Cseri Kálmán

Arról szeretnék ma szólni Isten igéje alapján, hogy milyen volt az a világ, amelyikbe belépett Jézus Krisztus mint kisgyermek, és mit hozott Ő nekünk karácsonykor.

I.
Milyen volt a világ? Egy erőszakos globalizációs törekvés érvényesült akkor. A nagy római impérium igyekezett beolvasztani a kis népeket. A maga isteneinek a tiszteletére is megpróbálta rákényszeríteni őket. Közben úgy, ahogy az lenni szokott, rátenyerelt a nemzeti vagyonra, és mindezt a jólét ígéretével, a pax romana illúziójának a jegyében. Közben persze nem riadtak vissza kisebb-nagyobb mészárlásoktól, népirtásoktól sem. Minden a pénz körül forgott. Az egységes pénz még a birodalom legtávolabbi tartományába, Izraelbe is eljutott. Rajta volt a császár képe és felirata. Egyébként ezt az országot akkor Szíria provincia néven tartották számon.
A tartományokban bábkirályokat meghagytak — Heródes is ilyen volt —látszathatalommal. Aztán voltak derék hazafiak, akik próbáltak valamit megmenteni a nemzeti önállóságból, de a tényleges hatalom a római helytartó kezében volt. Jézussal sem tehettek semmit Pilátus hozzájárulása nélkül.
Nehezítette a helyzetet, hogy a kis népeket is feldarabolták a pártok. Nem volt egységes nemzeti akarat. Izraelben is voltak konformisták, akik azt mondták: Rómának mindenben és azonnal engedni kell. Aztán voltak radikálisok, akik a nemzeti gondolat jegyében ellenálltak az egységesítő törekvéseknek. Ilyenek voltak: a zélóták, a szikáriusok. És mindig akadtak felelősen gondolkodó emberek, akik megpróbáltak a nehéz helyzetben is egyfajta reálpolitikát megvalósítani. Őket azonban mind a két oldal folyamatosan támadta.
Közben mindenki valamilyen módon rab volt és félt. Maga a császár is foglya volt a hatalom féltésének, hiszen több elődjét a legjobb emberei vagy az édestestvére gyilkolta meg. A kisember is félt, mert minden bizonytalan és kiszámíthatatlan volt. Amikor a gyanakvás és a korrupció eláraszt mindent, akkor az életösztön néha kegyetlenné teszi az embert.
Amúgy szellemileg nagy csend volt. De ezt a csendet meg a félelmet hangossággal szokta az ember elfedni, úgyhogy egyébként igen hangos volt az a birodalom. Hangos volt a légióknak a menetelésétől, a szenátusban folytatott örökös vitáktól és ármánykodásoktól, az élvhajhász propagandától — gondoljunk csak az Ember tragédiája római színére —, a hazug jelszavaktól. Hangos volt a gazdagok tivornyáitól és az eladósodott szegények jajgatásától.
Aztán ki-ki, ahogy tudta, próbálta megsütni a maga kis pecsenyéjét, de a többséget, a tömeget a tehetetlenség és a kilátástalanság jellemezte. Úgy érezte magát a legtöbb ember, mint egy rab a magánzárkában, akinek nincsenek kilátásai a szó semmilyen értelmében, nem számíthat senkire, egyetlen öröme, hogy néha beadnak neki valamit enni.
Meg lehet kérdezni: vajon van-e sok új a nap alatt? Ebbe a világba lépett be az Úr Jézus és hozott ajándékokat.
Ezt a világot azonban az is jellemezte, ami a mi mai világunkat is jellemzi, hogy igen kevesen tartották számon és vették észre, hogy teljes csendben, sokkal magasabb szinten más események is követik egymást. Fokozatosan kibomlik és feltartóztathatatlanul megvalósul Isten örök terve, amit azért készített, hogy az ellene fellázadt és így magát börtönbe zárt és vegetálásra ítélt embert kiszabadítsa onnan. Karácsonykor ez az eseménysorozat döntő fordulathoz érkezett.
Több helyen is olvashatunk erről a Szentírásban. Pál apostol a Galata levél 4. részében csodálatos tömörséggel és szépséggel írja ezt le: „Amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk.” (4-5 v.).
Az idők teljességében Isten elküldte az Ő Fiát. És amint olvastuk a Lukács evangéliumában, ez mennyei mozgósítást is szükségessé tett, angyalok szálltak seregestől, megnyílt a menny a föld előtt, találkozott az ég a földdel. Maga Isten jött el utánunk, hogy segítsen rajtunk.
És ez nemcsak globális jelentőségű esemény volt. Nemcsak a glóbuszt, a földgolyót érintette, ennek kozmikus jelentősége volt. Az egész teremtett világ jövőjét meghatározta az Ige testtélétele. Mert Isten az Ő végtelen szeretetéből úgy határozott, hogy Ő maga jön utánunk, és mindenképpen kiszabadít a kilátástalanság és tehetetlenség börtönéből. Ezért jött el Jézus. Ezért történt meg az a csoda, hogy az Ő örök isteni természete mellé magára vette a mi emberi természetünket is. Miért? Mert Ő a mi megérdemelt ítéletünket akarta elszenvedni, hogy minket attól megszabadítson. Márpedig az ember bűnéért csak ember bűnhődhet. De minden ember bűnéért csak olyan valaki bűnhődhet, akinek magának nincs bűne. Ilyen pedig a földkerekségen nem volt. Ezért történt a karácsony. Ezért lett az Ige testté.
Amikor 33 év múlva a kereszten, Jézus ajkán elhangzott ez a szó: elvégeztetett, akkor valóban kozmikus jelenségek kísérték az Ő kereszthalálát. Megrendült a Föld, elsötétült a Nap, ámultak az angyalok, és amikor a jeruzsálemi templom vastag kárpitja kettéhasadt, ez azt jelezte, hogy megnyílt az út a bűnös, Isten ellen fellázadt ember előtt a kegyelmes Istenhez. Vagyis megnyílt az út előttünk a halálból az életre. Mert az, aki bűnt nem ismert, bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.
Ez kezdődött el karácsonnyal, és ezt hozta Jézus erre a földre. Ennek a nagy kozmikus szabadításnak kedves, de rendkívül szemléletes jelei azok, amikről olvastunk itt a pásztorok történetében.

II.
Áttérünk arra, hogy mit hozott Jézus karácsonykor nekünk. Azt hozta, ami végzetesen hiányzott ebből a világból, amire a legnagyobb szükségünk volt és van, ami nélkül nincs teljes emberi élet, de amit mindenki megkaphat tőle, aki Ővele találkozik.
Ebből az igéből négy ilyen ajándékot olvashatunk le. Jézus hozott: világosságot, igét, szabadítást, és nagy örömöt.
1. Hozott először is világosságot. A pásztorok sötétben, éjszaka voltak ott, amikor meghallották az Ige testtélételének az örömhírét. Azt olvastuk, hogy ebben a sötétben egyszer csak az Úr dicsősége ragyogta körül őket. Valami addig ismeretlen, elképesztő nagy világosság támadt. Isten világossága.
János evangéliuma az elején így mondja: az igazi világosság eljött ebbe a világba. Mert sokan próbáltak világosságot hozni az évszázadok, ezredek során, de mindenki, még a legvilágosabb fejű ember is, azt mondhatta csak: van nálam valamennyi világosság. És ez olyan, mintha egy viharlámpát tart a kezében az ember. Az egy irányba világít, de a másik irányba én magam vetek árnyékot. Jézus nem azt mondta: nálam van a világosság. Azt mondta: Én vagyok a világ világossága. Árnyékmentes fényt egyedül Ő tud adni. Olyan fényt, aminek a világosságánál felismeri az ember a láthatatlan Istent. Ezt olvastuk itt: az Úr világossága ragyogta őket körül.
Többé nem kérdés, hogy van Isten vagy nincs Isten, hiszen Isten jelenlétét élik át azok, akik ebbe a világosságba kerülnek. Isten valósága lesz meggyőző a számukra. Ugyanakkor helyes önismeretre is csak ebben a világosságban juthat el bárki. De ebben a világosságban ismeri fel a másik embert is, és benne a felebarátját. Ebben látja meg reálisan a maga helyzetét. Ebben lesz világossá, hogy mi választja el őt Istentől. De az is, hogy mire rendelte őt Isten: a küldetése.
Csodálatos világosság az, amit Jézus Krisztus hozott erre a földre. És ezt élik át azok is, akik ma, a mi napjainkban találkoznak vele.
Sokféle sötétség lapul bennünk. Attól tartok, hogy kivétel nélkül mindannyiunkban vannak olyan gondolatok, emlékek, vágyak, amikről itt semmi pénzért nem beszélnénk a nagy nyilvánosság előtt. Egy csomó sötétséget rejtegetünk magunkban. Sötét indulatok, gondolatok, félelmek, szorongások vannak sokakban. Jézus Krisztus világossága ezekből is kiszabadítja az embert.
A Bibliában azt olvassuk, hogy aki Ővele találkozik, az először is kilép a sötétből a világosságra, aztán elkezd világosságban járni, mint a világosság fia, és egyszer csak mások veszik észre — nem is ő —, hogy világítani kezd. Áldom Istent azért, hogy ismerek ilyen embereket, nem is keveset.
Most csak egy gyári munkás jó barátom jut eszembe, aki rendkívül sötét alak volt. Ő volt a trükköknek a kiapadhatatlan forrása, hogyan lehet a munkaidőt a munka látszatával tényleges munka nélkül eltölteni. Hogyan lehet kicsempészni gyakorlatilag bármit a munkahelyről. Hozzá fordultak ötletekért a többiek is, és egyszer éppen egy ilyen karácsonyi istentiszteleten (mert egy évben kétszer-háromszor el szokott menni abban az időben is istentiszteletre) volt szó az igazi világosságról, és megdöbbent azon a sötétségen, ami őbenne van, és amiben ő él. Elhatározta, hogy kilép a világosságra. Isten elkezdte benne a maga csodálatos munkáját. Az első munkanapon közölte: vége a trükköknek, rá tovább ne számítsanak. Persze megkapta a megfelelő megjegyzéseket, amiket most nem szeretnék idézni. Ő ezt vállalta, mint ahogy Isten újjászületett gyermekei vállalják a hitükért, a Jézusért való szenvedést.
Igen ám, csak amikor tartósan látták, hogy ez minőségi változás ennek az embernek az életében, akkor lassan különös tekintélye lett, és jődögélni kezdtek hozzá. Te, ez meg az a gond a házasságunkban, nem bírunk a gyerekeinkkel, és a legkülönbözőbb lelki, gyakorlati, emberi kérdésekkel fordultak hozzá. Innen tudom az egészet, mert akkor jött ő el a lelkészi hivatalba. Kicsoda ő? Ő nem házassági tanácsadó és nevelési tanácsadó. Nem ért ezekhez a dolgokhoz. Miért kérdeznek tőle ilyeneket?
Áldottam az Istent, hogy ez az ember világít. Olyan nagy a szellemi sötétség, amiben élünk, hogy a legkisebb pilács is sokat jelent, és az emberek ahhoz odahúzódnak. Még nem akar kilépni a világosságra, de szeretne tájékozódni a másik világosságánál.
Ma is így történik ez. Jézus Krisztus ezt az ajándékot nekünk is kínálja. Elmondhatjuk-e hálásan, hogy én már kiléptem a sötétségből, világosságban járok, és esetleg az is kiderült, hogy Isten kegyelméből világítok?
2. A másik ajándéka Jézusnak az ige volt. Ezek a pásztorok ott némaságban éltek, s egyszer csak maga a mindenható Isten személyesen nekik célozva üzent valamit. Ezt mondja az Úr, született ma nektek a Szabadító. Isten számon tartotta őket.
A pásztorok nagyon megvetett emberek voltak, a társadalom perifériáján tengődtek. Sok ok miatt lenézték őket, s íme, Isten nem nézi le. Íme, Isten elsőként velük közöl valami világot megrengető információt. És ez őket mozgásba hozza. Ez átalakító információ, mert azt mondják: nosza, akkor kerekedjünk fel, menjünk el egészen odáig, amiről ez az angyal beszélt, Betlehemig, és nézzük meg, hogy pontosan hogyan történtek ezek a dolgok. A tespedésből mozgásba jönnek. És amikor pontosan mindent úgy találtak, ahogy az angyal megmondta, akkor helyére billen az életük.
Mit jelent ez? Dicsőíteni kezdik Istent. Isten evégre teremtette az embert! Végre azt csinálják, ami a teremtettség célja, ami a küldetésük. És ráadásul, amit láttak, azt másoknak is elhirdetik. Küldöttek lesznek ők is. A küldött idegen szóval angyal. Angyalokká válnak a megvetett pásztorok. Továbbmondják az örömhírt másoknak is, közben dicsőítik az Istent. Átalakította az ige az életüket.
Kimondhatatlan ajándéka Istennek az Ő igéje, és az Ő beszéde ma is így alakít át mindenkit, aki veszi a fáradságot, hogy meggyőződjön arról, így vannak-e ezek valóban. Akit mozgásba hozhat Isten igéje. Különös ereje van az igének.
Valakit nagyon megaláztak a munkahelyén és bosszút forralt. Utólag mondta el, hogy éjszakákon át nem tudott aludni. Űzte-fűzte magában, hogyan fog visszaütni. Ezt elmondta egy munkatársának, aki hívő ember volt. Az szeretettel végighallgatta és így válaszolt: megértelek téged, ez nagy seb volt, amit az életeden ütöttek. De az jut eszembe, amit ma reggel olvastam a Bibliából. A Példabeszédek könyvében van ez a mondat: „Jobb a hosszútűrő az erősnél, és aki uralkodik a maga indulatán, annál, aki bevesz egy várost.”
Mind a ketten beszámoltak utólag, és ez a hívő ember mondta, hogy meg is lepődött: miért mondja ezt az igét neki, mit akar ezzel? Azt akarta, hogy csillapítsa a bosszúvágyát. De aztán nem követett szó-szót, itt be is fejeződött a dolog. Mindenesetre néhány nap múlva jön a másik, és azt mondja: köszönöm azt a furcsa mondatot, amit idéztél a Bibliából. Elhatároztam, hogy nem állok bosszút, és azóta végigalszom az éjszakákat.
Isten igéjének ereje van, csak azt ismerni kell, meg engedni kell, hogy helyén mondott igét mondasson velünk a mi Urunk, aki a mi Küldőnk, hogy mi küldetésben járjunk. Alázatosan mondom: hogy angyalok legyünk, küldöttek, akiket használhat, és akik azt mondják, amit az Úr mond most nektek. Ilyenekké tud formálni minket a mi Urunk.
Jézus világosságot, igét és szabadítást hozott.
3. Szabadító született ma nektek. Ez egy csodálatosan mély értelmű, nagy jelentőségű, gazdag szó, amit a Bibliánk így fordít: Üdvözítő született ma nektek. Üdvözítő, Szabadító, Megváltó — ez mind ugyanaz a szó az Újszövetség görög szövegében.
Jézus Krisztus szabadítást hozott. Nem kell elpusztulnia az embernek az előbb említett börtönében, Jézus kinyitotta az ajtót. Nem kell nekem forognom halálomig keserű levemben, bosszút forralni, a sebeimet nyalogatni, önmagamat sajnálni. Szabadságra hívott el, az Isten gyermekeinek a szabadságára.
Miből akar megszabadítani? Fel sem tudnánk sorolni, hogy mi-minden kötöz meg embereket. Hányszor tapasztaltam itt a gyülekezetben, hogy kicsi gyerekek tele vannak félelemmel és szorongással. Nagyhangú kamaszok, még nagyobb hangú középkorúak, öregek. A félelmeinkből akar megszabadítani. Tényleges, teljes szabadságra akar bennünket vinni.
Itt ülnek közöttünk különböző szenvedélyek rabjai, akik már sok mindent megpróbáltak: abbahagyom, mert ez senkinek nem jó — de tehetetlenek. Újra és újra visszajönnek kényszergondolatok, kényszercselekvések. Miért kényszerít engem, ha én olyan büszke, rátermett ember vagyok? Mert tehetetlenek vagyunk ezzel szemben, és tehetetlenek vagyunk alapvetően arra, hogy Isten akaratát cselekedjük, ami nekünk egyedül lenne jó. Még ha elhatározza is valaki, nem megy neki. Csak ha a szabadító Krisztussal találkozik.
Jézus Krisztus nem a bűneink következményeitől akar megszabadítani minket csupán, hanem a bűn állapotából. Azt olvastuk az igében, hogy Isten gyermekeivé legyetek. Az Isten gyermekeinek a szabadságára akar minket elsegíteni.
A Bibliában három helyen is szó szerint meg van írva: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, megszabadul.”
Ne mondjunk le erről! Jézus karácsonykor teljes szabadulást hozott, mert Ő a Szabadító.
A kérdés az: akarunk-e mi megszabadulni. Csakugyan mindentől meg akarsz szabadulni, ami megnyomorítja az életedet? Ezt nekünk kell eldöntenünk. Isten segít a döntés meghozatalában, és utána, aki az Úr nevét segítségül hívja, az megszabadul.
4. Negyedik ajándékot is említ: nagy öröm tölti be azoknak a szívét, akik az Úr Jézussal találkoznak.
Az örömöt Isten soha nem célként jelöli meg. Ezt csak a rajongó közösségek szokták hirdetni: gyere közénk, és akkor mindig örülni fogsz. Ezt Isten nem ígéri. De aki az Ő világosságába kerül, aki az Ő igéjének enged, azt mozgásba hozza, s aki átéli a Krisztusban kapott szabadítást, az kap valami elvehetetlen, csendes, belső, egyenletes örömet. Valami olyan belső harmónia tölti be, ami független az élete eseményeitől. Többé nem a külső körülmények határozzák meg. Átélte Isten kegyelmét és örül.
Nem akarok most nyelvészkedni, de ez érdekes jelenség az Újszövetség görög nyelvében, hogy a kegyelem, a hála és az öröm szónak azonos a gyöke, azonos tőről származnak. Aki Isten kegyelmét átéli, az egy életen át hálás lesz ezért, és aki hálás, az mindig tud örülni, még akkor is, ha ütik.
Ezért merte leírni Pál apostol: „Minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4).
Ez tehát az a négy ajándék, amit alapigénk említ: világosság, ige, szabadítás és öröm. Ezt kapja ajándékba az, aki Jézussal találkozik.
Ha egy betűszót csinálunk belőle, akkor előttünk van ez a szó: VISZ. Mit visz magával az, aki Jézussal találkozik? Világosságot, igét és szabadítást. De csak, aki Jézussal találkozik. És ez nagyon fontos ebben a mai igében, mert ezek a derék pásztorok, miután meghallották az igét, azonnal felkerekednek és elmennek meggyőződni róla.
Tulajdonképpen a betlehemi mezőn egy istentisztelet zajlott. Az igehirdető az angyal volt, a prédikáció Jézus testtélételéről szólt, még ének is hangzott. Abban az esetben éppen angyali kar énekelt. Az igehallgató gyülekezet a pásztorok kis csapata volt. Templommá vált az a mező. Innen a templomból elmentek még Jézushoz. Ott töltötte be a szívüket a bizonyosság is, hogy mindez igaz, és ez az öröm is.
Mi most itt vagyunk a templomban és egy gyarló hírnök hirdette a karácsonyi evangéliumot. Hogyan folytatódik ez a te életedben? Ez itt a kérdés. Ezt is meghallgattuk, mehetünk az ebédet készíteni. Vagy pedig azt mondjuk: én szeretnék meggyőződni erről. Valóban igaz? Rám is érvényes? Mi következik ebből? Nem kellene akkor valamit abbahagyni, valamit elkezdeni? Nem kéne tényleg kilépni a sötétségből a világosságra? Akár most hazafelé valamit világosságra hozni, rendezni? A templomtól eljutni Jézusig — és akkor lesz a mienk igazán mindez az ajándék!
Az imádság és a Mi Atyánk között 1-2 perc csendet szoktunk tartani. Szeretném kérni, hogy aki valóban komolyan veszi azt, amit Isten most az igén keresztül nekünk mondott, az ebben a csendben szólítsa meg az Úr Jézust. Most ezt jelentené az első lépés: a templomtól elmegyek Jézusig. Akkor is, ha soha nem szokott imádkozni. Mondja el: Úr Jézus, ha te vagy, akkor… — és ami szívén van, őszintén. És meg fogjuk látni, mi lesz ennek a következménye.
Mielőtt együtt is imádkozunk, válaszoljunk együtt énekkel az igére. A 316,4-6 verseit énekeljük.

Már lehozta az életet,
Mely Istennél volt készített,
Hogy ti is véle éljetek,
Boldogságban örvendjetek.
Ez lesz néktek a jegy róla:
Íme, fekszik a jászolba’,
Ott megtaláljátok őtet,
Kitől menny, föld teremtetett.

Ez Úr Krisztus mi Istenünk,
Nyavalyáinkból kimentőnk,
Ő lészen az Idvezítő,
Minden bűnünkből kivévő.

