Cseri Kálmán

Sokan olvassuk ezekben a napokban kalauzunk szerint a Nehémi-ás könyvét. Ezt a fejezetet éppen tegnap olvastuk. Néhány hozzánk szóló üzenetére figyeljünk ma este.
Az egész könyv arról szól, hogy a babiloni fogságba került Nehémiást Isten hazaküldi, hogy építse fel Jeruzsálem kőfalát, mert addig nem város egy település, főleg ha fele még romokban van, amíg nincs várfallal körülvéve. Nehémiás engedélyt kap erre, vállalkozik erre a nehéz feladatra. Hozzálátnak a munkához, és később felépül a templom is.
A várfal építése elé azonban rengeteg akadályt gördített az ellenség. Kívül-bévül ellenséges indulattal találkozott Nehémiás. Isten valóságos csodája volt az, hogy nem egészen két hónap alatt mégis elkészült ez a nagy munka. Éppen ez a tanulságos számunkra, és ennek van időszerűsége, hogyan készülhetett ez el. Tulajdonképpen mihez kezdtek ők ott hozzá, miért volt kitartásuk egészen végig, és kinek köszönhették, hogy ez a nagy mű elkészült?
A hívő ember lelki életének a képét láthatjuk itt. Ilyen újszövetségi igék juthatnak eszünkbe: Pál apostol írja, hogy sok háborúságon át kell nekünk az Isten országába bejutnunk. Ezzel minden hívőnek számolnia kell. Ez nem elrettentés ettől az úttól, hiszen ez az egyetlen út, Jézus Krisztus útja, ami az igazi életre vezet. Tehát mindent megér, hogy valaki erre rálépjen és végigjárja, de tudnia kell, számolnunk kell előre vele, hogy sok akadályon keresztül kell végigmennünk.
Ugyanakkor eszünkbe juthat az az ige is, hogy akiben Isten elkezdi a munkáját, be is végzi azt a Krisztus Jézus napjáig. Isten nem hagy torzót, nem végez félmunkát. — Majd látni fogjuk, mennyiben következik ez a Nehémiás könyvéből.
Ugyanakkor Jézus figyelmeztetése is eszünkbe juthat, ha elindultunk már az Ő útján: aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. Menet közben sok mindennel meg akar állítani minket az ellenség.
Nos, mit tudunk meg ebből a történetből Nehémiásékról? Mit tanít ezen keresztül Isten nekünk, mai hívőknek?
A felolvasott szakasz szól arról, hogy milyen külső ellenségek gáncsoskodtak az ő munkájukban, milyen belső ellenség részéről érte őket támadás, és mit végzett eközben és mindennek ellenére maga az élő Isten.
1. A külső ellenségek. Azok, akik otthon maradtak, összekeveredtek a pogányokkal, és féltékenyen nézték: mit akarnak ezek a fogságból hazatért zsidók? Ők olyan jól berendezkedtek már a máséban, élvezték a potyát, és most ezek megérkeznek, ráadásul egy ilyen talpraesett, határozott, bölcs vezetővel, Nehémiással az élükön, s hozzálátnak egy képtelen nagy vállalkozáshoz: felépítsék viszonylag kevesen Jeruzsálem lerombolt kőfalát. Minden reggel elkezdik, estig megy a munka.
Még jókedvűek is, egymást is bátorítják. Mi lesz itt, ha ez tovább is így folytatódik? Irigység, féltékenység, harag, gyűlölet, önzés, hiúság, és sorolhatnánk mindazokat a jellemvonásainkat, amik ott lapulnak a legtöbbünk szíve mélyén. Csak időnként jutnak ezek szóhoz, időnként kerülnek a felszínre, de adott esetben ilyen kritikus helyzetben, mint amibe ők kerültek, bizony előjönnek az embernek ezek a bűnei.
Munkához látnak. Először diplomatikusan levelet küldenek Nehémiásnak, hogy gyere el egy megadott helyre és beszélgessünk. Barátkozzunk. Nehémiás arra gondol, hogy miről akarnak ezek beszélgetni? Vajon nekem kell-e velük barátkoznom? Istennek ellenségei, nekünk ellenségeink. Mi nem bántjuk őket, tiszteletben tartjuk őket, de miért kellene nekem az Istentől kapott feladatom helyett menni és barátkozni, ismeretlen kalandokba bocsátkozni? Két határozott szó volt a válasz: Nem megyek!
Az ellenség viszont kitartó. Rendkívül jellemző ez, amit olvastunk, hogy „négyszer is küldtek nekem ilyen üzenetet”. Majd csak beadja a derekát, majd csak jobb belátásra tér, vagy sikerül megijeszteni. Csak lesz annyi józan esze, hogy saját érdekükben mégis keresi a kapcsolatokat az ellenséggel.
Nehémiásnak volt józan esze, de a józan eszét is Isten Szentlelke irányította, és ezért az ellenséggel nem kereste a barátkozást, és négyszer egymás után úgy válaszolt: Nem megyek! Aztán jött ötödszörre is egy javaslat, arra is nemet mondott.
Mert mi volt a céljuk? „Azért küldtek nekem leveleket, hogy megfélemlítsenek engem, hogy abbahagyjuk a munkát, és ne végezzük be.” — Ez a mi ősellenségünknek, az ördögnek is a célja. Egyáltalán már az a célja, hogy lehetőleg igeközelbe se kerüljünk. Ne olvassunk Bibliát, ne hallgassunk igehirdetést, mert a hit hallásból van, és előbb-utóbb elképzelhető, hogy egy hitetlen emberből hívő lesz, ha odafigyel Isten igéjére. Ezért mindig valami mást tegyen. Valami mindig közbejön, valami sürgős dolog háttérbe szorítja az igazán fontosat, az Istenre való figyelést. De ha valaki mégis igeközelbe került, akkor legalább ne vegye komolyan. Oda se figyeljen közben, hiszen annyi minden vonzza a gondolatainkat itt most is, annyi mindent kell még ma megcsinálni, nincsenek elvarrva szálak, amik a mai napon történtek, meg holnap mi lesz… Minden egyéb fontosabb legyen, mint Isten igéjét komolyan venni.
Ha valaki mégis komolyan veszi, és elindul Isten útján, akkor meg mindent elkövet az ördög, hogy ne járjon azon végig. Álljon meg valahol. Igyekszik meggyőzni minket szép vallásos szöveggel: ez sokkal nagyobb, szentebb feladat ám, minthogy te ezt teljesíteni tudjad. Nem neked való ez! Látod, ma is milyen gondolataid voltak, milyen indulatok ragadtak magukkal. Engedd át ezt másoknak!
Vagy az ellenkezőjéről igyekszik meggyőzni: mit strapálod magad? Hány ilyen derék vallásos ember van a világon, mint te? Sokkal különb vagy, mint … s akkor eszünkbe juttat olyanokat, akiknél valamilyen szempontból esetleg tényleg különbeknek gondolhatjuk magunkat. Vagy ez, vagy az, csak hagyjuk abba. Nehogy egyenletesen, állhatatosan, céltudatosan kövessük Jézus Krisztust, aki után elindultunk.
Ugyanez volt itt Nehémiáséknál is. Nehémiás az ilyen csábításra ma is nemet, holnap is nemet, holnapután is nemet mondott, és akárhányszor üzengettek még neki, erre mindig nemet mondott. Miért? Mert tudta, hogy attól a feladattól vonná el ez őt, amivel Isten megbízta. Mert tudta, hogy Istentől akarják őt elszakítani, vagy Istennel szembefordítani. Erre pedig nem hajlandó! Ő Isten embere volt, világosan megértette a tőle kapott feladatát. Elfogadta. Hozzákezdtek, és úgy volt vele, hogy amíg azt nem teljesíti, addig ahelyett semmi mást nem akar csinálni.
Az a szomorú valóság, hogy viszonylag sok olyan hívő ember van, akiknek a hívő élete torzó. Elkezdődött, s valahol zátonyra futott. Megakadt. Isten kegyelme nagyon nagy, és a zátonyról is le tudja húzni az ilyen hajókat, de annak az embernek rossz, aki engedi, hogy megakasszák, megállítsák, vagy akár akadályozzák, késleltessék azt, hogy haladjon előre. Fontos, hogy legyen a hívő életünkben egyenletes lelki növekedés, gyarapodás, fejlődés, előrehaladás. Ezt nem mi produkáljuk, ezt Isten Szentlelke végzi, de nekünk fontos tudnunk: ez az egészséges hívő élet. Nem kell nekünk jobbra-balra tekintgetnünk, Tóbijjásokkal tárgyalnunk, ide menni, oda menni ahelyett, amivel Isten megbízott. Ezért fontos látnunk, hogy Ő mivel bízott meg.
Háromszor is olvassuk ebben a fejezetben: az volt a céljuk, hogy félelmet ébresszenek Nehémiásban. A félelem — attól tartok — mindannyiunk számára ismerős érzés. Sok ember maga sem tudja, mitől fél. Néha a félelem szorongássá válik. Olykor meg tudjuk mondani, mitől. Van, amikor elképzelt veszedelmektől félünk, aminek semmi alapja nincs. Van, amikor minden okunk megvan arra, hogy féljünk. Nem véletlenül olvashatjuk olyan sűrűn a Bibliában, mind az Ó-, mind az Újszövetségben ezt a két kicsi szócskát: Ne félj!
Isten az övéit mindig bátorította. Azt is megmondta, hogy miért ne féljenek. Jézus többször mondta a tanítványoknak: Bízzatok, én vagyok! Ne féljetek!
Dávid pedig becsületesen bevallja az egyik zsoltárban: fél. Minden oka megvan a félelemre, de vesszőt tesz ide: „Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned.” A félelem ellenszere tehát nem a hősködés vagy hősiesség, hanem az Istenben való bizalom.
Amikor bármivel félelmet akar gerjeszteni a szívünkben az ördög, akkor nekünk oda lehet menekülnünk Istenhez, és emlékeztetni kell magunkat ilyenkor az Ő ígéreteire. Legyenek sokkal erőteljesebbek bennünk Isten ígéretei, mint az ördögi fenyegetés, vagy mint a ravasz ígérgetés, amit itt Nehémiásnak tett az ellenség. Nem ijed meg semmitől az, aki igazán bízik Istenben, mert aki fél, az komolyabban veszi az ellenségét, mint Istent, a jóakaróját, akire számíthat. Komolyabban veszi az ellenség fenyegetését, mint Isten ígéreteit. Aki az ellenségtől fél, az nem féli igazán Istent, vagyis nem tiszteli Őt, nem látja Őt annak, olyan nagynak, amilyen Ő valójában.
Akit meg lehet rémíteni, arra jobban hat az ellenség jelenléte, mint az élő Isten jelenléte. Ezért kell nekünk tudatosítanunk akár nap mint nap, hogy Isten jelenlétében élünk, Isten színe előtt zajlik az életünk. Mi nem Isten háta mögött vagyunk. Isten lát minket, fontos neki, hogy mi történik velünk, és egészen bizonyos, hogy számíthatunk rá. Nem a félelem lelkét adta a benne hívőknek, hanem az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak a lelkét. Fontos látnunk, hogy van okunk nem félni, ha ismerjük Istent, bízunk benne és rábíztuk magunkat.
Erről nem akarok részletesen beszélni, csak megemlítem: Isten ügyét sem kell féltenünk. Nehémiásnak egyetlen gesztusa sem árulkodik arról, hogy jaj, mi lesz most az Isten tervével, az Isten népével, az Isten városával, az Isten templomával. Gondja van arra Őneki. Nehémiásnak arra volt gondja, amivel őt bízta meg Isten: Felépíteni a falat. Aztán majd küld Isten egy Ezsdrást, ő felépíti a templomot, felépíti a lelki házat, a hitetlenné vált emberek hitét. Majd eljön mindennek az ideje, majd kirendeli az Úr mindennek a felelősét, amiért őt felelőssé tette, azt kell jókedvűen, állhatatosan megvalósítani.
2. És akkor itt van a belső ellenség. Félelmes, hogy a módszerek mennyire nem változnak! Ez két és félezer évvel ezelőtt történt, ugyanezt teszi ma is a külső és belső ellenség Isten népével és a hívő emberrel.
Nem olvastam fel az egész fejezetet. A kihagyott részből kiderül, hogy részben üzleti kapcsolatokból, részben családi kapcsolatok révén bekerültek néhányan az ellenségből Nehémiás közvetlen közelébe. Beügyeskedték magukat. Adatokat szolgáltattak Nehémiásról az ellenségnek, folyamatosan leveleket küldtek, és így lehetőséget adtak arra, hogy rágalomhadjáratot indítsanak Nehémiás ellen. És onnan belülről igyekeztek támadni.
Mindig vannak árulók. A legveszélyesebb az volt, hogy még egy prófétát is sikerül megnyerniük. Hogy megvesztegették, vagy mit csináltak vele? Vagy elment az esze annak a szerencsétlen prófétának, nem tudjuk. Mindenesetre az ő emberük lett, és mint próféta, Isten üzeneteként mondja Nehémiásnak, hogy nagy veszély leselkedik rád, gyere, zárkózzunk a templomba, mert el fognak jönni, hogy meggyilkoljanak téged. Mégpedig éjjel jönnek el, hogy meggyilkoljanak.
Ha Nehémiás ezt elhinné, még meg is hatódhatna. Végre egy jó barát, aki valami információhoz jutott, és őt idejében tájékoztatja. Valaki, akinek fontos az ő élete. Gyerünk, mentsük az életünket!
De mit olvasunk itt a folytatásban? „Én azonban ezt feleltem: A magamfajta embernek illik-e menekülni? (…) Nem megyek!” Miért? „Mert felismertem, hogy nem Isten küldte, hanem azért mondta rólam ezt a próféciát, mert fölbérelte Tóbijjá és Szanballat. Azért bérelték föl, hogy félelmemben így cselekedjem, és vétkezzem, azután rossz híremet költsék és gyalázzanak.”
Ez egy gyönyörű jelenet itt, és sok lelki üzenete van. Honnan tudta ő, hogy ez hamis prófécia? Hogy noha jó szándék látszik mögötte, mégis gyilkos indulat mondatja ezt ezzel a prófétával.
Az ördög munkáját két metaforával szemlélteti az Újszövetség. Péter levelében olvassuk: „szertejár, mint ordító oroszlán, nézvén, kit nyeljen el.” Ez jellemző a külső ellenségre, akikről eddig volt szó.
Pál apostol írja a 2Kor 11-ben, amikor bizonyos hamis apostolokról, tévtanítókról ír: „Mert az ilyenek hamis apostolok, csaló munkások, akik Krisztus apostolainak adják ki magukat. Nem is csoda, mert maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. Nem meglepő hát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak adják ki magukat.”
A Sátán mint világosság angyala. Van úgy, hogy ordító oroszlán, akkor könnyebb ráismerni, van úgy, hogy világosság angyala, akkor nehezebb felismerni — de valójában ő akkor is a sötétség fejedelme.
De honnan ismerte fel ezt Nehémiás? Ez nagyon tanulságos a számunkra.
Először is onnan, hogy meglátta: ugyanaz a céljuk ezzel a próféciával, mint a nyílt fenyegetéssel, hogy félelmet keltsenek Nehémiás szívében, hogy megijedjen és abbahagyják az építést. Ez a végső céljuk. Ez kétségtelen, ezt nem szabad szem elől téveszteni. Mondhatnak, amit akarnak, tehetnek, amit akarnak, a céljuk, hogy ne épüljön fel a fal. Ne valósuljon meg Isten terve. Ami ezt segíti, arra Nehémiás mindenre nemet mond. Még ha baráti csókkal pecsételné meg valaki a jó szándékát, akkor is. Ami az Istentől kapott feladatától eltérítené, az nem kell!
Ő nem valami rettenthetetlen hős, hanem Isten ígéretéhez ragaszkodik, Isten védelmében bizakodik. Olyan is volt, hogy ő is már-már majdnem elcsüggedt, de ezeken a holtpontokon is átlendítette őt mindig az, hogy rendíthetetlenül bízott Istenben.
Egyrészt tehát felismerte: ugyanazt akarják, mint a külső ellenség.
De hogy ismeri ezt fel valaki? Úgy, hogy ha pontosan tudja, hogy Isten mit mondott neki. Ezért fontos nekünk ismernünk a Bibliát. Ma a levegő tele van tévtanításokkal. Amik majdnem olyanok, mint amit Jézus Krisztus tanított, valami apró eltérés lehet itt-ott lényegtelen kérdésekben — szokták mondani. Ilyenkor a hívő ember felkapja a fejét: mi az az apró eltérés? Milyen lényegtelen kérdésben térünk el az igazságtól? Négyszer meg ötödször is azt mondja: Nem! Csakhogy tudnunk kell: mitől tér el a tévtanítás.
Ezért fontos nekünk egyre alaposabban és pontosabban megismernünk a Szentírást. Ennek az egyetlen módja, ha valaki naponta azt a kis részt, amit elolvas, sokszor elolvassa. Valamit abból igyekszik megjegyezni is. Lassan kirajzolódnak az összefüggések. A szövegen túl megérti a benne levő isteni üzenetet is. Hát még ha ahhoz igazítja az életét! Akkor azt nem lehet elfelejteni. Akkor az bevésődött a szívébe is. Akkor már másnak is tudja mondani. Amit elmondok másnak, az bennem is megerősödik. Aki ezt szépen napról-napra, éveken át végzi, annak a számára egyre világosabb lesz, hogy mi is Isten kijelentése, Isten akarata, és amit hall, először talán csak (ahogy mondani szoktuk) szimatot fog, hogy valami itt nem stimmel, még nem tudja pontosan megmondani, de aztán a Szentlélek eszünkbe juttat ilyenkor igéket, és egyre világosabb lesz: Isten igéje ezt mondja, ez pedig mást mond. És ha egy kicsit mást mond, akkor is nemet mondunk rá. Itt nagyon határozottnak kell lenni. Ha Nehé-miás egy kicsi engedményt is tesz, meghiúsul ez a gyönyörű szép és nagy terv. Itt nincs engedmény!
A Teológián volt egy évfolyamtársunk. Jóval idősebb volt, mint mi. Későn, élete derekán hallotta meg Isten szavát, és aztán Isten hívását. Ő mondogatta azt mindig nagy gesztusokkal mutogatva: nincs lazítás! És itt tényleg nincs lazítás. Attól nem térünk el egy millimétert sem, amit Isten mondott. Csak ehhez tudni kell, hogy mit mondott, és miről mit mondott. Itt kevés az, hogy valahol a Bibliában valami ilyesmi meg van írva. Itt tudni kell: mi van megírva, hol van megírva, és azt szentül, komolyan kell vennünk.
Ilyen értelemben fegyver az ige. Pál apostol említi ezt, hogy „a lélek kardja, amely az Isten beszéde.” Ilyen értelemben tudunk hadakozni a tévelygés és a megtévesztés ellen. Soha nem emberek ellen, mindig emberekért. De a tévelygés lelke ellen csak ezzel a fegyverrel lehet hadakozni.
A harmadik magyarázata annak, hogy Nehémiás ilyen biztosra ment és tisztán látta, hogy ez hamis beszéd, az, hogy imádkozó ember volt. Aki az ő könyvét végig elolvassa, az újra és újra látja, hogy az első reflexe mindig ez volt: imádkozott. Egy újabb baj történt az építkezésnél — imádkozik. Utána intézkedik. Meg ő maga saját kezével is végzi a munkát, de első az imádkozás. Valamin változtatni kell, mert az a terv, amit felállítottak, nem jó — imádkozik. Újabb és újabb támadás éri — imádkozik. Tanácstalan lesz — imádkozik. És Isten adja az Ő világosságát. Az imádság mindig ablaknyitás felfelé, és mennyei világosság árad be annak az embernek a fejébe, szívébe, életébe, aki így áll ott Isten előtt.
3. És mit végzett itt Isten? A külső ellenség támad, ravaszul és durván. A belső ellenség még vallásos eszközökkel is támad egy hamis prófétán keresztül. És Istenről mit tudunk meg?
„A várfal pedig Elúl hónap huszönötödikére, ötvenkét nap alatt készült el. Amikor ezt meghallották ellenségeink, félni kezdtek a körülöttünk élő népek, és nagyot estek saját szemükben, mert fölismerték, hogy Istenünk segítségével lehetett véghezvinni ezt a munkát.”
Ötvenkét nap elképzelhetetlenül rövid idő egy ilyen nagy munka elvégzéséhez és ezt az ellenség is tudta, amely árgus szemekkel figyelte Isten népét és ennek a népnek a munkáját, és félni kezdtek. Ők azt akarták, hogy Nehémiásék kezdjenek el félni, akkor hátha abbahagyják a munkát. Most, hogy befejeződött ez a munka, ők kezdtek el félni, és nagyot estek a saját szemükben. Addig tudniillik hihetetlen önbizalom volt bennük. Ezek a messziről jöttek, fogságban felnevelkedettek, vallásukat, erkölcsüket elfelejtett emberek hazajönnek a semmire, majd csak megsemmisülnek ők is. Legalábbis a nagy terveik, hogy ők templomot, várost, várfalat építenek. Mi vagyunk itthon, a bennfentesek, a jól tájékozottak, figyeljük őket mint a kibic, aztán majd tapsolunk kárörömmel a kudarcaikon.
Most pedig egy nagy mű elkészült, meglepően rövid idő alatt, jó minőségben, jókedvűen. Félni kezdtek és nagyot estek a maguk szemében. Mert ők is látták, hogy ez nem emberi teljesítmény volt. Akármilyen jó szervező ez a Nehémiás, ilyet nem lehet ennyi embernek, ennyi idő alatt csak úgy elvégezni. Ezt nem tudja utánuk csinálni senki! Valóban, az ő láthatatlan Istenük segíthette őket. Még az ő számukra is nyilvánvaló lett Isten valósága, nagysága, jelenléte, és az hogy Isten munkálkodik.
Nem Nehémiás zsenialitása, nem az emberek fizikai kondíciója? Nem. Mindez kellett. Az emberek rakták a köveket szépen egymásra, és mentek méterről méterre, építették a falat. De az egész fölött ott volt az az Isten, aki azt akarta, hogy felépüljön ez a fal. Aki hazaküldte Nehémiást, aki elvégezte a király szívében, hogy elengedje őt, aki indított némelyeket: menjenek haza a semmire, a küzdelemre, a bizonytalanra, a nehézségekre. Ha megnézzük: minden teljesítményük mögött ott volt az élő Isten. És ez nem valami kegyeskedő, vallásoskodó magyarázkodás, hanem ez tény. Amikor nincs ott Isten egy vállalkozásnál, akkor az ellenpróbáját meg lehet nézni ennek. Amikor valaki magában bízik eleitől fogva, akkor láthatja mire képes magában. Amikor Istenben bízik, akkor láthatja, mire képes Isten. És hogy Ő még az erőtlent is meg tudja erősíteni, és az erőtlenen keresztül is el tudja végezni a maga hatalmas munkáját. Igaz ám az az ének:
Az Úr csodásan működik,
De útja rejtve van (itt sem sejtették, hogy mi lesz az eredménye ennek),
Tenger takarja lábnyomát,
Szelek szárnyán suhan,
Mint titkos bánya mélyiben,
Formálja terveit,
De biztos kézzel hozza föl,
Mi most még rejtve itt.
És Őbenne bízni azt jelenti, hogy ezt komolyan veszi valaki, hogy sokszor én sem tudom: mi lesz ebből, ha elkészül, hogyan készül el, mikor, kibírom-e? Nehémiás szívében is meg-megmozdult néha a kétely, a csüggedés, mert rendkívül sok csüggesztő körülmény volt. Feljelentések mentek a királyhoz, meg mindenféle nehézséggel akadályozták. Nem ő volt nagy és hős, Isten megerősítette, bizalmat öntött a szívébe, ő meg tartotta a lelket a nép szívében. A végső alanya ennek az egész munkának a cselekvő, hatalmas Isten volt.
4. Röviden még csak arra szeretnék kitérni, hogy a mi mai hívő életünkben mit jelent ez? Ki a külső ellenség? Jézus azt mondja: elsősorban a világ. Világon Jézus az Isten nélküli gondolkozást érti. Az, ahova süllyedtünk Istentől elszakadva. Isten nélkül csak magunkban. Amikor az ember öntörvényű lett, autonóm, és függetlenítette magát Istentől. Ezért mondja a Szentírás: „ne szabjátok magatokat e világhoz.”
Ezért írja az idős János apostol: „fiacskáim ne szeressétek a világot” — vagyis az Isten nélküli gondolkozást és életmódot. Mert aki a világot szereti, az nem szeretheti az Istent.
Ezért figyelmeztette Jézus a tanítványait, hogy a világ titeket is ugyanúgy fog gyűlölni, mint engem. Miért? Mert nem belőle valók vagytok. Mert ti felülről születtetek. A világ a külső ellenség, csak ezt jól kell érteni.
A belső ellenség elsősorban itt van: a saját szívünk. Jeremiás őszinte megdöbbenéssel írja: „csalárdabb a szív mindennél. Kicsoda ismerheti azt?” És az a sok hiúság, irigység, féltékenység, ami a Tóbijjásokban megvolt, az sajnos valamilyen mértékben mindannyiunkban megvan. És belső ellenség: a tévtanítás. Sokszor az egyházon belül jelentkező tévtanítás, vagy a vallásokon belül.
És a harmadik: Látjuk-e a cselekvő Istent? Hisszük-e azt, amit Jézus mondott: „Az én Atyám mindezideig munkálkodik — és hozzáteszi: én is munkálkodom.” És komolyan vesszük-e azt, hogy minden teljesítményünk, minden jó cselekedetünk, minden tiszta gondolatunk, minden szeretetgesztusunk mögött ott van a kegyelmes Isten? Ezek nem a mi teljesítményeink, az is az Ő ajándéka, hogy ha tudok ajándékozni valakinek valamit, és késszé teszi erre a szívemet. Minden az Ő kegyelmének a munkája. Mi semmiért sem veregethetjük meg a magunk vállát. De: csodákat várhatunk Istentől, bármire képessé teszi azt, akit megbízott egy bizonyos feladattal. Utána pedig legyen egyedül övé a dicsőség.
Ez viszont nem teszi feleslegessé azt, amit Nehémiástól megtanulhatunk, hogy olyan lelki állóképessége volt, hogy nem lehetett kibillenteni az egyensúlyából. A súlypontja mindig az alátámasztási felületen belül maradt. Ellenállt minden rossznak és csábításnak. Helyt-állt abban, amivel Isten megbízta. És ha kellett, előállt és mondta másoknak is azt, amit Istentől hallott. Ez az állóképesség fontos, hogy meglegyen bennünk. Ellenállni minden csábításnak, helytállni hűséggel ott, ahova Isten állított, és ha szükséges, előállni és másoknak is mondani azt az igét, amit mi hallottunk Istentől. Közben pedig legyünk bizonyosak abban, hogy a mi Istenünk mindezideig munkálkodik.

