Cseri Kálmán

Az idén is megérkezett az ősz. Színessé vált az erdő, hullnak a levelek, csupasz faágak meredeznek ott, ahol szép, kerek, zöld lombkorona volt. Szemétté vált az, ami eddig dísz volt. Aztán hűvös, sötét reggelekre virradunk és egyre korábban zavar a lakásba a sötét este.
Minden az elmúlás gondolatát sugallja, és arra emlékeztet, hogy egyszer mi is mindnyájan elmúlunk. Páratlanul szép a mi magyar nyelvünk: az ősz nemcsak főnév, hanem melléknév is, aztán képeztünk belőle egy igét: őszül, megőszül. Ezt a jelenséget ilyen szépen talán egyetlen más nyelv sem tudja kifejezni.
Az utóbbi időben sokakkal beszélgettem, akikre rátelepszik az elmúlásnak a gondolata. Éppen ezért vizsgáljuk meg ma, hogyan gondolkoznak az emberek életünk őszéről, az elmúlásról, és tanít-e erről valamit a Biblia. Ez nemcsak az idősödő testvéreknek lesz tanulságos, hiszen kivétel nélkül mindnyájan idősödők vagyunk attól kezdve, hogy a világra jöttünk, és ahogy valaki mondta: a fiatalság olyan hiba, amelyik minden nappal kisebb lesz, és mindnyájan megöregszünk, ha előbb meg nem halunk.
Éppen ezért nem felesleges erről Isten igéjének a világosságánál gondolkozni. Hadd olvassak fel egy részletet Felix Salten svájci író Bambi című gyönyörű regényéből, amiből világosan megláthatjuk, hogy általában hogyan gondolkoznak az emberek az elmúlásról, életünk őszéről:
„A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is.
A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki.
Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett.
— Már nem úgy van, mint régen — mondta az egyik levél a másiknak.
— Nem — ismételte a másik. — Ma éjjel is annyian elmentek közülünk… Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
— Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor — mondta az első.
— Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
— Most a nap csak ritkán süt — sóhajtott a második levél —, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
— Vajon igaz-e — kérdezte az első —, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újak, mások és mindig újak?
— Biztosan igaz — suttogta a másik. — El sem tudom képzelni… Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
— És aztán olyan szomorúak leszünk tőle — tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
— Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
— Mi lesz velünk, ha lehullunk?
— Lehanyatlunk…
— Mi van ott lenn?
Az első felelte:
— Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt… De senki se tudja.
A második kérdezte:
— Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
— Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
— Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
— Hagyd csak — felelte a másik. — Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
— Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról — mondta az első levél.
A másik felelte:
— Nem… hagyjuk… de… mi másról beszélhetnénk?... — Hallgatott, és kis szünet után folytatta: — Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
— Ezzel még ráérünk — csillapította az első. — Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat… És az enyhe, pompás éjszakák…
— Most iszonyatosak az éjjelek — panaszkodott a másik —, és nem akarnak véget érni.
— Nem szabad panaszkodnunk — mondta az első szelíden —, hiszen tovább éltünk, mint sokansokan közülünk.
— Ugye, nagyon megváltoztam? — érdeklődött az első levél félénken, de sürgetően.
— Szó sincs róla — erősítette az első. — Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam ez egészen más…
— Ugyan, ne tréfálj! — vágta el szavát a másik.
— De igazán úgy van — ismételte az első buzgón —, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
— Köszönöm — suttogta a másik levél meghatottan. — Nem hiszek neked… legalábbis nem egészen… de köszönöm, hogy olyan jó vagy… te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
— Hallgass! — mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
— Ó… most… — mondta a második levél — én… — Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
Itt volt a tél.”
Így gondolkoznak általában az emberek az elmúlásról, életünk őszéről. A legtöbben tudják, hogy egyszer bekövetkezik, de félnek tőle, ezért azt mondják: ne beszéljünk erről! Annál kevésbé beszéljünk róla, mert nem tudjuk, mi van utána. Senki sem jött onnan még vissza.
Ugyanakkor, szorongatja sok ember szívét ez a kérdés: vajon ki megy el elsőnek közülünk? De erről is ráérünk még beszélni — mondta itt a másik levél az érdeklődőnek. Mert nem merünk szembenézni a valósággal. Nem merjük bevallani, hogy mi az, amiben bizonyosak lehetünk, és mi az, amiről fogalmunk sincs.
Inkább meneküljünk a múltba. A múlt emlékeit úgyis könnyű megszépíteni. Beszéljünk arról, hogy milyen szépen sütött a nap régen. De erről is az jut eszünkbe, hogy most meg iszonyatosak az éjszakák. Nem akarnak véget érni, s hol itt fáj, hol ott fáj. Ha meg kiderül, hogy közben megsárgultunk, akkor próbáljuk ezt letagadni. Nem úgy, ahogy a minap egy apuka végtelen kedvesen ezt mondta a tizennyolc éves lányának, aki ott éretlenkedett: nyugodtan letagadhatnál a korodból tizenöt évet, úgy viselkedsz.
Nem így, hanem úgy, hogy évtizedeket szeretnénk letagadni. Mert sokan nem merik vállalni magukat, áltatják magukat, vagy, ahogy ez az új dívat diktálja most: felvarratják magukat. Aztán egyszer csak elhangzik ez a három rövid szó: ó, most én — és vége. Lehull a levél az ágról.
Mit mond erről a Biblia?
Isten igéjéből megtudjuk, hogy Isten az Ő végtelen szeretetével felkészíti a benne hívőket életük őszére is, és néhány egészen bizonyos igazságot kijelent nekünk. Nem kell azt mondani: nem tudjuk. Mi az, amit egészen bizonyosan tudhatunk?
1. Először is azt, hogy életünknek ez a szakasza egyszer egészen bizonyosan véget ér. Vagy azért, mert meghalunk, vagy azért, mert közben elérkezik Jézus Krisztus második eljövetelének az ideje, és Ő megjelenik nagy hatalommal és dicsőséggel, és ahogy olvassuk Pál apostolnál: a benne hívők egy pillanat alatt átváltoznak, s megkapják a dicsőséges testet. De ez a szakasza az életünknek egyszer biztosan véget ér. Ez alól nincs kivétel.
2. A második, amit bizonyosan tudhatunk, hogy csak ez a szakasza ér véget az életünknek, nem fejeződik be mindenestől a létünk, hiszen a Bibliából tudjuk, hogy a biológiai halálunk kettőspont, ami után folytatódik mindenkinek a léte: aki itt Jézussal járt, az vele tölti az örökkévalóságot, aki itt nélküle bukdácsolt, annak nélküle kell töltenie az örökkévalóságot. Vagyis abban a pillanatban nyilvánvalóvá lesz az, ami már most is tény, hogy kinek van kapcsolata Jézussal, és kinek nincs.
3. A harmadik: mivel nem tudhatjuk, hogy mikor hullik le életünknek a falevele, ezért most kell erre felkészülni. Nem felelős magatartás az, hogy ne beszéljünk róla, meg: ezzel még ráérünk. Honnan tudjuk, hogy ráérünk? Meddig fogunk ráérni? Ha ezt a nagyon fontos kérdést életszükséglet eldönteni, akkor most kell eldönteni!
Mit jelent felkészülni arra, hogy egyszer ki kell lépnünk ebből a földi életből? Azt, hogy helyre kell állítanunk az élő Istennel a megszakadt kapcsolatot. Amikor az ember fellázadt Isten ellen, a vele való kapcsolata szakadt meg. És mivel Isten az élet forrása, csak annak van élete, aki vele kapcsolatba kerül. Jézus azért jött, hogy helyreállítsa ezt a megszakadt kapcsolatot. Jézus maga az az élet, amit mi elveszítettünk.
Ezért írja az idős János apostol (majd olvassuk hamarosan a kalauzunk szerint) a levele végén: „Örök életet adott nekünk az Isten, de ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben azonban nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Világos beszéd. Semmi bizonytalanság. Pontosan tudhatjuk, hogy erre csak ebben a földi életünkben van lehetőség, hogy helyreálljon az Istennel való kapcsolat, és ettől függ már ennek az életünknek a minősége is, meg az örökkévalóságban eltöltendő életünk is.
Ezért kezdi Jézus alapigénkben a tanítását ezzel: „Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem.”
Egészen bizonyos, hogy egyszer véget ér ez a szakasz. Egészen bizonyos, hogy csak ez a szakasz ér véget, de utána folytatása következik. És ha a folytatás milyenségét csak itt lehet eldönteni, akkor most, minél előbb helyre kell állítanunk Istennel a közösséget, és ezt erősíteni naponta. Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem — mondja Jézus.
4. A negyedik, amit biztosan tudhatunk Isten igéjéből, hogy mi van utána. Nem jött onnan vissza még senki — szokták mondani. Jézus Krisztus nemcsak visszajött, és utána elmondott nekünk minden fontosat, hanem át is lépett a halálon. Az Ő dicsőséges feltámadása azt jelenti, hogy a halál számunkra áttörhetetlen falán egy rést ütött, és ezen a résen követik őt mindazok, akik benne hisznek, az örök életre, a mennyei dicsőségbe. Ez a következménye annak, ha valaki hisz Jézusban. Aki ebben bizonyos, az egészen másként néz az életére, életének az őszére, az elmúlásra, sőt a halálra is.
Hadd idézzek egy másik szerzőtől is, aki ezt hitte. Hogy írt ő életének az őszén? Nem sokkal a kivégzése előtt Pál apostol ezt írta a Filippi gyülekezetnek: „Ezért várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség! Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél, de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak. (Fil 1,20-24).
Aztán kicsit később ezt írja: „Legyetek követőim, testvéreim, és azokra figyeljetek, akik úgy élnek, ahogyan mi példát adtunk nektek. Mert sokan élnek másképpen: akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy ők a Krisztus keresztjének ellenségei; az ő végük kárhozat, a hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek. Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.” (Fil 3,17-20).
Jézus nélkül — ezt írja az apostol — az ő végük a kárhozat. Beletorkollik a földi Jézus nélküli élet az örökkévaló Jézus nélküli létbe. Nekünk azonban polgárjogunk van a mennyben. Nem azért, mert jobbak a hívők a többinél, hanem azért, mert hisznek Jézusban. Mert van kapcsolatuk vele már itt. És egy ilyen ember, aki azzal kezdheti: nekem az élet Krisztus…, azzal folytathatja, hogy vágyódom elköltözni és még közelebb kerülni Krisztushoz, mert az mindennél jobb.
Egy ilyen embernek a levél lehullása, a halál azt jelenti, hogy egyik otthonából átköltözik a másikba. Ebből az otthonából, ahol eredményes munkát is végez — így írta az apostol —, de ahol sokféle nyomorúsága is van, átköltözik a véglegesbe, az örök lakásába, ahol semmi nyomorúság többé nem lesz. Nem lesz többé könny, gyász, betegség, fájdalom. Nem érik megaláztatások az embereket, hanem ahol a mi nyomorúságos testünket Jézus Krisztus az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá teszi. Ahol meglátjuk azt, amit itt hiszünk. Ahol beteljesedik minden ígéret, amiben itt reménykedtünk.
Az ilyen embernek is fáj sokszor ez a nyomorúságos test, különösen úgy életünk őszén, de tudja, hogy dicsőséges test várja őt. Az ilyen embernek is vannak emlékei, de ha emlékezik, tele van a szíve hálával Isten iránt, akitől olyan sok meg nem érdemelt jót kapott. Az ilyen ember túllát mindig élete őszének a nehézségein. Nem amiatt panaszkodik, ami már nincs, hanem azért hálás, ami még van, sőt, ami csak ilyenkor van.
Illyés Gyulának van egy kevéssé ismert négysoros verse, ami szépen kifejezi ezt. Szüret felé a címe.

Húzza földre gyümölcse az ágat,
tanulom az alázatosságot.
Talpig díszben pompáztam tavaszkor,
recsegek a dús tapasztalattól.

A finom irónia, önirónia is érződik benne, ugyanakkor az is, hogy nem csupa rosszat hoz az ősz, hanem van annak sok szépsége is. Aki Isten szemével nézi a világot és önmagát, az ezeket is észreveszi. És ami ennél még sokkal több, tudja, hogy mi van utána.
Mert mit olvastunk itt Jézus Krisztustól? Mi várja a benne hívőket? Vár az atyai ház. Vár számomra elkészített hely. És vár az a Jézus, aki előbb helyettem ment fel a keresztre. Akiről nemcsak Pál apostol mondja, hanem sokan itt közöttünk egész személyesen is, hogy „szeretett engem és önmagát adta érettem.” Aki magára vállalta a mi sok undok bűnünket, aki elszenvedte minden büntetésünket, s aki megígérte, hogy azokkal, akik benne hisznek, szüntelenül velük lesz.
Ebben az ígéretben csúcsosodik ki az, amit itt Jézus mond: majd eljövök, magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok. Ez az üdvösség: ott lenni, ahol Jézus van. És ez itt elkezdődhet már a benne hívőknek. Sőt vagy itt elkezdődik, vagy nem kezdődik el soha. Mert vele találkozni csak ebben a földi életben lehet. De aki vele találkozott, az bizonyos lehet abban, hogy mindörökké vele lesz. Ezért nagyon fontos megragadni ezt a lehetőséget. Ezért kezdi Jézus azzal: „higgyetek Istenben és higgyetek énbennem.”
Van egy tréfáskedvű lelkésztársam, aki készíttetett magának egy kis kitűzőt. Mindig a zakójának a hajtókáján hordja. Két kérdőjel van rajta, semmi más. Mivel ennyire egyedi darab, aki észreveszi, az általában megkérdezi: mit jelent ez? Ő pedig alig várja, hogy megkérdezzék és elmondhassa. Azt mondja: az egyik kérdőjel arra vonatkozik, hogy ha most meghalnál, tudod-e, hova kerülsz? Nem mindegy, hogy az örökkévalóságot hol tölti az ember. És ha megállsz a mennyország kapuja előtt — mert feltételezhetően oda szeretne kerülni a legtöbb ember —, mire fogsz hivatkozni, hogy beengedjenek? Ez két olyan kérdés, amitől az embernek nemcsak az élete, hanem az örök élete is függ. Tudod-e, hova kerülsz? Oda, ahol most vagy. Aki most Jézussal közösségben él, az vele közösségben tölti el az örökkévalóságot. És mire hivatkozhatunk? Egyedül és kizárólag arra, amit Ő tett értünk. Az Ő érdemére, az Ő szenvedésére. A magunk érdemei és szenvedése nem fizetőképes valuta. Sorolhatjuk őket, de semmi jó következménye nem lesz. Egyedül Őérte mehet oda be bárki.
Ha erre a két kérdésre valaki határozott, világos választ tud adni, és a válasza ez, akkor teljesen felszabadulhat arra, hogy élete tavaszán, nyarán, őszén ezzel a páli belső szabadsággal és emelkedettséggel gondolkozzék és éljen. Mert az ilyen embernek a jelenét a jövője határozza meg. A jövőm be van biztosítva. A jövőmről pontosan tudhatom mindezt, amit itt Jézus, a leghitelesebb tanú, kijelentett a számunkra. Akkor félre minden szorongással, félelemmel, végezhetem a mának a feladatait. Övendezhetek mindannak, amit Isten ad. Hálát adhatok az Ő ajándékaiért, mert bizonyos vagyok abban, hogy életem van. Akié a Fiú, azé az élet… Az ilyen emberek tudják sokkal türelmesebben hordozni életük őszén a terheket, a kellemetlenségeket is. És nemcsak az ő szívük van tele reménységgel, hanem másokba is tudnak reménységet önteni.
Éppen ezért akármilyen életkorú valaki, de élete őszén különösen is időszerű Péter apostol figyelmeztetése: „Ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsétek a testben hátralevő időt.” (1Pt 4,2).

Tegnap volt úgynevezett mindenszentek napja, ma van a halottak napja. Minket minden kérdésben Isten igéje kell, hogy eligazítson. Mit tanít a Szentírás a szentekről és a halottakról?
I.
Kik a szentek?
A Bibliában azt olvassuk, hogy amikor a mennyei seregek magasztalják Istent, akkor azt éneklik: egyedül te vagy szent (Jel 15,4). Mit jelent ez a jelző: szent?
Istenre vonatkoztatva azt jelenti, hogy Isten tisztasága, ragyogása, dicsősége, fensége, hatalma teljesen elképzelhetetlen módon valósul meg. Isten tulajdonságai nem az emberi képzelet csúcsa, hanem amikor valaki Isten elé járul és valamit átél az Ő személyéből, az Ő valóságából, akkor úgy kiált fel, mint Ézsaiás: jaj, nékem, elvesztem! Mert ahhoz hasonlót még soha nem tapasztalt, aki Isten.
Isten lénye semmi mással össze nem hasonlítható, mindentől különböző, egészen más valóság. Ezt nevezi a Szentírás Isten szentségének.
Istennek ezt az egyedülálló szentségét Jézus Krisztus hozta le erre a földre. A démonok ezt azonnal felismerték. Egyik alkalommal így kiáltanak Jézust meglátva: tudom, hogy ki vagy te: az Isten szentje. (Mk 1,24). Ami azonban már minket is érint: ez a Jézus Krisztusból áradó isteni szentség azoknak a kincse is lehet, akik vele lelki közösségbe kerültek a hit által. Aki Jézusban hisz, és akiben Jézus a hit által él, az részesedik ebben a szentségben.
Így olvassuk ezt az 1Kor 1,30-ban: Jézus adatott nekünk Istentől igazságul, szentségül, bölcsességül és váltságul. És amikor embereket nevez a Biblia szenteknek, akkor ennek a jelzőnek két jelentése van: egyrészt szent az, ami vagy aki Isten számára elkülönített, ami csak Isten rendelkezésére áll. A jeruzsálemi templom edényei azért voltak szent edények, mert csak istentiszteleti célokra volt szabad használni azokat.
Az az ember szent, aki alárendeli akaratát Isten akaratának, akinek valóban ez a legfőbb és mindig újra ismétlődő kérdése: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Áll mindig Isten rendelkezésére, és nem engedi, hogy Istentől idegen erők is használják. Nem a maga ura akar lenni, nem ebben a képzelgésben él, hanem tudatosan Istennek akar engedelmeskedni. Az ilyen ember szent. S miközben neki engedelmeskedik, aközben egyre több szentség nyilvánul meg az életében. Mondom egyszerűbben: egyre inkább hasonlítani kezd Jézushoz. Egyre több jézusi vonás jelenik meg az ilyen ember jellemében. Jézus szeretetéből, Jézus alázatából, Jézus erejéből kap valamit.
A szentek tehát nem bűntelen emberek. Nem erkölcsi hősök, nem vallásos lángelmék. A Biblia azokat nevezi szenteknek, akik hisznek Jézus Krisztusban, vagyis komolyan veszik, hogy Jézus kereszthaláláért bűnbocsánatot és örök életet kaptak Istentől, és ezért hálából az egész életüket Istennek akarják szentelni, készek neki engedelmeskedni.
Úgy, ahogy egyik szép reggeli énekünk egyik verse mondja, és ez lehetne gyakran ismétlődő imádságunk:

Magamat egészen néked szentelem,
Kegyelmes oltalmad legyen mellettem,
Szentlelked és igéd legyen vezérem.

