Cseri Kálmán

Mostanában játsszák a mozik Bergman: Szemben önmagammal című filmjét. Ennek a filmnek a főszereplője egy idegorvosnő. Miután egy vasárnap délelőtt a haragzúgásból csak annyit állapított meg, hogy alighanem vasárnap van, és beszedi az öngyilkosságához szükséges gyógyszert, lefekszik meghalni, de előtte még három megállapítást tesz: nem félek, nem érzem magam egyedül, tulajdonképpen nem is vagyok szomorú.
Aki ismeri az életét az előzményekből, az elképed ekkora hazugságokon. Hiszen éppen azért lett öngyilkos, mert elviselhetetlen volt számára az a félelem, ami kisgyerek kora óta szorongássá sűrűsödött benne. Éppen az volt a baja, hogy rettenetesen egyedül maradt a szó mindenféle értelmében, és minden mozdulatából, szavából valami mélységes szomorúság áradt. A félelem, a magány és a szomorúság tette számára elviselhetetlenné az életet, de most még az utolsó perceiben is áltatja magát, és el akarja hitetni magával azt, amit a világgal: nem félek, nem vagyok egyedül, nem is vagyok szomorú.
Ezeket a mondatokat hallva az angyali üzenet jutott eszembe, amit karácsony éjszakáján hallhattak a nyájuk mellett virrasztó pásztorok: „Ne féljetek, hirdetek nektek nagy örömet. Szabadító született.” Jézus Krisztus tehát azért született, hogy az emberi élet alapnyomorúságain segítsen, hogy megszabadítson minket a gyötrő félelmektől, a nyomasztó magánytól, és hogy átélhessük ezt: karácsony óta senki nincs egyedül, aki Krisztusban hisz, hiszen Ő Immánuel, benne velünk az Isten, ezt tapasztalja meg az, aki Őt elfogadja.
De vajon szükségünk van nekünk erre? Nem tudunk magunkon segíteni? Dehogynem! Úgy, ahogy megpróbáljuk legalábbis. Ez a doktornő is arra készült, hogy másokon segítsen. Összeroppant, megsérült, elborult elméjű embereket visszasegítsen a közösségi életbe. És ehhez a munkához egyre hatékonyabb eszközeink vannak, és vannak olykor eredményei is ennek a munkának. Csak éppen akik ezt végzik, azok tudják a legjobban, hogy mennyire részmegoldások azok, amikhez eljutnak. És hogy éppen a félelmet, a magányt és az örömtelenséget gyökerében nem tudjuk megfogni, és nem tudjuk kihúzni az emberi életből.
Megrendítő ennek a filmnek az a részlete, amikor ez a megmentett doktornő víziójában egyik betegével beszélget, és csodálkozik annak az elesett állapotán, hiszen kezelték. Az ezt mondja: igen, kioperálták a szorongásaimat, de megmaradtak a hétköznapi félelmeim. És akkor ennek a vallomásnak megrendítő illusztrációjaként egy véget nem érő szalagot húz ki a beteg szájából, amire fel vannak jegyezve a hétköznapi félelmek. Tudjuk egymást kezelni, sok jót, sok eredményt el tudunk érni a fáradozásainkkal, de a félelemtől, a magánytól és az újra és újra reánk telepedő szomorúságtól nem tudjuk egymást megszabadítani.
Amikor ez az ember, aki mások szabadítására szentelte az életét, szembekerül a maga élete megoldatlanságával, és nem tud szabadulni a saját félelmeitől, nem lát más kiutat, mint hogy véget vet az életének. Jöjjön a megváltó halál! Kevesen tudják, hogy akiknek ez a kísérletük sikerül, az égvilágon semmit nem oldottak meg, sőt a maguk teljes megoldatlanságával kényszerülnek oda Isten elé, és lehetetlenné tették a maguk számára azt, hogy újat kezdjenek.
De mi a félelemnek, a magánynak és a szomorúságnak a gyökere? Az, hogy az ember megpróbálja a lehetetlent, azt tudniillik, hogy Isten nélkül éljen. Mi mindannyian úgy születünk, hogy Isten nélküli állapotba születünk bele. Ez a földi élet egyebek között arra adatott, hogy újra visszakerüljünk ahhoz, akihez tartozunk, a mi Istenükhöz. Isten nélkül mindig lesznek gyötrő félelmei az embernek. Kis gyerek korában és idős korában, szegényen és gazdagon, kudarcok közt és eredményeket elérve, életében és halálának órájában egyaránt. Isten nélkül nem lehet miénk az a csendes, de minden körülmények között elvehetetlenül megmaradó öröm, ami még a szenvedés és veszteség napjaiban is mássá tesz.
A Biblia ezt az Isten nélküli állapotot nevezi bűnnek. Nem szeretjük hallani ezt a szót, sokak számára semmit sem jelent már. Ez a bűnnek a tartalma: majd én egyedül. Isten nélkül is tudom ezt. Jézus Krisztus azért született, hogy a bűn kérdését oldja meg, hogy ebből az alapnyomorúságból mutasson kiutat, és visszasegítsen minket Istenünkhöz. Természetesen ehhez magához hit kell már, hogy valaki ezt felismerje, elismerje, megnyíljék a szeme arra, hogy meglássa, elfogadja azokat az igazságokat, amiket a Szentírás erre nézve mond, és észreveszi azokat a tényeket, amik körülvesznek minket és ezt erősítik meg. De nem tudok nektek mást hirdetni, akár hiszitek, akár nem, csak azt: karácsony azért volt, hogy Jézus ezekből a nyomorúságokból adjon nekünk valóságos szabadulást.
Éppen ezért a felolvasott igéből szeretném most nagyon mélyen szívetekbe vésni: Szabadító született ma néktek! Ezt mondja az angyal a pásztoroknak. Az Újszövetség eredeti nyelvén így hangzik ez: Szótér született. Ennek a szónak hármas alapjelentése van: 1- ha halálos veszedelemből kiszabadítani valakit, 2- ha nincs közvetlen életveszélyben, akkor attól megőrizni, megóvni, védeni, 3- ha valakivel jót tenni, boldoggá tenni, vallásos értelemben üdvözíteni. Életveszélyből kimentetni, veszedelmektől őrizni, és megáldani, megajándékozni valami olyasmivel, amit önmagától soha nem érhet el. A Biblián kívüli irodalom használja ezt a szót gyakran királyokra, hadvezérekre. Még az Ószövetség is ezt mondja: a bírák ilyen Istentől rendelt szabadítók voltak. Az Újszövetség azonban egyetlen egyszer sem mondja ezt emberre. Az esetek kétharmadában Jézust nevezi Szabadítónak, a többi igehelyen Istenről van szó, amikor szabadítást emleget. Egyébként amikor ezt olvassuk a magyar bibliánkban: Megtartó, Megváltó, üdvözítő, akkor ez mind, mind ezt a szót akarja valahogyan visszaadni. nyugodtan mondhatnánk mindenütt ezt a számunkra kifejezőbb fordítást: Szabadító. Alapigénkben is ez fordul elő: „Szabadító születet ma néktek!”
