Cseri Kálmán

A múlt héten diákokkal beszélgettünk arról, hogy mi változik meg abban, aki találkozik Jézus Krisztussal. Vagyis ha egy nem hívő ember előtt megnyílik Jézus személyének a titka, felismeri és elismeri Őt mint Megváltóját és Urát, akkor ez milyen változást idéz elő az életében.
Azt mondtuk, hogy egyebek között azt, hogy az ilyen ember számára megváltozik a személyes névmások sorrendje. Mert általában úgy gondolkozunk, ahogy tanultuk is, hogy a személyes névmások sorrendje ez: én — te — ő. Aki azonban Jézust megismeri, benne hisz és elkezd neki engedelmes életet élni, annak a sorrend így alakul: Ő — te — én.
Mindnyájan úgy születünk, hogy önmagunknak vagyunk a legfontosabbak. A gyerekeknél még ez megbocsátható, néha egyenesen szükséges is, csakhogy ki kellene ebből nőni, de ez nem sikerül. Én-uralom érvényesül minden ember életében. Ha az én akaratom teljesedik, az én kívánságaim megvalósulnak, az én kényelmem biztosítva van, akkor rend van a világon — így gondolkoznak sokan. Én szeretném megkapni azt, amire vágyakozom, én ne legyek beteg, engem hagyjanak békén, sőt dicsérjenek meg legalább olykorolykor és ismerjenek el. Ezután következik esetleg a te, de viszonylag szűk körre korlátozva. Mert aki nekem rokonszenves, azzal barátkozom. Aki engem szeret, elfogad, megbecsül, annak a társaságát keresem, vagy egyenesen, ha megéri, barátkozom vele — mondta egy kisgyerek a napokban. — Ha nekem megéri. Még a tevel való kapcsolatunkat is az én határozza meg.
A nagy Ő, Isten pedig nagyon sok ember életéből teljesen hiányzik. Igen sokan vannak, akik nem is ismerik Istent. Akiknek egyáltalán semmi kapcsolatuk nincs vele. Nem tudom, közöttünk kik azok, akik ma már beszéltek vele. Akik szokták Őt kérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Sok ember úgy él, hogy gyakorlatilag kimarad Isten az életéből. Időt, figyelmet, pénzt egyáltalán nem szán Istenre és az Ő dolgaira. Önmagunkkal vagyunk tele, esetleg jöhet bizonyos szempontból a te, — a nagy Ő, Isten pedig sok ember életéből kimarad.
Azonban azt tapasztaljuk, hogy ha valaki megismerte Jézust, ami azt jelenti, hogy megismerte az élő Istent, felragyogott előtte Isten irántunk való érthetetlen szeretete, akkor megváltozik a névmások sorrendje. Akkor a legfontosabb az ilyen embernek az élő Isten lesz: Vajon Isten mit akar, Isten mit tanácsol, ebben az esetben hogyan döntsek? Istennek mi fontos és mi mellékes, szerinte mi helyes és mi helytelen? Az ilyen ember folyamatosan keresi az élő Istennel való kapcsolatot. Tudakozza az Ő gondolatait a Szentírásban. Ezért is kezdi olvasni. Minden alkalmat megragad arra, hogy beszélgessen vele az imádságban. Ezt érti Pál apostol azon: szüntelen imádkozzatok! És kimondhatatlanul hálás az ilyen ember Istennek azért az új életért, amit kapott tőle. Mindenre kész Istenért.
És aki mindenre kész Istenért, az mindenre kész másokért is. Egyszerre felértékelődik a másik ember az ilyen hívők életében. Kitágul a körük azoknak, akik beletartoznak a felebarát kategóriába, sőt sokszor meglepődve tapasztalják az ilyen emberek: fontosabb lesz a másik, mint ők maguk. Egészen természetes módon le tudnak mondani személyes előnyökről, hogyha az a másiknak segítséget jelent. Kész az ilyen ember megtagadni magát úgy, hogy sokszor észre sem veszi, kész szeretni, megbocsátani, segíteni, szolgálni, mert Istennek hálás. Mivel neki nem tudjuk meghálálni azt, amit kaptunk és kapunk tőle folyamatosan, önkéntelenül is így törlesztünk: szeretjük egymást. Az ilyen emberek felülmúlják önmagukat, mert Isten Szentlelke, akit az újjászületéskor kaptak, indítja őket ilyen erejüket meghaladó teljesítményekre is. A nagy Ő-t tehát a te követi.
És hol marad az én? A sor végén. Vagy olyan is van: sehol. Nem lesz neki olyan jelentősége, mint korábban. Elfoglalja az utolsó helyet. Azért tudnak az ilyen emberek önfeledten élni, szolgálni és segíteni. S miközben ezt gyakorolják, eközben teljesedik ki igazán az életük. Sokkal nagyobb lelki gazdagságra jutnak, mint azok, akiknek az életében az én-uralom érvényesül. Elégedett és boldog emberek.
Effélékről beszélgettünk, és miközben szó szót követett, egyre világosabb lett számomra, hogy hiszen Jézus Krisztus egész földi életét ez jellemezte. Ebben is Ő ad nekünk példát, és erre is Ő ad erőt a benne hívőknek. És az, hogy Őt ez jellemezte, a leghatározottabban éppen nagypénteken, az Ő szenvedésének és kínhalálának a napján lett nyilvánvalóvá. Az, hogy mindennél fontosabb volt neki az Atya, az, hogy mindenre kész volt érettünk, és az, hogy önmagának soha nem volt fontos, éppen nagypénteken derült ki mindenki számára meggyőzően.
Hogy mennyire nem volt fontos önmagának, és mennyire igaz az a gyönyörű őskeresztyén Krisztus-himnusz, amit Pál apostol a Filippiekhez írt levelébe beledolgozott, ez nagypénteken lett nyilvánvaló. Szó szerint igaz az, hogy Ő, aki Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, rabszolgai formát vett fel. Megalázta magát, emberekhez hasonlóvá lett, és engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig — ahogy a Filippi levél 2. részében olvassuk.
Nézzük meg egy kicsit közelebbről most a felolvasott igerész alapján is, meg az egész szenvedéstörténet alapján, hogy mit jelent az Jézus életében, és mit jelenthet egy benne hívő, újjászületett ember életében, hogyha Isten lesz az első helyen, aztán fontos helyre kerül a másik ember, mi pedig a sor végén helyezkedünk el, és ott leszünk boldogok.
Mit jelentett ez Jézus számára?
1. Egész földi életében az Ő mennyei Atyja volt a legfontosabb számára. Vele maradt mindvégig nagyon mély és folyamatos lelki közösségben. Csak azt mondta másoknak, amit az Atya bízott rá, és erre Ő többször utalt is. Csak oda ment, ahova az Atya küldte. Még a cselekedeteinek az időpontját is az Atya határozta meg.
Több történetet olvasunk, amikor a családtagjai sürgetni szerették volna. Menjél már fel Jeruzsálembe. Ide menj, oda menj, ezt cselekedd, azt cselekedd. Ő nagy higgadtsággal mindig azt válaszolta: még nem jött el az én órám. Az Atya órájára nézett, és annyi idő volt, amennyit az az óra mutatott. Az Atya akarata, az Atya dicsősége volt a legfontosabb számára.
Olyan gyönyörűségesen szép az, ahogy az úgynevezett főpapi imában számot ad mennyei Atyjának: „Én megdicsőítettelek téged az emberek előtt, elvégeztem a munkát, amit rám bíztál.” És a nagypénteki történetből tudjuk, hogy a keserű poharat, elképesztő szenvedéseit is az Atya kezéből fogadta el. Mi haragítottuk meg az igazságos Istent. Mi hívtuk ki magunk ellen az Ő igaz ítéletét, és ezt az ítéletet Jézus magára vállalta, és kiengesztelte az Atyát. A Gecsemánéban is az Ő Atyjával beszélt, és így lett erőssé arra, hogy mindvégig engedelmes maradjon, s elhangozzék a kereszten: elvégeztetett.
2. És mi következett ebből, hogy a nagy Ő volt az első helyen Jézus életében? Az, hogy minden áldozatra kész volt miérettünk, az emberekért. Így olvassuk: Ő bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne. Így mondja Ő maga: „én odaszentelem magamat értük, hogy ők is megszenteltek legyenek az igazságban.” Jézus Krisztus soha nem hazudott, soha nem lopott, nem szidta az Istent, nem tört házasságot. De magára vállalta minden hazudozásunkat, tolvajlásunkat, istenkáromlásunkat és házasságtörésünket, ezeknek az Isten szerint igazságos büntetésével együtt. Ilyen fontosak voltunk és vagyunk mi Őneki.
El sem tudjuk képzelni, mit jelentett az a bűn nélküli Isten Fia számára, hogy az egész emberiség egész bűnterhét magára vállalta. Teljes közösséget vállalt Jézus velünk, bűnösökkel. Odaállt a helyünkre, lement a pokol mélységéig, hogy akik Őbenne hisznek, azoknak ne kelljen odamenniük, hanem életünk legyen, örök életünk.
3. Számára tehát az első a nagy Ő, a mindenható Isten volt, a második a te, vagyis mi, emberek. És hol maradt az én? Erről Ő így gondolkozott: „ha a földbe esett gabonamag el nem rothad, csak egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem.” Amivel azt mondotta: aki kész önmagát megtagadni, az termékeny, gyümölcstermő életet él. Az Ő kereszthalála előtti napjait és a kereszthalála napját is ez jellemezte: mindenki fontosabb volt, mint saját maga. Amikor utolsó útja vezetett Jeruzsálembe, aminek a vége már a kereszthalál volt, még útba ejt egy vak koldust, Bartimeust, mert tudta, hogy az az ember Őreá vár. Igazán megérthették volna mindnyájan, hogy ott már magával van elfoglalva, előre vetíti árnyékát a kereszt, de neki ott is fontosabb egy névtelen senki, mint saját maga.
Nagypéntek hajnalán, amikor Őt már leköpdösték, felpofozták, összeverték, megalázták, halálra ítélték és kísérik át Kajafás kihallgatási terméből a házi tömlöcbe, amíg a hivatalos idő eljön és Pilátushoz vihetik, neki, ahogy az udvaron átlökdösik, még fontos egy nyavalyás tanítvány, aki éppen akkor esküdött meg arra, hogy nem is ismeri Őt, és megkeresi tekintetével Péter szemét Kajafás udvarán. Mert ez a tanítvány csúszik lefelé a lejtőn, és utána kell nyúlni, hogy ne csússzon a lejtő aljáig.
Olvastuk, hogy még itt a kereszten is a szó szoros értelmében utolsó leheletével, utolsó erejével is, egy bűnös ember előtt nyitja ki a mennyország kapuját és beengedi oda ezt a gonosztevőt, mert ez benne bízott és tőle kért segítséget. Ennyire a sor végén volt Jézus sorrendjében az „én”. Ezért tudott olyan sokakat, mindnyájunkat meggazdagítani.
Ennek a lelkületnek szépséges gyümölcse ez az egymondatos imádság. Ott a kereszten haldokolva is a szívébe láthatunk ezen a mondaton keresztül: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Itt is az Atya az első, utána azok, akikért imádkozik, és Ő nincs sehol. Még itt is ilyen szoros kapcsolatban marad az Atyával, hogy tudja, hallótávon belül van, mondhatja, amit fontosnak tart. És itt is ilyen fontosak vagyunk neki mi. Nem a jó barátai, hanem az ellenségei, akik keresztre juttatták, és még haldoklása közben is gúnyolják, őértük imádkozik.
Kínszenvedése között is mások a fontosak. Mentegeti őket. Mentségükre hozza fel azt, ami súlyosbító körülmény lehetne, hogy nem tudják, mit csinálnak. Magukra sokat adó, büszke, felnőtt emberek, s nem tudják, mit csinálnak. Ó, de sokszor vagyunk mi így! Akit Isten megajándékoz az alázattal és lelki világossággal, az néha kétségbeesve döbben arra, hogy milyen sok mindent teszünk úgy, hogy nem tudtuk, mit teszünk.
Gyerekkoromból emlékszem arra, hogy milyen sok súlyos baleset volt otthon, amikor, a háború után, gyerekek találtak eldobált kézigránátokat. Elkezdték kocogtatni, szétszerelni és felrobbant a kezükben. Nem tudták, mit cselekszenek. Ó, de sokszor játszunk mi is így, mint oktalan gyerekek.
Milyen gyakran látom, hogy megalapozás nélkül, felszínesen, emberek összeházasodnak, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Vagy össze sem házasodnak, mert nem bíznak sem egymásban, sem Istenben, csak együtt élnek, és nem tudják, mit cselekszenek. Aztán elválnak, mert nem tudják, mi-minden lesz annak a következménye. Aztán összeállnak valakivel — mert nem tudják, mit cselekszenek. Gyermekeket nemzenek, szülnek, azután magukra hagyják őket — mert nem tudják, mit cselekszenek.
Háborút indítanak, tönkretesszük a környezetünket, Isten gyönyörű világát — mert nem tudjuk, hogy mit cselekszünk. Ó, de sokszor és sokféleképpen igaz ez a számunkra.
Emberek pénzért elkótyavetyélik az egészségüket, aztán pénzért megpróbálnák visszavásárolni azt — mert nem tudják, mit cselekszenek. Nem törődnek a lelkükkel. Sokakban már csak pislákol a lélek, és azért lesz ilyen lélektelen, lelketlen a világ, mert nem tudjuk, mit cselekszünk.
Agyongyötörjük egymást a családon belül is, és csak a végén fogjuk a fejünket, — mert nem tudjuk, hogy mit cselekszünk.
Eljövünk a templomba, és utána ugyanúgy folytatódik az életünk, mint előtte — mert nem tudjuk, mit cselekszünk.
Milyen mérhetetlen szeretet szólalt meg ebben a kereszten elhangzott imádságban: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Lehetséges-e az, hogy egy ilyen magunkfajta gyarló ember is eljusson erre a szintre? Mert azt nem kell bizonygatni, mennyire más lenne minden házasság, család, munkatársi közösség, minden népnek, nemzetnek az élete, ha nem abban fáradnánk el, hogy vádoljuk egymást, hanem ez jellemezne minket, hogy mentegetjük egymást. Ha nem a vádolás ördögi lelkülete indítana sok mindenre, hanem az egymás megértésének, mentegetésének a jézusi lelkülete. Ó, de más lenne itt az élet!
Lehetséges-e az, hogy e tekintetben legalább egy kicsit hasonlítson a gondolkozásunk, a lelkületünk Jézushoz? A Biblia azt mondja: lehetséges. Nem sokkal az Úr Jézus mennybemenetele után egy férfit halálra ítéltek csak azért, mert Jézus tanítványának vallotta magát. Ma is ezrével pusztítanak el keresztyén testvéreket csak emiatt. Elkezdték a kivégzését, záporoztak rá a kövek, és ő utolsó erejével így imádkozott: Uram Jézus, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt. Ahogy Jézus imádkozott az Atyához, ugyanúgy imádkozott István vértanú Jézushoz. Lehetséges, hogy ez a jézusi lelkület otthont találjon és eluralkodjék egy magunkfajta gyarló ember szívében. Csak ehhez az kell, hogy Ő legyen az első helyen, utána magától következik, hogy fontos lesz a másik ember, fontosabb lesz a te, mint az én, és így leszek én is igazán boldog.
Sokan vágynak erre, és vannak különböző próbálkozások, tréningek és egyebek, nagyon csekély eredménnyel. Azért, mert csak az én-te viszonylaton belül tudunk gondolkozni. Nekem jobb lenne a helyzetem, ha te megértőbb lennél. Legtöbbször eddig jutunk el, és ebből nem lesz semmi. Ha Ő, a helyettünk is meghalt és dicsőségesen feltámadott Jézus Krisztus lesz valakinek az életében a legfontosabb, akkor mindenki más is a helyére zökken. Akkor a helyére kerül a te — még az ellenség is —, és a helyünkre kerülünk mi magunk is.
Pontosan ez nagypénteknek a kettős evangéliuma, amit Pál apostol a 2Korinthusi levél 5. részében így fogalmaz meg: „Krisztus meghalt és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadott.” (15. v.).
Az egyik evangélium: Krisztus meghalt helyettünk, hogy nekünk ne kelljen a bűneink büntetését elszenvednünk, és aki Őbenne hisz, az ebben bizonyos lehet. És azért halt meg, hogy akik benne hisznek, többé ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt. Ő kerüljön az első helyre, aztán mindenki más is a helyére kerül.
Nagypénteket az ünnepli helyesen, akinek a szívében elhangzik ez a csendes imádság: Úr Jézus, jöjj be az én életembe, ténylegesen te legyél ott az Úr, te kerülj az első helyre, utána te rendezz át mindent, hadd kerüljön így minden a helyére. Ez az a változás, ami azoknak az életében bekövetkezik, akik találkoznak Jézussal.

Nagycsütörtök este évtizedek óta úgy szoktuk, hogy nem hangzik a szokásos hosszú igehirdetés, hanem elolvassuk az Úr Jézus szenvedéséről és haláláról szóló evangéliumi leírást mindig valamelyik másik evangélium szerint, és annak a végén egy rövid igehirdetés hangzik majd el.
Mivel a Bibliaolvasó kalauzunk szerint most a Máté evangéliumát olvassuk, arra gondoltam, hogy ne aszerint, hanem most a János evangéliuma szerint hallgassuk meg az Úr Jézus szenvedésének a történetét.
Közben egy alkalommal majd mindnyájan énekelünk, néhány alkalommal pedig megszólal az énekkar, egy-egy odaillő ének hangzik el. Amikor Péter tagadását olvassuk, akkor elénekeljük azt, hogy: Sok szép ígéretem, ó hányszor megtagadtam. Mert attól tartok, hogy sokunkra, vagy talán mindannyiunkra jellemző ez is.
Hallgassuk tehát az Úr Jézus szenvedésének a történetét a János írása szerinti evangélium alapján.
Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kedron-patakon túlra. Volt itt egy kert, ide ment be tanítványaival együtt. Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Mivel pedig tudta Jézus mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: „Kit kerestek?” Azok pedig így feleltek: „A názáreti Jézust.” „Én vagyok” — mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: „Én vagyok” — visszatántorodtak, és a földre estek. Ekkor újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Ők ismét ezt felelték: „A názáreti Jézust.” Jézus így szólt: „Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!” Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: ”Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt. Erre Jézus így szólt Péterhez: „Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?”
A katonai csapat, az ezredes és a zsidók templomszolgái ekkor elfogták Jézust és megkötözték. Először Annáshoz vitték, ez ugyanis apósa volt Kajafásnak, aki főpap volt abban az esztendőben. Kajafás volt az, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal együtt a főpap palotájába; Péter pedig kívül állt az ajtónál. Kiment tehát a másik tanítvány, a főpap ismerőse, szólt az ajtót őrző leánynak, és bevitte Pétert. Az ajtót őrző szolgálóleány ekkor így szólt Péterhez: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is?” De ő így felelt: „Nem vagyok.” Ott álltak a szolgák és a templomőrök, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt köztük, és melegedett.
A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust. Jézus így válaszolt neki: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mit mondtam.” Amikor ezt mondta, az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Mire Jézus így válaszolt neki: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?”
Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz. Simon Péter pedig ott állt, és melegedett. Ekkor így szóltak hozzá: „Nem az ő tanítványai közül való vagy te is?” Ő tagadta, és megint csak azt mondta: „Nem vagyok.” A főpap egyik szolgája, annak a rokona, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: „Nem láttalak én téged vele együtt a kertben?” Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas.
Szólsz hozzám, Istenem s én választ adni készen
Már-már megindulok, hogy rád bízzam magam,
De látod, köt s lehúz még régi csüggedésem,
Áldd meg ma lelkemet több hittel, ó Uram…
(445. dicséret)
Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. Kora reggel volt. Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a húsvéti vacsorát. Pilátus kijött hozzájuk az épület elé, és megkérdezte: „Milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen?” Ezt válaszolták: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna át neked.” Pilátus erre ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és ítéljétek el a ti törvényetek szerint!” A zsidók így feleltek: „Nekünk senkit sincs jogunk megölni!” Így kellett beteljesednie Jézus szavának, amit akkor mondott, amikor jelezte: milyen halállal kell meghalnia. Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus viszont ezt kérdezte tőle: „Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus erre így szólt: „Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél?” Jézus így felelet: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” Pilátus ezt mondta neki: „Akkor mégis király vagy te?” Jézus így válaszolt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” Pilátus így szolt hozzá: „Mi az igazság?”
Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: „Én nem találok benne semmiféle bűnt. Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” Ekkor újra kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabbást!” Ez a Barabbás pedig rabló volt.

Énekkar:
Te drága Jézus, mi történt tevéled,
Hogy oly keményen sújt a zord ítélet?
A szörnyű vétket el mivel követted?
Mi volt a tetted?

Mondd, ennyi kínnak mi az eredetje?
Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre!
Amit te szenvedsz, Jézus, én okoztam,
Fejedre hoztam.

S mily büntetés, mit a világ reád mért?
A jó nyájőrző szenved a juháért;
A bűnért, melyet szolgák elkövettek,
Az Úr fizet meg.
(340,1,3,4 dicséret)

Akkor Pilátus elvitette Jézust, és megkorbácsoltatta. A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá; oda járultak hozzá, és ezt mondták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” — és arcul ütötték.
Pilátus ismét kiment az épület elé, és így szólt hozzájuk: „Íme, kihozom őt nektek. tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne.” Ekkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: ”Íme, az ember!” Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: ”Feszítsd meg, feszítsd meg!” Pilátus pedig ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek.” A zsidók így válaszoltak neki: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.”
Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy te?” De Jézus nem felelt neki. Pilátus ekkor így szólt hozzá: „Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?” Jézus így válaszolt: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus igyekezett Őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.” Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szól a zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!” Azok pedig felkiáltottak: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg!” Pilátus ezt mondta nekik: ”A ti királyotokat feszítsem meg?” A főpapok így válaszoltak: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.

Énekkar:
Ó Krisztus fő, te zúzott,
Te véres szenvedő,
Te töviskoszorúzott
Kigúnyolt, drága fő,
Ki szépség tükre voltál,
Ékes, csodás remek,
De most megcsúfolódtál:
Szent fő, köszöntelek! (341. dicséret)
Átvették tehát Jézust, Ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott megfeszítették Őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: „Ne azt írd: A zsidók királya! — hanem ahogyan Ő mondotta: A zsidók irálya vagyok.” Pilátus így válaszolt: „mit megírtam, megírtam.”
A katonák, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve. Ekkor ezt mondták egymásnak: „Ne hasítsuk el, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így teljesedett be az Írás? „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák.
Jézus keresztjénél ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, és a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután így szólt a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány.
Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.
Énekkar:
Odadtam életem,
Kiontám vérem én,
Istent békíteni
Javadra ezt tevém,
Odadtam életem,
Mit adsz te énnekem?

Örök fényből jövék,
Elhagyva trónomat,
Mint szolga szenvedék
Gúny s megvetés alatt.
Mind érted tettem ezt,
S te értem mit teszel?

Hordoztam a tővist,
Kin s gondnak martalék.
Ki ittam a kehelyt,
Halálig hű valék.
Te érted tűrtem el,
Mit tűrsz te értem el?
(Hopkins)

Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a testek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy nap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. Amikor Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az Ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.”
Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt — de csak titokban, mert félt a zsidóktól —, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá, és mirhából és aloéból készült kenetet hozott, mintegy száz fontnyit. Fogták tehát Jézus testét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust.

Énekkar:
Jézusé a dicsőség, te ki szenvedtél
A keresztnek fáján érettünk kínhalált.
Uralkodsz az Atyával fent a mennyekben,
Könyörülj mirajtunk.
Segíts minket, bűnösöket tehozzád,
Segíts minket, bűnösöket üdvünkhöz,
Könyörülj mirajtunk.
Krisztus irgalmazz, könyörülj mirajtunk.

