Cseri Kálmán

Jeremiás könyvét olvassuk most sokan hosszú időn keresztül a kalauzunk szerint, és ebben a könyvben különösen sok nehezen érthető részlet van. Olyan költői, prófétai képek, amelyek abban az időben egyértelműek voltak az olvasók és hallgatók számára, de nekünk magyarázatra szorulnak. Ha viszont sikerül kibontani ezeket, akkor mindegyikben nagy örömhír, nagy evangélium, bátorítás, vigasztalás, biztatás van.
Ebben a most olvasott részben is, ami hamarosan majd sorra kerül a naponkénti tanulmányozásunk során, nagy örömhír szólal meg. Szeretném elmondani először, hogy mit jelentett ez akkor, abban a történelmi helyzetben, azután nézzük meg azt az ennél is nagyobb szabadítást, amire utal ez a bibliai rész, és a végén ebből a sok szép képből hármat szeretnék kiemelni, és azoknak az evangéliumát kibontani.

I.
Ezt a dátumot valószínű már mindnyájan megjegyeztük: Kr. e. 587. Akkor hurcolta el Nabukodonozor Babilonba, fogságba Izráel népét. Különös helyzet volt az a fogságbeli állapot. Még Jeremiás is azt üzeni nekik, hogy ültessetek gyümölcsfákat, építsetek házakat, szüljetek sok gyereket. Viszonylagos szabadságban, de mégis erősen korlátozott állapotban élt az a nép.
A legnagyobb bánatuk az volt, hogy a templom romokban hevert otthon. Istentiszteletet tartani csak a jeruzsálemi templomban lehetett. Áldozatot bemutatni csak ott volt szabad, mégpedig a legitim törvényes papságnak. A papság ki tudja hova lett, a templomot porig égették, kirabolták. A szent edények bekerültek a babilóniai királyi kincstárba. Imádkozni lehetett így is. Aki emlékezetből tudott idézni a Tórából, a Mózes öt könyvéből, azok a szülők, nagyszülők továbbadták ezt nemzedékről nemzedékre, de azért ez mégsem az igazi volt.
Amikor egy alkalommal a babiloniak arra biztatták őket, hogy énekeljetek nekünk a ti szép, vallásos énekeitek közül, akkor megszületett a 137. zsoltár, amelyik így szól:
Amikor Babilon folyói mellett laktunk,
sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. (a Sion hegyén állt a templom)
Az ott levő fűzfákra
akasztottuk hárfáinkat.
Mert akik elhurcoltak minket,
énekszót követeltek tőlünk,
és akik sanyargattak, öröméneket:
Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből!
Hogyan énekelhetnénk
éneket az Úrról
idegen földön?
Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem,
bénuljon meg a jobb kezem!
Ez a szomorúság telepedett rá a népre. Szinte titokban, családon belül, továbbadták azt, amit Isten nagy tetteiről tudtak, főleg azok, akiknek a hite megmaradt még ott is, de hetven év után felnőtt már egy egészen másik nemzedék, amelyik a fogságban született, amelyik csak hallott arról, hogy a „régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” — amelyiknek fogalma sem volt arról, hogy milyen egy igazi istentisztelet a salamoni templomban, milyenek az áldozatok. Az imádságokat azonban elmondták ott is.
Egy idő után azonban már meg is lehetett ott gazdagodni, és megszokták, hogy idegenben élnek, istentisztelet nélkül. Amikor pedig megdőlt a babilóniai birodalom, és a médperzsa birodalom vette át helyette a világuralmat, és Círus perzsa király kiadta a parancsot, hogy minden deportált nép költözzön vissza az eredeti hazájába, építse fel az országát a romokból, építsen templomot magának, és teljes vallásszabadságot biztosított a birodalomban, kiderült, hogy nem mindenki akar hazamenni
Mindenkinek örömmel el kellene indulni. Csakhogy ott már kényelmesebb volt, mint otthon. Ott már berendezkedtek, otthon meg romok várták őket. Elölről kellett volna kezdeni mindent. Ez mintegy próbára is tette az emberek hitét, hogy vállalják-e ezt az új, nehéz küldetést, amit Isten adott nekik, hogy építsük fel az országot az atyák földjén, ott, ahova Isten vitte az ősatyákat. Építsék fel a templomot, induljon be újra a kultusz, az istentiszteleti élet. Kerül, amibe kerül, meghozunk minden áldozatot. Ötven évvel azelőtt még meghoztak volna minden áldozatot, így ötven, hatvan, hetven év után már nem mindenki. Kisebb csoportok mentek csak haza, és viszonylag sokan ottmaradtak.
Amikor még nem kapták meg ezt a parancsot, hogy menjenek haza, amikor még szinte reménytelennek tűnt, hogy vége lesz ennek a fogságnak, akkor hangzott el Jeremiásnak ez a próféciája. Akkor hangzott el sok isteni ígéret, és ha ebbe a miliőbe helyezzük bele ezeket az ígéreteket, akkor derül ki, hogy milyen nagy örömhír rejtőzik ezekben. Isten előre megmondta, már a fogság elején, hogy az nem vég nélkül fog tartani, csak maximum hetven évig, — még előbb megkapták az engedélyt, hogy hazamehessenek.
Isten nem megsemmisíteni akarja az Ő népét, hanem megtisztítani ezzel az ítélettel. Mindenki várhatta volna azt, hogy ha mi már nem érjük is meg, de a gyerekeink, az unokáink hazamennek és újra virágozni fog a mi országunk. Ezt Isten megígérte. De kevesen hitték ezt, kevesen bíztak benne. Ezért Isten újra és újra küldött prófétákat. Ezékielt, a fogság elején Jeremiást, másokat is, akik erre emlékeztették a népet: ne adjátok fel a reményt, bízzatok az Úrban. Aki idehozott titeket büntetésből, haza fog vinni az Ő kegyelméből.
Jeremiás is különböző képekkel festi le a jövőt. Hogy milyen virágzó, gyönyörű jövőt készít Isten az Ő népének. Mert megérdemli az a nép? Nem érdemli meg. Levezekelte a bűneit? Nem vezekelte le. Azokat mi soha nem tudjuk levezekelni. Akkor mi az oka annak, hogy Isten véget vet a büntetésnek, hazaviszi őket, és szép jövővel ajándékozza meg? Ez az oka — amit itt olvastunk —: kegyelmet kapott ez a nép. Isten kegyelme az egyetlen magyarázat erre.
Elhangzik a biztatás: a messzeségben is jelen van az Úr. A templomtól messze kerültek, a régi templom romokban van, de Isten ugyanaz, aki volt, mert Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz. Ő öröktől fogva mindörökké ugyanaz. És Ő örökkévaló szeretettel szereti ezt a népet — olvastuk itt. Még akkor is, ha megítélte, és ezért terjeszti ki most reá az Ő irgalmasságát.
Még nincs Círus sehol. Még fogság van, és nem tudjuk, meddig fog tartani, már hogy ha nem hiszik el Istennek, hogy legfeljebb hetven évig fog tartani. De már elhangzik, hogy milyen lesz a jövő. Sőt Ezékiel mondja, hogy milyen lesz az új templom, mert lesz ám új templom, meg lesz abban legitim papság, meg újra áldozatokat mutatunk be, és Jeremiás is ezzel bíztatja, bátorítja itt az embereket.
Ez a részlet arról szól, hogyan fognak hazamenni, és ez maga evangélium már, hogy minden állításnak maga Isten az alanya. Azt mondja: Én fogom vezetni őket. Folyóvizek is lesznek útközben — ez volt a legnagyobb aggodalma a vízben szegény vidéken élő keleti embernek, hogy nem halunk-e szomjan. Elindulunk, és ha nem találunk közben élő vizet, akkor végünk van a pusztában, a sivatagban. „Folyóvizekhez vezetem őket egyenes úton, nem botlanak meg rajta. Lesz közöttük vak és sánta, terhes és szülő asszony egyaránt: mint egy nagy gyülekezet térnek vissza.”
Az ember szinte maga előtt látja, olyan plasztikusan, szemléletesen festi le Isten népének, hogy bízzátok rám. Vége lesz ennek. Már most tervezhetitek a hazamenetelt. És mindegy, hogy kit milyen állapotban talál, én foglak támogatni titeket. A sántát támogatom, a vakot vezetem, a szülőasszonyt átsegítem a gyermek világrahozatalán, és mind meg fogtok érkezni, mert Isten kegyelmes, mert örökkévaló szeretettel szerettelek titeket, ezért terjesztem ki reátok az én irgalmasságomat. Vagy ahogy az új fordítás írja: „ezért vonlak magamhoz újra hűségesen.” (Jer 31,3).
Isten érthetetlen és meg nem érdemelt szeretetéről szól ez.
II.
Szabadulás a fogságból. Erről szól Jeremiás rövid prédikációja. És ha az ember a részletekbe belemerül, óhatatlanul eszébe jut az a még nagyobb szabadítás, amit ugyanez az Isten az Ő egyszülött Fián, Jézus Krisztuson keresztül végzett el. Mert annak is minden mozzanata egyezik azzal, ami itt Izráellel történt a babilóniai fogságban, és az abból való szabadulásban.
Velük is az volt, hogy Isten kijelölt nekik egy bőven termő, békés, áldott helyet, és azt mondta: ha hűségesek lesztek hozzám, én mint egy erős várfal, megvédelek az ellenségtől, és soha nem láttok szükséget. Nem maradtak hűségesek Istenhez. Benépesítették az országot bálványszobrokkal, a bálványoknak odaszánt szent helyekkel, szent fákkal. Előbb megosztották a bizalmukat Isten és a fából, kőből készített, úgynevezett istenek között, aztán egyre inkább ezekben bíztak. Megvonták a bizalmukat Istentől. És Isten azt mondta: nem én hagytalak el titeket, ti hagytatok el engem. Nézzétek meg, mire mentek egyedül, nélkülem. Ezután jöttek a vereségek, mert az ellenség erősebbnek bizonyult velük szemben, — Istennel szemben sosem bizonyult erősebbnek, csak velük szemben. És jött a fogság, a magukra hagyatottság, a csüggedés, a kétségbeesés, a reménytelenség.
Ugyanez történt velünk is. Isten elhelyezte az embert az Édenkertben. Semmiben nem látott szükséget. Folyamatos és szoros kapcsolatban volt teremtőjével, az őt szerető Istennel, és akkor az ember felmondott Istennek, és azt mondta: majd én, Isten nélkül. Én leszek a magam istene. Felmagasodott az életében egy nagy bálvány: önmaga. Ne Isten mondja meg, hogy mi jó és mi rossz — ezt jelentette az, hogy szakított a jó és rossz tudásának a fájáról —, majd azt én döntöm el. Isten se szóljon bele! És a nyakunkba zúdítottuk azt a sok nyomorúságot, ami miatt most is szenvedünk folyamatosan. Itt szólal meg az evangélium: Isten nem hagyta magára a tőle elszakadt embert, hanem utána küldte az Ő egyszülött Fiát, Jézust.
Mert mi is sokféle rabságban szenvedünk. Itt most nem szabad egyáltalán elmondani azt, amit négyszemközti beszélgetésekben bizalmasan elmond valaki, amikor kinyílik a szíve, de félelmes, hogy milyen bilincsek kötöznek sokakat, tömegeket. Hogy milyen az, amikor szenved amiatt egy ember, hogy valamiről mindig ugyanaz jut eszébe. Ez neki sem jó, azoknak sem jó, akikről az jut eszébe. Hát akkor miért gondol rá? Határozza el, hogy többet arra nem gondol. Annál inkább fog rá gondolni. Tehetetlenek vagyunk. Kényszergondolatok rabságában él nagyon sok ember.
Hányan elmondják: elhatározták, hogy soha többé nem hazudnak. Mindig csak a színigazat. És újra és újra hallja önmagát, amikor beszél, hogy ez sem a színigaz. Akkor miért mondom? Elhatároztam, hogy nem. Nincs erőnk.
Hányszor átélik emberek, hogy elragadnak az indulataink. Miért ragadnak el? Uralkodjál az indulataidon. Azt szeretném, de nem mindig tudok. Néha sikerül, néha meg úgy elragad, hogy ott közben már szégyellem magam. Utána próbálok bocsánatot kérni, kibékülni, de már sebeket ejtettem másokon, és meg kell várni, hogy azok behegedjenek.
Sokakat megkötöz a mohóság, kapzsiság. A félelem. És mindnyájan a halálnak a rabjai vagyunk. Nemcsak azért, mert előbb-utóbb feltétlenül mindannyian meghalunk, ha csak az Úr Jézus előbb vissza nem jön, hanem azért is, amit a Zsidókhoz írt levélben olvashatunk, hogy nagyon sokan a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok.
Még Pál apostol is kénytelen volt leírni: nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit nem akarok. És eljut erre a következtetésre, hogy tehát a bűn megvan énbennem, és nagyobb hatalom, mint az én akaraterőm.
Meg lehet ezt szokni, és el is felejti sok ember, hogy valamikor eredetileg más lehetőségeink voltak és másként éltünk. A legtöbben azt hiszik: ez a normális, holott ez csak az általános, ami azt mutatja, mennyire eltorzult a gondolkozásunk. Ugyanakkor a szívünk mélyén ott van valami vágy a jobb, a szebb, az igazi után.
Így nyáron sokszor eszembe jut, amit egyszer hallottam, hogy egy rokon fiút meghívtak egy vidéki hívő családhoz nyári vakációra, mert ott is hasonló korú fiúk voltak, hadd legyenek együtt, hadd élvezze a nagyvárosi gyerek a vidéknek az előnyeit. Néhány nap után egyszer csak megkérdezte ez a fiú a barátait, idézem: „a te faterod nem szokott balhézni?” — Mit értesz ezen? — Ti sose kiabáltok itthon. — De mégis, mire gondolsz? — kérdezte a háziak fia. — Például vacsora közben felugrik valaki, és egy tányért a földhöz vág. Nem — mondja — ilyet még soha nem látott és nem is hallott. Miért, nálatok ilyen van? — Persze. És akkor elmondta, hogyan zajlik le náluk egy étkezés, ha egyáltalán sor kerül arra, hogy a család együtt üljön asztalhoz.
Valami efféle történt velünk globálisan az egész emberiséggel. El is felejtettük, hogy lehet balhézás nélkül is élni, hogy nem kell földhöz vágni semmit. Egymást sem kell földhöz vágni. Nem kell kiabálni. Lehet szeretni egymást, lehet segíteni egymásnak. Szabad áldozatot hozni egymásért — és az még örömet is jelent, nemcsak neki, annak is, aki áldozatot hoz. Ez teljesen ostobaságnak tűnik ma tömegek számára. Ennyire eltorzult a rabságban, Istentől elszakadva az életünk. Ide jött utánunk Jézus.
Jeremiásnak ezek a mondatai szinte újszövetségi magaslatokon járnak. Azt mondja: „A messzeségben is jelen van az Úr.” Ide a messzeségbe jött el utánunk a mennyei dicsőségből, otthagyva az Ő eredeti létformáját. Eljött ide a fogságba, a rabok közé, a nyomorúságba, vállalva mindazt, ami a mi sorsunk, és innen hív minket haza.
Ha ez a jeremiási szakasz arról szól: szabadulás a fogságból, akkor az egész Újszövetség arról szól, hogy Jézus Krisztus szabadítóként jött, hogy kimentsen minket mindenféle fogságunkból. Alapvetően az Isten nélküliség, a hitetlenség rabságából, és mindennek a következményeiből is, amikből az előbb csak néhányat említettem.
És ez is szinte újszövetségi mondat: „örökkévaló szeretettel szerettelek téged” — mondja Isten, mintegy szerelmi vallomást, „azért vontalak magamhoz hűségesen.”
János apostol ezt így írja a levelében: „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk Őáltala.” (1Jn 4,9).
Jézus Krisztus az a nagy szabadító, akire mi számíthatunk. De ugyanaz történik, mint akkor ott Babilonban: nem mindenki akar hazamenni. Meg lehet szokni a rabságot is. Az ember egy idő után már nem is tudja, vagy nem veszi komolyan, hogy milyen állapotban van, mert nem ismeri azt a másikat, amiben lehetne, nem tudja összehasonlítani, és ott marad Babilonban.
Hányan vannak ma is, akiknek hangzik az evangélium, hogy nyitva van a börtönajtó, gyere ki, Jézus Krisztus kiszabadított — és nem jön ki. Továbbra is ott marad a maga kötelékei között.
Ugyanakkor gyönyörűség és Isten dicsőítésére késztet bennünket mindig az, amikor emberek beszámolnak arról, milyen élmény nekik a szabadság. Máig emlékszem arra, amit a Kárpátaljáról érkezett testvéreink mondtak el: testvérek, átéltem, hogy nem kell innom! — Mert addig mindig azt élte át, hogy kell. A szagát megérezte, vagy látta, hogy másiknak pohár van a kezében, kell. Rab. És most átéli, hogy nem kell, ott ihatnak előtte. Ez nem leszokás egy szenvedélyről, hanem ez szabadulás. Jézus Krisztus erre a szabadságra akar elsegíteni bennünket.
III.
Szeretném még azt a három képet kibontani, amiről itt olvastunk.
1. Azt ígéri itt Isten: „Mert eljön az a nap, amikor az őrök így kiáltanak Efraim hegyén: Jöjjetek, menjünk a Sionra, Istenünkhöz, az Úrhoz!”
Felépül a templom, újra áll a szentély, van istentisztelet, bemutatnak áldozatot, és Isten népe átéli az istentiszteleten, hogy Istenhez tartozik. Nem gazdátlan, nem magacsinálta bálványokat próbál tisztelni, hanem az élő Isten kiválasztotta őket, összetartoznak, van szava az Ő népéhez. Ők is elmondhatnak imádságban mindent Istenüknek. Helyre állt a megszakadt kapcsolat. Nem kell bizonygatni: van Isten — tudják, hiszik, tapasztalják Istennek a jelenlétét, és ez nagyon jó.
Ugyanerre segíti el Jézus Krisztus a benne hívőket. Péter apostol azt írja: azért jött Jézus, hogy minket Istenhez visszavezessen. Helyreállítja a kapcsolatot. Ő mutatta be a nagy áldozatot. „Egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket”, és amikor kimondta a kereszten: elvégeztetett, akkor kettéhasadt a vastag kárpit a templomban: Nincs már választóvonal Isten és az Őt kereső ember között. Jézus áldozatáért közvetlenül mehetünk mi, nyomorultak a mindenható Istenhez. Helyreállt a kapcsolat. Visszazökkent az ember oda, ahova Isten eredetileg állította, újra emberré válhat, teljes értékű életet élhet a Jézus Krisztusban való hitben.
2. A másik képet így olvastuk: „Fölépítelek még, és fölépülsz, Izráel szüze. Fölékesíted még magad, és kézi dobokkal lejtesz táncot a vigadozók közt.”
Isten felöltözteti népét, és olyan közösségi alkalmakon lesznek együtt, amiknek a tartalma az öröm. Mondja ezt Jeremiáson keresztül Isten a fogságban sínylődő népnek, akik ráadásul elég nagy szétszórtságban is éltek. Azt mondja: összegyűjtelek titeket, újra átélitek az összetartozás örömét meg annak az erejét, és ünnepeitek is lesznek, amelyeken felszabadultan örvendezhettek. És felöltöztök szép ruhába, és az életetek egyik célja az lesz, hogy örömöt szereztek egymásnak.
A 137. zsoltárban ezt olvastuk: sírtunk, a hangszereket félretettük, és semmiképpen nem voltunk hajlandók örvendező énekeket énekelni. Ki tudna a fogságban örvendező éneket énekelni? Itt pedig arról van szó: folyamatosan örvendező énekeket fogtok majd mondani, és minden okotok meglesz az örömre.
Ez a felöltözés különösen sokat jelent. Azt jelenti, ha mai kifejezéseket használunk, hogy rabruha helyére újra a régi, szép, saját öltözeteteket kapjátok. Ünnepi alkalomra öltözik fel az ember rendesen, vagy ha meg akarja tisztelni a másikat. Az egymás megbecsülése, az egymás iránti tisztelet is benne van ebben: felöltözve fogtok örvendezni. És nem csupaszon, mint az állatok, és rájöttök, hogy több az az élet, amit Isten nektek készített, mint a puszta lét. Több a szerelem, mint az, hogy vetkőzzünk le és feküdjünk össze. Ennél sokkal több. Emberhez méltóan is lehet élni, nem úgy, mint a kivetkőzött emberi méltóságából.
Benne van ebben a gyengédség is. Sőt olyan tulajdonságok ütköznek ki az ilyen emberen, amik Istent jellemzik. Mert amikor itt Isten arról beszél, hogy vezetem a vakokat, támogatom a sántákat, a terhes- és szülőasszonyra is gondom lesz, és mind megérkeztek majd haza, akkor ebben az isteni szeretetnek a gyengédsége van benne. Néha keményen szeret minket és megszorongatja a nyakunkat, mint itt Izráelét, mikor a fogságba vitte őket. De az Ő szeretete sokszor gyengéd jelzésekben mutatkozik meg. Erről van itt szó, és ez teszi ünnepi az Övéinek az életét.
3. A harmadik kép: „Szőlőket ültetsz még Samária hegyein, és akik elültetik, azok fogják szüretelni is.”
Ez meg azt jelenti, hogy értelmes életre hívja haza Isten az Ő népét. Termékeny életet készít. A munka nem keserves lesz. Nemcsak a verejtéke csöpög az embernek munka közben, hanem gyümölcse is lesz annak. Eredményes munkátok lesz. Értékeket fogtok létrehozni. Ez az egyik célja az emberlétnek Isten teremtői gondolata szerint. Értékeket létrehozni, és azokat hátra hagyni az utódoknak.
A fogság idején tönkrementek az értékek. Babilon letaposta, letarolta az országot. Lerombolta, amit építettek, kifosztotta, elzabrálta, amit ők összegyűjtöttek, még a templom kincseit is. Értékek mentek veszendőbe, mint ahogy ma itt körülöttünk sokféleképpen látjuk ezt. Amit mások felépítettek, létrehoztak nagy áldozatok árán, azokat könnyű elkótyavetyélni. Mint amikor egy gyerek az apjától kapott örökséget, amiért megdolgozott az apja, könnyelműen elszórakozza, és ott marad a végén semmivel.
Értékeket tönkretenni. Ma nagyon sokan ezt látják maguk körül. Isten azt mondja: értékeket létrehozni, ez nagy öröm. Pusztán az, hogy valamivel több lett a világ, mint volt, és ezt átadhatjátok másoknak, aztán az utódaitok még hozzátesznek, és mindezt örömmel teszik.
Gyerekkoromból van egy nagyon szomorú emlékem. Emlékszem, hogy végképp nem értettem a dolgot és faggattam a szüleimet: hogy van ez? Idegen nemzetiségű katonák ültek egy honvédségi teherautón, egy kis kivágott meggyfa volt rajta, és ették a meggyet. Sehogy sem fért a gyerekfejembe: miért ott eszik, hova viszik azt a fát? Így is lehet meggyet szedni: kivágom a fát, felteszem az autóra, útközben szemezgetünk, aztán eldobjuk az egészet. Vagy lehet fát ültetni, és gondozni. Az talán néhány év múlva terem, lehet, hogy nem is nekem, hanem a gyerekeimnek. És az miért baj? De értéket hoztam létre.
Nos, Isten ezt ragyogtatja itt fel. Rendbe jön mindenekelőtt az Istennel való kapcsolatuk. A templomnak a felépítése és a kultusz beindulása erre utal. Rendbe jönnek az emberi kapcsolataik. Megtanulunk felöltözötten, egymást megbecsülve, örvendezve együtt élni. És rendbe jön a munkához való viszonyunk is.
Ha egy-egy szóval akarjuk ezt jelezni az első: az Istennel való kapcsolat, újra lesz hit a szívükben. Azután a második: meghitt lesz sok emberi kapcsolat, és a kapcsolatok melegsége táplálja az embereket. A harmadik pedig a hivatásról szól. Hivatás lesz a munka, és értékteremtés történik, mégpedig mindez örömmel.
Isten rendbe hozza a vele való kapcsolatunkat, rendezi az egymással való kapcsolatunkat, és megtanít úgy élni, hogy jól érezzük magunkat itt, és ne kárt okozzunk a világban, hanem gazdagítsuk azt. Erre szabadítja fel Jézus Krisztus a benne hívőket.
Hadd fejezzem be azzal, hogy érdemes megvizsgálnunk, hogy a három kép közül melyik az, amelyik életünk valamelyik gyenge pontjára mutat rá. Rendben van-e az Istennel való közösségünk? Mit lehet azon javítani, mélyíteni? Rendben vannak-e az emberi kapcsolataink? Sokszor éppen ez a meghittség, melegség hiányzik belőle. És rendben van-e úgy általában a környezetünkkel, a világgal, a munkánkkal, a hivatással való kapcsolatunk? Akinek Istennel van közössége a hit által, annak életében Isten ezeket is újra és újra tisztogatja és rendezi.

Ebben a néhány mondatban Péter apostol Jézus Krisztus tanítványainak a lelki fejlődését írja le. Három szóhoz köti ezt: születés, növekedés és szülés. Azzal kezdődik az új élete mindenkinek, amivel a fizikai életünk kezdődik, hogy a világra jöttünk, a születéssel, azután egy egészséges csecsemő és lelki csecsemő is növekszik folyamatosan, míg végül ő maga is elér a szülőképes korba, és továbbadja azt az életet, amit ő is úgy kapott.
Azt olvastuk itt: „mint most született csecsemők, a hamisítatlan tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek”, és a végén pedig azt olvastuk, hogy adjátok tovább azt az igét, ami titeket is új életre segített.
Azért fontos, hogy világosan lássuk a Bibliának ezt a tanítását, mert akkor tudjuk pontosabban felmérni, hol tartunk lelkileg. Mert ha egészséges a lelki életünk, akkor abban fejlődésnek kell lennie halálunk pillanatáig. Csak az tud fejlődni, aki tudja: honnan hova kell megérkeznie. Hol van most, és mi az a cél, amit megközelíthet.
Mit mond ez az ige és az egész Szentírás erről, hogy lelki értelemben mit jelent a születés, a növekedés és a szülés?
1. Mit olvasunk a születésről? Néhány verssel itt előtte, az első fejezet végén azt mondja az ige, hogy képmutatás nélkül szeressük egymást, mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által. (1,23). Vagyis Isten igéje az élethordozó; akinek a szívébe belehull Isten igéje és befogadja az illető azt az igét, ott egy új élet kezdődik el.
Jézus a magvetőről szóló példázatban világosan tanított erről, amikor elmondja, hogy több helyre eshet a mag. „A mag az Isten beszéde”, és attól függően, hogy befogadja-e az a szív azt a magot, dől el, hogy mi lesz a sorsa. Ha befogadja, akkor gyökeret ver és gyümölcsöt terem. Isten igéje tehát az, ami életet ad.
Isten igéje nélkül lelki értelemben minden ember halott. Mi lelki halottakként jövünk a világra. Azt mondja Jézus, hogy amikor a halottak hallják az Ő beszédét, és meghallják, akkor életre támadnak. A János 5,24-26 részben beszél Ő erről részletesen. Lelkiképpen halottak vagyunk, ahogyan a világra jövünk, mert nem működnek a lelki érzékszerveink. Ahogy megszületik valaki, nem hallja Isten szavát, nem látja Isten tetteit az eseményekben, nincs érzéke ahhoz, hogy mit jelentene őszintén szeretni másokat, képtelen felfogni Isten akaratát, képtelen cselekedni is azt. Nem tud Isten dicsőségére élni.