Ez azt jelenti, hogy Isten valami olyan szabadulást kínál fel az embernek, amire önmagától képtelen, amire egyszerűen nincs lehetősége. Hiszen önmagában be van zárva a születése és a halála közé. Legfeljebb ez áll szabadságában — és erre sokszor milyen büszke —, hogy a halál időpontját előbbre hozhatja, erőszakosan, mesterségesen, és ezzel még lehetetlenebb helyzetbe hozza önmagát. Ha azonban Jézus Szabadítónak született, akkor ez feltételezi azt, hogy rászorulunk a szabadításra, megkötözött emberek vagyunk, és a magunk erejéből nem tudunk megszabadulni. Megint egy olyan állítás, amely ellen tiltakozunk mindaddig, amíg Isten igéje meg nem világosítja a szemünket, és nem látjuk meg, hogy az valóban így van.
Ennek az esztendőnek a legnagyobb lelkigondozói tapasztalata az volt számomra, hogy milyen iszonyatosan bele tudnak bonyolódni emberek a maguk élete szálaiba, és ugyanakkor az, hogy Jézus milyen reménytelen helyzetekből is tud adni szabadulást.
A napokban egy beteghez kellett menni, s elvittek autóval. A Moszkva téren belekerültünk egy dugóba. Az ügyeskedők miatt minden elképzelhető irányba álltak az autók, senki nem tudott tovább haladni. Azt mondta a gépkocsivezető: látja, olyan ez a nagy város néha, mint egy gubanc, meg mint a mi életünk. S erről kezdtünk beszélgetni. Olyan lesz az ember élete néha, mint egy nagy gubanc, nem lehet találni a szál végét. Gubanc vagy szőttes? A szőttesben a szálak rendeződnek, ott valami gondolat jelenik meg. A gubanc csak szenvedést okoz, és csakugyan ilyen lesz sokszor egy-egy ember élete.
Egy elhanyagolt, sötét szoba sarkában ül egy idős ember, aki valamikor nagy sikereket ért el a munkájával, és sorolja a keserűségét: látja, így omlott össze a karrier, összeomlott a család, s összeomlott az egészség is. Ki segíthet rajtam? Lassan elsüllyed a hajó, elnyeli a tenger. De attól rettenetesen félek. El kellett mondani neki, hogy nem kell elsüllyednie a hajónak, mert volt már olyan, hogy süllyedő hajóról kiáltottak szabadítóért, és a Szabadító megjelent, a hajó kikötött a túlsó parton. Túlsó part is van, és ott várnak minket.
Fiatalember fekszik a zárt osztályon. Nem bírta ki az élete kudarcait, házasságának a csődjét. Idegen szerelmekbe menekült. A szó szoros értelmében az teljesedett be az életében, amit az Ézsaiás 3. részében így olvasunk: „Hét asszony fog meg egy férfit, és azt mondják: a magunk kenyerét esszük, csak hadd neveztessünk rólad.” Nem tudott kikeveredni a gubancból és beleroppant. A karácsonyi evangéliumot kellett hirdetni neki: Szabadító született nékünk! Nincs az az ember, aki rendet csináljon az életünkben. De van Isten, aki emberré lett azért, hogy kiszabadítson minket a gubancból. Jaj, de nehéz ezt elhinni! Ő megpróbálta. Egészen különös volt az, ahogyan javult az állapota. Ma már teljesen ellátja a munkáját, és Isten teremtő csodája az, ahogy rendbe jött a házasságuk is. Csak hát ehhez alázat kell, őszinte bűnbánat kell, ehhez hinni kell! S ki tud közülünk hinni? Magától senki. Még ez is a szabadító Krisztus ajándéka.
Nem hiszitek? Azt mondja az evangélium: Szabadító született ma nektek. Olyan Szabadító, aki minden félelmünkből és minden megkötözöttségünkből ki tud szabadítani. Legyen az egy gondolat, egy kapcsolat vagy egy bűn. Elképesztő félelmek gyötörnek embereket. Sokszor bennük nem tudatos, csak azt érzik, hogy valami elviselhetetlen. Sokszor maguk is meglepődnek, amikor meg kell fogalmazni, vagy amikor más valaki ezt mondja: nem erről van szó? De igen!
Fiatalasszonnyal találkoztam az utcán. Tele van félelemmel. Még nem kapta meg a szövettani vizsgálat eredményét. Biztos, hogy rákja van. Érzi is már. Itt is fáj, ott is fáj, már áttétek is vannak. Másnap megjön az eredmény, hogy negatív, semmi baja. De már búcsúzott az élettől, és rettegett a haláltól.
Ó, de sokan vannak így! Okkal vagy ok nélkül. Félünk az öregségtől vagy öregedéstől, félünk a magánytól, attól, hogy elveszítjük a társunkat, attól, hogy elhalad az idő, és már nem kapunk társat, attól, hogy meg tudjuk-e tartani a társunkat. Ha elveszítettük, vissza tudjuk-e nyerni. Akinek kevés a pénze, magát félti, hogy mi lesz vele, akinek sok a pénze, a pénzét, mi lesz azzal. Mindentől tudunk félni.
Szabadító született ma néktek! Ne féljetek, örüljetek! Van okotok örülni! Csak akkor, ha megértitek, hogy Ő valóban Szabadító! Őnélküle pedig az történik — ami szintén az említett filmben hangzik el —, hogy egyre több sérültje lesz a félelemnek, és a lelki nyomorúságok hada vándorol egymásba kapaszkodva egyre nagyobb rettegésben.
Ezzel szemben Isten gyermeke, Dávid, azt mondja egy helyen: „Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned.” Ez nem hetykeség, ez nem a bajok lebecsülése, ez hit. Ez az ember tudja, hogy nem egyedül van. Ő nincs egyedül. Ő tudja, hogy az Isten, az Immánuel, velünk lévő Isten, bízhat benne minden körülmények között.
Isten ki tud szabadítani mindenféle megkötözöttségünkből. Ó, de sok minden megkötöz minket! Egy-egy téves gondolat, rossz családi beidegződések, személyes hibák, hiúságok, önámítás. Nem szeretünk róla beszélni, de még az ördög szorítása is megkötözhet.