(Schütz)

A Lukács evangéliumából szeretnék két mondatot felolvasni, és annak alapján röviden szólni. Lukács evangéliuma 23. rész 35. verse így hangzik:
A nép ott állt és nézte.
És a 47. versben ezt olvassuk:
Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Isten, és így szólt: „Ez az ember valóban igaz volt.”
A szenvedéstörténet most hallott változatából is láthattuk, hogy rendkívül mozgalmas nap volt az a péntek, amit mi nagypénteknek nevezünk. Péter már hajnalban sír a tagadása miatt, Júdás reggel visszavitte a vérdíjat, és odaszórta a megbízói elé, a főpapok terveket kovácsoltak és fogalmazták Jézus halálos ítéletét, Pilátus szánalmas kísérleteket tett arra, hogy valahogy megmentse ezt az ártatlan embert a halálos büntetéstől. Még Pilátus felesége is aktivizálódott. Olvassuk az egyik evangéliumban, hogy odaküldött valakit a férjéhez: ne avatkozzál ennek az igaz embernek a dolgába, mert rosszat álmodtam az éjjel felőle. Megbíztak tanúkat, hamis tanúkat, hogy ezt mondják, azt mondják. Ácsolták a kereszteket. Mindenki csinált valamit. Rendkívül eseménydús, mozgalmas nap volt ez.
Egész furcsa ez a mellékes mondat, amit itt olvastunk: „A nép ott állt és nézte.” A tömeg nem tesz semmit. A tömeg bámészkodik. Mit csinálnak mások, mit tesznek vele? Lesz-e itt még valami érdekes. Érdemes e még itt maradni, vagy menjünk haza, hiszen hamarosan beköszönt a szombat, és kezdődik a nagy ünnep.
A tömeg áll és nézelődik. Kívül maradnak azon, ami ott történik. Ki tudja, hogy érintetlenek maradtak-e mindnyájan, vagy valamelyest megérintette őket, amit ott láthattak és hallhattak, de ez a megállapítás, amit olvastunk, mindenesetre a teljes passzivitásra utal. Állunk és nézzük, amíg van látnivaló.
Amikor ezt újra és újra elolvastam, azért imádkoztam: „Uram, őrizz meg engem ettől a magatartástól! Nem szeretnék bámészkodni most ezeken a következő ünnepeken sem, és pusztán addig eljutni, hogy mit csináltak a názáreti Jézussal. Nem akarok kívül maradni azon, ami veled történt, amit te tettél.„
Isten őrizzen meg mindnyájunkat, hogy így üljünk végig egy-egy istentiszteletet, hogy csak nézünk, nézelődünk, és érintetlenek maradunk. Hogy megmaradunk a teljes passzivitásban. Mert végig lehet ülni így, akár egy ünnepi istentiszteletet is. Tudatosan őrizkedjünk ettől.
Másként is lehet nézni. Lehet nézni azt, ami történt, ahogy ez a római százados nézte. Azt olvastuk róla, hogy Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Isten, és így szólt: „Ez az ember valóban igaz volt.” A másik evangéliumban azt olvassuk, hogy azt mondja: „Ez az ember valóban Isten Fia volt”.
És az Újszövetség eredeti nyelvének a finomsága is utal arra, amit a mi szép magyar nyelvünk is érzékeltet, hogy itt egy másik szó van. Még magyarul is másik van. Azt olvastuk, hogy a nép megállt és nézte, a százados pedig, amikor látta. Lehet úgy nézni, hogy nem látok semmit. És lehet úgy nézni, hogy látom azt, amit figyelek, hogy miközben nézem, gondolkodom. Eszembe jutnak gondolatok, összefüggéseket keresek. És ha Isten Szentlelke megvilágosítja az ilyen gondolkozva néző embert, akkor felismerésekre juthat. Ez itt egy nagy felismerés.
Kihoztak oda három halálra ítéltet, mit tudta, hogy ki-kicsoda. És ahogy néz, és látja azt, ami történik, meg valószínűleg hallhatta is legalább egy részét annak, amit Jézus mondott, felismerésre jut, és ezt mindjárt ki is mondja, megvallja. Bizony, ez, akit itt középen megfeszítettek, nem akárki volt. Ahogy Ő szenvedett, amiket Ő mondott közben, ahogyan Ő meghalt, ilyet még nem látott. Bizony ez az ember igaz volt! Vagy talán Isten Fia is volt!
Nagy különbség van aközött, hogy valamit csak úgy nézek. Gyerekek szokták mondani manapság: néz ki a fejéből. Vagy pedig miközben figyelem, ami történik, látok is valamit, észreveszek valamit. Gondolkozom valamin és megszületik bennem egy felismerés, és azt merem verbalizálni, megfogalmazni, kimondani, netalán megvallani még azok előtt is, akik abból semmit nem láttak, akik csak néztek.
Két ember olvassa a Bibliát. Mindkettő odafigyel. Az egyik utána el tudja mondani a cselekményét annak a történetnek, amit olvasott, és — ennyi. A másik meg úgy számol be róla: ma megértettem, hogy Isten engem vissza akar tartani attól a rossz döntéstől. Ugyanazt olvasták, de micsoda különbség! Az egyik eljut a betűkig, jó esetben megjegyzi, a másik eljut az igéig, ami a betűben van, sőt az Istenig, aki leíratta azt a betűt, és aki igével akarja táplálni a mai bibliaolvasót is. Valóban ég és föld. Az a föld, hogy csak a betűig, ez meg az ég, hogy látom is. Hallom nemcsak azt, amit mond, hanem látom és hiszem Őt, aki mondja.
Ketten részt vesznek egy istentiszteleten. Az egyik beszámol: már megint nem volt elég meleg, és huzat is volt, és félre állt a lelkész nyakkendője. A másik azt mondja: honnan tudja az Isten, hogy nekem éppen erre volt most szükségem? Tudod mit hallottam? — és már mondja is tovább, és igehirdetővé válik. Használja őt Isten mások javára. Ugyanott voltak, ugyanannyi ideig, ugyanazt hallották és látták. Az egyik csak néz, a másik lát, gondolkozik, felismerésre jut és megvallja a felismeréseit.
Isten minket ilyen igényes emberekké akar nevelni mindennel kapcsolatban, de különösen az Ő dolgaival kapcsolatban. Kérjük el tőle ezeket a látó szemeket, kérjünk el tőle mennyei látást, amiről Pál apostol is beszél egyszer. Kérjük tőle, hogy ne csak a szöveget ismerjük meg egyre inkább, hanem az igét értsük, valljuk, mondjuk, hirdessünk és éljünk aszerint. Ezért adta Ő nekünk igéjét.
Nagy figyelmeztetés ez. A tömeg csak áll és bámészkodik. Ez a pogány ember meg ugyanazt látja, de egy felismerésre jut, és ezt az igazságot ki is mondja, és ez sokat jelent neki.
A hátralevő időben kérjük Istent, hogy adjon nekünk ilyen ünnepeket, új felismeréseket, hogy a mélyére lássunk a kereszt evangéliumának, hogy a keresztről való beszéd hadd legyen valóban Istennek ereje és Istennek hatalma mindannyiunk számára és tudjunk erről úgy bizonyságot tenni, hogy a megváltozott életünk hitelesítő illusztráció legyen amellett, amit mondunk.

A virágvasárnapi események leírásából megtudjuk, hogy Jézus együtt vonult a Jeruzsálembe igyekvő zarándokokkal a nagy ünnepre, a páskaünnepre. És amikor már távolról meglátta a szent várost és a templomot, akkor sírva fakadt. Sokakat meglepett ez, hiszen a tömeg már útközben ünnepelt. Éltették Jézust mint Messiás királyt, és ünneprontásnak tűnt a sírása. Nem értették az okát.
Miért sírt Jézus? Elmondja itt röviden, de konkrétan. Azért sírt, miközben mindenki más ujjongott, mert látta népének elesett lelki állapotát. Azt a felszínes vallásosságot, ami mögött nem volt semmi. És látta mindannak a sok istentelenségnek, amit elkövettek, a következményeit is. Itt leírja, hogy hamarosan jön az ítélet. „Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat, de most már el van rejtve a szemed elől.”
Valami véget ért. Vége az Isten kegyelmi idejének. Eddig lehetett és kellett volna felismerniük és elismerniük Jézust annak, akinek kijelentette magát és akinek az Atya is kijelentette sokak füle hallatára, de nem tették ezt. Eddig kellett volna rádöbbenniük, hogy mit csinálnak és mi lesz annak a következménye, de a nép nem látta a következményt, nem akartak változni, és semmin változtatni.
Sokan voltak akkor is, akik siránkoztak az állapotok miatt. Csak más dolog siránkozni és sírni. Mi a különbség?
Aki siránkozik, vagyis sopánkodik, panaszkodik, az többnyire önmagát sajnálja, de tétlen, passzív marad. Nem akar sem változni, sem a helyzeten változtatni.
Aki tud sírni egy fájdalmas állapot miatt, annak mások baja fáj, és kész tenni is valamit azért, hogy az a helyzet változzék.
Aki csak siránkozik, az általában másokat vádol a bajok miatt, akinek összeszorul a szíve mások nyomorúságát, a közös nyomorúságot látva, az kész a bűnbánatra és kész a cselekvésre.
Nehémiásról olvassuk, hogy amikor meghallotta, milyen nyomorult állapotba került népének az a része, amelyik hazament a fogságból, napokig sírt, böjtölt és imádkozott, s utána munkához látott. De nem a maga feje szerint, hanem amire Isten indította, azt végezte el.
Jézus virágvasárnap nem siránkozott, hanem sírt. Utána megtisztította a templomot, öt nap múlva pedig vállalta a kereszthalál minden kínját, számunkra elképzelhetetlen testi és lelki szenvedéseket, azért, hogy így segítsen rajtunk.
Ma is sokan vannak, akik siránkoznak a jelen állapotok miatt. Isten igéje azt kérdezi ma tőlünk: vannak-e, akik tudnak, tudunk sírni a mi népünk nagy nyomorúsága miatt, testi és lelki elesettsége láttán? Fáj-e nekünk igazán, hogy legyen másoknak kenyerük és legyen üdvösségük? Tudunk-e mi Jézus szemével körülnézni, Jézus szívével érezni és együtt érezni? Látjuk-e mindannak a következményeit is, ami itt körülöttünk zajlik, és készek vagyunk-e tenni azt, amire Isten indítja a benne hívőket?
Mivel ennyire közel vagyunk március idusához, csak megjegyzem, hogy 1848-1849 hősei nem siránkoztak, hanem összeszorult a szívük a helyzet láttán, és cselekedtek. Megtették azt, amit tehettek.
Ez az ige tehát arra bátorít minket, hogy ne siránkozzunk, mert abból senkinek nem lesz haszna, hanem tanuljunk meg Jézustól ilyen módon sírni, és utána tenni azt, amivel Ő bíz meg bennünket. És hogy egy kicsit konkrétabb legyen, hadd említsek néhány olyan szörnyűséget, ami miatt méltán összeszorulhat a szívünk, és amin lemérhetjük: képesek vagyunk-e erre a fajta sírásra és az azt követő engedelmességre? Kívülről befelé haladjunk.
Ki tud sírni amiatt, hogy az emberiség 1/6-a, több mint egy milliárd ember folyamatosan éhezik, és ennek a nagy tömegnek 1/6-a gyermek? Ki tud sírni amiatt, hogy percenként tíz kisgyermek hal éhen, nem azért, mert ma nem reggelizett, hanem mert napok óta semmit sem evett és esetleg semmit sem ivott, miközben a mi gyerekeink az uzsonnájukat néha kidobálják? Ezenkívül naponta húszezer gyermek hal meg az éhezést követő betegségek miatt. Tehát amíg mi itt egy órahosszat eltöltünk, 830 kisgyerek csak azért hal meg, mert az éhezés következtében különféle betegségeket nem tudtak legyőzni az életében. Fáj-e nekünk, hogy több milliárd ember még soha nem hallott az Isten szeretetéről, Jézus Krisztus keresztjéről, feltámadásáról, a benne kapott szabadításról?
Jöjjünk egy kicsit közelebb magunkhoz. A legtöbben ismerjük a Tízparancsolatot, szoktuk néha idézni is. A többi közt azt is: Ne ölj! De kinek fáj az igazán, hogy 1956 óta 6 millió magzatot öltünk meg az anyaméhben? Több magyar pusztult el így, mint a 150 esztendős török uralom alatt, vagy mint akiket elcsatoltak Trianonnal.
Kinek fáj az igazán, hogy 1992-ben a Parlament nagy többséggel megszavazta ezt a szörnyű abortusztörvényt, aminek a jegyében tavaly is 46 ezer művi abortuszt hajtottak végre, ami azt jelentette, hogy minden nap 130 kicsi életet oltottak ki, és ebből 2500 „esetben” 18 éven aluli lányokról volt szó?
Mert mi fittyet hányunk az Isten törvényére, amit Ő azért adott nekünk, hogy a mi életünk igazán élet legyen. Az élet védelmében, a mi érdekünkben adta azt. Azért adta Isten az Ő törvényét — egyebek közt a Tízparancsolatot is, meg ahogy Jézus azt értelmezte a Hegyi beszédben —, hogy legyenek egész életen át tartó boldog házasságok, amikben olyan gyerekek nőhetnek fel, akik testben és lélekben egészségesek. És ehelyett — mit sem törődve Isten tanácsával, útmutatásával — a férfiak önző, felelőtlen gerjedelmükben, a nők önző, felelőtlen gyengeségükben oda süllyedtek, hogy sokan úgy élnek már, mint a kutyák az utcán. Ráugrik a másikra, aztán otthagyja. Vagy mint az oroszlánok, ahol a hímek nem vesznek részt az utódok gondozásában, de amikor már nem bírják tovább, elpusztítják a kölyköket, hogy párosodhassanak az anyjukkal.
Nagyon durván fogalmazok? Sokkal fennköltebb gondolatokat kellene egy szószékről mondani. Csak az a helyzet, hogy a körülöttünk zajló élet nem fennkölt, hanem még ennél is durvább. Nem győzzük itt a gyülekezetben is gyógyítgatni azokat a gyerekeket, fiatalokat, akik életre szóló sebeket kapnak egy válás miatt, meg az azt követő együttélés, külön élés, megint együttélés hol ezzel, hol azzal — miatt, meg a teljes érzelmi és szexuális összevisszaság miatt, és felnőve úgy állnak össze majd egy másikkal, hogy soha életükben nem láttak harmonikus, szeretetteljes családot. Fogalmuk sincs, hogy milyen egy férfias férfi és egy nőies nő, hogy mi egy házasságban a férfi feladata, Istentől kapott kiváltsága, és mi az asszonyé. És a selejt törvényszerűen újratermelődik — ahogy durván szokták fogalmazni. Kinek fáj ez a helyzet, meg ennek a következményei?
Tudunk-e sírni amiatt, hogy nem tiszteljük Istent, és ezért nem becsüljük egymást, — vagy egyszerűen csak hozzászokunk ehhez?
Ki tud sírni amiatt, hogy egyre több ország van, közte a mienk is, ahol intézményesítették a hazudozást, ahol a bűn nem számít bűnnek és sok esetben semmi következménye nincs? Ahol úgy nő fel egy nemzedék, hogy egészen természetes nekik a csalás, lopás, károkozás, egymás félrevezetése. Nem is értik, hogy mi a rossz ebben, mert nem láttak olyat, hogy másként is lehet élni. Ahol a magunk kegyetlen természete meg az embertelen közállapotok miatt ténylegesen megrövidítjük egymás életét, de ez nem számít gyilkosságnak, emiatt senkit nem büntetnek meg. Ahol hozzászoknak a gyermekeink — vagy némelyek egyenesen ránevelik őket —, hogy alkudjanak meg újra és újra a lelkiismeretükkel, mert az anyagi érdek ezt megkívánja. Ahol a közönséges sikkasztást, adócsalást „adóelkerülő műveletnek” becézik, mert gyávaságunkban hozzászokunk ahhoz, hogy nem nevezünk semmit a nevén, hanem ködösítünk, csúsztatunk, és egy ilyen teljesen eltorzult gondolkozás, szemlélet lesz úrrá a legfelső vezetéstől az úgynevezett kis emberig egyre többeken. Kinek fáj ez?
Lehet emiatt siránkozni, annak azonban semmi haszna. Vagy lehet emiatt Jézus szívével sírni, készen állva arra, hogy a magam helyén, a magam módján mit tehetek a javulásért.
Vagy ha még közelebb jövünk magunkhoz: tudsz sírni amiatt, ha az elmúlt héten is csukva maradt a Bibliád? Derék vallásos ember, s nem érdekelt az, hogy Isten mit akar mondani neked. Mert mi nem tanácsot meg útmutatást szoktunk kérni Istentől, még ha megszólítjuk is Őt néha, hanem csak segítséget ahhoz, hogy a nélküle kovácsolt terveinket megvalósíthassunk. Istentiszteletnek nevezhető ez?
Vajon ki tud sírni amiatt, hogy ha a gyermekei és unokái egyáltalán nincsenek Isten-közelben, hanem valahol másutt? Mert őt sohasem látták otthon imádkozni, soha nem vették elő a Szentírást, amikor a családi tanácsnak el kellett döntenie valamit, vajon mi Isten útmutatása ebben a helyzetben. Soha nem hallottak téged bocsánatot kérni, és amikor hallják, hogy ti templomba jártok, akkor várnák, hogy valami változás ezt követi. De már kinn a járdán veszekedés következik, otthon meg semmi változást nem tapasztalnak. Akkor minek jönnének? Azt gondolják, hogy ez a keresztyénség.
Tudunk sírni amiatt, hogy egy gyülekezetben is eszement, képtelen rágalmak és pletykák terjednek, amiket talán még te is elhiszel és továbbmondsz. De az igét, ami itt elhangzott, azt nem szoktad továbbmondani. Nem sírnivaló ez?
Talán ma is sokan úgy jöttek ide, hogy eszükbe sem jutott, hogy könyörögjünk azért, hogy maga az élő Isten vegyen itt munkába mindnyájunkat. Ő szólítson meg, Ő adjon programot meg erőt. Csak beültünk ide, mint a moziba. Pedig lehetne ám úgy is idejönni, hogy ahol ülsz, azt a sort azok töltik meg, akik tőled hallottak Jézusról, akik elcsodálkoztak a te megszentelt krisztusi életeden, ami Jézushoz vonzotta őket, és az ő életük is meggyógyult a Megváltó közelében. Így is lehetne élni, ez lenne a keresztyén élet.
Isten kegyelméből vannak ilyenek. Vannak sokan, akiknek a Biblia Szentírás, életük iránytűje, mindennapi kenyerük, ezért bírnak erejüket meghaladó terheket is. Ezért tudnak továbbadni másoknak sok mindent, amit ők is úgy kapnak. Ezért lesz hiteles, vonzó a keresztyén életük. Ezért lesznek Jézus metaforájával élve: sóvá és kovásszá ebben a világban.
Néha bizony ezek a hívők sírva viszik a vetőmagot, ahogy a 126. zsoltárban olvassuk. De akkor is vetnek, mert bizonyosak abban, hogy a Jézusról való bizonyságtétel és a csendes, hiteles, megszentelt élet olyan vetőmag, ami feltétlenül gyümölcsöt fog teremni.
Virágvasárnap Jézus amiatt sírt, hogy akkor is sok effélét lehetett látni, és Ő látta mindennek a következményeit is, amivel mi nem számolunk. Ettől tisztította meg a templomot, meg a templomba járókat, és állította helyre azt, hogy újra eredeti rendeltetésének megfelelően tudjon szolgálni.
Ezen a vasárnapon pedig minket szólít meg. Minket, akik olyan légkörben élünk, amiből fakadt ez a mondat is, amit most idézek. A napokban magyarázta nekem valaki: Ugyebár, ha fokozatosan szegényedünk is — mondta —, sonka nélkül nincs húsvét. Ugye lelkész úr, még a nevében is benne van, hogy húst kell akkor venni. — És ige nélkül van húsvét? Úrvacsora nélkül van húsvét. Kibékülés nélkül van húsvét. Az életünk érdemi megváltozása nélkül lehet húsvét. Ezért sírt Jézus virágvasárnap. És ezen a téren akar Ő változást hozni a mi életünkben is.
Amikor öt nappal virágvasárnap után összevert, csupa seb, vérző hátán a Golgotára vitte a kereszt egyik gerendáját, az asszonyok a jeruzsálemi utca két oldalán sírva követték őt. Jézus mondott nekik valami szívbe markoló mondatot: „Az asszonyoknak nagy sokasága követte őt, akik jajgattak és siratták Őt. Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik: „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok…” (Lk 23,28).
Pasaréti gyülekezet tagjai! Magatokat és a gyerekeiteket sirassátok, — de ne akármilyen sírással.
Pál apostol a korinthusiaknak részletesen leírja, hogy kétféleképpen lehet megszomorodni: Van a világ szerinti szomorúság, ami legfeljebb a kétségbeeséshez vezet, és van az Isten szerinti szomorúság, amely üdvösségre való megbánhatatlan megtérésre vezet. Erre akar minket a mi Urunk elvezetni. Amikor Ő sírt, akkor arra adott példát, hogy amiatt sírjanak a benne hívők is, ami az Ő szívét akkor összeszorította.
Nekünk még tart a kegyelmi idő. Jézus virágvasárnap arra hívta fel az emberek figyelmét, hogy egy korszak lezárult, egy sor lehetőségnek vége. Mi még hallhatjuk az Ő szavát, a mi szívünket még a Szentlélek elsegítheti ilyen megtérésre indító sírásra, és bekövetkezhet az a változás az életünkben, amit csak Ő tud elvégezni.
Első lépésként szeretettel javasolom, hogy az előttünk levő hetet fordítsuk arra, hogy legyen az igazi böjt. Szánjunk minden nap félórát arra, hogy odaállunk Isten elé. Ne kapcsoljuk be a tévét, de állítsuk vételre a szívünket a mennyei adás előtt. Olvassuk el Jézus szenvedésének a történetét figyelmesen, apróra, imádkozva, gondolkozva. Ez az evangéliumok utolsó három fejezete. Ha minden nap fél fejezetet elolvasunk, akkor a feltámadás ünnepére éppen megérkezünk a feltámadás történetéhez.
Miközben olvassuk, és engedjük, hogy Isten megszólítson, kérjük Őt: Uram, mutasd meg, mi az, ami neked utálatos most az életemben, és tisztíts meg teljesen, hadd legyen fényedből fénysugár az életem — ahogy egyik énekünk mondja.
Legyünk készek változni, és változtatni azokon a körülményeken, ha ez módunkban áll, amikben beleragadtunk, amikben csak siránkozunk. Ne felejtsük el: boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Mert akik emiatt és ilyen szívvel sírnak, azok átélik a bűnbocsánatot, a feloldozást. Azoknak Isten ad programot. Ő mutatja meg a soron következő tennivalókat, azok körül tisztulni kezd a levegő, azok elkezdenek világítani. Jézus nemcsak azt mondta: Én vagyok a világ világossága, hanem a benne hívőknek ezt is: ti vagytok a világ világossága. És majd meglátjuk, hogy milyen feladatokat ad a mi Urunk.
Jézus mindent megtett azért, hogy minél kevesebb okunk legyen sírni. A mi részünk az, hogy elkezdjük az első lépéssel, aztán folytassuk a többivel, mert Ő nem a sírásig akar elsegíteni minket, hanem a megvigasztalódásig, mert Ő bocsánatot, jövőt készít a benne hívőknek.