Nem azt harsogom már, amit az Isten nélkül élő ember, hogy én tudom, hogy mit akarok, csak ne tegyenek keresztbe az úton, hanem azt mondja: Isten tudja, hogy engem mi végre teremtett, az Ő Szentlelke és igéje legyen a vezérem. Én Őreá figyelek. Arra akarok menni, amerre Ő mutatja, azzal akarom eltölteni rövid földi életet, amire Ő adta.
Egyrészt tehát Isten rendelkezésére áll a megszentelt ember, másrészt pedig megjelenik benne valami Jézusból, és az a cél, hogy egyre több jelenjék meg benne. Erre bíztatja Pál apostol itt a Thesszalonikai levélben a gyülekezet tagjait, hogy még jobban bővölködjetek abban, aki a Krisztus.
Mert aki Jézussal kapcsolatba kerül, annak egyrészt megváltozik a státusza, a helyzete: Istennel ellenkező, vele szemben álló emberből Istennek magát alárendelt, neki engedelmes emberré válik. Isten ellenségéből Isten gyermekévé lesz. Megváltozik a státusza. De megváltozik a kondíciója is, mert képes lesz Isten akarata szerint élni, és ez neki is örömet jelent, másoknak pedig igen hasznos lesz.
A szentség tehát ajándék és feladat egyszerre. Ajándékként kapjuk, hogy egyáltalán kapcsolatba kerülhetünk Jézussal, hihetünk benne, és Ő adatik nekünk Istentől szentségül. Ugyanakkor feladat, hogy neki engedelmeskedve egyre többet kérjek és kapjak Jézusból, az Ő erejéből, az Ő jelleme egyre jellemzőbb legyen rám, hitvány, nyomorult bűnösre, és igaz legyen az, hogy Jézus Krisztus eszközeként mások javára tudunk szolgálni.
Ezért írja Pál: „Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint.” (Gal 5,25). Az ajándék, hogy új életet kap a hívő Istentől, az meg a feladata, hogy akkor most már éljen ezzel az új élettel, ezekkel a lehetőségekkel, és legyen abból minél többeknek hasznuk.
Isten országába csak a szentek juthatnak be. Ha elfogadjuk a Szentírásnak ezt a tanítását, akkor vajon mit kell válaszolnunk erre a kérdésre: Én, most jelenlegi állapotomban a szentek közé tartozom-e? Ha nem, akkor megvan a nagy lehetősége annak, hogy valaki bűnbánattal elmondja Istennek: távol vagyok én még ettől, Uram, de fogadj be engem is a te szentjeid közé, mert Jézus nekem is adatott Istentől szentségül, és aki Jézust befogadja, az kapja ezt a szentséget.
Így tehát valaki nem emberek minősítése szerint a cselekedetei alapján lesz szentté, hanem Isten minősítése szerint a hite alapján. Így érthető az, hogy Pál apostol a legtöbb levelét így kezdi: én, Pál, (meg a munkatársaim) a Korinthusban lakó és a Krisztusban hívő szenteknek (1Kor 1,2), és utána megdorgálja őket a bűneik miatt, és bűnbánatra serkenti őket, mert sok hiba, sőt vétek is volt az életükben. De a szentek nem bűn nélküli emberek, hanem olyan újjászületett emberek, akik már tudnak nem-vétkezni. Sajnos vétkezni is tudnak, de nem azért szentek, mert már nem vétkeznek, hanem azért szentek, mert Jézus Krisztussal kapcsolatba kerültek.
Természetesen voltak a történelem és az egyháztörténet során mindig olyanok, akik az átlagosnál messze többet tettek másokért erkölcsileg, a szeretetük megmutatását tekintve többet adtak, mint a megszokottak. A római egyház többnyire az ilyen embereket avatta később haláluk után szentekké. De amit a Biblia erről tanít, azt az előbbiekben találhatjuk.
II.
És mit mond a Szentírás a halottakról?
Néhány évvel ezelőtt részletesen végigtanulmányoztuk itt a Lukács evangéliuma 16. fejezete alapján, hogy mi Jézusnak a tanítása erről. Azt most nem akarom olyan részletesen elismételni, csak a legfontosabbakat sorolom el.
Jézus egészen természetesen módon tanított arról, hogy a biológiai halálunk után folytatódik mindannyiunk léte. „Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak és utána az ítélet.” (Zsid 9,27). Van még utána is sok minden. Aki pedig Jézusban hitt és komolyan veszi, hogy bűnei ítéletét Jézus a kereszten elszenvedte, arról azt olvassuk, hogy már nem megy az ítéletre, mert itt már átment a halálból az életbe, mert Jézussal kapcsolatba került.
Tehát van folytatás. És a folytatás a halálunk pillanatában végérvényesen eldől. Aki Jézussal közösségben élt, az vele közösségben tölti el az örökkévalóságot, ezt nevezi a Biblia üdvösségnek. Aki Jézus nélkül élt és hal meg, az Jézus nélkül kell, hogy eltöltse az örökkévalóságot, ezt nevezi a Szentírás kárhozatnak. És a halálunk után az örök sorsunkon nem lehetséges változtatni.
A Biblia nem tud úgynevezett tisztítótűzről, egy harmadik állapotról. Két állapot van, és ez a halál pillanatában végérvényesen eldől.
Jézus határozottan tanít arról is, hogy a halottak lelkei nem járnak vissza az élőkhöz. Isten megtiltott minden kapcsolatot élők és holtak között. A spiritizmus nem az elhunytakkal hoz kapcsolatba, hanem démonokkal, és ennek mindig megvan a súlyos következménye is. És mivel a halál után nincs lehetőség a sors megváltoztatására, ezért nincs értelme a halottakért imádkozni, ezért nem gyakoroljuk mi ezt.
Itt kell egymásért imádkozni. Az élőkért állhatatosan, komolyan, kitartóan, hittel imádkozni. Az élőknek kell mutatnunk az igazi életre, az üdvösségre vezető utat nagy szeretettel, Isten igéjével.
A halottakról természetesen szabad beszélgetnünk, és csak hadd tudjanak meg az unokák minél többet a nagyinak az életéről, múltjáról, a család gyökereiről, de a halottakkal nem szabad beszélgetnünk, mert az a spiritizmus egyik formája.
Természetesen, ha ők hívők voltak, akkor azt mondja a Biblia, hogy „kövessétek hitüket.” Ez Istentől kapott lehetőségünk és feladatunk. De mindenféle halottkultusz és temetőkultusz ellenkezik a Szentírás tanításával. Ezért nem gyakoroljuk egyiket sem. Kegyelettel eltemetjük szeretteinket, rendben tartjuk a sírjukat, de átengedjük őket egészen a kegyelmes Istennek.
Kinek nehéz elengednie a szeretteit, ha elhunynak? Annak, aki bálványozta őket, és annak, akinek rossz a lelkiismerete velük kapcsolatos bűnei, mulasztásai miatt.
Az elsőnek az a megoldása, hogy Isten kerüljön minden ember életében az első helyre. Ő legyen az abszolút első, aki maga mellett semmiféle bálványt nem tűr meg, s akkor minden és mindenki a helyére kerül.
A másodikra az Isten megoldása, hogy vegyük komolyan: ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja azokat, és megtisztít minket minden hamisságtól. (1Jn 1,9).
Az elhunyt szeretteinkkel kapcsolatos vádoló bűneink tipikus példái annak, hogy mennyi mindent nem tudunk jóvátenni. A bűnt azonban nem emberi erőfeszítéssel kell jóvátenni, hanem isteni kegyelemmel lehet megbocsátani. Hisszük-e ezt? Minden ilyen helyzet a hitünk vizsgáztatása. Hisszük-e, hogy elég nekünk is Isten kegyelme és semmi másban nem reménykedhetünk a bűnkérdést illetően, csak az Ő bűnbocsátó kegyelmében. Az Ő kegyelme pedig sarkalljon minket arra, hogy ne ismételjük azokat a mulasztásokat, amik vádolnak bennünket.
Fontos az is, hogy minden gyász közelebb vigyen bennünket Istenhez, hiszen amiért hálásak vagyunk egy-egy elhunyt szerettünk életére gondolva, Istennek tartozunk hálával. Ahol meg vádol minket a lelkiismeret, ott Istentől kaphatunk bocsánatot és feloldozást.
Különösen nehéz azoknak a helyzete, akik egyedül maradnak. Egészen egyedül egy-egy temetés után. Fontos, hogy ők vegyék komolyan azt, amit egyik énekünkben így szoktunk énekelni: az űrt Ő — vagyis Isten — töltse ki. Vagyis még inkább kapaszkodjanak az élő Istenbe. Isten élő személy, aki nem pótol emberi értelemben senkit, akit elveszítettünk, de aki az űrt, ami egy-egy veszteségben támad, ki tudja tölteni.
Mi pedig ne hagyjuk egyedül az ilyen testvéreinket. Sokszor zavarba jövünk, ügyetlenkedünk, nem tudjuk, hogy mit kell ilyenkor tenni. Például van egy összeszokott házaspári kör, akik összejönnek Isten igéjéről is beszélgetni, a gyereknevelés problémát is megbeszélni, és valamelyik megözvegyül, akkor most mit kelljen tenni? Semmit nem kell tenni. Tovább is hívjuk őt, érezze otthon magát. Ha ő akar beszélni a gyászáról, hallgassuk meg szeretettel, ha tudunk valami vigasztalót mondani, mondjuk azt alázattal. Ha nem jut eszünkbe semmi okos, ne mondjunk semmit. Szeressük. Ugyanúgy, mint amíg ketten tudtak odajárni. Nem kell zavarba jönni és ügyetlenségünkkel még nehezebbé tenni a gyászt.
Aki viszont egyedül maradt, az gondolkozzék el azon, hogy azok magányosodnak el igazán, akik másokat egyedül hagynak. Ismerek a gyülekezetben is több olyan egészen egyedül maradt gyászoló testvérünket, akik a temetés után, miután egy új életrendet kialakítottak (és ez nem könnyű, de ezt mindenkinek meg kell tennie), rájöttek, hogy nekik most már több idejük van. Mire is adta ezt Isten? És mihelyt Istent kérdezték, új feladatokat láttak meg. És Isten áldott eszközei más egyedül élők magányosságának az enyhítésében. Egyszerre fontos emberekké váltak, használja őket Isten. Isten számára elkülönített életük van, megszentelődött, szent emberekként áldott szolgálatot végeznek. S miközben másokat vigasztalnak, őket is megvigasztalja Isten azzal az igével, amit másnak mondanak.
A kampányokat illetően pedig szeretettel javasolom, hogy ne sodródjunk a kampányokkal. Ne mások mondják meg nekünk, hogy mikor vigyünk virágot szeretteink sírjára. Én vittem a szüleimnek életükben is, szoktam néha vinni a sírjukra is, de nem feltétlenül ezekben a napokban, amikor felbolydul az egész ország, és mindenki azt csinálja.
De mit szólnak hozzá mások, ha nem teszem? Az az ő dolguk, hogy mit szólnak. Az meg az én dolgom, hogy Isten előtt minden tekintetben tiszta legyen a lelkiismeretem.
A rossz divatoknak pedig tudatosan ellen kell állnunk. Néhány év óta kicsiny hazánkban is terjed ez a divat, hogy október vége felé az üzletekben megjelennek a tökök, amiből különböző rémisztő arcokat lehet kifaragni, esetleg egy mécsest beletenni, és ijesztgetni vele egymást, főleg a gyerekeinket. Kevesen tudják, hogy ez egy ősi, pogány kelta vallási rítus, amit felelevenítettek az Egyesült Államokban, mi pedig onnan alázatosan importáljuk és elterjesztjük.
Semmi közünk az egészhez. Ha valaki szereti a sült tököt, akkor süsse meg, egyék meg jó ízűen, és közben beszélgessek jó ízűen. Ha az a tök malacnak való, akkor hadd vegye meg az, akinek malaca van, de ilyen tökkelütött dolgokra egy forintot sem érdemes kiadnunk. Főleg, ha minket az élet minden kérdésében Isten igéje irányít.
Még akkor sem, ha pszichológus kiselőadást tartott arról a rádióban, hogy a gyermekeinket ilyen módon is meg kell barátkoztatnunk az ördöggel, hogy ne féljenek tőle. Mit mond erről a Biblia? Azt mondja: az ördöggel nekünk nem megbarátkoznunk kell, hanem felkészíteni egymást a vele szembeni ellenállásra. Abban a bizonyosságban, hogy Jézus legyőzte őt a kereszten, ez meg van írva a Bibliában. Abban a bizonyosságban, hogy Jézus feltámadásával, mint utolsó ellenségünket, legyőzte a halált is, és mi ezért nem félünk egyiktől sem. Komolyan vesszük mindkettőt, de nem félünk tőle, ha Jézushoz tartozunk, mert a vele való közösség biztonságot ad a hívőnek és megszenteli. És a vele közösségben élő ember tud szentként élni, és szentként meghalni.
Ez ad nekünk, ha valóban hiszünk Jézusban, minden körülmények között, életünkben, halálunkban és gyászunkban is olyan békességet, tartást, örömöt, reménységet, amit Jézuson kívül senki más nem tud adni az embernek.
Érdemes elolvasnunk ezt a két fejezetet. Hadd javasoljam délutáni olvasmányként az 1Thesszalonika 4. részt, meg a Lukács evangéliuma 16. részt, ahol Jézus ezekről részletesen beszél.

A reformációban Isten igéjének az ereje ragyogott fel újra. Ma este erről lesz szó minden formában. Ha figyeltük az első kórusmű szövegét, az is erről szólt. Hallgassunk meg ismét egy énekkari számot, ami tulajdonképpen egy csendes imádság. A hívő ember imádsága.
„Szólj, Uram, mert várok, várom szent szavad.
Várom, hogy jelentsd meg énnekem magad.
Minden szó, mit mondasz, kinccsel is felér,
Éhező szívemnek éltető kenyér.”

* * *
Ezt az évet a Biblia évének nevezték ki. Mi különösen hálásak vagyunk Istennek azért, hogy nagyon hamar olvashattuk édes anyanyelvünkön is az Ő szent igéjét. A teljes Szentírást nemcsak lefordította, hanem ki is nyomtatta Károli Gáspár. Hittanos gyermekeink arra gondoltak, hogy egy kis színdarabban ízelítőt adnának abból, hogyan született meg a magyar Biblia. Azok a nevek, amelyek elhangzanak, azok a szereplők, akik itt színre lépnek, olyan történelmi személyek, akikért a mai napig áldhatjuk Istent, hogy küldte őket, hamar küldte, csodálatos munkát végeztek, és máig élvezhetjük a munkájuk gyümölcsét. Igehirdetés előtt hallgassuk meg ezt a kis színdarabot.

* * *
Még egy imádságot hallgassunk meg az énekkar szolgálatában, Sibelius jól ismert dallamára:
Igéddel áldj meg bennünket, Urunk,
Így lesz e hajlék lelki otthonunk.
Buzdíts, hogy szívvel szolgáljunk neked,
Áraszd e házra áldott Lelkedet…

* * *
Október 31-én a XVI. századi egyház-reformációért adunk hálát Istennek. 1517-ben ezen a napon szögezte ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára híressé vált 95 tételét. Innen számítják annak az egész világra kiható mozgalomnak az indulását, aminek a lényege ez volt: vissza kell térnünk a Szentíráshoz. Az emberek kezébe kell adni a Bibliát, le kell fordítani nemzeti nyelvre, és aki ezáltal élő hitre jut, annak meg kell tanulnia e szerint élni. A Bibliában világos útmutatás van nemcsak sok lelki-hitbeli kérdésre, hanem az élet minden kérdésére vonatkozólag. Meg kell tanulnunk ezt komolyan venni és ehhez igazodni. Visszaalakítani = „reformálni” a gondolkozásunkat, egész életünket Isten igéjéhez.
Egyébként a történelem során minden reformációban ez történt. Azért olvastam fel most ezt az igét, mert Ezsdrás és Nehémiás idejében is pontosan ez ment végbe. Isten népe a hosszú babiloni fogság alatt elfelejtette a Bibliát. Ott nem volt Szentírás, nem lehetett a szent tekercsekből felolvasni. Úgy nőtt fel két nemzedék, hogy csak az idős hívőktől hallottak ezt-azt Isten igéjéről. És amikor Isten hazavezette a maradékot, akkor a nép szívében erőteljes vágy támadt, hogy meg kellene ismerni Isten elfelejtett igéjét. Ezt a vágyat is mindig Isten Szentlelke szítja fel az ember szívében. Így olvassuk ezt itt a megelőző fejezetben: „Akkor az egész nép egy emberként összegyűlt és azt mondták az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő Mózes törvénykönyvét, amelyet az Úr adott Izráelnek.” (Neh 8,1).
Ezsdrás pap pedig boldogan eleget tesz a kérésnek. Előkerül a törvénykönyv, a Tóra, Mózes könyve, és „felolvasta azt a Vízi-kapu előtt levő téren virradattól délig, azok előtt a férfiak és nők előtt, akik meg tudták azt érteni. Az egész nép pedig nagy figyelemmel hallgatta a törvénykönyvet.”
Virradattól délig — állva. Áldozatot is hoztak azért, hogy Isten igéjét megismerhessék, mert ott volt a vágy a szívükben, hogy ahhoz kellene igazodni. „Aztán szakaszonként olvasták a könyvet, Isten törvényét, és meg is magyarázták, úgy hogy a nép megérthette az olvasottakat.”
És mi lett ennek a következménye? Az, hogy dél felé az egész nép sírni kezdett, amikor hallgatta Isten szavát. Miért kezdtek sírni? Azért, amiért pünkösdkor Péter prédikációját hallgatva, ahol azt olvassuk: szívükben megkeseredtek, és ezt kérdezték: mit csináljunk, mivel mindez igaz?
Amikor Isten igéje szíven talál egy embert, akkor abból azonnal az a kérdés következik, hogy most akkor mit kell másként tennem? Ilyenkor döbben rá az, aki hittel hallgatja és komolyan veszi, hogy milyen messze sodródunk mi Isten akaratától. Mennyire más szempontok szerint rendezzük be az életünket, mint ahogy azt Isten az Ő népének megmondta. És milyen soksok nyomorúságnak pontosan ez az oka.
Azért sírtak ezek az emberek akkor ott Ezsdrás bibliaolvasása után, mert rádöbbentek: de nagy kár volt eddig Isten igéje nélkül élni! De sok bajt megelőzhettük volna, ha ezt, amit most hallottunk, előbb tudjuk és komolyan vesszük.
Aztán azt olvassuk, hogy a nép lelki vezetői bátorították őket, hogy itt most nem sírni kell, hanem kezdjük el valahol, hogy hozzá igazodunk Isten most már megismert szavához, és valóban Isten törvénye szerint rendezzük be az életünket. És ennek akkor is, meg azóta is mindig egy nagy rendeződés szokott a gyümölcse lenni, amit az követ, ami akkor is bekövetkezett, hogy kivirágzott az élet.
A menetrend mindig ez: Isten igéje nélkül — ahogy a próféta írja — elvadul a nép. Eltorzul a gondolkozásunk, elszaporodnak a tévedések, megszokjuk a bűnt és már nem is tűnik bűnnek. Összekuszálódnak az emberi kapcsolatok, és elhatalmasodik a gonoszság, ahogy azt ma is tapasztalhatjuk magunk körül. És amikor Isten igéje megszólal, és valóban Isten igéje szólal meg, akkor az, mint egy reflektor belevilágít a szívünkbe, a közéletbe, lelepleződnek a torzulások, a visszásságok, és az ige, amit valaki befogad, bűnbánatra, sőt bűnvallásra indítja, és erőt ad ahhoz, hogy abbahagyja azt, ami rossz.
Olyan szép ez a Nehémiás könyvében. Javaslom, hogy otthon olvassuk el. A 8. fejezet arról szól, hogy felolvassák az igét és mi annak a hatása. A 9. fejezet egy megrendítő bűnvalló imádság, ahol konkrétan elsorolja a nép, hogy miben vétkezett Isten ellen. A 10. részben pedig arról van szó, hogy munkához látnak, és az élet különböző területein elkezdenek igazodni Isten igéjéhez. Az összes többi meg arról, hogy mennyi áldás követte ezt.
Isten igéje nélkül elvadul a nép, Isten igéje világosságot gyújt, megtérésre hív, erőt ad az új kezdéshez, és világos szempontokat ahhoz, hogyan folytatódjék az élet.
És ez így van a személyes életünkben is. Bizonyos vagyok abban, hogy sokan el tudnánk itt mondani, hogy volt az, amikor először igazán telibe talált minket Isten igéje, és aztán erőt és vágyat adott ahhoz, hogy másként folytassuk az életünket. És hogy van az, hogy naponta igazítja a pályánkat, és megtart a keskeny úton, ad új reményt, új lendületet, új erőt, amiből árad a világosság.
Valóban úgy vagyunk mi is, mint a műholdak és a különböző felbocsátott testek, hogy annyiféle vonzás hat ezekre, hogy egyik sem marad meg minden további nélkül azon a pályán, amelyikre felküldték, hanem szakadatlan pályakiigazításra van szükség. Isten az Ő igéjével ezt az áldott munkát végzi el a hívő életében.
Amikor letérek a keskeny útról, amelyik az életre vezet, Ő figyelmeztet. Amikor elfáradok és legszívesebben leülnék az út szélére, akkor bátorít és új lendületet ad. Amikor már elbíznám magam, hogy megy ez nekem, akkor az orromra koppint és megaláz. És amikor elcsüggedek, hogy nem megy ez nekem, akkor áldást ad és új erőt, és az Ő Szentlelke segít győzelemről-győzelemre. És Isten mindezt az Ő igéjével végzi el.
Ezért nem valami felesleges, kegyeskedő biztatás volt az, amit ez a kedves kislány itt a feltartott Bibliával mondott: olvasdd. Olvasd ezt naponta, és akkor világosságban jársz, erőt kapsz. Látni fogod az utat és az út végét is, a célt sem téveszted szem elől, és így lehet győzelmes az életed.
A nehémiási reformáció során mi volt az, amiben legelőször hozzáigazodtak az igéhez, és amit sok áldás követett? Három területet olvastunk alapigénkben: a családi élet, a munkával kapcsolatos problémák és az istentiszteleti élet újult meg legelőször. Aztán utána még sok minden más.
1. A családi életben abból származott sok baj abban az időben, hogy Isten népe összeházasodott pogányokkal. Így a pogányság, a pogány bálványok tisztelete is — ahogy az egyik reformátorunk írta — „bécsúsza-másza” sok istenfélő család életébe is, és a gyerekek pogány módra nőttek fel. Ez volt az első terület, ahol Isten igéjéhez igazodtak, mégpedig radikális reformációra volt itt szükség.
Nagy szükség lenne a mi esetünkben is ezen a téren, hogy Isten igéjéhez igazodjunk. Nagyon sok embernek a házasságról és családról való gondolkozása teljesen pogány lett. Alig vannak, akik bíznak abban, hogy amit Isten megígért, e tekintetben is érvényes, hogy Ő szerez nekünk segítőtársat, hozzánk illőt, és így kérnék, várnák, keresnék azt, akit Istentől kapnak ajándékba. Alig van, hogy készül valaki erre a nagy vállalkozásra, amit házasságnak neveznek. Hogy tudna várni addig, amíg eljön az ideje. Hogy elfogadnák egymást emberek, és aztán természetesnek tartanák, hogy Isten rendelkezése szerint egy életen át hűséggel hordozzuk egymást, kitartunk egymás mellett. Ebben a biztonságot jelentő meleg szeretet-légkörben nőhetne fel egy egészséges nemzedék.
Ehelyett — a héten olvastam — középiskolákban is reklámozzák már az óvszert, kiszakítják a szexust, ami Isten nagy ajándéka, az igazi összefüggésből, az azt megillető helyről. Emberek összeállnak, együtt élnek, aztán otthagyják egymást, más valakivel állnak össze. A párkapcsolatnak, ahogy nevezni szokták mostanában, csak az előnyeit akarja élvezni mindenki, mert csak élvezni akar. Alkotni, újat létrehozni, felelősséget vállalni, terheket hordozva megerősödni nem akar. Nem szülnek és nem nevelnek gyerekeket. Aztán összeállnak valaki mással, és megint otthagyják egymást, és lesz egy csomó magányos ember, felnőnek gyermekek apátlanul, anyátlanul. És szenvedünk a szomorú következményei miatt mindennek, mert ennek van sok egészségügyi, pénzügyi, gazdasági, társadalmi, emberi átkos következménye.
Nagy szükség lenne arra, hogy legalább akik ismerik Isten törvényét, és akik valamennyire legalább tisztelik a minket nagyon szerető Istent, azok elkezdenék Isten igéjéhez igazítani ezt a gyakorlatot is az életükben. Akkor tudnánk, hogy mikor minek van az ideje, hogy minek hol van a helye. Akkor tudnánk hűségesek maradni egymáshoz, és ragaszkodni egymáshoz.
Hol szorul reformációra, Isten igéjéhez való radikális visszaigazodásra a mi életünkben ez a kérdés?
2. A másik terület a munka volt.
Olvastuk, hogy a pogányoknak természetes volt, hogy a kereskedés folyamatosan történjék. Munkát végezni mindig lehet és kell. Isten népe pedig kapta az Úrtól a szombat parancsát. Azt, hogy hat napon át dolgozz (lehetőleg ne azon törd a fejed, hogyan kerülheted el messze a munkát, tessék keményen dolgozni), a hetedik meg az Úré. Akkor állj! Akkor Isten hadd dolgozzék benned. Mert akkor egészen másként fog eltelni a következő hat nap.
Nem volt ilyen, hanem mivel a zsidók szombaton megálltak, ráértek, még jobban lehet kereskedni. Akkor rendezték a pogányok a vásárokat. Így lett az Úr napjából vásárnap, csak az egyik ékezetet leütjük az elejéről, hogy szebben hangozzék: vasárnap, mert akkor is pogánykodhatunk, épp úgy, mint a többiek.
Nehémiás azt mondta: nem. No de akkor nem leszünk korszerűek, s Isten népe nem lehet maradi. Nehémiás azonban azt mondta: péntek este bezárjuk Jeruzsálem kapuit. Aztán jöttek szombat reggel a kereskedők, és miután két egymást követő szombaton ott sütkérezhettek egész nap a kapu előtt, mert nem nyitották ki, a harmadik szombaton már nem jöttek. És nyugalom napja volt. Ment a nép a templomba, imádkoztak, beszélgettek egymással. Kipihenték magukat, és másként kezdték az új hetet.
Meg lehetett csinálni. Tudomásul vette a pogány világ is, mert tartalmilag lett fontossá számukra a szombat. A szombat Ura, az élő Isten lett fontossá. És Ő megmutatta, hogy áldását kiterjeszti a hétköznapokra is.
Nem akarom túlságosan részletezni, úgyis mindenkinek vannak személyes tapasztalatai erről. Itt is a végletek közt hánykolódnak sokan. Vagy minél kevesebbet akarnak vállalni a munkából, vagy agyonhajszolják magukat. Az újfajta kizsákmányolásnak kegyetlen formáival találkozunk, és mennek tönkre bele emberek, házasságok, családok. Megvannak a vámszedői annak, hogy nem tudja a társadalom biztosítani a munkát mindenkinek, és ezzel sokan visszaélnek, sokan szenvednek miatta. Sok félelem, bizonytalansági érzés, szorongás alakul ki emiatt az emberi szívekben, és lesz belőle egy beteg társadalom.
Isten azt mondja: hat napon át munkálkodj, a hetediken pedig engedd, hogy Isten munkálkodjék benned, és formáljon téged éppen az Ő igéjével. Aztán dolgozz, takarékoskodj. Érdekes, a Biblia nem azt mondja: azért, hogy meggazdagodj, hanem azért, hogy legyen mit adnod a szűkölködőnek. (Ef 4,28). Élvezd te is a munkád gyümölcsét, aztán legyen mit adnod a szűkölködőnek.
3. És éppen erről szól a harmadik, amiről itt olvastunk, hogy megújult az istentiszteleti életük is, meg — ma így mondanánk — a szociális szemlélet és élet is. Mert kiderült, hogy sokan nem tudták visszaadni a kölcsönt, úgy elszegényedtek. Isten igéje azt mondja: akkor engedjétek el nekik. Ti azért tudtatok kölcsönadni, mert nektek több volt, mint amennyire feltétlenül szükségetek van. Az a nyomorult most nem tudja megadni. Akkor engedd el.
Nehémiás volt az első, aki sokaknak adott kölcsön, és azt mondta: én mindet elengedem. Miért? Isten törvénye szerint akarok élni. Visszaigazodunk, reformálódunk Isten törvényéhez.
Ugyanakkor feltűnt nekik, hogy a templomról hámlik le a vakolat, s a szél egy darab födéllel már ki tudja, hol szalad, és nincs miből áldozatot bemutatni az Úrnak, mert nem adják meg azt, amit megígértek. Ez a harmad sekel, amiről itt olvastunk, annak felel meg, hogy elhatározták: akkor itt is Isten igéjéhez igazodunk. És mivel úgyis mindent az Ő ajándékaként kapunk, mindennek a tizedét, úgy, ahogy Ő mondja, azonnal visszaadjuk az Úrnak, és lesz miből áldozatot bemutatni, és lesz miből segíteni a rászorulókat.
Ilyen egyszerű. És ki van kapcsolva egy csomó társadalmi feszültség, ami nagyon megnőtt abban az időben.
Házasság és család, munka és pénzügyek, istentisztelet és diakónia elkezd igazodni Isten világos igéjéhez, és ebből nem gazdasági visszaesés következett, hanem nagy felvirágzás. Erre Istennek gondja van.
Ezért nagy dolog az, hogy kezünkben van anyanyelvünkön az Ő igéje, ezért nagy lehetőség, hogy naponta olvassunk belőle valamit úgy, hogy azt meg is emésztjük, gondolkozunk rajta, és azzal a kérdéssel csukjuk be a Bibliánkat: mit tegyek másként, mivel ezt mondta most Isten nekem?
Micsoda kiváltság, hogy a világmindenség Ura szóba áll egy ilyen kis senkivel, mint én vagyok, és segít eligazodnom az élet dzsungelében, és megőriz attól, hogy belegyalogoljak a csapdákba, hogy belezuhanjak a szakadékba, hogy utólag kelljen mondanom: nem így kellett volna. Ő előre megmondja nekem. És még erőt is ad ahhoz, hogy teljesítsem akaratát, és még örömet is ad közben. Erről mond le az, akinek csukva marad a Bibliája. Ezeket az ajándékokat (meg még sok minden mást) kapja az, akinek fontos lesz Isten igéje, és akire érvényes lesz az, ahogy a mi XVI. századi eleink nevezték magukat: Isten igéje szerint reformált.
Ezért örültem annak, hogy a gyerekek előadták ezt a kis színdarabot, és elhangozhatott Károli Gáspár neve, Szenczi Molnár Albert neve, és az a tény, hogy így adta Isten kezünkbe magyarul is az Ő igéjét.
Befejezésül néhány bekezdést hadd olvassak még abból, amit Károli Gáspár írt a Bibliafordítás munkája előtt, közben és a végén.
„Nem vádolok senkit amiatt, hogy darabonként volt ugyan a Bibliának valamely része megfordítva, de mindenestől fogva egészen ez ideig a mi országunkban, a mi nyelvünkön nem volt. Meggondolván azért az anyaszentegyháznak a mi nemzetségünk között e dologban való fogyatkozását és jövendő épülését, az Istennek nagy nevét segítségül hívván hozzákezdettem egynehány jámbor tudós atyafiakkal, akik nékem a fordításban segítséggel voltak, s meg nem szűntem addig, mígnem véghöz vittem a Bibliának egészlen való megfordítását. Munkálkodtam közel három esztendeig nagy fáradsággal, testi töredelemmel, de oly buzgóságos szeretettel, hogy én szempillantásig e nagy munkát el nem untam, hanem nagy serénységgel és szeretettel munkálkodtam, mígnem elvégezném azt.
A kegyelmes Isten jókedvéből most megyen ki a teljes fordítása. Egynehány nevezetes, jámbor, istenfélő férfi intése, törekedése és költsége által, akik annyira nem igyekeztek e dologban e világi hírre és tisztességre, hanem csak az Isten tisztességére, az Ő házának épülésére, hogy neveiket nem engedték beíratni a könyvbe, megelégedvén azzal, hogy az ő nevük az életnek könyvébe bé vagyon írva.” (…)
„Csak az Isten addig éltessen, amíg e Bibliát kibocsáthassam, kész leszek meghalni és Krisztushoz költözni.”
És ez így is történt. Nem sokkal a megjelenése után az „istenes vénembert”, ahogy őt nevezték, Jézus Krisztus hazahívta az örök hazába.
Károli Gáspár születésének 400. évfordulóján, 1929-ben Reményik Sándor, a jeles erdélyi evangélikus költő verset írt a fordító emlékére. Ezt még hadd olvassam fel imádság előtt.