Ismerek valakit, aki nagyon szeretne hinni, és nem tud. Eljutott oda, hogy ha valaki segíthet rajta, az csak Isten lehet. De nem ért az igéből semmit. Mindig elalszik imádság közben. Istenkáromló gondolatai támadnak. Azután egy alkalommal kiderült: hosszú ideig foglalkozott okkult dolgokkal. Ún. magasabb szellemi tudománnyal is. Elkészíttette a horoszkópját is. Különböző vallások isteneivel kacérkodott. Azt hitte, mindez ártatlan és ártalmatlan dolog. És egyszerűen megsüketült az ige iránt. Hiszem azt, hogy Jézus még őt is ki tudja szabadítani.
Szabadító született ma nékünk! Minden szót külön szeretnék hangsúlyozni. Azt is, hogy Szabadító, azt is, hogy ma. Mert belépett a történelmi időbe, osztályos társunkká lett, mindenben szolidaritást vállalt velünk. És néktek született. Nem úgy általában az emberiségnek, nekem. A magam nyomorúságain akar és tud segíteni.
„Nem azért jött az Emberfia, hogy kárhoztassa ezt a világot, hanem, hogy megszabadítsa azt” (Jn 3,17). „Jézus Krisztus azért jött, hogy megszabadítsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én” (1Tim 1,15) — vallotta Pál apostol.
„Azért jött, hogy megkeresse és megszabadítsa azt, ami elveszett” (Lk 19,10).
Az apostolok nagy erővel hirdették pünkösd után: „Nincsen senkiben másban szabadulás, és nem adatott az ég alatt más név, amely meg tudna tartani minket, csak a Jézus Krisztus” (ApCsel 4,12).
Hogyan? Ugyanott olvassuk ezt a mondatot: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, az megszabadul” (ApCsel 2,21).
Ha valaki nemcsak játszani akar karácsonyi gondolatokkal, hanem szabadulni szeretne a maga gubanc életéből, annak most ezt mondja az ige: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, megszabadul.” És aki elfogadja az igazság evangéliumát, komolyan veszi a hangzó igét, az megszabadul.
Nem tudok mást tenni, csak ezt hirdetni. Hiszen az igéből is tapasztalom nap mit nap. Te meg nem tehetsz mást, mint segítségül hívod az Úr nevét. És akkor Ő elvégzi a maga szabadítását. S akkor dicsőíthetjük Őt együtt. Ezt a karácsonyi ragozást jó lenne, ha megtanulnánk: én hirdetem, te segítségül hívod, Ő megszabadít, és akkor mi dicsőítjük Őt együtt. Így lehetne igazi karácsonyunk!
Ezek után most már csakugyan nincs más kérdés, csak az, hogy ki akarja ezt komolyan? Akarsz-e megszabadulni, vagy mehet tovább így minden, mint eddig? Vergődni akarsz-e tovább is, vagy elkezdenél végre élni? Félni vagy örülni? Elsüllyedni vagy megérkezni? Egyedül botladozni, vagy vele haladni előre az úton? Szabadítónak érkezett Jézus!
Válaszoljunk egy olyan énekverssel, amelyikben kétszer is előfordul ez a bizonyságtétel:

Ez Úr Krisztus, mi Istenünk,
Nyavalyáinkból kimentőnk
Ő lészen az Idvezítő,
Minden bűnünkből kivevő.
(316,6 dicséret)

Közvetlenül feltámadása után Jézusnak néhány nagyon jelentős találkozása volt, amiket az evangéliumok feljegyeztek. Még aznap, a hét első napján, vasárnap, három, egészen különböző, nagyon fontos találkozásról értesülünk. Egy héttel később három másik találkozást ad hírül a Szentírás.

Ma arról a háromról legyen szó, ami még aznap történt. Tehát húsvét napján az Úr Jézus feltámadása után. Kora hajnalban találkozott Máriával, délután a két emmausi férfival, akik szomorúan ballagtak haza Jeruzsálemből, este pedig még meglátogatta tíz tanítványát.

Egészen különböző találkozások ezek. Reggel korán egy magányos asszonnyal, délután két olyan férfivel, akik Jézus tágabb tanítványi köréhez tartoztak, este pedig a legszorosabb tanítványi körrel, akik közül egy, Tamás, hiányzott akkor. Egészen különböző találkozások, de egészen hasonló, sőt szinte azonos jellemvonásait ismerjük meg mindegyikből a mi Urunknak. És ez nagyon fontos, hogy mi az Úr Jézust egyre jobban megismerjük. Már csak azért is, mert Ő mondta, hogy „az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3).
Magamról tudom, hogy sokszor nagyon felszínes a mi Jézus-ismeretünk, sokszor meg olyan téves gondolatok rögződtek bennünk, amik eltorzítják a róla alkotott képünket. Úgy, hogy amíg Isten értelmes elmét ad nekünk és lélegezni tudunk, törekedjünk arra, hogy a mostaninál sokkal jobban megismerjük, ki az én Megváltóm.
Egész röviden vegyük sorra ezt a három találkozást, és utána ezeket a jellemvonásokat olvassuk le róluk.
Első találkozás: Reggel korán Mária Magdaléna kiment a sírhoz. Meglepődve látta, hogy a kő már nincs a bejáratnál, és még inkább megdöbbenve konstatálta, hogy Jézus holtteste sincs a sírban. Hanem két angyalt látott ott, akik megkérdezték, hogy miért sír. Jellemző, amit ő erre válaszol: Azért, mert elvitték az én Uramat. Honnan veszi ezt? Ennek semmi alapja nem volt. Azt kellett volna mondania, hogy nem látom itt az Ő holttestét. De ez jellemez minket, hogy valami bekattan, aztán űzzük-fűzzük, és egy tévedésre, feltételezésre felépítünk egy elméletet. Annyira, hogy amikor a feltámadott Krisztus megáll mögötte, ő azt gondolja, hogy a kertész, és konkrét kéréssel áll elő: „ha te vitted el Őt, mondd meg, hova tetted.” No, de senki nem vitte el. Nincs sehova letéve holtteste. Ott áll az élő Krisztus mellette. — Óvakodjunk attól, hogy ami nem pontos, nem úgy van, csak hirtelen eszünkbe villant, azt ne tényként közöljük és mondjuk tovább másoknak is.
Nos, így sír ott, de Jézus nevén szólítja, felismeri Őt, és azonnal feladatot is kap: vidd a húsvéti örömhírt és mondd el a tanítványoknak. — Olyan kedves az, hogy Jézus itt tanítványait testvéreinek nevezi: Menj el az én testvéreimhez. Azokat nevezi így, akikről azt olvassuk, hogy három nappal korábban a Gecsemáné-kertben mindnyájan elfutottak. Ő mégis testvéreinek tekinti őket.