Sok embert ismerek, akik hallottak erről már tanításokat, és felébredt a vágy a szívükben, hogy „szeretnék szeretni.” Tényleg jó lenne, ha az életem Isten dicsőségét szolgálná, szeretném érteni az Ő akaratát, s nem érti. Nem működnek a lelki érzékszerveink, mert nincs hitünk. És hogyan születik meg az Istenbe vetett hit, hogy lép működésbe ez az érzékszerv? A hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Isten igéjét hallgatja valaki, és ha azt komolyan veszi (így mondja a Biblia: befogadja), akkor az kifejti munkáját benne.
Az utóbbi időben többször idéztük a Thesszalonikai levélnek ezt a mondatát: „Isten igéje munkálkodik bennetek, ha hisztek.” Ha hittel komolyan veszem azt, amit hallok, az kifejti a hatását bennem, és működőképessé válik a hitem, amelyik elcsökevényesedett, mivel nem használtam.
Ilyenkor történik meg az, amit sokan így mondtak: egy új világ nyílik ki előtte. Tapasztalni kezdi a láthatatlan világ valóságát is. Egyszerre megszólal a Biblia, és azt mondja: Isten azt mondta nekem… És ez nem kegyeskedő túlzás, hanem ez a valóság. Végre hallja, hogy mit mond neki személyesen Isten. Aztán: Isten ezt meg azt megakadályozta, és így őrzött meg engem valamitől. Holott azt szokták mondani: mázlim volt. De már nem ilyen vak, hogy ilyen butaságokat mondjon, hanem lát. Azt mondja: Isten keresztbe tett valamit, hogy ne menjek arra, és utólag látom: de jól tette, köszönöm ezt neki! Látja Isten tetteit, érti Isten gondolatait. Egyetért Isten gondolataival, és képes cselekedni azt, amit Isten akarataként megértett, és ebben még öröme is van. És miközben engedelmes, aközben jut el csodálatos nagy szabadságra, és ez számára nem ellentmondás, hanem napi boldog tapasztalat, mert halottból megelevenedett. Hogyan? Úgy, hogy az ige belehullott a szívébe, és egyszerre képes hinni.
Jézus ugyancsak a mag képét használja, de más összefüggésben, amikor Nikodémussal beszélget, és azt mondja neki: értsd meg, hogy szükséges újonnan születnetek. És ez a kifejezés az eredeti szövegben azt jelenti: szükséges felülről fogantatnotok. Megint csak Isten igéje, mint egy megtermékenyítő mag, belehull a hívő szívébe, és ott egy új élet jön létre. Megfogan egy új élet, amelyik azután növekszik, kibontakozik, és ez mennyei élet, ez Krisztus élete. Őhozzá válik hasonlóvá az, aki így újonnan születik.
Benne van ebben az az evangélium is, hogy Isten nem javítgatja az életünket. Nem toldozzafoltozza, nem átfesti az öreg „autót”. A karosszéria marad, de a motort kicseréli. Új motor jön. Hogy mondja ezt a Biblia? Maga Isten mondja: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek. Az én lelkemet adom belétek és elveszem a kőszívet belőletek.” Teljesen kicseréli Isten az ilyen embernek a belső világát. Ezt nevezi a Szentírás újjászületésnek, és ezt az új természetet nevezi Pál apostol belső embernek.
Mindnyájan úgy jövünk a világra, hogy nincs belső emberünk. Nem él bennünk Krisztus hit által. De aki Isten igéjét komolyan veszi, az kifejti a munkáját benne, új életet hoz létre, annak lesz belső embere.
Ezt nem lehet tanulás által megszerezni. Elvégezhet valaki akármennyi tanfolyamot, bibliaiskolát, teológiát, attól még nem születik újjá. Ez felülről való nemzés. Nem lehet neveléssel sem elérni, önfegyelemmel sem. Semmi emberi erőfeszítéssel. Ez teremtés. Teremteni pedig, a semmiből valamit létrehozni csak Isten tud. Isten csodálatos munkája ez, és Ő ezt ígéri a benne hívőknek.
Megtörtént-e már ez az életünkben? Ezt egészen bizonyosan lehet és kell tudnia mindenkinek, hogy él, vagy még halott. Isten az Ő igéjével és Szentlelkével támaszt minket új életre. Ez az Ő munkája.
A mi munkánk az, amit így olvastunk mai igénk elején: „vessünk le azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, …” Mert az új élet már lát, és amikor meglátom a magam addigi gyakorlatában mindazt, ami Istentől idegen, ami nem felülről való, ami az Ő akaratával ellenkezik, akkor vessem le, mint egy-egy ruhadarabot. Ez a mi feladatunk, de még ebben is Isten segíti a hitre jutott, új életet kapott embert.
Megtörtént-e már ez az életünkben? Ez az első kérdés. Ha megtörtént, akkor jó esetben ez növekszik. Az egészséges csecsemő fejlődik, mérik naponta. Az egészséges lelki életben is szép, egyenletes növekedés, gyarapodás, fejlődés, előrehaladás van.
2. Így olvastuk ezt: „mint most született csecsemők, a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre; mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr.”
A csecsemő is előbb-utóbb megtanul önállóan járni, beszélni, önállóan étkezni, önállóan tisztálkodni, és egy idő után már nem ő jelent terhet a családnak, hanem ő veszi magára másoknak a terhét. Nem vele kell mindig foglalkozni, hanem ő foglalkozik másokkal és gazdagítja az életüket.
Ez a megerősödés, növekedés nagyon fontos. Pál apostol ezt írja: „hatalmasan” növekedjetek ebben az új életben. Itt is a belső ember kifejezést használja. Az Efézusi levélben olvassuk ezt: „adja meg nektek Isten, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az Ő Lelke által; hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által.” (Ef 3,16-17).
A belső ember a bennem lakozó Krisztus. Megint mondom: úgy jövünk a világra, hogy nincs bennünk Krisztus. Amikor Isten az Ő igéjével új életet teremt, az már a Krisztus élete, és hit által bennünk lakozik Krisztus.
A következő mondatokban írja Pál azt, hogy éppen ezért jussatok el mindnyájan érett felnőttkorba. (Ef 4,13). Elkezdjük, mint most született csecsemők, aztán szépen növekedünk azon a lelki tejen, és eljuthatunk a férfikorba, felnőtt, érett korba, amikor már nemcsak tejecskét iszik a hívő, hanem — ahogy olvassuk több helyen a Bibliában — a kemény eledelt is el tudja fogadni. Isten igéjének a magvasabb, keményebb, olykor ítéletesebb, nehezebb kijelentéseit is komolyan veszi, mert szüksége van a lelki kondícióhoz arra, hogy jól táplált legyen. Ha pedig nem, akkor nem fejlődik. Aki nem fejlődik, csak az idő múlik rajta, az beteg. Vagy aki visszafejlődik, az is súlyosan beteg. És van a lelki életben is ilyen.
A Zsidókhoz írt levélben olvassuk ezt, ahol kesereg a levél írója és keményen dorgálja az ottani hívőket, akiknek azt mondja: úgy látszik, eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére. (Zsid 5,11-14).
Vagyis, aki folyamatosan táplálkozik, és jó táplálékértékesítő, az egyre keményebb eledelt is tud enni, egyre több terhet tud hordozni, egyre mélyebben érti Isten igéjének az összefüggéseit. Jártas lesz az igazság igéjében, képes másokat is tanítani szeretettel, hitelesen, hogy ők is csecsemőkből érett felnőttekké váljanak, mert a gyakorlat következtében az érzékszervei alkalmasak lesznek a jó és rossz megkülönböztetésére.
Nem tudjuk ezt most mindet részletezni, de megint egy kérdésre válaszolhatunk. Van-e növekedés a lelki életünkben? Beérjük-e még mindig csak az Isten szeretetéről szóló „tejecskével”, vagy már a kemény eledelhez is hozzászoktunk? Akármit ránk bízhat már Isten, készek vagyunk engedelmeskedni neki? Tudjuk-e másoknak is mutatni, mégpedig hitelesen, a hozzá vezető utat?
Azt mondja: már rég tanítóknak kellene lennetek, és olyan nagy a tudatlanság a világban, hogy sok jó tanítóra van szükség, és most megint titeket kell elkezdeni az Isten igéjének az elemeire tanítani. Már másokat kellene tanítanotok írni-olvasni, és most kezdjük megint veletek az abc-nél? Milyen beteg hit az, amelyik erre vezeti az embert? De utána jön a bátorítás is: ki lehet nőni ebből, és meg lehet gyógyulni ezekből a betegségekből. Hogyan? Itt hangsúlyozza Isten igéje a lelki táplálkozást. Egyáltalán nem mindegy, hogyan, mivel, mennyit táplálkozik valaki lelkiképpen.
Minket az a veszély fenyeget, hogy olyan értelemben „vegyes” lelki táplálékon vagyunk, hogy próbálunk Isten igéjével táplálkozni — már aki —, és ugyanakkor egy csomó olyan szellemi táplálékot is magunkhoz veszünk, ami hatástalanítani akarja, semlegesíteni akarja azt a jó lelki táplálékot, amit magunkhoz vettünk.
Sokszor eszembe jut az amikor megérkeztünk egy konfirmandus csapattal egy csendeshétre. Ki-ki pakolta ki a holmiját a táskából meg a hátizsákból az ágyakra. Én is azt tettem, és láttam, hogy a mellettem levő ágyon, ahol egy akkor konfirmált fiú alszik majd, egyre nagyobb könyvoszlop növekedik. Mi-mindent hozott ide, mit akar itt ezzel a kisebb könyvtárral? Ott volt a Biblia, és mellette egy oszlop könyv. Álmoskönyv, egyiptomi halottkultuszról szóló könyv, az inga kilengéséről szóló könyv és így tovább. Kiderült, hogy a mamája effélékkel foglalkozott, és hogy unalmas óráiban valamivel eltöltse az időt, bepakolta a táskába a kisfiának ezeket is.
Mivel etetjük egymást? Azért a mama volt felelős, hogy milyen szellemi táplálékra fogja gyermekét. De hogyan gondolta mégis, hogy ott egy hétig a Bibliával foglalkozunk — meg a szabadidőben annak az ellenkezőjével? De sokan csináljuk ám ezt! Tessék lemérni akár egyszer órával: mennyi időt foglalkozunk a Szentírással, és mennyi időt töltünk a tv előtt, és ott mit nézünk, mit hallgatunk, akár félálomban is? Vagy egyáltalán: mennyi időt szánunk a napi testi táplálkozásra, és mennyi időt a napi lelki táplálkozásra? S akkor kiderülnek majd a gyengeségünk okai.
Azt mondja itt az ige: vágyakozzatok a tiszta és hamisítatlan tejre. Egészséges lelki étvágyra van szüksége annak, aki aztán növekedni fog, és másoknak is áldásul lehet.
3. Így érkezik meg oda, hogy aki érett felnőtté válik, az már nemcsak eszik, hanem etet is másokat. Az már nemcsak hálásan gondol arra, hogy egyszer megszületett, hanem továbbadja az életet hordozó igét, és lesznek neki lelki gyermekei.
Lesznek lelki gyermekei olyanformán is, ahogy itt a következő fejezet elején olvassuk. Ezt az igét az 1Péter 2-ből olvastuk, és a 3. fejezet így kezdődik: „Ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogy ha közülük egyesek nem engedelmeskednének az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is nyerje meg őket, felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre.” (1-2 v.).
Teljesen pogány környezetben hangzott az evangélium. Néhányan hittek annak, és új élet támadt bennünk. Itt éppen néhány asszonyról van szó. Ők hazamentek megváltozott élettel. Mi történik ilyenkor? Az, hogy ez a megváltozott élet ingerli, bosszantja az otthoniakat, ugyanakkor vágyakoznak is rá. Számtalan változatban hallottam ilyen férjektől, mint akikről itt van szó: mióta hazajött, tulajdonképpen örülök, hogy jól jártam, mert egészen másként viselkedik, de mégis bosszant engem, hogy mindenben másként viselkedik. De azért én is szeretnék olyan lenni.
Ez a feszültség ott van a még nem hívő környezetben. De ha valóban él Krisztus a hit által az ilyen emberekben, akkor ez a Krisztus kifejti a munkáját a környezetben, a családban. Egyszer csak az egyik hozzátartozó is hitre jut, a másik is, és kiderült: tovább lehetett adni az életet. Elég, hogy megszentelt, hiteles, valóban krisztusi életet éljen. Akkor is, ha gúnyolják miatta, akkor is, ha szakadatlan megjegyzések kísérik. Ez hat. Előbb kifejtette Isten igéje hatását őbenne, most pedig az ő új élete kifejti a hatását a pogány környezetben.
Erről van itt szó tulajdonképpen az egész levélben. Újra és újra visszatér ez a nagy lehetőség, amit Isten az Ő újjáteremtett gyermekeinek ad: élj engedelmes, tiszta, szent életet, és annak következménye lesz. Először ki nem állhatják, bosszantanak, bántanak. Fogadd el, tűrd el, és bízzál abban, hogy kifejti a hatását a benned hit által élő Krisztus így is. Meg kifejti úgy is, hogy ne felejtsétek el, hogy miután ti új életet kaptatok, ti papok vagytok. Királyi papság, szent nemzet. (1Pét 2,9). Tessék a papi szolgálatot teljesíteni! Az meg micsoda? A közbenjárás. Képviselni Isten akaratát a még nem hívők előtt, és képviselni a környezetünket imádságban Isten előtt. Odavissza közvetíteni.
Ezért írja itt nekik: ti pedig készek legyetek arra, hogy számot adjatok a bennetek levő reménységről, ha megkérdeznek titeket. (3,15). Vagy előtte így mondja: mint királyi papság és szent nép, hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket. (1Pt 2,9).
A puszta létünk is hirdeti. Ezek az istenfélő asszonyok, ha meg se szólalnak, akkor is hirdetik. Ezt olvastuk: szavak nélkül is meg fognak nyerni némelyeket a Krisztusnak, mert felfigyelnek a ti istenfélő és tiszta életetekre. De ha megkérdeznek, akkor tudjam elmondani, hogy mit hiszek én, és miért jó, hogy azt hiszem. Még csak azt sem kell hozzátenni: jó lenne, ha te is hinnél. Csak tudjak számot adni a bennem levő reménységről, és az igeként fog megérkezni a többiekhez, s ugyanúgy új életet fog támasztani sokakban, mint ahogy bennem új életet támasztott, amikor belém hullott az ige magja.
Ezt a nagy lehetőséget írja itt le ez a szakasz. Születés, növekedés, szülés… Persze, tudjuk, hogy nem mi szülünk újjá lelkileg senkit. Ez Isten Szentlelkének a munkája, mi inkább csak bábáskodunk valakinek az újjászületésénél, de az egyszerűség kedvéért a Biblia is így írja le: születés, növekedés és a másik újjászületésében való részvétel, az életet továbbadó igemagnak a továbbmondása.
Valami azonban hiányzik. Aki egy kicsit az élettanban járatos, az azt kérdezi: és ezzel vége van? Nincs szó az öregedésről meg a halálról? Nemcsak ma született csecsemők vannak, akik aztán növekednek, eljutnak az érett felnőttkorba, hanem egy idő után megöregszünk és meghalunk. A Biblia azonban azt állítja: ennek a belső embernek nincs öregkora és nincs halála.
Biológiai halálunk pillanatáig növekedhetünk, fiatalok maradunk a belső emberben. Pál apostol így írja ezt: a mi külső emberünk megromlik, de a belső emberünk napról-napra megújul. (2Kor 4,16). A külső emberünk megromlik, kihullik a hajunk, a fogunk, szemüveg kell, itt is, ott is fáj. Ebből állunk, de a belső ember napról-napra megújul. A halálunk napján is még képes megújulni. Kap igei táplálékot, és él.
Erre mondta Jézus a bethániai temetőben Máriának és Mártának: „Aki hisz énbennem, az soha meg nem hal.” (Jn 11,26). Lehet, hogy rá is mutatott Mártára, mert ezt kérdezi: „Hiszed-e ezt?” Aki hisz énbennem, soha meg nem hal… Ezért nem félnek a haláltól azok, akiknek van belső emberük, mert tudják, hogy az soha meg nem hal. A külső porból lett, és porrá lesz, de a belső ember túléli a biológiai halálunkat. A hit által bennünk élő Krisztus soha meg nem hal.
Megszülettünk-e már a szó lelki értelmében? Van-e egészséges növekedés a hitéletünkben? Ha van, azt feltétlenül jelzi, hogy tovább tudjuk adni másoknak az igét, mint életet támasztó magot, hogy az életünk is beszédes élet lesz. Hogy lesz mondanivalónk, adott esetben nem szégyelljük elmondani, és el tudjuk mondani, hogy kiben hiszünk, miért hiszünk benne, és akkor valóság lesz az, hogy nekünk is lesznek lelki gyermekeink.
Pál apostol a Galata levélben szinte sírva mondja: „gyermekeim, akiket ismét fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus.” Ott is visszafejlődés volt, s miután az első két fejezetben keményen leszidja őket, a negyedikben ezt írja: újra fájdalommal szüllek benneteket, de bizonyos, hogy ki fog ábrázolódni bennetek a Krisztus. Mert akiben Ő elkezdte a munkáját, be is fejezi. Ő nem végez félmunkát.
Hogy ez nálunk is így legyen, táplálkozni kell. Igényesen, rendszeresen, időt rászánva, koncentráltan, imádkozva, tiszta és hamisítatlan tejjel, az Isten igéjével, és az Isten kemény beszédét is elfogadva, megemésztve, annak engedelmeskedve, és akkor fejlettek lesznek az érzékeink a jó és rossz közötti különbségtételre.

Ez is olyan ige, aminek fontos általános mondanivalója van, de különösen érvényes a házasságra.
Pál apostol itt a gyülekezetről ír, és nem a házasságról, de felsorolja a harmonikus, jó közösség öt akadályát és öt feltételét. Ezeket nyugodtan alkalmazhatjuk a gyülekezetnél nagyobb közösségekre, akár a népi közösségre is, de a kisebbekre is, mint egy munkatársi közösség vagy a család, vagy a legszorosabb és legmeghittebb közösség, a házasság.
Vegyük ezeket sorra, és olvassuk el ezt az öt verset otthon még egyszer úgy, hogy minden szónál megállunk, és engedjük, hogy Isten Szentlelke tegye világossá számunkra, hogy melyik érint minket a legjobban. Hol lehet és kell változtatni az életünkön, hogy boldogabb, harmonikusabb legyen az a közösség, amelyikben élünk. Ha nem házasságban él valaki, akkor is.
I.
Nos, mik a boldog közösség akadályai? Azt írja a Biblia: az önzés, a hiúság, a dicsőségvágy, az, ha magunkat különbnek tartjuk másoknál, és ha valaki a maga hasznát keresi és a másiké eszébe sem jut.
1. Nem véletlenül kezdi az apostol az önzéssel. Az önzés olyan alapvető tulajdonságunk mindannyiunknak, ami velünk születik. Akinek a szeme előtt nőnek fel kisgyerekek, az számtalan példát tudna elmondani erre, hogy én, enyém… — hogyan hangzik ez el sokszor, milyen indulattal és milyen gyakran, és mennyire nem tanított erre senki minket (bár van, amikor látnak példát erre a felnőtteknél a gyerekek), de a vérünkben van az önzés.
Ez azért veszedelmes megrontója minden közösségnek, a házasságnak meg végképp, mert egy sor más, ehhez hasonló súlyos bűn következik belőle. Az önzés olyan bőven termő romlott fa, aminek számtalan gyümölcse van. Az önzésből következik a lustaság, a kényelemszeretet, a követelőzés, az elégedetlenség, a hálátlanság, a másikkal szembeni közöny. Az, hogy ott élhet mellettem magára hagyatva, észre sem veszem. Vagy észreveszem, de nem érinti meg a szívemet.
Az önzés teszi tönkre a szexuális életet a házasságban. Az önzésből következik az, hogy kivonja magát valaki a közös munkából. Egy családban, egy házasságban mindenképpen meg kell valósulnia a közteherviselésnek, de aki önző, az ebből mindig ki tudja vonni magát.
Aki önző, az a párjára hagyja a gyerekek minden gondját. Azt az embert ki kell szolgálni, mert csak akkor van olyanamilyen békesség, egyébként mondja a magáét. De neki ritkán jut eszébe, hogy a másiknak milyen igényei lennének. Mindig fárasztó neki a másik igényeit kielégíteni.
Ezért említi mindenekelőtt az apostol ezt, és ezért tudjuk meg az Úr Jézusról, hogy benne nem volt önzés. A programját egyenesen így jelentette be egyszer: „Nem azért jött az Emberfia, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért.” (Mt 20,28). A tökéletes önzetlenség példája Jézus Krisztus.
2. A másik, amit az apostol említ, a hiúság. Másként hiúak a férfiak, és másként a nők. De az előző társaság hiúsága sokszor még veszedelmesebb bűn.
Néha egészen nyilvánvaló valakinek a hiúsága. Olykor viszont egé-szen lelki, szellemi módon mutatkozik meg az önérzetességben például, amire sokan egyenesen büszkék. Ezek az emberek azok, akik rendkívül sértődékenyek, haragtartók. Képtelenek őszintén bocsánatot kérni, néven nevezve a bűnüket, és képtelenek szívből megbocsátani úgy, hogy az többé nem választja el őket attól, aki vétett ellenük.
A hiú ember soha nem jut el igazi önismeretre, mert nem hajlandó belenézni a tükörbe. Még ha látja is — néha kénytelen látni — a maga arcképét, mindent megmagyaráz és kimagyaráz. Ezért soha nincs reális képük önmagukról. A hiú embert nem lehet eredményesen figyelmeztetni a hibáira, mert legfeljebb megsértődik, de változni nem hajlandó.
3. Ebből következik a dicsőségvágy.
Olyan szomorú azt hallani, amikor együtt dolgozó emberek, tehát egy közösségnek a tagjai vagy egy családnak a tagjai, vagy különösen egy házasságban élő felek olyan szívesen beszélnek a másik hibáiról. Amikor kibeszéli valaki a párja hibáit, és képes őt megszégyeníteni mások előtt. Amikor nem egymás jó tulajdonságait, erényeit emlegetjük, hanem a gyengeségeit, a fogyatkozásait, el nem hallgatva a magunk erényeit és jó tulajdonságait. Mert mérhetetlen dicsőségvágy van ott minden e világra jött ember szívében. Ami romlott természetünkből következik ez. És ha nem dicsérnek meg, provokáljuk a dicséretet.
Tessék megfigyelni egy egyszerű családi ebédnél. — Ugye ez a leves most nem jól sikerült? Ezt azért kérdezi, mert várja, hogy kórusban feleljük: milyen finom ez a leves. Ha nem mondjuk, akkor ő ilyen módon hallani akarja. A szörnyű a mi gyávaságunk és vakságunk, hogy ezt vagy nem is látjuk, vagy nem akarjuk belátni.
Nyert ügye van annak, aki már eljut oda, hogy megrémül attól: milyen dicsőségvágyó az én szívem, de nem akarok ilyen maradni. És ha az Úr Jézushoz megy, kaphat új szívet és megváltozik.
4. A következő, amit említ, a gőg, ami miatt különbnek tartjuk magunkat másoknál.
Ez megint tönkretesz minden közösséget, és ha egy házasságban elkezdődik ez a versengés, hogy ki a különb, akkor vége van mindennek. Mert egy házasságban tulajdonképpen nincs is értelme ennek a versengésnek. Miért? Azért, mert egészen más a funkciója a házasságban a férjnek és a feleségnek. Mások a feladataink, és ezekhez mérten Isten egészen más adottságokkal ajándékozott meg minket. Nem lehet versengeni egymással, hanem kinek-kinek a maga helyén szabad helytállnia, és akkor jól működik az egész.
Vagy ha mindenképpen versengeni akarunk, akkor gondoljuk meg azt, amit Fekete Gyula író mondott, aki a legigazabb és legszebb dolgokat írta az utóbbi évtizedekben a házasságokról: ha már az emancipációt is ennyire félremagyarázzátok, akkor tessék, négy és fél hónapig hordd ki a babát te, négy és fél hónapig meg a párod. — No, de ez lehetetlen, mert az az egyiknek a funkciója, az ő kiváltsága és az ő terhe. Ugyanakkor a másiknak is megvannak a feladatai és terhei, és ha mindketten örömmel hordják a terheiket egymást segítve, akkor áldás van rajta. Értelmetlen a versengés, de a vérünkben van, hogy én különb vagyok, és ezt újra és újra be is kell bizonyítani és a másiknak az orra alá dörgölni. Ettől óv minket Isten ebben az igében.
5. És végül azt írja az apostol: nem lesz boldogság ott, ahol ki-ki a maga hasznát keresi, és eszébe sem jut, mire lenne szüksége a másiknak.
Mellesleg a házasságban ez is értelmetlen erőlködés, hogy a magam hasznát keressem, mert ott „egy vállalattá”, „egy céggé” váltunk.
Ha megvalósul az, amit Isten a házasságról mond, hogy benne lesznek ketten egy testté, akkor itt nincs az egyiknek meg a másiknak érdeke. Akkor itt olyan érdekközösség van, hogy csak egy érdeke lehet két embernek. Csak az a mi bajunk, hogy oda se figyelünk, hogy Isten mire teremtette a házasságot, mi annak a célja, mitől és hogyan valósulhat meg az a cél benne, hanem csak nekiugrik két ember, aztán (ahogy a múltkor mondta valaki), elütjük-verjük, ameddig megy. És ha nem megy?
Nem így kellene nekiindulni, hanem úgy, ahogy Isten kegyelméből tegnap is elindult innen egy fiatal pár, hogy tudatosan hármasban az élő Jézus Krisztussal. Én is Őreá figyelek, meg te is, és Ő lesz a mi lelki szellemi egységünknek a biztosítéka.
Nos ez lehet tehát az akadály: az önzés, a hiúság, a dicsőségvágy, a magam különbnek tartása és a magam hasznának a keresése.
II.
És mik a feltételei annak, hogy egy nagyobb közösség vagy a házasság harmonikus és boldog legyen? Sok mindent lehetne itt is mondani, Pál apostol itt szintén ötöt említ. Nyílván az a feltétele, hogy ha ezek a hibák nem jelennek meg. De említ ő pozitív dolgokat is.
1) Mindenekelőtt meg kell tanulnunk vigasztalni egymást. „Ha van vigasztalás a Krisztusban.” ez nagyon gazdag kifejezés a Bibliában. Jézus ezt a szót használja a Szentlélek munkájára.
A Szentlélek a vigasztaló, mert ez a szó elsősorban azt jelenti: bátorítani, biztatni valakit. Tartani a lelket benne, ha csüggedezik. Vagy lelket önteni bele, ha elcsüggedt. Ha a „padlón van” — ahogy manapság mondani szoktuk akkor a hóna alá nyúlni, és kedvesen felemelni. állj csak a lábadra, gyere, segítek elindulni.
Gyakran ilyen egyszerű dolgokat jelent, ahogy a gyerekeinket kellene sokszor nevelni: Egy pici dicséret milyen szárnyakat ad a gyerekeknek. A többszörösét teljesíti abban a tantárgyban, ami nem ment neki, mert mindig csak csepülték: te ebben buta vagy fiam, és elhitte, hogy az, pedig nem az.
