
Attól kezdve ezzel telt az életük, hogy várták, hogy megszületik a kisgyermek. És kilenc hónap múlva csakugyan megszületett. Csakugyan fiú volt, mégpedig szép erős, nagy fiú. Sírt kegyetlenül. Akkor hangja volt, hogy a harmadik szomszédban is hallották, hogy ha sírt. Összesereglett az egész szomszédság. Még ilyet! Erzsébetnek fia született. Már nagymama lehetne, és most van neki újszülött csecsemője! Milyen kegyelmes az Isten! Erzsébet csak bólogatott buzgón és azt mondta: kegyelmes bizony, úgy is fogjuk nevezni, hogy János. Az Úr kegyelmes. Na, nem! Az lehetetlen! (Hallottátok a színdarabban is, hogyan felzúdultak a szomszédok.)
Elképzelhetetlen volt ugyanis abban az időben, hogy az elsőszülött fiút ne úgy hívják, ahogy az apját. Ez magától értetődő volt. Különös, hogy János — mondta az egyik szomszéd —, hiszen az egész családotokban nincs ilyen nevű. Miért hívnátok így. Nem János az, ő a kis Zakariás. A szomszédok mindig így is érdeklődtek: hogy van a kis Zakariás?
Abban az időben a nyolcadik napon iktatták be az újszülötteket Isten szövetségébe. Ez olyasmi volt, mint ma a keresztelő. Ez nagy családi ünnep volt. Összejöttek a rokonok, barátok, szomszédok, és mindenki csak a kis Zakariásról beszélt. Erzsébet hiába mondta, hogy nem Zakariás, értsék meg, János a neve. Miért? Mert ezt mondta Isten. Hogy-hogy ezt mondta? Hát… és akkor elmondta az angyallal kapcsolatos történetet. Ez az Isten parancsa, és amit Isten parancsol, mi mindig azt akarjuk tenni. Most azért még sem lehet. És akkor mondták: az apa joga, hogy eldöntse, hogyan hívják a fiát. Kérdezzük meg Zakariást. De nem tud beszélni. De tud írni. És ahogy itt láttátok, arra a kis táblára ráírta: J Á N O S a neve. Ez határozott kijelentés volt, most már hagyjátok abba itt a tanácsokat. Nem a ti fiatok, hanem az enyém. J Á N O S a neve, kész. Tudomásul vették.
Ahogy ezt leírta, és ott morgolódott még a nép, egyszer csak észrevették, hogy Zakariás beszél. Mégpedig valami csodaszép imádságot kezdett mondani. Benne van a Bibliában. Úgy kezdődött: Áldott az Isten, aki meghallgatta a könyörgésünket, aki Szabadítót küld a né-pének. — Mindjárt Jézusról beszélt. Aki ennek a Szabadítónak útkészítőt is rendelt, és ez éppen a mi kisfiúnk lehet. Áldott az Isten, aki ilyen egyszerű kis embereket, mint mi vagyunk, bevon a maga nagy tervébe.
És akkor olyan dolgokat mondott, amin ő is meglepődött. Prófétálni kezdett. A kis Jánosnak a jövőjére nézve mondott el neki Isten olyan dolgokat, ami őt is meglepte, mert ez a kis János lett később a nagy Keresztelő János, akiről az Úr Jézus azt mondta: „az asszonyoktól születettek között nincs nála nagyobb.”
Bekövetkezett az, amit az angyal megígért. Megnyílt a szája Zakariásnak, elkezdett beszélni és áldotta az Istent. Legelőször nem azt kérdezte, ki hogyan van? Nem a kisfiához beszélt, az még úgy sem értette volna akkor, hanem Istenhez beszélt. Egyszer csak megnyílt a szája, beszélni kezdett és áldotta az Istent. Az emberek meg csodálkoztak, és azt olvassuk még, hogy elhirdették az egész környéken azt, hogy milyen hatalmas az Isten, és milyen nagy csodát tett itt.
Ti tudtok beszélni, hála Istennek, de vajon mire szoktátok használni a kis szá-tokat? Ki-mindenkihez beszéltek, meg mi-mindent mondotok? Szoktatok-e Istenhez is beszélni? Van-e mondanivalótok Isten számára? Az fontos.
Szeretnék most egy könnyen megjegyezhető feladatot adni, amire a szánkat használhatjuk: Tanuljatok meg beszélni Istennek egymásról és egymásnak Istenről.
Mit jelent az, hogy Istennek egymásról? Megköszönjük Istennek, ha vannak testvéreink. Könyörgünk hozzá azokért, akik betegek az osztálytársak közül, vagy az óvodában a csoporttársak közül. Hogy egyáltalán másoknak a gondját-baját imádságban elmondjuk Istennek. Beszélünk Istennek másokról és kérünk valami jót nekik.
Beszélünk egymásnak Istenről. Úgy, mint ahogy Zakariás is tette, meg még sokan a szomszédok közül. Mert ti már sok mindent tudtok Istenről, hogy kicsoda Ő. Mi-mindent tett. Például elmondani másoknak, hogy minek az ünnepe a karácsony. Ezt sokan nem tudják. Azt hiszik a fenyőfa ünnepe. Miért nem az akácfáé, vagy valamelyik másik fáé. Fenyőfa ünnepe… Miért ünnepelnénk a fenyőfát? El tudjátok mondani: a karácsony születésnap. Az valakinek a születésnapja. Úgy hívják: Jézus. És amit tudtok az Úr Jézusról, azt elmondjátok.
Istennek egymásról és egymásnak Istenről. Mert Isten ma is ugyanolyan hatalmas, mint akkor volt Zakariás idejében. És ugyanolyan kegyelmes, szeret bennünk, és érdemes hozzá imádkozni.
Ezt az egyszerű mondatot tanuljuk meg most aranymondásként is. Amin csodálkoztak a végén az emberek: Egyszer csak megnyílt a szája, beszélni kezdett, és áldotta Istent.

