Cseri Kálmán

Múlt vasárnap a megelőző igeszakasz alapján azt az örömhírt hallottuk, hogy Isten lehetővé tesz nekünk egy nagy átöltözést. Jézus Krisztus áldozatával lehetővé tette, hogy levetkőzzük a velünk született, megromlott természetet és annak a tulajdonságait, cselekedeteit, és mintegy felöltözzük azt az új természetet, amit Jézus Krisztus ad a benne hívőknek. Az ilyen hívőkre Jézus tulajdonságai lesznek egyre inkább jellemzőek.
Fontos dolog ez, mert még a földi viszonylatban is van úgy, hogy megfelelő öltözet nélkül be sem engednek valakit egy bizonyos helyre. A Biblia is tud egy helyről, és ez a mennyország, ahova nem lehet akármilyen szerelésben bemenni. A megromlott természetünkkel oda senki nem mehet be. „Test és vér nem örökölheti az Isten országát.” Ezért életkérdés, örökélet kérdése az, hogy felöltözzük-e Jézus Krisztust.
Pál ezt nyilván képként, hasonlatként, metaforaként használja, ami azt jelenti, hogy valaki elítéli-e a reá jellemző vétkes, bűnös tulajdonságokat, akar-e azoktól szabadulni, hiszi-e, hogy azokra Jézus haláláért kaphat bocsánatot, és enged-e egyre nagyobb teret az életében Jézusnak. Engedi-e, hogy amit Jézus Lelke eszébe juttat, azt mondja. Tud-e hallgatni ott, ahol hallgatnia kell. Meg mer-e szólalni ott, ahol magától nem lenne bátorsága. Begyakorolja-e ezt, hogy hit által él az újjászületett emberben Krisztus.
Ezzel kezdődött a múltkori szakaszunk: „ha feltámadtatok a Krisztussal…” és láttuk akkor, hogy ez mit jelent.
A múltkori versek inkább arról szóltak, hogy mit kell feltétlenül levetkőznünk, a reánk jellemző bűnös tulajdonságokat. Ebben a mai szakaszban azt sorolja el az apostol, hogy mit lehet felöltöznünk. Mik azok a jellegzetesen jézusi tulajdonságok, amelyek nem velünk születnek, amelyeket nem lehet megtanulni, amelyekbe nem nő bele magától senki, hanem amikkel Jézus Krisztus ajándékozza meg a benne hívőket, amiket, mint egymást követő ruhadarabokat felöltözhet a hívő.
Olyan kedves rendezése ez Istennek, hogy éppen mára esett ez a szakasz, hiszen a legtöbb úrvacsora végén ezt szoktuk felolvasni, hogy most akkor milyen ruhában járjatok az úrvacsorában való lelki megtisztulás után. Így vegyük sorra ezt is ma.
Van ebben a szakaszban egy különös megszólítás, egy határozott felszólítás, és olvastuk ezt a gyönyörű gazdag felsorolást ezekről a jézusi ruhadarabokról. Ha szentül értjük, akkor merem azt mondani, hogy ennek a szakasznak a címe: Jézus „ruhatára”. Mikbe öltözteti Ő azokat, akik valóban hisznek benne és kiszolgáltatják magukat neki.
Mi ez a különös megszólítás, amivel kezdi: „… mint az Istennek választottai, szentek és szeretettek…” Ha az embernek van egy kis önismerete, akkor megkérdezi, hogy nem tévesztenek össze valakivel? Isten választottai, szentek, — én? — és szeretettek? Mit szeret bennem az Isten?
Fontos, hogy helyesen értsük ezt a megszólítást, mert ez nem tévedés. Ez a hívőknek szól, akik már Jézust befogadták az életükbe. Aki így Istennel kapcsolatba kerül, az előbb-utóbb feltétlenül rájön arra, hogy mennyire igaz, amit Jézus a tanítványoknak mondott: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket.”
Aki elgondolkozik azon, hogyan került ő Isten közelébe, az ámulva imádhatja Őt azért, hogy valami miatt az Ő szeretetéből így döntött, hogy utánunk nyúlt, megszólított, szép terve van az életünkre nézve, és ha ebbe beleigazodik az életünk, akkor leszünk a helyünkön, és akkor lesz az életünk igazán hasznos és áldott.
A mi Istennel való kapcsolatunk eredete az örökkévalóságba nyúlik vissza. Isten kegyelmesen kiválasztott. Itt az időben az Ő igéjével elhívott, és aztán Szentlelkével folyamatosan formál és alakít. Egyikünk sem véletlenül kerül igeközelbe. Az már Isten kegyelmének a bizonyítéka, ha valaki hallhat Őróla hiteles információkat. Hiszen a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából.
Amikor múlt vasárnap itt ültek közöttünk a konfirmáló testvéreink, és amikor ma is itt vannak és készülnek az első úrvacsoravételükre, elgondolkozhatunk azon, hogy mennyire nem véletlen, hogy éppen ők és éppen itt vannak. Hol mindenütt lehetnének másutt? Hányan vannak, akik ilyen idős korukra már tönkretették magukat! Vagy tönkreteszik módszeresen a környezetüket.
Micsoda kegyelme az Istennek, hogy mi itt lehetünk, és mennyire nem a mi érdemünk! Milyen ajándék az, hogy szóba áll velünk Isten és ma is szólítgat annak ellenére, hogy olyan sok minket megszólító igéjét elengedtük a fülünk mellett. Hogy sok világos parancsából semmi nem lett az életünkben. Hogy az ígéreteibe nem merünk kapaszkodni. Micsoda türelem, gyöngéd szeretet, állhatatosság van emögött. Legyen áldott érte Isten! A kiválasztó Isten.
Aztán azt mondja: szeretettek vagyunk. Mégpedig az Ő egyoldalú szeretetének a tárgyai. Isten irántunk való szeretete mindig megelőz mindent. A mi szeretetünk már csak reflexió, válasz. De Ő előbb szeret, minden érdemünk és feltétel nélkül szeret. Sőt annak ellenére szeret, hogy ilyenek vagyunk, amilyenek. Az Ő szeretete mindig ab​ban bizonyul hitelesnek, hogy ad. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta…”
Végül azt mondja itt: „…szentek…” Ezt, hogy választottak és szeretettek, még a legtöbb ember elfogadja. Ha megérti, milyen isteni kegyelem van emögött, akkor meghatódva, alázatosan tudomásul veszi. De ez ellen sokan tiltakozni szoktak: én nem vagyok szent. Hát ennyi önismeretem és önkritikám van.
Ennek a tiltakozásnak az az oka, hogy két jellemző tévedés fenyegeti azt, hogy helyesen értsük, mit jelent a Szentírásban szentnek lenni. Az egyik ilyen tévedés az, amikor azt gondolják az emberek, hogy szent az, aki erkölcsileg makulátlan, bűn nélküli. Mentegetőzésképpen mindjárt utána szoktuk tenni: ugye ilyen ember pedig nincs, tehát én sem vagyok ilyen.
A másik tévedés az, hogy azokat nevezzük szenteknek, akiket a római egyház egy bizonyos bizottsága érdemeik és erényeik elismeréseképpen haláluk után szentté avatott. Tehát vagy azokat gondoljuk szentnek, akik bűn nélküliek, vagy azokat, akiket szentté avattak. Ez a szó: szent, mintegy vezetéknév helyett odakerült a keresztnevük elé, hogy attól kezdve nem István, László és Margit, hanem Szent István, Szent László, Szent Margit.
Mit mond a Biblia?
A Biblia ezzel szemben azt mondja, hogy szentek mindazok, akik Krisztus érdeméért Isten gyermekei lettek. Még rövidebben: szentek azok, akik Jézust hittel befogadták az életükbe. Akikben Krisztus ténylegesen él. Ha feltámadtatok a Krisztussal…: akik feltámadtak a Krisztussal. Nem ők szentültek meg, hanem a bennünk élő Krisztus szent, és Krisztus szentségét Isten nekik tulajdonítja, és nekik ajándékozza.
Idéztük már többször a Heidelbergi Káténak ezt a csodálatosan világos, tömör mondatát. Hadd idézzem egy részét megint:
„Hogyan igazulsz meg Isten előtt?
Egyedül a Jézus Krisztusban való hit által oly módon,
hogy noha a lelkiismeretem vádol, hogy Isten minden parancsa ellen súlyosan vétkeztem, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra,
Isten mégis minden érdemem nélkül, ingyen kegyelméből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes igazságát és szentségét, mintha soha semmi bűnöm nem lett volna, sőt,
mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt érettem Krisztus,
de csak akkor, ha e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom.”
Tehát minden érdemem nélkül, ingyen kegyelemből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes szentségét. Ehhez azonban az kell, hogy valaki rájöjjön: rászorul erre, hogy ő maga semmit nem tud produkálni, amit Isten igaznak és szentnek minősítene, de elhiggye, hogy lehetséges, hogy mi mégis szentek legyünk, egyedül Krisztus által és Krisztusért. És akkor Isten olyanoknak lát minket is, mint magát Krisztust. Mintha soha semmi bűnt nem követtünk volna el. Magunkban nem vagyunk szentek, de a Krisztusban Isten szentnek minősít, és egyre inkább megszentel.
Ha pedig Isten nekem tulajdonítja Krisztus szentségét, akkor legyek is egyre szentebb. Ez a program, ez a feladat a hívő ember előtt. Ez tehát a különös megszólítás itt, „mint az Isten választottai, szentek és szeretettek.”
És mi a felszólítás? Az, hogy „…öltsétek magatokra…” és utána jön a felsorolás, hogy mit.
Láttuk a múltkor, hogy nem lehet a régi ruhára felvenni az újat, előbb le kell vetkőzni. Valaki azt mondta a múltkor: ebbe fárad el, hogy ő mindig magára ölt valamit. Kérdeztem mit? S akkor remek példákat mondott. Például: vérzik a szíve, mert úgy megbántották, legszívesebben elbőgné magát. De ő nem akarja, hogy sajnálják, úgyhogy magára ölti a bájmosolyt és erőlteti végig a munkahelyen, mintha minden rendben lenne, és jókedve lenne. Amikor hazamegy, akkor elereszti magát és elerednek a könnyei. Ő magára öltött egy másmilyen arcot. Vagy a fordítottja: Valaki sajnáltatni akarja magát, és akkor olyan arcot ölt magára.
Vagy beszélget a társaság, az illető a felét sem érti annak, amiről szó van, de nagy okosan bólogat, mint akinek igen fontos mondanivalója is lenne, csak most éppen nem akarja közölni. Valami látszatot magamra ölteni, hogy ki ne látszódjék a bennem lévő üresség.
Nos, itt nem erről van szó. Éppen az ellenkezőjéről. Amikor a levetkőzésről beszél a Biblia, akkor azt mondja: ezzel kell kezdeni. Ezeket a magunkra öltött, hamis látszatot keltő ruhadarabokat kell levetni először is. Nem látszanunk kell, hanem lennünk. Istent úgysem lehet megtéveszteni: „te előled elrejtenem semmit sem lehet.” Nekünk Isten elől is Istenhez lehet és kell menekülnünk, és elmondani azt, amit egyik szép bűnbánó énekünk így mond: „néked bűnöm megvallom.” Ez a levetkőzés. Bűnnek nevezni azt, amit Isten igéje annak tart, ami részünk abban van, azt megvallani, és őszintén törekedni arra, hogy az ne ismétlődjék az életünkben.
Hogyan történik ez?
Például úgy, hogy egy igehirdetés közben Isten Szentlelke valamire rámutat az életünkben, ami tisztátalan, hamis, ellenkezik Isten akaratával. Azt nem elfelejteni igyekszünk, és nem kezdjük védeni és magyarázni, hanem azt mondjuk: Uram, ha ezt te elítéled, én is elítélem. Megvallom neked, kérem a bocsánatodat, nem akarom többször csinálni. Isten meg ad szabadulást ezektől a bűnöktől. Ez a levetkőzés. Így formál az Ő igéjével, így tisztít az Ő Szentlelkével.
Ezek után jöhet a felöltözés. És itt volt ez a szép, hosszú felsorolás, hogy mi-mindent lehet és kell magunkra öltenünk. Egész pontosan tíz ilyen „ruhadarabot” említ itt a Szentírás. Csak röviden még egyszer menjünk végig rajtuk, és legyen az tükörré a szá-munkra, vajon nem hiányos-e valahol az öltözékünk. Mert Jézus az Ő gazdagságából azt készséggel kipótolja.
Érdekes, hogy ezzel kezdi: „Öltsetek magatokra könyörületes szívet…” Belülről kezdi. Nem cselekedetekre biztat minket. A cselekedetek majd a szívből következnek, mert belülről, a szívből származik minden gonoszság és minden tiszta és szent cselekedet is. Ez Jézusnak a tanítása. A legbelsőbb műhelyt kell újjáteremteni, aztán majd új dolgok készülnek.
Ha valami jellemző volt Jézusra itt a földi szolgálata nyomán, akkor ez. Bárkit meglátott, aki bajban volt, segítségre szorult, vagy elnézte a sokaságot, ezt olvassuk: „Könyörületességre indult rajtuk”. Jézusnak érző szíve volt.
A múltkor említettük ezt a kifejezést: „irgalmas szem”. A Bibliában fordul ez elő. Neki irgalmas szeme volt. Ő észrevette, hogy kinek mi hiányzik, és azonnal mozdult a keze is, hogy segítsen annak, akinek valami hiányzik.
Mi olyan világban élünk, ahol ennek az ellenkezője jellemző, és azt tartják erénynek. Ki-ki magáról gondoskodjék. Magát érvényesítse. Hogy közben esetleg az mások rovására, kárára is történik? Védjék meg magukat. Mindenkinek a maga feladata saját magát biztosítani. Én haladni akarok előre, és gyarapodni akarok. Az irgalmatlanság és kegyetlenség az utakon a közlekedésben, a házasságban, a nemzedékek közti feszültségekben, az egész gazdasági életben egyre jellemzőbb lesz. Jézus azt mondja: nem erre tanított minket és nem erre adott példát, hanem legyen irgalmas szemünk és könyörületes szívünk.
A másik, amit említ: a jóság. A jóság mindig a kicsinyek, a megvetettek, az elvesztettek, a segítségre szorulók irányában nyilvánul meg. A jóságnak mindig ára van. Ha jó vagyok valakihez, meg kell fizetnem az árát. Jóság és áldozat karonfogva járnak. Ezért félnek sokan jók lenni. Ezért marad abba a vágy. Idéztük egy hete Ady Endrének azt a bájos és mégis mély versét, hogy olyan jó lenne jónak lenni. És ezzel véget ér a vers. És most ki lesz jó, és mitől lesz jó? Vagy ez a vágy hogyan teljesül be, és hogyan működik az majd, ha jó lettem? Erre nézve már nincs elképzelés. Csak a csalódás van, hogy megpróbáltam néhányszor, nem sikerült. Ha sikerült, ráfizettem. Nem éri meg. Jó lenne, jó lenne, de maradunk ilyenek, amilyenek vagyunk. Jézus nélkül.
Aki azonban hajlandó levetni, néven nevezni a maga önzését, gonoszságát, számításait, és engedi, hogy Jézus a jóság ruhájába öltöztesse, az maga csodálkozik el leginkább önmagán, hogyan meg lehet változni az Úr Jézus munkája nyomán.
„Öltsétek magatokra az alázatot és szelídséget…” Erről Jézus külön beszél. Azt mondja egy helyen: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és szívből alázatos vagyok.” Nem alázatoskodó, hanem szívből alázatos, és akkor nyugalmat találtok a ti lelketekben.
Temérdek nyugtalanságnak, szorongásnak, versengésnek, aggódásnak az oka az, hogy nem merünk és nem akarunk alázatosak és szelídek maradni. Mindig nekem kell felül maradni, mindig az enyém legyen az utolsó szó. Be kell bizonyítanom, hogy igazam van, akkor is, ha már tudom, hogy nincs. Ebből nem jön nyugalom. Jézus arra adott példát, hogy milyen az igazi alázat és szelídség. Nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő. Ami azt jelenti: sohasem élt vissza az Ő isteni hatalmával, és sokszor nem is élt vele. A maga javára soha nem élt vele. Ha mások javára használhatta, akkor igen.
Aztán említi a türelmet. Ez jelenti azt is, hogy eltűrni mindazt, amit Jézusért el kell szenvednünk, és tudni várni mindarra, amit Isten megígért és majd megvalósít. Tűrni és várni. Csak az tudja ezt, aki bízik abban az Istenben, aki előtt hordozza valaki a szenvedéseit, és aki megígérte azt, amire az illető vár. Aki bízik Istenben és ismeri Őt, csak az tud türelmes lenni. Egyébként a türelmetlenség öl meg bennünket, és tönkretesszük vele egymást.
A következő: Öltsétek magatokra a megbocsátás ruháját, bocsássatok meg egymásnak úgy, ahogy Isten megbocsátott nektek a Krisztusért. És Ő hogy bocsátott meg? Feltétel nélkül. Nem azt mondta, hogy majd ha megváltozol és rendbe hozod mindazt, amit elrontottál, beszélhetünk arról, hogy van-e bocsánat vagy nincs. Hanem azt mondta: megbocsátottam neked, és ez ad erőt ahhoz, hogy ne ismétlődjék az életedben az, amit most meg kellett bocsátani. Ez a feltétel nélküli, sokszor előlegezett bocsánat. Amivel Péternek megbocsátott például. Péter csúnyán megtagadta, de megbánta. Jézus utána nem beszél Péter bűnéről. Húsvét után háromszor meg kell vallania Péternek, hogy szereti Jézust. Ez emlékezteti arra, hogy háromszor megtagadta őt, de a tagadásról nincs szó, mert azt ő megbánta, és a megbánt bűnt Isten többé nem emlegeti. Így kellene megbocsátanunk egymásnak.
Azt mondja, hogy mindezt, amit eddig felsorolt, övezzétek körül a szeretettel, mert az mindent szépen összetart. Ha a szeretet öve kerül ezekre a ruhadarabokra, akkor mindegyik a helyén lesz, mindegyik jól funkcionál. Mindegyik áldás lesz másoknak.
Mit jelent a Biblia nyelvén a szeretet?
Azt jelenti, hogy mindig azt teszem, ami a másiknak jó. Nem azt, amit a másik kíván, hanem ami a javára van. Azt adom neki, amire szüksége van ténylegesen, azt teszem vele, ami neki használ. Ez a szeretet. Isten szeretetére ez jellemző. Ebből esetleg olyasmi is következik, hogy Jézus, az Úr és a Mester feltűri a ruha ujját, leguggol és végigmossa a tanítványok izzadt, poros lábát. Utána azt mondja: értitek-e, hogy ezt miért tettem?
Azért, mert mindnyájan vágytatok rá, ezt a vacsora előtt kellett volna valakinek megtenni, de ez rangon aluli volt mindenkinek. Nekem nem. És ha én, az Úr és a Mester megmostam a ti lábatokat, nektek is meg kell mosni. Példát adtam nektek — mondja. Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. A szeretet mindig cselekedet. Mindig azt cselekszem, amire a másiknak most szüksége van. És ha elvégeztem, ezzel be van fejezve. Nem várok tapsot, jutalmat, elismerést, semmit. És nem fogok vele sem dicsekedni, sem miatta panaszkodni. Mert a szeretet természetes reflexe volt az, amit tettem. Egyedül Jézustól lehet ilyen szeretetet kapni.
Azt mondja: ha ezt felöltözitek, akkor egyszer csak különösen tapasztaljátok, hogy a Krisztus békessége betölti a szíveteket. Megszűnik sok feszültség, félelem, szorongás, aggodalmaskodás. Nem féltitek magatokat. Nem féltek az élettől és a haláltól. Egymástól sem… Mindez felszabadít arra, hogy békesség legyen a szívetekben. Végigalusszátok az éjszakát, végigdolgozzátok koncentrálva a nappalt. Egészen megváltoztatja ez az embert.
És ennek kapcsán felszakad a szívéből a hála. Erről itt részletesen is ír, hogy kimondhatatlanul hálás lesz az ember mindezért.
Az utolsó, amit említ, hogy egyszer csak úgy szólal meg az ilyen ember, hogy őt magát is meglepi, sőt megerősíti, amit mond, mert igét mond. A Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon. Tud úgy beszélni Krisztusról, hogy másoknak is mutatja a hozzá vezető utat, és ennek hitele van, mert ott áll mögötte élő illusztrációként az élete. Teljesen új ruhában, krisztusi tulajdonságokkal felruházva, és így mutatja a hozzá vezető utat úgy, hogy még az éneklés is felharsan a szívében, és hangzik az ajkán. Sok szép példát lehet erre látni.
Amikor valaki csakugyan levetkőzi a bűneit, engedi, hogy Jézus Krisztus fokozatosan, folyamatosan felöltöztesse a saját ruhájába, felharsan az ajkán az Istent dicsőítő ének, a hálaadás, és adott esetben tud igét is mondani másoknak.
Nem sorolom el most még egyszer összefoglalásképpen sem ezt a tíz tulajdonságot. Jó lenne, ha otthon elolvasnánk, és mindegyiknél megállva, megvizsgálnánk, hogy rajtam van-e ez a ruhadarab. Ismerős-e ez nekem? Nem valami hasonló, hanem ez, a hitelesen jézusi.
Tudnunk kell, hogy ez nem divatos öltözék. Soha nem is volt az. Jézus tanítása soha nem volt korszerű, de mindig időszerű volt. Örökké időszerű. Ezekben a ruhákban nem nagyon lehet boldogulni, de lehet boldoggá lenni, és boldoggá tenni másokat. Ezekkel a tulajdonságokkal az ember sokszor alul marad. A többiek hagosabbak, erőszakosabbak, és sokszor érvényesítik is a nyers erejüket az ilyenek felett. De igazán nagy győzelmeket csak ezekkel a tulajdonságokkal lehet aratni. Igazán nagy értékeket csak ezekben lehet másoknak továbbadni. Készek vagyunk-e megfizetni az árát?
Jézust ezek a tulajdonságok a keresztre vitték, de ott aratta a történelem legnagyobb győzelmét, amely győzelemből máig élünk azok, akik hiszünk Őbenne. El kell dönteni. Maradunk-e a velünk született ruházatokban, mert abban könnyebb boldogulni. Ha megütöttek, visszaütök, ha nem ütöttek, akkor is ütök, hogy előbbre haladjak. Lehet így is. Vagy lehet úgy is: hogy szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem rábízott mindent az Atyára. Ezt el kell dönteni, hogy milyen ruhában óhajtok járni.
Jézus lehetővé tette azt, hogy olyan ruhát kapjunk itt, amiben az örökkévalóságot is eltölthetjük. És az Isten országába, az üdvösségbe csak ebben a ruhában lehet bemenni.
Az úrasztalát megterítettük, az úrvacsorai közösség különösen is alkalma az átöltözésnek. Ilyenkor sokan úgy jövünk ide, hogy már otthon megvizsgáltuk: Uram, milyen ruhadaraboktól akarsz engem most megszabadítani, és nem ragaszkodom azokhoz. Mindent kész vagyok levetni, ami neked utálatos. És milyen ruhadarabok hiányoznak nekem nagyon, azokat kérem tőled, vagy amit kínálsz, azt bizalommal elfogadom, és igazat adok neked, hogy arra van most szükségem. Az úrvacsora mindig a nagy átöltözésnek az alkalma.
Szeretnék mindenkit bátorítani: ne szégyelljen Jézushoz hasonlítani. Az időtálló, az örökkévalóságban is használható ruházat az, amit Ő ad nekünk. Nem egyszerre öltöztet át. Egyenként mutatja meg, mit kell levetnünk, és mit lehet felöltöznünk. Hadd legyen ez a mostani úrvacsorázásunk is az ilyen lelki átöltözésnek az alkalma.

Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint Ezékiel könyvét olvassuk most az Ószövetségből. Ebben a könyvben több, nehezen érthető szakasz van. A nehezen érthető részek között is azonban elszórva, eldugva van egy-egy olyan mondat, amit az ember azonnal érthet. Ezért is érdemes elolvasni a nehezebben érthető szakaszokat is, meg a névsorokat, meg a városneveket tartalmazó részeket a Bibliából, mert közötte is lehetnek olyan üzenetek, amelyek sokat jelenthetnek számunkra.
Ebben a hosszú fejezetben Isten Jeruzsálem bűneit ostorozza, de egyszer csak itt van egy rövid utalás, hogy mi is volt Sodoma bűne. Sodomát már régen megítélte az Úr, elpusztult, de emlékezteti az Ő népét évszázadokkal később arra, hogy mi miatt jött az ítélet Sodomára, azért, hogy ők ne éljenek sodomai módra, és ne provokálják az ítéletet maguk ellen.
Hamarosan fogjuk olvasni ezt a szakaszt és arra gondoltam, hogy most egy kicsit előre lapozunk, s nézzük meg, hogy Isten mit tartott Sodoma bűnének. Mi miatt ítélte meg ezt a várost?
Ha mindazt, ami itt le van írva egy szempont szerint értékeljük, azt kell mondanunk, hogy Sodoma úgy élt, hogy nem a valóságos szükségleteket akarták már kielégíteni az emberek, hanem az élvezeteiket akarták fokozni. Nem arról volt szó, hogy kevés a kenyér, valahogy jussunk többhöz, hogy mindenki naponta jóllakjék, hanem azt mondja: nagy bőség volt, sőt tékozlás is volt. Eledel bősége és gondtalanság, de azért akartak még többet, hogy az élvezeteiket fokozzák.
A hanyatló társadalmakban ez mindig így van. Amikor a római birodalom már pusztulásnak indult, ott az élet minden területén ez jelentkezett. Akkor kezdték el azt, hogy jóllaktak a lakomákon, aztán jött a pávatoll, megpiszkálták egy kicsit a garatot, viszontlátták, amit megettek, hogy újra élvezhessék azokat a finom ízeket. Nem az a cél, hogy együnk valamit, még csak nem is az, hogy lakjunk jól, hanem hogy nyújtsuk meg az élvezeteknek az idejét.
Ugyanez jelentkezett az érzéki örömök terén, a szexuális életben ilyenkor születnek meg a rendellenességek, az aberrációk, a perverziók, de ugyanez van a lakáskultúrában is, amikor már nem az a cél, hogy lakjunk valahol, vagy hogy szépen, rendezetten, kultúráltan lakjunk, hanem elkezdődik a sok értelmetlen tárgynak a beszerzése, amit soha senki semmire nem használ, de annak ott kell lenni.
Vagy a kényelemnek a fokozása. Fel ne kelljen kelni a fotelből, mert két métert kellene gyalogolni a televízióig, ha ott akarok megnyomni egy gombot. Legyen távirányító, ami teljesen értelmetlen, ha csak nem az a bevallott cél, hogy fokozzuk az élvezeteket. De miért?
Sodomában ez volt, és három konkrét bűnre osztja itt Isten ennek a gyakorlatban való megjelenését. Azt mondja: kevélység jellemezte őket, bőségben éltek, de a szegényeknek nem adtak belőle. És van egy érdekes kifejezés — majd látni fogjuk, mit jelent —, hogy nem fogták meg a szegénynek a kezét. Kevélység; ő fürdik a bőségben, de nem mindenki fürdik, és aki nélkülöz, azt nem veszi észre; és nem fogja meg a szegénynek a kezét.
1. Mi a kevélység?
A Biblia szerint kevély az, aki magának tulajdonítja azt, amit Istentől kapott ajándékba. Aki büszkélkedik a hálaadás helyett. Aki dicsekedik az Isten dicsőítése helyett. Hányszor lehetünk ennek tanúi, hogy végre felépül a lakás, vagy felépül az a kis vagy nagy családi ház, s akkor végigvezetik a vendéget, hogy csodálja meg, hogy ők mit alkottak.
Életemben egyszer hallottam ilyen esetben azt, hogy nézd, milyen kegyelmes volt hozzánk Isten: elindultunk kicsi összeggel és megsokszorozta az erőnket, és legyen áldott az Ő neve, hogy itt áll ez a ház. Reméljük, a gyerekeinknek is otthont ad majd. Egyébként ilyeneket hallok: ezzel a két kézzel építettük fel. Ilyenkor meg szoktam kérdezni: azt a két kezet kitől kaptátok? Kinek köszönhető, hogy kettő van és ép, és tudtatok vele dolgozni? Hogy meg tudtátok keresni vele a rávalót, vagy annak egy részét, a többit majd törlesztitek, amíg azzal a két kézzel dolgozni tudtok. Ez kinek az ajándéka?
Meg az én nagy eszemmel. És az kinek az ajándéka? Ha valóban nagy vagy kicsi, az teljesen mindegy, de ki adta?
Erre kevesen gondolnak. Ez a kevélység. Én alkottam valamit, mintha Isten nem lenne.
Tudom azt, hogy a mezőgazdaságban megszakadhattunk a munkában, ha jött egy tavaszi fagy, elvitte az egész évi almatermést. Meg más termést is. Vagy jön egy olyan aszályos év, mint a tavalyi, meg tavaly előtti, aztán a vetőmag sem terem meg. Az kitől függ? Miért nem volt bő termés a te erős két kezed, meg nagy eszed mellett? Mert mástól függ az áldás. Kevély az, aki magának tulajdonítja azt, ami Isten ajándéka.
Mi az Isten ajándéka? Pál apostol azt írja a Korinthusiaknak, akik szerettek kevélykedni és dicsekedni, hogy minden Isten ajándéka. Mid van, amit nem úgy kaptál? Mondj valamit. Ha pedig úgy kaptad, akkor mit dicsekszel? (1Kor 4,7)
Ez valóban elgondolkoztató. Ezt a mai napot nem úgy kaptuk ajándékba? Nem tudjuk meghosszabbítani, nem tudjuk biztosítani, hogy holnap ilyenkor is még életben maradjunk. Mindent Istentől kaptunk. Ezt a testet így, ahogy van, képességeivel és fogyatkozásaival. Mindent, mindent. Nekünk tudatában kell lennünk ennek, mert ez megőriz a kevélységtől. A kevélység tudniillik életveszélyes. Jakab levelében olvassuk: Isten a kevélyeknek ellenük áll, az alázatosaknak azonban kegyelmét adja. Jak 4,6)
Egyszer megrémültem ettől a mondattól. Isten ellenük áll a kevélyeknek? Isten ellensége lesz azoknak, akik kevélykednek? Akkor én soha nem akarok. Annak vége van, akinek az Isten az ellensége. Az semmit nem érhet el az életben. Istennel szemben nem lehet győzni. Ha én szembekerülök Istennel, végem van! Jobb, ha feladok mindent. Na, de nem kell kevélykedni. Akkor meg ad olyan ajándékokat is, amikért nem dolgoztunk meg, amiket nem érdemlünk meg, amikről nem is tudtunk. Az alázatosaknak kegyelmét adja.
Vagy ahogy a zsoltárból ismerősebb: szerelmesének álmában is ad eleget. És akkor nem kell dicsekednem, hogy mint csináltam ezzel a két kézzel. Dolgozzon csak a két kezem, legyen kérges, legyen mindennap újra olajos vagy ilyen vagy olyan, amivel dolgozom. Ne féltsem, de legyek tisztában azzal, hogy az is az Ő ajándéka, hogy dolgozhatom, az meg végképp, hogy ha áldás lesz a munkámon. És számíthatok arra, hogy újra és újra fogok kapni olyan ajándékokat is, amikért nem dolgoztam meg. Ez az áldás. A kevélyeknek ellenük áll, az alázatosaknak kegyelmét adja.
Hadd említsek néhány olyan bibliai illusztrációt, ami megrendítő figyelmeztetés a számunkra, hogy a kevélységnek minden formájától őrizkedjünk.
Itt van mindjárt utána a Dániel könyvében az, amikor Nabukodonozor egy hűvös este sétálgat a palotájának a lapos tetején. Körülnéz, s azt mondja: ameddig a szemem ellát, minden az enyém. Sőt, mindent én építettem. S azonnal súlyos ítéletben lesz része. Ezt mondta a király: „Nem ez e ama nagy Babilon, amelyet én építettem királyság házának, az én hatalmasságom ereje által és dicsőségem tisztességére? Még a szó a király szájában volt, amikor szózat hallatszott az égből: Néked szól, Nabukodonozor király, a birodalom elvétetett tőled. És kivetnek téged az emberek közül, és a mezei barmokkal lesz a lakozásod, és füvet adnak enned, mint az ökröknek, és hét idő múlik el feletted, amíg megismered, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és annak adja azt, akinek akarja” (Dán 4,27-29).
Még a szó a szájában volt és elhangzik az ítélet, mert a felséges Isten uralkodik és nem Nabukodonozor. A felséges Isten a Nabukodonozoroknak is Ura és szuverén parancsolója. És ő körülnézhet, örülhet annak, hogy akkora a birodalma, de ezt ne mondja: a magam dicsőségére, mert Isten azt mondta: dicsőségemet másnak nem adom. És aki az Ő dicsőségéhez nyúl, az kivettetik és megaláztatik.
Ugyanígy járt Heródes is. Nem az, akinek Jézussal volt dolga, hanem annak az unokaöccse. Ezt olvassuk: „Egy kitűzött napon Heródes királyi ruhájába felöltözve és székében ülve nyilvánosan szólt a néphez. A nép pedig felkiáltott: Isten szava ez és nem emberé. És azonnal megveré őt az Úrnak angyala azért, mert nem az Istennek adott dicsőséget” (ApCsel 12,21-23). A kevélység az Isten dicsőségének a meglopása.
Ismerjük azt, amikor Isten elvezeti a népet már az ígéret földjének a határáig. Ott megállnak. Egyrészt a rájuk leselkedő veszedelmekre figyelmezteti őket, másrészt pedig ezt mondja: „Soha ne mondjad azt, még a szívedben se, hogy az én hatalmam, és az én kezemnek az ereje szerezte nekem ezt a gazdagságot! Hanem emlékezzél meg az Úrról, a te Istenedről, mert Ő az, aki erőt adott neked e gazdagság megszerzésére, hogy megerősítse az Ő szövetségét.” (5Móz 8,17-18)
A szívedben se mondjad azt, hogy én szereztem. Ott elsorolja Isten, hogy milyen gazdag földre viszi be őket. A kémek is már hozták a termést mutatóban. Mindenki elálmélkodik, milyen gyönyörű, és Isten azt mondja: eszedbe ne jusson, hogy azt mondjad: én eddig elverekedtem magamat, megszereztük, visszaszereztük, ez a mienk, hanem mondd azt, hogy az Úr kísért el minket, Ő adta vissza nekünk, mert Ő adott erőt e gazdagság megszerzéséhez.
A kevélység tehát súlyos bűn Isten szemében. Minden formájától óvakodjunk.
2. A második, amit említ, hogy nagy bőségben éltek, de aki nem bőségben élt, azt észre sem vették. Annak nem adtak.
Megfigyeltem, hogy ez sokszor így van. Valóban észre sem veszik némely emberek a mellettük levő szűkölködőt. Nincs szeme rá. Először bosszankodtam, hogy nem látja, hogy most segíteni kellene ennek vagy annak. Nekem ez fizikai fájdalmat okoz, hogy ha valaki jóízűen eszik és körülötte vannak mások, aki szintén jóízűen enne, de eszébe sem jut megkínálni. Olyan természetes mozdulat, nem, hogy kettétöröm azt a szelet kenyeret vagy zsömlét, és anélkül, hogy kérdezném, felkínálom. (Mert ha megkérdezem nem kérsz-e, valószínű azt mondja, hogy nem, pedig a szeme majd kiesik.)
A Példabeszédek könyvében van ez a mondat: Az irgalmas szemű megáldatik (Pél. 22,9). Ez Isten ajándéka, ha van szemem meglátni akárkinek a szükségét. Lehet, hogy nem tudok rajta mindjárt segíteni, lehet, hogy nem is az én feladatom, hogy segítsek rajta. De észreveszem a szükségét.
Jézust annyira jellemezte ez! Elnézte a sokaságot és így olvassuk a folytatást: könyörületességre indult rajtuk. Azonnal megmozdul a szíve és a szíve mozgásba hozta a legtöbbször a kezét is, és segített. Ő minden esetben tudott segíteni, mi nem tudunk minden esetben, de van-e irgalmas szemünk?
Ebben meg az segít, ha az ember tudatosítja magában, hogy amink van, az tényleg nem a miénk, az Istené. Ő reánk bízta azt a részét, amire nekünk szükségünk van, élvezhetjük, és csak élvezzük nyugodtan és legyünk hálásak érte, de a legtöbbünknek többet adott, mint amire feltétlenül szükségünk van. Azzal mit tegyünk? Azt kézbesíteni kell. Na, de hova? Kinek? Azoknak, akiknek szükségük van valami olyasmire.
Itt szoktak felcsattanni emberek: nem tudom a világ összes koldusát segíteni. Nem is kell az összeset. Azt kell, akit reánk bízott.
Komoly figyelmeztetés az, hogy volt egy gazdag ember, minden nap dúsan vigadozván — ez már az élvezetek fokozása, nem a szükség kielégítése —, és az ajtaja elé volt vetve egy Lázár nevű koldus. Annak a Lázárnak nem adott enni, csak a kutyák nyalták szegénynek a sebeit (Luk 16). Neki az volt a koldusa, azon kellett volna segítenie, mert az volt az ajtaja előtt. Nem a koldulás problémáját kellett volna megoldania, és nem a világ összes segítségre szorulóján segíteni, csak azon, aki „oda volt vetve” az ő ajtaja elé. Nem mindig könnyű felismerni koldusainkat, de sokkal könnyebb, mint ahogy gondoljuk.
Néha ezek a koldusok a közvetlen hozzátartozóink, akik éheznek egy jó szó után, egy kis dicséret után, törődés után. Az időnket koldulják. Minket, magunkat koldulnak. Nem mindenkit kell kielégíteni. Különösen férfiaknak szoktam ezt mondani: nem kell minden asszony nyomorúságát megoldani. A feleséged legyen boldog melletted. Nem neked kell megvigasztalnod főleg a titkárnőt, meg aki nagyon tetszik a munkatársnők közül. Majd gondoskodik Isten azoknak a megvigasztalásáról. A feleségedet ne kelljen sose vigasztalni miattad, őt ne keserítsd el, és ne szomorítsd. Ő a te koldusod talán. Mikor simogattad meg utoljára úgy igazán a kezét?
Nem minden gyereket kell nekünk nevelnünk vagy szóval tartanunk. De mikor volt utoljára igazi, meghitt beszélgetésünk a saját gyerekeinkkel? Nem kioktatás, nem szidás, nem hajszolás, hanem beszéltetés és beszélgetés. Koldulnak bennünket.
Van tehát ilyen, hogy bőségben él, de észre sem veszi a szükségben levőt. Vagy ha észreveszi, akkor sincs irgalmas szíve, amelyik mozdulna és segítene.
3. A harmadik, amit említ: nem fogta meg a szűkölködőnek a kezét. Mit jelent ez? Valakinek a kezét megfogni az több, mint a kezébe tenni valamit?
Ez sokkal több. Mert akinek csak a kezébe teszek valamit, mert észrevettem a szükségét, annak valamit adtam. De akinek megfogom a kezét a szó átvitt, vagy olykor szoros értelmében is, annak önmagamat adtam, és ez sokkal több.
Egyszer egy hajléktalannal beszélgetni kezdtem és kimondhatatlan hálás volt. Azt mondta: vele még soha senki nem beszélgetett. Néha odavetnek valamit. Nyilvánvaló, hogy Isten indított rá, meg nem is mindig veszélytelen ilyen beszélgetésekbe bocsátkozni, de akkor éreztem azt a hálájából, hogy ez sokkal több volt, mintha akármennyi pénzt tudtam volna odatenni.
Isten azt mondja, hogy az bűn, amikor adhatnánk magunkból valamit azoknak, akikért felelősek vagyunk, és ezt nem adjuk. Amikor csak valamit adunk, de önmagunkat féltjük.
Hadd mondjak el egy egyszerű kis jelenetet. Két apuka beszélget és a három-négy éves kisgyerek azt akarja, hogy vegye fel. Most hagyjál egy kicsit, még nem érek rá. Itt van nálam egy kis csoki, s kezébe nyom egy kis csokit. De ő nem csokit kért, ő az apjára éhes. Apát szeretett volna „enni” ott egy kicsit, de nem kap belőle. Kap helyette csokit. Most ne zavarjál. És mikor zavarhatsz? Sose. Mindig van valami oka ennek. Pedig ha akkor önmagából ad valamit, ha a szó szoros értelmében megfogja azt a két kicsi kezet és felemeli magához, ezzel megalapozhatná a későbbi jó kapcsolatukat, meg az ilyenekkel megalapozhatná, amikor majd kamaszkorában nem hozzá kéredzkedik, de mégis utána vágyakozik, akkor sokkal könnyebb lesz átvészelni azokat az éveket, vagy nem is kell átvészelni, mert hamu alatt a parázs akkor is megmarad, mert ők jóban vannak. Ők barátok tulajdonképpen, csak a kamaszkori lázadások idején olykor szembe kerülnek egymással. Ezt meg kell alapozni valamikor, és ehhez önmagából kell adnia.
Az mindig súlyos bűn, amikor ajándékot adunk valakinek az időnk helyett. Vagy amikor a zsebpénzt megsokszorozza a szülő meghitt, őszinte jó beszélgetések helyett, ami talán neki is kellemetlen lehetne, de sokkal többet érne. Vagy amikor mozijegyet kap a gyerek, ahelyett, hogy otthon lennének jóízű együttlétek, ami miatt érdemes otthon maradni. Amikor a szívünket fogjuk vissza, és önmagunkat nem adjuk.
Sokszor az az érzésem, hogy akik így cselekszenek, maguk is félnek attól, hogy ha a szívüket adnák, semmit sem kapna a másik, annyira üres lett. Meg annyira nem begyakorolt mozdulat ez, nem vált reflexszé, hogy kész vagyok magamat adni. Aztán azt is, amire egyébként szükséged van, de ez mindig több, hogy megfogja a szűkölködő kezét. Üres kezek nyúlnak felénk. Megfogjuk-e azokat? Az öregjeink keze, a gyerekeké, munkatársainké, bárkié.
Olyan jellemző, hogy az Ószövetségben milyen gyakran fordul elő az, hogy Isten vezette az Ő népét „erős kézzel és kinyújtott karral”. Nem azt mondta: menjetek arra, aztán érkezzetek meg, minden jót kívánok, hanem vezette őket. Nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban. Előttük, mögöttük ott volt. Körülvette őket. „Felettem tartod kezedet” — mondja a zsoltáros. Számíthattak az Isten kezére. Nyilván ez antropomorfizmus, ez egy kép, de amire utal, az Isten jelenléte, az, hogy önmagát adja szövetséges népének, ez mindennél többet ér.
A mi kis koldusaink is inkább bármiről lemondanak, csak minket ne kelljen nélkülözniük.
Jézusról is azt olvassuk, amikor elhívja a tanítványokat és megjelöli, mi ennek a célja: hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni. Az első a közösség. Önmagát kínálta fel nekik.
Pál apostol több levelében is beszámol erről. A legmeghatóbb a Thesszalonikai levél, amiben ezt írja nekik: mint a dajka a gyermeket, úgy dajkálgattunk titeket éjjel-nappal, hogy erősödjék a ti hitetek. Nem szégyell ilyen képet használni, és ez valóban úgy is volt, mert tudjuk, hogy mit tettek ők ott.
Ehelyett mi elkezdtünk levelezni. Ott van az előszobában a levél, hogy ha majd hazajön valaki, tudja, mi van a hűtőben. Aztán vagy megmelegíti, vagy megeszi hidegen, vagy egyikhez sincs kedve, különösen egyedül, mindig egyedül. Ilyen mélyhűtött házasságok és mélyhűtött nemzedéki kapcsolatok vesznek körül bennünket, mert magunkat nem akarjuk beleadni. A magunk meleg szívét. Vagy kihűlt szívét. Fel kellene melegíteni, és akkor kinyúlna a kezünk a másikhoz.
Mi segít azokon, akik így féltik magukat? A második Korinthusi levélben ír Pál apostol arról, hogy a jeruzsálemi szegényeknek gyűjtést rendeztek a pogányokból lett keresztyén gyülekezetekben is. A macedónokat kihagyták, mert ők annyira szegények voltak. Ne kérjünk tőlük, mert ők legalább olyan szegények, mint akik részére gyűjtünk. Meghallották a gyűjtést és rosszul esett nekik, hogy kimaradtak. Kérték Pált, hogy engedd meg, hogy mi is adakozzunk, és küldjél erre is embereket, akik majd elviszik. Amikor összegyűjtik, elképed az apostol, hogy milyen nagy adomány jött össze a maguk szegénységéből. Hogy csinálták ezt? Akkor Pál rájön, mi az oka ennek: ők önmagukat adták először az Úrnak. Így könnyű a pénzükből is adni, mert aki önmagát odaadja mindenestől, az a zsebeit is odaadta, meg azt a keveset is, ami abban van. Mindenem az Úré, és ebből könnyű adni. Előbb önmagamat, aztán fogok tudni a tényleges szükségeken is segíteni. Sokszor úgy, hogy magam is csodálkozom rajta.
Kevélység, bőség úgy, hogy nem adok a másiknak, és adok valamit, de magamat nem. Nem fogom meg a kezét.
Ki gyógyít ki minket ebből? Azt olvassuk az Úr Jézusról: „tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és szívből alázatos vagyok.” A kevélységből Ő tud kigyógyítani. Aztán azt olvassuk róla: „Gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk.” Neki volt irgalmas szeme, irgalmas szíve és tudott adni. Azt is olvassuk, Pál apostol írja: „Hogy szeretett engem és önmagát adta érettem.” Jézus tud minket megőrizni a kevélységtől, Jézus lelkülete segíthet oda, hogy meglátom a szükséget, s ha tudok, azonnal segítek rajta. Nemcsak a feleslegből vetek oda valamit, hanem adok. Talán magamtól vonom meg a falatot, de akkor is odaadom, és öröm van a szívemben, nem dicsekedés, mert előbb önmagamat már odaadtam neki. Így sokkal könnyebb adni.
Engedjük, hogy ha valamelyik bűn megvan bennünk, az Úr Jézus kigyógyítson ebből. Adjon szabadulás és tudjunk őszintén alázatosok lenni. Nem dicsekedni, hanem hálát adni. Legyen irgalmas szemünk, szívünk és kezünk, ne csak valamit adjunk, hanem legyen benne a szívünk, az egész lényünk, mi magunk is. Előbb önmagunkat neki, aztán sokkal könnyebb lesz Sodoma bűneitől szabadon élni.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, ma elsősorban azokat a testvéreinket, akik konfirmációi fogadalmukra és hitvallástételükre készülnek, az ő szeretteiket, kedves vendégeinket, akik közül sokan messziről jöttek ide ma, és mindannyiunkat.
Ez az istentisztelet mindig különösen azért emelkedik ki a többi közül, mert egybeesik a gyülekezet és a család ünnepe, és nekünk ez tudatosan vállalt célunk, hogy a gyülekezet hadd lenne egyre inkább családdá, a református családok pedig váljanak egyre inkább mini-gyülekezetekké, ahol egészen természetesen hangzik naponta Isten igéje, ahol a család együtt is tud imádkozni és Istent magasztalni.
Legyen áldott Isten, hogy elhozta ezt a napot azoknak az életében, akik ma fogadalmat fognak tenni, akár a szüleik hívták, hozták ide őket, akár mint felnőttek, sokszor nagyon messziről, Istentől távolról megérkeztek az Úr Jézus szeretetéhez.
Szeretném kérni, hogy mindnyájan járuljunk hozzá, hogy mindenek ékesen és szép rendben történjenek. Ez az istentisztelet egy kicsit hosszabb szokott lenni, mint a többi, mert az igehirdetés után hangzik el a fogadalomtétel. Azután megkereszteljük majd azokat, akik a konfirmálók közül még nem részesedtek ebben a sákramentumban. Azt követően pedig a végén egy csoportkép is készül rólunk.

* * *

Vasárnapi istentiszteleteinken hetek óta Pál apostolnak Kolosséba írt levelét tanulmányozzuk. Mára ez a szakasz következik, és én nem kerestem mást erre a szép ünnepi istentiszteletre. A múlt vasárnapi igeszakaszunk ezzel a mondattal kezdődött: „Ha feltámadtatok Krisztussal”. Láttuk, mit jelent az: feltámadni Krisztussal.
A Biblia nemcsak Jézus Krisztus húsvéti feltámadásáról ír. Nemcsak arról ad hírt, hogy az utolsó ítéletkor Jézus feltámasztja a halottakat, hanem tud egy bizonyos lelki feltámadásról is. Arról, amiről ennek a levélnek az előző fejezetében így olvastunk: „Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótokban, Ővele együtt életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket.” Ebből tehát az derül ki, hogy minden ember abban az állapotban, ahogyan megszületik, lelkileg halott. Érzéketlen Isten dolgaival szemben. Nincs kapcsolata az élő Istennel. A halott nem táplálkozik, nem lélegzik, nem beszél, nem mozog. Aki tud úgy létezni, hogy lelkileg nem táplálkozik, nem él naponta Isten igéjével, akinek nem természetes az a lélegzéshez hasonlóan, hogy szüntelen imádságos párbeszédben van az élő Istennel, aki nem tud Istenről semmit sem mondani másoknak, aki nem tesz semmit az Ő országa építéséért, az lelkileg halott. Ez minden ember természetes állapota. Így születünk.
Múlt vasárnap láttuk, hogy maga Jézus magyarázza el, hogy aki az Ő igéjét hallgatja és befogadja, sőt aki Őt magát hittel az élete urának vallja és fogadja, azt Ő lelkileg életre támasztja. Ez a lelki feltámadás. Működni kezdenek az ilyen embernek a lelki érzékei. Egyszeriben vágyakozik Isten igéje után. Kívánja azt, és csodálkozva tapasztalja, hogy egyre jobban érti. Egészen természetes lesz neki, hogy minden helyzetben és időben tud imádkozni az Urához. Van mondanivalója Isten számára és van mondanivalója Istenről az embereknek. Mindezt nem szégyelli. A legfontosabb kérdése az lesz, ami Pál apostolnak lett mindjárt a damaszkuszi úton: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Eddig ezt sose kérdezte Istentől, most meg ez lesz neki a legsürgetőbb. És maga is csodálkozik, hogy képes cselekedni Isten akaratát. Elkezdődik az ilyen ember életében egy egészen új szakasz. Ettől kezdve mondhatja azt, amit olvastunk: egykor és most. „Egykor ti is ezekben éltetek; most azonban elvetettétek magatoktól…”
Ez nem fejlődésnek az eredménye, nem belenő ebbe az új életbe a lelkileg halott ember, hanem ez ugyanolyan törésszerű esemény, mint a születés. Ami a születés testileg, az az újjászületés lelkileg. Így is nevezi a Szentírás ennek az új szakasznak a kezdetét: újjászületés.
Nem biztos, hogy mindenki tudja a napját, de a ténye az látható. Megváltozott a gondolkozása, az élete. Addig lelkileg halott volt, most pedig él. Ez az új természet, amit így kap a hívő, Jézus természetéhez hasonló. Ő veszi kezébe az életünket és tudjuk a Szentírásból, hogy egyedül az ilyen újjászületett, újjáteremtett embereket tudja használni Isten a maga céljaira, és csak az ilyenek mehetnek be a mennyek országába. A velünk született természet, a test és vér kizár onnan. Nem örökölheti Isten országát.
Ez az új természet nem az előzőnek a javított kiadása, hanem ez teljesen más. Ez Jézus természete, itt az Ő jellemvonásai ábrázolódnak ki a hívő életében.
Pál apostol ezzel a képpel szemlélteti ezt:”… levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul…” Levetkőztétek és felöltöztétek. Felszólító módban is használja ezt többször: vetkőzzétek le, mint egy-egy ruhadarabot sorra az eddig rátok jellemző tulajdonságokat, és öltőzzétek fel, öltsétek magatokra Jézusnak a tulajdonságait.
Isten tehát egy teljes átöltözést tesz lehetővé. Nem azt mondja, hogy a régi tetejére vegyétek rá az újat, hanem vetkőzzétek le, és utána öltözzétek fel a Krisztust.
Milyen ez a régi? Ilyen jellemzést olvastunk itt: vessétek le magatokról a haragot, az indulatot, a gonoszságot, az istenkáromlást, szátokból a gyalázatos beszédet és ne hazudjatok egymás ellen.
Az a feladatunk, hogy ezeket megvetni, elvetni, levetni, aztán ott áll az ilyen ember Isten előtt mezítelenül, csupaszon, és akkor Krisztus felöltözteti az Ő saját tulajdonságaival. Nem nekünk kell kerítenünk valamit, amit magunkra veszünk, mert az hasonló lenne a régihez, hanem Ő ad nekünk egészen újat.
Mi jellemzi ezt az újat?
Ha Isten éltet minket, jövő vasárnap majd részletesen lesz erről szó, mert ez a következő szakaszban van. „Öltsetek tehát magatokra — mint az Isten választottai, szentek és szeretettek — könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ahogyan az Úr is megbocsátott nektek. Mindezek fölé öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent. A Krisztus békessége uralkodjék a szívetekben, és a Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon.”
Ez a kegyelem munkája. Ez nem a mi teljesítményünk, nem a mi erőfeszítésünk következménye. A mi feladatunk az, hogy a régit, ami rajtunk volt, azt ítéljük el és vessük le. Ne mentegessük, ne védjük, ne rejtegessük. Ne tartsunk védőbeszédet mellette, hanem vessük le. Sőt Pál ezzel a kemény szóval kezdi a mai szakaszunkat, hogy: öldököljétek meg magatokban mindazt, ami innen alulról való. Nyissátok ki magatokat egészen az előtt, ami onnan felülről való, és az Isten majd megajándékoz titeket ezekkel az értékekkel.
Arra a változásra, ami egy ilyen ember életében bekövetkezik, magától senki sem képes. Erre a mélyreható, belülről kifelé munkálkodó, az egész embert átformáló változásra sem neveléssel, sem környezethatással, sem újabb és újabb ismeretek elsajátításával, sem jó példák követésével nem képes senki. A mi feladatunk az: ne ragaszkodjunk a régihez, a régi megrögzött szokásainkhoz, az Isten nélküli gondolkozáshoz, rossz beidegződésekhez. Ahhoz a vétkes örökséghez, ami megy sokszor nemzedékről nemzedékre. A magunk igazához, amiről sokszor mi is tudjuk, hogy nem igaz. Ne ragaszkodjunk azokhoz az elveinkhez, amik a régi, Isten nélküli korszakban gyökereztek belénk, hanem vetkőzzük le, és az Úr Jézus majd felöltöztet.
Tudjuk elmondani alázatos, csendes, belső meggyőződéssel szép énekünk egyik versszakát:
Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogózva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűn pihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt!