A vigasztalás, a bátorítás, a biztatás nagyon fontos egy közösségen belül. Nem beszélve a házasságról. Mert hol az egyikünk erőtlenebb, hol a másikunk. Azt mondja a Biblia (nemrégen volt szó erről is a Róma 15. részből), hogy tartozunk mi, akik éppen egy kicsit erősebbek vagyunk, hogy a gyengéknek az erőtlenségeit hordozzuk. Aztán majd megerősödik, és lehet, hogy holnapután én szorulok rá, hogy ő értsen meg engem, és bátorítson, vigasztaljon.
2) A másik, amit mond itt: a szeretetből fakadó figyelmeztetés. Úgy is fordítja néha a Biblia: intés. Tehát hogy nagy szeretettel felhívom a másik figyelmét valamely hibájára. Nem azért, mert örülök annak, hogy neki olyan hibája van, és arról beszélhetek, és akkor én jobbnak, ügyesebbnek tűnök, hanem azért, mert őt szeretem, és szeretném kiszeretni abból a hibájából.
Bölcs édesanyáknak van ehhez csodálatos érzékük. Hogy tudnak kiszeretgetni egy-egy gyermeket a rá jellemző hibából, ügyetlenségből, gyengeségből! Ez mindig kockázatos vállalkozás, de ők vállalják ezt a kockázatot.
Úgy intem, hogy azzal már emelem is. Nem belenyomom abba a hibába, hanem kiemelem belőle. Rokona ez az előbbinek, a bátorításnak, a bíztatásnak, a vigasztalásnak. Az ő érdekében mondom meg a hibáját, nem kárörömmel, ítélkezve, fölényesen.
Persze, tudnunk kell elfogadni is a szeretetből fakadó figyelmeztetést. Aki inthetetlen, az fejlődésképtelenné vált. Az olyan marad, amilyen. Aki inthető ember, ez egyfajta lelki intelligencia, hogy még meg is köszönöm. Lehet, hogy rosszul esett, amikor mondta, de még meg is köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet rá, mert azt akarja, hogy jobb legyek, tisztább, értékesebb. És azt a hibámat esetleg nem is vettem észre, összenőtt velem. De jó, hogy valaki szóvá tette és segít kijönni belőle!
Minden közösséget ez éltet és gazdagít. És ez fontos a házasságban is.
3) A harmadik, amit említ, „ha van irgalom és könyörület”.
Amikor ezen gondolkoztam az elmúlt napokban, sajnos sok példa jutott eszembe, hogy milyen irgalmatlanok tudunk mi lenni egymáshoz a családon belül is. Kegyetlenek vagyunk, mert ott ismerjük legjobban egymást, egymás gyenge pontjait, sérülékenységét, és visszaélünk ezzel sokszor. Ez az irgalmatlanság.
Megint Jézus jutott eszembe, aki soha nem élt vissza azzal, hogy isteni teljhatalmával azt tehetett, amit akart. Sőt sokszor nem is élt vele, ha az nem használt azoknak, akik között volt. Szinte elleplezte az Ő mindenható hatalmát. Ha viszont azzal segíthetett, akkor rászólt a viharra, és csend lett, rászólt a démonokra, és megszabadított megkötözött embereket. De csak ha azzal használt, egyébként nem, és visszaélni soha nem.
Ezért olvassuk itt a következő mondatban: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: aki nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel…”
Mi olyan sokszor zsákmánynak tekintjük, hogy valamelyik családtag vagy a házastársunk kiszolgáltatott valamilyen értelemben, gyengébb nálunk valamilyen tekintetben. Olyan helyzetbe kerültünk, ahol mi vagyunk pozícióban, s ahelyett, hogy védenénk, erősítenénk, vigasztalnánk, irgalmatlanok és kegyetlenek vagyunk.
Isten Szentlelke leleplezheti ezt a bűnünket, és megszabadíthat ettől minket. Ezért mondja: ha van irgalom és könyörület, akkor mennek a dolgok, és sok nehézségen átsegítjük egymást.
4) „Ha van közösség a Lélekben.” Ez mit jelent?
Ez azt jelenti, hogy a közösség tagjaiban Isten Lelke lakik. Olyan emberek vannak együtt, akikben ott van Isten Szentlelke. Egyszóval mondhatjuk: újjászületett emberek közössége. Az nagy ajándék, ha egy házasságban mindketten újjászületett emberek. Mindent meg kell tenni ennek érdekében (nem erőszakosan és nem türelmetlenül, mert úgy nem lesz eredményes) állhatatos imádsággal és azzal a példamutatással, amivel az 1Péter 3. részben írja az apostol azoknak az asszonyoknak, akik újjászülettek és a férjük még pogány volt, hogy a ti istenfélő és szent életeteket látva, ők is megnyeretnek majd a Krisztusnak.
Ez nagy ajándék, hogy ha közösség van a Lélekben, ezt ápolni és erősíteni kell folyamatosan.
5) Az utolsó, amit háromszor is elmond az apostol: egy akaraton legyetek.
„Ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek.”
Miért mondja ezt el ilyen sokszor? Mert ez megy a legnehezebben. Mert mi mindnyájan akaratos emberek vagyunk. Az, hogy két akaratos ember egy akaratra jusson, szinte reménytelen. Hacsak — mert azért van bibliai megoldás — mind a ketten meg nem hajolnak egy hatalmas harmadik előtt, akit feltétel nélkül tisztelnek, és bíznak benne: Ha két akaratos ember meghajol az élő Isten előtt, és arra mondanak áment, akkor jönnek a csodák. Akkor történik az, amit Jézus a Máté 18,19-ben így mond: „Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön mindenben, amit csak kérnek, az én Atyám megadja nekik.”
Az egy akarathoz pedig az az út vezet, amit Dávid mutat nekünk az imádságában — és bevallom, hogy Dávidnak ezt a mondatát sokszor beleszövöm a saját imádságomba: Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton! (Zsolt 143,10).
A bűn lényege az, hogy én, az ember akarok istenkedni, Isten nélkül. Aki elmondja: te vagy Istenem, és ebből az következik számomra, hogy a te akaratodat akarom teljesíteni, akkor most már csak ezért könyörgök: taníts, engem, hogy felismerjem és cselekedjem. És ebben tud egymásnak nagyon sokat segíteni két hívő ember a házasságban. Hol az egyikük erősebb a hitében, hol a másikuk, de ha együtt keresik Isten akaratát, egymást is ebben bátorítják, hogy Őneki engedelmeskedjünk mind a ketten, akkor sokkal könnyebb félretenni a magam akaratosságát, és egymást erősítve ebben, ezt cselekedve éljük át az igazi egységet, amit két Istennek engedelmes, az Ő akaratát cselekvő ember átélhet.
Nemcsak öt negatívum van tehát ebben az igében, hanem ott van ez az öt szép dolog is: vigasztaljátok, bátorítsátok egymást, tudjátok szeretettel inteni és azt elfogadni, legyen a Lélekben közösség, irgalmasság és könyörület jellemezze az együttélést, és jussatok egy akaratra és egy akaratot teljesítsetek, ez pedig legyen Isten akarata.
Aki azt az öt hibát ismétli újra és újra, az önmaga van az élete középpontjában, ott az én diktál. Aki ezeket a szép pozitív dolgokat szeretné megvalósítani, ott már a másik a fontosabb, a te lesz hangsúlyos. Ezt a programot azonban csak az tudja megvalósítani, akinek az életébe belép a nagy Ő, az élő Jézus Krisztus, és valóság lesz az, amit mindjárt olvasok az Efézusi levélből, hogy Krisztus él a hit által bennünk. És akkor nem is kell ujjhegyre szedni, hogy öt rossz, meg öt jó, meg melyik ellen vétettem, melyikre kell törekednem, akkor Ő onnan belülről irányítja az engedelmes hívőt.
Mert ezek Jézus jellemvonásai, amiket itt felsoroltunk. És akiben valóban él Krisztus a hit által, az egyre inkább ilyen emberré formálódik. Meg-megszólalnak a régi, rá jellemző rossz tulajdonságai is olykor, de tudja, hogy azok a régiek, a rosszak, és nem enged teret nekik. Ugyanakkor korlátlan teret enged annak a Krisztusnak, aki hajlandó egy ilyen magunkfajta, nyomorult emberben lakozást venni, és átalakítani bennünket.
Ezzel a két mondattal fejezem be, amit erről ír az apostol az Efé-zusi levélben. A Filippi 2. részt olvassuk el majd otthon, és ha kettőt lapozunk előre, akkor itt van az Efézus 3. rész és abban ilyeneket olvasunk: „Meghajtom térdemet az Atya előtt, és kérem, adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az Ő Lelke által; hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, és így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét…”
Minden szónál meg kellene itt állni, de most ez nem feladatunk. Kérjük mi is, amit ő, hogy hatalmasan erősödjék meg bennünk a belső ember (ami azt jelenti, hogy a hit által bennünk élő Krisztus), és fokozatosan megismerjük, milyen nagy az Ő szeretete. És akin ez a szeretet árad át, az a legnehezebb körülmények között is, megromlott közösségekben is, boldog lesz, és áldássá tud lenni másoknak.

Fiatalokkal beszélgettünk arról, hogy ki mit hisz, és mit nem tud hinni. És akár igen, akár nem, miért teszi azt, és mi annak a következménye. Beszélgetés közben valaki kicsit élesen megjegyezte: a keresztyének olykor bosszantóan bizonyosak abban, amit hisznek. Aztán el is magyarázta, hogy azért látja így, mert ezen a világon minden változik. Néha különös gyorsasággal változnak a dolgok, és semmiben sem lehetünk bizonyosak. Még a tudomány tételeiben sem. Elég egy új felfedezés, és igazoltnak vélt elméletek vagy véglegesnek tekintett összefüggések gyorsan megváltoznak.
Aztán elkezdődött az élcelődés. Valaki megjegyezte: annyira bizonytalan itt minden, hogy sokan már azt sem tudják, fiúk-e vagy lányok, mert ezt is meg lehet változtatni. Meg azt sem tudják: most jól érzik magukat, vagy ahogy mondani szokták, nem igazán. Valaki még egy sírverset is idézett, ami így hangzik: Vajon én nyugszom itt, vagy valaki más? Eldönti majd a végső névsorolvasás. Mert az sem bizonyos már, hogy élek, vagy én nyugszom ott a hant alatt. Márpedig Jézus erről egyszer nagyon komolyan beszélt, hogy pontosan tudnunk kell, hogy lelki értelemben is élünk-e, vagy halottak vagyunk, mert azt írja az egyik gyülekezetnek: az a neved, hogy élsz, pedig közben halott vagy. Ébredj fel, és térj meg!
Éppen ezért vizsgáljuk meg most, mit tanít nekünk a Szentírás arról, lehet-e bizonyos valamiben az ember. Ha igen, miben és miért. Néhány megállapítást szeretnék tenni.
1. Az első, hogy az a korszellem, amelyikben ma élünk, nem kedvez a belső bizonyosságoknak. Elnézést kérek, ha szokásomtól eltérően most néhány idegen szót is említek majd, de közhasználatú és mindenki számára érthető kifejezések ezek.
A pluralizmus mindenütt érvényesülni akar, és ezért viszonylagossá válnak a régi igazságok. A XXI. század emberének minden relatív, semmi sem abszolút. A világ és benne Isten — mert ez a gondolkozás Istent is a világ részének tekinti — ellentétek harmóniája. Jó és rossz, világosság és sötétség nem harcolnak egymással, hanem kiegészítik egymást. Erre utal az ismert Tao jel is, amit a New Age mozgalom is jelképévé tett. Aki itt bizonyosságokról beszél, az vagy elfogult, vagy türelmetlen. Hiszen mindent tolerálni illik, és mindent integrálni kell. Krisztust sem szabad abszolutizálni, mert ezzel megbánthatunk valakit, aki erre nem hajlandó. Hiszen minden ideológiában és vallásban van valami jó, szép és igaz…
Úgyhogy ebben a korban, amiben élünk, nem illik olyasmit vallani, amit János apostol a levelében így ír: „Az Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi sötétség.” És illetlenség egyetérteni az Úr Jézussal, aki egyebek között ezt is mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6).
A mai korszellem tehát nem kedvez a bizonyosságoknak.
2. A másik megállapításunk az, hogy Isten viszont egészen biztos alapot kínál a hitünknek. Isten nem hiszékennyé akar minket tenni, nem hiedelmekkel akar megtéveszteni, hanem azt akarja, hogy biztos fundamentuma legyen a hitünknek.
A mi Istenbe vetett hitünk tényekre épül. Isten tetteire, és az igazmondó és mindent tudó Isten kijelentéseire.
Jézus, amikor a hitünk alapjairól beszélt, soha nem volt bizonytalan, hanem amit nekünk parancsolt, azt önmagára is alkalmazta, hogy legyen a ti beszédetekben az igen igen, a nem pedig nem. Jézus sosem beszélt úgy: talán, esetleg, nem igazán, hanem egyértelmű, biztos kijelentéseket adott. Természetesen vannak árnyalatok és vannak átmenetek, de amikor a hitünk alapjairól van szó, ott ez a bizonyosság a fontos.
Igaz az, amit az előbbi fiatalember mondott, hogy még a tudomány tételei is könnyen megváltozhatnak, és ebben semmi botránkoztató nincs. Ez egészen természetes és magától értetődik. Viszont Isten azt mondja: Én, az Úr meg nem változom! (Mal 3,6).
Jézus Krisztusról azt olvassuk, hogy Ő, aki az igazság, tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. (Zsid 13,8).
Amit Isten mond, arról lehet tudni, hogy pontosan mit jelent. A Szentírásból megtudhatjuk, hogy Ő mit tett, hogy miből mi következik, minek mi a feltétele, és ez minden korban, minden társadalmi rendben, sőt minden kultúrában érvényes. Ez utóbbit sokan vitatják ma.
A Bibliából azt tudjuk, hogy az ördög akar megingatni minket a bizonyosságainkban. Az első kérdése, ami elhangzott, már így szólt: csakugyan azt mondta az Isten? Jézus Krisztus viszont azt akarja, hogy szilárdan álljunk, mozdíthatatlanul, ahogy a Korinthusi levélben olvassuk.
Sok igével lehetne ezt szemléltetni. Erre a kettőre emlékeztetem csak a gyülekezetet, amiket ma hallottunk. Jézus szavaira, akinek a kijelentésében itt sincs semmiféle bizonytalankodás. Elmondja, kicsoda Ő, kik vagyunk mi nélküle, és kikké válhatunk, ha komolyan vesszük azt, amit Ő nekünk mond.
Semmi mellébeszélés, félreérthetőség, kétértelműség, homály nincs ebben: „Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit Ő tesz. Sőt még nagyobb feladatokat is bíz rá, hogy ti csodálkozzatok.” „Az Atya nem ítél senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta át.” Ez el van rendezve, ez nem bizonytalan, és ezen semmi nem fog változtatni. „Mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogy az Atyát.” „Aki hallja az én igémet és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van.” Nem majd valamikor, esetleg lesz. Annak örök élete van. „Sőt ítéletre sem megy, mert átment a halálból az életbe.” (Jn 5,20-24).
Ugyanakkor megállapítja Jézus azt is, hogy úgy, ahogy megszületünk, lelkileg mindnyájan halottak vagyunk, és ha ezek a halottak hallják az Isten Fiának szavát és meghallják azt, akkor élni fognak. Világos beszéd.
Jézus szavai alapján Pál apostol is ugyanilyen határozott világosságra jut, amikor a felolvasott igében arról szól, hogy ő meg van győződve, hogy Isten az örökkévalóságban már döntött, itt az időben eljut hozzánk az Ő hívása, igéjével életre kelt. Jézus Krisztust azért küldte, hogy megtörje a halál erejét, és ez megtörtént. Kiszabadított minket — mondja itt, és a végén: én tudom, hogy kinek hiszek, és meg vagyok győződve arról, hogy amit megmondott, az úgy lesz.
Pál leveleiben ez a kifejezés többször ismétlődik: meg vagyok győződve… E tekintetben semmi bizonytalankodásnak nincs helye.
3. Harmadszor meg kell jegyeznünk, hogy ez a bizonyosság az Isten kijelentésére épülő hitből fakad.
Tehát ha az alapokban a hívő keresztyének valóban bosszantóan bizonyosak, akkor erre azért kerülhet sor, mert elhiszik, amit Isten az Ő kijelentésében elénk adott. Komolyan vesszük, amit a testté lett igében, Jézusban nyilvánvalóvá tett, és amit az írott igében, a Szentírásban elénk ad.
Csakhogy: itt nem szabad elfelejtenünk azt, amit sokan nem gondolnak komolyan, hogy ez a hit nem kevésbé biztos ismerethez segít, mint a tudás. Az, hogy hiszek valamit Isten kijelentése alapján, nem kevesebb, mintha azt mondom: tudom. Mert ez a hit a megismerés egyik módja.
A Biblia világosan ír arról a sajátos világképről, ami tükröződik a Szentírásban, hogy a valóságnak két nagy szektora van: a láthatatlanok és a láthatók. A láthatókat az érzékszerveinkkel és az értelmünkkel érzékeljük és próbáljuk megismerni. A valóság láthatatlan részét pedig a hitünkkel. Ilyen értelemben a hit is egyfajta érzékszerv, amivel olyasmit is valóságnak tapasztalunk, amit másként nem tudunk. És ez egészen természetes, hogy a valóság különböző területeit különböző érzékszerveinkkel ismerhetjük meg.
Hiába hallgatózik valaki egy illatozó virágos kertben, egy nyári estén, ha elveszítette a szaglókészségét, nem fogja hallani a virágok illatát. Azt a szaglásunkkal érzékeljük. De hiába szagolgat egy Bach-kantátát, azt a hallás útján tudjuk megismerni és valóságnak érzékelni. Ugyanígy: hiába okos, művelt, jó szándékú valaki, ha az Isten kijelentésére épülő, működő hite nincs, nem érzékeli valóságnak a valóság láthatatlan részét, magát Istent sem, és nem tudja Őt megismerni.
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a hit ugyanúgy tudáshoz vezet, mint a tanulás vagy a tapasztalat. Két bibliai példát hadd említsek erre.
Jézus egyszer a tanítványokat provokálja, hogy nem akartok-e elmenni ti is, mint ahogy sokan elmentek. Péter azt mondja: ugyan kihez mehetnénk, örök élet beszéde van tenálad, és mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Messiás, az élő Isten Fia. (Jn 6,69).
Amikor Jézus erről beszélt nekik, nekik is meglepő, szokatlan, amit erről mondott. De mivel Jézus mondta, elhitték, és utána meg is ismerték, és meggyőződéssel, meggyőzően tudtak beszélni róla másoknak.
Vagy a Zsidókhoz írt levél 11. részének az elején olvassuk, hogy hit által értjük meg, hogy a világot Isten teremtette, és a látható a láthatatlanból állt elő. Hit által értjük meg.
Igaza van tehát Pál apostolnak, amikor Timóteust bátorítja: ne szégyelld azt, hogyha az Isten kijelentésére épülő hited van, és ez a hit téged arról, amiről a kijelentés szólt, teljesen bizonyossá tett.
Természetesen minden hívő keresztyén ember ezekről a belső bizonyosságairól alázatosan beszél másoknak, és a mások iránti szeretettel szól róla, hogy ha arra alkalom kínálkozik. Nem kell, hogy bosszankodjanak mások a bizonyosságaink miatt, de ha tetszik, bosszantóan bizonyosak vagyunk abban, amit nekünk Isten Jézusban és az Ő igéjében kijelentett.
De ez a bizonyosság nem gőg, nem önmagunk többnek tartása, ez ténymegállapítás. Olyan, mintha megkérdeznék, hogy állampolgárságom magyar, nemem férfi, családi állapotom nős, felekezet szerint református vagyok. Ezzel nem büszkélkedem, ezek tények. Ugyanígy tények kellenek, hogy legyenek és lehetnek azok a bizonyosságok, amik az életünket meghatározzák, amikről segítő szeretettel másoknak is szívesen beszélünk, ha megkérdeznek, és amik tartást adnak a hívő embernek.
Néhány ilyet megemlítek. Csupán azokat, amikről Jézus beszél a János 5-ben.
Bizonyos az Isten kijelentését komolyan vevő hívő abban, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Isten benne jelentette ki, ismertette meg magát legteljesebben velünk. Aki Jézust ismeri, az magát az életet, a teljes, az örök életet kapta ajándékba, és ez az ismeret nem szorul semmiféle kiegészítésre az üdvösség szempontjából. Sőt, ha valaki ezt bármi mással meg akarja támogatni vagy kiegészíteni, az azt jelenti, hogy megosztott hite lesz, és ez lázadás Isten ellen. Ebben egészen bizonyos lehet az, aki a kijelentést komolyan veszi.
És egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy Jézus Krisztus golgotai kereszthalála helyettünk bemutatott helyettes elégtétel volt. A mi bűneink büntetését szenvedte ott el, és amikor kimondta: elvégeztetett, akkor ott elvégeztetett mindannyiunk halálos ítélete, és elvégeztetett minden benne hívőnek a felmentése. Ehhez senki semmit nem tud hozzáadni, de nem is kell. Nekünk sem kell kiegészítenünk semmivel. Ezt hihetjük az Ő kijelentése alapján. Ez rendíthetetlen bizonyosság lehet a hívőben.
Ugyanígy az is, hogy Ő feltámadott és él, hogy visszajön majd dicsőségben. Addig is velünk van. Az Ő jelenlétében zajlik az életünk. Ha egy szál magunk vagyunk valahol a nyomorúság kellős közepén, akkor is az Ő színe előtt zajlik az életünk, és akinek az életet maga Krisztus jelenti, annak a biológiai halál sem jelent semmi veszteséget, sőt Pál azt mondja: mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség. Aki így Jézussal a hit által együtt él, összefonódott az élete, az Isten gyermeke lett, Isten örököse is. Elolvashatjuk a „leltárt”, hogy mi-mindent örököl az, aki így Isten gyermekévé lett.
Így folytathatnánk még sokáig. Lehet, hogy valaki bosszantóan bizonyos ebben, de ebben nem lehet tétovázni. Itt semmi alapja nincs a feltételezésnek, bizonytalankodásnak. Isten biztos alapot ad a hitünknek.
Ez azért nagyon fontos, mert mindannyiunk életében vannak, lehetnek olyan helyzetek, amikor különösen szükségünk van arra, hogy van-e valami olyan fogózó, amibe most két kézzel belekapaszkodhatom. Mert most már semmi más nem érdekes, csak az, hogy van-e valami, ami bizonyos.
Egyszer haldoklóhoz hívtak úgy, ha lehet, azonnal menjek. Ott feküdt az ágyban egy idős bácsi, már semmije nem mozgott, csak a szeme. Egy idő után alig hallhatóan megszólalt, inkább csak az ajkáról olvastam le, miután többször ismételte ezt a két szót: valami biztosat. És olyan jó volt teljes bizonyossággal mondanom neki néhány jézusi mondatot minden magyarázat nélkül. „Úgy szerette Isten ezt a világot (benne a bácsit is), hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” „Mert az Isten örök életet készített nekünk, de ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, Jézus, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Jézus Krisztus az Ő halálával egyszer s mindenkorra igazakká tette a benne hívőket. (Jn 3,16. 1Jn 5,11. Zsid 10,14).
Amikor bizonyosságra vágyunk, akkor legjobb, ha Isten igéje fölé hajolunk, és végre komolyan vesszük azt, amit Ő komolyan mondott nekünk. Például azt, hogy aki Jézusban hisz, ha meghal is, él az. (Jn 11,25).
Miben vagyunk bizonyosak? Mert ennek az előbb idézett mondatnak is mindkét része igaz ám. Nemcsak az, hogy akié a Fiú, azé az élet, hanem az is, hogy akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Aki magában bízik, vagy Jézuson kívül más erőktől is vár szabadulást, abban nincs meg. És az az ígéret is igaz, hogy bármikor kaphatjuk ajándékba ezt az életet.
Mert aki Jézusban, és csak Jézusban hisz, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik neki, azon az Isten haragja marad. És Isten szándéka, hogy levegye rólunk az Ő haragját, és elhalmozzon minket ajándékaival, köztük ezzel a belső bizonyossággal is, hogy: mind igazak és ámenek, amik szádból kijöttenek, ahogy egyik énekünk mondja.
Jézuson kívül nincs nekünk szükségünk senkire, mert más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, és nincs senkiben, másban üdvösség, és nem adatott az emberek közt más név, amely által megtartatnánk, csak Jézus Krisztusé.
Mielőtt ezért hálát adunk, énekeljünk egy szép, ismert éneket, a 370,2 ének erről tesz bizonyságot.

Te szentségnek új világa,
Igédnek vezérlj útjára,
Taníts téged megismernünk,
Istent atyánknak neveznünk.
Őrizz hamis tudománytól,
Hogy mi ne tanuljunk mástól,
És ne légyen több más senki,
Hanem Krisztus, kiben kell bízni!
Alleluja, Alleluja!

Sokan olvassuk most kalauzunk szerint Pál apostolnak Filippibe írt levelét. Ennek a levélnek ez a záró szakasza szépen illusztrálja azt, amiről a vasárnapi igehirdetés szólt. Vasárnap egyebek között arról volt szó, hogy minden, ami a világon van, Isten tulajdona. Isten az Ő gazdagságát szétosztja az embereknek. Sokszor többet ad, mint amire szükségünk van, azért, hogy azt továbbadjuk másoknak. A sáfárság gondolata Jézus tanításában nagyon fontos, hangsúlyos helyet foglal el.
A sáfár sokszor rabszolga volt, akinek semmije sem volt. Ő maga is a gazdájának a tulajdona volt, de néha reá bízott nagy értékeket pontos utasításokkal, hogy mit kezdjen azokkal.
Olyan szép az a mondat, amiben Jézus a Lukács evangéliuma 12. része szerint összefoglalja, hogy kicsoda a hű és bölcs sáfár. Az, aki kiadja a gazda háza népének a reá bízott javakat a gazda által előírt időben. Ez a hű és bölcs sáfár. Azért is fontos ez a mondat, mert kiderül belőle: minden a gazdáé. A gazdáé a ház, a háznép, az élelem, amit ki kell osztani. A gazda szabja meg, hogy mikor, kinek, mennyit, hogyan. A sáfár feladata: mindezt pontosan teljesítse. Vagyis hűséges legyen. Hűséges az, aki Istentől kapott javait arra használja, amire Isten azt adta.
Isten megajándékozza a benne hívőket azzal, hogy sáfárokként is szolgáljanak. Hogy abból, amit Istentől kaptunk, azt, amit nem nekünk szánt, csak nálunk tett le, szívesen, örömmel továbbadjuk másoknak. Ezért egyedül Istené legyen a dicsőség, hiszen az Ő javait, az Ő parancsára adta tovább valaki. Nem a közvetítőé a dicsőség.
Talán mindnyájan tudjuk, hogy Pál apostol a Filippibe írt levelet börtönből küldte. Régóta börtönben volt már, amikor a gyülekezet egyik küldöttje, Epafroditosz, egy kedves levelet vitt neki, és egy szeretetcsomagot is átadott. Sőt, egy időre megosztotta Pálnak a fogságát, együtt maradt vele a börtönben. Sajnos ott meg is betegedett, súlyosan megbetegedett. A levél végén írja Pál: izgultam, hogy mi lesz vele, s most, hogy jobban van, azonnal küldöm vissza hozzátok — és küldte vele ezt a levelet.