Múlt vasárnap azt a gyönyörű Krisztus-himnuszt tanulmányoztuk, amit Pál apostol itt a megelőző mondatokban Jézus egyedülálló nagyságáról írt. Először bizonyságot tett arról, hogy Jézus Isten. Öröktől fogva mindörökké tart a léte, a Mindenhatóval egyenlő. Utána részletezte Jézusnak a teremtésben vállalt szerepét. Láttuk, hogy Őbenne, általa és Ő-reá nézve teremtetett minden. Jézus nem teremtmény, hanem teremtő. Az új teremtés munkája pedig egyedül az Ő mű-ve, és ezért is magasztalta Őt ez a szép himnusz.
Végül pedig egy tömör hitvallásban summázta mindezt: tetszett az egész teljességnek, hogy Őbenne lakozzék. Láttuk, hogy majdnem minden megállapítása ennek a levélnek a gyülekezetben garázdálkodó tévtanítók tanításaiknak a szétrombolását célozta.
Jézus nagyságáról is azért beszélt, hogy nyilvánvaló legyen: nem szorul kiegészítése az Ő váltságműve, sem az, amit értünk tett, sem az, amit a hívőknek ad. Ennél többet senki nem tud adni, és ennél többet senki nem tett értünk. Ő a teljesség. Aki Jézus Krisztust megismeri, aki vele együtt él, aki magát teljesen reá bízta, az ismeri meg és kapja ajándékba a Teljességet.
A mai alapigénkben következő mondatokban arról ír az apostol, hogy mindennek mi a kihatása a hívőkre. Három kérdésre ad választ: milyenek voltak a kolosséiak azelőtt, Jézus nélkül, milyenek lettek, miután megismerték Jézust és megkapták tőle az új élet ajándékát, és mi a feladatuk a további haladásuk érdekében? A 21. vers arról szól, milyenek voltak, a 22., hogy kikké lettek, és a 23., hogy akkor most mi a feladatuk, ha tovább akarnak növekedni a Krisztusban.
1. Milyenek voltak? „Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondokozásúak voltatok gonosz cselekedetetek miatt, …” Istentől elidegenedtek, ellenséges gondolkozásúak és gonosz cselekedeteket cselekvők voltak. Ez érvényes az egész embervilágra. Ez a bűnbeesésnek a tragikus következménye. Istentől elidegenedtünk, vele szembefordultunk és ellenségesen gondolkozunk, és az Ő mércéjével mérve, csak gonoszt tudunk cselekedni.
Az ember tehát nemcsak eltávolodott Istentől, hanem szembefordult vele. Ellensége lett Istennek. Védekezik ellene, tiltakozik a parancsai ellen. Bizalmatlanná vált vele szemben. Az egész emberi mentalitást alapvetően az jellemzi, hogy ellenáll Isten igazságának. Isten törvényeinek pedig az ellenkezőjét cselekszi. Egy belső kényszer hajtja erre, és belső tehetetlenség van benne arra, hogy Isten törvénye szerint éljen.
Elveszi a másiknak a kenyerét akkor is, ha a magáért sem tudja megenni, és vagy megeszi a másikét is, és ettől beteg lesz, mert a kevesebb egészségesebb lett volna, vagy kidobja, de akkor sem osztja meg nélkülöző felebarátjával. Ez történik világviszonylatban is.
Elveszi a másik házastársát akkor is, ha neki is van. Nem számol a következményekkel. Tönkreteszi tulajdon gyermekeit, meg a másét is. Isten világos parancsával ellentétben és a saját jól felfogott érdekével ellentétben nem vállal utó-dokat. Igazságnak és emberi jognak tünteti fel azt, ami Isten törvénye szerint sú-lyos bűn: A lopás, rablás, csalás szalonképessé változtatott formáit, a különneműek fajtalankodását, az egyneműek nemi kapcsolatát, az önpusztítás egyre szaporodó változatait, az Isten-káromlás és Isten-tagadás sokféle kifinomított, ravaszul szalonképessé tett formáját, a kiszolgáltatottak helyzetével való durva visszaélést, a legszűkebb családon belül, és az egész társadalomban is. Jézus nélkül, az Ő újjáteremtő munkája előtt mi nemcsak hibázunk, tévedünk, meg-megbotlunk — ahogy szoktuk hazudni, és magunkat ezzel becsapni —, hanem az Isten szörnyű diagnózisa érvényes ránk, amit a Mózes 1. könyvében így olvasunk: „Az ember szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” (1Móz 6,5). És ez meglátszik a társadalom minden területén.
Ezért ilyen szigorú az apostol itt, amikor a kolosséi hívők előző állapotáról beszél. És a kolosséi hívők ez ellen nem tiltakoztak. Úgy tűnik, ők is így látták már akkor, amikor világosságban jártak, hogy Istentől elidegenedett, vele szemben ellenséges gondolkozásúak voltak, és szüntelen csak gonoszt tudtak cselekedni.
És ahogy közeledünk a mi dicsőséges Urunk második eljövetelének az idő-pontjához, ez a gonoszság egyre inkább terjed és elhatalmasodik. És mint a gombának a fonala átszövi és behálózza az egész életünket. A legjobb szándékú emberek is egyre tehetetlenebbekké válnak az ellene való védekezésre és a vele szembeni harcra. Ilyenek voltunk tehát mi is, és ha Jézus nélkül élünk, ilyenek vagyunk ebben a pillanatban is, ahogy itt Isten igé-je mondja: Istentől elidegenedtek és ellenséges gondolkozásúak, akik csak gonoszt képesek cselekedni.
2. És milyenek lettek a kolosséiak, amikor megismerték az Úr Jézust és amikor kapták tőle az új élet ajándékát? „Most pedig megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.”
