Cseri Kálmán

A múlt vasárnap elhangzott prédikáció általában a beszédről szólt. Elítélte az üres és ártó beszédet. Felhívta a figyelmünket, hogy a szó nem a nyelvünkön születik, hanem mélyebben, a szívünkből származik. Hiszen amivel tele van a szíve valakinek, az csordul ki a száján. Ezért ha valaki tiszta és tartalmas beszédre törekszik, akkor a szívét kell megtisztítania és tartalommal megtöltenie. Ezért is fontos, amit Jézus Nikodé​musnak mondott: „Szükséges újonnan születnetek.” Minden egyéb csak kozmetikázás, ahogy hallottuk az igehirdetésben. Az igazi változást a beszédünkben is a szívünk megváltozása okozhatja.
Ezt, hogy üres és ártó beszéd, szeretném még kiegészíteni most röviden azzal, hogy szennyes beszéd. Mi súlyos nyelvromlás tanúi vagyunk. Ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy az emberek többsége egyre kevesebb szóval, egyre felszínesebben, pontatlanul, hebehurgyán fejezi ki magát. Nemcsak abban mutatkozik meg, hogy még a hivatásos beszélők között is (rádióban, televízióban) egyre többen vannak, akik magyartalan hanglejtéssel szólnak. Tehát nem ismerik a pontot, azt, hogy a mondat végén leviszem a hangomat, hanem a mondat végén is felkapják, és lesz belőle idétlen, éneklő, a hallgatót kifárasztó beszéd, ami végképp nem jellemző a magyar hanglejtésre. És nemcsak abban mutatkozik meg, hogy telerakjuk a mi szép, magyar nyelvünket idegen szavakkal, főleg angol kifejezésekkel, amiknek megvan a pontos magyar megfelelőjük is, csak venni kellene a fáradságot, hogy Magyarországon magyarul beszéljünk és ne idegen majmolók legyünk, hanem abban is megmutatkozik ez a nyelvromlás, hogy egyre szennyesebb a beszédünk.
Egyre természetesebbnek tartják emberek azt, hogy úton-útfélen, televízióban és újságokban, színpadon és baráti társaságokban szennyes, trágár kifejezéseket használnak, és ennek során — sokszor úgy, hogy már észre sem veszik — az élő Isten szent nevét is gyalázzák. Ez pedig egyáltalán nem ártalmatlan jelenség, mert Isten világosan megmondta, hogy aki az Ő nevét hiába felveszi, azt Ő megbünteti. Az Isten nevének hiábavaló használata, sőt a beszennyezése, a mocskos környezetben való emlegetése súlyos bűn, ami büntetést von maga után. És vajon egy káromkodós nemzet mi jót remélhet az élő és igazságos Istentől?
Csiha Kálmán erdélyi püspök úr írja le az ausztráliai útjáról szóló beszámolójában, hogy ott igen ritka a káromkodás, Isten nevével pedig végképp nem káromkodnak. Egyszer az történt, hogy angolul jól tudó magyar utazott a villamoson, a lábára tapostak, és elkezdett káromkodni úgy, hogy magyar káromkodásokat angolra fordított. A villamost megállították, kiürült. Hoztak neki egy pohár vizet, orvost hívtak, mert azt gondolták, megbolondult.
Sajnos ettől nem mentesek még azok sem, akik meg-megfordulnak egyházi körökben. A megelőző héten a gyülekezet fiataljaival voltam csendeshéten, és a játék hevében, az indulatok elszabadulása idején ömlött a tizenévesek száján a szennyes beszéd, az Isten nevének a káromlása is. Ezek a fiatalok a ti gyermekeitek és unokáitok. Bizonyos vagyok benne, hogy nem ti tanítottátok otthon erre őket, de ilyen világban élünk, ahol ez ragad, és otthon megfelelő módon védekezni kell attól, hogy ilyenné váljék a gondolkozásuk és a beszédük. Ez külön feladat, amire oda kell figyelni.
Nos, ennyit az üres, az ártó és szennyes beszédről.
Múlt vasárnap tehát a beszédről úgy általában hallottunk. Pál apostol azonban itt a kolosséi hívőknek nem általában a beszédükre nézve adott utasítást, hanem egészen konkrétan a Jézusról való beszédükre, az úgynevezett bizonyságtételre ad nekik világos, határozott útmutatást.
Hadd olvassam el még egyszer az egészet: „Imádkozzatok értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, hogy úgy tudjam azt világossá tenni, ahogy nekem beszélnem kell. Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.”
Itt arról van szó, hogy megkérdezik a hívőket, és a hívőknek helyesen kell tudniuk felelni a Jézus Krisztusra vonatkozó dolgokról. Itt tehát elsősorban erről van szó, hogy mi jellemezze a hívő bizonyságtételét. Van ebben a mondatban egy olyan kifejezés, aminek a fülünk számára egyre kedvesebbnek és drágábbnak kell lenni. Ez pedig: a kívülállók. Tehát, akik még nem voltak tagjai a kolosséi gyülekezetnek. Akik még pogányok voltak és nem ismerték meg Jézus Krisztust. Mi ilyenek között élünk, akik nem ismerik Jézus Krisztust, kívülállók, de a kívülállók nekünk, hívőknek, nagyon drágák, szeretjük őket, és szeretnénk megmutatni nekik az élő Istenhez vezető utat, hogy ők boldog emberek legyenek.
Mit ír erről az apostol ebben az igében?
Először azt, hogy nemcsak az apostolnak és munkatársainak feladatuk az, hogy a kívülállókat Jézus Krisztushoz hívogassák, hanem minden egyes kolosséi hívőnek. Ez mára is érvényes: minden igazi Krisztus-tanítvány nagy kiváltsága és Jézustól kapott kötelessége, hogy az Isten nélkül élő embereknek nagy szeretettel mutassa az Istenhez visszavezető utat. Hogy meg tudjuk mondani világosan, érthetően, miért szükséges és miért lehetséges újjászületnie mindenkinek. Mindezt pedig azért kell, hogy tegyük mi hívők, mert ez Jézus világos parancsa, és mert a kívülállók iránti felelős szeretet erre indít bennünket.
Nem statisztikai motivációja van a bizonyságtételnek. Tehát nem azt akarjuk, hogy többen legyünk mi, úgynevezett keresztyének, hanem azt akarjuk, hogy az Isten nélkül élő emberek, amilyenek mi, most már hívők is voltunk, visszataláljanak Istenhez, megismerjék benne szerető mennyei Édesatyjukat, megtanuljanak az Ő dicsőségére élni, így értelmes földi életük és örök életük legyen.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy hitetlen, de hiszékeny és tudatlan világban élünk. Az emberek többsége semmit nem tud Istenről, vagy semmi hiteleset, pontosat nem tud róla. Mindenféle ostoba elképzelés, badar, torz fantáziálás él sokaknak a szívében az élő Istenről. Ugyanakkor mindenkinek Őreá van szüksége. A legtöbb szívben ott van a vágy is Isten után, csak ezt sem tudják a legtöbben, hogy ők Isten után vágyakoznak.
Olyan sokszor előfordul, hogy emberekkel beszélgetve elsorolják szükségeiket. Mire lenne szükség, mi lenne az, amiről gondolják, hogy megoldást jelentene. Nyugodtan behelyettesíthetném sorban mind: Isten, Isten, Isten. Végre egy kis nyugalomra, békességre vágyik. Hogy megszabadulhatna a lelkiismeret-furdalástól. Hogy ne kellene félni se az élettől, se a haláltól. Tudnám sorolni az igehelyeket, hogy pontosan ezt mondja Isten igéje: aki az élő Istent megismeri, az nem fog félni az élettől és a haláltól, és így tovább.
Egy Isten nevű üresség van mindenkinek a szívében addig, amíg meg nem találja az élő Istenben mennyei atyját. Őhozzá vágyik mindenki, csak azt sem tudja, hogy Őhozzá vágyik, és hogy Őreá lenne szüksége. Ezt kell nekünk nagy szeretettel megmondanunk, miközben az életünk eleven illusztrációja kell, hogy legyen annak, amit erről mondunk.
Hadd idézzem újra azt a mondatot, ami mélyen a szívembe vésődött, amit egyszer egy régi, keletnémet uszodában láttam több méteres betűkkel kiírva: wer nicht rettet, tötet — aki nem ment, az öl. És mi nem akarunk gyilkosok lenni. Nem akarjuk benne hagyni a halálban azokat, akik a halálba születtek, mint ahogy mi is abba születtünk eredetileg. Ha minket már Isten szeretete kimentett onnan, akkor a szívünkből fakadó vágynak kell lennie, hogy másoknak is elújságolom, hogy ki lehet menekülni. Ezen az úton lehet kimenekülni: Jézus a megmentő. Ez mindannyiunk feladata, nemcsak a nagy Pálé és munkatársaié.
A második, ami kiderül ebből az igéből, hogy egyáltalán nem mind​egy, hogy ezt mikor és hogyan végezzük. Azt mondja az apostol: ezt jókor és jól kell végezni. „Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.”
Ha elhangzik egy világos kérdés, arra tudjatok világos választ adni. Nem szóömlennyel leönteni azt, aki kérdezett, elbeszélve a kérdése mellett, hanem kérdésre feleletet adni. Minél rövidebben, minél világosabban. Erre egy életen át készülnie kell a hívőnek, és mégis ott adott esetben Isten Szentlelke fogja megadni a helyes választ. Meg kell tehát találni a megfelelő időt, és tudni kell a megfelelő módot.
Egy fiatalember utazott a vonaton. Az egyik állomáson felszállt egy idősebb hívő férfi. Feltűnt neki, hogy ez a fiú rendkívül szomorúan, mozdulatlanul mered maga elé. Megszólította: Ha maga ismerné az Úr Jézust, akkor tele lenne a szíve örömmel. Mert Ő ám a világ ura és Ő minden benne hívőnek örömöt ajándékoz. És mondta, mondta mindazt, ami igaz, csak amikor a végére ért, ez a fiú ennyit válaszolt: az édesanyám temetéséről jövök. Nekem ő jelentette a legtöbbet ezen a földön. Bocsássa meg, ha nincs kedvem most mosolyogni.
Vajon bölcs volt az a bizonyságtétel? Minden igaz volt, amit mondott, csak nem jókor és nem jól. Ha már ő kezdeményezni akart, ha már feltűnt neki a másik szomorúsága és jó, ha feltűnik, akkor egy hívő ember ilyenkor imádkozni kezd: Uram, van itt valami feladatom? Megkérdezzem vagy ne? De hogy kérdezzem meg? Akkor lehetett volna valahogy így kezdeni: Ne haragudjon, ha megszólítom, de úgy látom, szomorú. Van valami különös oka, vagy csak fáradt? És akkor így derült volna ki, honnan utazik haza, és ebből beszélgetés lett volna. Az előbbiből nem lett beszélgetés. Nem mindegy tehát, hogy mikor és hogyan.
Azt mondja az apostol: jót mondjatok, tartalmilag tiszta legyen, ige legyen, de jókor és jól. Alapigénkben ez a három szó lüktet: jót, jókor, jól — és akkor tudunk sokat használni másoknak. Ezért van itt szükség erre a bölcsességre, amivel kezdődik a mai igénk: „bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt…” Mert egy elmulasztott bizonyságtétel ugyanolyan bűn, mint egy rosszkor és rosszul elmondott úgynevezett bizonyságtétel. Ezért mondja azt is: mulasztani sem szabad, mert áron is megvegyétek az alkalmakat, és a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. De ezzel a bölcsességgel.
Mit jelent az: jókor? Például azt: amikor megkérdeznek, akkor legyek kész válaszolni. Ez egyértelmű. Megkérdeztek, erre világosan mondanom kell valamit.
Péter első levele 3. részében olvassuk ezt a világos útmutatást, hogy mikor hangzik jókor a bizonyságtétel. „… legyetek készen mindig számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek…” (15-16. vers).
Legyetek készek számot adni, ha számon kérik a bennetek levő reménységet. Temetésről utazik haza a család meg a baráti kör, és valaki megkérdezi a villamoson az egyik hívő hozzátartozót: Hogyan csináljátok ti, hívők azt, hogy sose estek kétségbe egy haláleset kapcsán? Pedig az a hívő férfi is a zsebkendőjéhez nyúlt és könnyeit törölgette a közvetlen hozzátartozója temetésén, de egy kívülálló észreveszi, hogy ez másként sír. Valahogy az egészet másként éli át. Hiányzik belőle a kétségbeesés. És hiányzik bizony! Nagyon jó, hogy ezt észrevette, és észre vehette. Ez tipikusan olyan helyzet, hogy megkérdezték. Akkor elmondja, hogy mit hisz ő Jézus feltámadásáról, egyáltalán mit tanít a Biblia életről, halálról, örök életről. Nem kell hosszú előadást tartani ott a villamoson, meg sehol sem. De néhány világos, hitvalló mondat sokat segíthet. Jót mondott, igét mondott, jókor, mert megkérdezték. Most már csak az a fontos, hogy jól is mondja el. Megfelelő módon.
Egyszer belecsöppentem egy beszélgetésbe, ahol emberek a csajokról meg a nőkről beszélgettek, beleértve a feleségüket is. Nekem szememszám elállt, hogy lehet így beszélnie egy férfinek a saját feleségéről? Aztán megkérdeztek engem is. Mióta vagyunk házasok? Kiderült, hogy harmincegynehány év után is szerelmes vagyok a feleségembe. Ugyan, ne hülyéskedj már! — mondta valaki. Mondtam, kénytelen vagyok beismerni, nem tehetek róla, de mindenképpen szeretem őt. Jobban, mint harmincegynehány évvel ezelőtt, mert azóta sok mindenen együtt mentük át. Szó szót követett és rákérdeztek konkrétan dolgokra. Olyan jó volt a kérdésre válaszolni. Őszinte, egyszerű választ. Hogyan oltja Isten a szeretetet az ember szívébe. Hogyan bocsáthat meg egymásnak két ember, mert akarva-akaratlan vétkezünk a házasságban is egymás ellen. Miért könnyebb megbocsátania annak, aki naponta az Isten bocsánatából él, és így tovább.
Nem tartottam házasságápolási előadást, de a kérdésekre igyekeztem válaszolni. Jó volt érezni, hogy nem én rángattam elő a témát, meg nem én gyűjtöttem nagy bátorságot, hogy miután ilyen tiszteletlenül beszéltek a nőkről, majd elmondom, hogyan kell arról gondolkozni. Megkérdeztek, akkor viszont készen volt valamiféle válasz. Nem sablonokat kell mondanunk, de készeknek kell lennünk kérdésekre válaszolni. Ezt a készséget kéri rajtunk számon Isten, amiről az 1Péter 3,15-16. rész szólt. Legyetek készek megfelelni.
Jó lenne, hogy egyetlen hívő se érezze kényszernek, kötelességnek a bizonyságtételt, amit teljesíteni kell. Az egy nagy lehetőség. És ha Isten felkínálja a lehetőséget, elhozza az alkalmat, akkor legyek készen számot adni a bennem levő reménységről. Ne szégyelljem Krisztust és az evangéliumot. Legyek bizonyos abban, hogy amit az ige alapján mondani fogok, az igaz, akkor is, ha akárhogyan fogadják.
A harmadik pontosan erről szól: hogyan. Mit jelent az: jól beszéljünk Jézus Krisztusról?
Van itt egy mondat, amit nehéz lefordítani magyarra, és amit, ha az Újszövetség eredeti görög szövegét olvassa az ember, akkor elgyönyörködik abban, hogy milyen szépen van az megfogalmazva. Ez pedig ez a mondat: „Beszédetek legyen mindig kedves…” Minden szó külön hangsúlyos, és nem véletlen, hogy éppen az szerepel ott a Bibliában. A beszédnek a kifejezésére sok szava van a görögnek. Az a szó, ami itt szerepel, majdnem mindig Isten beszédére, Isten igéjére vonatkozik. Ez pedig a logosz szó. A ti logoszotok…
Amikor a János evangéliuma elején olvassuk, hogy „Az ige testté lett és lakozott közöttünk”, ott a logosz szó van. Vagy amikor még előbb, az első versekben minden mondatban előfordul ez a szó: „Kezdetben volt az ige és az ige Istennél volt és Isten volt az ige” — itt mindenütt a logosz szó van. Ez tartalmi kérdés. Ezzel arra hívja fel Pál a gyülekezet figyelmét, hogy amit ti mondotok, az ne akármilyen beszéd legyen, hanem ige legyen. Valóban Istentől elkért mondanivaló. Mindig újra merjetek alázatosan imádkozni azért, hogy „nyissa meg előttetek az ige ajtaját, hogy szólhassátok a Krisztus titkát”, ami előttetek is titok volt addig, hogy valóban Isten szólhasson rajtatok keresztül. Ez tartalmi feltétel.
Mit jelent, hogy legyen kedves? Ez még érdekesebb, ahogy ott görögül van, mert az a szó szerepel, hogy kegyelem, karisz. Ennek van egy melléknévi változata, ami valóban azt is jelenti, hogy kedves, kellemes. Itt azonban a főnév, kegyelem, szerepel. Sőt egy -ban, -ben elől​járóval. A ti beszédetek legyen mindig kegyelemben. Ez magyarul nem érthető, de a görög nyelvnek a szellemiségét ismerve, ezt pontosan lefordítva, azt jelenti: kegyelembe ágyazva. A kegyelem lelkületével mond​játok el mindig a kívülállóknak azt, amit mondanotok kell. Tehát soha nem ítélkezve, nem megvetően, kioktatóan. Nem valamiféle úgynevezett hívő gőggel, hanem az Isten kegyelmes lelkületével. Azzal a kegyelemmel, amiből ti is kaptatok, amiből éltek. Ezzel a megértő szeretettel közeledjetek mindenkihez, és akkor lesz igazán ereje annak, amit mondotok. A kegyelmet hirdessétek — kedvesen. A ti beszédetek legyen mindig logosz. Nem emberi bölcsesség hitető beszéde — ahogy az 1Kor. 2. részben írja az apostol —, hanem Istentől elkért ige.
Ráadásul azt mondja: mindig. Beszédetek legyen mindig kedves és sóval fűszerezett. Miért fontos, hogy mindig?
Azért, mert nem mindig kedvesen fogadják. Sőt, sokszor már a kérdést sem kedvesen teszik fel. Éppen az elmúlt hetekben, ezeken a csen​desheteken bőven volt részem ebben. Vannak kötekedő, provokáló emberek, akik kellemetlenkedni akarnak azzal, hogy látszólagos érdeklődést mutatva feltesznek nehéz kérdéseket. Na, erre mit mond az ürge? És kárörömmel lesi, hogy nem fog rá tudni mondani semmit. Mert ha ezt fe​leli, azért rossz, ha azt mondja, azért rossz. Emlékezzünk arra, hogy Jézusnak hányszor tettek fel kiagyalt, gonosz kérdéseket. Ő mindegyikre válaszolt. Egyszer volt kivétel, hogy visszakérdezett, és mivel az Ő kér​désére nem tudtak válaszolni, azt mondta: akkor én sem mondom meg, milyen hatalommal cselekszem. Ott annyira nyilvánvaló volt a képmutatás, hogy ott ezt le akarta leplezni. Egyébként a legkötekedőbb kérdésre is szeretettel válaszolt. Itt erre hívja fel a figyelmünket a bizonyságtevéssel kapcsolatban Isten igéje. Akkor is ezzel az irgalmas lelkülettel.
Nem könnyű ez, de az az Isten, aki megadja a szánkba a mondanivalót, megadja a szívünkbe ezt a szeretetet is, hogy így fogunk tudni, ha kell, egyoldalúan is kedvesek maradni, és a lesz a mi beszédünk valóban kedves, még sóval is fűszerezett, ami azt jelenti ízes, szellemes, hogy mindenkinek helyesen tudjunk megfelelni.
Azért olvastam fel az elején a Cselekedetek Könyve 8. részéből azt a történetet, mert az jól szemlélteti, hogyan gyakorolta ezt például Fülöp diakónus, akinek Isten Lelke azt mondta, hogy a Jeruzsálemből a Gázába vezető elhagyott úton megy egy szekér (a hintó túlzás, mert gondoljunk azért a tömör fakerekű régi szekerekre), azon ül egy előkelőség, az etióp pénzügyminiszter, és olvassa Ézsaiás prófétát. Menjél oda és mondj neki valamit. Mit? Azt majd ott megmondom neked. Isten így vezeti az övéit.
Fülöp nem okoskodott, ment. És kiderült, hogy ez a pénzügyminiszter lelkileg igényes ember volt. A maga sokistent-imádó, bálványt tiszte​lő világában hallott Izráel láthatatlan Istenéről, aki állítólag teremtette az egész világot, aki nemcsak a földnek, hanem a mennynek is ura, aki kihozta az Ő népét a rabszolgaságból, áthozta a Vörös-tengeren — fantasztikus. Ki ez az Isten? Az ő isteneik nem tudnak ilyeneket tenni. Egyáltalán az ő isteneik semmit nem cselekednek. Vállalta ezt a rendkívül fárasz​tó, kényelmetlen, hosszú utat, több mint ezer kilométer oda, aztán vissza.
Nem tudjuk, mit csinált Jeruzsálemben, azt tudjuk, hogy a jeruzsálemi iratterjesztésben vásárolt egy Ézsaiás tekercset. Ez vagyont érhetett akkor, és azonnal olvasni kezdte ott a rázós szekéren. Éppen az 53. résznél volt, amikor Fülöp odament. Fülöp megkérdezi: ez nehéz könyv, amit olvasol, világos minden részlete? Megörül a komornyik. Dehogy világos, meg tudod magyarázni? És elkezdi azon a mondaton, ahol elakadt. Hirdeti neki Jézust.
Fülöp nem úgy segít ezen a komornyikon, mint ahogy a múltkor hallottam egy „modern”, inkább azt mondanám modernkedő bizonyságtételt kezdődni, hogy: Figyelj, haver! Magas ez neked, úgye nem érted? Majd elmagyarázom. — Ez a rossz bizonyságtétel, és az a jó, ahogy Fülöp kezdi. Azt mondja: ez nehéz könyv, minden részletét érted, vagy segíthetek? Ez kinyitja a másik szívét, és azt mondja: segíts, éppen elakadtam. És ott kezdi el, ahol elakadt a másik, de megérkezik Jézushoz. Nem mindjárt azzal kezdi, hogy te öreg, tudod-e, hogy Jézus érted is meghalt? Ki az a Jézus? Miért halt meg? Hogy jövök bele a képbe? Ki ez egyáltalán, aki megszólít engem? Ez ilyen reakciókat vált ki. De ha valaki azzal kezdi, amivel a másik éppen küszködik, de megérkezik Jézushoz, ez a jókor és jól elmondott bizonyságtétel.
Persze van olyan is, hogy nincs idő hosszan kifejteni, hanem egy világos csattanós kérdésre egy világos csattanós mondat a válasz. A filippi börtönőr azt kérdezi Páltól: „mit cselekedjem, hogy üdvözüljek?” Pál azt mondja: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz.” Nem spekulál Pál, jaj, ha most hallja először Jézus nevét, azt sem tudja, ki Ő. Most magyarázzuk meg? Nem magyarázunk semmit. Világos kérdésre világos választ. Ha majd nem érti, akkor megkérdezi, és akkor az újabb kérdésre újabb válasz.
Sokféle formája van annak, hogy jókor és jól. Csak az a fontos, hogy mind a három együtt legyen: jót — Istentől elkért igét, jókor — az elkészített alkalommal, jól — vagyis az irgalmas, szerető, mentő, megértő lelkülettel mondjuk másoknak.
A Kolosséi levélnek az érdemi része ezzel fejeződik be. Ha Isten segít minket, két hét múlva a befejező szakaszt tanulmányozzuk majd, ahol a köszöntések vannak. Az sem üres szöveg, annak is sok gazdag üzenete lesz.
Érdemes most visszatekintenünk nagy vonalakban, hogy az első két fejezetben Pál felragyogtatja Krisztus páratlan nagyságát. A harmadik fejezetben arról szól, hogyan lehet levetkőznie a hívőnek a maga romlott természetét és felöltöznie Krisztust. A negyedik fejezetben ezeket a praktikus tanácsokat és utasításokat olvastuk: hogyan beszéljen a hívő Istenhez, hogyan imádkozzunk, s hogyan beszéljen a hívő Istenről, mégpedig a kívülállókra különös tekintettel, vagyis adjuk tovább azt, amit mi is úgy kaptunk.
A Tesszalonikai levél első fejezetében olyan szépen alliterál magyarul ez a kifejezés, hogy tőletek terjedt tovább az evangélium. Lényegében erről van itt szó. Akik már kaptátok és megmentett titeket az evangéliummal Jézus, adjátok tovább. Tőletek terjedjen tovább. Jót, jókor és jól mondjátok. Legyen bennetek ez a készség, hogy bármikor, bárkinek szívesen elmondom, hogy mit hiszek, miért hiszek, és szeretettel ajánlom neki is azt az utat, ami az életre vezet.
Egy ilyen általános mozgósítással fejeződik be tehát a Kolosséi levélnek ez a szakasza. Nos, aki hívő, talpra! Nyissa ki a száját, és azt mondja, amit ott kell, akkor szólaljon meg, amikor Isten elkészíti az alkalmat, és mindenképpen ezzel a lelkülettel mondja, amire a kegyelem jellemző.

Kalauzunk szerint a Zsoltárok Könyvét olvassuk, és most értünk végére ennek a leghosszabb zsoltárnak, a 119.-nek. Csaknem két héten át ennek a gondolatai voltak a lelki táplálékunk.
Ha eredetiben olvastuk volna, akkor feltűnt volna, hogy nyolcsoronként más-más betűvel kezdődik minden sor. Mégpedig a héber abc mássalhangzóinak a sorrendjében. Tehát az első nyolc sor a-val kezdődik, a második nyolc b-vel és így tovább. Szokták arany ábécének is nevezni. Mivel a héberben huszonkét mássalhangzó van, huszonkétszer nyolc száz​hetvenhat, ezért százhetvenhat verse van a Bibliában.
Mivel Szenci Molnár Albert, amikor a zsoltárokat magyar nyelvre átültette általában két bibliai verset foglalt össze egy énekversbe, ezért az énekeskönyvünkben a 119. zsoltárnak nyolcvannyolc verse van, mert a százhetvenhatnak a fele nyolcvannyolc.
A tartalma elejétől a végéig Isten igéjének a hasznáról szól. Mire való Isten igéje? Mi hasznát veszi az, aki azt tanulmányozza, gondolkozik rajta, sőt ahhoz igazítja az életét?
Nyolc különböző kifejezést használ ez a zsoltár arra, hogy Isten igéje. Ilyen kifejezések: döntés, utasítás, rendelkezés, ige, parancs, beszéd, intés vagy intelem. Mind a nyolc az írott igére, az akkor már megvolt Bibliára vonatkozik. Arról szól tehát ez a leghosszabb zsoltár, hogy a Biblia-tanulmányozásnak, az elmélyült, komoly igetanulmányozásnak milyen gyümölcsei, milyen haszna van a hívő életében.
Három fejezetre osszuk azt, amit erről ma mondani szeretnék:
Mit tesz a hívő ember az igével?
Mit tesz az ige a hívővel?
A komoly igetanulmányozásnak mi az a sajátos gyümölcse, eredménye, amit Jézus is fontosnak tartott?
1. Mit tesz a hívő az igével?
Újra és újra megvallja a zsoltáríró, hogy törekszik megismerni Isten igéjét. Ez az első lépés: ismerjük meg Isten gondolatait, Isten akaratát és ezen keresztül Őt magát. Mégpedig nemcsak felszínesen, napi három és fél percben, hanem azt mondja, hogy ha álmatlan éjszakái vannak, akkor még éjjel is azon az igén gondolkozik, amit már ismer. Amit már olvasott vagy hallott, de úgy érzi, hogy csak a felszínen kapirgál. Mélyebben szeretné megérteni. Szeretné, ha a fejéből leszivárogna az ige a szívébe. Ha áthatná az egész lényét: testét, lelkét, és meghatározná a gondolkozását is, a cselekedeteit is. Törekszik megismerni az igét. Gyakran találkozunk ilyen kifejezésekkel: teljes szívemmel keresem a te igédnek a mondanivalóját.
Ezsdrás jutott eszembe, aki a fogság utáni nép lelki vezetője volt, és azt olvassuk róla a 7. rész 10. versében, hogy „Ezsdrás pedig erős szívvel törekedett keresni és cselekedni az Úrnak törvényét, és tanítani Izráelben a rendeléseket és parancsolatokat.”
Nem azzal kezdődött, hogy tanítani akarta, noha az volt a feladata. Hogy tudná tanítani anélkül, hogy a maga számára erős szívvel, naponta, újra és újra el ne mélyedne benne? De még ezután sem azonnal következik a tanítás, hanem azt mondja: kereste és cselekedte. Amit megértett Isten akarataként, azt elkezdte tenni, és utána beszélt róla másoknak. Így volt annak hitele, így volt a tanítása mögött az életének a hitelesítő pecsétje.
Jellemző-e ez ránk? Erős szívvel, tehát mindennap legyőzve a magunk lustaságát, a halogatást, az önhittséget, hogy ismerem, mert olvastam, mindenféle ilyet legyőzve naponta, erős szívvel törekedni megismerni. Amit abból megértettünk, cselekedni, és utána majd Isten ad nekünk szót szánknak megnyitásakor. A Szentlélek eszünkbe juttatja azt az igét, ami bekerült a fejünkbe és ott él a szívünkben is, amihez hozzáigazítottuk a magunk életét, és amikor másoknál is annak a szükségét látjuk, hogy ehhez az igéhez kellene igazodniuk, ezzel az alázattal és szeretettel tudunk segíteni rajtuk.