Szeretettel köszöntöm a testvéreket, kedves vendégeinket. Vannak, akik messziről, vidékről jöttek, Isten hozta őket. Remélem, hogy mindannyian úgy megyünk haza, hogy érdemes volt együtt lennünk, mert együtt is énekelünk az Úrnak.
A régi egyházban minden vasárnapnak adtak valamilyen nevet, és azon a vasárnapon olyan bibliai témáról hangzottak az igehirdetések. Így május közepére esett mindig egy olyan vasárnap, aminek kantáta volt a neve, ami azt jelenti: énekeljetek. A folytatása több zsoltárban így hangzik: az Úrnak új éneket.
Ezen a vasárnapon szokott énekkarunk bekapcsolódni az istentiszteletbe, hogy több kórusmű is elhangzik. Ez azonban nem koncert, hanem istentisztelet. A kórus nem szerepelni akar, hanem dicsőíteni Istent, mégpedig velünk együtt. Lesz olyan, hogy előléptetnek bennünket is kórustagokká, és mi is együtt énekelünk majd az énekkarral.
Tegyük ezt most mindjárt. Énekeljük el a 98,1-3 zsoltárt. Énekeljetek új éneket az Úr Istennek örömmel.
*****
Amit az elején hallottunk, az Gárdonyi Zoltánnak a műve volt. Az lesz a menetrendünk, hogy meghallgatunk négy kórusművet, utána elhangzik egy rövid igehirdetés, azután meghallgatunk új négy kórusművet.
Az első kettő:
Heinrich Schütz: Jézusé a dicsőség kezdetű műve; és a második
Draskóczy László feldolgozása: Hinni taníts, Uram.
A következő két mű:
Ákom Lajos: Bartimeus c. műve és Csomasz Tóth Kálmánnak az énekes könyvünk utolsó énekére, az 512. énekre készült feldolgozása. Itt fogunk majd mi is bekapcsolódni.

Kevesen tudják és tartják azt számon, hogy a naptári év mellett van egy ún. egyházi esztendő is. Az egyházi év ádventtől ádventig. Ádvent első vasárnapján kezdődik, és két félévre szokták osztani: az ún. ünnepes és az ünneptelen félévre. Az ünnepes félév ádvent első vasárnapjától a pünkösd utáni vasárnapig, ún. szentháromság vasárnapig tart, az ünneptelen félév pedig holnap kezdődik és ádventig fog tartani.
A szentháromság vasárnap elnevezés arra utal, hogy — ha egyáltalán szét lehet választani Isten munkáját — a karácsonyi ünnepkör az Atyaisten szeretetéről szól: úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A nagypénteki húsvéti ünnepkör arról, hogy mit tett értünk a Fiú, Jézus Krisztus, és a pünkösd a Szentlélek munkájára hívja fel a figyelmünket. A pünkösd utáni vasárnap pedig mintegy összefoglalja Isten munkáját.
Az ünnepes félévben, ami most mögöttünk van, elsősorban az a Biblia üzenete: mit tett Isten értünk. Az ünneptelen félévben főleg olyan igék szoktak megszólalni, hogy mi lehet erre a hívő ember válasza, mit tehetünk mi Istenért és egymásért.
Azért olvastam fel Pál apostolnak ezt a néhány mondatát, mert ebben frappánsan megfogalmazza azt, hogy milyen mélyen összetartozik ez a kettő, de mennyire felcserélhetetlen a sorrend. Vagyis mélyen összetartozik, hogy mit tett Isten értünk, és mi következik ebből, mit tehetünk mi ezek után, ugyanakkor a sorrend felcserélhetetlen. Előbb Ő cselekszik. Ezzel tesz képesekké minket is arra, hogy bármi jót cselekedjünk. Előbb Ő szólítja meg az embert, és ha az Ő igéje hitet ébreszt valakinek a szívében, a hit válasza az, amit már mi teszünk engedelmességből. Ahogy Pál apostol fogalmazza, így hangzik ez: „Mivel már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is Őbenne.”
A kolosséiaknak előtte arról beszél, arról ír, hogy mit tett értük Jézus. És mivel sokan voltak közöttük, akik ezt komolyan vették, nemcsak elhitték, hanem alárendelték az életüket az élő Jézus Krisztusnak, most már elmondja, hogyan éljenek akkor, hogy az életük egyre jobban hasonlítson Jézuséhoz. „Mivel elfogadtátok Krisztus Jézust, mégpedig mint Urat…” aki most már parancsol nektek, és akinek a parancsait bizalommal és engedelmesen követitek. És ha sikerül követni, az is a Krisztus Jézusnak mint Úrnak az érdeme, mert Ő tesz képesekké erre titeket, ha elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat.
Nyugodtan megváltoztathatjuk az igekötőt és mondhatjuk így is: ha befogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, akkor ebből következik a többi.
Az a szép mondat jut eszünkbe, amit Jézus mondott: „Az ajtó előtt állok és zörgetek, aki meghallja az én szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem.” Aki befogadja Jézus Krisztust, az Urat. Nem az illető emelkedett fel Jézushoz, hanem Jézus szállt alá ide miközénk, Ő kopogtat az ajtónkon, és aki megnyitja előtte, az befogadta Őt.
Mi erre a válasz? Egy képpel szemlélteti az apostol: Gyökerezzetek meg és épüljetek fel Őbenne, erősödjetek és növekedjetek, és teremjetek gyümölcsöt. Egy fának a képét vetíti elénk. Aki Jézus Krisztust mint élete Urát befogadta, és átéli, hogy Jézus meg őt elfogadta, az gyökerezzék meg Őbenne, növekedjék folyamatosan, és majd megjelennek az élete fáján a gyümölcsök.
Mit jelent meggyökerezni Krisztusban?
Magában foglalja azt a döntést is, hogy valaki kinyitotta az ajtót előtte és befogadta Őt. Jézust tekinti az Urának. Jézus Krisztust mint Urat elfogadtátok. Ez döntés. Volt alkalma átgondolni, ha kimondta, akkor vállalja ennek a következményeit is. Jézus választotta élete Urának — majd utólag rájön, hogy nem is az ő nagy döntése volt ez, hanem Isten szeretete volt már emögött is. Mindenesetre egy döntés.
Most már akkor engedje mélyre a gyökereit Jézus Krisztusban. Ha Őt választotta élete Urának, akkor legyen is az életének az Ura. Akkor, amit Ő mond, az legyen a számára parancs, és teljesítse azt örömmel és ehhez is fog kapni majd erőt.
Meggyökerezni Őbenne. A gyökér mindenekelőtt a táplálékot nyomja fel minden fába több atmoszféra nyomással. Mindig megcsodálom tavasz elején, amin most már túl vagyunk, ezeket a környező jegenyéket, hogy a csúcsán kezd el fakadni először. A gyökerek, miután felmelegszik a talaj, elérkezett az ideje, beindulnak és sok atmoszféra nyomással egészen vékony csöveken nyomják fel a nedvességet, ami ősszel leengedett a fa, mert ha ősszel is ugyanúgy benne lenne, a fagyban eltörne. Mivel nincs benne a fagyban, nem törik el. Most viszont beindul az élet, és ez a gyökérnek a munkája. A hívő ember életét is a Krisztussal való közösség táplálja. Aztán a gyökér szilárd megállást is biztosít a fának. Stabilitást.
Olyan sok bizonytalan, labilis él ember él ma körülöttünk. Egyebek között azért is, mert ezek a döntések hiányoznak sok ember életéből. Nem meri magát elkötelezni. Nem mer visszavonhatatlan igeneket és nemeket kimondani. Mégpedig egyértelmű igent vagy nemet.
Nagyon sokan azt mondogatják: nemigen. Figyeljük meg, ez az egyáltalán nem magyaros fordulat is, ami ennyire népszerűvé vált: nem igazán. Voltál a héten anyukádnál? Nem igazán. Ez azt jelenti: nem. Miért nem lehet ezt mondani? Mert nincs hozzá bátorság, mert nem vállalja a következményeit. Az egyértelműségtől, a visszavonhatatlanságtól, az átgondolt, felelős döntéstől egyre jobban irtóznak az emberek. Meg is látszik a társadalmon.
Nos, akik Jézus Krisztust így befogadták, azok meggyökereznek Őbenne, és a gyökér lelki stabilitást ad az embernek. Mi különböző szélviharokban gazdag időszakban élünk. Ha valaki ingó-bingó zöld fűszálként él, akkor arra nem lehet támaszkodniuk másoknak sem. Az emberek, különösen a gyerekek, várják, hogy valakiben megkapaszkodhassanak, akinek van állóképessége, és van ellenálló képessége minden rosszal szemben. Jézus Krisztus erre is képesíti a hívőt.
A gyökér — sok mindent lehetne még említeni, de csak még egyet említek — biztosítja azt is, hogy túléli a fa még a gyilkos viharokat is. Bizonyára láttunk már olyat, hogy a vihar után kettéhasad egy fa vagy letörik, még a vastag törzse is eltörhet, és a következő évben egy sarj növekszik az oldalán. Mert ha a gyökere ép maradt, akkor túléli a halálát. Aki a Krisztusban gyökerezik, az túléli a biológiai halálát, mert annak örök élete van Krisztusban.
A növekedés — a másik —, a folyamatos, egészséges, egyenletes növekedés, gyarapodás, fejlődés az életnek feltétlen velejárója.
A szívem vérzik a cseresznyefáinkért, mert két évvel ezelőtt megindult náluk a csúcsszáradás. Amikor egy fa már nem nő, ha csak egy centit is, akkor megvan pecsételve a jövője. Ki fog pusztulni, mert az élet nem ismer stagnálást, hogy az idén is ott vagyok, ahol tavaly. Mert ha nem tudok növekedni, menthetetlenül megindul a visszafejlődés, a zsugorodás, a pusztulás.
A hívő életben az egyenletes növekedés az lehetséges a Krisztusban való gyökerezéssel.
És a harmadikat szinte már nem is mi produkáljuk. Azért benne van a mi engedelmességünk is, de egyszerre csak megjelennek a gyümölcsök. Például a Lélek gyümölcse, ami nem velünk született sajátosság. Az igazi szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, hűség, szívesség, szelídség, mértékletesség, ez mind-mind a krisztusi élet jellemzője. De ha valaki a Krisztusban gyökerezik, naponta mélyülő, erősödő lelki közössége van vele, akkor megjelennek rajta ilyen krisztusi tulajdonságok. Nem apámtól-anyámtól örököltem, nem nagy önfegyelemmel préselem ki magamból, hanem gyümölcs, belülről, magától terem.
És gyümölcs a Jézusról való hiteles bizonyságtétel is — mondja a Szentírás. És még sok minden…
A végső célja annak a váltságnak, amit Jézus szerzett nekünk, hogy gyümölcstermő életet éljünk Isten dicsőségére és egymás javára. Ezt magunktól nem tudjuk produkálni, ez mindig a kegyelemnek a munkája. Azzal kezdődik, hogy befogadtam a Krisztus Jézust, mint Urat. És egyre erősebb közösségre jutok vele, egyre mélyebben gyökerezem, egészségesen növekszem halálunk pillanatáig.
Külön hálás vagyok Istennek, hogy olyan 90-en felüli idős hívőket ismerhettem és ismerhetek, akik haláluk napjáig képesek voltak lelkileg növekedni, mert táplálkoztak és gyökereztek, azután megjelentek a gyümölcsök. És akkor nem a magunk vad, keserű gyümölcseit kínáljuk a családtagoknak, meg munkatársaknak, meg másoknak, hanem krisztusi gyümölcsökkel tudunk gazdagítani másokat.
Még azt hadd említsem meg, hogy ebben az ünneptelen félévben, ami ma kezdődik, különösen is nagy hangsúlyt kap a mi legnagyobb ünnepünk, az Úr Jézus feltámadásának napja, az úrnapja. Mondjuk ezzel a szerencsétlen elnevezéssel a vasárnap. És akinek az nem vásárnap, hanem valóban az úrnapja, az valóban ünneptől ünnepig él.
Isten tegye ünneppé mindannyiunk számára mindazokat az órákat, amit itt a gyülekezet közösségében töltünk. Tegyen ünneppé minden percet, amit előtte való csendben töltünk, hogy ebben az ünneptelen félévben is, mint a Krisztusban gyökerező gyümölcstermő emberek tudjunk az Ő dicsőségére élni.

Hallgassuk tovább a kórust. Most három zsoltárfeldolgozás következik. A 9. zsoltárról, ami eléggé ismeretlen zsoltár, azután a 23. zsoltár feldolgozása, amit mindnyájan ismerünk: Az Úr az én pásztorom és végül Mendelssohn: Izráel őriző Ura, 121. zsoltár.
A 9. zsoltárnak az első mondatát hadd olvassam fel, mielőtt az énekkar elfoglalja a helyét:
Hálát adok az Úrnak teljes szívemből,
elbeszélem minden csodatettedet.
Örülök és vigadok neked,
zengem nevedet, ó Felséges!

A befejező mű Händel egy hosszabb kantátájáról néhány részlet. Ennek a szövege is zsoltár. A 89. zsoltár elejét olvasom:
Uram, kegyelmes tetteidről
éneklek örökké
nemzedékről nemzedékre
hirdetem hűségedet.
Mert ezt mondom:
Örökké tart kegyelmed,
hűséged szilárd, akár az ég.
Befejezésül Händel 89. zsoltárját hallgassuk.

Jézus Krisztus a feltámadása után még negyven napig együtt volt tanítványaival és felkészítette őket szolgálatukra. A negyvenedik napon visszament a mennybe. A tanítványok pedig itt maradtak szorongó szívvel, tele félelemmel. Az ezt követő tizedik napon azonban valami különös dolog történt. Egy pillanat alatt egyszerre, úgy magától, eltűnt a félelmük, bátran kimentek az emberek közé és különös erővel prédikáltak Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségéről. Olyan erő volt ebben, hogy sokan megvilágosodtak és Jézus tanítványaivá lettek.
Luther Márton a reá jellemző vaskos fogalmazásban ezt írja: pünkösdkor a tanítványok belemarkoltak az ige gazdagságába és szórták gazdagon az életet támasztó igét. Én sem tudnék úgy prédikálni — folytatja —, pedig én a Szentírás doktora vagyok, ők meg halászok voltak.
Nos, ez a pünkösd csodája, hogy függetlenül attól, hogy mik az emberi feltételek, maga Isten munkához lát és az újjáteremtés munkáját igéje és Szentlelke által végzi, akár halászok által is.
És ezek a tanítványok utólag ismerték fel, hogy ekkor teljesedett be Jézus ígérete, amit megmondott nekik előre, hogy elküldi majd a Szentlelket, aki bátorrá teszi őket, mondanivalót ad a szájukba, vezeti őket, és védi is majd őket. Így lett ez a feltámadás utáni ötvenedik nap a Szentlélek kiáradásának az alkalma, aztán később a pünkösd ünnepe.
Pünkösd azt jelenti: ötvenedik. Ötvenedik nap Jézus feltámadása után. Az idén ez ma van.
Azután azt tapasztalták az apostolok, hogy akik az ő szavuknak hittek, azokban is ugyanilyen mélyreható, pozitív változás következett be, és a mai napig ez a Szentlélek munkája. Aki Isten Lelkének az ajándékát kapja, az alapvetően megváltozik: a gondolkozása, a jelleme, az értékrendje, az egész élete. Erről a változásról szeretnék ma valamit mondani Isten igéje alapján. Két kérdésre keressünk választ: kicsoda a Szentlélek, és mi a Szentlélek munkája, mit jelent ez a változás, amiről a Biblia beszél?
1. Ki a Szentlélek? Isten maga, amint éppen dolgozik. A Szentlélek: Isten munkában. A Biblia második mondata már róla szól. „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” (1Móz 1).
Még sötétség van, nincs élet, nincs rend, nincs kozmosz, csak káosz van. Kietlen és puszta. Tohuvabohu — ahogy a héber eredeti szövegben olvassuk. Isten Lelke azonban egyszerre hirtelen világosságot támaszt, életet teremt, rend keletkezik, márpedig rend magától soha nem keletkezik sem az asztalunkon, sem a szekrényünkben, sem az életünkben, sem a lelkünkben. Akkor hogyan? Kitől? Mi a magyarázata ennek a hirtelen és jelentős változásnak?
Van egy érdekes szó a felolvasott mondatban: Isten Lelke „lebegett” a vizek felett. Ez a szó azt jelenti, amikor az anyamadár vagy a kotlós melegíti a tojásokat, és egyszer csak a tojások megmozdulnak. Új életek támadnak. Ez a Szentlélek munkája. A Szentlélek a teremtő Isten. A Szentlélek: Isten teremtés közben. És ugyanezt végzi el Isten Lelke minden hívőnek az életében. Isten nélkül, a benne való hit nélkül lelki sötétségben élünk mindnyájan. Egy csomó dolgot nem lát az ember hit nélkül. A Biblia azt mondja: ez a halál állapota. Káosz van az emberben. Isten Szentlelke egyszer csak világosságot támaszt.
Ugyanazt élik át a mai hívők is, amit itt Pálról olvastunk, hogy „mintha pikkelyek estek volna le a szeméről”, egyszerre rácsodálkozik a valóságra, arra a teljesebb valóságra, amit most már így láthat. Istennel kapcsolatba kerül az addig Isten nélkül élő ember, és ezáltal mennyei élet árad a lelkébe, és megváltozik a beszéde, a szokásai, az egész élete.
Azért olvastam fel Pál apostol megtérésének a sokak által ismert történetét, mert ez rendkívül világosan szemlélteti a Szentlélek munkáját, és ezt a változást, amiről itt szó van.
Saul nagyon jól képzett, igen vallásos ember volt. Rajongott őseinek a hagyományáért. Olyan veszélyeseknek tartotta az Úr Jézus tanítványait mint tévtanítókat, hogy ki akarta irtani őket egy szálig. Saul az egyház teljes megsemmisítésére törekedett. És amint ezzel a céllal Jeruzsálemből Damaszkuszba tartott, az akkor már mennybe ment Jézus megállította őt. Nevén szólította, bemutatkozott neki: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” És kérdőre vonta amiatt, hogy miért üldözi Őt.
Aztán amíg Saul gondolkozott a hallottakon, megmutatta neki a hatalmát és a szeretetét. A hatalmát úgy, hogy addig soha nem tapasztalt erejű fényesség vette körül, belevakult átmenetileg, leesett a földre, és őt, aki az inkvizíciós bizottság vezetőjeként akart Damaszkuszba megérkezni, úgy kellett kézen fogva bevezetni a városba, mint egy kisgyermeket, mert nem látott.
De egyszersmind a szeretetéről is biztosította őt Jézus, mert közölte vele, hogy kiválasztotta. Valami nagyon szép, de nehéz feladata lesz. Küldetést kap Jézustól. A szabadító Krisztusról szóló örömhírt viheti a pogányok közé, és ez nagyon sokakon fog segíteni, a halálból életre viszi majd őket. Saul-Pál ezt komolyan vette ott az úton, utána a három csendesnapja alatt az Egyenes utcai házban, és megváltozott az élete.
Nem ő változtatta meg magát, nem mások gyúrták át őt, hanem a Szentlélek átállította a gondolkozását. Új célok, új eszközök, új indítékok kezdtek munkálni az életében, és ő ezeknek az új indítékoknak engedett, annyira, hogy ott az úton melegében elhagyja az ajkát ez a sorsdöntő kérdés: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” És ettől kezdve ez volt neki a legfontosabb: mit akar Jézus vele.
2. Miben áll ez a változás? Amikor ez az Anániás nevű keresztyén mégis elmegy Saulhoz, akkor mit mond neki? „… azért küldött engem Jézus, hogy láss, és megtelj Szentlélekkel.”
Addig Saul önmagával volt tele. Pontosan tudta, hogy mit akar, azt is, hogy miért akarja, csak nem látta világosan, hogy mi is ez. Önmaga ura volt, saját maga szabta meg a programját. Mostantól kezdve az a lehetősége, hogy lásson, és ne önmagával legyen tele, hanem megteljen Szentlélekkel.
Egy kicsit ezt nézzük meg részletesebben. Mit jelent, hogy láss. Mit nem látott addig Saul, és mit látott ettől kezdve, ami új alapokra helyezte az életét? Ez a Szentlélek munkája.
Először is meglátta önmagát annak, aki valójában volt, aztán meglátta Jézust annak, aki Ő valójában, és meglátta a Jézustól kapott feladatát, és ennek rendelt alá ettől kezdve mindent.
a) Megismerte mindenekelőtt önmagát. Ez a fejezet ezzel a mondattal kezdődik: „Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe.”
Ilyen volt tehát Saul. Gyilkos indulat fűtötte, a gyűlöletnek a rabja volt, és így indult összeszedni és kivégeztetni keresztyéneket. És meg volt győződve, hogy jót cselekszik, amikor ezt teszi.
Olyan figyelemreméltó, hogy később, amikor többször beszámolt erről a damaszkuszi úti tapasztalatáról, megrendülve és mély bűnbánattal említette mindig, hogy milyen súlyos, gyilkos bűnnek tekinti azt, hogy üldözte Jézust és a benne hívőket. Ez mindig a Szentlélek munkája, amikor valaki ennek a felismerésére eljut. Amikor valaki helyes önismeretre jut. Amikor végre bűnnek látja azt az életében, ami Isten szerint bűn, azt néven nevezi és minden magyarázkodás, mentegetőzés nélkül megbánja, bocsánatot kér rá, és keményen elhatározza, hogy azt elhagyja. És ha sikerül elhagynia, az meg végképp a Szentléleknek az áldott munkája.
Jézus ezt ígérte a Lélekről: az meggyőz majd titeket bűn, igazság és ítélet tekintetében. Ismerős-e nekünk a Szentléleknek ez a munkája? Amikor végre fájni kezd, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. Amikor végre hallani kezdi az ember a bántó szavait, amit másoknak mondott. Amikor szégyellni kezdi magát hazugságai miatt. Amikor lelepleződik és megalázkodva tudomásul veszi, hogy mennyi hiúság, büszkeség, gőg, lustaság, közömbösség, önzés van a szívünk mélyén, és nem akar tovább együtt élni ezekkel a nyomorúságokkal.
Ezzel a felismeréssel kezdődik a szabadulás. Ezzel kezdődik a Szentléleknek az a munkája, amiről majd mindjárt énekelünk, hogy: „az új ember szíve saját kezed míve.” Amikor a Szentlélek a kezébe vesz egy ilyen szennyes szívet, mint amilyennel megszülettünk mindnyájan, és átalakítja, megtisztítja, sőt új szívet ad a hívőnek. Ez mindig teremtés. Az új ember teremtése.
Saulnak a szeme megnyílt. Azt olvastuk: mintha pikkelyek estek volna le róla, úgy megnyílt, és megdöbbenve látta a maga igazi arcát. Ki ő valójában így Jézus nélkül.
Fontos lenne, hogy megvizsgáljuk: mikor volt utoljára ilyen tapasztalatunk. Ismétlődik-e ez az életünkben, hogy a Szentlélek bele reflektoroz a szívünkbe, és ott a rejtett bugyrokból is előkerül az, amiről talán magunk sem tudunk, vagy amit gondosan rejtegetünk, és amit nem ítéltünk még el, együtt élünk vele és belülről mérgezi, fertőzi az életünket, s rajtunk keresztül a környezetünket is. Sokszor éppen olyan bűnök lapulnak a szívünk mélyén, amiket ki nem állhatunk másokban. Tessék megfigyelni, mit nem tudunk elviselni a családtagokban, mert valószínű, hogy az bennünk is megvan.
Ma sokan úrvacsorázni is fogunk, készültünk-e erre? Kérdeztük-e Istent: Uram, mi az, ami most utálatos neked az életemben, mert én nem akarok azzal tovább együtt élni? Ez a Szentlélek munkája. Ezzel kezdődik mindig, ezt követik azután a csodák.
A pünkösdi történetben is azt olvassuk, hogy a nagy sokaság hallgatta Péter prédikációját, aki több mindenről beszélt. Idézett igéket az Ószövetségből, beszélt Jézus Krisztusról, és a hallgatók közül sokan a szívükben megkeseredtek. Magukra ismertek és azt kérdezték Pétertől, hogy most ezek után milyen lehetőségünk van még? Amit mondasz, sajnos igaz. Lehet-e változtatni? — Ismerős-e ez nekünk, hogy olvassuk az igét, hallgatjuk, magunkra ismerünk? Igent mondunk Isten ítéletére, de nem állunk meg itt, mert szeretnénk újjáteremtett emberekké válni. Az újjáteremtés a Szentlélek munkája. Így ismerte meg magát először az apostol.
b) Aztán megismerte Jézust. Ki Ő valójában. Egészen hamis elképzelései voltak addig Jézusról. Tévtanítónak tartotta. Úgy, ahogy tanították neki: Isten-káromlónak tartotta, hiszen Isten Fiának vallotta magát. És most? Miután a Szentlélek megvilágosította, teljes meggyőződéssel vallja és hirdeti, hogy a názáreti Jézus a Krisztus, a Messiás, a názáreti Jézus valóban az, akinek mondta magát: az élő Isten Fia.
Így olvastuk ezt itt: „… azonnal hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézusról, hogy Ő az Isten Fia. Mindenki csodálkozott ezen, ő azonban egyre jobban felbátorodott és zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat, bebizonyítva nekik, hogy Jézus a Krisztus.” Vagyis a Messiás.
Helyes Krisztus-ismeretre, a valóságnak megfelelő Isten-ismeretre a Szentlélek segít el mindnyájunkat. Ezt megelőzően lehetnek különböző elképzeléseink Istenről, és ezt néha nagy öntudattal mondják is vallásos emberek, csak éppen nem veszik komolyan: „Úgy szerette Isten ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Aki ezt felismeri, és egészen bizonyos lesz abban, hogy Jézus nélkül ő is elvész, és nincs örök élete, de őreá is érvényes ez, hogy aki hisz Jézusban, annak örök élete van, — ez mindig a Szentlélek munkája. Ezt a változást is Isten Lelke végzi el bennünk.
Ez meg azt a kérdést intézi hozzánk, ami elől nem lehet kitérni: Ki neked Jézus? Azt olvassuk a János evangéliuma végén, hogy azért írta meg az apostol az egész evangéliumot, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus az Isten Fia és ebben a hitben életetek legyen az Ő nevében. Életünk csak ebben a bizonyos hitben van.
Péter pünkösdi prédikációjának is terjedelmes része arról szólt, hogy elmondta a hallgatóknak, kicsoda Jézus. „Halljátok meg ezeket az igéket: a názáreti Jézust, azt a férfit, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogy magatok is tudjátok, azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek, de Őt az Isten, miután feloldotta a halál fájdalmait, feltámasztotta, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa Őt. Őt pedig Úrrá és Krisztussá tette az Isten.” (ApCsel 2,23-24.36).
Helyes Krisztus-ismeret nélkül nincs üdvössége az embernek.
c) És a harmadik, amit meglátott Saul-Pál, miután kapta a Szentlelket, hogy mi végre van a világon. Vagyis, hogy mi Isten terve ővele. Eddig neki saját tervei voltak. Pontos programja volt: kiirtani a keresztyéneket, aztán majd utána megint elhatározza, hogy mik a feladatai. És most mit hall? Azt mondja neki ez az Anániás nevű keresztyén: „Jézus küldött engem, aki kiválasztott téged, hogy elvigyed az Ő nevét a pogányok közé, és azért küldött, hogy láss, és megtelj Szentlélekkel.”
Kiderült, hogy az élő Krisztusnak pontos terve van ezzel az emberrel. Miután 180-fokos fordulatot tesz az élete, aki a Krisztus tanítványait ki akarta irtani, az most Krisztus tanítványaként neki akar megnyerni embereket. Ezek után csak arra figyel, hogy mit akar vele az ő Ura. Életének új Ura van. Ehhez kap bátorságot is ott mindjárt. Életveszélyes volt Jézust Messiásnak vallani a zsinagógákban. Kap hozzá bátorságot, megkapja a mondanivalót, megkapja érte az üldözést is: azonnal az életére törnek, de már vannak új testvérei. Azok által Isten megmenti az életét, és az egész hátralevő életét azzal töltötte, hogy Jézushoz vezetett embereket.
Ennyire nem magánügy az, amikor valaki hitetlenből hívővé lesz. Ennyire a közösséget akarja megajándékozni a Szentlélek azokon keresztül, akik már látnak és akik kapták a Szentlelket. Az ostoba mesebeszéd, hogy magánügy.
Ma reggel a rádióban Fabinyi Tamás evangélikus püspök úr egy különös kifejezést mondott: az egyházat mindig a sekrestye-állapotba akarják beszorítani, és a hívők jó része is ezt a kényelmes sekrestye-keresztyénséget vállalja. A templom melléképületében még beszélgetünk Isten dolgairól, ahelyett, hogy vinnénk ki a világba azt a világosságot, amit a Szentlélek gyújt a szívünkben.
Pál ezt a feladatot kapta Jézustól, és minden hívőnek ezt a feladatot adja a mi Urunk.
Ilyen nagy az a változás, ami azoknak az életében bekövetkezik, akik kapják Isten Szentlelkét. Ez nem fejlődés eredménye, hanem ez teremtés. Isten a semmiből valamit létrehoz. Egy önző, az Ő számára használhatatlan ember Őérte és másokért minden áldozatra kész Krisztus-tanítvány lesz.
Arra is fel kell figyelnünk ennek az igének az olvasása közben, hogy ugyan-így munkálkodik a Szentlélek a hívőkben is. Mert itt van ez a kedves Anániás nevű keresztyén, aki amikor meghallja Jézusnak a küldő szavát, megijed és kezdi magyarázni: Uram, itt valami félreértés lehet, mert ha ugyanarra a Saulra gondolunk, az egy borzasztó ember. Azért küldték ide, hogy minket megsemmisítsen, és most hozzá küldesz engem? És a Szentlélek veszi ki a szívéből a félelmet. A Szentlélek ad neki bátorságot, hogy mégis elmenjen és ad a szájába mondanivalót, ad a szívébe szeretetet. — Nem megható, hogy ezek után így szólítja meg Sault: „Testvérem, Saul, az Úr küldött engem…” Mert a Szentlélek ad bizonyosságot Anániás szívébe, hogy amit hallott, az igaz. Ő csak a múltját ismeri Saulnak, a jövőjét végképp nem, de a jelent sem. Ott már egy másik Sault fog találni. Menjen csak nyugodtan. De az ilyen engedelmességekhez is a Szentlélek ad bátorságot a hívőknek, és Ő ad erőt a szavaiba, hogy amit mond, az meg is történjék Saulnak az életében.
És ez ma is pontosan így van. Ilyen magunkfajta, egyszerű, mezei hívőket Isten Szentlelke bármire képessé tehet, amire Jézus Krisztus küld minket. És Ő ad hozzá bátorságot, Ő ad szót, amikor kinyitjuk a szánkat, és teszi igévé azt, amit talán egyszerűen mondunk másoknak. A Szentlélek mindig Jézushoz vezet, és vele kapcsol össze még erőteljesebben. Ezt maga Jézus is megmondta: engem dicsőít majd, eszetekbe juttatja azt, amire én tanítottalak titeket, elvezet a teljes igazságra. Vigasztal, bátorít és használ titeket. Nem ti lesztek, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól tiáltalatok. Hiszik-e ezt a hívők? Hisszük-e ezt igazán ma, és így végezzük-e az Úr Jézustól kapott szolgálatunkat?
El lehet éldegélni Szentlélek nélkül is. Lehet valaki nagyon vallásos Szentlélek nélkül is. Pál is az volt. Tudhat valaki beszélni, jó svádája van. Még Istenről is beszélhet Szentlélek nélkül is. Sok jót is tehet valaki. Egy valamit biztos, hogy nem lehet: üdvözülni, Istennel valóságos kapcsolatba kerülni, az Isten országába belépni.
Annak az igen derék és nagyon vallásos embernek, Nikodémusnak éppen ezt magyarázta Jézus. Olyan különös, hogy Ő, aki általában egyszer fogalmazott meg valamit, akkor világosan és érthetően, itt többször is megfogalmazza Nikodémusnak: értsd már meg! Így, ahogy vagy, nem mehetsz be az Isten országába. Pedig te tanító vagy. Betéve tudod a Szentírást, azt alkalmazod másra és magadra. Erkölcsileg is kifogástalan az életed. Aki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába, mert test és vér (vagyis ahogy a világra jövünk mindnyájan) nem örökölheti Isten országát. Komolyan vesszük-e ezt?
Ezért olyan nagy ünnep a pünkösd, mert a legfontosabbra emlékeztet minket. Az, amit Jézus az Ő testté-lételével, kereszthalálával, feltámadásával megszerzett nekünk, csak akkor lesz a mienk, ha Isten Szentlelkét kapjuk. Akkor viszont a mienk lesz. Akkor Jézust viszi magában az ember. Hiszen ezt üzeni itt Jézus is Saulnak: „választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé.” A név maga a személy. Azt mondja Jézus, hogy Pált arra hívta el, hogy Őt vigye el másokhoz. Krisztushordozóvá válik az, aki a Szentlelket kapta.
Kevesen tudják, hogy a Kristóf név ennek a rövidülése. Görögül Krisztoforosz, magyarul: Krisztus-hordozó. A Szentlélek mindannyiunkat Krisztoforoszokká akar tenni. Krisztus-hordozókká. Jézus a Hegyi beszédben egy képpel ezt így mondta: kovásszá. Ott van egy nagy halom liszt, abból magától soha nem lesz kenyér. Belekevernek egy kicsi kovászt, megkel, és abból lesz a kenyér. Ezt a kovásszerepet szánta Jézus a benne hívőknek, és erre a Szentlélek által tesz képesekké minket. Ezért nem szabad a bögrében maradni, mert úgy sohasem csinálunk kenyeret a lisztből. A kovásznak bele kell elegyednie. De a kovász nem válik lisztté, hanem átdolgozza a lisztet. Ez a hívők feladata ezen a világon, és erre a Szentlélek tesz mindannyiunkat alkalmasakká.
Ebből a történetből is kitűnik: a Szentlélek ajándék. Isten adja annak, akinek akarja. Pál végképp nem ezen elmélkedett ott az úton, s egyszer csak kapta Isten Szentlelkét. Látott és megtelt Szentlélekkel.
De arról is beszél a Biblia, hogy valamit mi is tehetünk ezért. Mit? Azt, hogy vágyakozzunk rá. Azt, hogy ismerjük már fel végre, ha olyan langyos, senkinek nem használó a mi úgynevezett hívő életünk, akkor az nem az igazi. De lehetne igazi. Lehetne olyan, ami erőt fejt ki, ami kovász, aki körül átalakul az élet. Vágyakozunk-e erre, vagy jó nekünk így is? Akkor így maradunk. Vagy a hivatásunk magaslatára emel a Szentlélek, ha a tőle kapott küldetést kezdjük végezni. Ehhez az kell, hogy mindenekelőtt rádöbbenjen valaki és fájjon neki, hogy most nem azt végzem. Nem vagyok Jézus igazi tanítványa. Ettől még nem változom meg, de legalább lássam ezt. Két olyan ige van, ami arra utal, hogy mit tehetünk mi.
Azt olvassuk a Cselekedetek könyvében: ad az Isten Szentlelket azoknak, akik neki engedelmeskednek. Ha akármiben megértettem, hogy mi lenne Isten akarata velem, de azt eddig nem csináltam, elkezdem tenni, kinyitottam a szívemet Őelőtte és Ő ad Szentlelket. Akkor is ajándék, és akkor adja, amikor akarja, de nyitva vagyok. A legkisebb engedelmesség alkalmassá tesz erre. (ApCsel 5,32).
És a másik ige, amit Jézus mond: Ad az Isten Szentlelket azoknak, akik Őhozzá buzgón imádkoznak. Akik Őt kérik. Nem feltétlenül Szentlelket kérnek, de akik imádságos kapcsolatban vannak vele, még ha néha olyan lapos, egyhangú az az imádság, de beszélünk hozzá. Az imádság megint azt jelenti, hogy nyitva van a szívem ajtaja felfelé, és bármikor bejöhet az áldás. (Lk 11,13).
Isten Szentlelkének a munkája már az is, ha valaki elégedetlen lesz önmagával és elkezd vágyakozni a többre. Attól kezdve ilyen Kristófok lehetünk mindnyájan. Krisztoforoszok, Krisztus-hordozók, akik visszük az Ő nevét a pogányoknak. Ez azt jelenti, hogy mivel Krisztus van bennünk (a mai újszövetségi igénket a Róm 8-ból tessék elolvasni, mert ott fejti ki ezt részletesen Pál apostol), ha a Krisztus bennetek van, akkor mi-minden ennek a következménye. Például, hogy nem egyedül kell hordoznom a terheimet, meg az, hogy mások számára is tovább tudom adni azt, amit tőle kaptam.
Isten segítsen ebben mindnyájunkat, és így tegyünk vallást egy énekkel arról, hogy az új ember szíve a Szentlélek saját műve. A 377,2. dicséretet énekeljük imádság előtt.