Szenteket, feddhetetleneket, hibátlanokat? Ezek az Úr Jézusnak a jelzői! Amikor a Szentírás Őt leírja nekünk, akkor vele kapcsolatban olvasunk ilyeneket. Hiszen itt arról van szó, hogy Isten kinek minősít valakit. És Isten egyedül az Ő egyszülött Fiáról mondta azt, hogy Őbenne gyönyörködik. Hogy Ő valóban szent, feddhetetlen és igaz.
Azért meglepő ez a megállapítás, mert azt az örömhírt közli velünk, hogy aki Jézussal összekötötte az életét, aki Ővele a hit által eggyé vált, azt olyannak látja az Atya, mint az Ő egyszülött Fiát. Krisztusban lát minket. Ezt a képes helyhatározót próbáljuk a szó szoros értelmében magunk elé képzelni: ott van Krisztus, és benne elrejtőzöm én, aki hiszek Őbenne, aki vele azonosultam, aki Őreá igent mondtam, akit Ő elfogadott és felvett. És én ott rejtőzöm Krisztusban, és amikor engem, nyomorultat keres az igazságos Isten, akkor Krisztust látja meg először, és rajta keresztül engem.
Így érti Pál apostol azt, amit Korinthusba írt: Krisztus adatott nékünk Istentől igazságul, szentségül, bölcsességül és váltságul.(1Kor 1,30). Krisztus igazságát és szentségét a hívőnek tulajdonítja Isten. Sőt nemcsak neki tulajdonítja, hanem neki ajándékozza is. Nemcsak én vagyok Krisztusban a hit által, hanem Krisztus is élni kezd bennem. És egyre inkább az Ő tulajdonságai jelennek meg a hívőnek az életében. Olyan tulajdonságok, amiket nem atyáinktól örököltünk, amiket nem lehet elsajátítani, megtanulni, begyakorolni, egymástól ellesni, — amit csak az újjászületés által lehet ajándékba kapni. Én Krisztusban — ez az én megigazíttatásom, mert olyan igaznak lát Isten, mint Krisztust. Krisztus énbennem — ez a megszenteltetésünk, mert egyre inkább olyanokká is válunk, mint Krisztus, és az Ő természete bontakozik ki a hívőben.
Ezért nem lehet az újjászületést, az újjáteremtetést semmi mással összetéveszteni és összehasonlítani. Ez nem vallásosság, ez nem megjobbulás, ez nem törekvés. Ez a teremtéssel egyenértékű isteni tett. Újjáteremtés. „Aki a Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden” — ezt mondja Isten igéje (2Kor 5.17).
Jézus Krisztus testtélételének, kereszthalálának, feltámadásának, meg annak, hogy ide hívott téged, az a célja, hogy egészen új emberré legyél. Hogy a Krisztusban elrejtőzhessünk és Isten Őbenne lásson minket, és így igaznak lásson, és hogy Krisztus természete a mienkké válhasson, és egyre inkább ténylegesen is hasonlítsuk Őhozzá.
Milyenekké lettek a kolosséiak, és milyenné válik ma is mindenki, akit Isten újjáteremt az Ő Szentlelkével, és aki csakugyan hisz Jézus Krisztusban? Isten ellenségeiből Isten gyermekeivé. Istentől elidegenült, elvadult emberekből az Isten akaratával magukat azonosító, azt boldog örömmel, önként teljesítő emberekké, akik nemcsak vágynak arra, hogy teljesítsék Isten akaratát, hanem akiket képesekké is tesz arra, hogy aszerint éljenek. Ez a mi megszenteltetésünk.
A dogmatikák úgy mondják, hogy az újjáteremtés megváltoztatja az ember pozícióját, helyzetét (Isten ellenségéből, Isten gyermekévé lesz) és megváltoztatja a kondícióját is, a belső képességeit (új gondolkozást, új akaratot, új belső indí-tékokat, motivációt ajándékoz neki). Valóban minden újjá lesz Isten újjáteremtő munkája nyomán.
Ekkora változást éltek át a kolossé-iak, és ez ellen a megállapítás ellen megint nem tiltakoznak, csak rábólinthatnak, hogy így van. Isten újjáteremtő munká-jának a példái itt vagyunk sorban mi, akiket elvadult, Istentől elidegenült, vele szemben ellenséges, gonoszat cselekvő emberekből felszabadult, hálás, Isten akaratát cselekvő emberekké formált.
És az apostol hangsúlyozza itt, hogy miért történhetett meg ez a csoda. „Most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.”
Emberi testében, az Ő halála által. Mindezt a nagy csodát, az újjáteremtés lehetőségét Jézus Krisztus kereszthalála tette lehetővé. A kolosséiak ezért semmit nem tettek. Semmi hozzájárulásukra nem tudnak hivatkozni. Nem is hallottak még erről a lehetőségről. Élték a maguk elidegenedett, elvadult, Istennel ellenséges, gonosz életüket, amikor Krisztus már helyettük és érettük is meghalt a kereszten, és a mindenható Isten erre az Ő áldozatára való tekintettel, minden egyes kolosséinak (meg minden egyes budapestinek) elkészítette a bocsánatot és az új életet.
Amikor Kolosséban prédikálták az evangéliumot, akkor értesültek erről. Elhangzott a keresztről való beszéd. Ezért írja Pál, hogy ő semmi másról nem akar tudni az igehirdetésben, csak a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről. Mert a megfeszített Krisztus tette lehetővé, és egyedül csak Ő, hogy ebből az elveszett, elvadult, ellenséges állapotból újra emberekké váljanak ezek a kolosséiak, meg mi is. Olyan emberekké, akinek Isten minket elgondolt. Akik újra a helyükre kerülnek, akiket Jézus visszavezet az Atyához, és akiknek Ő megad mindent, amire ebben az életben és az örökkévalóságban szükségük van. Mindezt egyedül Krisztus végezte el értük. Ők erről csak értesülnek.