A második találkozás: Húsvét délutánján szomorúan indul haza a falujukba ez a két Emmausban lakó férfi, tele keserűséggel, reménytelenséggel, csalódottsággal. Jézusban volt a reményük, ha valaki tud segíteni népükön abban az elesett helyzetben, az a názáreti Jézus, aki a Messiás, a Krisztus, és most gonosz emberek megölték. Az ember nem is érti. Hogy ölhették meg? No, de ők végignézték ezt a tragédiát. Most már nincs, senkiben nem reménykedhetnek, semminek nincs értelme. — S mindezt szépen, részletesen elmagyarázzák a feltámadott Krisztusnak, aki ott ballag mellettük. Ilyen okosokat tudunk ám mi mondani. Magyarázzák a feltámadottnak, hogy milyen nagy baj, hogy Ő meghalt, és nincs többé.
Nos, Jézus azután igét magyaráz nekik, ez megmozdítja a szívüket, de igazán akkor ismerik fel, amikor behívják az otthonukba, és ott Jézus megnyitja a szemüket, és abban a pillanatban el is tűnik. Ezeknek az embereknek a szíve megtelik örömmel, a szája meg örömhírrel, és még abban az órában mennek vissza Jeruzsálembe és hirdetik ezt a többieknek.
A harmadik találkozás: még aznap este Jézus meglátogatja tanítványait, akik nagyon félnek. Tíz meglett férfiember magára zárja az ajtót, rettegnek attól, hogy esetleg ők is Jézus sorsára jutnak. Teljesen tanácstalanul vannak ott együtt. Jézus a zárt ajtón is átmegy, megszólítja őket, és ad nekik békességet, örömöt, és ők is kapnak feladatot. Ráadásul úgy, hogy Jézus a maga küldetésébe állítja be őket: „ahogy engem elküldött az Atya, én is úgy küldelek titeket.” És hogy képesek legyenek a küldetést teljesíteni, az Ő Szentlelkét is adja nekik. — Húsvét napján egy kis előpünkösd és ugyanez van Emmausban is.
Ennyi röviden a három találkozás története, és mik azok a jellemző vonások, amiket megfigyelhetünk, amikért hálát adhatunk, és amik megerősíthetik a feltámadott Krisztusba vetett hitünket:
Az első, amit vegyünk észre, hogy nagypéntek után mindenki, aki egy kicsit is ismerte Jézust vagy kapcsolatban volt vele, romokban hevert. Ez a tragédia valósággal kikészítette azokat, akik Jézussal kapcsolatban voltak. Most derült ki, hogy mit jelentett nekik Jézus, amikor elveszítették. — Ez sajnos sokszor van ám így. Többször voltam tanúja annak, hogy egy áldott életű, szorgos, imádkozó nagymama halála után jön rá a család, hogy mit jelentett a nagyi nekünk, meg ki is volt a nagyi. Miért kell ezt megvárni? Nem lehetne megbecsülnünk egymást addig, amíg együtt vagyunk? Nem lehetne hálásnak lenni addig, és ezt kifejezésre is juttatni? Miért csak akkor tűnik fel, hogy milyen sokat jelentett valaki, amikor már hiányzik?
Ez mindhárom esetben rendkívül szemléletes, hogy így Jézus nélkül maradva ott van egy asszony, aki semmit nem tud tenni, csak sírni és butaságokat beszélni, amiket kitalált és feltételezett, és amiknek semmi valóságalapjuk nincs. A teljes tehetetlenség, a kiszolgáltatottsága, a csalódottság jellemzi Máriát. Kapkod: ha ez a kertész, hátha meg tudja mondani… Minden bizonytalanná vált az életében. Tehetetlenül sír, semmit nem tud tenni. — Ilyenné válhat az ember Jézus nélkül.
Ugyanígy ez a két férfi is. Aki figyelmesen elolvassa a Lukács evangéliuma utolsó fejezetét, ahol ez részletesen le van írva, elképed azon, hogy nem tudnak másról beszélni. Mindig csak, mint a macska, amikor a saját farkát kergeti, újra és újra, hogy mit tettek a gonosz emberek Jézussal. Hogy történhetett ez meg, ez borzasztó, semmi okuk nincs a reménységre. Nem érdemes élni, mert mit tettek a gonosz emberek Jézussal — és kezdik elölről.
Semmi másról nem tudnak beszélni. És ez mit visz előbbre? Önmagukat meg egymást is csak még inkább belenyomják a depresszióba.
És ott vannak a tanítványok. Tíz férfiember bezárkózik és remeg. És akkor most mit teszünk? Nem tudjuk. Mi a feladatunk? — Tehetetlenség, bizonytalanság, erőtlenség.
Milliók élnek így Jézus nélkül. A vallásos emberek jó része is egy halott Krisztus emlékével, akik nem hiszik azt igazából, hogy Ő feltámadt, él, és most is itt van közöttünk, mert megígérte: „Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az Ő nevében, ott van közöttük.” Él, és uralkodik örökkön örökké — ahogy a Szentírás mondja ezt.
És mi, akik tudjuk? Meglátszódik-e rajtunk ennek az öröme, az a tartás, az a biztonság, az a védettségtudat, amit a Krisztusban igazán hívők ajándékba kapnak tőle, sokszor nagyon nehéz életkörülmények között is.
Ez az első, amit vegyünk észre, hogy a halott Krisztus emlékével ilyen erőtlenné és tehetetlenné válik az ember.
A másik, amit vegyünk észre, és itt már a mi Urunk jellemét ismerhetjük meg: Egyikük sem úgy találkozott Jézussal, hogy ők elindultak és felfedezték Őt, mindegyikükhöz a feltámadott Krisztus lépett oda.
Mária ott tehetetlenkedik kora reggel az üres sír mellett, és megáll mögötte a feltámadott Krisztus, és az Ő szava gyógyítja ki ebből a keserűségből és nyitja ki a szemét.
Az emmausiak is ahelyett, hogy lelkigondoznák egymást, még jobban elkeserítik egymást. Egyszer csak megjelenik mellettük egy harmadik, akiről azt gondolják, ugyanolyan vándor, mint ők, és Jézus kezdi kérdezgetni őket. Olyan jellemző az is Jézusra, hogy nem oktatja, nem kioktatja, nem megszidja őket, hanem kérdezi: miről beszélgettek? Tudja Ő azt pontosan. De csak hadd öntsék ki a keserűségüket, hadd jöjjön ki, fogalmazzák meg, és szabaduljanak meg tőle. Miért ilyen szomorú a képetek? — kérdezi tőlük.