Érdemes azonban megfigyelnünk, hogy miközben a zsoltáros újra és újra beszámol erről, hogy törekszik megismerni, éjjel is azon gondolkozik, s ha éppen van egy szabadnapja (lehet, hogy neki több volt, mint nekünk), egész nap azon elmélkedem… eközben újra és újra könyörög. Azt mondja: engedd, hogy értsem a te igédet. Azt írja: te tanítasz meg engem arra, hogy mi a te akaratod. Én törekszem, de tudom azt, hogy nem az én nagy törekedésem eredménye lesz, hogy megismerem Isten gondolatait, mert azok a számomra hozzáférhetetlenek. Hanem (ahogy arról az utolsó két vasárnap is szó volt) Isten nyitja meg előttünk az ige ajtaját. Én ott állok az ajtó előtt és vágyakozom arra, hogy kapjak a benn levő kincsekből, de Ő fogja megnyitni az ajtót is, az értelmemet is, hogy értsem az Írásokat, Ő nyitja meg a szívemet, mint Lídiáét, hogy komolyan vegyem azt, magamra vegyem és halogatás nélkül, most mindjárt engedelmeskedjem neki. Isten nélkül nem tudjuk megismerni és megérteni az Ő igéjét. Mert Isten Szentlelke az, aki érthetővé, világossá, meggyőzővé teszi számunkra az igét. A Biblia tanítása szerint Isten igéje és a Szentlélek munkája elválaszthatatlan egymástól, és a kettő mindig együtt Istennek a munkája.
Ezért nem értik az újjá nem született emberek igazán mélyen Isten igéjét. Megtanulhatja a Bibliát, mint egy könyvet. Elmondja a tartalmát, ismerheti a benne levő történetek cselekményét — ahogy irodalomórákon szoktuk ezt a kifejezést használni —, de nem lesz neki ige, Isten személyes, meggyőző, kötelező érvényű, vigasztaló, bátorító üzenete. Ehhez már antenna kell, amivel fogjuk ezt az isteni üzenetet. Ez az antenna pedig az újjászületett emberben lakozó Szentlélek.
Az első Korinthusi levél 2. részében Pál apostol részletesen ír erről, amikor azt mondja: „Amit szem nem látott, fül nem halott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek. Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által, mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is. Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke. Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.”
Mi csak biztassuk a még nem hívő, újonnan nem született ismerőseinket is, hogy olvassák a Bibliát. Mert miközben olvassák, aközben formálja át őket Isten, és aközben segíti el őket az újjászületés csodájához, amikor kapják Isten Szentlelkét, és akkor — így szokta mondani majdnem mindenki — egyszerre kinyílik előttük a Biblia. Egyszerre nem egy könyv már a többi között, hanem ez lesz a könyvek könyve, amelyiken keresztül maga Isten beszél hozzánk. Ezért is igaz tehát az, amit Jézus Nikodémusnak mondott: „Szükséges újonnan születnetek.” Enélkül nem érthetjük meg igazán Isten gondolatait.
Aztán ilyenekről ír még, hogyan vágyakozik megérteni Istent. De ezt a vágyat is a Szentlélek gerjeszti az emberben. Azt mondja: megőrzőm a te parancsolataidat, szívembe rejtettem a te üzeneteidet. Mária — Jézus édesanyja — jutott eszembe, aki sok mindent nem értett abból, amit Jézusról prófétáltak neki, de a szívében forgatta a nem értett igéket is, és előbb-utóbb világosságot kaptak ezek az igék. Ne keseredjünk el, ha valamit nem értünk a Biblia olvasása során, hanem forgassuk a szívünkben és kérjük Isten világosságát. Gondoljuk végig újra és újra, és egyszer csak megnyílik az ige.
Még azt is mondja: gyönyörködik Isten beszédében, és ami annál, hogy megismeri, több, beszámol arról, hogy cselekszi, hozzá igazítja az életét. Sőt hirdeti másoknak is. Ehhez már az kell, hogy belsőleg azonosuljon valaki Isten igéjével és vállalja azt a vele szemben ellenállók előtt is. Ne szégyellje a Krisztus evangéliumát. Írja is a zsoltáros, hogy szidják miatta sokan, hogyan lehet így gondolkozni. Hogy lehet ennyire komolyan venni. De azt mondja: ha szidnak is az én ellenségeim emiatt, én ragaszkodom a te igédhez. És még a szenvedések kohójában sem feledkezik meg róla.
Nagy kísértés az mindig, hogy amikor szenvedések törnek ránk, a szen​vedések kössék le minden figyelmünket. Mindig arról beszélünk, mindig azt figyeljük, hogy most könnyebb-e vagy nehezebb. Változik, vagy nem változik az egészségi állapotunk, az anyagi helyzetünk, valakivel a kapcsolatunk. A próbatétel nagyon leköti az ember figyelmét. A zsoltáros azt mondja: nem engedi meg ezt a luxust magának. A szenvedések közepette is az Isten igéje köti le a figyelmét. Az lesz a tanácsadója, és az vigasztalja meg a szenvedéseiben. Mindezt folyamatosan teszi úgy, hogy nem halogatja az igének való engedelmeskedést.
Vajon jellemző-e ránk az, amit a zsoltáros magáról úgy egészen természetesen elmond? Ennyire fontos-e nekünk Isten igéje, ennyire bízunk-e abban, hogy életszükséglet, nélkülözhetetlen nemcsak ahhoz, hogy hitben maradjunk, hanem ahhoz is, hogy értelmes életet éljünk?
2. Mit tesz az ige azzal, aki így viszonyul hozzá?
Azt mondja: „A te beszéded lett nekem tanácsadóm.” Van egy biztos, megbízható tanácsosa. Változik az élet, változnak a körülmények. Újra és újra meglepő, még sosem látott helyzetekbe kerülünk. Dönteni kell. Mit csinálunk? Kapkodunk fűhöz-fához, vagy a régi beidegződések alapján akarunk egészen új problémákhoz viszonyulni. Vagy van nekünk tanácsadónk, akinek elmondjuk őszintén: Uram, én megint tanácstalan vagyok és sokszor voltam már tanácstalan, de te megvilágosítottad az értelmemet, te eligazítottál engem. Alázattal kérlek, hogy most is segíts rajtam, mert nem tudok kiigazodni ebben az egyre kuszább világban, amelyikben élünk.
Azért is olvastam fel éppen ezt a néhány verset, mert itt meg olyanokat mond, ami majdnem dicsekvésnek számít. Ha a mondatokat végigolvassuk, akkor kiderül, hogy nem dicsekszik ő, hanem ténymegállapítás ez.
Azt mondja: „Értelmesebb vagyok a véneknél.” Miért? „Mert megfogadtam igéd utasításait.” Sőt, ilyet mond: Bölcsebbé lettem ellenségeimnél.” Miért? „Mert a te parancsolatodnak engedek és aszerint élek.”
És még ilyet is mond: a tanítóinál is bölcsebbé tette őt Istennek az igéje.
Isten igéje megtanít különbséget tenni. A bölcsesség szó azt jelenti, hogy különbséget tenni igaz és hamis, fontos és mellékes, sürgős és ráérő között, ami a feladatom, vagy amihez semmi közöm, majd más elvégzi. Ezt világosan látom. Isten igéje adja ezt a képességet az embernek. Ezért őrzi meg minden rossz lépéstől.
„A te utasításaid értelmessé tettek, ezért gyűlölök minden hamis ösvényt.” Ez sem egy beképzelt ember dicsekvése, hanem örömmel tapasztalja, hogy mivel látja, hogy ez igaz, ez hamis, Isten igéje azt a készséget is kimunkálja benne, hogy azon menjen, amelyik igaz ösvény, és rá ne tegye a lábát arra, amelyik hamis, még akkor sem, ha az nagyobb ígéretekkel kecsegteti. Megőrzi tehát a hamisságtól.
Többször említi, hogy ellenségei csapdát állítottak neki és azt ügyesen álcázták. Isten igéje tette képessé, hogy felismerte a csapdát, nem gyalogol bele. Ki lehet azt kerülni.
Amikor imádkozni kezd, akkor derül ki, mennyi haszna van annak, hogy Isten igéjét komolyan tanulmányozza. Azt mondja: „Taníts, oktass, vezérelj engem. Fordítsd el szemeimet minden hamisságtól, hajtsd oda szívemet temagadhoz.”
Talán a legnagyobb és alapvető, amikor azt vallja meg: „A te beszéded megelevenített engem.” Vagyis halottból élő lett, életre támasztott. Teljesen újszövetségi hang.
A Jakab 1,21-ből ismerjük az igét: „Szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, mert az megmentheti az életeteket. Vagy az lPéter 1,23-ban azt olvassuk: „Nem romlandó magból, hanem romolhatatlanból születtetek újjá, Isten igéje által.” Isten igéje adja nekünk az új életet.
És megvigasztal nyomorúságomban, — és szinte refrénként visszatér ez a vallomás: „A te igédben van reménységem.”
Ma egyre több reményvesztett emberrel lehet találkozni. Én legalábbis egyre több ilyennel beszélgetek. Aki Isten igéjét komolyan veszi, Isten ígéreteit igaznak tartja és tud várni azok teljesedésére, az reménytelen körülmények között is reménykedő ember marad. Túllát a minden idők nyomorúságain és látja azt az Istent, aki ígéretet tett. Tudja, hogy Ő igazmondó Isten és türelmesen várja ígéreteinek teljesedését.
Mivel ennyi mindent elvégez az ige a hívőben, ezért vallja azt, hogy számára értékesebb Isten igéje az aranynál, még a színaranynál is. Többet ér mindez, mintha nagy gazdagsága lenne, mert a nagy gazdagság nem vigasztalja meg a nyomorúságban, a nagy gazdagság nem tartja vissza a csapdáktól, a nagy gazdagság nem ad neki reménységet, mert ugyanúgy elcsüggedhet. Többet ér minden aranynál. És azt, amire Jézus hivatkozott, vall​ja ez a zsoltár is, hogy minden elmúlik egyszer, de az Isten beszéde megmarad örökké. Az örökkévaló igazság.
Aztán részletesen beszél arról, hogy Isten az Ő igéjével nevel minket. Ilyen szemléletes metaforákat használ, hogy kinyitja a szemünket, élessé teszi az elménket, segít helyesen dönteni és megtanít Isten kedve szerint élni. Tehát nemcsak ismereteket gyarapít az ige tanulmányozása, hanem az Istenbe vetett bizalmunkat is frissen tartja és erősíti, és tettekké, cselekedetekké is válik.
Ennek a második szakasznak a végén azért azt a kérdést tegyük fel, hogyan beszél Isten az emberrel? Ezt sokan nem értik vagy félremagyarázzák.
Isten szólt hozzám. Hogyan? Nem úgy, ahogy mi szólunk egymáshoz. Amit Isten mond, azt nem a dobhártyámon keresztül hallom meg, hanem miközben olvassa valaki az Ő igéjét, gondolkozik azon, hallgatja az ige magyarázatát, Isten olyan gondolatokat, olyan indításokat ad neki, amikről az illető maga is bizonyosan tudja, hogy ezeket Isten adta neki. Nem véletlenül jutott eszébe, nem az ő kútfejéből pattant ki, hanem ezt a gondolatot és ezt az indítást Isten adta, és ez menet közben ki is derül.
Isten tehát nem látomásokon keresztül beszél ma velünk, nem eksztatikus állapotban jelenti ki magát, nem ad új kijelentést ahhoz képest, ami a Bibliában van — ez mind a három gyakori és súlyos tévedés. Isten az írott igén keresztül beszél a hívővel úgy, hogy miközben azt így tanulmányozzuk, egyszer csak az jut eszünkbe, hogy…, egyszer csak arra leszünk készek, hogy… — és így tanít, nevel, vezet és használ bennünket.
3. Mi az a különleges eredménye annak, ha valaki folyamatosan, elmélyülten, igényesen, hittel tanulmányozza Isten igéjét? Az, amit Jézus így fogalmazott egyszer, hogy megtanul Isten szerint gondolkozni. Vagy más szavakkal: megtanul igeszerűen gondolkozni. Mit jelent ez?
Isten igéjének van direkt munkája és indirekt munkája. Isten igéje néha azonnal segít nekünk, máskor meg hosszú távon van segítségünkre. Mondok egy azonnali segítésre, egy direkt beavatkozásra példát:
Valaki nehéz feladat előtt állt és félt tőle. Annyira félt, hogy egyre jobban meggyőzte magát, hogy ő képtelen azt a feladatot megoldani. Tehát holnap nem fog oda elmenni. Ez nagy butaság lett volna, mert hosszú évek munkája lett volna hiábavalóvá, ha az utolsó pillanatban visszaretten. Hívő ember volt és engedelmes ember. Akkor éppen Ézsaiás könyvét olvastuk a kalauzunk szerint, és másnap reggel olvassa a nem is tudom hányadik fejezetben: „Ne félj, mert én veled vagyok. Ne csüggedj, mert én vagyok Istened. Megerősítelek, sőt megsegítlek, sőt igazságom jobbjával támogatlak.” (Ezs 41,10). Becsukta a Bibliát, elment, és Isten átsegítette azon a nehéz feladaton. Ez direkt segítség volt.
Nem minden nap kapunk ilyen igéket. Isten nem folyamatosan vezeti a benne hívőket így. Ilyen is van, és ezt nagyon meg kell becsülni. Ilyet ritkán kap az, aki nem szokta egyébként olvasni a Bibliát, csak most gyorsan kellene tanács Istentől. Kinyitom valahol, Uram Isten, mit tanácsolsz? Legtöbbször ilyenkor félreérti, vagy megtörténik vele az, amit egyik barátom mondott, hogy egyszer így akart Istentől vezetést kapni, hogy amelyik igénél kinyílik a Biblia, az lesz Isten akarata. Az Ó- és Újszövetség között van két üres lap, és találomra kinyitotta és ott nyílt ki. Ez volt Isten válasza, hogy ezt kapod, ha neked egyébként nem kell az Isten tanácsa, meg ha ilyen babonás módon akarsz, mint a mohamedánok. Addig szúrom a Koránt, ahol a tű vége megáll, az Allahnak az üzenete.
Ez nem így megy. Isten élő személy, aki minket nagyon szeret, aki szemeivel tanácsol, aki az értelmünkön keresztül segít, akivel folyamatos kapcsolatban maradhatunk. Előfordul az, hogy most nagy szükségem van rá, és ami következik a folyamatos bibliaolvasás során, Isten azon keresztül ilyen konkrét üzenetet tud adni. Legyen áldott érte az Ő neve! Ez az egyik, ez a ritkábbik.
A gyakoribb az, hogy a sok ige, amit folyamatosan olvas az ember, összeáll egy sajátos szemléletté, sajátos gondolkozásmódja alakul ki az embernek. Igeszerűen gondolkozik. Adódik aznap egy váratlan helyzet. Gondolkozik, imádkozik, dönt, és sokszor utólag jön rá, hogy a döntése bibliai szempontok alapján történt. Nem biztos, hogy egy bibliai ige eszébe jutott, és azért döntött úgy, de már erre a srófra jár az agya, mert tele van az agya is igével, és az ige határozza meg a gondolkozását.
Van erre egy eklatáns bibliai példa. Amikor Jézus a tanítványokkal félrevonult Cézárea Filippiben és megkérdezte őket, hogy kinek mondják őt az emberek, mondtak mindenfélét. Utána azt kérdezte: ti pedig kinek mond​tok engem? Péter elmondja a gyönyörű hitvallást: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Ekkor Jézus először kezd beszélni nekik arról, hogy neki szenvednie kell, meg kell halnia, ki fogják végezni Jeruzsálemben, de a harmadik napon feltámad. Mire Péter: Isten mentsen, Uram, ilyen veled nem történhet! Akkor mondja neki Jézus: „Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem emberek szerint.”
Emberi mércével mérve Péternek a nagy szíve, az arany szíve, Jézusért való rajongása szólalt meg ebben a mondatban. Uram, én bele sem egyeznék, én azt meg is akadályoznám, hogy téged összeverjenek, leköpdössenek, keresztre feszítsenek. Szó sem lehet róla. Ez emberileg érthető, csak pontosan ez volt Jézus küldetése, ezért hagyta ott a mennyet, ezért lett az ige testté. Ezért vállalt mindent. Ennek az ideje jött el nem sokkal ezután. Ő mindent az Atya terve szerint hajtott végre. Milyen beszéd ez, hogy veled ilyen nem történhet? Ez volt az Ő célja, a váltság, a helyettes elégtétel. Ez lett volna az Isten szerinti gondolkozás: Uram, a szívem szakad meg, amikor erről beszélsz, de tudom, hogy ennek így kell lennie, és dicsőítelek téged, hogy ezt vállalod helyettem is, meg miattam is. Emez meg az ember szerinti, hogy Isten őrizzen, ilyen veled nem történhet.
Az Isten szerinti gondolkozást alakítja ki a rendszeres, elmélyült, komoly Bibliaolvasás és igehallgatás. Mondok erre mai példákat:
Egy hívő embert durván megrágalmaztak. Tényleg olyan volt, mint egy hátbatámadás. És ha azt, amiket róla híresztelni kezdtek, bárki is elhiszi, erkölcsi nulla lett volna. A legjobb barátai is azt mondták: becsületsértés, azonnal feljelenteni, pert indítani. Nem lesz nehéz megvédened magadat. Mindnyájan tanúskodunk, hogy ez nem igaz. Ő csak szelíden mosolygott és a fejét csóválta. Azt mondta: csekély dolog az, hogy titőletek ítéltessem meg. Aki engem megítél, az Úr az. Ő pontosan tudja, hogy én ezt tettem vagy nem tettem. Ezt, amikor Ő jónak látja, világosságra fogja hozni. Néhány év múlva Isten csodálatos erővel szégyenítette meg az ő rágalmazóit, és hozta világosságra, hogy semmi nem volt igaz a rágalmakból. Ez az Isten szerinti gondolkozás. Az ember szerinti, hogy gyerünk, van jog, van törvény. Ki fog derülni, ezt nem lehet hagyni. Az Isten szerinti meg az: miért ne lehetne hagyni? Ez nem a mi dolgunk. Majd Isten kideríti. Nem azt jelenti, hogy a hívő mulya, bamba, balek, bármit lehet vele tenni. Ezek a hívők tudatosan vállalják ezt az utat.
Vidéki segédlelkész voltam, amikor egy télen meglátogattam egy szegény családot. Ahogy belépek az udvarra, az egész család kint volt, mert téli szünidő volt, a gyerekek is otthon voltak. Azt mondja az édesapa, aki hívő ember volt: a legjobbkor jön tiszteletes úr, most akarunk imádkozni a káposzta tolvajokért. Egyelőre nem kérdeztem semmit, káposzta tolvajokért még soha nem imádkoztam. Akkor együtt fogunk imádkozni értük. Bementük, csak a konyhában tüzeltek, mert csak arra telt. Körülültük a konyhaasztalt.
Elmondta röviden, mi történt. Abban az évben sok káposztájuk termett. A fejes káposztából pénzeltek volna télen. Amiért készpénzt kaptak volna, az a káposzta lett volna, semmi más. Szépen gúlába rakták, szalmával, vékony földdel letakarták úgy, hogy ne fagyjon meg, de ne fülledjen be, és ne rothadjon meg, ahogy azt kell. Egyik reggel hűlt helye volt a gúlának. Valaki elvitte az összes káposztájukat. Ez azt jelenti, hogy éves munkájuk eredményének a felét legalább, és a télre remélt bevételt mindenestől.
Ki-ki a maga vérmérséklete szerint reagált erre a családban. Ő volt az, aki azt mondta: akkor menjünk be, és imádkozzunk ezekért a tolvajokért. Megrendítő imádságot mondott, addig nem is hallottam, amelyiknek körülbelül ilyen tartalma volt: Istenem, légy irgalmas ezeknek a tolvajoknak, hogy megszabaduljanak a tolvajlástól, hogy soha többé senkit ne lopjanak meg. Meneküljenek ki a hitetlenségből, a kárhozatból. Érd utol őket — és akkor el lettem volna készülve arra, hogy a te ostoroddal, de nem azt mond​ta — a te mentő szereteteddel, hogy soha többé ehhez hasonlót ne tegyenek.
Én ott álltam még többé-kevésbé kezdő hívőként csodálkozva, hogy így is lehet? Na de hát Jézus világosan azt mondta: imádkozzatok ellenségeitekért. Meg azt olvassuk az igében: a gonoszt jóval győzd meg. Ő sem a bíróságra ment, meg nem a szomszédokra kezdett gyanakodni, hogy biztos ez, biztos az volt, hanem imádkozott. Azután tavasszal tudtam meg, hogy olyan sok segítséget soha nem kaptak, mint azon a télen, még olyan ismerősöktől is, akik nem is tudták, hogy a káposztájukat ellopták.
A lényeg az, hogy ilyen indulat is van. Ez az ige szerinti gondolkozás. Erről írja Pál apostol azt, amit gyakran idézünk, de nem tudom, hogy értjük-e igazán, a Róma 12. elejéről. Azt írja az apostol a gyülekezetnek, hogy „Kérlek titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Azt mondja: okos istentiszteletté váljék a ti egész életetek. Ehhez az kell, hogy az értelmetek teljesen megváltozzék, ahhoz képest, amivel születtünk, és felismerjük újra és újra mi az Isten tökéletes akarata. Ez lefordíthatatlan kifejezés: okos istentisztelet. Én sem értettem sokáig: van buta istentisztelet és okos istentisztelet? Ezt a szót nem tudjuk jól visszaadni. Ez görögül úgy hangzik: logiké latrea = logikus istentisztelet, de nem a szó görög filozófiai értelmében, hanem a görög eredeti értelmében. Logosz az az ige. Tehát igeszerű istentiszteletté váljék a hívő egész élete. Ehhez viszont másfajta gondolkozás kell. Meg kell változnia a gondolkozásnak, igeszerű, logoszszerű gondolkozású kell, hogy legyen, és akkor azonnal vagy elég hamar fel fogjuk ismerni, hogy mi az Isten akarata, és lesz erőnk azt cselekedni.
Ha egy kicsit továbbvisszük, akkor az igeszerű azt jelenti: Jézusszerű, mert Jézus volt az ige a János 1. bevezetője szerint. Jézusszerűen gondolkozik az, és fog tudni cselekedni az, aki Isten igéjét elmélyülten, folyamatosan tanulmányozza és engedi, hogy átjárja az egész életét.
Óriási ajándék ez, egyáltalán, hogy van Bibliánk. Ha Isten indít arra, hogy olvassuk, ha megajándékoz azzal, hogy értsük, ha segít abban, hogy cselekedjük, ha szánkba adja a szót, hogy másokat is gazdagítsunk, ez mind-mind csoda, és ennek a csodának lehetünk folyamatosan a részesei. Ezért írja a hosszú zsoltár végén a szerző, hogy „Sírok azok miatt, akik nem ismerik a te igédet, és nem tudják milyen csodákból maradnak ki.” A legvégén viszont azt mondja: „Dicsérlek téged azért, hogy ezt nekem megengedted, és énekelek boldogan azért, hogy én ismerhetem a te igédet.”
Szoruljon össze a szívünk azok miatt, aki még nem ismerik az igét, és legyünk mi azok, akiken keresztül hallanak róla.

A Kolosséba írt levél 4. részét tanulmányozzuk. Láttuk, hogy előbb az apostol ebben a részben arról ír a gyülekezetnek, hogyan imádkozzanak: kitartóan, éberen és soksok hálával.
A legutóbbi alkalommal pedig arról olvastunk, hogy egyebek között miért is imádkozzanak. „Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amely miatt most fogoly is vagyok, hogy világossá tegyem azt úgy, ahogyan beszélnem kell.”
Kibontottuk ezt a mondatot legutóbb, és láttuk, hogy az a nagy örömhír van benne, hogy Isten beszélő Isten, nem olyan, mint a néma bálványok. Az Ő szavával teremtette a világmindenséget, és az Ő szavával, igéjével teremti újjá a mi bűntől tönkretett életünket. Ezt a teremtő erejű igét az Ő küldöttjeinek a szájába adja. Jeremiásnak szó szerint ezt ígérte: „Íme az én igéimet adom a te szádba.”
Ezt azonban valóban mindig Ő adja, tehát el kell kérnie az igehirdetőnek is, meg az Istenről bizonyságot tevő hívő embernek is. Isten igéje olyan, mint egy gazdag kincsesház, de ennek a kulcsa a gazdánál, Őnála van, és újra és újra el kell kérnünk azt a mondanivalót, amit közvetítenünk kell azoknak, akikhez Isten küld. Ezért kéri itt az apostol is, akinek pedig nagy igehirdetői gyakorlata volt, hogy könyörögjetek érettem, hogy nyissa meg előttem az Úr az ige ajtaját és szólhassam a Krisztus titkát, hogy amit mondok az valóban Istentől származó ige legyen, helyén mondott ige, erővel teli ige.
Erre gondol ő akkor is, amikor a korinthusi gyülekezetnek ezt írta: „A mi prédikálásunk ne emberi bölcsesség hitető beszéde legyen, hanem Léleknek és erőnek megmutatása.” Emberi bölcsességet, olykor inkább bölcselkedést sokan tudnak mondani, de az nem ige. Annak a nyomán nem fakad új élet. Élet csak életből támad, és élő beszéd, élő ige csak az, ami Isten szájából származik. Ezt adja Ő mindazoknak, akik benne hisznek és készek neki engedelmeskedni úgy, hogy másoknak is vallást tesznek Őróla. Ezt kell elkérnünk újra és újra, és erre kéri Pál a gyülekezetet: imádkozzatok, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját.
Én is ezért imádkoztam, amikor a mai igehirdetésre kezdtem készülni, és eközben jutott eszembe, hogy hiszen ez a vasárnap egészen közel van ahhoz a naphoz, amelyen Isten elszólította közülünk Joó Sándort, a gyülekezet első lelkipásztorát. Régebben hagyománnyá lett, hogy az ő halálához legközelebb eső vasárnapon egy olyan igehirdetés hangzott itt el, amit ő mondott el valamikor erről a szószékről.
Kíváncsi voltam, vajon prédikált-e ő a Kolosséi levélről. Legnagyobb meglepetésemre az első kötetben, amit kinyitottam, látom, van egy ilyen igehirdetés, aminek az alapigéje Kolossé 4,6. Az a vers, ami most következik nekünk. Ezért engedjétek meg, hogy visszatérjünk ehhez a régi hagyományhoz, és hadd hangozzék el most az az igehirdetés, amit 38 évvel ezelőtt, halála előtt 4 évvel mondott ő el itt a gyülekezetben, és aminek minden mondata ma is időszerű.
Arról szól ez az igehirdetés, hogy nemcsak az imádságunknak, tehát az Istenhez való beszédünknek, nemcsak a bizonyságtételünknek, tehát az Istenről való beszédünknek, hanem egyáltalán a beszédünknek, minden szavunknak igaznak, tisztának, építőnek kell lennie. A beszéd felelősségéről szól ő itt világosan, Isten igéjének a szellemében.
Hallgassuk most meg ezt az igehirdetést és épüljünk általa. Ennek tehát ez az alapigéje: „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.”

* * *

„Rövid ez az ige, de rávilágít az emberi beszéd misztikumára. Mert valóban misztikus dolog a beszéd. Ebben fejeződik ki a gondolat, a gondolat pedig maga az ember! Legbensőbb lényünk a beszédünkben látszik meg, akkor is, ha hazudunk, akkor is, ha hallgatunk. Próbáljuk meg hát az ige fényében bepillantani ebbe a különös titokba, a beszédünk világába.
Mindnyájan naponta sokat beszélünk és a legtöbben sok emberrel beszélünk. Isten igéje arra figyelmeztet most minket, hogy a hívő embernek a beszédén is érződjék meg valami abból a lelkiségből, amit az Istennel való kapcsolata jelent a számára. Így mondja ezt Isten igéje: „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett!” Hogy mi az a kedves és sóval fűszerezett beszéd, talán jobban előtűnik, ha ennek az ellenkezőjében, vagyis a kellemetlen és sótlan, ízetlen beszéd sötét hátterében vizsgáljuk meg.
Egyszer egy mókás fiatalember különös módon tréfálta meg a társait. Titokban elrejtett a szobában egy magnót akkor, amikor éppen sok vendéget vártak a lakásba. Megindult a vendégek között a társalgás és az emberek nem sejtették, hogy minden szót felvett a magnetofon.
Az egyik egy új kalapról regélt, amit most vett a belvárosban, a másik kicsit öntelten mesélte a nyaralása élményeit, majd egy sikamlós viccen nevetett az egész társaság, azután terítékre került egy közös ismerős, persze aki nem volt jelen, s a jelenlevők csámcsogva tárgyalták annak a távollevőnek a szomorú családi zűrzavarát. Néha pedig összevissza beszéltek, keresztbe ide-oda, és monoton zajjá olvadt össze a szavak zűrzavara. S ez került rá a magnóra.