Elcsodálkoznak és vagy boldog örömmel komolyan veszik, hittel elfogadják, és hálásan megköszönik, és attól kezdve úgy élnek, mint egy új ország új polgárai, — vagy azt mondják: bolondság vagy botránkozás. Akkor is és ma is ilyen két táborra osztja az evangélium hirdetése a hallgatókat. Akiknek a levelet írja, azok elcsodálkoztak, és azt mondták: nem értjük, de boldog örömmel tudomásul vesszük, és elkezdjük ezt az új életet élni.
Erről olvastunk az első fejezet elején, hogy mindez egyedül Isten tette, Isten szeretetének a munkája, amikor a 12. és 13. versben azt olvastuk: „Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából és áttett minket az Ő szeretett Fiának az országába, Akiben van a mi váltságunk, bűneink bocsánata az Ő vére által.” Itt semmit nem tettek a kolosséiak, vagy a mai hívők. Isten megmondta, Jézus Krisztus elvégezte, és a Szentlélek személyes bizonyossággá teszi a hívőben, hogy ez megtörtént. Őreá is érvényes, elkezdheti az új országban ezt az új életet, amire újjáteremtette őt Jézus Krisztus. Erre hív bennünket a mi Urunk.
És nem arra, hogy minden istentiszteleten egy kis fejtágítás is történjék. Valami újat jó lenne, ha tanulnánk. — Az is jó lenne, de nem ez a végső cél. Nem az, hogy ne legyek annyira gonosz, mint amennyire voltam, vagy a gyerekeink ne legyenek annyira gonoszok. Nem az a végső cél, amit valaki így mondott: tanuljon a gyerek itt egy kis erkölcsöt. Azt is fog tanulni, de az erkölcs már gyümölcs. Előbb el kellene ültetni egy fát, és azt gondozgatni. Aztán az majd megtermi a gyümölcsét. A lélek gyümölcsét. Olyan gyümölcsöt, amit nem is gondol az ember. De itt először arról van szó, hogy új életnek kell elindulnia. Jézus Krisztus az Ő kereszthalálával ezt tette lehetővé.
Ezért írja itt az apostol ennyire naturalisztikusan, hogy az Ő emberi testében az Ő halála által tette ezt lehetővé. Ezt viszont egyszer és mindenkorra mindannyiunknak lehetővé tette. Ezért nem lehet és nem szabad Krisztus keresztáldozatát semmiféleképpen sem megismételni.
Azt hiszem, megint kihalljuk Pál apostol bizonyságtételéből, hogy a sok kárt okozó tévtanítókkal is vitázik. Tudniillik ők azt is hirdették, hogy ők fogják teljessé tenni a kolosséi hívők életében Krisztus váltságmunkáját. Mert a megtérésük után — ő szerintük — szükségük van még egy második tapasztalatra, amire a tőlük kapható beavatás által tesznek majd szert, és akkor lesz teljes a közösségük Krisztussal. Akkor fogják érezni és tapasztalni is ezt az új életet.
Erre írja itt Pál határozottan: a Krisztus keresztjére kell nekünk most is néznünk. Az újjászületés tényét nem az méri, hogy mit érez, mit tapasztal valaki, hanem az, hogy a kiengesztelés megtörtént nagypénteken a Golgotán. Ezt kell nekünk hinni. Aki ezt hiszi, azt a Szentlélek bizonyossá teszi abban, hogy ez az ő számára is érvényes, az ő bűneiért való elégtétel is megtörtént a Golgotán, és ezért máris új életben élhet.
Azért is fontos ezt tudnunk, mert a rajongó, úgynevezett karizmatikus gyülekezetekben ma is nagy hangsúlyt kap az érzés és a tapasztalás, és a hívőnek a személye, hogy te most mit érzel és mit tapasztalsz. Ezzel szemben a Szentírás azt mondja: nem ez a fontos, hogy én most mit érzek, és mit tapasztalok, hanem egyedül és kizárólag az a fontos, hogy Jézus akkor mit végzett el értem. És mivel Ő mindent elvégzett, amire nekem szükségem van, ezért én az érzéseimtől meg a tapasztalataimtól függetlenül a hit talajára kell, hogy álljak. Ha azt hiszem, amit Ő elvégzett, akkor kapcsol ez össze vele, és akkor van új életem. Aztán majd fogom tapasztalni is ennek az új életnek az erőit.
Sajnos azért is időszerű ez a keresztről való határozott beszéd, és mindaz, ami ebből következik az Újszövetség tanítása szerint, mert az, amit ezek a bizonyos tévtanítók ott Kolosséban tanítottak, egy az egyben és sokféle változatban ma is hangzik. Nemcsak a Krisztus áldozatának más jellegű újra és újra való bemutatása bizonyos keresztyén felekezetekben, nemcsak a hívő érzéseire és tapasztalataira való újra és újra apellálás, hanem volt ezeknek a tévtanítóknak egy ilyen kifejezése is, hogy ők a végtelenre hangolják rá a hívőket. Ezt ma így fogalmazzák: kozmikus energiát nyerni vagy koncentrálni.
A különféle ezoterikus valláspótlékok, amiknek milliók hódolnak itt nálunk is, és zsúfolt termekben fertőzik a tudatlan embereket, és a sokféle okkult jellegű ígérgetés, amit hiszékeny emberek komolyan vesznek, és ennek áldozataivá válnak, ez is ugyanaz, ami ott Kolosséban már elhangzott. Meg hogy a bennünk levő lehetőségeket kellene aktivizálni különféle pszichotechnikákkal.
Ugyanezt tették ókori módon akkor. Egyáltalán a pszichológia hamis emberképe, hogy az ember alapvetően jó, és a benne levő jóságot kell felszínre hozni, szöges ellentétben áll ezzel a felsorolással, hogy mi Istentől elidegenültek, vele szemben ellenséges gondolkozásúak vagyunk Jézus nélkül, és Isten minősítése szerint csak gonoszt tudunk cselekedni.