A politikusok reformokat szoktak foganatosítani, ha bajban vannak. Isten ezzel szemben reformációval ajándékozta meg mindig az Ő népét, ha bajban volt és eltávolodott Istentől.
Mi a különbség reform és reformáció között?
A reform meghatározása így hangzik: alkalmilag segítő, nem gyökeres átalakítás, változtatás. Egy másik variáció: a fennálló rendet alapjaiban nem érintő gazdasági, politikai, társadalmi újítás, változtatás.
Mindkét meghatározás hangsúlyozza, hogy a reform nem gyökeres változtatás, és a fennálló rendet alapjaiban nem érinti.
Ezzel szemben a reformáció a deformálódott, tehát az eredetihez képest eltorzult egyházi tanítás és gyakorlat radikális, gyökeres visszaalakítása az eredetihez.
Bármikor olvasunk a Szentírásban reformációkról — mert volt több a történelem és az egyháztörténet során —, vagy ha egy-egy ember személyes életében látjuk Isten reformáló munkáját, az mindig alapvetően érinti az embert és a fennálló elromlott rendet, rendetlenséget, és ott mindig valami gyökeres, radikális visszaalakítás történik Isten akaratához, és az Ő akaratának kijelentett írásos formájához, a Szentíráshoz. Minden egyház-reformáció azzal indult, hogy elővették és komolyan vették a Szentírást. Az elfeledett, a befalazott, a mellőzött, a feleslegesnek tekintett Szentírást elővették és komolyan vették.
Sokan ismerjük az Ószövetségből az Ezékiás, a Jósiás király idejében végbement reformációkat, vagy a babiloni fogság után Ezsdrást használta Isten egy nagy lelki reformációra. De a XVI. századi egyház-reformáció is, aminek a kezdetét a mai naphoz kötik, mivel 494 évvel ezelőtt, 1517. október 31-én tette közzé Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes híressé vált 95 tételét Wittenbergá-ban. Ez a reformáció is azzal kezdődött, hogy újra előkerült és mindennek a mércéjévé vált Isten kijelentett igéje.
Nagyon egyszerű és gyakorlati kérdéseket tettek fel. Árusították az utcákon pénzért a bűnbocsátó cédulát. Ha kis pénzért veszel cédulát, kevésbé rövidül meg a nagypapának a purgatóriumban elszenvedett kínja. Ha nagyobb pénzt teszel a ládába, hosszabb idővel rövidül meg.
Írja ezt a Biblia? Mit ír erről a Biblia? Újra és újra ez a kérdés hangzott el. Ami körülöttünk történik, amit gondolunk, mondunk és teszünk, amihez hozzászoktunk, mert a szüleink is már így gyakorolták, benne van-e a Szentírásban? Mit mond Isten igéje Istenről, emberről, bűnről, bűnbocsánatról, üdvösségről, kárhozatról, munkáról, pénzről, szerelemről, politikáról… Mit tanít Isten igéje? Ez volt a reformátorok alapkérdése mindig, és ha az, amit felismertek a Szentírás tanításaként, Isten kijelentett akarataként, más volt, mint a gyakorlat, akkor a gyakorlatot igazították ahhoz, amit Isten igéjéből megismertek. — Mindig ez a reformáció lényege. Rádöbbenek arra, hogy eltorzult sok minden: gondolkozásunk, gyakorlatunk, mértékeink, és Isten igéjéhez igazítom azt. Ez pedig mindig lényegi változás, és mindig alapjaiban érinti a fennálló rendetlen rendet, ellentétben a reformokkal.
Itt mindjárt meg kell állnunk, bűnbánattal magunkba szállva, mert az a mi állandó kísértésünk, hogy reformokat akarunk, és irtózunk a reformációtól. Vonakodunk attól, hogy Isten lényegi változtatásokat hajtson végre az életünkben. Hogy Isten igazán a szívünk mélyéig nyúljon, és onnan hozza elő az ott rejtegetett dolgokat. Hogy a sötétség világosságra jöjjön, és világosság fiaiként járjunk ebben a sötét világban. Ezt módjával, szőrén, félig-meddig nem bánja a vallásos ember, de az igazi reformációtól a szívünk mélyén félünk.
Miért? Mert a reform kényelmesebb. A reformációban Isten mindig leleplez, bemutat önmagamnak, szembesít a valósággal, és úgy mutatja meg az abból kivezető utat.
A reform a felszínen történik.
A reformáció során a szív mélyéig hatol Isten igéjének a munkája. A reformok mindig korszerűek és éppen ezért mindig időlegesek. A reformációkkal Isten örökkévaló igazságokat ragyogtat fel és maradandó változást akar véghezvinni az életünkben. A reform új viselkedésre tanít, a reformáció új gondolkozásra. A reform a modort érinti, a reformáció a jellemet. A reform tüneti kezelést ad, és éppen ezért gyakran látszateredményeket produkál. A reformáció a bajok okát szünteti meg mindig, és egészen új alapokra helyezi egy ember, egy egyház, egy közösség életét. Új indítékokat, új célokat és új eszközöket ad a kezébe.
Hadd mondjak két egyszerű példát a különbség szemléltetésére.
Adva van egy lakás, amelyik már nagyon zsúfolt. Már végképp nincs helyük az újonnan érkező könyveknek és egyéb tárgyaknak. Két megoldás van: vagy veszünk még újabb kisebb polcokat, és ide-oda, épp csak a mennyezetre nem, de elhelyezzük azokat, hogy legyen helyük a tárgyaknak, vagy veszünk egy nagy levegőt, rászánjuk az időt, mindent kézbe veszünk, és nagy rendet teszünk. Kiderül, hogy sok minden van, ami felesleges, szükségtelen, szemét. Találunk olyan dolgokat, ami másé, nem a mienk. Vissza kell adni. Aztán a fontos dolgok elérhető magasságba kerülnek; amire ritkán van szükség: felülre vagy legalulra, és a végén még üres polcok is maradnak. — Ez a reformáció.
A polcokkal való operálás a reformok. És Isten nem reformokat ajánl nekünk. Mi ezért félünk a reformációtól, mert az nagy felfordulással jár — utána viszont nagy és szép rend lesz tartósan. Isten ilyen rendet akar az életünkben.
Egy komolyabb példa.
Egy házaspár eltávolodott egymástól. Megvannak hűvösen, de egyiküknek sem igazán jó ez, meg a gyerekeknek sem. Egy baráti bizalmas beszélgetésben elmondják ezt. Aztán hangzanak a jó tanácsok. Több időt kellene együtt töltenetek, néha menjetek el együtt szórakozni legalább egy hétvégére csak ti ketten. Ez mind nagyon hasznos és jó tanács. Igen ám, csak a beszélgetés során kiderült az is, hogy a fiatalasszony tizenkét év után sem tudta igazán elfogadni a férjét, mert nem szabad a szíve. Él benne egy régi, fiatalkori szerelem. Sokat gondol arra a fiúra, ahhoz hasonlítja mindig a férjét. Ráadásul annak a fiúnak az erényeihez a férjének a hibáit és ezért képtelen tisztelni az emberét. Ezt a férje is érzi, és ő is egyre gyakrabban gondol erre: milyen lenne az élet egy másik asszonnyal?
Ezen nem segít a táncitánci, hogy menjünk el néha közösen szórakozni, meg töltsünk egy hétvégét csak kettesben. Itt reformációra van szükség. Reformokkal itt nem lehet gyógyítani, csak tüneti kezelést adni legfeljebb.
És Isten kegyelméből megtörtént a reformáció. Mert ez a két ember a beszélgetés végén őszintén megvallotta ezeket a gondolati házasságtöréseket Isten előtt mint bűnt, kérte erre Isten bocsánatát, és szív szerint elfogadták egymást Istentől kapott házastársnak. Komolyan vették azt, amit az igében olvasunk: az asszony tisztelje a férjét, a férfi pedig szeresse a feleségét úgy, ahogy Krisztus szerette az egyházat és az életét adta érte. (Ef 5.).
Egy jó hónap múlva lelkendezve jöttek, hogy most voltak az ő igazi mézesheteik. Most, hogy sok mindent megbeszéltek, rájöttek, hogy milyen értékes az ő házastársuk. Ezen nem lehetett volna reformokkal segíteni, ez a reformáció munkája. Megszólal az ige, és erre lehet, hogy tiltakozik minden porcikám, és azt mondom: nem vagyok képes teljesíteni, meg ez nem nekem való, ezt akkor írták meg, én különleges eset vagyok — mindnyájan annak tartjuk magunkat. De ha valaki azt mondja: Isten ezt mondja igéjében, tizenkét éve házasok vagyunk, akkor érvényes Jézus parancsa: Új parancsot adok nektek. Ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. No, de nem tudom, Uram. — Végre rájöttél! Akkor menj oda ahhoz, aki adja neked az Ő szeretetét. Az Isten szeretete kitöltethet a szívedbe a bűnnek a helyére. Megvallod a gondolatbeli házasságtöréseket, érzed, hogy rászorulsz Isten kegyelmére, és árad az Ő kegyelme gazdagon az életedbe. Megújul minden, és azt mondják: most kezdődött az igazi.
Az a mi bűnünk — most már nem is azt mondom: kísértésünk —, hogy elkezdünk alkudozni, és beérjük alkalmi segítségekkel, amelyek nem gyökeres átalakítást jelentenek, és alapjaiban nem érintik azt, amihez hozzászoktunk. És akkor marad az életünk romlott, a szívünk szennyes, a múltunk feldolgozatlan, és az Istennel való kapcsolatunk rendezetlen vagy semmilyen. Reformokkal legfeljebb ezt lehet elérni.
A reformáció pontosan ezeket teszi helyre minden ember életében is, meg az egyház életében is. Legyen a múltam tiszta, mint aki bocsánatot kapott bűnös vagyok. Jöjjön létre eleven, működő lelki közösség az én élő Urammal, Ő szabja meg a rendet, Ő mondja meg mi jó, mi rossz, én pedig igazat adok neki, és szárnyakat kap az életem; mert megváltozott nemcsak a státuszom, Isten gyermekévé lettem, hanem megváltoznak a kondícióim, a képességeim is. Képes leszek Isten parancsai szerint élni. Nem azért, mert megjobbultam, hanem azért mert már nem egyedül vagyok. Őreá támaszkodom, és az Ő kegyelme röpít.
Számomra tanulságos a reformáció törvényszerűségeit tanulmányozva az, ami Ezsdrásék idejében történt a fogság után. Ott egyebek között az is következménye volt annak, hogy Isten népe elvilágiasodott, hogy nem tartották meg a szombatnapot. Szombaton is jöttek a kereskedők Jeruzsálembe, ők meg, ha már volt kínálat, akkor vásároltak is. Ha már nyitva van az üzletközpont vasárnap is, akkor menjünk és vásároljunk. Nincs új a nap alatt. Tisztára ugyanez történt akkor is.
Nehémiás látta, hogy milyen lelki kára van ennek. Templom helyett megyünk a piacra. Figyelmeztette a népet is meg a kereskedőket is. Semmi foganatja. Jó. Akkor azt mondta: péntek este bezárjuk Jeruzsálem kapuit, szombat este kinyitjuk. Két szombaton át ott rostokoltak a kereskedők a kapu előtt, hátha mégis kinyílik. Amikor az árujuk elromlott, a harmadik szombaton már nem jöttek. Mindenki hozzászokott a rendhez, és újra a szombat középpontjába az istentisztelet, az Istennel való kapcsolat került.
Nehémiás nem azt mondta, hogy legyünk egy kicsit modernek is, és mondjuk azt, hogy félnap kereskedünk, félnap vallásoskodunk. Vagy minden második szombat az Úré, a közbeesők meg a vásároké, s lehet kereskedni. Vagy reggel tízig, mivel úgyis korán jönnek, eladják, megvesszük, utána megyünk templomba. Nem! A fennálló rendetlenséget alapjaiban érintette ez a radikális intézkedés. Az Úr napja az Úrnak a napja. Mennyi belőle? Nem belőle. Huszonnégy óra. Pénteken este bezárunk, szombat este kinyitunk. És mindenki rájött, hogy ez milyen jó, ennek milyen lelki gyümölcsei lettek, és mégis el lehet adni a portékát is, meg lehetett venni, amire szükség volt.
Ez a radikalizmus voltjellemező mindig, amikor Isten az Ő végtelen kegyelmével belenyúlt az Ő népe életébe, és létrejött egy-egy reformáció.
A XVI. században sem azt mérlegelték a reformátorok, hogy vajon a mise hosszú vagy rövid. Egy kicsit rövidíteni kellene vagy megnyújtani. Vagy a papi ruhákat át kellene szabni, vagy legyen más színű. Vagy határozzuk el, hogy milyen anyagból készült szobrok jöhetnek a templomba és milyenek nem. Azt kérdezték: van ilyen a Bibliában, hogy pénzért vesszük a bűnbocsánatot? Nincs. Mi van? Az van benne, hogy kegyelemből van az üdvösségetek, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez. (Ef 2,8-9).
Van ilyen, hogy aki elég sok jót cselekszik, az bemehet a mennyországba? Nincs. Mi van megírva? Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Akkor ehhez tartjuk magunkat.
Tulajdonképpen roppant egyszerű, ha valakiben megvan az Isten iránti igaz tisztelet, és komolyan akarja venni az Ő igéjét. Isten kegyelme éleszti ezt a készséget is bennünk, és Ő tesz képessé is arra, hogy ezt komolyan vegyük. És mégis várja a hitünket. Mert ha az alapok radikálisan megújulnak, akkor a felépítmény is mássá válik. Ha egy gombot félregombolunk a mellényen, akkor az egészen újra kell gombolni. (Ahogy megmondta ezt Deák Ferenc is annakidején.)
Ma a reformáció egyházaiban van egy naiv reménység, hogy liturgiai reformot kell végrehajtanunk, attól megújul az istentisztelet, azt követően megújul az egyház. Hol van erre példa a Bibliában? Ez mindig fordítva szokott történni. Isten megújítja az Ő népét, aztán annak következtében sok minden más is megújul. És akkor nem ímmel-ámmal fogunk énekelni, hanem teljes szívből és teljes lélekből. Akkor nem esik nehezünkre, ha egy kicsit hosszabb az istentisztelet, hanem szívesen vesszük a kezünkbe a Bibliát, és így tovább.
És miközben liturgiai reformról álmodozunk, a hivatalos teológusok között is többen vannak, akik nem hiszik a Szentírás isteni ihletettségét, nem hiszik, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, és az Ő kereszthalála helyettünk bemutatott érvényes elégtétel a bűneinkért. Nem hiszik, amit Jézus mondott: szükséges újonnan születnetek. Amíg ezek nem evidenciák, addig végrehajthatunk akármilyen reformot, abból reformáció nem lesz, mert a reformok nem szoktak összeállni reformációvá. (Mint ahogy, Jézus képével élve, a sok lábmosás nem pótolja az egyszeri megfürdést, az egyszeri újjászületést.)
Nekünk sokkal komolyabban kell vennünk, hogy Isten nem foltozó, hanem teremtő. Isten minket egészen újjá akar és tud teremteni, mert foltozgatni nincs értelme az életünket, annyira megromlott. Ezért mondja: új szívet és új lelket adok belétek. Ennél kevesebbel ne érjük be, mert akkor becsapjuk magunkat.
Jézus egy kitűnő embernek, Nikodémusnak mondta, hogy szükséges újonnan születnetek. Az emberi mérce szerint jó embereknek is szükséges újonnan születniük. A vallásosaknak is szükséges újonnan születniük. Az üdvösségbe csak újjászületett emberek mehetnek be. A mennyország kapuját csak Jézus Krisztussal együtt lehet átlépni. És azt csak azok lépik át vele együtt, akik itt, ebben a földi életben már vele jártak. El lehet-e mondani ezt csendesen, alázatosan, de szent bizonyossággal önmagunkról?
Ezért olvastam fel a Filippi 3. részből Pálnak az önéletrajzát, mert ő itt részletesen leírja, hogy jó családból származott, vallásos nevelést kapott, kitűnő iskolái voltak, megfelelt az akkori egyházi előírásoknak. A legszigorúbb felekezethez, a farizeusokhoz tartozott. Gyakorló vallásos ember volt. Minden tekintetben kifogástalan. És ő is azt hitte, hogy az. Mindaddig, amíg megismerte Krisztust. Sőt így mondja: a Krisztus kimondhatatlan gazdagságát. És akkor rájött, hogy ehhez képest, aki Krisztus, és amit Ő ad a benne hívőknek, az egész semmit sem ér, amit eddig csinált. Nem beszélve arról, hogy amiről ő azt hitte fizetőképes valuta: az ő teljesítményei és cselekedetei — azok Isten előtt semmit sem érnek. Neki mást tanítottak.
Itt történt az igazi reformáció az ő életében, és igazat adott Istennek. Azt mondta: látom már, hogy nincs nekem saját igazságom a törvény alapján. Azt hittem így rendben van, de ez semmit nem ér Isten előtt. Viszont Isten kínál nekem igazságot Krisztus érdeméért, amit én a hitemmel komolyan vehetek. Új alapja lett az életének. Alapjaiban formálja újjá minden reformáció a hívőknek és az egyháznak az életét. A maga teljesítményei helyett Isten kegyelme.
Azután több más helyen leírja, hogy ezt követően viszont cselekszi azt, amit Isten neki elkészített, és amit lehetővé tesz a számára. Nincs nekem saját igazságom a törvény szerint, akármilyen kiváló vagyok is, de Isten igazzá nyilvánít és tesz engem Jézus Krisztus érdeméért.
Ezt jelenti hinni. Pál megtérése nem múló hangulat volt, hanem egyszer és mindenkorra megtörtént megváltoztathatatlan esemény, aminek egész életére kihatóan következményei voltak.
Egy ilyen fordulat bekövetkezett-e már az életünkben? Ezt semmivel nem lehet helyettesíteni, de összetéveszteni sem. Ennek viszont megvannak a gyümölcsei, megvan az áldott folytatása, mint ahogy az apostol életében is megvolt.
Még csak annyit, hogy Jézus sem reformokat hozott. Ő maga mondja, hogy nem kezdjük foltozgatni az ruhát új posztóval, mert az első mosásnál kiszakítja. Az új összehúzódik és szétszakítja. Többet ártottunk, mint használtunk. Az új bornak új tömlő kell, az új ruhához új folt kell, ha szükség van rá, a régihez meg régi. Ő mindenestől újat hozott. Nem azt mondta, hogy bővíteni kellene az áldozatokat, színesíteni a liturgiát, hanem egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket, és örökre feleslegessé tett minden további áldozatot. Mert az Ő önmaga feláldozása tökéletes.
A reformátorok ezt a nagy evangéliumot ragyogtatták fel, és ebbe kapaszkodhatunk bele mi is.
Jézus nemcsak tanított, hanem önmagát adta értünk, mert szeretett bennünket. Radikálisan intézkedett, és ezért kaphatunk mi tőle az Ő kegyelméből üdvösséget.
Jó lenne, ha ma mindnyájan megvizsgálnánk: hol szorul a mi életünk reformációra. Nem reformokra. Abból van elég, és épp elég kudarcot éltünk már át. Arra van szükségünk, hogy Isten igéjét igazán mélyre engedjük, és ennek következtében elkezdődjék ma valami új. És ha igaz az, hogy minden lelki reformáció azzal kezdődött, hogy elővették és komolyan vették Isten igéjét, akkor elkezdődhetne például azzal, hogy elővesszük a Bibliát ma is, holnap is, meg holnapután is, amikor már munkanap lesz, és korábban kell kelni, meg akkor is, amikor összecsapnak a fejünk felett a hullámok, és engedjük, hogy Isten munkálkodjék bennünk az Ő igéjével. Vagy pedig szépen meghallgatjuk mindezeket, egy részével egyetértünk, más részével nem, és marad minden a régiben.
Megint mondom: az üdvösség kapuját csak Jézussal együtt lehet átlépni. Ő pedig most nyújtja felénk a kezét, és aki Ővele jár, az érkezik meg Ővele oda, ahol Ő van.

Jézus Krisztusnak egy jellemző tulajdonságát szeretném ma fölragyogtatni, ami most, hogy a János evangéliumát tanulmányozzuk napról-napra, tündökölt fel előttem. Mégpedig azt, hogy Ő az eseményeket mindig egy magasabb szervezettségbe emelte, és így közel vitte az igazsághoz. Éppen ezért mindent a valóságnak megfelelően tudott értékelni. Ez most így elvontan hangzik, de mindjárt szemlélni fogjuk ezt két ismerős bibliai történeten.
S miközben Jézus ezt tette, mindig kiderült, hogy milyen lapos a mi szemléletünk, mennyire hiányos szempontok alapján alkotunk ítéleteket, és hogy a mi sokra tartott törvénykezésünk is milyen sok hibát rejt magában.
Jézus viszont a benne hívőket is erre a rá jellemző emelkedett gondolkozásra akarja elsegíteni, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz.
Két jól ismert bibliai történeten szemléljük ezt, és utána egy keveset az úrvacsoráról is szóljunk.
Az egyik történet az, amit most hallottunk. Miről van itt szó?
Jézus tanít a templomban, s egyszer csak megtöri a csendet a farizeusok és írástudók kiabálása, akik odalökdösnek elé egy asszonyt, és a nagy nyilvánosság előtt durván vádolják, mert házasságtörésen kapták. Tetten értük! — mondják büszkén —, és mindjárt idézik is Mózes törvényéből a megfelelő paragrafust, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Egyértelmű a bűntény, egyértelmű a szankció.
Akkor miért kérdezik Jézust: te mit szólsz hozzá? Azt olvastuk, hogy azért, mert csapdát állítottak neki, hogy próbára tegyék és legyen mivel vádolniuk. Mert ha Jézus azt mondja: nem kell megkövezni, akkor szembeszegül a törvénnyel, és ez halálos vétek volt. Ha azt mondja: igen, meg kell kövezni, akkor szembekerül önmagával, ellentmond annak, amit eddig Ő irgalmasságról és megbocsátásról tanított. Mindenképpen csapdahelyzet. Vajon mit mond rá Jézus?
Olyan jellemző a Megváltóra, egyelőre semmit sem mond. Ad időt mindig gondolkozni az embereknek. Akkor is előbb alkottak ítéletet, mint ahogy — főleg Isten világosságába helyezve a dolgokat — gondolkoztak volna.
Amikor azonban tovább faggatták, felegyenesedett és ezt mondta: Aki bűntelen közületek, kezdje a kivégzést. Az vessen rá először követ. Hm. Erre nem gondoltak. Ez valami egészen váratlan fordulat. Mit kell ilyenkor tenni? Mit lehet itt egyáltalán tenni?
„Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken…” Ez meglepő fordulat volt. Ők csak annyit láttak, hogy vétkezett, rajtakaptuk, megölni. Előkapni a törvénykönyvet, mi illik ide, s végrehajtani az ítéletet.
Jézus pedig azt mondja: ez így van, de akkor mindenkin végre kell hajtani azt az ítéletet, amire rászolgált. Az, hogy Ő nem azonnal válaszol, arra is utal, hogy arra várt, hátha eszükbe jut, hogy hiányosan idézték a paragrafust. Mert mind a 3Mózes 20,10-ben, mind az 5Mózes 22,22-ben, ahol erről szó van, így hangzik a törvény: Ha ilyen eset fordul elő, meg kell kövezni mind a házasságtörő férfit, mind a házasságtörő asszonyt.
Nem beszélve arról, hogy Jézus kiterjeszti a dolgot, ami ott senkinek nem jutott eszébe magától, és azt mondja: ha ezt a bűnt, ami most kiderült, a törvény szerint meg kell büntetni, akkor minden olyan bűnt is meg kell büntetni a törvény szerint, ami eddig még nem derült ki, de amit ugyanúgy elkövettek, mint ahogy ez az asszony és az elfutott férfi elkövették a házasságtörést. Akkor alkalmazzuk a törvényt. Mert ez lenne az igazságszolgáltatás. Ez csak egy kiragadott törvénynek a törvénytelen érvényesítése lenne, ha most ezt az asszonyt ti megköveznétek. Akkor sorakozzunk fel mindnyájan, s akkor ki fogja végrehajtani az ítéletet?
Kiderül: nem marad senki, aki végrehajthatja. Egyedül Isten büntethetné a bűnösöket, Ő azonban mást akar.
Jézus mérhetetlenül magasabbra emeli ezt a teljesen leegyszerűsített és földbe döngölt megfigyelést, hogy vétkezett, bűnös, megkövezni, kivégezni. Mi vagyunk a vádlók, mi hajtjuk végre az ítéletet. S anélkül, hogy tagadná a bűnt, és érvénytelennek tekintené a törvényt, mégis mindezek fölé emeli ezt az „ügyet”, (de Jézus soha nem „ügyekben” gondolkozott, hanem emberekben), és az Ő isteni irgalmával felmenti, megmenti az életét. Nem csorbul a törvény, nem tagadja a bűnt, sőt kiteljesítené a törvényt, ha hallgatnának rá. Ez azonban úgy tűnik, nincs ínyükre. Aki nem bűnös, kezdje a kivégzést.
Egy új szempontot emel be Jézust, ami mindenkit meglep, és egyrészt kideríti az igazságszolgáltatás fogyatékosságát, másrészt leleplezi az egyetemes bűnösséget, harmadrész pedig érvényre juttatja Jézusnak az embermentő, életmentő irgalmát. S anélkül, hogy bármit megtagadna, mégis az irgalom érvényesül. Ezen valóban csak álmélkodni lehet. Kiderül, hogy Jézus emelkedett gondolkozásához képest valóban milyen laposan kúszik az írástudók és farizeusok szemlélete, hogy mennyire hiányos, igazságtalan a törvénykezés, és a maguk vélt igazában elbizakodott, öntelt vádlók elcsendesednek és eltűnnek.
Csodálatos Jézusnak ez a bölcsessége, ami mögött mégsem a káröröm van, nem a mérhetetlenül magasabb intellektusnak a diadala, hanem az a gyengéd szeretet, az a mindenki iránt megnyilatkozó irgalom, ami Őbelőle áradt mindig.
S micsoda különbség van azoknak a gondolkozása, ha azt egyáltalán annak lehet nevezni, akik odalökdösték ezt az asszonyt, és Jézusnak a gondolkozása között! Ez jellemezte Őt mindig: felemelte az ügyeket egy nagyobb összefüggésbe, felemelte az elesett embert és talpára állította, és mindig egy nagyobb, magasabb szervezettségen belül értékelt mindent.
Csak két hétköznapi példán hadd szemléltessem ezt zárójelben exkurzusként, aztán nézzük a másik bibliai történetet.
Elítélnek manapság egy rablót. Megérdemelte, bűnt követett el. Megvannak a cikkelyek, szakemberek alkalmazzák a megfelelőt. Letölti a büntetését. És kinek jut eszébe az, és egyáltalán kinek van lehetősége arra, hogy megnézzék: mi, esetleg ki tette őt rablóvá? Ki küldte el először lopni talán gyermekkorában? Kiktől látott rossz példát, amit ő csak követett? Ki az, aki nem nevelte, vagy úgy nevelte, hogy ez lett belőle? Ki foglalkozik ezzel? Mert mindenkit fel kellene sorakoztatni. Aki bűnös, azzal szemben a törvényt alkalmazni kell. És ezek mind bűntársak abban, hogy a végén valaki olyanná lesz.
Vagy egy sokkal egyszerűbb példa. Egy gyerek az iskolában elviselhetetlenül rossz egy rövid idő óta. Felhívják felelni, semmit nem tud. Megkapja a büntetést: egyes, meg még intő is. De ha a pedagógus az óra végén félrevonul vele és beszélgetnek, akkor kiderül, hogy hetek óta zeng a ház otthon a szülők veszekedésétől, és előző nap elhangzott a gyermek számára halálos ítélet: válunk. Azóta nem tud aludni, nem tud koncentrálni, esze ágában sincs tanulni, nem figyel az órán. Mivel nem tudott semmit, egyest kap. — Világos. De ennyi az egész? Ez valóban helyes ítélet? Az igazság érvényesült itt, vagy csak egy szankció?
Nos, Jézus, ebből a nagyon leegyszerűsített, lapos, primitív, szegényes szemléletből akarja kiemelni a benne hívőket. Magasabbról messzebb lát az ember. Isten szemével sokkal többet lát önmagában is, másokban is. És a valóságnak megfelelően tud értékelni.
2. A másik bibliai történet, ami szintén jól szemlélteti ezt, az adófizetésnek a története. Szabad-e a császárnak adót fizetni? — kérdezték egyszer Jézustól. Utána még élesítik a kérdést: szabad, vagy nem szabad? Ezt döntse el most Ő.
Erre is csak rosszul lehet válaszolni. Mert ha azt mondja: szabad, akkor nem jó hazafi, lejáratják a nép előtt. Ha azt mondja: nem szabad, feljelentik a hatóságnál, izgat a császár ellen. Meg van pecsételve a sorsa. Vajon most mit mond Jézus? És mit mondott?
Azt kérdezte tőlük, hogy van-e itt valakinél olyan dénár, amivel fizetitek az adót. Van, hogyne lenne, akár mindenkinél is, használják azt a pénzt. Mindjárt adnak egyet. Mi van rajta? Az egyik oldalán a császár arcképe, a másik oldalon latinul a felírat: az isteni Augustus. Mert a császárt istenként is kellett tisztelni. És noha nem kérdezi Jézus, de kérdezhetné nyugodtan: akkor mi a probléma? Itt van a zsebetekben a pénz. Használjátok a császár pénzét. Ezzel üzleteltek, használjátok a császár által épített utakat és hidakat. — Adjátok meg neki, ami ezért jár, az adót. De a császár nem Isten. Az imádatot egyedül Istennek adjátok meg. De adjátok meg az Istennek az imádatot, mert azzal is tartoztok. Ami egyedül Őt illeti meg, azt neki adjátok meg, ami meg megilleti a császárt, azt neki. Ez olyan bonyolult?
És elnémul ott is mindenki, és nem tudnak mit kezdeni ezzel, amikor Jézus egy egyszerű, hétköznapi problémát, amit ráadásul mesterségesen még bonyolultabbá is akarnak tenni, feljebb emel, és az Ő bölcsességének a világosságába emeli.
Azzal, hogy adót fizettek, nem lesztek rosszabb hazafiak. Azzal, ha Istent tisztelnétek, sokkal jobb hívők lennétek. — Nem olyan bonyolult ez.
3. És ami most nagyon fontos a számunkra, így az úrvacsorára készülve, meg a lelki életünk növekedését tekintve is: ugyanez érvényes Jézus Krisztus egész földi életére, munkájára, kereszthalálára és feltámadására is.
A Biblia azt tanítja: Isten igazságos és ezért gyűlöli és megbünteti a bűnt. De azt is tanítja, hogy Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen, mert Ő nemcsak igazságos, hanem kegyelmes is. Lehet-e ezt a kettőt együtt érvényesíteni?
Ha az Ő igazsága érvényesül, abba mindnyájan belepusztulunk. Ha Ő elnéző a bűnössel szemben, akkor sérül az Ő igazsága. Itt lépett be Jézus, itt kezd megvalósulni az, amiről ma este végig beszélünk, hogy Isten másként értékeli a dolgokat. Ő mindig tud valami meglepő, új szempontot adni, ami fordulatot ad az eseményeknek.
Mert Isten igenis igazságosan, keményen megbüntette mindannyiunk bűnét, csak nem rajtunk, hanem az Ő ártatlan Fián, Jézuson. Az Ő igazsága nem csorbult, de az Ő kegyelme is megvalósult. Ehhez azonban kellett az egyszülött Fiúnak a tökéletes engedelmessége. Kellett az, hogy Isten szent Fia magára vegye a mi nyomorult emberi természetünket és testünket. Kellett az, hogy elszenvedje a számunkra elképzelhetetlen kínhalált a kereszten, és hogy a harmadik napon feltámadjon. Így érvényesült Isten igazsága és kegyelme is.
Nagypénteken a Jézus elleni vallási perben halálra ítélték, mert Isten Fiának mondta magát. A politikai perben is halálra ítélték, mert királynak mondta magát, bár hozzátette: az Ő országa nem e világból való. És mindenki fontosnak érezte magát, hogy intézi az ügyeket nagypénteken. Kajafás, a főpap, Pilátus, a helytartó meg az egész nép, ott mindenki intézkedett, kiabált, állást foglalt, el akarták tenni Jézust láb alól. És sikerült. Ott függött a kereszten és meghalt.
És ki tudta azt, hogy mi történik valójában? Hogy ott egy örök isteni terv valósult meg. Hogy egy kozmikus háború dőlt el, mégpedig a keresztre feszített győzelmével. Ott vált lehetővé az, amit énekeltünk ebben az énekben: nem lesz pokol végső helyünk, hanem kinyitotta előttünk az Ő halálával a mennyország kapuját. És ilyen magunkfajta bűnösök is bejuthatnak oda. Hogyan? Mi lesz a büntetéssel?
A büntetést Jézus elszenvedte. A Biblia szerint ez maga az evangélium. Ez az az örömhír, amiről az egész Szentírás szól. És ezt nevezi a Szentírás hitnek. Minden, ami ennél kevesebb, vagy ettől különbözik, az valamilyen hiedelem, valamilyen hiszékenység, de nem üdvözítő hit. Az üdvözítő hit azt jelenti: ezt valaki önmagára nézve is érvényesnek tekinti. Komolyan veszi, hogy neki is elhangzik ez a mondat, amit Jézus ennek az asszonynak mondott: Én nem ítéllek el, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezzél.
És ma este azt kérdezi tőlünk a mi Urunk: ezt hisszük-e mi? Így, ahogy itt le van írva. Úgy, ahogy Jézus elénk élte és elénk adta. Aminek alapján ezt az asszonyt is felmenthette, és aminek alapján minden benne hívő bűnöst isteni teljhatalommal jogerősen felment az örök halál ítélete alól.
Jó lenne, ha megvizsgálnánk az úrasztalához készülve: nem jellemző-e ránk is az, hogy néhány szempont alapján gyorsan alkotunk ítéletet. Mint itt ezek, akik vádolták ezt az asszonyt. Nem jellemző-e ránk az, ami őket jellemezte, hogy olyan szívesen mutogatunk másokra, s nem vesszük észre, hogy miközben egy ujjunk a másikra mutat, három ujjunk mifelénk irányul, és minket vádol. És a legtöbbször abban vagyunk elmarasztalhatók, amit másokban ki nem állhatunk és elítélünk. Bárcsak feltűnne nekünk, hogy sokszor milyen felszínesen, milyen hiányos szempontok alapján, milyen felelőtlenül és teljesen illetéktelenül mondunk ki ítéletet mások felett. Milyen szívesen alkalmazunk törvényeket másokra.
Jézus itt nem tette semmissé az asszony bűnét. Amikor azt mondja: én nem ítéllek el, menj el és többé ne vétkezz — ebben benne van az, hogy vétkeztél. Benne van az, hogy megérdemelnéd az ítéletet. De van kegyelem is, és ad neki esélyt arra, hogy ezt a nagy kegyelmet megtapasztalva másként folytassa az életét. Erre akar Ő felemelni bennünket is.
Ilyen igékre gondoljunk: Pál apostol azt írja: Jézus bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne. Hinni azt jelenti, hogy én Őbenne rejtőzöm el. Egyedül tőle várom ennek a lehetőségét.
Vagy azt írja: Jézus adatott nekünk Istentől igazságul, szentségül, bölcsességül és váltságul. Ezért igaz az az éneksor, amit gyakran szoktunk idézni: véredbe rejtve én tiszta igaz vagyok.
Azt szeretném javasolni: ma este fordítsuk meg a szokásos sorrendet. Előbb maradjunk egy kicsit csendben, és utána egy imádsággal és a Mi Atyánkkal befejezzük. Ha Isten erre irányította a figyelmünket, akkor vizsgáljuk meg ma este magunkat: nem jellemző-e ez az ítélkezés, ami mögött mindig gőg van: magamat különbnek tartom, mint akit elítélek. Ami mögött mentegetőzés van: amíg az ő bűneire mutogatok, nincs szó az enyémről. Sőt a bűnöm rejtegetése van. Ilyen huncut lélektani mechanizmusokat használ fel az ördög, hogy ne szembesüljünk a bűneinkkel, és ne ragyogjon fel ellőttünk Isten mérhetetlen kegyelme.
Vizsgáljuk meg ebből a szempontból is magunk. És vizsgáljuk meg azt is, hogy vajon nem felszínes-e sokszor a szemléletünk, nem gondolkozás nélkül alkotunk-e ítéletet. Nemcsak a bűntudatig jutunk-e el, és sose lesz belőle bűnvallás, amit Istennek elmondunk. És amikor elmondtuk, komolyan merjük-e venni, hogy megbocsáttattak a mi vétkeink az Ő nevéért, vagy pedig ilyen ostobaságokat mondunk, hogy én nem tudom megbocsátani magamnak. Hát ki vagyok én? Komolyan vesszük-e Isten feloldozó, bűnbocsátó kegyelmét? Ha igen, akkor adjunk hálát azért mindjárt.
Merjük ma kérni: mutasd meg, Uram, mi választ el tőled, és adjunk hálát a bocsánat lehetőségéért. Nyissuk ki a szívünket Isten előtt.