Szentlélek, imádunk mi téged,
Valljuk istenséged.
Hisszük, hogy az új ember szíve
Saját kezed míve.
Te vagy a hitnek mind szerzője,
Mind elvégezője,
Te gyújtasz szívünkben világot,
Forró buzgóságot.

(Ma egy imádkozó édesanyáról lesz majd szó, és ennek a kapcsán az imádság jelentőségéről. Azért énekelünk olyan énekeket, amik különböző szempontból szólnak arról, hogy milyen a helyes imádság, mi-minden lehet annak a tartalma. Énekeljünk el egy zsoltárt, amiben szerepel az a szó, amiről olvastunk a legutóbbi Hírlevélben: mit jelent az, hogy Isten „jó kedvű”? Ez nem azt jelenti, hogy vidám, bár valószínű, hogy Őt az öröm is jellemzi, hanem hogy jó kegyelmű, vagyis, hogy bőséges a kegyelemben. Amikor azt énekeljük, hogy Uram, jó kedvű vagy, akkor erre gondoljunk, hogy Ő gazdag a kegyelemben. A 86. zsoltár első négy versét énekeljük.)

* * *

Ma anyák napja van. Mindannyian hálát adunk Istennek az édesanyánkért. Akinek még él az édesanyja, meg is puszilja, és jó lenne, ha elhatározná és meg is tartaná, hogy ezentúl nemcsak évente egyszer, hanem minél gyakrabban kifejezésre juttatja a háláját és a szeretetét szavakkal is meg tettekkel is.
Ezen a vasárnapon egy bibliai édesanya arcképét szeretném felmutatni, akitől sokat tanulhatunk. Nemcsak azok, akik közöttünk édesanyák, hanem kivétel nélkül mindnyájan.
Előtte azonban röviden hadd mutassak rá arra, hogy az anyaság megítélése az ellenkezőjére torzult a mi korunkban ahhoz képest, amit arról Isten az Ő igéjében kijelentett. Isten azt mondta: szaporodjatok és sokasodjatok. Azt mondta: a gyermek ajándék, jutalom, kitüntetés. Azt olvassuk az Ő igéjében, hogy a házasság egy férfi és egy nő egész életre kötött szövetsége, amit az önzetlen szeretetnek kell áthatnia. Ebben a légkörben nőnek a gyermekek mint a házasság gyümölcsei egészséges emberekké. Pozitív mintát láthatnak egy életen át, és ez felkészíti őket is a jövőre. Röviden ez az, amit a Biblia ezekről a fontos kérdésekről tanít.
És mi a helyzet ma? Ennek az ellenkezője. Ma azt sugallja a világ, hogy ne szaporodjatok. Annyira ne, hogy két azonos nemű ember kapcsolatát is házasságnak merik nevezni, amiből egészen bizonyos, hogy nem lesz szaporulat.
Azután azt mondja a világ: nem az önzetlen szeretetbe ágyazott közösség a cél. Egyáltalán igyekszik mindenféle közösséget szétverni, megfertőzni. Legyen mindenki magányos. A házasságban is — ez a páros magány. Legyenek az egykék is magányosak, még akkor is, ha pici koruk óta bölcsődében, óvodában és egyéb közösségekben nőnek fel — ez a társas magány. És öreg korában is legyen mindenki magányos — ez a halálos magány.
Sok intézkedés, az egész társadalmi berendezkedés, sőt több törvény is ezt célozza, vagy ezt sugallja: Ne vállalj gyereket! Ha mindenáron anya akarsz lenni, elég abból egy is. Azt az egyet se te neveld, és mindent megtesznek azért, hogy kénytelen legyen az édesanya idegenekkel neveltetni a gyerekét. Nincs szükség pozitív mintákra, a jövőre való felkészítésre, hiszen nincs is jövőnk, vagy nem bizonyos, hogy lesz. Ebből aztán megszületik az önzés, az egyedüllét érzése és vagy agresszív, vagy depressziós lesz a gyermek, az ember.
Ez pont az ellenkezője annak, amit Isten igéje a mi érdekünkben elénk ad. Az ellenkezője annak, amiben egy gyermek emberré, egy asszony anyává lehet, és ami életté tenné a létet.
Van-e nekünk erőnk mégis ragaszkodni ahhoz, amit Isten igéje ragyogtat fel előttünk? Van-e erőnk ragaszkodni az élő Istenhez, aki segíti, tanácsolja egy ilyen kificamodott közgondolkozásban és közerkölcstelenségben is azokat, akiknek Isten és az Ő szava szent, és akik meg vannak győződve arról, hogy Ő mindig mindent a mi érdekünkben, szeretetből tesz és parancsol? Tőle tudunk-e elkérni és várni mindent, amire szükségünk van, és tudunk-e benne igazán bízni?
Ezeket a kérdéseket veti fel egyebek között a mai igénk. Ismerkedjünk meg közelebbről is ezzel az édesanyával, akit úgy hívtak: Anna. Háromezer évvel ezelőtt élt, de maiak a problémái.
Mi jellemezte ezt az imádkozó édesanyát, és mit tanulhatunk meg tőle? Két jellemvonását szeretném csupán megemlíteni most.
1. Az egyik, ami kiderül ebből a hosszú fejezetből (amit ajánlok otthoni vasárnapi olvasmánynak, Sámuel első könyve, első része), hogy szenvedő asszony volt. Abban az időben a férfiaknak több feleségük is lehetett. Az ő férjének is kettő volt. Őt szerette jobban a férje, mégis neki volt nehezebb a helyzete. Mert aki ismeri azt a kort, tudja, hogy megbocsáthatatlan szégyen volt, ha egy asszonynak nem született gyermeke. Neki addig nem született, a másik asszonynak több is volt már. Éppen ezért egyfolytában rajta köszörülte a nyelvét. Ha csak lehetett, nyilvánosan is megszégyenítette, ahol csak lehetett, megalázta. Nem egyszer fordult elő az, amit itt olvastunk, hogy szíve mélyéig elkeseredett, és keservesen sírt.
Meg nem értett asszony volt. Még a férje sem érti, aki pedig tele volt jó szándékkal és iránta való szeretettel. Ilyen ostobaságot kérdez tőle, és azt hiszi, hogy ezzel vigasztalja a feleségét: „Miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem többet érek én neked tíz fiúnál?” (1Sám 1,8).
Tipikusan olyan kérdés, amikor valaki nem érti a másikat, mert nem is ismeri. És milyen vaskos értetlenség szólal meg sokszor házasságokban férjek részéről a feleségükkel szemben, és asszonyok részéről a férjükkel szemben. Mennyire nem ismerjük, sokszor nem is akarjuk megismerni igazán a másikat, hogy aztán a helyes ismeret alapján értelmes kérdéseket tennénk fel, és felesleges kérdésekkel ne fokoznánk még a fájdalmat, mint ahogy itt ezt Elkána tette. Ez buta kérdés, ezeket nem lehet összehasonlítani. Más az, hogy van szerető férje és más az, hogy lennének gyermekei. Meg nem értett asszony volt tehát Anna.
Ugyanakkor azért is szenvedő asszony volt, mert úgy tűnt, Isten is elhagyta őt. Évek óta imádkozott gyermekért, és Isten nem hallgatta meg a kérését. Ebből következett az, amivel Dávidot is többször gyötörték az ellenségei: Na látod, az Isten is elhagyott téged! Biztos megvan ennek az oka is, valami súlyos bűn lapul ott a szíved mélyén. Nem számíthatsz még Istenre sem! — És ha ez így lenne, az lenne aztán a legnagyobb nyomorúság Anna részére is.
2. Ő azonban — és ez a másik tulajdonsága, ami fénylő példaként ragyog előttünk — ebben a helyzetben is állhatatosan imádkozó asszony maradt. Mélységesen hitt Istenben. Megvetett, megalázott állapotában is bízott benne, és állhatatosan, kitartóan imádkozott. Nemcsak gyerekért. Egyáltalán imádta az egyedül igaz Istent, és dicsőítette Őt azzal, hogy bízott benne. Annak ellenére, hogy eddig erre a kérésére nem válaszolt, teljesen bizonyos volt abban, hogy Isten jó, Isten szeret, Isten mindent bölcsen cselekszik. Az övé minden hatalom, Ő mindennek és mindenkinek parancsol, és amit akar, azt meg tudja valósítani.
Éppen ezért, mivel ennyire bízott benne, kész volt bármit elfogadni Istentől, még a gyermektelenséget is. De mégsem törődött bele, hanem bizalommal könyörgött hozzá továbbra is.
Minden zsidó családnak évente egyszer illett felzarándokolni az akkori kicsi templomba, Silóba (mert a jeruzsálemi templom akkor még nem épült meg), és illett ott részt venni egy olyan istentiszteleten, amin áldozatot is bemutattak. Áldozatot bemutatni csak az egyetlen templomban, csak a felszentelt papok mutathattak be. Ők is felmentek évente oda, és egy ilyen istentisztelet után történt, ami itt részletesen le van írva. Nagy családi, baráti találkozók is voltak ezek az alkalmak, és miután kijöttek a templomból, leültek eszegetni, beszélgetni. Néha napokig ott voltak, hiszen az ország minden tájáról felzarándokoltak oda emberek. Ritka alkalom volt a találkozásra, az információcserére. Örömünnep volt minden ilyen alkalom.
Itt is mindenki ujjongott, kivéve Annát. Azt olvassuk: szíve mélyéig elkeseredett, és enni sem volt kedve, sírt. Aztán nem akarta, hogy vigasztalják, meg magyarázni kelljen mindenkinek, hogy miért sír. Felállt és elkezdett futni vissza az üres templomba. Ott leborult Isten előtt. És olyan szép ez a kifejezés: kiöntötte a szívét neki. Senki nem volt már a templomban, csak az öreg Éli pap ült ott egy karosszékben a bejáratnál.
Ő látta, hogy Anna ajka mozog, de hangot nem ad ki. Arra gondolt, hogy esetleg részeg. Még rá is szólt. Aztán Anna elmondja neki: nem részeg a te szolgálólányod, csak a szívemet öntöttem ki az Úrnak. És hogy hangzott ez, ami a szívében volt?
„Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálólányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálólányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálólányodnak, akkor egész életére az Úrnak szentelem, és nem éri borotva a fejét!”
Példás, gyönyörű imádság ez. Miért példás?
a) Először azért, mert olyan hatalmasnak látja Istent, amilyen Ő valójában. Seregek Ura! Erről többször beszéltünk már, hogy ez hitvallás volt az ókori hívő ember ajkán. Azt vallotta meg, hogy az az Isten, akihez beszél, mind a mennyei seregnek, az angyaloknak, mind a földi seregeknek, a hadseregeknek, amiktől rettegtek az emberek, mind a Sátán földalatti démoni seregeinek teljhatalmú, szuverén Ura és parancsolója. Az Övé minden hatalom ezen a világon. Óriási kiváltság ehhez a hatalmas Istenhez beszélni és tudni azt, hogy Ő hallgat minket. Ő bármit megtehet, éppen ezért feltétel nélkül bízik a seregek Urában.
b) Másodszor azért példás imádság ez, mert annak látja önmagát is, aki. Mély és őszinte alázat van abban, hogy háromszor egymás után így nevezi meg magát: a te szolgálólányod. Ebben benne van az: Uram, teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nekem tőled semmi nem jár. Nem érdemlek tőled semmit. Mégis tőled kérek és várok mindent, amire szükségem van. Aztán teljesen rád bízom, hogy adod, nem adod, most vagy később, ilyet vagy olyat. Én a te szolgálólányod vagyok, ezzel az alázattal borulok le előtted.
c) Harmadszor azért példás imádság ez, mert egy egészen különös gondolat szólal meg a végén. Azt mondja: „ha adsz nekem gyermeket, akkor egészen neked adom.” Adj, Uram, hogy neked adhassam. Nem magának kéri azt, amit kér. Jakab levelében olvasunk erről, hogy sok mindent kértek, és nem kapjátok, mert a magatok élvezetére akarjátok kérni. Anna Isten dicsőségére kér. Nekem nincs senkim, akit néked szentelnék, de ha adsz nekem gyermeket, akkor én azt visszaadom neked, nem sajátítom ki. Tisztában vagyok azzal, hogy az a te tulajdonod marad.
Azután egy év múlva Anna már nem mehetett fel az istentiszteletre, mert otthon kellett táplálnia a kis Sámuelt, aki közben megszületett. Néhány év múlva pedig valóban felvitte a gyermeket a templomba, és otthagyta egész életére. Ebből a kisfiúból lett Izráel népének egyik legnagyobb prófétája, Isten áldott embere, aki évtizedeken át nehéz, kritikus időszakban lelki vezetője volt az egész népnek, és lelkigondozott sokakat.
Milyen asszony volt Anna?
Csendesen hordozta a maga terhét. Isten ellen nem zúgolódott, nem lázadt. Amit viselni kellett, azt viselte. Közben hűségesen imádkozott. Szoros kapcsolatban maradt Istennel. Akkor is folytatta az imádságot, ha Isten egyelőre nem hallgatta meg.
Minden áldozatra kész volt azért, hogy ott legyen a gyülekezetben. Ha ez neki személy szerint kellemetlen volt is, mert a másik feleség éppen ott, a nagy nyilvánosság előtt igyekezett őt megszégyeníteni, és a szenvedését fokozni, akkor is ott volt, mert neki fontos volt, hogy az egész család együtt jelenjen meg Isten előtt, és együtt vegyenek részt az istentiszteleten.
Kiderül ebből a jelenetből az is, amit így szoktak mondani: túlzásba vitte a vallásosságát. Nem volt elég, hogy otthon imádkozott sokat, hogy elmegy a templomba is, vállalva a kellemetlenséget. Amikor már mindenki kijön a templomból, ő megint visszamegy és még ott is imádkozik.
Olyan furcsa asszony volt, aki már akkor imádkozott a gyermekéért, amikor az még meg sem született, sőt meg sem fogant. Vannak ilyen furcsa hívő édesanyák. Ismerek én is ilyeneket egészen közelről. Sok áldás közvetítői ők.
És furcsa asszony volt Anna azért is, mert amikor végre megkapta Istentől azt, akit kért, akkor meg visszaadja neki. Így ilyen egyszerűen és merészen. Ő azonban örök időkre fénylő példája az imádkozó anyának, aki nem félti a gyermekét Istentől. Aki azt mondja: én őt egész életére az Úrnak szentelem. Ez a számunkra ma már nem érthető kifejezés, hogy „nem éri borotva a fejét soha”, ez azt jelentette, hogy mindenestől odaadja őt Isten szolgálatára. Bizonyos nazíroknak a fogadalma volt ez.
Ő nem alkuszik, ő tudta, hogy a legnagyobb jó a gyereke számára az, ha ő is megismeri Istent, Istennel szoros kapcsolata lesz, és ez fontosabb, mint hogy a mamájával szoros kapcsolata legyen, mert az úgysem marad meg mindvégig, az élő Istennel való közössége pedig az örökkévalóságig megmarad.
Éppen ezért Anna nem kérdezte a kis Sámuelt, akar-e hinni Istenben. Mint ahogy nem szoktuk kérdezni a kisgyereket télvíz idején, hogy óhajtanak-e télikabátot venni, mielőtt kiviszik őket a hidegre. Nem mondjuk nekik azt: majd ha megnősz, eldöntöd, hogy a hidegben veszel-e kabátot vagy nem, és kimehet akár pucéran is, — mert akkor esetleg nem éri meg azt, amikor majd el tudja dönteni. Érdekes, hogy a hittel kapcsolatban mégis sokszor így gondolkodnak emberek.
Anna nem azt mondta a kis Sámuelnek: nézd csak, arra van Siló, indulj el és menjél oda, mert jó dolog templomba járni, és a templomban Istennek szolgálni, hanem azt olvastuk: felvitte őt a templomba. Azt sem mondja neki: menj csak egyedül, kisfiam, mert nagyon fontos, hogy keresd az Istent, de apád meg én nem érünk rá, mert sok munkánk van, és mi teérted dolgozunk, ezért nem tudunk veled menni.
Annának nem volt probléma, hogy mikor kell elkezdeni a gyermek hitben való nevelését, mert tudta, hogy a fogantatása előtt. Mihelyt eszébe jut az embernek, azonnal el kell kezdeni, mert ez nem valami külön vállalkozás volt az ő számára, gyermekét hitben nevelni. Mert hittel hordozta a gyermektelenség terhét, hittel kért Istentől gyermeket, hittel dicsőítette Istent, mikor megkapta a gyermeket, hittel magasztalta Őt, amikor a karjába vette, és az Isten iránti engedelmességgel, vagyis hittel vitte fel a templomba, hagyta ott, és teljesítette az Istennek tett fogadását. És mindez egészen természetesen, egyszerűen, onnan belülről fakadóan, onnan felülről ihletetten történt, mert egy hívő ember mindent hitben tesz. Akkor is, ha az sokszor furcsa a világ szemében.
Aztán a kis Sámuelek előbb-utóbb nagy Sámuelekké szoktak válni, és lassan elballagnak. Elballagnak az óvodából, a különféle iskolákból, aztán elballagnak otthonról, és egyszer elballagnak ebből az életből is. De ha imádkozó anyjuk-apjuk volt, akkor az ige ott marad a szívükben, és előbb-utóbb feltétlenül kikel, néha évtizedek múlva, és gyümölcsöt terem. És ha pozitív példát láttak, akkor az akaratlanul is meghatározza az életüket, és előbb-utóbb követni fogják azt. Ha hangzik értük az imádság, akkor védve vannak még egy ennyire ellenséges és veszélyekkel teli világban is, mint amiben mi élünk.
Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy ez a világ polipkarokkal nyúl ki a gyerekeink után, hogy elpusztítsa őket. Itt nem kevesebbről van szó. Az egyetlen védelem számukra, ha az élő Istent megismerik, vele szoros közösségre jutnak, mert egyedül a mindenható és uralkodó Isten az a mágnes, aki meg tudja őrizni őket attól, hogy elkallódjanak és elpusztuljanak.
Csakhogy az ilyen Anna-féle imádkozó hívők, akár édesanyák, akár mások, akiknek ilyen kapcsolatuk van Istennel, Isten közelében azok is mágnesezett emberekké válnak, és ők is oda tudnak vonzani Istenhez bárkit, a tulajdon gyermekeiket is. Ez a mai hívő imádkozók óriási lehetősége. Így lehet bármelyikünk életmentővé a szó ilyen értelmében. Ezt ímmel-ámmal, olykor-olykor gyakorolni nem lehet. Vagy ilyen elszántan, folyamatosan, átgondolt, komoly hittel éli valaki, mint Anna, vagy pedig nem lesz neki következménye. De ha így éli, akkor nincs elveszett gyerek. Akkor igaz lesz az, amit Füle Lajos rövid versében így olvashatunk:

Feltétel nélkül, úgy, ahogy vannak,
megbékélt szívvel, mint ki hatalmat
vett e reményre, hitre, csodákra,
szeretni őket, mind egyre várva,
hogy visszajönnek, ha el is mentek,
hogy nem kerülik ki a Kegyelmet.