El kell döntenünk, hogy a gondolkozásunkat Isten kijelentése határozza-e meg, és akkor ezzel a kritikával hallgatunk és nézünk mindent, — miközben minden embert szeretünk, csak nem minden butaságot fogadunk el. Tudjuk-e minek alapján kell minősíteni azt a nagy kínálatot, amivel elhalmoznak bennünket? Minek alapján tudjuk megállapítani, hogy valami igaz vagy hamisság? Ezért kell nekünk a keresztről való beszédet, az Újszövetség nagy evangéliumát egyre alaposabban megismernünk.
Mert a keleti vallások önmegváltó gyakorlatai, ami szintén nagy kínálatban itt van körülöttünk, a miszticizmusnak, aminek szintén képviselői voltak a kolosséi tévtanítók, a korszerű változatai, vagy csupán az, hogy az ember teljesítményétől tesszük függővé Isten munkáját — ha én ilyen meg olyan vagyok, jó vagyok, igyekszem, akkor Isten majd mit fog nekem adni —, ez mind ellentétben áll a keresztről való evangéliummal.
Ezért írja itt Pál, ha röviden is, hogy Jézus az Ő emberi testében, az Ő halála által végzett el mindent, amire nekünk szükségünk volt, és egyedül az Ő áldozatára való tekintettel ad meg nekünk Isten mindent, amire szükségünk van. De Őreá való tekintettel megadott mindent. Ezt kellene megismerni, hogy mit kapott az újjászületett ember Krisztusban. Egyszerre látná, milyen gazdag. Egyszerre felszabadulna arra, hogy mennyi mindent adhat tovább másoknak. Megtelne a szíve hálával, és használható eszközzé válna Isten kezében.
Ez az ige azt mondja nekünk: az ember gyökeresen megromlott, de azzal folytatja: Jézus Krisztus kereszthalála gyökeresen megváltoztatta a helyzetet, és minket újjáteremt.
3. A végén még arról szól, hogy mi a feladatunk.
Azt olvastuk a 23. versben: „Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál szolgájává lettem.”
Megmaradni a hitben szilárdan és egyenesen, és el nem tántorodni az evangélium reménységétől. Ez, hogy szilárdan, azt jelenti: jól megalapozottan.
Amit itt egyenesnek fordít, azt jelenti: rendíthetetlenül. Az 1Kor 15,58-ban van ez a szó: „Ezért, atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.”
Tehát jól megalapozottan, rendíthetetlenül és kitartóan ragaszkodni az evangélium igazságához. Ahhoz, amiről eddig szó volt, amit nekünk a Szentírás Jé-zus Krisztus munkájáról mond.
És mi az evangélium reménysége, amiről itt ír az apostol? Az, hogy mindezt igaznak tekintem, és ami még nem teljesedett be, azt nagy reménységgel, boldog örömmel várom. Ádventi program: itt kapcsolódik össze Krisztus két eljövetele. Először az idők teljességében eljött azért, hogy emberi testében az Ő halála által lehetővé tegye az Istenhez való visszatalálásunkat, másodszor el fog jönni azért, hogy véget vessen minden rossznak, magához vegye a benne hívőket, és mint szenteket, tisztákat és feddhetetleneket állítson maga elé. És vele leszünk mindörökké.
Ez a mi ádventi reménységünk. Amikor jelen életünk sokféle gondja, csalódása, nehézsége, nélkülözése közben erre gondolunk, akkor nem valami olcsó önvigasztalást végzünk, hanem akkor a legbiztosabb alapra állunk, és valami olyat várunk, abban reménykedünk, ami már el van készítve. És akkor, amikor Isten jónak látja, meg fog jelenni.
Péter apostol ilyen helyzetben vigasztalja a keresztyéneket, és ő is Jézus második eljövetelére mutat. Azt mondja a második levele utolsó versében: vigyázzatok nagyon, hogy a ti erősségetekből ki ne essetek.
Pál itt ugyanezt mondja: ragaszkodjatok az evangéliumhoz szilárdan, rendíthetetlenül és kitartóan. Mert nekünk van kiben reménykednünk. Mi azt a Jézust várjuk, aki már mindent elintézett, ami a számunkra fontos, és aki majd magához vesz minket, ahol többé nem lesz könny, gyász, szenvedés, fájdalom, betegség, ahol az Isten lesz minden mindenekben.

Ádvent első vasárnapja van, és így a karácsony előtti négy hétben mindig újra felerősödik bennünk a mi dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus visszajövetelének a várása. Mi, hívők szüntelenül várjuk Őt, ilyenkor azonban a szokottnál is jobban figyelünk az Ő ígéreteire, amit az Ő második eljövetelére nézve hagyott ránk.
Azt mondta: Eljön egyszer egy nap, a történelem utolsó napja, amikor Ő teljesen váratlanul megjelenik nagy hatalommal és dicsőséggel. Beül az Ő dicsőségének királyi székébe, eléje gyűjtetnek mind a népek, és isteni igazsággal megítéli azokat. Minden szem meglátja majd Őt akkor. Azok is, akik tagadták, azok is, akik ellenségei, azok is, akik keresztre feszítették, és sírni fognak mindnyájan — ezt olvassuk az igében. Azon a napon mindenki előtt egyértelművé lesz Jézus Krisztus egyedülálló nagysága és isteni személyének a titka.
Azért is örülök annak, hogy éppen most érkeztünk a Kolosséi levél tanulmányozása során ehhez a részhez, mert Pál apostol ebben a szép hitvallásban pontosan Jézus páratlan nagyságáról és istenségéről tesz bizonyságot.