A fordító
(Károli Gáspár emlékezetének)

Alkotni könnyebb: a szellem szabad,
A képzelet csaponghat szerteszét,
Belekaphat a felhők üstökébe,
Felszánthatja a tenger fenekét,
Virágmaggal eget-földet bevethet,
Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
S vakmerőn méri Istenhez magát…
Az alkotás jaj, kísértetbe is visz.
A fordítás, a fordítás — alázat.
Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
Valaki mást, nagyobbat átkarolva,
Félig őt vinni, félig vele menni.
Az, kinek szellemét ma körülálljuk,
A Legnagyobbnak fordítója volt.
A Kijelentés ősbetűire
Alázatos nagy gonddal ráhajolt.
Látom: előtte türelemszövétnek,
Körül a munka nehéz árnyai:
Az Igének keres magyar igéket.
Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv
Megcsendíti-e Isten szép szavát?
És látom: győz, érdes beszédinek
Szálló századok adnak patinát.
Ó, be nagyon kötve van Jézusához,
Félig ő viszi, félig Jézus őt,
Mígnem Vizsolyban végül megpihennek,
Együtt érve el a honi tetőt.
Amíg mennek, a kemény fordítónak
Tán verejtéke, tán vére is hull,
De türelmén és alázatán által
Az örök Isten beszél — magyarul.

Az utóbbi hetekben sokat kellett foglalkoznom a Jelenések könyvével, és eközben újra felragyogott előttem Jézus Krisztus dicsőséges személyének a fénye. Amit Isten engedett megértenem, abból szeretnék elmondani valamit. Azért is, mert kettős aktualitása van ennek. Néhány nap múlva lesz a reformáció emlékünnepe, és a reformátorok Jézus Krisztus páratlan személyét és munkáját tették tanításuk középpontjába. A másik ok pedig, hogy a mi korunk sok mindenben hasonlít az I. század végéhez, amikor a Jelenések könyve keletkezett, s amivel akkor Isten erősítette és vigasztalta a benne hívőket, annak ma is erősítő és vigasztaló hatása van.
A Krisztus utáni 80-as években Domitianus római császár bevezette a császárkultuszt. Kötelezővé tette a császár szobrát istenként tisztelni. Aki erre nem volt hajlandó, az halál fia lett. Sok hitvalló keresztyént, akik erre természetesen nem voltak hajlandóak, a római cirkuszokban kiéheztetett vadállatok elé dobtak, és a nézőközönség gyönyörűségére széttépték őket ezek az állatok. Csak azért, mert hittek Jézusban.
Szinte minden keresztyén családban volt már vértanú, akit gyászoltak, és minden hívő keresztyén folyamatos életveszélyben élt. Ekkor íratta le a Szentlélek János apostollal a Jelenések könyvét, ami bátorító és vigasztaló írás. Bátorította a hívőket, hogy tartsanak ki mindvégig, ha kell, a vértanúhalálig is Jézus mellett, hiszen Jézusban kaptak életet, örök életet, és ezt nem szabad, nem érdemes elveszíteniük. Ugyanakkor vigasztalta a gyászolókat, hogy aki Jézusért kell, hogy vértanúhalált szenvedjen, azt ez a halál még közelebb viszi dicsőséges Urához, és Vele együtt fog majd feltámadni.
Ezért ragyogtatta fel János apostol az egész könyvön végig Jézusnak a személyét. Legyen tudatos és egyértelmű a hívőkben, hogy kiben hisznek, kihez tartoznak, ki az ő Uruk és Megváltójuk, ki az, akire minden körülmények között számíthatnak.
Ebben a néhány mondatban, amit most olvastunk, néhány megállapítás van Jézusról. Mind megannyi bátor és gyönyörű hitvallás. Ha röviden is, vegyük sorra most ezeket, és vizsgáljuk meg magunkat: tudjuk-e, hogy ki a mi Urunk és Megváltónk, és annak hisszük-e Őt, aki, és ha igen, ennek az áldott konzekvenciái is látszanak-e az életünkön.
Azt mondja itt mindjárt a könyv bevezetőjében Jézusról, mintegy tömör hitvallásként: „Jézus Krisztus, a hű tanú, aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme, aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, aki országa népévé tett minket, papokká az Isten, és az Ő Atyja előtt: Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.” Öt fontos megállapítás Jézusról.
1. Ő a hű tanú. Itt a martüsz, mártír szó szerepel. Jézus is mártír. Gondoltatok erre? — szinte kérdezi János a vértanúhalál küszöbén álló hívő keresztyéneket. Őt is kivégezték, fiatalon, ártatlanul, mint ahogy közületek is sokakat. Semmi rosszat nem tett. Az volt a bűne, hogy mindvégig engedelmes maradt mennyei Atyjának, és ez elég volt ahhoz, hogy halálba adják.
Éppen ezért, mivel ő is mártír, vértanú, tud együtt érezni, együtt szenvedni mindazokkal, akik ennek a küszöbén állnak. Jézus egészen emberré lett. Ő tudja, milyen az, embernek lenni, kísértések között járni, megaláztatást szenvedni, és ezért tud teljes közösséget vállalni azokkal, akiknek most ilyen sors jutott. Ez erősítsen titeket. Nem Isten háta mögött zajlik a szenvedésetek. Jézus szolidáris minden szenvedővel. Ő a hű tanú.
2. Azután azt olvassuk: elsőszülött a halottak közül. Ez mit jelent?
Ez arra utal, hogy Lázár, a naini ifjú, meg Jairus lánya erre az életre támadtak fel, amikor Jézus feltámasztotta őket, és utána még egyszer meghaltak. Jézus azonban, amikor feltámadott, átlépte a halált. Feltámadásával rést ütött a halál áthatolhatatlannak hitt falán, és ezen a résen követik Őt mindazok az embermilliók, akik hisznek Benne.
Ő elsőszülött a halottak közül. Nem egyetlenként támadott így fel, hanem elsőként, és ti fogjátok követni, ha hisztek Benne. Ezért mondta Mártának Bethániában a gyászában, hogy „aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” És ezért mondta egy másik alkalommal: „élek én, és ti is élni fogtok.” (Jn 11,26).
A vértanúságra szánt keresztyéneket bátorítja Isten Szentlelke: lássatok túl a halálon. Aki Jézushoz tartozik, azon nincs hatalma a halálnak. Úgy van, ahogy Pál apostol írta a Korinthusi levélben: nincs fullánkja már a halálnak. Mint ahogy a méhecske, ha egy szúrás után kiszakad a fullánkja, rövid ideig még él, még repülni is tud, de aki tudja, hogy már nincs fullánkja, nyugodtan odatarthatja a kezét: gyere, nekem már nem tudsz ártani, mert tudom, hogy nincs fullánkod. A halál fullánkja kiszakadt, amikor Jézus feltámadott. Ne féljetek a haláltól!
3. Harmadikként azt olvassuk: „Ő a föld királyainak a fejedelme”.
Ha szabad ilyen csúnyán kifejeznem magamat: micsoda fricska volt ez Domitianus császárnak! Jézus, akiben mi hiszünk, a föld királyainak a fejedelme. Domitianus azt gondolta, hogy ő az egész világ ura, sőt istenné tette magát, és a szerencsétlen nem tudta: neki is van felettese, mégpedig az a Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és akinek öröktől fogva mindörökké teljhatalma van.
Domitianus és a hozzá hasonlók csak egy időre kapnak hatalmat Krisztustól. Korlátozott hatalmat, és keményen el kell számolniuk vele, hogy mire használták. Jézusé pedig minden hatalom, és Ő örökké a föld királyainak a fejedelme. Ő tartja kezében a történelem kormányát, Ő irányítja az eseményeket, és eközben gondja van a Benne hívők kicsiny életének történetére, sorsára is.
Milyen nagy békességet adhat ez a bizonyosság olyankor, amikor az erőszak elhatalmasodik, amikor az önzés és a hazugság elárasztja a világot, amikor kiskirályok és nagyobb királyok hatalmaskodnak, és a kisember szíve megtelik félelemmel, bizonytalansággal, bizalmatlansággal, a kiszolgáltatottság megalázó érzésével. A Jézusban hívők ilyenkor is tudják, hogy Jézus Krisztus Úr, mindenekfelett Úr, tényleges hatalma van, és Ő gyakorolja a hatalmát.
És ha úgy tűnik, hogy a gonoszság uralja a helyzetet, akkor is bizonyosak lehetünk abban, hogy Jézus kezében tartja, és célja felé vezeti az egész emberi történelmet, s eközben mindent a Benne hívők javára használ fel. Akkor is, ha a látszat mást mutat. Ehhez már hit kell.
Éppen ezt a hitet akarta erősíteni a Szentlélek János írása által az akkori keresztyénekben, és ezt a hitet akarja erősíteni bennünk is, sőt kéri számon a hívőkön ezt a hitet. Kimondhatatlan bátorítás volt ez akkor, és mindenki értette ennek a felhangjait is, hogy az a Jézus, akiben mi hiszünk, a Föld királyainak fejedelme. Hisszük-e mi ezt?
4. A negyedik, amit említ Jézusról ez a szép őskeresztyén hitvallás, hogy „szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől.”
Szeret minket. Így jelen időben. Akkor is, meg ma is. Folyamatosan, egyenletesen, megbízhatóan. Ez azt jelenti, hogy védelmében van a hívő, mindig számíthat rá, és a halál sem választja el Tőle. És annyira szeret, hogy vére által megszabadított bűneinkből.
Vagyis annyira, hogy Jézus Krisztus átvállalta a mi bűneink megérdemelt, igazságos büntetését Isten előtt, és Isten egyedül ezt az Ő helyettünk bemutatott és vállalt áldozatát fogadja el érvényes elégtételnek. De ez az Ő Golgota keresztjén elszenvedett önfeláldozása, amit számunkra elképzelhetetlen szenvedések, kínok között vállalt, ez mindannyiunk helyett érvényes Isten előtt.
Erre az elégtételre, erre a helyettes áldozatra mindenkinek szüksége van. Az úgynevezett jóknak, az úgynevezett szenteknek is. És ezt a tökéletes áldozatot nem kell és nem is lehet megismételni semmilyen formában.
Éppen ezért, mivel ilyen áldozatra egyedül Ő volt képes, egyedül Ő közbenjáró Isten és emberek között. Úgy, ahogy azt Pál apostol a Timóteushoz írt első levél 2. részében írja: „Mivel egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért…” (1Tim 2,5-6).
Ezen senki nem vitatkozik a keresztyének között, hogy egy az Isten — akkor a folytatást se vitassuk, hogy egyetlen közbenjáró van Isten és emberek között, az, aki odaadta önmagát helyettünk, és akinek az áldozatát elfogadta Isten.
A reformátorok bátran tanították a Szentírás alapján, hogy egyedül Jézus Krisztus kínhalálának érdeméért kapunk mi Istentől kegyelmet. Egyedül a Benne való hitünkkel tudjuk ezt a magunkévá tenni. Egyedül Jézus Krisztus a hívő népnek, az egyháznak a feje és nem Róma püspöke. És mi közvetlenül mehetünk Őhozzá, mert amikor elhangzott a kereszten: elvégeztetett, akkor a jeruzsálemi templomban a szentek szentjét elzáró hatalmas vastag kárpitfüggöny kettéhasadt, jelezve, hogy Jézus érdeméért a bűnös egyenesen mehet az igazságos Istenhez mint mennyei Atyjához. Nincs szükség elhunyt emberek közbenjárására; ezeknek az elhunyt embereknek, Máriának, a szenteknek, és mindnyájuknak: Kálvinnak, Luthernek, mindenkinek Jézus áldozatára van szüksége, és egyedül Őérette kaphatnak, kaphatunk mindnyájan kegyelmet.
Mert egyedül Jézusnak mondta a mindenható Atya: „Ő az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok.” Egyedül Róla van megírva:„ Ő az Isten Báránya, aki elvette a világ bűnét.” Egyedül Ő mondhatta ki: elvégeztetett a váltság. Mi pedig hisszük, késői tanítványai is, hogy egyetlen áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. (Mt 3,17, Jn 1,29, Zsid 10,14).
Hisszük-e mi ezt? És úgy hisszük-e, ahogy azt a Szentírásban Isten nekünk kijelenti?
A reformációra éppen azért volt szükség, mert az idők folyamán újra és újra eltorzulnak azok az igazságok, amiket Isten Igéjéből felismertünk. Mi már ilyenek vagyunk: deformáljuk az igazságot. És minket is fenyeget ez a veszély. Ezért kell újra és újra Isten Igéjéhez igazítani a gondolatainkat és az életgyakorlatunkat. Ezért kell reformálni, visszaalakítani arra, amit Isten az Ő Igéjében kijelentett.
Ezért nagy kegyelme Istennek, hogy hónapról-hónapra körülülhetjük a megterített úrasztalát, mert az úrvacsora egyszerű jegyei pontosan ezt szemléltetik nekünk. Így is olvassuk minden alkalommal a szereztetési Igéből: „Az Úrnak halálát hirdessétek egészen addig, míg visszajön.” Az úrvacsora Jézus Krisztus halálának a páratlan, máig ható jelentőségét szemlélteti a számunkra.
Mindez benne van ebben a rövid, de boldog hitvallásban: szeret minket és vére által megszabadított bűneinkből.
5. És az ötödiket így olvastuk: „aki országa népévé tett minket, papokká az Isten, az Ő Atyja előtt…”
Micsoda vigasztalást jelentett ez abban az időben, amikor földalatti rejtekhelyeken, kazamatákban bújva, titokban jöttek össze istentiszteletre a hívők, és csak halkan volt szabad énekelni, hogy meg ne hallja az ellenség. De sokszor úgy kezdték el az istentiszteletet, hogy lehet, hogy pontosan tudja az ellenség a besúgók révén, hogy most hol vannak, és innen már nem megy haza senki, hanem mennek a vadállatok elé. De akkor is összejöttek. És erre elhangzik a bátorítás: az a Krisztus, aki a Föld királyainak a fejedelme, országa polgáraivá tett minket.
Van egy láthatatlan ország, amely felette van a nagy birodalomnak is, és aki Jézusban hisz, ennek a tagja. Ennek a védelmét élvezi, ennek a kincseit birtokolja. És aki Jézusban hisz, azt maga Krisztus, a Főpap pappá teszi.
Minden Benne hívőnek papi szolgálatot lehet és kell végeznie. Vagyis közvetíthet Isten és az emberek között. Képviseli Isten akaratát az emberek előtt és képviseli emberek ügyét-baját az élő Isten előtt. Papi szolgálatot végez.
Az Újszövetség tanítása szerint nincs külön papi rend. Nincsenek klerikusok és laikusok. Minden Jézusban hívő papi feladatot kapott. Pontosan úgy, ahogy Péter apostol írja a levelében, az első levél 2. részében olvassuk: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket…” (1Pt 2,9).
Erre a papi szolgálatra csak újjászületett ember képes, akinek helyreállt a közössége az élő Istennel. Akiben él Krisztus a hit által. Aki Isten gyermekévé lett. Akik magukat hívőknek vallják, végzitek-e ezt a papi szolgálatot? A múlt héten például milyen papi szolgálatot végeztetek? Kinek, hogyan adtátok tovább Isten Igéjét? Kit, milyen állhatatossággal hordoztatok Isten előtt abban a bizonyosságban, hogy nem hiába viszünk Eléje másokat, olyanokat is, akiknek még nincs kapcsolatuk Vele, mert Ő mindenható Úr és megcselekedhet bármit.
Vagy ha ezt nem gyakorolják, akkor sürgősen be kellene lépnünk ennek az országnak a polgárai közé. Ez pedig úgy történik, hogy az ember lemond végre arról, hogy a maga ura legyen, és elhangzik átgondoltan, őszintén, visszavonhatatlanul a kérdés: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És megköszöni talán életében először: Uram, köszönöm, hogy a Te véred engem is megszabadított a bűneimből. Ezzel egy új szakasz kezdődik el az ember életében — ezzel az élet kezdődik el tulajdonképpen.
Azt olvastuk ebben a szép őskeresztyén hitvallásban, hogy Jézus Krisztus hű tanú, elsőszülött a halottak közül, a Föld királyainak a fejedelme, aki szeret minket és vére által megszabadított bűneinktől, aki országa népévé tett minket, papokká az Isten és az Ő Atyja előtt. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.
Levert szabadságharcok, pénzügyi és gazdasági világválság, megbetegedő házasságok, szülők válása miatt megbetegedett gyerekek, munkanélküliség, kétségbeesés, reménytelenség, éhezés, a propaganda és a reklámok tömény hazugságot árasztó szennye jellemzi azt a világot, amiben élünk.
Tudjuk-e, hogy kihez tartozunk, vagy egyáltalán Hozzá tartozunk-e már ahhoz a Krisztushoz, aki többet szenvedett, mint akármelyikünk, aki éppen ezért megért minket és tud segíteni, de akié minden hatalom örökkön-örökké; aki az Ő országa polgáraivá tesz és papokká, reánk bízza ezt a gyönyörűséges szolgálatot, aki értelmes feladatokat ad ennyiféle nyomorúság között is, és aki gyönyörű jövőt készített azoknak, akik hűségesek maradnak hozzá mindhalálig? Ismerjük-e mi ezt a Jézust? És az Ő személyének kijáró tisztelettel és bizalommal viszonyulunk-e Hozzá, aki feltétlenül megbízható, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz? Aki soha nem hazudott, és aki úgy szeretett minket, hogy önmagát adta érettünk?
Ez a hitvallás arról szól, hogy Jézus uralkodik. A tényleges teljhatalom az övé, és Ő mindent az övéi javára használ. Így bízunk-e Benne, és így engedünk-e Neki? Aki ezt komolyan veszi, annak a szívében nem fakadhat fel más válasz, mint az, amit az énekünk olyan szépen mond:
Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom, ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:
és akkor jön az őszinte vallomás, mert mindig őszintén kell imádkoznunk:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó Uram,
Mindörökké boldogan.
(295,2 dicséret)