Rettenetes lenne, ha nekünk abban a lelki ruházatban kellene élnünk és meghalnunk, amiben születünk. Mert ez a ruházat kizár minket az üdvösségből. De rettenetes lenne az is, ha csak a levetkőzésig jutnánk el, és ott dideregnénk bűntudattal, szégyenkezve Isten előtt. Az is szörnyű lenne, ha nekünk kellene keríteni vagy készíteni valamiféle új ruházatot.
Isten mondja az Ő népének az egyik próféta által, hogy megváltoztathatja-e a néger a bőre színét, és eltüntetheti-e a párduc a foltjait. Ha igen, akkor ti is meg tudtok változni, és meg tudtok szabadulni a bűntől. Amilyen lehetetlen az előző kettő, olyan lehetetlen ez is. De nem is kell erőlködnünk. Jézus megszerezte és kínálja nekünk ezt az új öltözetet, és szeretettel feltöltözteti a benne hívőket.
Ha meg tudtuk figyelni a felsorolást, kitűnik belőle, hogy belülről kifelé kezdi az ember átalakítását. Először a gondolkozásunkat teszi egészen újjá, aztán új indulatokat ad, aztán az érzelemvilágunkat tisztítja meg, utána a beszédünket és végül a tetteinket. Az egész embert kezébe veszi, megtisztítja, és utána használja.
Azt hiszem, sokunknak vannak olyan tapasztalataink, hogy újra és újra feltámad emberekben a vágy azután, hogy jó lenne jobbnak lenni. Jó lenne változni. Néha világos pillanatainkban mi is látjuk, hogy hol szorulna korrekcióra, javításra, tisztulásra az életünk. Olyan sok próbálkozás, erőlködés eredménytelen marad.
Ady Endre becsületes gondolkodó volt, és az egyik versében ezt kíméletlen őszinteséggel beismeri. Már a címe önmagáért beszél: Jóság síró vágya. Ott van a síró vágy a jóság után sok emberben.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni.
Mégis víg hitet adni másnak,
Kísérő sírást a sírásnak:
Milyen jó volna áldani tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

És itt véget ér a vers, feltételes móddal, ami azt sugallja, hogy lehetetlen. Milyen jó volna, de nem sikerül. Sok erőfeszítése kudarcba fullad az embernek, és a végén lemond erről a lehetőségről.
Mai igénk örömhíre az, hogy ami nekünk nem sikerül, ahol legfeljebb az őszinte vágyakozásig, a jóság utáni síró vágyig tudunk eljutni, azt Jézus Krisztus megvalósítja az életünkben. Aki Őhozzá megy, azt Ő felöltözteti.
Egyszer mélyen átéltem ezt, egészen más vonatkozásban, Ne haragudjatok, ha ilyen hétköznapi emléket elmondok.
Amikor segédlelkész koromban először engedték meg, hogy az akkori Kelet-Németországba egyházi konferenciára kiutazhassam, az nagy dolog volt. Igaz, hogy a Bibliát lelkész létemre elvették a határon, de kimehettem. Külföldre menni és ott hívő testvérekkel együtt lenni legálisan, nem bújva, lopva, óriási élmény volt. Aztán történt ott egy kis baleset: eltörött a cipőm talpa. Keresztben ott, ahol a legvékonyabb szokott lenni. Lehetett használni így is, de bejött a víz, és mindennap esett az eső úgy, mint itt mostanában. Szó sem lehetett arról, hogy magamon segítsek, mert egy fillérem sem volt. A konferencia utolsó előtti napján az egyik lelkipásztor azt mondta ebéd után: menjünk el egy kicsit sétálni. Nem tiltakoztam, de mérsékelten lelkesedtem érte.
Azután bevitt egy áruházba és azt kérte: válasszak ki magamnak egy pár cipőt. Pár cipőt? Óriási dolog. Igyekeztem szerény lenni és valami olcsóbbat kiválasztottam. Akkor elárulta, miről van szó: a lelkészek összeadtak egy nagyobb összeget, és neki most engem fel kell öltöztetnie. Segítsek neki ebben, hogy ne neki kelljen az időt tölteni. Javasolná például ezt a jobb minőségűt. Beleegyeztem. Akkor most menjünk és vegyünk egy öltönyt. Csóró szegénylegény voltam akkor, volt egy fekete öltönyöm, meg az, ami akkor rajtam volt. Ez volt a ruhatáram. Ő kiválasztott megint, látva a tétovaságomat, egy szép sötétszürke öltönyt, és így tovább. Két inget: egy fehéret, egy tarkát is kaptam. Aztán minden apróságot is, ami még kell, azt elintézte, becsomagoltatta és még egy szép nyakkendőt is. Volt egy ócska, régi fajta aktatáskám, többszörösen megvarrva cipész által, lehet, hogy ezt is észrevették, és kaptam egy szép, akkor modernnek számító kézitáskát, meg a kopott vulkánfíber bőrönd helyett egy bőrből valót, amit a mai napig használok. Nem győztem csodálkozni a hívő testvérek szeretetén és Isten ajándékán.
Másnap vasárnap volt. Reggel eszembe jutott, hogy gyerekkoromban otthon, ha valaki nagy ritkán kapott valami új holmit, azt először templomba vette fel. Én most sok új holmit kaptam, s mit csináljak, vegyek fel mindent? Felöltöztem. Nem szoktam magam tükörben nézegetni, de volt ott egy nagy tükör, ahol elszállásoltak, s megnéztem magamat: minden, ami rajtam van, új és ajándék. Ahogy odanéztem a székre, ott figyelt a széken a fényes fenekű régi nadrágom meg az agyonmosott ingem, elsírtam magam.
Az jutott eszembe: ezt tette velem az Úr Jézus. Az egész elrontott, agyonkoptatott múltamat átadhattam neki. Sok szennyes beszédet, parázna gondolatot, egymásra halmozott mulasztásokat, amiket már soha nem tudok pótolni, azt a sok szeretetlenséget, amit én csak egyszer-egyszer vettem észre, Ő meg mindegyiket látta, mindent, mindent, a régi ruhadarabokat levethettem. Egyedül Ő az, aki hajlandó volt magára venni ezeket az én bűneimet, és egyedül Ő az, aki megfizette az újnak az árát, és Ő nekem adta az Övét. Az Ő békességét, azelőtt azt sem tudtam, hogy van olyan békesség, amit a megtérésem után kaptam. Teljes bocsánatot minden bűnömre. Élő reménységet a jövőre nézve. Értelmes feladatokat. A feladatokhoz lépésről-lépésre gondolatokat és erőt, közben még örömet is. És fel sem lehet sorolni, hogy mi-mindent, és mindez az enyém.
Amikor hazajöttem, valaki megkérdezte: hol csináltattad ezt a szép öltönyt? Külföldön — mondtam szerényen. És mennyibe került? Nem került semmibe, csak haza kellett cipelni, de adtak még egy táskát is, hogy haza tudjam hozni. Miért, te dolgoztál kint? Nem volt szabad akkor, de nem is dolgoztam. Ez a kérdés mélyítette el bennem még inkább, hogy mi történik akkor, amikor valaki Jézussal kapcsolatba kerül. Nem dolgoztam meg érte, két szalmaszálat nem tettem keresztbe. Még a sétára is kelletlenül mentem, mert tudtam azt, hogy megint úgy jövök haza, hogy csupa víz lesz a zoknim.
Néha ilyen kelletlenül engedünk Jézus hívásának is, és nem tudjuk, hogy ott van elkészítve mindaz, amire szükségünk van, meg még annál több is, hogy tudjunk másoknak is adni. A mi dolgunk valóban csak a levetkőzés. Az, hogy vegyem már észre, hogy elrepedt, kiszakadt, foltos, pecsétes, használhatatlan, és ott van az új. Ajándékként, ingyen. Ő fizette meg az árát az Ő isteni szent életével.
Ezért próbáltam a mi konfirmáló testvéreink szívébe, és amennyire sikerült, az emlékezetébe is bevésni ezt az igét: „Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9).
Akit az Úr Jézus új életre támaszt, azt Ő átöltözteti. Tőlünk csak azt várja, hogy ne ragaszkodjunk a régihez. Ott van elkészítve minden nála.
A konfirmációi előkészítőn igyekeztünk a Biblia legfontosabb igazságait világossá tenni, elmagyarázni. Igyekeztünk konfirmáló testvéreinket őszintén szeretni. El van készítve a számukra, ifjabbaknak és kevésbé ifjaknak itt a gyülekezetben minden, ami ahhoz szükséges, hogy a lelkiekben növekedjenek. Vár benneteket az ifjúsá-gi bibliaóra, van saját Bibliátok. Itt van egy imádkozó gyülekezet. Jövő vasárnap meg lesz terítve az úrasztala. Minden megvan ahhoz, hogy aki új életre támadt, az növekedjék.
Felöltöztetni azonban nem tudlak benneteket, és senki nem tud közülünk. Ehhez Jézushoz kell elmenni. Kevés egy gyülekezetig eljutni, kevés a templomba eljutni, kevés a Bibliát kézbe venni, az élő Jézus Krisztussal kell valóságos lelki közösségre jutni. Nála ott van a ti stafírungotok is. Mindaz, amire ebben a feje tetejére állt, er​kölcstelen, istentelen világban szükség lesz ahhoz, hogy mégis kiegyensúlyozott, boldog, harmonikus személyiséggé fejlődjetek, és hasznosak legyetek Isten országának meg a társadalomnak. Ez most már rajtatok áll: kell az új ruha, vagy nem kell. Jézus megfizette az árát és kínálja nektek.
Ha két rövid mondatban kellene ennek az igének az üzenetét összefoglalnom és egyben azt is, amit nagy szeretettel programként szeretnék adni nektek, akkor az így hangzanék: Támadj fel és öltözz át! Mind a kettő az Úr Jézus munkája. Az elsőt csak Ő tudja elvégezni, de azt támasztja fel, akit már nyomaszt az, hogy lelkileg halott. Aki kéri ezt az új életet, aki nyújtja a hitének a kezét ezért, azt Ő feltámasztja a halálból. Utána öltözz át. Kezdd el a levetkőzést akár már ma, Ő pedig majd felöltöztet az Ő igazságába, szentségébe, békességébe. Mindazokba a lelki tulajdonságokba, amiket itt olvastunk.
Azzal kezdődött ez a fejezet: Ha feltámadtatok a Krisztussal. Ma odáig érkeztünk el: Vetkőzzétek le a régi embert és öltözzétek fel az újat! Adja Isten, hogy mindnyájunk boldog tapasztalata lehessen ez.

A nagypéntek utáni harmadik nap az Úr Jézus Krisztus testben való feltámadásának az ünnepe. Mi erre emlékezünk, ezért adunk hálát, ezért magasztaljuk a mi hatalmas Megváltónkat, aki nagypénteken, a kereszten valóságosan meghalt. Isteni természete azonban nem maradhatott a sírban, a harmadik napon — úgy, ahogy azt előtte többször megígérte — csodálatosan feltámadt. Sokakkal találkozott, beszélt. Több száz szem- és fültanúja volt annak, hogy Ő életre kelt és találkozhattak vele emberek. Mi ezeknek a tanúknak az egybehangzó vallástételét és még inkább a mi Urunk előre megmondott ígéretét hisszük, és ezért valljuk, hogy Jézus meghalt a mi bűneinkért, de testben feltámadott a mi megigazulásunkért.
Ezért ünnepeljük ma is ezt a napot, és ezért van itt istentisztelet. De ezért van minden vasárnap istentisztelet, mert az Ő feltámadása a hét első napján történt, amely napot a későbbiekben szerencsétlen módon magyarul vásárnapnak neveztek el. Évszázadokig az Úr napjának hívták és mi minden Úr napján, most is hétről hétre a mi Urunk dicsőséges feltámadására emlékezünk, Őt ezért magasztaljuk és ünnepeljük.
Minden egyéb, ami ehhez az ünnephez tapadt, a későbbi idők hordaléka. A nyuszi, a tojás, a locsolkodás pogány termékenységi rítusoknak a törmeléke. A sonka meg a nagy ivászat, aminek sokszor még gyerekek is áldozatul esnek ilyenkor a felnőttek felelőtlensége miatt, a böjti időszak utáni emberi mohóságnak a jele.
A hívők azonban a feltámadás ünnepen az Úr Jézus feltámadását ünneplik és semmi mást. Ez nekünk bőven elég ahhoz, hogy egész esztendőn át öröm legyen a szívünkben, és tudjuk magasztalni azt a Krisztust, aki minden ellenségünk felett totális győzelmet aratott, akiről egyedül mondhatjuk el, hogy bűnön, poklon, síron egyedüli győztes, ezt a győzelmet nekünk vívta ki és hit által nekünk is adja.
Ez a feltámadás elsődleges jelentése az Újszövetségben.
A második jelentése az, hogy Jézus Krisztus az Ő második eljövetelekor ugyanezzel az isteni erővel feltámasztja majd a halottakat. Hisszük, hogy mindazok, akik benne hisznek, dicsőséges testet kapnak, és vele töltik az örökkéva​lóságot.
A harmadik jelentése pedig az, amiről alapigénk szól. Így kezdődött ez az ige: „Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal…”
Mit jelent ez, feltámadni Krisztussal? Mint jelent ez a különös kifejezés, és ha valakinek az életében ez megtörténik, akkor milyen következményei vannak ennek? Erről legyen ma szó.
Hetek óta a Kolosséiakhoz írt levelet tanulmányozzuk, és nem én számítottam ki, hogy éppen erre a vasárnapra következzék ez a szakasz. Mivel azonban éppen ez következik, ne keressünk más húsvéti igét, hanem ennek az örömüzenetét próbáljuk kibontatni.
Mit jelent tehát Krisztussal együtt feltámadni, és aki ezt átéli, annak az életében milyen következményei vannak ennek?
1. Kálvin azt írta, hogy legjobb az igét igével magyarázni. Ezt a különös kifejezést is akkor fogjuk jobban érteni, ha néhány erre vonatkozó igével megvilágítjuk. Szeretnék egy jézusi igét említeni, meg egyet, amiben Pál apostol részletesen megmagyarázza, mit jelent Krisztussal feltámadni.
A jézusi ige így hangzik: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki küldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.” (Jn 5,24-25)
A halottak hallják Jézus prédikációját, az Isten Fiának a hangját, és akik nemcsak hallgatják, hanem meghallották, azok élni fognak. Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy Jézus úgy tekint a hallgatóira, mint akik lelkileg halottak, mivel mindnyájan úgy születünk erre a világra, hogy Isten számára lelkiképpen halottak vagyunk. Amíg valaki nem kapja Istentől a hit ajándékát, nem érti Isten gondolatait, nem is szokott figyelni rá. Nem gyakorlata az, hogy naponta kérdezi: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ő tudja, hogy mit akar, legfeljebb besegítőnek akarja olykor alkalmazni Istent, hogy segítse az ő akaratát megvalósítani. Sokan még imádságon is ezt értik.
A halott nem hall, nem ért, nem lát, tehetetlen, érzéketlen. Nem mozdul és nem mozgósítható. A természet szerinti ember, úgy ahogy megszületünk, pontosan ilyen Isten számára. Tehetetlenek vagyunk arra, hogy az Ő akaratát cselekedjük, és teljesen érzéketlenek vagyunk mindennel szemben, ami tőle jön.
Ebből a halálállapotból tud minket kisegíteni Jézus. Hogyan? Az Ő igéjével. Aki hallgatja, s komolyan veszi, befogadja — Jézus itt így mondja: meghallja — az Ő igéjét, annak a szívébe az ige mint egy mag belehullik, és ebből a magból új élet sarjad ki. Jézus élete. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Az ilyen ember feltámad a lelki halálból.
Olyan csodálatos azt nézni egy-egy evangelizáció végén, csendesheteinket, amikor halottakat támaszt így a lelki halálból Jézus Krisztus. Pusztán csak azzal, hogy ott hangzik az Ő igéje. És aki azt a szívébe befogadja, elkezd dolgozni benne az ige és megelevenedik az ilyen ember. Egyszerre kinyílik a szeme. Meglátja Isten valóságát. Egyszerre kinyílik a füle. Meghallja a Szentírásban levő isteni üzeneteket. A neki személy szerint szóló üzenetet addig egyszerűen butaságnak tartotta. Hogyhogy az Isten beszél hozzám a Biblián keresztül? Majd meghallod, ha megnyílik a füled. És attól kezdve boldogan be tud számolni arról, hogy mikor mit hallott. Mozgásba jön az élete, mert mozgósítható, mert már él. Isten Szentlelke kezdi irányítani. Észrevesz másokat, akik addig is ott voltak mellette, de teljes közönnyel, úgy, hogy nem is látta meg a szükségüket, élte a maga életét. Egyszerre irgalmas szívet kap és tudja kinek, mikor, mivel, hogyan lehet segítenie. Öröm neki, ha segít és áldozatot hoz. Feltámadt a lelki halálból, megelevenedett.
Pál apostol így írja ezt le egészen részletesen: „Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek a világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppen úgy, mint a többiek. De Isten, gazdag lévén irgalomban, az Ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt — kegyelemből van üdvösségetek! — és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért, hogy megmutassa az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdaságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Ef 2, 1-10)
Többször egymás után említi: „ti, akik halottak voltatok a vétkeitekben, új életre támadtatok a Krisztusban”. Az a közeg, amibe születünk, a bűn, a vétek, és abban halott az ember Isten számára a szó lelki értelmében. Amikor Krisztust, az Ő igéjét befogadja, akkor Krisztus élete jelenik meg a hívőben, az kezd kibontakozni egyre erőteljesebben, egyre több gyümölcsöt terem. Életre keltett titeket Krisztus. Ez előtt mindenki éli a maga életét, ezt követően a hívőben éli Krisztus a maga életét. Ez előtt mindenki csinál, amit tud, ez után a hívő teszi azt, amit Isten neki elkészített. „Hogy jó cselekedetekben járjunk, amelyeket Isten előre elkészített…” Ezt megelőzően törtetünk, taposunk, hazudunk, csalunk, mert boldogulni akarunk, ezt követően képes az ember szeretni, megbocsátani, szolgálni, áldozatot hozni, mert boldog lett. Megkapta azt a békességet és boldogságot Istentől, amit csak ebben az új életben élhet át az ember.
Jézus hangsúlyozza, hogy az Isten országába csak ez után a lelki feltámadás után mehet be bárki. Akármilyen jó ember volt, érdemei, erényei, vagy szenvedései nem belépőjegy a mennyek országába. Oda csak Jézussal együtt lehet bemenni, amikor él már Krisztus a hit által valakinek a szívében.
Ez az élet viszont olyan, amit akkor sem veszít el a hívő, amikor megáll a szí-ve, mert Jézus ezt mondta Mártának Betániában: „Én vagyok az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” (Jn 11,25)
Ezt az életet szerezte meg nekünk Jézus Krisztus az Ő feltámadásával. Ez az élet az, ami nélkül vegetálunk mindaddig, amíg Jézust valaki hittel be nem fogadja, és nem kapja vele együtt ezt az elvehetetlen, teljes, felülről származó, örök életet. Ebbe nem lehet belenőni, ez nem lesz a mienk úgy magától. Egy törésnek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy eddig a halálban voltam, attól kezdve a Krisztusban vagyok és az Ő élete az enyém lett. Ez az a lelki feltámadás, amiről alapigénkben ír az apostol.
2. És mi ennek a következménye? Ha valaki kapja ezt az új életet, akkor attól kezdve az odafelvalókkal kezd törődni, és azokat keresi, nem a földieket. Mit jelent ez?
Semmiképpen nem azt, amivel próbálják vádolni a hívőket, hogy ők álmodozók, elrugaszkodnak a valóságtól. Aki ismeri az irodalmat, az szokta idézni Vörösmartyt, hogy a látni vágyó napba nem tekint, de a hívők az odafelvalókkal törődnek, itt lenn nem lehet rájuk számítani.
Meg kell nézni a valóban hívők életét, akik kapták ezt az új életet. Mi jellemzi őket? Ennek éppen az ellenkezője. Mivel kapcsolatba kerültek a mennyel, mivel közvetlen közösségük van a feltámadott élő Krisztussal, tőle olyan értékeket kapnak, amikkel gazdagítani tudják a környezetüket. Jézus többször is ígérte a benne hívőknek, hogy az én békességemet adom nektek, az én örömömet adom nektek.
Pál nem nagyképűsködött, hanem a valóságot írta le, amikor azt írta: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” Olyan kincseket bíz Krisztus azokra, akik már vele együtt élnek, amiket csak tőle lehet kapni. És a hívőknek természetükké válik, hogy osztják, szórják, továbbadják a környezetüknek mindazt, amit így az ő életük Urától kapnak. Olyan gazdaggá lesz a hívő ebben a Krisztussal való közösségben, amiről korábban ő maga sem álmodott. És éppen, mivel Krisztus indulata van benne, nem magának tartja meg ezeket az értékeket. Az az öröme, ha továbbadhatja másoknak.
Mivel azonban ebben az új életben Isten felülemel minket önmagunkon, azon az alagsori életen, amit nélküle élünk, onnan magasabbról többet lát az ilyen újjászületett ember. Mintegy Isten szemével látja a valóságot. A teljes valóságot látja és nemcsak annak egy töredékét, amit a Biblia láthatóknak nevez. Egészen más szempontok szerint tervez és mérlegel. Egészen másként ítéli meg az eseményeket. Más szemmel néz mindenkire: jóakaróra és ellenségre egyaránt. Ezzel mintegy a mennyet hozzák le ezek az emberek a földre.
Többször hallottam már csodálkozva említeni emberek részéről, akik bekerültek egy hívő családba vagy egy olyan közösségbe, ami számukra új volt, hogy ez olyan, mint egy kicsi mennyország. Ez nem túlzás. A mennyország ott van, ahol Jézus Krisztus uralma érvényesül. Akinek a személyes életében úr lett Jézus, akörül Jézus uralma érvényesül, és ott megjelennek a mennynek az erői. Ezen a földön, amelyikből mi sokszor poklot próbálunk csinálni.
Ahelyett, hogy hosszasan magyaráznám ezt, hadd utaljak arra, ha valaki éppen látta, néhány héttel ezelőtt a vasárnap délutáni örömhír műsorban egy házaspár elmondta az élete történetét a televízióban. Elmondták: évekkel ezelőtt elegük volt egymásból is, magukból is. Kölcsönösen vádolták egymást, ahogy az ilyenkor lenni szokott, de még a két gyermekükre is mérgesek voltak. Miért születtek meg, miért olyan korán, miattuk nem élhettek. És oda jutottak: legjobb lesz elválni. Mindketten tudták, hogy nem lesz jó, de az adott lehetőségek közül mégis ezt akarták választani.
Mielőtt erre sor került volna, a férfit elhívta egy jó barátjuk egy csendes hétre. Soha életében nem volt olyan helyen, ahol a Bibliát magyarázták, vagy Isten dolgairól volt szó. De rácsodálkozott arra, amiről a Szentírás szól, és Isten Lelkének a csodájaképpen belehullott az ige a szívébe. És új emberként ment haza. Nem egyedül, hanem Jézussal.
Kinyílt előtte egy új világ, új lehetőségek tárultak fel, új erőforrások fakadtak fel a számára, amelyekből ő azonnal merített és újat kezdett. Kicsit nehéz volt így, hogy a felesége meg még egészen másként gondolkozott, de megtörtént a csoda, hogy nem sokkal utána az asszony is hitre jutott. És minden megváltozott — ahogy mondták.
Az ember szeretné konkrétan tudni: Mi az, hogy minden megváltozott?
Ma hét gyermekük van. Boldog, vidám, elégedett, hálás emberek.
És mit jelent, hogy az odafelvalókkal kezdtek el törődni és nem a földiekkel? Például azt: nem a haverokkal töltötte a férfi az estéit, nem a presszóban hagyta a fizetésének a nagy részét, hanem ma a gyerekek beszámolója szerint is mindenki siet haza, mert nagyon jó otthon lenni. Vidám nevetés hallatszik. Minden este családi áhítat van. A népes család mellett is ráérnek a szülők, hogy a gyülekezetben is hasznosítsák magukat. Együtt hallgatják Isten igéjét. A szomszédok beszámolóját is érdemes lenne meghallgatni, hogy milyen kiállhatatlanok voltak azelőtt az örökös veszekedések miatt, és mennyire örülnek, hogy most ők maradtak a szomszédaik. A rokonok, barátok, ellenségek is el tudnák mondani: mi az, hogy minden megváltozott.
Két halott életre jutott. Megjelent Jézus, a feltámadott Krisztus egy család életében. Átvette az uralmat, és ők boldogan engedelmeskednek neki. Valóban nem túlzás, ha azt mondjuk: minden megváltozott.
Egyszer próbáltam végiggondolni és adatok alapján magamnak szemléltetni, hogyan változik meg embereknek az egészségi állapota is, amikor hívőkké lesznek. Hogyan változik meg a munkabírásuk, a munkaerkölcsük. Amivel nem bírunk, ahol nem találunk megoldást, ahol társadalmi méretekben megyünk tönkre. Ahogy annak a sok alkoholizálónak a kezelését meg kell fizetnie annak, aki nem alkoholizál. Igazi megoldást az ad, ha halottakból élőkké válunk.
Hogyan állunk mi ezzel? Egyszer kellene erre válaszolni, hogy halott vagy, vagy élsz már? Ezt lehet tudni, mert az életnek jelei vannak. Ha hazavisznek egy családba egy újszülöttet, azt a szomszédok is megtudják. Azt nem lehet titokban tartani. Azzal foglalkozni kell, az enni kér, tisztába kell rakni, az hol sír, hol nevet. Az újjászületett ember is ilyen. Az enni kér, éhes, nem bírja ki ige nélkül. Azt újra és újra tisztába kell tenni. A megtérésük után állandóan telefonálnak az emberek: még ezt, még azt, még amazt el kellene rendeznünk. Szeretne bűnt vallani. Az élet szétfeszíti az addigi kereteket. Aki él, az elkezd beszélni. Beszél Istennel, tud imádkozni. Annak öröm az imádság. Az nemcsak a Mi Atyánkot hogy darálja le úgy, hogy talán oda sem figyel. Nem olyan nehéz azt megállapítani, hogy halottak vagyunk lelkileg, vagy már élünk.
Jézus feltámadása ez utóbbit tette lehetővé. Mindnyájan halottként születünk és ebből a lelki halálból hív minket magához, sőt hajol közel hozzánk Ő maga, aki az élet, és kínálja nekünk az élet ajándékát.
Mi az akadálya annak, hogy ez a mienk lehessen?
3. Harmadszor röviden még arról szeretnék szólni, amivel befejeződik ez az ige. „Meghaltatok és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben. Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben”?
Ez azt jelenti, hogy aki Krisztussal új életre támadt, az vele teljes sorsközösségbe kerül. A Biblia hasonlata szerint olyan ez, hogy Krisztus a testnek a feje és a benne a hívők a test különböző tagjai. De ez az egész egy egység. Ahol a fej van, ott vannak a tagok is. Nem lehet elválasztani tőlük. Krisztusról azt olvastuk itt, hogy meghalt, feltámadott, felment a mennybe és megjelenik majd a történelem végén nagy dicsőségben. A benne hívők is meghaltak a bűnnek, már nem a bűn irányítja őket. Új életre támadtak Krisztussal, Krisztus irányítja őket. Hitben már ott vagyunk vele a mennyei dicsőségben, ahol el van készítve a helyünk — ezt megígérte —, és amikor Ő megjelenik, az övéi is megjelennek vele együtt dicsőségben.
Ez a sorsközösség természetesen azt is jelenti, hogy amikor itt Krisztust gyalázza és bántja a világ, az övéit is vele együtt gyalázza és bántja. De amikor minket, hívőket Krisztusért gyaláznak, akkor mi azt Őérte boldogan vállaljuk. Ő ad ennek az elszenvedéséhez nemcsak erőt, hanem ad közben örömöt is. Ugyanakkor tudjuk, hogy a jövőt illetően is sorsközösségben vagyunk, és el van készítve a helyünk Őnála úgy, ahogy megígérte: „Aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székembe velem, amint én is győztem és ültem az én Atyám királyi székébe.” És amikor Ő majd megjelenik dicsőségben, vele együtt mi is megjelenünk dicsőségben. Ez a bizonyosságunk, hogy a sorsközösség érvényes a földi életre és az örökkévalóságra is. Éppen a földi élet sokféle szenvedése, kudarca, vesztesége, nyomorúsága, megaláztatása közepette sok erőt jelent ez a Jézus Krisztusban hívőknek.
Ez a mennyei sorsközösség a világ számára most nem látható, de a hit komolyan számol ezzel. A mi életünk el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben. Mert akik Krisztussal új életre támadtak, azok két világnak a polgárai: itthon vagyunk e világban, és már újra otthon vagyunk a mennyben is. Ebben a teljességben zajlik a benne hívők élete.
Van Pál apostolnak egy kedves, de határozott felszólítása, hadd fejezzem be ezzel az igehirdetést: „Ébredj fel, aki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyog néked a Krisztus.” (Ef 5,14) És akkor nemcsak felvillan nekünk Krisztus, hanem attól kezdve ragyog. Az ő világosságában járhatunk, sőt vele együtt járhatjuk végig ezt a sokszor nehéz földi életutat, és mivel vele együtt járunk, oda érkezünk meg, ahova Ő az övéit vezetni akarja, abba a dicsőségbe, amiről itt is szó volt. Ezzel kezdődik minden, ezzel a személyes húsvéttal: ébredj fel és támadj fel a halálból. Akkor beáradnak az életedbe a mennyei értékek. Akkor tudod mutatni másoknak is az életre vezető utat. Akkor egy életen át tudod gazdagítani mások életét azzal, amit te is úgy kapsz felülről, mivel az odafelvalókkal törődsz. Akkor boldogon várhatjuk majd azt, amikor Krisztus a mi életünk megjelenik dicsőségben és vele együtt mi is ugyanezt tehetjük.