Március első vasárnapja a protestáns gyülekezetekben hagyományosan a Biblia vasárnapja. Ez azt is jelenti, hogy ilyenkor különösen hálát adunk Istennek az Ő írott igéjéért, a Bibliáért, és megújulunk abban a törekvésünkben, hogy minél többekhez eljuttassuk a Szentírást. A mi iratterjesztésünkben is folyamatosan vásárolható különböző méretű és fordítású Biblia, többféle bibliaolvasó kalauz. Javasolom, hogy kezdjük el ma rendszeresen olvasni az igét. A kalauz abban segít, hogy ahol tegnap abbahagytam, ma ott tudjam folytatni. Némelyikben egy kicsi magyarázat is van, és nagy lehetőség az, hogy mások kezébe is odaadjuk Isten igéjét.
(Csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy nincs többféle Biblia. Ezzel a hiedelemmel még az elmúlt napokban is találkoztam. Egyetlen Biblia van, ez a könyv. Ennek meghatározott szövege van. Csak ezt a szöveget, amit eredetileg héberül, illetve görögül írtak, többször lefordították magyarra is. A fordítások között annyi különbség lehet, hogy amit 400 évvel ezelőtt fordítottak, ott azt írták: vala, amit húsz évvel ezelőtt fordítottak, ott meg azt írták: volt. Vagy az egyik azt írta: Isten irgalmas, a másik meg azt: Isten kegyelmes. Aki ráér, vitatkozhat azon, hogy mi a különbség a két szó között. Tartalmi különbség nincs. Nincsenek Bibliák. A Bibliának van sokféle fordítása.)
A Bibliáról több szempontból beszéltünk a közelmúltban. Volt szó arról, hogy mit kell tudnunk a Bibliáról mint könyvről. Volt szó a Szentírás isteni ihletettségéről. Beszéltünk Isten igéjének a természetéről, hogy mi jellemzi azt, miben különbözik az emberi beszédtől. Ma Jézus Krisztus példázata alapján arról szeretnék szólni, hogyan olvashatjuk a Bibliát, és hogyan hallgathatjuk annak a magyarázatát jobb hatásfokkal, vagyis több haszonnal. Mert a legtöbben sokszor olvastuk már a Szentírást, és nem tudnánk megmondani, hány igehirdetést hallgattunk, de hova lettek ezek a bibliai szövegek és igemagyarázatok? Miért nem látszik meg belőlük több az életünkön? Hogyan lehetne hasznosabban forgatnunk Isten igéjét?
Jézus ebben a példázatban az ige sorsáról ad tanítást. Sokféle fogadtatásban részesülhet Isten beszéde, és attól függően lesz hasznos valakinek az életében.
Az ókori földművest állítja elénk Jézus, aki éppen vet. Akkor még nem géppel vetettek, hanem marékkal szórta a vetőmagot a földműves, mégpedig a tavalyi tarlóra. Tehát az ókori földműves nem szántó-vető volt, hanem vető-szántó. Előbb kiszórta a magot, és utána jött a kis faeke, és legfeljebb húsz centi mélyen megforgatta a földet, s így a mag a földbe került.
Így eshetett meg az, amiről Jézus példázatában szó van, hogy az aratás óta többen átgyalogoltak a szántóföldön, rövidítve az útjukat, és kis ösvényeket tapostak ki. Az ilyen letaposott ösvényre is kerülhet mag, miközben szórja a földműves. A palesztinai föld nagyon köves. Volt olyan, hogy úgy tűnt, föld az, de az egy-két centis föld alatt kődarabok voltak, és oda is került mag. A tavalyi gyomok is elszórták a magjukat, az is ott maradt, az is kikelt a gabonával együtt. Így kerülhet a gyomok közé is mag. De voltak tiszta, jó, termékeny részek is, oda is került mag.
A négyféle szántóföldről szóló jézusi példázat azt szemlélteti, hogy többféle fogadtatása lehet Isten igéjének. Tudniillik ezt a példázatot Jézus meg is magyarázza. Azt mondja: a mag az Isten beszéde, és akinek a szívébe belehullik ez a jó mag, vagyis aki befogadja Isten igéjét, abban az kikel, kalászt növel, vagyis kifejti a munkáját. Átalakítja az ilyen ember életét.
Jézus a Máté evangéliuma leírásában még azt is megemlíti, hogy a magvető maga az Isten Fia. Tehát minden igaz igehirdetés végső alanya maga az élő Jézus Krisztus. Ő szólít meg bennünket, amikor idejövünk. Ezzel a tisztelettel jövünk-e? Nem az igehirdetőt kell itt tisztelni, az igehirdető is megalázza magát az Isten Fia előtt, akitől várjuk az életünket formáló igét. De tudatos-e bennünk, hogy itt maga Jézus szólít meg minket, Ő veszi munkába az életünket és akar nekünk ajándékokat adni? Vele lehet itt találkozni. Azért fejezi be a példázat magyarázatát ezzel: „Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok!”
Ő nem azért szól hozzánk, mert beszélhetnékje van, hanem a mi érdekünkben mond életfontosságú információkat. Ezért akiben tudatos, hogy Ő szólít meg, és nekem fontos az, amit mond, az egészen másként fogja hallgatni. Nagy felelősség Bibliát olvasni, igehirdetést hallgatni, és óriási nagy lehetőség.
Ezért fontos: mi lesz az ige sorsa. Milyen talaj a szívünk, amibe belehullik, — vagy csak ráhullik az ige, és soha nem lesz belőle semmi? Hiszen ilyen is van, hogy valaki teljesen érintetlenül megy haza egy istentiszteletről. Oda se figyelt közben, semmire nem emlékszik utólag, hogy miről volt ott szó. Sokszor el vagyunk foglalva a magunk gondjaival, gondolataival, ez is előfordulhat.
Előfordul az, hogy emlékszik rá, az értelmének a felszínéig eljutott, de nem szivárgott le a szívébe. Nem lett belőle cselekedet, életváltozás. Nem végezhette el az ige a maga munkáját, nem engedelmeskedett neki.
Aztán van olyan is — és sokan be tudnánk erről számolni —, hogy valaki hallgat egy igehirdetést, és úgy megy haza: Isten engem megvigasztalt. Másik meg úgy megy haza: most már látom, mit szoktam rendszeresen elrontani. A harmadik meg tanácsot kapott egy nehéz döntéséhez. Ezt fogom tenni, mert Isten ezt mondta nekem. Hogyhogy Isten? Ott egy valaki beszélt, sokszor gyarló módon. No, de ez igaz ám, amit Jézus mond, hogy a magvető az Isten Fia. Aki eleve úgy jön ide: Uram, én tőled szeretnék hallani valamit (mindegy ki megy fel a szószékre), te szólj hozzám! — az sokkal többet visz magával, és az ilyen ember tényleges segítséget kap Istenről újra és újra, amikor olvassa a Bibliáját vagy hallgatja az igehirdetést. —
Ebben a példázatban Jézus egy kicsit elrejtve hangsúlyozza azt a két fontos munkát, amit csak Isten igéje végezhet el mindannyiunk életében. Ez pedig bele van rejtve az első eshetőség magyarázatába, amikor Jézus azt magyarázza, kik hasonlítanak ahhoz, amikor a mag az ösvényre esik és nem lesz belőle semmi.
„Akiknél az útfélre esett, azok meghallották az igét, de azután jön az ördög, és kiragadja a szívükből, hogy ne higgyenek, és ne üdvözüljenek.”
Vagyis, ha nem ragadja ki a szívükből, akkor megvan a lehetősége annak, hogy hinni fognak és üdvözülnek. Vagyis Isten az Ő beszédével adja nekünk ezt a legnagyobb ajándékot, amit a Szentírás üdvösségnek nevez, és az Ő beszédének a hallgatása közben támad a mi születésünktől fogva hitetlen szívünkben hit. Az ördög azt akarja: ne higgyünk, és ne üdvözüljünk. Isten azonban szeret minket, azt akarja: higgyünk és üdvözüljünk. Ennek érdekében beszélni kezd hozzánk a Biblia mondatain és az igehirdetésen keresztül is.
Mit jelent az üdvösség? Maga a szó azt jelenti: megszabadítás, megmentés, megtartás. Isten minket meg akar szabadítani sok mindennek a halálos öleléséből, és meg akar menteni a bűneink következményétől, az örök szenvedéstől. Erre hív minket, ezért beszél hozzánk. Ezért adta a kezünkbe az Ő igéjét. Aki enged a hívásnak, az megmenekült. És miközben olvassuk vagy hallgatjuk Isten igéjét, aközben éledezni kezd, mintegy magához tér a szívünkben az a lebénult és elcsökevényesedett bizalom Isten iránt, amit a bűneset óta nem használunk, ezért visszafejlődött. Miközben az Istenről szóló hiteles információkat hallgatja valaki, egyszer csak magához tér ez a bizalom, kezd hinni.
Így van megírva a Róm 10,17-ben: „A hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából.” Eddig még senkivel nem találkoztam, aki e nélkül lett volna hitetlenből hivővé. Valami módon mindig azzal indul el az életünkben ez, és azzal folytatódik, hogy a kezünkbe kerül egy Biblia, vagy egy bibliai részlet, s elkezdjük olvasni. Vagy elhívnak valahova, ahol igehirdetés hangzik, és egyszer csak kinyílik az ember szeme, értelme, szíve, belehull az Isten igéje és elkezd dolgozni. Mert amikor Isten igéjének a természetéről volt szó, láttuk, hogy az energiát fejt ki. Történik valami a befogadott ige nyomán. Átalakít bennünket Isten.
Isten tehát azt akarja, hogy megmeneküljünk, értelmes földi életünk és örök életünk legyen. Azt akarja, hogy újra képesek legyünk kapcsolatba kerülni vele, vagyis higgyünk. Mind e kettő nélkül jövünk a világra, e kettő úgy lehet a miénk, ha Isten igéjét olvassuk és hallgatjuk. Ezért nem mindegy, hogyan hallgatjuk azt.
Röviden fussunk végig ezen a négy lehetőségen, amit Jézus ebben a példázatban említ.
1. Azt mondja: van olyan mag, amelyik az ösvényre esik. Ezek az emberek azok, akik meghallották az igét, de azután eljön az ördög, kiragadja a szívükből, hogy ne higgyenek, és ne üdvözüljenek.
Ezek igét hallgató emberek, akiknek a szívébe bekerült az ige, de (teszi hozzá Máté evangélista, mert ő is leírja ezt a példázatot), mivel nem értik, ezért az ördög kiragadja a szívükből. Fontos tehát, hogy értsük azt, amit olvasunk és hallunk, mert másként a felszínen marad, nem kerül be a földbe, csak rajta lesz a földön, és abból nem lesz gyümölcs, nem lesz termés.
Ez két egyszerű kérdést intéz hozzánk. Egyik: megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy értsük azt a bibliai szakaszt, amit elolvastunk? Egyáltalán olvassuk-e, és szoktuk-e érteni? Amit pedig nem értünk, mert természetes, hogy több ilyen is van, ott utánajárunk-e, akarjuk-e érteni? A másik: ha továbbadjuk másoknak, úgy mondjuk-e el, hogy az világos, érthető legyen? Ha például gyerekeknek lehet Isten szeretetéről beszélnünk, akkor az ő nyelvükön ugyanazt az evangéliumot, de érthetően mondjuk-e?
Itt különösen az előbbire térjünk egy kicsit vissza: Értjük-e Isten igéjét és vesszük-e a fáradságot, hogy ha nem értjük, akkor megértsük. Elolvassuk-e többször is, előveszünk-e egy másik fordítást. Aki tud idegen nyelven, idegen nyelvű Bibliát is lehet kapni. Összehasonlítjuk-e azzal és imádkozunk-e közben? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy mi megérthetjük az Isten gondolatait. Maga Isten mondja: nem az én gondolataim a ti gondolataitok. Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én gondolataim a tieteknél. De Ő lehetővé teszi, hogy megérthessük az Ő gondolatait; csak ehhez alázat, nyitottság kell, meg rá kell szánni egy kevés időt is, és venni kell a fáradságot is.
Ezért fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy valóban Isten akar hozzánk szólni a Biblián és az igehirdetésen keresztül. Mert ha ezt valaki komolyan veszi, akkor megbecsüli azt, amit hall, mert megbecsüli azt, aki mondja. Ha tisztelem azt, aki most éppen hozzám beszél, akkor nem zsebre dugott kézzel, fél füllel, kutyafuttából figyelek oda olykorolykor, hanem amikor ő mondani akar nekem valamit, mindent félreteszek, és csak őreá figyelek, mert tisztelem őt.
Ne játsszuk meg a vallásos rendes embert, hogyha minket egész héten nem is érdekel, hogy Isten mit akar nekünk mondani. Az azt jelenti, hogy semmire sem becsüljük Őt. Lehet, hogy másoknak a tanácsát kikérjük. Akinek a Bibliája csukva marad, az azt jelenti, hogy nem tiszteli Istent, nem érdekli, mit akar mondani. Aki tiszteli Őt, és aki tisztában azzal, hogy életfontosságú igazságokat mond nekünk, az viszont mindenek elé — sokszor a napi programja elé — odahelyezi, rászánja az időt. Nem két perc alatt fog átfutni néhány mondatot, amire már akkor sem emlékszik, mire becsukja a Bibliát, hanem odafigyel és kéri is: Uram, engedd, hogy megértsek most valamit abból, amit te az én érdekemben mondani akarsz. Ellenkező esetben útfélre került mag lesz, aminek nem lesz gyümölcse.
2. A másik, amit említ Jézus: ami a kövek közé esik. Ott meg az volt a baj, hogy a vékony földrétegbe belehullva hamar kikelt a mag, de alatta kövek voltak, és a nappali hőségben átmelegedett a föld alatti kő is, és egész éjszaka, mint a cserépkályha, ontotta magából a meleget. Szegény kis növény nem tudott magához térni éjszaka sem, amikor hűvösebb volt, egyszerűen megfőtt, megperzselte a gyökerét az átmelegedett kő. Legfeljebb akkor maradhatott volna életben, ha áttör ezen a köves rétegen, és lejjebb talál nedvességet. Ehhez már az ige munkája kell, hogy valakiben ez megtörténjék.
Azt mondja Jézus: Ezek az emberek azok, akik hallották az igét, örömmel fogadták, de nem gyökerezik meg bennük. Ezek egy ideig hisznek, amikor azonban szenvedést jelent hívőnek lenni, akkor elpártolnak.
Nem gyökerezik meg bennük. Az előbbinél az volt a baj: nem érti, ezért kikaphatja az ördög, itt meg az a baj: nem vállalja. Csal egy ideig, amíg az kényelmes. Csendeshéten vagyunk, hívők között, ott könnyű, sőt egyenesen kívánatos hívőnek lenni vagy látszani, de hazamegyünk a nem hívő rokonok közé, a még kevésbé hívő munkatársak és osztálytársak közé, és akkor mi lesz? Vállalja-e valaki akkor is Jézust és az Ő igéjét, amikor emiatt megszólják, vagy komolyabb hátratételt is szenved?
Olvastam egy egyháztörténeti munkában, hogy a Domitianus-féle keresztyénüldözés idején, az I. század végén történt, amikor a keresztyének már a földalatti temetkezési helyekre szorultak istentiszteleteikkel, hogy istentiszteletet tartottak egy ilyen helyen, és beállított egy szakasz római katona. Végünk van. Mindenki számolt vele, innen visznek az oroszlánok elé, mert az volt akkor a szokás, hogy aki keresztyénnek vallja magát, cirkuszokban, a nagy publikum szemeláttára kiéheztetett oroszlánokkal tépették szét őket. A szakasz vezetője azt mondta: aki keresztyén ide, ebbe a sarokba, a többiek szabadon elvonulhatnak. Egy ideig nem mozdult senki, aztán egyik is megindul a kijárat felé, a másik is, harmadik is. Elmennek néhányan, a többiek ott maradnak. Mire a szakasz vezetője: most, hogy magunk között vagyunk testvérek, mert mi is keresztyének vagyunk, szeretnénk titeket tájékoztatni, hogy hol és mikor várható a következő üldözés. Lehetőleg ne tegyétek ki magatokat életveszélynek.
Nos, akik kimentek, azok, akik hallgatták az igét, de a köves helyre esett. Amíg semmibe nem kerül, addig ott vagyok a többiek között. Amikor már áldozatot kellene hozni, vagy hátratételt kell miatta szenvedni, akkor már nem. Erre mondta azt valaki, hogy aki félig Jézusé, de félig a világé marad, az egészen az ördögé. Erre mondja Jézus: csak egy ideig hisznek. Lelkesedni könnyű, de a lelkesedés nem elkötelezettség. Jézus neki elkötelezett tanítványokat vár.
3. A harmadik eshetőség, hogy a gyomok közé esik. Még meg is nevezi a gyomokat: a világ gondja, a gazdagság csábítása és az érzéki gyönyörök megfojtják az igét.
Aki járt már sűrű erdőben, megfigyelhette, hogyan felnyurgulnak a fák. Hosszú, vékony törzsük van, mert egymás fölé törekednek a lombjukkal, hogy fényt és teret biztosítsanak maguknak. Kegyetlen verseny folyik az életért. Kegyetlen verseny folyik lelki-szellemi téren is. Ezek az emberek is hallgatják az igét, be is fogadták. Már el is indul az életváltozás bennük, sok jót elvégez Isten igéje, de akkor aktivizálódik az ellenség. Támadnak kételyek, kapnak megjegyzéseket, megszólal a velünk született tagadás, tudományos mezbe öltöztetett, áltudományos teóriákkal találkozunk, meg nap mint nap hallani kell: hol élsz te? Ma is ilyen régi törvényekhez akarsz igazodni? Nem lesz így belőled semmi. — Sokszor a kedves szülők mondják ezt a hitre jutott gyermekeiknek. Elindul a harc, és itt van ez a kemény, kegyetlen kifejezés: megfojtják az igét. Kioltanak egy életet, az új életet, ami elkezdődött a hívőben.
Isten arra biztat minket: nem kell engednünk ezeknek a támadásoknak. Támadások mindig lesznek, de lehet győzni felettük. Aki tudja, hogy a győztes, Jézus oldalán áll, az meg is nyeri a harcot. Egy dolog fontos itt. Hadd idézzem Illyés Gyulát, ő ugyan ezt a házastársi hűségről írta, de a Jézushoz való hűségre is érvényes.

„Mer nékem is a vakító veszélyben
A hűség daca volt a menedékem.”

Akiben ott van ez a szent dac, ez az átgondolt eltökéltség, hogy amit az én Uram mondott, az igaz, számomra az életet Őmaga jelenti, akkor Őhozzá minden körülmények között ragaszkodom. Mondjon ki mit akar, történjék velem, ami történik, ezen nem óhajtok változtatni. Ő engem elfogadott, ez nekem az élet, Őérte bármit kész vagyok vállalni. Könnyű ezt elmondani, és adott esetben nehéz megvalósítani. De aki ettől nem tágít, az a hűség dacával ragaszkodhat Jézushoz. Közben tapasztaljuk, meg utána mindig látjuk, hogy nem a mi nagy ragaszkodásunk tartott meg minket, hanem Ő. De fontos, hogy mi is kapaszkodjunk.
4. A negyedik: azért a jó földbe is hullik mag. Erről mit olvasunk? „Akiknél pedig a jó földbe esett, azok igaz és jó szívvel hallgatják az igét, meg is tartják, és gyümölcsöt teremnek állhatatossággal.”
Hallgatják, értik is, befogadják, és a többit az ige végzi el bennük. Gyümölcsöt terem. Hiszen gyümölcsöt nem lehet csinálni, az magától jön ki, belülről, a fából. És a Lélek gyümölcse is magától, a Lélek munkája nyomán terem a hívő ember életében.
Talán megfigyeltük, hogy az első három esetben egy ellentétes kötőszó: a de szerepelt. Hallgatja az igét, de kikapja az ördög és nem lesz belőle semmi. Örömmel fogadja, de amikor baj van miatta, nem vállalja. Hallgatják az igét, de amikor elmennek, az élet gondja, gazdagsága megfojtja az igét. Negyedszer pedig egy és van, amelyik összeköt, amelyik a folyamatosságra utal. Hallgatom, megértem, befogadtam, és egyszer csak — én csodálkozom talán a legjobban — gyümölcsöt terem.
A gyümölcsnek három jelentése van az Újszövetségben. Jelenti a megváltozott életet: a Lélek gyümölcse; jelenti a Jézusról való bizonyságtételt: az ajkak gyümölcsei (így nevezi a Zsidókhoz írt levél); és Pál apostol leveleiben gyakran előfordul, hogy jelenti mindazokat a jó cselekedeteket, amiket mint hívő ember, Isten indítására végez valaki. Ő maga nem is tartja számon, ez lesz neki a természetes. A megváltozott élet, a Jézusról való bizonyságtétel másoknak, másokért érzett felelősség a szeretet jegyében, és azok a jó cselekedetek, amiket már Isten szavára végzünk.
Ennek a feltétele az: ne legyen bennünk ellenállás az igével szemben. A teljes belső azonosulásra utal ez az és. Hallottam és azt feltétel nélkül igaznak fogadom el, mert tudom, hogy ki mondta. És már el is kezdem cselekedni, engedek neki.
Ahogy Jézus a János 15-ben mondja: ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, sok gyümölcsöt fogtok teremni.
Van tehát, aki nem érti, nem is akarja érteni, nem strapálja magát, hiába hallgatta. Van, aki befogadta, de nem vállalja és ezért sose tapasztalja meg az ige erejét. Abbamarad, ami elkezdődött egy ideig. Van, akinek az életében a gyomok erősebbek, és ő maga nem táplálkozik, hogy a gyom fölé nőjön és legyőzze azokat, és a szép kezdet után nem lesz gyümölcstermés. És van, aki hallgatja, igyekszik egyre jobban érteni. Amit megértett, azt cselekszi is, és megjelennek a gyümölcsök, és gazdagítani tud másokat is. —
A gyümölcsök közül egy valamire szeretnék most még utalni, ez mintegy függeléke ennek az igemagyarázatnak, de úgy tapasztalom, hogy sok hívő ember fejében nincs helyén ez a kérdés, pedig a Biblia világosan ír róla.
Az a tapasztalat, hogy aki engedelmesen hallgat Isten igéjére és dolgozik benne az ige, és egyre inkább megváltozik az élete, az ilyen emberek feltétlenül rácsodálkoznak előbb-utóbb arra a közösségre, amiben élnek, és elkezdik azt szeretni, elkezdenek szolgálni annak. Többször hallottam már, hogy valaki, akinek kinyílt a szíve Isten igéje előtt, ilyeneket mondott: most jöttem rá, milyen kedves házastársam van nekem, pedig ráuntam, sok rosszat mondtam róla, semmit nem vártam a házasságunktól, de a házasság nagyon jó intézmény ám. Akár kiselőadást tart róla a legfrissebb élményei alapján. Lehet, hogy évtizedek óta együtt vannak. Kinyílt a szeme. Kinyílik a szeme sokszor fiataloknak is a család értékére, és elkezdik javítani a hibákat, és munkálkodni azon, hogy legyünk mi igazán család, ne csak több együttlakó albérlő társasága.
Ugyanígy nyílik ki sok embernek a szeme arra, hogy hiszen én egy népnek a tagja vagyok. Beletartozom egy nagyobb közösségbe is, nekem van hazám. Nemcsak szülőanyám, hanem szülőhazám is van. Én ezt addig nem szerettem, pedig tehetek is érte valamit. És amit tehetek érte, azt elkezdem végezni.
Azért érdemes ezt megemlíteni, mert sok hívő ember is úgy van, hogy amikor valaki beszámol arról, hogy ő szereti a népét, netalán jobban szereti, mint a többi népet, akkor ezt illetlen megjegyzésnek találják. Ezt magyarázni kell. Emiatt mentegetőzni kell. Ez ugyanaz a torzulás a gondolkozásunkon, mint amikor lassan már mentegetőzni kell, ha valakiről kiderül, hogy egész életében csak a feleségével élt szexuális életet. Ez lassan már szégyen, abnormális, holott ez az Isten rendje. Nem itt tartanánk, ha ezt komolyan vennénk. Ez a kívánatos, ettől lenne boldog, ettől is boldog lenne minden házasság és család és egy nemzet.
Ne kelljen bocsánatot kérnem azért, hogy az édesanyámat jobban szeretem, mint a többi idős nénit. Ha egy csoport asszony együtt áll, azokat ismeretlenül is mind tiszteletem, és szeretem, még ha köztük van az ellenségem: őt is, ha hívő ember vagyok. De ha köztük van az anyám vagy a feleségem, csak őt fogom megcsókolni. A pozitív diszkrimináció itt egészen magától értetődő. És a Biblia is ezt tanítja.
Aki megnézi, hogy Jézus hogyan vélekedett ezekről a kérdésekről, láthatja, hogy Ő mindannyiunkat, minket, pogányokat is nagyon szeretett, és az evangéliumot mindenkinek hirdette, de elsősorban az Ő népét szerette.
Pál apostol, a pogányok apostola személyválogatás nélkül mindenkit beterelgetett volna, ha lehetett volna, az Isten országába, de elsősorban a maga népéért érzett felelősséget. Ez tehát olyan gyümölcs, ami nem jó, ha hiányzik egy hívő ember életéből. Ezt nem kell szégyellni, nem kell magyarázni. Emiatt nem szabad mentegetőzni.
Az viszont bűn, ha egy ilyen közömbös, cserzett lelkűvé vált társadalomban, amiben élünk, hiányzik ez a szeretet és felelősség egy hívő ember életéből. Ebből az is következik egyebek között, hogy ha valamit tehetünk a mi népünk jövőjéért, jobblétéért, akkor azt megtesszük.
Persze könnyebb otthon maradni és ülni a fotelben. Sokkal fárasztóbb tájékozódni, hogy mi is lenne ennek a népnek a javára, meg gondolkozni. Gondolkozni néha nagyon fárasztó, és sokkal fárasztóbb döntést hozni, azért a felelősséget vállalni, s utána hallgatni azoknak a megjegyzéseit, akik másként gondolják. De ha valaki arra vágyik, hogy ott legyen a szívében ez a fajta szeretet, ha valaki felelősen gondolkozó keresztyénként akar élni, ha valaki gyümölcsöket akar teremni, az kezdje el olvasni a Bibliáját naponta, és úgy hallgassa az igehirdetést, mint amit maga Isten akar személy szerint nekünk mondani annak érdekében, hogy sokkal hasznosabb tagjai legyünk egy családnak, egy munkatársi közösségnek, és ennek a sokat szenvedett nemzetnek.
Ezért summázza Jézus a magvető példázatát ezzel a mondattal: „Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok!” Mert mindnyájan eljuthatunk ide: akiknél a jó földbe esett a mag, igaz és jó szívvel hallgatják, megtartják és gyümölcsöt teremnek állhatatossággal.
Van egy szép énekünk, amelyik szó szerint ezért imádkozik, jó lenne, ha ezt most tényleg imádkoznánk:

Szakaszd el hát most is szívünket,
Minden érzésünket
A sok hiábavalóságtól,
E csalárd világtól,
Hogy az igének hallgatói,
Legyünk megtartói;
Mely szívünkben gyökeret verjen,
Gyümölcsöt teremjen.
(377,3 dicséret)