Itt a levél végén megemlíti ezt az ajándékcsomagot. De nem hálálkodik, meg sem köszöni, hanem belehelyezi a gyülekezetnek ezt az akcióját, hogy szeretetcsomagot küldtek neki, egy sokkal magasabb összefüggésbe. Egészen lelki módon értékeli ezt. Ez lehet tanulságos a számunkra, ezen kívül mást nem is szeretnék ma hangsúlyozni ebből az igeszakaszból.
Egészen hivatalos hangon nyugtázza (ez az akkori nyugtázásnak felelt meg akkor): Átvettem mindent, amit Epafroditosztól küldtetek… — aztán egészen más hangon folytatja. Elhangzik az, hogy átvettem, elhangzik, hogy nagy volt az örömöm az Úrban, hogy küldtétek hozzám Epafroditoszt, és küldtetek tőle ajándékot is, de nincs hálálkodás. Miért nincs? Hogyan gondolkozik valaki, akit mindenben Isten Szentlelke vezetett az adás és elfogadás kérdéséről, az ajándék továbbadásáról és az ajándék átvételéről?
Hogyan szoktunk mi gondolkozni? Valaki kap ilyen helyzetben egy jelentős ajándékot, akkor hálálkodik. Agyba-főbe dicséri azokat, akik ezt küldték, vagy szabadkozik, ha olyan a természete. Ó, ez túlzás, miért kellett ezt, hiszen nektek is mennyi gondotok van. Meg nektek is sok anyagi teher nehezíti az életeteket. Hálálkodunk, dicsérjük a feladót, meg szabadkozunk. Ennek egy része őszinte csak, az egész nem mindig szokott őszinte lenni.
Pál nem hálálkodik, nem szabadkozik, hanem magasabb szintre emeli az egészet. Három dolgot szeretnék kiemelni ebből:
1. Az egyik: örül neki. Azt mondja: Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy küldtetek nekem elsősorban egy testvért, a levelet, meg az ajándékot is. De nem ettől lett boldog. Ha nem küldtek volna semmit, ő akkor is ugyanolyan boldog lenne. És ezt nem bántó szándékkal hozza tudomásukra, hanem azért, hogy ők is elgondolkozzanak ezen, hogy mit jelent ez: az Úrban.
Nagy volt az örömöm az Úrban. Az, hogy csomag meg testvér jött, nem növelte az ő addigi örömét és boldogságát, mert nem attól lett boldog, hogy ajándékot kapott, hanem ő attól boldog, hogy szoros közösségben él Krisztussal a börtönben is. Éppen ezért mindig ugyanolyan boldog, mert a boldogságának a feltétele állandó. Az élő Krisztus közelsége, a vele való hitbeli közösség, az ahogy a filippieket is, meg az összes többi gyülekezetet hordozza előtte imádságban, az, hogy bizonyos lehet abban: Jézus hallja az ő imádságát és válaszol arra.
Ez az ő boldogságának és örömének a forrása, és nem az, hogy most kapott ajándékot, akkor most ettől boldog lett. Ő mindig boldog, függetlenül az anyagi helyzetétől, az egészségi állapotától. Függetlenül attól, hogy barátok vagy ellenségek veszik éppen körül, mindig ugyanolyan boldog, mert Jézus Krisztussal mindig szoros közösségben van. Ezért tudja leírni azt, hogy: én minden körülmények között megelégedett vagyok. Volt olyan, hogy bővölködtem, most éppen nélkülözök. Volt olyan, hogy jóllaktam, most éppen sokszor éheznem kell, de nem ez határozza meg a belső lelki állapotomat. Kiegyensúlyozott, egyenletes az ő lelki állapota, mert egyenletes a Krisztussal való közössége. Az ő gazdagsága maga Krisztus, éppen ezért mindig ugyanolyan gazdag.
Ez érdekes gondolat a Bibliában, de ne felejtsük el: ebben a levélben írja azt is: nekem az élet Krisztus. Maga az élet neki Krisztus, akár bilincsben van a börtönben, akár szabadon van és evangelizálhat. Az életet magát a Krisztussal való közössége jelenti. És a lelki gazdagságát is, a boldogságát és kiegyensúlyozottságát is.
Nagy volt tehát az örömöm az Úrban, hogy jött Epafroditosz és küldtetek tőle levelet és csomagot, de megjegyzi: egyébként is nagy az örömöm az Úrban, mindig ugyanolyan nagy, mert nekem az Úr az örömöm forrása.
Ezért nem panaszkodik. Egy szóval sem panaszkodik ebben a levélben a nyomorúságos helyzete miatt. De nem is csap le mohón a csomagra, amit kapott. Rendkívül tárgyilagosan és kiegyensúlyozottan ír róla.
2. A másik, amit így mond: „Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban.”
Vagyis megint nem arról van szó, hogy jaj, de jó, hogy néhány napig néhány jó falatot is magamhoz vehetek, olyan ízeket, amiket már rég elfelejtettem. Ujjonghatott volna a finom falatoknak, de mégsem azoknak ujjong, hanem azt mondja: nagyszerű, hogy küldtétek ezt a csomagot, mert ezzel félreérthetetlen jelét adtátok annak, hogy mi összetartozunk. Az én nyomorúságomban közösséget vállaltatok velem.
Egy Urunk van mindnyájunknak. Egy nagy családnak a tagjai vagyunk. Az egyik most éppen börtönben van, vannak még, akik szabadlábon vannak. Aztán majd lehet, hogy közületek is többeket elvisznek, de nem ez határozza meg a mi összetartozásunkat, hanem az, hogy mindnyájan az Úrban vagyunk. Őbenne hiszünk, és neki szolgálunk. Egy ügyet szolgálunk mindnyájan.
Ezt éreztetni kell egymással, ennek nagy erősítő hatása van. Egyikünk sem tud minden szolgálati területen ott lenni, de sokan szolgálnak különböző területeken közülünk is, akik most itt vagyunk. Érdekes lenne egyszer erre több órát rászánni, hogy akik csak csütörtök este itt vannak, ki-ki röviden elmondaná, mit szokott rendszeresen szolgálni Isten ügyének. Nagyon sokfélét enged Isten nekünk. De mi mélyen összetartozunk, mert ez egy szolgálat, egy Úrnak való szolgálat, és egy Lélek indítja jó esetben azokat, akik neki engedelmesen szolgálnak.
Erre utal itt Pál apostol. Nagy öröm, hogy jött a barátunk, meg hozta a csomagot, de igazi örömöm az, hogy ti ezzel a közösségeteket fejeztétek ki. Mi összetartozunk. Ugye ez nektek is sokat jelent? Mert nekem igen!
3. A harmadik, amit olvasunk: „Nem mintha az ajándékot kívánnám, hanem azt kívánom, hogy bőségesen gyümölcsözzék az a ti javatokra.”
Nem mintha az ajándékot kívánnám, hanem azt kívánom, hogy bőséges gyümölcsöt teremjen a ti hívő életetek. Nem az ajándék fontos neki, amit kapott, hanem az, hogy ez az ajándék, az ő hitüknek a gyümölcse, és ennek örül igazán.
Mert mit jelent ez? Azt jelenti, hogy annak a szolgálatnak, amit ő legelső filippi tartózkodása idején elkezdett, ahol mindössze három vagy négy asszony hallgatta a városon kívül egy folyóparton a Jézusról szóló evangéliumot, közülük egy nyitotta meg a szívét: Lídia, de az megnyitotta, meg a házát is. Ez mustármag volt, és ma már bokorrá növekedett, amelyiken az égi madarak is fészket rakhatnak és megpihenhetnek. Növekszik a filippi gyülekezet. És növekszik a gyülekezet tagjainak a hite, mert gyümölcsöt terem.
Itt is utal arra, hogy nem magatoktól jutott eszetekbe, hogy most jótékonykodjatok, és a szegény Pálnak egy kis örömet szerezzetek. Titeket erre Isten indított. És úgy látszik, ti indíthatók vagytok, engedelmesek vagytok. Ez az igazi öröm, nem az, mi volt a csomagban. Az, hogy mi van mögötte! Még csak nem is a feladóknak örül, hanem a bennük munkálkodó Istent dicsőíti. Azt mondja: ennek nem az ajándék jellege fontos, hanem a gyümölcs jellege. Terem az életetek, szép lelki gyümölcsök vannak rajta. Csak így tovább! Tessék teremni bőségesen! A dicsőség pedig legyen egyedül Istené! — Ezt olvastuk az utolsó mondatban.
Nem akad el tehát az ajándéknál, ezért nem hálálkodik és nem szabadkozik. De még csak az ajándékozóknál sem, hanem feljebb néz, és Isten munkáját látja az életükben, és Istent dicsőíti azért, hogy ők készek voltak sáfárkodni. Tudomásukra hozza: nehogy azt higgyétek, hogy a magatokéból adtatok nekem valamit, hanem az Isten jónak látta, hogy valamit most átcsoportosítsunk, és ide kerüljön a börtönbe. Ti meg ebben Isten engedelmes, használható eszközei voltatok. Legyen egyedül Istené a dicsőség!
Pál tehát nem hálátlan, és nem udvariatlan. Pál érző szívű ember volt. Különösen a Timóteushoz írt leveleiből kiderül ez. Gyengéd, meleg szíve volt ennek az éles eszű embernek. (Ez ritkán van így együtt.) De túllát a láthatókon, és nem laposan szemléli a dolgokat, hogy jaj de jó, hogy ajándékot kaptam. Még csak nem is az, hogy milyen aranyosak vagytok, hogy ajándékot küldtetek, hanem azt mondja: látjátok, milyen nagy dolog ez? Isten elkezdte bennetek kicsiben a munkát, és ma már egy egész gyülekezet imádkozik a misszióért, becsomagoltok egy kis ennivalót, elküldtök ide messzire valakit, aki vállalja az útnak a fáradságát meg veszélyeit, és vállalta itt a betegséget is. Én ennek örülök, hogy Isten így munkálkodik.
És ebben benne van az is, amire az 1. részben utal. Isten akkor is hatalmasan munkálkodik a gyülekezetekben, ha őt éppen börtönbe csukják. Nem rajta áll vagy bukik az evangélium ügye. Nem tartja ő olyan fontos embernek magát. Ő is arra figyelt mindig, hogy ott, ahol van, mi az Istentől kapott feladata. Itt például az volt, hogy beszéljen a börtönőröknek Jézusról. Ezért olvassuk itt a legvégén: üdvözölnek titeket a császár udvarából való testvéreink. Néhányan megtértek a római katonák közül.
Mert ő ott is azt végzi, ami az Istentől kapott küldetése. Nem a haját tépi, nem a hatóságot szidja. Nem valami ügyeskedéssel mindenáron ki akar onnan kerülni. Azt mondja: engem ide az Úr Jézus tudtával csuktak. Akkor kik vannak itt körülöttem? Azoknak kell mutatni az életre vezető utat és hirdetni az evangéliumot. És ebben az emelkedettségben lát mindent. A saját sérelmeit, nélkülözését is, a filippi gyülekezet helyzetét is, ennek a kedves látogatásnak a kiértékelését is — mindent.
Olyan sokszor azért látjuk mi torz módon az eseményeket, sokszor hamisan ítélünk meg embereket, mert ez az emelkedettség hiányzik belőlünk. Annyira leragadunk ott: jaj, de jó, csomagot kaptam. Misi pakkot kapott. Ez is nagy dolog, de mennyivel több az: kik küldték, és még sokkal több az: Isten megváltó munkájának egyik kedves, szép gyümölcse ez is. Gyertek, magasztaljuk együtt a hatalmas Istent!
Isten ide akar felemelni minket, hogy ne ilyen alagsori, földszintes módon értékeljük az életünk eseményeit, ajándékokat, veszteségeket, próbatételeket, eredményeket. Pálnak nem szállt a fejébe a dicsőség, amikor Isten nagyon megáldotta a szolgálatát és eredményes volt. De nem keseredett el, és nem hagyta abba az egészet, amikor kudarcok érték.
Ez a kiegyenlítettség, kiegyensúlyozottság itt gyökerezik: „az Úrban.” A vele való folyamatos, ápolt, egyre mélyülő lelki kapcsolat, és akkor (ezt most alázatosan mondom): jöhet akármi, nem billen fel az egyensúly. Tudok bővölködni és szűkölködni, ismerős vagyok a jóllakással és az éhezéssel is. Mindennel megelégedett vagyok. Nem azért, mert minden mindegy neki, hanem azért, mert az igazi gazdagsága állandó, az nem változik. Sőt, ha lehet, növekszik és mélyül a Krisztussal való kapcsolata.
Nem minden hívő ilyen. Vannak olyan víztartályok, amikből ha kifolyik a víz egy része, akkor bekapcsol valami és megindul az utántöltés. De ha nem folyik ki, akkor az marad benne örökké, ami benne van, és az ott sokszor megposhad. Vannak ilyen poshadt életű keresztyének. Nem meri továbbadni, vagy nem akarja továbbadni azt, amit pedig Isten nem neki szánt, csak nála tette le. És akkor lenne öröme, ha ezt a kézbesítő szolgálatot végezné és kapná az utánpótlást, mindig frisset, egyre többet, egyre jobban. Isten minket erre teremtett.
Olyan szép az a mondat, amit Jézus mond a samáriai asszonynak: Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, egyrészt soha többé meg nem szomjazik, másrészt az a víz, amit én adok neki, örök életre buzgó víznek a forrásává lesz őbenne. (Jn 4,14). Vagyis egyszerűbben: átfolyik rajta. Egyrészt ő nem lesz többé szomjas, az életszomjunkat kielégíti, másrészt átfolyik rajtunk és mindig kapunk utánpótlást. Ezért is kell a vele való közösség, hogy jöhessen zavartalanul az utánpótlás.
Mi kell ehhez? Megint említem, ami röviden vasárnap is elhangzott. Istennek átadott szív, irgalmas szem (Péld 22,9), és szolgálatra mindig kész kéz. Ha a szívem az Úré, akkor rányitja a szememet, hogy észrevegyem azoknak a szükségét, akiknek nekem lehet szolgálnom, és már mozdul is a kezem, nem halogatom, nem vonakodom, s nem leszek személyválogató, és nem spekulatív kifogásaim lesznek, hanem örömmel adom tovább azt, amit én is úgy kaptam Istentől. Eközben gazdagodik a hívőnek az élete. Ennek örül itt Pál apostol: miközben végzitek ezt a szolgálatot, gazdagodik a ti életetek. Ezért magasztaljuk Istent.
Hadd kérdezzem meg: megvan-e ez a három dolog az életünkben? Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy mindenünk Istené, és felelősen kell gazdálkodni, mert el kell számolni. Az időnk is, a pénzünk is, a teljes fizetésünk, nemcsak a tized az övé, az egész fizetés az övé, csak ránk bízza, hogy osszuk be az Ő akarata szerint és jusson belőle másnak is. A gyermekeink az övéi. Őket is csak egy időre bízza ránk, hogy minél kevesebbet ártsunk nekik. Nem az én tulajdonom a gyerekem. Minden az övé. Így tudunk-e nézni mindenre? Ezzel a hálával, örömmel és ezzel a felelősséggel?
A másik: szabadok vagyunk-e erre, hogy amit nem nekem szánt, azt szívesen továbbadom. Kész-e a szemünk arra, hogy észrevegyük, amit Isten mutat. Ezért neki lehetünk hálásak, ha használ ilyen szolgálatra. Olyan szomorú, amikor hívő emberek is várják a hálát. Sokszor kikényszerítik a hálát. Ha nem kapják, fel vannak háborodva. Azért csináljuk?
Az én szívemben egy váltót állított át egy életre a régi diakonissza testvérek jelszava, amit a múltkor már idéztem: Jutalmam, hogy tehetem. Vérünkké vált-e ez már? Az a jutalmam, ha egy picit segíthettem, egy picit továbbadhattam, s azzal részemről be van fejezve. Nem spekulálok azon, hogyan fogja viszonozni; meg ennek igen, mert őtőle én is kaptam, attól még nem kaptam, annak meg nem. Ezek teljesen Isten nélküli szempontok. Az Istennek engedelmes szempont egyetlen: szüksége van rá. Tudok segíteni? Segítettem. És megyek tovább, mint az irgalmas samaritánus.
A harmadik: szabadok vagyunk-e arra, hogy ha mi szorulunk segítésre, azt elfogadjuk. Ugyanilyen felszabadultan. Mit görcsölnek ott is hívő emberek is: Jaj ezt nem érdemlem meg. Éppen tőled. Próbálja viszonozni, meg számon tartani. Nem üzletelés ez. Ha minden Istené és minket azzal tisztelt meg, hogy az övével sáfárkodjunk, és tovább vigyük oda, ahova Ő mutatja, és ez még nekünk is örömet jelent, akkor most mit kell még tovább komplikálni a dolgokat? Ezzel be van fejezve. Illetve azzal van befejezve, hogy „a dicsőség pedig egyedül a mi Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen.”
És akkor örvendezve végzi a szolgálatát az ember, vagy örvendezve és Isten iránti hálával elfogadja azt, amire ő szorul rá és neki adják a testvérek. Jó lenne, ha felszabadulnánk erre. Minden Istené, szívesen viszem tovább, amit Ő másokhoz küld, és természetes egyszerűséggel, iránta való hálával elfogadom, ha én kapok valamit, mert én szorultam rá arra.
Jó lenne, ha ezt a gyülekezetben is így gyakorolnánk. Itt is sokféle szolgálatra szükség van. Ha valakitől segítséget kérek, szívből meg szoktam köszönni. De sokszor eszembe jut az, amit egy kedves, idős, hívő férfi mondott idekerülésem első esztendejében: ne hálálkodj, nem neked tettünk szívességet. És igaza van. Folytatta is a mondatot, hogy amit ő akkor csinált: én ezt az Úrnak tettem. Még azt is hozzátette: neked semmi közöd az egészhez. És ez így van. Ha ő az Úrnak tette, akkor ez a kettőjük dolga. Ha én arról értesülök, vagy látom, milyen örömmel szolgál az Úrnak, legyen példa a számomra, s kövessem a jó példát.
Ez azért nem azt jelenti, hogy nem szabad megköszönni a segítséget, és legyen hála a szívünkben elsősorban Isten iránt, de egymás iránt is. Fontos látnunk, hogy nem az ajándék jellege a döntő, hanem a gyümölcs. Isten munkájának a gyümölcse. Tulajdonképpen minden ilyen szolgálat, amit elvégezhetünk egy nagy lehetőség, vagy ha tetszik: kötelesség. Ha már észrevettem, az én kötelességem, hogy megtegyem, ha tudom.
Jézus is ide egyszerűsíti le a Lukács evangéliuma 17-ben, amikor azt mondja: ha mindazt megtettétek, amit parancsolt a ti Uratok, mondjátok azt: haszontalan szolgák vagyunk, mert csak a kötelességünket teljesítettük. Még semmi többletet nem tettünk. Ő megadta azt a lehetőséget, hogy valamit, amit nálam tett le, továbbadjam másnak. Adjak hálát érte Istennek. Ez kötelesség volt — vagy ha szebben hangzik: lehetőség volt, de semmiképpen nem érdem.
Isten felszabadíthat minket erre, és eljuthatunk oda, hogy boldogan valljuk: jutalmam, hogy tehetem.

Tartsunk egy kis szünetet a házasságról szóló igehirdetés-sorozatban, annál inkább, mert Péter-Pál napja éppen vasárnapra, a mai napra esett, és ez több szempontból is időszerűvé tesz néhány más jellegű mondanivalót.
Mindenekelőtt jó ha tudjuk, hogy a hagyomány szerint Krisztus után 64-ben ezen a napon végeztette ki Rómában Néró császár Péter apostolt és Pál apostolt. Nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy a keresztyén vértanúk sora nem zárult le. Ma is évente több tízezer keresztyén testvérünk életét oltják ki csak azért, mert nem hajlandók megtagadni Jézus Krisztust. Több százezer hívő keresztyén sínylődik börtönökben, sokszor évekig úgy, hogy közben kínozzák is őket, főleg Ázsia országaiban. Nekünk, itt a magunk viszonylagos szabadságában és jómódjában nem szabad elfeledkeznünk azokról, akik ma is üldöztetést és háborúságot szenvednek Krisztusért és az evangéliumért.
A másik, ami miatt meg kell ma állnunk egy kicsit és elcsendesedni Isten előtt az, hogy régebben ezen a napon kezdődött az aratás. Még láttam és hallottam olyat, hogy az első kaszavágás előtt a földműves emberek levett kalappal ott a föld szélén megköszönték Istennek a beérett termést, és úgy mondtuk el együtt a Mi Atyánkot, hogy abban különös hangsúlyt kapott ez a mondat: A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként.
Nem véletlen az, hogy a régi magyar nyelvben a kenyérgabonát sokszor életnek nevezték. (Gondoljunk csak Ady Endre jól ismert versére: Fut, reszket a riadt mezőn az égő élet heve.) Ma már a kombájnok hangja elnyomja a csendes imádságot. Annál fontosabb, hogy Isten népe megálljon az Ő színe előtt, és tőle tudjuk elkérni nemcsak magunknak, hanem mindenkinek a mindennapi kenyeret, és neki tudjuk megköszönni mindazt, amit eddig kaptunk tőle.
Ezért gondoltam arra, hogy szóljunk ma röviden arról, mit tanít a Szentírás Isten gondviselő szeretetéről. Mert egyáltalán nem magától értetődő az, hogy az üzletek polcain válogathatunk a kenyerek között, hogy van miből megvennünk. Aki volt már súlyos beteg, tudja, hogy nem magától értetődő, ha meg tudjuk enni azt a kenyeret, és az sem, ha az elfogyasztott táplálékból erő lesz, munkát végezhetünk, és annak a gyümölcseként megint csak a mindennapi kenyeret kapjuk ajándékba Istentől.
Május végén egy csendesnapra igyekeztünk autóval néhányan. Órák óta esett már az eső, és valaki megjegyezte: ma is olyan rossz idő lesz, mint tegnap volt. Kénytelenek voltunk megbeszélni, hogy ez a lehető legjobb idő, amit akkor ajándékba adott nekünk Isten. Mert ha valaki csak arra gondol, hogy az autótól a bejárati ajtóig megázik, akkor vele nincs miről beszélni. De ha valaki többet lát, tudja, hogy minek mi a következménye. Az út egyik oldalán gyönyörű búzatáblák voltak, vaskos kalászokkal, a másik oldalon virágzott a repce, kezdett már kerekedni a napraforgók tányérja: egyik oldalon a kenyerünk, másik oldalon az olajunk érett. Adjunk hálát Istennek azért, hogy itt van reménységben a jövőnek a kenyere. És ha esik az eső, az nem rossz idő.
Vannak néha ítéletidők, amikkel Isten figyelmeztet minket, de az Ő gondviselő bölcsességéből a mai napig cselekszi azt, amit Jézus a Hegyi beszédben mondott, és amit a most énekelt ének is megfogalmazott: olyan Istenünk van, aki felhozza az Ő napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és hamisaknak egyaránt. (Mt 5,1-6). Etiópiában hónapok óta egy csepp csapadék nem volt, és a nyolcvanmillió embert újabb éhínség fenyegeti, ami néhány évvel ezelőtt már megtizedelte ott a lakosságot.
Ezért szóljunk röviden arról, hogy mit tanít nekünk Isten igéje Isten gondviselő bölcsességéről, másodszor arról, hogyan ront bele az Isten ellen fellázadt ember a maga gonoszságával Isten gondviselésébe, és végül arról, hogy Isten olyanokká tud formálni bennünket, hogy az Ő gondviselő munkájának eszközei lehetünk mások számára. Nyilván minderről csak vázlatosan lehet most beszélni, de hiszem, hogy Isten Szentlelke azt teszi hangsúlyossá mindannyiunknak, amire most a legnagyobb szükségünk van, és teremtsünk egy kis csendet még délután, ahol újra gondoljuk a most elhangzó igéket.
1. Az első, amit a Biblia több helyen hangsúlyoz, hogy ez az egész világmindenség Istené. Azért javasoltam a 24. zsoltárt istentiszteletük elejére, mert azzal kezdődik ez a zsoltár, hogy az Úré a föld és minden, ami azon és azon kívül létezik.
Miért az Úré? Mert Ő alkotta. Ezt a világmindenséget a mi hitünk szerint Isten gondolta el, Isten kivitelezte, megvalósította, és az Ő hatalmas szavával fenntartja a mindenséget — ezt olvassuk a Zsidókhoz írt levél elején. Így minden az Ő tulajdona. Igaz, hogy az egészet rábízta kedves teremtményére, az emberre, de a tulajdonjogot fenntartotta magának. Jó lenne, ha egyszer konkrétan végiggondolnánk, hogy csakugyan minden Isten tulajdona a teremtés jogán is, egy másik aspektusból a megváltás jogán is. Mi is.
Nem én hoztam létre magamat. Ő látta jónak, hogy éppen ilyen legyek. Ő adott mindannyiunknak bizonyos képességeket. Ő készít el lehetőségeket a szá-munkra, amikkel el kell majd számolnunk, hogy arra használtuk-e, amire Ő adta. Az övé a testünk, a lelkünk, egyiket sem tehetjük büntetlenül tönkre. Ő találta ki, hogy ércet rejtett a kőzetekbe, ez nem a mi nagy ötletünk volt. És még azt is neki köszönhetjük, hogy rájöttünk, hogyan lehet azt onnan kiolvasztani, és mire lehet felhasználni.
Isten alkotta a víznek a körforgását, és ez biztosítja az életet a földön. Sorolhatnánk vég nélkül, hogy Ő ad nekünk időt. Sem rövidebbre, sem hosszabbra nem tudunk változtatni egy huszonnégy órából álló napot, de mindennap újra megkapjuk tőle ezt ajándékba. Egyáltalán az egész jövőnket Ő készíti.
Ha már az esőről volt szó, Ő parancsol a felhőknek — ezt olvassuk a Bibliában —, és azok engedelmeskednek neki. Éppen ezért a táplálékunkat is végső soron neki kell megköszönnünk.
Nem véletlenül tanított Jézus minket így imádkozni: Mindennapi kenyerünket add meg minekünk ma. Mert a mindennapi kenyér akkor is ajándék, ha a büszke ember olykor harsányan harsogja: ezzel a két kezemmel dolgoztam meg érte, meg a nagy eszemmel jutottam egyről a kettőre. Munkaképes két kezet is Ő ad nekünk ajándékba. Munkát is Ő ad, ami szintén ajándék, különösen ilyen ínséges időkben, mint amiket most élünk.
Az Ő ajándéka, ha adott ép elmét, és ha nem hiábavaló a mi munkánk. Ha Isten az Ő kegyelmét visszavonja, mindjárt meglátjuk: lehet teljesen hiábavalóan is küszködni, eredménytelenül fáradozni a mi két kezünkkel meg nagy eszünkkel, és átélhetjük, mit jelent tehetetlenül, kiszolgáltatottan várni arra, hogy valaki könyörüljön rajtunk.
Vegyük komolyan azt, amit az egyik zsoltárban így mond Isten: „Csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten.” Az Úré a föld, és minden, ami ezen van. Az Úr tulajdonai vagyunk mi is, és mindenünk, amink van, tőle kapott ajándék.