Ő elegyedik szóba velük, Ő kezdeményez, aztán Ő ad igét nekik is, mert mindig az igével gyógyít meg minket ma is. És néhány óra leforgása alatt teljesen megváltozik ez a két ember. Akkora különbség van a történet eleje meg vége között! Ekkora változást tud végbevinni a mi élő Urunk. — (Zárójelben jegyzem meg, hogy ekkora változásnak lehetünk tanúi egy-egy nyári csendeshéten. Megjelenik 30-35 vadóc fiatal vagy kisgyerek, és 5-6 nap alatt az Úr Jézus az Ő igéjével és Szentlelkével lecsendesíti őket, kinyílnak a kis szívek, és néhányan közülük másként mennek haza, de már ott is másként viselkednek a hét végén, mint a hét elején. Ezt nem különböző pedagógiai, vagy pszichológiai trükkökkel érjük el, hanem Isten az Ő igéjével végzi el.) — Bízzunk sokkal jobban az ige erejében!
Jézus lép az emmausiak mellé és igével gyógyítja őket. És a tanítványokat? Őket is Ő keresi fel. Magukra zárják az ajtót. Bezárt életben élnek. Beszűkül az életük teljesen arra a kis szobára. Nincs távlat, nincs perspektíva, nincs program, nincs terv, nincs küldetés, mert nincs küldő. Meghalt. És mi lesz most nélküle? Erre kiderül: feltámadott, él, ad nekik programot, ad hozzá erőt, jókedvet, adja önmagát, adja az Ő Szentlelkét.
Az, hogy Jézus otthagyta a mennyet és eljött ide utánunk, hogy megváltson bennünket, ez az Ő egész lelkületét jellemzi. Ő valóban azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Tudjuk, hogy ez a „megtartsa” kifejezés fordítható úgy is: üdvözítse, mert a Biblia ugyanezzel a szóval fejezi ki azt is, megmentse, megszabadítsa — mind a négyet jelenti ez a szó: megmentse, megszabadítsa, üdvözítse, megtartsa azokat, akik most inognak, akik szélfútta levéllé váltak és nem találják a helyüket a világban.
Jézus lépett tehát hozzájuk, és nem ők találták meg.
Így lép oda mi mellénk is. Pedig a főpapi imában, abban a gyönyörű mondatban jelentette az Atyának, hogy befejezte a munkáját. Azt olvassuk a János 17-ben: elvégeztem a munkát, amit rám bíztál. Elhangzott: elvégeztetett, és ezzel a váltság tökéletesen befejeződött. Akkor most már Jézusnak nincs itt semmi feladata? No, de van egy csomó síró, kétségbeesett, depressziós, reménytelen ember. Addig neki van feladata.
És ma is van sok ilyen ember, talán itt közöttünk is. A feltámadott Krisztus azonban nem nézi közömbösen azt, hogy Mária sír és nem tudja, mit kezdjen azzal, amit az angyalok mondtak; a tanítványok nem tudják, hogy mivel töltsék hátralevő idejüket; hogy ez a két jóravaló ember ennyire belelovalja magát a keserűségbe, és már majdnem öngyilkos gondolatok fordulnak meg bennük, mert nincs értelme az életnek ezek után, és erről győzik meg egymást is. Ezt a Feltámadott nem nézi közömbösen, hanem odalép melléjük, mert neki fontos az, hogy a munkanélküliség hónapjai alatt a kicsi tartaléka is elfogyott valakinek, és most már nincs, kevés sincs, semmi sincs, csak a reménytelenség van. Neki nem közömbös az, hogy egy súlyos betegségnek a hírét hogyan fogadta a család, nem közömbös, hogy valaki nagyon magányos a családban is, vagy azért, mert mindig egyedül van, stb. Neki mindez fontos, és Ő megkeresi az ilyeneket, megáll mellettük, és tud mondani olyan igét, ami gyógyít, sőt, ami üdvözít. Minden esetben Jézus lépett hozzájuk.
A harmadik: egyik esetben sem ismerték fel azonnal. Ez azért történt, mert a feltámadott Krisztus az Ő mennyi létformájában van már itt jelen, az Ő dicsőséges testében, de a személyazonossága kétségbevonhatatlan. Ezért mutatja meg mindegyik esetben a sebeit. Ő az, és utána rá is ismernek. Első látásra más ez a létforma, mint az előbbi, de nem más az a Krisztus, aki ott van előttük, ebben a számukra szokatlan létformában. Nem ismerik meg, de Ő nyitja meg a szemüket, hogy felismerjék Őt.
Az emmausiak történetében kifejezetten így is olvassuk. Már órák óta beszélgetnek, még mindig nem ismerték fel, és akkor megnyitotta a szemüket.
Egyszer végigvettem az evangéliumokban azt, hol fordul elő az: megnyitotta. Elcsodálkoztam, hogy mennyi minden be van zárva, amit nem tudunk kinyitni, és Jézus nyitogatja ezeket. Megnyitja vaksi szemünket, hogy a láthatatlanokat is érzékeljük. Megnyitja Lídia szívét, hogy befogadja az igét és így üdvözüljön. Pál azt kéri a gyülekezettől: imádkozzatok, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát. Az is be van zárva. Hiába van valakinek lelkészi diplomája, attól még könyörögni kell, hogy nyissa meg előttem az ige ajtaját. És Ő megnyitja.
Pál írja egy másik helyen: nagy kaput nyitott az Úr az evangélium előtt. Odateszi: az ellenség is sok. Ez általában együtt szokott járni. De Ő nyit nagy kaput az evangélium előtt. Mindent Ő nyit meg.
Merjünk hittel imádkozni a feltámadott Krisztushoz azért, hogy nyissa meg kedves családtagjaink egyelőre még bezárt szívét? Ő meg tudja nyitni bárkinek a szívét. Meg tudja nyitni a mi szemünket is, az értelmünket is, hogy értsük és lássuk azt, amit kell.
Jézus nélkül tehát ez a kétségbeesés és szomorúság jellemezte akkor is az embereket, és ma is. Jézus lép oda mindenkihez, és nem mi keressük meg, találjuk meg Őt. Először nem ismerték fel, de utána megnyitotta a szemét mindazoknak, akik találkoztak vele. A mienket is meg tudja.
A negyedik az, ami itt a tanítványokkal való találkozás során derül ki a legrészletesebben és legmeggyőzőbben, hogy a feltámadott Krisztus azonnal ajándékokat osztogat azoknak, akikkel találkozott.