A legutóbbi úrvacsora alkalmával láttuk, hogy különbség van bűnismeret és önismeret között. Ez nem valamiféle ráérős teológiai szőrszálhasogatás, hanem ezeknek a bibliai különbségeknek végiggondolása és komolyan vétele a mi hitben való növekedésünk feltétele.
Mi a különbség bűnismeret és önismeret között? Aki már látja, hogy vannak bűnei, vagyis vannak az életében olyan dolgok, amik Isten mércéjével mérve tisztátalanok, annak van bűnismerete. Aki pedig eljut arra a megrendítő felismerésre, hogy semmi sincs bennünk, ami Isten mércéjével mérve tiszta lenne, az eljutott az önismeretre.
Láttuk Péter apostol életében a példát. A csodálatos halfogás után rádöbbent, hogy neki vannak bűnei. Ezt Jézusnak őszintén el is mondja. De még mindig igen sok jót feltételez magáról, és az utolsó vacsora után, nagycsütörtök este még „hősködik”. Azt mondja Jézusnak: lehet, hogy az én tisztelt kollegáim mind megtagadnak téged, de én nem! Ha kell, börtönbe, sőt halálra is kész vagyok veled menni. Ez elhangzott este, és néhány óra múlva, hajnalban, esküvel letagadta, hogy valaha is ismerte Jézust. Akkor jutott el önismeretre. Akkor döbbent rá arra, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint ahogy ő gondolta, hogy ő velejéig romlott ember, és ezen csak sírni lehet. Ezt olvassuk: „kimenvén onnan, keservesen sírt.”
Ma arról szeretném elmondani a Biblia tanítását, hogy mi törli le az ilyen embernek a könnyeit. Mi segít azon, aki végre a szó szoros vagy átvitt értelmében sírni tud amiatt, hogy ő velejéig romlott ember. A Biblia azt tanítja, hogy ezen az igazi Krisztus-ismeret segít. És így kell kiegészítenünk a sort: kezdődik bűnismerettel, folytatódhat megrendítő önismerettel, és ezek után feltétlenül el kell jutnia mindenkinek az igazi, helyes Krisztus-ismeretig.
Mi a Krisztus-ismeret summája? Hadd idézzek három mondatot Luther Márton egyik leveléből. Még a 95 tétel kitűzése előtt, 1516-ban egy szerzetestársa kétségbeesett levelet írt Márton testvérnek, amelyikben elmondja, hogy mindent elkövet, hogy valahogy békességre jusson a bűnei miatt. Sanyargatja magát, próbálja levezekelni azt a sok rosszat, amit tett, de sem nem bizonyos abban, hogy ez megtörtént, sem belső békessége nincs. És akkor Luther ezt írja neki: „Édes Testvérem! Ne sanyargasd te magadat, hanem borulj le az Úr Jézus előtt, és ezt mondjad (és itt jön ez a három fontos mondat): Úr Jézus, te vagy az én igazságom, én meg a te bűnöd vagyok. Magadra vetted az enyémet, s nekem adtad a tiédet. Olyanná lettél, amilyen nem voltál, s olyanná tettél, amilyen nem voltam. — És ha ezt valóban hiszed, meglásd békesség lesz a szívedben.”
Nos, amit itt Luther a szerzetestársának írt, azt foglalja össze Pál apostol egyetlen mondatba alapigénkben: Mert azt (tudniillik Jézust), aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne. Ebben a tömör mondatban három fontos megállapítás hangzik el Jézusról. Az első: Ő bűn nélküli volt, bűnt nem ismert; a második: bűnné lett érettünk, nemcsak bűnössé, bűnné; a harmadik: ennek következtében, akik benne hisznek, Isten előtt igazaknak minősülnek. „Hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.” Az utolsó szó a leghangsúlyosabb, majd látni fogjuk.
Jézus bűnt nem ismert, de odaállt a mi helyünkre, bűnné lett érettünk, hogy mi odaállhassunk az Ő helyére, igazak legyünk Isten előtt.
a) Hogyan kell ezt helyesen értenünk? Mit jelent, hogy Jézus bűnt nem ismert? A Biblia azt mondja, hogy minden bűn Isten elleni lázadás. Minden Isten nélküli gondolat, szó és tett Isten mércéjével mérve bűnnek minősül.
Tehát nemcsak a polgári törvénykönyv és a büntető törvénykönyv paragrafusaiba ütköző cselekedeteink számítanak bűnnek, hanem minden, ami nem Istentől való. A mi életünk tele van ilyenekkel. Jézusban semmi ilyen nem volt. Ő mindig tökéletesen egyetértett az Atyával, mindenben tökéletesen megvalósította az Ő akaratát, és mindig, mindenért egyedül neki adott dicsőséget. Ő bűnt nem ismert.
b) Rólunk ennek az ellenkezőjét lehet elmondani sajnos. Láttuk legutóbb meggyőzően, hogy sokszor még a legtisztábbnak, legjobbnak szánt gesztusainkba is belekeveredik valami számítás, önzés, versengés. A legjobb tetteinket is könnyen megfertőzi valami, ami Isten mércéje szerint bűnnek számít. Nem felelünk meg az Isten mércéjének. És mivel ő igazságos, a bűnt megbünteti. Egészen röviden szólva: a büntetés a kárhozat, a pokol, vagyis az Istentől való végleges elszakítottság. Ezt a büntetést vállalta magára Jézus helyettünk. És mivel Ő bűn nélkül való volt, ezért az egész világ bűnét és annak ítéletét magára vállalhatta.
Mindez benne van Keresztelő Jánosnak ebben a tömör mondatában, amivel bemutatta Jézust a tömegnek Jézus megkeresztelésekor: „Íme, az Isten Báránya, aki magára veszi a világ bűnét.” Erről olvastunk az imént Ézsaiás könyvéből. Krisztus előtt 700 évvel a próféta már ír a szenvedő Messiásról: „Megvetett volt, az emberektől elhagyott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. (…) Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen…” (Ézs 53,3-5).
Ugyanezt fogalmazza meg az apostol alapigénkben. Ő, aki bűnt nem ismert, bűnné lett értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.
c) Mivel így Jézus kereszthalálában Isten igazsága érvényesült, megbüntette a bűnt, csak nem azokon, akik elkövették, hanem azon, aki soha semmi bűnt nem követett el: ezt nevezi a Biblia váltságnak, helyettes elégtételnek. És aki Jézusnak ezt az elégtételét személy szerint önmagára is érvényesnek tekinti, az hisz. A Biblia ezeket nevezi hívőknek. Nem azokat, akik lehetségesnek tartják, hogy van Isten. Hinni azt jelenti, hogy tudom, hogy ez megtörtént, ez érvényes elégtétel Isten előtt, és helyettem is elvégezte a Megváltó. Az ilyenekre mondja a Biblia: ezek a Krisztusban vannak. Amikor Isten keresi az ilyen hívőt, akkor először Jézust látja, akivel egészen összeforr a hit által az ilyen ember, aki mintegy elrejtőzik a Krisztusban. Először Jézust látja a mindenható Isten, utána a kegyelmet nyert bűnöst, és arra úgy néz, mintha nem követett volna el bűnöket. Itt valóban megáll az ész. De a Bibliának ez hangsúlyos evangéliuma. Isten igazzá nyilvánítja és igaznak látja azt, aki Jézus áldozatát önmagára nézve érvényesnek tekinti.
Nos, az igazi hit éppen ezért komolyan veszi az önismeretet, hogy én Isten nélkül, úgy ahogy vagyok, pokolra méltó bűnös vagyok, de komolyan veszi a Krisztus-ismeretet is, hogy Őbenne viszont Isten igaznak lát engem. Az ilyen ember ennek megfelelően tud élni. Vagyis felszabadultan, ebben a bizonyosságban, örömmel, hálával, mivel bizonyos abban, hogy ez valóban megtörtént.
Próbáljunk magunk elé képzelni egy ókori rabszolgapiacot. Adták-vették a szegény rabszolgákat, mintha nem is emberek lettek volna. A vevők tapogatták az izmaikat, alkudoztak rájuk. Az egyik eladó még ordítozik is, szidja az egyik rabszolgát: gazember vagy, megloptál engem, vigyétek, üssétek le a fejét! És ez parancs volt, ezt végre is hajtották volna, hacsak valaki meg nem szólal, és nem mondja: állj! Mennyivel károsított meg téged? Hall egy összeget. Azt mondja: itt van, kifizetem neked. Még annál többet is. Add nekem a rabszolgádat. S mivel az eladó így jól jár, áll az alku. Utána, aki megvette, azt mondja: szabad vagy! Mehetsz, tegyél, amit akarsz.
Ez többször előfordult az ókorban és azt mondják, hogy sokszor ez úgy folytatódott, hogy a felszabadított rabszolga azt mondta: hálából egész életemben neked akarok szolgálni. De ezt már önként vállalta, és ez egészen más szolgaság volt.
Nos, ezt tette Jézus. Mi is megloptuk Istent és meglopjuk folyamatosan. Csak néhány területét említem ennek.
A Biblia azt mondja: a hetedik nap az Úr napja. Ezt a napot egészen neki kellene szentelnünk. Hányszor ellopjuk tőle részben vagy egészben.
A Biblia azt mondja: a jövedelmünk tizedét közvetlenül az Úr dolgaira lehetne fordítani. Vajon hogyan valósul ez meg?
Maga Isten mondja: dicsőségemet másnak nem adom. Hányszor elkezdünk dicsekedni azzal, amiért egyedül Istent kellene dicsőítenünk.
Vagy: a mi testünk a Szentlélek temploma. Erre összefüstöljük, kátránnyal, nikotinnal bekenjük, mérgezzük, koffeinnel, alkohollal tönkretesszük, agyonhajszoljuk, megnyomorgatjuk azt, ami nem a miénk.
És így tovább, folytathatnánk. Meglopjuk Istent, eladósodtunk mérhetetlenül. És akkor megjelenik Jézus: Atyám, ezek soha az életben nem tudják kifizetni ezt az adósságot. Fogadd el, hogy én kifizetem helyettük, ők hadd legyenek szabadok.
Ezért nevezi a Biblia Jézust Megváltónak, Szabadítónak, Üdvözítőnek. Ugyanaz a szó áll ezen jelentések mögött a Bibliában. Megváltó, mert kiváltott minket az Isten elleni lázadás rabságából és annak a következményeiből. Ez azonban akkor érvényesül valakinek az életében, ha ezt komolyan is veszi. Ezt nevezi a Biblia hitnek.
Lehet, hogy ezt sokan eddig is tudták, viszont ezzel azért kell tisztában lennünk, mert ebben a szellemi zűrzavarban, amiben élünk, egyre markánsabban kell tudnunk vallani és megindokolni, hogy Jézus nem tanító, nem csodadoktor, nem is csupán próféta, hanem Megváltó, Szabadító — vagy Keresztelő Jánost ismét idézve: az Isten Báránya, aki magára vette a világ bűnét. (Jn 1,29).
Komolyan kell vennünk, hogy mi nem tudunk törleszteni. Nem tudjuk ledolgozni azt, amivel Istent megloptuk. Nem tudjuk levezekelni a bűneinket, ahogy azt sokan képzelik, mert egyszerűen nem fizetőeszköz Isten számára az, amit mi tudunk nyújtani. A mi sokat emlegetett szenvedéseink, érdemeink, erényeink nem érvényes fizetőeszköz. Hiába adnánk oda.
Valaki behozott a napokban egy csomó régi piros százast, hogy találta. Mit tegyen vele? Kiderült, hogy senkinek sem kell. Ha még 1949-ből való van, azért valamit adnak olyanok, akik ezzel foglalkoznak, de a többi semmire sem jó. Nem érvényes. Ugyanígy nem érvényes Isten előtt az, amivel mi fizetni akarunk. De nem is kell erőlködnünk, mert ki van fizetve. Jézus kifizette a mi adósságunkat. Isten elfogadta ezt. Aki hisz, az jelentkezik érte. Ennyire érdemünk nélkül való az, amit Isten nekünk kínál. Viszont ebből az is következik, hogy éppen ezért, mivel egyedül Jézusra való tekintettel, kizárólag az Ő áldozatáért kaphatunk Istentől bűnbocsánatot, kegyelmet, új életet, üdvösséget, ezért csak Jézussal együtt jelenhetünk meg az Ő színe előtt.
Ezért van tele az Újszövetség ezzel a kifejezéssel: a Krisztusban. Ez a képes helyhatározó nem dekórum, díszítés, hanem ez a lényege a váltságnak. Én magamban pokolra méltó bűnös vagyok. Én a Krisztusban Isten előtt igaz, üdvözült Isten gyermeke vagyok. De csak Őbenne. Magamban semmiképpen nem.
Két éneksorral hadd szemléltessem ezt. Egy jól ismert énekünk egyik sora így hangzik:
Én hamisság s bűn vagyok — ez az önismeretnek a szava.
És az egyik hallelujánk egyik sora így hangzik:
Véredbe rejtve én tiszta s igaz vagyok — ez a Krisztus-ismeretnek a bizonyságtétele.
Hinni azt jelenti: mind a kettőt komolyan veszem. Amilyen komolyan veszem, hogy Jézus nélkül, magamban semmirekellő, bűnös vagyok, reménytelen, olyan komolyan veszem, hogy Őbenne viszont tiszta s igaz vagyok, akinek jövője van, életet kapott, elvehetetlen, örök életet, és helyet készített neki a Megváltó a mennyben. Ezt is komolyan kell vennünk, nemcsak az előbbit.
Feljegyezték, hogy egy díszszemlén Napóleon lova megbokrosodott, és a nagy császár már majdnem a földre repült, úgy ugrált alatta a paripa. Akkor kiugrott a sorból egy lóhoz értő közlegény, megfékezte a veszedelmes jószágot, és amikor az egészen megnyugodott, a császár katonai tömörséggel ezt mondta neki: Köszönöm, kapitány. S az illető azonnal elfoglalta a helyét a tisztek között. Miért? Mert maga a császár léptette elő nagy nyilvánosság előtt. Ezt komolyan kell venni. No, de ez szokatlan, példátlan, ilyen nincs, hogy egyből valaki kapitány lesz. Miért ne lenne, ha a császár mondja? Kérdés, komolyan veszi-e az illető.
Isten azt mondja: Krisztusra való tekintettel igazzá nyilvánít és igazaknak tart minket. Tessék komolyan venni, és ennek megfelelően élni. Ezzel a hálával, ezzel az örömmel. Ahogy Pál apostol írja: járjatok elhivatástokhoz méltóan. Akkor látszódjék is meg rajtunk, hogy Isten megigazított, bocsánatot nyert gyermekei vagyunk.
Sokszor szoktuk idézni a Heidelbergi Káté csodálatosan szép első kérdését és feleletét. Ilyen komolyan hisszük-e mi például azt? Ez így hangzik:
„Mi néked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?
Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok,
aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított,
és úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejemről…”
Hiszed-e ezt? Aki ezt hiszi, annak a szívében bizonyosság, békesség, reménység, felszabadult öröm születik. És az megszabadul azoktól a bizonytalanságoktól, kételyektől is, amik gyakran megszólalnak, amikor erről van szó. Csak kettőt említek ezek közül.
Többen szokták mondani: tessék elhinni, hogy az, amire most gondolok, olyan súlyos bűn volt, hogy lehet, hogy a jó Isten megbocsátja nekem, de én nem tudom megbocsátani magamnak. — Micsoda istentelen gőg van e mögött a szemlélet mögött! Nem én bocsátok meg magamnak! Vagy Istentől elfogadom a bocsánatot, vagy nincs bocsánat semmire. Isten helyére akar lépni valaki? S lehet, hogy Ő megbocsátja, de én nem bocsátom meg magamnak? Ő megbocsátott nekem mindent, amikor Krisztus meghalt a kereszten. Ezt kell komolyan venni.
A másik gyakori tévedés az szokott lenni, hogy ez borzasztó könnyelművé teszi az embert. Elkövetek egy bűnt, megbocsátja Isten, megint elkövetem, megint megbocsátja. Meddig lehet így játszani?
Ilyeneket azok szoktak mondani, akik még soha nem sírtak azon, hogy ők azok, akik. Akik még nem jutottak el sem önismeretre, sem Krisztus-ismeretre. Mert aki egyszer is kétségbe esett már a maga romlottsága miatt, és felragyogott előtte a váltságnak a nagyszerűsége, azt az embert nem a vétkezésre szabadítja fel a bocsánat, Isten kegyelme, hanem a hálára és a bűn elleni elszánt harcra, és ebben a harcban lesznek győzelmei is. Megint oda jutunk: mind a kettőt komolyan kell venni.
És ha most arra emlékezünk röviden, hogy legutóbb arról is volt szó, mit jelent méltatlanul vagy méltóképpen venni az úrvacsorát, akkor nyugodtan mondhatjuk: az úrvacsorázik méltóképpen, vagyis megfelelő módon, aki ezt a két éneksort a szívében hordozza, és rendíthetetlen komolysággal hiszi:
Én hamisság, s bűn vagyok — de
Véredbe rejtve én tiszta s igaz vagyok.
Akinek a fejében és szívében ez a két igazság így együtt a helyén van, az világosan látja önmagát, a helyzetét, s az érti meg a Krisztus keresztjének a titkát. Azt nem kell meggyőzni arról, hogy reménytelenül eladósodott, de arról sem kell győzködni, hogy hidd el, az Úr Jézus kifizette az adósságodat egy fillérig, Isten pedig eltépte az adóslevelet. (Kol 2,14). Amikor Krisztus meghalt a kereszten, Isten eltépte az adóslevelünket. Nem tartozunk többé. Aki ezt hiszi, annak az életében kibontakozik ennek a gazdagsága, és új életre segíti. Az nemcsak hálás lesz Istennek egy életen át, hanem telik neki másoknak is elengedni, mások vétkeit is megbocsátani.
Ez tehát az igazi Krisztus-ismeret röviden summázva: Ő, aki bűnt nem ismert, bűnné lett értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.
Az egyik magyar reformátornak, Batizi Andrásnak van egy gyönyörű éneke Jézus Krisztus személyéről és munkájáról. Annak két verse szinte szó szerint ezt az igét mondja el. Ezt énekeljük el most imádság előtt.

Te vagy nékünk mi nagy igazságunk,
Jámborságunk és ártatlanságunk.
Te vagy nékünk szentségünk, váltságunk,
Isten előtt örök boldogságunk.

Te vagy nékünk a mi reménységünk,
Ez világon mi nagy tisztességünk,
Isten előtt minden dicsőségünk,
Mennyországban örök idvességünk.
(286,8-9 dicséret)