Jézus, segíts engem ebben,
Hogy éltem folyjék szentebben,
És hogy ne menjek ítéletre,
Támassz fel engem új életre.
A te Lelkednek ereje
Az új életnek kútfeje;
Hogy hát legyek élő személy:
Lelked által én bennem élj.
(347,5 dicséret)

A nagypénteki istentisztelten általában az Úr Jézus szenvedéstörténetének egy részletét szoktuk elemezni, és a benne levő igei mondanivalót kibontani. Így tesszük ezt most is, előtte azonban — ha röviden is — nézzük meg ezt az egész eseménysorozatot, ami nagypénteken történt.
Az evangéliumok leírása szerint Jézus szenvedése négy színhelyen játszódott le: a Gecsemáné-kertben, Kajafás házában, Pilátus palotája előtt és a Golgotán. Azt olvassuk, hogy az utolsó vacsora után, már késő este, tanítványaival együtt kiment Jézus az Olajfák lejtőire, arra a részre, amit Gecsemáné-kertnek neveztek. Itt vívta meg utolsó lelki harcát, és mondott visszavonhatatlan, egyértelmű igent Isten akaratára. Itt vállalta el végleg a mi bűneinkért az Isten igazsága szerint járó büntetést. Itt tartóztatták aztán le, és innen vitték Kajafás házába, s még éjszaka összehívták a hetventagú Nagytanácsot, amely mint rögtönítélő bíróság hivatva volt Jézus felett ítélkezni. A halálos ítélet már készen volt, csak valami formai okot kerestek még ürügyként. Azóta is volt erre példa a történelemben gyakran.
Végül is azzal indokolták a halálos ítéletet, hogy Isten Fiának vallotta magát, és ezzel szörnyű istenkáromlást követett el.
Ilyen ítéletet végrehajtani azonban csak a megszálló római hatóság engedélyével lehetett. Ezért rá kellett venniük Pilátus helytartót arra, hogy hagyja jóvá Jézus halálos ítéletet. Ez nehezen ment, mert Pilátus átlátott a dolgokon. Azonnal érzékelte, hogy Jézus nem veszedelmes lázító. Az ellene felhozott vádak pedig nem igazak. Éppen ezért elhatározta, hogy megmenti Őt. Több próbálkozást tett erre nézve, részletesen leírják ezeket az evangéliumok. Végül azonban kénytelen volt belátni, hogy annyira felingerelték a nép vezetői a csőcseléket, hogy nem bírt azzal az erővel, ami a kiáltozásukból áradt. Lázadásnak pedig semmiképpen nem volt szabad történnie, főleg egy nagy ünnepen. Az főbenjáró bűn volt, ha egy helytartó olyan gyengének bizonyult, hogy ez megtörténhetett. A végén megalkudott, és meggyőződése ellenére kiszolgáltatta a népnek Jézust.
Jézusnak ekkor már jártányi ereje is alig volt, hiszen estétől kezdve szinte folyamatosan ütötték-verték Kajafásnál is, Pilátusnál is. Az, hogy Pilátus megostoroztatta, azt jelentette, hogy merő seb és vér volt az egész teste. Ezért nem bírta aztán kivinni a keresztet sem, hanem egy arra járó földművest kényszeríttettek a rómaiak, hogy vigye ki. A Golgotán két másik, szintén halálra ítélttel együtt, keresztre szögezték, és ott halt meg a mi Megváltónk délután 3 óra körül, számunkra elképzelhetetlen lelki és fizikai kínok között.
Felszínesen ennyi a nagypénteki eseményeknek a váza. Ebből a szomorú eseménysorozatból az utolsó mozzanatra szeretném most a figyelmet irányítani. Arra, amiről így olvastunk: „Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket. Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek — Golgotának — hívtak, keresztre feszítették őt, és a gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. (…) Az egyik így káromolta őt: „Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is.” A másik azonban megrótta, és ezt mondta: „Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de Ő semmi rosszat sem követett el.” Majd így szólt: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” Erre Ő így felelt neki: „Bizony, mondom néked, még ma velem leszel a Paradicsomban.”
Több szempontból is meglepő ez a jelenet. Csakugyan lehetséges az, hogy egy jogos ítélettel halálra ítélt és kivégzett gonosztevő azonnal bejusson az üdvösségbe? Hogy egy bűnöző, aki maga ismeri be, hogy cselekedetei méltó büntetését kapja, amikor kivégzik, a vesztőhelyről a mennyországba jusson minden átmenet, egyezkedés és bárminek a teljesítése nélkül? Ez hasonló ahhoz, mintha az óvodából valaki egyenesen az akadémiai székbe kerülne. Ez képtelenség. Mindenütt van fejlődés, vannak fokozatok, fel kell mutatni bizonyos teljesítményeket, meg kell felelni feltételeknek, van vizsga, minősítés, aztán várakozás arra, hogyan döntenek. Hogyan kell ezt elképzelni, amiről itt szó van? A keresztről egyenesen a Paradicsomba?
Jézus Krisztus még a kereszten is, mint az Isten országának a királya isteni teljhatalommal kiutalja ennek a gonosztevőnek az üdvösséget, és beutalja őt a mennyek országába. És ez ellen sehol senki nem fellebbezhet.
Azzal a hatalommal mondja ezt, hogy még ma velem leszel a Paradicsomban, amely hatalommal a leprásoknak mondta: menjetek el és tisztuljatok meg — és percek alatt megszabadultak a gyógyíthatatlan betegségből. Amely isteni hatalommal a naini ifjúnak, Jairus leányának, a négy napja eltemetett Lázárnak azt mondta: kelj fel és élj még egy ideig, és amit mondott, az bekövetkezett. Ugyanaz a hatalom ez, amivel a mindenható Isten a mindenségtörténet hajnalán azt mondta: legyen világosság és egyenesen így folytatódott az esemény: lett világosság.
Ezzel az isteni teljhatalommal szól itt a király Krisztus meggyalázva, haldokolva, keresztre szögezve is, és így mondja ki ezt a mondatot: „Bizony, mondom néked, még ma velem leszel a Paradicsomban.” Ilyen ereje van Jézus szavának, ilyen ereje van Jézus halálának, hogy ilyen képtelenséget is lehetővé tett.
Pál apostol jól tudta és komolyan hitte, hogy ilyen ereje van Jézus halálának. Ezért írja a Kolosséi levél elején (amit most tanulmányozunk vasárnaponként): „Ő a feje a testnek, az egyháznak is, Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben Ő legyen az első. Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.” (Kol 1,18-22)
Ha valakiről, erről a gonosztevőről el lehetett mondani, hogy Istentől elidegenedett, ellenséges gondolkozású volt, a gonosz cselekedeteit ő maga említi ebben a néhány szavas vallomásában. Lehetséges, hogy egy ilyen alak úgy jelenjen meg Isten előtt, mint szent, hibátlan és feddhetetlen? Ez csak azért lehetséges, mert Jézus a keresztfán kiontott vére által békességet szerzett és megbékéltetett minket emberi testében az Ő halála által.
Jó lenne, ha Jézus Krisztus kereszthalálának ezt az elképzelhetetlen erejét és máig ható hatalmát megismernénk, és komolyan mernénk venni. Ezért volt az lehetséges, hogy ez az Istentől elidegenedett gonosztevő hallhatta tőle ezt a mondatot: még ma velem leszel a Paradicsomban.
Jézusnak ebben az egyetlen mondatában egész sor örömhír szólal meg. Szeretnék ezek közül ötöt most elsorolni.
Az első, hogy van Paradicsom és az elvesztett Paradicsomba visszakerülhet az Isten ellen fellázadt ember. Nyílván mindannyiunk számára egyértelmű, hogy paradicsomon itt az üdvösséget kell érteni, biblikusan az Istennel való közösséget, amit megtörtünk, amikor otthagytuk Istent. Tartalmilag magát az életet. Isten visszaajándékozza az embernek az elveszített életet. A Paradicsom az Istennel való közösség, az ember számára az az életlehetőség, ami a halnak a víz. Isten nélkül az ember olyan helyzetbe kerül, mint a hal a szatyorban. Ott nincs életlehetősége.
Visszakerülhet az Istentől elszakadt ember az életbe. Az élet lényege: együtt élni Jézussal. Amikor az örökkévalóságról beszél a mi Urunk, azt mondja: „Előre megyek, helyet készítek nektek, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” Ez a Paradicsom. Jézussal együtt élni.
Azt olvassuk az igében, hogy Isten lehetővé tette, hogy mi visszataláljunk oda. A gazdag ifjú is a Paradicsomba szeretett volna belépni. Azt mondja neki Jézus: „Gyere és kövess engem!” A vele való együttlét a Paradicsom. Ebbe a közösségbe vagy itt a meghalásunk előtt belépünk, vagy nem léphetünk be soha. A halál után nincs lehetősége az embernek visszatalálni Istenhez. Ez a gonosztevő is, lehet hogy csak percekkel a meghalása előtt, de előtte kiáltott segítségért és kapott segítséget Jézustól.
Van tehát Paradicsom és lehetséges visszakerülnünk az igazi életbe, az Istennel való közösségbe.
A második: csak Jézussal együtt léphet be mindenki a Paradicsomba. Akár milyen kiváló ember volt, egyedül csak arról tehet tanúságot, amiről ez a keresztre feszített is, hogy a mi cselekedeteink méltó büntetését vesszük. Mert a mi cselekedeteink nem jelentenek belépőjegyet a Paradicsomba. Magunkban csak az érvényes, amit a Bibliában olvasunk: test és vér nem örökölheti az Isten országát. Csak Jézussal együtt lehet belépni. Ismerjük János evangéliuma sokat idézett mondatát: Akik befogadták Jézust, azoknak adja meg azt a kiváltságot, hogy Isten befogadja őket az Ő gyermekeinek a családjába. Jézussal együtt léphetünk be.
A harmadik: csak Jézus halálának az árán léphet be mindenki a Paradicsomba. Amikor a mi Megváltónk kimondta az utolsó szavát a kereszten: Elvégeztetett, akkor nemcsak teljes napfogyatkozás és földrengés támadt, hogy Isten ezzel is megmutassa, hogy kozmikus jelek kísérik ezt a kozmikus jelentőségű eseményt, hanem a templomban a szentek szentjét a templom többi helyiségétől elválasztó vastag, súlyos kárpitfüggöny tetejétől az aljáig kettéhasadt.
Az akkori hívők meggyőződése szerint a szentek szentje volt a szent Isten jelképes lakóhelye. Nem gondolták ők, hogy ott lakik Isten, de azt tekintették az Isten jelenléte, mintegy sűrített megnyilatkozásának és oda ember nem tehette be a lábát. Csak a főpap egy évben egyszer, és ő is az áldozati vérrel a kezében, a szent Isten bocsánatáért esdekelve. És most kettéhasadt a kárpit. Megnyílt az út vissza a szent Istenhez. Újra mehet a bűnös ahhoz az Istenhez, aki pótolhatatlanul hiányzik az életéből, mert megtörtént az elégtétel. Jézus lehajtván fejét kilehelte lelkét. Bemutatta az igazságos Isten számára egyedül érvényes és elégséges áldozatot. Őreá hivatkozva tehát, az Ő halálának az árán mehet az bűnös ember Istenhez.
A Zsidókhoz írt levél 9. és 10. fejezete ezen örvendezik, és erről áradozik. Javasolom, hogy ma vagy holnap olvassuk el. Ilyen mondatok vannak itt: „Egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Mert az Ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer és mindenkorra.” (Zsid 10,14, 10).
Nem akármi történt a Golgotán. Nem valami baleset, nem csupán a nép vezetőinek a gyűlölete miatt esett áldozatul egy jobb sorsra érdemes, tehetséges rabbi. Ezek a Szentírás nem értéséből és félreértéséből származnak. Ott egy olyan egyszeri, az egész világmindenségre kiható, annak fordulatot adó esemény történt, ami a teremtéssel egyenértékű.
Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer és mindenkorra megszentelte Isten a benne hívőket.
Mi beléphetünk a Paradicsomba, de csak Jézussal együtt, és most nagypéntek este hadd mondjam így: csak a Jézus Krisztus holttestén keresztül.
Ha valaki azt mondja az említett gonosztevőre gondolva, hogy csak ilyen egyszerűen, csak úgy, ilyen olcsón üdvözülhet valaki? — akkor szeretettel igazítsuk ki és mondjuk azt: ellenkezőleg, ilyen nagy árat kellett fizetni valakinek azért, hogy mi oda egyáltalán visszakerülhessünk. Jézus Krisztus az Ő bűnnélküli, tiszta, isteni életét áldozta fel ezért.
A negyedik örömhír: ezért viszont bármilyen elrontott múlt után is visszakerülhet valaki a Paradicsomba, ha hisz Őbenne. Ez az ember itt semmit nem tett azért, hogy ezt megérdemelje. Egyáltalán nem volt lehetősége már semmit jóvátenni, helyrehozni, bármiféle, akár vallásos teljesítményt felmutatni. De nem is várja tőle Jézus. Nem a mi cselekedeteinkért enged oda be. Az Istennel való közösségbe, a teljes, az értelmes, az örök életbe egyedül és kizárólag Jézus Krisztus szenvedéséért és az Ő érdeméért enged be minket a mindenható Isten.
De azért valamit ez a gonosztevő is tett, és ez igen jelentős. Bűnösnek vallotta magát, királynak vallotta Jézust, és nyújtotta a hitének a kezét kegyelemért. Nem hivatkozott az érdemeire, vallásos teljesítményére. Eszébe sem juthatott olyan ostobaság, amit Jézus példázatában a farizeus mond, hogy ő milyen kiváló, mennyivel kiválóbb, mint az összes többi ott körülötte, és sorolja az érdemeit és erényeit. Ő semmit sem sorol, de szavaiból kitűnik, hogy tudja: rászorul a kegyelemre, hogy csak Jézus segíthet rajta, és bízik abban, hogy fog segíteni.
Mi a cselekedeteink méltó büntetését kapjuk. És ezzel számunkra befejeződne. De itt vagy te. Én téged kérlek: gondolj rám, majd ha eljössz a te királyságodba.
Ezt a mozzanatot a tékozló fiú sem úszhatta meg. Az apja várta, az apja szeretete vonzotta haza, az apjánál el volt készítve minden, amit visszaadott neki, de ezt ki kellett mondania: Apám, vétkeztem. Semmit nem érdemlek, de ha lehet, hadd maradjak itt, és szolgáljalak téged.
Ezt ki kell mondani még akkor is, ha alig tud már beszélni valaki. (A keresztre feszítéssel járt, hogy a rekeszizom begörcsölt, és lélegzésről ott már szó sem volt, csak pihegni tudtak ezek a szerencsétlenek.) Nehezen mondhatta ki ezt a néhány szót is, de ez elhangzott. Én bűnös vagyok, téged királynak tartalak, könyörülj rajtam! Ennyi elég volt ahhoz, hogy a számára elkészített kegyelmet megkapja.
Mégpedig, és ez az ötödik örömhír: azonnal. Ő azt mondja: majd, ha eljössz a te királyságodba. Jézus azt mondja: nem majd, még ma. Ennyire hatalmas királya Ő az Isten országának.
Mi egyébként is tudjuk a Szentírásból, hogy nem a feltámadáskor dől el majd az örök sorsunk, hanem a halálunk pillanatában. A halál pillanatában eldől az, hogy valaki a Paradicsomba megy Jézussal, vagy a pokolba, Jézus nélkül. És ezen a halál után változtatni már nem lehet. Ez a Bibliának kemény tanítása, de ezért hisszük mi sok bibliai ige alapján a Második Helvét Hitvallással együtt: „Hisszük, hogy a hívők a testi halálból egyenesen Krisztushoz költöznek, és ezért egyáltalán nem szorulnak rá az élők közbenjárására, a halottakért való könyörgéseire. Hisszük a Szentírás alapján azt is, hogy a hitetlenek egyenesen a pokolba vettetnek, ahonnan az élőknek semmiféle buzgólkodása sem nyitja meg az istentelenek számára a szabadulás útját.” (XXVI. fejezet)
Isten ezt a földi életet adta arra, hogy itt nyitva van számunkra a szabadulás útja. Jézus az Ő halála árán nyitotta ki újra a Paradicsom kapuját. Olyan szépen mondja egyik karácsonyi énekünk:

Ma Paradicsom kapuját
Ismét megnyitotta,
Kérub nem állja ajtaját,
Ezért minden áldja.
Ezért minden áldja. (313,8 dicséret)
Ezt az életet kell felhasználni arra, hogy amíg arra lehetőségünk van, mi is kinyújtsuk az akármilyen remegő és kishitű kezünket, és legalább ennyit tudjunk mondani: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba.
Mi következik ebből?
Mindenekelőtt következzék belőle az, hogy dicsőítjük a mi hatalmas Megváltónkat, aki semmit nem sajnált, akinek semmi nem volt drága, csakhogy nékünk a Paradicsom kapuját ismét megnyissa. A Jelenések könyvében sok szép éneket, himnuszt, dicséretet lehet olvasni, amelyben a mennyei lények és az üdvözültek ezért magasztalják a megöletett Bárányt. Csak egy ilyet hadd olvassak:

„Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, (a történelemnek a kibontakozása)
és feltörd annak pecsétjeit,
mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek
minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből;
és királysággá és papokká tetted őket a mi Istenünknek,
és uralkodni fognak a földön.” (Jel 5,9).

Vérrel vásároltad meg őket, és ehhez csak Jézus vére volt olyan érvényes valuta, amivel ki lehetett fizetni mindannyiunk adósságát.
A másik, ami ebből következik és következzék: ezzel a reménységgel nézzünk és nézhetünk mindenkire. Ha még egy ilyen gonosztevő is, még az utolsó pillanatokban is kaphatott kegyelmet a helyette is meghalt Krisztustól, akkor nincs reménytelen ember ezen a földön. Hadd kérjem, hogy sose mondjuk: reménytelen eset. Mi nem esetek vagyunk Istennek. Ő a mi örökkévaló lelkünket nézi, és mindnyájan drágák vagyunk neki.
De ha ennyire lehetséges, hogy valaki a vesztőhelyről a mennyországba mehessen kegyelemből, akkor nincs reménytelen ember. Sem te nem vagy az, vannak, akik már lemondtak magukról, sem az a legreménytelenebbnek tűnő rokon, vagy ellenség, akiért imádkozunk, vagy aki miatt bosszankodunk. Istennek nem könnyebb és nem nehezebb az egyiket meg a másikat üdvözíteni. Ilyen fokozatok csak nálunk vannak. Jézus Krisztus kereszthalála óta mindenkinek a számára lehetséges, hogy ha hisz Őbenne, akkor meghallja ezt a mondatot: még ma velem leszel a Paradicsomban.
A harmadik, ami minket érint: addig kiáltsunk, amíg erre lehetőségünk van. Milyen nagy kegyelem ez is, és ez sem ennek az embernek az érdeme, hogy akkor kiáltott, amikor még elhangozhatott Jézus válasza. Nem tudom, közülünk ki kiáltott már így. S egyáltalán bizonyosak vagyunk-e abban, hogy rászorulunk ugyanígy, mint ez a gonosztevő, Jézus megbocsátó kegyelmére, hogy csak Ő segíthet rajtunk, hogy az Ő halála minden bűnünkre teljes bocsánatot szerzett, és hogy itt kell eldőlnie annak, hogy vele vagy nélküle töltjük-e az örökkévalóságot, meg a testben hátralevő időt.
Sokan vannak templomos emberek, akik ennek egyikét-másikát nem hiszik komolyan, azért nem kiáltanak idejében. Gondoljuk ma ezt végig, hogy ezt mind a Szentírás mondja. Hisszük-e mi ezt igazán, mert abból ennek kell következnie: most kiáltok.
Végül mindeközben nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten nagy kegyelmének, aminek a példáját itt láttuk, nincs részünkről feltétele, de van következménye. Aki ezt a kegyelmet hittel megragadja, annak másként folytatódik az élete. Következmény az új élet, a Jézussal eltöltött élet, amelyikben Isten akarata valósul meg.
Erről szól egy másik énekünk. Hadd idézzem egy versét:

Jézus, én megholt életem, Jézus feltámadásom
Benned bűntől mentté lettem, benned igazulásom.
Ó adj hát segítséget, lelki elevenséget
Az első feltámadásra, az új életben járásra.
(349,5 dicséret)

Aki ezt a kegyelmet elfogadta, annak a szívében úgy is olyan nagy hála fakad fel, ami őt erre az új életre fogja indítani, de erre nekünk is törekedünk kell, ebben járni kell, ebben meg lehet maradni, és lehet benne fejlődni.
A nagypénteki evangélium tehát ez: van Paradicsom, és oda visszatalálhatunk Istentől eltávolodott emberek. Csak Jézussal együtt lehet oda belépni. Egyedül Jézus halálának az árán juthatunk be oda, de ezen az áron bármilyen elrontott élet után is meghallhatja valaki tőle magától, hogy még ma velem leszel. Halogatni életveszélyes felelőtlenség.
Ezzel a mondattal hadd fejezzem be: „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket.” (Zsid 3,15).

Első hallásra érthető, hogy nem egészen világosak a Szentírásnak ezek a szakaszai azok előtt, akik behatóan még nem foglalkoztak ilyen szövegekkel: ünnep, újhold, angyalok tisztelése, látomásokkal való bíbelődés. Ugyanakkor valami test, ami növekszik, amit összetart a Fő — miről van itt szó? Mi hasznunk abból, hogy ha a Bibliának ezeket a részleteit is elemezzük?
Ha azonban belemélyedünk és többször egyre lassabban elolvassuk ezt a szakaszt is — és ezt javasolom bibliaolvasási technikának: többször elolvasni, egyre lassabban —, akkor világossá lesz, hogy két kulcsfogalom köré csoportosítja Pál azt, amit itt elmond: látszat és valóság. Azt mondja: vannak, akik a látszatra törekszenek és ebből semmi hasznuk, mert ennek semmi értéke. De vannak, akik ragaszkodnak Krisztushoz, aki a Fő, a benne hívőknek mint egy testnek a feje, és ezeknek a lelki életében valóságos és folyamatos növekedés és gyarapodás látható.
Óv a látszatoktól és bátorít arra, hogy valóságos értékeket gyűjtsünk és valódi, igazi, hiteles krisztusi életet éljünk. Óv attól, hogy keresztyéneknek látszódjunk, és biztat arra, hogy legyünk valóban Krisztushoz hasonló keresztyének. Óv attól, hogy magunk formálta kegyeskedéssel szenteknek, vallásosaknak látszódjunk, de biztat arra, hogy az igazi, valódi kegyesség valósuljon meg az életünkben.
Kik voltak azok, akik a látszatra törekedtek?
Azok, akikről sokszor beszéltünk már, akik megzavarták a kolosséi keresztyének életét. Ők azt tanították, hogy úgy lesz valaki lelkiekben gazdagabb, és úgy nőhet a többiek feje fölé (figyeljük meg, ez volt a céljuk, Jézus ilyen célt nem jelölt meg soha), úgy érezheti többnek magát, mint az átlag, ha teljesít bizonyos előírásokat, illetve lemond bizonyos élvezetekről. Ezt meg azt ne egyél, ne igyál, és akkor érezd magad vallásosabbnak, többnek, mint az, aki megeszi, megissza. Átírták a naptárt, telerakták ünnepekkel, ezért van itt a hosszú felsorolás: ünnep, újhold, szombat — a szombatot sem lehetett akárhogy megtartani, hanem bizonyos kicsinyes előírások szerint. S aki ezt megtartja, az megint többnek érezheti magát. Hízik a büszkesége, a vallásos gőgje, többnek érezheti magát, mint az átlag.
Ezekkel, hogy valamit teljesítenek, illetve, hogy valamiről lemondanak, az ő gondolkozásuk szerint érdemeket szereznek Isten előtt és a többiek feje fölé nőnek. Ez egyenesen vezet oda, amit így olvastunk: „ennek valójában semmi értéke és haszna nincs, mert öntelt felfuvalkodottsághoz vezet.”
Ezek az emberek tehát a saját teljesítményeikre építettek. Ezeket akarták felmutatni Istennek, és úgy gondolkoztak, hogy ezekért nekik jár valami Istentől. Ők érték el az eredményeket, ők szolgáltak rá Isten áldására, ők kezdeményeztek. Istent mintegy kényszerhelyzetbe hozzák, hogy kénytelen ezek után jutalmat adni nekik. Ők megregulázzák magukat, és akkor lássa meg ezt Isten és jutalmazza valami módon. Ugyanakkor hitéletükben semmiféle fogható tényszerű, tapasztalható növekedés nincs.
Róluk írja Pál apostol Timóteusnak azt, hogy megvan náluk a kegyesség látszata, de annak erejét megtagadták. A kegyesség szó a Bibliában azt jelenti: istenfélelem. Tanulságos, hogy mi a Biblián kívüli profán jelentése ennek a görög szónak. Azt jelenti: valakit előre engedni és követni. Tehát valakivel egyszerre érkezem egy keskeny ajtóhoz, én visszalépek, mert tisztelem őt és azt mondom: tessék, parancsolni befáradni, viszont utána megyek, követem őt, mert bízom abban, hogy jó helyre megy és én is oda szeretnék megérkezni. Rendkívül szemléletesen kifejezi ez a kegyességnek, vagy istenfélelem bibliai jelentéstartalmát. Az a kegyes ember, aki ismeri Jézust, mindig előreengedi, mert feltétlenül tiszteli, nem maga után hívja, hogy jöjjön és segítsen meg a vállalkozásomban, utána viszont követi, mert reá bízta magát, és oda akar megérkezni, ahova az ő Ura vezeti. Azt mondja Pál, hogy ez az igazi kegyesség.
Van a magunk formálta kegyeskedés, ami meg ennek a fordítottja.
Jézus erről világosan tanít, ezért olvastam fel a Máté 15-ből azt a hosszabb beszédét, hiszen a farizeusi kegyességet tipikusan ez jellemezte, hogy kicsinyes előírások tömkelegét igyekeztek betartani és betartatni másokkal is. Mivel részben sikerült betartaniuk, ezért egyre büszkébbek lettek. Többre tartották magukat másoknál, és jellemezte őket ez az öntelt felfuvalkodottság, amiről itt alapigénkben olvastunk.
Még az idézett jézusi beszédben van az a kép is, amikor Jézus azt mondja: olyanok vagytok, mint egy tál, amit kívülről fényesre tisztítanak, belül pedig tele van rothadással és szennyel. Kívülről szépeknek látszotok, mint a meszelt sírok — mondja egy másik képpel —, belül azonban halál van.
Ebben az igeszakaszban Pál apostol arra biztatja a gyülekezetet, hogy hagyjátok ezeket. Mondjanak, amit akarnak. Ők hadd akarjanak látszani, ti ne látszani akarjatok, hanem lenni. Ne kegyesnek látszani, hanem legyetek igazán istenfélők. Ne vidámnak látszani, hanem legyen bennetek a Krisztus öröme. Ne tisztának lássék a ti életetek, hanem legyetek tiszták belül — nem kívül, hogy lássák az emberek, hanem a szívetek legyen tiszta. Isten tudniillik mindig ezt ígéri nekünk. Sehol sincs olyan, hogy Isten javítgatni, foltozgatni akarja az elrontott életünket. Ő azt mondja mind az Ó-, mind az Újszövetség erről szóló igéiben, hogy új szívet ad nekünk. Kicseréli az egész belső világunkat. Ebből az új szívből újfajta gondolatok és cselekedetek származnak, és akkor valódi kegyesség és valóban szent élet következik belőle, nem pedig ilyen magunk formálta kegyeskedés, amelyik a bölcsesség látszatát kelti ugyan, de semmi értéke és haszna nincs.
Amikor Jézus erről a kérdésről beszél, akkor lényegében azt tanítja, hogy az igazi szentség nem kívülről befelé hat, hanem belülről kifelé. Megszakadhatok, cselekedhetem akármit, különböző vallásos teljesítményeket felmutathatok, ha ennek az a célja, hogy lássák az emberek, attól nem leszek szent, hanem ha belül ez a szívcsere bekövetkezik. Ha Jézus Krisztus valóban ott él a hit által valakiben, akkor annak a külsején, a viselkedésén, tekintetén, mozdulatain is kiábrázolódik a Krisztus. Jézus erre az életre hív minket. Nem külsőleg akar tatarozgatni, kozmetikázni, hanem ezt a belső nagy változást kínálja fel.
Mi az igazi kegyességnek, ami nemcsak kegyeskedésnek látszik, a lényege?
Éppen az élő Jézussal való egészen személyes kapcsolat. Ez a vele való hit általi közösség. Az, amiről Ő olyan sokszor beszélt, hogy a benne hívő együtt él Ővele. Annyira együtt, hogy ezt a kettős kötődést hangsúlyozza Jézus: maradjatok énbennem, én pedig tibennetek. A hívő mintegy elrejtőzik Őbenne, s ugyanakkor magában hordja azt a Krisztust, aki Szentlelke által a benne hívőkben ott lakozik.
Ezek az emberek nem akarnak már teljesíteni semmit, mert nem akarnak semmit ennek fejében Istentől kapni. Nincs mit kapniuk. Krisztusban mindent megkapott a hívő. Ezért a mindenért hálás, ezzel boldogan él, és ezzel boldogan szolgál másoknak. Ez jellemzi az újjászületett embereket. Örülök annak a sok mindennek, amit kaptam tőle, szívesen megosztom másokkal, és közben egyfolytában tele van a szívem hálával. Mivel annak az Istennek, akitől kaptam, nem tudom viszonozni, neki nincs szüksége semmire, mit adhatnék neki, így amit tőle kaptam, azt szívesen továbbadom másoknak. Az Isten iránti hálám a felebarátaim iránti szeretetben valósul meg. Ez a valóságos keresztyén élet. Nemcsak annak látszik, hanem ezt tetten is lehet érni.
Az ilyen ember mindenre kész Jézusért. De nem azért, hogy kapjon tőle valamit, ahogy latinul mondják: do ut des (adok, hogy adj), mert már mindent megkaptam tőle. Mivel mindent megkaptam, ezért hálából én is kész vagyok Őérte bármit megtenni, mégpedig önként, örömmel, nem kényszerből, nem számításból, hogy megéri-e, elég-e már, ki kell-e még pótolni valamivel — nem kell pótolgatni semmit. A teljes gazdagság az enyém, én meg mindenestől odaszántam magamat neki. Ezt nem értették ezek a Kolosséban tevékenykedő tévtanítók, és erre bátorítja Pál apostol itt a gyülekezetet.
Ez nem azt jelenti, hogy az így újjászületett, Krisztusnak szolgáló ember nem él fegyelmezett életet. Sőt sokszor nem gyakorolja az önmegtagadást, nem mond le sok mindenről Krisztusért. De nem azért, hogy kapjon tőle valamit, hanem azért, mert szeretne jobban szolgálni neki. És ez a hívőnek is öröm, ha hűségesebben és jobban szolgálhat.
A böjti időszakban élünk, és itt a böjtnek egyfajta változatáról is beszél ez az ige. Isten gyermekeit jellemzi a böjt. Sok mindenről lemondunk, de önként, magunktól, boldogan, és nem azért, hogy valamit elérjünk ezzel Istennél, mert nincs mit elérni. Mindent odaadott nekünk. Úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát odaadta. És aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk. Nincs itt már mit elérni, de van mit megköszönni. Még van lehetőségünk neki szolgálni. A hívő pedig ezt a szolgálatot szeretné egyre jobban végezni. És ha ebben segíti az, hogy valamiről lemond, akkor örömmel böjtöl.
Az igazi kegyességet tehát az jellemzi, hogy szabadon, örvendezve, Krisztusra nézve éli a maga életét a hívő. Nem foglalkozik mellékes kérdésekkel, látomásaival — ahogy itt olvastuk. Nem foglalkozik mellékalakokkal, angyalok tisztelésével — ez is rögeszméjük volt ezeknek a tévtanítóknak. Hiszen a világmindenség Urával került egészen közeli kapcsolatba. A mindenható Isten gyermekévé lett. Nem pályázik ő emberek dicséretére. Megkapta a legnagyobb méltóságot: Isten gyermeke. Nem ő akar nagy lenni, mások feje fölé nőni, hanem Isten dicsőségét keresi mindig, és Őt akarja naggyá tenni mások előtt is.
Ezzel szemben a törvényeskedő, kegyeskedő, látszat vallásosságot produkáló embert az jellemzi, hogy megdolgozik, és utána várja a jutalmat. Neki valami jár Istentől. Vagyis Isten tartozik neki — így gondolja. Ő megtette a magáét, még annál többet is, és akkor most Isten következik. Isten tartozik neki. Teljesen Biblia ellenes gondolat. Az igazi kegyességet az jellemzi, hogy Isten minden érdemem nélkül elhalmozott ajándékokkal, és eladósított engem. Én az Ő boldog adósa vagyok. Úgy törlesztek, hogy a tőle kapott értékekkel másoknak szolgálok. Senki nem kényszerít rá, senki nem fogja megfizetni. Sokszor meg sem köszönik. Néha bolondnak néznek miatta, még hátratételt is szenvedhetek, de akkor is véremmé vált, mert ez az új természet jellemvonása: adni, adni, adni. Pontosabban: továbbadni, továbbadni abból, amit én is úgy kaptam.
Ez a nagy különbség a kétféle gondolkozás között. Az előbbi maga veszi kezébe dolgainak az intézését, még az üdvösségének a dolgát is. Én rászolgálok, és Isten adja nekem jutalmul az üdvösséget. Az utóbbi egyszer és mindenkorra Isten kezébe tette le az életét, és azt akarja, hogy Isten használja őt arra, amire jónak látja. Nem kell szabályokat felállítani és betartani, elég az: szeresd az Urat teljes szívedből, szeresd a másikat úgy, mint magadat, és minden szabály nélkül fogod tudni, hogy adott esetben mit kell tenni.
Milyen dolog lenne az, ha egymást szerető házaspár otthon az előszobába kifüggesztené, hogy kinek mik a kötelességei és jogai. Ha kötelességekről és jogokról van szó, onnan a szeretetet már száműzték. Ha szeretik egymást, pontosan tudják, kinek mi a kötelessége és joga. És ami nem kötelessége, még azt is meg fogja tenni, mert szereti a másikat. Ez ugyan így van az Istennel való közösségünkben is. Ezek a szerencsétlen nyomorultak ott hosszú listákat írtak, hogy mit kell betartani, és attól leszel vallásosabb, mint a többi. Jézus meg azt mondja: szeresd az Urat teljes szívedből és fogod tudni, hogy mikor mit kell tenned. Szeresd a másikat legalább úgy, mint magadat, és fogod tudni, mit tegyél, és mit ne tegyél adott esetben vele.
Ez nehezebb bizonyos értelemben, mert lehet, hogy könnyebb lenne, ha elő van írva. Viszont, ha elkezdjük előírni, az egyrészt szánalmas vállalkozás, sokkal szegényesebb az emberi kapcsolat úgy, mint a szeretet jegyében, másrészt vég nélkül kell bővíteni, mert felsorolhatatlanul sokféle helyzetbe kerülünk. Tehát valóban értelmetlen és haszontalan, ahogy itt olvastuk.
Aki látszani akar, az nem tud fejlődni, mert az egyrészt azzal van elfoglalva, hogy egyre többnek látszódjék, másrészt egyre jobban meg lesz győződve, hogy ő már így is több, mint a többi, netalán már elérte a csúcsot, és nincs hova fejlődni. Aki viszont megtanul Isten kegyelméből élni, és komolyan veszi, hogy naponta rászorulunk újra és újra az Ő kegyelmére, arról azt mondja alapigénk ezzel a szép kifejezéssel: Krisztus által növekszik az Isten szerinti növekedéssel.
Milyen az Isten szerinti növekedés? Olyan, hogy minél gazdagabbá tesz Isten, annál alázatosabb leszek. Minél többet ad, annál többet adok tovább másoknak. Miközben sokat adok tovább másoknak, Isten még gazdagabban pótolja. Ebből lesz az élő kapcsolat és az igazi szolgálat.
Melyik jellemez minket? Ma semmi mást nem szeretnék kiemelni ebből az igéből, csak ezt: látszat vagy valóság? Mi jellemzi a beállítottságunkat, gondolkozásmódunkat, életgyakorlatunkat, hitéletünket, kegyességünket? Mindnyájunkat kísért ez, mert benne van a vallásos közgondolkozásban: teljesíteni. Valamit mutassak fel Istennek. Valamivel nekem is hozzá kell járulnom az üdvösségemhez. A Biblia radikálisan tanítja, hogy mi csak azzal tudunk hozzájárulni, hogy rászorulunk. Hogy a bűneinket szaporítjuk, és egyre jobban rászorulunk Isten bűnbocsátó kegyelmére. Egyébként semmit nem tudunk tenni annak érdekében, hogy a múltunk tiszta legyen, és tiszta lappal induljunk. „Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9). Ezt mindenkinek szó szerint kellene tudnia. Ezt komolyan kell vennünk, mert semmivel nem tudunk hozzájárulni. Csodálkozva, hálásan elfogadhatjuk Isten ajándékát, és ez az Ő hittel elfogadott kegyelme dolgozik, munkálkodik bennünk. Átalakít, és valóságosan kiábrázolódnak az ilyen újjászületett emberen Jézus Krisztusnak a vonásai.
Pusztán szemléltetésképpen szeretnék néhány példát említeni arra, hogy milyen nagy különbség van látszat és valóság között.
Vendégszeretet. Egy család vendéget vár. Nagy előkészületek folynak. Sok mindent tesznek, amit nem szoktak normális körülmények között. Talán még erejükön felül vásárolnak is. Beidomítják a gyerekeket: most két órán át viselkedniük kell. Miért? Nem azért, hogy megváltozzanak előnyükre, hanem azért: mit szól a vendég? Nem az a cél, hogy a vendég igazán jól érezze magát, hanem hogy róluk ne alakuljon ki rossz véleménye, csak nincs bátorságunk nevén nevezni ezt a képmutatást. Lezajlik a dolog, történetesen sikerült minden. Elmegy a vendég, utána megbeszélik minden gyengeségét és hibáját. Felszabadul a társaság és lehet újra természetesen élni. Ezt a látszat.
És milyen, ha valóságban ott van a vendégszeretet? Lehet, hogy váratlanul érkezik egy vendég. Nincs semmi szabadkozás, bocsánatkérés, zavar. Ami van otthon, azt szeretettel megosztjuk vele. Kitesszük az asztalra. Amit lehet, megteszünk érte, aztán ha elment, tesszük a dolgunkat tovább egészen természetesen, semmit nem várva azért, amit adtunk vagy tettünk. De úgy, hogy még a hátsó gondolatunkban sincs ilyen. Ez a valóság. Látszat vagy valóság?
Böjt. Jézus pontosan ezt mondja a Hegyi beszédben a böjtről. A farizeusokat feddi, és azt mondja: ahogy ti gyakoroljátok, annak semmi értelme nincs. Hagyjátok abba! Ti azért böjtöltök, hogy lássák az emberek, hogy ezért elismerést arassatok. Lehet, hogy tőlük kaptok is, és ezzel be van fejezve. Nem hatol feljebb. Isten nem hatódik meg attól, hogy ti kegyeseknek akartok látszani. Hanem — mondja Jézus —, amikor böjtölsz, akkor élj ugyanolyan természetesen, mint máskor. Semmi keserűség, szomorúság ne látszódjék rajtad. Ne pillogj körül, hogy kapsz-e tapsot, elismerést, megjegyzést. Senkire nem tartozik. A te Atyád, akinek a kedvéért böjtölsz — hiszen azért mondasz le valamiről, mert hálás vagy neki és szeretnél még jobban szolgálni neki, és tudod, hogy ez a lemondás ebben segít, ezért ez csak kettőtök dolga — majd megadja a jutalmadat bőven.
Háromszor ismétlődik a Máté 6-ban ez: hogy lássák az emberek. Azért imádkozik még az utcasarkon is, hogy lássák az emberek. Abban az időben ez szokás volt. Ezért adakozik úgy, hogy előtte mentek kürtösök, hogy lássák, ő hogy adakozik. Azt mondja Jézus (Pál nyilván Jézust idézi itt): semmi értéke és haszna. De ha ez az Atyával való meghitt, intim lelki közösségben történik, ha nem azért teszi valaki, hogy kapjon valamit ennek fejében, hanem azért teszi, mert mindent megkapott az Atyától, és a háláját így is ki akarja fejezni, akkor viszont van értéke és erősíti a hitet.
Nem akarok most példákat mondani arra, hogy egy ország hogyan rendezkedhet be arra, hogy látszatgazdasága van, vagy látszat gazdagsága, vagy hogy látszólagos módon támogat valamit, például a mezőgazdaságot. Vagy a diákok hogyan rendezkednek be arra, hogy látszat ismereteket mutassanak fel. Már régen feleltem, holnap valószínű ebből felszólítanak, ezt most megtanulom. Az egészről fogalma sincs, összefüggések nem léteznek a számára. Amikor majd összefoglaló jön, fehér folt az egész, pedig ott egy kiugró teljesítményt mutatott. Milyen megtévesztő.
Házaspár karonfogva, cseverészve mennek. Csak hallanák az emberek otthon, hogyan beszélnek egymással és mit kell a gyerekeknek, meg a közvetlen szomszédoknak hallaniuk.
Esküvő. Már régen nem szereti egymást a szülőpár, talán együtt sem élnek. A két szülőpár mindenen, amin csak lehetett, összeveszett, de itt mosolyogva a legszebb ruhában ülnek, fogadják a gratulációkat. Ez tart harminc-negyven percig, és utána folytatódhat a háború. Ez a látszat.
Vagy pedig — ez a múltkor történt és áldom Istent, hogy ilyenre is van példa — az ifjú pár azt kérdezte: eljöhetnének egy negyedórával korábban, mint ahogy az esküvőjük kezdődik, mert szeretnék, ha imádkoznánk a lelkészi hivatalban. Nem ők jelentek meg csupán, hanem a két szülőpár is. Három házaspár, és senki meg nem mondta volna, hogy melyik szülőpár melyiküknek a szülei, olyan természetes szeretetkapcsolat, tiszta és jó légkör volt ott, és őszintén tudtunk együtt imádkozni. Ez a valóság, amikor nem feltesszük a bájmosolyt, hanem amikor belülről fakad az öröm, és az ember szíve örül. Látszat vagy valóság?
Ha Isten életet minket, egy hét múlva már virágvasárnap lesz. A virágvasárnapi történetben rendkívül élesen egymás mellett a látszat és a valóság. A tömeg ujjong, éltetik Jézust. Messiás királynak kiáltják ki. Idézik a zsoltárt: hozsanna, Urunk, segíts! Pálmaágak, felvonulás… Jézus pedig sír. Mert Ő látja, hogy ez csak látszat. A valóság az, hogy az ő népe elvetette őt. És csak néhány órának kell eltelnie, hogy a templom megtisztítása után egészen magára hagyják. Egyedül van Jézus a templomban, néhány sérült, vak és néhány kisgyerek van körülötte. Öt nap múlva pedig hangzik: feszíts meg! Ez a valóság.
Ő nem engedte, hogy a látszatok megtévesszék, ezért átkozta meg a fügefát, amelyiken nem talált gyümölcsöt. Dús lombú, szép nagy fügefa, amelyiken nincs gyümölcs. A látszat nagyon szép, de a valóság, ami a célja lenne a fügefa létének, hiányzik. Mert a gyümölcsfát nem az árnyékáért, hanem a gyümölcséért tartják. Ha nincs rajta, nincs létjogosultsága. A fügefa akkor Izráel népének egyik szimbóluma, jelképe volt, és Jézus tudta, hogy mit tett, és a farizeusok, meg a nép vezetői is tudták, hogy mit tett Jézus, ezért haragudtak meg rá.
Azt mondta: itt van a ti vallásos életetek. Üzemel a templom. Fehérruhás papok tucatjai jönnek-mennek. Áldozati állatok százainak folyik a vére. Emberek százezrei fordultak meg egy-egy nagy ünnepen a hét alatt, azt mondják, ott Jeruzsálemben. De hol a gyümölcs? Ha idejön egy pogány, a pogányok udvarában is kereskedés van. Átvette az uralmat a pénz. Isten helyére odaült a mammon. És ti ennek szolgáltok, és észre sem veszitek. Az ilyennek nincs létjogosultsága.
Jó lenne, ha akár maradunk úrvacsorázni, akár el kell mennünk, ma becsületesen bele néznénk az ige tükrébe és megkérdeznénk magunktól: nem élünk-e együtt olyan látszatokkal, olyan régóta beidegződött képmutatásokkal, amik Istennek utálatosak. Azt mondja: ennek semmi értéke és haszna nincs. Az igazi kegyességnek azonban van. Az igazi kegyesség azzal kezdődik, hogy a bűnt valóságnak tekintem, hogy valódi bűnbánattal vallom meg azt Isten előtt, hogy valóban el akarom hagyni, hogy valóban hiszem azt, amit az előbb idéztünk, hogy Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minden bűntől, és valódi lesz az az örömöm, az a reménységem, amit Isten a bűnbánónak ad. Valódi lesz a vele való közösség, valódi lesz az egymással való közösség, amit az úrvacsorával mindig átélhetünk. A látszatoktól megmenekülve, igazi krisztusi életet élünk. Úgy legyen!