Akkor is, hogyha szívünk merő seb,
Isten szemével szemlélni őket,
Ki irgalom, s Ki — később? hamar? —
azt tehet velük, amit akar!

Hisszük-e ezt?

Ez a történet már az Úr Jézus mennybemenetele utánról szól. Figyeljük meg, hogy a mennybe ment Jézus mi-mindent cselekszik. Ma erre a kérdésre keresünk választ: Mit csinál Jézus a mennyben? Miért ment fel Ő a mennybe?

* * *
A Bibliából tudjuk, hogy Jézus Krisztus a feltámadása utáni negyvenedik napon, miközben a tanítványaihoz szólt, egyszer csak felemelkedett, egy pillanat alatt egy felhő eltakarta, és azóta Őt senki nem látta ezen a földön. Ő ezt előre meg is mondta, hogy Őt senki nem fogja látni, csak akkor, amikor majd visszajön nagy hatalommal és dicsőséggel.
Ezen a napon tehát a fordítottja történt annak, ami karácsonykor. Karácsonykor Jézus, az Isten mindenható Fia, a láthatatlan világból belépett ebbe a láthatóba. Mennybemenetelekor ebből a láthatóból visszalépett a láthatatlanba. Nem felszállt valahova a csillagok közé, hanem egy pillanat alatt eltűnt a tanítványai elől egy felhő eltakarta Őt.
Vajon mit csinál Jézus azóta? Olyan kedvesen kérdezte ezt egy fiúcska, amikor erről beszélgettünk. Mit csinál az Úr Jézus azóta, hogy visszament a mennybe? Mond-e erről valamit a Biblia? Mond bizony, mégpedig nagyon fontos dolgokat. És ez, amit a Biblia erről tanít, a mi reménységünket, hitünket erősíti, vigasztal, bátorít és meggyőz arról, hogy Jézus valóban nem hagyott magunkra minket.
Mielőtt visszament számot adott az Atyának. A János evangéliuma 17. részében, az úgynevezett főpapi imában, tömören elmondja: Atyám, elvégeztem a munkát, amit reám bíztál. Most azért dicsőíts meg engem azzal a dicsőséggel, amivel már a világ teremtése előtt rendelkeztem. Én megdicsőítettelek téged, kijelentettem az embereknek a te nevedet. Így ment vissza Jézus a mennybe.
Tanítványai pedig itt maradtak nagy rémületben. Vezető nélkül, védelem nélkül, bizonyos értelemben feladatok nélkül, vajon mitévők legyenek? Nagyon hamar meggyőződhettek arról, hogy nem maradtak vezető nélkül, nincsenek védelem nélkül, és nagyon is pontos programot adott nekik az Uruk, amit ráadásul nem is egyedül kell teljesíteniük, hanem a mennybe ment Jézussal együtt. Hogyan értsük ezt?
Jézus soksok munkája közül, amit a Biblia említ, szeretnék most négy olyat megemlíteni egy-egy igével is szemléltetve, amit mindjárt a mennybemenetele után tapasztalhattak az övéi, és szeretnék négy másikat említeni majd, azt inkább rövidebben, amit Ő azóta is folyamatosan, isteni hatalommal és kimondhatatlan szeretettel végez. És ha valakit csakugyan az érdekel, hogy mit csinál Jézus, amióta felment a mennybe, akkor megtelhet a szíve örömmel, hálával és bizalommal iránta, ha ezeket komolyan veszi.
1. Az első, amit mennybemenetelekor mondott a tanítványoknak: „Tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20).
Nem azt mondja, hogy tiveletek „leszek”, hanem tiveletek vagyok.
Ennek a fogalmazásnak ugyanaz a magyarázata, mint amikor a Jelenések könyvének az elején olvassuk (Jel 1,8), ahol Jézus bemutatkozik, hogy én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, aki van, aki volt és aki eljövendő.
Nem úgy lenne logikus, hogy: volt, van és eljön? Nem! Ő az örök VAN, és ezután már szinte felesleges utána tenni: aki volt, és aki lesz is örökké. Ő az örök van. Az Ő istenségéből következik ez az Ő szüntelen léte és jelenléte. És ezen semmit nem változtatott az Ő mennybemenetele. Ezért nagy vigasztalás ez. Az volt az akkori tanítványoknak (és az a mai tanítványoknak is), amikor mennybemenetele előtt mondta: én pedig tiveletek vagyok továbbra is változatlanul, minden napon a világ végezetéig.
Az Ő mennybemenetele annyit változtatott ezen, hogy attól kezdve a Föld minden pontján, minden benne hívő tapasztalhatja az Ő jelenlétét. Addig Őt is kötötte a testi léte, egyidejűleg csak egy helyen tudott ott lenni. Azóta mindenütt ott van, ahol Őt segítségül hívják. Különösen, ahol az Ő igéje hangzik. ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük — mondja. És különösen ott van, ahol az Ő nevében másokon segítenek az Ő tanítványai: Ha eggyel megtettétek az én legkisebbjeim közül, én velem cselekedtétek meg — mondja Jézus.
Mit csinál tehát Jézus? Velünk van. Az Ő jelenléte nem változott meg.
2. A másik, amit tíz nappal Jézus mennybemenetele után nagy erővel tapasztalhattak az övéi, hogy mit jelentettek azok az ígéretek, amiket szintén tőlük búcsúzkodva, az úgynevezett búcsúbeszédekben (Jn 14-15-16) mondott nekik: Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok, egy másik Vigasztalót küld az Atya, aki megtanít titeket mindenre. Eszetekbe juttatja, amit én tanítottam. Megtanít arra, hogy dicsőítsetek engem. Elvezet a teljes igazságra. Még olyanokat is megismertet veletek, amiket én most nem mondtam, mert még nem tudtátok volna elszenvedni. — A Szentlélekre vonatkozó ígéretek ezek. Jézus ezt megígérte, és mindez be is teljesedett. Átélték az apostolok és átéli ma is mindenki, aki Isten Szentlelkét kapta az újjászületésben, hogy valóban belülről irányítja az övéit. Olyan gondolatokat ad, amire éppen akkor szükség van. Vezeti az övéit, mert akiket Isten Lelke vezérel, azok az Isten fiai. Csakugyan nem hagyott minket árván, hanem a Szentlélek által Ő maga tanít, vezet, véd, erősít, vigasztal, bátorít. Megadja mindazt az övéinek, amire éppen szükségük van.
3. A harmadik a Márk evangéliumának az utolsó mondata: „Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült. A tanítványok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.” (Mk 16,20).
Hogyhogy együtt munkálkodott? Hát felment a mennybe! De megmondta: veletek vagyok minden napon… Semmi nem változott, csak az, hogy még többek számára hozzáférhető. Mindenütt és mindig hozzáférhető a vele való közösség. De akik azt teszik, amivel Ő bízta meg őket, azokkal Ő együtt munkálkodik. Nem hagy minket árván a feladatok között sem. Ő nem olyan, mint sok rossz szülő: na, menjél gyerek! Próbáld, aztán majd lesz valahogy. Majd tanulsz a magad kárán. Nem! Ahova Ő küld valakit, oda elkíséri. Sőt előtte jár és átéli az ilyen hívő azt, amit Ady így írt: Hogyha néha-néha győzök, Ő járt, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.
A tanítványoknak csak mondaniuk kell azt, amit Jézus rájuk bízott. De ők nem tudják emberek szívét megnyitni, emberek konok értelmét megvilágosítani, emberi életeket megváltoztatni. Ezt csak a dicsőséges Jézus Krisztus tudja elvégezni. Miközben az övéi hirdetik az igét, aközben velük együtt munkálkodik és megerősíti az igehirdetést.
Ahogy Babits írja a Jónás könyvében: „Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem” — mondja Isten. „A szó tiéd, a fegyver az enyém.” Óriási ígéret ez. Képzeljük el, hogy teljesen járatlan, tapasztalatlan, kezdő bizonyságtevők voltak itt az apostolok. Egy nagy kiküldetés már volt, onnan jöttek vissza mindenféle tapasztalattal. Az Úr Jézus nem győzte korrigálni, helyre tenni az ő beszámolójukat. De hát nem voltak ők rutinos igehirdetők. Sokan közülük analfabéták voltak. Őket küldi el az igehirdetésre, de nem egyedül. Velük együtt munkálkodik, megerősíti az igehirdetést, és az igehirdetést követik a csodák, hogy emberek hitre jutnak, megszabadulnak, megváltozik az életük. Kapják Isten Szentlelkét ők is, és hozzájuk hasonló egyszerű emberek viszik tovább az evangéliumot, és azokkal is együtt munkálkodik, ott is nyitogatja a szíveket, és terjed az evangélium, és sokan kapnak üdvösséget.
De nem azért, mert az apostolok ügyesek, okosak voltak. Ők elkezdték mondani. Ki tudja, milyen remegő térdekkel és remegő hangon, mint ahogy mi, olykor én is, végezzük ezt a szolgálatot. De vajon ezzel a bizonyossággal végezzük-e, hogy én ezt nem egyedül teszem. Ő bízott meg vele, és mellékeli a megbízáshoz az ígéretet is, hogy együtt munkálkodik azokkal, akik Őt vállalják, akik róla bizonyságot tesznek, akik bíznak abban, hogy az ige igaz, ma is időszerű, és az igén keresztül az élő, dicsőséges mennybement, de itt változatlanul jelen levő Jézus Krisztus tud újjáteremteni embereket.
Bízunk-e mi ebben? Ebben a bizalomban újra és újra meg kell erősödnünk, egymást is ezzel bátorítani, mert nem valami önszugesztió, hogy valahogy próbálgassuk akkor csinálni… Ez Jézusnak az ügye. A dicsőséges, mennybement Jézus a misszió Ura. Ő szólít meg embereket, ilyen magunkfajta, egyszerű bizonyságtevőkön keresztül.
4. A negyedik az, aminek talán a legfrappánsabb bibliai illusztrációja ez a hosszú történet, amit az imént hallottunk. Ez tényleg fantasztikus, hogy mit csinál a mennybement Jézus.
Készen van a terv a keresztyének kiirtására. Megvan az alkalmas ember is, aki ezt végre fogja hajtani, ez a bizonyos tárzuszi Saul. El is indul, hogy az első akciót munkatársaival együtt mindenre elszántan — papír van róla, írásos felhatalmazással — elkezdjék.
És akkor a mennybement Jézus leállítja ezt az akciót. Megszólítja útközben ezt az embert, bemutatkozik neki. Saul megkérdezi: ki vagy te, aki beszélsz, mert nem látok senkit? Nagy fényesség van. Jézus bemutatkozik (micsoda alázat): Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Nehéz neked ezt abbahagyni, de nem lehetetlen. Nagy csend.
Saul emészti ezt a mondatot. Ő tényleg üldözi, ha nem is Jézust, a tanítványait. De Ő azonosítja magát a tanítványaival? Mégis igaz lenne, amit hallott róla? Sok mindent hallott Jézusról, meg látta, hogy István vértanú hogyan halt meg. Neki voltak élményei ezzel kapcsolatban, csak az előítéletei legyőzték mindazt, amit hallott Jézusról.
Aztán ad neki az élő Krisztus időt a gondolkozásra. De érezteti vele a hatalmát. Amikor befejeződik a párbeszéd, Saul felkel a földről, és nem lát. Úgy kell bevezetni oda, ahova nagy dérrel-dúrral és küldöttséggel ment, hogy összeszedje a keresztyéneket. Egy lépést sem tud tenni önmagától. Ennyire tehetetlenné válik az ember? Ilyen gyorsan tehetetlenné válhat? És jön három nap csend.
És mit csinál a mennybement Jézus ezalatt? Szól egy ottani Krisztus-tanítványnak, Anániásnak: menj el ebbe az utcába (szinte az utca és házszám ott van), ott találsz valakit, és majd mondom neked, mit mondjál neki. Anániás megijed, mert a nevet ismeri. Tárzuszi Saul neve hírhedt volt a keresztyének között. Ő volt a hívők hóhéra. És az aranyos Anániás elkezd magyarázni Jézusnak, mintha Ő nem tudná: Uram, nincs itt valami tévedés? Ez gonosz ember ám! Ez a mi ellenségünk. Hova küldesz engem? Milyen sorsot szántál nekem? És a dicsőséges Jézus türelmesen meggyőzi ezt az aggodalmaskodó embert. Menj csak el nyugodtan, mert ő nekem választott edényem. Nagy dolgokat fog tenni ez a Saul. Még a neve is, a szíve is megváltozik. Mindene új lesz. Menj csak el, és majd ott mondom neked, hogy mit mondj neki. És becsületére legyen mondva ennek a megijedt tanítványnak, elmegy. Lehet, hogy benne volt, hogy az életemet kockáztatom, de elmegy.
És mi a következménye? Saul már aznap bizonyságot tesz, hogy Jézus az Isten Fia, és ő, aki tanulta is ezt a szakmát, meggyőzi zsidó honfitársait, hogy Jézus a Krisztus, a Messiás. Ez meg az ő számára életveszélyes vállalkozás. De nem ezen spekulál, mert itt már őt Jézus irányítja. Jézus viszi őt oda, ahova megy, ő meg Jézust viszi magában, és miközben beszél, maga az Úr együttmunkálkodik vele, és megerősíti a róla való bizonyságtételt jelekkel és csodákkal.
Mit csinál a mennybement Jézus? Ennyire szemmel tartja az övéit, mint ott akkor Damaszkuszban. Ennyire számon tartja az övéit. Név szerint ismeri őket. Személyre szabott feladatokkal ajándékozza meg őket. De ennyire szemmel tartja az ellenséget is, és féken tartja. Leszállítja a magas lóról Sault, és meg kell tanulnia megalázkodni az Úr előtt. Leállítja az akciót, de elindít egy újabb akciót: hirdessétek az evangéliumot! Királyok, pogányok, mindenki előtt hirdetni fogja Pál is, mert Jézusnak is van terve. Nemcsak az ellenségnek volt terve a keresztyének kiirtására. Jézusnak is van terve: az Övéi ellenségeinek a megmentésére is. És neki is megvan az embere, a kiválasztott ember, akin keresztül majd munkálkodni fog, és teljesen mindegy neki, hogy az éppen még ellensége Jézusnak. Majd az Ő mindenre kész, áldozatos híve lesz, és rajta keresztül sokak életét meg fogja menteni.
És mindez már a mennybemenetel után történt. Akkor, amelyik időszakban mi is élünk. És ehhez hasonló ma is történik, és akár minket is felhasználhat erre a mi Urunk. Akár úgy, hogy leállít, ha vele ellenkezünk, akár úgy, hogy megbátorít, mint Anániást, és valami szép feladatot ad. Mi az Ő egész tervét nem látjuk át, de annak egy szakaszát elmondja, és ha ott engedelmeskedünk, akkor jön a következő áldás, és visszatekintve csodálhatjuk őt, akinek valóban adatott minden hatalom mennyen és földön. A Saulok meg az Anáni-ások felett is. De mind a két társaságnak a javát akarja. Azt akarja, hogy ne gyilkoljuk egymást ezen a földön, hanem tanuljunk meg egymásért élni, és eközben eljutni egy teljesebb emberségre, amelyik már nem is kiteljesedett emberi élet csupán, hanem amelyik az az új élet, amelyikben Krisztus az úr és Ő vezeti és használja az ilyen embereket.
Ennyire bizonyosak lehetünk abban is, hogy ahogy akkor ott vigyázott az Úr Jézus az övéire, ugyanígy vigyáz ma is. Nem túlzás, amit Ő mondott, hogy az Ő egyházán a pokol kapui sem vehetnek diadalmat. Akármilyen Saulok fenekedhetnek, akiket Ő meg akar menteni, megmenti. Akiket Ő azzal tüntet ki, hogy a vértanúságig hűségesek maradhatnak hozzá, azokat arra erősíti meg, de valóság az, amit szintén a Jelenések könyvében olvasunk, hogy Ő jobb kezében tartja a gyülekezet csillagát, és jár a hét arany gyertyatartó között. A gyertyatartó a gyülekezeteket jelentette, a gyülekezet csillaga a gyülekezet pásztora.
A szervezett keresztyénüldözés idején (mert János akkor írta a Jelenések könyvét) Jézus biztosítja a benne hívőket, hogy Ő jelen van. Ott jár-kel a gyülekezetek között, a gyülekezetek pásztorait pedig, akiket legelőször vittek el és dobtak a kiéheztetett oroszlánok elé, a jobb kezében tartja. A jobb kéz a Bibliában mindig az erőnek, a hatalomnak, a ténylegesen gyakorolt uralkodásnak a szimbóluma volt.
Ezt csinálja a mennybement Krisztus. Szemmel tart és számon tart minket is. Szép feladatokat készít el mindnyájuknak. Amikor eljön annak az ideje, azt tudomásunkra hozza. Még az is az Ő kegyelmének a munkája, hogy megbátorít, hogy merjünk engedelmeskedni neki, és közben Ő együtt munkálkodik azokkal, akik készek engedelmeskedni neki. Védi őket, vezeti őket, ad mondanivalót a szánkba, hogy helyén mondott igét mondjunk. Ad szeretetet a szívünkbe, mert az Isten szeretete töltetik ki azokba, akiket a Szentlélek újjáteremtett, és erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlenek erejét megsokasítja. Visszatekintve nem tud mást tenni a hívő, csak áldani és dicsőíteni Őt, mint ahogy a mennybement Krisztust az egész mennyei világ, sőt az egész teremtettség is szüntelenül áldja és dicsőíti. Erről szól az egész Jelenések könyve.
Mivel megígértem a másik négyet, azt csak megemlítem (ha Isten éltet minket majd jövőre áldozócsütörtökön arról lesz szó). Ez pedig az:
a) Amit az idős János (akkor már kilencven év körül volt, amikor a leveleit írta) így ír: „Fiacskáim, ezeket azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; de ha vétkezünk is, van szószólónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus…” (1Jn 2,1).
Jézus Krisztus szószóló az Atyánál. Mit csinál Jézus? Képvisel minket az Atya előtt. Képviseli az érdekeinket, amiket sokszor magunk sem látunk tisztán. Sok ostobaság után törjük magunkat, és a valódi érdekeinket szem elől tévesztjük. De Ő nem. Ő mindent azért tesz, és úgy tesz, hogy az a mi javunkat szolgálja. Szószólónk, védőügyvédünk, képviselőnk az Atyánál.
b) A másik, amit a Római levél 8. részében olvasunk, hogy Ő az Isten jobbján ül és esedezik érettünk.
Máig emlékszem arra, hogy amikor édesanyám meghalt, az egyik gondolatom az volt, hogy ki fog értem ezentúl naponta imádkozni? Mert abban bizonyos voltam, hogy ő mindennap hordozott minden nyomorúságommal együtt Isten előtt. Éppen azokban a napokban olvastuk a Zsidókhoz írt levelet, és abban is ugyanez a mondat előfordul, mint a Róm 8,34-ben, hogy Jézus mindenkor él, hogy esedezzék érettünk. És ez nagy örömöt jelentett akkor nekem, hogy kedves volt, hogy édesanyám ki tudja hány évtizeden keresztül ezt gyakorolta, de nála sokkal nagyobb közbenjáróm van! Hogy felejthettem ezt el? Jézus mindenkor él, hogy esedezzék érettünk. (Zsid 7,25).
c) A harmadik, amit Ő ígért meg, hogy előre megy, és helyet készít az atyai házban a benne hívőknek. Aztán majd eljön értünk. Azt mondja: „magamhoz veszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” Ezt jelenti meghalni a hívőnek. Eljön értem, és az elkészített helyemre magához vesz, hogy attól kezdve még inkább együtt legyünk. Itt most hit által, ott pedig majd látásban. (Jn 14,1-3).
d) A negyedik, amit a Jelenések könyvével kapcsolatban már említettem. Mit tesz Jézus? Erre már az a válasza a Jelenések könyvének, hogy mit tesznek Ővele. Dicsőíti az egész teremtett világ. Magasztalja szünet nélkül. Kicsiben a magunk gyarló módján ezt elkezdhetjük már itt, és aki mindvégig állhatatos marad, az oda érkezik meg, ahol Ő vár minket és helyet készített, és még teljesebben magasztaljuk majd Őt odaát.
Erősödjön meg bennünk ez a bizalom, hogy a mennybement Jézus nem hagyott magunkra minket. „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. Szentlelke által Ő erősít, vezet, tanácsol és véd. Aki neki engedelmes, azzal Ő együttmunkálkodva megerősíti a bizonyságtételt, akármilyen gyarló is az sokszor a mi ajkunkon. És ilyen hihetetlen aktivitással irányítja az eseményeket, ahogy itt Saul-Pál történetében láttuk. Ő jó felé irányítja a mi személyes életünk eseményeit is, meg a világ sorát is.