Nemrégiben olvastuk sokan a kalauz szerint Gedeon történetét a Bírák könyvéből. Két csütörtöki istentiszteleten is erről a történetről volt szó. Figyeljünk most ennek a befejezésére. Ebben a végső szakaszban is sok fontos, tanulságos üzenet szólal meg.
Az egész történet arról szól, hogy Isten csodálatos nagy szabadítást adott Gedeonon keresztül úgy, hogy háromszáz vitéz elől megfutamított egy százharmincötezer fős ellenséges sereget. Úgy tette ezt Isten, hogy összezavarta az ellenséget, és szerencsétlenek egymást kaszabolták le. Gedeonéknak már csak az jutott, amit itt olvastunk: kiűzni őket az országból.
Az egész készülődés, az a nagyon nehéz éjszaka, a folyamatos koncentrálás, az Istennek való feltétel nélküli engedelmeskedés azonban kifárasztotta Gedeont és kicsi seregét. Ez után a nagy szabadítás után méltán mondhatták volna: most egy kis pihenés következik. Ez a szakasz azonban arról szól, hogy nem ez következett.
Gedeon még három nehéz feladat előtt állt itt, három csapda volt az útján. Mivel ezek jellegzetesen olyan csapdák, amivel a hit útján is minden hívő ember előbb-utóbb találkozik, ezért érdemes ezeket most sorra vennünk, és ezeknek a hitbeli jelentését is megértenünk.
I.
Az első éppen ez volt: miután Isten szabadítást adott, ők nem ültek a babérjaikon. Főleg azért nem, mert nem voltak babérjaik. Mert tudták, hogy a szabadítást Isten adta, nekik ebben semmi érdemük, viszont most van Istentől kapott feladatuk.
Gedeon eltökélt ember volt, és úgy gondolkozott, hogy ha megkevesbedett is az ellenség, attól az még ellenség, és egyetlen ellenséges katonát sem enged ott maradni a nép között, mert annak súlyos következménye lehet. Egészen szét kell verni a tábort — ahogy itt olvastuk. Minden ellenséges midianitát ki kell űzni az országból, vagy el kell pusztítani. Az ellenséggel nincs alku! Ezért kerül sor erre az üldözésre, és valóban el is érték ezt a célt.
Most Gedeonékkal nem akarok tovább foglalkozni, hanem ezen gondolkozzunk el, hogy sok hívő ember ott akad el, hogy elindul a hit útján, Isten nagy győzelmet, nagy szabadítást ad a megtérés után. Sokan átéltük, hogy mit jelent az, hogy lehullanak rólunk kényszergondolatok, szenvedélyek bilincsei, szabad lesz az ember gondolata, gondolkozása, egész érzelemvilága Isten számára, és ennek a nagy szabadításnak az örömében az ember leül, és azt mondja: megálljunk, mert itt van már a Kánaán, és nem csinál semmit.
Gedeontól ezt kell megtanulnunk, hogy az ellenség, ha egy szál maga van, akkor is ellenség. A bűn, ha finomabb, láthatatlanabb formában van is jelen, attól az még bűn és elsodor Istentől. Nemcsak a látványos nagy bűnöktől akar Isten megtisztítani minket. Nemcsak a látható kárt okozó szenvedélyek bilincseit oldozza le a benne hívőkről, hanem a gondolatainkat, az érzéseinket, az indulatainkat, az egész belső világunkat is meg akarja tisztítani. És ahogy Gedeon nem ismert alkut és kiegyezést az ellenséggel, úgy a hitre jutott embernek sem szabad megalkudnia soha a saját bűneivel. A bűn ellenség.
Egyik reformátorunktól szoktuk idézni ezt a mondatot: „Vagyon három ellenségem: ördög, világ, saját testem.”
Az ördög felett diadalt aratott Jézus Krisztus a kereszten, de a legyőzött ellenség is ellenség, és legyőzött állapotában is sok kárt okozhat azoknak, akik cinkosául szegődnek, vagy nem veszik észre és megtűrik a munkáját az életükben.
A világ, vagyis az Isten nélküli, Isten ellenes gondolkozásmód (mert ezt jelenti ez a szó az Újszövetségben), ezer csáppal, polipkarokkal nyúl a hitre jutottak után is. Mi ebben a világban élünk, ebben a világban kell úgy élnünk, mint akik nem e világból valók, mint akik újjászületett emberek, és ez egyáltalán nem könnyű. Ez is harcot jelent, és megalkuvást nem tűr.
A saját testünk meg a maga sokféle követelésével szintén sok gondot okoz, és sok feszültség forrása lehet. Ahhoz, hogy valaki egészségesen növekedjék, fejlődjék a hitében, számolnia kell ezzel a harccal.
Pál apostol a Galata levél 5. részében részletesen ír erről. Aki győzelmesen akarja harcolni ezt a lelki harcot, olvassa el otthon ezt a fejezetet. A fejezet summája a 17. versben így hangzik: „Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit akartok.”
Ez már hívőknek szól, akik azt akarják, amit Isten akar. Akik egyetértenek Istennel és szeretnének engedelmeskedni. Ez a három ellenség azonban újra és újra közbeszól: ördög, világ, saját testem, és beindul egy harc. A nem hívő emberek életében nincs ez a harc. Ott nagy békesség van, együttélés a bűnnel, az Isten elleni lázadással. A hívő ember azonban harcolja ezeket a harcokat. A kérdés csak az: mi harcoljuk-e? Ezzel józanul számolni kell, ezt tudomásul kell venni, és fel kell venni ezt a harcot, mert győzelmek csak harcok közben születnek.
Gedeon eltökélt ember volt, nem ismert megalkuvást.
Olyan szomorú azt nézni, amikor sokszor hívő emberek is mentegetik a bűneiket, magyarázzák a hibáikat, védelmükbe veszik atyáiktól örökölt hiábavaló természetük tulajdonságait, amikor a bűnből erényt csinálnak, amikor szemet hunyunk bármilyen tisztátalanság felett, ami az életünkben ott van, amikor cinkosául szegődünk az ellenségnek, a kísértőnek.
Gedeon példája bátorítson minket arra, hogy a hívő ember nagy lehetősége és feladata, hogy mindenre, ami nem Istentől való, tiszta és szent, nemet mond. Nemet mond rá ma is, holnap is, és mivel jelentkezni fog a kísértés, holnapután is, mégpedig azért mond nemet, mert egyszer s mindenkorra igent mondott Isten szeretetére, kegyelmére, a Vele való szövetségre.
Ez tehát az első, ez az ellenséggel szembeni elszánt, eltökélt, következetes harc, amire Gedeon jó példát ad nekünk.
II.
A másik támadás nagyon kényes helyről jött, a testvér részéről.
Gedeon a Manassé törzséből származott. Itt azt olvastuk, hogy az efraimiak felháborodtak és hevesen pörölni kezdtek vele. Manassé és Efraim József fiai voltak, tehát a két törzs testvértörzs volt.
És mi volt ennek a heves pörlekedésnek az oka? Az, hogy amikor elkezdték Gedeonék a honvédő háborút a midianiták ellen, nem hívta harcba külön az efraimiakat.
Minden törzsnek lehetett volna annyi esze és felelőssége, hogy gyerünk, fogjunk össze, mert ez közös ügy. Ők nem jöttek. Gedeon külön nem hívta őket. Most azonban, amikor az ellenség megmaradt serege Efraim területén próbál menekülni és aztán majd a Jordánon átkelni, Gedeon értesíti a testvértörzset, hogy ne engedjétek őket át. Rajtatok keresztül szeretnének menekülni, zárjátok le az utat előlük. Mi meg hátulról üldözzük őket, két tűz közé kerülnek, és így fogjuk szétverni őket.
Az efraimiak azonnal el is indultak. El is fogták a menekülő két királyt és kivégezték őket. Ezek után, mikor Gedeon még üldözné a többieket, megállítják és elkezdenek háborogni. „Hevesen pöröltek vele.” Miért? Mert nem hívta őket idejében. Hát külön kérvényt kellett volna mindenkinek benyújtani, mikor mindenki tudta, hogy most mi a feladat? Miért nem jöttek? Gedeon lehetne felháborodva, hogy a testvértörzs nem jön segíteni a közös ügyben.
De miért pörlekedtek? Azért, mert kimaradtak a nagy dicsőségből, a nagy győzelemből. És azért, mert féltek, hogy így kimaradnak a zsákmányból is, és a pénztárcája mindig érzékeny pontja volt mindenkinek.
Ezért pörlekednek tehát. És mi lesz most? Mit csinál Gedeon? Méltán felháborodhatna, és mondhatná azt, hogy még nektek áll feljebb? Ott hagytatok magamra, amikor elindult ez a nagy harc, csak most külön kérésre — mivel a ti területetek is érintett — szálltatok be ebbe. Nem szégyellitek magatokat? Én lehetnék felháborodva — mondhatná Gedeon. Vagy mondhatná azt: ne most, hadd jussunk a végére, majd utána elintézzük, ne most vitatkozzunk.
De nem ezt teszi, hanem mit mond? Ez csodálatosan szép jelenet. Ha egy kicsit beleéljük magunkat ebbe a feszült helyzetbe, akkor ragyog igazán ez, mint szép példa.
„Hevesen pöröltek vele. Ő azonban így felelt nekik: Ugyan mit tettem én hozzátok képest? Nem többet ér-e Efraim böngészése Abiezer szüretjénél? (Az Abiezer név a Manassé törzsre vonatkozik.) A ti kezetekbe adta Isten Midján vezéreit, Órébet és Zeébet. Hozzátok képest mit tudtam én tenni? Amikor így beszélt, megenyhült az ellene támadt indulatuk.”
Nem szép? Azt mondja: ti vagytok igazán a hősei ennek a nagy csatának. A ti kezetekben van a legyőzött népek két királyának a feje. A mi szüretünk, amit mi eddig tettünk, semmi ehhez a böngészéshez képest, amit ti most itt rövid idő alatt a magatok területén elvégeztetek. Különbnek tekinti a háborgó efraimiakat önmagánál. Szelíd marad, és a szelíd szó, ahogy olvastuk a Példabeszédek könyvében, megtöri a csontokat.
Gedeon tudniillik azonnal érzékelte, hogy ez életveszélyes pörlekedés. Más se hiányzik, csak hogy most ugorjon egymásnak két testvértörzs, mikor az ellenség egyik lába még benn van az országban. Itt most össze kell fogni, félretéve minden érzékenykedést, és mindent, ami elválaszthat vagy szembeállíthat minket egymással. Gedeon nem vevő ezekre a sértő megjegyzésekre. Mondhatnak róla, amit akarnak. Ő Istent nézi, mert azt mondja nekik is: az Úr adta kezetekbe ezt a két királyt; a közös ügyet nézi, és az egész nép jövőjére van tekintettel. Aztán, hogy őt most minek nevezik, mit gondolnak róla, hogy sértegetik, ez teljesen mellékes. Ebből nem szabad ügyet csinálni, mert az ügy a nép jövője, és Isten dicsősége, az a fontos. Kész félreállni és egészen kicsivé lenni.
Ha emberileg nézzük, azt mondhatjuk, hogy ennek a nagy csatának a hőse Gedeon volt. Ő azonban itt egészen kicsi lett, és azt mondja: ti vagytok a nagyok. Ti vagytok a hősök. Ott van a kezetekben a két ellenséges király feje, és ez az igazi teljesítmény. Ehhez képest mit tettem én?
Újra és újra eszembe jutott az az énekvers, amit az Úr Jézushoz intézett imádságban mond az énekszerző: „Szeretnék lenni, mint Ő, alázatos, szelíd.” Gedeon itt egészen újszövetségi magaslatokon jár. Olyan helyzetben marad alázatos és szelíd, amikor méltán őt lehetett volna ünnepelni vagy sajnálni, és a többieket dorgálni. Ő ehelyett a többieket dicséri meg. Ami jó bennük, azt feltétlenül szóvá teszi, a hibáikról most nem beszél, mert itt most nem szabad egymásnak esni. Itt az ellenséget kell kiűzni.
Sok mindenre szép példa ez. Ezt most megint nem gondoltam részletezni.
Csupán azt szeretném megemlíteni, hogy itt többről van szó, mint az első pontban, hogy a bűnt mint ellenséget tartsa távol magától a hívő ember. Itt már arról van szó, hogy Gedeon nemcsak az ellenség felett aratott győzelmet Isten segítségével, hanem a maga természete felett is. Hiszen annyira emberi lett volna az, hogy kikéri magának, vagy utólag jön és keserűen beolvas nekik. Ez lett volna emberi.
De vajon az újjászületett ember természete is emberi? — ahogy azt mondani szoktuk. Nem „újemberinek” kellene annak lennie, vagyis krisztusinak?
Az újjászületésben éppen azt a nagy lehetőséget adja meg nekünk Isten, hogy a hit által benne él Krisztus valakiben. Akkor ne takarjuk el a bennünk élő Krisztust, hanem Őt engedjük előre mindig. Ő hadd szólaljon meg rajtunk keresztül. Az Ő szemével lássuk a valóságot. Az Ő Szentlelke vezesse a nyelvünket, de még az indulatainkat is. Az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban. Én álljak félre, és a bennem élő Krisztus érvényesüljön. És Ő eltakarja az én atyáimtól örökölt hiábavaló természetemet.
Ehelyett gyakran az történik, hogy hívő emberek is az atyáiktól örökölt hiábavaló természetüket meg akarják őrizni. A bűneikre bocsánatot kértek és kaptak, és sok bűnüktől meg is szabadultak, de még megmarad a természetünk és ebből jön az, hogy hívő ember is, ha nagy természetű volt hitetlennek, akkor nagy természetű marad hívőnek is. Akkor, amikor hitre jut, elkezd rendezkedni itt a gyülekezetben. Mindent át akar alakítani, mert értsem meg, hogy neki nagyszerű adottsága van a szervezéshez.
Igen ám, drága testvér, de itt a Szentlélek szervezi a dolgokat, és Ő szervez minket is. És akármire van valakinek nagyszerű tehetsége, tudomásul kell vennie, hogy Istentől kapta, azt Isten akarja használni arra, amire Ő akarja — vagy nem akarja használni egy ideig, amit adott az embernek, hanem minket akar használni, arra, amire Ő akar, és lehet, hogy valami számunkra nem kedves vagy megvetettnek tartott szolgálatot bíz ránk, és az is nagy kitüntetés, ha Ő bízza ránk. Ezt meg kell tanulni. Attól kezdve nem a magam ura vagyok, vagy akkor ne nevezzem Őt Uramnak. Akkor mondjam ki becsületesen: én a magam ura akarok maradni. Ez tiszta beszéd. Akkor ebbe benne van az, hogy nem érdekel Isten. Akkor meg ne magyarázzam, hogy milyen kegyes vagyok, és milyen hívő. Ha pedig valóban hiszek Benne, a hit mindig engedelmeskedést is jelent, mégpedig feltétel nélküli engedelmeskedést. Szembenézve a saját romlott természetemmel is.
Gedeon példája itt bátorít minket arra, hogy ez lehetséges.
Ha egy edényben puskapor van, és azt nagy ütés éri, akkor valószínűleg felrobban. De ha egy mézes üveget ér nagy ütés, abból akkor is édes méz folyik. Nos, az ilyen helyzetekben derül ki, mi van itt belül igazán. Van-e még puskapor, ami robbantható, vagy pedig már egészen tele van a hívő Jézus indulatával, és ha akármit tesznek vele, akkor is Jézus indulata árad belőle.
Hálás vagyok Istennek, hogy ismerek és gyerekkoromtól kezdve ismertem ilyen hívőket, akikkel bármit lehetett csinálni. Nem voltak ők mulyák és bambák — erről volt szó a múlt héten —, de szelídek voltak, krisztusi szelídséggel. Nem lehet megsérteni őket. Aki könnyen sértődik, az nézzen bele az Ige tükrébe, és legyen szíves megmosakodni, és megszabadulni ettől a bűntől, mert ez az atyáinktól örökölt hiábavaló természetre jellemző.
Jézus Krisztust nem lehetett megsérteni. Tessék mondani egyetlen esetet az evangéliumokból, amikor Ő megsértődött, pedig milyen gonosz, durva rágalmakat szórtak rá.
Ott van-e a szívünkben ez a vágy: „Szeretnék lenni, mint Ő, alázatos, szelíd”, mert akkor tudunk az ilyen kényes, talán váratlanul előállt helyzetekben úgy viselkedni, hogy azzal nem szítjuk a feszültséget, az indulatokat, az ellenségeskedést, hanem lecsendesítjük azokat.
III.
Olvastunk itt még valamiről, ami aztán végképp zavarba hozza az embert. Ezek után, hogy lecsendesítette a testvértörzset és azok kihúzhatták magukat, hogy milyen nagy hősök voltak, tovább üldözik az ellenséget, mert ellenség nem maradhat az országban.
Nagyon fáradtak és nagyon éhesek már. Két város esik útba, ahogy az országból ki akarják kergetni a midianitákat, ez a bizonyos Szukkót meg Penúél. Gedeon természetesnek tartja, hogy ennek a két városnak a lakói, akik szintén nem vettek részt a védekező harcban, legalább most, itt az utolsó felvonásnál valami segítséget adjanak. Ezek az emberek két napja nem ettek semmit. Üldözik az ellenséget. Éjszaka nem aludtak, mert akkor történt a nagy szabadítás. Adjatok már néhány kenyeret nekik — kéri tőlük. Magától értetődik, hogy az utolsót is odaadják azoknak, akik értük is harcolnak. De nem. Hanem elhangzik ez a gonosz válasz: vajon legyőzted őket már egészen? Majd, ha legyőződ, akkor adunk.
És itt Gedeon begurul. Azt mondja: rendben van, amikor Isten a kezünkbe fogja adni őket, és visszafelé jövünk, tüskés ágakkal csépelünk végig benneteket. És ezt meg is tették. A győzelem után, visszafelé, a meztelen hátukat végigcsépelték tüskés ágakkal.
Miért? Itt az ember megrökönyödik. Eddig tartott Gedeon szelídsége? Az előbb, abban a feszült helyzetben is, amikor sietni kellett volna, türelmesen magyaráz a testvértörzsnek, hogy ne legyen harag belőle, most meg előkapja a tüskés ágakat és végigveri őket? Ott nincs határa a szelídségének, itt meg haragra lobban? Mi az oka ennek?
Világos a magyarázat. Valószínűnek tartom, hogy legtöbben a testvérek is maguktól rájöttek és tudják. Az első esetben személyes sérelemről volt szó és ott nincs harag, nincs helye sértődékenységnek. Ebben az esetben viszont Isten dicsőségéről volt szó. Ezek az emberek nem Gedeont szidták, végső soron Istent gyalázták, mert Isten megígérte, hogy kezetekbe adom őket. Erre Gedeon emlékezteti is őket. És ezek után mondják: majd, ha az megtörténik — mert hátha mégsem! És ha mégsem győződ le őket, azok visszajönnek, és nekünk jó pont lesz az, hogy nem segítettünk titeket.
Érzékeljük ezt a gonosz számítást, és hogy milyen Isten-gyalázás van emögött? Ó, az Isten mondhat, amit akar. Nektek állítólag azt ígérte, hogy kezetekbe adja, és ha nem? Hátha Isten nem mond igazat. Hátha Isten gyengének bizonyul ebben az összeütközésben. Sosem lehet azt tudni.
Ez a két város nem kötelezi el magát Isten és Isten népe mellett. Ez a két város tulajdonképpen kizárja magát az Isten népe közül. Nem fognak össze azokkal, akik értük és helyettük is harcolnak abban a bizonyosságban, hogy az az Isten, aki eddig ezt a nagy szabadítást adta, ettől a maradék seregtől már biztos meg fog minket szabadítani, de egyébként is megígérte. Tehát Gedeonékkal együtt bízunk Őbenne és hisszük, hogy igazat mondott. Nem. Hanem minden bizonytalan, Isten is bizonytalan, az Ő ígéretei is. Egyébként is kell az a kenyér nekünk is, miért adnánk oda idegeneknek? Idegenek? Nem testvérek?
Ugyanez történik a másik várossal is, amit visszafelé szintén megbüntetnek.
Ha személyes sérelem éri Isten gyermekét, akkor nincs határa a megbocsátásnak, a tűrésnek, a szelídségnek. De ha Istent gyalázza valaki, akkor az Isten-gyalázó bűn önmagában hordozza a büntetését. Annak következménye lesz előbb vagy utóbb.
Van olyan, hogy egy életen át gyalázhatja valaki Istent, annak a legszörnyűbb következménye maga a kárhozat. Mert aki Isten nélkül tölti ezt a földi életet, az Isten nélkül marad halála óráján is, meg utána is. És az Isten nélküli létet nevezi a Biblia kárhozatnak. Abba Isten nem belelöki az embert büntetésből, hanem ebbe az állapotba születünk bele. Innen akar kimenteni bennünket Isten.
A János evangéliuma 3. részének az utolsó versében olyan élesen fogalmazza a Szentírás: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van annak, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak (Jézusnak), az Isten haragja marad rajta.”
Mi mint lázadók jövünk a világra. Az Isten haragja alá születünk. Az Isten haragját vette le rólunk Jézus Krisztus. Aki ezt hiszi, és kijön onnan, és hisz a Fiúban, annak örök élete van. Aki azonban ragaszkodik ahhoz, hogy Isten nélkül akar élni, az ott marad az Isten haragja állapotában.
Ennek a két városnak a magatartása komoly figyelmeztetés a számunkra. Mert nekik is felkínálta Gedeon által Isten, hogy részt vehetnek ebben a szent harcban, hogy valami kicsivel ők is hozzájárulhatnak, és ezzel kifejezésre juttathatják, hogy ők is az Isten népének a nagy családjához tartoznak. De ők kivonták magukat ebből. Ők nem. Ők magukban kifőzték, hogy mi az, ami biztos lesz. Nem kötelezik el magukat sem Isten, sem az Ő népe mellett. És ennek feltétlenül következménye lesz.
Isten nekünk is sokszor felkínálja kegyelmét, és mint kegyelmet nyert hívőknek is, sok-sok ajándékot felkínál. Kapva kapnunk kell mindig ezen. Aki vonakodik, aki megveti, az megtapasztalja, hogy az elfogadott kegyelem az új élet, a visszautasított kegyelem az ítélet. És „elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak, és utána az ítélet.” (Zsid 9,27).
Ezt a három példát szerettem volna kiemelni ebből az Igéből. Gedeon nem alkudott meg az ellenséggel. Boldog az a hívő, aki nem alkuszik meg a bűnnel, a bűneivel soha. Gedeon egy ilyen helyzetben is félre tudott állni, hogy Isten és az Ő ügye legyen nagy, és a többiek érdekében tudjon cselekedni. Aki azonban megátalkodottan szembehelyezkedik Istennel, az önmagára zúdítja Isten igazságos ítéletét.
Még csak azt hadd említsem meg egyfajta epilógusként, hogy holnap lesz az aradi vértanúk emléknapja. Ezen néhány szempontból érdemes elgondolkoznunk. Mert az a tizenhárom derék tábornok különböző felekezethez, különböző nemzetiséghez tartozott, eltérő életkorúak voltak, de egy valami összefogta őket: Szerették népünket, hazánkat, és mindhalálig hűségesek maradtak a meggyőződésükhöz.
Vajon ma, amikor annyi civakodás van köztünk, és engedjük, hogy mesterségesen is szítsák ezeket a civakodásokat, nem az-e a feladatunk, hogy félretéve minden érzékenykedést, a közös ügynek, a nép jövőjének rendeljünk alá minden egyebet, ami rajtunk áll, a magunk kis körében, a magunk lehetőségei között?
És ha Gedeon harcias történetéből ilyen fontos lelki üzeneteket is megértettünk, akkor tegyük fel azt a kérdést is: vajon készek vagyunk-e mi bármit vállalni Jézus Krisztusért? Minket pillanatnyilag nem fenyeget, hogy vértanúhalált kell vállalni, de azokat, akikhez János apostol a Jelenések könyvét írta, ez fenyegette. Azért írta oda: „Légy hű mindhalálig.” Ott a mártírium szó van a Bibliában. A vértanúhalálig is légy hű! És akkor neked adom az életnek koronáját.
Isten tegyen készekké minket arra, hogy amit Jézusért vállalnunk kell, azt vállaljuk boldogan, és ne ilyen szukkótiakhoz hasonló, megalkuvó, számítgató lelkület legyen bennünk, hanem az az elkötelezett, eltökélt, mindenre kész tanítványi lelkület, ami Jézusban is ott volt, aki hű volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig!