A legnagyobb ajándék mindenkinek Ő maga volt, meg az a bizonyosság, hogy feltámadott és él. Akkor Mária nyugodtan megtörölheti a szemeit és nincs miért tovább sírni. Az emmausiak is abbahagyhatják a panaszkodást, mert nincs mi miatt panaszkodni. — Ez a legnagyobb ajándék. De ezen felül is ad még ráadás-ajándékokat. Mindhárom esetben kiderül, hogy azt a három ajándékot adta azoknak, akik találkoztak vele, amit a tanítványokkal találkozva fel is sorol: békességet, örömöt és feladatot (küldetést). Mégpedig az Ő békességét, az Ő örömét, és „ahogy engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket”, az Ő küldetéséhez hasonló feladatot adott az embereknek.
a) Tulajdonképpen mindegyikről egy-egy igehirdetést kellene tartani. Most röviden inkább csak emlékeztessük magunkat arra, hogy mi mindent tudunk már erről a Bibliából. Sokszor hallottuk, hogy a békesség több, mint a háborúság vagy a veszekedés hiánya. A Biblia ennél sokkal többet ért békességen. A békesség az a harmónia, az a mikroklíma, ami körülveszi azt, aki kapja ezt a békességet Jézustól, ami minden körülmények között megmarad az emberben. Az a közeg, amiben kibontakozhat valaki, amiben lehet élni a szó gazdag értelmében. Nemcsak vegetálni, túlélni, kínlódni, hanem kibontakozni, élni és élvezni az életet. A békesség kiegyensúlyozottságot is jelent. Nincsenek torzulások az ember életében.
És hogy ez nemcsak köszöntés Jézus ajkán (mert a köszöntés is így hangzott: békesség néktek), azt az mutatja, hogy kétszer mondja el. Kétszer Ő nem szokott köszönni. Először köszön, aztán nyújtja az ajándékot: itt van az én békességem.
A János evangéliuma korábbi fejezetében olvassuk, hogy Jézus végrendeletileg az Ő békességét hagyta az övéire. Azt mondja: „békességet hagyok néktek — itt a végrendelkezőnek a kifejezése van —, az én békességemet adom néktek. Nem úgy adom azt néktek, mint a világ adja, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen”. A békesség a helyes kapcsolat önmagammal is, hogy harmonikus személyiségként éljek, másokkal is, nincs feszültség, konfliktus, és Istennel is. A Biblia ezt, amit most elmondtam, fordított sorrendben tanítja. Úgy ahogy azt Ady Endre is írja a versében: Békíts ki magaddal s magammal, hiszen te vagy a béke.
Aki mindenekelőtt Istennel kibékül, ahogy a Korinthusi levélben olvassuk, annak lesz békessége önmagában, és az tud békességben élni másokkal is. Ezt a békességet, elsősorban az Istennel való békességet, s annak a gyümölcseit adja itt Jézus.
b) Minden esetben azt olvassuk: öröm fakad fel azoknak a szívében, akik találkoztak a feltámadott Krisztussal. Az asszonyok nagy örömmel viszik a hírt a tanítványoknak, az emmausiak nagy örömmel mennek visszafelé Jeruzsálembe, és itt is azt olvastuk: örvendeztek a tanítványok, amikor látták az Urat. Ez az öröm nem hangulat, hanem állapot. A hangulat sok mindentől függ, és ez a sok minden mindig változik, a hangulatunk is változik, vagy van öröm, vagy nincs. Ha meg van, olyan gyorsan elillan, ahogy Tóth Árpád ír arról: az öröm illan és az első versben még azt írja: lebbennek szőke tincsei, az utolsó versben: már megőszült és fehérek lettek a tincsei. Ilyen gyorsan megöregszenek az örömeink. Jön és már elment, nézek utána, de már nincs ott, nincs örömöm. Ezzel szemben az az öröm, amit Jézus ad: „az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen”, — az állapot. Ez megmarad akkor is, amikor esetleg éppen a zsebkendőhöz nyúl az ember, és törölgeti a könnyét. Még a gyászban is, a veszteségek idején is ez a csendes, belső, Krisztusban megtalált öröm megmarad az ember szívében.
Amikor édesanyám temetése volt, akkor futott ez át rajtam a ravatal mellett állva: Igaz ez vajon? Ezt tanultam a Bibliából, erről tettem bizonyságot másoknak is. Most itt állok egy ilyen helyzetben. Vizsgáljuk meg. Kénytelen voltam megállapítani, hogy miközben én is elővettem a fehér zsebkendőt, ez az öröm változatlanul ott volt a szívemben a legnagyobb szomorúság idején is. Mert az a Krisztussal való közösségtől függ, és az jó esetben állandó a hívő ember életében.
Ezért tudott Pál olyanokat leírni, amilyeneket a Filippi levélben olvasunk. Azt a levelet börtönből írta betegen. Fázott (kéri, hozzák el a télikabátját), és úgy, hogy közben csalódott még közvetlen munkatársakban is. Örülnek annak, hogy Pál börtönben van, és háta mögött valami olyat tesznek, ami őt bosszanthatja. Az apostol azt mondja: én ennek mégis örülök, mert ezek az emberek ennek ellenére hirdetik az evangéliumot. Az az ő dolguk, hogy milyen indulattal, de hangzik az evangélium, az örömhír, és ennek örülök. Aztán biztatja őket a rövid levélben, hogy örüljetek az Úrban ti is. A gyengébbek kedvéért megismétli: ismét mondom: örüljetek, mert minden okunk megvan rá. Krisztus él. Ezért nem fél a haláltól.
Ezért írhatja le ezt is, miután felsorolja, milyen nyomorúságokban van éppen részük: de tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel. (2Korinthus 7,4). Olyan gazdagon kapja Krisztustól ezt az örömöt, hogy ez még ki is csordul, másoknak is jut belőle.
c) Ezt az örömöt adja a feltámadott Krisztus azoknak, akikkel találkozott. A végén ad nekik feladatot. Máriának is azonnal feladatot ad: menj el és mondd meg az én testvéreimnek, hogy feltámadtam. Az emmausiak is feladatot kapnak (nekik nem Jézus adja), és itt is azt mondja ezeknek a remegő férfiaknak: ahogy engem küldött az Atya, úgy küldelek el én is titeket. Kaptok Szentlelket, képessé is teszlek titeket, munkára fel! Van jövőnk, nekünk van igazán jövőnk. Menni kell azokhoz, akik csüggedtek, kétségbeesettek és szomorúak.
Említettem, hogy húsvétkor egy kis előpünkösd jelenik meg itt a tanítványi körben is, meg Emmausban is. Hol van a Szentlélek Emmausban? Jézus megnyitja a szemüket, felismerik, hogy Ő a feltámadott Krisztus, és abban a pillanatban eltűnik. Ezt ők nem hiányolják. Ez feltűnő. És feltűnő, hogy minden egyeztetés, tanácskozás nélkül mindketten ugyanarra az elhatározásra jutnak: most mindjárt vissza kell menni Jeruzsálembe. Ez az elhatározás egyáltalán nem jellemző az ő emberi természetükre. Nem következik az előzőkből. Miért nem hiányolják Jézust? Mert Jézus ott maradt az Ő Szentlelke által.