Mielőtt a vendégek elmentek, a fiú elővette a készüléket és leforgatta a felvételt, úgy hogy mindaz az üres csevegés, semmitmondó beszélgetés újra hallhatóvá lett mindenki számára. Akkor derült ki, hogy egy ilyen estén milyen kevés értelmes, tartalmas szó esett az emberek között, és milyen jelentéktelen, értelmetlen üres fecsegés adta ki a beszélgetés nagy részét.
Félelmetes dolog lenne egy magnószalagról visszahallgatnunk mindazt a semmitmondó, összevissza beszédet, üres blablát, locsogást, ami például egy bridgepar​tin vagy ebédlőasztalnál, vagy egy presszóban, vagy villamoson, vagy akár egy hivatali szoba csendjében elhangzik. Elképednénk, hogy mennyi felesleges semmiséggel tudjuk traktálni egymást. Ennek a csodálatos Isten ajándékának, ennek a legemberibb képességnek, amit a beszéd jelent, van egy ilyen rettenetes lehetősége is, hogy úgy tudunk beszélni, hogy nem mondunk semmit! És sokszor úgy beszélünk, hogy nem mondunk semmit.
Az igazán örvendetes dolog, hogy „édes anyanyelvünk” megvédésére, tisztogatására sok erőfeszítést fejtenek ki hozzáértő emberek. Ez helyes. Szükség van rá. De mindez csak nyelvi csiszolgatás, a külsőt igazítja. Mai igénkben azonban a beszéd tartalmáról van szó. A tartalmatlan beszéd, az üres szóáradat semmiképpen sem kedves és sóval fűszerezett!
De még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy üres, tartalmatlan valakinek a beszéde. Sokkal nagyobb baj és veszedelem az, ha olyan tartalma van, ami árt. Mert hogy mit lehet ártani a beszéddel, azt alig-alig lehet felmérni.
Egyszer egy békétlen szívű asszony ment a lelkigondozójához, aki egy hegyoldalon lakott. Kint a virágoskertben beszélgettek. Mondd meg nekem, kérte az asszony, miért nem szeretnek engem az emberek? A lelkigondozó ismerte az asszonyt, annak áskálódó, kellemetlen természetét és éles nyelvét. Felvett egy elhervadt virágot a földről. Az elnyílt virág koronája helyén már csak kis fehér szárnyas magvak ültek. Fújjál rá — mondta az asszonynak. Az asszony ráfújt és a könnyű kis magvak szétrepültek a levegőben, majd lassan lehullottak a földre. Most légy szíves, szedd össze ezeket a magvakat. — Nem tudom — válaszolta az asszony. Már nem látszanak, és ki tudja, hova hullottak? Igen — mondta a lelkigondozó —, ki tudja hova hullottak. Azokat a szavakat éppen így nem tudod összeszedni, amiket szétszórtál az emberek között. Ott fekszenek, ahova hullottak, és kikelnek majd, éppen úgy, mint ezek a magocskák. Az asszony értette, miről van szó és hallgatott.
Fogd meg ezt a követ és hajítsd el — mondta neki a férfi. Az asszony zavartan megtette. Lehetett hallani, amint a kő zörögve gurul lefelé a domboldalon, nekicsapódik más köveknek és lehuppan a földre. Most hozd vissza. — Ezt nem tudom — mondta az asszony —, hol találnám meg azt a követ a sok törmelék között? Nos, éppen így nem tudod visszahozni valakinek a reménységét sem, amit a te szennyes szavaiddal tönkretettél.
Törd le ezt a hajtás innen a fenyőről — parancsolta a férfi. Az asszony most már gépiesen engedelmeskedett. — Most tedd vissza rá megint, ahogy volt. — De ez már igazán képtelenség! — tört ki az asszony. Igen — mondta a férfi —, ez képtelenség! Ugyanígy nem tudod visszaadni valakinek a sarjadó hitét, a másokban való bizalmát, amit a te botránkoztató, bomlasztó szavaiddal eltörtél.
Hetek múltán újra eljött az asszony.— Megpróbáltam jóvátenni a károkat, amiket okoztam — mondta —, de nem sikerült. Elmentem az egyik szomszédasszonyhoz, aki az én szavaim miatt veszítette el a bizalmát a férjében. Elmondtam neki, hogy az nem úgy volt, ahogy én akkor mondtam. Elmondtam a valóságot, ami igaz a férjéről. Megpróbáltam megmagyarázni, de már késő volt. Már nem tudott bízni a férjében az én múltkori beszédem miatt.
Azután eszembe jutott egy fiatal leány, aki ragyogott a boldogságtól. Tele volt reménységgel, és én felvilágosítottam őt, hogy ez hogyan van a valóságban. És amit ő olyan szépnek tart, az micsoda. És utána szinte hirtelen megöregedett. Olyan lett, mint egy fiatal fenyő hajtások nélkül. Valamit összetörtem benne a szavaimmal.
Az utóbbi hetekben megpróbáltam körbejárni és keresgélni azokat a magokat, amiket kifújtam abból a virágból. Csak néhányat találtam már. Hiszen az ember nem emlékezhet mindenre, amit egy életen át mondott.
Nem folytatom tovább a történetet. Ki-ki pótolja ki a saját emlékeiből.
Jakab apostolnak szomorú tapasztalatai lehettek, amikor a nyelvről azt írja, hogy a nyelv tűz, a gonoszságnak összessége. Megszeplősíti az egész testet, lángba borítja életünk folyását, fékezhetetlen gonosz, halálos méreggel van tele. Micsoda titokzatos hatalma van egyetlen kimondott szónak! Sőt, még egy ki nem mondott szónak is. Mert nemcsak egy kimondott szó bánthat, hanem sokszor egy ki nem mondott szó is nagyon-nagyon tud fájni. Egy elmaradt köszönöm, egy visszatartott bocsánatkérés, egy elhallgatott elismerő, dicsérő, megértő szó. Egyetlen szóval, egy kimondott, vagy ki nem mondott szóval fel lehet borítani, vagy helyre lehet állítani két ember között a békességet. Egyetlen szóval szét lehet törni, vagy szorosabbra lehet fűzni egy barátságot. El lehet mélyíteni, vagy át lehet hidalni egy tátongó szakadékot. Meg lehet nyugtatni, vagy fel lehet zaklatni egy szívet. Gátat lehet vetni egy indulatnak. Meg lehet vigasztalni, vagy kétségbe lehet ejteni egy ember lelkét. El lehet indítani, vagy le lehet állítani egy pletykaáradatot. Egyetlen szóval, egy kimondott, vagy ki nem mondott szóval halálos sebet lehet ütni, vagy halálos sebet lehet bekötözni egy lelken. Egyetlen szó pokollá tudja tenni az otthont. Egyetlen szó csak, és egy ember a lelke mélyéig megbántva — vagy megvigasztalva távozik. Egyetlen szó, és tisztátalan indulatok heve terjeng a levegőben.
Egyszer egy kisdiákon az iskolában rajta maradt ez a gúnynév: töpörtyű. Valaki meggondolatlanul így nevezte, azután a társai állandósították. Ez a szó az egész életében nyomott hagyott a lelkében és végül öngyilkosságba kergette. A búcsúlevelében, amit hátrahagyott, csak ennyi állt: Egy töpörtyűnek nem érdemes élnie. Milyen igaz, amit Jakab apostol ír: „csekély tűz milyen nagy erdőt felgyújt!” És ez a kicsi tűz ott parázslik mindnyájunk nyelve alatt. Így ég, így emésztődik a családunk, a környezetünk, a világ abban a tűzben, amit szavainkkal gyújtunk. Pedig lehetne ez másképp is. Isten nem erre adta a nyelvünket és a beszédet.
Nos hát, ez az a sötét háttér, amiből jobban kiviláglik ennek az igének az értelme: „A ti beszédetek legyen mindig kedves, sóval fűszerezett!” Nyilván nem arra gondol az apostol ezeknél a szavaknál, hogy otthon az asztalnál, látogatóban, munkahelyen mindig csak komoly dolgokról beszéljünk, vagy akár mindig csak Istenről beszélgessünk. Nem arról van szó, hogy soha nem szabad egy jó tréfát, adomát elmondani. Hanem arról van szó, hogy az egymással való társalgásunk soha ne fajuljon üres locsogássá, és különösen soha ne legyen káros, bántó, ártalmas tűzgyújtogatássá, hanem próbáljunk meg az egymással való beszélgetés közben is, amit úton, vonaton, autóban, otthon folytatunk, közel maradni Istenhez. Próbáljunk meg az emberekkel úgy beszélni, hogy mondjunk is valamit. Valami olyat, aminek értelme van, amiből a másik erőt meríthet, megvidámodik, reménysége lesz. Tudjunk mondani mindig valami szépet és jót. És mindig igazat.
Utána néztem ennek a szónak: ez a kedves, kellemes azt is jelenti: megnyerő, vonzó, szívderítő, bátorító, de ugyanakkor nem édeskés, ezért sóval fűszerezett, vagyis ízes, érdekes, hasznos és tartalmas. Tehát az a szándék van mögötte, hogy használni akarok vele. Jót akarok tenni a másiknak. Gazdagabbá akarom tenni azzal, hogy mondok neki valamit.
Talán itt már látjuk, hogy ez mennyire lelkület kérdése. Mert nagyon igaz az, ami így van megírva a Bibliában: a szív teljességéből szól a száj. Amikor az Úr Jézus ezt mondta, ezzel azt fejezte ki, hogy amivel tele van a szívünk, az jön ki a szánkon. A beszédünkben tehát a szívünk valódi állapota tükröződik. Akit például ki lehet hozni a béketűrésből, és úgy fel lehet bosszantani, hogy keserű, haragos vagy trágár szavak törnek ki belőle, ez annak a jele, hogy a szívében keserűség, harag és trágárság van, csak lehet, hogy ezt ügyesen álcázta, mint kultúrember jó mélyre lenyom​ta, de felszínre kerül egy váratlan pillanatban. Hiszen csak az törhet elő a szánkon, ami a szívünkben van. Ha egy mézzel teli üveget ütök-verek, megsértek, összetörök, abból akkor is csak méz fog kifolyni, mert méz van benne.
Jézus, amikor a legmélyebben megalázták, imádkozott gyalázóiért. Belőle is azt verte ki a bántás, ami benne volt: imádságot. Nem mentség tehát a gonosz indulatokkal teli beszédre az, hogy felbosszantottak, vérig sértettek, hirtelen elveszítettem az önuralmamat. A szó nem a nyelvünkön születik, hanem mélyebben, a szívünkben.
Amikor Jakab apostol a nyelv bűneiről beszél, az emberi lélek romlottságát és bűnös voltát írja le. Tehát a megoldás nem az, hogy igyekszünk — legalább is olykor — választékosan, kedvesen, ízesen beszélni. Vagy mielőtt egy indulatos szót kimondanánk, elszámolunk háromig, vagy tízig. Ez ostobaság! Ez csak plasztika. Egyet​len megoldás van: a belsőnek az újjáteremtése. Az a lelki újjászületés, amiről Jézus beszél. Újjászületés az igazság beszéde, az Isten igaz igéje által.
Mert van egy másik tűz is, ami lángba borítja a nyelvet, nemcsak a gyehenna tüze. Ez a másik tűz: a Szentlélek lángja. Isten is beszél, és az Ő szava teremtés, megváltás. Az Ő szava maga Jézus Krisztus. Aki számára Isten Szentlelke ezt a szót élővé teszi, aki Istennek a Jézus halálában és feltámadásában kifejezett szavát komolyan veszi és befogadja, és erre egész élete hálás odaadásával felel, az a Lélek tüze által újjá lett, annak a Szentlélek új szót ad az ajkára. Egyfelől az Isten iránti boldog hálaadás szavát, másfelől pedig a szeretet szavát az emberekhez. Elnémul a romlott szívből fakadó démoni nyelv, és megszólal az újjáteremtett szívből áradó angyali nyelv.
A te nyelved most melyiket beszéli? Ki használja a nyelvedet? Vedd az ajkadra Isten szavát, és azt add tovább. Az egész környezeted, családod, az egész világ vágyakozik a tiszta, örömet, békességet hirdető igaz beszéd után. A beszédünkben is megjelenő, a nyelvünket is uraló élő Jézus Krisztus után.”

* * *
Két igével hadd tegyem még nyomatékosabbá azt, ami itt elhangzott.
Jézus mondja: „De mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján: mert szavaid alapján mentenek fel, és szavaid alapján marasztalnak el téged.” (Mt 12,36-37).
Nem tréfadolog az a magnó, amiről az igehirdetésben szó volt. Jézus szavai szerint egy mennyei magnó rögzíti a beszédünket, és minden haszontalan szavunkért számot kell adnunk az ítélet napján, ha csak ezekre a haszontalan szavakra bocsánatot nem kértünk és bocsánatot nem kaptunk.
A másik ige, amiben pozitív programot ad nekünk Pál apostol, így hangzik: „Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4,29)
Semmiféle, egyáltalán semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szánkon, csak ami hasznos, ami szükséges, ami építi azt, akinek mondjunk, hogy így áldásul legyen a hallgatóknak.
Isten Szentlelke bátorítson minket, hogy jusson a mai napból egy kis idő becsületes önvizsgálatra. Isten előtti csendben vizsgáljuk meg, hogy nem jellemző-e ránk is a sok semmitmondó beszéd. Nem volt-e jellemző sokszor az ártó beszéd akár úgy, hogy akaratlanul ártottunk, akár úgy, hogy nagyon is jól tudtuk, mi lesz a következménye annak, amit most mondunk. Vajon nem hiányzik-e az életünkből az Istent dicsőítő beszéd és az Istenről másoknak hitelesen bizonyságot tevő beszéd?
Törekedjünk arra, hogy az utóbbi legyen a jellemző!

A múlt vasárnapi igénk arról szólt, hogyan imádkozzunk. Láttuk, hogy van az imádkozásnak olyan sajátos, kemény, férfias változata, amit a Biblia tusakodásnak, olykor küzdésnek nevez, és amit csak kitartóan, éberen és nagy-nagy hálaadással lehet eredményesen végezni.
Pál apostol erre bátorította a kolosséi hívőket: ”Az imádkozásban legyetek kitartóak, legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni.” Fontos, hogy minden imádkozó hívő életében legyen helye ennek a tusakodó imádságnak, mert kiváltság az, hogy ezt végezhetjük, hiszen Isten ezáltal vonja bele gyermekeit az Ő világot kormányzó munkájába, s eközben is formálja, edzi a hitünket. Egy-egy emberért, fontos ügyekért, azért a közösségért, aminek a tagjai vagyunk Isten akaratából, tanuljunk meg kitartóan, éberen és hálaadással imádkozni.
Ha ez a múltkori ige az imádság módjáról szólt, akkor ennek a folytatása, mai alapigénk, az imádság tartalmára nézve mond valamit: „Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amely miatt most fogoly is vagyok, hogy világossá tegyem azt, ahogyan nékem beszélnem kell.”
Különös kérése ez Pál apostolnak. Ő a maga személyét soha nem tolta előre, mindig háttérben maradt. Itt sem ő tolakodik, hanem az ügyet helyezi a kolosséi hívők szívére. Az evangélium ügyét, az igehirdetés életmentő, fontos szolgálatát teszi számukra fontossá, és figyelmezteti őket, hogy rajtuk is múlik, hogy milyen világosan és milyen erővel hirdetik majd a többiek Isten igéjét.
Három egymásból következő igazságot említ itt. Azt mondja, hogy neki Isten igéjét kell hirdetni, mert ezzel bízta meg őt Jézus Krisztus. Ez azonban nincs az ő birtokában, ez titok előtte is. A Krisztus titkát (misztériumát) kell hirdetnie. Hogyan tudja akkor mégis hirdetni? Úgy, hogy könyörög ő is, de vegye komolyan a gyülekezet is, hogy könyörögjön azért, hogy Isten nyissa meg ezt a titkot újra és újra előtte, hogy azt hirdesse, ami Isten igéje, hogy maga Isten szólalhasson meg általa, és így végezhesse el az ő munkáját. Szinte szó szerint ugyanezt kéri az efézusi gyülekezetektől is: „Minden imádságotokban és könyörgéstekben imádkozzatok mindig a Lélek által, és legyetek éberek, teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentekért, énértem is, hogy adassék nékem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát, amelynek követe vagyok itt a bilincsben is, hogy legyen bátorságom azt úgy hirdetni, ahogyan kell.” (Ef 6,18-20).
Itt is arról vall, hogy az evangélium, amit neki hirdetnie kell, titok, azt Isten adhatja az ő szájába. Ő kész kinyitni a száját, de imádkozzanak azért, hogy igét adjon bele Isten, és azt mondjon, és legyen bátorsága vállalni — mert sokszor népszerűtlen Isten igéjét hirdetni —, hogy úgy hirdesse azt ott a börtönben is, ahogyan kell, ahogyan az ő megbízója, Jézus, jónak látja.
Most hadd fogalmazzak így: ezt a nagy Pál kéri a gyülekezettől. Az a Pál, aki évek óta rengeteg prédikációt mondott, és nyilván nem akármilyet. Akinek már rutinja van, aki sok tapasztalatot szerzett az igehirdetés során, aki betéve ismerte az akkori Bibliát, az Ószövetséget, aki tudta, hogy mi az az evangélium, amit hirdetnie kell, és mégis azt mondja: ez nem így van.
Itt nem a rutin, nem a tapasztalat, nem a jó sváda dönti el, hogy valaki milyen igehirdető. Itt nem arról van szó, hogy kinek milyen beszélőkéje van, hogy könnyen fogalmaz-e, hogy elég nagy-e a szókincse, elég alapos-e a műveltsége, hogy ügyes fordulatokkal le tudja-e kötni a hallgatók figyelmét, vagy erőteljes érvekkel meg tudja-e győzni őket arról, amiről beszél. Ezek mind fontos szempontok minden emberi beszédnél, de az igehirdetés, az eredetét és tartalmát tekintve nem emberi beszéd. Mert az Isten beszéde az emberekhez.
Persze, hogy valakin keresztül, egy emberi eszközön keresztül, de az az illető nem a magáét mondja. Ha a magáét mondja, akkor nem igét hirdet. Ha igét akar hirdetni, akkor azt neki el kell kérnie, meg kell kapnia attól az Istentől, aki minden igének a forrása. És ez minden igehirdető előtt titok. Ezt újra és újra el kell kérni alázatos imádságban.
Nincs a birtokunkban az, amit hirdetnünk kell. Ezért kéri a gyülekezetet, hogy imádkozzatok velem együtt, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát. Beszélni akárki tud valamiről, csakhogy van, aki tudja, mit beszél, és van, aki beszél, amit tud. Nekünk tudnunk kell, hogy mit beszélünk. Nekünk Istentől kapott igét lehet és kell mondanunk. Olyan igét, amiről azt olvastuk az Ézsaiás 55-ben, hogy Isten szájából származik, mert csak ennek van ereje, csak ezzel formálja át Isten az emberek életét.
Nekünk nem Istenről kell beszélnünk, hanem Isten üzenetét kell közvetítenünk. Az igazi hirdetés nem személyes produkció, hanem felelős fordítás, tolmácsolása annak, amit Isten kijelentett az igehirdetőnek. Ezért életkérdés az, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát.
Nos, ezt a három egymásból következő fontos bibliai igazságot nézzük meg egy kicsit közelebbről: Mit jelent ez, hogy Isten az Ő igéjével munkálkodik, de ez az ige nincs a birtokunkban, és mégis ezt kell hirdetni, de úgy leszünk erre képesek, hogy Ő megnyitja előttünk az ige ajtaját?
1. A Szentírás erről gyakran szól, hogy Isten munkaeszköze az Ő beszéde. Amit Isten végre akar hajtani, azt kimondja, s amit Ő kimondott, az megtörténik. Nála ez egybeesik. A teremtés így ment végbe. Ezt mondta Isten: „legyen világosság, és lett világosság.” Az újjáteremtést is így végzi el Isten (nem idézem a sok bibliai helyet). Ő gyújt világosságot a szívünkben az Ő igéje által.
Akik már megtapasztaltuk, milyen az, Jézus Krisztusban új életet kapni, mindnyájan el tudnánk mondani, hogy amikor ott meg ott, ekkor meg ekkor hallgattam az igehirdetést, akkor ez meg az történt bennem. Akkor vagy utána, vagy annak nyomán, vagy sok igehirdetés eredményeképpen, de Isten mindnyájunk életében az Ő beszédével kezdte el a munkáját, és ezzel is folytatja. Isten munkaeszköze az Ő igéje.
Ezért olvastam fel az Ézsaiás 55-ből azt, amit maga a mindenható Isten mond az Ő beszédéről, hogy mint ahogy az eső felülről lefelé esik, és nem megy oda vissza, hanem itt termékennyé teszi a földet, így lesz az én beszédem, amely számból kijön, nem tér hozzám üresen, hanem elvégzi azt a munkát, amit általa el akartam végezni. Isten az Ő igéjével munkálkodik.
Ezért írja Jakab apostol a levél címzettjeinek, hogy szelíden fogadjátok be az igét, mert az mentheti meg a ti életeteket. Isten igéje életmentő hatalom.
Az a nagy csoda, hogy ezt az igét Isten ilyen magunkfajta, egyszerű emberek szájába adja. Amikor elhívja prófétának Jeremiást, ez a fiatalember megrémül és elkezd alkudozni: Uram, nincs itt valami tévedés? Én fiatal is vagyok, meg soha ilyet nem csináltam, én nem tudok beszélni. — Isten nem ilyen stílusban válaszol, mint ahogy én folytatom, de ez csendül ki a szavaiból: Ez a szerencse, hogy nem tudsz beszélni. Mit képzelsz, hogy neked kell ott mondanod valamit? „Az én igéimet adom a te szádba” és azt és csak azt kell mondanod, amit én a szádba adok. És itt teljesen mindegy, hogy ki hány éves, meg milyen művelt, ha Isten a szájába az Ő igéjét adja, azáltal az ige által maga Isten fog munkálkodni.
Amikor Ezékielt utánaküldi Isten a fogságba hurcolt népnek, neki sem azt mondja, hogy mondj valamit nekik és vigasztald meg őket, hanem így olvassuk szó szerint: „Ha igét hallasz tőlem, akkor mondjad nekik.” És ha nem hallasz, akkor hallgass.
Isten maga végzi az ige által az Ő munkáját, ezért nagy felelősség igehirdetőnek lenni. Főfoglalkozásban is, meg úgy is, ahogy erről majd legközelebb lesz szó, mert arról szól a Kolosséi levél folytatása, hogy Isten ezt a kiváltságot minden egyes hívőnek adta. Ezt a lehetőséget minden hívő átélheti, hogy kap igét Istentől, és igével tud másokat vigasztalni, bátorítani, inteni, — mindig azt tenni, amit Isten akar. Nagy felelősség ez, és ehelyett nem szabad a magunkét mondani.
2. A második, amit megtudunk, amit olvastunk is az Ézsaiás 55-ben, hogy amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak Isten gondolatai a mi gondolatainknál. Tehát én, ember, nem érem fel ésszel az Isten magasságos gondolatait. Rászorulok arra, hogy újra és újra — mint egy transzformátor által — redukálja az én szintemre az Ő magasfeszültségű gondolatait. A Biblia ennek a könyve: Isten gondolatai — számunkra is érthető formában. De még ebből sem érthetjük meg igazán és azonnal mindegyiket, mert itt is rászorulunk arra, hogy nyissa ki előttünk az ige ajtaját, hogy aztán értsük és szóljuk a Krisztus titkát.
Itt megint ezt a fogalmazást mondom: még a nagy Mózes is rászorult erre, pedig milyen művelt ember volt ő, és mennyi tapasztalatot gyűjtött össze. Hogy dobogott a szíve Istenért, és tele volt hittel, és mégis azt olvassuk róla, hogy Mózes „élő igéket vett a mi Urunktól, és azokat adta a mi atyáinknak.” (ApCsel 7,38).
Nem úgy volt, hogy akármiről tud prédikálni, és elmondja, amit kell. Neki azt kell elmondani, amit most az Úr üzen az Ő népének, és ezt neki is el kellett kérnie. De ez élő ige volt, és életet támasztott. Mert élet csak életből támad. Amit Isten ad az övéinek, abban élet van. Élő igéket vett, és azokat adta tovább.
Ha valaki ezzel az alázattal van ott Isten előtt, hogy Uram, előttem is titok, amit hirdetnem kell, de te megígérted, hogy kijelented a titkot és adsz a számba igét. Alázatosan kérem ezt, az az ember valóban igét fog hirdetni. Akkor viszont nem kell csodálkozni azon, ha valaki úgy megy haza a templomból, hogy útközben azt mondja: nem fogom megtenni, amit elterveztem, mert Isten most leállított engem. Isten? Igen, mert az igehirdetésen keresztül az Isten szava érkezett el a szívéhez. Mert az igehirdetésben hangzó emberi szó úgy érkezett meg a szívéhez, mint Isten teremtő beszéde, és ez visszatartotta valami bűntől.
Így lehetséges az, hogy egy istentiszteleten jelenlevő száz ember, nyolcvan vagy akár százféle üzenetet értsen meg ugyanabból az igéből és igehirdetésből, ha az valóban igehirdetés és az Istentől kapott üzenet. Mert akkor maga Isten munkálkodik azon keresztül. Csak így lehet megérteni azt is, hogy az igehirdetőt is hogy találja el sokszor egy-egy igehirdetés, és Isten megszólítja őt is, mert én is az igehallgató gyülekezet egy tagja vagyok. Időben előbb megtudom, hogy mit üzen Isten nekünk, mert előbb kezdek imádkozni, könyörögni, tusakodni, de ugyanúgy kötelező rám nézve is, mint bárkire a testvérek közül, ha nem a saját gondolataimat mondom. Ha az én fennkölt vagy lapos gondolataimmal fárasztom a gyülekezetet, akkor azt kell mondani: most hallgassátok meg az én gondolataimat, de ez nem igehirdetés. Ha úgy kezdődik: Így szól az Úr, vagy figyeljünk mindnyájan Isten igéjére, akkor ebben én is benne vagyok. Én is figyelek, és szeretnék mindig az első lenni, aki engedelmeskedem annak, amit általam mond Isten a gyülekezetnek. Ezt ennyire komolyan szabad vennünk, mert ez ennyire így történik.
3. Ezért kéri itt az apostol a gyülekezetet, hogy imádkozzatok velem együtt azért, hogy az Úr nyissa meg előttünk az ige ajtaját, és szólhassuk a Krisztus titkát. Mert neki nem akármit kell mondania, hanem azt, amit Isten üzen azon az igén keresztül akkor, annak a gyülekezetnek. Lehet, hogy egy másik alkalommal Isten máshova teszi a hangsúlyt, és ott másra van szükség. Ezért tehát el kell kérni a mindenkori mondanivalót.
Az apostol ezt egyáltalán nem restelli, sőt gyakran emlegeti, hogy ő sáfár. Az 1Kor 4,1-et sokszor szoktuk idézni: „Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit, és az Isten titkainak a sáfárait.
A sáfár olyan vagyonkezelő volt, akinek magának a legtöbbször semmije sem volt, hanem a gazdától kapott értékeket, hogy a gazda utasítása szerint azokkal sáfárkodjék, gazdálkodjék. Utána el kellett számolnia. Az igehirdető sáfár. A kincstár kulcsa a gazda kezében van. Titok az ige. A Krisztus titkát kell hirdetni. Az Isten titkainak a sáfárai vagyunk — mondja az apostol. De ő nem végleg zárta el előlünk, hanem ez tart alázatban minket: Nincs birtokunkban az, ami az Övé, amivel Ő munkálkodni akar, de reánk bízza. Újra és újra. Mindig annyit, amennyire szükség van. Aztán mihelyt végeztünk, megyünk megint könyörögni, hogy adjál igét, amikor kinyitom a számat, és te munkálkodj általam. E nélkül az alázat nélkül nincs igazi igehirdetés.
Egyébként különös az, amit az Újszövetség arról mond, hogy Isten mi-mindent nyit ki. Egyszer végignéztem ezt a görög szót az Újszövetségben, hol fordul elő. Majdnem mindig Isten az alanya annak, ha valamit ki kell nyitni. Ilyeneket olvasunk — csak két igét említek most — a Lukács evangéliuma legvégén, az emmausi tanítványok története után olvassuk: „Az Úr megnyitotta az értelmüket, hogy értsék az Írásokat.” (Lk 24,45).
Sokszor elgondoltam, milyen csodálatos bibliaóra lehetett az, kilométereken keresztül Jézussal gyalogolni, és hallgatni, hogy Ő magyarázza az Őreá vonatkozó igéket, — és mégsem értették egészen. Gerjedezett a szívük, megsejtettek valamit, hogy ez nagyon igaz lehet, ez nekünk is fontos. De meg kellett nyitni az értelmüket. És amikor megnyitotta az értelmüket, rácsodálkoztak arra, hogy hiszen ennek az igének minden szava igaz. Ez az életünkre nézve is igaz. Mert Isten nemcsak az ige ajtaját nyitja meg az igehirdetők előtt, hanem az igehallgatók szívét is a hirdetett ige előtt.
Pál apostol és munkatársai Filippiben prédikálnak. Először hangzik Európa földjén a Krisztusról szóló evangélium. Egy folyó mellett néhány asszony hallgatja őket. Az egyikről azt olvassuk, hogy „az Úr megnyitotta Lidia szívét, hogy figyeljen mindarra, amit Pál mondott.” A többiek is ugyanazt hallották. De akkor ott ennek az egynek a szívét nyitotta meg. Ez is Isten munkája. Ő nyitja meg előttünk az igét, Ő nyitja meg az értelmünket az ige előtt, Ő nyitja meg a szívünket az ige előtt, mert Ő nyitotta meg előttünk végtelen kegyelméből újra a vele való közösségnek, a mennyországnak a kapuját. Ez mind a Szentlélek csodája.