Láttuk az előző két vasárnapon, hogy azután a gyönyörű imádság után, amivel kezdődik ez a levél, az apostol most rátér tulajdonképpeni mondanivalójára, és Jézus istenségének, nagyságának, mindenható hatalmának és végtelen kegyelmének a bizonyítékait sorolja el. Egy formájában és tartalmában egyaránt lenyűgöző Krisztus-himnuszt hallottunk ebből a néhány versből.
Két igazságot zeng ez a himnusz: egyrészt, hogy Jézus Úr mindenek felett, másrészt, hogy Jézustól mindent megkapnak a benne hívők, amire szükségük van ebben az életben és az örökkévalóságban. Jézus felette áll mindennek — ez az egyik bizonyságtétele az apostolnak, és Jézusnál megtalálható minden, amire szükségünk van. Neki van alárendelve az egész világmindenség, és Ő maga a teljesség. Az Ő személye a foglalata mindennek. Rövidebben szólva: Jézus Úr, és Jézus elég.
Formáját tekintve, ebben a himnuszban nem vitázik az apostol azokkal a tévtanítókkal, akik garázdálkodtak a kolosséi gyülekezetben. Tartalmát tekintve azonban pontosan az ő zavaros elképzeléseiket zúzza szét. Mert miről ír itt az apostol és mire válasz ez?
Talán még emlékszünk, hogy ezek a gyülekezetben tevékenykedő tévtanítók egyebek között azt is hirdették, hogy Isten és az ember között olyan nagy szakadék keletkezett, hogy azt Jézus egyedül nem tudja áthidalni. Az áthidaláshoz szükség van különféle szellemi közbenjárók egész sokaságára, és ezeknek kell besegíteniük Jézus megváltó munkájába. Ezek a szellemi közvetítők jó- és rosszindulatú szellemi lények, csillaghatalmak, és ezekkel a gnosztikusok által hirdetett titkos tanítás elsajátítása révén kerülhet kapcsolatba az ember. Az ő zagyva filozófiájuk lényege tehát az volt: Krisztus kicsi, és amit Ő tud adni a benne hívőknek, az kevés. A Pál által hirdetett evangélium szerintük csupán részleges megoldást ad a problémákra, a teljességhez nem segíti el az embereket, a teljességhez a tőlük kapható ismeret visz el mindenkit, és ők minden problémára megoldást adnak. Ez a két szó volt az ő ismétlődő varázsszavuk: teljesség és minden.
Pál itt — megint mondom — formailag nem vitázik, de nem véletlen, hogy öt mondaton belül nyolcszor használja ezt a szót: minden. A himnusz csúcsa az, hogy maga a Teljesség, a mindenható Isten lakozik Jézus Krisztus személyében. Hallgassuk meg még egyszer az igét:
„Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, (és innentől kezdve az ellenfélnek a kifejezéseit sorolja, hogy ezeket mind Jézus teremtette, ezek a bizonyos trónusok, uralmak, fejedelemségek, hatalmasságok, ezek mind az általuk kitalált lények voltak): minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn. Ő a feje a testnek, az egyháznak is, Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben Ő legyen az első. Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.”
Nem kell tehát rettegniük a Krisztusban hívőknek semmiféle szellemi hatalmasságoktól, és nem szabad bizonytalanságban lenniük az üdvösségük felől, amit Krisztusban megkaptak és tőle hittel elfogadtak, mert Jézus Úr minden felett, és amit tőle kap a hívő, az elég mindenre. Mert ha Őbenne lakozik a Teljesség, akkor rajta kívül nincs más. Akkor azt, amit Ő hoz, nem lehet, és nem is kell semmivel kiegészíteni. Akkor aki közelebb akar jutni a teljes élethez, annak Krisztushoz kell közelebb kerülnie. Őt kell mélyebben megismerni, vele juthat szorosabb lelki közösségre a hívő.
Ezt az igazságot erősíti itt Pál négyszeresen is.
1. Először is ezzel a verssel (15. vers): „Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt.” Ez röviden azt jelenti: Jézus Isten. Az Ő léte nem a testet-öltéssel kezdődött, hanem öröktől fogva mindörökké tart. Ez a különös kifejezés: elsőszülött minden teremtmény előtt, ez arra utal, hogy Jézus az Isten Fia, amint hogy Ő maga ennek vallotta magát. Ez azonban nem egyfajta leszármazást jelent, mint ami elsőre nekünk eszünkbe jut, hanem azt, hogy Ő az Atya örököse, teljhatalmú képviselő-je, vele azonos. Az Ő hasonmása, képmása, képe. Ő a láthatatlan Isten képe. Ezért mondta Ő, hogy aki látott engem, az látta az Atyát.
Csodálatos világossággal és erővel ír erről a Zsidókhoz írt levél első fejezete. Hadd olvassak fel ebből egy hosszabb részt, mert tulajdonképpen ugyanazt mondja el, amit ez a Kolosséi levélben található hitvallás, csak egy kicsit részletesebben.
„Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben (amiben mi is élünk) a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. Ő (Jézus) Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült. (Ez is azt fejezi ki, hogy vele egyenrangú.)
Annyival feljebbvaló az angyaloknál, amennyiben különb nevet örökölt náluk. Mert az angyalok közül kinek mondotta vala az Isten:
„Fiam vagy te, ma nemzettelek téged!”
vagy ezt:
„Atyjává leszek, és ő Fiammá lesz.”
Amikor pedig bevezeti az elsőszülöttet a világba, ismét így szól:
„Imádja Őt az Isten minden angyala!”
És az angyalokról ugyan ezt mondja:
„Angyalait szelekké teszi, és szolgáit tűz lángjává”,
de a Fiúról így szól:
„A te trónusod örökké megáll, ó Isten, és királyi pálcád az igazság pálcája.