Végére értünk ennek a legrövidebb evangéliumnak. Ötven napon keresztül sokan ezt tanulmányoztuk napról napra.
Hasznos az, ha valaki egyfolytában elolvas egy bibliai könyvet, de sok áldás van azon, amikor szeletelve, egy-egy rövidebb szakaszt naponta imádkozva, elgondolkozva olvas, és úgy kapja meg Isten útmutatását.
Ennek az evangéliumnak az utolsó mondatáról szeretnék most beszélni.
Rendkívüli horderejű megállapítás ez. Nagy örömhír, evangélium és egyben nagy ígéret. Egy hallatlan csodának a szokatlanul egyszerű leírása: Az Úr pedig együtt munkálkodott velük.
Miért különös megállapítás ez? Azért, mert Jézus itt már visszament a mennybe. Sokak szemeláttára, miközben megáldotta az ott levőket, felemelkedett a földről, s amikor ezen csodálkozni kezdtek, egy pillanat alatt eltűnt a szemük elől. Azt olvassuk: egy felhő eltakarta, aztán a felhő elment, de Jézust nem látták sehol. És nem is fogja Őt senki látni addig, amíg majd visszajön nagy hatalommal és dicsőséggel.
A tanítványok pedig ottmaradtak megszeppenve. Megszokták, hogy Jézus tanácsolja, irányítja és védi őket. És most itt maradtak Jézus nélkül. Mi következik most? Mihez kezdjenek? Kire hallgassanak és kire számíthatnak?
A Bibliából tudjuk, hogy sokféle szorongás és félelem volt bennük. Pünkösd után azonban elkezdték gyakorolni azt, amivel Jézus megbízta őket. Így olvassuk ezt itt néhány verssel korábban: Így szólt hozzájuk: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” Munkához láttak.
Elkezdték hirdetni az evangéliumot, a Jézusról szóló örömhírt minden teremtménynek. Voltak köztük írástudatlanok is, képzettebbek is, idősek és fiatalabbak. Ki-ki a maga módján engedelmeskedett Jézusnak. És egymástól függetlenül csodálkozva tapasztalták, hogy milyen ereje van annak, amit ők tesznek. Hogy azok közül, akik hallgatják őket, sokan elhiszik, amit mondtak, rádöbbennek a bűneikre, megvallják azokat, komolyan veszik, hogy Jézus haláláért még ők is bocsánatot kaptak, és megváltozik az életük. És ezek a megváltozott életű emberek szintén elmondták másoknak azt, amit már tudtak Jézusról. Azok között is voltak, akik azt komolyan vették, és azoknak is megváltozott az életük.
De így prédikálni csak Jézust hallották. Jézus itt maradt valahogy a földön? No de látták, hogy eltűnt, visszament a mennybe. De mégis, mintha itt lenne velük, bennük — vagy, hogy van ez? Mi történik itt? Ilyen erővel korábban egyikük sem tudott prédikálni, csak Jézus. Akkor most is Jézus prédikál? Valahogy őbennük vagy őáltaluk?
A mi korlátolt, alapvetően materialista gondolkozásunknak ez felfoghatatlan. Jézus a tanítványokban. Hogy? Hol? Jézus, aki visszament a mennybe, mégis itt van a földön. Együtt munkálkodik velük. Itt olvastuk: felment és az Atya jobbjára ült. Ez nem azt jelenti, hogy két karosszék van, és Ő a jobboldaliban, hanem ez a kifejezés arra utal, hogy ténylegesen gyakorolja a maga isteni teljhatalmát (most nem akarom részletezni, elemezni ezt a kifejezést). Ez arra utal, hogy Ő isteni teljhatalommal uralkodik. De hol? Fenn van a mennyben, és itt uralkodik a földön. Vagy itt is uralkodik. De az, ami történt a tanítványok munkája nyomán, az Jézus munkája volt, ebben egészen bizonyosak voltak.
Így élték át azt, hogy ez valóság, amit később azután írásba is foglaltak és így olvassuk: az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést, amit ők mondtak. Ők prédikáltak — és a dicsőséges Krisztus cselekedett. Hogy írja ezt Babits? „Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem — mondja az Úr —, a szó tiéd, a fegyver az enyém.” Ők prédikáltak, de nem emberi szó hitető beszédét, hanem azt, amit a Szentlélek adott a gondolataikba és a szájukba, és ezáltal maga Isten Szentlelke munkálkodott azokban, akik hallgatták. No de hát Jézus ezt előre meg is ígérte. Azt mondta: erőt kaptok, miután a Szentlélek eljön rátok, és tanúim lesztek előbb csak otthon, aztán távolabb, aztán a föld végső határáig.
Így lettek ők nemcsak cselekvői Isten embereket mentő szeretetének, hanem szemlélői is. Miközben hirdették az evangéliumot, mintegy nézői lettek annak, hogy mit végez el Jézus az evangélium hirdetése során azokban, akik azt hallgatták. Ezért nagy horderejű ígéret ez, hogy maga az Úr együtt munkálkodott velük.
De vajon minden emberre érvényes-e ez az ígéret? Nyilvánvaló, hogy nem. Csak azokkal munkálkodik együtt, akik azt a munkát végzik, amit Ő bízott rájuk. Akik annak az ellenkezőjét végzik, azokkal nyilván nem munkálkodik együtt. Azt mondta: hirdessétek az evangéliumot, ők elkezdték hirdetni, és eközben tapasztalták meg, hogy maga az Úr együtt munkálkodik velük. Csak az ő alkalmazottai tapasztalják azt, hogy sokkal többet tudnak továbbadni, mint ami tőlük telik, mert maga az Úr együtt munkálkodik velük.
Itt egy fontos bibliai igazságot szemlélhetünk, és ez a legfontosabb mondat, amit ma este mondani szeretnék. A Szentírás nekünk azt tanítja, hogy a Jézushoz való viszonyulásától függ minden embernek a földi és az örök sorsa. Ki hogyan viszonyul Jézushoz, attól függ az is, hogyan telik el ez a néhány évtized, és hogyan telik el utána az illető számára az örökkévalóság.
Ez csakugyan élet-halálkérdés, hogy valaki hogyan viszonyul Jézus Krisztushoz. Ez az életet vagy a halált jelenti neki. Ha Jézus nélkül van, él és hal meg, akkor csak saját magára számíthat. Ami tőle telik, ami belőle kitelik. És akkor kénytelen átélni sokszor a maga erőtlenségét, tehetetlenségét, tanácstalanságát. És ez az élet, ez a lét beletorkollik a végleges Jézus-nélküliség állapotába, amit a Biblia kárhozatnak nevez.
Aki Jézus nélkül tölti ezt a néhány évtizedet, annak ez a földi lét tulajdonképpen a kárhozat előszobája. Ezt tanítja a Szentírás. Aki viszont vele közösségben, a hit által szövetségben tölti ezt a néhány évtizedet, annak ez akármilyen nehéz is sokszor, az örök élet előszobája.
Valóban élet-halál kérdése az, hogy valaki hogyan viszonyul Jézushoz.
Ez a magyarázata annak, hogy sokan, akik Jézus nélkül vannak, és viszonylag jók, vagy olykor nagyon jók a körülményeik, mégis olyan sok békétlenség, elégedetlenség, boldogtalanság van bennük. Míg mások, akik Jézussal közösségben élnek már itt, sokszor nagyon nehéz körülmények között is, elégedettek, hálásak, kiegyensúlyozottak, boldogok. Sőt még örülni is tudnak.
És le mernek írni ilyen meglepő dolgokat, amit Pál apostol a 2Kor 7,4-ben ír, amikor felsorolja, hogy mennyi szenvedésben van éppen akkor részük, és jön egy de… „tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” Ez nem nagyképűség, ez ténymegállapítás. Ezt jelenti a Krisztussal való közösség.
Egy nagyon egyszerű ábrán pró-báljuk ezt szemlélni (amit látunk a falon is). A Biblia azt tanítja, hogy mi mindnyájan Jézus nélkül indulunk el. És ha ez nem változik a földi életünk során, akkor egyenesen beletorkollik a létünk a végleges Jézus nélküliség állapotába, a kárhozatba. Nem kell semmi gonoszságot elkö-vetni ahhoz. Az indulás minden embernél ugyanaz. Így jövünk a világra, az Éden-kerten kívül születünk. És ha ezen nem változtatunk, akkor egyenesen a kárhozatba megyünk.
Vannak, akik Jézus ellenségei lesznek. A Bibliából is olvassuk, hogy annak a kornak a vezetői, sok főpap, írástudó, farizeus (nem mindnyájan, de sokan) szembeszegültek Jézussal. Állandóan kerestek okot, hogyan ölhetik meg Őt. Jézus gyilkosai voltak kezdettől fogva, és a végén sikerült is keresztre juttatniuk. Vannak Jézus ellenségei. Ezeknek is ugyanaz a végkifejletük.
Nem mindenki gonosz, vannak jó szándékú emberek. Vannak, akik érdeklődnek Jézus iránt, az Ő tanítása iránt. Ismerik is az Ő tanításait. Akár egyet is értenek vele. Van egy nagyon jellemző jelenet. Márk evangéliumában is olvastuk. Egyszer egy írástudó ment Jézushoz, és kérdezett tőle egy teológiai problémát. Kiderült, hogy egyetértenek, és akkor Jézus ezzel a hűvös mondattal zárja a párbeszédet: „Nem messze vagy az Isten országától.” Közelebb vagy hozzá, mint Jézus ellenségei, de ugyanúgy kívül vagy rajta, mint Jézus ellenségei.
Ezért ez a legmegtévesztőbb állapot, amikor valaki érdeklődik Jézus iránt, de nem az Ő elkötelezett tanítványa. Érdeklődik, egyetért vele — itt teljes egyetértés van az említett jelenetben —, és Jézus mégis ilyen hűvösen nyugtázza az egészet: Nem messze vagy… Ott állsz a küszöbnél, de a küszöbön kívül. Be kellene lépni. És így Jézussal egyetértésben is el fogsz kárhozni, mert nincs vele élő kapcsolatod.
Aztán vannak olyanok, akik elkötelezik magukat Jézus mellett, ezeknek ígéri Ő a vele való végleges közösséget, az üdvösséget.
Mi kell ahhoz, hogy valaki ebből az „alsó” társaságból kikerüljön, és egyenesen Isten kegyelméből haladhasson az egyre teljesebb életbe? Az, amit az Ő tanítványai tettek. Amikor Jézus hívta őket, otthagyták azt, amivel éppen foglalkoztak és követték Őt. És életközösségre, sorsközösségbe kerültek Ővele. Attól kezdve éjjel-nappal együtt voltak. Amilyen sorsa Jézusnak volt, nekik is olyan sorsuk volt. Elkötelezték magukat Jézus mellett.
Nemcsak a tanításait sajátították el, hanem vele magával volt személyes közösségük. Nem csupán egyetértettek vele, hanem együtt éltek vele. És ugyanez történik ma is a mai tanítványaival a hitben.
Hadd szemléltessem ezt egy egyszerű példán, ami a maga egyszerűségében is a lényeget jól mutatja. Negyvenöt évvel ezelőtt nekem nagyon tetszett egy szelíd kislány, aki ide járt az akkori pasaréti ifibe. Én itt voltam segédlelkész a szomszéd gyülekezetben. Néha eljöttem ide igét hallgatni, néha az ifjúsági órákon is részt vettem. Ha itt voltam istentiszteleten, mindig kerestem azt az ismerős fejet, itt van-e ő is, és hol ül.
De ha itt megálltam volna, akkor a mai napig epekedve kereshetném, hogy itt van-e és hol ül, s ballaghatnék haza egyedül. Egyszer azonban egy istentisztelet után itt a templom előtti lépcsőn nagy levegőt vettem, és megkérdeztem, hogy lenne-e egy kicsit kedve beszélgetni, meg itt a Torockó utcán sétálgatni esetleg odavissza.
Azután beszélgettünk ifi előtt is meg ifi után is, meg ifi nélkül is, de még mindig hátra volt, hogy egyszer meg kellett kérdezni: el tudnál-e viselni engem, hozzám jönnél-e feleségül? Utána még egy teli templom előtt is ki kellett jelenteni hangosan: én ezt a leányt szeretem, és ha Isten megkönyörül rajtam, egész életemben hűséges akarok lenni hozzá.
Csak így lehetett összekötni az életünket. És ez lényegében a hit dolgaiban is így történik. Sok olyan embert ismerek, akik nagyon tisztelik az Úr Jézust — tisztes távolból. Akik még Bibliát is olvasnak olykor. Akik látatlanban egyetértenek mindazzal, ami itt le van írva. De az életük gyakorlati dolgaiból kiderül: nincs közösségük Jézussal.
Erre mondta az Úr egyszer: semmi közöd hozzám. Nem élnek együtt vele. Nem vele ébrednek, nem vele járják végig a napjukat, ha az könnyű vagy nehéz, akkor is. Nem vele csukódik le a szemük este fáradtan. Nem Őt kérdezik mindenekelőtt: most ebben a helyzetben Uram, mit cselekedjem, mi a te akaratod? Soha életükben talán még ilyet nem kérdeztek, hogy mi a te akaratod. És nem is értik meg, hogy mi lehet az Ő akarata. Nincs közösségük vele, mert ahhoz elkötelezés kell. Ki kell jelenteni: Uram, téged én nagyon szeretlek, és ha elfogadsz engem, hozzád akarok tartozni. Akármivel jár ez. Itt a hátralevő néhány évben is, meg az örökkévalóságban is. És a Szentlélek elvégzi utána az ilyen ember szívében, hogy valóban hozzá tartozik. Megadja azt a bizonyosságot, aminek aztán sok jó gyümölcse van.
Ez hiányzik sok derék, érdeklődő vallásos ember életéből. Ez az egyik oka annak, hogy talán soha senkinek még az Isten szeretetéről hitelesen nem beszéltek. És sok más erőtlenségnek is ez az oka. Ezt egyszer ki kell mondani. Kevés erre gondolni, kevés vágyakozva erről elmélkedni. Ezt egyszer ténylegesen ki kell mondani egy imádságban: Úr Jézus, eddig gyakorlatilag nélküled éltem. Mostantól kezdve te vagy az életem Ura. Parancsolj velem, állok rendelkezésedre. Köszönöm, hogy egyedül teéretted kaphatok bocsánatot, és megtisztítod a múltamat. Köszönöm, hogy teljesen reád bízhatom a jövőmet. Akkor most a jelent mire kell felhasználnom?
Az ilyen emberek életében kezdődik egy minőségileg más szakasz. Az ilyen ember soha többé nem marad egyedül. Élete minden helyzetében megtapasztalja, hogy maga az Úr együtt munkálkodik vele. De az ilyen ember nem tulajdonítja magának azt, amit maga az Úr végez el általa, és nem száll fejébe a dicsőség, de újra és újra gyakorolja: Uram, most ebben a helyzetben mire akarsz engem használni? És újra és újra tapasztalja azt, hogy az élő Krisztus eszünkbe juttat olyan gondolatokat, amikre éppen ott van szükség. Ad a szánkba olyan szavakat, amiket mikor kimondunk, magunk is halljuk, hogy az nem belőlünk származik, nem rám, hanem Őreá jellemző. Ad a szívünkbe olyan szeretetet, amit mi soha nem tudunk kipréselni magunkból a nehezen szerethető emberek iránt is, az ellenség iránt is, mert maga az Úr munkálkodik bennünk és általunk.
Az ilyen embereknek egyszerűsödik le a Hegyi beszéd. Enélkül mindenki csak azt mondhatja: azt nem lehet megtartani. Arra én képtelen vagyok. Csak éppen az ilyen emberek nem hiszik el, hogy milyen igazat mondanak: Mi csakugyan képtelenek vagyunk. De azt nem úgy általában mindenkinek parancsolta az Úr Jézus, hanem mint nagy lehetőséget azoknak kínálja fel, akik már mellette elkötelezték magukat, és egyszer ezt a szerelmi vallomást és hűségesküt kimondták, s attól kezdve együtt élnek vele.
Így lehet aztán ilyesmiket leírni, amit Pál apostol a Római levél végén ír, amikor beszámol a szolgálatáról. Azt írja: „Semmi olyanról nem mernék beszélni, amit nem Krisztus tett általam a pogányok megtéréséért szóval és tettel.” Ez a fordulat több levelében is, többnyire a levelek végén, előfordul: Mindaz, amit olvastatok meg hallottatok tőlem, Krisztusnak a munkája, ezért egyedül övé legyen a dicsőség.
Így mer leírni olyan mondatokat, amiket akár félre is lehet érteni az 1Kor 15-ben a levél végén: Én többet tettem az evangéliumért, mint az összes apostol együttvéve — de nem én, hanem az Istennek bennem levő kegyelme. Ő mindig a vele együtt munkálkodó Krisztusra nézett. Tőle várta és kérte, amit tovább kellett adnia másoknak. Tudta, hogy minden tekintetben rászorul az Ő segítségére, de komolyan vette, hogy a mennybe ment dicsőséges Krisztus az Ő Lelke által itt a földön munkálkodik ma is a benne hívők által, és engedelmes eszköze volt neki.
Ilyen értelemben igaz az, amit Ady Endre írt: „És hogy ha néha-néha győzök, Ő járt, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.” Tudniillik, ha az Ő útján az Ő harcait harcolta. Nem az, hogy megidézem Őt a magánvállalkozásomra, ott nem számíthatok rá. De ha azt hirdetik, amivel Jézus megbízta őket, akkor eközben maga az Úr az Ő hatalmas jelenlétét újra és újra bizonyítja nekik.
A pünkösd utáni vasárnapot Szentháromság-vasárnapnak nevezik. Mennyire igaz a Szentháromság Istenről szóló bibliai tanítás e tekintetben is: Az Atya mindezt elkészítette, Jézus Krisztus az Ő áldozatával mindezt hozzáférhetővé tette a számunkra, és a Szentlélek teszi egészen személyesen a sajátunkká.
A régi hagyomány az esztendőt két részre osztotta: ádvent első vasárnapjától a pünkösd utáni vasárnapig az ünnepes félév, mostantól a következő ádventig az ünneptelen félév. Most kezdődik az ünneptelen félév. Kiváló alkalom a szolgálatra. Arra, hogy kérdezzük: Uram, mire akarsz engem használni, mert azt szeretném tenni, amire te akarsz használni. És akkor boldogan tapasztaljuk, hogy maga az Úr együtt munkálkodik velünk.
Javaslom, hogy kérdezzük meg a mi Urunkat: Uram, hol vagyok én? Az nem kérdéses, hogy a vízszintesen indultunk el, de láttunk elágazásokat lefelé, fölfelé. Talán a lefelé menő nem jellemző ránk, de ott, felül, hol vagyok én? És akár ma elkötelezheti magát valaki az élő Krisztus mellett, vagy megújíthatja ezt a hűségfogadalmat és imádságot. Az Ő hűsége nem kétséges. Azt énekeltük: hűséged végtelen. Ő tud adni nekünk is hűséget, mert mindazok — de csak azok — üdvözülnek, akik mindvégig hűségesek maradnak.