Ilyen ereje van Isten beszédének. Ez az isteni beszéd szólalhat meg az igazi igehirdetésben, és ezzel a nagy tisztelettel és nyitottsággal kell azt nekünk mindig hallgatnunk. Ezzel a reménységgel mondhatjuk másoknak Isten igaz igéjét, hogy azáltal maga Isten fog munkálkodni az életükben.
Azt szeretném még röviden elmondani, hogyan történik ez a gyakorlatban.
Többször meg szokták kérdezni, hogyan születik egy igehirdetés. Úgy voltam vele eddig, hogy erről nem érdemes sokat beszélni, mert ez nem segíti elő a lelki növekedésünket. Most azonban erről szól alapigénk, akkor hadd derüljön az ki, hogyan alakult például a múlt vasárnapi, meg ez a mai igehirdetés ennek a fényében.
A múlt vasárnapra készülve megnéztem, meddig jutottunk a Kolosséi levélben. A 4. rész első verse volt az utolsó. Akkor a másodiktól következik. Minden bibliamagyarázó két szakaszra osztja a negyedik részt. Az elején ír az apostol az imádságról, és utána hosszan a köszöntéseket írja le. Két nagy szakasz, tehát két vasárnapra való anyagunk még van.
Aztán elkezdtem olvasni a második verset, ami múlt vasárnapi alapigénk volt, és már ott elakadtam. „Az imádkozásban legyetek kitartóak, éberek, ne szűnjetek meg hálát adni.” Milyen görög szavak fordulnak itt elő? Megnéztem az eredeti szöveget. Szépen, alaposan utánajártam, hogy ebben az összefüggésben melyik kifejezés mit jelent, és kezdett kibontakozni hogy Pál itt az imádságról valami fontosat mond. Még nem volt világos, milyen fontosat, valami fontosat. De az imádságról olyan sokszor beszélünk, vigyáznom kell, hogy semmi közhelyet ne mondjak. Aztán, ahogy tovább mentem a mai igére, úgy láttam, hogy itt másról van szó. Először beszél az imádság módjáról, utána az imádság tartalmáról, azt követően meg arról, hogyan kell beszélnünk — most már nem Istennel az imádságban — hanem az emberekkel, főleg azokkal, akik még nem a gyülekezet tagjai. Erről beszél a következő versekben. Ez három különböző dolog, ezt nem lehet összevonni. Akkor maradjunk az imádságnál.
Közben állandóan imádkozik a készülő igehirdető. Uram, sok mindent lehet most mondani. Ki lehet ragadni egy szót, de mi ennek a mostani üzenete? Mit akarsz nekünk most mondani?
Aztán ahogy a tanulmányok folytatódnak, ez lassan tisztázódik. Egyszer csak eszembe jutott: tényleg, mit is mond a Biblia erről a fajta imádságról? Itt Epafrászról mondja, hogy „köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban.” Micsoda? Küzd imádságaiban? Az imádság küzdelem, van ilyen formája is? Hol beszél még erről a Szentírás?
Kezdtem kikeresni ezeket a helyeket, így jutottam el Mózeshez. Talán emlékszünk a múlt vasárnapi példára. Még annál is többet jelentett számomra, hogy az Úr Jézus is sokszor küzdött imádságban nemcsak a Gecsemáné-kertben, a főpapi ima is küzdelem azokért, akik majd valamikor Őbenne hisznek. Nicsak: Epafrász könyörög, küzd egy gyülekezetért, Mózes küzdött a népéért imádságban, Jézus küzdött már akkor az egyházért, a benne hívőkért, meg akik a mi szavunkra hisznek majd benne. Új fényben kezdett ragyogni az imádság. Van küzdő imádság is, és találva éreztem magamat. Gyakorolom ezt?
Volt időszak, amikor tudatosan és sok áldással gyakoroltam. Most ebben meglanyhultam. Akkor ebben meg kell újulni. Így kezd Isten munkálkodni először is az igehirdető életében. És így körvonalazódott azután a múlt vasárnapi központi gondolat, meg ez a három jellemzője az imádságnak, ami itt van. De a többi elmaradt. Így maradt meg a mai alapigénk mára, és szinte már a múltkor kialakult, hogy mi ennek a központi gondolata, aztán így folytatjuk majd, ha Isten éltet minket néhány hét múlva azzal, hogyan kell beszélnünk Jézusról azoknak, akik még nem hallottak róla.
Így vonja be Pál apostol a gyülekezetet az igehirdetés szolgálatába, mert az nem magánvállalkozás. Itt nem én akarom produkálni magamat. Isten őrizzen meg mindnyájunkat ettől. Itt mindnyájan az Isten színe előtt állunk, hogy meghallgassuk azt, amit Ő üzen nekünk — ahogy Kornéliuszék mondták Péter apostolnak. És való igaz, hogy az, aki hirdeti, és hallja itt az igét, adja néki a szívét — ez a célja az igehirdetésnek. Pál, aki most távol van Kolossétól és börtönben van, tudatosítja a kolosséi hívőkkel, hogy az igehirdetés szolgálata közös feladatuk. Ezért könyörögjetek, hogy én is helyén mondott igét szóljak itt a börtönben. Úgy szóljak, ahogy szólnom kell. Adjon az Isten igét a számba, amikor megszólalok. Nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát. Ez közös vállalkozás, mindannyiunk felelőssége.
Nem kérdezem, hogy szoktatok-e imádkozni az igehirdetőkért, de Isten azt mondja nekünk: mostantól kezdve ez mindannyiunk szép és nagy feladata. Nálunk az alakult ki, hogy mindegyikünk, akik itt igét hirdetünk, pénteken szoktunk készülni. Egy egész nap kell is arra, hogy az ember elkészüljön. Szombaton itt olyan sok szolgálat van, hogy akkorra nem szabad halasztani. Pénteken éjfélig el kell készülni a vasárnapi igehirdetéssel. Szombaton lehet még tanulni, lehet kihúzni belőle, ami felesleges, de azt megfogalmazva, leírva péntek estig el kell készíteni.
Jó lenne tudni mostantól kezdve, hogy péntekenként közösen készülünk. Teljesen mindegy, hogy ki prédikál vasárnap, de az nem mindegy, hogy kinyitotta-e Isten előtte az ige ajtaját, és a Krisztus titkát úgy fogja-e hirdetni, hogy világosan és bátran mondja, ahogyan néki szólnia kell.
Neszmélyen elkezdődtek a csendeshetek. Ha Isten segít minket, szeptemberig hétről hétre egy-egy csoport kis gyerek, nagy gyerek, kamasz, ifjú, férfi, asszony, idős testvérünk lesz ott heti váltásban. Kinek fontos az, hogy ott erővel és hatalommal szóljon az ige és megváltozott élettel jöjjenek haza sokan? Ez az ige ezt a feladatot ma mindnyájunkra ráterheli. Ez közös feladatunk, hogy ott erővel és hatalommal szóljon Isten igéje.
Nem tudják a testvérek, hogy minden vasárnap 14, ha este is van istentisztelet, mint ma is, 15 igeszolgálat hangzik el gyülekezetünkben. Ebben benne van az a néhány kórházi, öregotthoni és börtönben elhangzó igehirdetés is, ami vasárnaponként szintén a mi feladatunk. Ne csak az legyen fontos, hogy amelyiken ott vagyunk, kapjunk Istentől igét, hanem a többi is legyen fontos! Hogy a picikéktől kezdve a nagyot halló idősekig az öregotthonban mindenkinek eljusson az értelméig, a szívéig is Isten igéje, és formálja általa az életét, hogy Istent dicsőítő életre jussunk el. Ez nekünk közös felelősségünk és feladatunk. És közös örömünk lesz az, amikor majd láthatjuk, hallhatjuk, hogy Isten ma is valóban hatalmasan munkálkodik az Ő igéje által.
Isten igéjének kell hangoznia; ez az igehirdetők előtt is titok; éppen ezért tegyük mi is ezt: imádkozzatok, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát.

Ismét a Jelenések könyvét kezdtük olvasni bibliaolvasó kalauzunk szerint. Sokan panaszkodnak, hogy nehezen érthető ez a könyv. Az első három fejezete után olyan részek következnek, amelyeknek a jelentését sokszor nem értjük. Ha azonban az egész könyvnek a célját megismerjük, akkor ezek közül a nehezebben érthető szakaszok közül is több világosabbá válik.
Ma az egész könyv céljáról szeretnék valamit mondani, és utána hajoljunk majd e fölé az efézusi gyülekezetnek írt levél fölé, ami a tegnapi igénk volt.
János apostol utolsó olyan alkotása ez, ami bekerült a Szentírásba. A 90-es években írta, akkor, amikor dühöngött az első szervezett keresztyénüldözés. Már Néró császár is kegyetlenkedett Jézus Krisztus tanítványaival. Az ő egyik utóda azonban, aki Krisztus után 81-96-ig uralkodott, egy bizonyos Domitianus, elhatározta, hogy egy szálig kiirtja a keresztyéneket, és megszervezte előbb a birodalom fővárosában, Rómában, azután a nagyobb városokban is a keresztyének üldözését.
Valószínű, János apostol is ennek esett már áldozatul, mert az első fejezetben arról ír, hogy száműzetésben van egy bizonyos szigeten és ott kapta Istentől azt a kijelentést, amit azután utólag leírt a Jelenések könyvében.
Domitianus nem válogatott az eszközökben. Ilyen szörnyűségekre is vetemedett, hogy szurokkal öntötte le azokat, akik Jézus Krisztus tanítványainak vallották magukat, azután felkötözte őket póznákra, és alájuk gyúj​tott. Hadd világítsanak a keresztyének Róma utcáin, ha azt mondják az ő Megváltójukról, hogy Ő a világ világossága.
A legszórakoztatóbb kivégzési mód azonban az volt, hogy kiéheztetett vadállatok, többnyire oroszlánok elé vetették a keresztyéneket a hatalmas nagy római cirkuszokban a publikum nagy gyönyörűségére, és voltak emberek, nem is kevesen, akik végignézték, hogyan tépik szét ezek a vadak a férfiakat, asszonyokat, gyerekeket, öregeket, akik nem voltak hajlandóak megtagadni Jézust, és nem voltak hajlandóak azt mondani, hogy a császár isten. Csak ennyit kellett volna mondani, hogy Krisztus nem Isten, de a császár isten. Ezek a császárok ugyanis istenként imádtatták magukat. Áldozatokat kellett bemutatni nekik és isteni cézárnak kellett szólítani őket. Aki erre nem volt hajlandó, az halál fia lett.
A többség erre hajlandó volt, mert ők hozzászoktak ahhoz, hogy sok mindent és sok mindenkit neveztek istennek. A maguk sötét, bálványimádó hiedelmei közé belefért ez is, és nem esett nehezükre istenként tisztelni a császárt. Egy keresztyénnek azonban ez elképzelhetetlen volt, és ezekben az évtizedekben bizony sokan vértanúhalált haltak emiatt.
Amikor mai igénkben olvastuk a második rész tizedik versét, és arról sokaknak csak Móricz Zsigmond jól ismert regénye jut eszükbe, Nyilas Misinek a történetével, akkor nem árt, ha tudjuk, hogy ott nem efféléről volt szó. Az a mondat, amit gyakran emlegetünk, hogy: „Légy hű mindhalálig, mert néked adom az élet győzelmi koszorúját”, az a vértanúságra bátorította a vértanúságnak bármelyik pillanatban kitett keresztyéneket.
Egyáltalán, az egész Jelenések könyvével János apostol bátorította ezeket az embereket, akik éveken át folyamatosan életveszélyben voltak, ha nem akarták megtagadni Krisztust. Egyrészt ebben a veszélyben voltak, hogy netalán mégis megtagadják, másrészt abban a veszélyben, hogy amennyiben nem, akkor viszik őket és valamilyen kegyetlen halál lesz a részük. Légy hű egészen a vértanúhalálig! — ez a szó van ott. Ne csak addig, amíg nem kell áldozatot hozni Jézusért. És ha hű vagy a vértanúhalálig — mondja Jézus —, neked adom az örök élet győzelmi koszorúját. Alig volt már keresztyén család akkor, ahol ne lett volna halott.
Gyászoltak a keresztyének, és mindenkinek el kellett készülnie arra, hogy ha nem tagadja meg Krisztust, lehet, hogy ő is vértanúvá válik. És ezt a két dolgot tartotta szem előtt az idős János apostol. Egyrészt vigasztalta a gyászolókat, másrészt kitartásra bátorította a vértanújelölt keresztyéneket. Vigasztalni azokat, akiknek a rokonát már kivégeztette ez az őrült, tömeggyilkos, diktátor Domitianus és bátorítani azokat, akik meg-megrettentek a gondolatától is, hogy esetleg őket is viszik és nem jönnek vissza, hogy tartsanak ki mindvégig.
Vigasztaló és bátorító irat a Jelenések könyve. Sok bátorítást a jelképek nyelvén mond el, amit az akkori hívők teljesen egyértelműen értettek, de az ellenségnek nem kellett mindent az orrára kötni. Az ellenség nem értette azokat a jelképeket, amiket mi, késői olvasók, szintén nem értünk már. Ezért fontos a jó, világos magyarázat, szinte egy kis szótár kellene a Jelenések könyvéhez, mert úgy világos minden üzenete. A szándék azonban mindig ez: vigasztalni és bátorítani.
A vigasztalás lényege az volt, hogy János sokat ír arról, hova kerültek azok, akik a Jézusról való hitvallásukért haltak vértanúhalált. A mennyei dicsőségről ezért adott a Szentlélek neki olyan csodálatos kijelentéseket. Ezek az emberek győztek.
Mind a hét levél utolsó mondata így kezdődik: „Aki győz…” Vigyázzatok! Ebben az van: ti is győzzetek! Le ne győzzön benneteket a félelem, a szorongás. Az, hogy az életeteket elveszik, az sokkal kisebb dolog, mintha az üdvösségeteket elveszítitek, ha Jézust megtagadjátok. Győzzetek, tartsatok ki mindvégig, mert aki győz … és akkor a hét levél végén hétféle ígéret következik, hogy milyen csodálatos jövő lesz annak az osztályrésze. Aki itt ragaszkodik Krisztushoz, az vele fogja tölteni az örökkévalóságot is. Aki itt vállalja érte a gyalázatot, az az Ő dicsőségében fog részesedni. A mártírok lelke a mennyei oltáron nemcsak imádja Istent, hanem könyörög azért, hogy legyen már vége ennek a vérengzésnek: Uram, mikor adsz már parancsot, hogy be kell fejezni ezt?
Ez tehát a vigasztalás része. Hova kerültek azok, akik Jézusért vállalták a halált.
A bátorítás része, hogy mi lesz azokkal, hova kerülnek azok, akik ezután fogják vállalni Jézusért a halált, vagy akik megijednek és megtagadják őt. Erről is szól a könyv helyenként közérthetően, más helyeken pedig a jelképek nyelvén. Itt bátorít ő mindig hűségre. Érdemes kitartani. Lássatok túl az esetleges vértanúhalálotokon, mert utána is van valami, sőt utána jön az igazi.
Az első fejezet gyönyörű nyitánya a Jelenések könyvének, mint egy nagy zeneműnek, és Jézusról beszél. Csupa olyan jelzőt mond Jézusról, amelyekben már benne van ez a vigasztalás és bátorítás. Csak az 5. verset hadd olvassam el, és ezek után azt hiszem, önmagáért beszél itt minden kifejezés.
„Kegyelem néktek Jézus Krisztustól, a hű tanútól, aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme; aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől…” A hű tanútól, itt a mártüsz görög szó van. Azt mondja: testvérek, Jézus is vértanú volt. Ártatlanul végezték ki. Őt is megalázták, leköpdösték, megkínozták, mielőtt kivégezték volna. Nem fájdalommentes halállal halt meg. Akinek közülünk ez lesz az osztályrésze, az Őhozzá marad közel. Az Őt követi nemcsak életében, halálában is, és ez nagy kiváltság. Jézus vértanú — ne felejtsétek el! Ha esetleg közületek némelyeket kivégez még Domitianus, nem rossz társaságba kerülnek: Jézussal maradnak együtt és kerülnek még közelebb hozzá. És Őt is megkísértette az ördög, hogy térjen le arról az útról, ami a kereszthez vezetett, és Ő nem tért le. Ő hű tanú. — ezt olvassuk. Az Ő hűségét kérjétek el. Lehetséges az, hogy ilyen magunkfajta remegő szívű emberek is mindvégig kitartsanak, és hűségesek legyenek. Légy hű a vértanúhalálig, — mert akkor Jézust követitek. Ő is engedelmes maradt mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig.
Nem véletlen egy ilyen szó. Ez semmit nem jelentett az avatatlan cenzoroknak, de sokat jelentett a hívő keresztyéneknek. Szinte felkapták a fejüket: erre nem is gondoltunk. Tényleg, Megváltónk is vértanúhalált halt. Akkor követhetjük Őt ezen az úton.
Ezután azt mondja: „elsőszülött a halottak közül.” Vagyis: nem maradt a halálban. El ne felejtsétek már, mi történt a halála után három nappal. Jézus, mint utolsó ellenséget, legyőzte a halált. Amivel minket Domi​tianus fenyeget, az legyőzött ellenség. Az, hogy kiolthatja az életünket, ez nem azt jelenti: megszűnünk. Ez azt jelenti, hogy átvisz minket a mi Megváltónk az örök dicsőségbe. Mert Ő elsőszülött a halottak közül. Nem egyet​len, aki túllépett a halálon, hanem az első. Ő nem úgy támadott fel, mint ahogy Lázárt feltámasztotta, meg a naini ifjút, meg Jairus leánykáját. Azok meghaltak még egyszer, de Jézus nem halt meg még egyszer. Ő keresztüllépett a halálon. Ő a halál áthatolhatatlan falán ütött egy rést az Ő feltámadásával, és ezen a résen követjük Őt mindnyájan, akik mindvégig hűségesek maradunk hozzá.
Azzal, hogy Domitianus kivégeztet titeket, nincs vége mindennek! Vége van ennek az életnek, amelyik tele volt nyomorúsággal és most tele van félelemmel. Utána következik az igazi. Lássatok túl a láthatókon. Jézus, a mi Megváltónk, elsőszülött a halottak közül.
És most jön a legrázósabb kifejezés: „a föld királyainak fejedelme.” Erre már lehet, hogy egy-egy jobb fülű cenzor jobban odafigyelt. Itt nincsenek jelképek, itt nevén nevezi a lényeget János. Jézus, akit szintén megöltek és vértanúhalállal halt meg, a föld királyainak a fejedelme. Ezt a titulust a római császár vindikálta magának. Vannak kiskirályok szerte a világon, olyan Heródes-félék, de azok csak bábok és Rómából mozgatják őket. A föld királyocskáinak a fejedelme az isteni cézár, a római császár.
Azt mondja János: el ne higgyétek már ezt! Kicsoda ez a Domitianus? Tizenöt évig randalírozhat mindössze, azután elragadja a halál és megy a pokolba. Ti pedig, ha áldozatul estek a gonoszságának, mentek a mennyei dicsőségbe. Őt is főleg azért emlegetik, mert sok keresztyént kivégzett. Ezek nem fejedelmei a királyoknak, de a mi Megváltónk, Ő ténylegesen uralkodik. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Ő az uraknak Ura és a királyok Királya — olvassuk a későbbiekben a Jelenések könyvében.
Kicsi úr ez a császár, ne féljetek tőle. Attól féljetek, hogy ha esetleg megtagadnátok azt, aki neki is ura, azt ne tegyétek! Se félelemből, se semmi indokból. Tartsatok ki bátran Jézus mellett.
Hiszen (8. vers, ahol Jézus szólal meg) „Én vagyok az Alfa és az Ómega, aki van, aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.” — így mutatkozik be Jézus. És úgy folytatja, amit már olvastunk is a 17. verstől: Ne félj — mondja Jánosnak. Úgy látszik, ő is félt. Ki az, aki nem félne ilyen helyzetben? Nehogy hősködjünk meggondolatlanul, és ne ítéljünk el senkit, aki ilyenkor fél. János is félt, de Jézus első szava: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő, noha halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”
Lehet, hogy Domitianus csak a kisujját mozdította és vitték a következő csoportot a kivégzésre. De a halál és a pokol kulcsai… azok nem nála vannak. Azok az Úr Jézusnál vannak, és azokat küld oda, akiket akar, és azokat enged ki onnan, és óv meg attól, akiket akar. Mert Ő az Úr.
És itt következik a hét ázsiai gyülekezetnek írott levél. Ezek voltak a legjelentősebb keresztyén központok akkor Ázsiában. Úgy nevezi őket a kijelentés: gyertyatartó. Egy gyülekezet egy gyertyatartó, mert világít egy bizonyos körzetben. A gyülekezet vezetőjét pedig a gyülekezet csillagának nevezi. Azt mondja: „Írd meg, amiket láttál: amik vannak, és amik történni fognak ezek után; a hét csillag titkát, amelyet jobb kezemben láttál, és a hét arany gyertyatartót…” Itt még van a magyarázat, a későbbiekben már nem lesz szimbólumok magyarázata. „A hét csillag a hét gyülekezet angyala, a hét gyertyatartó pedig a hét gyülekezet.”
Ezek a gyülekezetek teljesen kiszolgáltatott állapotban voltak. Bármikor azt tett velük a hatalom, amit akart. Elsősorban mindig, minden üldözés során — ma is — a gyülekezetek vezetői, pásztorai vannak veszélyben. Éppen ezért, hogy kezdődik az első levél? „Az efézusi gyülekezet angyalának (vezetőjének) írd meg: ezt mondja az, aki jobb kezében tartja a hét csillagot, aki a hét arany gyertyatartó között jár…”
Minden szava vigasztalás és bátorítás. Ezek az emberek az Ószövetségen nőttek fel. Ők tudták, mit jelent az Úrnak a jobbja. Ők tudták, egyáltalán kicsoda Isten. (Elfejtettem mondani a XLVI. zsoltár éneklése előtt, hogy az ismeretlen szó: Zebaóth mint jelent. Isten neve ez volt: Seregek Ura. A héber Bibliában így hangzik: Jahve Zebaóth. Ennek a rövidebb és magyarított változata ez: Zebaóth Isten, ami azt jelenti: Isten mind a mennyei seregeknek, az angyaloknak, mind a földi hadseregeknek (Domitia​nus katonáinak is), mind a Sátán földalatti démoni seregeinek teljhatalmú Ura és Főparancsnoka. És ezek azt teszik, amit Isten el akar végeztetni velük. Nincs apelláta.)
Hiszik-e ezt az üldözött keresztyének? Hinniük kell, hogy ilyen hatalmas Istenük van, és hogy Jézus Krisztusnak is ilyen hatalma van. Ez a Jézus jobb kezében tartja a hét csillagot, és ott jár-kel a hét arany gyertyatartó között. A jobb kéz az erőnek, a hatalomnak, az uralkodásnak a szimbóluma volt, ugyanakkor a gondoskodásnak és a védelemnek is.
Mindez együtt benne van ebben: jobb kezében tartja. Micsoda evangélium volt ez akkor! Ezt el ne felejtsétek, halál szélén álló keresztyén testvéreim, hogy Jézus Krisztus, aki él és uralkodik, a jobb kezében tartja a gyülekezet pásztorait, vagyis azokkal nem tehet az ellenség azt, amit akar, csak azt, amit az ő Uruk megenged nekik. Az meg úgy lesz jó, fogadjátok ezt el tőle. És ott jár-kel a hét arany gyertyatartó között. A kiszolgáltatott, védtelen, sokszor kicsi létszámú gyülekezetek között, ha meg nagyobb létszámúak voltak, azért provokálták az ellenséget. Ez teljesen mindegy: Jézus jelen van a gyülekezetekben. Minden az Ő jelenlétében történik. Az Ő jelenléte, mint egy láthatatlan fal, körülveszi őket. Ezen csak akkor jöhet be az ellenség, ha Ő megengedi. És akkor az úgy lesz jó! Az az Isten dicsőségét szolgálja még akkor is, ha többeket elhurcolnak és kivégeznek.
Ennek meg is lehetett látni a következményeit, és való igaz az, amit később így mondtak: a vértanúknak a vére az evangélium magvetése. Mert nemcsak kárörömmel vagy kemény szívvel nézték sokan, hogyan haltak meg ezek a keresztyének Jézusért, hanem sokakat megrendített az, ahogyan még ott is Jézust dicsőítő énekeket énekeltek, ahogy anyák a kisgyerekeikkel együtt vállalták ezt a szörnyű halált csak azért, mert Jézust Istennek vallották, és ebből nem engedtek. Ez annyira hitelesítette az evangéliumot — és azért gondolkozó emberek akkor is voltak, talán még inkább, mint ma, akik elgondolkoztak ezen: ezek ennyire bizonyosak a maguk igazában? Ez ennyire igaz dolog lenne, amit ezek hirdetnek, hogy készek meghalni érte? Utána sokan lettek Jézus tanítványaivá.
Ezzel együtt ez szörnytett volt, gyilkosság volt, tömeggyilkosság volt. De Isten még ezt is felhasználta az Ő dicsőségére és az evangélium hirdetésére. János ezért bátorítja ezeket az embereket: ez nem értelmetlen halál. Ennek megvan a célja. A ti dolgotok az: ragaszkodjatok Krisztushoz. Amíg meg itt vagytok, ne felejtsétek: Jézus uralkodik, jobb kezében tartja a gyülekezetek vezetőit, és jelen van a gyülekezetekben.
Ami utána következik, arról sokszor hallhattunk már magyarázatot. Ta​lán erről is. Jézus közli, hogy ismer mindent, ami a gyülekezetben történik: Tudom a te dolgaidat, tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, nem fáradtál meg. Megvizsgáltad azokat, akik apostoloknak adták ki magukat és kiderült, hogy hazudtak, nem azok voltak. De jó, hogy ilyen szigorúak voltatok és nem fogadtátok el a tévtanításokat. Tudom, hogy nem viselheted el a gonoszokat. Ez mind nagyon jó. De az a panaszom elle​ned, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet.
Sokat vitatkoztak, hogy mit értsünk az: első szereteten. A legvalószínűbb magyarázata ennek az, hogy az első szeretet a Jézus iránti szeretet. Amikor ez megfakul egy hívőben, akkor a Jézus ügye iránti szeretet kerül előtérbe. Erre enged utalni az, hogy itt kétszer is hangsúlyozza: terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, és tudom azt, hogy fáradozásaid vannak.
Ezek a hívők fáradoztak az evangélium ügyéért. Sok terhet vállaltak, áldozatot hoztak Jézus ügyéért, azért, hogy másokhoz is eljusson, hitre jussanak mások, növekedjék a gyülekezet. Lassan áttevődött a hangsúly erre a fáradozásra onnan, hogy Jézus az én Megváltóm. Ő engem elfogadott, megtisztított, amit az 5. versben is olvastam. Jézus személye ragyogjon a hívők előtt, hogy arról soha ne feledkezzenek meg, hogy Jézus mit tett értük, és ez a hála és öröm legyen ott mindig a szívükben. Fontos, hogy ebből következzék az érte való fáradozás is. De ha majdnem elfelejtkeznek már az Ő személyéről és a vele való személyes lelki közösségükről, annak az ápolásáról, nem lesz áldás a fáradozásukon sem. Akkor előbb-utóbb bele fognak fáradni. Nem mondja azt, hogy ezt ne folytassátok, csak azt mondja: térjetek vissza ahhoz, hogy az Ő személye legyen a ti örömötök forrása. Ez legyen a legnagyobb csoda az életetekben, hogy Ő elfogadott, megtisztított, Isten gyermekeivé tett titeket.
Ugyanaz, amit Jézus mondott az apostoloknak, amikor visszatértek az első missziói útról és ellelkendezték: Uram, még az ördögök is engedtek nekünk a te nevedben. Azt mondja Jézus: ez nagyon nagy dolog, de mégse ez legyen a ti legnagyobb örömötök, hanem az, hogy a ti nevetek fel van írva a mennyben. Ez nem önzés és nem magunk körül forgás, — akkor Jézus nem tanítana rá, és ebben a nehéz helyzetben sem erről írna az apostol a Szentlélek parancsára a gyülekezetnek. Ez azt jelenti, hogy minden egyébhez csak akkor lesz erőnk, minden egyébben, még a szenvedésekben is csak akkor lesz örömünk, ha ez a Jézussal való személyes kapcsolat friss marad. Ha ebben naponta megújulunk.
Szoktak vitatkozni arról is, hogy miért beszél itt kétszer is arról, hogy meg kell térni. Térj meg, és az előzőeket cselekedd, mert a gyertyatartódat kimozdítom, ha meg nem térsz.
Hányszor kell megtérni? Naponta? A megtérésnek két világos jelentése van az Újszövetségben. Az ember megtér életében egyszer a bűnből Krisztushoz. És mint Krisztus követője, akár naponta meg kell térnie az engedetlenségeiből Krisztushoz. De ez már nem státuszváltozás. A státuszváltozás, az állapotunknak, a helyzetünknek a megváltozása, az az újjászületés. Minthogy születni is csak egyszer lehet és kell, újjászületni is csak egyszer lehet és kell. Ez a nagy megtérés. A bűnből Krisztushoz. És utána, mint Krisztus tanítványa, sokkal érzékenyebb leszek minden engedetlenségre, mindenre, amit Isten gyűlöl, és ezekből az engedetlenségeimből akár naponta, vagy naponta többször meg lehet és meg kell térnem Krisztushoz. De ott már nem a kárhozatból mentem át az üdvösségbe, hanem mint örök életet nyert hívő, nem akarok engedetlen maradni.