Múlt vasárnap este ennek a történetnek az elejével foglalkoztunk. Láttuk, hogy ez a kapernaumi százados megragadta a kínálkozó alkalmat. Mihelyt Jézus a városba érkezett, azonnal felkereste Őt és előterjesztette a kérését. Láttuk azt is, hogy tudta, kihez beszélt, ezért szólította Jézust Uramnak. Ez egyáltalán nem volt természetes az ő helyzetében. Az is feltűnt nekünk, hogy milyen szeretettel beszél a szolgájáról, aki csak egy a sok közül, és neki mégis fontos. Úgy beszélt róla Jézusnak, mintha a fia lett volna: Az én fiacskám nagyon nyomorult és fájdalmai vannak.
Ez a kettő szükséges ahhoz, hogy közbenjárhassunk, mások nyomorúságait Jézus elé vihessük eredményesen, hogy igazán szeressük azokat, akiknek a nyomorúsága nekünk is fájni kezd, és így járunk közben értük, és tudjuk, hogy kihez beszélünk, amikor Jézus előtt leborulunk.
Aztán egymás mellé került ez a két szó: Uram — otthon… Próbáltuk megvizsgálni, hogy mi van nálunk otthon. Remélem, hogy akik itt voltak, azoknak az életében, otthonában azóta némi változás is bekövetkezett.
Folytassuk ezt a történetet, és ma is egyetlen mondatot, sőt egyetlen kifejezést emeljünk ki ebből. Miután Jézus kedvesen közli a századossal: elmegyek és meggyógyítom, ő így felel neki: „Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám.”
Nem vagyok méltó… Azt a kort, meg ezt a kifejezést ismerve, feltűnik nekünk, hogy három vallomás is belesűrűsödik ebbe. Egyszerű szavakat mond ez az ember, de a szíve mélyére tekinthetünk be.
Mindenekelőtt bizonyos figyelmesség, tapintat szólal meg ebben, de benne van ebben a mondatban az, hogy ennek a századosnak volt bűnismerete, sőt volt önismerete is. — Végül szeretnék majd szólni arról, itt a megterített asztalnál, hogy az úrvacsora szereztetési igéjében mindig elhangzik: aki méltatlanul veszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Mit jelent ez: méltatlanul?
1. Mit érthetett ez az ember azon: Uram, nem vagyok méltó, hogy az én házamba gyere, innen is meg tudod gyógyítani a szolgámat, csak szólj egy szót?
Ez a százados pogány ember volt. Tudjuk róla, hogy kereste Istent, szerette a zsidókat, tisztelte a vallásukat, sőt zsinagógát építtetett Kapernaumban. De ettől ő még pogány, vagyis vallási értelemben tisztátalan volt. És ha egy zsidó ember egy ilyennek a küszöbét átlépte, vallási értelemben ő is tisztátalanná lett, és csak bizonyos áldozatok, szertartások után tisztulhatott meg. A kapernaumi százados ettől akarja megkímélni Jézust. Aggódik Jézus miatt. Nem akarja kényelmetlen helyzetbe hozni, hogy utána megszólják, vagy ezeket a szertartásokat el kelljen végeznie. Nem akarja kényszerhelyzetbe hozni, hogy tisztátalanná váljék vallásilag. Ezért mondja: ne jöjj el hozzám, az neked kellemetlen lenne. Én nem szeretnék neked kellemetlenséget okozni.
Egyszerű figyelmesség és tapintat ez, mégis sokat jelent. Annyira hiányzik ez a fajta figyelem és tapintat sokszor a személyes érintkezéseinkből is, és a társadalmi életből is. Amikor valaki kész és képes a másik helyébe helyezni magát, megpróbál az ő fejével gondolkozni, az ő szemével látja a dolgokat, és azt akarja, hogy neki jó legyen. És nem akarja, hogy a másiknak valami kellemetlen vagy kényelmetlen legyen. Inkább ő lemond valami előnyről, csak ne okozzon senkinek ezzel semmi kellemetlenséget.
Azért kell itt megállnunk, mert abban az időben ez különösen nagy dolog volt, hogy ez a pogány ember így gondolkozott, és így beszélt. Mert kölcsönösen illett egymást gyűlölniük zsidóknak és pogányoknak. Ez volt az általános, ez volt az elvárás. A zsidók minden pogányt, vagy ahogy sokszor olvassuk: körülmetéletlent megvetettek. Nem tartoznak az Isten népéhez, egy sorba sorolták őket a bűnözőkkel, rablókkal, hazaárulókkal.
Viszont is így volt. A rómaiak hihetetlen gőggel lenézték a megszállt területeken lakókat, és különösen megvetették a zsidóságot a maguk furcsa vallásossága miatt, mert azt mondják: egy Istent tisztelnek, és annak az Istennek még csak egy valamire való szobra sincsen, szemben az ő sok istent imádó, csillogó vallásosságukkal. Horatius és Ovidius élcelődő, gunyoros verseket írt az ő vallásos gyakorlatukról.
Nos, ebben a világban adva van egy pogány, egy római, egy magas rangú katonatiszt, aki ilyen alázattal beszél Jézushoz, akiben ennyi figyelmesség, tapintat, sőt szeretet van. Aki nem érzi kötelezőnek magára azt a gyűlöletet, amiben ő is él. Aki szabad arra, hogy túllépjen ezen a társadalmi méretekben elharapózott előítéleten, és nem hajlandó gyűlölni a másik tábor tagjait. Szabad arra, hogy szeresse őket. Még akkor is, ha esetleg megjegyzéseket kell majd hallgatnia. Nem akar kellemetlenséget okozni a másiknak, még olyan áron sem, hogy emiatt ő kerül kényes helyzetbe, és őt érik majd bántó megjegyzések. A kapernaumi százados aggódik Jézusért, és ezért mondja: ne gyere el a házamba, mert ebből neked bajod lehet.
Ó, ha ez az indulat sokakban ott lenne, mennyire leomlanának válaszfalak, és mennyire épülnének hidak emberek között, népek között, csoportok között, felekezetek között! És mennyire kialakulna egy olyan nyelv, amit mindenki ért, a szeretet nyelve, és ezen a nyelven tudnánk egymással szót érteni, minden közös dolgunkat eredményesen megbeszélni.
Ne feledjük el, hogy ez a figyelmesség és tapintat nemcsak hívő keresztyének erénye. De akik hívő keresztyénnek tartják magukat, azoknak a szívében ennek ott kell lennie. Mert a mi Mesterünk és Megváltónk ilyen. Gondoljunk csak egész röviden Jézus legkényesebb, legnehezebb személyes beszélgetéseire, amikor megvetett embereket keresett fel. Mennyi figyelmesség, tapintat, gyöngéd szeretet árad belőle.
A samáriai asszonyt rekkenő hőségben, déli tizenkettőkor várja, és beszél vele, akivel már senki nem áll szóba a faluból. Ő tanító létére kedvesen és tisztelettel megszólítja, és úgy nyúl az életének a legfájóbb pontjához, hogy azt felvágja, mint egy gennyes kelést, de a másik kezében már ott van a gyógyszer, és amit megsebzett, be is kötözi. És ez az asszony meggyógyul, és misszionáriusként megy vissza azokhoz, akik őt megvetették, és hívja őket Jézushoz.
Vagy Zákeus, akit közutálat vett körül. Ellenségnek tekintették. Római kollaboráns, kiszolgálja az ellenséget. És Jézus nyilvánosan rehabilitálja őt. Nevén szólítja és a tömeg füle hallatára bejelenti, hogy megtiszteli ezt a megvetett embert a látogatásával. Ezzel kezdődik Zákeus gyógyulása, és azzal folytatódik, hogy kárpótolja azokat, akiket becsapott, pedig Jézus erről egy szót sem szól neki.
Emlékezzünk a tetten ért bűnös asszonyra, akinek a bűnét Jézus nem kisebbíti, de az alól az ítélet alól, amivel a vádolói büntetni akarják, kegyelmesen felmenti.
Vagy Pétert említem még. Milyen hihetetlen gyöngédség, gyógyító szeretet van abban, ahogy húsvét után beszél vele Jézus. Nemcsak azt nem mondja neki: ejnye, bejnye, mit csináltál péntek hajnalban, és végképp nem alázza, szégyeníti meg. A három kérdéssel emlékezteti a háromszoros tagadásra. De tudja, hogy azt Péter megbánta, mert keservesen sírt. Megbánt bűnökre pedig soha nem hivatkozik többé, és azok nem választanak el minket tőle, hanem megkapja Péter a feladatát: legeltesd az én juhaimat. Tisztázzák a múltat és egyértelmű lesz a jövője. Mégis tanítvány maradhat. Ez a jézusi lelkület.
Valami ebből jelent meg ennek a pogány századosnak a szívében, és sokkal több megjelenhet belőle a mi szívünkben. Azokhoz is, akikkel nap mint nap érintkezünk, akikkel egy fedél alatt lakunk, vagy egy levegőt szívunk a munkahelyen, sőt még az ellenség iránt is.
Ez a százados nem magát félti Jézustól. Nem azért mondja, hogy ne gyere hozzám, hanem Jézust óvja önmagától, és ez nagyon nagy különbség. Mi sokszor magunkat féltjük Őtőle. Ki ne derüljön a környezetünkben, hogy szimpatizánsai kezdünk lenni Jézusnak. Látványosan ne jöjjön a házunkba. Valahogy titokban csempésznénk be, vagy ha tiszteljük is tisztes távolból, maradjon csak messze, mert még megjegyzés érhet minket Őmiatta. A századosban ennek az ellenkezője volt: nehogy megjegyzésekkel bántsák Őt énmiattam.
2. A második, ami benne van ebben, hogy a maga tisztátalanságától is védi Jézust. Jézus közelében ő tudja, hogy tele van bűnnel. Jézus tiszta és szent, a szent Isten Fia, ő pedig bűnös ember, és a kettő együtt, egy fedél alatt nem tartózkodhat.
Ugyanaz az indulat ez, ami Péterben szólalt meg a nagy halászat után, amikor egész éjszakai hiábavaló erőlködést követően Jézus szavára megtelt a hajójuk hallal, és akkor Péter megdöbbenve ezt mondta: Uram, eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok. Ez nem az udvariasság gesztusa, nem elküldeni akarja magától Jézust. Ő nem mehet el, mert amíg ki nem kötnek, addig a hajóhoz van kötve, de egyszerre a bűnei jutnak eszébe. És mi juttatta eszébe a bűneit? Jézusnak a jósága. Az a nagy fogás, aminek a tanúja volt.
Sokszor nem az ítélet tör össze minket, hanem az a mérhetetlen jóság, az az érthetetlen kegyelem, irgalom, ami a mi Urunkból árad. Az Ő jóságát, szentségét, isteni hatalmát látva döbben rá Péter arra, hogy hiszen én tele vagyok bűnnel, és mi ketten itt egy hajóban? Ez képtelenség!
A százados ugyanerre gondol. Szó szerint úgy van a szövegben: az én fedelem alá ne gyere be. Mi nem szívhatunk egy levegőt, Uram. Hol vagyok én tőled? Te tiszta vagy, nekem pedig nagyon sok a bűnöm. Bűnismerete van ennek az embernek.
És van-e vajon nekünk? Olyan sokszor tapasztalom azt, hogy sokan általánosságban elismerik, még mondják is, hogy mindnyájan gyarlók vagyunk. De ha egy ilyen embernek a konkrét bűneit valaki szóvá meri tenni, kikéri magának és megsértődik. Nincs bűnlátása, bűnismerete. Mások bűneit szívesen elsorolja, de a magáét sokszor nem látja.
Isten különös ajándéka az, amikor egy embernek bűnlátást ad. Amikor annak látja az életében levő bűnöket, aminek Isten. Mert a bűnesetben az történt, hogy kivettük Isten kezéből az értékítéletet és azt mondtuk: ne Ő állapítsa meg, hogy mi jó és mi rossz, meg hogy egyáltalán van jó és rossz, azt majd mi eldöntjük Ő nélküle. Ez a bűnnek a lényege, az Isten elleni lázadás lényege. Majd én eldöntöm, majd én tudom.
Amikor valaki az Úr Jézus közelébe kerül, és az Ő jósága bevilágít az életébe, egyszeriben annak látja a dolgokat, aminek Isten. Az ellene való lázadást lázadásnak. A jót és az igazat jónak és igaznak.
Van-e nekünk bűnlátásunk, bűnismeretünk? Isten ajándéka ez mindig és Jézus azt tanította, hogy a Szentlélek segít el rá mindnyájunkat. „Amikor eljön a Szentlélek — mondja Jézus —, meggyőz titeket bűn, igazság és ítélet tekintetében” (Jn 16,8).
3. De itt még ennél is többről van szó, mert a bűnismeretnél több az önismeret. A bűnismeret azt jelenti: tudom, hogy vannak bűneim. Az önismeret azt jelenti: mindenestől bűnös vagyok. Aki bűnismeretre jut, az el tudja sorolni, hogy milyen rosszakat is szokott tenni. Aki önismeretre jut, az Pál apostollal együtt ezt mondja: tudom, hogy nincsen énbennem, azaz a testemben, semmi jó. Hogy még a legtisztább gesztusainkat is olyan sokszor megfertőzi valami, ami tisztátalan.
A mai napig emlékszem arra, hogy amikor kamasz koromban az Isten világosságába került az életem, és kezdtem látni a dolgokat Isten szemével, az ige világosságában, egyszer mennyire kétségbe ejtett az, hogy ami miatt mások megdicsértek, amögött milyen sok szenny lapul. Megdicsértek, hogy mennyit segítek anyukának, a szomszéd özvegy néninek, korrepetálom az osztálytársaimat, de amikor rádöbbentem arra, hogy emögött hiúság van, én ezt sokszor azért teszem, mert be akarom zsebelni a dicséretet, és ha elmarad, fel vagyok háborodva, és emögött versengés van, hogy engem dicsérjenek, a testvéremet ne. Vagy engem jobban dicsérjenek, mint a többieket. Micsoda szennyes dolog! Kívülről szépnek látszik, de nem tudtam, hogy emögött ez van. Magamat nem ismertem. Most Isten igéjének a világosságában ez kiderült. És ami kiderült, azt vallhatjuk meg bűnbánattal. És amit megvallottunk, arra kapunk bocsánatot, és attól ad a mi Urunk szabadulást.
Van-e nekünk már önismeretünk? Hadd kérdezzem így: mi a véleményed önmagadról? El szoktuk-e ítélni magunkat, amikor Isten ítélete szerint kiderül, hogy valami arra méltó?
Megint csak Péter példáját hadd hozzam, hogy mi a különbség a kétféle ismeret között. Péter éveket eltöltött Jézus közvetlen közelében. A rajongásig szerette Mesterét. Sokszor jó tanácsokat akart neki adni, meg is bírálta. Hitt benne, járt a tengeren az Ő szavára, és mégsem ismerte önmagát. A nagy halászat után rádöbbent, hogy neki vannak bűnei. De hogy ő mindenestől romlott, azt még nem hitte el. Annyira nem, hogy az utolsó vacsorát követően, nagycsütörtök este, amikor Jézus azt mondta: holnap reggelig mindnyájan elhagytok engem és megbotránkoztok bennem, akkor azt mondja Péter: lehet, hogy ezek igen, Uram, de én nem! Én kész vagyok veled, ha kell börtönbe, vagy a halálra is menni. És néhány óra múlva esküvel letagadta, hogy ismeri Jézust. És amikor megszólalt a kakas, eszébe jutott, hogy Jézus ezt előre megmondta. Jézus ismerte őt, de ő nem ismerte magát. Most derült ki, mennyi hitványság lapul a szívében, a rajongó szeretet mögött. És kimenvén onnan, keservesen sírt. Egy kemény férfi.
Mert azon csak sírni lehet, amikor kiderül nemcsak az, hogy szoktam bűnöket elkövetni, hanem az, hogy bűnös vagyok mindenestől. És ezután kerülhet sor arra, hogy valaki bocsánatot, sőt szabadítást kap ezekből a nyomorúságaiból.
Olyan jellemző, a másik evangélium leírja, hogy a kapernaumi százados szolgájának az érdekében a helyi zsinagóga vezetői is közbenjártak Jézusnál. Magyarázzák neki (szinte látjuk magunk előtt, olyan lelkesek): Uram, menj és gyógyítsd meg a szolgáját, mert ez az ember méltó arra, hogy megtegyed neki, mert szereti a népünket, és zsinagógát épített nekünk. Kórusban mondják, hogy ez méltó rá. Ő pedig csendesen azt mondja: Uram, nem vagyok méltó, hogy eljöjjél hozzám. Mert azok csak a tetteit látták, ő pedig önmagát ismerte.
Nem azt mondja: rosszak a cselekedeteim. Én nem vagyok méltó — és ez az ismeret sokkal több. Ebből lehet az igazi gyógyulás.
Olyan sokszor látom azt szomorúan, hogy emberek, akik őszintén érdeklődnek Isten dolgai iránt, éveken, évtizedeken át hallgatják az Ő igéjét, mégis úgy élnek, hogy ez az áttörés nem látható az életükben. Az, hogy Jézus valóban úrrá lett az egész gondolkozásuk, hétköznapi életgyakorlatuk, jellemük felett, hogy igazi, működő, szoros közösségük van az élő Krisztussal, és az áttörés hiányának az oka mindig az, hogy önismeretük még nincs.
Lehet, hogy néha még bűnvalló imádságot is el szoktak mondani, és ez is nagy dolog, ha valaki valamit már lát abból, ami Istennek utálatos az életünkben. De amikor Isten igéje és Szentlelke a szívünk mélyére világít be, és ott a rejtett zugok, bugyrok is világosságba kerülnek, és megjelenti a szívnek tanácsait — ahogy olvassuk —, világosságra hozza a sötétség dolgait, és ebből lesz igazi bűnvallás, és ezt követi az igazi bűnbocsánat és szabadulás, akkor következik be az, hogy valaki igazán Jézus tanítványa lesz. Ettől kezdve mindennél fontosabb neki az: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És ettől kezdve képes is azt cselekedni, mert kapja Isten Szentlelkét.
Mire vagyunk méltóak? Sokszor meglepő, hogy vannak emberek, akik bármi jóra azonnal alkalmasnak és méltónak találnák magukat. Múltkor egy kis közvélemény-kutatást végeztem e tekintetben. Kiderült, hogy sokan egyáltalán nem csodálkoznának, ha most mindjárt előléptetnék, megjutalmaznák, megdicsérnék, valami nagy elismerés érné őt, hiszen ők méltók arra is. Ezzel szemben, amikor a bűneink gyümölcsei beérnek, és a cselekedeteink méltó következményeivel találkozunk, akkor fel vagyunk háborodva. Erre vagyok méltó? Ennél többet érdemelnék emberektől is, meg Istentől is — mondják ezt sokan. Milyen hamisan ítéljük meg magunkat! És milyen világosan látta ez a százados, hogy mire méltó és mire nem. Azok csak mondják kedvesen, hízelgésből, hogy ez méltó, — én tudom, hogy nem vagyok méltó, de azt is tudom, hogy te innen is tudsz segíteni és meggyógyíthatod az én szolgámat.
Mi segít el valakit erre az igazi, helyes, az életünket kiteljesítő önismeretre? A rövidség kedvéért így mondom: ha odatalál egy ember Jézus Krisztus keresztjéhez. Jézus keresztre feszítése előtt azt kiabálta a tömeg: méltó a halálra! De amikor már keresztre feszítették azzal a két rablógyilkossal együtt, akkor elhangzott ott az egyikük ajkán néhány furcsa mondat. Ez az egyik lator kiigazítja a társát, és azt mondja: ne beszélj már olyanokat, amikkel gyalázod a mellettünk levő Mestert, Megváltót, mert mi a bűneink méltó büntetését szenvedjük, Ő pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett. Ezután Jézushoz fordul, hogy könyörüljön rajta, és ezt követően hangzik el ez a mondata Jézusnak: „Még ma velem leszel a Paradicsomban.”
Mert aki elfoglalja az őt megillető méltó helyét, és azt mondja: én megérdemlem a büntetést, mert rászolgáltam, az kap feloldozást és bocsánatot. Aki megalázza magát, azt emeli fel és magasztalja fel Jézus. Aki ki tudja mondani őszintén: Uram, semmi jót nem érdemlek tőled, egyedül kegyelmedben bízom, de abban bízom. Nem vagyok méltó. Az meghallja: megbocsáttattak a te vétkeid, eredj el békességgel.
Engedjük, hogy a szívünk mélyéig hatoljon az igének ez a tanítása! Gondoljuk végig, hogyan állunk ezzel a másokért aggódó figyelmességgel, tapintatossággal, aminek sokszor ára van. Van-e nekünk bűnlátásunk, és van-e nekünk önismeretünk. Ezt lehet kérni, és magamról tudom, hogy Isten az ilyen imádságot meghallgatja.
4. Röviden még arról, mit jelent az úrvacsora alkalmával elhangzó mondat, hogy aki méltatlanul eszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.
Ebben a mondatban egészen másról van szó, mint amiről a most hallott történetben. Sokan arra gondolnak, hogy ez azt jelenti, hogy ha vétkeztem, akkor méltatlan lettem és akkor nem szabad úrvacsoráznom. Egyáltalán nem erről van szó. Itt egy egészen más kifejezést is használ a Szentírás. Nem azt írja itt Pál, amit a százados mond Jézusnak. Az azt jelenti, amiről szó volt: nem tartja magát méltónak. Ez a szó pedig azt jelenti, hogy nem megfelelő módon úrvacsorázik valaki. Tehát nem én vagyok méltatlan, hanem az a mód, ahogy úrvacsorázom nem megfelelő, ezért jobb, ha úgy nem úrvacsorázom.
Mi a megfelelő mód? Azt olvassuk közvetlenül előtte, hogy valahányszor úrvacsoráztok, az Úrnak halálát hirdessétek. Vagyis megfelelően az úrvacsorázik, aki tudja, hogy Jézusnak azért kellett meghalnia ártatlanul, mert én olyan sok bűnnel provokáltam Istent, rám várna a halálos ítélet; mivel azonban Ő helyettem is elszenvedte ezt az ítéletet, Isten engem már nem ítél halálra. Tehát az őszinte bűnbánat és a Jézus halálának erejébe vetett igazi személyes hit (hogy az énrám is érvényes), ez a kettő kell ahhoz, hogy valaki megfelelő módon úrvacsorázzék. Ha nem így úrvacsorázik, akkor nemcsak hogy nincs értelme számára az úrvacsorának, hanem csak szaporítja a bűneit, mert egy komoly, egyértelmű, szent cselekménnyel komolytalanul, felszínesen akar élni. Nem megfelelő módon.
Aki megsértődik, ha ráolvassák a bűneit, ne úrvacsorázzék, mert nincs mire bocsánatot kérnie. Aki tud sírni a bűnei felett, az jöjjön bizalommal. A legutóbbi úrvacsora alkalmával mondta valaki: képzelje el, még ma reggel is összevesztünk otthon. Mindnyájan készültünk az úrasztalához, és valami apróságon kipattant a vita, úgy szégyellem magam. Ugye, mi most nem úrvacsorázhatunk? Ez attól függ, hogy szégyelli-e magát és bocsánatot kér-e Istentől, vagy azt mondja: ez a legjobb családban is előfordul, éppen vasárnap reggel történt, mert akkor vagyunk otthon mindnyájan, akkor tudunk összeveszni. Így ne úrvacsorázzék. Ha fáj neki, és bocsánatot kér rá, és azt mondja: Uram, könyörülj rajtunk, hogy se vasárnap, se hétköznap, akárhányan vagyunk is otthon, ne marjuk egymást, hanem szeressük egymást, akkor úrvacsorázzék. Akkor megfelelő módon jön: bűnbánattal és hittel. Enélkül ítéletet eszik és iszik magának.
Vagyis összekapcsolva a két dolgot: aki a kapernaumi százados lelkületével jön úrvacsorázni, és azt mondja: Uram, nem vagyok méltó, de egyedül tőled várok segítséget, az jöjjön, mert az megfelelő módon, vagyis méltóképpen fog úrvacsorázni.
Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljük el a 477. ének 4-5. versét:

Méltók vagyunk, hogy kárhozatban hagyj,
De te, Uram, jó és irgalmas vagy,
Minden megtérőkhöz kegyelmed nagy;
Kérünk, abba minket is béfogadj.

Szent Fiadnak kiontatott vére
Lett lelkünknek váltsága és bére,
Tekints, kérünk, az Ő érdemére.
Bűneinkért ne vonj ítéletre.