A közelmúltban a Királyok könyvének azokkal a fejezeteivel kellett foglalkoznom, amiből egy részletet olvastunk az elején. Eközben választ találtam arra a kérdésre, amit sokan feltesznek értetlenül, és botránkozva: hogyan lehetséges az, hogy még egy Géházi is, aki Elizeus próféta szolgája, segítőtársa volt, elkövethet ilyet, hogy hazugságok sorozata árán jut valami olyan anyagi előnyhöz, ami őt nem is illeti meg. Hazudik is, csal is, mohó is, kapzsi is. Azután az egészet letagadja. Mert ez a kérdés más megfogalmazásban így hangzik: hogyan lehetséges az, hogy olykor derék, vallásos emberek is olyasmit követnek el, esetleg olyan bűnt, amit maguk sem tételeztek fel saját magukról, a környezetük meg végképp nem tudja hova tenni. Hogy lehet az, hogy egy ilyen derék ember erre képes?
Nézzük meg röviden, miről is szól Géházi története, és utána keressünk választ erre a kérdésre, mert mindannyiunknak nagyon tanulságos ez.
Kr. e. 850 táján történt ez. A szír hadvezér, Naamán, leprás volt, és Isten Elizeus próféta által meggyógyította őt. Elizeus viszont azt akarta, hogy egyértelmű legyen ennek a pogány embernek, hogy Isten gyógyította meg, éppen ezért semmilyen ajándékot nem fogadott el tőle honoráriumként.
Elizeus szolgája, Géházi, igen helytelennek tartotta ezt a nagyvonalúságot, és arra gondolt, hogy ő mégis szerez valamit abból a sok ajándékból, amit magával hozott ez a gazdag pogány. Utánafutott, és egy hazugsággal mégis zsákmányul szerzett valamit abból, amit Naamán hozott. Ezt letagadta Elizeus előtt, és a büntetése az lett, hogy Naamán betegségét, a leprát, megkapta, sőt az utódai is szenvedtek e miatt a betegség miatt. Szörnyű a bűn, mert halmazati, és az Isten dicsőségét árnyékolja be. Szörnyű a büntetés is, mert nemcsak ő szenved miatta, hanem még a gyermekei is.
Mi az oka annak, hogy egy ilyen derék ember, aki Isten közelében él, képes ilyen bűnökre? Két okot említ leggyakrabban a Szentírás.
Az egyik: Géházi bűne nem azzal kezdődött, hogy a szekérkaraván után futott és hazugsággal megszerzett valamit magának. Ennek az akciónak a mozgató rugóját így olvassuk itt: Azt gondolta, hogy utána futok, hogy kapjak tőle valamit. Volt valami éhség az ő szíve mélyén. Kapni akart valamit, és most alkalom nyílt erre, és ő élt az alkalommal. A szerzésvágy ott lapult ennek az egyébként derék embernek a szíve mélyén. Amikor Elizeus prófétai élességgel bevilágít az ő szívébe, éppen ezt leplezi le: „Most van az ideje annak, hogy szerezzél magadnak ezüstöt, ruhákat, olajfákat, szőlőket, juhokat, szolgálókat és szolgákat?” Most kell szerezned valamit?
Ott lapul a szív mélyén a szerzésvágy, aztán egyszer belobban, gondolat lesz belőle (azt gondolta, hogy utána megy, hogy kapjon valamit), és észre sem veszi, már fut utána. Megmozdul a keze, a lába, a szája, hazudik, mint a vízfolyás, és megérkezik a zsákmánnyal, amit gondosan elrejt.
A szív mélyén van valami vágy, amit talán ő sem ismert, de semmiképpen nem ítélt el, ebből a vágyból adott esetben gondolat lesz, a gondolat pedig mozgásba hozza kezét, lábát, nyelvét, és a bűn maga alá temeti az egész embert. Ez a bűnnek a természetrajza. A Biblia többször ír erről.
Ennyire igaz az, amit Isten mondott Kainnak a testvérgyilkossága után: vigyázz, mert a bűn az ajtód előtt leselkedik, rád vágyik, de te uralkodjál rajta (1Móz 4,7). Mint egy vadállat, lesben áll, hogy rám ugorjon, és amikor lehetősége van, meg is teszi, de nekem is lehetőségem lenne uralkodni rajta, csak ennek feltételei vannak. Majd ezt látni fogjuk.
Ennyire igaz az, amire Jézus figyelmeztette hallgatóit, ma minket is: „Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások” (Mt 15,19). A szívben van valami rejtett vágy, ebből gonosz gondolat lesz, és a gondolat megfogan, és már paráznaság, házasságtörés, gyilkosság, lopás lesz belőle.
És ennyire igaz az, amit Jakab levelében olvastunk, hogy az ördög ezen a három lépcsőn akar levezetni minket mindig. Van valamilyen kívánság az ember szívében, ő abba belekapaszkodik, megpróbál lerántani, és ha a kívánság megfogan, akkor bűn lesz belőle, a bűn pedig kiteljesedik és halált nemz. — és itt az örök halálra, a kárhozatra gondol a Szentírás. Kívánság, bűn, halál. (Jak 1,14-15). Az első lépcsőn lehet leginkább ellenállni, és Géházi ezt mulasztotta el.
Isten ma azt kérdezi tőlünk: tudjuk-e, mi van a szívünk mélyén? A legtöbb ember nem tudja. Ezzel nem is szoktunk foglalkozni. Van egy ösztönös tiltakozás is ez ellen: jobb, ha nem derül ki, hogy mi van ott.
Határozottan emlékszem azokra az alkalmakra, amikor Isten egy-egy csendeshéten, vagy egy megszokott vasárnapi istentisztelet során az Ő igéjével szinte belereflektorozott a szívembe, és elképedtem, hogy mi-minden van ott még, a sok jó mellett, mögött, alatt mi-minden lapul. Önző, mohó, hiú, gyilkos indulatok, kielégítetlen vágyak, és bármikor előfordulhat, hogy levegőt kap egy ilyen elfojtott parázs, lángra lobban, és átéli az ember azt, amit a szerencsétlen Géháziról olvastunk itt. Csak egy vágy. A szerzésvágy. Valami kielégítetlenség a szív mélyén, amit nem tudatosított, nem dolgozott fel, nem került Isten világosságába, sose ítélte el, de kampó az ördögnek, amibe belekapaszkodhat, és lerántja az embert.
Sokszor tapasztaltam, hogy gyerekkori sérelmek, elszenvedett igazságtalanságok, kielégítetlen, elfojtott vágyak, halmozódó keserűség, vagy olyan titkos és titkolt bosszúvágy lapul emberek szívében, amibe valóban belekapaszkodik a gonosz, és baj lesz belőle.
Sok embernek a lelke valóban olyan, mint egy virágos mező, ahol azonban a felszín alatt ottfelejtett aknák vannak. Lehet sétálgatni hosszú ideig úgy, hogy semmi baj nem történik, de ha egyszer az ember rálép valamelyikre, akkor robban.
Isten azt akarja, hogy ne maradjanak a benne bízók szívében, életében ilyen rejtett aknák. Ő világosságra akarja hozni a dolgokat.
Mert valóban úgy van — akik a bibliaolvasó kalauz szerint olvassák a Szentírást, tegnap éppen a 36. zsoltárt olvastuk — és olyan jellemző ez a fogalmazás: „a bűnös ember szíve mélyén ott suttog a bűn.” A felszínén hangzik az Istent dicsőítő ének, az imádság, a kedves beszélgetés, a tudományos előadás, a felszínen úgy tűnik, mintha minden rendben lenne, de a szíve mélyén ott suttog a bűn, és egyszer csak felemeli a szavát, és átveszi az uralmat, ha csak egy pillanatra is, mint Géházinál, és nagy baj lesz belőle.
Mi segíthet rajtunk? Óriási ajándéka Istennek az, amivel Dávid is élt, hogy kérhetjük: hozza világosságra a szívünk mélyén lévő dolgokat. Leplezze le a suttogó bűnt. Mert nem azzal akarok azonosulni, ami a szívem mélyén suttog és lapul, hanem az én Urammal azonosultam egyszer s mindenkorra. És csak az maradjon az én romlott szívemben, ami Őneki kedves. Ami Őneki utálatos, azt takarítsa ki onnan maradék nélkül. Semmihez nem ragaszkodom. Ez a radikalizmus hiányzik sok vallásos és olykor még hívő ember életéből is, hogy odaálljunk Isten elé: Uram, előled semmit nem akarok rejtegetni, tagadni, leplezni… Te leplezz le mindent énbennem, és adj ezektől szabadulást.
Olyan szépen kéri ezt Dávid a 139,23-24 zsoltárban: „Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, — sokszor én sem tudom, nem akarok azon járni, de lehet, hogy azon vagyok — és vezess az örökkévalóság útján!”
Én csak egy úton akarok járni, a te utadon. Akinek a szívében ott van ez a vágy, és eltökélten törekszik erre, azzal is előfordulhat ami Géházival, hogy még mindig vannak más vágyak is benne, és abból még gondolat is lesz, hogy utána futnék és valamit kellene szerezni tőle… de egyszer csak észbe kap: hoppá, ez nem az Isten útja. Akkor itt most mindjárt fordulok vissza, és nem megyek végig azon az úton, és nem lesz belőle pusztulás. De ehhez már az Istennel való szoros közösség kell.
A megoldás, a segítség az, hogy újra és újra odaállunk Isten elé és kérjük: vizsgáld meg az én szívemet, és ha akármi van benne, ami tisztátalan, szabadíts meg attól.
Mert erre nézve számos ígéretünk van. A korinthusi gyülekezet tagjainak volt ez különösen problémájuk, és Pál apostol mindkét korinthusi levélben többször visszatér erre. Csak két mondatot hadd említsek: az Úr megvilágosítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait… (1Kor 4,5). Nemcsak a cselekedeteket, mert ott kozmetikázunk, ügyelünk arra, hogy a látszat megmaradjon. A szándékokat, ami rejtve van, de ami rugó, ami motiválja a cselekedeteket, azt is meg akarja Ő tisztítani. És én is akarom, hogy Ő tisztítsa meg. „Ő világosságra hozza a sötétség titkait és nyilvánvalóvá teszi a szívnek szándékait.”
Vagy ugyanennek a levélnek a végén, az 1Kor 14,25-ben olvassuk, ahol azt írja: azért is menjetek igét hallgatni, mert miközben valaki hallgatja Isten igéjét, „szívének titkai nyilvánvalókká lesznek.” Isten igéje világosság. Belevilágít a szívembe és egyszer csak elképedek: Uram, nem gondoltam, hogy ennyi minden ott van még. Nem akarom, hogy ott maradjon, szabadíts meg tőle!
Nagyon nagy ajándék ez, és ezért kéri Dávid a 19,13 zsoltárban: Uram, a titkos bűnöktől is tisztíts meg engem, amiről még én sem tudok. Mindegy, hogy mi az. Ami szerinted bűn, az nekem nem kell. Én veled kötöttem szövetséget, te elfogadtál engem szövetségesednek. Ami ezt a szövetséget megrontaná, az nekem nem kell.
Itt csak az a kérdés, hogy akarja-e ezt valaki? Oly sok beszélgetésre emlékszem, amikor valaki elmondta, hogy mik a problémái. Néha az, hogy romokban van az élete, pedig tele van jó szándékkal, és Isten itt mit segíthetne… Egészen nyilvánvaló volt, hogy ott kellene ezt elkezdeni, hogy mindezt elmondani Istennek. Folytatva azzal, hogy ami te szerinted, Uram, bűn, azt én abbahagyom, kérem rá a bocsánatodat, és másként akarom folytatni. Ezt majd egy következő beszélgetésnél talán — mondták sokan. A romhalmaz maradt, a bajok csak növekedtek.
Kevés emberben van ott ez az eltökéltség, hogy nekem semmi nem kell, ami az Istennek utálatos. Tudom, hogy van még ilyen a szívem mélyén, vizsgálj meg engem, Uram, tisztíts ki onnan mindent. Tudom, hogy te ezeknek a helyére mennyei ajándékokat és áldásokat adsz. Nekem az kell, ami tőled való! Mert minden jó adomány és tökéletes ajándék tőled való. Erre vágyom én.
Ott van-e bennünk ez a készség? Ennek a hiánya az egyik oka annak, hogy néha nagy bukások vannak, és az ember nem érti, hogy ez hogyan következhetett be. Sok minden lapul a szívünk mélyén, akarunk-e mindezzel szakítani?
A mások ok pedig az, ami Géházinál megint nagyon szembetűnő, hogy más dolog Isten közelében élni, és más Istennel közösségben élni. Sok ember kerül Isten közelébe, akár csak úgy, hogy elmegy egy munkatársa temetésére, és ott kénytelen-kelletlen hall egy rövid igehirdetést. Az igén keresztül mindig Isten szólal meg. Megcsapja valami jó levegő, valami szokatlan levegő, s el is gondolkodik rajta. Akár úgy, hogy minden vasárnap ott van egy istentiszteleten és hallgatja Isten igéjét. De innen kifelé menet, már itt benn, meg a küszöbön kívül egészen más a beszédtémánk, másról gondolkozunk. És ahogy valaki a múltkor mondta: természetesen hétfőtől szombatig egészen más életet élek — ez azt jelenti, hogy még csak Isten közelébe került vagy sodródott, de fogalma sincs arról, mit jelent az élő Istennel közösségben lenni. Így még egyedül van az ember a kísértésekkel szemben, és menthetetlenül lemegy a három lépcsőn. Neki nincs ereje ellenállni, csak az Istennel való szoros szövetség tarthatná őt meg, hogy tudjon ellenállni a kísértésnek.
Géházi ott élt Isten közelében. Elizeus prédikációját hallotta, Isten csodáit látta. Ő is részese lehetett ezeknek, de mint a kavics belseje a vízben, száraz marad, belül érintetlen maradt. Ez a veszély mindnyájunkat fenyeget. Ez azokat nem fenyegeti, akik sose vágyakoznak Isten közelébe, és vasárnap eszükbe sem jut, hogy menjenek igét hallgatni. Ez a veszély minket fenyeget.
Ezért ma becsületesen meg kell vizsgálni: mi jellemez engem? Isten közelében éldegélő ember vagyok-e, vagy Istennel szoros közösségben élő, akinek nem két élete van. Mi az, hogy természetes, hogy hétfőtől szombatig minden más. Természetes, hogy az egész életem egységes. Isten lett az életem Ura, nemcsak vasárnap tíztől tizenegyig, hanem mindennap huszonnégy órán keresztül. Meg majd az örökkévalóságban is.
Ez jellemez-e minket? Mert csak ez ad védelmet a bukásoktól, és csak ez segít el oda, hogy a szívünk mélyén lapuló maradványoktól is megtisztítson minket Isten. Géháziban megmaradt sok minden a világból, és ezt el sem ítélte, nem is tartotta rossznak. Ennyire megsötétedhet valaki.
És hogy ez milyen nagy veszély, és éppen a Jézus közelében tartózkodó embereket fenyegeti, gondoljunk arra, hogy Péter is ugyanígy járt. Ott volt Jézus közelében, három éven keresztül együtt éltek. Mindent hallott, mindent látott, amit Jézus mondott és tett. De valami ott maradt a szíve mélyén. Tiltakozott az ellen, hogy Jézusnak meg kell halnia, és csak így lehet segíteni rajtunk. Őrajta is. Ő Péterségén is csak az segít, ha Jézus belehal abba, hogy ő olyan, amilyen. De ő nem olyan, ő hős, mert ő kész akár meghalni is Jézusért. Rajongott Jézusért, és nagypéntek hajnalán ez az ember képes esküvel letagadni, hogy valaha is ismerte Jézust. Tényleg azt mondjuk: megáll az ész. Hogy fordulhat elő ilyen? Azok után, meg egy ilyen emberrel? Így!
Ott maradt a szíve mélyén egy Jézussal szembeni tiltakozás, miközben rajongott érte. Nem azonosult Ővele, csak a közelében élt, de nem volt közössége Jézussal, amiben az Ő hullámhosszára hangolódott volna, amiben belsőleg is azonosult volna Ővele. Nem. Ő mást akart, mint ami végett Jézus jött. És egyszer jött egy kritikus helyzet Kajafás udvarán. Valaki azt mondta: ni, csak, te is az Ő tanítványa vagy. S megijed a nagy bátor hős, és elkezd esküdözni. Meglökték a szívét, kiborult, és elképesztő dolgok gurultak szét belőle.
Ezt több esetben láttam életemben, velem is előfordult. Innen tudom, hogy van ilyen. Derék, szorgalmas hívő emberek szíve mélyén is ott lapulhat egy csomó szenny, amit nem vagyunk hajlandóak elítélni, nem kérjük a mi Urunkat, hogy hozza világosságra, mert egészen nem akarunk világosságban járni. Csak az előnyeit szeretnénk az Ő közelségének, de nem vállaljuk Őt mindenestől a vele való közösségben.
Ez utóbbit nevezi a Biblia újjászületésnek. És ezt hívják keresztyénségnek. Ezért kértem, hogy énekeljük el az előbbi éneket, mert mit használ keresztyénségem, ha nem aszerint élek? Ha a számmal vallom Őt, de nincs mögötte az életem fedezete. Ha tele vagyok erőtlenséggel, ürességgel, nincs mondanivalóm mások számára, ugyanúgy élek gyakorlatilag, mint a világ. Éppen az a többlet nem jelenik meg az életemben, amivel szolgálhatnék másoknak, mint Isten embere.
Készek vagyunk-e arra, hogy radikálisan kérjük, hogy Isten tisztítsa meg a szívünket, és ebből a közelségből végre a vele kötött szövetségbe vágyakoznánk, vállalnánk Őt mindenestől, és az jellemezne minket, hogy az Ő akaratát akarjuk valóban cselekedni? Egyébként pedig ismétlődik újra és újra, hogy a bennünk levő kívánság megfogan, bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.
Ezért nagy evangélium, hogy Isten nem foltozgatni, javítgatni akarja a szívünket, hanem új szívet kínál. Mind az Ó-, mind az Újszövetség ezt az evangéliumot hirdeti meg. És Dávid, aki nem törődött bele abba, hogy ímmel-ámmal foltozgatott, gyenge hívő élete legyen, azt kéri: tiszta szívet teremts bennem, ó Isten! (Zsolt 51,12) Ez teremtés. Teremteni pedig csak az Isten tud.
Vágyunk-e mi arra, hogy ilyen új szívet, tiszta szívet teremtsen bennünk? Ha igen, akkor igen nagy különbséget élünk át ahhoz képest, ami Géházit jellemezte. Géházi birtokolni akart, parancsolni akart, szüretelni akarat. Aki új szívet kap Istentől, az azt mondja: Uram, nem én akarok birtokolni, megadod nekem azt, amire szükségem van, te birtokolj engem. Nem én akarok parancsolni, hiszen te is azért jöttél, hogy szolgálj és önmagadat adjad, te parancsolj nekem. Én nagy kiváltságnak tartom, hogy neked engedelmeskedhetem. Nem szüretelni akarok, hanem teremni. Gyümölcsöt. A Lélek gyümölcsét gazdagon, a te dicsőségedre, mások javára. Nem arra törekszem, hogy az én sok kielégítetlen vágyamat valahogy kielégítsem, hanem egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem szent igazságodat.
Ide radikalizálódik az, ha valaki komolyan akarja venni a keresztyénséget. És az ilyen embereket tudja használni Isten mások javára. A Géháziakat nem. Ő megszedheti magát, eldughatja, letagadhatja, kutyaharapást kutyaszőrrel, hazugságot hazugsággal próbálhat leplezni, aztán csúszik lefelé a lejtőn, ott lenn nagyot koppan akkor, azután elhallgat, leprás lesz ő is, meg a gyerekei is. Kell ez? Nem erre hív minket Isten! Arra hív, hogy általunk nem is sejtett lelki gazdagsággal ajándékozzon meg, hogy mi azzal tudjunk másokat is ajándékozni.
Szükségszerű-e az, hogy valaki a lejtő aljáig csússzék, és ott összetörje magát? Nem. És ez is evangélium ebben a történetben. Mert Isten még az ilyen Géháziknak is több lehetőséget ad arra, hogy megálljanak és visszaforduljanak. Először is azt kérdezi tőle Naamán, hogy rendben van-e minden? Ha neki még működne a lelki hallása, akkor ott mindjárt összetörne, és azt mondaná: dehogy van rendben! Azután hátra arc, menne haza, és nem fogadna el semmit. De azt mondja: rendben van.
Azután még egy nagy lehetőség a bűnvallásra: Elizeus sem esik neki és leszidja, amikor megjelenik, hanem azt mondja: honnan jössz Géházi? Újabb lehetőség: jaj, Uram, borzasztó, honnan jövök. Nagyon szégyellem. Képzeld, azt tettem, hogy… van-e erre bocsánat. De nem ezt mondja, hanem azt: nem ment a te szolgád sehova. Akkor nem lehet segíteni.
Ha valaki nem ragadja meg a bűnvallásra felkínált alkalmat, nincs keze arra, hogy elfogadja a bűnbocsánatot. Igen ám, csak ilyenkor már bevallani, hogy mit csináltam, az nagy szégyen. Ahogy ma mondják: nagy égés. Igen, de inkább égjünk itt a szégyen tüzében rövid ideig, mint majd odaát a kárhozat tüzében örökké.
Jézus erről nagyon élesen beszélt. Inkább vállaljam itt, mondjak le a bűn takargatásáról, és égjek a szégyen tüzében egy ideig, s meglesz a véleményük rólam, de ezzel lezárunk egy szennyes korszakot. Inkább ez, mint az örök büntetést szenvedni Isten ítéleteként.
Isten tehát arra bátorít minket ma, hogy ne tűrjünk meg semmit, ami tisztátalan a szívünk mélyén, kérjük Őt, hogy adjon nekünk új szívet, és ne érjük, be azzal, hogy időnként az Ő közelébe mehetünk, hogy legyen vele folyamatosan ápolt, egyre mélyülő, gazdag lelki közösségünk itt is, és majd az örökkévalóságban. És legyen valóban személyes imádságunk az 512,2 ének:

Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem
Elrendelt utamat s minden parancsodat.
Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem
Szent igazságodat, szent igazságodat.