2. A másik, amit meg kell említeni, az, hogyan rontott bele az ember Isten gondviselő munkájába.
Mert joggal kérdezhetjük, hogy ha Ő ilyen gondviselő szeretettel viseltetik irántunk, akkor miért nem ad mindenkinek kenyeret, miért van éhezés a földön? Miért van a mi közvetlen környezetünkben is sokféle gond, nyomorúság, ínség? Miért van az, hogy az emberiség 1/6-a, több, mint egymilliárd ember éhesen fekszik le minden nap, és ennek 1/6-a gyermek? Hogyan következhetett be az, hogy percenként tíz gyermek meghal éhen, vagy a tartós éhezés következtében beállt betegségek miatt? Tehát, amíg mi egy órát eltöltünk a templomban, a világon hatszáz kisgyermek halt meg éhen, mert napok óta semmit sem evett, vagy semmit sem ivott.
Mióta van ez? Azóta, hogy mióta az ember fellázadt Isten ellen, és azt mondta: az Isten se szóljon bele. Amióta Isten nélkül akarunk boldogulni. Azóta kezdtük el a rablógazdálkodást, aminek elképesztő és most már visszafordíthatatlan, végzetes következményei vannak. Azóta lett a természetünk gyógyíthatatlanul mohó, önző, kapzsi, fukar. Azóta van az, hogy egyik ember kicsavarja a másik kezéből annak az értékeit. Hogy az egyik felhalmozza azt is, aminek semmi hasznát már nem tudja venni, de nem adja oda a másiknak, nem osztja meg vele, még akkor sem, ha ott megy tönkre a zsebében, vagy lábai alatt. Hogy egyik visszaél a maga erejével, és a gyerekszobától a világháborúkig látjuk ennek sokféle változatát.
Sajnos nagyon igaz, ami miatt Jakab apostol a gyülekezet tagjait dorgálja, hogy a gazdagok felhalmoznak sok mindent, aztán tönkremegy: ruháitokat megrágja a moly, a rozsda megemészti, amit gyűjtöttetek, miközben a földjeiteket learató munkások bére, amit visszatartottatok, égre kiált, és az aratók panasza eljut a seregek Urának a fülébe (Jak 5,1-6).
Nem Isten rendezte mindezt így. Ez az Istentől elszakadt, magát függetlenített embernek a bűne.
3. Annál nagyobb evangélium az, hogy Isten változatlanul, ennek ellenére felhozza az Ő napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és hamisaknak, és az Ő gondviselő szeretetét nem vonta meg. Sőt, olyanokká tud formálni ilyen mohónak, kapzsinak született embereket (amilyennek mindannyian is születtünk), hogy felszabadulnak arra, hogy sok mindent továbbadjanak másoknak abból, amit ők is Istentől kapnak. Hogy eljussanak arra a nagy felismerésre, ami itt Dávid imádságából kiderül.
Dávid templomot akart építeni Jeruzsálemben Istennek, Isten azonban azt mondta: ez nem a te feladatod lesz, majd a fiad… És akkor Dávid elkezdte az anyagbeszerzést, hogy legyen könnyebb majd Salamonnak. Felszólította a népet, hogy erre a célra adakozzanak. És maga is elképedt, hogy milyen nagy adomány gyűlt össze. Így olvastuk itt: ez az egész halom kincs, ami itt van, a tiéd, Uram. És mivel indokolja azt, hogy ilyen készséges volt a nép? „Uram, a tiéd minden, és amit a te kezedből vettünk, abból adtunk most neked.”
Isten olykor többet ad, mint amire szükségünk van, hogy azt továbbadjuk másoknak.
Elhoztam egy aranymondást a szívemben, amit jó negyven évvel ezelőtt hallottam egy falusi gyülekezetben. Egy idős néni éppen egy üres kosárral fordult ki egy népes család udvaráról. Megkérdezték: már megint vitt nekik valamit? Hogyan győzi ezt? Mire ő csak futtában ennyit mondott: tudom én azt, hogy az Úr nem mindent nekem szánt, csak nálam tette le.
Ezt ilyen formában akkor hallottam először. És mélyen a szívembe véstem: tudom-e azt mindig, hogy abból, amit Isten rám bízott, mi az, amit nekem szánt, és annak örüljek, élvezzem, legyek hálás érte, — és mi az, amit csak nálam tett le, S mint a mindenható Isten kézbesítője, továbbadhatom másoknak Isten gondviselésének a jegyében. Nem én gyakorlok kegyet és teszek szívességet valakinek, csak végzem a kötelességemet. Amit nálam tett le azért, hogy vigyem tovább, azt továbbvittem, és ezért legyen egyedül Övé a dicsőség! Ez sajátos bibliai szemlélet. Ez egy sajátos lelkület, a Szentlélektől belénk teremtett, ami eredeti lelkületünktől idegen, új lelkület. Ez a jézusi lelkület. Aki Jézus Krisztust igazán engedi uralkodni az életében, annak ez egészen természetes lesz, az kitüntetésnek tartja, hogy az Isten gondviselő szeretetének az eszköze lehet.
Kik képesek erre? Mindenekelőtt azok, akik tudják, amit Dávid: Uram, minden a tiéd. Amit rám bíztál átmenetileg, az is a tiéd, s neked kell elszámolnom vele. Én felelősen akarok élni azzal is, amit nekem szántál, azzal is, amit csak reám bíztál, és azt továbbadhatom. Az előbbiekért hálás vagyok, örülök nekik, akár naponta megköszönöm, nem unok meg hálát adni neked, mert tőled kaptam, az utóbbiakra meg úgy figyelek, hogy mikor, kinek szabad ezt továbbvinni, s közben magasztallak téged, látva a te munkádat, hogy még ilyen alkalmatlan eszközökön keresztül is tudsz segíteni másoknak.
Aztán az alkalmas, aki tudja, hogy mi az elég. Aki Pállal együtt el tudja mondani: „Nagy nyereség az Istenfélelem megelégedéssel. (1Tim 6,6). Vannak emberek, akiknek a sok is mindig kevés. Vannak, akiknek a kevés is elég, sőt azt is meg tudják osztani másokkal. Ilyen egyszerű természetességgel, ahogyan arról az előbb szó volt. Ehhez azonban már ez az új szemlélet kell.
A Példabeszédek könyve azt mondja: van olyan, hogy irgalmas szem. Az irgalmas szemű ember észreveszi, hogy kinek mire van szüksége, és megmozdul a szíve, mert irgalmas szíve van, és utána mozdul a keze-lába is, és teszi azt, amire a szíve indítja, és kézbesíti az Istentől mások számára nála letett értékeket. Sok minden lehet ez: lehet egyetlen bíztató mondat, lehet egy olyan kézfogás, amiben együttérzés, bátorítás van, lehet fizikai segítség, anyagi — de nem sorolom most, mert felsorolhatatlanul sok mindent bíz ránk Isten. Boldog ember az, aki tudja, hogy mi az, amit neki szánt, és mi az, amit csak nála tett le.
Hiszen azért képes továbbadni, mert tudja: nem a magáéból ad, hanem Isten rendelkezik a magáéval. Örülök annak, amit nekem adott, továbbadom azt, amit másnak szánt.
Aztán szükséges ehhez tudnunk azt, amiről a Szentírás szintén több helyen szól, hogy Isten néha éppen azért ad többet, mint amire feltétlenül szükségünk van, hogy tudjunk másoknak továbbadni. Csak két igét hadd említsek.
Pál apostol írja: „Aki eddig lopott, az többé ne lopjon, hanem dolgozzék keményen a tulajdon kezeivel, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek. (Ef 4,28). Nem azt mondja, hogy megszedje magát, hanem hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek. Aztán pedig azt mondja mintegy áldáskívánásként: Az Isten pedig rátok fogja árasztani minden kegyelmét, hogy mindenkor, mindenben teljes bőségetek legyen, és bőségesek legyetek a jótéteményekre. (2Kor 9,8). Bőségben legyetek ti is, és bőségben legyetek a jótéteményekre is.
És még egy szempontot hadd említsek meg. Isten gyermekei tudják, hogy egy nagy családnak a tagjai. Ez az egy család, ahogy Pál apostol mondja: a Krisztus-test, valóban egy egység, aminek Isten mindent megadott, amire szüksége van, csak néha a javakat át kell csoportosítani, mert hol itt van nagyobb szükség, hol amott. A 2Kor 8. és 9. fejezetében részletesen ír erről Pál apostol. Most csak egy mondatot olvasok: adakozzatok a jeruzsálemi szegényeknek, „mert a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat, hogy így egyenlőség legyen; … (2Kor 8,14).
Mivel nem az enyém, amit zsugorgatok, hanem tudom, hogy Istené: amíg nálam van a helye, örömmel használom. Ha egyszer azt mondja, hogy ezt vagy ebből valamit most vigyél oda, mert ott van rá nagyobb szükség, örömmel odaviszem. Nem a magamét, az Övével sáfárkodom az Ő parancsa szerint. És ez érvényes az időnkre, erőnkre, az ötleteinkre, a pénzünkre… a világon mindenre. Ez nagy szabadságot jelent az embernek, és hihetetlen gazdaggá teszi, mert mindig tud adni valamit a másiknak, amire annak szüksége van. Tudja, hogy az marad meg igazán, amit továbbadott másoknak.
Ez az alapja végső soron annak is, amit a Biblia a tizedről tanít. Sok hívő ember van ma is, akár kicsi a fizetése, akár nagyobb, hogy annak a tizedrészét azonnal félre teszi. Sokszor még nem tudja, mire. És hányszor tapasztaljuk, hogy egyszer csak váratlanul jelentkezik egy szükség. Mennyi van a tizedborítékban? Éppen annyi, vagy egy kicsivel több, mint amire szükség van. Vagy kettőnkében éppen annyi van, amennyire ott szükség van. Isten pénzügyeiről külön előadássorozatot lenne érdemes tartani.
Fontos tehát tudnunk, hogy ezt a nagy lehetőséget Isten az övéinek biztosítja. Egyrészt túlláthatunk a szűk láthatókon és láthatjuk Őt, minden kincsnek az ajándékozóját. Ezzel a bizalommal bízhatjuk rá a jövőnket. Így kérhetjük tőle a mindennapi kenyeret magunknak és másoknak is. És így teszi késszé a szívünket arra, hogy megosszuk a nálunk letett kenyeret, ha szükséges, és jusson abból másnak is. Egyébként ezt is gyakran tapasztaljuk, hogy aki szívesen megosztja, — ami nála maradt, az hogyhogy nem megszaporodik, és sokszor tényleg több, mint gondoltuk.
Ezen a nyáron is sokan csak azért tudnak eljönni egy-egy csendeshétre, mert mások kifizetik a részvételi díjukat. Isten eddig még mindig elrendezte, hogy emiatt sem gyerek, sem felnőtt nem maradt ki. Jó, ha ez működik egy családban, működik egy gyülekezetben, és működik az egyházban is.
Amikor a presbiterekkel arról beszélünk, hogy valamelyik gyülekezet valamilyen célra anyagi segítséget kér, mindig ezen belül gondolkozunk: mi egy „vállalathoz” tartozunk. Egy „cég” a Magyar Református Egyház, aminek az Ura maga Jézus Krisztus, és átcsoportosítja néha a javakat. A ti feleslegetek kipótolja az ő szükségüket. Aztán lehet, hogy egyszer majd ti is szükségbe kerültök, mert Isten azzal akar megtanítani valamire, s valahonnan előkerül valaki, aki kipótolja a ti szükségeteket. És magasztaljátok ezért Istent, és véletlenül sem egymást meg magatokat, hogy milyen ügyesek vagytok. Azt, akié minden, aki gondoskodik az övéiről, sőt aki használja az övéit a maga isteni gondoskodásának az eszközeiül.
Az úrasztalát megterítettük, és az ige azt parancsolja nekünk, hogy minden úrvacsora alkalmával az Úrnak halálát hirdessük, amíg majd dicsőségesen visszajön. Ha ezt tesszük, akkor ez különösen is beleillik abba, ami eddig elhangzott, és kiteljesíti azt. Mert Jézusról azt olvassuk, hogy Ő nem valamit adott nekünk, hanem önmagát adta. Pál apostol olyan meghatottan írja le: szeretett engem, és önmagát adta érettem. Egy másik helyen pedig azt olvassuk: engesztelő áldozatul odaadta önmagát a mi bűneinkért. Olvassuk, amit az előbb már idéztem: gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. Elég nekünk, mindnyájunknak az Ő kegyelme.
Aki őszinte bűnbánattal, és az Ő áldozatába vetett hittel jön az úrasztalához, az úgy mehet el innen, hogy Dáviddal együtt felsóhajt: „Te levetted rólam bűneimnek terhét.” És aki ezt a felszabadulást átéli, az felszabadul arra, hogy bármikor, bárkinek, bármit örömmel továbbadjon abból, amit ő is úgy kapott Istentől. Valóban bárkinek. A Biblia ír arról, hogy akár még az ellenségeinkkel is jót tehetünk. És valóban bármikor. Jézus beszél egyszer arról, hogy még éjszaka is segít a barátja annak, aki éppen megszorul. Bármikor, bárkinek, bármit. Hiszen én is úgy kaptam, és ezzel egy életre adóssá tett az én Uram, és mindenkire úgy nézek: tartozom neki. Mivel? Azzal, amire éppen szüksége van. És ha tudtam valamit adni belőle, én vagyok hálás Istennek, hogy adott, és használ.
Énekeljük el:

Ha a kenyeres kosárok
Bételnek, mi mint sáfárok,
Úgy tartsuk a magunkét.
Marhánkat el ne tagadjuk,
Sőt abból önként kiadjuk
A felebarátunkét.
Add tudtunkra, hogy el nem vész
Az ajándék, sőt az a rész
Marad örökre nálunk,
Melyet fordítunk avégre,
Hogy másokat, ha szükségre
Jutnak, abból tápláljunk.
(279,4 dicséret)

[Ezt az éneket 200 évvel ezelőtt írták. Ezt a sort: „Marhánkat el ne tagadjuk,” ma így mondjuk: javainktól ne fosszuk meg azokat, akiknek valamit azokból továbbadhatunk.]

Múlt vasárnap szomorúan állapítottuk meg, hogy egyre több házasság bomlik fel. Próbáltuk keresni a sok válás leggyakoribb okait és a megelőzés módjait. Láttuk, hogy sok olyan ige van a Bibliában, amiknek úgy általában az életünkre, a hívő életünkre van mondanivalója, de ugyanakkor ugyanezek az igék a házasságokra nézve is fontos igazságokat tartalmaznak. Ilyen volt például a múltkor idézett néhány mondata Jézusnak: „Új parancsot adok nektek, hogy egymást szeressétek: ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.” És ilyen ige ez is, amit most hallottunk.
A múlt vasárnapi igehirdetést ennek az igének az idézésével fejeztük be. Akkor ezt már nem magyaráztam, nem is az volt a feladatunk. Most azt nézzük meg, mi az, ami ebben az igében úgy általában a hívő életünkre szól, tehát mi ennek a néhány mondatnak az eredeti jelentése, és mi alkalmazható ebből a házasságokra.
I. Ez a néhány mondat a tizenegyedik fejezet után következik. Abban a fejezetben az ószövetség legjelesebb hithőseit sorolja fel a Szentírás. Azokat az embereket, akik minden körülmények között hűséggel ragaszkodtak Istenhez, feltétel nélkül bíztak az Ő igéjének és ígéreteiben, éppen ezért sok áldást tudtak közvetíteni másoknak is. A hosszú felsorolás folytatódik így, ahogy kezdődik a mai igénk: ezért tehát…
Mivel mindez így van, hogy vannak ilyen ragyogó hithősök, ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ilyen nagy fellege vesz körül, mi-mindent tegyünk. A bizonyságtevők között vannak olyan tündöklő példák, akiket ne tévesszünk szem elől. Arra bátorítja a szent író az olvasókat, hogy emlékeztessétek magatokat a hűségesekre, az engedelmesekre, akiket Isten messze a képességeik felett is használni tudott mások javára. És kövessétek a példájukat. Nemcsak hitetlen, lázadó, kételkedő, engedetlen emberek vannak a világon. Vannak, akik őszinte tisztelettel hódolnak a szent Isten előtt, és engedelmeskednek neki.
Ha ti is ilyenek akartok lenni, akkor néhány konkrét feladatot megoldhattok. És három ilyen feladattal folytatódik ez a mondat: tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, álljunk ellen minden, a hitünket támadó, megkörnyékező bűnnek, és állhatatosan fussuk végig az előttünk levő pályát.
Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, mert teli hátizsákkal nehezebb futni, mint anélkül; álljunk ellen minden megkörnyékező támadásnak, bűnnek, kísértésnek; és mindvégig állhatatosan fussuk meg azt a pályát, ami előttünk van. Hogy folytatódik? Nézzünk fel Jézusra! Aki Őreá néz, aki vonzásterében marad, azt Ő segíti előre ezen a pályán, és Ő segíti célba jutni. Mert Ő nem kímélte magát, Ő vállalt mindent — még a kereszthalál kínját is azért, hogy engedelmes maradjon az Atyának, és megajándékozza a benne hívőket értelmes, tartalmas, teljes, örök élettel. Ő végigfutotta a pályáját, ezért most az Isten jobbjára ült. Ott van már a mennyei dicsőségben, de segítségükre van azoknak, akik az Ő hívására elindultak ezen úton, és Ő fogja célba vezetni Őket. Titeket is — írja a levél olvasóinak —, akármilyen nehéz körülmények között vagytok is.
Pál apostolnak egészen személyes vallomása jut eszünkbe ezeket a mondatokat olvasva. A Filippi levél 3. részében árul el a legtöbb személyes dolgot önmagáról. Itt írja egyebek közt ezt is: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenesen a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil 3,12-14).
Erről szól mai alapigénk is, és ezt foglalta össze az egyik énekvers, amit múlt vasárnap énekeltünk, „Az út el van hagyatva, borítja sok tövis. Nehéz emelni rajta még a keresztet is. De egy út van csupán, így hát előre bátran, keresztül minden gáton, hű Mesterünk után!” Ez érvényes a házasságokra is. Nézvén Jézusra, aki elkezdte és be is fogja fejezni az Ő munkáját, keresztül minden gáton, mert tövisek, akadályok, gödrök, árkok lesznek ezen az úton, de azok arra valók, hogy keresztüllépjünk rajtuk, és a cél lebegjen a szemünk előtt. Hű Mesterünk után.
Győzelmes hívő élete annak van, aki mindezt komolyan veszi. Közben pedig tudhatjuk, hogy nem a mi nagy erőfeszítésünk eredményeként érkezünk meg a célba, hanem az a Jézus visz minket odáig, aki elhívott erre az útra és hűségesen el is kíséri a benne bízókat.
Ennyit ennek az igeszakasznak az eredeti, a tulajdonképpeni jelentéséről.
II. Mindez azonban érvényes a házasságokra is. És mivel mi most erről beszélünk, alkalmazzuk ezt a házasságra. Arra is érvényes, hogy „mivel a bizonyságtevőknek ilyen nagy fellege vesz körül…”
A múltkor is láttuk már, hogy nemcsak ijesztő, rossz példákat látunk. Láthatunk sok szép példát is arra, hogy két ember egy életen át sok nehézség között is boldoggá akarja és tudja tenni egymást. Sokszor bukdácsolva, de ha Jézusra néznek, Jézus erejével mégis végigjárják ezt az utat.
Vannak ilyen hiteles, egyértelmű, meggyőző, szép példák. Csak ezekről nem lehet botránykrónikát írni a bulvárlapokban, és ezeket nem szellőztetik meg, ezek csendben történnek, és csendben lesznek áldássá az ilyen emberek mások számára is. Tartsuk számon őket, és engedjük, hogy a jó példa hasson ránk, ne a rossz. Mert ezeknek az embereknek a többségét az jellemzi, hogy odataláltak ennek az el nem fogyó, mindig megújuló szeretetnek a forrásához, Jézushoz, és a Jézussal való közösségük erősíti meg mindig újra az egymással való közösségüket is.
Ennek a szemléltetésére olvastuk a múltkor a Prédikátor könyvéből ezt a kifejezést: a hármas fonál nem hamar szakad el. Két ember szoros szövetsége a házasság, de ha ott van a harmadik fonál is, a Jézussal való közösségük, akkor ez a szövetség eltéphetetlenné válik.
És mit jelent ez a feladat a házasságra nézve, amiről itt hallottunk, hogy tegyünk le minden terhet, hogy úgy tudjunk futni, hogy álljunk ellen minden támadásnak, ami éri a házasságunkat, és állhatatosan mindvégig maradjunk meg egymás mellett?
Vegyük ezeket sorba, mert tanulságos lehet ez azoknak is, akik még vagy már nem házasságban élnek.
1. Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet.
Azt csak azok tudják, akik előtt néha egy-egy emberi szív egészen megnyílik, hogy milyen elképesztő terheket hordoznak sokan. Olyanokat is, amikről már ők maguk sem tudnak. Összenőttek velük. Azt gondolják, hogy ezek nélkül nem is lehetne élni. Ők már kénytelenek ezzel a „batyuval” végigjárni az élet útját.
Erről szól ez az ige. Le lehet tenni ezeket. Tegyünk le minden terhet. Ó de sok házasságot megterhel egy-egy régi sérelem, meg nem bocsátott bűn, valamilyen elszenvedett hátratétel! A szívben elnémított, de ottmaradt vádaskodás, keserűség, akármilyen bűn.
Hordjuk magunkkal mindnyájan sokszor, mint terhet az egész gyerekkorunkat, a szüleink rossz példáját. Azokat a hatásokat, amik akaratlanul is értek bennünket évtizedek alatt. Ha valaki ezeket nem tudatosítja, nem leplezi le, hogy ez terhel meg minket, és nem hiszi el, hogy nem kötelező azzal a teherrel menni tovább, hanem van szabadulás, akkor bizony ez nagyon megterheli a házasságot. Csak egy-két példát mondok.
Tegyük fel, hogy egy kislányt a családban szexuálisan zaklatott az apja, nagyapja vagy nevelőapja. Ez sokkal gyakrabban előfordul, mint ahogy gondoljuk, csak a legtöbbször titokban marad. Emiatt kialakul ebben a leányban egy félelem, sőt undor a férfiakkal szemben. De ő is férjhez megy. Jelentkezik egy kedves fiatalember, és mivel emiatt is menekülni akar a leány a családból, hozzámegy feleségül. Már gyermekeik születnek, de még mindig cipeli ezt a terhet, hogy nem tud igazán felszabadultan, vágyakozással, a szerelem minden formájában viszonyulni a férjéhez. A férfi nem érti, a gyerekeik sem értik sokszor, mi itt a probléma?
Tanúja lehettem egy esetnek, amikor ezt sikerült tudatosítani. Amikor nem másokat kezdtek vádolni, hanem mint a saját terhét leleplezte. Volt fogadókészség is a másikban, meg tudták beszélni, és együtt kezdték el a gyógyítás és a gyógyulás útját járni. És megszabadultak ettől a tehertől. De ehhez néven kell nevezni, nemcsak háborogni kell ellene, hanem odavinni, ahova való. Ha egymással kell elrendezni, a másik elé vinni. Ha az bűn, akkor Isten elé vinni és komolyan venni, hogy van bocsánat, van szabadulás. Néha dolgozni kell ezen egy ideig, de nem kötelező „batyuval” végigfutni azt a pályát, amin minket Isten elindított. Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet!
Adva van egy kisfiú. Őt, mint legkisebb testvért a nagyobbak állandóan teljes jó szándékkal oktatták, nevelték, tanították, ügyesíteni akarták. De mindig azt élte át: ő a legkisebb, ő az, aki még ezt sem tudja, ahhoz sem ért, amazt is elrontja. És ezt viszi magával felnőtt korban is. Nem érti a felesége, nem értik a gyermekei, hogy egy értékes, tartalmas ember miért olyan határozatlan, mint egy nyuszi, vagy miért próbálja ezt a határozatlanságát agresszióval ellensúlyozni, mikor egyikre sincs szükség. Lehetne az, aki. De hoz magával valami terhet, amit még nem ismert fel, vagy nem leplezett le, és nem hiszi, hogy ettől lehet szabadulni.
Nem sorolom a példákat, Isten nagy kegyelme lesz az, ha ma mindnyájan odaállunk elé, és megkérdezzük: Uram, mi az, amit letehetek mint terhet. Akire tartozik, azzal megbeszéljük, ha Istenre tartozik, vele, és tényleg letesszük. Fellélegzünk, mint Dávid a zsoltárban: Te levetted rólam bűneimnek terhét… és felszabadul az ember. A jövő vasárnapi úrvacsorázásunk már csak pecsét lesz azon, hogy letettük. De nem kell megvárni a letétellel a jövő vasárnapot, ma lássunk munkához.
2. A másik, amit Isten igéje mond: Álljunk ellen minden bennünket megkörnyékező bűnnek. Ez érvényes a hívő életre is, de fontos mondanivalója van a házasságokra nézve is.
Ez, hogy megkörnyékező, az eredeti szó szerint azt jelenti: behálózó. Mint a pókháló, amibe ha belekerül egy rovar, nincs szabadulás. A pók, ami a sarokban várta ezt a pillanatot, megvárja, hogy belegabalyodjon a hálóba, aztán vége annak az áldozatnak.
Ilyen alattomosan jelentkezik a bűn. A hitünk elleni támadás is, meg a házasságunk elleni támadás is. Azt mondja Isten Kainnak: a bűn az ajtód előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta. Behálózó, megkörnyékező, alattomosan közeledő bűn, de lehet ellenállni neki.
Az ellen semmit nem tehetünk, hogy millió kísértés között éljük a házasságunkat, vagy aki anélkül él, ugyancsak millió kísértés között éli az életét. De az ellen tehetünk, hogy engedjünk ezeknek a kísértéseknek és bűn legyen belőlük. Luther Mártonnak tulajdonítják azt a mondást, amit sokszor hallhattunk már: az ellen semmit nem tehetünk, hogy madarak repkednek a fejünk felett, de hogy a hajamba fészket rakjanak… az ellen tehetek valamit. A kísértésekről nem tehetünk, de tudnom kell, hogy kísértések között járok, megkörnyékező, behálózó, alattomosan támadó, hátulról támadó kísértések között, kötelező az éberség, mégpedig a folyamatos éberség. És arra, ami el akar szakítani Istentől vagy a páromtól, nemet mondok ma is, holnap is, holnapután is és életem minden napján, mert a kísértés lehet, hogy minden nap jelentkezik.
De mégsem ez az eltökéltség fog megmenteni minket, hanem az a Jézus, akiről azt írja itt ez az ige, és ez áll a középpontjában: Nézzünk Őreá! Ő fog megmenteni, de nekem kell nemet mondanom rá a bűnre.
3. Harmadszor azt mondja: állhatatosan fussuk végig azt a pályát, amelyiken elindultunk. A befejező mondatban olvastuk ezt a kiegészítő figyelmeztetést: „… lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.”
Néha megfáradnak a legjobbak is — olvastuk az Ézsaiás könyvében. Még az ifjak is elfáradhatnak, de ti el ne csüggedjetek! Fel ne adjátok! Ha csak magatokra néztek, akkor könnyen el fogtok csüggedni, ezért nézzünk Jézusra!