Ma itt vannak közöttünk azok, akik életükben először fognak úrvacsorázni ma. Gyülekezetünk életének szép ritmust ad az, hogy minden hónap utolsó vasárnapján úrvacsorai közösségben vagyunk együtt. Emlékszem, amikor idekerültem a gyülekezetbe, feltűnő volt, hogy ezeken az utolsó vasárnapokon egy kicsit mindig többen voltunk, és az istentisztelet előtt ünnepélyes csend volt. Sokan imádkoztak magukban, nem volt a szokásos beszélgetés. Utólag derült ki, hogy sokan már otthon készülnek a szent vendégségre, önvizsgálatot tartanak, és imádkozó, hálaadó, bűnbánó szívvel jönnek az úrasztalához.
Talán így csendesedhettek el a tanítványok is, amikor az Úr Jézus az utolsó vacsorán váratlanul megszólalt és ezt mondta nekik, amit itt most olvastunk. Ez nem tartozott a megszokott és mindnyájuk számára ismert páskaliturgiához. Vége felé tartott a vacsora, következhetett volna, hogy most már egy kicsit beszélgetünk egymással, és akkor Jézus ünnepélyesen megszólalt: vette a kenyeret, áldást mondott — ez már nem tartozott a megszokott liturgiához —, megtörte, a tanítványoknak adta és ezt mondta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!”
Nem nehéz elgondolnunk, hogy ott ültek vagy feküdtek Jézus körül, az asztal körül, mindegyiküknek ad egy darab kenyeret, és nem tudják, hogy mit csináljanak vele. Fogják a kezükben, majd biztos megmondja. És megmondta: Vegyétek, egyétek. Így fogják összetörni az én testemet, ahogy én most ezt a kenyeret összetörtem. Aztán ugyanígy odaadja nekik a nagy kelyhet, ami ott volt az ilyen ünnepi asztalon: „igyatok ebből mindnyájan…” Jó, ezt máskor is tették, de most jön a magyarázat: mert ez a pohár az új szövetség, mert az én véremmel bűnbocsánatot szerzek nektek. Ez teljesen új volt. És a végén jön a parancs: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Amikor Pál apostol mindezt leírja egy kicsit kibővítve és megmagyarázva, ő is azzal kezdi: én az Úr Jézustól vettem, amit most mondok nektek. Magyarázatként beleszövi: valahányszor ezt cselekszitek, az Úrnak a halálát hirdessétek, amíg majd ismét eljön.
A múlt vasárnap konfirmált testvéreinkkel, meg a nagy gyülekezetben is többször beszéltünk már arról, hogy mi is az úrvacsora lényege, és hogyan lehet helyesen úrvacsorázni. Ezt nem akarom elismételni, de szeretném azt a négy szempontot elsorolni, amire Jézus figyelmeztet minket, amikor az úrvacsorát szerezte, és ami ott van Pál apostol Korinthusi levelében is, amit minden úrvacsora előtt felolvasunk.
Négy fontos eseményre emlékeztet az úrvacsora. Négy fontos állítást közöl velünk Jézus Krisztus, amikor ilyen szemléltető oktatásban részesítette a tanítványokat, és tulajdonképpen minden úrvacsorai közösség alkalmával mi is szemléltető oktatásként láthatjuk azt, amit egyébként sokszor hallottunk már az evangélium hirdetése során. Ez a négy fontos állítás a következő:
— Jézus meghalt érted
— Jézus élni akar benned
— Jézus szolgálni küld téged és
— Jézus vár rád a mennyben.
1. Jézus meghalt érted: az Úrnak halálát hirdessétek, valahányszor úrvacsoráztok. Ezt olvassuk a Korinthusi levélben. Jézus közvetlenül az Ő kereszthalála előtti estén szerezte az úrvacsorát, és parancsolta a tanítványoknak, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Miért az Úr halálára kell emlékeznünk az úrvacsorakor? Azért, hogy soha el ne felejtsük, hogy amikor Jézus meghalt a kereszten, akkor kifizette a váltságdíjat értünk, és aki Őbenne hisz, az szabad, az nem rabszolgája többé a bűnnek. Így olvassuk ezt Péter levelében: „Tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” (1Pét 1,18-19).
Ahogyan egy rabszolgát, ha kifizette az árát a gazdájának, a vevő a saját tulajdonának tekinthetett, és a régi rabtartónak többé semmi köze nem volt hozzá és nem nyomorgathatta tovább, ugyanúgy váltott ki Jézus minket az Ő vérén mint váltságdíjon, a bűnnek, a halálnak, a kárhozatnak, az ördögnek, a pokolnak, mindenféle nyomorúságnak a rabságából. Az úrvacsora erre is kell, hogy emlékeztessen bennünket. Ezért jogosult a bűnbánat mellett az az öröm és hála, amiről ez az énekünk szólt. Ezzel az örömmel jöhetünk mindig az úrasztalához. Aki Jézusban hisz, az szabad. Nem rabszolgája többé semmi sötét hatalomnak.
De az Úr halálára kell emlékeznünk a tekintetben is, hogy amikor Jézus meghalt a kereszten, abban a pillanatban végighasadt a jeruzsálemi templomban az a vastag kárpitfüggöny, ami elválasztotta a szentek szentjét a templomépület többi részétől, mutatván, hogy Jézus haláláért megnyílt az út Istenhez. Én nyomorult ember, akármilyen volt is a múltam, Jézus érdemében reménykedve közvetlenül mehetek a Mindenhatóhoz úgy, hogy azt mondhatom neki: Atyám. És ezt Jézus az Ő halálával tette lehetővé.
Ugyanígy az Ő halálával tette lehetővé azt is, hogy akármilyen szennyesek a gondolataink, az indulataink, az egész életünk, tudhatjuk, hogy Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől. És amit valaki így bűnbánattal elé letett, és hiszi, hogy arra bocsánatot kapott, azt ha eszünkbe juttatja is az ördög később, újra és újra hálaadásra alkalom az, hogy megköszönjük: köszönöm, Uram, hogy ezt is megbocsátottad nekem, és ettől is teljesen tiszta vagyok.
Az egyszerű jelek, a falat kenyér és a korty bor arra való, hogy amilyen biztos, hogy a kezünkbe fogjuk majd azt a kenyeret, és a szánkba tesszük, olyan bizonyos, hogy mindez a nagyszerű dolog, amit Jézus a halálával elvégzett, személy szerint ránk is érvényes. Erről is meg akar győzni minket, erre emlékeztet, ebben tesz bizonyossá. Vagyis az úrvacsora a hitünket kell, hogy erősítse. Amit a fülemen keresztül hallottam, de nem merem egészen bizonyosra venni az evangéliumot, azt kiábrázolva látom a szememmel, kezembe foghatom, számba tehetem, egészen bizonyos lehetek abban, hogy amit a Szentírás arról mond, hogy Jézus az Ő halálával elvégzett, azt elvégezte, és az rám is érvényes. Örülj szívem, vigadj lelkem, minden okod megvan rá. Még akkor is, ha pár perccel előtte folytak a könnyeid a bűnbánat miatt. Ebben erősít meg minket az úrvacsora.
2. De Jézus nem maradt a kereszten. Ezért is nem használunk olyan keresztet, amin rajta van a test, mert nem maradt ott a teste. De nem maradt a sírban sem, mert a harmadik napon dicsőségesen feltámadott, és az Ő feltámadásának az egyik legnagyszerűbb gyümölcse az, hogy a benne hívőkben is élni akar lelkiképpen, hit által. Valóság lehet mindannyiunk életében, amit Pál apostol így ír le: „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. (Gal 2,20).
Az a Jézus, aki meghalt érted, élni akar benned. És ezt is szemlélteti az úrvacsora, mert amilyen valóságosan az a falat kenyér és korty bor eggyé válik velünk, ugyanilyen valóságos az a lelki egység, az a hitbeli közösség, amit Jézus Krisztus a benne hívőknek ad. Ezért mondotta azt: „maradjatok énbennem, én pedig tibennetek.” Az új életben járásnak ez a vele való közösség a nagy csodája. Ez nem azt jelenti, hogy én, a hívő, jobb ember leszek, hanem azt jelenti: hogy az atyáinktól örökölt hitvány természetem mellé kapok egy másik természetet, a Jézus természetét, mert Jézus akar élni bennem, a hit által.
Ez ilyeneket jelent: amikor felmérgesítenek, akkor nem ordítozok, mint régebben, hanem szelíd és türelmes maradok és esetleg azért aggódom, aki feldühített, vagy hátratételt okozott nekem. Vajon mi lehet az oka, hogy ő ilyen természetű ember? — Ez nem önfegyelemből következik, hanem azért, mert Krisztus él hit által a hívőben.
A legtöbbször ezek az emberek maguk csodálkoznak azon, hogyan tudnak úgy viselkedni adott esetben, ahogy, mert régebben nem az volt jellemző rájuk. Régebben csak egy természetük volt, amelyik velük született: olyan az adjon Isten, amilyen a fogadj Isten — most meg egy új természet is van bennük, és Jézus képes a rosszra is jóval válaszolni, a bántásra is szelídséggel. Megvalósul az ilyen ember életében az, ami a Hegyi beszédben olvasható: szeressétek ellenségeiteket, jót mondjatok azokról, akik rosszat mondtak rólatok, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és kárt okoznak nektek.
Ez nem azt jelenti, hogy megjobbult az illető, hanem azt jelenti, hogy Krisztus él valóságosan a hit által a szívükben. Nem mindig egyenletesen ilyen szépen történik ez, itt is vannak változások, de alapvetően az a változás jellemzi az ilyen embert, hogy él benne Krisztus. Nem mindig engedjük szóhoz jutni a bennünk élő Krisztust, arra kell törekedni, hogy mindig Ő legyen az Úr.
3. A harmadik, amire a János evangéliuma hívja fel a figyelmünket. János nem írja le az utolsó vacsorának ezt a részét, amit itt olvastunk, és amit a másik három evangélium leír, hogy tudniillik Jézus egyszer csak megszólalt és azt mondta: vegyétek, egyétek… ez nincs benne, de benne van valami, ami meg csak ott van. A vacsora végén felállt, felgyűrte a ruháját, letérdelt, és végigmosta a tanítványok lábát. Amikor a tanítványok nem értik, hogy miről van szó, akkor megmagyarázza nekik, és megmagyarázza nekünk is, hogy miről van szó az úrvacsorában.
„Miután megmosta a lábukat és felvette a felsőruháját, ismét letelepedett, és ezt mondta nekik: „Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony, mondom néktek: a szolga nem nagyobb az uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha így cselekesztek …” (Jn 13,12-17).
Mert Jézus azt mondta magáról, hogy ez az Ő alaptermészete: Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon. El egészen odáig, hogy adja az Ő életét váltságul sokakért. Ez Jézusnak a szokása. Ez fakad belőle. Ez az attitűd jellemzi Őt, hogy azonnal észrevette, kinek mire van szüksége, és azonnal kész volt megadni azt neki. Zákeusnak arra, hogy rehabilitálja őt a nyilvánosság előtt, a samáriai asszonynak arra, hogy rendbe tegye az életét, és sorolhatnánk. Péternek nagypéntek hajnalán csak egy szempillantásra, hogy találkozzék a tekintetük, miután letagadta, hogy ismeri az ő Megváltóját. Mindenütt úgy volt jelen Jézus, hogy kinek mire van szüksége, és azt kész azonnal adni.
Nem véletlen az, hogy amikor Péter Kornéliusznál járt és egy mondatban akarta összefoglalni, hogy mi jellemzi Jézust, akkor ezt mondta: széjjeljárt jót tévén. Ez Jézus. És ilyenekké akarja formálni azokat is, akik Őbenne hisznek. Mert ha Ő széjjeljár jót tévén, azok, akik csakugyan tanítványai és ott járnak vele együtt, azok is tanulják meg, hogy tegyenek jót. Legyen természetük, hogy nem én várom és elvárom, hogy nekem szolgáljanak, hanem kész vagyok én szolgálni. Példát adtam nektek… És mivel Jézus valóban a hívőben él, ezért képes is erre. Nem ő szedi össze magát, hogy néha cselekedjek már valami jót, aztán számon tartja minden jótettét, hanem észre sem veszi, hogy jót cselekszik, mert ez az életformája. Ez a természetes neki.
Teljesen szokatlan volt abban az időben, hogy egy Mester a tanítványok lábát megmossa. Fordítva természetesebb lett volna, de szomorú, hogy erre nem került sor. Ezért magyarázza meg nekik Jézus, hogy aki az Ő természetének ad helyet magában, annak a számára ez természetes lesz, mert Ő egyszerűen használni akar bennünket, és ez nagy kiváltság. Használni akarja a kezünket, az időnket, a pénzünket. Irányítja a tekintetünket, ad nekünk irgalmas szívet.
Megtanít arra, hogy tegyem félre a magam sürgős munkáját, ha valakinek még sürgősebb, hogy segítsek neki. Megtanít arra, hogy vedd fel a másik terhét is, és könnyebb lesz a magadé is. És ilyen furcsa törvényszerűségekkel ismerkedünk meg majd az Isten országában. De ehhez Jézusnak ezt a szolgáló életformáját kell megtanulnunk.
Az örömszerzésnek a programját állítja itt Jézus a benne hívők elé. Az örömszerzés a Krisztus-tanítványok szenvedélye. Próbáljátok ezt ki mindenféle emberi kapcsolatban. Hogy változik meg az élet! Ráállni arra, hogy örömöt szerezzek a páromnak, ha valaki házasságban él, függetlenül mindentől, hogy ő most milyen, mit csinált, mit nem csinált, meg én sose kapom meg. Örö-möt szerezni. Örömöt szerezni a családon belül: gyerekek egymásnak, gyerekek a szülőknek, szülők a gyerekeknek, mindenki a nagyszülőknek. Örömöt szerezni a nehéz szomszédnak. Örömöt szerezni egymásnak az iskolai közösségben, a munkahelyen, és így tovább. Részletezzük magunkban otthon, és engedjük, hogy Isten rámutasson: hol szerezhetnénk soksok örömöt úgy, hogy az szinte semmibe nem kerülne nekünk, és meg fog változni az élet körülöttünk. Ezt nevezi Jézus lábmosásnak.
4. A negyedik, amire ritkán szoktunk gondolni az úrvacsoránál (bevallom, hogy én egyre gyakrabban adok hálát ezért Istennek), az a két kicsi szó, amit Pál apostol mond: „az Úrnak halálát hirdessétek, amíg visszajön”. Érdekes, erről Jézus részletesen is szól itt, amikor a tanítványoknak beszél az úrvacsoráról. „De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.”
Miről beszél itt? Itt most úrvacsoráznak, és azt mondja Jézus, hogy az Ő számára ez az utolsó ilyen alkalom volt. De lesz majd egy ehhez hasonló, egy igazibb, az Atya országában, amikor a benne hívők is ott lesznek. Vagyis: minden ilyen egyszerű úrvacsorai közösség utal egy csodálatos nagy mennyei öröm-lakomára, ahol az örömnek soha többé nem lesz vége, ahol nem hitben járunk, mint itt, hanem látásban. Meglátjuk a mi Urunkat, meglátjuk az Ő dicsőségét, sőt, az Ő dicsőségében részesít minket, nyomorultakat (el sem tudjuk képzelni, én legalábbis nem tudom, hogy milyen lesz), ami nagyon szép és csodálatos lesz. És minden egyszerű úrvacsora emlékeztet arra is, hogy erre a nagy vacsorára készülhetünk. Az üdvösségre, ahol ez a döcögős lelki közösség, ami már itt is olyan sokat jelent a mi Urunkkal, ott tökéletessé és teljessé válik. És már most itt szabad hálát adnunk azért, hogy ez vár ránk, vagyis hogy Jézus vár ránk ott, a mennyei dicsőségben.
És miközben itt most sokféle gond, nehézség, betegség, veszteség, csalódás, gyász, könny kíséri az életünket, aközben tudhatjuk, hogy vár ránk egy ilyen csodálatos nagy közösség, nagy örömlakoma, ahol az éhező bőséget kap, a magányos szeretetközösségben élhet, és mindennek soha többé nem lesz vége. A 16. zsoltárban olvassuk ezt: „Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat. (16,5). Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.” (16,11).
Ez vár azokra, akik Jézust követik itt, és benne hisznek.
Képpel élve, de bibliai kép: a jegyesség házassággá válik, és a Bárány mennyegzőjén elpecsételi véglegesen magának mindazokat, akik itt bukdácsolva talán, de mégis csak követtük Őt. És mivel Őt követtük, oda érkeztünk meg, ahol Ő van. De Ő előre megmondja, hogy mit készít a benne hívőknek.
Ezeket az egyszerű bibliai gondolatokat jó lenne, ha úgy megjegyeznénk, hogy az összefüggésük is világos lesz, és másoknak is el tudjuk mondani. Jézus meghalt érted — s mit jelent ez? Jézus élni akar benned, és még nekem is új természetet tud adni. Jézus szolgálatba küld téged, mert Őneki ez a szokása, hogy mindenkinek segít és szolgál. És Jézus vár rád a mennyben. És erre éppen a földi életünk legmélyebb pontjain teljes bizonyossággal és nagy hálaadással gondolhatunk.
Az úrvacsora mindenestől azt célozza, hogy ezt a bizonyosságot erősítse meg bennünk, hogy a hitünket erősítse ilyen egyszerű módon is: amilyen bizonyos az a falat kenyér, olyan bizonyos lehetek ezekben is. Nem én találtam ki, nem egymást próbáljuk ezzel vigasztalni, maga Jézus Krisztus mondta ezt nekünk, valósította meg, adott rá példát, és ad hozzá erőt ma is. Átélhetjük a vele való közösséget, és annak a megerősödését az úrvacsorában, és átélhetjük az egymással való közösséget is. Mert ahogy én rászorulok az Ő bűnbocsátó kegyelmére, úgy rászorul az összes többi is, aki itt majd felsorakozik. És ahogyan én ujjongva mehetek el, mert bocsánatot kaptam és feladatot, ugyanúgy adja azt az összes többinek is. E tekintetben teljesen egyek vagyunk. Egy kenyérből részesedünk és egy kegyelemből élünk. Legyen áldott érte Isten!

Nem olyan régen olvastuk kalauzunk szerint Pál apostolnak Kolosséba írt levelét. Egyszer korábban részletesen foglalkoztunk azzal, hogy milyen sok fontos tanítást ír az apostol ebben a levélben a sokféle veszélytől fenyegetett kicsi gyülekezetnek Kolosséba. Felvértezi őket a tévtanítókkal vívott harcra, segítséget ad nekik ahhoz, hogy növekedjenek a hitükben, és erősíti őket arra, hogy másoknak is megfelelően mondják el az evangéliumot, tudjanak beszélni Jézus Krisztusról.
A levél végén pedig egy hosszú fejezeten keresztül Pál apostol a maga kapcsolatairól ír. Egy egész kapcsolatrendszer lesz itt világossá számunkra. Nagyon tanulságos az, hogy egy hívő ember mit ír a kapcsolatairól. Ezt vizsgáljuk meg most, hiszen mindannyian benne élünk egy bizonyos kapcsolatrendszerben.
Akinek még élnek a szülei, a szüleinek a gyermeke, akinek vannak gyermekei, a gyermekeinek a szülője, akinek van testvére, a testvéreihez valahogy viszonyulnia kell, ha van házastársa, nemcsak a házastárshoz, hanem a családjához is valahogy viszonyulni kell. Ez néha külön nehéz feladat.
Aki dolgozik, van főnöke, és vannak munkatársaink, esetleg beosztottaink. Én beosztottja vagyok a főnökömnek, nekem vannak beosztottjaim. Hogyan viszonyul az ember minden irányba?
Vannak szomszédaink, néha nehezen elviselhető szomszédaink. És vannak alkalmi kapcsolataink is. Utazás közben egy félóráig össze vagyunk zárva számunkra ismeretlen emberekkel, de teljesen azonos a sorsunk, és ott olykor még valahogy viszonyulni is kell egymáshoz.
A gyülekezetben is kialakultak kapcsolataink, remélem. Vannak barátaink, lelki testvéreink. A gyülekezeten kívül meg esetleg vannak ellenségeink is.
A kapcsolatok mindig alakulnak. Hol az egyik lesz fontos, hol a másik. Hol ott vétünk valami hibát, és azt helyre kell hozni, amit elrontottunk, hol emitt látjuk, hogy időszerű, hogy ápoljuk, erősítsük ezt a kapcsolatot. Hol nekünk van szükségünk a másikra, hol a másiknak van szüksége mireánk. Ebből áll az életünk, és nem mindegy, hogy kikkel vannak kapcsolataink, mit teszünk ezekkel — ahogy mondani szokták: hogyan kezeljük ezeket.
Nos, Pál apostol szemléletesen leírja itt az ő kapcsolatait, hogy azt szinte le lehet rajzolni. Ne felejtsük el, hogy az apostol itt börtönben van. A Kolosséi levelet börtönből írta, és ez alatt az idő alatt őt több csalódás is érte, többen a meghittnek gondolt munkatársai közül is elhagyták, vetélkedni kezdtek vele. A Filippi levélben részletesen leírja, hogy ő hogyan reagál erre.
1. Melyik kapcsolattal kezdi az apostol? Azzal, amit az előbbi felsorolásban meg sem említettem. Mert a legtöbb embernek eszébe sem jut: A vertikális, a függőleges kapcsolattal kezdi. „Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni.”
Az apostol szívéből felszáll az imádság Istenhez. Ez a legfontosabb, a legelső kapcsolat a számára. Sokakkal volt kapcsolatban. Egy hosszú névsort olvastunk itt. Az, hogy valaki két év óta elszigetelten, börtönben van, hogy ilyen gazdag kapcsolatrendszert tud ápolni, és még onnan is erősíti ezeket, ez önmagában jó példa számunkra. De mindent megelőz az, hogy ő Istennel van kapcsolatban, és a kolosséi hívőknek is ezt ajánlja, amikor a kérdést előveszi: mindenekelőtt Istennel legyen nektek közvetlen, egyre mélyülő, folyamatosan működő közösségetek. Az imádságban legyetek kitartóak, legyetek éberek, ne szűnjetek meg hálát adni.
Hívő emberként élni, ha röviden akarjuk ezt jellemezni, ezt jelenti: kapcsolatba kerül az ember Istennel. Ami megszakadt, ami tönkrement a bűnben, az helyreáll. Újra beszédes viszonyba kerül a teremtmény az ő Teremtőjével, a befogadott gyermek az atyjával.
Ez az a kapcsolat, ami mindig működhet. Valaki kórházban éjszaka rosszul érzi magát. Ha nagyon tapintatos ember, nem a csengőhöz nyúl legelőször, hogy zavarja az éjszakás nővért, hanem imádkozik a hívő ember, és nem ébreszti fel valamelyik szomszédját, ha nem olyan nagyon nagy a baj. Az első gondolata: imádkozik.
Ez az első csatorna és a mi mennyei Atyánk az, akit mindig lehet zavarni. Soha nem alkalmatlan neki, hogy hozzá kiáltunk. Az éjszaka kellős közepén is, mindig járulhatunk hozzá, mindig megtaláljuk. A legbizalmasabb, a legintimebb kapcsolata egy hívőnek az élő Istennel van.
Jézus Krisztus munkáját Péter apostol éppen ebben látta, hogy minket Istenhez visszavezessen. És akit visszavezetett, az attól kezdve örül, ha beszélgethet vele. Szinte folyamatosan. „Szüntelen imádkozzatok.” Ezzel kezdi az apostol: legyetek kitartóak, és legyetek éberek. Vegyétek észre, hogy mi-mindenért adhattok hálát Istennek.
Ez a kapcsolat azonban nem egyoldalú. Nemcsak abból áll, hogy én kiáltok az én Atyámhoz, nyújtom a kezemet és kapaszkodom, hanem úgy is nyújtom a kezemet, hogy ide kérem szépen a te ajándékaidat. Nemcsak én öntöm ki a szívemet Őneki (és ez nagyon nagy lehetőség), hanem közben Őbelőle is árad az én életembe mindaz a sok mennyei érték, amit csak tőle lehet kapni.
Terólad ömlik rám a fény, a béke, boldog élet — mondja a szép keresztelési énekünknek egy későbbi verse. Jézus azt mondja: az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen. Ezért mondhatja el Pál apostol, hogy minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.
Azt mondja: az én békességemet adom nektek, és ebből következik az, hogy az „Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, megőrzi a mi szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban.” Azt mondja Isten: az én igéimet adom a te szádba.
Ezért Pál apostol mit kér a közvetlen folytatásban tőlük? „Imádkozzatok együtt, egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amely miatt most fogoly is vagyok, hogy világossá tegyem azt úgy, ahogyan nekem szólnom kell.”
Miközben kiöntöm a szívemet, hálát adok, könyörgök, bűnt vallok, aközben Isten megtölti a szívemet, megtölti a számat, az egész lényemet önmagával. És kialakul ez a kettős megerősítés, amit Jézus így mondott: „Maradjatok énbennem, én meg tibennetek.” Ezt éli át az Istennel való kapcsolatában a hívő ember.
2. Vannak nem hívő ismerőseink is. Nem hívők között élünk egész nap. Legtöbbünk családjában is vannak még nem hívő emberek — reméljük, hogy majd hívők lesznek. A munkahelyen többségben vannak legtöbbünk esetében a nem hívők. Velük milyen kapcsolatban van az apostol? Amit Istentől kap, azt azonnal továbbadja elsősorban azoknak, akik még nem hívők, mert erre hívta el őt az Úr Jézus.
Amikor Pálnak le kellett szállnia a magas lóról a damaszkuszi úton, akkor konkrét feladatot kapott. Azt mondja Jézus: „Elküldelek a pogányokhoz, hogy nyisd meg a szemüket, hogy sötétségből világosságra és a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek.” Aztán még sorolja: majd fogsz te királyok, helytartók előtt is bizonyságot tenni, hogy halljanak Jézusról, a megszabadulás lehetőségéről azok, akik nem hallottak.
Pál ezt nem magából adja nekik, hanem amit kapott, azt adja tovább. Sáfár minden hívő ember. Kapja Istentől a mondanivalót, a szeretetet, a békességet, az örömöt, és ez árad át rajta. Mintegy átfolyik rajtunk az, amit onnan felülről kapunk.
Ezért mondja Jézus a hívőknek a Hegyi beszédben: ti vagytok a föld sója, megízesítitek magatok körül az életet. Ti vagytok a világ világossága, akik a világ Világosságától, Jézustól már fényt kaptatok. De nem azért kaptátok, hogy a véka alá rejtsétek, hanem hogy kitegyék és világítson. Még ha tönkremegy is bele, mint ahogy a gyertya elfogy, miközben világít. Nem baj, betöltötte a küldetését. Ezért vagytok. Ti vagytok a világ világossága.
Amit kapunk, azt továbbadhatjuk. Hogyan olvassuk ezt itt? „Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt (ezek a még nem hívők), a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.”
A felkínált alkalmakat, lehetőségeket vegyétek észre. Görög szóval így mondják: kairosz. Az Istentől valamire elkészített alkalmat vegyétek észre és ragadjátok meg. Amikor Isten készít el egy találkozást, meg fogja adni nektek, hogy helyén mondott igét mondjatok az illetőnek, ha nem a magatok kényelmét keresitek, meg nem a magatok gyávaságának engedtek, hanem szeretitek a kívülvalókat. Ez a nem hívők iránti felelősség, az irántuk való szeretet, a velük való törődés az, ami a nem hívőkhöz való kapcsolatunkat kell, hogy jellemezze.
Nem az ítélkezés, hogy ő milyen, meg miért olyan. Nem az, ami nekünk a velük való kapcsolatban esetleg kellemetlen vagy terhes. Semmiképpen nem valamiféle gőg, hiszen mindenünket, amink van, mi is úgy kaptuk felülről, és azért kaptuk, hogy továbbadjuk nekik. Mid van, amit nem úgy kaptál? — kérdezi Pál. Ha meg úgy kaptad, mivel dicsekedhetnél? Örülj neki, hogy téged gazdaggá tett Isten, hogy gazdagíthass másokat.
A nem hívőkkel való kapcsolatunkat mindig ez kell, hogy jellemezze: alkalmazkodás, alázat, csendes szolgálat, készség. És ugyanakkor a felkészültség is, mert azt mondja Pál: Bölcsen beszéljetek, hogy mindenkinek helyesen tudjatok felelni.
És ha rossz szándékkal és provokatívan kérdez? Akkor is szelíden és helyesen tudjatok felelni. Ehhez kell igeismeret, és ehhez is kell a fölfelé való mindent megelőző kapcsolat. Én Isten eszközeként, az Ő alkalmazottjaként vagyok jelen, akárhol vagyok. Utazom a villamoson, végzem a munkámat a munkahelyemen, házimunkát otthon, gyülekezetben, akárhol, Isten alkalmazottjaként. Mire akar engem most használni? Minek van itt a kairosza, az elkészített ideje? Kérem, hogy adjon szót Ő a számba, hogy azt mondjam tovább, amit Ő akar mondani most a kívülállóknak, hogy megmentse őket.
3. De a hívőkkel is van kapcsolata természetesen a hívő embernek. Tele van az apostol szeretettel, gyengédséggel, vágyakozással, mintegy atyai felelősséggel, de testvéri melegséggel az ő hívő testvérei iránt. És a hívőket is kéri, hogy imádkozzatok ám értünk, mert nehéz itt a börtönben, és én sem találom sokszor a szavakat.
Azt kéri: „Imádkozzatok érettünk, hogy az Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy világossá tegyem az Ő igéjét úgy, ahogy nekem beszélnem kell.”
Figyeljünk fel arra, hogy a legrészletesebben erről a kapcsolatáról ír. Mert az Istennel való igazi lelki kapcsolat után ez a feltétele annak, hogy a másik irányba, a nem hívők számára mindig tudja adni azt, amire nekik szükségük van. Kiderül ebből a leírásból meg a hosszú névsorból, meg a közbe-közbe iktatott félmondatokból, hogy milyen szoros, meleg, meghitt kapcsolat köti össze a Krisztusban hívőket egymással, pedig az egyik börtönben van, és tőle több száz kilométerre van az a gyülekezet, ahova most ezt elküldi valakitől. De annak a gyülekezetnek gondja volt arra, hogy elküldjön valakit a börtönbe meglátogatni az apostolt. A filippi gyülekezet még egy kis szeretetcsomagot is küldött, meg egy levelet tele kérdéssel. Az apostol válaszaiból tudjuk meg, hogy mit kérdeztek tőle.
De ő is tele van, nemcsak azzal, hogy szeretettel köszöntelek benneteket, hanem konkrét tanácsok, utasítások, szintén kérdések vannak a levélben, és soksok szívből fakadó üdvözlet név szerint. Itt egy hosszú névsor van, mert ez az egész társaság egy család. Hiszen mindnyájan úgy szólítják meg a mindenható Istent: mi Atyánk! Ha neki is az Atyja, meg nekem is, akkor mi egymással testvérek vagyunk, és ez előtt nem akadály a több száz kilométeres távolság, meg az, hogy az egyik éppen most börtönben van, a másik szabadlábon, az egyik beteg, a másik egészséges. Semmi nem akadály. A Krisztusban való hit mélyen és eltéphetetlenül összeköti őket egymással.
Három olyan kifejezés ismétlődik itt, ami szépségesen szemlélteti ezt.
Azt írja egyikükről Pál apostol, hogy ő szolgatársam az Úrban. Egy másikról: ő az én fogolytársam, aki szintén köszönt titeket. És azt írja többekről: ők az én munkatársaim az Isten országa hirdetésében.
A görög eredeti szövegben még szebben szemléltethető ez, a szün (syn) azt jelenti: val-vel, valakivel együtt, és mind a három esetben ezt teszi a főnév elé. De a magyarban is szépen kijön: ott a „társam”, ő az én szolgatársam, az én fogolytársam, azok meg, akiket említettem, a munkatársaim. Hogyhogy munkatársaim, amikor ők tőlem távol egészen mást csinálnak, én meg itt csücsülök a börtönben összeláncolva egy római katonával? Attól mi még ugyanannak a főnöknek az alkalmazottai vagyunk. Egy „céghez” tartozunk, ugyanazt a munkát végezzük.
Mi ez a munka? „Az Isten országa hirdetésében…” fáradozunk mindnyájan. Pál ott, és Jézushoz vezetett több római katonát. Ezért írja a Filippi levél végén (valószínű mind a két levelet ugyanabból a börtönből írta, a Kolosséit és a Filippit is), hogy üdvözölnek titeket a pretoriánusok házából valók. Ezek azok voltak, akik vigyáztak a foglyokra, római katonák. Egy kis gyülekezet jött létre Pál apostol szolgálata nyomán. Ugyanazt csinálja ő ott benn, mint a többiek kinn. Egyelőre most kedvezőtlen helyzetben vagyunk, de nem a kedvezőtlen helyzet miatt háborog, hanem azt mondja: milyen jó, hogy összetartozunk, hogy ugyanabban a munkában fáradozhatunk. Munkatársak vagyunk, szolgatársak vagyunk, és vannak itt fogolytársaim is, ővelük együtt szeretettel köszöntünk benneteket.
És kiderül: aggódtak az apostolért. Ezért ő fontosnak tartja, hogy a gyülekezet tagjai pontosan tudják, mi van most vele. Milyen lelkiállapotban, milyen egészségi állapotban van, és mit tart fontosnak, hogy megüzenjen nekik. Az egymásról való információ fontossága kiderül ebből a levélből.
„Azért küldöm hozzátok Tükhikoszt, az én szolgatársamat, hogy megismerjétek a mi körülményeinket, és hogy megvigasztalja a szíveteket.” Mert aggódtak érte. Tudjátok meg pontosan, hogy mi van. Nehéz, de elviselhető, ne aggódjatok, nem kell kétségbeesni, itt is megtérnek emberek, és nem vagyunk kétségbeesve.
Mindenki fontos ebben a családban. Hogy kerül ide egy rabszolga gyerek, ez az Onézimosz, aki valószínű tizenéves lehetett akkor, amikor Pállal összekerült és Pál őt is Jézushoz vezette. Erről meg a Filemonhoz írt levélből értesülünk. Onézimosz Kolossében lakott, Filemon is Kolossében lakott. A levelet oda írja, és azt mondja: ezzel a bizonyos Tükhikosszal, akitől küldöm a levelet, elküldöm Onézimoszt is. És mit ír róla: szökött rabszolga volt, „aki hű és szeretett testvér, aki közületek való”. Vigyázzatok ám, hogyan fogadjátok, mert közben megtér, ő is a család tagja lett, testvérünk. Ne azt nézzétek, hány éves, milyen volt a múltja, hanem ugyanúgy a Krisztusban megváltott testvér, mint akármelyiktök. Akár Filemon, a gyülekezet vezetője, vagy akár én, Pál. Mert mi társak vagyunk. Szolgatársak, munkatársak, egy ideig fogolytársak is voltunk, most pedig ő megy haza. De fontos, hogy megvigasztalják egymást, hogy tudjanak egymásról.
Itt mindenkinek munkája van. Arkhipposznak mondjátok meg, hogy legyen gondod arra, hogy betöltsd azt a szolgálatot, amit átvettél az Úrban. És segíteni kell egymást.
A börtönből utasítja őket, hogy Márk, Barnabás unokaöccse, ha megérkezik hozzátok, fogadjátok be. Miért? Márk évekkel korábban elhagyta az apostolt. Az első missziói úton, mint fiatalember, megijedt a feladattól, és visszafordult. Pál akkor megharagudott rá és azt mondta nagybátyjának, Barnabásnak, hogy velem többé ne jöjjön. Közben Pál ezt megbánta, meg látta, hogy Márk mégis csak hűséges szolga, és újra magához vette. Ez is a kapcsolatokhoz tartozik. Hívő ember is megharagudhat a másikra. Vagy elhamarkodhatja az ítéletet. Ez a fiatal Márk nem alkalmas a szolgálatra, mert ott megijedt a nehézségektől. De kiderült, hogy a fiatal Márk tovább is végezte azt a szolgálatot, és az is kiderült: hűséges. Akkor Pálnak van bátorsága korrigálni önmagát. Ott akkor úgy láttam, nem alkalmas, de látom, hogy mégis alkalmas. Gyere Márk, végezzük együtt a szolgálatot. Nem akarja, hogy a gyülekezet előítélettel esetleg ne fogadja be, vagy szeretetlen legyen hozzá. Itt írja ezt a szót: utasítást kaptatok, hogy fogadjátok be.
Sok tanulságos részlet is van itt az emberi kapcsolatokra vonatkozólag. Mindenesetre látjuk, milyen mozgalmas, mennyire átgondolt, céltudatos módon végzik mindnyájan az Isten országa építését. Ki-ki a maga helyén, a saját lehetőségei szerint, a rendelkezésére álló eszközökkel, de tartják a kapcsolatot. Gondoljuk el, hogy egyrészt ebben a helyzetben, hogy börtönben van ítélet nélkül, s nem tudja, meddig tartják ott, másrészt az akkori hírközlés… Nem voltak akkor ilyen eszközök, mint ma. De levelet ír, utazgatnak, jönnek, mennek, keresik egymást, érdeklődnek. Tele van kérdéssel, válaszol a kérdésekre, és itt is, ott is, akárhol vannak, hangzik az imádság.
És mennyei Atyjuknál összefut minden. Mindegyiknek külön-külön vele van kapcsolata, Ő köti össze őket egymással is itt a földön. Ő teszi alkalmasakká, hogy világítsanak a nem hívőknek és legyen mondanivalójuk a számukra, és Ő teszi alkalmasakká arra, hogy vigasztalják egymást, erősítsék, tartsák a lelket egymásban, és úgy végezzék az Istentől kapott szolgálatot.
A legvégén egy rövid mondatban utal mindössze a saját nyomorúságára. Egész végig nincs szó arról, hogy azért nem könnyű nekem itt bilincsek között. Az utolsó mondat hangzik így: „A köszöntést én, Pál, írom saját kezemmel. Ne feledkezzetek meg az én bilincseimről! Kegyelem veletek!” Ennyit önmagáról. A összes többit Istenről, az Ő ügyéről, a testvérekről, a munkatársakról, a szent ügyről, ami egészen betölti és élteti.
Sokszor az a mi bajunk, hogy ez is fordítva van. Elsősorban a magunk nyomorúságaival vagyunk tele, kinek milyen betegsége van, mennyibe kerül a gyógyszer, ki bántotta meg, melyek a gondjai. Pálnak is volt rengeteg gondja, de elég ennyit üzenni csak a testvéreknek: emlékezzetek meg az én bilincseimről! Nem kell több. Egyrészt bízik abban, hogy ezt komolyan veszik, és hangzik érte az imádság, másrészt nem magával van tele. Az öntelt ember a maga helyzetét nehezíti meg mindig.
Aki Jézussal van tele, az evangéliummal van tele, a másokért érzett felelősséggel van tele, a testvéreivel való összetartozás örömével van tele, az a lelkileg gazdag ember, aki tud másokat is gazdagítani.
Ennek a fényében érdemes felülvizsgálni a kapcsolatainkat. Lehet, hogy valamit meg kell szakítani, lehet, hogy valamelyiket végre komolyan kellene venni. Lehet, hogy tisztán kellene látnunk: mi a mi feladatunk ott, nem mindig várnivárni, hanem végre adni, továbbadni. Ha meg nincs mit, akkor kinyílni sokkal nagyobb keresztmetszettel felfelé, hogy kapjunk egyre többet, azért, hogy legyen mit továbbadnunk, s ennek az öröme töltene meg minket az egyébként meglevő tényleges gondjaink, nehézségeink, nyomorúságaink között is. Hátha akkor mi is el tudnánk mondani, amit az apostol: „minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4).