A Máté evangéliuma olvasása közben a napokban kerül elénk ez a jól ismert történet. Egyetlen mondatát szeretném ma este különösen hangsúlyozni, ezen keresztül hadd érkezzék meg a szívünkhöz Isten üzenete.
A történet röviden arról szól, hogy a megszálló római hadseregnek egy magas rangú tisztje egyszer Jézushoz fordult a kérésével. Egyik szolgája lett súlyos beteg, és kérte a Megváltót, hogy gyógyítsa meg. Jézus pedig isteni hatalmával meggyógyította a szolgát. Ennyi a történet, de vannak benne olyan részletek, amiknek minden szava beszédes, és fontos igei üzeneteket közvetít a számunkra. Most csak arra figyeljünk: mikor ment ez a százados Jézushoz, és hogyan terjesztette elő a kérését, hogyan tekintett Jézusra, és hogyan tekintett a beteg szolgájára.
Mikor ment oda? Néha egyszerű bibliai megállapítások mögött is fontos üzenetek húzódnak meg.
„Amikor Jézus Kapernaumba érkezett, odament hozzá egy százados, és kérte…” Magától értetődik ez, és mégis sokszor elfeledkezünk az ilyen egyszerű összefüggésekről: akkor ment oda Jézushoz, amikor Jézus ott volt. Nem mindig tartózkodott Jézus Kapernaumban. Most azonban, amikor megérkezett, azonnal felkereste a százados és előadta a kérését. Élt a lehetőséggel. Megragadta az alkalmat.
A Biblia többször figyelmeztet arra, amit Pál apostol így fogalmaz: az alkalmakat áron is megvegyétek, mert a napok gonoszok (Ef 5,16).
Mit jelent, hogy a napok gonoszok? Azt jelenti, hogy nem ismétlődnek vég nélkül. Az ördög el akarja hitetni velünk, hogy nyugodtan elhalaszthatjuk a döntéseink megvalósítását későbbre is, hiszen lesz még arra alkalom. Honnan tudjuk? Egyáltalán nem bizonyos, hogy mindenre lesz még sok alkalom. És a sok az hány? És melyik lesz az utolsó? És azt ki mondja meg?
Józanul számolnunk kell ezzel, mert az alkalom: minősített idő. Amikor az időben megjelenik valami isteni tartalom. Ilyenkor van, hogy néhány perc alatt több történik velünk, mint máskor esztendők alatt. Néhány másodperc vagy perc alatt olyasmit adhat, vagy mondhat Isten, ami kihat az egész életünkre. Más megvilágításba helyezi a múltunkat, és bevilágítja az egész jövőnket. Ezek az alkalmak ritkán ismétlődnek.
A Jób könyvében van ez a nagyon elgondolkoztató mondat: az Isten szól kétszer vagy háromszor, utána elhallgat. Ez a kettő meg a három nem abszolút szám, csak arra figyelmeztet, hogy nem szól vég nélkül. Isten nagyon kegyelmes és nagyon türelmes. Sokszor elkészíti a lehetőséget arra, hogy megváltozzék az életünk, hogy lezárjunk szakaszokat, hogy valóban újat kezdjünk vele, hogy vele kezdjünk újat, de ezek az alkalmak nem ismétlődnek vég nélkül. Boldog ember az, aki megragadja az alkalmakat.
A múltkor mondta el valaki boldogan, hogy egy régebbi félreértés miatt az egyik hozzá közelálló ismerősével feszült helyzetbe került. Olyan udvarias hűvösség jellemezte attól kezdve a kapcsolatukat, mintha nem lett volna bántó az, ami akkor történt. Őt azonban ez bántotta, s arra gondolt, hogy mihelyt lehet, ezt tisztázni kell. Egészen váratlanul találkoztak egy hivatalos helyiség előszobájában, ahol azonban mindkettőjüknek várakozniuk kellett. Ő úgy volt vele: illendő vagy nem illendő ilyen helyen beszélni, ő ezt előhozza, és a maga részéről bocsánatot kért azért, amivel ténylegesen megbántotta, még azért is, amit csak neki tulajdonítottak. Lett ebből egy nagyon jó beszélgetés, és ezt a beszélgetést sok áldás követte utána.
Másnap hallottam szomorúan a következőt: valaki nagyon megbántotta az édesanyját, aki vidéken él, és elhatározta, ha legközelebb hazautazik, tisztázza vele és bocsánatot kér. Ott akkor mindenféle rokonok voltak, meg sok mindent kellett segíteni, majd legközelebb. Amikor legközelebb lement ugyanezzel az elhatározással, megint közbejött sokféle akadály. Majd legközelebb. És a visszautazása után néhány nappal kapta a hírt: az édesanyja meghalt.
A napok gonoszok és a jó alkalmat áron is meg kell venni. Mai igénk egyebek között erre is figyelmeztet minket.
Eszembe jutott a betániai Mária, aki akkor, amikor Jézus egyszer Jeruzsálembe ment és a Jeruzsálem elővárosaként szolgáló Betániában betért kedves barátaihoz, meglátogatta Lázárt, Máriát, Mártát, akkor Mária nem törődött semmivel. Azt olvassuk: leült Jézus lábaihoz és hallgatta Őt, pedig nem tudta, hogy utoljára van náluk Jézus. Akkor ment utoljára Jeruzsálembe. Ez az útja már a keresztre vezetett. Ő ezt nem tudhatta, de ez számára alkalom volt, mindennél fontosabb hallgatni a Mestert. Márta pedig törte magát közben és dohogott, hogy nem segít a nővére a munkában.
Érzékenyen kell figyelnünk Istenre, hogy mikor minek van az ideje, és milyen alkalmakat készít Ő, amik esetleg nem ismétlődnek, de amiket ha megragadunk, úgy meggazdagodik az életünk általa, hogy utána hosszú ideig magasztaljuk ezért Istent.
Hol lehet ma Jézushoz folyamodni? Hol lehet Őt megtalálni, mik azok az alkalmak, amikor kiváltképpen találkozhat valaki vele? Azt mondja egy helyen, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. Aztán tudjuk, hogy ahol az Ő igéje hangzik, ott bármikor megtörténhet a csoda, hogy a róla hangzó emberi beszéd az önmagáról való bizonyságtételévé válik, és így érkezik meg egy ember szívéhez.
Ez a csendes óra is ilyen kiváltképpen való alkalom. Boldog ember, aki arra használja, amire ezt Isten adta nekünk.
Azt is hadd hangsúlyozzam még ebből az egyszerű mondatból, hogy ez a százados egyenesen Jézushoz ment. Nem a tanítványainál érdeklődött. Nem érte be azzal, amit hallott Jézusról, vele magával akart találkozni.
Eszembe jutott egy volt évfolyamtársam története. Elhanyagolta a fogait, aztán egyre jobban fájt, és elhatározta, hogy ha a vizsgaidő végére érünk, akkor elmegy és fogorvosi segítséget kér. Így is történt, és minden délután eltűnt, vacsorára megérkezett. Egy idő után megkérdeztük, hol tart már a dolog, hány foga van már rendben. Kiderült, hogy egy sem. Mégpedig azért nem, mert a fájós fogaknak az a szokásuk, hogy az orvosi váróban csökken vagy elmúlik a fájdalom, és ő annyira félt a fogorvosi széktől, hogy visszafordult többször a váróból. Eljárt naponta a rossz fogaival az orvosi váróban olvasni. Ebből nyilvánvalóan nem lett gyógyulás.
Ó de sok vallásos ember játssza ezt! Eljár a „váróba”, még a templomba is elmegy, csak a szívét nem nyitja ki egészen a gyógyító Krisztus igéje előtt. Jézust magát nem szólítja meg. Beéri a róla szóló tanítással.
Az egyik gyülekezetben, ahol szolgáltam, volt valaki, aki minden alkalommal kedvesen odajött istentisztelet után: köszönöm a szép tanítást. Egyszer meg kellett neki mondanom, hogy itt nem tanításról van szó. Jézus nekünk nemcsak tanítást ad, hanem indítást, mozgósítani akar. Ha egyszer azt mondaná, hogy amit a múltkor hallottam, azt megcselekedtem, ettől megváltozna az élete. A szép tanítások nem változtatták meg, egyforma maradt: kedves, vallásos, hitetlen ember maradt mindaddig, amíg ismertem.
Jézus minket mozgósítani akar, változásra serkent mindig. Leleplez és indít. Ígéreteket ad. Mozgásba hozza az ember életét. De Őhozzá, egészen hozzá kell menni.
Hogyan tekintett ez a százados Jézusra?
Nagyon sokat elárul róla az, ahogy megszólítja. Azt mondja: Uram. Ez kétszeresen is meglepő. Egyrészt azért, mert az ő ura, kyriosa a császár volt. Ezek szerint Jézust legalább a császárral egyenrangúnak vagy még felette való hatalomnak tekintette. Másrészt jó felfigyelnünk arra, hogy a farizeusok és az írástudók soha nem szólították Jézust így: Uram. Mindig azt mondták: Mester. Csak a tanításai érdekelték őket, azok is azért, hol lehet belekötni. Jézus személyét, a vele való személyes találkozást nem keresték, és főleg nem ismerték el parancsolónak maguk felett.
Ez az ember azt mondja Jézusnak: Uram. Ez hitvallásszámba ment. Nyomon követhetjük az evangéliumokban, hogy ki és mikor szólította meg Jézust így. Két jól ismert jelenetre emlékeztetek.
A nagy halfogás után Péter teljes megdöbbenésében azt mondja Jézusnak: Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok! Előtte, amikor oktatja Jézust, akkor Mesternek szólítja ő is. Mester, csak nem kívánod, hogy világos nappal halásszunk, amikor éjszaka kell. Látszik, hogy nem értesz hozzá, nem vagy szakember. Lehetetlent kívánsz, kinevettetsz engem a kollégák előtt. Ott „Mester”, ott ő oktatja Jézust. A végén azt mondja: Uram. Megváltozik a Jézushoz való viszonya.
Vagy Tamás, aki a tanítványtársait kioktatja, hogy képtelenséget ne állítsanak, hogy Jézus feltámadt. De amikor a feltámadott Jézus az ő kedvéért egy hét múlva ismét eljön, akkor azt mondja: én Uram és én Istenem.
Ez hitvallás volt a kapernaumi százados ajkán is. Úrnak tekinti Jézust.
És nem szép az, amilyen egyszerű, gyakorlati módon magyarázza ezt meg magának? Azt mondja: Uram, tudom, miről van szó, és ezért jövök hozzád. Nekem is vannak beosztottjaim, és azt mondom nekik katonás módon: odamész! — az odamegy. Amannak azt mondom: idejössz — és idejön. Te parancsolsz a betegségnek, és az elmegy. Ez nagyon egyszerű, Uram. Mivel tudom, hogy te Úr vagy minden felett. — Ezért jön Jézushoz, és ezzel a bizalommal jön hozzá.
Ilyennek ismerjük-e mi a Megváltónkat? Olyan sok imádságunkban ott van a tétovaság, a bizonytalanság. Egyáltalán érdemes volt-e ezt elmondani, tud-e Ő kezdeni valamit ezzel a nagyon súlyos problémával, mert a mienk mindig súlyosabb, mint mindenki másé. Vajon lehetséges-e, vajon hallja-e, vajon akarja-e? Tele vagyunk kérdésekkel. Ennek az embernek nem volt kérdéses, hogy Jézus segíteni tud. Ezért szólítja meg így. Mikor volt az életünkben ilyen, hogy Ő mondott valamit, és mi tettük? Azt mondta: odamész — és odamentem. Úr-e Jézus a számunkra?
És hogy beszél a szolgájáról? Ez különösen kedves részlet. Tudniillik az a görög szó, ami itt van az eredeti szövegben, jelent szolgát is, meg gyermeket is. Van egy másik szó, amelyik csak szolgát jelent, és amikor a százados később erről beszél, hogy az egyik szolgámnak mondom: menj oda, odamegy, akkor ezt a szót használja. Az csak szolga. De van egy kettős jelentésű szó, amelyik nemcsak szolgát jelent, hanem azt is, hogy fiam, fiacskám. (Az első főnököm szólított így bennünket mindig. Két segédlelkész volt mellette, ő idős volt, és fiacskámnak szólított minket. Aztán, ha megérdemeltük, megszidott, és magyarul megmondta a hibáinkat, de végtelenül szeretett.) Nos, itt ez a szó szerepel: az én fiacskám otthon bénán fekszik, és nagyon szenved.
Ez egyáltalán nem volt természetes abban az időben, hogy egy százados, centúrió, ami nagyon magas rang volt a római hadseregben, így gondoskodjék egy szolgájáról, hogy szinte a fiának tekinti, és személyesen közbenjár a gyógyulásáért. Ennek az embernek volt szíve, nem volt közönyös.
Mi ma nagyon közömbös világban élünk. Önvédelemből is sokan közömbösekké válnak. Egyre kockázatosabb egymáson segíteni, beleavatkozni a bajba kerültnek a dolgába. Egyre fáradtabbak is vagyunk, mindenkinek elég a maga baja. Jó lenne, ha megmelegítené a szívünket ez a megszólítás itt: az én fiacskám, az én gyermekem. Nyugodtan gondolkozhatott volna ez a százados úgy is, hogy több szolgája is van, az, hogy eggyel több vagy kevesebb végzi a munkát, kit izgat? Magánügy, hogy ő most beteg. Egyáltalán neki okoz gondot, hogy kiesik a munkából. Fel is háborodhatott volna. Vagy gondolkozhatna így: fiatal, majd kiheveri, túl lesz rajta, ne csináljunk belőle problémát. De ha nála otthon valaki szenved, az neki probléma. Akkor is, ha se rokona, se boldog őse, sem a gyermeke. Jellemző-e ez a lelki érzékenység mireánk?
Itt kerül egymás mellé ez a két szó, és erről szeretnék még röviden mondani valamit. Ahogy Jézus elé megy, azt mondja: Uram, otthon… Elmondja, hogy mi van otthon. Most éppen baj van.
Uram, otthon… Mi van nálunk otthon? Sokféle válasz szokott elhangozni erre, hogy ha valaki egyáltalán meg meri kérdezni. Van, aki azt mondja: ilyet nem illik kérdezni. Ha durvább, azt mondja: mi köze hozzá. Vagy legyint, és azt mondja: azon úgy sem lehet már változtatni, jobb arról nem beszélni.
Egyáltalán otthon-e az, ahol lakunk, vagy csak lakás? Mindenki jól érzi-e ott magát? Otthon van-e ott az Úr Jézus? Szoktunk vele beszélgetni? Van kulcsa a lakásunkhoz? Bejöhet akármikor? Közbeszólhat a beszélgetésbe? És ez egészen természetes? Szoktunk róla beszélgetni? Szoktunk vele beszélgetni közösen is, nemcsak egymás háta mögött? Uram, otthon…
Van, aki azt mondja: persze, a legjobb otthonban is vannak feszültségek, de mi mindig ki szoktunk békülni. Vagy elhangzik a gyakran hallható válasz: úgy döntöttünk, hogy a gyerekekre való tekintettel mégis együtt maradunk. — Nem szeretnék ilyen otthonban élni. Mi van otthon?
A Biblia több olyan jelenetet vetít elénk, amiből kiderül, hogy Istennek nagyon fontos, hogy mi van otthon. Többször láttam már azt, hogy egy ember igazi lelki megújulása azzal kezdődik, amikor úgy mint ez a százados, odamegy Jézushoz és elmondja neki, mi van otthon. Mert fájni kezd valakinek a másik fájdalma. Nem a százados volt beteg. Azért megy Jézushoz, mert az ő szolgája otthon fekszik, és nagy kínjai vannak, és ő együtt érez a szenvedővel.
Próbáltam behelyettesíteni, és eszembe jutottak nagyon személyes vallomások. Ő azt mondja: Uram, az én szolgám otthon bénán fekszik, és nagyon szenved. — Uram, az én szüleim otthon… egyre fogy az erejük, és egyre fogy az idejük. Nekem még sosem jutott eszembe, hogy van-e üdvösségük — mondta a múltkor valaki. Uram, ott kárhoznak el mellettem a szüleim, miközben én állítólag hívő ember vagyok? Nekem ez nem fáj? Soha nem beszéltem nekik rólad. Miért? A legfontosabbról még nem volt szó. A temetésük után lesz majd lelkifurdalásom, hogy mit mulasztottam el, amit már nem lehet pótolni. Uram, az én szüleim otthon nagy kínokat szenvednek.
Valaki mondta a múltkor: a feleségem otthon… Rám bízta magát és tönkrement mellettem. Sőt azt kell mondanom — egészítette ki —, hogy miattam. Mert mindig csak magamról beszéltem. Mindig csak az én sikereim és gondjaim voltak fontosak. Évek óta sose érdekelt őszintén, hogy mi van vele. Lehet ezen még segíteni? Olyan jó volt, hogy utána ő maga mondta ezt el az Úr Jézusnak, és lehetett rajta segíteni. A felesége tudná elmondani, hogyan. De ehhez az kellett, hogy végre fájjon neki ami a másiknak fáj, és Jézusnak mondja el.
Uram, az én férjem otthon… Olyan mogorva és hallgatag, pedig nem ilyen volt ám. Nem a gondok tették ilyenné. Pusztán a gondok miatt nem válik ilyenné senki. Annak más oka is van. Lehet ezen segíteni? Ha valaki Jézusnak mondja el, akkor lehet.
A gyerekeink? Ő is azt mondja: fiacskám. Uram, a gyerekeim otthon… Azt hittem — mondta a múltkor valaki —, hogy mindent megadtam nekik. Csak éppen apjuk meg anyjuk nincs. Igyekszünk őket ruházni, a jövőjükről gondoskodni, de a lelkével sosem törődtem. Látott-e a gyereked otthon imádkozni téged? Hallott-e Jézusról beszélni? Miért nem? Nincs lelke a gyerekünknek? Vagy az ennyire nem fontos, ennyire elhanyagolható? Nem attól függne még a testi állapota is, hogy a lelke kap táplálékot?
Nem sorolom tovább, még csak ezt említem: Uram, az én lelkem otthon bénán fekszik. Lebénult, mert soha nem gyakorlatozik, semmire nem használom. Mindig elzavarom, ha jelentkezik és követelne valami ennivalót. Nem kap enni a lelkem. Jézus azt mondta: nemcsak kenyérrel él az, aki igazán ember, hanem minden igével is, ami Isten szájából származik. Csak a bendőjét bármely élőlény megtölti. Aki ember, annak lelke is van, csak lehet, hogy béna lett, mert soha nem kap táplálékot.
Jó lenne, ha megtanulnánk ettől a pogány századostól (aki azért nem volt egészen pogány, mert azt olvassuk a másik evangéliumban, hogy zsinagógát építtetett Kapernaumban, tehát az élő Istent kereste, és valamennyire már ismerhette is), hogy fájjon nekünk az, ami bárkinek otthon fáj, és menjünk oda egyenest Jézushoz, és egészen Jézushoz, és neki mondjuk el.
Mert Jézus válasza mindig ez (erről, ha Isten segít, a jövő vasárnap beszélünk): elmegyek és meggyógyítom. Olyan egyszerű, nem? Pedig nem is kérte, csak feltárta Jézus előtt, hogy mi van otthon. És kérés nélkül is micsoda készség van emögött! Elmegyek és meggyógyítom.
Az utolsó mondat így hangzott: Meggyógyult a szolga még abban az órában.
Ne mondjunk le arról, hogy ha bárkinek bármi fáj otthon, bármit, bárhogyan elrontottunk, elmulasztottunk, azt Jézus Krisztus tudja pótolni, helyrehozni, helyette újat teremteni, valami mondva csinált helyett az igazival megajándékozni bennünket, — ne mondjunk le erről. De ehhez oda kell menni hozzá. Nemcsak vágyakozni, elmélkedni, jónak tartani, hanem ezt el kell mondani neki, így, mint ez a százados. Egyszerűen, röviden, konkrétan, ezzel a bizonyossággal, hogy Ő ma is Úr mindenek felett. Isteni teljhatalommal és érthetetlen szeretetével bármit meg tud tenni és adni, amit hittel kérünk.
Jó lenne, ha még ma kiáltanánk hozzá és elmondanánk neki azt, amiben az Ő segítségét kérjük. Nem kell ötleteket adni neki. Egyedül Ő tudja, hogy mi lesz az igazi segítség rajtunk. Tőlünk csak ezt az egyszerű őszinteséget és benne vetett bizalmat várja.
Mivel Ő megígérte, hogy ha ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, ott van. Hiszem, hogy most is itt van. Javaslom, hogy egy-két percig maradjunk csendben, és aki tényleg el akarja neki mondani, hogy mi van otthon, és mit bízna rá, az ebben a csendben, magában mondja el, és utána közösen is imádkozunk.