És hogy juthatnak ilyen azonos elhatározásra? Nem alakítanak bizottságot, nem vesznek fel jegyzőkönyvet, nincs szavazás, nagy tanácskozás, hanem mindkettőjüknek teljesen egyértelmű, hogy azonnal vissza kell menni. Sötétben? Nem volt közvilágítás. Gyalogoltak hőségben 13-14 km-t, otthagyják a vacsorát az asztalon, gyerünk vissza! Miért? Mert egyszerre fontosabbak lesznek mások, mint ők maguk. Mert tudják, hogy milyen keserves dolog a halott Krisztus emlékével élni. Azok is így szomorkodnak Jeruzsálemben. A reggelt sem várjuk meg, mondjuk el nekik az örömhírt.
Ezt nem mondta nekik Jézus, erre valaki, valahogy más módon biztatja őket. Ez a Szentlélek belső munkája, amiről sokat olvasunk a Szentírásban. Isten Lelke vezette őket és adott nekik erőt is, meg adott a szájukba örömhírt is.
Ez a békesség, ez a fajta elvehetetlen öröm és ez a küldetéstudat a magunk szerény módján ott van-e a szívünkben? Ott lehet. Krisztus feltámadásának egyebek között ez is a gyümölcse. Eljuthat valaki csüggesztő körülmények között is ilyen békességre, megkaphatjuk ezt az összetörhetetlen örömöt, és egyszerre meglátjuk, hol a helyünk a világban, és mi végre vagyunk a világban. Egyebek között ez is a nagy kiváltságunk, hogy elmondhatjuk másoknak: halleluja Jézus győzött, halleluja, Jézus él. — Aki ebben bizonyos, az erről meggyőzően tud beszélni, és Isten Szentlelke megpecsételi azt.
Jó lenne, ha megtelne a szívünk hálával a mi Urunk iránt, aki ezen az estén mellénk is odalépett. Az Ő igéjével megszólított, megnyithatja a szívünket, szemünket, és megnyithatja előttünk azt a távlatot, amire a tőle kapott küldetésünk szól. Lehet, hogy csak egy valakihez, lehet, hogy többekhez, sokféle formája van ennek. A lényeg: ne mi buzgólkodjunk, hanem az Ő küldetésében járjunk, és ne halogassuk ezt, hanem ha Ő küld, akkor legyünk boldogok, hogy még minket is használni akar, és használni tud.

Ebből a gyönyörű igeszakaszból ezt a mondatot szeretném ma este kiemelni: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.”
Milyen indulat volt Krisztus Jézusban, és milyen indulat lehetne bennünk, milyen indulatnak kell meglennie bennünk?
Az teszi időszerűvé ennek a mondatnak a tanulmányozását, hogy a virágvasárnapi történet egyik részletét gyakran félreértik és félremagyarázzák sokan. Mégpedig azt, hogy Jézus a jeruzsálemi templomból kikergette a kereskedőket és a pénzváltókat. Indulatosabb természetű emberek nagyon szívesen hivatkoznak erre, és nagy hangon szokták magyarázni, hogy ha még a szelíd Jézus is méregbe gurult és odacsapott ezeknek, mennyivel érthetőbb, hogy én, szegény gyarló ember, néha begurulok, és odamondok vagy odacsapok azoknak, akiket kellemetleneknek találok.
Jézus Krisztus nem szorul arra, hogy mi az Ő védőügyvédei legyünk. Mi viszont rászorulunk arra, hogy a Bibliának az ilyen félremagyarázott részeit is helyesen értsük. Mert vajon valóban az történt-e virágvasárnap, hogy Jézus méregbe jött, és dühében cselekedett? Mivel indokolta Ő azt, hogy kiűzte a templomból a kereskedőket és egyáltalán a kereskedést? Ott van az evangéliumban világosan, Jézus idézi az ószövetségi igét, a szokásos bevezetéssel: „Meg van írva: az én házam imádság házának mondatik, ti pedig azt rablók barlangjává tettétek.” (Mt 21,13).
Vagyis Jézus hivatkozik arra, hogy Isten világosan rendelkezett arról, hogy mire való a templom, mit szabad és mit nem szabad ott cselekedni. Istennek ezt a világos akaratát, kijelentését, igéjét semmibe vették a vallásos élet akkori vezetői. Lábbal taposták meg Isten igéjét; és Isten igéje sokszor azonossá válik Őmagával, aki így rendelkezett. Nyereségvágyból elkövetett istenkáromlás vétkét követték el úgy, hogy nem érzékelték ennek a súlyosságát. Jézus érzékelte, és tudta, hogy ennek következménye lesz, nagyon súlyos következménye, és éppen ezért a nép érdekében kiáltott ilyen hangos megálljt.
Nem azzal kezdte, hogy „kötélből ostort fonván kihajtá őket a templomból”, hanem szelíd szóval kezdte. De lelkileg olyan süketekké váltak, vagy annyira megszédítette őket a pénzvágy, hogy nem hallották a szelíd szót, és ebben az esetben olyan súlyosnak minősítette ezt az Istent-gyalázó magatartást, hogy cselekedni kezdett, mégpedig ilyen kemény eszközhöz folyamodott.
Jézus tehát nem begurult, nem veszítette el a türelmét. Különösen nem valamilyen személyes sérelmet torolt meg — ahogy mi szoktuk —, itt semmi ilyenről nem volt szó, hanem Jézus itt tanított. Nem ilyen hangosan kezdte a tanítást, de a nép érdekében helyre akarta állítani a felrúgott isteni rendet, és érvényesíteni az isteni igazságot, és ezért ebben az egy esetben ilyen kemény eszközhöz nyúlt — így került sor a templom megtisztítására.
Mert miről is volt ott szó? Hogy kerültek a kereskedők a templomba? Megvolt annak a kijelölt helye a templomon kívül, hogy az áldozatok bemutatásához szükséges állatokat azok, akik messziről jöttek, és nem magukkal hozták azt az állatot, ott megvásárolhatták. Megvolt annak a helye is, hogy a mindenfelől érkező zarándokok a sokféle pénzt — sokszor pogány pénzt — az egységes templomi szent sekelre váltsák át. Csakhogy nagyon jól ment az üzlet, és a papság némi anyagi haszon fejében, beengedte az üzletelést abba az udvarba is, ami a pogányoknak volt fenntartva.