Tegnap végére értünk az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv naponkénti tanulmányozásának. Ma már egy új könyvet kezdtek el azok, akik a bibliaolvasó vezérfonal szerint olvassák Isten igéjét naponta.
A Cselekedetek Könyvének az eseményei néhány olyan törvényszerűségre hívják fel a figyelmünket, amik ma is működnek, sőt, amik közvetlenül érintik személyes életünket is.
Arra gondoltam, hogy ma este madártávlatból próbáljuk meg, különösen az utolsó néhány fejezet eseményeit ebből a szempontból tanulmányozni. Hátha kirajzolódnak azok az erővonalak, amik mentén Isten ügye ma is halad előre, és talán látni fogjuk azt is, hogy kiknek fontos, hogy ne haladjon előre, és mit tehetünk azért, hogy a mi életünkben is elvégezze Isten minél előbb a maga munkáját.
Ehhez nem kell a mi hozzájárulásunk, az Ő végtelen szeretete elvégzi azt, de minél inkább késleltetjük, annál jobban megszegényítjük magunkat is, meg a körülöttünk élőket is. Most nem ennek a textusnak a magyarázatát szeretném elmondani, amit felolvastunk, inkább azt, hogy ez, amit hallottunk Pálról, hogyan teljesedett be az ő életében.
Három megfigyelést tegyünk mindenekelőtt: az első, hogy Istennek pontos terve volt arra nézve, hogy a mi üdvösségünket munkáló evangélium eljusson a föld végső határáig. A másik, amit ebből a könyvből megfigyelhetünk, hogy ennek a megvalósulását nagyon sok körülmény akadályozta, sőt olykor majdnem meghiúsította. Isten azonban minden akadályon keresztül az Ő mindenható hatalmával és irántunk való szeretetével mégiscsak megvalósította az Ő tervét. — Tehát Isten akar valami jót, ez nagy ellenállásba ütközik, Őt azonban ez egyáltalán nem zavarja, mégis megvalósul az a jó, amit az érdekünkben eltervezett.
Az Ő munkája véghezviteléhez — és ez egy negyedik gondolat — szüksége van eszközökre, emberekre. Ilyen volt Pál apostol is. Ezek az emberek néha kegyetlenül sokat kell, hogy szenvedjenek az evangéliummal szemben tapasztalt ellenállás miatt, de ezek elkötelezett emberek, és vállalják ezt a szép feladatot, hogy Isten munkatársai lehetnek az ezzel járó szenvedéssel együtt.
És ha most a magunk életére gondolunk, a Szentírás alapján azt mondhatjuk: Isten nekünk is elkészítette mindazt, amire szükségünk van. Elkészítette az üdvösséget, akar nekünk adni már ezen a földön értelmes, hasznos, tartalmas életet. Ennek is sok akadálya van, hogy ez megvalósuljon. Nagyon sok akadály éppen bennünk van. Ez az ige talán bátorítani fog minket arra, hogy ne akadályokat gördítsünk Isten feltartóztathatatlan munkája elé, hanem örüljünk annak, hogy foglalkozik velünk, és nyújtsuk a kezünket, fogadjuk el az Ő ajándékait.
Nos, ez volt a tartalomjegyzék és most egy kissé részletesebben.
1. Tudjuk a Bibliából, hogy Jézus Krisztus megnyitotta előttünk azt az utat, ami ebből a halál-állapotból, amibe Istentől elszakadva kerültünk, visszavezet az életbe. Ő teljes életet, örök életet akar a benne hívőknek adni már itt. Ennek a feltétele az, hogy az erről szóló információ, amit görög szóval így mondunk: evangélium, jó hír, eljusson az emberekhez, hogy minél többeknek legyen lehetőségük azt hinni, és így megmenekülni.
A Cselekedetek Könyve legelején olvassuk, hogy Jézus mennybemenetelekor világos menetrendjét rajzolta fel ennek. Azt mondta a tanítványoknak: „Erőt kaptok, amikor a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában és a föld végső határáig.” És ez így is történt. Pünkösdkor sokan hallották és hitték az evangéliumot, és így új életre jutottak Jeruzsálemben. Aztán a nagy ünnepről hazamentek, vitték magukkal. Előbb a Jeruzsálem körüli tartományban, Júdeában, aztán a félpogány Samáriában, aztán az egész pogány nagy földkerekségen is hangzott az evangélium.
Erre a feladatra hívta el Isten Pál apostolt is, nagyrészt róla szól a Cselekedetek Könyve. Ő kapott egy konkrét ígéretet is: ahogy bizonyságot tettél rólam Jeruzsálemben — mondta neki Jézus —, úgy fogsz rólam bizonyságot tenni Rómában is. Pál ettől kezdve bizonyos volt abban, hogy neki Rómába el kell jutnia.
Amikor pedig már mint foglyot vitték hajón Rómába, és viharba kerültek, ott még konkrétabbá tette Jézus az ígéretet és azt mondta: ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod. Ettől kezdve még nagyobb nyugalom volt Pál szívében, mert ha neki a császár elé kell állnia, akkor nem fulladhat bele az Földközi-tengerbe, akármilyen hajótörés következik is be. Így tudta tartani a lelket kétszázhetvenhat utastársában is: az Úr nekem megmondta, hogy Rómába meg kell érkeznem, és ajándékba ad titeket nekem. Mindnyájan megmenekülünk, csak a hajó fog összetörni. — És mondta ezt akkor, amikor már két hete nem ettek, nem láttak égitesteket, nem tudtak tájékozódni, és felkészültek a halálra.
2. Pál tehát komolyan vette Jézusnak ezt az ígéretét. Közben felsorolhatatlanul sok akadály gördült ez elé. Először is őt meg akarták ölni már Jeruzsálemben, indulás előtt. Kicsiben ugyanaz történt vele, ami annak idején Jézussal. A Nagytanács hamis vádakkal, rágalmakkal őt halálra ítélte, csak a római helytartó hozzájárulása kellett volna, de azok meg olyan kötözködő emberek voltak, mint Pilátus is, mert a római jog szerint nem lehet embereket csak úgy eltenni láb alól, különösen nem, ha mindenki látja, hogy ártatlanok. Így „kötözködtek” az akkori helytartók is. Végül is Pált ők mentették meg attól, hogy meglincseljék.
A jeruzsálemi helyőrség kimentette a honfitársai kezéből, és elkezdődött az ő kétszer két éves börtönben való sanyargása. Ott felejtette a helytartó a börtönben. Előbb azt remélte, hogy Pál ad neki pénzt, s akkor esetleg szabadon engedi, de Pál ezt nem tette. Aztán kénytelen volt apellálni a császárra. Egy merényletet készítettek ellene, azt véletlenül meghallotta az unokaöccse, jelentette a római tisztnek, és attól is megmentették a rómaiak Pált. Viszont mivel a császárra apellált, hozzá fellebbezett, el kellett szállítaniuk Rómába.
Akkor jön az a viharos út, amit a legtöbben ismerünk, most olvastuk napokon keresztül. Hajótörést szenvednek, de Málta szigetére valahogy kievickélnek. Ott viszont a római katonák azt mondják: öljük meg a foglyokat (több foglyot is szállítottak), mert ha egy fogoly megszökött, akkor az őrzésére kirendelt katonán hajtották végre azt az ítéletet, ami a fogoly ellen érvényben volt. Erre pedig nem vágyott egyik katona sem. Ettől is az ezredes menti meg Pált. Akkor egy mérges kígyó, egy vipera is beleharap a csuklójába. Egy is elég lett volna ezekből, hogy elpusztuljon, de az Úr Jézus, aki őt Rómába küldte, el is kísérte ezen a viszontagságos úton, és tapasztalhatta az Ő oltalmát.
A bibliamagyarázók közül sokaknak feltűnt, hogy milyen részletesen írja le Lukács, aki a Cselekedetek Könyvét írta, a tengeri utat. (Egyébként azt mondják: ez a legpontosabb, legrészletesebb ókori leírás egy akkori hosszú hajóutazásról.) Vajon mi ennek az oka? Az, hogy nemcsak az eseményeket kell látnunk, hanem ismernünk kell a Biblia jelképrendszerét is. A Bibliában a tenger mindig a sötét erők, a gonosz, a démoni erők székhelye.
A Jelenések Könyvét tanulmányozva láttuk, hogy az Antikrisztus is tengerből jön fel, mint egy vadállat. A tenger háborog, hogy Pál ne érkezhessék meg az evangéliummal Rómába. De nem az elemekkel kell ott harcolniuk csupán, hanem démoni erőkkel. A sötétség fejedelme harcol ott a világ Világossága, Jézus Krisztus ellen, és az Ő szolgája ellen. Ez nem kitalálás, erre számos példát látunk a Bibliában is és napjainkban is. És akik közülünk a lelki élet harcmezején dolgoznak, azok tudják, hogy mennyire valóságos ez a szellemi harc. Pál tisztában volt ezzel, de ugyanakkor tudta azt is, hogy tökéletes védelme van Jézusnál.
3. Megérkeztek Rómába. Eljutott oda az evangélium, de közben a vihar megdobálta Pál apostolt is, a kígyó csak belemart a kezébe, azért amikor kievickéltek, mindnyájukból csöpögött a víz, és majd megfagytak, és ő is szedte a rőzsét, hogy valahogy melegedjenek. Szóval rengeteg megpróbáltatáson keresztül vezetett az útja.
Viszont az adott erőt neki, ami ma is minden Krisztusért és az evangéliumért szenvedő embernek erőt ad, hogy a gazdája, Megváltója pontosan tudja, hogy ő milyen helyzetben van, és ezekkel a szenvedésekkel együtt vállalta azt a küldetést, amit adott neki. Ezért merte azt mondani, amikor utoljára találkozott az efézusi hívő testvéreivel: ne aggódjatok, mert én semmitől sem félek, az életem sem drága, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit rám bízott az én Uram, Jézus, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról. (ApCsel 20,24).
Egyébként ugyanilyen szenvedéseken kellett átmenni az ószövetségi Józsefnek is, akit Isten szép feladatra választott ki. Őt is előbb meg akarták ölni, kútba dobták, rabszolgának adták, ott börtönbe zárták, ott felejtették. — Ugyanezen ment végig Mózes is, és a mi drága megváltónk, az Úr Jézus is. Már újszülött korában meg akarta ölni Heródes, és a végén sikerült Őt keresztfára juttatni. Ez velejár azzal a küldetéssel, amit Ő is az Atyától elfogadott, és amit a benne hívők Jézustól elfogadnak.
Ha innen megérkezünk magunkhoz, akkor most fontos, hogy világosan lássuk a magunk életében, hogy a Biblia azt mondja: Isten nekünk is külön-külön, névre szólóan (mert olykor még ezt is megemlíti a Szentírás), elkészítette az üdvösséget. És elkészített soksok áldást, ajándékot, amivel ebben az életben nemcsak minket akar gazdaggá tenni, hanem az Ő munkatársaiként arra használni, hogy másokat gazdagítsunk. Jézus a programját egyenesen így jelentette be: azért jött, hogy életünk legyen, mégpedig bőségben éljünk. Ez az Ő célja, és az erről szóló információ, evangélium, jó hír az, amit a Biblia elmond nekünk, és amit, ha valaki még soha nem hallotta volna, akkor ma este hallja.
Csakhogy ennek az evangéliumnak hitet kell támasztania, a mi hitetlen szívünkben. Ezt az evangéliumot nekünk komolyan lehet vennünk, azután az dolgozik bennünk, létrehozza a hitet, és a hit az a kéz, amit ki tudunk nyújtani végre Jézus felé, hogy elfogadjuk az ajándékokat. Ennek sok akadálya van.
Mindent elkövet az ördög, hogy lehetőleg ne jusson el az evangélium az emberekhez. Minél többen ne hallják. Ha már hallotta valaki, engedje el a füle mellett. Ne vegye komolyan, ne vegye magára. Ha van is Bibliája, lehetőleg ne olvassa. Legyen büszke arra, hogy karácsony szent estéjén elő szokta venni, mert ő ennyire vallásos ember. A formális vallásosság az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy valaki kinyújtsa a kezét, mert elhiteti magával sok ember, hogy az ő élete rendben van.
Nézzünk körül, mennyi istentelen ember van, hogy szidják az Istent. Bezzeg ő… És akkor fel lehet sorolni tiszteletre méltó dolgokat: templomba jár, istenfélő — legalábbis hisz Istenben, vagy sokan úgy mondják: nem tagadja az Istent stb. — és ezzel meg van elégedve. De ez azt jelenti, hogy a keze még zsebben van, és hiába van elkészítve névre szólóan sok ajándék, az üdvösség is, nem nyújtja a kezét. És amíg nem nyújtja a kezét valaki Jézushoz, vagyis nem hisz benne, addig nincs kapcsolata vele.
A mai igénk a korinthusi levélből pontosan erről szólt, hogy arra hívott el bennünket Isten, hogy közösségünk legyen az Ő egyszülött Fiával, Jézussal. Mert csak akinek közössége van — most mondom így, jól fogjuk érteni: amikor összeér a kezünk, az én hitem az Ő személyével és kijelentésével — akkor árad belém az az élet, ami az Ő élete. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek, és az ilyen embereknek van örök életük, üdvösségük. Enélkül ott ülhet minden vasárnap a templomban, ha nincs kapcsolata az élő Krisztussal, működő kapcsolat, beszédes kapcsolat.
Nem tudom, ma ki beszélgetett az Úr Jézussal? Akinek van kapcsolata, az biztos, hogy beszélgetett vele. Az első gondolata egy ilyen embernek reggel, amikor kinyitja a szemét, vagy még ki sem nyitja, csak megállapítja, hogy fel kellene kelni, már az első gondolata Ő. Ő tölti be az életét, Őtőle függ a napja. Őt kérdezi: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ki kérdezte ezt ma az Úr Jézustól?
Ilyenek mutatják ám azt, hogy nyújtottuk már a kezünket, vagy pedig zsebre dugott kézzel hallgatjuk, hogy az Úr Jézus mi-mindent akar nekünk adni, ami neki olyan sokba került, hogy belehalt. Ő megfizette az árát, én meg — ha maradok ennél a képnél — zsebre tett kézzel hallgatom, hogy Ő mibe halt bele, mi van nekem elkészítve, ami nélkül egyébként kínlódom, szűkölködöm, pont arra lenne szükség. Arra a békességre, arra a reménységre, arra a bölcsességre, arra a belső kiegyensúlyozottságra stb., de nem nyújtom a kezemet.
Minden ige, amit Isten leíratott a Szentírásban, aminek a magyarázatát halljuk, azt a célt szolgálja, hogy nyújtsuk ki végre a kezünket, mert béna a kezünk. Ugyanúgy, mint azé, akinek egyszer Jézus a zsinagógában azt mondta: nyújts ki a te kezedet. És csoda, hogy az az ember kinyújtotta. Pont az volt a baja, hogy nem tudta kinyújtani.
Vajon gúnyolódik itt Jézus? Olyat mond neki, amire képtelen, ami nélkül éppen, hogy nyomorult az élete? Nem. Pontosan ezt jelenti hinni, hogy az Ő szavára mégis megteszem. Azt is, amit még soha nem tettem: kinyújtom a kezemet. Magamra veszem, amit nekem mond. Ma is időszerűnek tartom, ami itt le van írva a Szentírásban. Éppen ezért naponta olvasom azzal a kérdéssel: Uram, mit akarsz, hogy ebből én megértsek és cselekedjem? És már létrejött a kapcsolat, már beleárad egy ilyen nyomorult ember életébe Krisztus isteni élete, és megtörténik a csoda, amit Péter apostol így ír le: isteni természet részeseivé lettetek.
Ez a cél, ez a megváltás. Azután az ilyen embereket tudja használni az Úr Jézus másoknak a javára, hogy vigyék másokhoz ezt az örömhírt.
Hol tartunk mi ezen az úton? Isten a maga munkáját tökéletesen elvégzi. Megvan az Ő terve, készen van a szabadítás. Elkészített nekünk mindent, amire szükségünk van ebben az életben és az örök életben. Annyira szeret minket, hogy ma este is idehívott. Hallhattuk az erről szóló jó hírt, evangéliumot. Most már csak ez kellene: nyújtom a kezemet.
Persze ehhez alázat kell. Ehhez az kell: rád szorulok, Uram. Koldus vagyok, semmim nincs. Akármit adsz, az nekem kincs lesz. És ehhez bizalom kell. Feltételezem, hogy te nem űzöl gúnyt belőlem, valóban kincset fogsz belerakni, sőt nemcsak megpakolod a kezeimet ajándékkal, hanem utána kézen fogsz és vezetsz. Olyan sok mindent elrontottam már, olyan sok zsákutcába befutottam. Veled akarok járni, téged akarlak követni.
Ez az elhatározás születik meg azoknak a szívében, akik életükben először igazán hittel komolyan veszik, amit Jézus mond és kínál. Megtapasztalják, hogy ez működik, hogy Ő élő személy, aki tud velünk beszélni, aki képesekké tesz arra, hogy megértsük, amit Ő mond nekünk. Egyszerre érthetőbbé válik a Szentírás, egyszerre öröm lesz vele az imádságban beszélgetni, egyszerre értjük döntések előtt, hogy melyik lehet az Ő akarata, és lesz erőnk azt választani, ha esetleg az a nehezebb, akkor is.
Közben ad olyan csendes örömet az ember szívébe, amit addig nem tapasztalt meg. Megszűnik a magánya, az önsajnálata. Lelkiekben gazdaggá válik. Kinyílik a szeme arra, hogy a többi szegénynek mit lehet ebből továbbadni úgy, hogy azért egyedül Jézusé legyen a dicsőség. És mindez úgy, ahogy a Reményik vers mondja: magától történik. Amit tőlünk vár, csak a hit, hogy komolyan veszem, amit mond. Komolyan veszem, hogy valóban nincstelen vagyok nélküle, rászorulok, és elhiszem, hogy Ő szeret engem annyira, hogy azt adja, amire a legnagyobb szükségem van. Legfőképpen önmagát, a vele való közösséget.
Érdemes lenne így elolvasnunk egyszer a Cselekedetek Könyvét, csak ebből a szempontból, hogy azoknak, akiket ott használt az Úr Jézus, milyen mély közösségük volt vele. Valóban olyan lelki értelemben, mint egy igazán jó házasság, ahol már félszavakból is értjük egymást, mert egymás tekintete is beszél. És ahol nem probléma, mivel lehet örömet szerezni egymásnak.
Erre a közösségre hív Ő el bennünket. Ez az egyetlen közösség, ami megmarad a halálunk után is. Mert a Biblia tanítása szerint a halállal a házastársi összetartozásnak is vége. Az örökkévalóságban másként éljük át a közösséget. De a Krisztussal való lelki közösség megmarad itt, és megmarad odaát. Itt hitben járunk — írja Pál apostol, ott pedig színről-színre fogjuk látni Őt.
Ha pedig valaki elindult ezen az úton, akkor fontos, hogy olyan elkötelezett követője legyen Jézusnak, mint Pál volt, aki el tudja mondani: semmivel sem gondolok, még az életem sem drága, csakhogy használhasson engem az én Uram arra, amire Ő akar, addig, amíg Ő akarja, ezért pedig legyen egyedül Övé a dicsőség. Így érdemes élni. És azok, akik esetleg ebben az engedelmességben efféle szenvedéseken is átmentek, ők is azt mondják: csak így volt érdemes élni.

Az elmúlt héten Dániel könyvével kellett foglalkoznom, és újra felragyogott előttem Isten páratlan nagysága. Ez a könyv arról szól, hogyan zajlik a gyakorlatban egy olyan ember élete, akit Isten a kezébe vett. És mit jelent a gyakorlatban az egy mai hívőnek, hogy Isten valakit kezébe vesz, kezében tart, karban tart, vezet, segít, emel, megajándékoz sok mindennel. Nyilván ez egy antropomorf kép, hogy Isten keze. Istennek nincs ilyen keze, de amit tapasztal a hívő az Istennel való közösségben, azt nem tudjuk másként kifejezni, csak így, a magunk megszokott képeivel és fogalmaival.
Bevezetőben hadd említsek két olyan igét, amely Isten kezéről szó. A 18. zsoltárban olvassuk ezt: „Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem.”(17. vers). Bajban van az, aki ezt a vallomást leírja és azt éli át, hogy Isten mintegy utána nyúl, és elég hosszú a keze, elég erős ahhoz, hogy a nagy bajból kimentse őt. A nagy vizek sokszor a gonosznak a támadását, azt a veszedelmet jelölik, amit az ember ellenségei indítanak.
A másik kép, amit gyakran olvasunk az Ószövetségben, amikor arról van szó, hogy Isten az Ő népét az egyiptomi rabságból kiszabadította és visszaviszi az ősök földjére: „Erős kézzel és kinyújtott karral vezette őket.” Ez megint azt jelentette, hogy védte, vezette, táplálta, fenyítette, tisztogatta őket évtizedeken keresztül, amíg az isteni ígéret beteljesedett.
Nos, hogy valósult ez meg Dániel életében, hogy Isten kezében tartotta őt, és mit jelenthet ez ma a számunkra?
Megpróbálom először röviden összefoglalni Dániel életpályáját, azután néhány fontos következtetést vonjunk le ebből, és a végén néhány szót arról, hogy miből táplálkozott az ő hite.
Azt olvassuk a Bibliában, hogy tizenéves lehetett akkor, amikor a nagy babilóniai birodalom rettegett hadserege egészen nyugatra, a Földközi tengerig nyomult, elsöpörték a föld színéről a kis Júdát is, lerombolták Jeruzsálemet, és a nép színe-javát deportálták. Különösen ügyeltek a fiatal fiúkra. Őket afféle janicsárképzőbe vitték, más nevet kapott mindenki közülük, kiszakították a családból. Dániel is soha többet nem találkozott a szüleivel. El kellett felejteniük az anyanyelvüket, a vallásukat, a hazájukat. Nagy agymosás, teljes átnevelés folyt ott.
Dániel is bekerült ebbe az elit csapatba. És ebben a nagy szellemi földrengésben egyetlen biztos pont volt a számára, de abba két kézzel belekapaszkodott, ez pedig Isten igéje. Amit otthon a Bibliából megtanult, azt halálosan komolyan vette ott a fogságban is, és minden körülmények között a szerint akart élni.
Ez ott elég nehezen volt elképzelhető, Isten azonban különösen segítette ezt a gyereket, mert akkor még az volt, aki ragaszkodott az igéhez, és különös módon engedélyt kaptak arra, hogy ne kelljen számukra tisztátalan ételeket enniük. Négyen voltak, négy jó barát. Olvastuk a nevüket az előbb, akik összetartottak, akik ezt fontosnak találták, és Isten ezt elvégezte még a rabtartók szívében is, hogy megengedték nekik. Természetesen ellenőrzés, vizsgáztatás folyamatosan volt. Olvastuk itt az egyik vizsgát, amikor maga a király ellenőrizte, mire jutottak ezek a fiúk, és kénytelen volt megállapítani, hogy Dániel és társai tízszerte okosabbaknak találtattak, mint az összes többi közülük.
Néhány hívő fiatal egy nagy pogány tengerben. Egy nagy birodalom, amelyik az erőszakra, a hazugságra és a harácsolásra épült, bekapta őket, ők pedig ott próbálnak talpon maradni és ápolni az Istennel való közösségüket. Se Biblia, se templom, se család, se kultusz — semmi nincs, ami ezt támogatná, de ők makacsul ragaszkodnak ahhoz az igéhez, ami a fejükben van, amit otthon megtanultak.
Mi lesz velük? Meg tudnak-e állni, vagy pedig eltűnnek ők is a nagy darálóban. És vajon helyes-e ez a nagy makacsság, hogy ennyire ragaszkodnak az Istenükhöz, akit rajtuk kívül ott vajmi kevesen ismernek, meg az Isten kijelentett igéjéhez. Nem kellene egy kicsit rugalmasabbnak lenniük? Egy kicsit több kompromisszumkészség nem lenne szükségesebb abban a helyzetben? Miért kell ilyen makacsul ragaszkodni a Bibliához? És egyébként is, ez magánügy, nem? Miért kell ezt hangoztatni, hogy ők az élő Istenben hisznek? Ezzel máris megsértették a többieket, akiknek sok istenük van, még szobraik is vannak, s ők bemutatni sem tudják ezt az állítólagos Istenüket, akihez ragaszkodnak. Ez magánügy, ez nem tartozik senki másra. Nem kell azzal hivalkodni!
Nem hivalkodtak ők vele, csak tudták, hogy ez nem magánügy. Mert ha valaki ragaszkodik az élő Istenhez és az Ő igéjéhez, akkor az meglátszik rajta. Meglátszik a beszédén, a viselkedésén, a reakcióin — mindenen meglátszik. Észre is vették rajtuk, és mivel nem rejtették véka alá a hitüket, mert, hogy az élő hitet nem lehet véka alá rejteni, mert az világít, ha az valóban az Istennel való kapcsolat, erre figyeltek fel pontosan a felettesek: ezek mások, mint a többiek. És a pogány király állapította meg, meg később az egyik még pogányabb ledér királyné, hogy különös lélek van bennünk. Rendkívüli lélek van bennük — így mondták. Az istenek lelke van bennük. Mifélék ezek?
És számtalan helyzet adódott, amikor senki más nem tudta a rejtély kulcsát előadni, csak Dániel. Kiderült, hogy sokszor megáll az ész, és a varázslók, jövendőmondók és álomfejtők ott állnak kezüket tördelve, hogy fogalmunk sincs erről. Dániel pedig félrevonult, imádkozott, és Isten kijelentette neki. Utána előadta, nem úgy, mint a saját bölcsességét, mert ez nem magánügy, hanem a nagy nyilvánosság előtt elmondta: van Isten az égben, akit ismerek, és Ő kijelentette nekem ezt a titkot. És most figyelj király, most következik valaminek a megfejtése.
Mivel ez sokszor ismétlődött, ez nagy tekintélyt adott nekik, és egyre feljebb emelkedett a pályáján Dániel, pedig nem kapaszkodott. Ő nem akart valaki lenni. Két dolog jellemezte: ragaszkodott Istenhez, és minőségi munkát végzett, akármit bíztak rá. Ragaszkodott a Szentíráshoz, és úgy végezte a munkáját, hogy az jobb volt, mint bárki másé. Isten pedig gondoskodott arról, hogy egyre feljebb és egyre előbbre jusson.
Nem voltak ott összeköttetései, kapcsolatai. Egy szoros kapcsolata volt és ezt ápolták folyamatosan: az élő Istennel való kapcsolat. Isten pedig használta őket ott mások javára. Ők nem sajnálták ezt. Nem volt bennük gyűlölet a rabtartóikkal szemben. Engedték, hogy amit Isten általuk akar ott elvégezni, azt elvégezhesse.
Amikor jött a rendszerváltozás, és a méd-perzsa birodalom megdöntötte a babilonit, Dániel akkor is pozícióban maradt, pedig nem fordított köpönyeget, ő mindig ugyanazt az oldalát fordította kívülre, és a belső maradt mindig belül. Dárius király már alkirállyá akarta kinevezni, tehát az összes vezető felettesévé, mert a korrupt világban volt egy megbízható, becsületes, egyenes lelkű, jellemes főtisztviselője, aki a birodalom javán munkálkodott mindig, és nem magát akarta megszedni, mint a többiek.
Nos, ez volt az a pont, amit az irigyei már nem bírtak elviselni. Ekkor állítottak egy csapdát Dánielnek, meg az uralkodónak is, aki csak utólag jött rá. Ekkor került ő az oroszlánok vermébe — most a részletekről nem beszélek. Ekkor derült ki, hogy az Isten, aki kezébe vette Dániel életét, az az oroszlánok között is meg tudja őt őrizni. Isten keze az oroszlánok vermébe is leér, és megtartotta őt. Dániel ezt mondja: bezárta az oroszlánok száját és megmentett engem még az oroszlánoktól is.
Ez volt az a pont, amikor a pogány király kiadott egy ediktumot és elrendelte az egész hatalmas birodalomban: elrendelem, hogy minden tartományban rettegjék és féljék Dániel Istenét, mert Ő az élő Isten. Miért, a többi nem volt élő? Milyen nagy felismerés: Ő az élő Isten, Ő megmarad mindörökké, az Ő királysága megdönthetetlen, uralkodása végtelen. — Ezt nem Dániel rendelte el, a pogányok jöttek rá abból, hogy voltak néhányan, akik ragaszkodtak Istenhez és becsületesen elvégezték a munkájukat.
Ennyit röviden Dániel karrierjéről, és szeretnék három dolgot különösen hangsúlyozni ebből.
1. Az egyik, hogy az ő élete fényesen bizonyítja, hogy meg lehet maradni Isten gyermekének minden körülmények között. Ez nem attól függ, hogy milyen szelek fújnak. Ez attól függ, hogy valaki Isten gyermekévé lett-e. Mert, ha az lett valóban, akkor ő mindig az. Akkor nemcsak vasárnap az, nemcsak hívők között az, akkor mindig: éjjel, nappal, télen, nyáron. A babiloni rezsimben meg még perzsa rezsimben is. A létra alsó fokain, meg a legfelső fokán is. — Ezen semmi nem változtat.
Ha valóban lett egy embernek igazi lelki közössége az élő Istennel, és az ő hitével belekapaszkodott Istenbe, egyrészt Isten őt soha többé el nem engedi, másrészt ettől kezdve ő mindig ugyanaz az ember, bármilyen helyzetben.
Mi láttunk erre példákat, a szüleink, a nagyszüleink korosztályában a hívő emberek ugyanazok maradtak, ha Isten gyermekei lettek. A fronton is, a börtönökben is, a lágerekben is, és ugyanúgy használta őket Isten a pogányok, a rabtartóik javára is, mint ahogyan Dánielt használta. Aki egyszer Isten gyermekévé lett, az marad minden helyzetben.
2. Úgy is lehet feljebb emelkedni, ha valakit Isten emel. Dániel nem kapaszkodott, nem ügyeskedett, nem helyezkedett, nem keresett semmiféle eszközt és módot arra, hogy egyre magasabbra kerüljön. Majdnem zavarta az, hogy egyre nő a felelőssége és egyre jobban épít rá a mindenkori király. Mindegyiknél ugyanaz a Dániel maradt, és Isten emelte őt egyre feljebb. És ha nem emelte volna, ő akkor is az marad, aki, mert erre is látunk példát. De akit Isten a kezébe vesz, Ő annak az útját egyengeti. Dániel pedig semmit nem csinált, csak ragaszkodott Istenhez és becsületesen, minőségi munkát végzett, bármit bíztak rá.
Ez elég volt ahhoz, hogy ismétlődjenek ezek a megállapítások, amit alapigénkben olvastunk, hogy adott nekik az Isten. Fiatal korukban adott nekik észt, tehetséget. Később adott sok minden mást. Az, hogy tízszerte okosabbaknak találták őket, ez sok más vonatkozásban is valóság lett.
3. Amit még szeretnék megemlíteni: a pogányoknak is az tűnt fel, és újra és újra, főleg Dárius király emlegeti Dániellel kapcsolatban: a te Istened, akihez olyan állhatatosan ragaszkodsz, a te Istened, akit olyan állhatatosan tisztelsz. Ez az állhatatosan, ez újra és újra ismétlődik. Az Istenhez való ragaszkodás, hűség, ez a kitartás az, ami a velejárója, ha valaki Isten kezében van, és ami tulajdonképpen az egyetlen feltétele annak az ember részéről, hogy ott is maradjon.
Különös, hogy ez ott volt már a kis Dániel szívében is. Amikor kikerülnek Babilonba tizenévesen, már akkor is ezt olvassuk: eltökélte a szívében, hogy nem szennyezi be magát olyan ételekkel, amiket az ő Bibliája, a Mózes törvénye tilt. Megszületik egy döntés, kimond valamit, hogy ezt tartja helyesnek, és ahhoz ragaszkodni akar. És akkor ragaszkodik hozzá ma is, holnap is, meg holnapután is, meg mindig, amikor támadások érik ezt a döntését, mert meg van győződve arról, hogy az a helyes.
A 91. zsoltárban mondja Isten: „Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet.” (14. v.). Ezt a hűséget várja tőlünk Isten. Az összes többit Ő intézi. Ő vesz a kezébe, azután Ő tart kézben, Ő tart karban, hogy üzemképesek legyünk. Ő vezet, Ő ajándékoz, Ő fenyít, Ő tisztogat, Ő szeret. Én csak arra ügyeljek, hogy megmaradjak az Ő kezében, és ne engedjek soha semmiféle kísértésnek.
Ez nem azt jelenti, hogy erőlködik a hívő, vagy, ahogy ma sokszor mondják: görcsöl. Nem kell görcsölni, imádni kell az Istent. Örülni kell annak, hogy kezébe vett, élvezni kell a vele való közösséget. Aki ezért hálás, aki nemcsak engedi, hogy Isten őt kezében tartsa, vezesse, irányítsa, fenyítse, hanem ezt kéri is, várja is — az élvezni is fogja. Ebben az Istentől való teljes függésében éli át a hívő az igazi szabadságot. Ez paradox módon hangzik, de így van. Azt a szabadságot, hogy azzá válhat, akinek Isten eltervezte, és ebben bontakozik ki, így van a helyén. Ma használt kifejezéssel szólva: így érzi jól magát a bőrében, és így él teljes életet akármilyen körülmények között.
Erre is láthatunk sok szép példát. Ehhez Isten tőlünk csak ezt az állhatatosságot kéri. Az egyetlen igazi életbiztosítás az élő Istennel való közösség. Mert ez a közösség maga az élet. És ha ez a közösség megmarad, akkor a legfontosabb akkor is megmarad az embernek, ha utolsót dobban a szíve, és meghal. Nem ugyanezt mondta Jézus? Mit mondott Máriának és Mártának, amikor gyászolták a fivérüket? „Én vagyok az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is él az.” Nem ugyanezt mondta Pál apostol, amikor már nagyon közel jött a kivégzése? „Mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás is nyereség.”
Minden átértékelődik ebben az Istennel való szoros közösségben. Amikor valaki úgy éli a mindennapjait, hogy Isten kezében vagyok. És hogy meddig élek, mikor halok meg, ez teljesen jelentéktelenné válik ehhez képest, hiszen az övé az élet, az elvehetetlen élet: ha meghal is él. Ez az igazi életbiztosítás, a vele való közösség, és erre Dániel élete nagyon szép példa.
Hinni néha azt jelenti, hogy az ember életveszélyesen rábízza magát Istenre, ahogy ő ott az oroszlánok verme előtt. Inkább dobjanak az oroszlánok közé, mint hogy hitehagyottá váljak. Az Istennel való közösséget semmilyen körülmények között nem tagadom meg, mert az lenne az igazi halál. Az öngyilkosság lenne. Az oroszlánok vagy megesznek, vagy megőriz Isten — ahogy Ő jónak látja. De a vele való közösséget nem adom oda. És megtapasztalta ott is Isten szabadító erejét.
Van tehát olyan, hogy minden körülmények között megmarad Isten gyermekének az, aki az lett, van olyan, hogy Isten emeli az övéit, vagy ha nem emeli ezen a bizonyos ranglétrán, akkor is boldogok és teljes életet élnek. És ezt az állhatatosságot várja Ő tőlünk.
Még arról röviden: mi táplálta Dániel hitét? Olyan egyszerű dolgok és olyan nehezünkre esik, hogy ez hétköznapi gyakorlattá váljék a mi életünkben is.
a) Azt olvassuk róla: mindenekelőtt Isten igéje táplálta az ő lelki életét. Nem volt neki Bibliája, ott nem volt istentisztelet, ifjúsági óra, bibliaóra, de ismerte a Szentírás jó részét. Honnan? Ő egy istentelen király alatt volt gyerek otthon. Nem valószínű, hogy az akkori hittanórákon tanulta meg a Szentírást. Biztosra vehetjük, hogy otthon, a szülei táplálták bele Isten igéjét. A szüleitől láthatta azt is, ami vérévé vált és egészen természetes lett számára, hogy Isten igéje arra való, hogy ahhoz igazítsam a hétköznapi életemet.
Nem elméleti tudást akar Isten nekünk adni csupán, a Biblia = iránytű. Az mutatja meg, hogy mi merre van, és innen tudom, mikor haladok jó irányba. Ahhoz igazítom az életemet. A leghétköznapibb dolgokban is. Ezért tiltakozott az ellen, hogy nem eszik meg olyan ételt, amit a Biblia neki tilt. Nem vizsgálja felül a Szentírást, hogy Isten miért parancsolta annak idején Mózesnek ezt, ez nem rá tartozik. Neki a Szentírás, Szentírás. Isten igéje. Tudja, hogy akkor teszi önmagának a legjobbat, ha azt komolyan veszi. És a kisgyerek fejében ott volt a Bibliának a jó része, és ehhez igazodott. És a későbbiekben is ehhez igazodott.
Micsoda muníciót adtak neki a szülei anélkül, hogy sejtették volna, milyen sorsa lesz a gyereküknek, hogy deportálják őt több mint ezer kilométerre az otthonától, és soha nem látja viszont az otthonát, a családját, a szüleit. De életre szóló tartást adott neki az a nevelés, amit kapott. Micsoda mulasztás az, amikor a gyerekeinknek nem adunk igét! Amikor mindennel próbáljuk őket ellátni, amit a világ diktál, de a legfontosabb kimarad. A lelkük éhes marad, elsorvad, aztán depressziósok lesznek, meg öngyilkossági gondolataik vannak. Azután ide-oda sodródnak. Nincs iránytűjük, és nem látták sokan otthon sem, hogy mi a helyes irány, és mit jelent áldozatok árán is a helyes irányba haladni.
Mitől lett a kis Dániel ilyen jellemes, bátor, egyenes lelkű ember? Valószínű látott otthon példát, meg a befogadott ige formálta őt belülről.
Óriási kiváltság, hogy van Bibliánk. Mire használjuk? Használjuk-e?
Ez volt az egyik, ami az ő lelki gazdagságának a forrása volt.
b) A másik az imaélete. Ő nemcsak imádkozgatott olykor, nem elmondott egy vagy egy-két imát, hanem neki rendszeres, komoly, mély imaélete volt. Amikor azt már megtiltották akkor is. Mivel ő ezt a tilalmat nem tartotta be, ezért került az oroszlánok közé.
„Amikor Dániel megtudta, hogy alá van írva ez a törvény, hazament. Emeleti szobájának ablakai nyitva voltak Jeruzsálem felé, és ő napjában háromszor térden állva imádkozott, és magasztala Istenét, ahogyan azelőtt is szokta.” (6,11).
Napjában háromszor, térden állva, akár ott a dolgozószobában az íróasztal mellett, akár otthon, mert ez nem valami alkalmi vallásos cselekmény a számára, nem jobb híján, ha éppen nem tudja másra használni az időt, akkor ez is hasznos időtöltés. Ez neki létfeltétel, mint a lélegzés. Hogy ha Isten igéje az ő lelkének a tápláléka volt, akkor az imádság a lelkének az oxigénje, anélkül nem lehet élni.
c) A harmadik, amit még feljegyez róla a Szentírás: komolyan vették az egymással való lelki közösséget. Voltak mindössze négyen a nagy pogány tengerben, és az nagy dolog, az már egy kis gyülekezet. És amikor csak lehetett keresték egymást, együtt is imádkoztak, egymást is bátorították és ez a kis közösség, mint védőruha borult rá. Ha az ige a lélek tápláléka, az imádság a lélek oxigénje, a közösség a lélek ruhája, hogy ne dideregjen, ne legyen kiszolgáltatott és védtelen.
Egy alkalommal az őrült Nebukadneccar azt a parancsot adta az udvar tudósainak, álomfejtőinek, hogy találják ki, hogy ő mit álmodott, utána magyarázzák meg az álmát. Mire ők azt mondták: ez lehetetlen, ezt nem tudjuk, azt mondta: jó, akkor mindnyájukat kivégezteti. Meghallotta ezt Dániel, akkor már ő is a tudós társaság tagjai között volt, azonnal megy a barátaihoz (gyönyörű az a rész, ahogy le van írva), leborulnak Isten előtt, és könyörögnek: Uram, segíts rajtunk, ne kelljen meghalni ennek a sok szerencsétlen embernek értelmetlenül. Mit álmodhatott ez a nyomorult király?
És Isten kijelenti Dánielnek. Ő pedig siet a királyhoz: Senkinek az életét ne oltsátok ki, megvan az álom. Hogyhogy? Van Isten az égben, és Ő kijelentette az Ő szolgájának.
Először négyen imádkoztak ezért, azután a három imádkozott azért, amikor Dániel a király előtt volt. A közösség, az egymásra támaszkodás, az egymás erősítése. Isten igéje, az imádság és a közösség adott erőt Dánielnek.
Legyen áldott Isten, hogy ma is vannak olyanok, akik ezt komolyan veszik, akik ezekkel a lehetőségekkel élnek, akik folyamatosan táplálják a maguk lelkét, és azokét, akikért felelősek lettek: igével. Legyen áldott Isten, hogy vannak olyan otthonok, ahol hangzik az imádság! A múltkor mondta egy kisgyerek: az esti bibliaolvasás és imádság ugyanolyan természetes, mint az esti fogmosás meg a pizsamára vetkőzés, nem? Mondtam: de, az a jó, ha ugyanolyan természetes, aki komolyan veszi, hogy lelke is van neki.
Azt tudomásul kell vennünk, hogy egyre pogányabb közegben élnek ma Isten gyermekei. A közgondolkozás, a közerkölcstelenség egyre távolabb kerül attól, amit Isten az igéjében, a mi érdekünkben elénk ad. Egyre nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy vállaljuk. De egyre nagyobb szüksége van a hitetlen világnak a hívőkre. Mint ahogy ott mind a babiloni, mind a perzsa királyi udvarban sokszor múlhatatlan nagy szükség volt Dánielre, meg a barátaira. Használ minket a hitetlen világ, és az nem baj, mert ennél fontosabb, hogy használ minket Isten a hitetlen világ javára is. Boldog ember az, akit használhat.
Elkezdhetjük otthon is ennek a háromnak a gyakorlását: ige, imádság, közösség. Folytathatjuk a gyülekezetben is. Isten különös gazdagsággal adja ezt nekünk.
Ezért hívjuk egyebek közt a fiatalokat konfirmációra is, hogy megismerjék az élő Istent, hogy rábízzák magukat minél hamarabb, minél kevesebb dolgot rontsanak el az életükben, és amikor jönnek a döntések: pályaválasztás, párválasztás, meg a hétköznapi apró döntések sorozata, akkor ne kiszolgáltatottan és elhagyatottan érezzék magukat, hanem Isten hatalmas kezében. Abban a biztonságban, abban a békességben, amit ez Isten gyermekeinek ad. Tudjanak így Isten dicsőségre élni, és másoknak hasznos életet élni. Tudjanak így igazán élni.
Bár csak mindannyiunk imádsága lenne:

Istenre bízom magamat,
Magamban nem bízhatom;
Ő formált s tudja dolgomat,
Lelkem ezzel biztatom.
E világ szép formája
Az Ő keze munkája.
Mit félek? — mondom merészen:
Istenem és Atyám lészen.
(269. dicséret)

Két hónapig az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet olvassák most azok, akik a bibliaolvasó vezérfonal szerint olvassák Isten igéjét naponta. Ennek a könyvnek az első fejezeteiből megismerhetjük az első keresztyén gyülekezet életét, úgy is szokták mondani, hogy a jeruzsálemi ősgyülekezet életét.
Jézus mennybemenetele után negyven nappal, pünkösd ünnepén, több mint háromezer ember Jézus tanítványa lett Jeruzsálemben. Jórészük máshonnan jött oda a nagy ünnepre, és amikor hazamentek, vitték magukkal az Úr Jézusról szóló örömhírt, az evangéliumot. Sokan azonban helybeliek voltak, és egyelőre az apostolok is mind ottmaradtak Jeruzsálemben.
Azt olvassuk, hogy a jeruzsálemi tanítványok száma rohamosan nőtt. Ezzel együtt megnőtt a munka is. Meg kellett szervezni ezt a gyülekezetet. Sok szeretetszolgálattal kapcsolatos feladat volt, ezért választottak hét diakónust, akiknek ezt a szolgálatot lehetett végezniük. Az ő vezetőjük volt ez az István, akiről mai igénk szól.
Isten különösen megáldotta az ő szolgálatát. Szentlélekkel telve, nagy erővel prédikált Jézusról, és az élő Jézus Krisztus sok csodát is tett ez által a szolgája által. Ez a nép egy részének, meg az akkori egyház vezetői egy részének az irigységét és haragját kihívta, és támadást indítottak István ellen.
Ez a két szakasz, amit olvastunk, az ellene indított támadás részleteit írja le. Lényegében a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a tiszta és a szennyes harcáról van itt szó. Mivel ez a harc folyamatosan folyik, és akarva-akaratlanul mi is részesei vagyunk, és mivel ez az ádáz és kibékíthetetlen küzdelem sokféle formában megmutatkozik a társadalomban, az egyházban, a családokban, sőt néha egy emberen belül is, tanulságos lesz, ha egy kicsit megvizsgáljuk most ennek a törvényszerűségeit, és legfőképpen próbálunk őszintén válaszolni arra a kérdésre, hogy mi melyik oldalon állunk. Nem kell elhamarkodni az öntelt választ. Kihez tartozunk? Milyen célokért, milyen eszközökkel szoktunk küzdeni?
Ha figyelmesen elolvasnánk még egyszer, minden szónál megállva, ahogy Bibliát olvasni érdemes, akkor kitűnne, hogy valóban két világ ádáz küzdelméről van itt szó. A mennyei világ és az alvilág, Jézus és a Sátán harca ez, amit itt leír a Szentírás. Kicsiben ugyanaz történik, ami kozmikus méretekben nagypénteken a Golgotán ment végbe, ahol az egyetlen bűntelen, Jézus, szenvedett és megölték, miközben teljes egységfrontban tombolt körülötte a hazugság, csalás, hamisság, ámítás, gyűlölet, gyilkolás. Kicsiben ugyanez történik itt Istvánnal.
Istvánról ilyeneket olvasunk: kegyelemmel és erővel telve volt, bölcsességet és Szentlelket kapott, és nagyon sokakkal jót tett. Csupa jézusi tulajdonság. Nem azt jelenti, hogy bűntelen volt, de a cselekedeteit ez jellemezte. Az ellenségeiről azt olvassuk: nekirontottak, felbujtottak embereket, hamis tanúkat állítottak ellene és a végén megölték. Csupa ördögi tulajdonság. Jézus az ördögről mondta: hazug és emberölő volt kezdettől fogva. (Jn 8,44).
István szolgál másoknak. Segít, jót tesz, gyógyít, bizonyságot tesz Jézusról. Az ellenségeiről semmi pozitívumot nem olvasunk. Valami ellen vannak mindig. Ellentmondanak neki, szembeszállnak vele, vádolják, támadják. Teljes egységben. A lefizethető csőcseléktől kezdve a hatóságig, a nagy tekintélyű nagytanácsig, ebben mindenki egy: üsd a Jézus tanítványát, el kell őt pusztítani.
István jézusi indulatokkal eszköz Isten kezében. Az ellenségei ördögi indulatokkal telve eszközökké váltak a Sátán kezében. Tudták vagy nem tudták. Istvánról azt olvassuk: másokért élt. Az ellenségeiről mindig azt: valaki vagy valami ellen hadakoztak. István az igazság fegyvereivel: szeretettel, igével az életet szolgálja. Az ellenségei a hamisság, hazugság fegyvereivel készülnek őt meg másokat is megölni.
A végén egészen eldurvul a dolog, valami féktelen dühvel, gyűlölettel támadnak erre az emberre. Megölik. Ő pedig utolsó leheletével is imádkozik értük. Nagyon éles a kontraszt. És az olló még jobban kinyílik: a végén fogukat csikorgatva rohantak rá, mint a vadállatok, és amikor ránéztek Istvánra, az arcát olyannak látták, mint egy angyalét. Már nemcsak gonoszok, meg jobbak, nemcsak üldözők és üldözött állnak itt egymással szemben, hanem vadállatok és egy angyal.
Ez a különbség a Jézust gyűlölők és a Jézust követők között. Akik a Szentlélek ellen cselekszenek, és akiket Isten Szentlelke vezet.
Mi hova tartozunk? A világ szeret ködösíteni, szeretik összemosni ezt a két világot. Elmosni a határt. Aki ezt a történetet újra és újra figyelmesen elolvassa, csak azt mondhatja: nem gondoltam, hogy ilyen éles a határ, és ennyire antagonisztikus (kibékíthetetlen) az ellentét.
A Biblia azt tanítja, hogy sajnos mi mindnyájan az Isten nélküli világba születünk bele. Kezdetben mindnyájunkat ez jellemez. Figyeljük meg, hogy már az ártatlannak mondott kisgyerek is zsigerből önző, az édes testvérét is vetélytársnak, olykor ellenségnek tekinti. A róla gondoskodó szülővel szembeszegülve ágál, tiltakozik annak az akarata ellen. Amit meg akar szerezni, azt minden módon, a legkülönbözőbb eszközökkel, igyekszik magának megszerezni. Ez aztán természetévé válik az embernek, és ezt tartja természetesnek.
Ebből a táborból, amelyikbe beleszületünk ilyen természettel, lehet átigazolni a Krisztus-követők társaságába. Ez határátlépést jelent. Jézus Krisztus azért jött, hogy átléphessük ezt a határt, azért jött, hogy egyáltalán halljunk erről a lehetőségről, hogy van egy másik ország is. Az első mondata az volt, amikor nyilvános működését megkezdte: közel jött hozzátok az Isten országa. Térjetek meg! Itt van az Isten országa, ki lehet lépni a sötétség birodalmából, és át lehet menni oda. (Mt 4,17).
Pál apostol ujjongott a megtérése után évekkel is azon, „hogy áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és áttett minket az Ő szeretett Fiának az országába, akiben van a mi váltságunk, bűneink bocsánata az Ő vére által.” (Kol 1,12-13).
Áttett minket a határon abból az országból, amelyikbe mindnyájan beleszülettünk, és ahol ilyen sötét erők és törvények uralkodnak, az Isten országába. És mi már tudjuk, hogy ez a kifejezés: Isten országa azt jelenti: Isten királyi uralma, egy másik uralom alá kerülünk, ahol más törvények érvényesek, de ahol az Úrnak a védelmét is élvezik azok, akik odakerültek.
A Biblia végső soron az első laptól az utolsóig erről informál minket, és ebbe az új országba hívogat minket. Isten lehetővé tette, hogy ne pusztuljunk el ott, ahova születtünk, hanem átkerülhetünk a halál birodalmából az élet birodalmába. És egyre kiteljesedő, egyre gazdagabb életet élhetünk már itt, és ez az élet elvehetetlen, a meghalás után csak kiteljesedik. Mert akinek az élet Krisztus, annak még a meghalás is nyereség.
Ez az evangélium — de mi a mi tapasztalatunk? A szomorú tapasztalatunk az, hogy ebben az Isten nélküli világban jobban boldogulnak azok, akik megszokták: elveszem, agyonütöm, letaposom, likvidálom, feljelentem, rágalmazom. Ilyen eszközökkel lehet boldogulni. És valóban az a tapasztalat, hogy sokszor jobban, vagy csak így lehet boldogulni.
Aki azonban ismeri ezeket az embereket közelebbről, meg hosszabb távon is már a földi életüket is, az látja, hogy vajmi ritkán boldogok, és mi lesz a vége ennek az útnak. Hosszú távon ez nem kifizetődő. Végső soron ez a nagy különbség a két út, a két ország, a két lelkiállapot között: hova torkollik ez a két különböző út. Mi lesz a vége?
A 73. zsoltárban arról ír megrendítően őszintén a zsoltáros, hogy nemcsak elkeseredett, hanem mélységesen felháborodott amiatt, hogy az istentelenek mennyivel jobban boldogulnak általában, mint az istenfélők, és keresi ennek a magyarázatát. Azt mondja: már-már azon gondolkoztam, hogy én is odapártolok. Érdemesebb lenne azokkal tartani. És akkor van egy fordulópont a zsoltár közepén. Ezt olvassuk:

Végül elmentem Isten szent helyére, (addig magában küszködik)
és megértettem, hogy milyen végük lesz.
Bizony, sikamlós talajra állítottad,
és pusztulásba döntöd őket!
Hogy fognak elpusztulni egy pillanat alatt!
Végük lesz, semmivé lesznek rémületükben.
Mint ébredés után az álomkép, úgy tűnik el képük,
ha fölserkensz, Uram!

Ha keseregne a szívem, és sajogna a bensőm,
akkor olyan ostoba és tudatlan volnék
veled szemben, mint az állat.
De én mindig veled leszek,
mert te fogod jobb kezemet.
Tanácsoddal vezetsz engem,
és végül dicsőségedbe fogadsz.
Nincs senkim rajtad kívül a mennyben,
a földön sem gyönyörködöm másban.
Ha elenyészik is testem és szívem,
szívemnek kősziklája és örökségem
te maradsz, Istenem, örökké! (Zsolt 73,17-26)

Jobban boldogulnak általában, de nem szeretnék a bőrükben lenni — mondja itt a zsoltáros. Inkább ne boldoguljak, de legyek boldog már itt, és majd az örökkévalóságban is. Ez nem valami olcsó vigasz azoknak, akik az egyenesség, a becsület, a tisztaság útját járva sokat kell, hogy küzdjenek, és sok hátratételt is szenvednek, hanem ez az igazság. Erre minket maga Isten tanít. István története bátorít minket arra, hogy érdemes ezt az utat vállalni.
Jézus nem gyűlölte azokat, akik ok nélkül megkínozták és megölték. Olvastuk: István sem gyűlölte azokat, akik ok nélkül megkínozták és megölték. Ennek az igének a kérdése ma este hozzánk az: őszintén vágyakozunk-e mi erre az István-féle lelkiállapotra? Őszintén járni akarunk-e ezen a jézusi úton, minden nehézségével együtt? Tudva azt, hogy ezen már nem egyedül jár az ember, hanem te fogod jobb kezemet, tanácsoddal igazgatsz engem, soha egy pillanatra el nem hagysz. Mindennel megáldasz, amire szükségem van, és az örökkévalóság is az enyém. Őszintén akarjuk-e mi a jézusi utat akkor is, ha az sokszor nehezebb?
Erre rálépni csak itt lehet, ebben az életben, és ez nagy döntés, nagy változás. Valóban határátlépés. Nem bűntelenné válik az ember, de megváltoznak az indítékai. Olyan indulat lesz benne — ahogy a Filippi levélben olvassuk Jézusról —, amivel már nem ölni akar, mint ezek a vadállatok fogukat csikorgatva, hanem szolgálni, szeretni, segíteni, másokért áldozatot hozni örömmel, önként, úgy, ahogy azt Istvánról olvassuk, és ahogy sokan Jézus Krisztus mai tanítványai közül is teszik azt.
Az ilyen ember nem halálra ítéltként táncolja végig ezt az életet, hanem Jézusba kapaszkodva harcolja végig, tudva azt, hogy a győzelem már megvan, és Jézus győzelme az övéié is, és tudva azt, hogy elvehetetlen gazdag öröksége van, aminek már itt is élvezi az áldását, és amit teljes szépségében majd odaát fogunk megtapasztalni.
István története arra is figyelmeztet minket, hogy a menny és a pokol már itt elkezdődik minden embernek, csak sokan ezt nem tudják. Megint mondom, hogy ha figyelmesen elolvassuk, kiderül, hogy István már itt a mennyben van. Mennyei erővel szolgál, mennyei irányítás vezeti, mennyei békesség van a szívében, és megadatik neki még az is, hogy közvetlenül a halála előtt mintegy bepillanthat a mennybe. Ő már itt a mennyben él. Mint ahogy azok, akik Jézust gyűlölik, és a Szentlélek ellen támadnak, már itt a pokolban vannak. Itt még átmehetnek egyikből a másikba.
Ha szabad szeretettel és tisztelettel egy biztató mondattal befejezni, akkor hadd mondjam: kezdj el élni már itt a mennyben! Ez lehetséges, ezért jött Jézus. Annak minden e földi küzdelmével együtt, de annak minden e földi áldását is élvezve, és ismerve, hogy hova vezet ez az út.
A Bibliából is ismerünk többeket, akik már itt a mennyben éltek, néha rendkívül nehéz körülmények között is, meg napjainkban is ismerünk. Vannak ilyen személyes ismerőseim is.
Most egy valakit említek, akit mindnyájan ismerünk: Pál apostol. Betegen börtönben volt, ítélet nélkül, teljes bizonytalanságban. Nem lehetett tudni, meddig tartják ott. Kivégzik, nem végzik ki, mi történik vele. És mit tudunk meg róla? Ebben az állapotában is kiegyensúlyozott, elégedett, le is írja. Örül, mindennek ellenére. Egyik levelében direkt így írja: minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel. (2Kor 7,4).
Békesség van benne, senkit nem átkoz és szid. Akiről csak lehet, jót mond. Szakadatlan párbeszédben van a főnökével, az Úr Jézussal, egyfolytában imádkozik. Folyamatosan hordozza előtte imádságban az ismerőseit, név szerint könyörög érettük. Beszél Jézusról a fogvatartóinak, akik közül többen hitre jutnak. Ott is a küldetését végzi. Más körülmények között, mint ahogy megálmodta, meg mint ahogy évekig gyakorolhatta, de ugyanazt végzi, ugyanaz a gazdája, megbízója, ugyanaz a feladata, ugyanolyan csodákat lát: hitetlenből hívővé lesznek, megoldatlanságok közt vergődőkből megoldott életet kapnak emberek körülötte.
Nem esik kétségbe a bizonytalanság miatt sem. Békesség van a szívében, van értelme az életének. Nem akar megölni senkit, mint István gyilkosai. Nem akarja kioltani a saját életét sem, mert már elviselhetetlen. A helyén van, mert a mennyben van. Körülveszi egy olyan mikroklíma, amelyiken belül életlehetősége van a léleknek. Kívül hideg van, gyilkos indulatok, egymásnak feszülő érdekek. Ölik egymást az emberek házasságban, családban, nemzetközi porondon, mindenütt. Aki jót akar, és fékezni akarja a rosszat, az ellen egyszerre teljes egységfrontban azonnal feltámad mindenki. Tanúi vagyunk ennek napjainkban is. De a mennyben él az, akinek az élő Krisztussal valóságos közössége van. Nemcsak elviselhető neki, kibírja és túléli nehéz sorsát, hanem öröm van a szívében, ráadásul még azt is állítja: csordultig, hogy még másoknak is jut belőle.
Isten minket ilyen életre tud elsegíteni. Ehhez egyszer át kell lépni egyik táborból a másikba, aztán pedig követni az Úr Jézust azon az úton, amelyikre Ő elhívott minket.
Melyik táborba tartozunk? Elmondhatjuk-e csendesen: otthon vagyok itt e világban, és Isten kegyelméből otthon vagyok a mennyben is?
Mindezt, amit itt most elmondtam, Jézus ennél sokkal rövidebben és sokkal világosabban így mondta a Hegyi beszédben: „Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu és széles az az út, amelyik a veszedelemre visz, és sokan járnak azon. Szoros az a kapu és keskeny az az út, amelyik az életre visz, és kevesen találják meg azt.” (Mt 7,13-14).
Bárcsak mi mindnyájan e kevesek közé tartoznánk!