Szeretted az igazságot, és gyűlölted a gonoszságot: ezért kent fel téged az Isten, a te Istened…”
Az első hitvallás tehát az, hogy Jézus Isten. Éppen ezért nagyobb mindenkinél, még az angyaloknál is, akiket nagy becsben tartottak ezek a tévtanítók is. Tulajdonképpen ez önmagában elég lenne, ha valaki ezt érti, és komolyan hiszi, Jézus egyedülálló nagyságának a bizonyítására.
2. Pál azonban, ha lehet, még tovább fokozza ezt. Pontosabban konkretizálja, hogy miben mutatkozott meg a leghatalmasabban Jézus istensége. Azt mondja, abban, hogy részt vett a teremtésben. A folytatás így hangzik: „Benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.”
Jézus tehát nem teremtmény, hanem Teremtő. Őbenne, általa és reá nézve teremtetett minden. Ez a három kifejezés arra utal, hogy nemcsak a teremés előtt létezett már, nem csupán tevékenyen részt vett a teremtés isteni munkájában, hanem az egész teremtett világ Őbenne kapja meg az értelmét. Ennek a csodálatos isteni műnek az ad értelmet, hogy ott van benne Jézus. Ez a hitvallás jelenti ezeknek a bizonyos égi erőknek, közvetítőknek és hatalmaknak a lefokozását is. Mert ha ezek egyáltalán léteznek, mindnyájan teremtmények. Jézus pedig mint Teremtő vett részt a világ létrejöttében. Jézus tehát Úr felettük. Aki tehát Jézushoz tartozik, annak nem kell félnie tőlük.
Pál hihetetlen tömörséggel és mégis gyöngéd szeretettel lelkigondozza a gyü-lekezet tagjait, és így akarja eloszlatni felesleges aggályaikat, szorongásaikat, fé-lelmeiket, és erősíteni a Jézusba vetett bizalmukat, aminek minden alapja megvan.
3. Aztán — ha lehet —, még tovább fokozza a dolgot, és ezt írja: Jézus nemcsak a világ teremtésében vett részt isteni hatalmával, hanem Ő a világ újjáteremtője. Ő tette lehetővé az Isten ellen fellázadt és tőle messzire szakadt embernek, hogy visszataláljon az élet forrásához, Istenhez, és Ő teszi képessé ezt a belsőleg teljesen megromlott embert arra, hogy értse és szeresse teremtő Istenét, és újra boldog gyermekeként éljen. Ehhez egészen újjá kell formálni az embert, újjá kell teremteni. Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden. (2Kor. 5,17)
És mindezt az Ő kereszthalála és feltámadása által végezte el. Mert Jézus nem egyetlenként támadott fel a halálból, hanem elsőként törte át a kárhozatnak az áthatolhatatlan falát, és ezen a résen, amit feltámadásával ütött, a benne hívők mind követhetik Őt. Nincs ehhez fogható győzelem ezen a világon. Ezért írja róla az apostol a folytatásban: „Ő a feje a testnek, az egyháznak is, Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben Ő legyen az első.”
Az egyház a szó bibliai értelmében azoknak a benne hívőknek a közössége, akik Őt ezen a halálon ütött résen át követik az életbe, a teljes életbe, az örök életbe. Akik így új életet kaptak tőle, az Ő halála és feltámadása által, azok egy új közösséget alkotnak ezen a földön. Pál apostol így írja egy másik helyen: „Az új teremtés zsengéi” vagyis a legelsők azok közül, akik az új teremtést bizonyítják.
Jézus az emberek újjáteremtését ugyanúgy az Ő szavával végzi el, mint ahogy a teremtéskor Isten szavára álltak elő a létezők. Legyen világosság — mondta Isten —, és lett világosság. Nyújtsd ki a te béna kezedet — mondta Jézus a betegnek —, és kinyújtotta a béna kezét. Megbocsáttattak a bűneid — és bizonyos lehetett benne, hogy teljes bocsánatot kapott a bűneire. Hallgass, némulj el! — mondta a viharos tengernek —, s elállt a szél, és nagy csend lett. Lázár, jöjj ki! — mondta annak, akit már négy napja eltemettek, és már oszlásnak indult —, és Lázár megjelent a sírkamra ajtajában.
Ugyanúgy szavával teremt újjá, mint ahogy Isten a szavával teremtett. Ez is Jézus istenségét mutatja.
4. Mindezek után összefoglalja a bizonyságtételét az apostol egy rövid summás mondatban, amiben az ellenfelek kedvenc kifejezését használja, és ezt mondja: „Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék…” Ha Jézusban valóban a mindenható Isten lakik, akkor Isten Jézus személyében áll előttünk. És ez fordítva is igaz: Jézus személyében maga a mindenható Isten áll előttünk. Aki tehát Őt tiszteli, az nem embert tisztel, aki Őt imádja, az nem bálványimádó, hanem az ugyanazt az Istent imádja, akihez Ő így tanított imádkozni: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.
Éppen ezért belőle, a Teljességből kell nekünk egyre többet merítenünk. Úgy, ahogy a János evangéliuma elején olyan csodálatosan szépséggel írja az ige: „Mi pedig valamennyien az Ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” (Jn 1,16)
Hisszük-e mi ezt? Az a szomorú tapasztalatom, hogy a templomlátogató gyü-lekezet jó része sem hiszi ezt komolyan. Legjobb esetben dogmatikai tételként rá-bólintunk, de nem szivárgott le a szívünkbe, nem határozza meg Jézus iránti imádatunkat, nem vált alapjává a benne vetett rendíthetetlen bizalmunknak, és életünk kritikus helyzeteiben kevesen tudunk ilyen hittel Őreá nézni, és tőle várni a segítséget, mint akiről bizonyosan tudjuk és hisszük, hogy Ő Isten. Mint akiről elhisszük azt, amit a kijelentés mond, hogy előbb volt mindennél és részt vett a teremtésben, mint akinek egyedül köszönhetjük az újjáteremtés lehetőségét, hogy nem kell elvesznünk a kárhozatban Istentől elszakadva, hanem visszatalálhatunk az élet forrásához, Istenhez. Mint akiben benne foglaltatik az egész Teljesség.