Hála Istennek, sokan olvassuk naponta a Szentírást a kalauz szerint, azért ragaszkodunk mi is olykor az éppen olvasott részekhez. Ebben a fejezetben egymás után olvastunk most az elmúlt napokban olyan történeteket, ahol Jézust támadták.
Ahogy közeledett a passióhoz, a kereszthalál időpontjához, úgy sűrűsödtek az ellene intézett támadások. Ez a 20. rész egészen különös fejezet, mert azt írja le szinte naplószerűen, hogy minden politikai párt és vallási irányzat támadást intézett Jézus ellen. Össztűz alá kerül a Megváltó. Minden oldalról lőnek rá, ok nélkül támadják. A Cselekedetek Könyve így summázta Jézus földi életét: „Széjjeljárt, jót tévén,” — és aki mindenkivel jót tett, arra most mindenki tüzet nyit.
Hogyan viselte Jézus ezt a nehéz helyzetet? Hogyan segíthet nekünk, hogy hozzá hasonlóan viselkedjük a támadások idején?
Minket is érnek támadások, rólunk is mondanak csúnyákat hátunk mögött vagy a szemünkbe. Rágalmaznak, néha olyan vádakkal illetnek, hogy az ember esze megáll és hirtelen védekezni sem tud, mert nemcsak hogy nem tett olyat, — eszébe sem jutott, hogy olyat lehetne tenni. Sokszor azoknak a részéről érnek minket ilyen alattomos támadások, akik közel állnak hozzánk. Olyan oldalról lőnek és rúgnak, ahonnan végképp nem vártuk volna, úgy, ahogyan az 55. zsoltárban panaszolja a zsoltáros: az én kenyeres pajtásom, akivel naponta együtt voltam, az szúrt hátba és az rontja a hitelemet mások előtt.
Mit csinál ilyenkor Isten gyermeke?
Gyakran rosszul reagálunk. Olyan gyönyörűen tündöklik a mi Megváltónk személyisége itt a támadások kereszttüzében is. Tanuljunk Jézustól elszenvedni efféle viszontagságokat is.
1. Azt nézzük meg először ennek az egész fejezetnek az alapján, hogy milyen közegben dolgozott Jézus, amikor itt volt. Ezt színesen elénk adja a Szentírás. Azután hogyan viselkedett ő ezek között a méltatlan támadások között? Végül: milyen segítséget adhat ez nekünk, hátha másként hordoznánk ezeket a kellemetlenségeket.
Azt olvastuk az első versben, hogy „Ezután állandóan szemmel tartották őt, és kémeket küldtek utána. Azok igazaknak tettették magukat, hogy Jézust a saját szavaival fogják meg, és átadhassák a hatóságnak, és a helytartó hatalmának.”
Van ennek egy felszínes értelme, amin mindenki felháborodhat, nekünk azonban látnunk kell, hogy mi van a mélyén. Ötszörös gonoszság van ebben az egyetlen mondatban. Állandóan szemmel tartják Jézust. Spicliket küldenek utána a Jeruzsálemi központból. Besúgókat, kémeket, akiknek jelenteniük kell azt, ami nem tetszik nekik. Ezek igazaknak tettették magukat. Tehát úgy férkőztek a közelében, mintha áhítatos hallgatói lennének. Mintha azért lennének ott, mert tanulni akarnak tőle. Mintha ezek valóságos kérdések lennének, amikre őket érdekli Jézus válasza, holott nem ez volt a céljuk, hanem hogy megfogják Őt, miközben beszél, hogy átadhassák a hatóságnak. Vagyis a végső cél: Jézus megölése.
Tele van az egész hazugsággal, képmutatással. Igazaknak tettették magukat. Kémek, akik érdeklődő hallgatókként tűnnek ott fel, de a cél Jézus megölése. Ez van a mélyén. Kiről mondta Jézus, hogy hazug és hazugság atyja, és emberölő volt kezdettől fogva? (Jn 8,44). Az ördögnek a két alapvető tulajdonságát fogalmazta itt meg Jézus.
Ezek a szerencsétlenek az ördög eszközei. Ez nem kisebbíti a felelősségüket és nem menti fel őket ez alól a gyalázatos bűn alól, amit Jézussal szemben elkövettek, de nem maguktól teszik, hanem a sötétség fejedelme mozgatja őket. Itt iszonyatosan kiélesedett szellemi harcról van szó. Jézus járja és végigjárja az Atya útját, az engedelmesség útját, ami a keresztre vezet, közben az ősellenség megpróbálja Őt még az utolsó pillanatokban is letéríteni onnan. Erre felhasznál mindent.
Jézus tudja, hogy miért jött. Ő világosan látja a küldetését, a célját és nem lehet Őt megingatni és letéríteni, de sokat lehet neki kellemetlenkedni és ártani. Egyelőre csak zárójelben jegyzem meg, hogy fontos, hogy mi is lássuk azt az utat, amelyiken, ha elindultunk Jézus után, követjük Őt, és azt a célt, ahova ez vezet, és vegyük tudomásul, hogy erről az ellenség szakadatlanul le akar téríteni, — de ne lehessen minket se megingatni, se letéríteni.
Nemcsak áhítatos, nyitott szívű hallgatói voltak Jézusnak abban a tömegben, amely rendszeresen követte és kísérte Őt, hanem ott voltak azok is, akik már elhatározták az Ő halálát. Teljesen mindegy, mit mond, mit tesz, mit nem tesz, — meg kell ölni! Erre azóta is sok példa volt a történelemben. Megfizetnek embereket, akik leutaznak vidékre, akik követik őt, veszik a fáradságot, hogy ahol lehet, belekössenek, és szaporodnak Jézusnak a „bűnei”. Ezt mondta, ezt tette, szombat napon tette, hogy azután elhangozhassék majd kórusban: méltó a halálra.
Ennek az előkészítése folyik itt. Képzeljük ezt el, hogy milyen lehetett ilyen miliőben dolgozni. Hogyan lehet ilyen embereket tanítani? Honnan vett Ő erőt, hogy ezeknek a kérdéseire is csendesen, szelíden válaszolt, mintha tényleg komolyan kérdezték volna. Felhasználja ezeket az alkalmakat is arra, hogy örök igazságokat tanítson. A mai napig itt ragyognak az Ő világos, isteni gondolatai, miközben alantas indokkal feltett ravasz, gonosz, gyilkos kérdésekre válaszol. Majd látni fogjuk, honnan volt ehhez neki ereje.
Vegyük sorba ezt a fejezetet, mert ezzel egy kicsit tanulunk is. Itt van előttünk a Jézus korabeli politikai pártok és vallási irányzatok palettája.
Kezdi a Nagytanács, ami a népnek a legfőbb törvényhozó és vallási testülete volt. A fejezet elején ezt olvassuk: „Mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket, vagy ki adta neked ezt a hatalmat?”
Azért ravasz kérdés ez, mert ha Jézus azt mondja, amit már mondott egyébként nekik, csak elengedték a fülük mellett, hogy Istentől kapott hatalommal, akkor istenkáromló, méltó a halálra. Ha azt mondja, a maga nevében cselekszi ezeket, akkor vallási szélhámos, megint csak méltó a halálra. Tehát egy olyan ártatlannak látszó kérdés, amire csak rosszul lehet felelni. Akármit mond rá, mehet a jelentés, hogy szaporítja a „bűneit”.
Ebben az egy esetben Jézus nem mond rá semmit, hanem visszakérdez: Én is kérdezek előbb tőletek valamit, aztán, ha feleltek, majd válaszolok. Keresztelő János Istentől jött, vagy magánvállalkozás volt, amit csinált? Ti hogyan ítélitek meg? S olyan jellemző, hogy a nép vallási vezetői félrevonulnak és tanácskoznak. Ha azt mondjuk: Istentől jött, akkor azt fogja kérdezni, miért nem hittetek neki. Ha azt mondjuk: magától csinálta, amit tett, akkor meg a nép megkövez minket, mert a nép Jánost Isten prófétájának tartja.
Figyeljük? Nem az a fontos, mi az igazság, nem azt akarják mondani, amit gondolnak. Nincs se világos látás, se bátor állásfoglalás, hanem ha ezt mondjuk, ha azt mondjuk… mi lesz a következménye? Melyik jár kisebb veszéllyel, kockázattal? Teljesen mindegy, hol van az igazság. Ők nem az igazságot akarják megismerni és vállalni, kimondani, mint Jézus, hanem minél kisebb felelősséget vállalni. Ez a lelkület veszi körül az Úr Jézust.
Végül is nem tudják eldönteni. Jönnek és jelentik: nem tudjuk. A nép vallási vezetői nem tudják, hogy annak a kornak a legnagyobb prófétája ki lehetett. És itt, ebben az egy esetben erre Jézus is azt mondja: „Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket.” Ez nem jött be, a Nagytanács tehát elvonul.
Akkor következik az a jelenet, amit az imént olvastunk, hogy hozzá jöttek a farizeusok és a Heródes pártiak. Itt megáll már az, aki ismeri a kort, mert ezek egymással ellentétben álltak. A farizeusok enyhén, de határozott nacionalisták voltak, a Heródes pártiak pedig kiegyezés pártiak voltak. Ők sem örültek a rómaiak jelenlétének, de azt mondták: ez van, ezzel kell kiegyezni, ezen belül kell valahogy boldogulni. Ők barátkoztak a rómaiakkal. Ha nem volt muszáj, nem szolgálták ki őket, de ha muszáj volt, morgás nélkül kiszolgálták őket. Kölcsönösen megvetették egymást. A farizeusok megalkuvóknak tekintették a Heródes pártiakat, a Heródes pártiak pedig fanatikusoknak a farizeusokat. Milyen érdekes! Itt együtt mennek, kéz a kézben.
Ugyanaz történik, ami nagypénteken, amikor Heródes és Pilátus, akik utálták egymást, kezet fogtak Jézus ellen Jézus feje felett. A Jézus elleni egységfront tömöríti az egymással ellenkező embereket és gondolkozásokat is.
Ezek jönnek tehát és azt kérdezik: „Szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem?” Krisztus után 5-ben rendelte el a római császár az úgynevezett fejadót. Mindenkinek adót kellett fizetnie csak azért, mert létezett. Ez sértette az izráeliek büszkeségét, nemzeti szeretetét, hovatartozását. Ez a kérdés megint olyan, hogy csak rosszul lehet rá válaszolni. Mert ha azt mondja: szabad, akkor nem jó hazafi. Akkor szembekerül a néppel, a népet pedig fel lehet lázítani Jézus ellen. Látjátok, milyen, és ezt hallgatjátok ti, és ezt tisztelitek? Lehet az az Istentől, aki nem szereti népünket, hanem a rómaiakat szereti? Ha azt mondja: nem szabad, akkor ez főbenjáró politikai bűn. Fel lehet jelenteni a római hatóságnál. Na, Jézus, most mit mondasz?
Azt olvassuk itt: „Jézus pedig látván az ő álnokságukat.” Ő nemcsak azt látta, ami a szeme előtt volt, és nemcsak azt hallotta, amit mondtak, hanem azt is látta, mi volt a szavak mögött és milyen szándék. Azt mondja: mutassatok egy pénzt, mert azzal fizetjük az adót. S hogyhogy nem, van náluk pénz. Olyan pénz, amin a császár képe van. Kis bálványt hordtok a zsebetekben, miközben játsszátok az eszeteket, hogy milyen hazafiak vagytok? De érdekes! Mindenkinek a zsebében van egy ilyen pénz.
Mi van a pénzen? — kérdezi. Hát a császár képe, aki verette a pénzt, meg egy felirat is. És ez a császár magát isteni császárnak nevezte. Tehát egy kisistent hordtok a zsebetekben. Jártok azokon az utakon, amiket ez a császár építtetett, használjátok azokat a hidakat, amiket ő készíttetett, amikért a császár most valami adót kér. Akkor adjátok meg a császárnak, ami neki jár, de ne tekintsétek Istennek. Az imádatot, a tiszteletet csak Istennek adjátok meg, mert ti most is ezzel a büszkeséggel vagytok itt, hogy az Isten népe vagyunk. Ezért kérdés ez, hogy szabad-e a császárnak adót fizetni. Legyetek az Isten népe és imádjátok az Istent, ugyanakkor vegyétek tudomásul, hogy másnak az útjain jártok vagy más építtette azt, ezért joga van adót kérni. Van még valami probléma?
Elképednek a ravasz ellenségek. Biztosra mentek, hogy akármit felel, az rossz lesz, és erre minden egészen másként alakult. És még ők érezhetik magukat bűnösöknek. Mint ahogy azok is voltak. Anélkül, hogy Jézus erről beszélne. Ő csak a tényeket tisztázta. Ez a válasz, hogy: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené, ez nem valami diplomatikus, ügyes felelet, ami kitér az állásfoglalás elől, ez bátor hitvallás. Jézus, aki jó hazafi volt, számol azzal, hogy tartozunk ezzel a császárnak. De nem enged abból, hogy egyedül az Úr az Isten, és tartozunk neki az imádattal, és csak Őt imádjuk. Benne van ebben az a kimondatlan kérdés, hogy imádjátok ti az Istent? Megadjátok neki azt, ami az Istennek jár? A császárnak megadjátok, mert kénytelenek vagytok. De megadjátok az Istennek?
Ez az álnok lelkület, amivel közeledtek Jézushoz, éppen ennek a hiányára utalt: nem adják meg Istennek, ami az Istené. Ezért azután nem tudtak belekötni a szavaiba, hanem elcsodálkoztak válaszán és elhallgattak.
Akkor jön a harmadik csoport, a szadduceusok. Ők voltak a kor materialistái. Ők csak azt hitték, amit az eszével is felfoghat az ember, vagyis nem hittek semmit, amit a hitével foghat fel. Angyalok nincsenek, feltámadás nincsen. Csodák nem történnek. Mint ahogy egy mai jól nevelt materialista ember. A Bibliából csak a Mózes öt könyvét fogadták el Szentírásnak. Elég sok görög eredetű műveltségre tettek szert, amibe sok pogányos elem is belekeveredett, és ebből gyúrták össze a maguk sajátos világnézetét.
Kitalálnak egy történetet, ami éppen nem lehetetlen, de nem valószínű. Ebben a Mózes törvényeiben szereplő sógorházasság előírását használják fel. Az úgy volt, ha gyermek nélkül, utód nélkül halt meg egy férfi, akkor a feleségét feleségül kellett vennie az elhunyt testvérének, mert utód nélkül nem illik meghalni. Kell, hogy legyen gyermeke, és az az elhunyt gyermekének számított, ha ebből a házasságból gyerek született. Azt mondják: volt hét fiútestvér. A legidősebb megnősült és elég hamar meghalt úgy, hogy nem született gyermeke. Törvénytisztelők voltak, az öccse elvette az özvegyet. De az is meghalt és nem született gyermeke. És így mind a hét. És itt a végén a kérdés, (megint ilyen csúnyán mondom, mert ez olvasható ki a szavak mögül): na, Jézus, ha van feltámadás (mi tudjuk, hogy nincs), akkor melyiknek a felesége lesz a hét közül?
Jézus egy ilyen gonosz kérdésre is szelíden és türelmesen válaszol, mégpedig a saját gondolkozásmódjukon belül találja meg a választ. Ők büszkék voltak arra, hogy a Mózes öt könyvét alaposan ismerik. Azt mondja Jézus: mi van ott megírva? Ott nyilvánvalóan szó van arról, hogy lesz feltámadás. Egyben el is határolja magát Jézus itt attól a hamis feltámadáshittől, ami némelyekben élt, és ami leginkább a mohamedánizmust, az iszlámot jellemzi, hogy a mennyei lét hasonló lesz ehhez a földihez, csak sokkal szebb kiadásban. Tehát ott korlátlanul és finom gyümölcsöket ehetünk. Ott sokkal szebb nők fogják szórakoztatni a férfiakat. Volt egy ilyen hamis hiedelem. Jézus ettől elhatárolja magát. Azt mondja: lesz feltámadás, de az az élet nem olyan lesz, mint ez. Ott nem lesz jelentősége a nemiségnek. Ott már nem házasodnak, férjhez sem mennek. Ott nem számít, ki kinek a házastársa volt. Ott egészen más fog számítani.
Egyébként, hogy lesz feltámadás, az éppen a ti Bibliátokban van benne — mondja nekik —, hiszen amikor Isten bemutatkozik Mózesnek a csipkebokornál, akkor azt mondja: Én vagyok Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene. Ők már rég meghaltak. Na de Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké. Tehát ezek élnek neki, és a feltámadáskor majd elő is fognak állni. Egy szomorú mondattal zárja Jézus a tanítást: ennyire nem ismeritek sem az Írásokat — amire büszkék voltak—, sem az Isten hatalmát. Nos, ők is megszégyenülve mennek el.
Ezt a beszélgetést végighallgatta egy írástudó. Az írástudók teológus-jogászok voltak, akik viszont szó szerint betéve tudták a Mózes öt könyvét, és ezt mint gyakorlati törvénykönyvet alkalmazták a hétköznapok különböző eseteire. Hozzájuk mentek tanácsért, ők döntöttek peres ügyekben. Végighallgatta ez az ember Jézus beszélgetését, és elképedt Jézusnak ezen a szellemi fölényén. Hogyan áll hozzá az ilyen ravasz kérdésekhez. Hogy megfogta őket a saját szavaikkal! Zseniális tanító ez a Jézus. Megkérdez tőle ő is valamit. Ez nem derül ki, hogy rossz szándékkal vagy őszinte érdeklődéssel.
Mester, melyik a legnagyobb parancsolat a parancsok közül? Ez meg azért volt nehéz kérdés, mert a Tízparancsolatot ebben a korban 284 parancsra és 365 tilalomra bontották fel. Ezeket nem betartani, még fejben tartani sem tudta senki. Sokat vitatkoztak azon, hogy ezek közül melyik a legfontosabb. Ha jó részét nem tudom is betartani, mi az, amit mégis muszáj, vagy érdemes. Jézus gondolkozás nélkül válaszol: az, ami meg van írva: Szeresd az Urat teljes szívedből. Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancstól függ az egész törvény.
Az írástudó újabb ámulatba esik. Mester, én is így gondoltam. Mi egyetértünk. Ilyen zseniális kollegával még nem találkoztam. Akkor Jézus mond egy hűvös mondatot: Nem messze vagy az Isten országától. Vagyis kívül vagy még az Isten országán. Ugyanúgy kívül vagy, mint aki nem is ismeri az Isten parancsait. Ez nagy előny, hogy te már ismered, de az üdvösség nem bizonyos ismeretek elsajátítása. Az üdvösség egy személlyel való közösség. Látod, neked én még mindig csak Mester vagyok, kollega, akivel nagy tisztelettel beszélsz most, de én annál sokkal több vagyok. Majd ha Mester helyett azt tudod mondani: Uram, akkor lépsz be a mennyek országába. Így kívül vagy rajta, és ott fogsz elpusztulni a nagy vallásos tudományoddal együtt. Az üdvösség nem tanoknak a vallása, hanem egy személyhez való ragaszkodás. A Jézussal való közösség. Ez az ember azonban még nem ismerte Jézust.
Nos, jön a Nagytanács. Jönnek az egyébként ellenfelek, most pillanatnyilag szövetségesek, farizeusok és Heródes pártiak. Jönnek a szadduce​usok, akik az eszükön keresztül engedtek be mindent az életükbe. És jön ez az írástudó is, aki már-már csodálkozik Jézus szellemi fölényén, lelki magasságain, de nem tud leborulni előtte. Támadás minden oldalról. Rosszindulat, kötekedés.
Pedig milyen igazat mondtak ezek farizeusok és Heródes pártiak! Nem tudom, feltűnt-e nekünk, csak valószínű nekik nem tűnt fel, hogy igazat mondtak, amikor azt mondják Jézusnak: „Mester, tudjuk, hogy te helyesen szólsz és tanítasz, és nem vagy személyválogató, hanem az igazsághoz ragaszkodva tanítod az Isten útját.” Minden szava igaz. Jézus valóban helyesen tanított mindent. Valóban az igazsághoz ragaszkodva mutatta az Isten útját még nekik is, akiknek nem volt fülük a hallásra ott. És igaz az is, hogy nem volt személyválogató. Mindenkinek egyformán mutatta, hogy arra vezet az életre vezető út. Itt van előtted nyitva az Isten országa, de még „nem messze” vagy tőle, gyere közelebb, lépjél be.
2. Hogyan viselkedett Jézus a támadások kereszttüzében? Sok mindent lehetne erről mondani, én most a három legjellemzőbbet mondom, mert ez lesz azután segítség nekünk is.
Minden pillanatban nyilvánvaló az, hogy Ő nem egyéni vállalkozóként teszi, amit tesz, hanem küldetésben, az Atyával szoros közösségben. Neki az a fontos, hogy az Atya mivel bízta meg. Hányszor mondta: nem azt mondom, amit én akarok, hanem amit az én Atyám üzen nektek. Nem a magam akaratát cselekszem, hanem azét, aki elküldött engem. Nem a magam dicsőségét keresem, hanem azét, aki elküldött engem. Küldetésben járt, és ez emelte Őt felül ezeken az alantas indulatokon és gyilkos szándékokon. Ezért volt természetes, hogy Jézus sose sértődött meg. Mondhattak róla, amit akartak. Az egyik ránézett, a másik rá se nézett. Készek voltak tőrrel hátba döfni. Nem sértődött meg, nem neheztelt meg, nem ijedt meg, nem hagyta abba, amire az Atya küldte, mert még nem ért a végére. Ő tudta, hogy ezt be kell, és be fogja fejezni. Sokkal könnyebben átlépett ezeken a támadásokon. Mint amikor valaki egy gödrös úton megy, és az lebeg a szeme előtt, hogy meg kell érkeznie az út végére. Aztán ha nem figyel oda, még a bokája is egy kicsit megbicsaklik, vagy még vizes árkot is át kell ugrania. Sokféle akadály nehezíti az útját, de egészen másként veszi ezeket az akadályokat, ha a cél lebeg a szeme előtt. Én oda meg akarok érkezni, mert oda küldtek, ezzel bízott meg az, akit én a legjobban szeretek. Vannak gödrök, árkok, kellemetlenségek, ez úgy látszik, velejár. Jobb lenne, ha sima lenne, de nem sima. Még jobb lenne, ha gyalogolni sem kellene, hanem oda szállítanának, de nem szállítanak. Én ezt elvállaltam, és a célt nézem, meg a küldőmet.
A másik az, hogy kimondhatatlanul szerette azokat is, akik támadták. Csakugyan így, ahogyan ezek a derék hadfiak mondták: nem vagy személyválogató. Ez adott erőt ahhoz, hogy szelíden válaszoljon a gonosz kérdésre, hogy ne ugyanaz az indulat legyen benne, ami azokban volt, akik közeledtek hozzá. Hogy ne hagyja abba azt, amit az Atya parancsára elkezdett. Ez adott neki tartást, kitartást, ellenállást minden gonosszal szemben. Ez adott neki állóképességet, hogy megmaradjon azon az úton, amire Őt az Atya elküldte, mert Ő miértünk jött el ide. Válogatás nélkül. Benne vannak az ellenségek is. Ő meghalni jött el ide. Ő tudta, hogy ez az út hova vezet. Ő tudta, hogy ez még csak szerény előcsatározás, ezek apró kellemetlenségek ahhoz, amikor majd az egész emberiség bűnterhe rászakad és agyonnyomja ott a Gecsemáne-kertben meg a kereszten. De Ő azért jött, hogy ezt a terhet egészen a célig vigye. Így keresztülnézett ezeken a kellemetlenségeken, sőt szerette azokat, akik Őt elvetették.
Olyan jellemző, hogy amikor virágvasárnap végképp kiderül, hogy az Ő népe elvetette Őt mint Messiást, akkor Jézus sír. Nem dühöng, nem fenyegetőzik. Nem azt mondja, hogy megbántam, hogy elkezdtem. Tudtam én ezt előre. — Sír Jeruzsálem pusztulásán.
A harmadik, amit megfigyelhetünk Jézus harcában, hogy fegyvere mindig a Biblia. Nemcsak a Sátánnal vívott harcában volt az, aki Őt támadta a küldetése legelején. Jézus akkor is mindig így kezdte válaszát: meg van írva… és akkor jött a pontos és odaillő bibliai idézet, és ezzel be is fejezte a maga részéről; hanem a későbbi csatározások során is az ige kardja, vagy ahogy Pál apostol írja: a Lélek kardja, amely az Isten beszéde, ez volt az Ő biztos fegyvere. Ezzel aratta ezeket a fölényes győzelmeket.
3. Ha most azt kérdezzük, miben segít Ő nekünk, hogy a bennünket ért támadások közt talpon maradjunk, és tovább haladjunk előre, akkor ezt a hármat kell a szívünkbe vésni: legyen szoros közösségünk Ővele, az érettünk is meghalt, dicsőségesen feltámadott, ma is élő és uralkodó Jézus Krisz​tussal. Lássuk világosan, hogy mire hívott Ő el minket, mivel bízott meg, mi az a cél, ami felé segít minket, és a cél legyen fontos nekünk, meg a küldőnk. Akkor egészen más súlya lesz mindenféle kellemetlenségnek, és nem leszünk érzékenyek, meg érzékenykedők, hogy jaj hogyan nézett rám, hogy köszönt, meg nem köszönt. Kit érdekel? Van, amikor ez fontos lehet, főleg, ha az Isten dicsőségét és valakinek a becsületét érinti. Mi mindig a magunk becsületéből csinálunk nagy ügyet. Az az Ő dolga, hogy minket megvédjen. Hagyjad az igazán ítélőre — írja Pál apostol —, magatokért bosszút ne álljatok.
Szeressük azokat, akik bántanak. Erre világos parancsunk van. A Hegyi beszédben Jézus erről részletesen szól. Áldjátok azokat (jót mondjatok azokról), akik rólatok rosszat mondanak. Jót tegyetek azokkal, akik nektek ártottak. Imádkozzatok azokért, akik üldöznek. Ott a világos parancs. És az Övéi erre képesek, mert Ő képesíti a benne hívőket erre. A magunk erejéből ez nem megy. Ha meghallom a nevét, már összeugrik a gyomrom, vagy ökölbe szorul a kezem. De ha Ő él valakiben egyre hatalmasabban, akkor ha meghallom a nevét, és eszembe jut, mit tett ellenem, elkezdek imádkozni érte. Őszintén, szeretettel. Ezt el lehet kérni, ez rengeteg energiát megspórol, sok betegségtől megőriz, mert néha ebbe betegszenek bele emberek. Megtanulunk megbocsátani, keresztüllépni ezeken a bántásokon, sérelmeken. Félelmes, hogy emberek hogyan konzerválják néha a sérelmeiket, és évek, évtizedek múlva nagy átéléssel előadják, hogy mit tett valaki ellenük. Kinek használ? Mindenki csak szenved tőle. Ő is keserű, a környezete is unja.
Jézus megtanít emelkedetten elszenvedni ezeket a sérelmeket, ha tudjuk szeretni, és akarjuk szeretni az ellenséget is.
Meg kellene tanulnunk fegyverként használni a Szentírást. Nem mások ellen. Jézus soha nem mások ellen használta. Mindig másokért. Mi van meg​írva ezzel kapcsolatban, amit az előbb elmondtam? Ez van megírva: imádkozzatok azokért, akik ártanak nektek. Lássak munkához. Kezdjem el. Ez nem kivételes eset, mint ahogy sokan azt gondolják önmagukról, hogy ők egészen rendkívüli és egyedülálló eset. Erre is érvényes: kezdjem el, és majd meglátom, hogy az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, megőrzi a szívemet.
Csak attól őrizzen meg minket Isten és óvakodjunk mi is, hogy mi kezd​jünk el így kötekedni Jézussal, mint ezek az emberek. Mert erre is van ám példa a hívőknél is. Amikor valakinek az lesz, és visszatérően is az lesz a nagy problémája, hogy is kell érteni a predestinációt, meg üdvözülnek-e a pogányok, meg miért születnek sérült gyermekek, és ha az ember ilyenkor megkérdezi: mikor óhajtod abbahagyni a zugivást, ami miatt szenved az egész család, meg rámegy az egészséged is és az a kevés pénzetek? Mikor óhajtasz kibékülni azokkal, akikkel egy fedél alatt élsz? Mikor veszed már elő naponta úgy a Szentírást, hogy arra oda is figyelsz? Nem gondolod-e, hogy el kellene érni, hogy tisztátalan, szennyes pénz ne jöjjön be a házba, és tisztátalan, szennyes célokra ne menjen ki? akkor vagy meghökkennek, vagy megsértődnek az emberek.
Aztán jó, ha értjük, amennyit érthetünk a predestinációból is. Nem biztos, hogy reánk tartozik a pogányok üdvössége. De az reánk tartozik, hogy akik a családban pogányok, azokat botránkoztatjuk-e, vagy megkedveltetjük velük a Krisztussal járást. Ez reánk tartozna. Ehelyett ugyanilyen kérdéseket feltenni olyan, mint ahogy ezek az emberek Jézushoz mentek. Óvakodjunk ettől. Őszintén tegyünk fel minden kérdést a mi Urunknak, és Ő azokra válaszolni fog.
Egy jézusi mondattal hadd fejezzem be, mert úgy érzem, ebben van a használati utasítás. Azt mondja Jézus a szőlőtő példázatában: maradjatok énbennem és én tibennetek. „Maradjatok énbennem” azt jelenti: elrejtőzöm Jézusban. Tehát Ő van kívül, én belül, és ott védve vagyok. A nekem szánt ütések nagyobb részét Ő felveszi, akiben elrejtőzöm. Hozzám már csak annyi jut el, amennyire szükségem van ahhoz, hogy alázatban maradjak. Elrejtőzöm Őbenne, és ott védve vagyok ezektől a támadásoktól, ezeknek az ártó nagy részétől. Amire meg szükségem van, azt megkapom. „És én tibennetek”, mondja Jézus, vagyis Ő meg legyen hatalmas énbennem. Ami azt jelenti: tudjam Őt felmutatni a környezetemnek. Hadd csodálkozzanak el: ezt az embert eddig nem ilyennek ismertem. Ez olyan Jézus-forma, olyan keresztyén ember lett.
Az, hogy mi elrejtőzünk Őbenne, minket véd meg attól, hogy feleslegesen ártsanak a támadások. Az, hogy Ő él egyre hatalmasabban mibennünk, az meg a környezetünket védi meg a bennünk levő indulatoktól és rossz reagálásoktól. Így mehetünk aztán keresztül diadalmasan mindenféle támadáson. Ha úgy érezzük, ok nélküli, méltatlan támadás között is, így érkezhetünk meg abba a célba, ahova Ő vezet minket.
Közösség Ővele, szeretni az ellenséget is, és használni az igét mint fegyvert olyan értelemben, hogy itt most mit mond az ige, mi a feladatom, mik a lehetőségeim.