Ebben az igében, amit sokan olvastunk néhány napja a bibliaolvasó vezérfonalunk szerint, két értéket tesz egymás mellé a szentíró: a pénzt és az Istennel való közösséget.
Pénzen most többet értsünk, mint az, amivel fizetünk a pénztárnál. Jelentse ez az anyagi javak összességét úgy, ahogy Luther Márton olyan kedvesen és szellemesen sorolja, amikor a Mi Atyánknak azt a kérését magyarázza, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Azt mondja: itt gondoljunk mindarra, ami életünk anyagi feltétele: az élelemre, a ruházatra, a lakásunkra, a családra, az emberi kapcsolatokra, de még a szakmai sikerekre is, a hivatásunkban elért eredményekre — mindarra, ami az élet anyagi feltétele. De a teljes életnek lelki feltételei is vannak. Erről sokan sokszor elfeledkeznek, ezért lett ilyen szegényes az életünk, amilyen.
Alapigénk egymás mellé teszi ezt a kettőt: az élet anyagi és lelki feltételeit. Nem kell ezeket egymás ellen kijátszani. Ezek egymással nem helyettesíthetők, de nem azonos jelentőségű értékek. Ez az ige éppen ezt a kérdést intézi hozzánk, amire így új esztendő elején fontos becsületes választ adni: Mi a helyük ezeknek az értékeknek a mi értékrendünkben? Melyiknek mekkora a jelentősége? Egyáltalán megvan-e mind a kettő mindannyiunk életében? Mert sokszor észre sem vesszük, úgy kimarad mindaz, ami Istennel kapcsolatos, ami lelki.
Gondoljunk csak ilyenekre: karácsony ünnepén nagy családi találkozások voltak. Vannak családok, akik csak egyszer egy évben találkoznak. Órákig beszélgettünk. Miről? Megtárgyaltunk mindenkit, aki nem volt jelen, szidtuk a mindenkori vezetést, kiöntötte ki-ki a panaszait, az elégedetlenségét. Sok mindenről beszéltünk, és ha kínos csend állt be, akkor kerestünk valami semleges témát. Bírjuk ki valahogy, éljük túl ezt a találkozót is. És az Úr Jézus neve talán el sem hangzott az Ő születésnapján.
Isten dolgai sokszor teljesen kimaradnak egy ilyen beszélgetésből, és észre sem vesszük. Talán nem is hiányzik.
Vagy hányszor elmondják szülők: én a gyerekemnek mindent megadok. És az a gyerek soha nem hallotta Isten szent nevét a szüleitől, soha nem hallotta őket imádkozni, sose kerül elő a Szentírás, Isten igaz igéje az asztal körül vagy bármikor a családi együttlétek alkalmával.
Közben észre sem vesszük, mekkorát hazudunk, amikor azt mondjuk: mindent megadtam neki. Folytatni kellene a mondatot: mindent, ami az életének az anyagi feltételeihez tartozik. Mintha nem lenne lelke annak a gyereknek. A lelket nem kell táplálni, tisztába tenni, foglalkozni vele, karbantartani.
Aztán olyan is a közélet, mintha nem lenne lelkük az embereknek.
Nem akarom sorolni a példákat tovább, legfeljebb még azt említem, hogy a reggeli készülődésünkben mekkora helyet kap az Istennel való közösség ápolása? Még aki nem cicomázza magát hosszú ideig a tükör előtt, az is belenéz reggel a tükörbe. Valamennyire próbáljuk rendbe hozni magunkat, aztán úgy indulunk el. És az Istennel való közösség kinek fontos? Fordítunk-e annyi időt legalább a lelkünk táplálására, mint a testünkére? Belenézünk-e naponta egyszer legalább az Isten igéjének a tükrébe, ahogy a Jakab levelében olvassuk, hogy a lelki ziláltságunkat is észrevegyük?
Szóval egyáltalán nem olyan természetes, és egyáltalán nem olyan bizonyos, hogy valakinek az életében mindkét értékcsoport jelen van. Annyira az anyagiakra koncentrálunk, annyira túlsúlyba kerül a velük való foglalkozás, hogy elsorvad a lélek, vagy kimarad egészen az Istennel való közösség.
Ez az ige azért teszi egymás mellé a kettőt, hogy mindkettő az azt megillető helyet foglalja el az életünkben. Mert melyiket tartjuk fontosabbnak? Melyik szenvedhet hátrányt, amikor a másikat előnyben akarjuk részesíteni, és miért? Melyik nélkül tudjuk jobban elképzelni az életet? Vagy mi ad nekünk biztonságérzetet, nyugalmat: ha sok pénzünk van, vagy ha nagyon erős és eleven az élő Istennel való közösségünk?
Aki ezekre a kérdésekre őszinte választ ad, annak van reménye arra, hogy előbbre léphet, és akár ez az esztendő rendezheti életében ezeket a dolgokat.
Legyünk józanok, és ne beszéljünk nagyképűen és képmutatóan a pénzről. Pénzre szükségünk van. Anyagi javakra szükség van. Isten pontosan tudja, hiszen Ő alkotott minket. Jézus életében is megvolt ennek a hangsúlya. Belefoglalta a Mi Atyánkba is: a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.
Ezek az esztendők, amiket most élünk, nem a családi tőkefelhalmozás évei. Sok embernek az elemi létfeltételek előteremtése is nagy erőfeszítésbe kerül. Eközben mégis kísért mindannyiunkat, hogy csak az anyagiakra koncentráljunk. Sőt az is, hogy sok ember nem tudja, mi az elég. Belekerülnek a szerzés igézetébe, és már nem is ők osztják be az idejüket, erejüket, hanem ez az idegen erő kezd uralkodni rajtuk. És ebből könnyen következnek ilyen életveszélyes megállapítások: nem érek rá Isten dolgaival foglalkozni, hiszen elő kell teremtenem a szükséges anyagiakat.
De vajon jó-e ez a szembeállítás, hogy emiatt nem érek rá az Isten dolgaival foglalkozni? Ennél még rosszabb, amikor valaki azt mondja: én nem szorulok rá, hogy Istennel közösséget keressek, hiszen pénzért mindent meg lehet szerezni. A legrosszabb pedig az, amikor valaki kénytelen megállapítani: már nincs lehetőségem az Istennel kapcsolatot keresni — mert véget ért a földi élet, és arra csak ezen a határon innen van lehetőségünk.
A Biblia azt tanítja nekünk, hogy ez az Isten nélküli állapot a kárhozat, a pokol. Ebbe születünk bele mindnyájan, és aki úgy tölti el a földi életét, hogy csak az anyagiakra van gondja, az ebben az állapotban hal meg, és akkor kiteljesedik és véglegessé válik számára ez az Isten nélküli állapot. Ettől akar megmenteni minket a mi Istenünk.
Jézus azért jött, karácsony, nagypéntek, húsvét azért volt, hogy legyen mód kiszabadulni ebből. Az evangélium azért hangzik, hogy eljusson hozzánk annak a jó híre, hogy van lehetőség kiszabadulni, hogy több az élet, mint az eledel. Hogy emberi életet az él, aki nemcsak kenyérrel él, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.
Ezért teszi fel itt a levél írója a gyakorlati kérdések között ezt a kérdést is, hogy melyik hol áll egy-egy ember életében? Azt mondja: Ne legyetek pénzsóvárak, hanem becsüljétek meg nagyon ezt a lehetőséget, hogy Isten így szól: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” Ez mind a kettő fontos, hogy a maga helyén ott legyen az ember életében.
És mivel a Biblia gyakran szól erről, szeretném most néhány jól ismert bibliai történetre emlékeztetni a testvéreket, hogy mind a két érték a maga helyére zökkenjen, és lássuk, hogy mi a különbség is a kettő között.
Akinek van szeme a látásra, az a gyakorlatból is látja, és a Szentírás is tanít minket arra, hogy az anyagi értékek nagyon szűkös határokon belül jelentenek csupán segítséget. Például csak ebben a földi életben vehetjük igénybe a segítségüket, és még itt sem mindig hasznosak. Nem lehet mindent pénzen megvenni. Nem lehet életet, egészséget vásárolni. Nem lehet időt vásárolni. De nem lehet semmiféle anyagi jóért vigasztalást, reménységet, belső békességet, erkölcsi tartást kapni. Nagyon szűkös keretek között működnek az anyagiak.
Ugyanakkor ha valakinek az élő Istennel igazi mély, hitbeli közössége van, akkor a szűkségben is, a bőségben is, meg akkor is, amikor már fabatkát sem ér semmi anyagi jó, a halálunk után is, ez az Istennel való közösség gazdaggá teszi. Ez az, ami az élet minden területén, minden időben és minden helyen megmutatja a maga értékes voltát.
Azért olvastam fel ezt a néhány mondatot a Lukács evangéliumából, mert Jézus itt világosan tanít erről.
Odamegy hozzá valaki és azt mondja: Uram, a testvérem nem akarja az igazságot, vagyis hogy az örökségből én is megkapjam azt, amit jogosnak tartok. S Jézus nem avatkozik bele ilyen vitába. Ezt döntsék el ők, erre vannak szabályok, tulajdonképpen itt nincs vitának helye. Ez egyértelmű, hogy mi kié kell hogy legyen. De hozzáfűz egy fontos mondatot: Vigyázzatok és őrizkedjetek attól, hogy csak az anyagiakra figyeltek, mert az életét akkor sem a vagyona tartja meg valakinek, ha nagy bőségben él.
Lehet, hogy bőven vannak anyagiak, de az életét ezzel nem tudja megmenteni, megtartani. És erre mondja el ezt a példázatot, hogy egy gazdag ember egyszer nem tudta hova tenni a termést. Új magtárakat épített. Mindent megtöltött, és akkor így szólt magához: „Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!” És akkor ezt mondja az Isten neki: Bolond, még ez éjjel meghalsz. „Egyél, igyál, mert van mit enni.” — És mikor fogod megenni? A holnapot nem éred meg. És a javaiddal megvásárolhatod a holnapot, vagy holnaputánt?
Milyen magabiztosság van emögött: sok javaim vannak sok évre félretéve. De te szerencsétlen, nincsen sok éved! Akkor mit csinálsz a javaiddal?
Teljesen elfeledkezünk sokszor arról, hogy más összetevői is vannak az életnek, mint az anyagi javak, hogy van Isten is, aki például életünk idejét kiméri. Vagy vannak mások is, akiknek meg a napi betevőjük sincs meg talán, nekem meg sok évre el van téve. Akkor talán lehetne ebből odaadni, nem? Eszébe sem jut. Nem számol Istennel, nem számol a másikkal. Csak azzal számol, amit meg lehet számolni.
Milyen szánalmas, szegényes, beszűkült szemlélet! Ebből akarja Isten kiemelni az embert és felemelni oda, hogy lássa a láthatatlanokat is, és egyéb értékeket is komolyan vegyen. Olyan értékeket, amelyek megtarthatják, megmenthetik az életét. Mert azt mondja: hiába él bőségben, az életét akkor sem a vagyona tartja meg.
Hanem mi? Az utolsó mondata ennek a példázatnak: „Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag.” Akinek nincs Istennel gazdag, valóságos, a hétköznapjait is bearanyozó lelki közössége, kapcsolata.
Akinek viszont van, az a legnyomorultabb helyzetben is elégedett, hálás, kiegyensúlyozott, sőt mondhatjuk: boldog.
Pál apostol évek óta börtönben volt, beteg volt, fázott. Kéri a kabátját, nélkülöz, és nem tudja, mi vár rá. Valószínű, hogy kivégzik. És akkor mit ír a filippi gyülekezetnek, ahonnan kapott egy kis szeretetcsomagot, meg kedves látogatást? „Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil 4,11-13).
Ez nem dicsekvés, ez beszámoló a tényekről. Eleven közössége van az élő Krisztussal, aki ott a börtönben is az ő leghűségesebb társa. Ott is ez a mikroklíma veszi körül, a Krisztussal való közösség, és ezen belül mindennek egészen más súlya van. Nem örül annak, hogy nélkülöz, de a nélkülözések közepette is elégedett és boldog. Mert a legtöbbet jelentő érték változatlanul ott van az életében, a Krisztussal való közösség.
És a levél folytatásában a filippieknek leírja: jól jött a segítség, és köszöni szépen, hogy egy kicsit enyhítik a szűkölködését, de nem ennek örül a legjobban, hanem annak, hogy ilyen szívük van a filippieknek, hogy Isten így munkálkodik bennük, hogy eszükbe jutott egy nyomorult a messze távolban egy sötét börtönben, valaki eljött személyesen, hozott egy kis csomagot. Én annak örülök, hogy az Isten így munkálkodik bennetek.
A hit többet lát. Nem csak ennyit: most jól laktam, hanem most is, holnap is, meg holnapután is a Krisztussal közösségben élhetek. És ha éppen nem sikerül jóllaknom, akkor is boldog vagyok a vele való közösségben. Ha meg több van, mint amennyi éppen mára szükséges, körülnézek, hogy kivel oszthatom meg, vagy elteszem holnapra, és akkor is boldog vagyok. De nem ezek az elégedettségem és a boldogságom forrásai.
Ugyanebben a levélben írja azt is: mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség. Ezt meg végképp nem érti egy nem hívő ember. Hogy lehet ilyet mondani? Azonban a folytatásban részletezi: ha kivégeznek, akkor én járok jól, közelebb kerülök Krisztushoz. Ha életben hagynak és kiengednek, megyek hozzátok és ti jártok jól, mert valami hasznomat még veszitek. Mindenképpen jól jár valaki.
Hogy lehet élet és halál kérdéséről, egy esetleges kivégzésről így gondolkozni? Úgy, hogy föléje emeli mindezeknek a Krisztussal való közösség, amiről sokat nem beszél, de ami bearanyoz mindent, ami meglátszik minden gesztusán, a hangulatán, a kedélyén, az embernek a munkabírásán, az emberi kapcsolatainkon. Mindenen.
Vagy pedig enélkül megint meglátszik a szegényesség és szürkeség mindenen. Mert akinek az életéből ez hiányzik, vagy Isten kínálja, és ott van, de nem kell neki ez a közösség, az mindig szegénynek érzi magát. Amikor gazdag anyagilag, akkor is.
Erre meg a tékozló fiú bátyja szomorúan jó példa, aki kesereg és háborog, amikor az apja levágatta a hízott borjút az elveszett fiú hazatérése alkalmából, és azt mondja: te nekem egy kecskegidát sem adtál, hogy mulassak a barátaimmal. Erre mond az apja egy súlyos és szomorú mondatot: Fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tied. Most egy kecskegida miatt panaszkodsz? Igen ám, csak ennek a fiúnak semmit nem jelentett az apjával való közösség, meg az, hogy ami az apjáé, az az övé is.
Te mindig velem vagy — aki ezt átéli, hogy én mindig Istennel lehetek, Ő pedig mindig velem van, ahogy Jézus ígérte: minden napon a világ végezetéig, annak egészen más jelentősége lesz a szükségnek is, meg a bőségnek is.
Tudjuk-e valóban azt, amit Péter levele elején ír: „Isten mindennel megajándékozott minket, ami az életre és a kegyességre szükséges.” (2Pt 1,3). Ez azt jelenti: Isten a hívőnek mindent odaad, amire ebben az életben és az örök életben szüksége van. Aki csak az anyagiakra koncentrál, az még azt sem kapja meg, amire ebben az életben szüksége van, mert ebben az életben is nagy szükségünk van az Istennel való közösségre. Az örök életre nézve meg semmije nincs.
Akinek Istennel közössége van, az sokkal gazdagabb már itt is, akármilyen anyagiak között. És ha egyszer fabatkát sem érnek ezek az anyagiak, mert meghal, és ott már semmi nem számít, csak az, hogy van köze Istenhez vagy nincs, akkor meg zavartalanul működik tovább az Istennel való közösség.
Erre hívja fel a levél olvasóit alapigénkben a szentíró, és erre figyelmeztet minket Isten ennek az esztendőnek az elején. Anyagi értékek és lelki értékek egyaránt szükségesek. Isten kínálja mind a kettőt.
Sokan nem törődnek az Ő lelki kínálatával, arra nem érünk rá, arra nincs idő. Az nagyon fontos elméletileg, de a gyakorlatban naponta vajmi keveset teszünk azért, hogy amit Ő kínál, azt hálásan elfogadjuk és beépítsük az életünkbe. Csak az előbbiekre koncentrálunk, azért lesz ilyen szegényes az élet. És amikor egyszer eljön az utolsó pillanat, nem lehet rajtunk segíteni. Semmi nem marad, ami a halál után is érték lenne.
Ezért nagyon fontos, hogy kerüljön mind a kettő a maga helyére. Mert ha oda kerül, akkor átéljük azt, hogy sokkal több, amit az Isten jelenlétében, a vele való közösségben kap és átél az ember, mintha akármit meg tud szerezni magának. Erre meg a 4. zsoltár szép példa, amit Dávid akkor mondott el (ez esti imádsága volt), amikor Absolon fellázadt ellene és sajnos elég sokakat megszédített, és a nép jó része is Absolonnal tartott. Dávid egy kis csapattal menekül Jeruzsálemből, mert a fia ellen nem hajlandó harcolni, akármi lesz is, ő nem fog fegyvert a fiára. Azokkal, akik hűségesek maradtak hozzá és tele vannak félelemmel, menekülnek, rájuk esteledik, és a szabad ég alatt készülnek nyugovóra hajtani fáradt fejüket. Ezt az imádságot mondja Dávid: Uram, a te orcádnak a világossága ragyogjon fel rajtam és akkor nagyobb örömöm lesz, mint azoknak, akiknek sok a búzájuk és a boruk. A te jelenlétedben, annak az átélése során még ilyen helyzetben is nagyobb örömöm lesz, mint akik anyagi javakban gazdagok.
Gyerekkoromban úgy kívántak boldog új évet egymásnak az ismerőseim: bort, búzát, békességet, erőt, egészséget!
Dávid azt mondja: akinek sok bora és búzája van, annak nincs fogalma sem arról, hogy milyen gazdagságot jelent az Isten jelenlétében élni. No de üldöznek, üres a kezed, alig tartott veled néhány ember… Így van, és elég baj, hogy így van. Ő szenved emiatt. De ebben a lehetetlen helyzetben is azt vallja: nagyobb örömöm van így, mint akiknek sok boruk és búzájuk van.
Ezt el lehet mondani. Átélni, megtapasztalni azonban csak azok tudják, akiknek Istennel ilyen valóságos közösségük van, és ennek a gazdagságában másokat is tudnak részesíteni. Mert van olyan, hogy bőven vannak anyagi javak, de az Istennel való közösség nélkül az semmit sem ér. És olyan is van, hogy egyáltalán semmi anyagi jó nem áll rendelkezésre, nagy nélkülözés és szegénység van, de aki Istennel közösségben él, az még így is tud gazdagítani másokat.
Erről meg az győzött meg engem, amikor azoknak a lelkipásztoroknak a beszámolóit olvastam, meg személyesen is hallhattam, akiket Kárpátaljáról Szibériába, Erdélyből, meg a Duna-deltába hurcoltak el, és húsz-huszonöt évet kaptak, és abból hat-hét évet ezeken a nyomorúságos helyeken eltöltöttek, és semmijük sem volt. De mégis sokat tudtak adni azoknak, akiknek nem volt kapcsolatuk Istennel.
Mert akinek az élő Istennel ott is közössége volt, az a szó szoros értelmében tartotta a lelket a többiekben, és az ő puszta létük, az, hogy ott is derű, reménység, tartás volt bennük ugyanolyan nyomorult körülmények között, erősítette a többieket. És a többiek mondták el, mit jelentett nekik az, hogy volt egy-egy ilyen ember, aki tudott egy olyan mondatot mondani, ami Istentől kapott üzenet volt. Tudott úgy viselkedni a maga nyomorúságában is, vérhassal, tífusszal, éhezéssel küszködve is, hogy túléléshez segítette azokat, akiknek nem volt ilyen kapcsolatuk.
Valóban nem az anyagi javaktól függ, hogy ki milyen hasznos lesz másoknak, meg ki milyen gazdag lelkileg. Csak a lelki gazdagságot sokszor semmibe vesszük. Nem is tudunk adni így másoknak. Isten nekünk ezt kínálja: önmagára hívja fel a figyelmünket most, önmagára, aki azt akarja, hogy meglegyen a mindennapi kenyerünk, akinek fontos, hogy a legszükségesebbek meglegyenek, de aki azt mondja: legalább ilyen fontos, vagy még fontosabb az, ami már ebben a földi életben is gazdaggá tesz, és a halálunk után is megmarad, mert örökkévaló kincs: a vele való közösség.
Mi fontos nekünk ennek az évnek az elején? Ha azt kérdezzük, hogyan akarunk indulni: Istennel vagy Isten nélkül, erre valószínű mindenki bólogat: Istennel. Igen, de akkor egy udvariatlan kérdéssel hadd folytassam: kicsoda Isten a te életedben? Dísz vagy Úr? Mert sokan csak dekórumként használják Őt. Ami kiderül abból is, hogy amikor éppen időm van, amikor éppen eszembe jut, de nem az Ő jelenléte határozza meg az anyagiakkal való élést is, meg a mindennapi munkát is, meg minden kapcsolatunkat is. Nem Ő irányítja minden gondolatunkat, érzésünket, cselekedetünket stb.
Boldog ember az, aki erre vágyik, hogy Ő irányítsa, és ezt kéri, és ezt engedi is. Annak valóban bearanyozza az Isten jelenléte a mindennapjait, és annak ez a közösség megmarad az örökkévalóságban is.
A 73. zsoltárban szépen tesz bizonyságot erről a zsoltáríró. „Ha keseregne a szívem, és sajogna a bensőm, akkor olyan ostoba és tudatlan volnék veled szemben, mint az állat. De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsolt 73,23-26).
Ezért írja Pál apostol a Timóteushoz írt levélben: „Nagy nyereség az Istenfélelem megelégedéssel.” (1Tim 6,6-8). Utána ilyen egyszerű megállapításokat tesz, hogy semmit nem hoztunk magunkkal, és semmit nem viszünk ki ebből a világból, úgy hogy elégedjünk meg azzal, amink van — ezt olvastuk a Zsidókhoz írt levélben is —, és mindez legyen beleágyazva az élő Istennel való közösségbe.
Ez azt jelenti a mi számunkra, hogy dolgozzunk az idén is keményen, amit Isten megenged és ránk bíz, azt igényesen, becsületesen végezzük el, közben pedig ne feledkezzünk el arról: nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik. (Mt 4,4).
Arra néhányan már kezdenek rájönni, meg le is írják ezt nem hívő emberek is, hogy a gazdasági lezüllés egyik oka az erkölcsi züllés. Következésképpen egy nép erkölcsi megújulása hozzájárulhat a gazdasági felemelkedéséhez. Azt azonban még sehol nem olvastam, csak a Bibliában, hogy az erkölcs sem úgy önmagában lóg a levegőben, hanem az következménye valaminek. Minden erkölcs valamilyen hitnek a gyümölcse. A keresztyén etika a Jézusba vetett hitnek a gyümölcse.
Egy nép felemelkedésének tehát egyik legfontosabb feltétele, hogy találjon vissza az élő Istenhez. Legyen hite. Azután ebből a hitből fakad majd olyan erkölcs, amivel most ritkán találkozunk, annak meg van társadalmi kihatása is. Az meglátszik a gazdaságon is, meg az emberi együttélésen is.
Ez felszínes kijelentés, hogy egy nép találjon vissza Istenhez. Ez velünk kezdődik. Egy nép egyénekből áll, meg kis közösségekből. Ami a nagy társadalomra érvényes, érvényes a családra és a házasságra is, a mi személyes életünkre is, hogy amikor Isten az Őt megillető helyet megkapja az életünkben, ennek meglesz a kihatása mindenre: a kapcsolatainkra, az elégedettségünkre, a munkabírásunkra és mindenre, mert ebből egy új erkölcs születik, az új erkölcs pedig átjárja a közösséget.
Ezért vigyük magunkkal ezt az igét, ahol az apostol ilyen élesen fogalmaz: ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van, és nagyon becsüljétek meg Isten ígéretét: nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.
Ezért jó lenne, ha tudatában lennénk annak, hogy ebben az esztendőben is minden perc Istenhez kell, hogy közelebb vigyen bennünket, mert Ő az egyetlen, aki egész éven át velünk lesz.
Énekeljük el imádság előtt az 511. ének 3. versét:

Minden múló perc hozzád visz közel,
Kegyelmed űzi kísértőmet el,
Nincs más vezérem, nincs más Mesterem,
Fényben, borúban, ó, maradj velem.