Múlt vasárnap azt kezdtük vizsgálni, hogy mit tett Jézus közvetlenül feltámadása után. Láttuk, hogy még azon a napon több kétségbeesett, szomorú, reménytelen embernek megjelent és gyógyítgatta az életüket. Hajnalban találkozott magdalai Máriával, délután a két csüggedt emmausi férfival, este pedig megjelent tanítványai közösségében. Mindig Ő kezdeményezte a találkozást, és mindig valami olyan ajándékot adott azoknak, akikkel együtt volt, amire éppen a legnagyobb szükségük volt. Mindnyájuknak adott igazi, tőle való örömöt, és adott valami szép feladatot, küldetést.
Ma három újabb találkozásról olvastunk. Ezekre egy héttel Jézus feltámadása után került sor. Mind a három egy-egy olyan fontos kérdést tesz fel nekünk, amikre őszintén válaszolnunk lehet és kell.
A Tamással való találkozáson keresztül azt kérdezi a mi Urunk, hogy mit hiszünk. Amikor ismét megjelent a tanítványok közösségében, akkor arra kellett válaszolniuk: mit tesznek, meg ez a nagyon hétköznapi kérdés is előjött: mit eszünk? A harmadik esetben Péterrel beszélgetve az derül ki: mit viszünk magunkkal sokszor egy életen keresztül, pedig nem kellene azt cipelni.
Nézzük meg közelebbről ezeket a találkozásokat, és figyeljük meg: mi jellemzi a feltámadott Jézust, mert Ő ma is ugyanaz, aki akkor volt, és mi jellemzi az Ő mindenkori tanítványait.
1. Feltámadása után egy héttel Jézus ismét megjelent tanítványai között és akkor már ott volt Tamás is. Tudniillik az első alkalommal, a feltámadás napján, ő nem volt ott. Nem tudjuk, miért ment el, talán a maga részéről lezártnak tekintette Jézussal való kapcsolatát, hiszen a Mester meghalt. Tanítványtársai azonban elújságolták neki a nagy hírt: láttuk az Urat, Jézus feltámadott és él.
Tamás ezt nem hitte el. Azt mondja nekik: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.”
Van ilyen hitvallás is, amikor valaki tudja pontosan, hogy mit nem hisz. Esetleg még azt is, hogy miért nem hiszi azt, és milyen jó, hogy őszintén kimondja. Nem játssza meg magát. Ő nem tudja komolyan venni azt, amit a tanítványok teljes meggyőződéssel mondanak, ezért nem állítja azt, hogy hiszi.
Jézus megjelenik egy hét múlva. Egyenesen Tamáshoz megy, és kedvesen mondja neki: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra…” és Tamás nemcsak arról bizonyosodik meg, hogy igaz volt az evangélium, a jó hír, hogy Jézus feltámadott és él, hanem még valami többet is kap ajándékba.
Felismeri, hogy ki Jézus. Zsidó ember meggondolatlanul ilyet nem mondott: „Én Uram, és én Istenem!” A feltámadott Krisztusban Jahvét, a láthatatlan Istent ismeri fel a Szentlélek munkája nyomán, és ezt a hitét ugyanolyan bátran és kertelés nélkül megvallja, mint ahogy korábban őszintén megvallotta a hitetlenségét.
Ez a jelenet veti fel egyebek között ezt a kérdést is, hogy mit hiszünk valójában. Olyan sokan vannak, akik csak azt gondolják, hogy hiszik azt, amiről olykor beszélnek is, hogy hiszik, de egy-egy éles helyzetben, amikor éppen arra lenne szükség, hogy azt komolyan higgyék, kiderül: nem merik komolyan venni, nem mernek ráállni, építeni. Valaki egyszer így mondta: nem mer életveszélyesen hinni Isten ígéreteiben. Tehát amikor attól függ, hogy mi lesz tovább, hogy azt, amit én Isten igaz beszédeként hittel elfogadtam, vagy legalábbis azt gondoltam, hogy elfogadtam, azt most komolyan merem venni, vagy nem — mindenféle kiegészítés és egyéb támogatás nélkül. Ilyenkor vizsgázik a hitünk. Mit hiszünk igazán?
Tamás becsületes ember volt. Azt mondta: azt hiszem el, amiről tapasztalatok útján meggyőződöm. Ő látni akart, és tapintani akart. Egészen materialisztikusan, de őszintén fejezi ezt ki. Ha bedugom az ujjamat a szögek helyébe, akkor elhiszem.
Tamás azonban az utolsók közé tartozott, akik a látás útján jutottak el a hithez. Neki ezt itt Jézus megadta, de mindjárt hozzáteszi Jézus: „Most, hogy látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Tudniillik Jézus mennybemenetelével egy másik csatornát nyitott meg előttünk a mi Urunk: Hallás útján lehet eljutni a hitetlenségből a hitre. „A hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából.” (Róm 10,17). Ez az út, ami előttünk nyitva van. És mindenki, aki a kételkedéséből, a hitetlenségéből teljes meggyőződésre akar jutni Jézus személyét és munkáját illetően, csak ezen az úton juthat el. A róla hangzó evangélium komolyan vétele útján. Ha hiszi azt, előlegezi ezt a bizalmat, hogy ami meg van írva a Szentírásban, azt valóban Isten jelentette ki azért, hogy higgyünk benne, és az arról hangzó hiteles bizonyságtétel is azért hangzik, hogy hitetlenekből hívőkké legyünk, hogy az erőtlen hitünk megerősödjék, hogy egyre teljesebb bizalommal merjük rábízni magunkat az élő Istenre, és eljussunk erre a rendíthetetlen bizonyosságra: én Uram, és én Istenem!
Ma ez az útja a hitre jutásnak, mégpedig különös sorrendben:
Olvasunk egy jelenetet szintén a János evangéliumában, amikor Jézus kemény dolgokról tanított és sokan otthagyták, és akkor mintegy provokálja, vizsgáztatja a tanítványokat, s megkérdezi: „ti nem akartok elmenni?” Erre Péter így felel: „Kihez mehetnénk? Nálad van az örök élet beszéde, és mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Messiás, az élő Isten Fia.”
Először hallották, és azt mondja Péter: elhittük, amit hallottunk, és utána meg is ismertük. Isten nem kapcsolja ki az értelmünket, de nem azon keresztül vezet az út a hithez. Isten szentsége, nagysága megköveteli, hogy előlegezzük neki a bizalmat, hogy hitetlenül is merjünk kockáztatni. Hátha mégis igaz… Ezzel elkezdődik a hit az ember életében, és utána értelmileg is meggyőz minket a Szentlélek arról, hogy tudjuk, hogy amit hiszünk, az igaz, és ezzel a meggyőződéssel tudunk másoknak is beszélni róla, és megy tovább az ügy, ők is hallanak róla, és ha elhiszik, ők is majd megértik és megismerik.
Tamás tehát tulajdonképpen pozitív példa lehet előttünk. A becsületes embernek a példája. Amit nem hisz, ott nem képmutatóskodik. Azt mondja: ezt nem hiszem. De amikor Isten Szentlelke teljes meggyőződésre, hitbeli és értelmi meggyőződésre segíti, akkor azt vallja meg, akármilyen botránkoztató is sokaknak ez a hitvallás: „én Uram és én Istenem!”
2. A másik jelenet Galileában játszódik. Így olvassuk a folytatást: „Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványoknak a Tibériástengernél.” Ez már a Genezáret tava, vagy ahogy másként nevezik az evangéliumok olykor: Galileai tenger. Jézus feltámadása napján azt üzente a tanítványoknak, hogy menjenek Galileába, ott majd találkozik velük. Ők odamentek és várták.
Csak közben enni is kell valamit. És az örök kezdeményező, Péter, bejelenti a társaságnak: elmegyek halászni. Erre ők is ezt mondták: mi is elmegyünk veled. Elindulnak, és azt olvassuk a folytatásban, hogy noha szakemberek voltak, egész éjszakai munka után sem fogtak semmit. Egy fia halacska sem került a hálójukba.
Már hajnalodott, pirkadt, amikor Jézus megjelenik a parton (egyelőre még nem ismerték fel, hogy Ő az), és azt kérdezi: van-e valami ennivalótok? Hát szégyen, nem szégyen, be kell vallani: nincs. Semmi sincs? Semmi sincs. Mire mit mond nekik Jézus? „Vessétek ki a hálót a hajó jobboldalán és találtok. Kivetették azért, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt.” (Jn 21,6).
Ez meglepő volt. Reggel felé már ritkán sikerült jó halászatot lebonyolítani. Meg voltak ennek a törvényszerűségei. Íme, egész éjszaka nem sikerült, most pedig, hogy az Ő szavára kivetették a hálót, az megtelt. És amikor nagy nehezen kivonszolják a gazdag zsákmányt a partra, akkor jön a második meglepetés. „Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és kenyeret.” A feltámadott Krisztus reggelivel várja éhes, elcsigázott, tehetetlen és nincstelen tanítványait. Ez nem akármilyen jelenet ott a Genezáret partján.
Mit kellett ebből megtanulniuk a tanítványoknak? A sikertelenségből, a kudarcból és utána a nagy fogásból meg kellett tanulniuk, hogy Jézus tanítványai már semmit, de valóban semmit nem tudnak eredményesen elvégezni az ő Uruk nélkül. Amíg ők ott és akkor kezdenek halászgatni, ahol ők gondolják, könnyen üres maradhat a háló. Amikor készek engedni az Úr parancsának, akkor is, ha az nem illik az ő nagy szakismereteikbe, furcsa és meglepő, akkor meg alig tudják kivonni a hálót, olyan gazdag zsákmányuk lesz.
A legegyszerűbb hétköznapi dolgokban is rá kell hagyatkoznia a hívőnek megváltó Urára. Mert vagy Úr lesz Jézus ténylegesen az életünk minden területén: pénzügyekben, szerelmi ügyekben, emberi kapcsolatokban, időbeosztásban, mindenben, nemcsak a vallásos és hitet érintő kérdésekben, és akkor áldás van az életén a tanítványnak, — vagy meg kell tanulnia azt, hogy egész éjjel halásztunk, rutinos szakemberek, hat felnőtt férfi, és nem fogtunk semmit. Jézus erre néha keményen tanítgatja az övéit.
De tanítja arra is, hogy miközben Ő ezzel az igénnyel lép fel, hogy Ő az Úr, a benne hívő pedig az Ő tanítványa, szolgája, és engedelmességétől függ sok minden, aközben folyamatosan tapasztalja Jézusnak a gyengéd szeretetét, kedves figyelmességét, a testi szükségleteinkről is gondoskodó hűségét.
Megható ám ez a jelenet! Kievickélnek vizesen, fázva, éhesen végre a tóból, és terített asztal (most így mondom átvitt értelemben) várja őket. A dicsőséges Krisztus felszolgál a tanítványainak, mert akkor éppen arra volt nagy szükségük, és nem is remélték, hogy ott reggelit is kapnak, különösen nem, hogy ilyen reggelit, és ilyen vendéglátásban lesz részük.
Itt valóban nem tud mást tenni az ember, mint elnémul és dicsőíti az Istent. Itt valóban „Szó megszakad, hang fennakad, lehellet megszegik” (Arany János). Az ember néz és magasztalja azt a Krisztust, aki isteni teljhatalmában, egyedülálló dicsőségében sem úgy van jelen ott, hogy neki szolgáljanak, hanem Ő szolgál. Példát adtam néktek — mondja egy másik alkalommal a lábmosásnál.
És példát adott itt is. Egyrészt Ő szuverén Úr, aki megmondja, hol és mikor vessük ki a hálót, és akkor tele lesz. Parancsol a halaknak, parancsol a szeleknek, embereknek és mindenkinek: kis- és nagy királyoknak, másrészt Ő az a szolga, aki megalázza magát, és még dicsőségesen is, feltámadása után is ajándékot ad az övéinek.
3. És a harmadik találkozás: ez után a különös halászat és különös reggeli után Péterrel kezd beszélni Jézus. Mi lesz most? Nyilván előveszi a gyáva tagadót, és jól megleckézteti. De mintha nem ezt olvastuk volna, hanem azt kérdezi tőle: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?”
Jézus pedagógiájáról Karácsony Sándor tudott csodálatos előadásokat tartani, de néha nekünk is oda kell figyelnünk rá. Mennyi bölcsesség, tapintat és ugyanakkor határozottság van ebben az egyetlen, szürkének tűnő kérdő mondatban. Jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Miért volt ez telitalálat? Mert Péter volt mindig a „jobban” tanítvány. Aki minden tanítványtársánál (úgy gondolta) jobban tudja, hogy most mi a helyzet, most mi a tennivalónk, kinek mi a feladata, azt ki is osztotta mindig rövid úton, még Jézusnak is kiosztotta néha. Úgy gondolta, hogy még Jézusnál is jobban tudja, hogy Ővele mi történhet meg, és mi Jézus feladata, mi az, amiről nem szabad beszélnie. Ismerünk ilyen jeleneteket a Szentírásból.
Jézus most finoman utal erre: még mindig te vagy a „jobban” tanítvány? Péter válaszából kitűnik: nem. Már nem jobban, de azt mondja: „Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” Aztán még kétszer elhangzik ez a kérdés, és a három kérdés eszébe juttatja Péternek a három tagadást. Amikor nagypéntek hajnalán esküvel letagadta, hogy ismeri Jézust. Ő azt ott nagyon megbánta, keservesen sírt is miatta, de azóta nem beszéltek egymással. Ez nincs rendezve, ezt jó lenne a helyére tenni. Péter még cipel magában egy megoldatlan, le nem zárt ügyet, és ez több, mint ügy. Mert vajon az a tagadás nem azt jelenti, hogy ő mint bukott tanítvány, most már nem tanítvány? Tényleg, tanítványa ő még Jézusnak?
Van a Márk evangéliuma végén egy nagyon érdekes mondat. Amikor Márk leírja Jézus feltámadásának a történetét, és azt, hogy az angyalok mit mondanak ott az üres sírnál az asszonyoknak, hogy ne keressétek a halottak közt az élőt, nincsen itt, feltámadott, akkor így folytatják: „Menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek…” Hogyhogy? Péter nem tartozik a tanítványok közé? Úgy tűnik, ilyen állapotában nem. Mert aki letagadja nagy nyilvánosság előtt, hogy ismeri a Mesterét, az hogy lenne tanítványa annak a Mesternek? Ő maga mondta. Akkor ő most nem tanítvány? És az lehet még? Mi lesz most? Péter szavaiból kiderül, hogy rendkívüli módon izgatta a folytatás. Mi lesz a folytatása Jézussal való kapcsolatának, és lesz-e? Lehet-e egyáltalán azok után?
Ebből a rövid párbeszédből gyönyörűségesen az derül ki, hogy Jézus már előre eldöntötte: lesz, de azért rendezni kell a rendeznivalókat. A bűnt világosságra kell hozni. A feloldozást neki mint Istennek, ki kell jelentenie, és a bukott tanítványnak komolyan kell vennie, hogy feloldozta őt, bocsánatot kapott, és erről bizonyossá kell tenni Pétert, mert ő most mindenben bizonytalan.
Ebben a rövid párbeszédben, ami talán csak néhány percig tarthatott mindössze, Jézus mindezt elvégzi. Amikor háromszor megvallja, szeretlek téged, harmadszor utána téve azt: Uram, neked nem kell bizonygatnom, mert te mindent tudsz, te a szívembe látsz, tudod, hogy szeretlek téged! — akkor Jézus rehabilitálja Pétert. Miből derül ez ki? Abból, hogy újra mondja neki azt, amit a kapcsolatuk legelején mondott, mikor elhívta tanítványnak: „Kövess engem!” Háromszor megismétli, hogy szép feladattal bízza meg. Rábízza Jézus az övéit: legeltesd az én bárányaimat, őrizd az én juhaimat, legeltesd az én juhaimat. És ehhez csak az kell, hogy ő őszintén bevallhassa: szereti Jézust. Mert ahhoz, hogy ő újra tanítvány legyen, majd tanítványból apostollá váljék, ahhoz teljes belső, lelki egységbe kell jutnia Mesterével, Megváltójával, Istenével: Jézussal. Teljes lelki-szellemi közösségben kell élnie. És amíg kettőjük közt ott áll az a nyomorult tagadás, ami nagypéntek hajnalán történt, addig nem lehetnek igazán és egészen egyek. Jézus azt félre tette az útból, ezt közli Péterrel, és Péter ezt komolyan veszi.
Nem kell soha többé, hogy vádolja őt, amit elkövetett, és ha az ördög elkezdi vádolni (mert Isten szolgáival ez gyakran előfordul), akkor boldogan mondhatja: igen, gyalázatosan viselkedtem, de megbocsáttattak az én vétkeim, mintha nem lett volna. Mert az én Uram mindent tud, és tudja, hogy szeretem Őt. Ez a masszív bizonyosság a bűnbocsánatról kell ahhoz, hogy aztán ő beszélhessen majd másoknak az evangéliumról.
A pünkösdi prédikációban, megdöbbentő az, hogy a hallgatóság egy részének azt mondja Péter: ti megtagadtátok azt a Szentet, és gonosz kezeitekkel keresztfára feszítettétek. — Hát ki tagadta meg nagypéntek reggelén Jézust? De az a tagadás már nincs. Amiatt ő sírt, Jézus pedig megbocsátotta, és a megbocsátott bűn többé nem áll Jézus és a bukott tanítvány között. A megbocsátott bűn nincs. „Eltöröltem álnokságodat, mint felleget, és mint felhőt, bűneidet. Térj énhozzám, mert megváltottak” — mondja Isten. Éppen ezért Péter tiszta lehet, csak előre nézhet. Nem kell a múlttal foglalkozni. Háromszor is a feladataira irányítja a figyelmét Jézus, sőt még a távoli jövőről is kijelent neki valamit: megmondja, hogy vértanúhalállal fog meghalni. A mártíromságig hűséges lesz Jézushoz, és így dicsőíti meg majd Istent. Ennyire radikális a mi Urunknak a bocsánata.
Tamás esete felveti azt a kérdést: mit hiszünk? Ennek a különös halászatnak és szépséges reggelinek a története elgondolkoztat azon, hogy mit eszünk és mit teszünk? Vajon azt-e, amit az Úr parancsol, vagy a magunk feje szerint tesszük, ahogy Péter elkezdte? A Péterrel való beszélgetés pedig azt kérdezi tőlünk: mit viszünk? Nem cipelünk-e vajon mi is sok megoldatlanságot, le nem zárt, nem tisztázott ügyet, szőnyeg alá sepert bűnöket, és csodálkozunk a hívő életünk erőtlenségén, a bizonyságtételre való alkalmatlanságunkon és sok nyomorúságon.
Ma csak két dolgot tegyünk szóvá abból, amit megfigyelhetünk. Az egyiket Jézussal kapcsolatban, a másikat az Ő akkori és mindenkori, mai tanítványaival kapcsolatban.
a) Jézussal kapcsolatban ezt vegyük észre: senkinek nem tett szemrehányást, aki ellene vétkezett. Nem szidja meg Tamást a hitetlensége miatt, nem gúnyolja ki derék tanítványait, akikben olykor a szakmai büszkeség is előjött, hogy ők milyen tapasztalt halászok, és nem is említi Péter gyalázatos viselkedését, amikor megtagadta Mesterét. Egyáltalán nem beszél erről. Mindenkihez megértő szeretettel, elfogadó türelemmel, bűnbocsátó irgalommal, ajándékozó gazdagsággal közeledik. Nem igazolja a bűnüket, és nem mondja a rosszra, hogy jó, nem mentegeti őket. De úgy nyúl a hónuk alá lelkiképpen, hogy emeli, gyógyítja, talpra állítja és új feladatok felé küldi őket, azokra alkalmassá is téve — erről ma egy hete beszéltünk.
Ez a jézusi lelkület, és ez az, ami oly sokszor hiányzik belőlünk. Születésünktől fogva mindannyiunkból hiányzik. Ezért kellene sokkal komolyabban vennünk azt, amit igen gyakran lehet hallani, amikor a házasságról szóló előadásokat hallgatunk, hogy ha meg akarod mondani a párodnak egy hibáját, akkor előtte sorold el három jó tulajdonságát, utána jöhet a bírálat. De ez nem taktika és nem technika, hanem lelkület. Ezt a lelkületet ajándékozza Jézus az újjászületetteknek. Akikben Ő valóban él, azoknak fájni kezd az, hogy nem ilyen lelkülettel születtünk, és vágyakozni kezdünk arra, hogy jó lenne így élni. Ezzel a bűnt elítélő, de a bűnöst nagyon szerető, gyógyító lelkülettel.
Vizsgáljuk meg magunkat ebből a szempontból, és már csak ezért is hívjuk be az Úr Jézust az életünkbe. Uram, én szeretnék így élni. Egészen másként folyna a gyereknevelés, egészen mások lennének a házasságok, egészen másként viszonyulnánk vadidegenekhez úton-útfélen közlekedés közben, amikor találkozunk. Ő is ideges, én is az vagyok, mindkettőnk idegein tapostak egész nap. Pillanatok alatt robbannak a feszültségek. Mert nem ez a lelkület van bennünk. Ahol megjelenik valami kicsi ebből, ott megváltozik a légkör.
Aki feküdt már kórházban, az tudja, hogy ha van egy ilyen ember, másként végzik az orvosok, az ápolók a dolgukat, másként szenvedik a betegek a nyomorúságukat. Ennek kisugárzása van, és ebben nagyobb hatalom van, mint mindenféle gyűlölködés, harag, önzés és egyéb effélékben. Kívánjuk meg ezt Jézustól! Kérjük tőle, és már csak ezért is vonjuk szorosabbra a vele való közösségünket.
b) És mit tanulhatunk meg, ha a tanítványok életét vizsgáljuk? Azt, hogy Jézus ezeket az embereket a szolgálatába állította, és erre fel is készítette őket. Sok minden kell ahhoz, hogy alkalmas szolgája legyen valaki az Úr Jézusnak, de ez a három dolog feltétlenül: Tudja, hogy mit hisz, arról meggyőződéssel tudjon számot is adni. Tudja, hogy ki az ő Ura, és az Ő szavára cselekedjék és ne a maga feje után menjen, de bízzék abban is, hogy ez az Úr gyengéden gondoskodó Atya is. És tisztázza, mit cipel magával, és akarjon szabadulni a megoldatlanságoktól úgy, mint Péter. Rendezni azt, amit rendezni kell.
Egyébként mindez szépen benne van a Mi Atyánkban. Az ima elején Jézus elmondja, hogy ki az, akiben hiszünk, ki a mi Atyánk, és utána könyörög egészen természetesen a mindennapi kenyérért, és közvetlenül azt követően a mindennapi bocsánatért. Tudni: kiben hiszünk, rábízni a mindennapi kenyeret és egész hétköznapjainkat, és rendezni vele a rendezetlent. Bocsánatot kérni, és azt elfogadni minden bűnünkre.