Ezeken a havonkénti vasárnap esti alkalmakon azt vizsgáljuk, hogy mit jelent Jézussal egy hajóban evezni. Vagyis mi vár arra élete hátralevő részét, meg az örökkévalóságot az értünk is meghalt és dicsőségesen feltámadott Jézus Krisztussal akarja tölteni. Hogyan folytatódik az élete annak, aki találkozott Jézussal, aki hisz Őbenne. Mit kapott tőle?
Láttuk az elején, hogy mindenekelőtt életet kapott tőle, hiszen mi a bűn állapotába születünk, és a bűn zsoldja halál. Ez nemcsak a biológiai halálunkat jelenti, a halál az Isten nélküli állapot. Ebben az állapotban kínlódjuk végig Jézus nélkül ezt a földi életet, és ez az állapot válik véglegessé és megváltoztathatatlanná a számunkra, amikor a biológiai halálunk bekövetkezik. Ha csak közben nem találkoztunk Jézussal, és nem hiszünk benne.
A vele való találkozás tehát mindenekelőtt a megmenekülést jelenti. Talán emlékszünk még azokra a gyerekekre, akikről az a bizonyos regény szólt, hogy hogyan pusztították ott egymást meg a környezetüket azon a szigeten felnőtt nélkül, apátlanul, anyátlanul, eszetlenül, hitetlenül. Ehhez hasonlóvá vált az emberiség is, mióta a maga istenének tekinti magát, és Isten nélkül akar élni.
Aki Jézussal találkozik, azt Ő visszaviszi az Atyához, mint azokat a gyerekeket, akik ott halálra voltak ítélve, visszavitték a családjukhoz, és az apjuk közelében újra mindent megkaptak, amire szükségük volt az élethez. Azt a bőséget, amit a bűnesetben elveszítettünk, azt a lelki gazdagságot visszakapja a hívő, amikor Jézussal összeköti az életét.
Legutóbb pedig azt láttuk, hogy aki Jézusban hisz, aki vele egy hajóra száll, az soha többé nem lesz egyedül, soha nem tapasztalja meg a magánynak a nyomasztó, fojtogató sötétjét, még a halála óráján sem. Kitűnt, hogy Jézus közelében, vele egy hajóban, az Ő erőterében rendeződik az életünk, és hasonlítani kezdünk hozzá, változni kezd az ember. Láttuk azt is, hogy az Ő közelsége teljes védelmet jelent.
Végül pedig azt hallottuk a múltkor az igéből, hogy, még ha egyedül küldi is el Jézus a benne hívőket valahova, azok bizonyosak lehetnek abban, hogy szemmel tartja őket és minden körülmények között számíthatnak Megváltójukra. Emlékszünk, hogy a tanítványok magukban küszködtek a viharral, szembeszéllel, evezéssel, Jézus meg fönt a hegyen imádkozott tőlük messze, de látta őket, és a kellő pillanatban megérkezett és szabadítást adott. Ebben egészen bizonyosak lehetünk.
Ennek a mai történetünknek az alapján arról szeretnék beszélni, hogy aki Jézussal egy hajóban evezik, az jut el helyes istenismeretre és helyes önismeretre. A helyes istenismeret keveseket érdekel. Önismereti kurzusokból van bőven, mert rájöttek az emberek arra, hogy mennyire nem ismerjük magunkat. Hol lebecsüljük, hol túlbecsüljük az értékeinket és hibáinkat, lehetőségeinket és korlátainkat, önmagunkat és egymást. Ebből aztán sok baj lesz. Sok csalódás éri az embert, sok feszültség támad, sok kárt okozunk emiatt. Ezért azután különféle tanfolyamok, kurzusok indultak, hogy ismerd meg magadat.
Az emberrel foglalkozó tudományok igyekeznek feltárni az emberi lélek mélységeit. Ezek igazából nem olyan nagy mélységek, de bizonyos eredményekhez azért hozzásegítenek bennünket. A nagy igazság azonban az, amit Jeremiás könyvében így olvasunk: „Csalárdabb a szív mindennél, kicsoda ismerheti azt?” Igazi helyes önismeretre magunktól nem tudunk eljutni, mert igazán helyesen csak az ismer minket, aki alkotott. Isten nélkül elég felszínes és sekélyes lesz az önismeretünk is. Aki viszont Őt megismeri, az ott az Ő színe előtt, az Ő megismerésének és elismerésének a fényében meglátja a maga valódi arcát. Ezért kapcsolja össze a Biblia ezt a kettőt, és mindig ebben a sorrendben említi: helyes istenismeret és abból következik a helyes önismeret. Abból aztán sokféle helyes cselekvés.
És hogy mennyire fontos nekünk az egy igaz, élő Istent megismerni, arra nézve Jézus mondta a legfrappánsabb összefoglalást, amikor a főpapi imában ezt mondta: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Isten, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Ez maga az örök élet. Nekünk fő törekvésünk kell legyen, hogy egyre mélyebben, a valóságnak megfelelően ismerjük meg az egyetlen igaz Istent (mert sok úgynevezett önjelölt istenség is létezik), és akit Ő elküldött, Jézus Krisztust. Istent pedig mi szintén csak tőle magától ismerhetjük meg. Ahogy Ő magát a Szentírásban kijelentette, és ahogy Ő magát a legteljesebben, kézzel foghatóan Jézus Krisztus személyében kijelentette.
Ez a történet jól szemlélteti azt, hogy még Jézus közvetlen közelében is el lehet tölteni éveket úgy, hogy valaki nem ismeri Őt igazán, és helyes önismeretre sem jut el. Hiszen Pétert Jézus már korábban elhívta. Már többször találkoztak. Többször be​szélgettek, és kiderül: mennyire fogalma sincs arról, hogy kicsoda igazában Jézus, és hogy ki igazában ő maga. Hogy derül ez itt ki?
A Genezáreti tóról azt mondják, este gyorsan lehűl a vize, a halak szeretik a langyosabb vizet, és ezért este csapatostól a tó közepére húzódnak be, a mélyebb részekre. Ezért a halászok éjszaka és a mélyen halásztak. Ott volt együtt a sok hal. Amikor melegedett reggel, akkor elsősorban a tó partján, a sekélyebb víz melegedett fel, akkor meg kihúztak oda, és szétoszlott a nagy tömeg hal sokkal nagyobb területen, a tó egész kerületén. Akkor nem volt érdemes halászni, mert ott egyszerre csak keveset fogtak volna, és az akkori kerítőháló csak kaparászta volna a sekély tónak a fenekét. Ezért éjszaka halásztak a mélyben. Ezt Péterék jól tudták, ez volt a szakmájuk. Apáról fiúra szállt a tapasztalat.
Azt olvassuk itt, hogy neki indulnak egy este, hogy halásszanak. Utána jön ez a szinte érhetetlen mondat, hogy egész éjjeli munka után sem fogtak semmit. Egy fia halacska sem akadt a hálóba. Pedig nem így szokott lenni. Ők ismerik a helyeket. Meg van a technikájuk, szakismeretük. Vannak tapasztalataik. Van itt izom, erő, van itt ész is. Minden megvan. A hal is biztos ott van, csak valahogyan nem került bele a hálóba. A kudarcok éjszakája. Az érthetetlen kudarc éjszakája, amire nincs megnyugtató magyarázat. De a hálók ugyanúgy tele lettek moszattal meg mindenfélével, úgyhogy azt olvassuk, hogy reggel, amikor kievickéltek a partra, akkor mosták a hálóikat.
Nem tudom, milyen gondolatok és indulatok lehettek bennük akkor. Lehet, hogy otthon semmi nem volt, nekik kellett volna az asztalra valamit letenni, és most hazamennek üres kézzel. Mit csináltatok egész éjszaka, apukám? Ezt szokták kérdezni ilyenkor az asszonyok.
Egyszer csak hallják, hogy nagy tömeg közeledik, korán elkezdte már Jézus a tanítást, sokan összeverődtek köréje. Jézus egyenesen Péterhez megy, és azt kéri, hogy hadd szálljak be a halászbárkádba, és menjük egy kicsit beljebb a parttól. A tanítók ezt gyakran tették, mert a víz rendkívül jól vezeti, sőt egy kicsit fel is erősíti a hangot. Bentről jobban hallják, mintha a parton lenne Jézus is.
Lehet, hogy Péter nem éppen prédikációt akart hallgatni azon a reggelen üres gyomorral, csurom vizesen, kifáradva, de félretette a hálókat, és bementek egy kicsit, remélve, hogy hamarosan vége lesz. Aztán vége is lett, de akkor Jézus átváltott. Először kérte Pétert — azt olvassuk —, utána pedig egy parancsot adott: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!” Most? Tíz órakor? Vagy akárhány óra lehetett már. Látszik, hogy nem ért hozzá. Ácsnak biztos jó, tanítónak kiváló, de nem halász. Ide szakismeretek kellenek, itt nem lehet barkácsolni. Mi tudjuk, hogy mikor mit, hogyan kell csinálni. Na, de ha annyira tudják, akkor miért nem fogtak az éjszaka? Azt nem értjük, hogy most miért nem fogtunk.
Péterből megszólal ez a keserűség. Lehet érezni minden szavából. Van benne keserűség, szemrehányás, egy kis feszültség is, türelmetlenség is, és kioktatja Jézust. Mester, (szándékosan Rabbinak szólítja) ez a te szakmád, ezzel foglalkozzál és ne a másik szakterületével. Egész éjszaka mindent megtettünk és nem fogtunk semmit. Gondolod, hogy majd most, amikor régen másutt vannak a halak?
Elhangzik azonban itt egy sorsdöntő szó, sőt kettő. Károli úgy fordítja: mindazáltal a te szavadra kivetem a hálót, itt meg azt olvastuk: de a te szavadra mégis kivetem a hálót. Péter mégis megpróbálja legyőzni a maga szakmai büszkeségét, meg fáradtságát, keserűségét, meg mindent, ami ágaskodik az ellen, hogy engedelmeskedjék Jézusnak. Ez a mégis indítja el azután a csodákat.
Kivetik a hálót — nem tudom, milyen gondolatokkal, indulatokkal; és olyan szemléletesen írja le Lukács: — visszahúzni már nem bírták. Egyszerűen tele lett. Ennyire tele nem szokott lenni. Annyira tele, hogy nem fér bele a hajóba, hívni kellett a kollegákat, hogy hozzák másik bárkát is, meg kell a két kezük, az erejük is. Ekkora fogást még nem látott. Ki tudja hány éve, évtizede űzte a mesterséget, de ilyen még nem volt. Mi történt itt? Világos nappal, bent a mélyen, ahol ilyenkor nem kellene halnak lennie. És annyi, amennyit még életében nem látott.
És innen kell figyelnünk minden szóra, amit Lukács ír. Lukács tudatosan és a Szentlélekre hallgatva írta az evangéliumát. Három olyan kifejezést is olvasunk, ami Péter számára teljesen új fényben ragyogtatta fel Jézus személyét, és nem rest ezt azonnal beismerni, nyilvánosságra hozni, és annak megfelelően viszonyul Jézushoz, ahogy most megismerte ebben a cselekedetében.
„Simon Péter pedig ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt…”
Ez a „nagy félelem” vallástörténeti szakkifejezés. Amikor az ember az istenség jelenlétét átéli, vagy mi a Szentírás alapján mondjuk, hogy a személyes Isten jelenlétét átéli, amikor valami olyat tapasztal, amire nincs más magyarázat, csak az, hogy itt az Isten közbenyúlt és cselekedett, akkor úrrá lesz rajta ez a tremendum, ez a félelem. Nem tudja mitől, miért, kitől. A szíve mélyén sejti, hogy itt a mindenség Ura előtt állok. Itt valami egészen más történt, mint amihez hozzászoktunk. Éppen ezért ez a félelem térdre kényszeríti. És éppen ezért itt már nem azt mondja: Mester, mint előbb, amikor oktatta, hanem azt mondja: Uram. Ezt a szót a hívő zsidók az élő Isten személyneve, a Jahve helyett mondták.
Ez a félelem, ez a letérdelés, ez a megszólítás: Uram, egy hívő zsidó szájából csak az Isten színe előtt jött ki, és csak ott viselkedett így.
Ezt megint nem tudhatjuk, és javasolom, hogy ne is találgassuk, hogy Péterben ez mennyire volt tudatos, meg mit gondolhatott, amikor ezt mondta. Nem tudjuk. A tényeket tudjuk, ami itt leírva van. De ezek szerint akár tudatosan, akár egyelőre még csak a szíve mélyén, átélte azt, hogy itt ő a szent Isten jelenlétében áll. Vagy maga Jézus Isten? Őbenne maga Jahve jött el hozzánk? Ki érti ezt? Kinek a fejébe fér ez bele? Kinek a bárkájába fér be az a fogás, amihez a teremtő isteni hatalommal cselekvő Jézus segítette őket? Nem fér bele a hálóba, nem fér bele a bárkába, és Jézus személyének a titka nem fér bele az emberi értelembe. Itt valami mindent meghaladó titok lett nyilvánvalóvá.
Ezért nem is foglalkozik a halakkal. Jézus személye lesz neki nagyon fontos. És átéli a kegyelemnek a gazdagságát. Ő, aki magában morgolódott, aki oktatta Jézust, aki megvetette Őt amiatt, hogy ehhez a szakmához nem ért, meg ostobaságokat parancsol, és megszégyeníti őt, nevetség tárgyává teszi, hogy itt világos nappal a mélyben kezd halászgatni.
Sok minden összejött, és sok mindenben igaza volt. Mert ezekben mindben igaza volt Péternek. A maga igazával szembefordulva leborul az Isten jelenlétében, és Úrnak szólítja Jézust. Mert átéli, hogy itt egy másik világ is jelen van. Itt nem arról van szó, hol tartózkodnak a halak, meg évszázadok alatt milyen tapasztalatokat gyűjtöttek a szakmai elődei. Itt arról van szó, hogy jelen van az Isten. De hogy van jelen? Itt a bárkában? Ilyen közel jött az Isten egy ilyen morgolódó halászhoz, aki egész éjszaka hiába fáradt és nem fogott semmit? Ennyire megtiszteli őt, hogy beszélget vele? Mennyire nem volt türelmetlen Jézus, amikor azt mondta: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálóitokat fogásra!” Benne pedig ott volt az ellenkezés, magyarázta, miért nem jó ez. Jézus türelmesen várta, hogy az ige, amit Ő mondott, majd meggyőzi Pétert, az ige elvégzi benne a munkát, és az ige munkája nyomán elhangzik ez a: mindazáltal. Mégis csak képes lesz szembefordulni büszke önmagával, és egyszer csak ott fog térdelni a szelíd Jézus előtt, mert felismerte, hogy kicsoda Ő. Aki felismeri, nem tehet mást, minthogy imádja.
Előtte Mesternek szólította, most a legtermészetesebben jön ki a száján ez a szó: Uram. Leesett a hályog a szeméről. Ugyanazt mondja, és ugyanazzal a bizonyossággal, mint húsvét után egy héttel Tamás, aki abban is kételkedett, hogy igazat mond tíz tanítványtársa. Amikor a feltámadott Krisztust látta, akkor ő is azt mondja: Én Uram és én Istenem! Erre a felismerésre azok jutnak, akiknek Jézus az Ő titkát kijelenti.
Mind a kettőnek a végén ott van a személyrag is. Nemcsak Úr vagy mindenek felett, valahol a felhők felett lakozván, hanem az én Uram vagy. Mi valahogy titokzatosan összetartozunk. Te hozzám jöttél, itt ülsz a bárkámban. Te engem megszólítottál. Neked van valami terved velem. Elhívtál, csak még nem indult be a tanítványi szolgálat. Nekünk személyes kapcsolatunk vagy egymással és ezt te kezdeményezted. Én elképedve csodálkozom azon, hogy egy ilyen alakkal akarsz valamit. És még ezek után is, mert én bűnös ember vagyok, Uram!
Amikor felismeri és elismeri Jézust annak, akinek Ő mondta magát, s aki Ő valójában, akkor tudja kimondani azt, hogy kinek ismerte fel önmagát, aki ő valójában. „Én bűnös ember vagyok, Uram!”
Ha kicsit korábban mond valamit magáról, akkor nyugodtan mondhatta volna: én okos ember vagyok, Uram. Én tudom, hogy mikor mit, és hogyan kell csinálni. Vagy, ha egy kicsit már úrrá lett volna rajta a fáradtság, mondhatta volna: én fáradt ember vagyok, Uram! Ne kelljen most hallgatnom prédikációt, meg ide evezni, oda evezni. Máskor szívesen, de légy megértő: fáradt ember vagyok! Vagy ha még több keserűség volt benne az éjszakai kudarc miatt, akkor mondhatta volna azt. Itt azonban már csak ez felel meg a valóságnak: én bűnös ember vagyok, Uram!
A Jézusban megjelenő isteni szentség mellett a maga szentségtelenségét és tisztátalanságát látja meg. Az isteni gazdagság, ami megnyilvánult abban az elképesztően gazdag zsákmányban is, a maga szegénységét juttatja eszébe. És az, hogy elismerte Jézust Úrnak maga felett, a maga elesettségét teszi kézzelfoghatóvá a számára. Így térdel ott Jézus előtt, és aki Őelőtte letérdel, azt már fel lehet emelni. Aki vele szemben büszkélkedik, és elmondja, mit tud jobban, mint Ő, azon nem lehet segíteni. Aki már felismerte és elismerte Őt, és felismerte a saját elesett állapotát, azon lehet segíteni.
De tudjuk, hogy itt nem fejeződött be az az iskola, amibe Jézus Pétert beíratta. Ez nagy előrelépés volt, de jött az életében a kritikus helyzet, ahol kiderült, hogy még mindig nem ismeri igazán, kicsoda Jézus, és kicsoda ő maga. Nagycsütörtök este az utolsó vacsorán azt mondja: Uram, lehet, hogy ezek mind elhagynak téged, de én… én soha! Én az életem kész vagyok éretted áldozni. Kész vagyok börtönbe vagy a halálra is menni. Ez van este későn. Péntek hajnalban még nem szólalt meg a kakas, olyan korán van, esküvel letagadja, hogy valaha is ismerte Jézust.
Azt olvassuk, hogy akkor vezették keresztül a kihallgatási teremben leköpdösött, felpofozott, összevert Jézust azon az udvaron, ahol Péter a szolgákkal együtt a tűz mellett melegedett és letagadta, hogy ismeri Őt. És átmenvén az Úr, tekintett Péterre — írja Lukács nagyon röviden. És kimenvén Péter, keservesen sírt. Egy kemény férfiember mit sír? Itt tört össze igazán. Itt tudta meg, hogy ki az a Jézus, aki őmiatta szenvedte el azokat a kínokat is, meg azon a napon a kereszthalál kínját is. Aki mégis méltatja őt nemcsak egy tekintetre, hanem majd feltámadása után egy bizalmas, meghitt beszélgetésre, ahol már csak egy kérdés hangzik el: Szeretsz-e engem? Péter válasza az: Mivel te ennyire szerettél engem, te tudod, hogy szeretlek téged. Itt jutott el igazán helyes Krisztus-ismeretre, de ott nagypéntek hajnalán ismerte meg igazán a saját szívét is.
Bizonyos vagyok abban, hogy Péter őszintén lelkesedett csütörtök este. Biztos, hogy nem képmutatásból mondta azt, hogy Uram, rám mindig számíthatsz, és kész vagyok veled börtönbe is menni. Csak azt nem ismerte, hogy mire képes és mire nem. Főleg azt nem ismerte, hogy mennyi rosszra képes. Hogy ennyi gyávaság, ennyi aljasság lapul ott a szíve mélyén. A szíve tetején, felszínén ott van a Jézus iránti lelkesedés, a rajongó szeretet. És ezzel együtt, ez alatt megbújhat ilyen sötétség, hogy esküvel tagadja, hogy valaha is ismerte őt… Erre nem gondolt, ezt nem hitte volna, hogy ő ilyen. De azt sem, hogy Jézus olyan, hogy ezek után nem dobja ki a tanítványi körből, hanem miután ezt megbeszélték, rábízza az Ő munkájának a folytatását.
Igazi Krisztus-ismeretre és igazi önismeretre ő is ott a kereszt közelében jutott el. Mint ahogy mindannyian ott jutunk el. Mert az igazi bűnbánatot mindig a kegyelem felragyogása szüli bennünk. Itt kezdődött ez a sok hallal, azután Jézus megbocsátó tekintetével folytatódott. Aztán azzal a beszélgetéssel: szeretsz-e engem?
Ismertem valaki, aki öntelt ember volt. Néha már fájt, ahogy dicsekedni tudott, és ahogy roppant ravaszul bizonygatta mindig, hogy mennyivel különb másoknál. Hol úgy, hogy a saját erényeit felmagasztalta, hol úgy, hogy másokat bírálgatott. Nagyhét előtt beszélgettünk egyszer és mondta, hogy természetesen készül az úrvacsorára. Gondolkoztam, hogy mondjam, ne mondjam, mert mindig tisztelettudó szeretnék maradni, nem akarom megbánta, de így ne úrvacsorázzék. Így nem szabad úrvacsorázni, ha ő mindenkinél különb, mindenki rajta kívül bűnös, akkor jobb, ha most ezt kihagyja. De nem szóltam semmit, hanem azokban a napokban sokat könyörögtem érte.
A nagypénteki istentisztelet után bejött a lelkészi hivatalba és minden bevezetés nélkül elkezdett zokogni. Egy ilyen Péter-féle férfiember. Hagytam, hogy kisírja magát, és akkor számon kérte rajtam: miért nem szólt maga nekem, hogy én milyen dicsekvő, rágalmazó stb. — és sorolta azokat a bűnöket, amik ott tényleg fájdalmasak voltak az utolsó beszélgetésünknél. Azt mondta: én így nem mertem ma úrvacsorázni, de húsvétkor úrvacsorázhatnék? Mondtam: mondjuk el ezt most Istennek is. Amit nekem elmondott, ne legyünk restek, mondja el Istennek címezve egy imádságban. Felállt, letérdelt a szék mellé, én is ezt tettem, és egy megrendítő imádság hangzott el. Egy héttel előbb még én vagyok az okos, a különb, az összes többi hozzám képest senki. És amikor az a nagypénteki igehirdetés Jézus személyét és szeretetét felragyogtatta előtte, egyszerre látta, kicsoda ő. Muszáj előbb Jézust megismernünk, hogy igazi önismeretre jussunk. Így lehet valóban újat kezdeni.
Szinte azért is, hogy szemléltető oktatásban részesítsen Isten, ma reggel korán ébredtem és sok mindenért hálát adtam neki. Miközben hálát adtam és dicsőítettem Őt, egyszerre csak kristály tisztán látni kezdtem, hogy az életem egy területén milyen engedetlen vagyok. Ott mindjárt egyenesen folytattam bűnvalló imádsággal az imádságomat. Isten nagy békességet és reménységet adott a szívembe. De először Őt kellett látnom, neki hálát adni, Őt dicsőíteni, és Ő szereti annyira az övéit, hogy nem hagyja, hogy együtt éljenek bűnökkel és engedetlenségekkel, elsegíti helyes önismeretre is. De csak az Ő világosságában láthatjuk meg magunkat és tudunk igazán változni, és mások számára áldássá lenni.
Olyan kétségbeejtő, amikor sokszor hívő emberek is mit sem sejtve, nagy békességben együtt élnek a bűneikkel. Mindnyájunknak vannak reánk jellemző bűneink. Az alkatunkból következők, a neveltetésünkből következők, a vakságunkból következők. Szeretném kérni, hogy készüljünk a jövő vasárnapi úrvacsorára úgy, hogy őszintén kérjük ma a mi Urunkat: Uram, hadd értsem meg jobban a te irántam való szeretetedet és kegyelmedet, és ennek a fényében hadd lássam meg a reám jellemző bűnöket. Nem akarok együtt élni semmivel, ami neked utálatos, és ami alkalmatlanná tesz arra, hogy használj engem. Mert Pétert is igazában az után használta az Úr Jézus, miután húsvétot követően megbeszélték a dolgokat. Isten erre az imádságra egészen bizonyos, hogy válaszolni fog. Így, ha már beléptünk az Úr Jézus hajójába és együtt evezünk vele, még sokkal szorosabb és mélyebb közösségbe jutunk vele, és még jobban látjuk, ki Ő, és kik vagyunk mi. Bátrabban reméljük majd, hogy kikké fog formálni bennünket.