Nem könnyű ezt az értelmünkkel felfogni, de a hitünkkel mindenképpen meg kell ezt ragadnunk. Mert a sorozat elején láttuk, hogy Jézus személye az a kritikus pont, ami eldönti életünk és halálunk kérdését. Idéztük a János evangéliuma 5. részéből Jézus szavait: „Aki az én beszédeimet hallja és hisz annak, aki engem elküldött, az nem megy a kárhozatra, hanem átment a halálból az életbe.” És mit mondott az, aki Őt elküldte? Azt mondta az Atya: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok!” Aki ezt hiszi, az átment a halálból az életbe.
Jézus isteni nagyságáról sok ige tanúskodik. Most csak a Jelenések könyvéből hadd olvassak néhány verset, ami megnyugtathatja azokat is, akik aggódnak amiatt, hogy szabad-e Jézushoz imádkoznunk. Azt olvassuk itt az 5. fejezetben, hogy senki nem találtatik az egész világmindenségben, aki felnyithatná a világtörténelem pecsétjeit. Vagyis, akik végrehajthatnák a mindenható Istennek a történelemre elkészített akaratát. És akkor „A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből; és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt — mindegyiknél hárfa volt és aranycsésze, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek —, és új éneket énekeltek eképpen:
„Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet,
és feltörd annak pecsétjeit,
mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek
minden törzséből és nyelvből, minden nemzetből és népből;
és királysággá és papokká tetted őket a mi Istenünknek,
és uralkodni fognak a földön.”
És láttam, és sok angyal hangját hallottam a trónus, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt; és így szóltak hatalmas hangon:
„Méltó a megöletett Bárány,
hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom,
a tisztesség, a dicsőség és az áldás!”
És hallottam, hogy minden teremtmény, a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta:
„A királyi széken ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!”
A négy élőlény így szólt: Ámen! És a vének leborultak, és imádták Őt.”
Ha a mennyben imádják Őt, nekünk is lehet, sőt kell imádnunk. És ha Jézus valóban az, akinek Őt Isten igaz igéje kijelenti, akkor micsoda kiváltság Őt ismerni, Őhozzá tartozni, vele a hit által közösségben élni, az Ő javait élvezni, és azokkal másoknak szolgálni! Tudatában van-e ennek minden hívő testvér? Tisztában van-e ezzel mindenki, aki keresi Őt, akit keres Ő, és aki még igazán személyesen talán nem ismeri?
Még egy utolsó kérdés van hátra. Ha Jézus ennyire hatalmas, akkor miért hagyta ott a mennyei dicsőséget? Miért vette magára ezt a mi nyomorult emberi testünket? Miért engedte, hogy összeverjék, leköpdössék? Miért tűrte szó nélkül a rágalmakat? Miért szenvedte el azt a temérdek kínt egész földi életében és nagypénteken, a kereszten kiváltképpen, hogy ha Ő ilyen hatalmas?
A 20. versben olvassuk erre a választ. „Hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.” Mert a világmindenségben megszűnt a békesség. A teremtett világ fellázadt Teremtője ellen, vége lett a harmóniának, a közösségnek, és ezt az ember önerőből nem tudta helyreállítani. Lázadásával Isten haragját hívta ki maga ellen, és a biztos pusztulás várt rá. És azért lett az ige testté, azért teljesedett be az első ádventi várakozás, azért halt meg és támadott fel Jézus, hogy Ő egyedül, ezzel az Ő váltsághalálával helyreállítsa azt, amit mi elrontottunk: békességet szerzett Isten és az ember között, mégpedig a Golgotán kihullott vérével — ahogy itt olvastuk.
Mivel Isten, ezért lehetséges volt neki az, hogy örök isteni természete mellé magára vegye emberi természetünket is. Mivel Teremtő, ezért lehetséges neki az, hogy újjáteremtse bármelyikünk életét, akármennyire elrontottuk is azt. Erre használta és használja fel az Ő isteni teljhatalmát, Istenfiúságát, hogy így mondjam: mennyei összeköttetését. Ezt rajta kívül senki nem tudná megvalósítani ezen a világon. Ő viszont teljesen és tökéletesen megvalósította ezt. Nincs szüksége sem arra, hogy besegítsünk neki igyekvésünkkel és jó cselekedeteinkkel. Sem arra, hogy akármiféle mennyei erők, hatalmasságok, uraságok stb. kipótolják azt, ami hiányzik az Ő megváltó munkájából. Ő tökéletes váltságot szerzett.
Mindez, amit most olvastunk, itt a megterített úrasztalánál különös világossággal ragyoghat. Ezek az egyszerű jegyek: a megtört kenyér és a kitöltött bor, pontosan az Ő golgotai áldozatára utalnak. Arra, hogy Ő csakugyan nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megalázta magát, rabszolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Így lett az Ő halála számunkra az életnek a forrása. Ezért osztogathatja Ő ma is, nekünk is azokat a jótéteményeket, amiket csak tőle kaphat minden benne hívő: bűneink bocsánatát, az új életet, az örök életet.
Így folytatódik az igénk — és ha Isten segít, jövő vasárnap folytatjuk ezzel —: „Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.” Ezért történt a testetöltés, a kereszthalál és a feltámadás, hogy minket, akik szintén távol voltunk Istentől, közelvalókká tegyen. Minket, akik elidegenedtünk Istentől gonosz szívünk miatt, mint hibátlanokat, szenteket és feddhetetleneket állítson Isten elé.
Ha valakinek van önismerete, azt mondja: ez lehetetlen. De ha valakinek van ilyen igaz Krisztus-ismerete, az ezt mondja: köszönöm, hogy ez lehetségessé vált.