Aki futott már hosszabb távon, tudja, hogy viszonylag rövid idő után szúrni kezd az ember oldala. Aztán nehezen kap levegőt. Majd úgy érzi: itt most összeesik. Most kellene abbahagyni. De ha akkor nem hagyja abba, akkor átlendül ezeken a holtpontokon, és a célnál nagy öröm tölti be, hogy sikerült végigfutnia a pályát. Ezt egyedül nagyon nehéz, ezért szokott még valakit, egy barátot, magával hívni a hosszútávfutó. Ha meg bolyban futnak, csapatban, az még könnyebb.
Egyedül hamarabb elcsügged az ember, ha ott van egy másik, egy jó bajtárs, egy bajtársként is szolgáló házastárs, akkor könnyebb, de ha ott van a nagy harmadik, Jézus, akkor meg erőt ad a megfáradtnak, és az erőtelen erejét megsokasítja — ahogy itt olvastuk. „Szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem fáradnak el, járnak, és nem lankadnak meg.” (Ézs 40,31).
Ehhez azonban az kell, hogy a házasságban ne háborogjunk meg botránkozzunk azon, hogy a másiknak most éppen elfogyott az ereje, hanem vegyük komolyan, amit a Róma 15. részben Pál apostol így ír: Tartozunk mi, akik éppen erősebbek vagyunk mint a másik (aztán lehet, hogy a jövő héten fordítva lesz, de most így van), hogy az ő gyengeségüket hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk, amint Krisztus sem önmagának kedveskedett.
Ilyeneket jelent az: nézzünk Jézusra! Ő a végső minta, aki nemcsak követendő példa, hanem erőt is ad ahhoz, hogy ezt a példát kövessük.
Hiszen az Ő oldala is szúrt futás közben. Sőt, az oldalába szúrtak egy lándzsát, amikor érettünk futott. Őt aztán végképp egyedül hagyták a hozzá legközelebb állók is életének a legnehezebb szakaszaiban, és Ő mégis állhatatosan futott egészen a célig. Így olvassuk a Filippi 2. részben: „Engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig.” Ezért aztán ajándékozott neki Isten olyan nevet, amelyik minden név felett való.
Itt is ezt olvastuk: Ő már az Isten trónjának a jobbjára ült, és oda akarja ültetni mindazokat, akik ilyen magunkfajta csetlő-botló, gyenge emberekként, de Őrá nézve, Őt követve végigfutjuk a hívő életet is, és végig hűségesek maradunk egymáshoz is a házasságban.
Ezt a hármat köti tehát a lelkükre a szent író az akkori hívőknek; (nehéz körülmények között éltek a Zsidókhoz írt levél címzettjei). Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és jó lenne, ha még ma munkához látnánk e tekintetben. Álljunk ellen mindig újra minden támadó kísértésnek, hogy ne legyen belőle bűn. És végig fussuk meg az előttünk levő pályát. Károli így fordítja ezt a szót: az előttünk levő küzdőteret. És a múltkor már említettem, hogy nem egymás ellen küzdünk a házasságban, hanem egymást bátorítva küzdünk a közös áldásokért. Meg küzdünk folyamatosan a saját önzésünk, kényelemszeretetünk, megromlott természetünk, hibás beidegződéseink ellen. Miközben tudjuk, hogy nem a mi küzdelmünk, hanem Jézus visz minket győzelemre.
A Filippi 3. részben, amiből az előbb idéztem, van egy szép szójáték. Pál apostol ritkán használ szójátékot. Ő jól tudott görögül. De ha alkalmazott, akkor nagyon ki akart emelni valamit. Itt a magyarban is próbálják visszaadni. „Igyekezem, hogy megragadjam (tudniillik az út végén levő győzelmi koszorút), mert engem is megragadott Krisztus.” Vagyis azt mondja: én még nem értem a célba, még nem fogom a győzelmi koszorút, de Krisztus már fog engem, és ez a biztosíték arra, hogy megérkezem a célba és enyém lesz a győzelmi koszorú.
Ha valakinek az élete (és ha házasságban él, a házassága) ennek a jegyében telik, esetleg sok gond és nehézség között is, akkor boldogan tapasztalni fogja, hogyan válik egyre hasonlóbbá a mi gyarló, nyomorult életünk Jézuséhoz. Hogyan jelenik meg az Isten szeretete a szívünkben.
A múltkor a Róma 5,5 részt idéztük, és beszéltünk arról, hogy az Isten szeretete töltethetik ki a hívő ember szívébe, és ezzel a szeretettel szeretheti a párját is, meg mindenki mást is.
Egyszer tanúja voltam egy olyan jelenetnek, amire negyven év után is emlékszem még, ahol egy szép illusztrációt láthattam erre, hogy van ilyen. Ez nagyon megbátorított, hogy még belőlem is lehet Isten megszentelt embere. Jézus Krisztus folyamatosan munkálkodik, mert Ő a hit elkezdője és bevégzője.
Abban az időben segédlelkészként egy idős házaspárnál laktam, afféle albérletben. A bácsi gondos, előre tervező ember volt, aki a másnapi munkájához szükséges szerszámokat, anyagokat előző este mindig kikészítette az előszobában. A felesége meg kínosan precíz, rendszerető asszony volt, és ezeket sokszor a helyükre rakta, még aznap. Vissza a szekrénybe meg a polcra. Ezzel nagyon sok bosszúságot okozott a bácsinak.
Történt egy napon, hogy akkor is kikészítette este azt, ami másnapra kell, de valamelyik szerszámra még este szükség volt, mégpedig sürgősen valaki máson akart segíteni. Megy biztosra a kis öreg, hogy nyilván ott van, ahova tette. Nincs ott. Hova tettétek innen? Felesége azonnal jelentkezett, hogy vissza a helyére. A bácsi elintézte, amit kellett, és amikor visszajött, átölelte a felesége vállát és ezt mondta: jól van, anyu, adja Isten, hogy még sokáig csinálhasd ezt, és — megpuszilta a fejét.
Ez a jelenet bennem maradt, mert egészen másra voltunk elkészülve. Mi ott néhányan ügyetlenkedtünk, próbáltunk segíteni. Ha akkor ő kiabál, leteremti, akár ott mindnyájunk előtt (bár ilyen nem volt szokása), mindenki megértette volna. Mindnyájan mérgesek voltunk a nénire, hogy elrakta azt, ami most kellene, mégpedig más érdekében. Ő nem volt mérges. Jól van, anyu, adja Isten, hogy sokáig csinálhasd még ezt. Ebben valami jézusi szólalt meg. A személyes sérelem, a bosszúság, az évek óta hiába elhangzó kérés keserűsége nem került felülre, hanem az Isten szeretete, ami kitöltetett annak a bácsinak a szívébe.
Jó lenne így látni, hogyan munkálkodik bennünk Isten! Ehhez a mi részünkről meg kell tenni azt, hogy újra és újra levetek minden felesleges terhet. Újra és újra nemet mondok minden kísértésre és támadásra. Engedem, hogy Ő végigvigyen az úton. Nem az én nagy állhatatosságom fog itt győzni, de állhatatosan ragaszkodnom kell Őhozzá, aki győzni akar az életemben, és győzelemre akar segíteni engem is. Így valósul meg az: „ahogy én szerettelek titeket — mondja Jézus —, úgy szeressétek ti is egymást.” Ez nem illúzió, ez megtörténhet. Küzdelmek előzik meg, a magunk természete elleni küzdelem is, de valóság lehet.
És valóság lehet az, amit az Efézus 4,2 részben olvasunk: „szenvedjétek el egymást szeretetben”… Sokféleképpen el lehet szenvedni egymást. Szeretetben is el lehet. Vagy ahogy a Galata 5,13 részben olvastuk: „szeretetben szolgáljatok egymásnak…” Ezek ma is érvényes parancsok és lehetőségek minden emberi kapcsolatra nézve, a házasságra nézve pedig különösen is.
Nézzünk Jézusra, aki nem törődött azzal, ami reá vár, csak azzal törődött, hogy mit parancsolt az Atya neki, és hogyan segíthet rajtunk. Ezért keresztet szenvedett, de az Isten jobbjára ült, és oda várja azokat is, akik mindvégig ragaszkodnak Őhozzá.
Csak fontos az, és a bácsi történetére visszakapcsolva ezt hadd mondjam, hogy a házasságban ne én legyek az a smirgli, amivel Isten fényesebbre csiszolja a páromnak a hitét. De ha ő lesz az, akkor fogadjam ezt el alázatosan Istentől.

Most kezdtük el olvasni Pál apostolnak Efézusba írt levelét. Arról szól ez az egész levél — és ez a bevezető szakasza különösen is —, hogy milyen páratlanul hatalmas a mi Istenünk, és milyen nagy az a gazdagság, amit Jézus Krisztusban a benne hívőknek ad.
Azért fontos ezt tudni, mert sokszor hamis a mi Isten-ismeretünk. Sokkal kisebbnek gondoljuk Istent, mint aki Ő valójában, és sokkal kisebbnek hisszük Jézust, mint aki Ő.
Sokszor eszembe jut, hogy valamikor régen, karácsony és szilveszter között meglátogattam egy beteg testvérünket és a járdán előttem ment két gyerek. Az egyik lelkesen magyarázta a másiknak a következőt: és akkor elmentünk karácsony előtti napon az éjféli misére, és láttuk a kis Jézust a templomban. Ilyen picike volt.
Nyilván volt ott valami faragott jászol, meg a karácsonyi jelenet. Nem akartam ott ismeretlenként erre reagálni, de a szívembe hasított ez: ilyen picike Jézusban hisznek nagyon sokan. Ezért vagyunk tele aggodalommal, félelemmel, mert lehet, hogy Ő nagyon szeret engem, de ez talán Neki is lehetetlen feladat, amit meg kellene oldani. Ilyen kicsi hittel (vagy ilyen vaskos hitetlenséggel) imádkozunk sokszor, és csodálkozunk, hogy elmaradnak a csodák, mert nem ismerjük azt a Jézust, aki azt mondotta mennybemenetelekor: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Aki ezt komolyan veszi, egészen másként tud imádkozni, egészen másként tudja hordozni a terheit, reménységgel tud nézni a jövőre, és sok mindenben bizonyosság lesz a szívében, amiről Isten Igéje szól.
Ebből a nagyon gazdag részből, aminek szinte minden szavát érdemes lenne kibontani, három olyan kifejezést szeretnék kiemelni, ami sokszor ismétlődik benne: Isten akarata, Isten dicsősége és „a Krisztusban” — ez a képes helyhatározó, vagy néha úgy írja: Őbenne. Ez elvontnak hangzik egyelőre, de remélem nem az lesz.
1. Isten akarata.
Ezzel kezdi az apostol: Pál, Isten akaratából Jézus Krisztus apostola. Gondoljunk arra, hogy ki is volt ő eredetileg. Kinek született? Kivé torzult? Gyilkos-jelölt volt. Pecsétes írással vonul Damaszkuszba, hogy összeszedje azokat, akik hisznek Jézusban és ezt meg is vallják, és ha csak egy mód van rá, elpusztítsa őket. (Huszadik századi gyilkos finomkodó kifejezéssel likvidálja azokat, akiknek más a világnézetük vagy más vallást vallanak.) Ebből lett ő Jézus Krisztus apostola. Hogyan? Isten akaratából.
Mielőtt Pál megszületett, ez az akarat már készen volt. Miközben ő buzgón tanult Gamáliel lábainál, Isten akarata és a Pál életére való terve már készen volt. És miközben ő indult, mint Jézusnak és az Ő tanítványainak az ellensége erre az útra, Isten akarata megvalósult, és leszállította őt a magas lóról.
Megalázta magát a nagy Isten előtt, és ő maga csodálkozik utólag, hogy ennyire besötétedhet valaki? Egy művelt, vallásos ember, aki nagy reménysége a vallási élet vezetőinek, ennyire nem látja a valóságot? Ennyire nem ismeri Istent, az élő Istent, akinek az ismeretére ők büszkék voltak? A buta pogányok szobrokat tisztelnek istenként, de azok nem istenek. Mi ismerjük az egyetlen, igazi Istent. Ennyire nem ismerte? Isten akaratából azonban lehullott a hályog a szeméről, felragyogott előtte az igazi Istenarc, Akit aztán még inkább megismert Jézus Krisztus személyén keresztül, és így lett ő Jézus Krisztus apostola. Ez a görög szó azt jelenti magyarul: küldött. Egy gyönyörű küldetésben telt el az élete. Mindig maga mögött tudta az ő hatalmas Küldőjét, és a lélekmentés szenvedélyével igyekezett minél többeket odahívni ahhoz a Jézushoz, aki számára is az egyetlen igazi út, igazság és élet lett.
Isten akaratából… Nem ő gyürkőzött neki, hogy majd megváltoztatja magát, nem mások láttak munkához, nem „megvilágosodott” valamely pálmafa alatt, hanem Isten akaratából egyszer csak lelki világosságot kapott, és felismerte Jézusban ki az ő megváltója.
Aztán hogy folytatódott? Néhány mondattal később ismétlődik ez a kifejezés, hogy „Isten akaratából.” „Isten előre elhatározta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint…” (5. v.)
A világ teremtése előtt úgy döntött Isten, hogy ha az ember szembefordul Vele, lesz visszaút a számára. Isten akaratából megjelent a kegyelem. Isten akaratából feszíttetett meg a Bárány Jézus. Mikor? A Jelenések 13,8 szerint a világ teremtése előtt, mert Isten elvégezte az Ő akaratában, hogy lesz váltság, megmenekülhet a benne hívő, ad új életet, megtérést azoknak, akiknek Ő akar. Visszafogadja azt, aki eltávolodott Tőle. Ki fogja nyitni a mennyország kapuját, amit az Ellene fellázadt ember becsapott maga mögött.
Kicsit később azt olvassuk a 9. versben, hogy megismerteti velünk az Ő akaratának titkát, amit kijelentett Jézusban. Isten kijelenti magát. „Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát.” Aki alázatos bizalommal közeledik Hozzá tele kérdéssel, értetlenséggel, kishitűséggel talán, azt fokozatosan beavatja az Ő titkába. Egyre többet árul el magáról: Kicsoda Ő, hogy viszonyul hozzánk, mit akar velünk személy szerint külön-külön is? Neki terve van minden emberrel, és ezt megmondja annak, aki érdeklődik. És még az is az Ő csodája, hogy képesekké tesz arra, hogy felfogjuk ezt, és még az is az Ő csodája, ha képesek leszünk teljesíteni az Ő velünk kapcsolatos akaratát. Akkor érzi magát a helyén az ember, és a Neki való engedelmeskedés közben bontakozik ki igazán, és jut el teljes emberségre, lesz azzá, akinek Isten eltervezte. Miért? Mert Isten így akarta.
Még egyszer ismétlődik itt ez a kifejezés: Isten akaratából, amikor a 11. versben ezt olvassuk: eleve elrendeltettünk erre annak a kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik. Idegen szóval úgy mondják: ez az Isten szuverenitásának a legtömörebb megfogalmazása a Bibliában. Mindent az Ő saját akarata és végzése szerint cselekszik.
Sok miértünkre az a válasz, ahogy Pál apostol többször feleli: azért, mert tetszett az Istennek. Nem mindenre tudunk részletes feleletet adni. Sokszor csak odáig jutunk el, hogy azért történt így, mert ez volt Isten akarata. Ez azonban nem mellébeszélés, és nem félválasz a kérdésre. Aki ismeri Istent és bízik Benne, azt teljesen megnyugtatja ez a felelet. Ha azért történt ez velem, mert Ő így akarta, akkor egészen bizonyos, hogy előbb-utóbb akkor is javamra lesz, ha pillanatnyilag most rossz. Mert az Ő akarata jó és tökéletes akarat.
Ez tehát az egyik kifejezés, ami gyakran ismétlődik.
2. A másik kifejezés: Isten dicsősége.
Azt olvassuk itt, hogy az Ő kiválasztásának a célja az, hogy akiket Ő kiválaszt, megismerjék az Ő kegyelmét, az Ő dicsőségét tudják magasztalni. Az Ő dicsősége magasztalására akar minket elhívni.
Ez a világ gyalázza Istent — mert istengyalázás az is, ha valaki tagadja, az is, ha valaki számon kér rajta dolgokat: miért engedte meg, miért csinálta? Az is, ha valaki udvariasan negligálja, kihagyja az életéből, senkinek, semminek tekinti. Nem tagadja, nem bántja, nem szidja, de nem tényező a számára, nem foglalkozik vele — ahogy szokták mondani emberek. Olyan jó, hogy Isten foglalkozik az ilyenekkel is, az Ő szeretete utoléri sokszor az ilyen embereket is.
Az Istentől elszakadt világot az jellemzi, hogy nem dicsőíti, nem is tudja dicsőíteni. Mert nem is ismeri, és mert Isten nélkül csak önmagát tudja dicsőíteni az ember. Az már az Ő ajándéka, amikor valaki megismerve Őt dicsőíteni tudja.
A benne hívőket azonban Isten az Ő dicsősége magasztalására akarja elsegíteni. Hogyan történik ez? Szívvel, szájjal, cselekedettel. Erről szól a Biblia. Először az ember szívében fakad fel nemcsak a hála azért, amit Istentől kapott, hanem a dicsőítés azért, aki maga Isten. A dicsőítés ebben különbözik a hálaadástól. A hálában megköszönöm, amit kaptam Tőle. Amikor dicsőítem Őt, akkor megvallom, hogy Ő az, Akinek megismertem, és tudom, hogy ez még csak a kezdet. Még ennél sokkal teljesebben ki fogja jelenteni magát. És az Ő megismerése jelenti az igazi, a teljes életet.
Ezt a definíciót Jézus mondta egyszer: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3). Ez maga az örök élet, mert ez nemcsak értelmi ismeretek összegyűjtése, nem intellektuális tevékenység csupán az Isten-ismeret, hanem a megismert Istennek való szolgálat. Mivel megismertem, hogy Ő az Isten, én pedig ember vagyok, Ő Teremtő, én pedig az Ő teremtménye vagyok, azonnal fontos lesz számomra: mi végre teremtett engem. Az Ő dicsősége magasztalására. És felfakad az ember szívéből ez a dicsőítés. A Szentlélek által tudjuk Őt dicsőíteni. Jézus is ezt mondja: a Szentlélek majd Őt dicsőíti, és a Lélek által tudja az újjászületett ember, aki megismerte Istent, dicsőíteni szívével, szájával, imádsággal, Róla való hitvallással.
És a cselekedeteinkkel. Hol van ez megírva? A Hegyi beszédben. (Mt 5,16). Azt mondja Jézus: „látván az emberek a ti cselekedeteiteket, dicsőíteni fogják a ti mennyei Atyátokat.”
Az Istenben hívő, Krisztusban megváltott népnek ez a feladata: dicsőítsük Őt szívünkben, szánkkal, és az egész életünk legyen Istendicsőítés, Istentisztelet, Istenre mutatás.
Ez a szó, hogy az Ő dicsősége magasztalására teremtett minket, azt is jelenti az eredeti szöveg szerint, hogy közhírré tenni, elhíresztelni másoknak, hogy ki az az Isten, Akit valamennyire már megismertünk. Ezt híreszteli a hívő szavak nélkül is a megszentelt életével.
Ezért kérdeznek rá néha nem hívő ismerősök, hogy te miért szomorkodsz most, mikor mindenki talán nevet? Valakit kinevettek. Ő nem tudja kinevetni, mert ő a mellé áll, akit kinevettek. Vagy te miért vagy ilyen nyugodt, mikor mindenki ideges? Mert ő többet lát annál, mint amennyit a nem hívő ember lát. Ő látja a láthatatlanokat is, és nyugodt olyan helyzetben, ahol minden hitetlen idegeskedik. A puszta létünkkel is dicsőíthetjük Istent. De ha megkérdeznek, akkor azt olvassuk a Bibliából, hogy legyetek készek elmondani mi van a szívetekben, és miért olyan az életetek.
Történik-e ez az Istendicsőítés a mi életünkben? Ezt nem görcsölve kell tenni. Egyáltalán: ezt nem „teszi” az ember, ez vagy fakad belülről, ha él bennünk a Krisztus, vagy nem fakad. Úgysem tudjuk sem a szívünkkel, sem a szavainkkal, sem az életünkkel dicsőíteni. De boldog ember az, akinek az életében ez valóság. Ez ajándék is, meg feladat is.
Az egyik írásmagyarázónál olvastam ma ezt a mondatot: nem alvás közben leszünk szentekké. Ezen dolgozni is kell. Olyan van, hogy „szerelmesének álmában is ad eleget,” tehát sok mindent kapunk Istentől, amiért nem dolgoztunk meg. Szentekké azonban nem alvás közben válunk, hanem miközben dicsőítjük Istent, miközben törekszünk az engedelmes életre, miközben nem szégyelljük megvallani, hogy mi már valamennyire ismerjük, és rajtad is az segítene, ha megismernéd és téged is szeret, eközben történik ez, és haladunk előre a megszentelődésben.
Az egyik kifejezés az volt: Isten akaratából, a másik: az Ő dicsőségének magasztalására hívja el a hívőket.
3. A harmadik ez, ami majdnem hetvenszer fordul elő Pál apostol tizenhárom levelében: a Krisztusban.
Ez a képes helyhatározó sok mindent jelent, ma csak az itteni előfordulásaira szeretnék rámutatni.
Ebben a rövid szakaszban, az első fejezetben, nyolcszor ismétli ezt Pál: Krisztusban. Krisztusban kaptatok mindent Istentől. Krisztusban lát titeket Isten. Benne vagytok elrejtőzve, ezért nem sújt agyon az Ő ítélete, hanem Krisztuson keresztül olyanoknak lát, mint az Ő egyszülött Fiát, Krisztust. Krisztusban uralkodik Ő az egész világmindenségen, az egész kozmoszon. Vegyük ezt egy kicsit sorba.
Azt olvastuk a 3. versben: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.” Isten ajándékot akar adni. Isten nem bottal közeledik az ellene fellázadt emberhez, hanem ajándékkal, mégpedig minden lelki áldással, mennyei kincsekkel. Eszünkbe juthat a Római levélnek az a mondata: „Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt halálba adta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk.” (Róm 8,32).
Isten ajándékokat kínál, de csak a Krisztusban kaphatjuk meg mindazt, amit nekünk szánt. Aki Jézust befogadja az életébe, minden túlzás nélkül Vele együtt mindent megkapott, amire szüksége van ebben az életben és az örök életben, csak még nem bontotta ki ezt a nagy csomagot. A keresztyén élet tulajdonképpen egy nagy csomagbontás. Egyre több mindent felfedezünk, hogy mi-mindent kaptunk mi Krisztusban. Sokszor éppen úgy fedezünk fel egy-egy addig nem ismert vagy meg nem becsült ajándékot, hogy éppen arra van szükségünk valamely nyomorúságban. Hogy szabadítást ad valamiből, hogy erőt ad valamihez, hogy felismerjük, valaminek mi a célja, hogy úgy használ minket mások javára, hogy mi tudjuk a legjobban, hogy a képességeinken messze felül tudtunk valamit adni abból, amit mi is úgy kaptunk. És egyre inkább csodálkozik a hívő: mi-mindent kaptam én Krisztusban.
Ezeket úgy külön-külön, Jézus nélkül nem lehet kapni. Ha valaki így szól: Nekem az Úr Jézus nem kell, a bűneimről ne beszéljenek, nincsenek is talán, de kellene nekem most vigasztalás, mert gyászban vagyok. Nem fog kapni vigasztalást. Krisztusban meg előre megvigasztal minket, hogy amikor a gyász beköszönt, már ott van a vigasztalás a szívemben, csak oda kell nyúlni és a megfelelő vigasz kéznél van, adva van, mert azt is megkaptam előre a Krisztusban.
Különös törvényszerűsége ez a hívő életnek, de akik járnak a keskeny úton, nemcsak néznek Jézus után, azok tapasztalják, hogy ez valóban így van. Minden mennyei lelki áldást nekünk adott a Krisztusban. És ezt fel sem lehet sorolni. Nekünk adta az örök életet, az üdvösséget, bűneink bocsánatát, azt a békességet, ami Jézus békessége, azt mondja: az én békességemet adom nektek. Azt az örömet, ami Jézus öröme. Foglalt helyünk van a mennyben.
Én mindig meghatódom, és törpévé zsugorodom, amikor ezt a mondatot olvasom a Bibliában. Hogy jövök én ehhez, hogy erről biztosított engem az én Megváltóm: előre megyek, helyet készítek nektek, aztán majd egyszer eljövök, magamhoz veszlek titeket, s ti is ott lesztek, ahol én vagyok, mert az én Atyám házában sok lakóhely van. (Jn 14,1-3).
Ez azt jelenti: bármelyik pillanatban meghalhatunk, és semmi tragédia nem történik. Lehet, hogy hiányozni fogunk egy ideig azoknak, akik között éltünk, vagy ha valami hasznunkat vették mások is, akkor egy rövid ideig még emlegetnek, de semmi tragédia nem történt. Annyira nem, hogy Pál le meri írni: kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, mint ez, de amíg Isten itt tart, végzem azt a munkát, amit reám bízott. Micsoda felszabadultság ez ahhoz képest, amikor valaki tíz körömmel kapaszkodik, ragaszkodik, és soha nem gondol arra: egyszer vége lesz ennek a földi szakasznak, és mi lesz utána? Krisztusban megajándékozott minket ezzel is Isten.
Azt olvassuk az 5. versben: Jézusra való tekintettel választott ki minket. Az örökkévalóságban kiválasztotta az övéit egyedül a Bárány Krisztusra való tekintettel, és amikor ez itt az időben és a mi életünkben realitássá válik a számunkra, bizonyosak lehetünk abban, hogy ez is Őreá való tekintettel történt.
De Őbenne kaptunk bűnbocsánatot is. A 6-7. versekben olvashatjuk ezt: „magasztaljuk az Ő kegyelmét, amellyel megajándékozott minket az Ő Fiában. Őbenne van, az Ő vére által a mi megváltásunk, bűneink bocsánata az Ő kegyelme gazdagságából, amelyet kiárasztott reánk.”
Egyedül Jézusnak köszönhetjük, hogy Isten nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemelnénk, hanem ad nekünk sok olyan ajándékot, amit nem érdemlünk meg. Ez a kegyelem. Nem azt kapom, amit megérdemelnék, de kapok sok mindent, amit nem érdemlek meg. Ezt nevezi a Szentírás kegyelemnek. Nem kapom meg az igazságos büntetését annak a temérdek bűnnek, amit elkövettem, de megkapom az örök életet, az üdvösséget, a dicsőséget odaát, amit nem érdemlek meg, s mindezt: Jézusra való tekintettel. Az Ő Fiában, a Krisztusban. Nem győzi Pál apostol halmozni ezeket a szavakat.
És Őbenne kapunk örökséget is. Ezt is többször ismétli ebben a fejezetben. A 11. versben így olvastuk: Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre… Hogy lettünk mi Isten örököseivé? Úgy, hogy a Benne hívőket Isten gyermekeivé fogadja. A gyerekek szoktak általában örökölni. És hogy lesz valaki Isten gyermekévé? Úgy, hogy Jézust befogadja. Akik befogadták Őt, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Pál apostol a Róma 8-ban tovább viszi a mondatot: ha pedig gyermekek vagytok, akkor örökösök is. És részletezi: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak. (Jn 1,12. Róm 8,17).