Ezt meg kell különböztetnünk, és itt erről az utóbbiról van szó. Azt mondja: ebből, hogy meglazult a kapcsolatotok Jézussal és úgy akartok buz​gólkodni a gyülekezetekben, ebből térjetek vissza oda, hogy Ő a legfontosabb, aztán majd Ő indít a buzgólkodásra és így lesz azon áldás.
Itt említi a nikolaitákat, akikről pontosan nem tudják, kik voltak. Szin​te biztos, hogy olyan szekta, amelyekről a Kolosséi levél magyarázata során sokat beszéltünk. Egy gnosztikus szekta, akik azt mondták, hogy az ismeret fontosabb, mint a hit, fontosabb, mint a Jézussal való személyes kapcsolat, mégpedig az a titkos ismeret, amire ők tanítják meg a hívőket. Erkölcsi kérdésekben szabadosak voltak, ugyanakkor a maguk ismereteit a különböző pogány vallásokból válogatták össze szinkretizmus).
Egy ilyen szekta lehetett, és erre mondja itt az Úr Jézus: annak örülök, hogy a nikolaiták tanítását gyűlölöd, amit én is gyűlölök.
Készülés közben eszembe jutott, hogy mit mond a Biblia arról, mit gyűlöl Isten? Elővettem egy konkordanciát, ahol egy teljes oldalon keresztül, két hasábban van szó a gyűlöletről. Alig-alig fordul elő olyan ige, hogy Isten gyűlöl, mert az Isten szeretet. Az igéknek nagyobb százaléka szól arról, hogy mi képesek vagyunk gyűlölni, de az a néhány, ami arról szól, hogy mit gyűlöl Isten, nagyon tanulságos lehet most nekünk.
Isten gyűlöli a bálványokat és bálványimádást (5Móz-ben gyakran van szó). Gyűlöli azt a formális ünneplést, ami mögött nincs ott az Istent tisztelő lelkület. Ézsaiásnál és Hóseásnál is olvassuk, hogy gyűlölöm a ti ünnepeiteket és ünnepléseteket, mert véresek a kezeitek és olyanok is maradnak, és úgy mentek haza az istentiszteletről, mint ahogy odajöttetek. Így nem érdemes ünnepet tartani és istentiszteletre jönni.
Aztán van a Példabeszédek könyvében egy mondat, ahol felsorolja Isten azt a hét dolgot, amit különösen gyűlöl, és van még egy valami, ami meglepett, hogy erre külön kitér a Szentírás. A Példabeszédek 6,16 így hangzik: „Hat dolgot gyűlöl az Úr, sőt hét dolog utálatos előtte: a nagyravágyó szemek, a hazug nyelv, az ártatlan vért ontó kezek, a gonosz terveket koholó szív, a rosszra sietve futó lábak, a hazugságot beszélő hamis tanú és a testvérek közt viszályt szító ember.”
Most nem akarom ezeket részletezni, mert erre nincs időnk, de érdemes elgondolkoznunk azon, hogy azt gyűlöljük-e mi, amit Isten gyűlöl. Itt van egy felsorolás, Példabeszédek 6,16. Én is azt gyűlölöm, ami Istennek utálatos? Én is azt szeretem, amit Isten szeret és helyesnek tart?
Az Ószövetség lezárásaképpen, a Malakiás könyve végén van egy kemény mondata Istennek, amikor azt mondja: Gyűlölöm, ha elválnak emberek. Maradj hűséges a te ifjúságodban elvett feleségedhez. Érdekes, hogy ezt kiemeli Isten a bűnök közül. Azt mondja: Maradj hűséges a te ifjúságod feleségéhez, mert gyűlölöm az elválást. (Mal 2,16).
Az utolsó versről még annyit szeretnék mondani, hogy mintegy bezárja a kört és visszakanyarodik oda, ahonnan elindult. Ezt mondja itt az Úr Jézus: „Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, amely az Isten Paradicsomában van.”
Mit jelent ez? Azt jelenti: lehet győzni. Azt jelenti: bármilyen mélyen van is bennünk a félelem, bármennyire szorong is az ember ilyen helyzetben, amilyenben lehettek ezek az első keresztyének, bármilyen nyuszi természete van is sokunknak, lehet győzni. Nem a magunk erejéből, hanem arra a Krisztusra nézni, aki hű vértanú volt, aki engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig, akinek a jobb kezét is odaszögezhették a kereszthez, de aki olyan hatalmas Isten, hogy harmadnapon feltámadott, és jobb kezében tartja azóta is az övéit, és senki ki nem szakíthat minket az Ő kezéből.
Ezt Ő maga ígérte meg. Pál apostol még részletezi is a Róm 8. rész végén: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek (Domitianusok), sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény el nem szakíthat minket az Isten szeretetétől, amely testet öltött a mi Urunk Jézus Krisztusban.” És ha bármivel fenyeget minket a gonosz vagy a magunk félős szíve, akkor gondoljunk erre: Ő jobb kezében tartja a hívőket. Nekünk is ragaszkodnunk kell hozzá, de végül is nem a nagy ragaszkodásunk fog meg​tartani minket, hanem az, hogy akit Ő egyszer a kezébe vett, azt onnan senki ki nem ragadhatja. Ebben legyünk egészen bizonyosak.

Tizenötödik alkalommal tanulmányozzuk már Pál apostolnak Ko​losséba küldött levelét, és hamarosan a végéhez érünk. Eddig többnyire bátorítást olvastunk. Az apostol bátorította a gyülekezet nehéz helyzetben élő tagjait, hogy maradjanak meg Krisztusban, és álljanak ellen a közéjük beférkőzött tévtanítóknak. Erősítette a hitüket; és az utolsó néhány alkalommal láttuk, hogy szépen sorra vette legfontosabb emberi kapcsolatainkat, és arra tanította őket, hogyan állhatnak helyt mint Krisztus tanítványai a házasságban, a családban, a rabszolgák és szabadok közti kapcsolat is hogyan alakulhat így.
A levél vége felé rátér azokra a kérdésekre, amikben közösek: közös a levél küldője és címzettjei, ami jellemzi és jellemeznie kell mind a kolosséi hívőket, mind az apostolt és munkatársait.
Ma ebben az egyetlen mondatban arról szól, hogyan beszéljenek Istennel, hogyan imádkozzanak. Ha Isten éltet minket, a jövő vasárnap majd azt halljuk miért imádkozzanak. Utána pedig arról szól egy kicsit részletesebben, hogy egymással hogyan beszéljenek. Különösen azokkal, akik még nem tagjai a gyülekezetnek, akik még nem ismerik Jézus Krisztust.
Ma tehát arra nézve mond három konkrét tanácsot, hogyan imádkozzanak a hívők.
Azért, hogy lássuk, hogyan gondolkozik az utca embere az imádságról, hadd idézzek két vélekedést.
Az egyik: Mi az imádság? Válasz: Ráérő öregasszonyok ártatlan időtöltése. Érdemes lenne ezt elemezni. Tömör megfogalmazás. Kik szoktak imádkozni? Kiknek való? Ráérő öregasszonyoknak, ha már nincs mit csinálni. Ha értelmesebb, hasznosabb dolgot nem tudunk tenni, akkor el lehet kezdeni imádkozni. Ez ártalmatlan foglalkozás. Se nem árt, se nem használ. Mivel nem árt, hadd csinálják, addig sem tölti az időt valami rosszal. Nem azt mondják: addig sem töltik haszontalanul, hanem addig sem csinálnak rosszat, amíg imádkoznak.
A másik: Mi az imádság? A vallásos ember illúziója végszükség esetén. Amikor a süllyedő hajó kapitánya azt mondja: itt már csak az imádság segít, de nem kezd el imádkozni, mert ő maga sem hiszi, hogy az imádság segít. A vallásos ember illúziója, aminek nincs valóságalapja, de ringatja magát egy ilyen elképzelésben, és végszükség esetén lép működésbe az imádság, egyébként anélkül is megvagyunk, nincs rá szükség. Itt már csak az imádság segít — de nem kezdünk el imádkozni, mert nem hisszük, hogy valóban segít.
Nos, nem elemezgetem tovább ezt a két rendkívül téves, hozzá nem értő vélekedést. Pál apostol egészen mást mond az imádságról és annak a jelentőségéről. Mivel ő a Szentlélek kijelentése által írta, amit írt, nekünk ezt kell komolyan vennünk, mert ez az igaz.
Mit ír ő az imádságról?
Először is úgy ír róla, mint ami egészen természetesen hozzátartozik a hívő életéhez. A kolosséiakat nem bíztatja arra, hogy imádkozzanak, mint ahogy senkit nem kell biztatni arra, hogy légy szíves lélegezni, mert amint a lélegzés hozzátartozik az élő ember minden percéhez, úgy az imádság hozzátartozik a hívő minden napjához, egész életéhez, egészen természetesen. Nincs szó ebben a levélben arról, hogy tessék imádkozni, mert az fontos. Vagy számon kérni, hogy ugye nem felejtetek el imádkozni. Nem felejtünk el lélegezni, amíg élünk, s ha annak valami akadálya van, akkor mindent elkövetünk, hogy levegőhöz jussunk. Ugyanígy tartozik hozzá az élő hitű keresztyén életéhez az imádság. Itt az apostol csak néhány megjegyzést mond az imádság módjához és tartalmához.
Egyébként ő magáról is úgy ír mindjárt a levél elején, ha még emlékszünk rá, mint akinek természetesen hozzátartozik a mindennapjához, sőt álmatlan éjszakákon minden éjszakájához a szüntelen való imádság. Ezzel kezdi a levelet: „Hálát adunk mindenkor Istennek, a mi Urunk Jézus Krisz​tus Atyjának, amikor értetek imádkozunk, mivel hallottunk a Krisztus Jézusba vetett hitetekről (…) Ezért tehát, attól a naptól fogva, amelyen ezt meghallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az Isten akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén…”(1,3, 9)
Neki is természetes, hogy szüntelenül imádkozik a gyülekezet tagjaiért. Mégpedig egészen konkrét és fontos ajándékokat kér a számukra: „hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az Ő tetszésére és teremjetek gyümölcsöt minden fajta jócselekedettel, és növekedjetek az Isten ismeretében. Erősödjetek meg minden erővel az Ő dicsőségének nagysága szerint a teljes állhatatosságra és az örömmel viselt hosszútűrésre.” (1,10-11)
Minden szónál meg kellene állni. A hívő élet legfontosabb áldásaiért könyörög az apostol, mégpedig le meri írni ezt, és higgyük el, nem hazudik: szüntelenül könyörög ezért.
Az első kérdés: így hozzátartozik-e a komoly, tartalmas, konkrét imádság az életünkhöz? Úgy, mint a lélegzés. Imádsággal ébredünk, imádsággal alszunk el. Jártunkban-keltünkben is tartjuk a kapcsolatot a mi megváltó Urunkkal. Hogy mindig van neki mondanivalónk. Hogy mindig meg tudunk köszönni valamit. Hogy vannak emberek és ügyek, amelyek szívügyünkké váltak, és ezeket hordozzuk előtte. Minden nagyítás és tódítás nélkül: szüntelenül.
Keveseket jellemez ez. Ezt mint nagy lehetőséget csillantja fel előttünk most ez az ige. A hívő életben el lehet jutni ide, hogy ilyen szoros és állandó kapcsolatunk lesz a mi megváltó Urunkkal. Ezek után mondja el, hogyan imádkozzanak. Azt írja: állhatatosan, éberen és soksok hálaadással.
1. Miért írja, hogy állhatatosan, kitartóan? Azért, mert szükségünk van erre a biztatásra. Mert lusták vagyunk, szétszórtak vagyunk, kényelem​szeretőek, feledékenyek, nehézkesek, fáradékonyak, és ezért újra és újra meg kell újulnunk a folyamatos, kitartó, állhatatos imádságban. Azért is szükség van erre a bátorításra, mert igen sokan az imádságot nem egyfajta folyamatosan végzett munkának tekintik, hanem csak alkalmi manőverezésnek, ahogy idéztem az illetőt, végszükség esetén. Ha nagy baj van, akkor felkapjuk hirtelen még ezt az eszközt is, hátha segít rajtunk.
Márpedig a Szentírás azt tanítja, hogy az imádság munka is. Sok minden más is: a mi mennyei Atyánkkal való gyermeki beszélgetés, meg a szívünk kiöntése, de munka is. Mégpedig olyan munka, amit a hívő csak folyamatosan, megszakítás nélkül, komolyan, odaszántan, koncentráltan, meg-megújuló erővel tud helyesen végezni. Hadd mondjak rá egy ószövetségi meg egy újszövetségi példát.
A pusztában vándorló népet váratlanul megtámadták az amálekiek. Többen voltak és korszerű fegyvereik voltak. Reménytelen volt velük szem​beszállni. Józsué ennek ellenére összekapja a fegyverfogható férfiakat, mert mégis csak meg kell védeniük magukat. Az azonban hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy olyan nagy a túlerő, hogy nem bírnak velük. Akkor az idős Mózes felmászott egy közeli domb tetejére, s az akkori szokás szerint a kezeit feltartotta és elkezdett imádkozni. Egyszer csak megzavarodott az amálekiek tábora. Senki sem értette, miért, futásnak eredtek. Jó​zsuénak sem kellett több, üldözni kezdték őket.
Igen ám, de próbáljuk ki, meddig tudjuk fenntartani a kezünket. Én kipróbáltam. Mózes sem bírta sokáig. Lassan lehanyatlottak a kezei, abbahagyta az imádságot. Erre az emálekiek megfordultak és ők kezdték üldözni Józsuét. És akkor látta Mózes is: ez nem tréfadolog. Szólt a testvérének, Áronnak meg a jó barátjának, Húrnak, hogy tartsák már a kezeit, mert ő nem bírja. Azok tartották, Mózes meg imádkozott, és a végén győzött Izráel kicsi serege.
Dolgozott ott lenn a völgyben a fegyver is, de dolgozott fenn a hegyen Mózes fegyvere, az imádság is. A lenti győzelem a fenn hangzó imádságtól függött. És ez nem mesebeszéd. Nemcsak ez az egy példa van erre. Talán a magunk személyes életéből is tudnánk mondani példákat. Az imádságnak van olyan formája is, amikor a hívő imádkozó mint munkát végzi azt. Úgy, hogy bele lehet fáradni, de győzelem a vége.
Az újszövetségi példa meg itt van a Kolosséi levélben, majd olvasni fogjuk hamarosan. Ennek a fejezetnek a vége felé ír valami gyönyörűt az egyik munkatársáról Pál. „Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami az Isten akarata.” (Kol 4,12)
Epafrász kolosséi volt. Meglátogatta Pált a börtönben, tőle küldi vissza most ezt a levelet a gyülekezetnek. Pál hallotta őt ott imádkozni, és csodálkozva hallotta, hogy Epafrász Pál kedvéért utazott oda, vállalta a nagy útnak minden veszélyét és fáradságát, de a szíve tele van az otthoni gyülekezet örömeivel, gondjaival, embereivel, jövőjével, sorsával, és naponta hosszan, odaadóan könyörög Istenhez az otthoniakért. Pál úgy gondolja, hogy nem árt, ha ezt tudja a küzdő, szenvedő gyülekezet is: Van egy tagjuk, aki itt a messzeségben is állhatatosan küzd érettük, hogy megmaradjanak, hogy győzedelmeskedjenek, hogy védelmet kapjanak…
Van ilyen imádság, hogy állhatatosan küzdeni. Nem azért, hogy az elképzeléseimet valósítsa meg Isten, hanem azért, amiket itt olvastunk, hogy adjon gazdagon lelki áldásokat azoknak, akikért küzdünk. Hogy az Ő ígéretei valósuljanak meg. Hogy az Ő dicsősége felragyogjon minél többek előtt. Hogy megismerjék azok, akik valamennyire már ismerik, még jobban, — akik még egyáltalán nem ismerik, valamennyire, hogy ki az élő, a valóban uralkodó, hatalmas, és minket szerető Isten. És ezért küzd imádságában.
Nem furcsa ez? De nem ugyanezt tette mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus is a Gecsemáné-kertben? Vagy azon az éjszakán, amelyikről azt olvassuk, hogy a tanítványokat elküldi aludni, Ő meg felmegy egy hegyre és az éjszakát az Istennel való imádságban tölti. A Gecsemáné-kertben úgy küzdött, hogy beleizzadt — ezt olvassuk a Lukács evangéliumában.
Van az imádságnak olyan formája is, hogy elbeszélgetünk a mi mennyei Atyánkkal, de van ilyen is, hogy küzdünk, tusakodunk, harcolunk valami jóért, másokért, Isten akaratának a megvalósulásáért. Van ilyen férfias, kemény, munkaformája is az imádságnak. Ismerős-e ez nekünk? Sok lelki szegénységnek az az oka, hogy kevés hívő ismeri és gyakorolja az imádságnak ezt a formáját, amelyik elsősorban Isten ígéreteire épít, mert éppen az ilyen imádságra nézve vannak Istennek csodálatosan nagy ígéretei.
Ezért írja tehát az apostol, hogy az imádkozásban legyetek kitartóak, állhatatosak — és itt erre a harcias, küzdő, tusakodó imádságra gondol, abban kell kitartónak lenni.
2. A másik, amit mond: legyetek éberek. Őrködjetek, virrasszatok. A vigíliáról van itt szó. Amíg más alszik, amíg ez a világ szunyókál vagy mulatozik, addig Isten népe maradjon józan és legyen éber. Legyen bármikor megszólítható, bármikor mozgósítható, küldhető. Legyen a szó jó értelmében állandó riadókészültségben, hogy az ő főparancsnoka, az Úr Jézus Krisztus arra használhassa, amire akarja. Legyen a tekintete állandóan Istenre irányítva. Soha egy pillanatra se vegye le a tekintetét Istenről. Maradjon állandó kapcsolatban vele.
A karácsonyi történetnek vagy egy olyan nagyon mély értelmű szimbolikája is, hogy vajon miért azok a megvetett pásztorok értesültek először a Megváltó földre jöttéről? Mert azt olvassuk róluk (és a Szentírásban egyetlen szó sem áll feleslegesen), hogy ők, miközben a világ aludt, virrasztottak éjszaka a nyájuk mellett. Aki éjszaka is virraszt, aki ébren van, az megszólítható. Az csodákat lát, az kijelentést kap. Olyan is van, hogy Isten felébreszt valakit. A kis Sámuelt felébresztette, és úgy kapott kijelentést.
Ennek az éberségnek nagy jelentősége van a Bibliában. Annál inkább, mert észre kell vennünk, hogy ezen a világon, különösen napjainkban, nagy altatás folyik. Nagy bódítás, szédítés és altatás. A média minden eszközt bevet azért, hogy elaltassa a népet, és a nép elaltatható, mert sokkal kényelmesebb szunyókálni, vagy félálomban, delíriumban semmi alkotást nem végezni, mint összeszedetten, céltudatosan, áldozatok árán is dolgozni. Ingyen osztogatják ezen a világon a különböző szellemi drogokat, csak ne kérdezzünk, ne gondolkozzunk, összefüggéseket ne keressünk, az út végén lévő cél után ne érdeklődjünk, a pillanatnak éljünk, illetve aludjunk. Ezért írja itt az apostol: legyetek éberek!
Isten népe nem hagyja magát elaltatni. Isten népe éberen vigyáz, gyakorolja a vigíliát, mint az öt okos szűz Jézus példázatában, és várja a vőlegényt. Kész az újabb feladat teljesítésére. Kész az újabb és újabb isteni kijelentés fogadására, Isten parancsainak a megvalósítására, az Ő ígéreteinek a valóra válását várja.
Ismerek egy édesapát, aki a gyerekeiért pici koruk óta szüntelenül imádkozik. Azóta már felnőttek, és kialakult egy különös rend az életében, hogy melyikért, mikor könyörög. Az egyik a munkája miatt későn jár haza. Amikor az édesapjuk lefekszik, őt viszi oda részletesen Isten elé. A másik a munkája miatt hajnalban kel és megy el otthonról. Őérte hajnalban imádkozik. Van egy gyereke, aki a föld túlsó felére szakadt, ott akkor van nappal, amikor itt éjszaka, álmatlan éjszakáin azért a gyerekéért imádkozik. Szüntelen, kitartóan és éberen. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem alszik, de megvan az imádságnak a rendje, és az, hogy melyikért, mikor és hogyan.
3. A harmadik, amit említ itt az apostol: ne szűnjetek meg hálát adni. Ez egyébként másutt is bibliai parancs. A 103. zsoltár 2. versét gyakran szoktuk idézni: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled.” Merthogy könnyen elfelejtjük, mennyi jót tett velünk, és ez isteni parancs, hogy ne felejtsük el.
A Filippi levélben, a másik börtönből írt levelében Pál apostol azt írja: „hálaadással tárjátok fel a kívánságaitokat Istennek.” Nem elég a kívánságaimat elsorolni? Nem, hanem az előző ajándékokért adjak hálát, és úgy soroljam el a kívánságaimat.
Miért tartja ilyen fontosnak a hálaadást? Azért, mert — mint ahogy ezt már sokszor említettük — a hála azt jelenti, hogy az ajándékokról feltekintek az ajándékozóra. A hála az ajándékozóval hoz közvetlen kapcsolatba. A hála Istenhez visz közel, és átélem, hogy az ajándékozó mérhetetlenül több, mint ajándékainak összessége. Nekem végül is nem erre meg arra az ajándékra van leginkább szükségem, hanem Arra, akitől eddig is már sokat kaptam, és aki ezután is — remélem —, hogy megadja azt, amire szükségem van. A hála Istennel visz személyes kapcsolatba, és ami ugyanilyen fontos, teljesebb Isten-ismeretre segít.
Ha el tudom sorolni hálás szívvel, hogy mit tett Ő eddig velem, mit adott nekem, és nemcsak nekem, hanem egyáltalán mit cselekedett Ő a világ kezdetétől fogva, sőt már azt megelőzően is, akkor kibomlik egyre jobban az Isten teljességében megismerhetetlen gazdasága az imádkozó előtt, egyre inkább látja, hogy kihez imádkozik, és így egyre jobban meg lesz győződve arról, hogy érdemes imádkozni.
Mert ezt kérdezik sokan és joggal, hogy mi értelme van annak, hogy ti imádkoztok? Mivel nem látják, hogy mi értelme van, mert nem ismerik azt, akihez imádkozunk, ezért mondanak ilyen butaságokat, hogy ráérő öregasszonyok ártalmatlan időtöltése. Meg a vallásos ember illúziója végszükség esetén. De mihelyt megismeri valaki azt, akihez imádkozunk, egyre inkább látja, hogy van értelme, és mi az értelme. Egyre szívesebben tölt időt ezzel az Istennel. Egyre több mondanivalója lesz neki, sőt eljut oda, hogy már nem is ő beszél, hanem ott áll az Isten előtt nyitott szívvel, nyitott értelemmel, és az imádság csendjében maga Isten szólal meg, és kap kijelentést, bátorítást, ajándékot az imádkozó hívő.
Azért fontos a hálaadás, mert eközben tudatosodik bennünk, hogy milyen hatalmas a mi Urunk. Hogy Ő az egyedül valóságos, igaz Isten. Hogy Ő teremtette ezt az egész világot. Hogy Ő uralkodik ma is ténylegesen minden felett. A természetben, a történelemben, az egyes emberek életében. Hogy az Övé minden hatalom, ahogy Jézus tanított erre a Mi Atyánkban minket. És akik hatalmat gyakorolnak ezen a világon, tőle kapták egy időre, és neki kell elszámolniuk. Nem ezektől kell nekünk rettegnünk, és nem tőlük függ a sorsunk, hanem attól, aki felettük áll, mert Ő mindenki felett és mindenek felett áll.
Amikor a zsoltáros szeretné valahogy érzékeltetni, hogy milyen hatalmas a mi Istenünk, akihez imádkozunk, ilyeneket mond: a hegyeken lépdel, és Ő parancsol a felhőknek, hogy ide menjenek, oda menjenek, adjanak, ne adjanak esőt, és próbálja természeti képekkel érzékeltetni. Azután a 46. zsoltár, amit éppen ma tanultunk, történelmi képekkel, hogy a népek hőbörögnek, csörgetik a fegyvereiket, de az Úr parancsol nekik, és Ő töri ketté a fegyvert a kezükben, ha akarja. Vagy Ő viszi győzelemre őket a túlerővel szemben is. Mindenható és hatalmas Isten Ő. Ez a hatalmas Isten kimondhatatlanul szeret minket. Róla mondta Jézus: az utolsó kis verébre is gondja van, és mennyivel drágábbak vagytok ti a verebeknél.
S akkor elkezdünk aggodalmaskodni, és kétségbe vonni azt, hogy Ő tud segíteni egy helyzetben, vagy akar segíteni rajtunk? Aki bővölködik a hálaadásban és nem felejti el Isten tetteit és ajándékait, az tudja, hogy kihez imádkozik. Az látja az Ő hatalmát, az komolyan veszi és a zsoltárossal együtt mondja: Uram, az égig ér a te hűséged, és a felhőkig a te irgalmad. Az bizonyos abban, hogy Isten gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban. És az bizonyos abban, hogy Ő nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen a gonosz útjáról és éljen.
Isten hatalmas és Isten végtelenül szeret minket. Isten ajándékozni akar. „Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk.” (Róm 8,32).
Vele együtt mindent nekünk akar ajándékozni. És akkor kételkedem abban, hogy esetleg meghallgat, és talán megadja, amire okvetlenül szükségem van? Már el van készítve nála annál sokkal több az én számomra. És a kellő időben meg fogja adni. Előre megköszönhetem, hogy amire szükségem lesz ekkor meg akkor, meg fogja adni. Ezért fontos megtanulni hálát adni.
A hálaadást kispóroljuk sokszor az imádságainkból. Feleslegesnek tartjuk, meg elfelejtjük, hogy mennyi jót tett velünk. Mindig csak a kéréseinket soroljuk. Nem véletlenül hangsúlyozza ezt itt az apostol. Aki ismeri Istent, aki tudja, hogy kihez imádkozik, annak könnyű lesz kitartóan imádkozni. Az éber fog maradni a nagy altatások közepette is, és annak ömlik a szívéből a hála, és nem szűnik meg hálákat adni — ahogy itt olvastuk.
Van tehát az imádságnak ilyen munka formája is, amikor férfias, kemény belső feltételekhez kötött munka az imádság. Ezért nem mindenki tud így imádkozni. De aki tud, annak az imádsága történelmet formálhat — ezt olvassuk a Bibliában —, és egy ország sorsa fordulhat meg azon, hogy vannak-e ilyen imádkozók. Hadd mondjak erre éppen a mai napon egy példát.
Egyszer Isten már elhatározta, hogy az Ő népének újra és újra ismétlődő bálványimádása és hitetlensége miatt megítéli a népet. És akkor Mózes szinte oda vetette magát Isten elé, és elkezdett életre-halálra küzdve, tusakodva imádkozni. Először hálát adott Istennek az Ő irgalmáért: Uram, úgy ismertünk meg téged, aki irgalmas és könyörülő vagy, és nem bűneink szerint cselekszel velünk. Most szeretnénk újra a te irgalmadat látni.
Aztán emlékezteti Istent az ígéreteire: Megígérted, hogy népedet beviszed arra a földre, meg Ámbrahámnak, Izsáknak mi-mindent ígértél. És akkor előhozza az érveit, ami mind amellett szólnak, hogy nem lehet az ő népét most megítélni. Uram, a te dicsőséged forog kockán. Mit szólnának a pogányok? Azt mondanák: nem tudtad bevinni a népet az ígéret földjére, és azért pusztítod el őket a pusztában. Ilyet ne tegyél, Uram.
Majdnem megmosolyogtató, ahogy Mózes érvel, de aki érzi azt a szent komolyságot mögötte, az belerendül. Pedig Isten azt mondta, hogy téged megtartalak, csak a népet pusztítom el. Mózes mondhatta volna: így van rendjén. A nép vétkezett, én nem vétkeztem. De nem így áll oda az Úr elé, hanem harcol, küzd és tusakodik, és Isten visszavonja az ítéletet. Nem pusztul el a nép.
Ezt a nagy eseményt fogalmazza meg később a 106. zsoltár így: „Az Úr elhatározta, hogy elpusztítja őket, de az Ő választottja, Mózes, eléje állott a résre, és elfordította pusztító haragját.” (23. v.)
Eléje állott a résre. Ez a kép többször előfordul az Ószövetségben, és azt érti rajta, hogy az Isten szövetsége olyan a nép körül, mint egy erős várfal. Ezen belül biztonságban van. De ha istentelenkedik, bálványokat tisztel, vagy hitetlen, akkor Ő maga rést üt ezen a falon, és ezen a résen bezúdul az ítélet. Mivel lehet ezeket a réseket betömni? Itt mondja a Szentírás: ezzel a fajta imádsággal. Ezzel az elszánt, küzdeni, tusakodni képes imádsággal, amikor az imádkozó tudja, hogy kihez imádkozik, amikor van mire hivatkoznia, és amikor szinte addig nem tágít, míg Isten nem adja azt a választ, hogy megkönyörült, vagy egyáltalán nem ad valamilyen választ.