Húsvétig bibliaolvasó kalauzunk szerint a Máté evangéliumát fogjuk olvasni, és fontos, hogy a régi igazságok is új fényben ragyogjanak fel, és új ismereteket is szerezzünk. Kapjunk Istentől új kijelentést, talán sokszor olvasott és jól ismert igeszakaszokon keresztül is.
Jó lenne, ha szép nagy felfedezés lenne számunkra, amikor most újra elolvassuk ezt az evangéliumot. Azért gondoltam arra, hogy amíg az elején tartunk, egy kicsit az egész evangéliumról hadd legyen szó, hogy legyen jobb rálátásunk az egészre. Lássuk ennek a célját és a legfőbb jellemvonásait.
Egész röviden arról, hogy ki írta ezt az evangéliumot. Elrejti magát és egyetlen mondatot ír a szerző önmagáról, amikor ezt olvassuk: „Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert ülni a vámnál, akit Máténak hívtak, és így szólt hozzá: „Kövess engem!” Az felkelt, és követte Őt.” (Mt 9,9).
Mindössze ennyit ír magáról szerényen Máté, és ezen már elcsodálkozhatunk, hogy Isten egy ilyen embert is beválasztott, befogadott a tanítványi körbe, hiszen aki vámszedő volt, az a megszálló római hatalomnak dolgozott — ahogy idegen szóval mondani szokták: kollaboráns volt —, abból élt, hogy nekik szedte az adót a saját népének a fiaitól. Éppen ezért megvetették a vámszedőket. Jézus egy ilyet is beválaszt, de új nevet adott neki. Megváltoztatta az eredeti nevét és megváltoztatta a jellemét is, és Máté lett az, aki később leírta mindazt, amit szemtanúként és fültanúként látott és hallott Jézus mellett.
(Megjegyzem, hogy a XIX. században virágzott racionalista liberális teológia mindent megkérdőjelezett, amiről a Biblia szól. Így ezt is kétségbe vonták, hogy a Máté evangéliumát Máté írta. Még azt is, hogy volt egy ilyen nevű tanítványa Jézusnak. Némelyek még azt is, hogy Jézus egyáltalán volt, nem beszélve arról, hogy van, mert Ő él és uralkodik örökkön örökké. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy időnként vannak ilyen erősen kételkedő korszakok, mi is ehhez hasonlóban élünk most. Annál nagyobb öröm az nekünk, hogy részben a régészet, az ásatások, részben a nyelvészet sorra bizonyítja a kétségbe vont tényeket, hogy valóban úgy van, ahogy a Biblia írja. Megbízható könyv a Szentírás még ilyen szempontból is, nem beszélve arról, hogy maga Isten szólítja meg azokat, akik azt hittel olvassák).
A Máté evangéliuma tanúsága szerint Máté írta ezt az evangéliumot, és ez megnyugtathat minket, hogy a szemtanú hitelességével írta le ezeket.
Kiknek írta? Ha ezt tudjuk, akkor egy sor benne leírt történetet jobban fogunk érteni. Egészen nyilvánvaló az az evangéliumból is, meg az I. század végén és a II. században keletkezett történetírók munkáiból is, hogy zsidóknak írta. Az Ő népe fiait akarta Jézushoz vezetni. Zsidóknak, illetve zsidókból lett keresztyéneknek írta ezt az evangéliumot. Ez a magyarázata annak, hogy tele van ószövetségi idézettel: Amint megírta Ézsaiás, — ez az ige teljesedett be az Úr Jézusnak ebben meg ebben a cselekedetében. „Ez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott” — és akkor idézi az Ószövetségből pontosan.
Mi egy olyan görög Bibliából tanultunk és olvastuk az Újszövetséget a Teológián, amiben az ószövetségi idézetek vastag betűvel voltak nyomtatva. A Máté evangéliumának nincs olyan oldala, ahol több sor ne lenne vastagon nyomtatva. Lukácsban alig van. Miért? Mert Lukács pogányoknak írta az evangéliumot. Ugyanazt írták le ketten, de nem mindegy, hogy kiknek szánják. Annak legyen érthető, akinek elmondom.
Tíz éves segédlelkészi szolgálatom alatt minden vasárnap tarthattam gyerek-istentiszteletet. Ugyanazt a bibliai történetet és bibliai üzenetet egészen másként kellett megfogalmaznom gyermekeknek, mint utána egy kis idővel később a felnőtteknek.
Itt is erről van szó. Ostobaság ilyen különbségekre azt mondani, hogy ellentmondás van a Bibliában. Az egyik az egyik csoport számára akarta érthetően elmondani, a másik a másiknak. Ugyanazt mondják, de hogy ugyanazt értsék rajta, ezért másként kellett megfogalmazniuk. Ezért hivatkozik Máté állandóan az Ószövetségre, mert akiknek ő Jézust be akarta mutatni, azoknak a Bibliája az Ószövetség volt.
A pogányoknak hiába írta volna Lukács, hogy meg van írva az Ézsaiás könyvében, ez teljesedett be Jézus életében, ezért higgyétek el. Azt sem tudták, mi az az Ószövetség, ki az az Ézsaiás, miért érv ez, hogy az teljesedett be. De egy zsidó vallásos ember számára ez sokat nyomott a latban. Ézsaiásnál megvan? Tényleg szó szerint beteljesedett. Nahát! És amikor ez sokszor megtörténik, ez nem lehet véletlen. Ezen elgondolkoztak az evangélium olvasói, vagy akiknek felolvasták. Ez meggyőző érv volt a számukra. Ahogy a próféták megjövendölték, az lett valóság a názáreti Jézus életében. Akkor alighanem Ő lesz a Messiás. Először csak elgondolkoztak rajta, aztán Isten Szentlelke bizonyosságra segítette őket.
Ezért nem magyarázza meg Máté azt, amit Lukács meg János megmagyaráz. Például a zsidó vallási szokásokat. Ő csak utal arra, hogy a kézmosásokról mi volt Jézusnak a véleménye. Mindenki tudta, hogy az mit jelent. Vagy az imaszíjat is csak megemlíti, és nem magyarázza, hogy mi az, mire használták, és mi ennek ott a jelentősége. Sőt némely arám szót nem is fordít le görögre.
A Hegyi beszédben olvassuk ezt, hogy aki azt mondja a másiknak: ráka, az olyan, mintha megölte volna. Méltó a gyehenna tüzére. Ez olyan becsületsértő, a másikat semmibe vevő kifejezés volt, amit minden zsidó ember tudott. Ha nagyon csúnyán mondanánk ezt: te semmi ember vagy, te hitvány vagy. Rongy ember vagy. Ezt jelentette a ráka. De nem kell magyarázni, mert mindenki értette. Lukács nem használ ilyen szavakat, mert azt hosszasan magyarázni kellene, és semmit sem vinne előbbre. Ő ugyanezt másként fogalmazza meg.
Nem véletlen az a különbség sem, hogy Máté következetesen azt írja: mennyek országa. Lukács azt mondja: Isten országa. Miért? Mert egy zsidó ember nem vette ajkára Isten nevét. Akkor ne használjuk mi se, ne hozzuk őt nehéz helyzetbe. Mondjuk azt: mennyek országa. Ugyanazt jelenti.
Máté azt mondja: Galileai tenger. Lukács úgy nevezi: Genezáret tava. Mert ez volt az általánosan elterjedt földrajzi neve, meg nem tenger az, csak egy kis tavacska, de némi öntudattal szívesen használták az ott lakók a tenger kifejezést, és mivel Galileában volt, az a Galileai tenger. Kicsit odébb a Földközi tenger a „nagy tenger”. Máté következetesen így, Lukács következetesen úgy, és ennek megint az az értelme, hogy mindenki ugyanarra gondoljon. A görög, a pogány azt értette: Genezáret tava. Azt tudta, hol van. Galileai tenger, mi az?
Nos, ezek apróságok, de nem árt, ha tudjuk, hogy Isten Lelke úgy vezette a szentírókat, hogy akikhez küldte őket Isten, azoknak a nyelvén mondják el számukra érthetően azt, ami fontos.
Az sem véletlen, hogy Máté többször említi, hogy Jézus elsősorban Izráel népe elveszett fiaihoz küldetett. De azért nem elfogult, és nem zárja ki a pogányokat sem az üdvösségből, mert a Máté evangéliumában van a kapernaumi százados története. Egy pogány százados zsinagógát épített Kapernaumban. Meg a másik százados Jézus keresztjénél, aki azt mondja: bizony, ez az ember Isten Fia volt. Meg a kananeusi asszony története, aki addig könyörög Jézusnak, míg Jézus szeretettel megkönyörül rajta pogány létére is, és meggyógyítja a leányát.
Tehát nem lesz azért szűkebb a látóköre az evangéliumnak. Beleférnek a pogányok is, de mint ahogy a valóság is így volt, hangsúlyozza Máté, hogy elsősorban Isten népéhez küldetett Jézus.
A Máté evangéliuma tehát még a helyét tekintve is szép összekötő láncszem az Ószövetség és az Újszövetség között. Az Ószövetségre hivatkozva az újszövetségi evangéliumot, a Jézusról szóló örömhírt fogalmazza meg. Nyugodtan mondhatnánk, hogy mivel az Ószövetség tele van az eljövendő Szabadítóra, a Messiásra vonatkozó ígéretekkel, az Ószövetségben soksok nyíl mutat előre, hogy jön, jön a megígért Szabadító. A Máté evangéliumában pedig soksok nyíl visszafelé, hogy eljött, megérkezett, beteljesedett az ígéret.
Ezzel máris elmondtam, hogy a Máté evangéliuma elsősorban és mindenek felett Jézus Krisztus személyéről szó. Mégpedig úgy, hogy azt a zsidó olvasók vagy hallgatók megismerhessék, hogy ki ez a Jézus, és ráismerjenek arra, hogy Ő az, akit az Ószövetség, az ő szent Bibliájuk megjövendölt. És különösen három dolgot hangsúlyoz Jézusról: a názáreti Jézus a megígért Messiás, ez a Jézus teljhatalmú királyként van itt, és ez a Jézus Izráel tanítója, de az egész emberiség legfőbb Tanítója is.
a) Jézus a Messiás, görög szóval: Krisztus, magyarul: Felkent. Mi az, hogy Felkent? Az ókori Izráelben a három legfőbb tisztségre olajjal kenték fel a tisztségviselőket, amikor beiktatták hivatalukba. A királyt, a főpapot és a prófétát, amikor elkezdte a munkáját, olajjal kenték fel, ami azt jelentette, hogy a legdrágább árucikket, az olajat, amit egyébként is Isten áldásának tekintettek, és amiből minden cseppért kár volt, a hajára öntötték úgy, hogy egy kicsit még le is csurgott. (A 133. zsoltár mondja, hogy Áron szakállán is lecsurgott, amikor főpappá szentelték.) Ez azt jelentette, hogy amikor ebből a legdrágább dologból ilyen felesleges bőséggel öntünk rád, Isten minden áldását kívánjuk életedre, mert ha te jó király, jó főpap, jó próféta leszel, az az egész népnek használ. Egy áldáskívánás kifejezése volt ez. Szimbolikus cselekmény. A Máté evangéliuma emlékeztet arra, hogy Jézus Krisztus a mi főpapunk, prófétánk és királyunk. (Majd erről még részletesebben is szeretnék szólni).
De Máté unos-untig hangsúlyozza, hogy a reá vonatkozó ígéret, pontosabban az erre vonatkozó ígéretek teljesedtek be az Ő életében. Ő az, akit megígért ez meg ez a próféta. Kezdve mindjárt a bűnesettől (1Móz 3,15). Ez a legelső jövendölés, hogy a bűn rontása után már tudhatja az ember, hogy eljön majd valamikor a Szabadító, az asszony magva, aki a kígyó fejére tapos. — Ez az első jövendölés az eljövendő Szabadítóról. Aztán ismerjük a Bálám jövendölését, aztán a próféták mind mondtak valamit: egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk és az uralom az ő vállán lesz, és örökkévaló királysága lesz. „Íme, a szűz fogan méhében és szül fiút, és nevezik Immánuelnek, ami azt jelenti: velünk az Isten.” Mikeás még azt is megjövendölte, hogy Betlehemben fog megszületni. Zakariás részletesen leírja, hogy amikor majd bevonul mint király a szent városba, egy szamár hátán fog bevonulni. Nem harcos Messiás és Szabadító lesz. Mindez Jézus életében pontosan beteljesedett.
Jézus tehát a Messiás. Ez Máténak a hitvallása. Az első mondata már ezt a főtémát pendíti meg: Jézus Krisztusnak, a Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségkönyve. Mindenki úgy várta Őt, mint Dávid késői utódát. A nagy királynak egy még nagyobb Király lesz a késői utóda, s ennek a királynak egészen egyedülálló hatalma lesz: isteni teljhatalommal szolgál majd itt a földön. Jézus erre utal, amikor mennybemenetelekor mintegy utolsó mondatban emlékezteti tanítványait: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18).
Beteljesedtek tehát az ószövetségi ígéretek, és amikor Keresztelő János a börtönben sejtve, hogy ki fogják végezni, bizonyos akar lenni abban, hogy Jézus-e a Messiás, vagy neki még lesz valami feladata, hogy az eljövendő Messiás útját készítse, két tanítványát elküldi Jézushoz: te vagy az, akit vártunk, vagy még várnunk kell valakire? — akkor Jézus nem bizonygatja neki, hogy én vagyok, hanem ezt üzeni: mondjátok meg Jánosnak: a vakok látnak, a sánták járnak, a siketek hallanak, a leprások megtisztulnak, és boldog, aki énbennem nem kételkedik (Mt 11,6).
Mérhetetlen szeretet, gyöngédség, megértés van ebben. Nem azt üzeni, hogy nem szégyelled magad, te nagy próféta, hogy abban kételkedsz, amit te hirdettél másoknak? Nem! Ez a lelkület Jézustól mindig távol állt. Ő tudta, hogy milyen lelkiállapotban van most Keresztelő János. Ő tudta, hogy a hitéért, a prófétai hűségéért kell szenvednie, és tudta, hogy a legnagyobb erősítés számára az, ha egész egyszerűen elsorolja Jézus a messiási jeleket. Mert ez a váradalom mindenki szívében ott volt, hogy majd ha eljön a Messiás…, Ő tudja a vakokat látóvá tenni stb. Jézus megüzeni neki: ez történik, János. Te is tudod, csak most egy kicsit elbizonytalanodtál benne, és boldog vagy, ha nem kételkedsz abban, amit úgyis tudsz. Merd hinni, amit hiszel… Így készülhetett János a vértanúhalálra.
Máté tehát igyekszik megerősíteni az olvasókban, hogy higgyenek a prófétáknak, és higgyenek a szemüknek, mert láthatják, hogy Jézus életében a próféciák teljesednek be. Ő a Messiás.
b) A másik, amit hangsúlyoz: Ő Izráel Királya, de nemcsak Izráelé, hanem az egész világ Királya. Vagyis Ő teljhatalommal rendelkezik az egész teremtett világ felett, mert Ő nem teremtmény, hanem teremtő. Ezért írja le olyan szemléletesen, plasztikusan és meggyőzően, hogy mi-minden felett van Jézusnak teljhatalma.
Kitör a vihar a Genezáreti tavon. Életveszélybe kerülnek a tanítványok. Már majdnem megtelik vízzel a halászbárka. Jézus alszik. Fittyet hány a természeti erőkre. Azok neki és az övéinek nem árthatnak. De az övéi félnek, hogy árthatnak. Felébresztik, és rászól a viharos tengerre, mint egy rossz gyerekre: hallgass, némulj el! „És elállt a szél és nagy csend lett.” A tanítványok egymásra néznek, és egymást kérdezgetik: ki ez, hogy mind a vihar, mind a víz így engedelmeskedik neki?
Ugyanígy gyógyítja meg a betegeket. Amikor kiszállnak Gadará-ban a hajóból és jön velük szemben az a szerencsétlen megkötözött ember, s elkezd kiabálni: jaj, jaj Jézus! Azért jöttél, hogy meggyötörj minket? — Egy szót sem szólt Jézus, csak éppen kiszállt a hajóból és földet ért a lába. És az ördögök már jajveszékelnek, mert tudják, hogy hatalma van felettük is.
És hatalma van a halálon. Csak úgy beszól Lázár sírjába (akit már négy napja eltemettek, és azt mondják a jelenlevők: szaga van), és azt mondja: Lázár, jöjj ki! És mindenki elámul, hogy megáll a sírkamra szájában Lázár, és Jézus, mintha ez természetes, mindennapi esemény lenne, azt mondja: szedjétek már le róla azokat a lepedőket, mert nem tud járni. No de Uram, itt voltunk a temetésén négy nappal ezelőtt, biztos, hogy meghalt. — Rendben van, de most biztos, hogy él.
Az Ő isteni teljhatalma, királyi szava, parancsa hangsúlyos Máté evangéliumában. Jézus az a király, akit szintén megjövendöltek a próféták. A bölcsek azért jöttek olyan messziről, mert a zsidók királyát keresik. A kereszten hirdeti a tábla, hogy a názáreti Jézus a zsidók királya. Sokan nem tudják, minek a rövidítése az a négy betű, ami az útszéli kereszteken néha olvasható: I.N.R.I. Latinul azt jelenti: a názáreti Jézus, a zsidók királya, (Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum). Ott is az Ő királyságát hirdetik. És amikor gúnyolják Őt, még a gúnyolói is azt mondják: ha te vagy a zsidók királya, akkor...
Ez hangsúlyos a Máté evangéliumában azért, mert gyakran ismétlődik ez a kifejezés: mennyek országa, ami a többi evangéliumban az Isten országának felel meg. Ez az ország szó azt jelenti: királyi uralom. Isten királyi uralma. Amikor kétségbe vonják, hogy Jézus isteni hatalommal űzi ki az ördögöket, akkor mondja azt: ha én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten királyi uralma. Térjetek meg, mert közel jött hozzátok az Isten királyi uralma. — Ezt hozta Ő el, és egyben lehetővé tette azt, hogy mi, Istentől elidegenült emberek, belépjünk ebbe az országba és az Isten királyi uralmát magunkra vegyük. Jézus tehát király.
c) És a harmadik, amit a többi evangélistánál jobban hangsúlyoz Máté, hogy Jézus a nagy Tanító. Ő a Tanító, akitől mindent megtudhatunk: kicsoda Isten, miből áll ez a világ, ki vagyok én, mi Isten terve velem, mik Isten törvényei, amiket ha komolyan veszünk, akkor emberi módon tudunk élni, és nem tesszük tönkre sem önmagunkat, sem egymást, sem ezt a teremtett világot.
Jézus a tanító. Ez abból is kitűnik, hogy a Máté evangéliuma a négy közül az, amelyikben összefüggő nagy beszédei vannak Jézusnak. Öt ilyen nagy beszédet jegyzett fel Máté.
Most olvassuk a Hegyi beszédet (5-6-7 fejezet), ami egy nagy összefüggő tanítása Jézusnak. Olvassuk majd hamarosan a tizediket, ami szintén egy összefüggő felkészítő szeminárium az első útra induló tanítványoknak. Kiképzés és továbbképzés. A 13. fejezet, ahol hét példázatban szemlélteti Jézus és magyarázza is, hogy mi a mennyek országa. A 23. fejezet, ahol hosszan-hosszan tanítja és bírálja, ítéli a farizeusokat, illetve mindazt, ami képmutatás. És közvetlenül utána jön az ötödik hosszú tanítás, az Ő második eljöveteléről és az azzal kapcsolatos eseményekről. Öt nagy beszéd a Máté evangéliumában.
Márk rövidre szabja mindig, hogy Jézus mit mondott. Ő inkább Jézus tetteire teszi a hangsúlyt. A legtöbb szerepel az ő evangéliumában is, amit Máténál olvashatunk, de Máté két oldalon mondja el, Márk két mondatban.
Mert Máté erről is meg akarja győzni az ő honfitársait, hogy figyeljetek oda a mi Megváltónkra, mert Ő olyan tanító, akihez fogható nem volt és nem is lesz másik. Ő sajátosan értelmezi az Ószövetséget. Ti fel tudjátok mondani betéve — de értitek igazán, hogy miről van ott szó, és cselekszitek azt, amit betanultatok? Ő titeket képesekké tesz arra — ezt a gondolatot aztán Pál apostol fejlesztette tovább és mondta el még részletesebben —, hogy ne csak bemagoljátok, meg helyeseljétek, hanem éljetek aszerint.
Hangsúlyos a Máté evangéliumában (és van az ő tanításának polemikus éle is) az, hogy ne próbáljuk megtéveszteni Istent. Ne gondoljuk azt, hogy ha ismerjük az Ő akaratát, az egyet jelent azzal, hogy cselekesszük is. Főleg, ha nem is azt ismerjük már, hanem az arra épülő emberi tanításokat. A képmutató, tudálékos törvényeskedéstől nagyon óv Máté mindenkit. Leegyszerűsíti, vissza a Tíz parancsolatra, Isten akaratát. Most olvastuk a 6. fejezetet, ahol háromszor ismétlődik ez: amikor pedig te… Amikor adakozol, amikor imádkozol, amikor böjtölsz. Itt Jézus tanításaiból ezt a hármat szűri le: Aki igazán istenfélő, kegyes életet akar élni, annak legyen komoly és őszinte, egyszerű imaélete, annak legyen gyakorlata a böjt, és az úgy adakozzék mások szükségére, hogy csak ő tudja, meg Isten. Nem kell doboltatni maga előtt.
És nem kell 285 parancsolatot fújni, és úgy tenni, mintha azt meg tudnátok tartani — mert ennyire osztották fel már akkor a Tíz parancsolatot. Nem kell. Máté evangéliumában hangsúlyos ez: Jézus tanítására figyeljetek! Sokkal egyszerűbb lesz, és örömötök lesz az Ő követésében és az Őreá való hallgatásban.
Ez a három hangsúlyos tehát különösen: Jézus a Messiás, Jézus ennek a világnak a Királya, Jézus az a tanító, akit Isten küldött, hallgassatok rá!
Most ennek a háromnak a jegyében röviden szeretném személyessé tenni ennek az evangéliumnak az üzenetét, mert sorsdöntő számunkra, üdvösségkérdés számunkra, hogy kinek hisszük Jézust.
A János evangéliuma végén, a 20. rész utolsó mondatában indokolja meg János, hogy miért írta le részletesen azt, amit mint szem- és fültanú Jézus mellett látott és hallott. „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen az Ő nevében.” (Jn 20,31).
a) Higgyétek, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia és ha ezt hiszitek, életetek lesz (és itt az a szó van, ami az örök életet jelzi) az Ő nevében, vagyis Őreá való tekintettel az Ő érdeméért. Annak van élete, örök élete, aki hiszi, hogy Jézus a Messiás, a Krisztus, az Isten Fia. Ez roppant kényes kérdés lett.
Szeretném előrebocsátani ennek a hangsúlyozásánál, hogy egy Krisztusban hívő keresztyén ember minden meggyőződésű embert tisztel és szeret. Azokat is, akikkel nem ért egyet, vagy nem ugyanazt hiszi. Ezt nekünk nem szabad elfelejtenünk, de nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy ha valaki a XXI. században csakugyan hiszi, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia, akkor azt nagyon sok bírálat fogja érni, és ezzel a hitvallással elhatárolta magát az összes nagy világvallástól. Itt nem a vallások vitájáról van szó, meg főleg nem arról, hogy elkezdjük egymást csepülni. Itt arról van szó, hogy mi az, ami a mi specialitásunk. Ezzel, hogy hisszük, hogy Jézus a Messiás, ezzel elhatárolódunk a zsidóságtól. Az Isten Fia, ez a vörös posztó az iszlám szemében, mert Istennek nincs Fia. (Van egy ilyen hitvallási tételük a muszlimoknak.) És hogy egyedül Őérte kapunk életet, örök életet, ezzel meg elhatárolódunk az összes keleti vallástól, mert azok az önmegváltást vallják. És magunkra maradunk. Ugyanúgy, mint az első keresztyének. Őket sem értették, és mindenfélével vádolták.
Ennek a hitvallásnak nagyon sok vértanúja volt a történelem során. És egyre élesebb harc bontakozik ki ez ellen a hitvallás ellen, egyáltalán a Jézusba vetett hit kizárólagossága ellen. Ezzel nekünk számolnunk kell. Törekedni kell arra, hogy mindenkit szeressünk és tiszteljünk, de ezt egyszer el kell döntenünk: hisszük-e ezt minden konzekvenciájával együtt, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hisszük-e, hogy a benne való hitben van életünk, és önmagunktól nem tudjuk magunkat megváltani. Ezt egyszer átgondolni, elhinni, és aztán vállalni. — Ez a keresztyénség.
b) A másik: hisszük-e, hogy Jézus valóban teljhatalmú királya ma is ennek az egész világnak? Ha ezt komolyan vennénk, akkor nem ismernénk az aggodalmaskodást. Vagy ha felüti is a fejét olykor a szívünkben meg a gondolatainkban, sokkal könnyebben diadalmaskodnánk rajta. Hiszen az, akihez tartozunk, az a világmindenség Ura. Él és uralkodik örökkön örökké — ahogy azt a Bibliában olvassuk. Vajon uralkodik-e a mi életünkön? Királya-e Jézus egészen gyakorlati módon a mi életünknek, mégpedig minden területnek? A hit és az engedelmesség a Bibliában szorosan összetartozik. Istennek való engedelmesség nélkül nincs igazi hit. Az igazi hit automatikusan a neki való engedelmességgé válik, abban mutatkozik meg.
Olyan szép az Újszövetség eredeti nyelvén a görög Bibliában az, hogy hallani azt jelenti: akuó és engedelmeskedni azt jelenti: hypakuó. Amikor alárendelem magamat annak, amit hallottam. Csak egy igekötő: hallom az igét, alárendelem magam annak, amit hallottam, és ebből lesz az engedelmesség. Természetes beidegződéssé vált-e ez a számunkra? Ahogy olvasom, ahogy hallom, már kész is vagyok engedelmeskedni. Nem holnap, nem valamikor — most, amikor hallottam. Ez egyfajta lelki beidegződés is, és boldog az az ember, akinek ez gyakorlat lesz. Mellesleg ezt maga Jézus mondja Máté evangéliumában, hogy aki tőlem hallja ezeket a beszédeket, és megcselekszi, az boldog ember. Aki hallja, de nem cselekszi meg, azoknak meg ítélet lesz, amit hallottak. Tehát király-e Jézus az életünkben? (Mt 7,24).
c) És ha Ő a Tanító, akkor tanítványai vagyunk-e már, és tanítható keresztyének vagyunk-e? Borzasztó, amikor kiderül egy hívőről, hogy taníthatatlan, mert azt képzeli: mindent tud, vagy ő mindent jobban tud, mint a többiek. Vagy elég neki az, amit eddig tanult. Jézus Krisztus igazi tanítványai haláluk pillanatáig taníthatók maradnak, ezért fejlődőképesek lelkileg, akárhány évesek, és akármilyen régóta hívők, hiszen a mi Tanítónk mindig tud valami újat mondani, vagy a régiből előhoz valamit, és az új hangsúlyt kap. És az igazi tanítvány másokat is tanítványokká tesz, mégpedig Jézus tanítványaivá.
Milyen tanítványai vagyunk: tanulékony, tanítható tanítványok-e, akik másokat is tanítványaivá tesznek, vagy pedig önelégült, valahol megrekedt keresztyének?
Kinek hisszük Jézust? Hisszük-e, hogy Ő ma is teljhatalmú Király, és akarjuk-e, hogy a mi életünkön is uralkodjék, és milyen tanítványai vagyunk? Ez az a három kérdés, amit az evangélium elején érdemes meggondolnunk, és amire válaszolnunk kell.

Az óév esti ige sokunkat szíven ütött: „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten megbocsátott nektek a Krisztusban.” Láttuk akkor, hogy az tud szívből megbocsátani, aki bocsánatot kapott Istentől. Aki tudja, hogy mit és hogyan bocsátott meg neki Isten, az tudja az ellene elkövetett vétkeket igazán megbocsátani. Mert neki telik, mivel Isten gazdaggá tette erre. Aki sokat kapott, az tud továbbadni belőle másoknak.
A most felolvasott igének az alapján arról szeretnék beszélni, hogy ugyanez érvényes a szeretetünkre is. Sokan vannak, akik őszintén szeretnék szeretni azokat, akik között élnek. Valaki egyszer azt mondta: a fogamat összeszorítva, az államat előre szögezve szeretni fogom őket. És nem sokkal utána szomorúan panaszolta: nem megy. Egy ideig sikerül, de ha a másik tartósan úgy viselkedik, hogy nem szeretetre méltó, sőt olykor direkt ellenséges, akkor nem vagyunk képesek szeretni. És ez egészen természetes, hiszen a mi atyáinktól örökölt hiábavaló természetünk nem kész és nem képes arra, hogy egyenletesen, minden körülmé-nyek között, teljesen önzetlenül szeressük egymást.
Isten azonban ezt is ígéri azoknak, akiket Ő Szentlelkével újjáteremt és gyermekeivé fogad. A Bibliában ezt olvassuk: „… az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk” (Róm 5,5). Ugyanezt az igazságot fejti ki részletesebben János apostol a most felolvasott fejezetben, amikor azt mondja: „nem az a szeretet, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy Ő szeretett minket, és elküldte az Ő Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Ha az Ő Lelke lakik bennünk, az Ő szeretete lesz teljessé mibennünk.”
Ez tehát a sorrend: előbb Isten szeret minket, és aki az Ő szeretetét befogadja, azon keresztül ez a szeretet árad át. Az már nem az ember verejtékes produkciója, hanem egyszerűen átengedi magán azt, amit ő is ajándékba kapott, és ami őt is élteti. Előbb Isten szeretett minket úgy, hogy utánunk jött Jézus Krisztus személyében, és a Jézusban hívő szívében kész benne lakni a Lélek által. Az ilyen ember lesz képes szeretni másokat. Isten Lelke bennünk: ez az újjászületés csodája és ez szabadítja fel az embert a szeretetre.
Ahhoz azonban, hogy valaki így az Isten szeretetét befogadja, alázatra van szükség. Annak a mély és őszinte átélésére, hogy rászorulunk Isten szeretetére. Mégpedig konkrétan az Isten bűnbocsátó szeretetére, mert erről ír itt János apostol. Rászorulunk erre. Isten viszont szeret, árad belőle gazdagon, mérhetetlen bőségben ez a bűnbocsátó szeretet. Feltétel nélkül, mindnyájunkat úgy fogad el, ahogy vagyunk. Ha valaki koldusként nyújtja a kezét és elfogadja, megragadja ezt a bűnbocsánatot, az új életet, a szeretetet, az az ember képessé válik arra, hogy ő is szeressen. Ezt egész életünkön át folyamatosan, naponta megújulva gyakorolhatjuk.
Nem adhatjuk tovább azt, amit soha nem kaptunk. — Ezt a nagyon egyszerű igazságot hangsúlyozza mai igénk. Nem tudunk igazán szeretni, ha Istennek ezt a bűnbocsátó szeretetét be nem fogadjuk az életünkbe, s nem engedjük, hogy ez folyamatosan áradjon belénk, s aztán áradjon rajtunk keresztül.
Készülés közben egy gyermekének kezdett muzsikálni bennem:

Csak úgy adhatsz másnak, ha tőle veszel.
Átformál téged, és mássá leszel.

Erről szól ez az ige.
Ennek az igének különösen meggyőző szemléltetése egy történet, amit a Lukács evangéliumában olvashatunk. Ezt a történetet, meg ezt a Jánosi igét tegyük most egymás mellé, mert egymást erősíti, szemlélteti ez a két bibliai szakasz.
Arról szól az a történet, hogy egy farizeus nagy vendégséget készített és Jézust is meghívta. Még állt a lakoma, amikor hívatlanul megjelent egy közismerten bűnös nő, talán prostituált lehetett. Leguggolt Jézus lábához, sírva fakadt, és Jézus lábára hulló könnyeit a saját hajával törölte fel. Egyszer csak elővett egy kis edénykét, letörte a tetejét, és Jézus lábára kente azt a drága, illatos balzsamkenőcsöt, ami abban volt. A ház megtelt ennek a jó illatával. Olyan drága kenet volt ez, amiből vendéglátás során a legtiszteltebb vendég hajára vagy szakállára egy cseppet tesznek a tisztelet jeléül. Ez az asszony az egészet nem Jézus fejére, mert nem mert olyan közel merészkedni hozzá, hanem a lábára töltötte.
A házigazda mélységesen felháborodott. Hirtelen nem tudta, kire ordítson rá, erre a szajhára-e, vagy arra, aki beengedte. Mert ami ott történt, az nemcsak szokatlan és illetlen volt, hanem egyszerűen botrányos. A legnagyobb botrány számára az volt, hogy Jézus mindezt szó nélkül tűri. Ennyire nem ismeri, hogy ki kicsoda? Ha próféta lenne — mondja ez a farizeus —, akkor tudná, hogy ki ez a nő, és rá sem nézne, nemhogy elfogadja az érintését meg az olaját.
Csakhogy Jézus pontosan tudta, hogy ki kicsoda. Sőt még azt is tudta, hogy mi zajlik ennek az embernek a fejében. És ezt olvassuk a folytatásban: „Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta neki: „Simon, van valami mondanivalóm neked.” Ő pedig így szólt: „Mester, mondd!” Jézus ezt mondta: „Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Mivel nem volt miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte. Közülük vajon melyikük szereti őt jobban?” Simon így válaszolt: „Úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen ítéltél” — és az asszony felé fordulva beszélt tovább Simonhoz: „Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba: vizet a lábamra nem adtál, ő pedig könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. Te nem csókoltál meg, ő pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig kenettel kente meg a lábamat. Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” Az asszonynak pedig ezt mondta: „Megbocsáttattak a te bűneid” (Lk 7,40-47).
Micsoda különbség a két ember között! Az egyikre felnéznek, a másikat lenézik. Az egyik hirdeti a jó erkölcsöt, a másik vétkezik ellene. Ez a férfi vendégül lát egy díszes társaságot, ez az asszony tönkreteszi az estéjüket. És Jézus azt mondja: mégsem ez a döntő különbség közöttük. Hanem mi? Az, hogy ez a farizeus azt gondolja, milyen gazdag, és mégis fontos dolgokat nem tud megadni másoknak. Ez az asszony meg teljesen tisztában van a szegénységével, de engedte, hogy Jézus őt megajándékozza, és egyszerre olyan gazdag lett, hogy mindenét tovább tudta adni neki.
Ennek a történetnek a kulcsa Jézusnak ez a mondata: „Akinek kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” Amennyit kapsz Istentől, annyit tudsz továbbadni másoknak. Amennyi bűnbocsátó szeretetet elfogadunk Istentől, annyi szeretet árad át rajtunk másokhoz. Isten pedig kimondhatatlanul szeret. Ebben nincs hiány. Bőségesen árad az Ő szeretete.
Mi általában arra biztatjuk egymást: szeretned kell. Jézus azt mondja: szeretned lehet, mert az Isten kimondhatatlanul szeret téged. Ezzel az Ő szeretetével töltekezhetünk meg, és akkor erőlködés nélkül tudunk majd szeretni.
Jézus azt mondja: ne legyetek ilyen szegény gazdagok, amikor gazdag szegények is lehetnétek. Ez ennek az igének a nagy evangéliuma.
Ha egy kicsit részletesebben is összehasonlítjuk ennek a két embernek a lelkületét, akkor talán még közelebb jön hozzánk ez az örömhír.
Mi jellemzi ezt a Simon nevű farizeust? Az, hogy ő adni akar. Meghív sokakat, köztük a híres tanítót is. Legyen a vendége, legyen bőséges vendéglátás. Ő kitesz magáért, és láthatóan meg van elégedve önmagával. Sőt, tele van önmagával. Öntelt módon ítélkezik nemcsak az asszony felett, Jézus felett is. Kimondja magában az ítéleteket. Azt gondolja: tisztán látja, mi a helyzet. Ő pontosan ismer mindenkit, aki jelen van. Tudja, hogy kinek mit kellene tennie. Közben milyen szegény.
A keleti vendéglátás elemi kötelességeihez tartozott, hogy amikor mezítláb, vagy mezítlábas saruban megérkezik a vendég, akkor a bejáratnál megmossák a lábát. (Gondoljunk a kánai mennyegzőre, ahol ott voltak a kővedrek, hogy a vendégek lábát megmossák.) Ha nagyon tisztelt a vendég, akkor a házigazda a homlokát vagy a szakállát megcsókolta. Ha még inkább ki akarta fejezni a tiszteletét — ahogy említettem —, egy cseppet valami illatos olajból, kenőcsből a hajára vagy szakállára tett. Ez itt mind elmaradt.
Van nagy trakta, de nincs szeretet. Udvarias, korrekt levegő van, amiben azonban meg lehet fagyni. Nem ismerős ez nekünk?
És az asszony?
Ő tudja, hogy semmije nincs a kis balzsamkeneten kívül, amit valószínűleg a saját temetésére készített el, mert szokás volt, hogy sokszor már fiatalon az emberek ezt beszerezték a temetésükre és félretették. Ő ismeri a maga szegénységét, Jézustól azonban olyan gazdagságot kapott és fogadott el, amit senki más nem tudott volna neki adni. Nemcsak az, hogy Jézus emberszámba vette, megtűrte, közel engedte magához, hanem feltétel nélkül megbocsátotta a bűneit. Maga Jézus mondja itt: neki sok bűne bocsáttatott meg. Ezt a szeretetet elfogadja, és ez felszabadítja őt arra, hogy ő is adjon. Mit? Mindent. Mindenét, az egész vagyonát odaadja. Ez értelmetlen tékozlás, pocsékolás volt, amit ő ott csinált.
Egy másik esetben Júdás ilyenkor felszisszen és elkezd számolni: mi pénzt pocsékol ez itt. Mit lehetett volna kapni ezért, ha eladja. Elég lett volna egy csepp belőle. De ennek az asszonynak nem elég egy cseppet adni, mert túláradó hála és szeretet ébred a szívében, és mindenét oda akarja adni Jézusnak. És oda is adja az egész vagyonát. Önmagában ő szegény, de Jézustól megajándékozottan olyan gazdag lesz, hogy mindenét odaadja. Vize nincs, de a könnyei záporoznak Jézus lábára. Törölköző nincs, de a hajával törli meg Jézus lábát. Semmije nincs ezen a keneten kívül, de a szívét adja oda a Megváltónak.
Simon farizeus pontosan a szívét nem tudta odaadni. Mert aki nem fogadja el Isten ajándékaként azt az új szívet, új életet, amiről Isten sokszor beszél az igében, az, ha bármit ad is másoknak, a szíve hiányzik belőle. Szívtelenül fogja azt adni. Mert aki nem kapott szeretetet, az nem is tud továbbadni ilyen szeretetet.
Nekünk világosan kell látnunk, hogy mi most abban a korban élünk, amelyikről az Úr Jézus ezt mondta: „a gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül” (Mt 24,12).
Az elmúlt héten, az utcán úgy megvertek egy tizennyolc éves tanulót, hogy a kórházban meghalt. Agyonvertek egy embert a nyílt utcán. Pontosan úgy, ahogy Káin agyonütötte a testvérét.
Másnap egy tizenkét éves gyerek úgy szúrta meg az egyik társát, hogy életveszélyes állapotba került. Miért? Mert így akarta megszerezni az MP3 lejátszóját. Mert egy MP3-as többet ér, mint egy ember. Ide jutottunk. Ide süllyedtünk.
És akkor valaki amiatt háborog, hogy igen, mert a közbiztonság nem megfelelő az utcákon. Ezt komolyan gondoljuk, hogy ez az oka annak, hogy ilyen tragédiák történhetnek? Sokkal mélyebben van ennek a valódi oka. Ide romlott a szívünk, hogy kész ölni is bármiért, akár cél nélkül is. Ennyire torzult az úgynevezett értékrendünk, amelyikből hiányzik Isten, és ezért nincs értéke az embernek, az életnek sem. A média tudatos, vagy csak a pénzre figyelő mérgező hatása, a démonizáló-dott korszellem, és a felnőtt társadalom rossz példája, vagyis a mi rossz példánk nyomán nő egy gyilkos és öngyilkos nemzedék. Szembe kell néznünk ezzel a ténnyel. Ó, de nagy szüksége van ennek a világnak az élő Isten jelenlétére, és a belőle áradó szeretetre!
De hogyan árad Isten szeretete ebbe a világba? Jézus azt mondja: a benne hívőkön keresztül. Akik már kapták Isten Szentlelkét, akikbe kitöltetett az Isten szeretete. Ahogy én szerettelek titeket — mondja Jézus a tanítványainak —, úgy szeressétek ti is egymást. A hívőkön keresztül áradhat Isten szeretete ebbe a világba. Te lehetsz az a csap, amin keresztül folyik ez az életet mentő és életet gazdagító szeretet.
Erről szólt alapigénk, amikor az idős János arra figyelmezteti a levél olvasóit, hogy nem azt hívják szeretetnek, amit ti próbáltok kicsiholni magatokból. Nem ez a szeretet, hanem az, hogy Isten szeret minket, és elküldte Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Ha így szeretett minket az Isten, akkor következik az, hogy mi is szeressük egymást. Ha Isten lakik bennünk, az Ő szeretete lesz teljessé bennünk. És abból tudjuk, hogy benne maradunk és Ő mi bennünk, hogy a maga Lelkét adta nekünk.
Száz szónak is egy a vége: mindez ott kezdődik, hogy valaki úgy borul le Jézus lábaihoz, ahogyan ez az asszony azon a lakomán leborult.

Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogózva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűn pihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt.

Akinek már nem hagy a bűn pihenést, de meg akar szabadulni tőle, az jöjjön ahhoz a Jézushoz, akinek a földre jöttében nyilvánvalóvá lett az Isten irántunk való szeretete, és akinek a vére megtisztít minket minden bűntől. Az ilyen ember telítődik Isten szeretetével, aztán fog tudni szeretni másokat az Istentől kapott szeretettel.

A Máté evangéliumát olvassuk most sokan bibliaolvasó vezérfonalunk szerint és egészen húsvétig ez lesz a naponkénti lelki kenyerünk. Ennek az evangéliumnak mindjárt az elején, mielőtt még Jézus nyilvános működésének leírására térne, hétszer is ismétlődik egy rövid, kicsi indulatszó. Erről szeretnék ma beszélni, mert ez a szócska egy ismeretlen új esztendő első reggelén különösen is fontos üzenetet közvetít számunkra. És nemcsak maga a szó jelentése, hanem ami mögötte van. Szeretném, ha ez a vigasztaló, bátorító, a hitünket erősítő, a reménységünket tápláló bibliai üzenet belevésődne a szívünkbe, és elkísérne bennünket egész éven át. Ott muzsikálna bennünk jó és rossz napokban, mert egészen bizonyos, hogy sok erőt fog ez jelenteni.
Ez a szócska magyar fordításban így hangzik: íme. A Biblia eredeti görög nyelvében azonban ez a látni igének egy rendhagyó felszólító alakja. Egy nyomatékosított alakja, amit pontosan így fordíthatnánk le a mögötte levő indulattal és hangsúllyal is: Odanézz! Most figyelj! Betű szerint azt jelenti: lásd! Vedd észre! Ezt mondjuk, amikor váratlanul történik valami szokatlan esemény, és oldalba lököm a mellettem levőt: hagyd most, amivel foglalkozol, ez sokkal fontosabb. Ide figyelj! Ezt nem szabad elmulasztani, ezt vedd észre! A német bibliafordítások így adják vissza: Siehe! Lásd, nézd, odafigyelj!
Az Újszövetség írói akkor használják ezt a szót, és hisszük, hogy a Szentlélek vezette őket, amikor valamit nyilvánvalóan Isten cselekedett. Amikor valami nagyon fontos esemény történik, és egyértelmű, hogy maga az élő Isten hajtotta azt végre. Ilyenkor szerepel a Bibliában az íme. Itt egy fontos biblia gondolatot jó lenne, ha megjegyeznénk, és végiggondolnánk, mert ebben rejlik az újévi üzenete a mi Urunknak.
A Biblia azt tanítja, hogy miközben mi emberek a földszinten, meg sokszor az alagsorban tesszük a dolgunkat, aközben soksok emelettel magasabban az élő Isten is végzi a munkáját. Ő néha megengedi a hívőknek, hogy bepillantsanak az műhelyébe. Néha mintegy elveszi a felhőt, és a hívő rácsodálkozik: valóban igaz nemcsak az, hogy Ő van, hanem hogy munkálkodik. Hogy az események nem véletlenül történnek, hogy csakugyan valaki irányítja azokat, és ez az élő Isten. Hogy Ő nemcsak szemmel tartja és kíséri, ami történik, hanem kézben tartja és igazgatja. Embereket és természeti erőket, és amit akar az égen, megteszi földön, vízen — ahogy énekeltük ebben a zsoltárban (Zsolt 135).
Az Úr uralkodik. Nem vitatéma az, hogy van vagy nincs, mert a keze munkáját láthatjuk. Ezt mi ilyen ember-formájúan, antropomorf módon tudjuk csak kifejezni, hogy Isten keze munkája. De Isten megengedi a benne hívőknek sokszor, hogy mintegy tetten érjék Őt, és minden túlzás nélkül kénytelenek legyenek azt mondani: ezt az Úr cselekedte.
Az a nagy evangélium, hogy számíthatunk ebben az évben is arra, hogy az Úr uralkodik, hogy cselekvő Istenünk van, aki egészen szuverén módon, isteni teljhatalmával azt tesz, amit akar, de minden cselekedetét áthatja az irántunk való kimondhatatlan szeretet. Ő mindent jól vezet a célja felé. Istennek határozott terve van ezzel a világgal és velünk is. És Ő mindent fel tud használni annak érdekében, hogy ezt a tervét megvalósítsa. Akármilyen összevisszaság látszik is sokszor ebben a világban, akárhogy összekuszáljuk is a magunk életének a fonalait, meg az emberiségnek a sorsát, az egész felett ott van az Úr, aki uralkodik. Ő el tudja rendezni azt, amit összekevertünk, sőt még azt a sok gonoszságot, bűnt is, amit nélküle és ellenére cselekszünk, be tudja építeni az Ő csodálatos tervébe, és azoknak, akik Őt tiszta szívből szeretik, végül is mindent a javukra fordít.
Aki ismeri Istent, a valódi Istent, az egyedül élő Istent, és nem valami maga által elképzelt torz istenképben bízik, tehát aki ismeri azt az Istent, aki kijelenti magát nekünk a Bibliában, és hisz benne, az ezzel a nagy nyugalommal és reménységgel indul el ennek az esztendőnek az útján is, hogy az Úr uralkodik. Nekünk cselekvő Istenünk van, aki irányítja az eseményeket, aki kézben tartja az embereket, akinek az akarata jó és tökéletes akarat, és akinek az akaratát senki és semmi nem tudja meghiúsítani. Nehezíteni tudjuk, de meghiúsítani nem, és Ő a jó tervét egészen bizonyosan meg fogja valósítani, és ennek a vége mindig a mi javunknak, üdvösségünknek a munkálása.
Néhány bibliai és mai példán szemléljük, hogy ez mennyire így van: Miközben mi buzgólkodunk a földszinten (és megint mondom, hogy néha sokszor a pincében, a sötétben), és űzzük a magunk sötét üzelmeit, aközben Isten a mennyei magasságban munkálkodik, neki terve van, célja van, és viszi az eseményeket az Ő célja felé, és megvalósul az Ő terve.
A karácsony előtörténetéből olyan szép az a részlet, amikor Mária egy poros kis faluban éli az akkori lányoknak a nagyon szürke és nagyon nehéz életét, és egyszer csak számára alig érthető kijelentést kap honnan? valahonnan felülről, Istentől, — hogy áldott állapotba kerülsz, fiad fog születni, Jézusnak fogod nevezni. Minden magyarázat nélkül. Aztán az ő érdeklődő kérdésére elmondja az Isten küldöttje, az angyal a magyarázatot is, és amikor egy részét felfogja, a másik részét hittel tudomásul veszi, akkor elhangzik a Magnificat. Elhangzik az a gyönyörű dicsőítő ének, amit a Lukács 1. részében olvashatunk, ahol a hívő rácsodálkozik az életét irányító Istenre. Csakugyan van! Valóban ilyen közel van! Ő beszél, Ő cselekszik! Velem akar valamit. Bevon engem az Ő tervébe. — Akkor mond Ő ilyeneket: Nagy dolgokat tett velem a hatalmas, szent az Ő neve. Hatalmas dolgot cselekedett karjával, mert Ő szétszórja a felfuvalkodottakat. Hatalmasokat dönt le trónjukról, és megalázottakat emel fel. Éhezőket lát el javakkal, és bővölködöket küld el üresen. És olvashatnám tovább is, végig Isten tetteit sorolja, amikre most nyílt rá a szeme. Amik most jöttek egészen közel hozzá, karnyújtásnyira. Fogni lehet azt, amit Isten neki ad, és amit Isten körülötte és érette cselekszik.
A zsoltárok szerzőinek ez egészen magától értetődő volt. Hadd olvassak két mondatot a 47. zsoltárból: „… az egész föld királya Isten… Isten uralkodik a népeken (nemcsak a választott népén, itt az a szó van, hogy a pogányokon is — a népeken), szent trónusán ül az Isten. Összejöttek a népek előkelői Ábrahám Istenéhez, mert Istené a föld minden uralkodója, igen magasztos ő!”
Büszke kiskirályok és hatalmukban pöffeszkedő nagy királyok, ha nem tudják is, alattvalói ennek az egyedül ténylegesen uralkodó Istennek, akié minden hatalom, aki csak egy időre ad kölcsön valamennyit a hatalmából másoknak.
A 93., 97., 99. zsoltár így kezdődik: „Uralkodik az Úr.” Az ő számukra nem kétséges, hogy van vagy nincs Isten. Az Isten tetteit sorolják. Ha valakinek ennyire látható, ellenőrizhető, tapasztalható tettei vannak, akkor az nyilván létezik. De még mennyire, hogy létezik! Ő a legfőbb létező. Ő az, aki minden létezést megelőzött, és az Ő szavára állt elő minden, ami van.
Aki ebben bizonyos, annak ez olyan belső tartást ad éppen a krízisek idején, a válságokban, amikor minden összekeveredik, amikor úgy tűnik, hogy a feje tetejére állt a világ, hogy kinevetik az Istent, hogy talán nincs is, hogy talán magára hagyta ezt a világot. A benne hívők és az Őt ismerők tudják, hogy az Úr uralkodik, és a látszat nem téveszti meg őket, mert tudják, hogy mi a valóság.
A Máté evangéliumát említettem. Néhány példát erre az ímé-re hadd hozzak onnan.
József értesül arról, hogy menyasszonya áldott állapotba került. Nem tőle. Akkor kitől? Az akkori szokásokat ismerve ilyenkor a legemberségesebb megoldás az, ha csendesen felbontják a jegyességet és elbocsátja Máriát. Ezt ő szépen kiagyalja. Ki tudja, hányszor végiggondolhatta, ki tudja, milyen nehezen hozta meg ezt a döntést, de megvan a döntés, mindkettőjüknek ez lesz a legjobb. És akkor elhangzik egy íme.
„…íme, az Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni jegyesed, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által…”
Dehogy küldöd te el Máriát! Itt lenn a földszinten folyik a gondolkodás. Nagy férfi-ésszel szembesíti a tényeket, levonja a konklúziót, eljut egy döntésre. Ezt fogom csinálni, ez a lehető legjobb. — Dehogy ez a legjobb. Fogalmad sincs neked, József, hogy kit hord a szíve alatt a jegyesed. Vedd csak őt szépen feleségül. Aki ott van a szíve alatt, az nyitja meg előtted is a mennyország kapuját. Ő a megígért Messiás, az Isten Báránya. Mindez érthető is, meg nem is József számára. Mivel hitt Istenben, az igaz Istenben, engedelmeskedett neki.
Amikor Isten közvetlenül belenyúl a földi élet eseményeibe, akkor hangzik el az íme mindig a Bibliában. Amikor a hívő beleláthat Isten tetteibe, vagy amikor Isten mintegy lenyúl közvetlenül és úgy ad fordulatot az itteni eseményeknek. És ez az, amire Isten hívő gyermekei mindig számíthatnak. Ezt nem lehet megrendelni, efelett nem mi diszponálunk, Ő az Úr és Ő uralkodik. De lehet kérni, lehet csendesen várni, és lehet biztosan számítani arra, hogy amikor és ahogyan Ő szükségesnek és jónak látja, cselekedni fog. És utólag mindig megállapítjuk, amit egyik szép énekünk olyan kifejezően fogalmaz meg: „mindent oly szépen intézett.” Az íme erre utal mindig.
Vagy ott vannak a napkeleti bölcsek szintén a Máté evangéliumában. Ők csillagászattal is foglalkoznak. Feltűnik nekik egy különösen fényes csillag. Azt ők a maguk nyelvén megmagyarázzák, hogy mit jelenthet, s elindulnak, hogy felkeressék ezt a nagy királyt. Közben elhangzik az íme. Egyrészt vezeti őket egy csillag, és ott állnak meg, ahol kell, másrészt nem arra mennek vissza, amerre Heródes parancsolta nekik, mert Istennek más a terve.
Vagy Heródes szörnyű gyermekgyilkossága. Pontos utasítást ad ez a despota, hogy mely területen kiket kell likvidálni — mondanák a XX. század gyilkosai. Ezek között biztos ott lesz a kis Messiás is — gondolja ezt Heródes, akinek a parancsára mindenki mindent teljesített. Ez van a pincében. És mi van fenn? Az, hogy Isten menti a megszületett Messiást. Íme, Józseffel közli, hogy vedd a gyermeket és anyját, és menjetek Egyiptomba, mert meg akarják ölni. De nem üres zsebbel mennek oda, mert valamiből el kell indulni, amíg neki beindul majd az ipara, meg találnak valami szállást. Előtte a bölcsektől mesés kincseket kaptak. Gondoskodott Isten arról is, hogy legyen miből megélniük. Mert Ő egyben látja a mi egész életünket. Mi többnyire csak a pillanatot érzékeljük, legtöbbször csak a pillanatnyi bajokat, Ő pedig az egészet látja. A bajok megoldását is, sőt még azok a nehézségek milyen jót fognak kimunkálni a benne hívők életében. Mert azoknak, akik Őt szeretik, egészen bizonyos, hogy minden a javukat munkálja.
Még egy történet, amiből felolvastam a textusunkat. Jézus megkeresztelése. Keresztelő János végzi a maga munkáját. Keményen prédikál, és ennek ellenére hosszú sor kígyózik a Jordán partján. Az emberek rádöbbennek bűnös voltukra, és szeretnének megtisztulni, ennek jeleként megkeresztelkedni. Jézus is beáll a sorba, mert Ő mindenben közösséget vállalt velünk. János megtorpan, és azt mondja: szó se lehet róla! Neked kellene engem megkeresztelned, és nem nekem téged. Mire Jézus: „engedj most…” Ami azt jelenti: igazad van, de itt másról van szó. „Mert így kell betöltenünk minden igazságot.”
És amikor kijön a vízből, az egész sokaság megdöbbenve hall valami szokatlan, különös, erőteljes hangot. Honnan? Valahonnan felülről. Ki beszél? Csak az Isten lehet. Azt mondja: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok.”
Lent folyik a vallásos cselekmény, folyik a keresztelés. Sokféle ember oda beáll, sokféle indulattal és várakozással. És fönt folyik az Isten tervének a megvalósulása. Isten inti Jánost, kiárasztja az Ő Szentlelkét és figyelmezteti az embereket, hogy Jézus az Ő Fia. Nem hitték el. Végül is emiatt feszítették keresztre. A vallási bíróság vádja ez volt: Isten Fiának mondja magát. Ez a bűne. Na de maga Isten jelentette ezt ki. Az senkit nem érdekel. Mintha meghiúsulna az isteni vállalkozás. Pedig éppen ez segítette azt a végső beteljesedéshez. És itt is elhangzik (kétszer is) az íme.
Amikor ezzel találkozunk a Bibliában, különösen figyeljünk oda, hogy mit cselekedett ott Isten. Engedjük, hogy megerősítse bennünk ezt a bizonyosságot, hogy Ő ma is él, ma is cselekszik. Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz. Az Ő célja is ugyanaz. Ő mindent a mi javunkra akar működtetni.
Sokan ismerik Spurgeon nevét. A XIX. század második felének nagy angol igehirdetője volt ő. Sok tízezer embernek hirdette az evangéliumot és vezette őket Jézushoz. Hitetlen siheder volt. Az édesanyja sokat imádkozott megtéréséért. Annak semmi jelét nem lehetett látni. Történt egyszer, hogy valahova mennie kellett és útközben nagy hóvihar kerekedett. A hóvihar bekényszeríttette őt egy közelben lévő imaházba, ahol éppen istentisztelet kezdődött volna, ha megérkezett volna az igehirdető. A hóvihar miatt nem tudott megérkezni. Erre felállt egy hívő férfi és elkezdte Isten igéjét magyarázni. Feltűnt neki ez a fiatalember ott hátul. Azt mondja neki: maga, fiatalember, szomorúnak látszik. Nézzen fel Jézusra! Nézzen fel a megváltó Jézusra! — Itt kezdődött el Spurgeon új élete.
Az édesanyja évek óta könyörgött érte. Azok az imádságok a földszintről feljutottak Isten elé. Azt kérte az édesanya, hogy mivel ő nem bír a fiával, Isten cselekedjen vele. És Isten cselekedett. Amikor annak eljött az ideje. S milyen különös, hogy éppen akkor megy arra, éppen akkor támad hóvihar, éppen ott a közelben van egy imaház, éppen kezdődik egy istentisztelet, éppen nincs ott, akinek tartania kellene, de valaki ilyen egyszerű dolgokat mond. És ez mind véletlen?
Az Úr uralkodik. Ő amikor és ahogyan jónak látja, belenyúl az életünkbe, megszólít ellenálló, kemény szívű, kételkedő embereket is. Szentlelkével meggyőz minket, és a halálból életre segít. És mi ezzel a reménységgel imádkozhatunk például a kemény szívű ellenálló rokonainkért, a mi népünkért, amelyik egyre meredekebb lejtőn csúszik most lefelé hitben, erkölcsileg, anyagilag, egészségileg, mindenféle szempontból. Csak romlást látunk magunk körül. Hisszük-e azt, hogy az Úr uralkodik 2008-ban is? Ugyanúgy, mint eddig. Nem rövidült meg az Ő keze, ahogy Ézsaiás bátorítja a népet, és nem lett süket a füle. Eljut hozzá a kiáltás. Csak a mi bűneink ne tartsanak távol tőle, — mert így folytatódik az a mondat a Bibliában (Ézs 59,1-2).
Isten uralkodik, és néha nagy gyöngédséggel meglökhetjük egymást: odanézz! Most figyelj! Ez nyilvánvalóan Isten cselekedete volt. El ne felejtsük az Ő legnagyobb tettét, amit a kereszten hajtott végre, a világmindenség megváltását, Jézus Krisztus kínhalála és dicsőséges feltámadása által. Isten nem változott meg, és mi ezzel a reménységgel élhetünk. Sőt azzal a reménységgel, hogy a bűneinkkel sem hiúsíthatjuk meg az Ő akaratát, és a végén a rosszból is jót hoz ki.
Erre meg az ószövetségi József a legjobb példa, akinek az életét a legtöbben ismerjük. Rengeteg hiba halmozódott fel az ő élete során. Sok nehézség. Édesanyját gyerekkorában elveszítette. Az édesapja súlyos nevelési hibákat követett el. Úgy viselkedett József, hogy meggyűlöltette magát a testvérei előtt. Ilyen súlyos mondatot olvasunk (Isten őrizzen meg, hogy ez bármelyik családban előforduljon), hogy jó szót sem tudtak hozzá szólni. El is határozzák, hogy megölik. Beledobják egy száraz kútba, ott pusztuljon. Akkor mégis kihúzzák, csináljunk pénzt belőle. Eladják rabszolgának. Vigyék minél messzebbre. Viszik is. Így kerül Potifár házába. Ott egy félreértés miatt teljesen ártatlanul börtönbe kerül. Kéri valakinek a közbenjárását, de az elfeledkezik róla. Ott fog elpusztulni a börtön mélyén. Egy rabszolga. Ki törődik azzal? — Dehogy fog elpusztulni! Hát fent is dolgoznak! És Istennek terve van ezzel az emberrel. Egyszer csak „véletlenül” eszébe jut valakinek, hogy „véletlenül” ott a börtönben mit hallott tőle, és ezt „véletlenül” épp akkor mondja el a fáraónak, amikor annak ilyen képességű emberre van szüksége. És József a birodalom második embere lesz, és sok nép életét megmenti általa Isten. Isten választott népének az életét is.
És mit mond József a végén? Ez utal kristálytisztán arra, hogy mi van a földszinten, meg mi van fenn. Azt mondja a testvéreinek: ti gonoszt gondoltatok ellenem, de az Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy sok nép életét megmentse. Mert az Isten célja mindig ez: megmenteni.
Mi űzzük a magunk kisded játékait, sok gonoszt gondolunk, meg véghez is viszünk, de az Isten fordít egyet rajtuk, jóra gondolja fordítani. A végén egy harcedzett, sok mindenen átment ember alkalmassá érlelődve kerül abba a magas pozícióba, mint Isten eszköze. Még a rosszat is jóra tudja fordítani.
Még annyit, hogy ez a bizonyosság nem csodaváró semmittevésre biztatja a hívőket. Ellenkezőleg: felelős, szorgalmas munkára serkent minket. De miközben végezzük azt, amivel Isten megbízott, egy pillanatra sem akarjuk elfelejteni, hogy az Úr uralkodik. És az élő és munkálkodó Istenbe vetett rendíthetetlen bizalommal végezzük a magunk munkáját, közben csendesen várva — vagy néha türelmetlenül és erőszakosan könyörögve — azért, hogy lépjen valamit, cselekedjen már, mutassa meg az Ő hatalmát és szeretetét. De az, hogy késik, nem rendíti meg a benne vetett bizalmunkat, mert tudjuk, hogy Ő mindig, mindent a legjobbkor fog megcselekedni.
Istent dicsőíteni ebben az évben azt jelenti, hogy észrevesszük az Ő munkáit. Keressük az események mögött azoknak az irányítóját, az élő Istent. Hogy tudjuk Őt magasztalni mindazért, amit eddig tett. Ez hiányzik sok hívőnek az imádságaiból például, hogy nem vesszük a fáradságot, hogy elsoroljuk: mi mindent tett eddig Isten. Erre nem neki van szüksége, hanem nekünk. Mert akkor tudnánk várni, hogy ezután is fog cselekedni hasonlókat, vagy még nagyobbakat. A hitünket erősítené meg az, ha tanulmányoznánk a cselekvő Isten tetteit, azokat tudatosítanánk magunkban és kijönne a szánkon ez: dicsőítelek téged ezért. Hálát adok néked ezért meg azért. Ezek után elszállna az aggodalom a szívünkből, hogy jaj, mi lesz holnap, mi lesz velem, velünk. Meg azokkal, akikért Isten felelőssé tett és közben tehetetlenül nézzük a vergődésüket. Isten reális nagysága felmagasodna így előttünk, és ez megerősítené a bizalmunkat. Ez kihat az ember kedélyére. Állítom, hogy kihat az ember egészségi állapotára is, az emberi kapcsolatainkra, a munkabírásunkra. Mindenre. Így tehetne Isten áldássá minket mások számára is.
Az íme szócska juttassa eszünkbe mindig, hogy az Úr uralkodik.
Mielőtt ezért hálát adunk, énekeljük a 268. dicséretet:

Dicsérjük hálaadással
Az egy fővalóságot,
Ki hűséges gondtartással
Vezérli e világot.
Megtartatik általa,
Amit teremtett vala,
Ami kezdetben volt, ma is
Megvan, és nincs egy híja is.