Isten kegyelmében reménykedve ma és jövő vasárnap arról szeretnék szólni, hogy mi történt közvetlenül az Úr Jézus feltámadása után. Mit tett Ő még aznap, amikor feltámadott, és mit tett egy héttel azután.
Az evangéliumok három-három találkozást jegyeznek fel erről a két napról. Ma az első hármat vegyük sorra, tehát ami azon a napon történt, amikor Jézus feltámadt. Az egyikre hajnalban, a másikra délután, a harmadikra este került sor.
a) Hajnalban, amint olvastuk magdalai Mária ment ki Jézus sírjához, és azt nyitva és üresen találta. Ez annyira megdöbbentette őt, hogy hirtelen szóhoz sem tudott jutni, és csak arra gondolt, hogy valaki elvitte onnan Jézusnak a holttestét.
A feltámadott Krisztus ott állt közvetlen mögötte, de Mária nem ismerte fel Őt. Sőt arra gondolt, hogy valószínűleg a kertész, és ezért — mint olvastuk — azt kérte tőle, mutassa meg, hova tette a holttestet, ha ő vitte el. Jézus a nevén szólította Máriát, és akkor ismerte fel őt. Leborult előtte és imádta a dicsőséges Urat. Jézus pedig azonnal feladatot adott neki: menjen el a tanítványokhoz és mondja meg nekik, hogy Jézus feltámadt a halálból. Ez történt hajnalban.
b) Délután két elkeseredett férfi számára lett bizonyossá, hogy Jézus feltámadott. Ezek az emberek egy Jeruzsálemhez közeli faluból, Emmausból mentek fel a páskaünnepre a szent városba, és ott szinte sokkolta őket az, hogy végig kellett élniük Jézus keresztre feszítését.
Jézusban volt minden reménységük, s mivel Őt megölték, ráadásul ártatlanul, kegyetlen módon, minden reményüket elveszítették. Ezek után már semmi jót nem várnak az élettől, és ezzel a kétségbeeséssel indultak haza délután, két reményt vesztett, depresszióba süllyedt ember.
Aztán Jézus melléjük szegődik az úton és beszélget velük, de ők sem ismerik fel, hogy Ő az. Magyarázza nekik a Bibliát, értelmezi az Ószövetségnek reá vonatkozó ígéreteit, de még mindig nem ismerik fel, csak amikor behívják a lakásukra, és együtt vacsoráznak, akkor nyílik meg a szemük. Jézus azonban abban a pillanatban eltűnik előlük. De ez őket nem ejti kétségbe, hanem egymástól függetlenül ugyanarra az elhatározásra jutnak, hogy most mindjárt vissza kell menni Jeruzsálembe, és megvigasztalni azokat, akik ugyanolyan csüggedtek, mint amilyenek ők voltak.
c) Este pedig a tanítványait látogatta meg Jézus. Ezek az emberek összegyűltek és bezárkóztak. Nagyon féltek attól, hogy Mesterük sorsára jutnak, esetleg őket is kivégzik. Noha az ajtó zárva volt, Jézus megjelent közöttük, szokása szerint kedvesen köszöntötte őket: „Békesség nektek!”
Aztán, hogy egyértelmű legyen, ki Ő, megmutatta a kezén a sebet, az oldalán a dárda által szúrt sebet. Azt olvassuk, hogy a tanítványok nagyon örültek ennek, Jézus pedig ezt mondta nekik: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. És ezt mondván így folytatta: Vegyetek Szentlelket!”
Három egészen különböző találkozás, de mind a három ugyanazokat az ismertető jegyeket hordozza. Ugyanaz derül ki mindhárom esetben Jézusról, hogy ki Ő, mi a szándéka.
Nekünk fontos megismernünk a valódi, az igazi, az élő Jézus Krisztust, mert olyan sok hamis elképzelés él az emberek tudatában vele kapcsolatban, ami csak megtéveszt mindenkit. Ki Ő valójában, mert Ő ma is az, aki akkor volt, amikor feltámadása napján találkozott ezekkel az emberekkel. Ő ma is tudja adni és adja is mindazoknak, akik vele találkoznak, ezeket a kincseket. Ő minket is meg akar ajándékozni. Ezért is fontos, hogy megismerjük Őt.
Mik ezek az ismertető jegyek? Négy ilyet olvashatunk le ezekről a találkozásokról.
1. Az első, hogy mindegyik esetben Jézus keresett meg kétségbeesett embereket. Jézus állt meg egy síró asszony mellett, Jézus ment utána két depressziós, reménytelen férfinek, Jézus jelent meg tanítványai körében, akik lezárták a Jézus-ügyet, elsiratták, gyászolták Őt, és úgy voltak együtt, hogy fogalmunk sincs, hogy most mit csináljunk, de úgy érezzük, hogy minden okunk megvan a félelemre. Mindegyik esetben Jézus kezdeményezte a találkozást.
Pedig nyugodtan mondhatnánk: Ő elvégezte a maga munkáját. Jelenti is az Atyának. Gyönyörű az Ő imádsága a János evangéliuma 17. részében, amit főpapi imának szoktak nevezni. Abban van egy ilyen mondat: Atyám, én megdicsőítettem a te nevedet az emberek előtt, elvégeztem a munkát, amit rám bíztál.
Akkor ezek után nincs tennivalója? Kiderül: dehogy nincs, hiszen még mindig mindenkinek szüksége van rá. Ő nem nézi közömbösen azt, ha valaki sír egy sírnál, és nem hagyja Őt hidegen az, ha két meglett férfiember legyint mindenre, és azt mondják: nincs értelme semminek, legfőképpen a mi életünknek. Ő nem hagyja magukra tanítványait, akiket úgy tűnik, hiába tanított három éven keresztül, egyelőre nem sok látszata van annak. Ő megkeresi őket, utánuk megy, megszólítja, és rendbe hozza az életüket. Ez azt jelenti, hogy aki hiszi, hogy Jézus feltámadott és él, az bizonyos lehet abban, hogy ma is ugyanígy számíthatunk rá.
És ha szabad ilyen személyesen folytatni: neki nem közömbös, hogy néha nagyon rád szakad a magányosságnak a terhe, akár egyedül élsz, akár egy családban magányosan. Ő nem nézi közömbösen, ha valaki küzd a depresszióval, és a leghatékonyabb antidepresszáns gyógyszert, az Ő igéjét adja neki, amivel kigyógyította ezeket az embereket is a reménytelenségből. Ő nem nézi közömbösen, hogyha már régóta tart a munkanélküliség és meg lehet számolni azt a néhány forintot, ami még tartalékban van. Őt nem hagyja hidegen, ha valakit bántanak, megaláznak, kirabolnak, ismételten újabb és újabb szenvedéseknek van kitéve. Ő ma is ugyanúgy odalép a szenvedők, a kicsik, a megvetettek, a kiszolgáltatottak mellé, mint annakidején, és ugyanolyan isteni szeretettel és hatalommal tud segíteni rajtunk. Nincs az a bezárt ajtó, amin keresztül Ő ne tudna nagy szeretettel megjelenni.
Vannak emberek, akik lehúzzák a redőnyt, bezárják az ajtót Jézus előtt. Már lemondanak arról, hogy ők igazi hitre jussanak. Jézus szeretete ezeken az ajtókon is áthatol, és tényleges gyógyulást, életváltozást tud elvégezni. Csak az a fontos, hogy ne csupán halljunk Őróla, hanem találkozzunk vele. Itt minden esetben személyes találkozásról van szó.
Ezek az emberek, amíg csak hallottak Jézus feltámadásáról, egyikük sem hitte el, a tanítványok sem. Amikor találkoztak a feltámadott Krisztussal, akkor született hit a szívükben. Ne érjük be azzal, hogy csak hallunk róla, hanem vágyakozzunk arra, kérjük azt, törekedjünk rá, keressük a lehetőséget, hogy találkozzunk vele.
Hogyan lehet ma találkozni Jézussal? Ő maga megmondta: az igén keresztül szólít meg minket. Az Ő igéjében egészen valóságosan itt van, jelen van. Aki olvassa a Szentírást, ezzel a vággyal hallgatja a róla szóló igehirdetést, annak Ő eléje jön és megszólítja.
Ez tehát az első, hogy mindig Jézus keres minket, csüggedésünkben utánunk jön.
2. A másik, hogy egyikük sem ismerte fel Őt azonnal. Miért? Mert feltámadása után Krisztus már az Ő dicsőséges létformájában volt jelen. Még itt volt a földön negyven napig, de már mennyei létformáját mutatta meg. A személyazonossága azonban kétségbevonhatatlan volt. Ezért is mutatja meg a tanítványoknak a kezén levő sebet, meg az oldalán a lándzsa által szúrt sebet. Legyenek egészen bizonyosak abban, hogy Ő az.
Először azonban nem ismerik fel. Mindenkinek Ő nyitotta meg a szemét. Ez a kifejezés minden húsvét utáni történetben ismétlődik. Először a szemeik mintegy csukva voltak, aztán megnyílt a szemük és rácsodálkoztak: hiszen ez Ő. Ez mindig Jézusnak a munkája. Ez a Szentlélek munkája, amikor egy magunkfajta vaksi ember, aki nem szokott hozzá, hogy a láthatatlanokat is tényként kezelje, egyszer csak rácsodálkozik: sokkal több a valóság, mint amit én öt érzékszervemmel eddig érzékeltem. És ez Ő, valóban Ő az.
Ezért fontos, hogy hallgassuk az Ő igéjét, mert eközben adja Ő ezt a bizonyosságot a hitre jutott ember szívébe, hogy Jézus él, Jézus az, akinek mondja magát, Jézus hallja azt, amit neki mondunk. Ő ma is tud cselekedni. Ő közel van mindazokhoz, akik Őt hívják. Kezdetben nem ismerték meg, de Ő megnyitotta a szemüket, és bizonyosság lett a szívükben, hogy Ő az.
3. A harmadik, amit megtudunk ezekből a történetekből, hogy nemcsak ezt a bizonyosságot adja Jézus azoknak, akikkel találkozott, hanem megtelik mindenkinek a szíve valami különös örömmel is.
Azt olvassuk, hogy az asszonyok nagy örömmel futottak a sírtól, hogy megmondják a tanítványoknak ezt az örömhírt. Az emmausiak örömmel indulnak vissza, hogy megosszák az evangéliumot a jeruzsálemi ismerőseikkel. S a tanítványokról is azt olvassuk, hogy nagyon megörültek, hogy látták az Urat.
Amíg valaki nem találkozik Jézussal, minden oka megvan a szomorúságra, csüggedésre, reménytelenségre, kétségbeesésre. Ha ma valaki a kezébe vesz egy napilapot vagy hetilapot, vagy van szeme körülnézni a nagy magyar valóságot felmérni, minden oka megvan a csüggedésre, a kesergésre. Amikor azonban valaki Jézus közeléből az Ő szemével kezdi látni a valóságot, akkor átértékelődnek a dolgok. A nyomorúság akkor is nyomorúság marad, csak ismeri azt is, aki meg tud oldani minden nyomorúságot. A szükség akkor is nyomasztó, de a hívő ember ismeri azt a gazdag Istent, aki minden szükségünket ki tudja elégíteni.
Aki felismeri a feltámadott Krisztust, és az Ő jelenlétébe kerül, az átéli azt, amit Jézus ígér ma is benne hívőknek, amikor azt mondja: Az én örömömet adom nektek, hogy ti örömötök teljes legyen. Ő nem alkalmi örömöcskéket, örömmorzsákat akar osztogatni nekünk, hanem betölti a szívünket egészen örömmel. Ez az öröm nem hangulat, ez állapot. Annyira nem hangulat, hogy amikor az ember a körülményei között esetleg sírva fakad, végképp nincs jó hangulata, ez az öröm akkor is megmarad a szívében.
Erről az örömről ír Pál apostol betegen, börtönből, közvetlen munkatársai egy részében is csalódottan, amikor azt mondja: Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek. (Fil 4,4). És amikor azokról az eseményekről ír, amik őreá várnak, hogy lehet, hogy kivégzik, lehet, hogy szabadon engedik, nem tudja, minden bizonytalan. Közben kinn az evangélium ügye is összekavarodott, akkor azt mondja: „Én mégis örülök és örülni is fogok.” Ugyanez szólal meg egy másik levelében, amikor felsorolja, éppen milyen szenvedéseken ment keresztül, s így folytatja: „Nagy a bizalmam irántatok, sok dicsekedni valóm van veletek, tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4).
Egyszer egy nem hívő ismerősömmel beszélgettünk erről egy temetés kapcsán, és ő őszintén azt mondta: ne haragudjon — aki ezt leírta vagy bolond, vagy hazudik, mert ennyi nyomorúság után azt mondani, hogy minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel, ez vagy nem igaz, vagy nem normális. — Az ilyen ember tényleg nem normális, ha normának azt tekintjük, ahogy az átlag ember gondolkozik és érez. Mert ő más normákhoz igazodik.
Kapta a Krisztusban való örömöt, ami megmarad egyenletesen az ember szívében akkor is, ha bármi történik vele. Jézus az Ő feltámadásakor ezzel az örömmel ajándékozta meg a benne hívőket. Az ő jelenlétéből fakad ez az öröm. A mennynek az előíze ez. Ismerős-e ez nekünk, jellemző-e ránk, akármilyen nehezek esetleg pillanatnyilag a körülményeink? Ez egy kicsit méri is a Jézustól való távolságunkat, vagy a hozzá való közelségünket, a vele való közösségünket.
Jó lenne, ha megvizsgálnánk ma ezt is, és levonnánk a következtetéseket.
4. És a negyedik, ami kiderül ezekből a találkozásokból, hogy Jézus kivétel nélkül mindenkinek, akivel a feltámadása után találkozott, azonnal valami feladatot, küldetést adott.
Máriának azt mondja: menj, és mondd el az én tanítványaimnak. Az emmausiaknak nem mond semmit, majd erre mindjárt visszatérünk, de ők maguktól rájönnek, hogy ez az örömhír nem rekedhet meg náluk, hanem el kell mondani azoknak, akik ugyanolyan depressziósok, mint ők voltak. Tanítványait pedig külön küldi, és még azt is megmondja, hogy az Ő küldetését kell folytatniuk: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is úgy küldelek titeket. Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!” (Jn 20,21-22).
Vagyis nemcsak feladatot ad, hanem képessé is teszi az embert annak a feladatnak az elvégzésére. Ezért adja az Ő Szentlelkét. A Szentlélek ad bátorságot ahhoz, hogy tovább tudjuk adni az örömhírt. A Szentlélek ad szót a szánkba, hogy helyén mondott igét tudjunk továbbadni. A Szentlélek ad szeretetet a szívünkbe azok iránt, akikhez küld minket a mi Urunk. Ez mind a Lélek munkája, ezért nem az egyéni adottságoktól függ az, hogy valaki milyen szolgája lesz Jézusnak, hanem attól függ, hogy valóban Jézus küldi-e, mert Ő adja neki akkor a Szentlelket, és el fogja tudni végezni azt a feladatot.
Húsvét napján egy kis előpünkösd tanúi vagyunk itt. A feltámadott Krisztus az Ő feltámadásának a napján, az Ő Szentlelkét adja a tanítványainak. És az Ő Szentlelkét adja mindazoknak, akik Őt Úrnak vallják, mert Jézussal együtt a hívő kapja az Ő Szentlelkét.
Sok hívő ezt nem tudja, de előbb-utóbb úgyis ki fog derülni, ha elkezd engedelmeskedni, mert kénytelen tapasztalni, hogy nem a saját képességeire van utalva, hanem valami erő viszi őt. Mint ahogy az emmausiakat is.
Mert mi is történt itt Emmausban? Ez egészen különös jelenet ám, mert sem Jézus nem mondta nekik, hogy menjetek és mondjátok el, sem arról nincs szó kifejezetten, hogy kapták az Ő Szentlelkét. És mégis, ugyanezeket az ismérveket fedezzük fel.
Hogyan történt ez pontosan? Kilométereken át gyalogoltak Jézussal. Tanította őket, és nem ismerték fel Őt. Ott ülnek az asztalnál, s egyszer csak megnyitja a szemüket, felismerik, és abban a pillanatban eltűnik előlük. És mi a különös? Nem hiányolják, hanem anélkül, hogy összebeszéltek volna, ugyanarra az elhatározásra jutnak. Mégpedig olyan elhatározásra, ami végképp nem jellemző rájuk, és nem következik az előzőkből. Mintha belülről irányítaná valaki. Mi az, hogy mintha? Belülről irányítja őket valaki. Ki az a valaki? A feltámadott Krisztus, Krisztusnak a Lelke, a Szentlélek. Ezt másképp nem lehet magyarázni, hogy két olyan ember, aki tele van keserűséggel, árad belőlük a reménytelenség, aztán legyalogolnak 3 óra hosszát, hazaérnek végre többnapi távollét után. Végre ott ülnek a saját asztaluknál, valami kis vacsorát is próbálnak magukhoz venni, és egyszer csak otthagynak mindent. Azt olvassuk: még abban az órában elindulnak visszafelé. Sötétben, fáradtan, emelkedőnek (Emmaustól Jeruzsálemig egyfolytában emelkedik az út), mert azonnal meg kell osztani ezt az örömhírt a többiekkel. Nem mondta nekik senki. Vagy mégis mondta nekik valaki? Van ilyen, hogy belülről irányítani kezdi a gondolatainkat, az akaratunkat a Szentlélek? Hogyne volna! Tele van a Biblia erre vonatkozó adatokkal és ilyen esetekkel. És hála Istennek, ma is láthatunk sok ilyet hívő emberek életében.
Megint: húsvétkor egy kis pünkösd. Jézus csak a testi szemeik számára tűnt el előlük, de nem távozott el tőlük, nem hagyta őket magukra, hanem belülről kezdi irányítani őket. Ők meg engedelmeskednek neki, és még bírják is. Az már külön ajándék, hogy amikor valószínű fáradtan megérkeznek Jeruzsálembe, és mondanák nagy levegőt véve a nagy hírt, megelőzik őket a többiek, és mondják: óriási szenzáció, feltámadt az Úr és él. Erre azt mondják: nekünk mondjátok?! Órákon át együtt mentünk vele, ott ült az asztalunknál. Tőle jövünk, és ezt akartuk mi is elmondani nektek. Egymást erősítik a Krisztussal találkozott hívők. A gyülekezet — egyebek között — erre is való. Egymás hite által épüljetek — írja Pál apostol.
És mindezt az élő Krisztus rendezi az Ő Szentlelke által. Itt nincs semmiféle emberi buzgólkodás. Nincs nagy nekigyürekezés, akarás. Nem alakítanak bizottságot, nem írnak jegyzőkönyvet, nem születnek nagy határozatok. Olyan természetesen, csendben és ellenállhatatlanul történik minden, mint ahogy tavasszal megduzzadnak a rügyek, néha egyik napról a másikra kis levelek bújnak ki a rügyekből, aztán virágba borul egy csúnya, barna, kopasz fa — és mindez belülről, magától.
Így virágzik ki minden ember élete, aki Jézussal találkozott, aki bizonyos lesz arról, hogy Ő él, aki tőle kap küldetést és kapja az Ő Szentlelkét. Ennél kevesebbel nem szabad megelégednünk, mert ezért halt meg és ezért támadott fel Krisztus. Ezért küldte el az Ő Szentlelkét, és ezért hívott ide ma minket egy órával korábban, mint ahogy egyébként megszoktuk. Ezt akarja elvégezni mindannyiunk életében, mert az újjászületett Krisztus-tanítvány aztán Krisztushoz válik hasonlóvá.
Az ilyen embereket jellemzi, hogy észreveszik a nyomorultat, a sírót, a csüggedtet, hogy tudnak valami olyat mondani neki, ami valóban megvigasztalja, megerősíti. Nem üres közhelyeket, hanem igét. Az ilyen embert jellemzi, hogy ha jobbról-balról rúgják, akkor is árad belőle a csendes öröm és reménység, és végzi a küldetését. Nem a maga erejéből, hanem a Szentlélek indításából. Ilyenekké akar minket formálni a mi Urunk.
Az egyik evangélium tehát az: ilyen a mi Urunk, és így számíthatunk rá ma is, a másik az: ilyenekké akar formálni minket. Ez kétségtelen az Ő munkája. A mi lehetőségünk és feladatunk mindössze annyi: kinyitjuk magunkat előtte egészen, fenntartások nélkül, és engedjük, hogy azt csináljon velünk, amit akar. Azzal ajándékozzon meg, amit akar. Oda küldjön, ahova Ő jónak látja. Aztán majd csodáljuk, hogy valóban ad igét a szánkba, ad szeretetet a szívünkbe, és ad erőt ehhez a szolgálathoz.
Még csak annyit, hogy a Bibliaolvasó kalauzunk szerint a mai napra a Kolosséi levél 3. része van kijelölve. Ebben a részben Pál apostol (nyilván a Szentlélek vezetésével) kristálytisztán és konkrétan leírja ezt a változást, hogy aki a feltámadott Krisztussal találkozik, és Őt hittel befogadja, abban milyen látható, tényleges átalakulás kezdődik el. Ő az átöltözés képét használja ott, hogy vetkőzzétek le — és elsorolja a reánk jellemző tulajdonságokat, és öltözzétek fel — és elsorolja a Jézusra jellemző tulajdonságokat.
Egy Krisztus-arckép az, amit ott az igében megrajzol az apostol, és benne van ez a nagy ígéret: ez a nagy átalakulás következhet be minden hívő életében. Ne adjuk ennél alább! Ne legyünk igénytelen, langyos, vallásos emberek, hanem engedjük, hogy a feltámadott Krisztus kézbe vegyen, átalakítson, küldjön, használjon. Eközben bontakozik majd ki igazán a mi személyiségünk is.
A megkezdett 357. ének 6. és 7. versét énekeljük el.