Az imádság az a cement, amivel ezeket a réseket be lehet tömni.
Érdekes, ahogy előjön ez a kép az Ezékiel könyvében is, amit most olvastunk. Amikor a 22. részben Isten elsorolja a nép vezetőinek, az egyház vezetőinek, meg a népnek a bűneit és azt mondja: ezek után megérett a helyzet az ítéletre, akkor mond valami egészen különöset. Kerestem köztük valakit, aki odaállna a falra, a résre, az én színem elé az országért, hogy el ne pusztítsam azt, de nem találtam.” (Ez 22,30)
Az ítéletre megérett a nép. Tele van hazugsággal, képmutatással, istenkáromlással, mint ahogy mi most. De mielőtt az ítéletet végrehajtja Isten, még keres valakit, aki esetleg oda állna a résre, és tud így imádkozni, hogy ezzel az imádsággal betömje a rést, és el ne pusztítsa az országot, mert Ő nem akarja az ítéletet végrehajtani, de nem talál senkit.
Isten ma is keres ilyen imádkozókat. Akad-e közöttünk, aki odaáll a résre, akinek van helyes Isten-ismerete, aki tudja kihez imádkozik, aki tudja, hogy érdemes így imádkozni, aki tudja, hogyan kell helyesen imádkozni, nem sajnálja tőle az időt és a fáradságot, és esetleg Isten ezekért az imádságokért fordítja el az ítéletet?
Különösen két területet szeretnék említeni, amelyek nagyon időszerűek. Elkezdődtek a csendesheteink Neszmélyen. Tegnap jöttek haza az asszonyok, tegnap indult el negyven kis hittanos egy csendeshétre. Ha Isten megengedi ezt, szeptemberig heti váltásban így lesz. Óriási lehetőség ez. Az előző években is úgy jöttek onnan haza emberek, hogy rendbejött utána a házasságuk, megváltozott utána a család légköre. Kibékültek. Lopott holmik visszakerültek. Békesség lett a szívben. Üdvösséget kaptak. Hívővé lettek hitetlenek, és Isten dicsősége ragyogott fel ilyen magunkfajta egyszerű emberek életében.
Aki szokott imádkozni, tekintse ezt egész nyári feladatnak, hogy Isten cselekedjék csodákat és munkálkodjék hatalmasan.
A másik terület, amit éppen ez a mai nap tesz időszerűvé: a mi népünknek, országunknak, nemzetünknek a jövője. Kit érdekel ez igazán? De úgy, mint Epafrászt. Nem úgy, hogy szidjuk a mindenkori vezetőket, meg háborgunk a mindenkori nehézségek miatt, hanem elkezdünk küzdeni az Isten előtt mint Epafrász, és könyörögni ilyen lelki értékekért, ilyen isteni csodákért, mint amiket vele kapcsolatban említ az ige.
Így bátorít minket ma Isten: „Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni.”

Pünkösd ünnepén, amikor a Szentlélek kitöltetéséért adunk hálát, Isten az Ószövetségből ezt a különös igét adja most elénk bibliaolvasó kalauzunkat olvasva. Első hallásra úgy tűnik, hogy ennek a bizarr látomásnak nem sok kapcsolata van a Szentlélek munkájával. Ha azonban megértjük, hogy miről is van itt szó pontosan, akkor hatalmasan felharsan ezen a látomáson keresztül a pünkösdi örömhír: a reménységnek az evangéliuma.
Miről van itt szó?
Izráel népe ismét hűtlenné vált Istenéhez. A szomszéd népek bálványait kezd​te tisztelni istenként. A szomszédos nagyhatalmakban jobban bízott, mint szövetséges Urában, és a hitbeli fellazulást ebben az esetben is erkölcsi romlás, sőt züllés követte, ahogyan a történelem során mindig minden nép esetében történt.
Isten hiába küldött prófétákat az Ő népéhez, akik bűnbánatra és megtérésre hívták, nem vették komolyan az isteni figyelmeztetést. Így aztán bekövetkezett a kilátásba helyezett ítélet: Babilon lerohanta ezt a kis országot. A földdel egyenlővé tette a szent várost, a templomot, és fogságba hurcolta a nép színe-javát.
Ott a fogságban úrrá lett az embereken a keserűség. Ez a mondat mint egy kis ablak bepillantást enged a fogságba hurcoltak lelkületébe: „Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, kivágattunk.”
Ha egy fát kivágnak, abból élő növény többé már nem lesz. Az a következő évben már nem hajt ki, nem ad árnyékot, ha gyümölcsfa volt, nem terem gyümölcsöt. Vége, befejeződött, megpecsételődött a sorsa.
Ez az életérzés lett úrrá a babiloni fogságba cipelt foglyokon. Isten azonban annyira szerette az Ő népét már akkor is, hogy még oda is küldött utánuk prófétát, Ezékielt, és még ott is örömhírt hirdettetett az Ő népének. Ezt az örömhírt csomagolta be Isten ebbe a prófétai látomásba, aminek a leírását itt olvastuk.
Ezékiel lelki szemei előtt egy völgyet lát, ami tele van szétszórt csontokkal. Mintha egy nagy temetőben járna, ahol elfelejtették behantolni a holttesteket. A testek már régen elporladtak, a csontok is szétszórva, ki tudja mióta ott száradnak. Többször hangsúlyozza, hogy megszáradtak már. Ez a halál birodalma. Innen senki nem fog visszatérni. Ez maga az enyészet, a múlt, a végleges pusztulás.
És akkor Isten egy különös parancsot mond a prófétának. „Prófétálj e csontokról! Mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.”
Micsoda beszéd ez? Az ember nem hisz a fülének. Talán először a próféta sem hitt a fülének. Mit akar az Úr? Hogy ő ezekhez az évtizedek óta kiszáradt élettelen csontokhoz beszéljen? Nekik kell prédikálnia? Őrájuk nézve ígéri az Úr, hogy lelket ad beléjük, talpra fognak állni és megelevenednek? Ki érti ezt? És ki hiszi ezt?
Az engedelmes próféta azonban megszokta, hogy azt teszi, amit az Úr mond. Érti, nem érti, hiszi, nem hiszi, az Úr tudja, mit beszél, és mit cselekszik.
„Éppen ezért én tehát prófétáltam úgy, ahogy az Úr megparancsolta nekem. És amint prófétálni kezdtem, hirtelen dörgő hang támadt, a csontok pedig egymáshoz illeszkedtek. Láttam, hogy inak kerültek rájuk, majd hús növekedett, és végül bőr borította be őket, de lélek még nem volt bennük.”
Fantasztikus! Az történik, és pontosan úgy történik, ahogyan az Isten megmondta. Hát az Isten mindenre képes? Valóban a csontok egymáshoz illeszkednek, és csontvázak alakulnak ki, azután hús nő rajtuk, bőr borítja be őket, de egyelőre még mint holttestek fekszenek ott a földön.
És mi történik akkor?
Szél kerekedik és megmozdul az egyik holttest is, a másik is. Feltérdelnek, talpra állnak, és Ezékiel lelki szemei előtt ott áll egy hatalmas sereg, élő emberekből. Nem érti. Isten megmagyarázza: Izráel népét élve temették el Babilonban, amikor oda fogságba hurcolták. Elképzelhetetlen mindenki számára, hogy onnan valaha is hazakerüljenek. Az meg végképp elképzelhetetlen, hogy újjáépítsék az országot, és újra felépítsék a templomot.
Az embereknek elképzelhetetlen. Istennek azonban pontosan ez a terve, és ezt a lehetetlenséget kell Ezékielnek hirdetnie a nép között. Aztán lesznek, akik hisznek, lesznek, akik nem. Ez minden igehirdetés után így van. Akik hisznek, azok egészen másként fogják eltölteni a fogságot, mert várják Isten ígéretének a beteljesedését. Akik nem hisznek, azok meg sajnálják tovább is magukat és mondogatják ezt a szöveget: elszáradtak a csontjaink, elveszett a reménységünk, kivágattunk.
Isten azonban ettől függetlenül elkészítette a maga tervét: „Embernek fia mondjad nekik. Ez a sok csont Izráel egész háza, amely most ezt mondja: kivágattunk. Te azonban prófétálj nekik: „Így szól az Úr, Én felnyitom sírjaitokat, kihozlak sírjaitokból, és beviszlek benneteket Izráel földjére, mert az én népem vagytok. Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken. Akkor megtudjátok, hogy én, az Úr, meg is teszem, amit mondtam.”
Ez ennek a különös látomásnak a nagy üzenete, hogy vegyék már végre komolyan, hogy Istennek nincs lehetetlen, hogy Isten mindenható. Az az Isten, aki az ő szövetséges Uruk, mindennek ura. Ura a természetnek, mert hogy Ő teremtette. Ura a történelemnek. Ura a nagyhatalmaknak. Ura minden nagyhatalmú embernek, mert Ő adott hatalmat nekik egy ideig meghatározott célokra, és akkor veszi vissza tőlük, amikor akarja. Ura az időjárásnak. Ura testnek és léleknek, életnek és halálnak, élőknek és holtaknak.
Vegyék már végre komolyan: Isten mindenható. Az Ő hatalma nem a képzelőerőnk határáig terjed, hanem azon messze túl, mert neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Ez a mindenható Isten érthetetlen, kimondhatatlan szeretettel veszi körül az Ő népét. Akkor is, ha ez a nép megint elhagyta Őt és hűtlenné lett hozzá. Érhetetlen és végtelen kegyelemmel vár arra, hogy visszafordítsa a nép a szívét Őhozzá. Sőt, maga Isten fordítja vissza saját magához népének a szívét, és biztosítja arról, hogy új kezdést készített neki, mert jövőt készített az Ő népének. Ezért akár a halálból is újra életre tudja kelteni. A megsemmisülés után is újjá tudja teremteni. Mert ez a mindenható Isten a teremtő Isten. Akárki akármit mond, Ő teremtette a mennyet és a földet, és mindent, ami azokban van. Mégpedig a semmiből teremtette, az Ő szavával teremtette. Azzal az isteni igével, amit itt Ezékiel szájába adott, s amely igére megmozdultak a csontok és talpra szökkentek a halottak. Ilyen hatalma van az Isten beszédének. Ilyen életet támasztó, ellenállhatatlan ereje van az Isten Szentlelkének. Éppen ezért vegye már komolyan az Ő népe, hogy nincs olyan nyomorúság, amiből Isten ne tudna szabadítást adni, nincs olyan probléma, amire ne lenne kész nála a megoldás.
Hogyan végzi ezt az Ő sajátosan és kizárólagosan neki lehetséges isteni munkát? Igéjével és Lelkével. Elkezd prófétálni a próféta, felhangzik az ige, és megmozdulnak a csontok. Aztán a négy égtáj felől fújni kezd a Lélek szele, és talpra szöknek a halottak. (Egyébként a szél és lélek szó mind a két bibliai nyelvben ugyanaz a kifejezés.)
Itt érkezünk meg pünkösdhöz, mert ugyanez történt pünkösdkor is. Jézus mennybemenetele után tanítványai teljesen tanácstalanok maradtak. Féltek Jézus ellenségeitől. Nem tudták, mi vár rájuk. Nem látták a közvetlen feladataikat, és fogalmuk sem volt arról, hogyan folytatódik, s folytatódik-e egyáltalán az, amit Jézus velük elkezdett. Ezért mindennap összejöttek és imádkoztak. A legjobb, amit tehettek.
Az egyik napon, miközben így együtt, bezárt ajtó mögött imádkoztak, „hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek adta nékik, hogy szóljanak.”(ApCsel 2,2-4)
S akik egészen eddig, tíz nap óta magukra zárták az ajtót és remegő szívvel imádkoztak együtt, most kimennek Jeruzsálem utcáira, ahol több százezer ember tolongott, mert egybe esett egy nagy vallási ünnep, meg afféle nagy vásár is, és elkezdenek prédikálni a tiltott témáról: Jézus Krisztus halálának és feltámadásának a jelentőségéről. És olyan erővel hangzik az ige, hogy több száz hallgató belerendül, s mindenről megfeledkezve Isten kegyelméért kezdenek kiáltani az emberek, és ezt olvassuk befejező mondatként: „Akik pedig hittek az ő beszédüknek megkeresztelkedtek és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk.” (ApCsel 2,41).
Ki tudta volna ezt elérni akármilyen módszerrel és eszközzel? Emberek, akik nem sokat tudtak Jézusról, akik között Jézussal szemben ellenséges beállítottságúak is voltak, akik egyáltalán nem prédikációt hallgatni mentek akkor Jeruzsálembe, akiket csak fenntartott a tennivalóik végzése közben Péternek a beszéde, annyira hatása alá kerültek ennek a beszédnek, olyan meggyőző erővel hatott rájuk, annyira magukra vettek mindent, ami ott elhangzott, hogy megváltozik az életük iránya és amikor haza utaznak, továbbadják ezt a jó hírt, amit Jézusról hallottak, és néhány évtized alatt a Földközi tenger egész medencéje tele lesz kis keresztyén közösségekkel.
Ki tudja megszervezni azt, hogy ez megvalósuljon? Isten, az Ő igéje és Szent​lelke által a lelki halottakból élőket teremtett. Ugyanaz a hatalmas Isten ugyanolyan hatalmasan cselekedett pünkösdkor, ugyanolyan egyszerű emberi eszközei által, mint ahogyan azt Ezékiel látomásában olvastuk. Kiáradt az isteni élet, talpra szöktek a holtak, hívőké lettek a hitetlenek, új természetet kaptak azok, akik Jézus Krisztusban hittek. Ez a pünkösd csodája.
És ez így történik azóta is. Sokan vagyunk, akik ezt pontosan így, a személyes életünkben is átélhettük. Így támasztott engem is lelki halottból életre Jézus Krisztus gimnazista koromban, amikor hallottam a róla szóló evangéliumot, és így lehetek napjainkban is sokszor tanúja annak, hogy valaki, aki kezdetben teljesen süket Isten igéjére, aki képtelen megváltozni még akkor is, ha szeretne, aki tehetetlen bármi jóra, amiről már tudja, hogy úgy kellene élnie, egyszer csak kezdi hallani és érteni Isten gondolatait. Szíve vágya az lesz, hogy Istennek engedelmes élete legyen, és láss csodát: képes is Istennek engedelmeskedni. Ami addig saját erejéből nem sikerült, az a Szentlélek újjáteremtő csodája folytán valóság lesz.
Volt egy fiatalember az előző gyülekezetben, ahol szolgáltam, akiért sokat küzdöttünk az ifjúság hívő tagjaival. Már az édesanyja is azt mondta: ne jöjjenek többet, ez már egy erkölcsi hulla, nem lesz ebből ember soha. Ez a hajdani fiatalember ma egy népes családban boldog édesapa. A felesége is boldog, hogy ő a férje, és sokaknak mutatja a szabadító Krisztushoz vezető utat.
Eszembe jutott egy drogos fiú, aki csontbőrre soványodott már. Jobban hasonlított egy halotthoz, mint egy élőhöz. Üveges tekintettel bámult a semmibe és kezében volt örökké a tű. Jézus Krisztus szabadító hatalma, a Szentlélek újjáteremtő munkája az ő életében is elvégezte ezt a teremtést, és lassan-lassan kezd most már újra emberformát ölteni. Mert Isten mindenható. Istennek nincs reménytelen ember. Nincs megoldhatatlan probléma. Nincs kiuttalan helyzet. Legalább nekünk, akik azt állítjuk, hogy van valami közünk Istenhez, ezt komolyan kellene vennünk. Mert minden egyéb elképzelés Istenről bálványimádás. Ha elgondoljuk, hogy Ő milyen lehet, meg mire lehet képes, és mire nem képes már Ő sem, akkor ez az elképzelés nem róla szól. Neki tudniillik minden lehetséges. El egészen addig a határtalanságig, amiről ez a különös prófétai látomás beszélt most nekünk.
Éppen ezért ezen a szép ünnepi istentiszteleten egy szót szeretnék a szívetekbe vésni. Azt a szót, ami ma nagyon sokakból hiányzik. Ami előfordul alapigénkben is, de nem úgy, ahogy a szívünkben kell, hogy éljen. Ez a szó: reménység.
Itt azt olvastuk, hogy a fogságba vittek ezt mondogatták maguknak és Ezé​ki​elnek: elszáradtak a csontjaink, elveszett a reménységünk, kivágattunk, végünk van!
Így gondolkozunk sokszor mi is. Különösen, amikor újra és újra át kell élnünk a magunk tehetetlenségét, amikor szeretnénk segíteni valakinek, akit szeretünk, aki talán még kérte is a segítséget, de úgy összekuszálta az életét, úgy elrontott mindent, úgy összejött minden rossz, hogy azt sem tudjuk, hol nyúljunk hozzá. Bárhol nyúlunk, az erőnket meghaladó ellenerőkkel állunk szembe. Tehetetlenek vagyunk, nem tudunk segíteni. Ez a reménytelenség lesz úrrá sokszor az emberen, amikor az, akit már kihozott Isten valami nyomorúságból, újra visszaesik és vergődik. Vagy amikor szorongó szívvel látjuk, hogy a fiatalságunk egy része milyen rohamosan csúszik lefelé a lejtőn. Vagy akinek feltűnik még, hogy szétdarabolt népünk milyen nagy lelki sötétségben és erkölcsi elesettségben él. Akinek fáj az, hogy egyre inkább idegeneké lesz a földünk, a többit meg felveri a gaz, vagy akik megművelik, azért, amit előállítottak, annyit sem kaptak, amennyibe az előállítás került. Sorolhatnám végig, ez csak egy-egy vékony szelet a magyar valóságból. Száraz csontok mindenfelé, úgy ahogy abban a völgyben, amit Ezékiel látott.
Hisszük-e legalább mi, hogy Isten ma is ugyanaz, aki az Ő népét onnan Babilonból visszavitte az ősi földre. Aki ennek az ígéretnek, aminek a dokumentumát itt olvastuk, minden betűjét pontosan teljesítette. Aki pünkösdkor hatalmasan kiárasztotta a Lelkét. Isten ma is ugyanaz, aki egy írni-olvasni nem tudó Péter apostolon keresztül olyan hatalommal szólalt meg pünkösdkor, hogy emberek ezreinek megnyílt a szíve, megvilágosodott az értelme, és Jézus mellett döntött az akarata. Ez a hatalmas Isten ma is él és uralkodik. Ő tartja kezében a világ kormányát. Az Ő igéjével ma is lelki halottakat tud életre támasztani. Megnyomorodott életeket tud újjáteremteni. A lelki sötétségből ma is hív el embereket, akik azután a világosság fáklyavivői lesznek, és akiket sokféle alkalmatlanságuk ellenére is hatalmasan használ. Ez az Isten akár egy egész népnek is, akár a mi kicsi, megnyomorított népünknek is tud adni lelki ébredést, és minket, mindnyájunkat is át tud formálni úgy, hogy végre Isten dicsőségére tudunk majd élni, és azzal töltjük el a testben hátralevő időt, amire azt Isten adta nekünk.
Ennek a csodálatos igének ez a kérdése hozzánk: hisszük-e ezt. Vagy ha nem hisszük, van-e bátorságunk beismerni, hogy nem hisszük? Legalább ott van-e a vágy a szívünkben, hogy mivel ezt mégis maga Isten mondja az Ő igéjében, hinni szeretnénk. Meg akarjuk ismerni ezt a hatalmas Istent. Ezt a mindenható, teremtő Istent, aki ma is ugyanaz, aki volt akkor, amikor ezek az események történtek, amiről itt most olvastunk.
Mert ha így fogjuk Őt megismerni és elismerni, és így fogunk benne hinni, akkor lesz a szívünkben reménység. Olyan reménység, ami minden körülmények között tartást fog adni nekünk. Ami nemcsak a körülményekre néz, és ezért nem a körülmények alakulásától függ, ami olyan belső stabilitást, állóképességet ad a hatalmas Istenben igazán hívő embernek, hogy belekapaszkodhatnak mások is. És ebben a világban, amelyikben egymás után rántják ki emberek lába alól a talajt, és egymás után zuhannak el szemünk láttára addig erősnek hitt emberek is, nagy szükség van olyanokra, akik nem fognak elzuhanni. Akik állják az ütéseket, akiknek van lelki állóképességük. Akikben az Isten Szentlelke lakozik. És akiknek éppen ezért biztos reménységük van.
Mert a bibliai reménység nem olyan bizonytalan várakozás, hogy egyszer valami, valami miatt majd csak jobb lesz, és majd csak segítség érkezik. A bibliai reménység az egészen bizonyos várakozás. Mire vár? Arra, hogy a mindenható Isten idejében és megfelelő módon cselekedni fog. A hívő ember reménységének ez a tartalma. Nem az, hogy valahogy majd csak lesz. Talán mégis megússzuk. Sosem lehet tudni, mi történhet közben. Az a bizonyosság, hogy Isten, aki ezt a világot teremtette, kormányozza, és általa kitűzött céljához vezeti, a mi kicsi életünkben is, a mi népünk életében is a legmegfelelőbb időben, a legmegfelelőbb módon cselekedni fog.
Ha csak hátat nem fordítunk neki, mint a babiloni fogság előtt Isten népe. Ha csak nem mondjuk azt: az Isten se szóljon bele. Ha csak nem leszünk olyan gőgösek és kevélyek, hogy majd mi Isten nélkül megtervezzük és megszervezzük a jövőnket és a sorsunkat. Akkor csak magunkra számíthatunk, mert Isten nem erőszakolja ránk az Ő végtelen kegyelmét és szeretetét. De aki ismeri Őt és ezzel az alázattal bízik benne, az meg fogja tapasztalni, hogy ez a reménység nem szégyenít meg. Reménytelen helyzet csak emberileg állhat elő mindig. Istennek azonban nincs lehetetlen.
Éppen ezért ez az ige arra bátorít minket, hogy Őreá nézzünk. Ne csak a nehézségekre, azokat is ismerni kell; ne csak az ellenségeinkre, akiktől rémüldözhetünk, ne csak önmagunkra, mert akkor vagy kétségbe esünk, vagy elbizakodottak leszünk, hanem Őreá, akié minden hatalom, és aki az Ő hatalmát mindig a javunkra fordítja.
Ennek az igének a legnagyobb pünkösdi ígérete ez: „Így szól az Úr, az én Lelkemet adom belétek.” Isten önmagából ad a benne hívőknek és ez teszi a hívőt képessé arra, hogy rezonáljon Istenre, hogy értsük az Ő gondolatait, hogy akarjuk az Ő akaratát, hogy képesek legyünk azt teljesíteni. Ezek után lehet elmondani, amit János ír a levelében: az Ő parancsai nem nehezek. E nélkül az Ő parancsainak a teljesítése lehetetlen. Nem nehéz, hanem lehetetlen. De akiben Isten Lelke lakik, azt Isten teszi képessé arra, hogy engedelmeskedjék Isten akaratának. És ez a hívőnek a legnagyobb öröme mindig. Ez tesz minket fogékonyakká mindarra, ami Istentől származik. Ez tanít meg igazán bízni benne, és ez ad erőt a szavainknak is, hogy úgy tudjunk róla bizonyságot tenni mi is, mint Péter, és mind azok, akik a Lélek által szóltak.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy így éljük át a pünkösd valóságát. A Szentlélek mai munkáját. Hogy élhette át ezt mindenki? Úgy, hogy hallgatni kezdték Isten igéjét. Más útja nincs. Aki nem hallgatja az igehirdetést, nem fogja kapni a Lélek ajándékát. Nem kerül Isten-közelbe, nem fog megváltozni az élete. A hit hallásból van — ezt mondja a Biblia —, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Akinek nem kell a Szentírás és soha nincs ideje annak a hiteles magyarázatát hallgatni, az nem szolgáltatja ki magát Isten átalakító erejének. Aki bebújik a szobájába, vagy jól felöltözik tetőtől talpig, az nem fog lebarnulni a napon soha. Ez ilyen egyszerű.
Így döntsétek el azt, hogy érdemes-e évente csak néhányszor hallgatni az igét, vagy naponta kell, hogy kinyissuk a szívünket előtte. S mi az, hogy kell? Naponta szab ad, lehet Istentől jövő hatásokat kapnunk, hogy aztán Ő egészen átalakítson és tudjunk végre az Ő dicsőségére élni és másoknak is mutatni a hozzá vezető utat.

Az Úr Jézus Krisztus mennybemenetelének ünnepén erre a kérdésre keressünk most választ a Szentírásból: Hol van most Jézus?
Ez egyrészt nem felesleges kérdés, mert éppen a Szentírás egymásnak ellentmondani látszó válaszokat ad erre, másrészt fontos, hogy erre a kérdésre igaz választ találjunk, mert Isten az Ő végtelen kegyelméből sokaknak a szívében támaszt vágyat a megváltó Krisztus után. Sok kereső ember van ma is a világon. Hol keressék a számukra egyelőre ismeretlen Jézust? Hol lehet Őt megtalálni? Meg lehet-e egyáltalán, ha igaz ez a hittétel, hogy feltámadása után a negyvenedik napon felment a mennybe.
Hol van tehát Jézus?
Az első válasz erre az, amit az egyik most olvasott ige mond: a mennyben van. Hiszen miután feltámadása után negyven napon át tanította, felkészítette tanítványait a reájuk váró feladatra, szemük láttára felemelkedett. Egyszer csak észrevették, hogy nem éri a lába a földet, és egy pillanat alatt eltűnt a szemük elől. Így olvastuk: egy felhő eltakarta Őt. Amint döbbenten néztek mindenfelé, főleg fölfelé, hogy hova lett, megállt mellettük ez a két angyal, akiről olvastunk, és elmagyarázták, hol van most Jézus. Azt mondták nekik: felment a mennybe, és ahogyan láttátok Őt felemeltetni, úgy jön majd el egyszer nagy dicsőségben.
Egyelőre a kétségbeesés lett úrrá a tanítványok szívében. Tanácstalanok maradtak, mert pásztor nélkül, vezető nélkül maradtak. Aztán megtapasztalták azt, hogy a mennybement Jézusra is számíthatnak.
Ez tehát, amit az Apostolok Cselekedete könyvéből olvastunk, azt a választ adja a kérdésünkre, hogy Jézus most a mennyben van. Visszament oda, ahonnan közénk érkezett karácsonykor, amikor emberré lett. Mindnyájan tudjuk, azért kellett emberré lennie, mert az ember bűneinek a büntetéséért csak ember szenvedhetett meg. Emberi testében szenvedhette el Isten igazságos ítéletét, amit nekünk kellett volna elszenvednünk. Erre csak Ő mint Isten volt képes, hogy az Ő örök isteni természete mellé magára vegye a mi emberi természetünket is. Amikor azonban elvégezte a megváltásunkat, felkészítette tanítványait a feladatukra és megáldotta őket, akkor visszalépett a láthatatlan világba.
A Biblia nem úgy írja le Jézus mennybemenetelét, minthogyha Ő felszállt volna valahova a világűrbe, hanem úgy, mint aki egy szempillantás alatt visszalépett a mennyei, az itt is jelenlevő, láthatatlan világba. És most újra ott van, ahol őseredeti létformájában volt: isteni dicsőségében.
És mit tesz ott? Erről is sok mindent ír a Szentírás. Több helyen is említi, hogy szüntelenül könyörög érettünk. Uralkodik, mivel neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Az, hogy az Atya Isten jobbján ül, azt jelenti: gyakorolja is ezt az Ő teljhatalmát.
Aztán azt a kedves ígéretet is reánk hagyta, hogy helyet készít a benne hívőknek a mennyei Atya házában. A hívő ember nem a semmiben tűnik majd el, amikor megáll a szíve, és nem bizonytalan abban, hogy mi lesz vele. Hazamegy. Ez nem üres szólam a hívők ajkán, hogy amikor meghalnak, azt mondják: hazamegyek. A mennyei Atyánál van elkészített helyük. A mennybe ment Krisztust dicsőítik szüntelenül a mennyei seregek és az üdvözültek sokasága.
Egy napon pedig váratlanul megjelenik majd nagy hatalommal és dicsőséggel. Akkor befejeződik ez a nagy világkorszak, amiben most élünk, amit sokszor úgy nevezünk: utolsó idők. Véget vet az Ő visszajövetele minden gazemberségnek, hazudozásnak, gyilkos indulatnak, egymás megalázásának, könnynek és vérnek, ami most folyik, ömlik, árad ezen a bűnbe esett világon. Azon a napon kiderül, mi az igazság. Kiderül, hogy ki az igazság, és a benne nem hívők is kénytelenek lesznek látni, hogy csakugyan Ő az egyetlen út, aki az Atyához vezet, az egyetlen teljes igazság és csakugyan Ő az élet.
Ennyit mond a Szentírás, amit egészen bizonyosan tudhatunk Jézus Krisztus mennybemeneteléről. És ha semmi másról nem beszélnénk ma, ez önmagában nagy örömhír lenne, hogy az a Jézus, akiről nemcsak Pál apostol, hanem mindnyájan elmondhatjuk, hogy: szeretett engem és önmagát adta érettem, ma ott van az Isten jobbján, teljhatalmával uralkodik, és ma is ugyanúgy szeret minket, mint amikor a kereszten feláldozta magát helyettünk, miattunk és érettünk, és ezzel a szeretetével mindig a javunkat munkálja. Így bízhatunk benne, így imádkozhatunk hozzá, így számíthatunk rá.