Kevesen tartják számon, hogy a naptári év mellett van egy ú. n. egyházi esztendő is, ami adventtől adventig tart. Advent első vasárnapjától a pünkösd utáni vasárnapig van ennek az esztendőnek az ú. n. ünnepes fele, ebben vannak a nagy ünnepeink, és ettől a vasárnaptól a következő adventig az ünneptelen fele. Ez ér véget a mai vasárnappal.
Nincs ennek különösebb jelentősége, de amikor készülni kezdtem, ez eszembe jutott, és ennek kapcsán elkezdtem gondolkozni azon: vajon hova lesz az a temérdek ige, amit bibliaolvasó emberek olvasunk, igehallgatók hallgatunk hétről hétre, esztendőről esztendőre. Amikor így befejeződik egy egyházi év, és ha Isten éltet minket, jövő vasárnap már advent első vasárnapja lesz, elkezdődik egy új. Érdemes számot adnunk, hogyan hallgatjuk, és hogyan olvassuk mi Isten igéjét. Egyáltalán mit tanít a Szentírás arról, hogy mi Isten szavának, az igének a célja, a rendeltetése, a sorsa, a természete, és kimutathatók-e a mi életünkben bizonyos igék.
Olyan természetesnek tartjuk, hogy van Bibliánk, és akkor vesszük elő, amikor akarjuk. Hogy van gyülekezet, és ide ha esik, ha fú, jöhetünk minden vasárnap, sőt jöhetünk hétközben is. Majdnem minden nap van ebben a gyülekezetben is alkalom igét hallgatni. Néha egy egész héten át minden este hallgathatjuk. Nyáron egy egész héten át reggeltől estig az igével foglalkozhatunk egy csendes héten. Vajon igaz-e az, hogy az ige foglalkozik velünk? És mi marad meg egy-egy igehirdetésből, bibliaolvasásból, csendeshétből?
Jó lenne, ha ma este megtelne a szívünk csodálkozással és hálaadással, és rádöbbennénk, mennyire nem magától értetődő az, hogy a világmindenség alkotója és fenntartója, a mindenható Isten ilyen kis, senki emberekkel, mint én is vagyok, meg mint mások is, szóba áll. Hogy Istennek van szava hozzánk. Hogy ezt a szót, az Ő gondolatait, amik nem nagyságrenddel magasabbak a mieinknél, hanem minőségileg mások, ezt megérthetjük. És az Ő igéje, amit olvasunk és hallunk, dolgozik, munkálkodik bennünk. Ez csodák sorozata. Ne legyen ez magától értetődő. Becsüljünk meg minden alkalmat, amikor Isten igéjét hallhatjuk és olvashatjuk, és vegyünk komolyan minden igét, amit Isten mond nekünk.
A pogányok ú. n. isteneiről senki nem tételezi fel, hogy tudnának beszélni. A fából meg egyéb anyagokból faragott bálványszobrok némák. A 135. zsoltár szerzője szinte humorosan, kegyetlen iróniával mondja, hogy a pogányok bálványai ezüstből és aranyból vannak ugyan, de szájukkal ők nem szólnak, szemükkel nem látnak, fülükkel nem hallanak. Tehetetlenek. Az élő Istennek azonban van szava az Ő népéhez, és ezt érthetővé teszi. És amit mond, az mindig igaz, és mindig a mi érdekünkben mondja.
Sokan elmondhatnánk — egyszer érdemes lenne egy ilyen beszélgetésre néhány órát rászánni, hogy ki-ki elmondhatná, mit végzett el Isten eddig az Ő igéjével az életünkben. De legalább magunknak tanulságos ezt összeszedni.
Éppen ezért arra gondoltam, hogy ennek az igének az alapján négy olyan fontos bibliai igazságot említek most meg, ami megerősítheti a hitünket, sőt akár hitetlenből hívőkké tehet minket, és megörvendeztetheti a lelkünket, ha arra gondolunk, hogy beszélő Istenünk van, és Istennek van szava hozzánk.
1. Az első ilyen bibliai igazság az, hogy Isten beszéde az Ő munkaeszköze. Ha szabad most ennyire hétköznapiasan fogalmazni: amikor Isten dolgozik, akkor Ő kimondja azt, amit meg akar valósítani. Egyetlen munkaeszköze van. Amit Ő el akar érni, azt kimondja, és amit kimondott, az mindig megtörténik.
Azt mondta, amikor nagy sötétség és a semmi volt: legyen világosság, és úgy folytatódik a leírás, hogy lett világosság. Legyenek égitestek, és előálltak az égitestek. Nincs semmi erőlködés, nem kellett még egyszer nekikezdeni, nem kísérték kudarcok az Ő erőfeszítéseit. Neki nincsenek erőfeszítései. Amit Ő meg akar valósítani, azt kimondja. Isten beszédének teremtő hatalma van. És a Biblia arról szól, hogy a bűn által megnyomorított, tönkretett ember újjáteremtését is az Ő beszédével, igéjével végzi el.
Valóban úgy van, ahogy az Ézsaiás könyvéből gyakran szoktuk idézni, ahol Isten ezt mondja: „Így lesz az én beszédem, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem. (55,11). Véletlenül sem mehet máshova, és nem akad el útközben, hanem Isten akarata megvalósul, amikor Ő megszólal.
És egy-egy magunkfajta ágról szakadt, segítségre szoruló ember gyógykezelését is Isten az Ő beszédével végzi. Csak egy ismert történetre hadd emlékeztessek: Illés próféta a Karmelhegyi nagy erőpróba után szinte idegösszeroppanást kap. Ereje teljesítőképességének a határára ér. Felmond Istennek, és meg akar halni. És azt olvassuk: egy erdőtűz vonul végig — az Úr nem volt a tűzben. Földrengés lesz — az Úr nem volt a földrengésben. Nagy vihar támad — az Úr nem volt a szélvészben. És a vihar után egy halk és szelíd hang hallatszott. És Istennek ez a halk és szelíd hangja regenerálja, állítja újra talpra, és teszi használhatóvá Illést.
Jézus is az Ő beszédével végezte messiási munkáját. Nem véletlen, hogy a Messiás-váradalomhoz fűződött ez a kép, hogy a Messiás szájának kardjával végzi el szabadító munkáját. Jézus azt mondta a bénának: kelj fel és járj! És az, aki soha nem állt függőlegesen, felkel, összehajtja azt a hordágyat, amin őt vitték oda, és ő viszi azt haza. Nem volt semmi hókuszpókusz, semmi erőlködés, semmi még egy próbálkozás. Isteni teljhatalmával kimondta, amit el akart végezni, és az megtörtént.
Négy napja eltemették Lázárt. Azt mondják Jézusnak: már oszlásnak indult. Jézus beszól a sírba: Lázár, jöjj ki! És megáll Lázár a sír ajtajában. Jézus szól az embereknek: bontsátok már ki a leplekből, mert nem tud így járni. Nem tud járni? Hát halott! No de nem halott, feltámadt. Hát hogy támadt fel? Úgy, hogy azt mondta Jézus isteni teljhatalommal: Lázár, jöjj ki! És ugyanígy, azt is, ami láthatatlan volt, az is ugyanolyan valóságosan megtörtént: megbocsátattak a te bűneid. És az bizonyos, hogy azok meg voltak bocsátva.
Nos, ilyen ereje van Isten beszédének, és a nagy csoda az, hogy ezt a beszédet Ő reánk, nyomorult emberekre bízta. Nemcsak Jeremiásnak mondta, másokról is olvassuk, meg közülünk is sokan tapasztalhattuk már, hogy valóban az Ő igéjét adja a mi szánkba.
Amikor egy magunkfajta egyszerű hívő úgy tud vigasztalni valakit, hogy az megvigasztalódik. Nem azt mondta, hogy fogadja őszinte részvétemet, hanem valami mást mondott. Valamit, amit Isten Lelke adott ott neki. És sokszor tapasztaljuk, hogy miközben másnak továbbadjuk azt, amit Isten a szánkba ad, az minket is megerősít. Ez bizonyítja, hogy nem az én kútfőmből származik, úgy kaptam, és boldogan továbbadom. És miközben továbbadom, nekem is szól az az ige, ami az Isten szájából származik.
Egyszerűnek tűnik ez, de hatalmas csoda. Legyünk hálásak érte, és várjuk ennek a bekövetkeztét.
2. A másik, ami már közelebb visz minket alapigénkhez, hogy Isten a kárhozatból is úgy ragad ki minket, hogy megszólít. Beleszól az életünkbe.
Az olvastuk: „szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket.” Ez a megtartani szó azt jelenti: megmenteni, üdvözíteni. Az üdvözítést az Újszövetség nyelve ezzel a szóval fejezi ki mindig. A lelketeket meg úgy is lehet fordítani: a ti életeteket. Isten igéje meg tudja menteni a ti lelketeket. Isten igéje üdvözíteni tud titeket. Egyedül Isten igéje hatalmas erre.
Vagyis zajlik az életünk, éljük hétköznapjainkat, megyünk szépen a pokol felé, ahova elindultunk születésünk pillanatában mindnyájan, és egyszer csak utolér valami módon Isten hívása. Isten szava elérkezik egy emberhez, és ennek számtalan formája és lehetősége van.
Például valaki kap karácsonyra egy Bibliát egy hívő ismerősétől. Megkérdezi tőle, mi van a szép csomagban? Biblia. Az őneki nem kell. Elteszi. Hónapokig hozzá sem nyúl. Hónapok múlva, úgy tavasz táján van egy unalmas vasárnap délutánja. Eszébe jut a csomag. Ejnye, már illemből is ki kellene csomagolni, hátha van benne valami más is. Kicsomagolja, kinyitja. Olvassa: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” — Micsoda? — kérdezi magától. El ne vesszen? Az mit jelent? Aki hisz Őbenne? Én nem hiszek Őbenne, akkor én elveszek? És beleakad ez az egyetlen szó, és nem tud tőle szabadulni. És olvassa előtte, olvassa, mi jön utána. Olvassa a következő lapot is. És észre sem veszi: belekerült egy vonzásba. Egy számára ismeretlen erőtérbe került a lelke: Isten szeretetének a vonzásába. Pedig ugyanolyan betűket olvasott, mint bármilyen más nyomtatott papíron van. Igen ám, csak ez Isten igéje. És Isten szava egészen más, mint minden emberi beszéd. És Isten írott igéje is egészen más, mint minden más könyv ezen a földön, mert azon keresztül mindig az Ő mentő szeretete szól utánunk.
Valaki elment egy munkatársának a temetésére illemből. Az egész nem érdekelte, alig várta a végét. Aztán a beszéd közepén eszébe jutott, hogy ha már itt vagyok, figyeljek oda, miről beszél az a fekete ruhás pap. És elképedt, hogy miről beszél. Arról, hogy van folytatás a halál után, és az kétféle lehet... Hazafelé nem figyelt a munkatársak duruzsolására, az mozgott benne, amit ott hallott. És az, ha ez igaz, nekem sok mindenen változtatnom kell. Akkor min is kell először? Észre sem vette, hogy már mozgósította őt Isten igéje. Még nem volt hite, nem volt kapcsolata Istennel, de azon a néhány mondaton keresztül az élő Isten mentő szeretete nyúlt utána. Megszólította a pusztulásba vezető úton, és megállt. Egyelőre még csak állt, még nem ment át a keskeny útra, de elkezdődött egy új szakasz az életében.
Sok ehhez hasonlót tudnék még mondani. Csodálatos az, ahogy Isten az Ő mentő szeretete eszközeként használja az Ő igéjét, annak nagyon sokféle formáját. És ezen keresztül Ő maga szólít meg minket. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy milyen következményei vannak annak, ha valakit szíven talál Isten igéje. Eljut önismeretre. Fájni kezd neki az, aminek már jóval korábban fájni kellett volna. Mindaz, amit Isten ellen meg mások ellen elkövetett. Addig lehet, hogy egyenesen büszke volt arra, vagy észre sem vette. Most meg fáj. Így szokták ezt mondani: bűnlátásra jut. És nem akar együtt élni ezekkel a tisztátalanságokkal és bűnökkel. És nemcsak önismeretre jut, hanem Isten-ismeretre is. Egyre többet olvas vagy hall arról, hogy ki a mi Istenünk. És ha Isten ezt tette, meg azt tette, meg ezt mondta, meg azt mondta, akkor alighanem van. Hát aki cselekszik, az létezik.
Ilyen egyszerű lépéssel szokott indulni az emberek hitre jutása, és Isten ezt mind az Ő igéjével végzi. Nem beszélve arról, hogy valaki vigasztalanul, elkeseredetten, nagyon elmagányosodva, sok tehertől agyonnyomva tengeti a napjait, és egyszer csak eljut hozzá egy ige, amelyik bizonyossá teszi arról, hogy Isten őt szereti, terve van vele, ő fontos, számíthat valakire, és ez maga az élő Isten. Mit jelent az, hogy számíthat rá, hogy lehet ezt realizálni. És Isten igéje letörli a könnyeit, megtölti a szívét reménységgel és életkedvvel. Előtte nem sikerült barátoknak és barátnőknek, hiába hümmögettek együtt: ilyen az élet, meg próbáltak életkedvet verni bele, nem ment. Istennek meg sikerül, sokszor egyetlen mondattal, egyetlen igével.
Fontos, hogy lássuk, milyen kimondhatatlan hordereje van ennek, hogy Isten beszél, tud szólni hozzánk személyesen, a Biblián keresztül, az igehirdetésen keresztül, testvérek bizonyságtételén keresztül. Sokkal jobban meg kell ezt becsülnünk. Nem beszélve arról, hogy a legnagyobbat is az Ő igéjével végzi el: megmentheti a ti lelketeket.
Erről maga Jézus is beszél. A magvető példázatban: „Akiknél az útfélre esett a mag, azok meghallották az igét, de azután jön az ördög, és kiragadja szívükből, hogy ne higgyenek, és ne üdvözüljenek.” (Lk 8,11).
Valaki hallotta az igét, belehullott a szívébe, ott gyökeret ereszthetne, aztán gyümölcsöt teremhetne, de nem, mert ezt megelőzően kikapja a szívéből az ördög az igét, hogy ne higgyenek, és ne üdvözüljenek. Ami mit jelent? Ha benn marad az ige a szívükben, akkor hinni fognak és üdvözülni fognak. Ezt akarja megakadályozni az ördög. De ha benn marad, akkor hitetlenből hívő leszek, elkárhozottból üdvösséget nyert emberré leszek. Pusztán csak azzal, hogy Isten igéjét hallgattam, komolyan vettem, és bennem elkezd munkálkodni.
Vagy a Zsidókhoz írt levél 4,12 versét is gyakran szoktuk idézni: „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” Kétélű kard — az a szó van itt, amely kétélű kést a papok használtak, amikor az áldozatra előkészítették a levágott állatokat. Ezzel a kétélű késsel választották szét a tisztátalan részt, amit kidobtak, és a tiszta részt, amit az Úrnak szenteltek, ami az oltárra került.
Isten igéje olyan, hogy belehasít az életünkbe, leleplezi, hogy ez tisztátalan, és megerősít abban, hogy ez tiszta. Sőt még kedvet, is csinál ahhoz, hogy utáljam a tisztátalant és szeressem a tisztát, és ragaszkodjam ahhoz. És mindezt az Ő igéjével végzi el Isten.
Az ige tehát Isten munkaeszköze, és másodszor azt láttuk, hogy a kárhozatból is az Ő beszédével ragad ki bennünket.
3. De ennek feltétele van, és ez a harmadik, amiről alapigénk szól. „…szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket.”
Ehhez be kell fogadni, mégpedig szelíden a belénk oltott igét. Ez a kifejezés nem a védőoltásra utal, hanem a kertészetből, a biológiából vett kifejezés itt a Bibliában. Amikor egy hitvány, vad gyümölcsfából nemes fát akarnak csinálni, akkor ennek az egyik módja az, hogy hoznak a nemes fáról oltóvesszőt, aztán levágják a vadat, amazt is levágják a másikról, és a két sebet összeérintik, valamivel rögzítik. Jó esetben összeforr, és néhány év múlva olyan nemes gyümölcsöt terem, amilyenről hozták az oltóvesszőt. De ehhez az kell, hogy befogadja a vad a nemeset. Mellesleg a szervátültetésnél is ez a probléma, hogy kiveti az idegen szervet, vagy befogadja. Ha befogadja, nyert ügyünk van. Élet támad belőle, meg gyümölcstermés lesz belőle.
Nos, ezt a képet használja itt az apostol, és azt mondja: amikor halljátok Isten igéjét, akkor szelíden fogadjátok be! Ez miért külön feladat, miért kell erre bíztatni minket? Azért, mert annyira idegen a mi akaratos természetünktől Isten igéje, hogy tiltakozunk ellene. Mert Isten igéjén keresztül az Ő akarata érkezik meg hozzánk, mi pedig a magunk akaratát szeretnénk megvalósítani, még Őt is arra akarjuk használni, hogy segítsen be nekünk, hogy megvalósuljon az akaratunk. Ez az, amikor valaki nem szelíden fogadja be. Lehúzom a redőnyöket, és onnan kukucskálok ki, hogy ki van kívül. Vagy pedig kinyitok ajtót, ablakot, mert bízom abban, aki közeledik, és azt mondom: gyere, tégy velem, amit akarsz. Amikor valaki látatlanban igent mond Isten akaratára. Itt van egy helyzet, Uram, és azt szeretném tenni, amit te akarsz. Fogalmam sincs, mit akarsz, de bármi lesz az, én azt fogom tenni. Ez a bizalom, ez a hitnek a gesztusa. Nem óvatoskodik, és nem állítja Isten igéjét az értelmének az ítélőszéke elé, hogy majd eldöntöm, hogy az most nekem való, vagy nem, vajon ma is érvényes-e, vagy csak régen volt. Nincs okoskodás, nincs halogatás, nem én vagyok felül. Ő van abszolút felül, Ő az Úr. Ezzel a bizalommal kérem, hogy szólj, Uram, és azt fogom tenni. Akkor meg fogom érteni, és örömöm lesz abban, hogy engedelmeskedhetem neki.
Aki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád. De a hívő előtt az Úr megfejti önmagát. Kijelenti magát, érthetővé teszi, és még az is az Ő munkája, ezt utólag látjuk, hogy tudtunk engedelmeskedni neki.
Világosan emlékszem életemnek azokra az eseményeire, amikor Isten igéje így belereflektorozott az életembe, és a lelkem, a múltam rejtett bugyraiba is bevilágított. Kiderült, mi van ott. Mint amikor egy nagy követ odébb tesznek, és alóla menekülnek a pincebogarak, amik nem bírják a világosságot. Isten igéje bevilágít, és egyszerre kiderül: mi van itt? Talán én sem tudtam, vagy talán mindent elkövettem, hogy rejtegessem, titkoljam. Már magam sem tudom, hogy mit és miért is rejtegetek. Annyi kuszaság van bennünk! Isten igéje rávilágít, és csak annyit kell mondani: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!
Ilyen tisztulást semmi más nem tud elvégezni egy ember életében, mint Isten igéje. Nem véletlenül mondja azt az Úr Jézus: „Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek.” (Jn 15,3). Azzal tisztogat minket. Arról beszél, hogy egyszer meg kell fürödnie mindenkinek — ez az újjászületés, utána meg naponta meg lehet tisztulnia, és meg kell tisztulnia. Egyik énekünk mondja: lábunkkal járunk a sárban. Ha nem sikerül is mindennap megfürödni, azért lábat mosni szükséges. Meg kezet mosni minél többször, ami leginkább érintkezik a piszokkal.
A lelki tisztálkodás is így történik. Egyebek között erre való, hogy Isten naponta kínálja nekünk az Ő igéjét, azt én naponta olvasom, hogy elsegítsen önismeretre, egyre mélyebb Isten-ismeretre, és az aktuális szennytől megtisztítson.
4. Ezért folytatja ezt a nagyon súlyos kijelentést alapigénk így, hogy az igének ne csak hallgatói legyetek, hanem megtartói, mert ha csak hallgatjátok, becsapjátok magatokat. Meghallgattátok, és nem változik semmi. — Akkor mi értelme volt? Aki meghallgatja, és nem változik semmi, azt az az ige, amit így hallgatott, vádolni fogja ama napon. (Jn 12,48).
Azt mondja: nem azért jöttem, hogy kárhoztassalak, ítéljetek titeket. A beszédek, amiket mondtam nektek, de nem vettétek komolyan, azok fognak kárhoztatni titeket.
Nemcsak nagy lehetőség igét hallgatni és olvasni, nagy felelősség is. Teszem-e azt, amit Ő mondott?
A régebbi időkben volt a tv-ben az esti torna: egy kicsi mozgás mindenkinek kell, a karosszékből álljanak most fel. Többnyire este mehet a lelkipásztor családokat látogatni, ha csak nem időseket vagy betegeket látogat. Többször előfordult, hogy a torna közben csöppentem be, vagy már ott voltam, de jött a torna, a gyerekek hadd nézzék, s utána lefekszenek, és majd beszélgetünk. Hányszor láttam, hogy szépen, karba tett kézzel a fotelben végignézték a tornát az emberek.
Többször elmondtam ezt az imádságot: Uram, ettől őrizz meg engem! Sok mindent tudok már rólad, a te akaratodról, és én tétlenül meghallgatom, de nem engedelmeskedtem neki. Segíts megtenni, amit hallottam!
Ezért mondja itt: az igének ne csak hallgatói legyetek, hanem megtartói, mert egyébként becsapjátok magatokat. Tevékeny megvalósítója, és ne feledékeny hallgatója legyen a hívő az igének. Nagyon találóak ezek a kifejezések.
És ha így olvassuk és így hallgatjuk Isten igéjét, akkor átéljük azt a csodát, hogy a szelíden befogadott ige, amelyik kezd dolgozni, munkálkodni bennünk, egyszer csak kibuggyan a szánkon. Tovább tudjuk mondani.
Szokták mondani, hogy elengedjük a fülünk mellett Isten igéjét. — Ezt ne tegyük. Szokták mondani, hogy egyik fülemen be, a másikon ki. — Ezt se tegyük. Isten igéje akkor végzi el a munkáját, ha a fülemen bejön, a számon meg kimegy. Továbbadom másoknak. És azt adom tovább, amit én is kaptam. Nem a magamét mondom. Főleg nem a magamét mondom meg. Továbbadom azt, ami rajtam segített. Az ilyen ember válik Isten kezében eszközzé, és amögött amit mond, hitelesítő pecsétként ott áll a megváltozott élete. Mert először bennünk dolgozik Isten igéje, aztán minket dolgoztat és használ mások javára. Nagy lehetőség és nagy áldás ez.
Közelednek az ünnepek. Ilyenkor sokkal több lehetőségünk van igét hallgatni, mint általában. Jó lenne, ha ilyen értelemben új szakasz kezdődnék az életünkben. Ezzel az igénnyel, hálával veszem a kezembe naponta a Bibliát, így ülök be minden igealkalomra, így készülök minden igealkalomra. Kinyitom a zárakat, felhúzom a redőnyöket. Nyitva vagyok előtted, Uram. Egyedül te vagy az, akitől nem féltem magamat, aki nem fogsz becsapni, aki nem vezettél félre még senkit. Teljes szívvel bízom benned. Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.
Tudatosan kerülni szoktam, igehirdetésben különösen az idegen szavakat. Vannak nekünk találó, pontos, szép magyar kifejezéseink. Most mégis hadd fejezzem be három idegen szóval az igehirdetést.
Ahhoz, hogy jó hatásfoka legyen az igének az életünkben, vagyis, hogy kifejtse minél inkább a maga munkáját, ahhoz egészséges passzivitásra van szükség, egészséges aktivitásnak kell azt követnie, és ezt követi egy csodálatos radioaktivitás.
Mit jelent ez?
Az egészséges passzivitás azt jelenti, amiről az előbb szóltam, hogy nyitva vagyok Isten előtt. Szólj, és azt mondd, amit te akarsz. Nem én akarom megrendelni az igét, te tudod, mire van szükségem. Előre köszönöm, kész vagyok tenni. Teljes nyitottság.
Ezt követi az aktivitás. Amit megértettem, elkezdem cselekedni. Nemcsak hallgatója vagyok, hanem cselekvője, tevékeny megvalósítója. Élet lesz belőle.
Ami ezután következik, azt nem mi produkáljuk. Ami következik ebből, az gyümölcs. Sugározni kezd az ilyen ember élete. Pál így mondja: a Krisztus jó illata árad rólatok. Tovább tudunk adni abból valamit, amit kaptunk. Élettel, cselekedettel, és szükség esetén szavakkal is.
Ez azért is fontos, mert a Biblia figyelmeztet minket arra, hogy eljön az idő, amikor Isten elhallgat. Nem lesz többé ige. Sóvárogni fog a szívünk Isten beszéde után, de Isten nem áll szóba többé az emberiséggel.
Így olvassuk ezt az Ámósz próféta könyve 8,11-12 részben: „Jön majd olyan idő — így szól az én Uram, az Úr —, amikor éhséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az Úr igéjének hallgatására. Támolyognak majd tengertől tengerig és bolyonganak, keresik az Úr igéjét, de nem találják.”
Annál jobban megbecsülhetjük, hogy ma még szól Isten. Ne múljon el vasárnap anélkül, hogy nem hallgatjuk az Ő igéjét. Ne múljék el nap anélkül, hogy nem hajolunk a Szentírás fölé és nem kérdezzük: Uram, mit akarsz most mondani nekem. Bízom abban, hogy arra van szükségem, szeretnék annak engedelmeskedni, és ha te megengeded, azt örömmel másoknak is továbbmondani.