Az elmúlt héten minden este Jónás könyvének a magyarázatát hallgattuk itt a templomban. Ahogy követtük őt tengeri útján, nekem többször eszembe jutott ez a hétszáz évvel későbbi hajóút, amelyikről most olvastunk itt egy részletet. Sok hasonlóság és sok lényeges különbség van Jónás és Pál apostol útja között. Éppen ezek a különbségek lehetnek ma számunkra üzenetté.
Mi volt a hasonlóság?
Mindketten Isten embereként szálltak hajóra. Mindketten Istentől kaptak feladatot. Mindkét hajó viharba került. Mindkét hajó rakományát beleszórták a tengerbe, hogy könnyítsenek magukon és ettől is reméljék, hogy megmenekülnek. Ezek mellett a formai hasonlóságok mellett azonban lényeges különbségek vannak a két ember magatartása, lelkülete között.
— Jónás szabad elhatározásából szállt hajóra.
— Pál apostolt fogolyként vitték.
— Jónásról azt olvastuk: aludt a hajó alján.
— Pálról megtudjuk ebből a fejezetből, hogy éberen őrködött a fedélzeten.
— Jónás azt mondta: dobjatok engem a vízbe.
— Pál pedig mindent elkövetett, hogy kimentse a vízből azokat, akikkel együtt utazott.
— Jónás megfizette ennek az útnak az árát.
— Pál ingyen utazott, igaz, fogolyként.
— Jónásról azt olvastuk: csak akkor vallotta meg, ki az ő Istene, amikor rákényszerítették.
— Pál magától beszél arról a hatalmas Istenről, akinek ő nemcsak szolgál, hanem akinek ő a tulajdona.
— Jónást nem érdekelte, hogy mi történik útitársaival.
— Pál mindent megtett társai érdekében.
— Jónás gyűlölte azokat, akikhez Isten küldte.
— Pál mérhetetlenül szerette őket, köztük még a császárt is, akinek a színe elé vitték.
— Jónás megpróbált elbújni az emberek elől.
— Pál pedig akaratlanul is, végül az események irányítójává válik.
— Jónás szabad emberként is rab volt, a gyűlöletének, a bosszúvágyának a rabja.
— Pál megbilincselve is teljesen szabad volt. Szabad minden félelemtől, és szabad arra, hogy mindent megtegyen másokért.
— Akik Jónással utaztak, azok kis híján neki köszönhették, hogy elvesznek.
— Akik Pállal utaztak, azok nekik köszönhették az életüket.
— Jónás csak teher volt azon a hajón.
— Pál pedig maga lett a mentőcsónak a többiek számára a nagy viharban.
Mi volt ennek a sok és nagy különbségnek az oka?
— Az, hogy Jónás háttal állt Istennek.
— Pál pedig a hajón is, viharban is, életveszélyben is, megbilincselve is Isten színe előtt élt, vele szoros közösségben.
— Jónás makacsul ragaszkodott a saját akaratához, és engedte, hogy elragadják a saját indulatai.
— Pál következetesen, eltökélten Isten akaratát akarta cselekedni, pontosabban: mindent megtett azért, hogy Isten rajta keresztül elvégezze azt, amit ott akar. Ezért szüntelenül figyelt Istenre, ezért volt mindig „vevőképes”. Hallotta, amit Isten mondott neki még ilyen kétségbeejtő helyzetben is. Vállalta azt, amit Isten igéjeként megértett, továbbmondta a többieknek, megvallotta. Nem félt attól, hogy mit szólnak ehhez a pogányok, nem szégyellte a Krisztus-evangéliumát. Eltökélt Krisztus-tanítványként utazott ott a hajón. Ő ott is szolgálatban volt. Küldetését teljesítette. Egyértelmű, határozott önazonosságtudata volt. Tudta, hogy ki küldi, kikhez küldi, miért küldi. Ez csak látszat, hogy a rómaiak taszigálják őt megbilincselve, és majd odaviszik a császárhoz. Azért viszik oda, mert Isten előre megmondta neki, hogy királyok és császárok előtt is bizonyságot teszel rólam.
Itt Isten akarata teljesedik, ezek az emberek csak statiszták ebben a nagy drámában. Ő azonban ismeri a rendezőt, Őrá néz, és amit Isten mond, az neki Szentírás, arra ráépíti az életét. Ha Isten azt mondta: mindnyájan megmenekültök, akkor nem kell tovább félni. Nem fél, és ez a bizonyosság kiárad belőle másokra is.
Ebben a reménytelen, kétségbeejtő helyzetben ott van egy stabil ember, aki nemcsak a láthatókat érzékeli, hanem a láthatatlanokat is, és így lesz áldássá mások számára.
Jézus Krisztus ilyenekké akar formálni minket. Mindnyájan onnan indulunk, ahol Jónás volt. Mindnyájan úgy jövünk a világra, hogy nincs kapcsolatunk Istennel, hogy nem értjük Őt. Hogy addig, amíg meg nem könyörül rajtunk, addig képtelenek vagyunk az Ő akaratát cselekedni. Sőt, ha vallásossá lesz valaki, Istent is arra akarja felhasználni, hogy a saját akarata megvalósulását segítse. Addig mindig mi tűzzük ki a célokat. Addig az ember nem hallja, hogy mit mond Isten, és nem ért egyet vele. Éppen ezért a saját erejére és a saját értelmére kell hagyatkoznia.
Jézus Krisztus azért jött, hogy megismertesse velünk az igazi, a valóban létező Istent. Azt az Istent, aki csakugyan olyan, amilyennek Jónás felháborodva jellemezte Őt: te irgalmas és könyörülő vagy, és a gonosz miatt is bánkódsz. Ő valóban bánkódik a gonosz miatt, azért küldte utánunk az Ő egyszülött Fiát. Ennek a hatalmas és kegyelmes Istennek a mentő szeretete éppen Jézus személyében jött egészen közel hozzánk azért, hogy kiszabadítson ebből a lelki süketségből, az Isten akarata cselekvésére való képtelenségből, hogy kiszabadítson a magányból, a reménytelenségből, a hitetlenségből, az értelmetlen létből, és felszabadítson bennünket arra, hogy tudjunk Istent dicsőítve és egymás javára élni.
Egy kicsit nézzük meg közelebbről is, hogy milyen volt az a lelkület, amit már Jézus munkált ki Pálban, mert ő sem így indult. Csak gondoljunk arra, hogy milyen céllal ment Damaszkuszba. Hogy lesz valaki ilyenné? Jónási lelkületből ilyen Pálra jellemző jézusi lelkületet hogy kaphatunk mindnyájan, mert ezt mindnyájunknak ígéri Isten?
Pál útja úgy kezdődött, hogy a damaszkuszi úton átgondoltan és komolyan feltette ezt a kérdést életében először Jézusnak: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És komolyan vette, amit mondott. Azt is, hogy Jézust mint Urat szólítja meg, és mostantól fogva kész neki engedni, mint az Ő szolgája, és egy vágya maradt: mit akar, hogy cselekedjék? Akkor lesz értelmes az élete, akkor végzi el azt, ami végett Isten őt teremtette, ha Isten akarata valósul meg az életében. Aztán ettől kezdve ehhez szabta magát. Ezért vállalta azt a Jézust, akinek elkezdett engedelmeskedni. Ő miatta került halálos veszedelembe. Jézus miatt tartóztatták le, de vállalta a szenvedést is. Azt viszont nem, hogy olcsó prédaképpen rövid úton kivégezzék.
A Krisztusnak engedelmes hívő nem mulya, nem bamba, nem veti magát oda olcsó prédául az ellenségnek. Jézusért mindent vállal, de a rendelkezésére álló tiszta eszközökkel él. Ezért fellebbezett Pál a császárhoz. Ezek után már nem olthatták ki az életét otthoni ellenségei.
Amikor a hajón van, olvastuk a történet elején, hogy kamatoztatja a tapasztalatait. Ő sokat utazott, s figyelmezteti a hajósokat, hogy ilyenkor már nem kellene elindulni ilyen hosszú útra, mert rövid időn belül megérkeznek a minden évben előforduló nagy viharok. Épeszű hajós ilyenkor biztos kikötőbe viszi a hajóját, és nem indul neki ilyen hosszú útnak. Csakhogy a szakértőket sokszor anyagi szempontok befolyásolják, és nem a másokért való felelősség, úgyhogy azt olvassuk, hogy a hajótulajdonos meg a kormányos némi tanakodás után mégis úgy döntöttek: induljanak el.
Pál azonban nem sértődik meg. Nem mondja, hogy én megmondtam nektek, most megérdemlitek, tovább nem szólok hozzá az ügyhöz. Hanem miután két héten át se csillagokat, se napot, holdat nem láttak (tehát nem volt iránytűjük, mert ahhoz igazodtak az akkori hajósok), azt sem tudták, hol vannak. Már nemcsak a hajó terhét, hanem a felszerelését is a tengerbe dobálták. Mindenki felkészült a halálra, napok óta már nem is ettek. Pál újra megszólal. És mit mond?
Nem a sértődött duzzogás hangján beszél, hanem a felelős szeretet hangján: „Az lett volna helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el, akkor elkerültük volna ezt a veszélyt és a kárt. Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó.” Honnan veszi ezt ez a furcsa ember? Megmondja, honnan: „Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.”
Amikor már mindenki a halálát várja, s csak egyetlen kérdés van: mikor következik az be, mert ezek után, ebben a helyzetben csak ez jöhet, akkor megszólal egy ember és azt mondja: fel a fejjel, emberek! Nincs vége semminek. A múltkor nem hallgattatok rám, de én most újra azt tanácsolom nektek… Mert az Isten, akit én ismerek, azt mondta: nekem a császár elé kell állnom. És mind a kétszázhetvenhatan, akik a hajón vagyunk, meg fogunk menekülni. Ez egészen bizonyos, mert hiszek az Istennek, hogy minden úgy lesz, ahogyan Ő megmondta nekem.
Ebben a néhány mondatban egész sor tény szólal meg. Mindenekelőtt az, hogy lehet így élni mindenféle helyzetben, ilyen helyzetben is, bilincsekkel a kezén, hogy szoros kapcsolatban marad Isten gyermeke az élő Istennel. Beszédes viszonyban marad. Bármikor megszólítható. Természetesen ő is bármikor megszólíthatja, mint gyermek az atyját. Kész meghallani, hallótávon belül van mindig, akárhova viszik is. Amit Isten mondott, azt komolyan veszi. Hiszek az Istennek, hogy amit megmondott, az pontosan úgy beteljesedik. Egy szigetre kell kivetődnünk.
Hány sziget van a Földközi tengerben? Nagyon kevés. Isten azonban megmondta, akkor ez így lesz. Hogyan történik ez meg? Azt Isten tudja. Mikor történik meg? Azt is Ő tudja. Hát akkor mi mit tudunk? Azt, hogy Ő igazat mondott, és ettől kezdve szent kíváncsisággal várjuk, hogyan teljesedik be az Ő ígérete. És Pál ezt nem szégyellte megvallani a nyilvánosság előtt, mert tisztelte azt az Istent, akit ismert, s akiben hitt, és mert nagyon szerette azokat, akik közé Isten akkor őt elhelyezte. Nem ő választotta ezt a társaságot, nem ő jelentkezett, hogy bilincseljék meg, de mindezt elfogadta Istentől, és ott is az Ő küldetésében volt.
Hogy szerethette azokat, akik nem sokkal előtte lesöpörték, elnémították, a jó tanácsra nem hallgattak, akik megbilincselték, akik fogolyként cipelik magukkal a legszörnyűbb helyre, az oroszlán szájába, Rómába a császár elé? Úgy, hogy az Isten szeretete kitöltetik azoknak a szívébe, akik az Ő Szentlelkét kapták az újjászületésben. Így tudta ő is szeretni őket. Így tudott úgy élni ott ebben a szörnyű helyzetben, ahogy egyik énekünk mondja: „Előtted élni, járni, mint vidám, boldog gyermekek.”
Ugyanakkor érett felnőttként viselkedik ott. Nem olvastam azt a jelenetet, de rendkívül jellemző: Pál ébren őrködik és figyel minden mozzanatra. Így meghallja azt, hogy a matrózok összesúgnak, hogy ők megmenekülnek, a többi pusztuljon, és a mentőcsónakot le akarják bocsátani azzal az ürüggyel, hogy valamit megigazítanak a hajó orrában. Pál azonnal szól a századosnak: ha ezek elmennek, egyikünk sem menekül meg. Erre a százados elvágatja a csónakot tartó köteleket, a csónak beesik a tengerbe és meghiúsul ez az összeesküvés.
Figyeljük, itt már van hitele Pál szavának. Itt a százados, ami magas rang volt a római seregben, azt teszi, amit ez a fogoly mond, mert átérzik, megérzik, hogy ebben az emberben van valami több. Erre érdemes hallgatni. És akaratlanul is Pál veszi át az irányítást, az történik, amit ő tanácsol.
Utána pedig jó példával jár elől. Mivel úgy lesz, ahogy Isten megmondta, vagyis mindnyájan megmenekülünk, majd egy kis úszásra is szükség lesz, ahhoz meg erőre van szükség, úgyhogy egyetek! Mivel néhány nap óta senki sem evett. Itt kerül sor egy egyszerű és mégis csodálatosan fennkölt jelenetre, amikor a megbilincselt apostol felemeli a kezét, talán csörög rajta a lánc, hálát ad Istennek a mindennapi kenyérért, elmondja az asztali imádságot a pogányok előtt, és elkezd enni. Ki tudja, milyen száraz kenyér lehetett az. Azt olvassuk, hogy utána mások is követték a jó példát.
Mert Isten megmondta: megmenekülünk.
Ha elolvassa valaki az egész fejezetet, úgy találja, hogy olyan volt ez a hajó akkor már, mint a siralomház. Mindenki a hamarosan bekövetkező halálát várta. És ebben a siralomházban egyszer csak szétárad az evangélium világossága, a reménység oxigénje, az életnek a jó illata. Mindnyájan megmenekülünk, legyetek jó reménységben! Kezdjetek el enni ennek a jeleként.
Kétszázhetvenhat ember összezárva egy reménytelen helyzetben. Van köztük három keresztyén: Pál és két munkatársa. A hármuk közül egyet Isten angyalként használ. Angyal azt jelenti: küldött. A menny küldöttjeként jelenik meg itt az apostol, miközben egészen egyszerű dolgokat mond és tesz. S a titka az: ő hallotta Isten igéjét, komolyan vette azt, és annak megfelelően kezdett el cselekedni. Van egy, aki hallja, komolyan veszi és teszi azt, amit Isten mondott, és mentőangyallá válik a többiek számára is. Mert ő ismerte az élő Istent, ő kapcsolatban volt vele, és Isten rajta keresztül ajtót nyitott a többieknek is az életre. Angyal a siralomházban.
Mennyire más lelkület ez, mint a Jónásé! Jónás hasonló helyzetben azt mondta, hogy dobjatok engem a vízbe, veletek lesz, ami lesz, és pusztuljon el Ninive, lehetőleg ma még! Ennyi. Eddig terjed az Isten nélkül gondolkozó és cselekvő vagy cselekedni is képtelenné vált ember ereje.
Kik azok közülünk, akiknek van ilyen, a Páléhoz hasonló, szoros, egyszerű, de működő kapcsolatuk Istennel? Akiknek gyakori tapasztalatuk az, hogy Isten szól, azt a benne hívő megértheti, hogy Isten mindig igazat mond, ezért bármit mond is, azt komolyan lehet venni, s aki azt elkezdi cselekedni is, azt Ő használja másoknak a javára.
Egyáltalán hányan vagyunk, akiknek természetes az, hogy Isten minket arra teremtett, hogy Őt dicsőítsük és másokért éljünk. Nem sértődött duzzogással, nem fölényes kioktatással, de nem is félénk magunkba zárkózással, hanem úgy, mint akik két lábbal állunk a való világban, két kézzel megkapaszkodunk Isten ígéreteiben egy ilyen vihartól hányt-vetett hajón is, ezért van stabilitásunk. Akik meg merünk szólalni akkor, amikor kell. Akik tudjuk vállalni Őt mások előtt is, és ezért áldásul lehetünk másoknak is. Akkor is, ha egyedül vagyunk ilyenek egy családban vagy egy nagyobb közösségben.
Így lehet a hívő ember és az igazi egyház, ahogy Jézus mondta a Hegyi beszédben, sóvá, kovásszá, világossággá ebben a sötét és ízetlen világban. És ma, amikor olyan sokakban ez az életérzés hatalmasodik el, amit itt kétszer is olvasunk ebben a leírásban, hogy minden reményünk elveszett életben maradásunk felől, amikor sok csüggedt, reményvesztett, kétségbeesett ember él közöttünk, akkor ebben a siralomház-levegőben tudjuk-e mi a menny oxigénjét árasztani? Van-e nekünk ilyen kapcsolatunk a mennyel? A mennyeiekkel, az élő Jézus Krisztussal? Megjelenhet-e valami a mi sokféle gyarlóságtól megvert, de mégis vele kapcsolatban levő életünkben Jézus szeretetéből, az Ő erejéből, az Ő világosságából?
Egy valaki volt ott a hajón, aki angyallá lett a siralomházban, és a siralomház ajtaja kinyílt és utat kaptak az életre. És ezt bilincsben is el lehetett végezni. Ezt betegen is, öregen is, kórházi ágyon fekve is lehet tovább árasztani, amit valaki áldásként a mennyből kap. Mert ezt nem az ilyen emberek teszik, hanem rajtuk keresztül Jézus Krisztus.
Nem Pál mentette meg azt a kétszázhetvenhat embert. Az a Jézus mentette meg, aki neki kijelentést adott, aki neki bátorságot adott ahhoz, hogy ezt továbbmondja, és erőt ahhoz, hogy ennek megfelelően viselkedjék. Aztán az ige, amit mondott, meg a példa, amit láttak, az együttesen hatott. Meg nem is ez hatott, hanem maga az életet mentő Jézus Krisztus végezte ott el a munkáját. Csak kellett egy valaki, aki a megmenekülés lehetőségére a megfelelő pillanatban felhívja azok figyelmét, akik erről nem tudnak. Kellett valaki, aki hivatása magaslatán állt alázatosan, de szent meggyőződéssel.
Itt egy héten át a megmenekülés lehetőségéről volt szó minden este. Mi lesz ennek a folytatása? Hadd javasoljam mindenkinek, hogy szálljunk ki a Jónás hajójából, amire mindnyájan megszülettünk, és szálljunk át erre a másikra, amelyik jó irányba megy, amit Jézus Krisztus irányít. Legyen a mi életünk olyan, hogy magunk is akarjuk, hogy Ő irányítson. Legyen akár mindennapi imádságunk az: „Adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem elrendelt utamat s minden parancsodat. Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam, és kövessem szent igazságodat.”
Pált ez jellemezte, és Jónásból ez hiányzott. Ezért volt használhatatlan Jónás Isten számára, és ezért lehetett Pál áldássá sokak számára.

Sokan olvassuk most kalauzunk szerint a Bírák könyvét. Az Ószövetségnek ez a történelmi könyve úgy mutatja be a mindenható Istent, mint aki szabadító. Aki ezt a könyvet figyelmesen végigolvassa akár egy ültő helyében, Istent mint szabadító urat ismerheti meg.
Éppen ezért szeretnék most néhány bibliai gondolatot mondani a szabadításról, és utána valamit a most felolvasott igéről.
I.
Kinek van szüksége szabadításra? Ha valaki rászorul arra, hogy szabadítója legyen, az valami nagy bajról árulkodik. Mert szabadítóra annak van szüksége, aki olyan helyzetbe került, hogy nem tud magán segíteni, ami meghaladja az erejét, csak külső erő segíthet rajta.
Amikor egy állat csapdába esik, akkor nem tud magán segíteni. Lehetséges kiszabadítani, a sérült tagjait esetleg gyógyítgatni. A csapdába esett állatnak van szüksége szabadítóra, és a szabadító tulajdonképpen az életét adja vissza annak, akit kiszabadított. Új lehetőséggel ajándékozza meg.
Néhány egyszerű példán, amit bármelyikünk tudna mondani, szemléljük ezt. A szenvedélyekből csak szabadulni lehet. Sokan megpróbálnak leszokni, van sokféle tudományos próbálkozás is, de egészen más a leszokás és a szabadulás. Mert aki például az alkoholizmusból megszabadul, az utána nem is kívánja. Ott ihatnak előtte. Máskor már elég egy rumos meggy, hogy feltámadjon a régi alkoholszomj, vagy a szagát, ha megérzi, már rettenetes kívánság lesz úrrá az emberen. Aki megszabadult, az nem kívánja. A kívánságot is kiveszi Isten az emberből.
Sok gyerekkel beszéltem most a nyáron is, akiket félelmek kötöznek meg, sokféle félelem. Az egyikükről kiderült, hogy mindenfélével próbálkoztak a szülei, még orvoshoz is vitték. Éjszakánként felkiabált, bepisilt, pedig már nagy volt. Megvolt ennek az oka. És hogyan szabadult meg a félelmeitől? Egyik este elmentek a szülők baráti látogatásra, és a hívő, imádkozó keresztmamára bízták ezt a kisfiút. Ő pedig miután lefektette, még beszélgetett vele, és sokat beszélt neki Jézusról: Jézus mennyire szereti a gyermekeket, hogy milyen nagy hatalma van, mindenkinél erősebb, és különösen azokra szokott vigyázni, akik kicsik, akik gyengék. Amikor éjszaka alszunk, mi nem tudunk magunkra vigyázni, de Ő ott van, és vigyáz ránk. Érdekes módon ettől kezdve nem kiabált és nem volt más kellemetlenség sem. Megszabadult a félelemtől.
És több más, hasonló példát mondhatnánk még.
A Zsidókhoz írt levélben olvasunk azokról, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. Vannak ilyenek. Ismerek olyanokat, akik azok is maradtak, mert nem fogadták el Jézus szabadítását, de ismerek olyanokat, akik valóban rabok voltak a haláltól való félelem miatt, és amikor megismerték a szabadító Jézust, akkor megszabadultak ettől a félelemtől.
Sokan beszámolnak őszinte pillanataikban arról, hogy milyen kényszergondolatok gyötrik őket, és minél inkább elhatározzák, hogy arra már pedig nem gondolnak, annál inkább, és annál gyakrabban gondolnak rá. Ebből is Jézus adhat szabadítást.
És hány emberrel beszéltem már, akiket egy életen át rabságában tart valamilyen sérelem, valamilyen gyerekkori sérelem, hogy a testvérét jobban szerették, mint őt. Legalábbis ő úgy emlékszik rá. Vagy akármilyen megaláztatás, bántás, megszégyenítés, és végigkíséri. Már nagyszülő ő is, de még mindig fáj a szíve mélyén. Hálás vagyok Istennek, amikor egyszer-egyszer beszámoltak ezek a testvérek arról, hogy amikor élő hitre jutottak, és szívből meg tudták bocsátani azt az évekkel, évtizedekkel ezelőtt esett sérelmet, megszabadultak ennek a gyötrelmétől, és nem állt ott a közt, aki megbántotta őket, meg őközöttük, hanem szabadon tudtak vele találkozni.
A Biblia beszél arról, hogy az egész emberiség a Sátán fogságába esett. Eladtuk magunkat az ördögnek, amikor Isten ellen fellázadtunk, és nem tudunk magunkon segíteni. Annyira nem, hogy a Rómaiakhoz írt levélben írja Pál apostol: a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is képes engedelmeskedni. Még ha akarna, sem tud engedelmeskedni Istennek, annyira rabjává lett az Isten elleni lázadásnak.
Erre mondja Jézus a János 8. szerint: aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek. Akit a Fiú megszabadít, az lesz valósággal szabad.
Isten mondja népének az Ószövetségben, hogy ha a párduc meg tudja szüntetni a foltjait, akkor ti is ki tudtok szabadulni a bűn kényszerének a fogságából.
De Pál apostol ujjong amiatt a Kolosséi levél eleje szerint, hogy áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának országába, akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneink bocsánata. (1,13-14).
Isten kiszabadított. Utánunk nyúlt, foglyoknak a mi rabságunkba, megfogott és áttett a határon az Ő szeretett Fiának országába, és ott, akik Őbenne bíznak, azok szabadok.
Ezt a nagy szabadítást végezte el Jézus. Az egész Bírák könyve nagy előremutató nyíl a Szabadítóra, hogy ezek a kis szabadítások előlegek abból a nagy, kozmikus szabadításból, amit a Szabadító végez el, hiszen Jézusnak a neve is ezt jelenti. Amikor Ő a kereszten kimondta: „elvégeztetett” és meghalt, akkor tulajdonképpen kinyitotta a mi börtönünk ajtaját, és egyben kinyitotta a mennyország ajtaját is, mert abban a pillanatban hasadt ketté a kárpit a szentély és a szentek szentje között. Kimehet a benne hívő bűnös a börtönből, és közvetlenül járulhat a mindenható Isten elé, Jézusra való tekintettel.
Ez az a nagy szabadítás, amiről sok szép énekünk szól, és amiért a mennyei seregek is dicsőítik a Bárányt, a Jelenések könyve szerint.
Amikor Jézus a názáreti zsinagógában összefoglalta a programját, hogy mi végett jött, és idézi az Ézsaiás 61. részt, akkor nemcsak azt mondja, hogy a szegényeknek evangéliumot, vagyis a bűnönöseknek bocsánatot hozott, hanem a foglyoknak szabadulást, a megkötözötteknek feloldozást. Hozott bocsánatot a múltunkra, s hozott szabadulást a jövőnkre nézve.
Sokkal kisebbnek látja sok hívő ember is Istent, mint amekkora Ő. Sokkal kisebbnek gondoljuk azt a szabadítást, amit Jézus elvégzett. Az nagyon nagy szabadítás, az kozmikus váltság volt, és belefér a mi kicsi életünk is. Minden elkövetett bűnünkre teljes bocsánatot szerzett. És nemcsak megbocsátja, amit elkövettünk, de meg tud szabadítani is attól, hogy újra és újra lázadjunk Isten ellen. Ne mondjunk le erről!
Szabadok vagyunk-e mi már sok mindentől, ami korábban megkötözött? Akarunk-e szabadulni mindattól, ami most még lelkiképpen megkötöz? És bízunk-e a szabadító Jézusban annyira, hogy Ő nekünk is teljes szabadulást tud adni?
Ennyit röviden a szabadítás bibliai gondolatáról. Most forduljunk ehhez az igéhez, ami holnap lesz a napi igénk, és holnap kezdődik ez az izgalmas történet arról a szabadításról, amit Isten Gedeon által adott akkor az Ő népének.
II.
Miért volt szükség Gedeon idejében Isten szabadítására? Azért, mert a Bírák könyvében négy esemény ismétlődik több mint tízszer egymást követően. Négy dolog követte egymást, és ez mutatja Istennek a végtelen szeretetét és kegyelmét. Ezt olvastuk itt is:
1. Izráel fiai azt cselekedték, amit rossznak lát az Úr.
2. Ezért az Úr Midján kezébe adta őket.
(Aztán jön sok szörnyűség. Olvastuk, hogy mi-mindent tettek a midianiták. Majd erre még visszatérünk.)
3. Amikor igen elszegényedett a nép Midján miatt, az Úrhoz kiáltottak segítségért.
4. És amikor Izráel fiai segítségért kiáltottak az Úrhoz Midján miatt, akkor az Úr küld nekik szabadítót Gedeon személyében.
Azt cselekszik, amit rossznak lát az Úr, vagyis elkezdenek bálványokat istenként tisztelni, mint a környező pogány népek. Ennek megvan a következménye, jön valamilyen ellenség, amivel nem bírnak, önerőből nem tudnak megszabadulni. Akkor kiáltanak az Úrhoz, és Isten kegyelmesen válaszol, és mindig küld egy szabadítót. Aztán egyszer vége. Eljön az utolsó, mert vég nélkül nem lehet Isten kegyelmével sem játszani.
Nos, miért látta az Úr rossznak, hogy Izráel népe szobrokat, bálványokat is tisztelt istenként, hiszen Istent is tisztelte? Miért nem volt ez elég? Mindnyájan tudjuk, hogy pontosan ez az is haragította meg mindig. Mert ha egyedül Ő a valóságos Isten, az élő Isten, aki teremtette a világot és kihozta az Ő népét Egyiptomból, és beszélt velük a prófétákon keresztül, ha nincs más Isten, akkor ne imádjanak senki és semmi mást istenként. Mert ha igen, akkor ezzel kilépnek az Istennel való szövetségből.
A szövetségkötéskor Isten hatalmas ígéreteket adott az Ő népének. Egyebek közt azt is, hogy amíg hozzá hűségesek lesznek, úgy élnek, mintha egy erős várfal venné őket körül, és azon belül biztonságban vannak. Isten erre számtalan bizonyítékot adott. Óriási túlerővel szemben is megvédte őket, pótolta a termést, ha az kiesett, győzelemről-győzelemre segítette őket, amíg csak az élő Istent imádták Istenként. Amíg dicsőítették Őt azzal, hogy bíztak benne, addig megmutatta, hogy Ő kicsoda, milyen a hatalma, és hogy szereti a népét. Mihelyt azonban kiléptek ebből a várból, ebből a szövetségből, és kacérkodni kezdtek idegen, úgynevezett istenekkel, akkor védtelenekké váltak.
Nem Isten jött, hogy most elveri a port rajtuk, mert milyen csúnyán viselkedtek — ők hozták magukat olyan helyzetbe, ahol nem működött a védelem. Kiléptek a szövetségből, és bármilyen ellenség (sokszor náluk kisebb ellenség is) elbánt velük. Ezért mondta Isten olyan sokszor nekik: ne engedjenek a kísértésnek. A pogány népek imádják azt, amit akarnak, őnekik azonban megadatott, hogy ismerik az egy igaz élő Istent, akkor őt imádják, benne bízzanak, tőle várjanak és kérjenek mindent, és akkor védve lesznek.
Újra és újra hűtlenekké váltak Istenhez. Ez az első lépés.
A második: akkor, mint védtelenek, szembe találják magukat sokféle bajjal. Például ilyenekkel is: a midianiták harcias néptörzs voltak, de nem szerették a vérengzést. Éppen ezért ilyen módszereket választottak, hogy amikor Izráel elvetette a gabonát, eljöttek és feltúrták a földet. Tönkretették a vetést, hogy ne legyen belőle termés. Vagy megvárták (erről is van szó később), hogy betakarítsák a termést. A gabona a magtárban volt, a must forrt a tömlőkben, a gyümölcsöt is leszedték és a raktárakban volt, és akkor jöttek. Kiürítettek minden raktárt, és mentek kiéheztetni az ellenséget. És iszonyatos éhínség pusztított a nyomukban.
Azonkívül jól felfegyverzett seregük volt. Idomított harci tevékkel jelentek meg. Ez olyan volt, mint amikor a tankok megjelentek, vagy a második világháborúban a különböző egyre többet tudó bombázók, és nem volt senki, aki megállt volna előttük. A pici Izráel meg végképp nem. Amikor egészen elszegényedett Izráel, akkor az Úrhoz kiáltottak.
Az ember azt kérdezi: miért kellett ezt megvárni? A tékozló fiú példázatában mindig megállok itt, és nem tudok rá választ adni: amikor mindenét elköltötte, akkor kezd gondolni arra, hogy van nekem apám is, haza kellene menni. Miért nem előbb? Mert ez az ellenség annyira rabul ejti azokat, akik nem az egy igaz Istenben hisznek csupán, hogy a józan eszüket is elveszi. Miért nem számította ki a tékozló fiú: ha ilyen tempóban fogy az örökség, akkor előre meg lehet mondani, mennyi időre elég. És ha elfogy, akkor mi lesz? Akkor változtassak még idejében az életmódomon. De nem. Éppen ezért fogoly, rab az Istent igazán nem tisztelő ember, hogy a józan eszét is elveszíti.
Nos, ők is, amikor már mindenestől elszegényedtek, akkor kiáltanak Istenhez. Válaszol-e vajon Isten? Kegyelmes volt, és válaszolt, és akkor hívta el Gedeont.
És hogy folytatódik ez a történet? Úgy, hogy Gedeon mindenekelőtt kap egy furcsa parancsot. Mivel az ő apja is felállított egy Baal szobrot, egy pogány bálványt az udvaron, mindenekelőtt azt döntse le. Gedeon apja tekintélyes ember volt, közismert, valószínű a faluközösség valamelyik vezetője lehetett, és az egész falu ismerte ezt a szép bálványszobrot, körülültetve szent fákkal. Ezt nem lehetett feltűnés nélkül ledönteni. Megteszi Gedeon, vagy nem?
Sokszor itt akad el egy-egy hívő ember lelki fejlődése, hogy amikor Istentől számára furcsa, kényelmetlen, kellemetlen, áldozattal járó parancsot kap, azt nem teljesíti. Elkezd alkudozni: majd később, majd valaki más, miért kell ez, miért éppen ő — és engedelmesség híján nem lesz szabadítás.
Gedeon engedelmeskedett. Nem értette, miért kell, hiszen egy csomó szobor áll még a többiek udvarában. Miért éppen náluk kell kezdeni? De nem okoskodott, nem halogatta. Félt nagyon. Egyedül kevésnek érezte magát. Szól a jó barátainak. Nem merik nappal megcsinálni, de éjszaka nekilátnak. Ledöntik a szobrot, kivágják a szent fákat. Mi lesz most?
A legtöbben ismerjük a folytatást. Isten kezdi megmutatni a hatalmát, kicsoda Ő, a valóban élő és cselekvő Isten.
Reggel felzúdul a falu, követelik annak a fejét, aki ledöntötte a szobrot. Gedeon apja mint házigazda megy ki, mit fog csinálni? Isten ad neki különös bölcsességet. Azt mondja a tömegnek: miért kiabáltok ti itt, mi a probléma? Hát a Baal isten, nem? Akkor nem szorul arra, hogy magunkfajta emberek védjék meg. Ha ő isten, majd megmutatja, majd bosszút áll azon, aki ledöndötte a szobrát. Erre nem lehetett mit mondani, mert éppen ez volt a rögeszméjük, hogy Baal isten és ezért nem szabad bántani a szobrát.
A saját fegyverükkel védekezett Gedeon apja. Isten így védte meg Gedeont. Aztán megkapja a parancsot, hogy toborozzon hadsereget, de akkor meg haza kell küldenie egy részét. A végén maradnak mindössze háromszázan, a midianiták pedig vannak százharmincötezren. Négyszázötvenszer annyian, mint ők. És Isten a kezükbe adja. Ez a kifejezés utal mindig arra, hogy kicsoda a szabadító Isten, amikor előre megmondja: a kezetekbe adom őket. Nem ti fogtok győzelmes csatát vívni, ti csak tegyétek azt, amit mondok — mondja Isten — és majd én a kezetekbe adom.
A háromszáz ember nem is fegyverekkel, hanem kürttel, korsóval, fáklyával olyan riadalmat kelt a midianiták táborában, hogy szerencsétlenek lemészárolták egymást. Gedeonéknak csak az maradt, hogy kikergessék az életben maradt maradékot az országból.
Ilyen a szabadító Isten, és így cselekszik.
Hol kezdődött ez a szabadítás? Isten szabadításának a természetrajzáról szeretnék még mondani néhány dolgot.
Nem azon az éjszakán kezdődött a szabadítás, amikor Gedeonék Isten utasítása szerint körbevették az ellenséges tábort. Sokkal előbb kezdődött. Az örökkévalóságban kezdődött minden szabadítás. Azt mondja a Biblia: Isten szívében kezdődött. Isten az örökkévalóságban úgy döntött, hogy nem hagyja az embert a bűn rabságában, az ördög rabságában, hanem szabadulást készít, szabadítót készít. A Jelenések könyvében olvassuk: a Bárány megöletett a világ teremtése előtt. Isten az időn kívül van, csak nekünk van ilyen: tegnap, holnap. Ő egyben lát mindent, és az örökkévalóságban eldöntötte, hogy ad lehetőséget az embernek a szabadulásra, és mindent megtett azért, hogy legyen nekünk szabadulásunk.
Aztán folytatódott ez a szabadítás Gedeon szívében. Amikor Isten elhívja őt, nem tudja ezt komolyan venni és kezd magyarázni: Uram, valami tévedés lehet, mert az én családom jelentéktelen család. Sőt a törzsem is a legkisebbek közül való, és én is egyszerű, tudatlan fiatalember vagyok. Valaki másra gondolhattál te. Aztán Isten meggyőzi őt különböző módon. Attól kezdve viszont akármit mond neki Isten, azt teljesíti. Ha remegett a térde, hangja, szíve, mindene, akkor is.
Volt olyan egyszer, hogy, alig mert egy lépést megtenni, és egy jó barátjával éjszaka kúsztak le hallgatózni az ellenség táborához közel, de akkor is megtette azt, amit Isten mondott neki. Az ő szívében folytatódott, és itt erre az első lépésre szeretnék hangsúlyt tenni. A háromszáz vitéz győzelméről sokat szoktunk hallani, de az első lépést lehetett a legnehezebb megtenni: menj haza, és mindenekelőtt vágd ki az apád udvarán levő szent fákat. Ez az istenségek elleni halálos vétek volt, hogy döntsd le a Baal szobrot, ami előtt hajbókoltak, meg áldozatot mutattak be neki, mintha isten lenne. Hát ez borzasztó, ez életveszélyes dolog.
És Gedeon életveszélyesen rábízza magát Istenre. Arra az Istenre, akit még nem is ismer igazán. Sok mindent tudott róla, de az elején még azt hiszi, Istennel lehet vitatkozni. Kicsit pökhendi, gőgös hangot használ. Aztán megismeri egyre jobban. Egyre jobban megtanulja tisztelni és feltétel nélkül bízni benne. Ha nem értem is, amit mond, megteszem. Ha nem tudom megindokolni senkinek, hogy most miért viselkedem úgy, miért küldi haza a sereg egy részét, amikor úgyis kevesen vannak — ezt mondta az Úr, és neki ez elég. Érti Isten szavát, és feltétel nélkül kész engedelmeskedni annak. Elkezdi a tisztogatást otthon, a saját portájukon.
Az ilyen embereket tudja használni Isten mások javára, egy kisebb vagy nagyobb közösség javára.
Meg kell tanulnia Gedeonnak, hogy először annak kell visszatérnie Istenhez, annak kell megtérnie igazán, akit Ő elhívott és használni akar mások érdekében. Akármilyen lelki állapotban nem szolgálhat senki sem Istennek. A lelki kondíciónknak, a lelki tisztaságunknak rendben kell lennie, kerül, amibe kerül.
Néha otthon a legnehezebb, hiszen eddig sosem imádkoztunk. Majd mostantól kezdve. Eddig nem volt a napirendjében valakinek, hogy olvassa a Szentírást, most meg rajtakapják újra és újra a rokonok: megint a Bibliát bújod. Hogy magyarázza meg, hova tegye az ezzel járó sértő, bántó megjegyzéseket…? Akinek van bátorsága otthon elkezdeni.
Olyan tanulságos volt számomra: a múltkor valaki elsorolta, hogy mennyit háborgott a felhalmozott nagy államadósság miatt, és amikor egyszer vádolt, szidott mindenkit, aki ebben az ő látása szerint részes volt, eszébe jutott: és ő? Nem tartozik senkinek? Mekkora adósságot halmozott fel. Mi-mindent nem kapott meg tőle a felesége, az öreg szülei, a gyerekei stb. És azt mondja: amikor munkához látott és mindezt feltérképezte, hogy mi-mindent nem adott meg azoknak, akiknek tartozik, és elkezdte törleszteni az adósságot, megadni azt, amit neki kell megadnia, sokkal tisztábban, világosabban látott egyéb kérdésekben is. És egy idő után Isten elkezdte őt használni mások javára.
Amíg a magam portáján nem sepregettem, addig ne akarjak kiseperni a világból senki mást.
Gedeon kész volt ebben engedelmeskedni. Ilyen kényes isteni parancsot is teljesíteni, és így kerülhetett sor arra, hogy attól kezdve aztán egyre gyakrabban megértette Isten parancsait. S mivel mindegyiket kész volt teljesíteni, egyre nagyobb csodákat látott. Ezt a végső nagy szabadítást már végképp nem ő hajtotta végre, hanem szinte csak nézi, hogyan munkálkodik Isten. Őket is felhasználta Isten, de szokatlan módon. Dárdát, kardot, pajzsot nem adott a kezükbe. Fegyvertelenül győztek le egy nagyon jól felfegyverzett, nagy túlerőben levő ellenséges csapatot. Vagyis: Isten kezükbe adta őket.
Olyan sok mindentől félünk mi is. Néha megvan az okunk az aggodalomra. Néha beindul a fantáziánk, és elképzelt, lehetséges nehézségektől is elkezdünk félni már most. Mi lesz, ha ez meg az bekövetkezik… és valószínű, hogy nem következik be. És ha bekövetkezik, akkor már most meggyötör engem? Elég lesz, ha majd akkor szembenézek vele — de nem, hanem aggodalmaskodom. Megvannak nekünk is a midianitáink.
Ilyen nagynak látjuk-e Istent, ahogy az a Gedeon történetéből kiderül? Rá merjük-e bízni magunkat ilyen életveszélyesen, hogy ha esetleg nem teljesíti Isten az ígéretét, akkor valóban nagy baj lesz. De Ő bizonyos, hogy teljesíti, csak valóban azt tekintsük Isten ígéretének, ami meg van írva, amit Ő mondott, és ne azt, amit szeretnénk, hogy cselekedjen. Ebben azonban megint csak a mi Urunk segít nekünk. Segít abban, amit a Zsidókhoz írt levélben így olvasunk: az érzékeink egyre finomabban mutatják, hogy mi a jó, mi a rossz, mi az, ami Istentől való, és mi az, ami nem.
Ne felejtsük, hogy az igazi nagy szabadítást a mi Urunk Jézus Krisztus végezte el. Minket is kiszabadított a sötétség hatalmából. Boldog az, aki valóban kilép a börtönből, belép az Isten országába, és attól kezdve, amit Isten szavaként megért, Bibliaolvasás közben, másokkal beszélgetve, igehirdetésből, azt feltétel nélkül kész engedelmesen cselekedni. Akkor használ minket Isten mások javára.