Az első válasz tehát: Jézus a mennyben van.
De akkor jön a második kérdés: hogyan értsük azt az igét, amit éppen mennybemenetelekor ígért a tanítványainak: „Én pedig veletek leszek minden napon a világ végezetéig.” Sőt nem is azt mondta: leszek, hanem: vagyok. Veletek vagyok min​​den napon a világ végezetéig.
Mi itt küszködünk a földön, Ő pedig a mennyben van. Akkor most a mennyben van, vagy a földön is számíthatunk rá? Erre a kérdésre is az a tény segít a helyes választ megtalálni, hogy mivel Ő Isten, ezért mindenütt jelen van. Ő nincs helyhez kötve. A menny ilyen értelemben nem olyan földrajzi hely, ami az Ő kizárólagos tartózkodási helye. A menny itt van. Mindenütt ott van, ahol Isten akaratát cselekszik. Krisztus ezért jelen van. Fizikai jelenlétét nem érzékeljük többé, de másképpen, lelki módon, nagyon is valóságosan átélik a benne hívők, hogy Ő velünk van minden napon a világ végezetéig.
Gyönyörű és igaz hitvallásunk, a Heidelbergi Káté, így fogalmazza ezt meg: „Nincs-e velünk Krisztus mind e világ végéig, amint azt nekünk megígérte, ha egyszer felment a mennybe?” A válasz: „Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Emberi természete szerint nincs többé a földön, de istenségére, felségére, kegyelmére és Szentlelkére nézve sohasem távozik el tőlünk.”
Mivel azonban gondolkodó emberek írták, jön az újabb kérdés:
„Nem válik-e el ily módon egymástól a Krisztusban való két természet, ha az emberi természet nincs mindenütt ott, ahol az isteni természet van?” „Semmiképpen nem, mert az isteni természet megfoghatatlan és mindenütt jelenvaló lévén ebből szükségképpen következik, hogy a magára öltött emberi természeten kívül is létezik, ugyanakkor abban magában is benne van, és azzal személy szerint egyesülve marad.”
A mennybe ment Krisztus tehát itt van, jelen van az övéivel, és ezt nagyon sokféleképpen tapasztaljuk.
Egyébként, amíg emberi testben itt volt a földön, akkor is átéltek a tanítványai hasonlót. Emlékszünk talán arra a történetre, amikor egy átdolgozott munkanap után este elküldte a tanítványokat, hogy evezzenek át a Genezáreti tó túlsó partjára, Ő pedig még itt marad, mert imádkozni szeretne. Felment egy hegyre és belemélyedt az imádságba. A tanítványok pedig a tó közepe táján viharba keveredtek. S akkor van egy furcsa mondat az evangéliumban: Jézus látta, hogyan küszködnek az evezőkkel, és akkor odament hozzájuk és lecsendesítette a vihart.
Hogyan látta? Fizikailag azt már nem lehetett látni, és egyébként is imádkozott. Belemélyedt az Atyával való közösségbe. Neki ez volt mindennél fontosabb. Megint az igaz, amire a Heidelbergi Káté utalt soksok bibliai ige alapján, hogy az Ő isteni természetével azt is látta, amit fizikálisan már nem láthat az ember a nagy távolság miatt. Mivel szerette a tanítványait, fontosak voltak neki, nem volt közömbös, hogyan alakul a sorsuk. Miközben belemélyedt az Atyával való imádságos beszélgetésbe, aközben Ő érzékelte: bajba kerültek az övéi, és idejében megérkezett, és segített rajtuk.
Ez ugyanígy, vagy ehhez hasonlóan történik ma is. Jézus felment a mennybe, a láthatatlan világban él, de nem hagyott magunkra minket, nem ment ki ebből a világból. Minden benne hívő ember egészen bizonyos lehet abban, hogy Jézus szemmel tartja, Jézus figyel minket. Mindent lát, ami körülöttünk, sőt bennünk történik. Ő nem nézi közömbösen azt, hogyan alakul a sorsunk, vagy mi zajlik bennünk, és idejében tud segíteni bármikor, bárkinek.
Ezért érdemes imádkozni, mert Ő hallótávon belül van mindig. Akárhol vagyunk, bármilyen helyzetbe kerülünk, az imádság eljut hozzá.
Ezért ígérte meg azt is, ami másik alapigénk volt, a Máté evangéliuma 18. részében: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.”
Hol van Jézus?
Jézus a mennyben van, ugyanakkor megígérte, hogy az övéivel van minden napon a világ végezetéig. Ahol pedig ketten vagy hárman az ő nevében jönnek össze, ott különösen átélik az Ő jelenlétét. Ez, hogy az Ő nevében összejönni, azt jelenti: Őmiatta, Őérette, Őt keresik, Őt akarják hallani. Az Ő közelében szeretnének változni, megszentelődni. Jézus személye a központja annak az összejövetelnek. Ezt jelenti az Ő nevében összejönni. Erre az esetre különösen is ígéri a jelenlétét.
Ez azt jelenti, hogy minden istentiszteleten, minden bibliaórán, minden csendes személyes beszélgetés során bizonyosak lehetünk abban, hogy eggyel többen vagyunk, mint ahányunkat össze lehet számolni.
Ezért mondott nagyon igazat az a kisgyerek, aki egyszer a kívánságát így öntötte imádságba: kedves Jézus, mivel te is ott leszel vasárnap az istentiszteleten, megmutatom majd neked az új cipőmet. Ennyire bizonyosak lehetünk abban, hogy Ő is ott van az istentiszteleten. De ott van a szenvedéseink idején is, ott van a gyász veszteségében is. Ott van a sikereink órájában is, és az Ő jelenlétében valószínűleg sokkal felelősebben tudnánk viselkedni, ha ezt komolyan vennénk.
Nemcsak ezt ígéri így általánosságban Jézus, hogy ahol ketten vagy hárman az Ő nevében jönnek össze, mindig érezteti az Ő jelenlétét, hanem külön több ígéretet mond arra, hogy aki Őróla beszél másoknak, aki Őt vállalja, aki nem szégyelli sem őt, sem a vele való hitbeli kapcsolatát, sem a róla szóló evangéliumot, az átéli azt, hogy Ő maga szólal meg az ilyen emberen keresztül.
Amikor először küldte ki a tanítványokat, az egyik nagy bátorítása ez volt a számukra: aki titeket hallgat, engem hallgat. (Lk 10,16)
Nyilván nem mindegy, mit mond az illető. Ezért mondtam, hogy aki róla beszél, aki nem szégyelli Őt, aki vállalja, megvallja Őt, aki dicsőíti Őt, aki el tudja mondani hitelesen, mit tett vele Jézus, az meg fogja tapasztalni, hogy akik őt hallgatták, azok közül néhányan azt mondják, hogy csodálatosan beszélt hozzám az Úr. Na de nem Ő beszélt, hanem egy ember szavait hallotta. De valóra válik az ígéret, hogy aki titeket hallgat, engem hallgat.
Pál apostol ebben egészen bizonyos volt, és ez adott erőt neki sokszor nehéz szolgálatához. Hadd olvassak néhány igét ennek a szemléltetésére.
A Római levél végén írja ezt, a beszámolója során. „Semmi olyanról nem mernék beszélni, amit nem Krisztus tett általam a pogányok megtéréséért szóval és tettel…” Semmi olyanról nem mernék beszélni, amit nem Ő tett. Pál járta a világot, hirdette a Krisztusról szóló örömhírt a pogányoknak, és kénytelen volt látni, hogy olyan erővel szólal ez az örömhír meg, hogy emberek élete megváltozik. Sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez térnek. Teljesen új gondolkozásuk lesz. Nem az ő rábeszélő készsége nyomán, hanem annak nyomán, hogy beteljesedett az ígéret: „aki titeket hallgat, engem hallgat.” Jézus szólította meg őket. Ráadásul olyan cselekedetei is voltak, amiket csak az Úr Jézusról hallott, hogy olyanokat tett. Ezekről meg egészen bizonyos volt Pál, hogy nem ő produkálja ezeket, hanem Krisztus cselekszik általa.
Pontosan így is írja ezt a második Korinthusi levélnek a végén, ahol ezt olvashatjuk: „… minthogy annak bizonyítékát keresitek, hogy általam valóban az a Krisz​tus szól, aki veletek szemben nem erőtlen, hanem hatalmas közöttetek.” Kétségbe vonták Pálnak a hitelességét, apostoli megbízatását, és azt mondja: nézzétek meg, mi történik annak nyomán, amit mondok. Csodák sorozata. Ezért ti is nyilvánvalóan láthatjátok, hogy az a Krisztus cselekszik itt, aki szól általam, és aki nem olyan erőtlen, mint én magamban, hanem erős és hatalmas.
Hol van tehát Krisztus? Ott van azokban, akik Őróla bátran vallást tesznek ebben a világban. Akkor mégiscsak igaz az, és nem valami kegyeskedő szólam, hogy Jézus a hívőnek a szívében is lakozik? Mégiscsak igaz. Felment a mennybe és a mennyei dicsőségben van. De ott van mindenütt, ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében. Különösen ott van, ahol bátran és alázatosan vallást tesznek Őróla, mert az ilyen emberekben bennük lakik Krisztus.
Az Efézusi levél 3,17-ben így bátorítja Pál a gyülekezet tagjait: „lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben.” Hit által ott lakozik a hívőnek a szívében, és onnan belülről irányítja, ad neki gondolatokat, helyes döntéseket, bátor elhatározásokat, erőt az elhatározásainak a megvalósításához. Körülveszi védelmével, megsokszorozza erejét a próbák idején stb. Lakozik Krisztus hit által a hívőnek a szívében.
Erről egyébként maga Jézus is beszélt, mégpedig mennybemenetele után már. Amikor a gyülekezetnek azt üzente: „Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem.” Ez volt a legteljesebb közösség kifejezése. Bemegyek ahhoz — ezt a mennybe ment Krisztus ígéri azoknak, akik kinyitják előtte az életük ajtaját. Az ajtónyitás a bűnvallást jelenti a Biblia jelképes nyelvén.
Aki megnyílik a dicsőséges Krisztus előtt, aki teret ad neki az életében, aki reá bízza magát és átadja az uralmat neki, az összeköltözött vele. Pontosabban azzal Ő kész összeköltözni. Miközben Ő a mennyben van isteni dicsőségében, az Ő Lelke által jelen van, ahol ketten, hárman összejönnek a nevében. Ott él azokban, akik róla vallást tesznek, és együtt élhet vele minden hívő ember. Ennek a következményeit viszont a szó szoros értelmében szabad komolyan vennünk.
Elmondhatjuk-e magunkról: együtt élek Krisztussal? Hisszük, hogy az Ő isteni természetére nézve ott van a mennyei dicsőségben, de az Ő Lelke által, igéje által beszél velünk, bátorít minket, megfedd, vigasztal — mikor mire van szükségünk. Mert nem közömbös neki, hogyan alakul a sorsunk, és az Ő szüntelen jelenlétében járhatunk.
Ott járunk-e? Vagy pedig néha azon ügyeskedünk, hogyan lehetne valamit az Ő háta mögött, az Ő tudta nélkül végrehajtanunk? Mert magunk is érezzük, hogy ezt jobb, ha nem látja. Viszont olyan nincs, amit Ő nem lát. Ez a hívő ember békességének, tartásának a forrása, de ez a felelősségének a forrása is. Életem, sőt a legtitkosabb gondolataim is, az én Uram színe előtt zajlanak. Lehet-e ennél nagyobb öröm​hír, hogy aki szeretett engem és önmagát adta érettem, az szemmel tartja az életemet? És ha senkinek nem lennék fontos, neki akkor is nagyon fontos vagyok. Ha senki nem tudna továbbsegíteni onnan, ahol elakadtam, Ő egyetlen szavával meg tudja mutatni az irányt, és meg tudja sokszorozni az erőmet, hogy továbblépjek.
Jó lenne, ha Jézus mennybemenetele evangéliumának ezt a sokirányú, gazdag üzenetét végiggondolnánk és tudatosítanánk. Szomorú, hogy ez az ünnep szürkén húzódik meg az úgynevezett nagy ünnepek között, pedig a mennybemenetelkor nem kisebb dolog történt, mint karácsonykor, csak éppen fordítva. A mennybement Krisztus számos ígéretet hagyott nekünk, amelyek éppen azáltal teljesednek, hogy Ő visszament a mennybe. Másképpen nem jött volna el a Szentlélek, másképpen nem tapasztalnánk meg azt, hogy mire vezet el, mire tanít, mire bátorít minket Isten Lelke, a másik segítő, pártfogó, vigasztaló.
A mennybement Krisztus tehát nincs helyhez kötve és az ezzel kapcsolatos sok téves gondolatot jó lenne, ha eloszlatnánk embertársaink fejében is. Ő jelen van itt is, mi számíthatunk rá, és aki már tapasztalta is az Ő jelenlétének az áldásait, merjen erről bátran beszélni. Miközben dicsőítjük Őt mi is és várjuk vissza, hogy úgy, ahogy mennybemenetelekor elhangzott az ígéret: egyszer majd megjelenjen nagy hatalommal is dicsőséggel, aközben naponta, ha tetszik percenként, boldogan élvezzük ezt a lehetőséget, hogy hallótávon belül van, közel van hozzánk. Nem rövidült meg az Ő keze azóta sem, és lehet vele együtt élnünk ebben a lelki közösségben. Ő ma is cselekszik. Cselekedni akar először bennünk, mint az apostolban is, azután általunk. A kérdés: vállaljuk-e Őt ebben az istentelen világban, vagy pedig szégyelljük a Krisztus evangéliumát és az Ő szent nevét?
Engedjük, hogy megbátorítson bennünket, aztán hadd legyen naponta boldog tapasztalatunk, hogy aki minket hallgat, Őt hallhatja meg, és miközben mi nem tudunk könnyen beszélni, nem tudjuk jól kifejezni magunkat, talán keveset tudunk még Őróla, de ha azt a keveset hittel vállaljuk és továbbadjuk, Ő meg fogja sokszorozni. Erőt ad a szónak, és általunk is munkálkodik.

Múlt vasárnap arról volt szó, hogyan valósulhat meg Krisztus uralma a családban. Ez a most következő igeszakasz pedig arról szól: hogyan valósulhat ez meg a társadalomban. Ez talán még nehezebb, mint a családban Krisztus uralma alatt élni.
Az ókori társadalomban alapvetően két csoportra osztották az embereket: szolgákra és szabadokra. Tanulmányainkból azt mindnyájan tudjuk, hogy a rabszolga az urának a tulajdona volt. Sokszor nem is vették emberszámba, tárgynak tekintették. Bármit tehetett vele: adhatta, vehette, megverhette, következmények nélkül megölhette.
A rabszolgának semmi joga nem volt. Az akkori értelemben vett házassághoz sem volt joga. Együtt élhetett, de gyermekei is urának a tulajdonai lettek. A mezei rabszolgákat általában bilincsbe verve dolgoztatták. Ha megszökött, egyszerűen megölték, vagy jobb esetben homlokára sütötték az F-betűt, ami arra emlékeztetett mindig, hogy szökevény.
Mivel egész életük szenvedés volt, berendezkedtek egyfajta önvédelemre, és kialakult bennük az ellenséges indulat az urakkal szemben. Természetessé vált az, amiről itt Pál apostol ír, hogy megtanultak a látszatnak dolgozni. Ahol csak lehetett, becsapták az uraikat, és ahol következmények nélkül ezt el lehetett követni, kárt okoztak nekik.
És akkor felhangzott a Krisztusról szóló evangélium. Ennek az evangéliumnak egyre többen hittek. A rabszolgák is, a szabadok is. Akik Krisztushoz megtértek, azok nem gyűlölték többé egymást. Azok Krisztus szolgáivá váltak, egy új közös Uruk lett, Jézus Krisztus, és így egymásnak szolgatársaivá lettek. A gyülekezetekben nem lehetett különbséget tenni szolgák és szabadok között. A korinthusi gyülekezetben különösen is sok rabszolga keresztyén volt. Aki figyelmesen elolvassa különösen az utolsó három-négy fejezetet, az láthatja, hogy mennyire jelentéktelenné vált ez az alapvető különbség, hogy az egyik rabszolgaként, a másik szabad emberként van ott a gyülekezetben.
Pedig abban az időben úgy gondolták, hogy szolga és szabad között áthidalhatatlan távolság van. Ez eltörölhetetlen különbség és feloldhatatlan feszültség. És ez mindörökké így lesz. Mindig szembe fog állítani gazdagot és szegényt, erőset és gyengét, jogélvezőt és jogfosztottat, hatalmon levőt és elnyomottat, vagy használjunk korszerűbb kifejezést: munkáltatót és munkavállalót.
Akkor megjelent Jézus Krisztus, igéjével és Szentlelkével újjáteremtett embereket, függetlenül attól, hogy éppen szolgák vagy szabadok voltak. Ezek az újjáteremtett emberek ellenségekből testvérekké váltak. Mindkét társaságból való hívők Isten gyermekeivé lettek, és ez az új pozíció viszonylagossá és jelentéktelenné tett minden korábbi különbséget. Még ezt az eltörölhetetlennek hitt különbséget is, hogy az egyik szolgának született, a másik pedig szabadnak. Ezt semmi mással nem lehetett volna elérni. Itt is az valósul meg, amit Zakariás könyvéből szoktunk idézni, ahol Isten azt mondja: nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Lelkemmel. Isten Lelke formálta át ezeket az embereket, és tette őket eggyé.
Úgy, ahogy olvastuk itt a Kolosséi levél 3. részének az elején, amikor azt írja az apostol: „Mivel felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, ezért már nincs már többé görög és zsidó, körülmetélt és körülmetéletlen, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.” (Kol 3,10-11).
Pál apostol elítélte a rabszolgaság intézményét, de nem lázadásra bátorította az embereket, hanem belülről támadta meg ezt az embertelen intézményt. Olyan gyülekezetek jöttek létre a szolgálata nyomán, ahol a szolgák is szabadok lettek, és a szabadok is egy hatalmasabb úrnak, Jézusnak a szolgáivá váltak, és mindketten együtt érezték magukat felelőseknek Jézusnak, és várták tőle a jutalmukat.
Erről van szó a mai igeszakaszban. Ezt a három örömhírt sorolja itt el Pál: szabadság az Úrban, felelősség az Úrnak és jutalom az Úrtól. Erről szólt a felolvasott néhány mondat. Mit jelentenek ezek az evangéliumok?
1. Szabadság az Úrban.
Ha egy rabszolga, akit emberszámba sem vettek, és aki előtt semmiféle távlat, perspektíva nem volt, Jézus Krisztust megismerve, Őt Urának és Megváltójának vallotta, akkor Isten gyermekévé lett. Eljutott arra, amit Jézus így mondott, hogy az Isten gyermekeinek a szabadságát megismerte. Ami alapvetően azt jelenti, hogy megszabadult a bűn kényszerétől. Nem kellett többé félnie senkitől, még az urától sem. Nem kel​lett gyűlölnie többé senkit, még azt sem, aki őt nyomorgatta. Nem uralkodott rajta az a kényszer, hogy hol rövidítsem meg, hogyan csapjam be, hogyan okozzak neki kárt. Felszabadult mindez alól arra, hogy jó szívvel szolgálja azt, akinek a szolgája volt. Erről ír itt az apostol. Ha pedig az ura lett keresztyénné, akkor ő öltözte fel az új embert, és az új ember emberszámba veszi a másikat, akkor is, ha a többiek tárgynak tekintik. Nem tekintette a rabszolgáját ellenségnek, sem tárgynak, hanem testvérnek a Krisztusban.
Ez valami hallatlanul új, a külvilág számára teljességgel érthetetlen új szemlélet és magatartás volt. Pál azt írja itt, hogy a társadalmi helyzete mindenkinek megmarad, de abban a pozícióban egészen más lélekkel, más lelkülettel, egészen újfajta gondolkozással áll helyt.
Sokan vádolják az apostolt amiatt, hogy nem harcolt a rabszolgák felszabadításáért, hanem íme, be akarja betonozni azt a rossz társadalmi formát. Ez egyáltalán nem így van, mert Pál keményen harcolt a rabszolgaság embertelen intézménye ellen, csak nem fegyveres lázadásra biztatott, hanem belülről repesztette ezt az intézményt azzal, hogy újfajta lelkület alakult ki a szolgálata nyomán. Olyan új magatartásformák lettek láthatókká, amire senki nem is gondolt, és végső soron ez törölte el azután a rabszolgaságot.
Az Efézusi levélben is ír erről az apostol. Ott egy kicsit más összefüggésben. Amit ott arról ír, hogy pogányokat és zsidókat hogyan tett eggyé Jézus Krisztus, ugyanaz egy az egyben érvényes itt a kolosséi helyzetre, hogy szolgákat és szabadokat hogyan tesz eggyé a Krisztustól kapott új élet.
Az Efézus levélben ezt olvassuk: „Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor „távol” voltatok (ezek a pogányok),„közel” kerültetek a Krisztus vére által. Mert Ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az Ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában, és eljött, és „békességet hirdetett nektek a távoliaknak, és békességet a közelieknek”. Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Istenhez. Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek.” (2,13-19).
Írja ezt a pogányoknak, és a Kolosséi levélben írja ugyanezt a szolgáknak. A Krisztusban eggyé lesz szolga és szabad, ha mindkettő átélte az újjászületést és felöltözte az új embert. Erre a szabadságra segíti el Jézus a benne hívőket.
2. A másik, amiről itt olvasunk, hogy ezt a szabadságot azonnal kiegészíti a felelősség is. Mind a szolgáknak, mind az uraknak azt mondja, hogy ti közvetlenül a titeket megszabadított, újjáteremtett Jézus Krisztusnak vagytok felelősek. Mindenért, amit tesztek, vagy nem tesztek meg, kimondotok, vagy elhallgattok, mindenért közvetlenül neki vagytok felelősek.
„Ti szolgák, engedelmeskedjetek a ti földi uraitoknak; ne látszatra szolgáljatok, mint akik embereknek akartok tetszeni, hanem tiszta szívvel, mint akik félitek az Urat. Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek, úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek…” Mi mindig követeljük a szabadságot, de iszonyodunk a felelősségtől és a felelősség vállalásától.
Valaki azt mondta egyszer, egészen más lenne az Egyesült Államok arculata, ha nemcsak a szabadságszobrot állították volna fel a kontinens keleti partján, hanem a felelősségnek is csináltak volna egy szobrot, mondjuk a kontinens nyugati partján. A szabadságot követeljük, a felelősség alól igyekszünk kibújni. Márpedig — írja az apostol — aki a Krisztusban elnyerte a bűn kényszere alóli szabadságot, annak magától értetődően következik utána, hogy ebben a szabadságban mindenért felelős Krisztusnak. Az ilyen ember már nem akarja becsapni sem önmagát, sem másokat, nem a látszatnak akar dol​gozni, de még csak nem is emberek tetszését keresi, hanem annak a Krisztusnak akar a ked​​vében járni, az akarata szerint élni, aki őt megszabadította, akár szolga, akár szabad.
Hiszen nincs akkora úr ezen a földön, aki felett ne lenne feltétlen hatalommal úr az a Jézus Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Nincs az a megnyomorított szolga, akire nézve ne lenne érvényes az, amit ez a Jézus parancsol az uraknak: „Ti urak, adjátok meg szolgáitoknak azt, ami igazságos és méltányos, hiszen tudjátok, hogy nektek is van uratok a mennyben.” Mind a szolga, mind az úr közvetlenül a mennyei Úrnak, Jézus Krisztusnak felelős.
Egyébként ezek a kifejezések felháboríthatták abban az időben az olvasókat és a hallgatókat. Kinek jutott eszébe akkor, hogy egy rabszolgának meg kell adnia azt, ami igazságos és méltányos? Senkinek az apostolon kívül. Méltányos? Mi lehet egy rabszolgának, aki beszélő szerszám, aki tárgy, aki nem is ember? De a keresztyénné lett urak ugyanúgy felelősek a nagy Úrnak, Jézus Krisztusnak, mint ahogy a rabszolgák felelősek neki, és éppen ezért nem arra kell törekedniük, hogy a látszatnak dolgozzanak, mintha tettek volna valamit, hanem mint akik az Úr Jézusnak szolgálnak. A Krisztusban kapott szabadságot tehát szépen kiegészíti a Krisztusnak való felelősség.
3. És mindezért, — írja az apostol — a fizetséget, a jutalmat is ettől a Krisztustól várjátok. Ne keserítsen el benneteket az, hogy ha nem kaptok hálát azért, amit tettetek. És ne versengjetek azért, hogy emberek tetszését megtaláljátok. Hiszen tudjátok, hogy viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget. Az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát. Ő olyan gazda, aki nem felejt el fizetni, aki mindig többet ad, mint amiért megdolgoztunk, és aki elkészítette nekünk a gazdag örökséget. Ha részleteiben semmivel nem jutalmazná is a szolgálatainkat, akkor is kimondhatatlan örökségünk van a mennyben, ami már most a mienk, és ez mindenkinél gazdagabbakká tesz minket, még a legnyomorultabb rabszolgát is.
Nem tudom, egy kicsit beleérzünk-e abba, hogy micsoda lelkigondozás, milyen bá​torítás, vigasztalás volt ez a rabszolgáknak, és mennyire alázatra serkentette és segítette a sokszor talán elbizakodott szabadokat és urakat.
Nem embereknek szolgáltok, hanem magának Krisztusnak. Hihetetlen nagy szabadság ez. Olyan sokszor megkötöz az minket, hogy várjuk a viszonzást. Sok szolgálat, jócselekedet mögött közönséges számítás vagy üzletelés van. Ő is segített nekem, üsse kő, én is segítek neki most. Azt mondja az apostol, hogy az „üsse kő” nem hitből fakad. Azért segítsek, mert segítségre van szüksége, és nincs személyválogatás — ahogy itt olvastuk. Függetlenül attól, hogy ő kicsoda. Az, hogy nekem rokonszenves vagy ellenszenves, az, hogy nekem korábban segített vagy ártott, nem változtat azon, hogy ha segítségre van szüksége, és én tudok segíteni, akkor azt megteszem. S ha megtettem, ezzel be van fejezve. Nem várom a tapsot, nem tartom számon, később nem hivatkozom rá, nem vezetek könyvelést, ki-kinek mennyivel tartozik, hiszen én tartozom az én Uramnak kimondhatatlanul sokkal, és ezek csak kicsi törlesztgetések, hogy az Övéinek szolgálatára állok, és valami jót teszek.
Szabadság az Úrban, felelősség az Úrnak és jutalom az Úrtól. Ez jellemzi-e a szem​léletünket is? Hiszen az életünket az határozza meg, hogy a legtöbben szolgák is vagyunk, meg urak is. Bizonyos értelemben beosztottak is, meg főnökök is. Adva van valaki, annak szülei is vannak vagy voltak, meg gyermekei is. Az egyik irányba engedelmeskedni kellene, a másik irányba meg parancsolni kell.
Ezen az igén keresztül Isten azt kérdezi ma tőlünk, hogy akik felett úrrá tett minket, akik felett valami kicsi hatalmunk van, vagy akikért felelőssé tett, azok felett hogyan uralkodunk? Akiknek pedig szolgálnunk kell vagy kellene, azoknak milyen szívvel szolgálunk? Milyen urak és milyen szolgák vagyunk?
Például adva van egy idősebb testvér. Hogyan uralkodik a kisebb testvéren? Úgy-e, hogy zsarnokoskodik felette, kihasználja, megszégyeníti, kigúnyolja, azt a néhány év előnyt, ami neki van, az azzal járó ismereteket meg fizikai erőt arra használja-e, hogy lenyomja a kicsit, vagy ezt arra használja, hogy biztatja, bátorítja, emeli, segíti egészen természetes módon, mit sem várva érte? Milyen úr egy idősebb úr, egy idősebb testvér, és ugyanakkor kinek a szolgája?
Vagy szülők, hogyan akarnak uralkodni a gyermekeiken? A szülőt felelőssé tette Is​ten. Múlt vasárnap láttuk, hogy bizonyos hatalmat ad a szülőnek. Arra használjuk-e, amire adta?
Gyerekek hogyan uralkodnak a szüleiken már kiskorukban is, meg az idősödő, erőtlenné váló szülőkön, vagy hogyan szolgálnak? Vagy egyáltalán, aki egy kicsit fürgébb, gyorsabb, jobban informált, hamarabb jutott valami ismeretnek a birtokába, több helyzeti előnye van, hogyan tesz rabszolgájává másokat? Erre ma félelmes példákat lehet látni. Pillanatok alatt meglátja helyzeti előnyét, és ebből az következik, hogy ő kerekedjen felül és nyomja le a többit. Ma is van rabszolgaság a szó ilyen értelmében.
Vagy mindezeket az előnyöket hogyan használja fel, hogy másoknak is áldássá legyen? Gondol a maga hasznára is, de ahogy az apostol írja, a másikéra is. Milyen urak és milyen szolgák vagyunk?
Ha egy munkaviszonyban a főnök keresztyén, akkor ebből mi következik? Az, hogy még annyira becsületesen sem dolgoznak a beosztottak, mint egyébként tennék, vagy testvéri módon még becsületesebben? És ha a beosztottad keresztyén, akkor baleknek lehet tekinteni, vagy pedig, ami méltányos és igazságos, azt megadni neki.