Bátorságban legyetek:
Jézus hordoz, mint övéit,
Hát ne keseregjetek:
Krisztus újonnan megépít,
Angyalának szavára
Felkeltek nemsokára.

Emeld fel hát lelkedet,
Hagyj el minden földi vágyat;
Bízd rá arra szívedet,
Kiből idvességed árad,
Jézusnál tartsd kincsedet,
Légyen Jézusé szíved!

Hallgassuk meg az énekkar szolgálatát. Az Újszövetség több helyen együtt említi Jézus halálának és feltámadásának a jelentőségét. Ez tulajdonképpen egy esemény. Például ezt írja a Római levélben: Krisztus meghalt a mi bűneinkért, és feltámadt a mi megigazulásunkért.
Két kórusművet hallunk most.
Az első: Butler műve, inkább Jézus kereszthalálának a jelentőségéről szól, amikor ujjong azon, hogy „megváltva a Bárány szent vére árán” mit jelent.

Megváltva, mily boldogan vallom,
A Bárány szent vére árán!
Megváltva, mily végtelen áldás,
Hogy gyermeke vagyok immár!
Megváltva, megváltva!
Ó, hála neked, jó Atyám!
Kegyelmed oly végtelen gazdag,
A szívem csak téged imád.

A második: Schütznek a műve, a feltámadott Krisztust dicsőíti:

Jézusé a dicsőség, te ki szenvedtél
A keresztnek fáján érettünk kínhalált.
Uralkodsz az Atyával fent a mennyekben,
Könyörülj mirajtunk.
Segíts minket, bűnösöket tehozzád,
Segíts minket, bűnösöket üdvünkhöz,
Könyörülj mirajtunk.
Krisztus irgalmazz, könyörülj mirajtunk.
Az első húsvét reggelén általános szomorúság jellemezte azokat, akik Jézus Krisztushoz tartoztak. Júdás már meghalt akkor, kétségbeesésében öngyilkos lett. Péter a keserves sírás után teljes bizonytalanságban volt. Tamás otthagyta tanítványtársait és hazament, részére befejeződött a Jézus-ügy. A megmaradt kilenc tanítvány pedig — azt olvassuk — bezárkózott és rettegve gondoltak arra, hogy esetleg ők is kivégzett Mesterük sorsára jutnak. Az asszonyok sírtak és alig várták, hogy elmúljék a szombat és mehessenek Jézus sírjához. A két emmausi férfiről pedig tudjuk, hogy tele keserűséggel, amúgy férfi módra újra meg újra elemezték mindazt, ami a hét végén Jeruzsálemben történt, keserűen gyászolták Jézust és a hozzá fűzött reményeiket.
Pedig: a feltámadott Krisztus ott ment mellettük! Velük együtt ment az úton, csak még nem ismerték fel. — A feltámadott Krisztus ott ment szembe a sírhoz igyekvő asszonyokkal. Megállt a síró Mária mellett, megjelent a bezárt ajtón keresztül is tanítványai körében, hiszen Jézus akkor már élt. Feltámadt, legyőzte a halált, legyőzte minden ellenségét és ellenségünket.
Minden pontosan úgy történt, ahogy Ő azt előre megmondta nekik. Szó szerint teljesedett az, amit Jézus előre mondott, csakhogy ezt senki nem tartotta számon. Teljesen elfelejtették. Ezért figyelmezteti őket itt az angyal: emlékezzetek vissza arra, hogy mit mondott.
Semmi meglepő nem történt húsvét reggelén annak a számára, aki ismerte és komolyan vette, amit Jézus előbb mondott. Úgy látszik, nem vették komolyan, mert teljesen elfelejtették. Ha számon tartják, nem kellett volna sírni, keseregni, bánkódni, tanácskozni, drága illatos kenőcsöket venni. Kinek a megkenésére? Már feltámadt és élt. Nem volt a sírban már halott. Nem kellett volna keseregniük az emmausiaknak sem. Várni kellett volna, hogy bekövetkezik, amit Jézus megmondott, mert még az időpontját is megmondta. Halála után a harmadik napon: péntek, szombat, vasárnap. Szombat este akár le se feküdjünk, várjuk a csodát, hogyan fog bekövetkezni, mert eddig mindig igazat mondott. Sehol senki, aki erre várna. Mintha nem hallották volna Jézusnak a szavait. Mi lehet ennek az oka?
Ezen az ünnepen azt vizsgáljuk meg, hogyan tájékoztatta Jézus erről a tanítványokat, és hogyan történhetett az meg, hogy senki nem emlékezett rá. Mert minket is fenyeget ez a veszély, hogy sok mindent olvasunk a Bibliából, sok mindent hallunk itt egy-egy igehirdetésben, és mintha nem hallottunk volna semmit. Nem jelent életváltozást, és az életünk kritikus helyzeteiben, amilyenbe nagypéntek után kerültek Jézus tanítványai is, semmit nem jelent. De mi vezethet ide?
Hiszem, hogy az Úr Jézus itt van közöttünk és ma is végső soron Ő tanít minket. Hogy fogjuk hallgatni azt, amit mond?
Az tehát az első kérdés: hogyan adta tudtukra Jézus azt, hogy Ő a harmadik napon fel fog támadni?
Például úgy, hogy egyszer Jónásról beszélt a hallgatóinak, és elhangzott egy ilyen mondat is: „Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel.” (Mt 12,40).
Értették ezt vajon azok, akik hallották? Az utána következőkből úgy tűnik: nem. De akkor miért nem kérdezték meg? Vagy nem akarjuk érteni, hogy Jézus mire gondol? Nem fontos nekünk? Beszéljen csak, olyan szépeket mond, de az nem befolyásol minket. Nem kísért ez a belső ellenállás és közöny olykor minket is?
Aztán egyszer, afféle csendesnapokra félrevonult Jézus a tanítványaival. Sok mindenről beszélgettek: Mit mondanak az emberek, hogyan gondolkoznak ők. És egyszer csak szinte lehalkítva a hangját, ezt mondta nekik: „Az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de a harmadik napon fel kell támadnia.” (Mt 16,21).
Érezzük, hogy van egy fordulat ebben a felsorolásban? Három szomorú jelzés után van egy de. Oda kell mennie, sokat szenvednie és megöletni, de a harmadik napon fel kell támadnia. Ez azt jelenti: fel fog támadni, mert itt valami isteni szükségszerűség, isteni terv valósul meg, amit senki és semmi nem húzhat keresztül.
És mi a reflexió? Péter azonnal megszólal, és azt mondja: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Nem támadhat fel? Biztos nem erre gondolt, hanem lehorgonyzott már a mondat elején. Oda kell menni, szenvednie kell, meg kell öletnie — jaj, csak azt ne! S amit utána mondott Jézus, már meg sem hallotta. Nem tiszteletlenség ez? Nem figyelek oda végig a Mesteremre?
Péternek fontosabbak voltak a saját gondolatai, amik közben támadtak, mint Jézus mondanivalója. Nem figyel oda igazán, nem figyel végig. Fel sem fogja, meg sem érti, hogy valójában miről van szó, de hozzászól. És amit ő hozzászól, az fontosabb, mint amihez hozzáteszi a maga ostoba gondolatait, ami az ő arany szívéből fakadt, mert aggódik imádott Mesteréért, csak éppen utána Jézus keményen rendre utasítja. Mert nem figyel oda, nem érti, de nem kérdezi meg. Beéri egy részével, és azt gondolja, az a teljesség volt.
Pedig nem sokkal előtte ő mondja: Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia.” Isten Fia mond itt neki valami sorsdöntően fontos kijelentést, és nem érdekli, nem figyel oda, nem akarja megjegyezni? Nem. Fontosabb az, ami neki közben eszébe jut.
Nem így hallgatjuk mi is sokszor az igét? Itt is sokszor önmagunkkal vagyunk tele. A magunk mentségére szoktuk mondani: a gondjainkkal vagyunk tele. A nehéz helyzetünk, a megoldatlan problémák, a nyitott kérdések foglalkoztatnak itt is. Oda-oda figyelünk arra, ami hangzik, de vajon milyen szívvel figyelünk oda? Nem történik meg az sokszor, hogy az előítéleteink, az előzetes ismereteink, a kételyeink, a téveszméink szűrőjén fennakad Isten kijelentése? Ahogy ma mondani szokták: nem megy át.
Sokszor meg sem értjük, az értelmünkig sem jut el, mint itt Pé-ternek. A szívünkbe sem szivárog le, és ezért nem lesz az életünket formáló, tápláló, vezető erővé. Hogy befolyásolna engem döntéseimben az, amit meg sem értettem és a fáradságot sem vettem, hogy meg-értsem?
Jézus megmondta előre, és mintha nem történt volna semmi. Bárcsak úgy tudnánk olvasni a Bibliát, és úgy tudnánk hallgatni mindig az Istenről szóló bizonyságtételt, ahogy azt Mária tehette Betháni-ában, amikor Jézus egyszer beállított hozzájuk és ez már az utolsó útja volt, csak Mária nem tudta. Akkor Máriát nem érdekelte egy időre sem a konyha, sem a kert, sem a vendégek, csak az, hogy Jézus mit akar mondani. Soha vissza nem térő alkalom, hogy tőle lehet hallani és kapni valamit, és ez most mindennél fontosabb.
Meg kell tanulnunk így kézbe venni a Szentírást és így készülni egy-egy igealkalomra, ha az nem nagyünnepi, akkor is, hogy Jézustól akarok valamit hallani. És veszem a fáradságot, hogy meg akarom érteni, mert rosszul érzem magam, ha nem értem, és utánajárok, rákérdezek, hogy mit jelent ez valójában, és mi következik ebből a számomra most. Akkor válik az ige életet formáló erővé.
Ha ezek a derék emberek ott a feltámadás reggelén emlékeztek volna arra, amit Jézus nekik világosan, többször is megmondott, akkor megspórolhattak volna egy csomó rosszat, ami így az osztályré-szük lett. Mert az Úr Jézus ezt a súlyos mondatot még két alkalommal elmondta a tanítványainak különböző helyzetekben. Azt olvassuk utána az evangéliumban, hogy amikor ezt hallották, nagyon elszomorodtak. Min? Amiatt szomorodtak el, hogy a harmadik napon feltámad? Valószínű ők sem jutottak el már idáig. Annyira sokkolta őket a Jézus szenvedéséről és megöletéséről szóló bejelentés, hogy ott elakadtak és nem követték végig. Nagy kísértés ez, Isten őrizzen meg ettől minket!
Tudjuk a Máté evangéliumából, hogy az utolsó vacsora alkalmával Jézus még egyszer világosan utalt az Ő feltámadására. Itt is beszél a szenvedéséről az utolsó vacsora után. Használ egy képet: „Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai, így ti is ma mindnyájan megbotránkoztok bennem. De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.” (Mt 26,32).
Ez már egyenesen programbejelentés is, nem? Előre megbeszéljük, hogy mikor fogunk legközelebb találkozni és ott mit csinálunk. És semmi visszhangja nincs. Senki nem reagál rá. Hanem megint Péter az, aki elsőnek megszólal: igen, Uram, lehet, hogy ezek elhagynak téged, de én nem. Megint önmagával van tele, miközben nem érti, vagy nem gondolkozik el azon, amit Jézus különös hangsúllyal mondott. Mellesleg nem is mond igazat, mert ő is megtagadja Jézust, néhány óra múlva már esküvel állítja, hogy nem is ismeri Őt.
De nem róla van szó. Itt arról van szó, hogy rövid időn belül az egész világmindenség tudomást szerezhet Krisztus dicsőségéről. Mindenki előtt, az ellenségei, a tagadói előtt is nyilvánvalóvá válik Jézus istensége. A szenvedése után a világtörténelem legnagyobb győzelme következik. Erről beszél nekik, s mintha nem beszélne.
Különös ez a lelki süketség. Nem valami belső ellenállás ennek az oka? A mi fenntartásaink Isten kijelentésével, szeretetből fakadó figyelmeztető mondataival szemben is? Vagy csak amit elképzelhetőnek tartunk, azt veszi be az agyunk meg a szívünk? Azt, hogy Ő fel fog támadni, elképzelhetetlen, akkor ezzel nem foglalkozunk. Az, hogy szenvedni fog, az nekünk is kellemetlen lesz, jaj mi lesz velünk nélküle? Ez igen, ez fontos kérdés.
Ki kell gyógyulnunk ebből, mert így nemcsak hogy hiába hallgatjuk Isten igéjét, hanem Jézus azt mondja: a hallgatott és komolyan nem vett ige vádolni fog bennünket ama napon. Azt olvassuk: én nem vádollak titeket, a beszédek, amiket mondtam, de nem vettetek komolyan, azok vádolnak majd titeket. Veszélyes dolog igét hallgatni. (Jn 12,48). Ha valaki befogadja és komolyan veszi, az életet jelenti számára. Az új életet, az örök életet, az üdvösséget. De ha nem, akkor csak vádolni fogja. Egyebek közt erre is figyelmeztet minket ez az ige.
Isten nekünk is sok ilyen életünket mentő kijelentést ad. Csak néhányat említek, hogy egy kicsit megvizsgáljuk, mennyire vesszük ezeket komolyan.
Ezt olvassuk például a János evangéliumában: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36).
Miről van itt szó? Aki hisz Jézusnak és Jézusban, annak örök élete van már itt most. Elvehetetlen üdvösséget kapott. De aki nem engedelmeskedik Jézusnak, az abban az állapotban marad, amibe beleszületett, és amit itt így nevez a Szentírás: „… az Isten haragja marad rajta.” Nem ezért haragszik meg rá Isten, hanem ebbe az állapotba születik bele. Ebből akar kiszabadítani minket a mi Urunk. Akkor örökéletfontosságú, hogy hiszünk-e benne. Akkor az, aki ezt komolyan veszi, elkezd érdeklődni, hogy mit jelent hinni benne, hogy lehet hinni benne. Hitetlenből hogyan lehetek hívő? És hogyan lehetek bizonyos abban?
Vagy a jól ismert ige, amikor az Úr Jézus azt mondja: „… előre megyek, és helyet készítek a számotokra. Az én mennyei Atyám házában sok lakóhely van, majd magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok. (Jn 14,1-3).
Ó, de másként készülnek a halálukra azok, akik ezt igazán komolyan veszik. Ó, de másként gyászolnak azok, akik ezt komolyan hiszik. Felüdítő a lelkipásztor részére, amikor a súlyos betegek között olyan is akad, aki ezzel a hittel mondja: készülök haza az én megváltó Uramhoz. És ez nem üres frázis az ajkán, hanem a szívének a bizonyságtétele. Komolyan hisszük mi ezt? Tudniillik Jézusnak ezt az ígéretét az előzi meg: „Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem.” Akkor mind a kettőt komolyan kell venni. Vagy közvetlen utána mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6). Hisszük mi ezt igazán, hogy nincs más út és hogy valóban Ő az élet?
Vagy hosszú történettel szemlélteti Jézus azt, hogy higgyük már el, hogy egy életünk van. (Lk 16). És amit Ő tanít életről és halálról, azzal szöges ellentétben áll az újra testet öltés, az úgynevezett reinkarnáció importált tévtana. Melyiket hisszük? Jézus hazudott, vagy emez a másik hazugság? Ezt el kell dönteni, mert egymásnak ellentmond a két állítás. De ha valóban egy életünk van, akkor csak ez az egy használható fel arra, hogy odataláljunk a mi Megváltónkhoz, összekössük az életünket vele, vele éljünk és vele haljunk. Akkor érthetetlen a késlekedés vagy a könnyelműség.
Jézus világosan megmondta, hogy egy szép napon, teljesen váratlanul, nagy dicsőségben megjelenik, és abban a pillanatban véget ér minden. Befejeződik a történelem. Átalakul a kozmosz, és főleg minden lehetőség megszűnik arra, hogy valaki hitetlenből hivővé legyen, Őhozzá odataláljon. Egész addig arra kaptuk az életünket, azután nem lehet változtatni a sorsunkon. Aki ebbe belegondol és komolyan veszi, azt ez arra indítja, hogy most rendezze vele a kapcsolatát.
Jézus az egész életünket, sőt az örök létünket meghatározó fontos igazságokat pontosan elmondott, és gondja volt arra, hogy ezt leírják. Ki veszi ezt komolyan? Nem kell-e minket is figyelmeztetniük a húsvéti angyaloknak: emlékezzetek arra, amit megmondott, és akkor sok mindent egészen más színben fogtok látni.
Voltak tehát, akik nem emlékeztek, mert nem figyeltek oda arra, amit Jézus mondott. A húsvéti történetből azonban kiderül, hogy voltak, akik emlékeztek arra, amit mondott, de nem hitték el. Semmit sem hittek belőle. Így olvassuk ezt a feltámadás történet előtti mondatokban.
„A péntekre következő napon, szombaton, összegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál, és így szóltak: „Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok! Ezért parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy tanítványai odamenjenek és ellopják őt, aztán azt mondják a népnek: Feltámadt a halottak közül! (Mt 27,62-64).
Érdekes, ők emlékeznek arra, hogy megmondta: a harmadik napon. Akkor vigyázzunk, legalább addig őriztetni kell. Tudják, hogy mit mondott Jézus, de nem hiszik. Ez elképzelhetetlen, hogy feltámadjon, ez mesebeszéd. Nehogy valamilyen megrendezett sírrablás történjék, ezt meg kell előzni. Ők éberek. Ők odafigyelnek arra, amit Jézus mondott, de egyáltalán semmit nem hisznek belőle. Ezért semmi hasznuk belőle.
A Biblia azonban tud arról, és Isten kegyelméből sokakat ismerhetünk ma is, akik emlékeznek arra, hogy Jézus mit mondott, és hiszik is azt. Így lesz az az életüket formáló tápláló erővé. Csak néhány közismert példát mondok.
Ábrahámnak Isten megígérte, hogy elkészít neki egy országot, ahol ő és az utódai lakni fognak, mert sok utóda lesz. Két ilyen ígéretet kapott. Teltek az évek, évtizedek. Megérkezett valahova, Isten tudomására hozta, hogy ez az a föld — de és egy talpalatnyi hely neki nem jutott. Foglalt volt. Akik ott laktak, igyekeztek őket továbbtessékelni, nehogy a nagy nyájaival lelegeltesse azt a kevés füvet. És ő mégis hitte, hogy az, ahonnan kiebrudalták, az övé. — A századik születésnapjára készült, de még nem volt gyermeke. Akkor mikor lesz sok utóda? Azt olvassuk a Római levélben: „reménység ellenére reménykedve hitte, hogy amit az Isten megígért, az igaz.”
Ezt jelenti komolyan venni, amit Isten mondott, és hittel ragaszkodni ahhoz. Ha ellene mond a tapasztalat, a józan ész, ha kórusban énekli körülöttünk a hitetlen világ, hogy ne bízz benne, nem igaz, akkor is ráállni, igaznak tartani. És Isten be fogja bizonyítani: igazat mondott.
Vagy: Dávidnak megígérte Isten, hogy király lesz. Az akkori király halálra üldözte. Sokszor hajszálon függött az élete. És meg-megingott az ő hite is, de újra és újra abba kapaszkodott: az Úr megmondta. Akkor ez meglesz. Mikor? Nem tudjuk. Hogyan? Nem tudjuk. Hát mit tudunk? Azt, hogy amit Ő ígért, azt teljesíti. Ez adott neki belső tartást elképesztően nehéz helyzetekben is.
Pál apostolt az Úr Jézus elhívta és megmondta, mi a terve vele, mi lesz a feladata. Sokszor került halálos veszedelembe, de soha nem esett pánikba. Úgy volt vele, hogy ha még nem végezte el azt, amit Jézus rábízott, úgyis kibír és túlél mindent. Ha meg már elvégezte, minek tovább élni? Akkor jól jár, ha hazamehet Krisztushoz. Micsoda emelkedettség, micsoda belső szabadság! Komolyan veszi, amit mondott neki Jézus, akkor is, ha sok minden ellene szól annak.
Isten megmondta. Elég-e ez nekünk arra, hogy ez így van, és így lesz? Vannak, akik nem veszik komolyan, vannak, akik emlékeznek rá, de nem hisznek. Mi tartozhatunk azok közé, akik emlékeznek rá, komolyan veszik, egyre mélyebben meg akarják érteni, és hiszik. Le lehet élni egy életet úgy, hogy az Isten ígéreteinek a teljesedésére vár boldog hittel és reménységgel a hívő. Vagy le lehet élni úgy, hogy kapkod össze-vissza, csinál egy csomó felesleges dolgot, mint húsvét reggelén ezek az emberek, mert elfelejtette, hogy mit ígért Isten.
Sokan az úrasztalához is készülünk. Erre nézve mit mondott meg a mi Urunk? Megmondta, hogy hazugok, paráznák, Isten-káromlók nem örökölhetik az Isten országát. Kevesen vannak közöttünk, akik egyik bűnt sem követték el soha. De megmondta azt is: nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. És ha a hogyant megkérdezi valaki, akkor meghallhatja azt is: ha megvalljuk bűneinket, Ő megbocsátja azokat, és megtisztít minket minden hamisságtól. Utána még sorolhatnánk az ígéreteket… Eltörli a mi álnokságunkat. Ez mind meg van írva, ezt mind egyszerre lehet és kell komolyan vennünk ahhoz, hogy bocsánatot nyert bűnösökként, felszabadulva, megtisztulva, a feltámadás örömével menjünk tovább a mi utunkon.
A Máté evangéliumában azt olvassuk: amint megmondta. Lukács meg azt említi kétszer is, hogy emlékezzetek vissza arra, amit megmondott.
Hadd fejezzem be egy történettel, ami számomra sokat jelentett. A nagy gazdasági válság idején történt, amikor óriási volt a munkanélküliség. Az egyik faluból, miután semmi más lehetőséget nem talált, egy fiatal apa elindult, hogy valahol az országban keressen munkát, hogy el tudja tartani a családját. Fiatal feleségétől és néhány éves kisfiától úgy búcsúzott, hogy legkésőbb a születésnapotokra megjövök. Egy napon volt a mama meg a kisfia születésnapja.
Talált is magának munkát valahol nagyon messze az otthonától. Időnként egy-egy lapot küldött haza, a pénzt, amit keresett, szinte az utolsó fillérig hazaküldte. Alig költött magára, éppen csak azért evett, hogy dolgozni tudjon. Úgy volt vele, hogy hazamenni sem érdemes, mert az is pénzbe kerül, és egy nap alatt nem lehet megjárni. Éppen ezért hosszú ideig nem ment haza. Közeledett a születésnap. Egyre gyakrabban elhangzott a kisfiú ajkán is, az édesanya ajkán is, hogy a születésnapunkra hazajön apuka. A fiatalasszony a férje szüleivel együtt lakott. Ebből ritkán jön ki békesség. A szülők sokat bántották a menyüket. Milyen hóbortos dolog ez! Ne csapd be a gyereket azzal, hogy jön az apja. Majd jön, amikor jön. — De megígérte!
A kisfiú, mint egy kis papagáj újra és újra mondogatta: apa megmondta, apa megmondta. A születésnapjuk előtt tíz nappal tíz kis kavicsot választottak ki, és megegyezett anya és gyermeke: ennyit kell még aludni addig, amíg apa hazajön. Minden este egy kavics bekerült az ágy alá. Amikor az utolsó kavicsot is betette az ágya alá, alig várta, hogy eljöjjön a másnap: apa megmondta, hogy hazajön. Reggel már kiállt a kapuba és nem lehetett onnan bevinni. Az anyós mama nekiállt a menyének: na, látod, mit csináltál, tönkreteszed a gyereket…
A fiatalasszony sírva, de sütöttfőzött egész nap a maguk szegénységéből is. Felvette az ünneplő ruháját, ami elképzelhetetlen munkanapon a faluhelyen, s várta a férjét. Megjött a délutáni utolsó vonat, nem érkezett meg vele. A kisfiú nem tágított a kapuból, ott maradt tovább is. Az volt a gond, hogy este azért csak le kell fektetni, hogyan magyarázzák meg neki a helyzetet?
Egyszer csak hallottak egy nagy sikítást. A gyerek meglátta közeledni az apját az utcán, mert egy olyan vonatot ért csak el, amelyik a szomszéd faluig jött, onnan gyalog jött hozzájuk. A gyereket felkapta az apja, átölelte a nyakát és az egész napi kimerültségtől, mire beértek a kis konyhába, a nyakában el is aludt. És nagy volt az öröm — mert apa megmondta.
És ha egy apa is így tudja teljesíteni azt, amit megmondott, és ha egy néhányéves így tud bízni az apjában, akkor nekünk nem jelent mindennél többet, hogy Jézus megmondta? Megmondta, hogy a halála utáni harmadik napon feltámad. És így történt. Megmondta: aki benne hisz, annak örök élete van. Akkor is, ha a pokolra születtünk. És ez így történik. Megmondta: egyszer visszajön ítélni élőket és holtakat, és csak most lehet rendezni vele a kapcsolatunkat, nem majd akkor. És ez is így fog történni.
Boldog ember az, akit a húsvéti angyalok ma bátorítanak: emlékezzetek arra, hogy mit mondott nektek; hogyha egyre jobban utánajárunk Jézus ígéreteinek, ha bizonyosra vesszük, hogy az mind úgy fog teljesedni, ahogy Ő megmondta, és sokféle gondunk-bajunk között is ez a boldog várakozás jellemez majd minket, hogy teljesedik egyik ígérete a másik után.