Sokan olvastuk az elmúlt napokban Haggeus próféta könyvét bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. Ennek a rövid prófétai könyvnek sok, ma is érvényes üzenete van. Ezek közül szeretném majd néhányra felhívni a figyelmet. Csütörtök este is ennek a fejezetnek az első feléről szólt már az ige, folytassuk most ott, ahol az abbamaradt, és összpontosítsunk a fejezet második felére.
Röviden elmondom a történeti tudnivalókat, hogy világosabb legyen mindaz, amiről itt szó van, és utána majd figyeljünk a benne megszólaló igazságokra.
Krisztus előtt 587-ben a babiloni birodalom elfoglalta a kicsi Júda országát is. A nép színe-javát Nabukodonozor fogságba vitte a birodalom belsejébe, minél messzebb hazájuktól. A fővárost, Jeruzsálemet és benne a templomot pedig kifosztották és lerombolták.
Ötven év múlva, 538-ban a perzsák megdöntötték a babiloniak uralmát, és a perzsa király, Círus, hazaengedte a deportált népeket, hogy újjáépítsék otthonukat, újjáépítsék a templomaikat is, és így legyenek adófizetőkké. Így kaptak a zsidók is engedélyt, sőt parancsot a hazatérésre és az újjáépítésre. Nyilván nem önálló országként léteztek, hanem a nagy birodalom egy távoli tartományaként, de mégis közülük való, a Dávid házából származó fejedelmet tett helytartóvá a perzsa király, ez volt ez a bizonyos Zerubbábel, és áronita pap, Jósua irányíthatta a vallásos életet.
A népnek csak egy része tért haza először, de ők nagy lelkesedéssel kezdtek hozzá az újjáépítéshez. A nép egységét, úgyszólván a létét a templom és a benne folyó áldozat jelképezte. A romba döntött templom udvarán szinte az első napokban felszentelték az áldozati oltárt, és a hazatérésük után két évvel letették az újjáépítendő templom alapkövét is. Ekkor azonban jelentkeztek a nehézségek.
Az évtizedeken át elhanyagolt földek nehezen adtak termést, ráadásul sok természeti csapás is sújtotta őket: aszályról, jégverésről olvasunk Haggeus könyvében is. A körülöttük lakó népek pedig egyáltalán nem örültek annak, hogy hazatértek azok, akiket onnan félévszázaddal korábban elhurcoltak, és lelkesen hozzálátnak a berendezkedéshez. Úgy próbáltak védekezni, hogy többször is feljelentették őket a perzsa udvarban lázadás miatt. Amíg az ügyet kivizsgálták, addig az építkezést mindig leállították. Így telt el tizenöt esztendő, míg végre Dárius király engedélyt adott a templom felépítésére, sőt bizonyos építési anyagokat is kiutalt.
Tizenöt év azonban elég volt ahhoz, hogy lelohadjon az emberek lelkesedése. Elég volt ahhoz is, hogy megszokják: ilyen a helyzet, amilyen. Nincs templom. Van áldozat, bemutatjuk naponta az áldozatot. Legyen ez elég az Úrnak. Mi pedig megvagyunk így templom nélkül is. Éppen elég az, hogy ki-ki igyekezett addig magának egy házat építeni, amit aztán folyamatosan csinosítottak is, sőt arról olvasunk Haggeus könyvében, hogy némelyek már luxusvillákban laktak, amikre emeletet is húztak és lambériával bélelték a helyiségeket. Az Úr temploma pedig még mindig romokban állt.
Megszokták az emberek, hogy először a mindennapi betevő falatért folyt a harc, utána pedig azért, hogy legyen még több, meg még több. Az anyagi előrejutás volt a legfontosabb. Ki-ki a maga házát építgette. Ekkor szólalt meg Haggeus próféta. Ekkor küldte Isten az Ő népéhez ezt a prófétát, és ez a rövid ószövetségi könyv négy rövid prédikációt tartalmaz. Haggeus pontosan megjelöli az időpontját is annak, amikor ezek elhangzottak: Krisztus előtt 520-ban szeptember és december között mondta el ezeket.
Azt olvastuk alapigénkben, hogy Isten pedig felhasználta ezeket a rövid prédikációkat, felindította az emberek lelkét, rádöbbentek arra a visszás helyzetre, ami előállt, és hozzáláttak az Úr templomának a felépítéséhez. Így épült fel aztán és 515-ben fel is szentelték ezt a templomot, amiről azt jövendölte Haggeus, hogy a dicsősége nagyobb lesz, mint a salamoni templomé volt, és ez valóban így is történt, hiszen ebben az általuk újjáépített templomban tanított Jézus Krisztus is.
Néhány összefüggésre szeretném felhívni a figyelmet.
1. Az első: más lelkesedni és más hűségesnek maradni. Ezek az emberek, amikor kiszabadultak a fogságból és hazatérhettek atyáik földjére, tele voltak lelkesedéssel. A legtöbben közülük már a fogságban születtek. Nem látták a templomot, csak hallottak a virágzó kultuszról, azokról a gyönyörű városokról, amiket Nabukodonozor romba döntött, és alig várták, hogy megláthassák őseik földjét. Tele voltak lelkesedéssel.
Csakhogy amikor jöttek a nehézségek, akkor fokozatosan lelohadt a lelkesedés. Az akadályokat nem tudták már ilyen közös elhatározással venni. Elfeledkezett ez a nép arról, hogy nekik egy közös érdekük van. Ebben a kritikus helyzetben nincsenek egyéni érdekek, és nincsenek csoportérdekek és nem lehetnek pártérdekek, mert itt vagy az egész népnek, a nemzetnek a jövőjét nézik, és ennek a célnak rendelnek alá minden egyéni és magáncélt is, vagy pedig nem lesz jövőjük.
Ki-ki elkezdte a saját gesztenyéjét sütögetni, a maga házát építeni, a maga villáját komfortosítani, és nemcsak az Úr temploma állt romokban, hanem Jeruzsálem falai is romokban voltak. Addig nem tekintettek városnak egy települést, amíg nem volt fallal körülvéve. És még sok minden más romokban maradt, mert ki-ki csak a maga egyéni önző céljait tartotta szem előtt.
Tudniillik a lelkesedés addig tart, amíg nem kell áldozatot hozni a célért. A hűséget pedig az jellemzi, hogy mindig a célt tartja szem előtt, és keresztüllép az akadályokon, kerül, amibe kerül, meg akar érkezni oda, amit célul tűzött ki magának, azért, mert előzőleg átgondolta, megfontolta, és nem óhajtja módosítani azt a döntést, amit hozott. A hűség olyan döntés, amit az ember akkor sem módosít, hogyha ennek ára van. Kész áldozatot is hozni a célért.
Itt olyan korszakba került Isten népének ez a része, amelyik hazament a fogságból, hogy erre nem volt hajlandó. A Biblia tele van a hűségre való bátorítással. A Zsidókhoz írt levél címzettjei sokat kellett, hogy szenvedjenek a hitükért, Jézusért. És újra és újra olvassuk ezt a néhány szót: mindvégig erősen tartsatok ki és álljatok meg a hitben. A Jelenések könyvének a címzettjei folyamatos életveszélyben éltek. Akkor dühöngött az első nagy szervezett keresztyénüldözés. Ezért olvassuk ott mindjárt az elején: légy hű mindhalálig (ott a vértanúhalált jelző kifejezés van), és akkor lesz tiéd az életnek koronája.
Amikor az Úr Jézus az Ő visszajövetelét közvetlenül megelőző idők szenvedéseiről tanít, akkor ezzel fejezi be a tanítását: aki mindvégig állhatatos marad, az fog üdvözülni. Ez a mindvégig tartó állhatatosság a hűség, amikor a célt komolyan veszi az ember, szeme előtt tartja, és alárendel mindent annak. Más lelkesedni, és más hűségesnek maradni.
Két fiatal, amikor megszereti egymást és tervezi a házasságát, lelkesedik, és lelkesedjenek is, és vannak olyan idős házaspárok is, akik tudnak lelkesedni egymásért évtizedek múlva is. De ha nem tanulják meg azt, hogy minden kísértés ellenére, minden helyzetben, minden körülmények között vállalják egymást, akkor soha nem tudják, mi a hűség, és megoldhatatlan krízisekkel találkoznak.
A megtérésekor minden hitre jutott ember lelkesedik Jézusért. De ha nem vállalja Őt akkor is, amikor kigúnyolják miatta, amikor anyagi vagy egyéb hátratétel éri miatta, amikor szenvednie kell pusztán azért, mert lelkesedik Jézusért, akkor nem tudja, mi a hűség, és csak aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.
Ez a rövid prófétai könyv segít elgondolkoznunk azon és bátorít minket arra, hogy lelkesedjünk többet és jobban, mint ahogy szoktunk, mert ez kezd kihalni az emberi lelkekből, de a lelkesedésnél több a hűség. A hűség az akadályokon is átlép, mert a célt tartja szem előtt, és kész áldozatot hozni azért, hogy elérje a célját.
2. A másik, ami megszólal Haggeus könyvében: aki nem ragaszkodik hűségesen Istenhez, annak az életében feltétlenül felborul a dolgok helyes sorrendje. Vagyis rossz sorrendben helyezi el az életének a dolgait.
Itt a rossz sorrend azt jelentette, hogy előbb mindenki fel akarta építeni a maga házát, majd utána, ha marad még erőnk és lesz rá időnk, az Isten házát, a templomot. Előbb mindenki anyagilag akart egyenesbe jönni, sőt kiderül a Nehemiás könyvéből, ami ugyanebben az időben íródott, hogy némelyek már nagyon megszedték magukat, ráadásul erkölcstelen módon, uzsorakamattal, és belelendültek ebbe. Ezt már nem akarták abbahagyni. Majd, valamikor egyszer… Ha lesz annyi feleslegünk, hogy abból odavetünk az Úrnak egy részt, akkor majd foglalkozunk a templomépítéssel. Pedig ez volt az elsődleges közös cél, amikor hazajöttek a fogságból.
És megfordulnak a dolgok. Olvastuk Haggeus prédikációjában, hogy Isten leleplezi ezt, és a helyes sorrendet állítja fel. Azt mondták az emberek: mivel rossz a termés, egyelőre nem építjük az Úr templomát. Mire Isten azt mondja: fordítva igaz a dolog: mivel nem építette az Úr templomát, ezért nem adtam nektek jó termést, hogy ezzel is figyelmeztesselek titeket arra, ami a ti érdeketek. Mert amíg nektek nem lesz igazi lelki közösségetek Istennel, amíg nektek nem fontos, hogy Ő legyen az életetekben az első helyen, addig marad sokféle nyomorúság, sőt jön majd sok újfajta nyomorúság is, amit ti zúdítotok a saját nyakatokba. Mert Isten nélkül csak arra lesztek képesek, amire magatokból telik. Ha pedig Ő kerül az első helyre, akkor követik egymást a csodák. Akkor majd meglátjátok, milyen termés lesz, milyen egészségben fogjátok azt elfogyasztani, és boldog lesz a nép.
Azt mondja itt Isten igéje, hogy nem azért nem telik Isten dolgaira, mert szegény vagyok, hanem azért lettem ilyen szegény, mert soha nem telt Isten dolgaira. Mindig volt valami, ami előbbre való, ami fontosabb volt.
Jézus is figyelmeztet erre, amikor a tanítványokat odahívta egyszer a templom kijáratához: nézzétek, hogyan adakoznak az emberek. Aztán jöttek sokan módosak, és odadobtak valamit a feleslegükből. És jött egy nyomorult özvegyasszony, két fillért tett a perselybe, és Jézus azt mondta: látjátok, ő többet tett, mint azok, mert ő az egészet odaadta. Mindenét, amije van, amazok pedig csak a feleslegükből vetettek. Haggeus által Isten erre hívja fel itt a nép figyelmét.
Malakiás könyvében, aki szintén ebben az időben prófétált és szintén a templomépítéssel kapcsolatban, azt olvassuk: Isten egyenesen arra bátorítja a népet, hogy próbáljatok ki engem. Ha Isten lesz a legfontosabb, ha a jövedelmük tizedét odaszentelik neki, akkor az meglátszik majd az időjáráson is, a történelem alakulásán is, a lelki kondíciójukon is, a közösségi életen is.
Isten az első helyet igényli magának. Neki nincs szüksége arra, hogy odavessünk valamit, a resztliből, a maradékból. Neki nem kell. A maradék sem kell, meg az egész sem kell. A szívünk kell. És ha a szíve az övé valakinek, akkor helyes lesz a sorrend, akkor minden az azt megillető és Őt megillető helyet fogja elfoglalni, és rend lesz az ember életében.
Azért érdemes ezt szóvá tenni, mert magamról tudom, hogy folyamatosan fenyeget minket ez a veszély, hogy megfordítsuk az Isten által helyesnek ítélt sorrendet, és csak a maradékból vessünk oda valamit neki nagy kegyesen. Vegye megtiszteltetésnek még ezt is — és ezen a lelkületen soha nincs áldás. Ezt mindig az követi: aszály, jégeső, elégedetlenség stb.
Amikor valakinek az imádságra csak akkor jut ideje, amikor már este holtfáradtan lefeküdt, elnyújtózik a paplan alatt, és addig, amíg el nem alszik, mond néhány mondatot Istennek. — Akkor is lehet imádkozni, de ha csak akkor van ideje és ereje, az kevés.
Olyan jellemző volt az idén nyáron is. Voltak szülők, akik már kora tavasszal megkérdezték: mikor lesz a gyermekek csendeshete, mert ahhoz igazítják a család nyári programját, mert az nagyon fontos. És voltak, akiket hívtunk szeretettel, és még a csendeshetet megelőző napokban is azt mondták: majd meglátom. Ha éppen marad a nyár vége felé egy-két nap, akkor örülünk, ha jó helyen lesz a gyermekünk.
Minek mi a fontossága, mi a rangja?
Régen történt, még akkor, amikor egy Biblia száz forintba került, ma több mind ezer forint, de máig emlékszem rá, hogy jöttek a konfirmandusok abba a gyülekezetbe, amelyikben szolgáltam. Mindegyiküknek adtunk az elején egy Bibliát, mert az munkaeszköz, nem a végén kell odaajándékozni. Az elején mindenki kapott tehát azzal, hogy aki akarja, majd elhozza az árát. Ha nem, akkor ajándék. Néhány nap múlva bejött egy asszony, visszahozta a Bibliát és azt mondta: én ajándékot nem fogadok el, kifizetni most nem tudjuk, mert tetszik látni, milyen irhabunda van a kislányomon, ez ötezer forintba került, és most erre nincs pénz. És nem hallotta, mit mond, nem érzékelte ennek a visszáságát, mert ez a természetes az Isten nélkül gondolkozó ember természetének. És ez minket is sokszor megkísérthet. Ébereknek kell itt lennünk.
Sokan azt mondják: nem érek rá mindennap az Isten dolgaival foglalkozni. A hét 168 órájából ezt az egyet, vasárnap 10-től 11-ig neki szentelem. Érje be vele. — No de neki ez se kell. Nem kell az én egy órám, nekem van nagy szükségem arra, hogy naponta találkozzam vele, kiöntsem a szívemet, tanácsot kérjek, erőt kapjak és így tovább. Ettől esem el. E nélkül marad az életem. Én maradok szegény nélküle, ha csak a magam háza lambériájával foglalkozom, az Úr háza pedig romokban hever.
Aztán van, aki a heti egy órát is soknak tartja. Elég az évente háromszor — mondta valaki. A három nagy ünnepen. Kérdeztem, melyik a három nagy ünnep? A pünkösd már eszébe sem jutott. A karácsony meg a húsvét, és melyik is a harmadik…? Nem is tudom. Elég az. Kinek elég? Az Úrnak? Neki annyi sem kell. Ő az időn kívül áll. Neki nem kellenek a mi óráink. Forgácsok nem kellenek. A szívünk kell, hogy átéljük, Ő mit jelent nekünk. Hogyan teljesedik ki az élet, hogyha naponta mélyül, erősödik a vele való kapcsolatunk, és az Ő jelenlétében élünk.
Nem részletezem tovább, de vizsgáljuk meg ma, hogy mi van a sorrendekkel az életünkben? Mi az, ami nem maradhat el? A tv-sorozatnak a következő részét meg kell nézni, ha törik, ha szakad, és a Biblia csukva marad. A következő festéskor majd előkerül valahonnan, és letöröljük róla a port. Mi a sorrend? Mivel kezdődik a nap?
Valaki, aki a nyáron kapott új életet Istentől, azt mondta, hogy ő azzal is ki akarja fejezni önmagának, hogy Isten lett első az életében, hogy mindent megelőzően azzal kezdi a napját, hogy előveszi a Szentírást és imádkozva olvassa. Majd utána reggelizem, borotválkozom … — mondotta. Nem ez a szabály, nem ez az igazi hívő, aki így csinálja. Van, aki azt mondja: reggel még nem vagyok egészen észnél, majd ha már teljesen tiszta a tudatom, akkor veszem elő a Bibliát. De ő szívből mondta, hogy önmagának ezzel is mintegy dokumentálni akarja, hogy az első személy Isten, a legfontosabb a vele való találkozás. Utána egészen másként alakul minden egyéb.
3. A harmadik, amit még szeretnék megemlíteni: ez a nép lemondott arról, hogy Istennel ez a fajta közösség helyreálljon, és normálisan működjék a hívő élete. Elég az oltár, nem kell a templom.
Isten viszont nem mondott le az Ő népéről, hanem kigyógyítja ebből a nyomorúságból. Mivel gyógyítja ki? Azzal, amivel mindig közeledik a megbetegedett életünkhöz, az Ő igéjével. Küld egy prófétát, szájába adja a mondanivalót, és Haggeus szépen elmondja.
Van itt az elején egy hangsúlyos azonban. Először leírja, hogy milyen elhatározásra jutott a nép. Hazamentek, örültek neki, elkezdődött az élet, berendezkedtek, a templom pedig romokban van. „Az Úr igéje azonban így szólt Haggeus próféta által…” Isten beleszól az Ő népe életébe. Mérhetetlen türelemmel, érthetetlen szeretettel kihozza őket ebből a posványból, amibe beletévedtek, és új kezdést ad lelkiképpen is. És mivel Ő szólt Haggeus által, ezért folytatódhat úgy, ami alapigénk volt, hogy felindította az Úr mindazoknak a szívét, akik hallották ezt az igét.
Mivel nem Haggeus háborgott, hanem Isten ébresztgette az Ő népét, felébredtek. Ráébredtek arra, hogy mennyire silány, visszás, alagsori, keskenyvágányú ez az élet, amit ők elkezdtek otthon, s milyen nagy távlatokat nyitott előttük Isten. Hagyjuk abba egy kicsit a magunk dolgát, böjtöljünk egy kicsit, fogjunk össze, és építsük fel a templomot.
Felindította az Úr a szívüket, mert minden erő és hatalom Isten kezében van. Ő tudja felindítani a megfáradt nép szívét, de Ő adta a pogány uralkodónak azt a gondolatot, hogy engedje haza a fogságból a népet. Mellesleg előre megmondta Isten, hogy meddig fog tartani ez a fogság. Ő küldött nekik rátermett vezetőket. Ő küldött prófétákat, akik hirdették az igét. Ha a következő fejezetet is olvastam volna, azt mondja Isten: enyém az ezüst és enyém az arany, — mert amiatt is aggódtak, honnan lesz pénzük felépíteni a templomot. Isten erről is biztosítja őket. Ő uralkodik az időjáráson, a történelmen, és kinek-kinek a személyes életén is.
Boldog ember az, aki ezt akarja, igényli, kéri és enged is neki.
Ma tehát Isten felhívta a figyelmünket a hűség mibenlétére és fontosságára, a helyes sorrendre — lehet, hogy valamin változtatnunk kellene, és az Ő igéjének az erejére. Az Ő igéje életmentő gyógyszer. Vegyük be naponta! Boldog, aki olvassa, hallgatja és enged neki. És ha valamire indít minket Isten, felindítja a szívünket, akkor induljunk azonnal, és abba az irányba, ahol a teljesebb élet vár reánk.
Az Újszövetség használja a templom képét arra is, hogy az újjászületett, Istenben hívő embernek az egész lénye (Pál apostol így írja egy helyen: a teste is), a Szentlélek temploma lehet. Mielőtt imádkozunk, énekeljünk egy olyan éneket, ami erről szól:

Jöjj és lakozz bennem:
Hadd legyen már itt lenn
Templomoddá szívem-lelkem!
Mindig közellévő:
Jelentsd magad nékem,
Ne lakhasson más e szívben;
Már itt lenn mindenben
Csakis téged lásson,
Leborulva áldjon!
(165,6 dicséret)

Vége felé közeledik a nyár. Mi itt már egészen az őszi tervek forgatagában élünk. Ez a nyár is úgy telt el sokunk számára, hogy a szokásosnál több igét hallhattunk. Közülünk is sokan voltak egy, vagy némelyek több csendeshéten is. Talán otthon is több nyugalmunk volt Bibliát olvasni vagy a hitünket erősítő könyveket. Mi lesz azzal a sok igével, amit hallunk és olvasunk? Isten igéjéről szeretnék most valamit mondani.
Mit mond ez a szakasz, amit Jakab leveléből olvastunk? Mindenekelőtt megállapítja, hogy Isten igéjének teremtő ereje van. Ezt a világot is az Ő szavával teremtette Isten. Azt mondta: legyen, és amit kimondott, az meglett.
Jakab itt utal arra, hogy az újjáteremtés munkáját is az Ő igéjével végzi Isten. Tönkretettük a magunk életét, megszakítottuk az élő Istennel a kapcsolatot, és Isten kész helyreállítani azt, amit mi elrontottunk. Hogyan? Az Ő igéjével. Beleszól egy-egy ember életébe, és ott világosság támad, és bekövetkezhet a hátra arc, a megfordulás, hogy újra Isten felé közeledik valaki. Isten ezt az Ő igéjével végzi el.
Ezért szólít fel minket arra, hogy minden olyan akadályt, ami megnehezítheti az igének a szívünkbe jutását, hárítsunk el, söpörjünk félre az útból. Egészen konkrétan mondja: a gonoszság maradványát is vessétek el magatoktól, és szelíden fogadjátok a beoltott igét. Isten igéje akkor segít rajtunk, ha hallgatjuk, ha befogadjuk, és ha cselekedjük — ezt olvastuk itt Jakab levelében. Hallgatni, befogadni, cselekedni. Mert — amint hallottuk — az ige olyan, mint a tükör: megmutatja a mi valódi lelki ábrázatunkat azért, hogy amin változtatni kell, tudjunk változtatni.
Éppen ezért most három dolgot szeretnék röviden elsorolni. Először, hogy mit is értünk Isten igéjén pontosabban nem mi, hanem a Biblia mit mond erről. Mi ez, hogy Isten beszéde, Isten igéje? Azután hogy mire való Isten igéje. Erre nézve nagyon sok tanítás van a Szentírásban; végül hogyan lehet azt hallgatni.
1. Mi az, hogy Isten szava, Isten beszéde, Isten igéje? Hogyan beszélt Isten azokhoz, akik azután leírták a Szentírásban?
Minden esetben nyilvánvaló, hogy nem a dobhártyájukon keresztül érkezett el az értelmükig, hanem a gondolataikon keresztül beszélt velük Isten. Olyan gondolatot adott nekik, amiről bizonyossá tette a szívüket is, hogy ezt Ő adta a fejükbe. Ez a kettő ismétlődik a Biblia elejétől a végéig. Olyan gondolat jutott eszébe valakinek, amiről bizonyos volt, hogy ez nem az ő elméjének a szüleménye, nem valahol olvasta, hanem ezt most Isten adta az ő értelmébe.
Mondok egy példát, amit mindnyájan ismerünk. Jézus visszavonul néhány csendesnapra a tanítványokkal. Még a határt is átlépik, hogy békén hagyják őket. Cézárea Filippibe mennek. Ott elkezd beszélgetni a tanítványokkal: Kinek mondanak engem az emberek? Mondanak mindenfélét. És ti kinek mondotok engem? Nagy csend. Mindenki gondolkozik. Péter különös határozottsággal megszólal: te vagy a Krisztus, a Messiás, az élő Isten Fia. Ezért akkor kiközösítés járt. És talán Péter lepődött meg a legjobban, honnan veszi ő ezt? Hogy meri ezt ilyen határozottan állítani? Életében először mondott ilyet. Jézus megmondja neki, honnan veszi: ezt nem test és vér jelentette ki neked, hanem az én Atyám. Ezzel Jézus igazolja, hogy ez így van. Valóban Ő a Messiás, az élő Isten Fia. Péter itt most nem villogni akar, nem valami eredeti ötlettel áll elő. A többi tanítványnak is tudnia kell, hogy itt most kijelentés történt. Isten kijelentett egy nagy igazságot Péternek. Péter pedig emberi szavakba öltöztetve mindenki számára érthetően elmondta.
Kijelentés (más felekezetben inkább azt mondják: kinyilatkoztatás), amikor Isten egy benne hívő, vele kapcsolatban álló ember gondolatait úgy irányítja, hogy azokon keresztül az Isten gondolata érkezhet el másokhoz.
Így prédikáltak a próféták, így írta le némelyikük azt, amit Isten neki kijelentett, és ez előttünk van az Ószövetségben. Így született az Újszövetség is. Isten Szentlelke vezette a szent írók gondolatait. Nem voltak mindig ihletett állapotban. Péter sem volt. Röviddel utána butaságokat beszél. Azt mondja Jézusnak: szó sem lehet arról, hogy téged keresztre feszítsenek. Jézusnak nagyon keményen meg kell dorgálnia azt a Pétert, aki egy órával vagy félórával előtte ezt a nagy kijelentést mondta. De akkor ihletett állapotban volt, Isten adott neki kijelentést, ő pedig vette az „adást”, megértette, hogy mit mond most Isten, és továbbmondta a többieknek.
Isten tehát így adja a kijelentést. Ezt sokszor leírták. Így van előttünk a Biblia, Isten írott igéje. Ezt az írott igét meg évezredek óta magyarázzák, és ez is Isten igéje. Mert amikor ezt valaki hitelesen magyarázza, a magyarázaton keresztül is maga Isten szólíthat meg bennünket. Erre nézve sokan tudnánk példát mondani, hogy amikor én először megértettem, hogy itt rólam van szó... Addig csak úgy hallgattam. Hol érdekesen, hol unalmasan beszélt az a feketeruhás ember, s egyszer csak azt mondtam: itt rólam van szó, nem maradhatok tovább így, változtatni kell valamin. Aztán még később úgy mondja el az ember: amikor Isten először megszólított engem… És ez nem kegyeskedő túlzás. Ez így igaz.
Ezért merték a Második Helvét Hitvallás szerzői ezt a merész mondatot leírni: Praedicatio verbi Dei est verbum Dei (Isten igéjének a prédikálása Isten igéje). Ha valaki valóban Isten igéjéről prédikál és nem a saját gondolatait fejtegeti, akkor az Isten tulajdon szavaként érkezhet meg a hallgatókhoz.
Isten igéjét tehát ne valami rendkívüli módon képzeljük el. Még csak eksztatikus állapotba sem kerültek azok, akiknek kijelentette magát. A Szentlélek azoknak a gondolatait, akiket Ő erre kiválasztott, úgy irányította, hogy Isten gondolataiból értettek meg valamit. Mint amikor a magasfeszültséget redukálják, hogy a háztartásokban használható 220-230 Von tudjuk alkalmazni, Isten magas gondolatait, amelyek magasabbak, mint az ég a földnél, redukálja, és egy ember felfogja, meg tudja fogalmazni, le tudja írni. Ugyanígy visszafelé is, amikor hangzik Isten igéje, és egy gyarló ember egyszerű szavakkal próbálja magyarázni, akkor a Szentlélek újra magasfeszültséggé teszi, és úgy érkezik meg egy emberszívhez, hogy Isten megszólított engem, és megváltozik az élete.
Ennyit röviden arról, amit a Biblia tanít Isten igéjéről. Ezért merte Pál apostol a hírhedt, erkölcstelen, istentelen Korinthusban elkezdeni hirdetni a Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló evangéliumot, és azt írja, hogy az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcselkedés hitető beszédében állott, hanem Léleknek és erőnek megmutatásában, hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességére épüljön, hanem Istennek erejére. (1Kor 2,5).
Pál a maga jelentéktelen külsejével — azt mondják, olyan volt — elkezd beszélni, és azzal a bizonyossággal beszél, hogy maga Isten szólíthatja meg a hallgatói közül azokat, akiket akar, mert erő hatja át a szavait.
2. A második kérdés az volt: mire való az ige? Vajon úgy hallgattuk-e a nyáron is, vagy úgy szoktuk-e hallgatni és olvasni, amikor a kezünkbe vesszük a Bibliát?
Itt nem akarom részletesen kifejteni, amit a Biblia erről mond, inkább csak felsorolom.
Mindenekelőtt maga Jézus állította, hogy Isten beszéde a lélek tápláléka. Mert az embernek lelke is van. Annak is van lelke, aki csak a testét szokta táplálni, csak elgyengült, tehetetlen, működésképtelen állapotban van a lélek. És amikor hallja Isten igéjét, akkor egyszer csak kezd magához térni ebből az alélt állapotból. Mert a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének a hallásából. Hallom Isten igéjét egyelőre teljesen hitetlenül, és az az ige elkezd dolgozni bennem. Vágyakozást ébreszt. Megint elmegyek, hallgatom, olvasom, a felét sem értem, mégis olvasom, mert ez is a Szentlélek munkája már, amikor lelki szomjúságot, éhséget támaszt. Az meg végképpen, amikor kielégíti ezt a lelki szomjúságot.
Jézus idézi az Ószövetségből: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik. Igazán emberi életet csak az él, aki a kenyér mellett igével is táplálkozik. Aki nemcsak a testét, hanem a lelkét is táplálja. Akkor kivirul a lélek, és nem lesz lélektelen, lélek nélküli alig-ember. Isten igéje a lélek tápláléka. (Mt 4,4).
Az apostolok aztán ezt részletezték. Pál és Péter apostol is ír róla, hogy amikor lelkiképpen újjászületik valaki, akkor egyelőre csak a tejet tudja még megemészteni. Mint ahogy a testi újszülöttnek is tejre van szüksége. Péter apostol biztatja az olvasóit: vágyakozzatok a tiszta és hamisítatlan tejre. Ne egyetek meg akármilyen lelki eledelt, mert mérgeket is kínálnak nektek. Pedig ő az I. században élt, mi meg a XXI.-ben, és már akkor is fennállt ennek a veszélye. Tiszta és hamisítatlan tejet, és azon növekedjetek. (1Pt 2,2).
Aztán Pál apostol azt mondja: ti már régóta táplálkoztok tejjel, most már keményebb eledelt is kellene ennetek. (1Kor 3,2).
A Zsidókhoz írt levél 5. részében pedig direkt részletezi a levél írója, hogy érett felnőtt keresztyénné úgy válik az ember, ha hozzászokik a kemény eledelhez. A Bibliának a kemény tanításaihoz is, nemcsak ahhoz, hogy Isten szeret téged és elfogad így, ahogy vagy, hanem ahhoz is, hogy tessék megváltozni. Abbahagyni a rossz szokásokat, elkezdeni engedelmeskedni Isten igéjének, vállalva a szenvedést is. Vedd magadra a mások terhét is, és ne a magadé miatt nyafogjál örökké. Ez már keményebb beszéd, de ez érleli, növeli lelkileg a hívőt. Elkezdi a tejjel, azután egyre keményebb táplálék. De az ige a táplálék mindig.
Azután olvastuk itt a Jakab levelében is, hogy Isten az Ő igéjével teremti újjá a mi tőle elszakadt, lelkileg tönkrement életünket. Erről is ír Péter apostol még radikálisabban, mint Jakab: úgy viselkedjetek, mint akik újonnan születtetek, nem romlandó, hanem romolhatatlan magból, Isten élő és maradandó igéje által. (1 Pt 1,23).
Hallgattátok és befogadtátok az igét, ez mint egy mag megtermékenyített lelkileg titeket, és egy új élet indult el. Akkor ennek a tudatában járjatok, és engedjétek, hogy ez az élet terebélyesedjék, és ez legyen egyre inkább jellemző reátok.
Többször idéztük az utóbbi hónapokban az 1Tessz 2,13-at, ahol Pál az energia szót használja. Azt mondja, Isten igéjében energia van. Ti befogadtátok az igét, írja a tesszalonikaiaknak, amelyik munkálkodik bennetek, akik hisztek. Ezért változott meg az életetek, ezért járnak csodájára a kis gyülekezetnek az egész környékből, hogy nézzétek, ezek hogy szeretik egymást, meg milyen reménység van bennük, pedig mindenki el van keseredve és csüggedve. Munkálkodik bennetek, energiát fejt ki bennetek, mert befogadtátok az Isten igéjét.
Olvastuk itt is, hogy az ige tükör. Erről még keményebben beszél a Zsidókhoz írt levél 4,12 verse: Isten igéje elvezeti az embert oda, hogy különbséget tegyen. És ez is nagyon modern tanítása a Bibliának: különbséget tegyen a pszichikus és a pneumatikus között. Ez a két görög szó van ott. Különbséget tegyen az emberi erőlködés és az Isten ereje között. Az emberi jó szándék, nekidurálás és az Isten ereje és munkája között. És válasszuk el magunkban azt, ami valóban Istentől való, és ami nem tőle való.
Igazi önismeretre az jut el, aki Isten igéjét úgy olvassa: mennyiben jellemző ez rám? Milyen hibámra mutatott rá? Mennyiben mutatja a jó utat, a jó irányt, amerre továbbhaladnom kell? Aki ezt naponta gyakorolja, az valóban halad is tovább a jó irányba. Az megmarad a keskeny úton, egyre szorosabb közösségbe kerül az Úr Jézussal.
Jeremiás könyvében van egy érdekes megállapítás: amikor szóltál hozzám, Uram, én élveztem a te szavadat, és a te igéd örömömre volt nékem. Lelki élvezetet is jelent az, hogy Isten beszél velem. Miért jelent lelki élveztet, és milyen értelemben? Megajándékoz a személyes közösségével. Nem akárkivel szoktunk mi sem beszélgetni. Mi összetartozunk, Isten a hozzátartozójának tekint, ezért beszél velem. Naponta újra szól hozzám. — Én élveztem a te igédet, és lelki örömöt jelentett a számomra. (Jer 15,16).
Még kettőt említek. Sokszor képekben beszél erről a Szentírás, hogy mire való az ige. Szoktuk idézni a leghosszabb zsoltárból, a 119. zsoltárból a 105. verset: A te igéd szövétnek az én utamon, és lámpásként megvilágítja a lépteimet.
Isten igéje világosság. Dönteni kell, de nem látom világosan, mi lenne a helyes. Ennek is van előnye, annak is. Ennek is van hátránya, annak is. Melyik az én utam? Hol akar engem Isten látni, mert csak ott fog megáldani. Merre menjek? Két út áll előttem, melyiken induljak? Holnap reggel el kell mondanom, hogyan döntöttem. Isten igéje világosságot ad, és Isten Szentlelke adja hozzá a bizonyosságot is: ezt, ez a te utad, azt hagyjad másra. Lehet, hogy ez a nehezebb, mert néha a nehezebbet mondja, menj csak azon nyugodtan, ott fog megáldani Isten.
Még egy ilyen kép. Az Efézusi levélben Isten igéje a lélek kardja. Gondoljunk arra, hogy amikor Jézus a nagy támadást visszaverte, a Sátán kísértését, ezt a kardot forgatta. Minden esetben így kezdődött a válasza: „Meg van írva…” és idézett egy igét, nem tárgyalt tovább a kísértővel. Győzelmes kard az ige. (Ef 6,17).
Persze csak az jut eszünkbe, és azt tudjuk idézni, ami egyszer bement az eszünkbe, amit egyszer megjegyeztünk. Ezért fontos megtanulni minél több igét könyv nélkül. Nos, erre való az ige.
3. Hogyan hallgatjuk? Arról mit mond a Biblia?
Jézus Krisztusnak van egy éles mondata. Egy bizonyos tanítása után ezt a mondatot mondta: „Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok…” (Lk 8,18). Ezek szerint rosszul is lehet? Persze, hogy lehet. Sőt, sokan vannak, akik egyáltalán nem hallgatják, és nem olvassák. Nekik is szól Jézus szeretetteljes figyelmeztetése: vigyázzatok! Mert a legfontosabbat nem fogjátok így megismerni: Hogy hogyan kerülhettek át a halálból az életbe, a hitetlenségből a hitbe. Ha nem érdekel Isten igéje, a legnagyobb kincset hagyjátok ott heverni az útfélen, és rohantok tovább lelkileg szegényen. Vigyázzatok! — mondja Jézus.
Vannak, akik egyáltalán nem hallgatják, vannak, akik másnak hallgatják mindig. Hányszor elmondják: ha most itt lett volna a menyem, ezt neki kellett volna hallania. Drága néni, maga volt itt most, akkor úgy látszik, Isten magának címezte ezt, nem gondolja?
Ne másnak hallgassuk! Jó lenne, ha itt lenne ez is, az is, amaz is, de most éppen mi vagyunk itt. Akkor Isten nekünk mond valamit.
Vannak, akik válogatnak. A kételyeik, ahogy elegánsan mondják: a fenntartásaik szűrőjén át engedik Isten igéjét, és ott fennakad sok minden: Nem tudom elképzelni, hogy az valóban megtörtént, mert ez azért mégiscsak hihetetlen. Mert ezzel nem értek egyet, én másként csinálnám… Fenntartásokkal hallgatjuk sokszor Isten igéjét.
Éppen a csendesheteken tapasztalom, hogy milyen sokszor akadálya annak, hogy az ige bekerüljön egy ember szívébe az, hogy úgy jövünk oda, hogy valamire szeretnék választ kapni. Isten adjon nekem most tanácsot, és minden igehirdetést úgy hallgat az ember: elhangzik valami tanács az ő aktuális kérdésére vagy nem. Közben pedig nem hallja meg azt, amit Isten aktuálisnak tart, és arra lenne most nagy szüksége.
Emlékszem: egyszer vágyakoztam arra, hogy Isten most valami vigasztaló, bátorító, simogató igével erősítsen meg, mert rúgnak jobbról, balról, legalább az Ő szeretetét hadd érezzem. A Római levelet olvastuk akkor. Kinyitom a napi igét, következik az első fejezet vége, és ott van egy bűnkatalógus. Fel van sorolva vagy tizenöt-húsz olyan bűn, ami abból következik, ha valaki nem Istent dicsőíti Istenként, hanem a teremtményeit. Amikor végre elcsendesedtem, és azt mondtam: ha most ezt mondod nekem, Uram, akkor ezt akarom komolyan venni, sok minden világos lett a számomra, és csak mellesleg, utólag jöttem rá, hogy eldőlt az a kérdés is, amire választ akartam kapni.
Ha nekem az fontos, amit Isten most fontosnak tart a számomra, akkor Ő sok minden másban is eligazít engem.
Ismerjük Jézusnak azt a példázatát, amikor négyféle szántóföldről tanít: a mag, ami az Isten igéje, mondja Ő, hol az útfélre esik, ahonnan felkapják a madarak, a kövek közé, a gyomok közé, és csak egy része esik a jó földbe, ahol meggyökerezik és gyümölcsöt terem. Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok! Nehogy úgy hallgassuk: meghallgattam, de kifelé menet már kikapja az ördög a szívemből, vagy jönnek a gyomok és megfojtják, vagy nem mehet mélyre a gyökere. Legyen a mi szívünk mindig jó föld, amiben meggyökerezhet a mag.
Mit mond alapigénk arra nézve, hogyan kell hallgatni? Egy szóban összefoglalja itt Jakab apostol: szelíden fogadjátok be a belétek oltott igét. Szelíden. Ez azt jelenti, hogy teljes bizalmam van abban az Istenben, akitől ezt az igét most fogadom, és nem ellenkezem vele. Lehet, hogy nem értem, sokszor még azt sem, hogy mit mond, vagy hogy miért azt mondja, de majd megértem később.
Mária itt a szép példa számunkra, aki több mindent nem értett, amit Jézusra nézve próféciaként mondtak neki. Amit az öreg Simeon mondott például, a felét sem értette. De mit tett azzal, amit nem értett? A szívében forgatta. Újra és újra végiggondolta. Megkérdezte Istent: Uram, mit jelent ez?
Nem te vagy érthetetlen, én vagyok egy kicsit értelmetlen. Hiszen a te gondolataid sokkal magasabbak, mint az enyémek, hogy is érthetném meg azonnal. De ha már mondtad, biztos fontos. Tégy engem képessé, hogy megértsem. Ezzel az ember arról is bizonyságot tesz, hogy fontos neki Isten igéje, hogy szent az az Isten, aki szól hozzá, és az az ige, amit mondott neki, és mindenképpen érteni akarja.
Életünk nagy felismerései éppen az ilyen szellemi-lelki harc végén születnek, amikor egyszerre érthetővé, világossá válik mi Isten gondolata, mi az Ő akarata velem. Ezeket az igéket az ember nem felejti el, sokszor évek, évtizedek múlva sem, de meg kellett harcolni érte, hogy engedd, hogy megértsem. A szelíd befogadás mögött tehát ott van ez az Istenbe vetett bizalom.
Aztán ott van annak a komolyan vétele: én most nem egy embert hallgatok. Ő mondja ugyan, de feltételezem, hogy mögötte ott van Isten. Uram, te mit akarsz nekem mondani? Ismerek néhány olyan testvérünket, akik úgy jönnek vasárnaponként istentiszteletre, hogy már előző nap, meg ide is útközben imádkoznak azért, hogy bárki lesz a szószéken, Isten igéje hangozzék, és ők azt megérthessék. És mindegy nekik, ki van a szószéken, mert az igehirdetés végső alanyára, az élő Istenre figyelnek már előre, s látatlanban igazat adnak Istennek.
Ezt meg Jézus mondta egy alkalommal, egy prédikációja után. (Lk 7,29). Voltak, akik magukra nézve nem tekintették érvényesnek, ami elhangzott, de voltak, akik igazat adtak Istennek. Ezekben munkálkodik azután hatalommal az ige, mert ezek fogadják be. A többiekről lepereg, sokszor még az értelmemig sem jutott el, a szívembe meg végképp nem is engedem be. Rám az nem érvényes. Éppen a farizeusokról volt szó. Jézus ott bizonyos bűnökről beszélt. A vámszedőkre, bűnösökre igaz, rám nem. Akkor nekem nem is fog hatni, nem lesz hasznos! Azoknak meg megmentheti az életét, és üdvösséget adhat nekik.
Vegyük komolyan, hogy a végső alanya minden igehirdetésnek maga Isten. Még az is a mi feladatunk, hogy kérjük tőle: legyen halló szívünk. A Királyok 1. könyvéből többször szoktuk idézni a Salamonnal kapcsolatos történetet, amikor őt beiktatták a királyságba, felszentelték. Isten azt mondta: kérj, amit akarsz és megadom. És mit kért Salamon?
„Adj a te szolgádnak halló szívet (így is fordítják: értelmes, értő szívet), hogy tudjak különbséget tenni jó és rossz között, mert enélkül nem tudom kormányozni a te népedet.” Halló szívet. (1Kir 3,9). És olyan szép a mi magyar nyelvünk: az az értelmes, aki érti, amit mondanak neki.
Adj a te szolgádnak halló szívet — ebben ott van az az alázat, amire az Ézsaiás könyve figyelmeztet. Isten mondja: „nem az én gondolataim a ti gondolataitok. Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55,8-9).
Olvastunk itt a Jakab levelében még egy fontos feltételt. Az fogja igazán megérteni Isten igéjét, és az fogja egyre jobban, egyre mélyebben, egyre gazdagabb tartalommal megérteni, aki azt, amit megértett, elkezdi cselekedni. Lehet, hogy csak egy részét értettem, de ami abból rám vonatkozik, azt most, azonnal, komolyan veszem. Ha a hitetlenségemet leplezte le, akkor könyörgök, hogy tudjak jobban hinni, és elkezdek bátrabban hinni. Ha valami bűnömre mutatott rá, azt bánjam meg és hagyjam el. Ha valamire biztatott, bátorított, induljak el akkor is, ha tudom, hogy nincs hozzá erőm, majd menetközben kapok.
Az engedelmesség közben győződik meg az ember arról, hogy Isten igéje igaz, ma is érvényes, nálam is működik, vagyis, hogy ezt csakugyan Ő mondta. Ez támaszt az emberben egyre nagyobb vágyat, hogy akkor hallani akarom, olvasom, érteni akarom. Akkor nem érdemes senki másra hallgatni, csak Őreá, s amit Ő mond, mindig aszerint akarok cselekedni. De csak az engedelmesség közben alakul ki ez a bizonyosság az emberben. Ezért a legkisebb engedelmesség többet lendít rajtunk a lelki, hitbeli utunkon, mint akármilyen okos kötetek elolvasása. Olvassunk minél több hasznos és jó könyvet, de igazán engedelmesség közben tanul Jézusnak a tanítványa. Az Ő igéjének való engedelmesség közben.
Hadd fejezzem be egy olyan igével, amit a kis Sámuelről jegyez fel a Szentírás. Először azt mondta neki az öreg Éli: ha még egyszer hallod a nevedet, akkor az Úr szólít téged — életében először beszélt vele akkor Isten. — és mondd azt: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád. És nem sokkal később azt olvassuk, hogy miután többször ismétlődött Sámuellel ez, hogy Isten ad neki gondolatokat, „semmit az Ő igéjéből nem hagyott a földre esni.” (1Sám 3,19).
Mindig egy kis gyerekököl képe jelenik meg ilyenkor előttem. A picik tudnak úgy szorítani valamit, ami az ő kincsük. Meg sem mutatom, vagy neked megmutatom… egy pillanatra kinyitja, de már vissza, mert az nagy kincs.
Semmit az Ő igéjéből a földre nem hagyott esni, mert az drága kincs. Az, hogy Isten szól hozzám, tanácsol, segít, sok mindentől megvéd, sok mindenben világosságot ad, és átélem újra és újra, hogy hozzá tartozom, hiszen mi beszédes viszonyban vagyunk egymással. És mivel szólt hozzám, sokkal könnyebb nekem is válaszolni. Sokkal gazdagabb, színesebb, tartalmasabb lesz az ilyen ember imádsága, hiszen van mire válaszolnom. És egyre jobban ismerem azt, akinek válaszolhatok.
Jó lenne, ha így vennénk a kezünkbe mindig a Szentírást, ezzel a szent vágyakozással készülnénk minden igehallgatásra, és bizonyosak lennénk abban, hogy ha Isten megengedi nekünk, hogy mi mondjunk valakinek igét, akkor Ő áll a sor elején, és az úgy érkezhet meg az illetőhöz, mint Isten vigasztaló vagy megtérésre hívó szava.