Ez nem elmélet, ez nem elvont dolog. Mert amikor küzdünk sokféle nyomorúságunkkal, amikor sok hiányt élünk át, amikor sokszor meg is keseredünk emiatt, vagy felpanaszoljuk még Istennek is, amikor sokszor úgy érezzük, hogy erőnket meghaladó terheket kell hordozni, akkor olyan sokat jelent, ha arra gondolunk: én kinek az örököse vagyok? Szép örökség vár rám, és annak az örökségnek egy részét már itt megkaptam. Az előbb felsoroltak mind ennek az örökségnek a része: Az örök élet, a bűnbocsánat, a békesség, az öröm, a reménység… És fogalmunk sincs arról, hogy mi-minden vár még odaát ránk. Sok mindent leír a Biblia, de nem tudjuk elképzelni sem. Majd ott átéljük Isten kegyelméből.
Gazdag vagyok, királyi gyermek vagyok én. Ezt nem szabad elfelejtenünk. Ez nem valami olcsó önvigasztalás. Ez nem önszuggesztió, hanem ez az Isten kijelentett akaratának a komolyan vétele. Éppen akkor kell ezt komolyan vennünk, amikor a legnagyobb szükségünk van erre.
Említi még itt a folytatásban az apostol, hogy ezért támasztotta fel Isten a halálból is Jézust, és ültette az Ő jobbjára a mennyekben. Külön felsorolja, hogy Jézus az egész kozmosznak, az egész teremtett világnak teljhatalmú Ura. „Ültette a mennyekben feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erőnél és uralomnál, sőt minden névnél is, amelyet segítségül hívnak nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is. Az Ő lábai alá vetett mindent.”
Ez itt már vitabeszéd. Efézusban is voltak olyan tévtanítók, akik benépesítették a világot mindenféle szellemlényekkel, és azt tanították, hogy ezektől félni kell. Pál apostol ironikusan ír: jó, én megengedem nektek, hogy vannak ilyenek, de ha vannak is, azok felett is teljhatalmú parancsnok az a Krisztus, akiben az Isten mindent nekünk adott. Úgyhogy félni senkitől sem kell. Aki Jézusnak az uralma alatt él, az védve van.
A csúcsot akkor éri el a felsorolás, amikor az utolsó versben ezt írja: Őt tette mindenekfelett az egyház fejévé, amely az Ő teste, és teljessége is neki. Mivel elhangzott a tanítás arról, hogy mit kell ezen érteni: a Krisztusban hívők olyanok, mint egy egészséges testnek a tagjai. Ennek az épkézláb testnek a feje Krisztus, az egyik hívő a kisujja, a másik a füle cimpája, a harmadik a szája… mindegyiknek közvetlen kapcsolata van az idegeken, vagyis a hiten keresztül a fővel, Jézussal, de összetartoznak egymással is. Egy pontosan körülhatárolható, organikus, élő egység az egyház. Krisztus a feje mindenkinek és az egésznek is. Tehát mindenki tudja, hogy tartozik valahova, védve van, biztonságban van. Nem gazdátlan, nincs kiszolgáltatva senkinek, mert minden az Ő lába alá van vetve. Minket pedig Ő kimondhatatlanul szeret. Befogadott, összetartozunk Vele elszakíthatatlanul.
Ennyit röviden Isten akaratáról, az Ő dicsőségéről és erről, hogy Krisztusban ad nekünk Isten minden gazdagságot. Két szóval szeretném befejezni, ami ebből feltétlenül következik.
a) Az egyik, hogy ha valaki ezt tényleg hiszi, akkor az valami különös biztonságot ajándékoz neki. Semmi nem bizonytalan, amitől függ a mi életünk és örök életünk. Nem bizonytalan, hogy vajon a Jóisten megbocsátotta-e a bűneimet. Itt nincs vajon. Le van írva, hogy aki Krisztusban van, azt Krisztuson keresztül olyannak látja, mint Krisztust.
Olvastuk itt ezt, erről a két szóról külön igehirdetést kellene mondani, hogy szentül és feddhetetlenül állít majd maga elé titeket. Hol vagyunk mi attól, hogy szentek és feddhetetlenek lennénk! De a Krisztusban lát. Tehát rendben van a múltam, el van készítve a jövőm, küldetést kaptam a jelenre. Örüljek mindig annak, amivel Isten most megajándékoz, és maradjak szoros kapcsolatban a Fővel. Örüljek, hogy vannak testvéreim is, és erősítsük az egymással való összetartozás tudatát is. Biztonságban van az ember. Sem élet, sem halál nem árthat az ilyennek.
Ez nem nagyképű handabandázás, hanem ez a kijelentés komolyan vétele. Jó lenne, ha ezt a magunk hétköznapjaira alkalmaznánk, és engednénk, hogy Isten kivegyen a szívünkből minden félelmet, szorongást, bizonytalanságot. Biztonság és bizonyosság következik ebből.
b) A másik szó: gazdagság. Mérhetetlen nagy lelki gazdagságot adott Isten a benne hívőknek, sáfárságra, hogy tudjunk másokat gazdagítani. És fogja tapasztalni az ilyen szolgáló hívő, hogy minél többet adok tovább abból, amit én is úgy kaptam, annál több utánpótlást kapok Istentől. Közben az gazdagít minket is, amit továbbadtunk másoknak.
Biztonság és gazdagság. Ezt a kettőt hiányolják legtöbbször az emberek. Különösen ebben az időben, amiben most élünk, ahol sok minden bizonytalanná vált, és ahol sokféleképpen átéljük a szükséget, az ínséget. Isten az övéinek ezt a fajta biztonságot és a mennyei, lelki gazdagságot adja, ami a földi hétköznapi életünket is meggazdagítja.
Olvassuk el otthon még egyszer nyugodtan ezt a fejezetet, akár minden szónál megállva, és végiggondolva, mit jelent az, és Isten munkálkodni fog a szívünkben és boldoggá tesz minket.

Egyre gyakrabban lehet hallani, hogy ismerőseink, rokonaink közül többeknek a házassága felbomlott. Olyan emberek is kerülhetnek ilyen helyzetbe, akikről egyáltalán nem gondoltuk volna. Akiknek az élete, házassága úgy a külső szemlélő számára rendben van. Sőt újabban egyre több hívő emberről is halljuk: elváltak.
Mindig megdöbbent az, amikor némelyek olyan könnyedén tesznek ilyen kijelentést: legfeljebb majd elválunk! Mintha ez olyan jelentéktelen, egyszerű esemény lenne, aminek semmi különösebb következménye nincs, csupán az, hogy valamitől, ami nehéz és gondot okoz, megszabadulnak. Mintha egy intarziás asztalt olyan könnyedén kettéfűrészelnénk: fele a tiéd, fele az enyém. Vagy mintha egy gyermeket ketté lehetne szakítani: jobb keze, jobb lába a tiéd, bal keze, bal lába az enyém. Sokszor ilyen hányaveti, felelőtlen könnyelműséggel beszélnek emberek a válásról. És még ha el lehetne szakítani is egy gyermeket, szíve csak egy van, azt is kettéhasítjuk?
Olyan különös dolog, hogy noha minden válás tragédia, ha belegondolunk, és magyarul akarjuk nevezni a történteket, akkor a válás szóról ilyenek jutnak eszünkbe: esküszegés, szövetségszegés, árulás, cserbenhagyás, és ezeket mind súlyos bűnnek tartjuk és a törvény is bünteti, vajon a válást miért nem így tekintjük?
Ez a könnyedén odavetett mondat: legfeljebb elválunk, ugyanolyan súlyú, mintha azt mondanánk valakiről, akire haragszunk, hogy legfeljebb majd agyonütjük. Az emberölést egyelőre még sokan bűnnek tekintik, — és az előbbit nem? Mindenki megsérül egy válás során, de leginkább a gyerekek. Ők sokszor egy életre szóló sérülést cipelnek azután magukkal.
Minden válásnak vannak előzményei, és a dolgok nagyon összetettek és bonyolultak. Erről a kérdésről aztán végképp nem szabad könnyelműen és felületesen beszélni. Viszont mivel az utóbbi időben a szolgálatom során is megdöbbentően sok erről szóló beszámolót kellett hallanom, arra gondoltam, hogy néhány alkalommal vegyük sorra, mik a leggyakoribb okai annak, hogy ide jut egy házasság, és mit mond a Szentírás a megelőzésről. Van itt is prevenció. Hogyan lehet kivédeni ezt a támadást, ami társadalmi méretekben fenyegeti már mindannyiunk házasságát?
Az okokról inkább rövidebben, és nem azt akarom most elmondani, amit könyvekből mindannyian olvashatunk, hanem amit a közelmúltban a pásztori szolgálat során tapasztaltam. Azután kicsit részletesebben szóljunk majd, mit tanít Isten igéje a megelőzésről vagy a gyógyításról. És ma kivételesen nem egy igének az üzenetét szeretném kibontani — általában erre törekszünk —, hanem az egész Szentírás tanítását tartsuk szem előtt. Az az ige, amit most felolvastam, különösen ennek az utolsó mondata: „A hármas fonál nem szakad el egyhamar,” inkább csak mottója ennek a mai igehirdetésnek.
I. Nos, mit mondhatunk röviden az okokról?
A válások ijesztő szaporodásának az oka alapvetően bennünk van. A mi Istentől elidegenedett, megromlott természetünkben. Abban, hogy mindnyájan (és most aki akar, megsértődhet, elmondhatja védőbeszédét, ez a tényeken nem változtat) olyan természettel születünk, amit az önzés, a lustaság, az uralkodni vágyás, a kényelemszeretet, az élvezetekre való csillapíthatatlan éhség jellemez. Ilyenné váltunk, mióta Istentől függetlenítettük magunkat. Megromlott természetünknek e jellemző tulajdonságai rohamosan súlyosbodnak, ahogy az Úr Jézus második eljövetele közeledik, és ahogy ez a világ körülöttünk egyre jobban démonizálódik.
Amikor Pál apostol utolsó levelében, a Timóteushoz írt második levelében arra is figyelmezteti fiatal utódát, hogy mi-minden történik majd a Krisztus visszajövetelét közvetlenül megelőző időkben, akkor ilyeneket ír: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, gőgösek, istenkáromlók, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, mértéktelenek, féktelenek, árulók, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent. Az ilyenek a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják. Fordulj el ezektől.” (2Tim 3,1-5).
Az úgynevezett korszellem tehát egyre inkább démonizálódik, és egyre inkább ezek a tulajdonságok jellemzik. Ha ezt a listát maga elé teszi egy ember és kinyitja akármelyik napilapunkat, mindegyikre találhat benne illusztrációkat. Sajnos ilyen világban élünk. Csak eszünkbe ne jusson, hogy a magunk felelősségét elkezdjük áthárítani a korszellemre, mert Isten előtt mindenki a saját bűneiért felelős. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy ilyen szellemiségű világban élünk és ez egyre jobban hat az emberre. Ez a korszellem fertőz, és egyre nehezebb lesz Isten igéjéhez ragaszkodva megállni abban az igazságban, amit egy hívő ember már felismert.
Egy másik jellemző ok, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen mintát látnak az emberek a maguk szűkebb és tágabb környezetében. Mindnyájan cipeljük magunkkal, sokszor egy életen át, a gyerekkorból hozott batyukat, és mindnyájunkra akaratlanul, tudattalanul is hat az, amit otthon lát és hall egy gyermek. A rossz példa pedig mindenkit mérgez, szétzilál, fellazít, rombol.
Ha azonban tovább olvastam volta a Timóteushoz írt levélből ezt a kemény szakaszt, akkor többször olvashatjuk Pál apostolnak ezt a figyelmeztetését: de te… Az emberek ilyenek, a világ egyre ilyenebb, de te maradj meg mindabban, amit már igazságnak felismertél. Te azonban ragaszkodj ahhoz a Jézushoz, akit már nagyanyád is ismert, anyád imádkozott hozzá, ezt láttad otthon. Jó példát is láttál otthon, Timóteus. Ne a rossz minta hasson rád, hanem tudatosan szolgáltasd ki magad annak a jónak, ami szintén körülvett. Nem szükségszerű, hogy a rossz mintához igazodjunk, ami körülvesz bennünket.
Csakhogy ehhez tudatos életre lenne szükség. És ez a világ, amiben élünk, nem ilyen embereket nevel. Nem olyanokat, akik kritikus gondolkozással, átgondolt értékrenddel, markáns egyéniséggel állnak meg ebben a világban, és ennek sokféle negatív hatását semlegesítik.
Ma tömegembert nevel ez a világ, amelyik nem szeret gondolkozni, amelyik nem akar áldozatot hozni, akinek nincsenek céljai sem sokszor, tehát nem tudja alárendelni a többi dolgát a céljainak. Képtelen bármiről lemondani. Jelszava az, amit lépten-nyomon hallok fiataloktól, de most már kevésbé fiataloktól is: a lényeg, hogy most én jól érezzem magamat.
Most én… Micsoda beszűkült, szegényes, felszínes szemlélet ez! És ennek rendelnek alá emberek mindent. Az egészségüket, a kapcsolataikat, ha foglalkoznak a lelkükkel, akkor még azt is. Ezért van olyan sok gyenge és gyáva ember, akik nem mernek dönteni, főleg visszavonhatatlan döntéseket nem mernek hozni. Nem akarnak választani, főleg nem úgy, hogy ha valamit megfontoltan választott, akkor ezzel minden egyébről lemondott. Nem akarnak lemondani egyáltalán semmiről. A mohóság jellemzi a gondolkozást, és ezzel alkalmatlanná válik az ember arra, hogy egy másikat kiválasztva, egy életen át arra törekedjék, hogy őt boldoggá tegye.
Amikor az esküvők előtti úgynevezett jegyesoktatás során ilyesmiről beszélgetünk fiatalokkal, egyre gyakoribb, hogy nagy szemeket meresztenek, hogy még vannak ilyen emberek, mint én is, akiket a Marsról szalajtottak ide, és effélékről beszélnek. Hogy tetszik azt gondolni, hogy holtomig meg holtáig? Ilyenkor vissza szoktam kérdezni: mégis, meddig gondolják, ha nem holtomig-holtáig? Akkor meddig? Hát, hát azt nem tudjuk. — Mégis, mondjunk egy számot. És itt már senki nem mond számot, mert az egészet nem gondolta át. Attól azonban irtózik, hogy életre szóló döntéseket hozzon, hogy következményeivel együtt mondjon ki egy igent, és az igen miatt minden egyébre nemet, egyre jobban irtózik a gyenge és gyáva ember.
Lemondani nem akarunk, márpedig a házasság azt jelenti: sok mindenről lemond az ember. Nem az a különbség az egyedül élők és a házasok között, hogy az egyedül élőnek sok mindenről le kell mondani, a másik meg mindent megkap. Mindkét állapotban sok mindenről le kell mondani, és mindkét állapotnak van sok előnye, ami a másikban nincs meg. Ezt kell mérlegelni, és ennek a tudatában dönteni.
Még azt említem meg, hogy a gyenge ember könnyen sodródik abba az irányba, amelyikbe sokan mennek. Márpedig az, hogy valamit sokan elkövetnek, nem igazolja azt a cselekedetet. Attól az még, ha bűn, bűn marad. Még ha majdnem mindenki csinálná, akkor is bűn, ha a bűnt Isten igéjéhez mérjük, és aszerint döntjük el.
Kérem szépen, járvány lett a válás — mondja valaki, mintha ezzel igazolná a saját bűnét. A felelős ember éppen a járványok idején lesz még sokkal óvatosabb, és sokkal tudatosabban védekezik az őt is fenyegető veszedelmek ellen. Mert azt mindenkinek tudnia kell a legboldogabb házasságban is, hogy vigyázzon, aki úgy gondolja, hogy áll, el ne essék!
Van tehát egy ilyen mérgezett korszellem, ott van a velünk született minden rosszra képes régi természetünk, látunk mindnyájan sok rossz mintát, amit azonban nem kötelező követni, és van divat — lassan most már ezzé vált a válás is —, de nem kötelező a divathoz igazodni.
Egész röviden most csak ennyit néhány okról.
II. És mit mond Isten igéje nekünk a megelőzésről? Hogyan védekezhetünk, hogyan védhetjük egymást is attól, hogy ez a tragédia bekövetkezzék?
Először úgy, hogy fel kell készülni a házasságra. Akit Isten felelőssé tett fiatalokért, azoknak kötelességünk, hogy szeretettel, türelmesen készítgessük őket. Ez óriási vállalkozás, amikor egy ember rábízza magát egy másikra, hogy az a másik is rábízza-e magát ugyanúgy őreá. Micsoda felelősség ez, mi-mindennel jár ez. Csak egy töredékét szokták látni és komolyan venni sokszor az emberek annak, hogy mire vállalkoznak azzal, hogy összeházasodnak. Hogy mi-minden kincs van elrejtve egy ilyen életközösségben, és milyen sok új feladatot is jelent ez. Hogy megnöveli az ember lehetőségeit, de mennyire megnöveli a felelősségét is. Sokan csak az előbbire koncentrálnak, az utóbbit nem akarják komolyan venni.
Mire vállalkozik az ember, amikor megházasodik és mit vár a házasságtól?
A felkészüléshez tartozik az is, hogy ismernünk kell önmagunkat, és ismernünk kell a másikat is, akivel összekötjük az életünket. És ismernünk kell azt, aki a házasság intézményét kitalálta és elrendelte, az élő Istent. E nélkül az ismeret nélkül nem lehet felelősen kijelenteni azt: holtomig és holtáig szeretni fogom, és hűséges leszek hozzá. Mert enélkül hamar eljuthatnak oda, hogy ugyanolyan hányaveti módon, mint az elején említettem, kijelentik: már nem szeretjük egymást. Ilyenkor kedvem lenne azt mondani, csak a fájó szívet még kevésbé szeretném megbántani, hogy eddig se szerettétek. Az igazi szeretetről meg van írva: soha el nem fogy. Nem is tudjuk, mit jelentene igazán egymást szeretni úgy, ahogy azt Isten igéje elénk adja. — Majd erre még visszatérünk.
Isten kegyelmének a nagyságát mutatja azonban az, hogy menet közben, több évi házasság után is meg lehet tanulni egymást szeretni. El lehet kérni Istentől azt a szeretetet, ami válságba jutott házasságokat is képes meggyógyítani. Áldom az Istent azért, hogy többször hallottam már öt, tíz, tizenöt, húsz éve házasoktól azt, amikor erre az ismeretre eljutottak, hogy megismerték Istent, megismerték igazán önmagukat, és elkezdték „megtanulni” a társukat, hogy ki is ő valójában, azt mondták: tulajdonképpen most kezdődött el a házasságunk. Húsz évi házasság után most kezdjük sejteni, mit is jelent egymást úgy szeretni, ahogyan arról a Szentírás beszél. Meg lehet tanulni, kétségtelenül a tandíjat meg kell fizetni, de érdemes megfizetni még így elkésve is. Ilyen nagy az Isten kegyelme.
Ennyit erről, hogy fel kell készülni, ennél sokkal többet is lehetne még mondani.
A másik, amit nem szabad elfelejtenünk: nincs tökéletes házasság. Miért? Mert nincsenek tökéletes házasfelek. A házasságokat ilyen magunkfajta tökéletlen emberek kötik, és csak hibalehetőséggel teli módon lehet egy ilyen „közös vállalkozásnak” nekikezdeni. De ha ezt tudjuk, és készek vagyunk arra, hogy folyamatosan ápoljuk, szakadatlanul karbantartsuk azt, amit úgy neveznek házasság, akkor mégiscsak el lehet oda jutni, hogy mindennek ellenére két ember egy életen át boldoggá tudja tenni egymást.
Ehhez azonban tudni kell azt, hogy ez feladat, mégpedig állandó feladat, mindkettőnk feladata, és aki vállalja ennek a feladatnak a folyamatos megoldását, az tapasztalni fogja Istennek a csodáit. Aki azonban valami olyanra vágyik, ami nincs, a tökéletes házasságra, az folyamatosan csalódni fog, és mindig meglesz az oka az elkeseredésre és az elégedetlenségre.
A harmadik, amit nem szabad elfelejteni: tartsuk szem előtt az emberi lélek összetevői közti hierarchiát, az alá-fölé rendeltséget. Bonyolult jószág a mi lelkünk. Sok minden van benne. Ennek a sok mindennek valahogy rendeződnie kell, mint ahogy a mágnes rendezi a vasreszeléket, ezeknek is a helyükre kell kerülniük. Mindegyiknek megvan a maga szerepe, a maga ideje, a maga fontossági helye, de ez változhat, és rendnek kell lennie. Olyan ez, mint egy piramis: mi van alul, aztán felül, aztán van csúcsa is.
Az emberi lélekben általában alul helyezkednek el az érzelmek. Az a legnagyobb kiterjedésű felület. De egy tudatosan élő ember életében az érzelmek felett uralkodnia kell az értelemnek. Nem engedem szabadjára az indulataimat, az érzéseimet. Bizonyos racionalitásnak érvényesülnie kell. És ha hívő emberről van szó, akkor az értelmünk felett is uralkodik az élő Isten, a vele való kapcsolatunk, a benne való hit. Tehát ha ezt a hármat ragadjuk ki, akkor az egészséges alá-fölé rendeltség ez: érzelem, felette az értelmem, felette az Istenbe vetett hitem, amelyik mindig figyel Istenre, és az utolsó szót az Isten igéjéhez igazodó hit mondja ki. Akármit szeretnék egyébként az ösztöneimmel, meg akármit súg az úgynevezett józan eszem, akkor is Isten igéje mondja ki az utolsó szót.
Amikor két ember megszereti egymást, hosszú ideig az érzelmek uralkodnak, és ez rendjén is van. Lobognak az érzelmek, ilyenkor szoktunk mondani ilyeneket: rózsaszínű ködben látja a világot, főleg a másikat — de fontos, hogy a józan értelmem (ha hívő vagyok, az Isten Lelkétől megvilágosított értelmem) kontrollálja az érzelmeknek ezt a zubogását. Vagyis az egész felett a hitem, vagyis Jézus Krisztus uralkodjék. Legyenek, akiket megkérdezek, és akiknek könnyebb ilyenkor józanul hozzászólni, és hallgassak rájuk. De nagy ajándék egy-egy életszakaszban, ha vannak az embernek ilyen ismerősei!
Aztán később a házasság során megváltoznak a hangsúlyok. Mindig megmarad, meg kell, hogy maradjon a szerelem. Idős emberek is tudnak szerelmesek lenni — szeretném elárulni. Hetven-nyolcvan éves idős házaspárokat ismerek, akik ugyanolyan gyengéd kedvességgel nyújtják ki a kezüket egymásnak, mikor csoszognak az utcán.
Nem úgy szerelmesek egymásba, mint huszonöt évesen, de megmarad, csak átalakul, mélyül, még tartalmasabb lesz a szerelem. De a házasság során egyre nagyobb hangsúlyt kap a józan belátás, a tárgyilagos mérlegelés. Ez nem azt jelenti, hogy kioltja vagy csökkenti a szeretetet és a szerelmet, hanem jobban a helyére kerül. Az arányok megváltoznak. Jó esetben az ember és a házasság előnyére. És ha hívő emberről van szó, nem győzöm eleget ismételni, mindezek felett ott van az Isten előtti alázat, az Isten igéjéhez igazodó, benne vetett bizalom és hit. És így szépen együtt működik az egész.
De nem szabad elfelejteni, hogy van ilyen hierarchia, és fontos, hogy mindegyik a helyén legyen. Miért? Mert a házasság kríziseiben, amit egyikünk sem kerül el, akkor lesz fontos az, hogy mind a három működik-e, és mind a három a maga helyén és a maga súlyának megfelelően határozza-e meg a cselekedeteinket, meg a lelkületünket is. Még a hangulatunkat is.
Mert amikor nem szeretetre méltóan viselkedik a másik, amikor átéli valaki a házasságban is a nagy magányosságát, hogy őt még a párja sem érti meg, amikor egyre kedvesebb lesz egy harmadik, és úgy gondolja, hogy nem jól döntött, nem vele kellett volna összekötni az életét, mert ha amazzal köti össze, akkor most boldog lenne, vagyis amikor kísértésbe kerül a hívő ember is — akkor fontos az, hogy helyén legyen az esze, az Istentől megvilágosított értelme, és ebben a kísértéshelyzetben különösen is kész legyen engedelmeskedni Isten igéjének. Az ilyen emberektől hallottam már néhányszor azt, amikor elmondták, hogy bajba került a házasságuk, de a végén valamilyen megfogalmazásban hozzátették: de a válás mint megoldási lehetőség, eszünkbe sem jutott.
Van valami, ami ki van zárva. Miért? Mert Isten igéje ezt mondja. Beszél Jézus a válásról. A Máté envagéliuma 19. részét elolvassuk el otthon. Jönnek a farizeusok, hogy Mózes azt mondta, írjunk válólevelet, ha valaki elküldi a feleségét, tehát ezek szerint létezik válás. Jézus azt mondja: sajnos létezik — a ti szívetek keménysége miatt. Eredetileg nem így rendelte Isten, és mi igazodhatunk ahhoz, ahogy eredetileg rendelte Isten. És amit mi elrontottunk, Ő azt kegyelmesen helyre tudja hozni. Ami megbetegedett, azt Ő csodálatosan meg tudja gyógyítani. Néha nem könnyű bízni ebben, de bizakodjunk benne.
A negyedik, amit még megemlítek: van egy különös gondolat a Bibliában, hogy a házasságban lehet és kell — ha másként nem megy — parancsra szeretni egymást. Azt mondja Jézus: „Új parancsot adok néktek, hogy egymást szeressétek, ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.” (Jn 13,34).Parancsra nem lehet szerelmesnek lenni, viszont szerelem nélkül nem jó házasságot kötni. De ha már valaki házasságot kötött, akkor megszólal Jézus új parancsa: Úgy szeressétek egymást, ahogy én titeket. Itt Ő nem a házasságról szól, arról beszél, hogy a benne hívők a gyülekezetben így szeressék egymást. Szerették is, és azt mondják, a pogányok mutogattak rájuk: nézzétek, hogy szeretik egymást. Ezek olyan Krisztus-forma krisztianoi-emberek. Ebből a csúf szóból vállalták a keresztyén jelzőt. Krisztusiak. De ez a házasságra is érvényes.
Tehát parancsra nem lehet szerelmesnek lenni, de azt megparancsolja Isten, hogy egy életen át szeresd azt, akibe szerelmes lettél, és szerelmesen ezt meg is ígérted neki. Innentől kezdve ez már parancs is.
Ki tudja ezt teljesíteni? Senki. Éppen az elején említett végzetesen megromlott természetünk miatt. Isten azonban erről is gondoskodott. Többször idéztük az utóbbi időben a Római levél 5. részének 5. versét, ahol ezt írja az apostol: „… az Isten szeretete nekünk adatott a Szentlélek által.” Az Isten szeretete.
Ki kaphatja az Isten szeretetét? Az, aki Jézus Krisztust befogadta. Aki Jézust az élete Megváltójának és Urának vallja, az kapja az Ő Szentlelkét, és az kapja a Lélekkel az Isten szeretetét is. Egy szóval: az újjászületett ember. Ezért is mondja Jézus: értsétek meg, szükséges újonnan születnetek. (Jn 3,7).