Folytassuk a Kolosséi levél tanulmányozását. Ebben a szakaszban Pál apostol ismét azokkal a tévtanítókkal vitatkozik, akik a gyülekezetben tevékenykedtek. A gyülekezet hívő tagjait óvja attól, hogy ezeknek a tanítóknak áldozatul essenek. Az ő üres beszédüknek, megtévesztő, hazug szólamaiknak, egyáltalán a hazugságaiknak hitelt adjanak.
Miféle hazugságot hirdettek ezek az emberek? Azzal hitegették a kolosséi keresztyéneket, hogy annál, ameddig ők lelkileg eljutottak, sokkal messzebb lehet jutni. Az legfeljebb csak a kezdet, hogy elfogadták az evangéliumot és hisznek Jézus Krisztusban. Ők ennél többet kínálnak nekik.
Az volt az egyik visszatérő tanításuk, hogy Isten és az ember között olyan nagy távolság van, hogy azt csak különböző szellemi lények segítségével lehet áthidalni. Ezek a szellemi lények, angyalok, démonok, csillaghatalmak, a „világ elemei”.
Jellemző volt rájuk, hogy megfoghatatlan, körülhatárolatlan, nem pontosan definiált kifejezéseket használtak, hadd legyen minél titokzatosabb, minél érthetetlenebb, sokat sejtető, de végül is semmitmondó, amit tanítanak.
Természetesen ezeket a szellemi lényeket csak tőlük lehet megismerni, mert ők ismerik őket. Ezeknek a segítsége nélkül lelkileg a hívők szegények maradnak. Mindig bizonytalanok lesznek a helyzetükben. Csak ezzel a segítséggel jutnak el a teljességre — ez volt a másik szakkifejezésük, — akár a bűntelenség állapotába is.
Pál apostol röviden és summásan azt mondja: mindez üres bölcselkedés, merő kitalálás, önkényes feltételezés, aminek semmi valóságalapja nincs. Úgy hogy ne is foglalkozzanak ezzel a hivők, ne hagyják megzavartatni magukat, hanem foglalkozzanak azzal, ami bizonyos, ami megtörtént, ami tény, aminek az erejéből máris élnek, aminek az igazi értékét, gazdagságát máris tapasztalják. Ami igaz, azt higgyék, és arra építsenek.
Mi az, ami igaz?
Az, amit az első fejezetben már bizonyított, aminek a summája az, hogy Jézus Krisztus személyében jelentette ki magát nekünk az egy, igaz, élő Isten. Ennek a szakasznak a középpontja ez a mondat: „Őbenne (vagyis Jézusban) lakik az istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez, mert Ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.”
Pál nem vitatja, hogy vannak szellemi lények. Vannak angyalok, démonok. Ezekről a Biblia világosan tanít. De — magyarázza a kolosséiaknak az első fejezetben — ezek a teremtő Isten teremtményei. És mivel Jézus is részt vett a teremtésben, sőt azt olvastuk, hogy Őbenne, Őáltala és Őreá nézve teremtetett minden, így Úr minden ilyen szellemi lény felett. Ezek a bizonyos lények pedig semmi olyat nem adhatnak a hívőknek, amit már ne kaptak volna meg Krisztusban. Felesleges fecsegés az egész, kár erről beszélni, hogy azok mit adhatnak, meg többet adhatnak, meg teljesség, meg hova vezethetnek el. Aki Jézusban hisz, az megkapott mindent, amit ember ezen a földön megkaphat. Megkapta a teljességet. Ezt nem lehet, és nem kell kiegészíteni, ezt nem lehet fokozni. Krisztusban kell megmaradniuk, Őt kell egyre jobban megismerniük.
Mindaz, amit ezek a tévtanítók mondanak, csak arra való, hogy félelmet keltsenek a szívekben, bizonytalanságot támasszanak bennük és elvegyék a hívőknek az örömét.
Egyébként nem voltak ők rossz pszichológusok, a tévtanítók mindig értenek a pszichológiához. Meggyötri az embert az, ha úgy érzi, hogy kevesebbje van, mint amennyije lehetne. Meggyötri, ha bizonytalanságban kell lennie amiatt, hogy a múltja rendben van vagy nincs. Az elrendezetlen, elintézetlen múlt nyomasztja az ember. Hát még meggyötri az, ha meggyőzik arról, hogy teljesen bizonytalan a jövője. Nem tudja mi vár rá, mert ki van szolgáltatva ezeknek a „micsodáknak”, amiknek nincs nevük, amikről, akikről nem tudjuk kicsodák-micsodák, csak fenyegető rémként ott lapulnak a ködös jövőben. Mindez arra való, hogy gyötörje az embert.
Pál apostol azt mondja, hogy ez egyik sem igaz. Nem igaz, hogy híja van annak, amit Krisztustól kaptak, mert a teljességet megkapták. Nem igaz, hogy rendezetlen a múltjuk, Jézus azt tökéletesen rendezte a kereszten. Ezektől a „micsodáktól” meg végképp nem kell félni, mert ezeknek szuverén ura az a Jézus, aki őket elfogadta, akiben ők meggyökereztek — ahogy a múltkor hallottuk —, akivel nekik szoros kapcsolatuk van a hit által.
Ha aranymondást tanulnánk ma, mint ahogy a gyerekek szoktak a gyermek-istentiszteleten, akkor ezt javasolnám mai aranymondásnak és otthon ezt mindenki memorizálhatja: „Jézusban lakik az istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez, mert Ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.” Ez volt a két összefoglaló neve ezeknek a szellemi hatalmaknak. Pál a saját kifejezéseiket használja, de elmondja, hogy mi az igaz. Ezektől azért nem kell félni, mert Jézus úr felettük és mi Jézushoz tartozunk. Nekünk hozzá kell ragaszkodnunk.
Ebben a szakaszban azt mondja el, hogy mi hát az a teljesség, amire eljutottak a hívők, amikor elfogadták a Krisztus Jézust mint urat. Két hete ez volt az „aranymondásunk”: „Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne.”
Mi ez a teljesség? A három legfontosabbat sorolja itt el az apostol, amit Jézustól kaptunk, és amiben tulajdonképpen mindaz benne van, amit Ő nekünk visszaszerzett, amit a hívő tőle ajándékba kap, aminek a birtoklásában bizonyosak lehetünk, és ami mégis csak ízelítő abból, amit majd az örökkévalóságban kapunk. Mi ez a három nagy kincs?
1. „Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok kö​rülmetéletlenségében, Ővele együtt életre keltett…”
A Biblia leírása mindig őszinte. Kertelés nélkül azt mondja, hogy az ember úgy, ahogy megszületik, Isten nélkül, halott. Lelkileg ugyanolyan érzéketlen, tehetetlen, mindenre használhatatlan, mint egy halott. Nem hallja Isten szavát, nem érti az Ő gondolatait, nem ért egyet vele semmiben, nem tud mozdulni, nem lehet küldeni, feladatot reá bízni. Mint egy halott, olyan. Jézus ebből az állapotból életre kelti azokat, akik Őbenne hisznek. Olyan életet ad nekik, ami nemcsak ez alatt a néhány évtized alatt, amit itt töltünk, teljesíti ki a létüket, és tölti meg tartalommal, hanem amit a biológiai halál sem vehet el. „Aki énbennem hisz — mondja Jézus —, ha meghal is, él az”. Miért? Meg úgy kezdődik a mondat: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” (Jn 11,25)
Amikor mi Istent otthagytuk, az életet veszítettük el. A Zsoltár mondatát sokan ismerjük: „Nálad van az élet forrása”. Mivel Isten az élet forrása, akinek vele nincs kapcsolata, annak nincs élete. Lehet, hogy itt végigduhajkodja földi életét, könyököl, tapos, vagy alkot, kitüntetik, meredeken emelkedik a karrierje, Isten szempontjából halott. Semmit nem érzékel az Isten valóságából, világából, és semmire nem használható Isten céljaira. Ebből a lelki halálból támaszt fel életre Jézus. Ezt nem ezek a különféle hatalmasságok végezték el a kolosséi hívőkben sem.
Ezért írja az apostol: Ővele együtt életre keltett titeket. Jézus közvetíti nekünk ezt az isteni életet. Aki Jézussal kapcsolatba kerül, annak a létébe beleárad az élet. Beleárad ez az isteni élet, és elvehetetlenül az övé marad. Ha az apostol még részletezné, de nem teszi, mert rendkívül tömören fogalmaz ebben a levélben, akkor azt mondhatná: mutassatok nekem egyet a ti szellemi lényeitek közül, aki erre képes.
Nem is lehetnek képesek, ezt csak Jézus tudja elvégezni mindannyiunk életében, mert csak Ő maga az élet. És élet csak élőből áradhat. Ezt egyedül Ő végezheti el, de látszik rajtatok, és ti vagytok a tanúi, hogy elvégezte bennetek. Ezt nem lehet fokozni. Megkaptátok az életet. Nincs kevesebb élet, meg több élet. Vagy halott valakik, vagy él. És ti éltek a kegyelem által. Dicsőítsétek ezért az Urat, és engedjétek el a fületek mellett ezeket a megzavaró, megtévesztő hazugságokat.
Olyan gyönyörűség látni azt, amikor az élő Jézus Krisztus napjainkban támaszt így fel egy-egy lelkileg halott embert. Legtöbbször egy-egy csen​deshéten, annak a közepén, vége felé lehetünk ennek tanúi, amikor odajön valaki úgy, hogy tényleg süket. Nem ért semmit abból, amit ott a Bibliából olvasunk, ami az igehirdetésen elhangzik. Ha mond is kedves, vagy bíráló megjegyzéseket, látszik rajta, hogy nem érti. Halott. Egyáltalán nem veszi észre, hogy esetleg ott valakinek segíthetne, vagy az lenne jó, ha végighallgatja. Mondja a magáét, önmagával van tele, maga körül forog. Amikor megtörténik a lelki feltámasztása, egyszerre kezdi magyarázni, hogy mi minden szólt hozzá ebből meg abból az igemagyarázatból. Addig nem szólt semmi. Egyszerre személyessé válik, érdekeltté válik az egész ügyben. Egyszerre magától az élő Istentől jövő személyes parancsokat, vigasztalásokat, feddést, feloldozást hall ki a Szentírásból, meg annak a magyarázatából. Egyszerre kinyílik a szeme, és ott mindjárt elkezdenek ezek az emberek szolgálni. Nem bírja elviselni, hogy valaki mindig egyedül áll. Kedvesen oda​megy, és kedvesen beszélget vele. Két nappal korábban miért nem csinálta? Mert még halott volt. Most meg él, most már lát. És megnyílik a szája a szó szoros értelmében. Tanúja voltam ilyesminek. Szinte megnémult, magukba zárkózott, soha meg nem szólaló emberek egyszerre beszédesekké váltak, és ez olyan természetesen ment. Nem fecsegőkké, hanem beszédesekké. Beszélt a másikhoz, megszólalt imádságban és mindez olyan magától ment.
Magától az élő Krisztustól, aki egy halottat megérint, és az életre kel Ővele együtt. Egyszerre lehet küldeni a másikhoz, lehet reá feladatot bízni. Küldetésben jár. Megismerte a küldőjét. Elkezdi szeretni azokat, akikhez küldi. Tisztában van azzal, hogy nem ő fog megoldani feladatokat, hanem az ő hatalmas küldője kezdi használni, és kivirul az élete. Halottból élővé vált.
Hisszük-e azt, amit a Biblia arról mond, hogy kivétel nélkül mindnyájan ilyen értelemben halottnak születünk? Ezért kivétel nélkül mindnyájan rászorulunk arra, hogy Krisztus lelkileg feltámasszon. És mi a válaszunk erre a kérdésre most, hogy élsz vagy még halott vagy? Itt nincsenek fokozatok, meg harmadik, negyedik lehetőség. Vagy, ahogy a Jelenések könyve mondja: csak úgy tűnik, az a neved, hogy élsz, de valójában halott vagy.
Olyan nagy evangélium, örömhír az, hogy Jézus Krisztus ma is úgy jár-kel a gyülekezetekben, mint élő, aki a halottakat élővé teszi. Olyan egyszerű világossággal mondja Ő ezt: „a halottak — mondja ezt az Őt hallgatóknak — hallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallják, életre támadnak”. Az Ő igéjével támaszt életre ma is. (Jn 5,25.)
Pál tehát először is ezt említi a kolosséiaknak: ezt a nagy csodát el ne felejtsétek már! Aztán jöjjenek ezek a fejedelemségek meg hatalmasságok és tegyenek, amit tudnak. De nektek életet adni nem tudnak, nem is kell, mert ti már megkaptátok ezt a teljes életet, aki maga Krisztus.
2. Másodikként ezt említi ennek az egyenes folytatásaként: „… vele együtt életre keltett minket, megbocsátva minden vétkünket. Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt. Eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.”
Ezt is csak Jézus tudta elvégezni. Miféle adósságról van itt szó? Isten világosan megmondta nekünk, hogy mivel tartozunk neki. Tartozunk neki tisztelettel, kezdve azon, hogy az Ő szent nevét nem vesszük mocskos módon semmilyen összefüggésben a szánkra. Egyedül neki tartozunk az imádattal. A kis unokáját ne imádja senki, a szerelmesét se, az elveit se, önmagát se. Az Urat, a te Istenedet imádd — mondja Jézus — és csak neki szolgálj. Tartozunk neki azzal, hogy egyedül az övé minden dicsőség és minden teljesítményünk mögött is fel lehet ismernünk, hogy Ő segített, Ő készítette el, s Őt magasztaljuk utána. Mennyire nem így történik ez. Tartozunk neki egyebek közt: a hetedik nap megszentelésével, feltétel nélküli bizalommal, mert Ő nem hazudik és soha senkit nem csapott be stb. S amivel tartozunk Istennek, azt napról napra, óráról órára visszatartjuk. És ezzel folyamatosan növeljük az adósságunkat. Ez az adósság olyan nagyra nőtt, hogy mindenki látja: lehetetlen törleszteni.
Akinek volt már adóssága és nem tudta törleszteni, az tudja, hogyan kerülte azt, akitől kölcsönt kapott. Hogyan menekül az ember nemcsak előle, hanem még a gondolat elől is, hogy már a felét vissza kellett volna fizetni. Jaj de jó, hogy még nem szólított fel. Mit tennék, ha szólna? Nem kívánom, hogy bárki átélje azt, hogy olyan nagyra nő a tartozás, hogy nyilvánvaló lesz: nem tudja törleszteni. Akkora summát soha életében nem fog tudni kiegyenlíteni.
Így jártunk mi Istennel szemben. És akkor odaállt az Úr Jézus az Atya elé és azt mondta: Atyám, én kifizetem helyettük. A te igazságodnak érvényesülnie kell. A te követelésed jogos. Ezek viszont soha az életben nem fogják tudni kifizetni. Hadd fizessem ki helyettük.
Jézus soha semmit nem követett el az Atya ellen. Neki nem volt tartozása, ezért nem volt adóslevele sem. A mi adóslevelünket kérte el, és ezeket vitte fel magával a keresztre. A mi adósságunkat egyenlítette ki, és átszögezve azt érvénytelenítette az adóslevelünket. A mi dolgunk most már csak az, hogy ezt hittel komolyan vegyük és jelentkezzünk mint olyanok, akik már nem tartoznak az Atyának, de tudják, hogy Jézus fizette ki az adósságunkat. Ezt jelenti hinni. Ezt komolyan veszem, és nem nyomaszt a rettenetes adósságom. Nem lesznek rémálmaim amiatt, hogy lehetetlen törleszteni. Nem kell törleszteni. Valaki kifizette.
Pál megint azt mondja: tessék, jöjjenek a ti fejedelemségeitek, meg hatalmasságaitok, meg szellemi lényeitek. Közülük melyik tett eleget a ti adósságaitokért? Még a tévtanítók adósságát is Jézus egyenlítette ki. A benne hívők meg már tudják is, hiszik is, hogy nem tartoznak.
Megint csak azt hangsúlyozza: egyedül Jézus tudta ezt elvégezni. Ő viszont tökéletesen, mindannyiunk helyett egyszer s mindenkorra kifizette az adósságot és érvénytelenítette az adóslevelet. Egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket — ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk.
Ez a bűnbocsánat azonban nem azt jelenti, hogy bűntelenekké váltunk — mert ilyen hazugságot is hirdettek ezek a tévtanítók. Ez azt jelenti, hogy Jézus elvezetett minket a kegyelem forrásához. Nem a bűntől szabadított meg, hanem a bűn uralmától. Amíg ebben a testben élünk, ehhez hozzá van kötve az a lehetőség, hogy mindig újra vétkezhetem Isten ellen. És ez fennáll továbbra is, csak nem ez a jellemző. A jellemző az, hogy nem akarok többé ellene vétkezni. Nem gyűlik naponta az adósságom. Most már az Ő akarata szerint akarok és tudok is élni — mert erre is Jézus tesz képessé. És ha mégis baleset történik, mert valamiben engedetlen voltam, akkor tudom, hol van a kegyelem forrása, és megtanulok kegyelemből élni. Mivel valóban kegyelemből élek, soha nem fogok azzal visszaélni.
Pál tehát itt azt mondja: aki ezt igazán hiszi, aki komolyan veszi, hogy Jézus megbocsátott minden vétkünket, eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, azt nem nyomasztják a bűneinek, bűnadósságának a terhei, mert nincs már bűnadóssága. Ezért hálás. De nem is vétkezik cinikus könnyedséggel, mert már nem akarja növelni az adósságát, hanem Isten akarata szerint él. És tudja, hogy nem fog eljutni a bűntelenség állapotába, amíg ebben a testben él, de mint bocsánatot nyert bűnös, Istenre figyelve, neki engedelmeskedve újra és újra rászorul a kegyelemre, és tudja, hogy „elég néked az én kegyelmem.”
3. És mit mond harmadszor? „Jézus lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és diadalmaskodott rajtuk.”
Ezek után szinte azt mondja az apostol: most már hagyjuk ezeket a fejedelemségeket, hatalmasságokat. De ha ti mindig ezeken rágódtok, nézzük meg egyszer, hogyan viszonyulnak ezek Jézushoz, és ti hogyan tekintsetek rájuk.
Ezek lehetséges létezők, de Jézus mérhetetlenül hatalmasabb, mint ők, és amik, akik közülük gonoszok, azokat Jézus végérvényesen legyőzte a kereszten. Így gondoljatok rájuk, aztán ne foglalkozzatok velük. Foglalkozzatok a diadalmas Krisztussal, akihez tartoztok a hit által, akinek a győzelme a hit által a tiétek, aki titeket is győzelmes keresztyén életre segít. Vagyis azt mondja itt Pál: nem csak teljes bocsánatot kaptak a hívők Krisztusban, hanem teljes szabadságot is. Kiszabadította őket ezeknek a fenyegetése alól. Megszabadította őket minden félelemtől, ami hozzájuk kapcsolódhatna, és amit kihasználnak ezek a tévtanítók. Nyugodtan lehet rájuk gondolni, ha kell, a szemükbe nézni, de nem kell nekik hinni, nem kell velük foglalkozni, és főleg nem szab ad tőlük rettegni.
Ugyanaz a gondolat jön itt elő, amit önmagáról, az ő személyes hitvallásában, az első fejezetben már elmondott, hogy hálát ad Istennek azért, hogy kiszabadította a sötétség hatalmából, és átvitte az Ő szeretett Fiának az országába. Ezt a nagy győzelmet Pál apostol a római korból vett képpel szemlélteti. Amikor egy római sereg legyőzte az ellenséget, akkor utána diadalmasan bevonultak a városba. Maguk előtt vagy mögött terelték a lefegyverzett vezéreket és katonákat, és mindenki láthatta, hogy ezektől már nem kell félni. Ezek lefegyverzett, tehetetlenné vált, legyőzött, megalázott emberek. Ez már nem sereg, nem ellenség, csupán szolgahad. Ezt a képet használja itt: „lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.”
Ugyanakkor tanít majd a későbbiekben arra, hogy maradjanak a hívők józanok. Azt tudni kell, hogy a Sátánnak legyőzött állapotában is van még nagy hatalma. Kísérti az Isten gyermekeit is, sokféle támadásban lehet részünk. De nem szabad elfelejteni, hogy Jézus megtörte a hatalmát, és aki Jézushoz tartozik, az ott, az Ő közelében védve van. Ezért ez legyen a fő törekvésük a kolosséiaknak, meg nekünk is, hogy minél közelebb maradjunk Jézushoz, és az Ő közeléből senki, semmi ne csalogathasson el. A vele való lelki közösségünk erősödjék szüntelen.
Valóban meg lehet tehát gyötörni még a hívőket is azzal, ha örökké azt magyarázzák nekik, hogy ez még kevés, amire eljutottatok, ennél sokkal több is lehet. Ha azzal ijesztgetik őket, hogy rendezetlen, bizonytalan, elintézetlen a múltatok, a jövő meg még bizonytalanabb, minden okotok megvan, hogy féljetek. Mai igénk azt mondja: ez egyik sem igaz.
Aki Jézusban hisz, az bizonyos lehet abban, hogy megkapta a legnagyobbat és a legtöbbet, amit ember a földön megkaphat. Életet kapott. Ebben az új életben kell járnia. Ebben lehet gazdagodni, növekedni, előre haladni, de maga az élet a hívőé. Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a múltunk rendben van, mert megbocsátotta minden bűnünket és eltörölte az ellenünk szóló adóslevelet. És a jövőnk is el van készítve, ezektől a mindenféle hatalmasságoktól nem kell félnünk, ha valóban Jézushoz tartozunk és hozzá mindvégig közel maradunk.
Ennek a szakasznak van néhány szomorúan időszerű mondanivalója. Az egyik, hogy tipikusan olyan korszakban élünk most, amikor ugyanezek a tévtanítók ugyanezekkel a megtévesztő bölcselkedésekkel igyekeznek megtéveszteni sokakat, még a hívőket is. Egy olyan okkult hullám árasztotta most el a világot, amit teljesen domesztikáltak (háziasítottak), ami ömlik a médiából, ami nagyon sok otthonban ott van, ami megtölti a bestseller könyveket. Látom a kicsi gyerekektől kezdve az érett ifjúságon át a felnőttekig, hogyan mérgezi embereknek a tudatát, gondolkozását és hitét.
Ott van valami egészen naiv ámuldozás a keleti vallások csodáin. Tudjátok mennyire népszerű és hozzátartozik a mindennapokhoz az asztrológia, a mágia, a jóslás, varázslás különböző formája. Egyáltalán ez a szinkretista szellemiség. amelyik mindenhonnan összeválogatja azt, ami neki rokonszenves, és abból próbál újabb és újabb rendszereket alkotni.
Nekünk életkérdés: ismerjük-e a Biblia igazságait? Ismerjük-e azt, ami Isten kijelentése szerint tény, ami megtörtént? Mert Pál is mindig múlt időben beszél. A tévtanítók ígértek valamit, hogy majd tőlük mit kapnak. Pál azt mondja: ezen már túl vagyunk. Ennél mi többet kaptunk, és már megkaptuk a Krisztusban, kár erről beszélni. De ott van-e bennünk ez a bizonyosság? Nem hányaveti nagyképűséggel, hanem megalapozott meggyőződéssel.
Ismerjük-e azt, amit Isten ígért, amit abból már beteljesített, aminek a valóra válását várjuk, és bizonyos, hogy be fog teljesedni, mert csak ez adhat olyan stabilitást, ami nemcsak minket tart meg, hanem másoknak is segítségükre tudunk lenni. Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Jézus nélkül nem tudunk sem érvényes válaszokat kapni a végső kérdésekre, sem igazi útmutatást személyes döntéseinkhez.
Jézus nélkül nincs megváltás. Nincs önmegváltás. Ezek a szellemi hatalmasságok nem segítenek rajtunk, legfeljebb ijesztgetni lehet vele bennünket. Ő viszont teljes életet, teljes bocsánatot és teljes szabadságot ad a benne hívőknek, és adott azoknak, akik már hisznek benne.
A többi közül még egy ilyen szomorú aktualitást említek. Nem tudom, ki érzékeli azt szinte fizikálisan, hogy a levegő rohamosan megtelik hazugsággal. Itt bármit lehet mondani, mert annak semmi következménye nincs. Igaz, nem igaz, valóra váltják, nem váltják, az ígéretnek az ellenkezője történik… Hozzászoktunk. Rémülten látom a serdülőkorúaknál, ők talán az a szeizmográf, akik a legérzékenyebben reagálnak az ilyesmire, hogy mivel közülük kevesen láttak meggyőző, igazi pozitív példát, hozzászoknak ahhoz, hogy ilyen a világ. Bármit mondhatok — ahogy ők mondják — tökmindegy. Az úgy van vagy nincs úgy, lesz vagy nem lesz, már oda sem figyelnek rá.
Mondok valamit, ígérek valamit, alkotok egy véleményt, annak nem kell megalapozottnak lenni. Ha az nem ül, nem igaz, hazug, annak semmi következménye nem lesz. Ha meg lesz, fel vannak háborodva. Kinek mi baja vele? Tömegméretekben mérgezzük az utánunk jövő nemzedéket. Valóban — irracionálisan hangzik, de csak így tudom mondani — a levegő megtelik hazugsággal. A Biblia beszél a levegőbeli hatalmasságról, a Sátánról. És amit Pál itt használ, olyan jellemzőek ezek a kifejezések: üres bölcselkedés, megtévesztő félrevezetés egyre inkább jellemző lesz. Ugyanakkor, ami már az eddigiekben is benne volt, hovatovább teljesen hiányzik a bűnbánat, a tévedések, mulasztások felismerése, beismerése, korrigálása. E helyett általános lesz egymásnak a rágalmazása, légből kapott vádakkal való dobálózás. Közben pedig mennek tönkre körülöttünk alapvető értékek.
Ha a lelkigondozó őszintén beszélhetne, akkor megrémülnénk attól, hogy most már évről-évre hogyan romlik, züllik a házasságok, családok állapota, a nemzedékek egymáshoz való viszonya, és mennyire elfogadottá válik az is, hogy az önös pillanatnyi érdek mindig felette áll a közösség érdekének. Hol vagyunk mi a márciusi ifjak, a negyvennyolcas hősök, meg a negyvenkilences vértanúk szemléletétől és lelkületétől.
A Jelenések könyve ezt mondja a Sátánról: nagyokat szóló szája volt. Ilyen nagyokat szóló szájakat hallunk nap mint nap. Isten őrizzen meg minket, hogy mi is ilyenekké váljunk! Akármilyen kicsiny is az Isten népe, nekünk ragaszkodnunk kell az igazsághoz. Nekünk tudnunk kell, hogy mit beszélünk. Van, aki tudja, mit beszél, és van, aki beszél, amit tud. Isten népe tudja, hogy mit beszél. Nekünk tudnunk kell, hogy mi az igen, mi a nem. Nem szabad belecsúszni ezekbe az elvtelen nemigenekbe. Egyebek közt erre is bátorít minket ez az ige. Jézus erre szabadítja fel a benne hívőket.
Ez egyre nehezebb lesz, egyre hálátlanabb magatartás ez. Egyre nehezebb a gyerekeinket erre nevelni, mert nekik még sokszor nincs meg az alapjuk sem, és az ellenkezőjével találkoznak nap mint nap. Látják, hogy ha sok pénzt akarnak keresni, mert ez az élethivatás ma — magyarázta nekem egy tizenhat éves a napokban —, akkor nem érdemes így élni. Akkor meg kell tanulni a környezettől, hogyan lehet oda eljutni. Egyre nehezebb tehát a bibliai normákat és szempontokat érvényesíteni.
Mégis arra szeretnék bátorítani mindenkit, ne mondjunk le erről. Az utolsó időkben ez egyre nehezebb lesz, de ismerjük Jézus Krisztust, és ha nem, akkor ismerjük meg, és tudjuk, hogy életet csak Ő tud adni. Ő ad teljes bocsánatot, hogy rendezve legyen a múltunk. Ő szabadít meg minden félelemtől, hogy nyugodtan nézzünk a jövőbe, és így minden energiánk megmaradjon a jelenben való helytállásra. Hogy itt dicsőítsük Őt, és itt szolgáljuk egymást.