Mielőtt elénekeljük a 301. éneket, szeretném valamire felhívni a figyelmet. Isten igéjének többféle formájáról beszél a Szentírás. Van alapvetően az írott ige, a Biblia. Van a hirdetett ige, a Biblia magyarázata, az igehirdetés. És van a látható ige, ami most itt van az úrasztalán, az úrvacsora, amikor az egyszerű sákramentumi jegyek beszélnek, prédikálnak. Pál azt mondja: az Úrnak halálát hirdessétek, valahányszor úrvacsoráztok. És mindenekfelett van a testté lett ige, Jézus Krisztus. A János evangéliuma kezdődik így: „az Ige testté lett.”
Az az ének, amit most énekelünk, az ige különböző formáiról szól váltakozva. Figyeljük meg majd, miközben mondjuk, hogy milyen sok fontos tudnivalót mond el Isten a hirdetett igéről is, az olvasott igéről is, és Jézus Krisztusról, a testté lett igéről.
* * *
Szeretném folytatni a múlt vasárnap esti igehirdetést, és mivel sokan nem lehettek itt akkor, röviden hadd utaljak arra, mi hangzott ott el.
Láttuk a Szentírásból, hogy Jézus Krisztus mindenkori tanítványait az jellemzi, hogy valami módon eljutott hozzájuk Isten igéje, ez az ige kifejtette a hatását bennük, és más emberré formálta őket. Aztán az így újjászületett hívők kifejtik a hatásukat abban a közegben, amelyikben élnek, és másokat is Jézus Krisztus tanítványaivá tesznek. Előbb az ige fejti ki a hatását abban, aki hittel befogadta, aztán az ilyen ember a megváltozott életével is, meg a szavaival is, továbbadja másoknak, amit kapott, és másokat is Jézushoz vezet.
Egy alkalommal Jézus ezt mondta a hallgatóinak: Az a cél, hogy legyetek az én tanítványaim. Amikor pedig visszament a mennybe, ezzel a paranccsal búcsúzott tőlük: „Tegyetek tanítványokká minden népeket.”
Mind a kettő fontos, mind a kettőt hitelesen kell megélnünk, s mind a kettőnek működnie kell egy élő hitű keresztyén életében. Legyek Jézus tanítványává egyre inkább, és közben tegyek Jézus tanítványává másokat is.
Láttuk a múlt vasárnap, hogy Isten igéjének teremtő ereje van. Életet hordoz, és aki azt befogadja, komolyan veszi, abban új élet kezdődik el. Aki pedig táplálkozik rendszeresen Isten igéjével, tehát úgy olvassa Bibliát, úgy hallgatja az igehirdetést, hogy azt komolyan veszi és hozzá igazítja az életét, az lelkileg növekedni kezd. Először lelkileg csecsemő — olvastuk a Péter leveléből ezt a kifejezést —, és a lelki csecsemő tejnek italával táplálkozik, aztán egyre keményebb eledelt vesz magához, és eljut az érett felnőtt korra, amikor már tovább tudja plántálni az életet, amit ő is úgy kapott, továbbadja az igét másoknak a megszentelt életével is és a szavaival is.
Eddig jutottunk a múltkor, és mivel ez nagyon fontos tanítása a Szentírásnak, és óriási lehetőség minden hívő előtt, ezért ma szeretném három igével szemléltetni ennek az igazságát. Nézzük meg először, hogyan történt ez Jézus tizenkét tanítványának az esetében, hogyan valósult meg egy egyszerű és eléggé lecsúszott asszony életében, és hogyan működött az első keresztyén gyü-lekezetekben. Nem akarom elhallgatni azt sem, hogyan működik ez ma, a mai gyülekezetekben is.
1. Mit olvasunk Jézus tanítványairól? Hogyan tanított Ő erről?
Amikor első tanítványait elhívta, ezt mondta nekik: „Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket.” Vagyis azt mondja: jöjjetek énhozzám, s aztán majd elküldelek titeket, hogy másokat is hívjatok hozzám. Alapigénkben ezt még kifejezőbben fogalmazza meg, amikor tizenkettőt kiválasztott, és akkor kettős célt jelöl meg: hogy vele legyenek, és hogy azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét. Ez Jézus kettős célja, hogy kialakuljon a vele való lelki, hitbeli közösség, hogy vele legyenek az övéi, és elküldje őket, hogy továbbmondják másoknak azt az igét, amivel az ő életüket is újjáteremtette az élő Jézus Krisztus, és így mások is életre jussanak.
Fontos látnunk, hogy nem tagtoborzás folyik. Jézus Krisztus nem valami pártot alapított, és annak minél több tagot akart szerezni. Jézus Krisztus még csak nem is vallásalapító volt — ezt a hozzá nem értők szokták mondani, akik besorolják Őt a világ nagy vallásalapítóinak a sorába. Ő az életet hozta ajándékként, s aki benne hisz, az az életet kapja.
Pontosan az akkori vallás vezetőivel voltak a legélesebb vitái. Ő nem új vallást hozott, hanem Ő az életet adja. Egész pontosan: Ő önmagát kínálja fel a benne hívőknek. Önmagát áldozta oda a világért. Az a teljes élet, amit mi elveszítettünk, amikor Isten ellen fellázadtunk, az egy személy, neve van: Jézus. „Én vagyok az élet — mondta ezt többször is —, és aki bennem hisz, az ha meghal is, él.” A biológiai halála előtt is annak van igazán kiteljesedett, teljes, értelmes élete; és ez olyan élet, aminek semmit nem árthat a biológiai halál. Az ilyen ember, ha meghal is, él. Jézus maga az élet. Ő ezt az életet kínálja ma is azoknak, akik hallgatják az evangéliumot, és akik azt befogadják, azokban kifejti hatását ez az ige. Átalakul az életük, a csüggedés helyét átveszi a reménység, rendbe jön a házasságuk, az emberi kapcsolataik, egyszerre látnak célt maguk előtt, nem beszélve arról, hogy az Isten nélküli állapotból, a kárhozatból, átkerülnek az Istennel való közösségbe, az üdvösségbe már itt a földön. Ez volt Jézus célja. Ennek a menete ez: hallgatja az igét valaki, s ha befogadja, az az ige őt átalakítja, és utána szinte önkéntelenül továbbmondja másoknak, és Isten azoknak az életét is átalakítja.
Jézus tehát arra hív el, hogy vele legyünk és utána elküldjön, és hirdessük az igét. Előbb a szívünkbe adja az Ő igéjét, az ott dolgozik, utána a szánkba, hogy továbbadjuk és másokban is dolgozzék. Először hallom, azután mondom. Először megdolgoz engem, Istentől elszakadt, kemény szívű embert Isten, utána megdolgoztat, és használ az Ő eszközeként mások számára áldásul.
Óriási kiváltság ez, és akinek az életében történik (mert tulajdonképpen nem is mi csináljuk ezt, hanem ez történik az engedelmes hívő életében), azoknak a szíve tele van örömmel és csodálattal azon, hogy Isten még ilyen gyarló eszközökön keresztül is az Ő újjáteremtő munkáját tudja végezni. Ezért írta le Pál apostol (most olvastuk a kalauzunk szerint) a Korinthusi levélben: „Krisztusért járunk követségben, s mintha Isten kérne miáltalunk, Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.” A hívő ember követségben jár, és maga mögött tudja mindig hatalmas küldőjét, az Ő küldetésében mondja tovább másoknak azt, ami rajta is segített. Sokszor ez egészen természetesen, minden póz nélkül, önmagától történik. Mert amivel tele van a szívünk, az jön ki a szánkon. Meddig van a te szíved igével? Kijön-e már a szánkon? Mindennapi gyakorlat-e ez, amit itt Jézus mond, hogy arra hív el embereket, hogy vele legyenek, s utána az Ő küldetésében másokat is hozzá hívjanak?
2. Jézus azonban nemcsak a tizenkét apostolt bízta meg ezzel a szép feladattal, hanem sokakat, másokat is. Például egy alkalommal beszélgetett egy olyan asszonnyal, aki nem is tartozott a választott nép közösségébe, akinek erkölcsileg rossz híre volt. Öt válás után már csak együtt élt egy férfivel, és az ilyenre rá sem néztek az akkori büszke, erkölcsös emberek. Egy rabbi pedig a közelébe sem ment egy ilyen hitvány alaknak.
Ezzel szemben Jézus egyenesen várta ezt az asszonyt a Jákób kútjánál. Tisztelettel, megbecsüléssel beszélgetett vele, és a beszélgetésük végén még azt is elárulta neki, hogy ő a Messiás. Az asszony pedig szívja magába a hallott igét, és elhiszi, amit Jézus mond. Vagyis befogadta az igét. Hitet ébresztett benne az, amit Jézus önmagáról mondott. Ezzel a hittel befogadta, komolyan vette, amit hallott, és szinte önkéntelenül otthagy mindent. Fut vissza a faluba, és hívja az embereket Jézushoz.
Ez egészen megrendítő jelenet a János evangéliuma 4. részében. Elfeledkezik arról, hogy tulajdonképpen vízért ment a kútra. Elfeledkezik arról, hogy déli tizenkettőkor nem szabad zavarni a hőségben pihenő embereket. Teljesen megfeledkezik arról, hogy ő hiteltelen ember. Egy ilyen nő szavára csak nem fognak felkelni és odavonulni Jézushoz. Meg soha életében ilyet nem tett, mit is mondjon? Azt mondja el, ami történt.
Elmondja, hogy találkoztam valakivel, aki megmondott nekem mindent. Mindent tud rólam, és ez a Krisztus. Gyertek ti is, ha meg akarjátok ismerni.
És mi lett ennek a következménye? A János evangéliumában így olvassuk ezt: Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek Jézusban az asszony szavára, aki így tanúskodott: „megmondott nekem mindent, amit tettem.” Amikor tehát a samáriaiak Jézushoz mentek, kérték Őt: maradjon náluk. És Ő ott maradt két napig. Az Ő szavának sokkal többen hittek, az asszonynak pedig meg is mondták: „Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban Ő a világ üdvözítője.” (Jn 4,39-42).
Mi történt itt? Lelki ébredés Samáriában, egy félpogány területen. És hogyan? Úgy, hogy Jézus evangelizált. De miért mentek az emberek Jézushoz, akiről nem is tudtak, s egyáltalán nem hallották, hogy Ő ott van. Mert valaki, aki már találkozott Jézussal, hallotta és befogadta az Ő igéjét, kezdett megváltozni, és minden külön felszólítás nélkül elment azokhoz, akik között lakott, s akik őt megvetették, és hívta őket Jézushoz. Mindössze ennyit tett. Nem a samáriai asszony térítette meg az embereket. Ők maguk mondják, hogy most már nem is a te beszédednek hiszünk, mi magunk hallottuk és láttuk, és ebben benne van az: köszönjük, hogy ide hívtál minket. Ez nagy dolog volt, hogy elmondtad: itt van a kútnál Jézus. Ennyit mondott el csak.
Így használ Isten egy lecsúszott, megvetett, semmibe vett asszonyt, és lesz az ő első misszionáriusa, aki nem tudományos előadást tart az Isten-bizonyítékokról, hanem elmondja, amit hallott és látott néhány mondatban. De emö-gött ott van a küldője, és olyan erővel érkezik meg a hallgatókhoz, hogy az odavonzza őket Jézushoz, és az ő életük is megváltozik.
Ezt a törvényszerűséget a Szentírás több helyen hangsúlyozza, mert erről nagyon fontos tudnunk. Nem az volt a fontos, hogy milyen volt az előélete ennek az asszonynak, meg milyen előítéleteket tápláltak vele szemben, meg hogy ilyen szolgálatot még soha életében nem végzett. Hallotta és befogadta az igét, és az ige elvégeztette vele ezt az áldott szolgálatot. Megnyílt a szája, és olyat tudott mondani a többieknek, amit még nem hallottak.
Jézus nemcsak a tizenkét apostolra bízta ezt, nemcsak a „klerikusokra”, nemcsak kiváltságosokra, hanem mindenki kiváltságos lesz, aki hallott Őróla, aki találkozott vele, és az menni fog a többiekhez és hirdeti ezt nekik. Az úgynevezett „egyetemes papságnak” gyönyörű illusztrációja a samáriai asszony története.
Ismerős-e ez nekünk, hogy amikor szíven talál egy ige, s engedjük, hogy mozogjon bennünk, és engedünk neki, hozzá igazítjuk az életünket, akkor az olyan változásokat visz végbe, amikre addig senki és semmi nem volt képes? Egyebek közt még arra is képesít minket, hogy továbbmondjuk másoknak azt, ami velünk történt.
Mikor beszéltünk utoljára valakinek Jézusról, s arról, amit Jézus velünk cselekedett? Lehetetlen, hogy akinek az életében Ő cselekszik, az hallgasson róla. Ha mindig hallgatunk, ha nincs mit mondanunk, vizsgáljuk meg komolyan, hogy elvégezte-e az Ő újjáteremtő munkáját az életünkben. Hiszen az ige azt mondja: „Hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Aki a sötétségben van, az nem tud mit mondani a többieknek sem a világosságról, sem a kettő közti különbségről. Aki már kijött a sötétségből, annak már lesz mondanivalója, és nem is kell bíztatni rá.
3. És hogyan történt ez az első keresztyén gyülekezetekben, amikor már voltak kis közösségek, a mienkhez hasonló, kisebb létszámú, keresztyén közösségek? És hogy történik ma?
Az Újszövetségben sokat olvasunk arról, hogyan végezte Isten ezt a munkát az első gyülekezetekben. Egyet emelek most ki, mert talán ott olvashatjuk a legtalálóbb megfogalmazásokat, ahogy ezt az imént a Thesszalonikaiakhoz írott levélből hallottuk.
Pál apostol eljutott Thesszalonikába, ahol senki nem hallott még Jézus Krisztusról. Munkatársaival együtt evangelizáltak. Elmondták, kicsoda Jézus, mit kínál nekünk, mit jelent benne hinni. Közben látták az emberek Pálék életét is. Hallották az igehirdetést, és látták a hívőknek az életét. És a hallott ige egészen megváltoztatta őket. Annyira, hogy — ahogy olvastuk — az egész környéken, két tartományban is híre volt annak, hogy milyen különös emberek élnek Thesszalonikában. Akiket az egymás iránti és a mindenki iránti szeretet jellemez, akik áldozatkészek, segítenek, szolgálnak. A nyomorúságban is öröm van a szívükben. A keveset is meg tudják osztani másokkal.
Híre ment az életüknek. De nemcsak az életüknek, hanem ők is elmentek a környékre, és hirdették azt, amit Páléktól hallottak, és nagy ébredés támadt ezekben a tartományokban. Kezdetben ők maguk sem értették, mi a magyarázata, hogy az egész környéken híre van az ő hitüknek és szeretetüknek? Ebben a levélben magyarázza meg Pál nekik, hogy ennek az a magyarázata, hogy amikor nálatok jártunk, és ti hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét (tehát nem a magukét mondták, az Isten beszélt a thesszaloniaiakhoz Pálékon keresztül), akkor ti nem emberi beszédként fogadtátok, hanem Isten beszédeként befogadtátok, amint hogy valóban az, és ennek az ereje munkálkodik bennetek, akik hisztek. (1Thess 2,13).
A bennetek végbement nagy változás az ige munkája. És az, hogy nektek van mit mondanotok másoknak, ebből egyenesen következik. És ennek a menetét is itt részletesen leírja, ahogy az istentisztelet elején olvastuk. Azt írja az első részben: hirdettük az evangéliumot, de nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem láttátok azt is, hogyan élünk közöttetek, és a Szentlélek ereje munkálkodott bennetek. Így lettetek ti az Úr Jézus követői, mivel sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével befogadtátok az igét. Aztán példává lettetek a többiek számára is, egész Macedóniában és Akhájában, és most tőletek terjed tovább az Úr beszéde. Még alliterál is: tőletek terjed tovább. De nem ezzel kezdődött, hanem azzal, hogy hallgattátok az igét, aztán hittétek is, meg nem is, mert olyan furcsa a Jézusról szóló evangélium, de végül is dolgozni kezdett bennetek, elfogadtátok, komolyan vettétek. Átalakított titeket, és most tőletek terjed tovább, és nagy ébredés van Macedóniában és Akhájában, egy pogány területen.
Emberek hitetlenekből hívőkké lesznek, rendbe jön a házasságuk, reménység lesz a szívükben, és ami a legtöbbet jelenti: a kárhozatból Isten átviszi őket az üdvösségbe, a vele való közösségbe. Így történt az első gyülekezetekben.
És ugyanígy történik ma is. Csak azt a példát hadd mondjam el, aminek a végét éppen az elmúlt napokban hallottam.
Úgy kezdődött: volt egy fiatalember, akit többféle szenvedély megkötözött. Ő is tudta, hogy lassan tönkremegy, rámegy erre az egészsége és az élete, de nem volt ereje szabadulni. Bátortalan próbálkozásai voltak, de maradt minden a régiben. Egyszer az egyik munkatársa meghívta magukhoz egy szerény vacsorára, beszélgetésre. És ez a férfi a feleségével együtt beszélt ennek a fiatalembernek arról a Jézus Krisztusról, aki őket megszabadította hasonló kötelékekből. Azóta egészen más az életük. Aztán szó szót követett, többször találkoztak még. A végén eljutott ez a fiatalember egy csendeshétre, és ott az Úr Jézus megszabadította őt a hitetlenségéből is, meg szenvedélyeitől is. Azóta is boldog, szabad ember.
Nem sokkal ezután új munkatárs került oda, ahol dolgozott, és mindjárt feltűnt ennek a megszabadult fiatalembernek, hogy feltűnően ideges, szomorú és teljesen szótlan ez az ember, aki odakerült dolgozni. Először imádkozott érte napokig, aztán egyszer megszólította: van ennek valami oka, segíthetne rajta? Ez az ember kiöntötte a szívét, elmondta az egész életét neki. Aztán ő meg elmondta, hogyan szabadította ki az Úr Jézus hasonló nyomorúságokból. Elhívta abba a gyülekezetbe, amelyikbe járt. Ennek az embernek a szíve is megnyílt az Úr Jézus előtt, megnyílt a szája is, először úgy, hogy beszédes lett, aztán beszélt Jézusról másoknak, és ma abban a gyülekezetben ő a serdülők közti lelki munkában szolgál.
Így történik ez a XXI. században. Mert Isten igéje életet hordozó mag. Aki azt befogadja, abban elindul egy új élet. Ez az új élet egészen átalakítja a régi embert, és ennek egyik gyümölcse az lesz, hogy lesz mondanivalója másoknak, és azt a mondanivalót is az élő Krisztus juttatja el mások szívébe, azoknak az élete is átalakulhat. Így jutott el hozzánk is valakin keresztül.
Kik lesznek azok, akikhez rajtunk keresztül jut el? Mert Jézus nemcsak arra hívta el az övéit, hogy vele legyenek, hanem hogy és miután a vele való közösségben új életet kaptak, elküldje őket, hogy másoknak is továbbadják az életet támasztó evangéliumot. Hogy valóság legyen az életünkben: „Légy örömmondó, békekövet, hirdesd: a Szabadító elközelgetett.” És ezt csak azok tudják hirdetni ezen a világon, akik már átélték ezt a nagy lelki szabadítást.
Sokszor mondtuk: ez más, mint hogy valaki tele van jó szándékkal, Isten-kereső ember, derék, erkölcsös élete van, nagyon vallásos. Ez más. Akiben él Krisztus a hit által, azon keresztül tud Krisztus megszólítani másokat. Azt indítja az Ő Szentlelkével, hogy nyissuk ki a szánkat, s kérjük, amit Pál apostol: adj nekem szót, amikor kinyitom a számat. És átéljük azt a csodát: Ő valóban ad.
Hadd fejezzem be azzal a mondattal, amivel Jézus a samáriai asszonynak mintegy összefoglalta ezt az egész eseménysort: „Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víznek forrásává lesz benne.” (Jn 4,14). Vagyis átfolyik rajta. Egyrészt oltja a mi életszomjunkat, mert magát az életet, a teljességet kapja meg a hívő Jézussal, másrészt pedig tovább tudja adni azt, ami rajta is segített, azt, amit ő is úgy kapott: az igét, az új életet, a hit által benne élő Jézust.
Az egyik reggeli énekünknek van egy verse, amelyik erről szól.

Szent igédet vallanom
Adjad tisztán, homály nélkül.
És szolgádnak mondatnom,
Minden képmutatás nélkül;
Kinccsel semmit sem gondolok,
Más jutalmat várok:
A szentek seregében,
Tarts meg gyülekezetében.
(487,6 dicséret)