Sorolhatnánk tulajdonképpen mindenféle emberi kapcsolatban, valami módon szó-hoz jut ez, hogy úr is vagyok, meg szolga is vagyok. Így uralkodunk-e és így szolgá​lunk-e, ahogy ebben az igében Isten elénk adja?
Megint mondom, hogy Pál apostol gondolata az volt, hogy a társadalmi helyzete mindenkinek marad. Ő nem óhajtotta a társadalom struktúráját erőszakosan megváltoztatni. Az majd meg fog változni, ha minél több keresztyén lesz. De abban a helyzetben és azon a helyen, ahova Isten állított minket, ezzel a lelkülettel, Isten Szentlelkével kell helytállnunk. Nem a másikkal szembeni ellenséges indulattal, hanem így, ahogy itt olvastuk.
Ezért hangsúlyozza ő, hogy a Jézussal való személyes hitbeli kapcsolatunk határozza meg az egymáshoz való viszonyulásunkat is. A keresztyén rabszolgáról azt írja, hogy az már nemcsak a saját szempontjaira gondol, hanem az urának a szempontjaira is. Jól végezze el azt a munkát. Tiszta szívből, örömmel — ahogy a Bibliában olvastuk. A keresztyén szabad úr nemcsak a saját érdekeire gondol, hanem a szolgája érdekeit is szem előtt tartja, és megadja neki azt, ami igazságos és méltányos.
Így kezdte repeszteni az evangélium, a Krisztusban kapott új élet ennek az embertelen társadalmi struktúrának a kőfalait.
És így jöhetett létre a Filemonhoz írt levél. Pál apostol legrövidebb levele ez a Bibliában. Filemon Kolosséban lakott. Az ő házánál jöttek össze a kolosséi keresztyének, ott volt egy kis házi gyülekezet. A Filemonhoz írt levélből megtudjuk, hogy volt neki egy Onézimosz nevű rabszolgája, aki megszökött, és szökése előtt meg is lopta a gazdáját. Ez a fiú aztán valahogy elkeveredett Pál apostolhoz, aki éppen börtönben volt. Pál Jézushoz vezette őt, megtért, és utána — noha megtarthatta volna magánál, mint szolgáját —, mégis hazaküldte a gazdájához, és vele küldi ezt a levelet.
Ebben a levélben arra kéri Filemont, hogy ne mint szökött rabszolgát fogadja most vissza, hanem mint keresztyén testvért. Hajmeresztő kívánság. Gondoljunk bele, hogy abban az időben ilyen őrültség senkinek nem jutott volna eszébe. Szökött rabszolga, megkerül, kivégezni. Ennyi az egész. Pál azt mondja: nem. Mi már egy másik országban élünk, az Isten országában, és ott másfajta törvények vannak. Úgy fogadd vissza magadhoz, mint keresztyén testvért, és mivel nincstelen a szerencsétlen, amit ellopott tőled, azt majd én megtérítem.
Pál korrekt módon igyekszik eljárni. A szökött rabszolga menjen vissza oda, ahonnan megszökött. De a keresztyén ura viselkedjék keresztyéni módon. Egészen új módon, eltérően a megszokottétól. Leírja még ezt a mondatot is: bizonyos vagyok abban, hogy te annál, amit kérek tőled, még többet is fogsz neki adni. Többet? Mit még többet? Bocsásson meg, felejtse el, hogy megszökött? Vagy engedje el az, amit ellopott tőle? Például. Vagyis: viselkedjék a szökött rabszolgával szemben úgy, ahogy Krisztus viselkedett ővele szemben, vagy őiránta. Ahogyan Krisztus Filemonnak meg az összes keresztyénné lett úrnak, szabadnak és szolgának megbocsátott, most itt egy jó példa: mutassa meg, milyen az, keresztyénnek lenni. Hadd álljon el szemeszája az összes nem keresztyén úrnak, hogy mifélék lettek ezek az újjászületett emberek.
Nem lehetett ám ez könnyű. Ennyire eltérni a bevett társadalmi szokásoktól. Ennyire sárba taposni a jogszokásokat. Szökött rabszolgát kivégezni! Vagy F betű a homlokára, aztán mindenki látja, hogy szökött, s attól kezdve csak a legnehezebb munkákat végezheti. Nem. Azt mondja: testvérként fogadd vissza, úgy fogadd őt, mintha én érkeznék hozzád. Hajmeresztő!
Ekkora változást jelentett az evangélium. Ekkora változást hozott létre emberekben. Nem tudjuk, hogy Filemon végül is mit csinált, de reméljük, hogy komolyan vette az apos​​​tol kérését. Azóta is soksok példát látunk arra, hogy annyira újjá tudja teremteni Isten embereknek a gondolkozását, jellemét, s annyira új magatartás következik abból, új jellem születik ott, hogy a régitől egészen eltérő módon tudnak cselekedni, élni. Még​pedig úgy, ahogy itt olvassuk: szívből és örömmel. Nem kényszerből. Mert szabadokká lettek az Úrban, mert felelősek mindenért az Úrnak, és mert tőle várják a jutalmat. Sőt nem is várják, hanem tőle kaptak olyan sokat érdemtelenül, hogy egy életre eladósította őket, és ezért hálából mindenre készek, hogy ennek az Úrnak a kedvébe járjanak.
Amikor Filemon visszafogadja Onézimoszt, mint testvért, akkor tudja, hogy nem Onézimosszal gyakorol most nagy kegyet, hanem a Krisztusnak hálás, aki vele gyakorolt nagy kegyet, hogy a pogányság sötétségéből kihívta és az Isten országának a polgárává lehetett. Krisztusnak örököstársává és az Isten örökösévé. Erről van itt szó. Itt már nem alagsori, földszintes gondolkozásmód van. Itt már Isten felülemeli az övéit, hogy tudjanak emelkedetten gondolkodni. Hogy valóban sub specie aeternitatis (az örökkévalóság nézőpontjából) lássák az eseményeket. Hogy önmagukat is mintegy felülről lássák, mert soha nem tévesztik szem elől azt a Krisztust, aki őket szabadokká tette, akinek ők felelőssé váltak, és akitől hatalmas örökséget kaptak.
Így valósulhat meg a Krisztus-uralom az emberek közti kapcsolatokban. Kis túlzással mondhatjuk: a társadalomban. És így lépnek túl az újjászületett emberek mindenféle embertelen társadalmi szokáson, minden óemberi bosszúvágyon (most Filemonra gondolunk), így jelenik meg bennük valami a mennynek a valóságából. Így lesz ereje aztán annak, amit Jézusról mondanak másoknak.
Hogyan uralkodunk, és hogyan szolgálunk? Szabaddá lenni az Úrban. Megtanulni mindenért felelősnek érezni magunkat az Úr előtt. Örülni annak a nagy ajándéknak, amit érdemünk nélkül kaptunk.

Pál apostol a Kolosséba írt levele második felében a gyakorlati életre alkalmazza mindazt, amit a levél első felében leírt. Ennek a mai szakasznak ezt a címet adhatnánk: Krisztus-uralom a családban.
Emlékeztessük magunkat mindarra, amit eddig tanultunk ebből a levélből, különösen is ennek a vezérgondolatára. Központi üzenete Jézus Krisztus páratlan nagyságának a felragyogtatása és bizonyítása volt. Az apostol többféle módon bizonyította, hogy Jézus Isten. Ő részt vett a teremtésben, egyedül és tökéletesen elvégezte az emberiség megváltását. Halálával eleget tett Isten igazságának. A halálból feltámadt és a benne hívőket is új életre támasztja fel. Legutóbb pedig arról hallottunk, hogy milyen csodálatos jézusi tulajdonságokkal ruházza fel azokat, akik benne hisznek, és új életet kaptak. Minderre egyedül a názáreti Jézus, Isten Fia, az igaz Messiás képes. Rajta kívül senki más nem halt meg helyettünk. Senki másnak az önfeláldozása nem lett volna elegendő az igazságos Isten számára. Senki más nem támadott fel így, mint Jézus, és senki más nem tud nekünk ilyen minőségileg új életet adni, mint ahogyan Ő. Jézus munkája, személye egyedülálló, analógiátlan, példátlan. Jézus nagyságát meg kell ismernünk és hívő embernek az tekinthető, aki az Ő uralmát elismeri az élete felett.
Most itt a levél második felében arról ír az apostol, hogy aki Jézust egyre inkább megismeri, és aki az életében Őt Úrnak elismeri, annak milyen lesz az élete. Emlékezzünk még a kulcsmondatra a 2. rész 6. versére: „Amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, mint Urat, most már úgy járjatok is Őszerinte.” Mint Urat fogadtátok el Őt, akkor most már engedelmeskedjetek neki mindenben.
Aki hisz, az engedelmes. És csak az hisz igazán, aki engedelmes Jézusnak. Hit és engedelmesség mindig együtt járnak a Bibliában. Ez azt jelenti, hogy aki valóban hisz ebben a Jézusban, annak az esetében át kell járnia a Krisztussal való közösségnek az egész embert. Le kell hatolnia ennek a Krisztus-ismeretnek és a benne való hitnek az emberi élet mély rétegeibe is, és a leghétköznapibb tetteit is ennek kell meghatároznia.
Ezen a téren két hibát szoktunk gyakran elkövetni.
Az egyik, hogy elmélet marad mindaz az ismeret, amit Jézus Krisztusról szerez valaki. Sokan vannak, akik igazat adnak a Bibliának. Egyetértenek azzal, ami abban van, de egyáltalán nem változik meg ennek nyomán az életük. Márpedig a Szentírás azt tanítja, és a tapasztalat is ezt bizonyítja, hogy aki igazán Úrnak vallja Jézust az életében, annak ez az egész gondolkozását, szokásait, kapcsolatait, életgyakorlatát, jellemét alapvetően átalakítja.
A háború utáni ébredésben mondták azt a szülővárosomban, hogy ha egy fuvaros megtér, és erre volt többször példa, azt a lova is megérzi. Ez az igazi megtérés. Azt mindenki és minden megérzi, akivel, és amivel az illető kapcsolatban van.
A másik hiba az szokott lenni, hogy csak másra vonatkoztatjuk azt, hogy a Krisztusban való hitnek következményei vannak. Másokon kérjük számon, mások életében hiányoljuk, ha ott nem lehet tapasztalni. Márpedig Jézus mindig azokra mutatott rá, akikkel éppen találkozott és azt mondta: a te hited. A te hited megtartott vagy a te hitetlenséged miatt nem történhetett valami.
Óvakodjuk mind a két hibától, és ezért figyeljünk oda továbbra is ennek a tartalmas levélnek az üzenetére, amikor most az apostol az elméleti, a hitbeli ismereteket átteszi a gyakorlatba, a hétköznapokra.
A most következő rövid szakaszokban ilyenekről ír: Mit jelent a Krisztus-uralom a házasságban, a gyereknevelésben, a munkaerkölcs terén, főnök- és beosztott kapcsolatában, a hívők imaéletében, és Jézusról való bizonyságtételünket illetően.
Ezekről lesz szó a következő vasárnapokon, és ezek közül hangsúlyozottan az első helyre teszi az apostol: mit jelent a Krisztus-uralom a házasságban és a családban. Ha valóban Jézus az úr egy hívővé lett ember életében, akkor ennek milyen következményei vannak számára mint feleségnek, férjnek, szülőnek, gyermeknek. Ezt a négyet veszi sorba és mi is egészen egyszerűen menjünk sorba ezeken a mondatokon.
„Ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogyan illik az Úrban.”
Az engedelmesség szótól viszolyog a legtöbb ember. Az meg sokaknak azt juttatja az eszébe, amit itt olvasunk, hogy nem elég, hogy évszázadokon át elnyomták a nőket, még a Biblia is ebben segít? Aki ismeri a Bibliát, az tudja, hogy a Szentírás nem ebben segít.
A Biblia már a maga korában is látványosan, forradalmian eltért attól a helytelen gyakorlattól, hogy a nőket másodrangú embereknek tekintették. Ha visszaemlékszünk még a házasságról szóló sorozatnak arra a részére, amely arról szólt, hogy Isten hogyan teremtette az asszonyt, akkor láttuk, hogy milyen mélységes szép, meleg szimbolikája volt és van annak, hogy Isten Évát Ádámnak a bordájából teremtette.
Nem a lábából, nem a fejéből. Nem alá és nem fölé rendelte őket egymásnak, hanem egymás mellé rendelte őket. Ő maga így mondta: Szerzek neked segítőtársat, hozzád illőt. És abból, ahogyan Jézus a nőkkel, a nőkről beszélt, és viselkedett, egészen nyilvánvaló, hogy Ő sem tett semmiféle érték- vagy rangkülönbséget férfi és nő között, de a Biblia újra és újra rámutat arra funkcionális különbségre, ami van férfi és nő között.
Arra, hogy Isten más adottságokkal teremtett minket, mert más feladatokra teremtett. És ha valaki ezekkel az adottságokkal él, és azokat a feladatokat oldja meg, amikkel Isten megbízta, akkor lesz igazán boldog, és akkor teszi igazán boldoggá a körülötte élőket is. Ez nyilvánvaló a Szentírásból, hogy Isten az asszonyt segítőtársnak teremtette. A férfinek nagy szüksége van segítőtársra. Rendkívül fontos szolgálat, feladat, nagy méltóság ezt Isten akarata szerint betölteni. Kétségtelenül alázat kell hozzá, mert meg kell tanulni sok tekintetben másodiknak lenni, de pótolhatatlan feladatokat végezhet így el az ember.
Akkor könnyű ez, ha igazán szereti azt, akinek kész engedelmeskedni, és ha mindenekelőtt Krisztusnak engedelmeskedik. Egyáltalán fontos tudnunk, hogy akinek a személyes hitéletében megvalósul és működik, hogy ő kész mindenben Krisztusnak engedelmeskedni, (ahogy itt olvastuk: ahogyan illik az Úrban, s ez nem egyfajta etikettre, illemre vonatkozik, hanem arra, hogy az Úr Jézus rendelkezésének, gondolatainak, akaratának megfelelően), annak az asszonynak sokkal könnyebb a férjének is engedelmeskedni. E nélkül pedig állandó versengés, vetélkedés, veszekedés, párbaj lesz a házasság. Úgy, ahogy az sok helyen van.
Ahol Krisztus-uralom érvényesül egy hívő asszony életében, ott könnyebben meg​valósul Krisztus-uralma a házasságukban is. Ott mindenki elfoglalja a helyét, ott boldog lesz a maga helyén. Ott helyesen fog cselekedni, gondolkodni és tudja Isten őt használni.
És mit monda férfiaknak? „Ti férfiak, szeressétek feleségeteket, és ne legyetek irántuk mogorvák.”
Mit jelent az szeretni a feleségünket? Az Efézusi levél 5. részében részletesen leírja ezt az apostol. Egy mondatot hadd idézzek innen. „Férfiak úgy szeressétek feleségüket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.” (25. v.)
Ez nem azt jelenti, hogy amikor megkívánja a feleségét, hamar azt mondja: szeretlek, drágám. „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal.” — írja János apostol.
Mit jelent cselekedettel és valósággal szeretni, férfiak? Azt, hogy rámegy az életünk. Azt, hogy úgy szeretjük a feleségünket, ahogy Krisztus az egyházat, és önmagát adta érte. Szeretni azt jelenti, hogy áldozatot hozok, és úgy, hogy nem számolom, mennyit. Szeretni azt jelenti: én élek őérte, és nem ő énértem. Szeretni azt jelenti: mindig kész vagyok megadni neki azt, amire éppen szüksége van. Akkor is, ha ennek az ára, hogy lemondok a magam hobbijairól, rögeszméiről, kényelméről, jellegzetes férfi lustaságáról. Szeretni azt jelenti, hogy az ő élete gazdagodik és én ezért szívesen meghozom az áldozatot. Kevés férfi szereti így a feleségét. Aki így szereti, annak a férfinak könnyű lesz majd engedelmeskednie a feleségének.
Jó lenne, ha ezt a törvényszerűséget megtanulnánk és gyakorolnánk: Aki Jézusnak engedelmeskedik, az megkönnyíti a többieknek is, hogy Jézusnak engedelmeskedjenek. Mert aki úgy él, ahogy „illik az Úrban”, vagyis akinek az életében érvényesül a Krisztus-uralom, az a többieket nem idegesíti, nem mérgesíti, nem keményíti meg. Az nem negatív indulatokat gerjeszt bennük, hanem az éppen a pozitívat erősíti és hozza felszínre. Azokból is, akik körülötte élnek.
Pusztán azzal, hogy igazán engedelmeskedik valaki Krisztusnak, formálja a környezetét és azokat, akik a környezetében élnek. Nyugodtan mondhatjuk: nevelni akarod a családod tagjait? Akkor élj egyre megszenteltebb, Krisztusnak engedelmes életet. Lehet, hogy egy szót sem kell szólni, nem kell őket úgy „nevelni”, ahogyan szoktad, mert átsugárzik rajtad a benned élő Krisztus. Ennek az eredménye nem azonnal jelentkezik, de feltétlenül jelentkezik.
Ismertem egy népes családot, ahol volt egy nagyon komisz fiú. Olyan igazi anyaszomorító. Sokat sírt az édesanyja miatta, és sokat ártott a testvéreinek az idétlen és egyre erkölcstelenebb viselkedésével. A mama aztán megözvegyült. Ott maradt egyedül a népes gyermekcsapattal. Jó lett volna, ha nem tehertételként van ott ez a fiú. Ő azonban egyformán szerette őket. Őt is ugyanúgy, mint a többit. Nem is jobban, de másként. A másként azt jelentette, hogy neki többet megbocsátott. Ez a komisz gyerek tudta, hogy az édesanyja semmivel sem ért egyet, amit ő csinál. Néha ezt meg is mond​ta neki. Tudta azt is, hogy amikor sír, ő miatta sír, de nem tudott megváltozni. Az édesanyja éveken át imádkozott érte.
Egyszer szintén ez történt, hogy ezért a gyerekért imádkozott. Annyira belemélyedt, hogy nem vette észre, hogy a fia belépett a kis konyhába. A gyerek éppen a saját nevét hallotta, amint az édesanyja nagy szeretettel könyörgött az Úr Jézusnak, akinek volt hatalma még a golgotai latrot is bejuttatni az üdvösségbe, hogy az ő Karcsi fián is könyörüljön meg. És ez összetörte ezt a gyereket.
Aztán megismerte az Úr Jézust és új élete lett benne. Anyja nem szidta, nem mond​ta el mindennap ugyanazt, amit a második szótól már folytatni tudott volna a gyerek, mint ahogyan sokan szülők tesszük ezt, de szent életet élt előtte, és hordozta őt éveken át állhatatos imádságban a hatalmas Krisztus előtt, és ez elvégezte a maga munkáját. Mert Jézus elvégezte a maga munkáját.
Ilyeneket jelent az, hogy Krisztus-uralom a családban. Ha egy valaki igazán Krisz​tus uralma alatt él, úgy hisz, úgy beszél, úgy viselkedik, akkor is, amikor mérges, ami​kor felidegesítik, amikor már-már feladja és elveszíti a reménységét, minden körülmények között, és úgy imádkozik, akkor Jézus elvégzi a maga munkáját. Akkor érvényesül Krisztus uralma. Még azoknak az életében is, akik egyelőre távol vannak tőle.
„Ti férfiak, szeressétek feleségeteket és ne legyetek irántuk mogorvák.” Károli úgy mondja: keserű kedvűek.
És mit mond a gyermekeknek? „Ti gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek minden tekintetben, mert ez kedves az Úrban.”
Itt egy másik szót használ a Biblia eredeti szövege, mint az asszonyok engedelmeskedésénél. Az asszonynak azt mondja: önként rendelje alá magát a férjének, mert ez az Isten rendelése, és ott tud igazán hivatása magaslatán állni. Itt pedig egyszerűen azt mondja: tenni, amit mondanak. Nincs önkéntesség, nincs megfontolás. Isten akarata az, hogy a gyermek engedelmeskedjék a szülőnek.
És ha a szülő Isten akaratával ellentéteset parancsol neki? Ez is előfordulhat, de nem ez a jellemző. Ez lehet kivétel, de nem lehet kifogás az engedelmesség ellen. Abban az esetben nyilván az az ige érvényes, hogy Istennek kell inkább engedni, hogy​nem az embereknek. De az ilyen szülő iránt is köteles a gyermeki tisztelet. Tiszteld apádat és anyádat, akkor is, ha nem tiszteletre méltó. Ez a Biblia tanítása. Miért? Azért, mert a szülői tekintély mögött az Isten tekintélye van. Nekünk mindig túl kell látnunk a szüleinken.
Boldog ember az, aki látja, és egyre inkább belátja, hogy érdemes engedelmeskednie a szülőnek. De a méltatlan szülőn is túl kell látnunk arra az Istenre, aki minden tekintélynek és minden hatalomnak kizárólagos tulajdonosa és forrása, és aki minden szülőnek ad valamicskét ebből a tekintélyből és hatalomból. Ez a szülő felelőssége, hogy arra használja-e ezt, amire kapta. De ha nem arra használja, ha nem használja, vagy visszaél vele, akkor is köteles tisztelni a gyermek a szüleit. Túl kell látnunk arra, akitől kapták a megbízatást.
Külön kitér még itt az ige az apákra. Érdekes, mert volt szó asszonyokról, férfiakról, gyerekekről. Most akkor be lehetne fejezni. És az anyákról miért nincs szó? Miért csak az apáknak mondja: „ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek.”?
Azért, mert ez jellegzetesen az apák bűne szokott lenni. Az édesanyáknak sokkal több gyengédségük van. Pedig a gyengédség az igazi férfierény kellene, hogy legyen. A gyengéd férfiak erősek szoktak lenni. Azok veszik észre igazán mindig, hogy mire van szükségük a feleségüknek, meg a gyerekeiknek. Ha viszont ez hiányzik, akkor gyakran előfordul, hogy ingerlik a gyermekeiket és ezzel bátortalanokká teszik őket. Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy az az apa, aki nem neveli folyamatosan a gyermekeit, aki a maga megszentelt, Krisztusnak engedelmes életével nem formálja őket akkor is, amikor egyébként közvetlen módon nem nevel, csak egyszerűen ott van és sugárzik, aki csak néha-néha kapja elő őket, többnyire akkor, amikor már baj van, az az apa alkalmatlan a gyerek nevelésére, de alkalmas a gyerek tönkretételére.
Aki mindig csak bírál, aki csak a baj esetén áll elő, és ráadásul úgy kezdi a mondatot: mert te mindig ilyen vagy, egyest hozol, visszabeszélsz stb., az nem nevel. Az elkeserít, ingerel és hosszú távon bátortalanná tesz. Márpedig gyerekeinknek nagyon nagy szükségük van a folyamatos bátorításra, biztatásra, buzdításra. A gyerek iránti őszinte érdeklődés nélkül, a vele való meghitt kapcsolat folyamatos építgetése és erősítése nélkül, az elfogadó szeretetünk éreztetése nélkül nem lehet eredményesen nevelni, csak kárt tenni a gyerekekben. Ezért fontos az, hogy ne csak a feleségünket, hanem a gyerekeinket is úgy szeressük, ahogyan Krisztus szerette és szereti az egyházat, és önmagát adta érte. Mindkét irányba ezt a szeretetet kell gyakorolniuk az apáknak.
Ez az igeszakasz tehát arról szól, hogy ahol Krisztus-uralom van a családban, ahol emberek már kezdik felöltözni a Krisztust, és az őket újjáteremtő Krisztus felöltözteti őket a saját tulajdonságaiba, ott többé nem a magunk természete szerint, nem a magunk kényelemszeretete, öröklött tulajdonságai, otthonról hozott ilyen-olyan minták, a velünk szemben támasztott igények, vagy szeszélyeink szerint élünk, hanem Krisztus szerint. Ott az az új élet diktál már mindent, amit Krisztustól kapott az újjászületett ember.
Egyebek között ez is mutatja, hogy mennyire eltér az újjászületés minden egyéb önneveléstől, önfegyelemtől, változástól. Mennyire minőségileg más az az új élet, amit Krisztusban kap a hívő. Mert csak ez az új élet teszi lehetővé, hogy Jézus szeretete áradjon bele egy ember életébe, ezt töltse be, és ez a szeretet áradjon rajta keresztül a többiekre is. Ezt mi magunktól nem tudjuk produkálni. Időnként kipréselünk magunkból valamiféle szeretetet, de ez a jézusi szeretet, amelyről az apostol azt írja egy másik helyen, hogy „szeretett engem és önmagát adta érettem”, ez csak a vele való közösségben lehet a sajátunk. De ott ajándékozza nekünk ezt, és ezzel sokkal könnyebb egy​mást szeretni, hordozni, elhordozni, egymásért áldozatot hozni, és újra és újra gazdagítani egymás életét.
Olyan ez a szeretet, mint az az olaj, amiben az autó sebességváltójának a fogaskerekei mozognak. Ott is többféle méretű fogaskerék van, mert többféle funkcióra van szükség. Nem lehet azt mondani, hogy a kisebb kevesebbet ér, a nagyobb meg többet. Az asszony másodrendű, mert neki csak segítőtárs szerep jutott, a férfi meg nagyobb, a gyerek meg semmi vagy elvész, vagy éppen a fejére nő a szülőknek. A funkció a fontos.
Sokféle fogaskerék van, pontosan kell illeszkedniük, és ha mindegyik a maga helyén van, és az egész olajteknőbe van téve, és van valaki, aki az egészet irányítja, akkor működik megfelelően. Ez a valaki ott, ahol Krisztus-uralom valósul meg a családban, az élő Jézus Krisztus, akinek a jelenlétében tudatosan él a család. Akiről nem feledkeznek el. Akit megszólítanak az együttes imádságban. Akire figyelnek és Őreá hívják fel egymásnak a figyelmét. E nélkül pedig — tessék megnézni, mi van a családokban — vagy nőuralom, vagy férfizsarnokság, vagy a gyerek lesz a kiskirály és uralkodik az egész társaságon, vagy anarchia, fejetlenség lesz.
Mert helyesen uralkodni csak az Úr Jézus Krisztus tud. Aki ezt már felismerte és naponta gyakorolja, annak az élete a helyére zökken, az elfogadja az Úrtól kapott feladatait, az örül az Úrtól kapott adottságainak, örül annak, hogy nem vagyunk egyformák, hogy a családon belül is mindenkinek más adottságai vannak, és örül annak, hogy milyen jól ki tudjuk egészíteni egymást. Ott boldog lesz minden körülmények között a házasság és a család. Ott hangoznak el ilyen mondatok, akár húsz, harminc, negyven, ötvenévi házasság után is, hogy úgy örülök, hogy éppen te vagy a feleségem. Úgy örülök apukám, hogy együtt harcolhatjuk a hétköznapokat. Oda a gyerekek is sietnek haza, és visznek magukkal jó példát, amiből olyan keveset látnak ebben a világban.
Megint csak oda érkeztünk meg, ahonnan ez a levél elindult, hogy mit jelent a számunkra az, hogy Jézus Krisztus Úr? Ezt mondogatjuk-e csupán, vagy pedig meghatározza valóban a gondolkozásunkat, hétköznapi cselekedeteinket, az egymáshoz való kapcsolatunkat és mindent.
Mit tegyenek azok, akiknek nincs feleségük, férjük, gyermekeik? Azok most felmentve érezhetik magukat? Nem érezhetik felment magukat, mert ebben az egész szakaszban megbújik egy olyan kifejezés, amit kimondottan nem ír le az apostol, de több, ebben szereplő szó mögött ott van, s ez: a tisztelet.
Ti asszonyok, tiszteljétek a ti férjeteket. Ti férfiak tiszteljétek a feleségeteket. Ti szülők tiszteljétek a gyerekeket. Az egész picit is, mert ő is teljes értékű ember az Isten előtt, csak még nem nőtt meg. Majd megnő, megnő a szája is, mindene megnő, de pici korában is teljes értékű ember, akit tisztelni kell. Nem szabad a kis titkait kifecsegni a barátnőnek és a füle hallatára nevetgélni. Mert tíz év múlva csodálkozhattok, ha nem nektek mondja el a titkait, hanem másoknak. Tisztelni kell a picit, a nagyot, a bajban levőt, meg az örvendezőt is. Azt is, amikor elveszíti a józanságát egy-egy átmeneti időszakban. Azt is, amikor bántóan józan és kritikus. Tiszteljétek egymást. Ez az alapja mindannak amiről eddig szó volt, és ez az, ami mindannyiunkat kötelez. Ezzel a tisztelettel nézni másokra. Nem irigységgel, nem kárörömmel, nem közönnyel, hanem ezzel a tisztelettel.
Ma anyák napja van. Istennek adunk hálát mindannyian azért, ami jót az édesanyánkon keresztül Istentől kaptunk. Erről most csak annyit szeretnék mondani, hogy bármit mondunk ma az édesanyánknak, legyen az őszinte. Semmit se mondjunk, ami nem őszinte. Ők meg tételezzék fel azokról, akik mondanak valami kedvest, szépet, hogy őszintén hangzik.
Nemcsak május első vasárnapján szabad egy szál virágot adni az édesanyáknak. Nyár derekán, ősszel, télvíz idején is szabad. Szabad nem karácsonykor, nem a szüli nap​ján, nem a névnapján, csak azért, mert szeretjük őket, és hálásak vagyunk nekik. Az talán még többet ér, mint amit ilyenkor kapnak. Jó azért, hogy van anyák napja. Néha kiemelten is meg szabad köszönni mindazt, amiért szüntelenül hálásaknak kellene lennünk.