Egy kis kényszerű szünet után folytassuk a Kolosséi levél tanulmányozását ott, ahol egy hónappal ezelőtt abbahagytuk. Az első fejezetben láttuk, hogy Pál apostol Jézus Krisztus egyedüli nagyságát ragyogtatta fel a gyülekezet előtt. Meggyőző érvekkel bizonyította, hogy Jézus Úr mindenek felett. Benne van az Istenség teljessége, benne van a bölcsesség teljessége. Jézus a foglalata minden igazi szellemi ismeretnek. Nincs szükségük tehát a kolosséi keresztyéneknek arra, hogy ezek a tévtanítók titkos ismereteikbe beavassák őket. Aki Jézusban hisz, az megkap tőle mindent, amire szüksége van.
Most a második fejezetet kezdjük. Ebben a részben az apostol a hívők helyzetéről és lehetőségeiről ír. Egyszerűbben arról, hogyan éljenek ennek a nagy Jézusnak a tanítványai ebben a pogány világban. Egy képpel szemlélteti a mondanivalóját itt a fejezet elején. Egy fiatal fát látunk, amelyet tépáz a vihar. Egészséges, erőteljes fa, de még fiatal és kegyetlenül tépi, rázza, csavargatja, cibálja a szél. Mi lesz belőle? Kibírja-e? Kibír-e mindent? Hogyan lehetne védeni vagy erősíteni?
A kolosséi keresztyén közösség fiatal volt még. Nem sokkal ezelőtt ismerték meg Jézus Krisztust, nem sokkal ezelőtt nyílt meg előttük egy új világ, kapták meg Jézustól bűneik bocsánatát, kaptak tőle új életprogramot, új életet. És most megjelentek ott ezek a tévtanítók, akik ravasz, alattomos módon támadják a hitüket, becsmérlik ismereteiket, gúnyolják őket erkölcsiségük miatt, és minden módon igyekeznek megosztani a gyülekezetet. Tipikusan ördögi eszközök és módszerek: becsmérelni, gúnyolni amiatt, mert ő magasabb rendű, és éket verni közéjük.
Azt írja az apostol, hogy ügyes rábeszélő készséggel, tetszetős hazugságokkal, légből kapott állításokkal, megalapozatlan ígérgetésekkel igyekeznek megzavarni, összezavarni őket és szétzilálni a soraikat. Bizonytalanokká akarják tenni őket abban, amiben már bizonyosakká lettek.
Az apostol mindenekelőtt biztosítja őket arról, hogy harcol értük. „Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök értetek és a laodiceaiakért (az a szomszéd gyülekezet volt, pár kilométerre onnan), és mindazokért, akik engem nem ismernek személyesen, hogy szívük felbátorodjék (erre van most nagy szükségük), összeforrva szeretetben (ne lehessen éket verni közéjük), és eljussanak a teljes bizonyossághoz vezető ismeret egész gazdagságára (ez volt a tévtanítók örökös szövege: ismeret, ismeret, ismeret. Annak a teljes gazdagsága, mert amit Jézustól hallottak, az csak a kezdet, majd ők a teljességet közlik velük): az Isten titkának, Krisztusnak ismeretére. Benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve. Ezt azért mondom, nehogy valaki titeket megtévesztő szavakkal félrevezessen.”
Ennek a fejezetnek ez a mai bevezető szakasza tehát arról szól, hogy az apostol ebben a viharos időben bátorítja a fiatal keresztyéneket egyrészt azzal, hogy figyelmezteti őket: ne feledjék, viharok mindig lesznek. A hitüket mindig támadni fogják. Másrészt pedig — és ez a fontosabb — arról ír részletesen, hogyan élhetnek túl mindent vihart. Hogyan bír ki a hívő minden támadást. Hogyan tud Jézus Krisztus gyülekezete minden körülmények között nemcsak talpon maradni, hanem úgy élni, hogy felragyogjon rajta Isten dicsősége, hasznossá legyen mások számára, vonzóvá tegye a Krisztussal való életet, és sokan megmeneküljenek a halálból az életre a gyülekezet szolgálata nyomán.
Az elsőt tehát éppen csak megemlíti: testvérek fel a fejjel! Baj mindig lesz, ezzel jobb, ha számoltok. Nem kell újra és újra meglepődni, hogy már megint vihar van, már megint széllel szembe haladtok, már megint alattomos támadás ér benneteket. Ez a világ nem bírja elviselni Krisztust és az Ő tanítványait. Itt a mi sorsunk mindig ilyen lesz, ezzel számolni kell.
De hogyan lehet talpon maradni? Hogyan dicsőíthetjük így is a mi Urunkat? Hogyan adhatjuk tovább másoknak, még az ellenségeinknek is azokat a kincseket, amiket Krisztustól kaptunk mis is? Ez a fontos. És erről ír itt az apostol. Három dolgot hangsúlyoz.
Az első, hogy el ne felejtsék, hogy ők már elfogadták a Krisztus Jézust. Életük legnagyobb fordulata bekövetkezett. Addig Istennek háttal voltak, most Isten előtt állnak és neki akarnak szolgálni. Addig magukban bíztak, most egyedül Jézusban bíznak. Addig a saját uruk akartak lenni, most Jézust vallják Uruknak. Elfogadták a Krisztus Jézust, a Messiás Jézust.
Ez két dolgot jelent, ahogy azt a későbbiekben kifejti az apostol. Egyrészt megismerték és igaznak fogadták el a Jézus Krisztusról szóló tanítást. De ennél tovább is jutottak, megismerték és életközösségre léptek az élő Jézus Krisztussal. Nemcsak a tanítását ismerték meg, hanem az Ő személyét is elismerték maguk felett Úrnak. Személyes kapcsolatba kerültek Krisztussal a hit által.
A hitük tehát nem kitalálásokra épül, hanem tényekre, eseményekre. Jézus testté-létele, tanításai és csodái, helyettük és helyettünk is bemutatott keresztáldozata, dicsőséges feltámadása, aminek akkor még számos szemtanúja élt, ezek tények, és ezekre épül az ő hitük. És ezekre a biztos tényekre szilárd hit épülhet.
Mintegy megsimogatja őket az apostol és meg is említi ezt: a ti hitetek szilárdságáról is hallottam. Most akarnak kiforgatni benneteket a ti szilárd hitetekből. Ezt ne engedjétek! Amit hallottatok Jézusról, az igaz. Akinek megismertétek, az úgy van. Ebben erősödjetek meg újra és újra. Erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és akkor eljuttok a teljes bizonyossághoz vezető ismeret egész gazdagságára, ami nem a tévtanítóknál van, hanem Krisztusban.
Ha itt egy pillanatra megállunk, és megkérdezzük: magunkról elmondhatjuk-e már csendes bizonyossággal, hogy elfogadtam a Krisztus Jézust, akkor mi a becsületes válaszunk erre a kérdésre? Ez az életünk legfontosabb kérdése. Mindaz, amit keresztyénségnek neveznek, ez után következik. Nem véletlenül emlékezteti az apostol erre a ko​losséi hívőket: „Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust.”
Mennyit tudunk a róla szóló tanításból? Sok minden elhangzik itt az istentiszteleteken, bibliaórákon. Talán több könyvet is olvastunk ezzel kapcsolatban, de mennyire lett a miénk az, amit Jézusról tudhatunk? Nem úgy vagyunk-e sokan, mint ahogy hittanórákon szokott kiderülni, hogy elkezdünk magyarázni egy történetet a gyerekeknek, és erre a morgolódok morgolódnak, hogy azt már sokszor hallottuk. Ilyenkor megfordítom a dolgot. Jó, akkor most tegyük fel, hogy én még nem hallottam. Ki mondja el úgy, hogy megismerjem ezt a történetet? Kiderül, hogy nagy különbség van a passzív tudás meg az aktív tudás között. Vagyis aközt, hogy valamit már hallottam róla, meg a közt, hogy el tudom mondani pontosan, világosan, úgy, hogy nem lehet belezavarni, mert a részletekkel is tisztában vagyok.
Sok hívőnek a Krisztus-ismerete passzív. Amikor ott állunk szemben egy nem hívő emberrel, nem tudjuk elmondani három mondatban érthetően, meggyőződéssel, kicsoda Jézus és mit tett velünk. Ezt meg kell tanulni! E mögött munka van, ezt gyakorolni kell. Meg kell fogalmazni magunknak. Kiderülhet, hogy bennünk sem világos, azért nem tudunk világosan beszélni róla. Mi sem vagyunk minden részletéről meggyőződve, azért nem tudunk meggyőződéssel bizonyságot tenni róla.
Elfogadtátok Krisztus Jézust, de nemcsak a róla szóló tanítást, hanem Őt magát. Életközösségben vagyunk-e mi a feltámadott, dicsőséges Urunkkal? Vele kezdődik-e a napunk, amikor elnyomjuk a vekkert és még csak a fél szemünket nyitjuk ki? Vele maradunk-e egész nap közösségben, amikor sorjáznak a gondok, problémák, nehézségek, sikerek, eredmények, kudarcok? Egyáltalán bele van-e ágyazva a mi egész gondolkozásunk és életgyakorlatunk a Krisztussal való közösségbe? Ezt hívják keresztyénségnek. Keresztyének vagyunk-e mi a szó bibliai értelmében?
Ezek a kolosséi fiatal hívők keresztyének, voltak és Pál erre emlékezteti őket: el ne feledjétek, hogy ti elfogadtátok Krisztus Jézust.
Itt tér át a másodikra, amikor azt mondja: mégpedig úgy fogadtátok el Őt, mint Urat. „Mivel elfogadtátok Krisztus Jézust mint Urat, éljetek is Őbenne.” Az bírja a viharokat, akinek az életében ez valóság.
Mit jelent Jézus Krisztust mint Urat elfogadni? Azt jelenti, hogy ezek a hívők nemcsak azt vették komolyan, amit Jézus tett értük, hanem azt is komolyan vették, amit Jézus parancsára nekik kellett ettől kezdve tenniük. Az előbbi a hit körébe tartozik, az utóbbi az erkölcs területére. A Biblia világosan ír arról, hogy aki hisz Jézusban, annak Jézus akarata szerinti erkölcsös életet is kell élnie. Mert, ha Ő Úr, akkor rendelkezik az egész életünk felett. És aki Őt úgy fogadta el, mint Urat, az ennek megfelelően is él.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy Jézusról mint Megváltóról szívesen beszéljünk, de mint parancsoló Urat nem akarjuk Őt komolyan venni. Márpedig az igazi megtérés azt is jelenti, hogy valaki elismeri Krisztus jogát az élete felett, és Őt mint Szabadítót komolyan veszi. Aki meg akar szabadítani minket minden bűnünktől, rossz szokásunktól, a régi természetünkre jellemző tulajdonságainktól, tisztátalanságtól, engedetlenségtől.
Sok kezdő hívő nem akar ezektől megszabadulni. A bűneinek a következményeitől, büntetésétől szeretne szabadulni, de nem a bűntől. Ezért mondja itt az apostol: fontos feladat, hogy Jézus úrrá legyen a ti egész életeteken. „Mivel elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne.”
A tévtanítók ennél mindig könnyebbet kínálnak. Ez az Isten nélkül élő világ pedig, amelyikben vagyunk, egyre inkább az Isten parancsainak az ellenkezőjét gyakorolja és sugallja, főleg a képernyőkön és a sajtón keresztül. Nem könnyű, főleg fiatal keresztyéneknek ebben a világban Jézust, mint Urat komolyan venni, Őbenne járni, élni. Viszont itt dől el, hogy a fácska állja-e a vihart. Megerősödik-e, kibír-e, túlél-e mindent.
Keresztyénnek lenni többet jelent, mint belépni az Isten országába. Azzal kezdődik: elfogadni a Krisztus Jézust. De azzal folytatódik, hogy mint Úrnak napról napra, lépésről lépésre egyre nagyobb örömmel engedelmeskedni. Hogy az Isten országát mások előtt is képviselni. Az oda vezető utat hitelesen mutatni, sőt elmondani alázatosan, de szent bizonyossággal azt, amit az apostol a korintusiaknak írt: „Legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé.” Mert ez az egyetlen út, amelyik az életre vezet.
Ha valaki így kezd el élni, hogy Jézus Krisztus valóban Úr az élete felett, az akaratlanul is szembe kerül a világgal. Mondok néhány egyszerű példát.
Jézus azt mondta: „Legyen a ti beszédetek, ha igen igen, ha nem nem, ami ezen felül van, a gonosztól van.” És mekkora hazugságokat kellett csak az elmúlt héten is hallanunk, olvasnunk, amiknek nincs közvetlen következményük. Lesz következményük. Súlyos és szomorú következménye van minden hazugságnak. De megtévesztő az, hogy sokáig lehet gyakorolni.
A Biblia világosan szól arról, hogy a szexualitás Isten kedves ajándéka az ember számára. De akkor lesz ajándék, ha a helyén van. A helye pedig a megalapozott és felelősen megkötött házasságban van. Kész-e ma egy fiatal keresztyén ehhez tartani magát, miközben a világ az ellenkezőjét sugallja, a szexuális szabadosságot, a felelősség nélküli együttélést, és a paráznaság sokféle formáját?
Könnyű szavalni, és bibliai igéket idézni, de igaz-e ez, amit az apostol itt ír, hogy elfogadtátok a Krisztus Jézust, mint Urat, és akkor éljetek is Őbenne.
A Szentírás többször említi, hogy az egyneműek nemi kapcsolata a szerelem és házasság megcsúfolása és Isten ellen való vétek. A világ azt mondja, hogy emberi jog.
Az Újszövetségben többször olvassuk, hogy a házaspár Istentől kapott feladata az, hogy vállalja és nevelje a gyermekeit, mégpedig Isten rendelése szerint. Hány olyan keresztyén házaspár van, akik ezt tudatosan, örömmel, egymást bátorítva végzik?
Nem sorolom tovább. Ahol Jézus Úr, ott a gyülekezet szembe kerül a világgal. És ez egyre inkább így lesz. Ezért fontos az, hogy túléljük a viharokat, hogy bátorítsuk egymást, hogy ilyen körülmények között is Isten dicsősége ragyogjon fel az életünkön, és merjük vállalni azt a Jézust, akit Úrnak is tekintünk az életünk felett.
Itt a megterített úrasztalánál viszont fontos, hogy kíméletlen becsületességgel vizsgáljuk meg: Úr-e valóban Jézus az életünk minden területén? Mi felett nem Úr, és miért nem, és meddig akarunk ebben az engedetlenségben maradni? Ma véget lehet ennek vetni. Mától kezdve megvalósulhat Jézus uralma az életünk felett, ha valóban elfogadtuk a Krisztus Jézust.
A harmadik, amit az apostol itt hangsúlyoz: „Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, …” Gyökerezzetek meg azt jelenti, hogy erősödjék meg az életetek láthatatlan része. A fának a gyökér a láthatatlan része, de a gyökerein múlik minden, a stabilitása, a terméshozama is. Ha ott rend van, akkor bírja a viharokat. Kettéhasíthatja egy vihar, fogja pótolni magát. Magához tér néhány év alatt, ha a gyökerei egészségesek és mélyen vannak.
Erősödjék meg a lelki életetek láthatatlan része. Az élő Krisztussal való hitbeli közösség, amiről senki nem tud, aminek az ápolása nem való a nagyvilág elé, de amit a hívő naponta tudatosan és komolyan végez. Kapaszkodjatok meg — mondja itt az apostol — egyre jobban Krisztusban. Kép nélkül: legyen intenzív lelki életetek.
Minket az jellemez egyre jobban, hogy van felszínes testi életünk. Ezzel telnek el a napjaink — most nem akarom sorolni, hogy reggeltől estig mennyire ez köti le a figyelmünket. Itt az apostol azt mondja: ha a viharokban is hivatásunk magaslatán akarunk állni mint hívők, akkor legyen intenzív lelki életünk. Meg kell ismerni jobban Krisztust. Vállalni kell Őt mások előtt. Meg kell tudni vallani Őt, és tudatosan Isten akarata szerint alakítani az életünket.
Ez mindennapi feladat is. Ezért fontos a hívő számára, hogy naponta táplálkozzék Isten igéjéből, naponta megértsen valamit a Bibliából, tudjon szüntelen imádkozni, szün​telen Őreá figyelni. És ha naponta erre viszonylag kevés idő jut, akkor aki intenzív lelki életet él, az vasárnap egy-két órát erre szán és belemélyed a Szentírásba. Elolvas egy-két jó könyvet is közben, mert szeretne az ismeretben is felnőtt korúvá és éretté válni. Hét közben meg gyakorolja az engedelmeskedés és hitvallás szolgálatát. Mert igazán abban leszünk bizonyosak, amit magunk is végzünk, és amiről másoknak tudunk beszélni. Miközben másoknak elmondom, mit hiszek Jézusról, megerősödöm ebben. Vagy ha valami téves gondolat odakapcsolódott, az kiderül a bizonyságtétel közben. Ami pedig igaz, abban megerősít az én Uram.
Érdekes, hogy az apostol külön hangsúlyozza, hogy minden új ismeret legyen össz​hangban azzal, amit először hallottunk róla, és ami minket besegített az Isten országába. „Erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok…” Mi nem hódolunk be kritikátlanul minden új divatnak. Ami minket Jézushoz segített, abban akarunk elmélyülni, ahhoz ragaszkodunk, azt bővítjük, és az váljék egyre inkább aktív ismeretté, amiről másoknak is tudunk szólni.
Ma van böjt első vasárnapja. Sok keresztyén ember nem tud mit kezdeni sem ezzel a böjti időszakkal, ami húsvét előtt van, sem magának a böjtnek a nagy lehetőségével. Most csak annyit hadd mondjak róla: intenzív lelki életet csak böjtölve lehet élni. A böjtről szóló bibliai tanítás az, hogy lemondok valami testi foglalatosságról azért, hogy (mindig célja van) lelkiekben gazdagodjam. Ez szólhat rövid időre, egy alkalomra. Vannak dolgok, amiről egy életre lemond a hívő azért, hogy lelkiekben gazdagodjék. Nem feltétlenül rossz dolog az, amiről lemond, de ha csak annak a helyére tudja elhelyezni azt, ami a lelki növekedését segíti, akkor azt félre teszi. A nélkül boldogan meglesz, e nélkül meg nem növekedik a hitben, ha erre nincs gondja.
Intenzív lelki életre serkent minket ez az ige. Minket, akiket a világ felületes testi életre serkent. Az egész világ szelleme ezt sugallja. Egy-egy pillanatra nézz a képernyőre. Peregnek a képek. El ne gondolkozzál rajta, mert netalán még kritikusan hallgatod vagy nézed. De időd sincs rá, már jön a következő. Ne hagyjunk időt semmire. Ne legyen csönd, ne legyen elmélyedés, ne legyen nyugodt beszélgetés. Semmit se értékeljek ki. Rá ne jöjjek, hogy becsaptak. Ebből áll az életünk.
Böjtölni azt jelenti: rálépek a fékre, és azt mondom: mi az, ami ebből nem feltétlenül szükséges, akkor az elmarad azért, hogy intenzív lelki életre rendezkedjem be.
Isten nagyon megáldaná ezt a böjti időszakot, ha ma elkezdenénk ezt a rendtevést. Mi az, amit abba kell hagyni, s mi az, amire mától kezdve nagy hangsúlyt kell tenni. Átrendezni az életünket.
Egy rövid metaforával hadd szemléltessem: kevesebbet koptatni azt a fotelt, amelyikben a tévé előtt ülünk és többet koptatni a nadrágunkat a térde táján, amikor leborulunk az Isten előtt. Ez a böjt. És nem veszítünk ezzel, ha valóban van lelki igényességünk, és ha szeretnénk növekedni a Krisztusban.
Mert ez a másik, amit mond: ne csak gyökerezzetek meg, hanem épüljetek fel a Krisztusban. Az életünk láthatatlan részére sokkal jobban figyeljünk oda, a Krisztussal való lelki kapcsolat erősítésére, de az életünk látható részében is legyen növekedés, gyarapodás, fejlődés. Ne csak a szívemben szeressem a családom tagjait, ők azt érezhessék is, legyenek ennek látható jelei, hogy szeretem őket. Ne csak a szívemben higgyek Jézusban, hanem tudjak róla beszélni is másoknak. A látható részben is legyen növekedés és gyarapodás.
Ahol ilyen növekvő, gazdag lelki élet van, ott ennek biztos jele az apostol szerint a hálaadásban való bővölködés. Egyszerre kezdi látni a hívő, milyen gazdag. Mennyi mindent adott és ad Isten. Hogy milyen nagy nyereség az Istenfélelem megelégedéssel. Hogy ebből a gazdagságból mennyi mindent tovább lehet adni másoknak. És milyen nagy szükségük van éppen erre a gazdagságra azoknak, akik között élünk.
Kiemel Isten a szakadatlan elégedetlenség, zúgolódás, követelőzés, vele szembeni szemrehányás mélységéből, és elkezdünk bővölködni a hálaadásban. És a hála lesz minden cselekedetünk indítéka, motivációja, az Isten iránti nagy-nagy hála. Így juthatnak el a fiatal kolosséi hívők és juthatunk el mi is régi meg kezdő hívők arra, amit az apostol itt mond, és ez egy fricska azoknak a szemtelen tévtanítóknak, akik ott kellemetlenkedtek nekik: „Eljutunk a teljes bizonyossághoz vezető ismeret egész gazdagságára, az Isten titkárnak, Krisztusnak az ismeretére.”
A mennykő itt csapkod körülöttünk. Szellemi viharokban gazdag időszakban élünk. Nem kell kétségbeesni. Az a fa, amit Isten ültetett, kibírja a viharokat. Csak gyökerezni kell. Kapaszkodni Őbelé. Engedni, hogy Ő adjon növekedést, erősödést, és akkor elmondhatjuk az énekkel együtt: Véled állom a vihart.
Befejezésül hadd olvassam fel azokat a jelzős szerkezeteket, amik sorjáznak ebben a rövid szakaszban. Csodálatosan szép kifejezéseket halmoz itt az apostol. Ezt írja: bátor szív, igaz szeretet, teljes bizonyosság, az ismeret egész gazdagsága, szilárd hit, bőséges hálaadás. Most nehogy azt mondjuk: sajnos egyik sincs meg bennem. Meg én erre képtelen vagyok. Tudhatnánk már, hogy magunktól képtelenek, de nem magánvállalkozás a keresztyénség, hanem meg lehet tanulnunk Isten kegyelméből élni.
A mi dolgunk az, hogy elfogadjuk a Krisztus Jézust, és vele életközösségre lépjünk. A mi dolgunk, hogy komolyan vegyük, hogy Ő Úr, és kezdjünk el neki mától kezdve abban is engedelmeskedni, amiben eddig nem tettük. Ő pedig eközben elhalmoz ajándékaival. Egyszer csak csodálkozunk, hogy én, aki nyuszi természetű vagyok, bátor szívvel tudtam viselkedni egy helyzetben. Hogy én, aki viszonylag keveset ismerek még Jézusról, azt a keveset világosan el tudtam mondani valakinek egy beszélgetés közben. Hogy én, aki mindig, mindent megkérdőjelezek, meg néha erényt is csinálok a kételyből, egyre bizonyosabb leszek abban, hogy ami meg van írva, az igaz, és ezt ezzel a meggyőződéssel tudom képviselni. Szilárd a hitem, és ni csak, ugyanolyan körülmények között bővölködöm a hálaadásban.
Ez Isten munkája. Így tud érlelni, átalakítani, gazdagítani bennünket, és viharos időkben is így őriz meg és ad győzelmes keresztyén életet. Ehhez a felszínes testi élet helyett intenzív lelki életre van szükség. A házi feladat ez: „Gyökerezzetek meg és épüljetek fel Őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.”