Ketten erőlködhettek, ahogy akartok. Nagy jó szándékkal neki és nekirugaszkodhattok, nem tudjátok Isten szeretetével szeretni egymást. És ezen a temérdek kísértésen, ami körülvesz minket, és amire kaphatók vagyunk a régi természetünknél fogva, egyedül az Isten szeretete tud diadalmaskodni. De kaphatjátok az Isten szeretetét. Tartsd oda a szívedet, és az Isten szeretete kitöltetik a szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk.
Itt két jó szándékú embert már a hatalmas harmadik vesz kezébe, és Jézus Krisztus ad a mi megromlott természetünk mellé egy újat. Az Ő tulajdon természetét, amelyikkel aztán tudjuk szeretni egymást. Tartósan, áldozatkészen, önzetlenül. Legrosszabb esetben egyoldalúan is.
Senkinek nem kívánjuk, aki házasságban él, de ismerek olyanokat, akik ezt kipróbálták. Nem könnyű, de Isten mégis győzelmet ad benne. Itt már nem két ember erőlködéséről van szó, hanem arról, hogy átöleli őket a harmadik, Jézus, és erőt ad nekik ahhoz, amire maguktól képtelenek voltak.
Ezért olvastam fel a Prédikátor könyvének ezt a szakaszát, és különösen ezt az utolsó mondatát: „A hármas fonál nem szakad el egyhamar.” Itt nem a házasságról van szó. Arról elmélkedik az író, hogy mire képes egy ember egyedül. Sok mindenre képes. De bizonyos feladatokat ketten sokkal egyszerűbben megoldanak. Hát még hárman! És eszébe jut ez a kép, hogy az igazán erős köteleket három fonatból szokták összefonni. Azaz egy fonál is tart valamit, ha már kettőt sodornak össze, erősebb, de az igazi az, ha hármat. A házasságra ez különösen is érvényes. Fontos, hogy ketten igazán szeretetben összefonódjanak, de igazán erősen akkor fog tartani, ha hármas fonál lesz, és Jézus Krisztus mint harmadik, ott van velük.
Éppen ezért most a rövidség és egyszerűség kedvéért különösebb magyarázat nélkül csak ennyit szeretnék mondani: gyertek Jézus Krisztushoz! Aki egyedül él és hordozza az egyedüllét sajátos terheit, lemondását, jöjjön Jézushoz! Mindennek más lesz a súlya, ha vele hordozza.
Akik most készülnek a házasságra, már most hívják be a kapcsolatukba az élő Krisztust, és igazodjanak hozzá mindenben, amit az Ő igéjéből megismertek!
Akik nemrégen indultak el, és nagyon lobog a szerelem még, jöjjenek Jézushoz! Ő teszi tartóssá ezt a szerelmet, és Ő adja meg, hogy melegítse ez egész életükön át a kapcsolatukat.
Az öreg házasok is jöjjenek Jézushoz! Ő tudja megújítani a házasságukat újra és újra.
Ahol látszólag semmi gond, baj nincs, menjenek még közelebb Jézushoz, és áldássá teszi őket mások számára is.
Ahol meg csőstől jelentkeznek a gondok, bajok, nehézségek, még inkább keressük azt a Jézust, aki tud adni kiutat, igazi megoldást és érdemi választ a kérdéseinkre.
És akik már lemondtak arról, hogy valami jó változás bekövetkezhet, vigyék oda ők is gondjaikat Jézus elé, és az előtte való csendben Ő olyan lehetőségekre hívja fel a figyelmünket, amik magunktól eszünkbe sem jutottak volna.
Hadd fejezzem be egy olyan igével, minden magyarázat nélkül, ami ezt szépen összefoglalja: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk félre minden akadályt és bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatosan fussuk végig az előttünk levő küzdőpályát. Nézzünk Jézusra, a hit elkezdőjére és bevégzőjére, aki az előtte levő öröm helyett — a gyalázattal nem törődve — vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok arra, aki ilyen ellene irányuló támadást elszenvedett a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.” (Zsid 12,1-3).
Minden szaváról külön kellene beszélni. Most csak ezt hangsúlyozom: a házasság is küzdőtér. Nem egymás ellen küzdünk, hanem együtt kell, hogy küzdjünk a közös boldogságért, meg azokért, akiket Isten reánk bízott, meg ami feladatokat reánk bízott. Itt szükség van állhatatosságra, és Jézus a minta. Azt mondja: Őreá nézzetek, és ahogyan Ő cselekedett, ti is úgy. Ő mindent vállalt értünk, bűnösökért. Ti mit vállaltok egymásért? És akkor ragyog fel előttünk Jézusnak ez a mondata: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” (Jn 15,13).
Amikor házasságot kötünk, elhatározzuk ezt is, hogy csendesen kész vagyok odaadni az életemet a másikért. És ha ez kölcsönös, ebből lesz igazi boldogság.

Egy budapesti lelkipásztor mondta el a következőt: egyik vasárnap a szomszédos gyülekezetben kellett prédikálnia és oda indult el idejében. Az úton találkozott néhány gyülekezeti taggal, akik az ő templomukba tartottak. Csodálkozva kérdezték: hová megy istentisztelet előtt. Mondta: a szomszédba. És itthon ki fog prédikálni? Megmondta. Mire ők: akkor mi visszafordulunk és hazamegyünk.
Mivel idejében elindult, nem kellett sietnie, arra gondolt, hogy ezt ott melegében meg kell beszélni, mert ez valami elképesztő, bibliátlan, torz gondolkozás, ami emögött van.
Miért akarnak ők visszafordulni, ha istentiszteletre igyekeztek? Hiszen istentisztelet lesz azon a vasárnapon is, abban a gyülekezetben. Ja, hogy más prédikál? Nemcsak egy prédikációból áll az istentisztelet, és az a más is fog olvasni a Bibliából, és valószínűleg arról fog mondani valamit. Számukra ennyiből áll az istentisztelet, hogy mit lehet ott kapni? Hogy az ő kedves, megszokott árújukat felszolgálja valaki aznap vagy nem? Ennyire megfertőzte a fogyasztói gondolkozás az Isten szent dolgairól való vélekedésünket is? És ennyire nem értjük, hogy mi az istentisztelet lényege, hogy mi tesz istentiszteletté egy összejövetelt?
Vizsgáljuk meg most éppen ezért mi is, hogy mit tanít a Szentírás erről. Mi az istentisztelet lényege és célja? És vizsgáljuk meg a magunk gondolkozását is kíméletlen becsületességgel Isten igéjének a fényénél, mert sok minden más is kiderülhet esetleg.
Mi az istentisztelet célja?
A Biblia válasza erre ez: az istentisztelet célja Isten tisztelése. Ilyen egyszerű, csak ezt komolyan kellene venni. Az istentisztelet célja Isten tisztelése, nemcsak az, hogy halljak egy jó prédikációt. Sokkal több minden történik itt, és ha ezt ma megértjük és a szívünkig engedjük, sokkal gazdagabb lesz — mondom műszaki kifejezéssel: sokkal nagyobb lesz a hatásfoka az istentiszteleteken való részvételünknek.
Mert ha az istentisztelet célja az, hogy Istent tiszteljük, akkor látnunk kell, hogy ennek főleg két része van egy istentiszteleten: közösen és nyilvánosan megvalljuk, hogy kinek hisszük a mindenható Istent, és Őt mint egyetlen igaz Istent magasztaljuk, dicsőítjük, neki hálát adunk; és ugyanakkor úgy hallgatjuk az írott és hirdetett igét, mint Isten hozzánk szóló szavát, amihez azonnal igazítjuk is az életünket. Ez a két fő része van egy istentiszteletnek. Nézzük meg egy kicsit közelebbről ezeket.
a) Az első tehát az, hogy Isten népe összegyülekezik, és együtt és nyilvánosan — mert bárki bejöhet ide és hallhatja — dicsőítik az Istenüket. Úgy, ahogy itt olyan szépen fogalmazza Pál apostol: egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét.
És ettől azok is, akik még nem tartoznak Isten népéhez és kevéssé ismerik Őt, kedvet kapnak. Ennek vonzereje van. Ebben a közösségben meg lehet ismerni Istent (mint ahogy a szerecsen pénzügyminiszter olyan messziről elkocsikázott Jeruzsálembe, hogy megismerje Istent), és megismerve, együtt tudjuk Őt magasztalni.
Istentiszteletünk célja tehát elsősorban: Isten tisztelése. Hogy ebben a világban, amelyik nem tiszteli Istent, amelyik vagy nagyképűen tagadja, vagy besorolja tudatlanul az embercsinálta istenek, bálványok közé, vagy káromolja, gyalázza, vagy ahogy nagyon sokan teszik a vallásos emberek is: udvariasan negligálja, semmibe veszi Istent — ebben a világban, akik már ismerjük Őt, csendesen, de határozottan megvalljuk, hogy kinek ismertük meg. Elsoroljuk Isten nagy tetteit, hálát adunk ajándékaiért, és dicsőítjük Őt azzal is, hogy tőle kérünk és várunk mindent. A legegyszerűbb dolgoktól egészen a csodákig merünk tőle kérni és várni.
Figyeljétek meg: a mi egész istentiszteleti liturgiánk elejétől a végéig ezt a célt szolgálja. Azzal a mondattal kezdjük mindig (csak sokszor oda se figyelünk már ezekre, és átsiklik a figyelmünk), hogy „a mi segítségünk jöjjön az Úrtól, aki teremtette az eget és a földet.”
Ez bibliai idézet, mi ezt hisszük, és ezzel a hitvallással kezdjük az együttlétünket, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy nem akárki előtt vagyunk itt. A világmindenség kitalálója és kivitelezője, alkotója, teremtője részesít abban a kiváltságban, hogy jöjjünk hozzá. Ezzel a tisztelettel borulunk le előtte, megvalljuk újra és újra, hogy Ő teremtette az eget és a földet és rászorulunk az Ő segítségére, hittel újra megköszönjük az eddigi segítségét, és alázatosan kérjük a további segítségét. Ez mind benne van ebben az egyetlen mondatban.
Jó lenne, ha ez mind eszünkbe jutna, amikor elhangzik ez a mondat, és a szívünk magasztalná ezért Istent.
A második mondat: „Kegyelem néktek és békesség Istentől…” Megint benne van az, hogy rászorulunk az Ő kegyelmére. Sajnos az elmúlt napokban is sok mindennel szükségessé tettük, hogy kegyelmezzen nekünk. Nem érdemeljük meg, hogy egyáltalán szóba álljon velünk, hogy maga elé engedjen. De íme itt vagyunk és tudjuk, hogy elég nekünk az Ő kegyelme. — És az Ő békessége nélkül csak békétlenség lehet a szívünkben, a családunkban is, a világon is. Ő nélküle az is van mindenütt, de mi kérjük az Ő békességét, ami több, mint a háborúság hiánya. Ami azt jelenti, hogy a teljes életnek feltételeit megadja már itt az Övéinek.
Aztán jönnek az énekek. Minden egyes énekünk vagy hitvallás, vagy Isten dicsőítése, vagy bizalommal előterjesztett kérés. És ezzel mindegyikkel Őt dicsőítjük. Aki éneklés közben nézelődik, az Istennek ezt a dicséretét vonja meg tőle, vagy magát szegényíti meg nagyon, mert kimarad ebből.
Ezért kell megtanulnunk úgy énekelni, ahogy Pál apostol írja: énekelek a szívemmel, és énekelek az értelemmel is. (1Kor 14,15). Lehet, hogy valaki nem tud énekelni, de akkor is kövesse szemével a szöveget az énekeskönyvben, és a szívével mondja együtt a gyülekezettel. Mert ez az istentisztelet célja. Nem az, hogy ki áll a szószéken és ma milyet produkál. Nem emberi produkció áll az istentisztelet középpontjában, hanem az élő Isten áll itt a középpontban, és minden az Ő tisztelését kell, hogy szolgálja. De ennek tudatossá kell válnia bennünk, és ha ezt mindannyian tudatosan szívünkkel és értelmünkkel így tennénk, egészen más légköre lenne egy istentiszteletnek, és egészen más folytatása lenne az életünkben minden istentiszteletnek.
Mert amikor Isten népe, a hívők, így vannak együtt, és így tisztelik Istent, akkor annak, mint az előbb már említettem, vonzása van. Akkor azokat is, akik még nem Isten népe, odavonzzák Istenhez. Erről olvasunk itt a folytatásban, amikor ezt írja az apostol: „A népek (vagyis a pogányok) pedig irgalmáért dicsőítsék az Istent, ahogyan meg van írva: „Ezért magasztallak téged a népek között, és nevednek dicséretet éneklek.” Ezt is mondja: „Örüljetek népek, az Ő népével együtt.” Ez zajlik minden istentiszteleten, de az Ő népe örüljön akkor. És ezt is olvassuk, folytatja az apostol: „Dicsérjétek, ti népek mind, az Urat, és dicsőítse Őt minden nép.” Ézsaiás pedig így szól: „Hajtás sarjad Isai gyökeréből, és népek uralkodójává emelkedik: benne reménykednek a népek.” (Róm 15,9-12).
Ez az istentisztelet célja. Ahogyan meggyőződéssel, hittel az Istent ismerő hívők magasztalják Istent és kifejezik a benne való bizalmukat, iránta való hálájukat, ez misszió. Ez hívogatás Őhozzá. Ez hitelesíti azután majd azt, ami elhangzik Istenről, és a népek, a pogányok közül sokan Isten népévé válnak.
Mivel azt mondtam, hogy az egész istentisztelet minden része ezt célozza, még csak az utolsót említem meg, az adakozást. Az is az istentisztelet része, és az is az Isten iránti tiszteletünk kifejezése. Dáviddal együtt valljuk: Urunk, tőled van mindenünk, és amit a te kezedből vettük, azt adjuk most neked. Ez egészen más szemléletet ajándékoz a hívőnek, ha így tud tekinteni mindenére, amit Istentől kapott. Ez az egyik része.
b) És Istent tiszteljük azzal is, hogy az írott igét és annak a magyarázatát úgy hallgatjuk, mint amit Isten mond nekünk. Őt dicsőítjük azzal, hogy a nyomtatott betűkön meg az emberi szavakon keresztül figyelünk az Ő szavára. Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy az írott igét maga Isten hagyta ránk? Hogy ennek a hiteles, helyes magyarázatán keresztül, vagyis az emberi bizonyságtételen keresztül maga Isten szólít meg bennünket? Sok erre vonatkozó tapasztalatunk van, és sokan el tudnák mondani, hogy ez mennyire így van.
Így tapasztalhatjuk meg azt is, hogy a hit ennek az igének a hallásából születik. Ez az egyik gyümölcse, a másik meg az: Isten az Ő beszédével formálja az életünket, hogy Jézus Krisztuséhoz egyre inkább hasonlítsunk.
Erről olvastunk többször is az elhangzott szakaszban, amikor mindig Jézus a példa, a minta, a mérce. Ezt mondja: „Ne magunknak kedveskedjünk, mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, annak javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem magának kedvezett.” Vagy: „fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.”
Isten az Ő igéjével teremti újjá a megromlott természetünket, és miközben olvassuk, s hallgatjuk annak a magyarázatát, Ő maga munkálkodik bennünk.
Az utóbbi időben sokszor idéztem az 1Tessz 2,13-t. Talán már könyv nélkül is tudjuk. Pál apostol ezt írja: „… mivel ti nem úgy fogadtátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, ezért munkálkodik is bennetek, akik hisztek.”
A tesszalonikaiak azon csodálkoztak, hogy mitől is változott meg az életük ennyire, hogy a környező pogányok csodálkoznak rajtuk. Azt mondja Pál, ettől: úgy hallgattátok, mint amit Isten üzen nektek, komolyan vettétek, engedtetek neki, s megváltozott az életetek. Mert munkálkodik bennetek az energia (ez a szó van itt görögül), erőt fejt ki bennetek az az ige, amit Isten szavaként fogadtatok be. Ezzel is dicsőítjük mi az Urat, hogy úgy hallgatjuk az Ő szavát, hogy azonnal készek vagyunk engedelmeskedni is neki.
Olyan szép ez a szójáték a görögben. Hallgatni azt jelenti: akuó, engedelmeskedni azt jelenti: hüpakuó. A hüp azt jelenti: alá, alatta. Meghajtom magamat az Isten igéje alatt, amit hallok, megalázkodom, alá helyezkedem, engedelmeskedem neki. És eközben formálódik az életem. Ezért nagy dolog az, hogy a református liturgiában legalább egyszer (a tíz órai liturgiában kétszer is) olvasunk a Bibliából. Mert az istentisztelet egyik kritikus pontja az igehirdetés. Az ige magyarázata magán hordja annak az embernek az egyéniség jegyeit, aki azt elmondja. Ezért a magyarázat sokféle lehet. De ha az csakugyan az ige magyarázata, akkor azon keresztül maga az élő Jézus Krisztus munkálkodik.
A 18. versben írja Pál apostol: ”Mert semmi olyanról nem mernék beszélni, amit nem Krisztus tett általam a pogányok megtéréséért szóval és tettel…” Ő beszélt, és közben Krisztus megtérített pogányokat. Jézus cselekszik a hirdetett igén keresztül.
És ha az igehirdetés egy kicsit gyengébb, fáradtabb, szürkébb, akkor is elhangzott az ige. Néhány évig egy olyan gyülekezetbe kellett járnom, ahol sokszor nem is az igének a magyarázata volt az, ami elhangzott. Vallásos beszéd hangzott. Egy ideig bosszankodtam, sajnáltam magam, de jó lenne másutt lenni, amíg végre rájöttem: hiszen felolvasott az ember a Bibliából. És ha végképp nem mondott semmit róla, azon az igén gondolkoztam közben. Aztán Isten még tovább vezetett, és elkezdtem más szívvel hallgatni beszédet. És mindig volt benne valami, ami Isten figyelmeztetése, bátorításaként érkezett el a szívemhez. Sokszor csak egy-két mondat. De az ige, amit felolvasott, az munkálkodhatott bennem.
És mi van akkor, ha kimarad az igehirdetés? Kárpátalján, amikor összefogdosták a református lelkipásztorok jó részét, és hosszú évekre Szibériába vitték őket, egy sor gyülekezet lelkész nélkül maradt. És mit csináltak? Minden vasárnap az istentisztelet időpontjában összejöttek, harangozni sem volt szabad, de énekeltek, hat-nyolctíz éneket minden versével. Tudják is azok, akik még ebben részt vettek, fejből a legtöbb éneket. Énekeltek szívvel és értelemmel, aztán valaki felolvasott a Bibliából. Felolvastak az öreg Szikszai imádságos könyvből egy imádságot, vagy a saját szavaival imádkozott valaki. Aztán nem egy percig, mint mi, hanem öt-hat percig csendben voltak, és mindenki imádkozott magában, vagy imádkoztak hangosan, megint énekeltek és hazamentek. És ez nem volt istentisztelet? De bizony, az volt! Nem hangzott igemagyarázat, olykor egy-egy mondatot fűzött hozzá az, aki felolvasott a Bibliából, de dicsőítették Istent, kifejezték benne való bizalmukat, és a nehéz időket is túlélték ezek a pásztor nélkül maradt gyülekezetek.
És amikor 1989 után kinn szolgáltam több ilyen gyülekezetben, öröm volt látni azt, hogy élnek. Mert az istentisztelet istentisztelet maradt a számukra még így is, hogy átmenetileg igemagyarázat nem hangzott.
Nem a lelkészekből áll az egyház és a gyülekezet, és nem csak az igehirdetésből áll az istentisztelet. Fontos a pásztor. Jézus is beszél arról: verd meg a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai. És fontos, hogy jó pásztora legyen minden lelkipásztor a reá bízott nyájnak, és táplálja azt hiteles igével, erősítő lelki táplálékkal. De ha ez valami miatt átmenetileg hiányzik, az istentisztelet akkor is Isten tisztelése maradhat, ha a szívben rend van. Ez a szív kérdése. Mert harsoghat az ének, voltam én már olyan helyen, hogy kidagadtak az erek a nyakukon azoknak, akik harsogták az énekeket, és sem a maguk harsogó énekére nem figyeltek oda, sem az igére, se semmire. Nem volt az istentisztelet, legalábbis sokak részéről. Mert a szívben nem élt ott az élő Isten dicsőítése, az iránta való hála, a benne való bizalom.
Spurgeonnak, a híres angol igehirdetőnek a megtérése nagyon jól szemlélteti, hogy milyen az igazi istentisztelet, és mik annak a legfőbb jegyei. Leírja, hogy egy hideg téli napon valahová mennie kellett, és olyan hóvihar volt, hogy bekényszerítette egy útmenti imaházba. Ott éppen istentisztelet kezdődött. Csakhogy a havazás miatt nem érkezett meg az igehirdető. Erre felállt valaki a gyülekezetben, énekeltek, felolvasott a Bibliából. A Zsidókhoz írt levél 12. részében van az: „félretéve minden akadályt, nézzünk Jézusra, a hit elkezdőjére és bevégzőjére.” És ez az egyszerű iskolázatlan ember tulajdonképpen elismételte a maga szavaival azt, amit felolvasott a Bibliából. És egyebek közt ilyeneket mondott: nézzünk fel Jézusra. Az a fiatalember nagyon szomorúnak látszik. Fiatalember! Nézzen fel Jézusra, a megváltó Jézus Krisztusra!
Spurgeon kételyekkel viaskodó lelke ezt követően nyílt ki Jézus előtt, és azután vezetett sokakat, sok ezer embert a Krisztusban való hitre.
Nem jött meg a várva várt igehirdető, de volt istentisztelet. Ezen az istentiszteleten egy egyszerű hívőn keresztül az élő Isten szólalt meg, és segített új életre valakit. Sokkal jobban bízzunk az ige erejében, és vegyük komolyan a mi istentiszteletünknek minden alkotórészét!
Elgondoltam, ha itt nálunk nyolc órakor derülne ki, hogy ma nincs itt az igehirdető, mit csinálnának a testvérek? Hogy ha némi tétovázás után szépen hazaszállingóznának, és egész úton erről a botrányról beszélnének, akkor az Isten gyalázása lenne. Ha mindenki nyugodtan a helyén maradna, s feláll egy presbiter talán, mert minden istentiszteleten van itt néhány presbiter testvér, s azt mondja: énekeljük el ezt az éneket, aztán a következőt, aztán a még következőt. Aztán felolvasna a Bibliából. Ha senkinél nem lenne Biblia, ami nagy szégyen lenne, itt van a gyönyörű váradi Biblia az úrasztalán, ebből felolvasna, imádkozzunk, énekeljünk. És mindenki úgy menne haza: istentiszteleten voltunk.
Ha az istentisztelet célját egészen röviden akarjuk megfogalmazni, akkor nagyon találó lehet Ady Endrének a Karácsonyi ének c. verséből ez a sora:
Imádni az Istent,
És egymást szeretni.
Az istentisztelet célja: együtt és nyilvánosan is imádjuk Istent (mert otthon is lehet egyedül és gyakoroljuk naponta, de ez fontos, hogy néha közösen és nyilvánosan is), és közben olyanná formálódik az életünk, hogy tudjuk egymást szeretni.
És ha már ez a mai témánk, akkor egy-két gyakorlati dolgot hadd említsek meg. Aki valóban tiszteli Istent, az keresi a vele való találkozás alkalmait. Az úgy, ahogy az apostol írja, áron is megveszi az alkalmakat. Annak benne van a programjában az istentisztelet és igealkalmak időpontjai. Sokszor ehhez igazítja a többi programot is, mert Istent mindenekfelett tiszteli.
A gyerekeinknél figyelhetjük meg, hogy kezdetben csak szokás nekik, hogy megyünk istentiszteletre meg ifire, aztán jó esetben, később szükségletté válik. Anélkül ki sem bírja. Az határozza meg az egész hetét. Tehát keresi az alkalmakat.
Aki igazán tiszteli Istent, az készül a vele való találkozásra a szó mindenféle értelmében. Számomra máig példa az, hogy édesapám, aki egész héten keményen dolgozott, szombaton este az előszobába kikészítette az énekeskönyvet, bele a perselypénzt, mert másnap megyünk istentiszteletre. Nem akkor kapkodunk, s nem a persely előtt guberálunk a pénztárcában, hogy adjak, ne adjak, mit adjak… Ez ünnep, nagy alkalom, mert nem akárkihez készülök. Akkor a szívemet is ünneplőbe öltöztetem.
Aki igazán tiszteli Istent, az nem késik el az istentiszteletről. Lehetnek olyan külső okok, amiket alkalmanként nem lehet legyőzni, de aki rendszeresen tizenöt-húsz perc késéssel érkezik, az biztos, hogy nem tiszteli a szívében az Istent, mert ezt nem merné megtenni valakivel, aki tiszteletreméltó és akitől esetleg még valami segítséget is vár.
Aki tiszteli Istent, az miközben úgy tesz, hogy Őreá figyel, nem foglalkozik mással. Most ezt nem akarom részletezni. Isten személye és szava mindennél fontosabb annak a számára, aki valóban tiszteli Őt.
És az egymás iránti figyelmesség, szeretet jelei is olyan sokszor hiányoznak a mi istentiszteleteinkről. De a gyökér a szívünkben van. Aki a szívében tiszteli Őt, nemcsak vasárnap, hanem hétfőn, kedden, szerdán, minden nap egész életében, annak természetes az, hogy ezzel az Istent tisztelő szívvel van jelen az istentiszteleten is.
Azt mondják: ma a tekintélyek válságának az idejét éljük. Ez valóban így van, de ez az Isten tekintélyére is érvényes, a hívő emberek életében is kell? Ne tekintse magát istenfélőnek az, aki nem tiszteli az élő Istent mindenek felett.
Ezzel a kérdéssel és a reá adott válasszal fejezzük be, hogy ahogy most itt vagyunk, ez a lelkület, ez az egész jelenség, aki én vagyok, dicsőíti-e Istent? Ez az egyik kérdés. A másik: Kinek lesz haszna abból, hogy ma itt voltunk? Azt, hogy „egymást szeretni”, meglátszik-e majd rajtunk?
A múlt héten mondta egy kislány az édesanyjának, aki előző héten csendeshéten volt: Anyu, ha mindig ilyen leszel, amikor hazajössz, menj el minél több csendeshétre.
Elmondhatják-e: menj istentiszteletre minél gyakrabban, ha ennyire meglátszik rajtad. Néha nem látványos a változás, de kell, hogy legyen valami jele, bizonysága annak, hogy mi Isten közelében jártunk, megerősödtünk a benne való bizalomban, és vágyunk arra, hogy folytassa bennünk az Ő munkáját, és tudjuk egyre inkább egymást szeretni. Mert, ha sem az Ő dicsőségét, sem az emberek javát nem szolgálja, hogy istentiszteletre járunk, akkor Jézus azt mondja: a ti istentiszteletetek hiábavaló. Hiába tisztelnek engem, így szól az Úr, ha — és elsorolja, hogy mi-mindent csinálnak, és mi-mindent nem csinálnak. (Mt 15).
Javasolom mai olvasmánynak a Róma 15. részt, amiből alapigénket vettük, meg a Máté 15. részt, ahol Jézus beszél arról, milyen az igazi istentisztelet és milyen az a nép, amelyik csak szájával közelít hozzá, de a szíve távol marad tőle.
Bizonyos vagyok abban, hogy ha az istentiszteleten való részvételünk megújul, vagyis a lelkületünk megújul, az egész hívő életünk elmélyül és meggazdagodik.