Tudniillik Isten az Ő népét a pogányok világosságává rendelte. Ezért volt egy olyan hely a jeruzsálemi templomban, ahova Istent-kereső, vágyakozó, nem zsidó emberek jöhettek, hogy ott halljanak az élő Istenről és az Ő nagy tetteiről, és tudjanak csendben imádkozni.
Nos, erre a helyre nyomult be az üzletelés, és Jézus már azt is súlyos bűnnek találta, hogy ennyire elveszítette Isten népe szemében a misszió a maga fontosságát. Senkinek nem fontos, hogy jönnek az etióp kancellárok meg a többi pogány, hosszú utat megtesznek, mert elegük volt a maguk tehetetlen bálványaiból, akiktől soha semmi segítséget nem kaptak. Hallottak Izráel Istenéről és vágyakozni kezdtek az élő Isten után. Közülük többen hitre jutottak. Ennyire nem fontos senkinek, hogy ez a szolgálat zavartalanul folyjék úgy, ahogy azt Isten elrendelte? Nem fontos. Nyugodtan lehet ott is üzletelni. Ráadásul ilyen anyagias, haszonleső, mohó, kapzsi szempont vezette azokat, akik ezt megengedték.
Nos, ezért idézi Jézus egy másik evangélium szerint a 69. zsoltárnak a 10. versét, amelyikben ezt olvassuk:
Mert a te házad iránti féltő szeretet emészt;
Rám hull a gyalázat, ha téged gyaláznak.
Istent gyalázta az Ő népe, annak a vezetői ezzel a tettel, és Jézus azonosult az Atyával. Aki az Atyát gyalázza, az Őt gyalázza, de aki az Istent gyalázza, különösen, ha az az Isten népe, a bajt, a veszedelmet provokálja és hívja ki maga ellen, mert Istennel szemben senki nem győzedelmeskedhet. Ezért a nép érdekében is tette Jézus, amit tett, és az Isten, az Atya iránti tiszteletből, az Ő igéje iránti tiszteletből.
Itt tehát nem arról van szó, hogy egy mérges ember vagdalkozik dühében, hanem arról van szó, hogy az Emberfia, az Isten teljhatalmú képviselője, a világ ítélő bírája (Dániel 7) állítja helyre az emberek által felrúgott isteni rendet, és érvényesíti az isteni igazságot. És ha az igére nem mozdult a megátalkodott ember, akkor Jézus előveszi az ostort, és így kergeti ki a templomból ezeket.
És ezt mindenki tudta ott. Nem tűnt még fel nekünk, hogy senki sem mert egy szót sem szólni Jézus ellen? Még csak nem is védekeznek. Ott éppen a legilletékesebbek, akik ezt a bűnt elkövették, tudták, hogy Jézusnak igaza van. Nekik látniuk kellett, hogy itt a Messiás cselekszik. Itt a Mindenható megbízásából teremt rendet valaki az Isten házában, hogy az eredeti rendeltetését helyreállítsa. Semmit nem mernek tenni Jézus ellen.
Viszont Jézus is tudta, hogy ezzel a cselekedetével még inkább maga ellen hangolta a közvéleményt: hiszen reggel még hangosan éltették Őt a hozsannával, mint a megérkezett Szabadítót, aztán ez elhallgatott, és néhány nap múlva felharsant: feszítsd meg!
Milyen indulat volt tehát Jézusban? Olyan indulat, amivel Ő minden körülmények között Isten akaratát képviselte és akarta megvalósítani. Mindig azoknak a javára, azoknak az érdekében, akik között szolgált, akiket szeretett, az Isten népe érdekében. Ha ezt ők nem tudják, vagy nem értik, mert annyira besötétedtek, akkor is. És ezt teszi akkor is, ha ennek az árát meg kell fizetnie. Ha még inkább elvész a népszerűsége, ha ellenségeivé válnak azok, akiknek a megmentésére jött. — Ez a Jézus indulata. Az Atya akaratát minden körülmények között képviselni és cselekedni, és minden körülmények között szeretni azokat, akik Őt nem szeretik, és ebben az állapotukban nem is szeretetre méltóak, de rászorulnak erre a mentő, megváltó szeretetre. Kerül, amibe kerül.
Ennyit a virágvasárnapi epizódról. 25 évvel virágvasárnap után Pál apostol levelet írt a börtönből a filippi gyülekezetnek. Abban idézi ezt az akkor már a keresztyének előtt közismert Krisztus-himnuszt, amit itt olvastunk, ezt kezdi ezzel a mondattal: Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: aki nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, megalázta magát, rabszolgai formát vett fel, engedelmes volt az Atyának mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig és ezzel váltott meg minket.
Itt használja ő ezt a szót: indulat. Ez így egy kicsit félreérthető, mert mindjárt valami indulatosság jut eszünkbe. Itt két versen belül háromszor szerepel ez a szó, csak a magyar Bibliánk három különböző kifejezéssel fordítja ugyanazt a görög szót, ami ott van. Mert amikor azt olvastuk, hogy ugyanazt akarjátok egy akarattal, ugyanarra törekedjetek, és az az indulat legyen bennetek, itt mind a három esetben ugyanaz a kifejezés van.
Ez a görög szó tehát azt jelenti: valamit nagyon akarni. Valamire tudatosan törekedni. Az a lelkület, az a szellemiség, az a beállítottság — idegen szóval: az az attitűd — legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is volt. Tehát itt szó sincs a szó mai értelmében vett indulatról vagy indulatosságról. Itt egy céltudatos törekvésről van szó, ami valakinek szívügye, amit mindenek elé helyez, ami meghatározza az összes cselekvését, arra törekszik minden körülmények között.
És mire is bátorítja őket? Mire törekedjenek, milyen indulat legyen bennünk? Hogy egyet akarjatok, ugyanarra törekedjetek, semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál, és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Ez az indulat legyen bennetek, ez jellemezze a belső világotokat. Erre törekedjetek mindig. Magamat hátra teszem, a másik érdekét fontosabbnak tartom. És ha az nekem áldozatba kerül? Azt természetesnek tartom. Akkor áldozatot hozok. Kiért? Miért? Azért, akinek éppen arra szüksége van. És ha se rokonom, se boldog ősöm? Akkor is. Miért? Mert szüksége van rá, én értesültem a szükségéről, és valamit tehetek érte. — Ez a jézusi indulat. Ez jellemezte az Úr Jézus egész földi szolgálatát.
Tulajdonképpen virágvasárnap is erre adott Ő számtalan illusztrációt. Az Ő népe akkor egy harcias Messiást várt, aki kiveri a rómaiakat onnan. Ehelyett Jézus tüntetően nem lóháton, kivont karddal vonul be Jeruzsálembe, hanem szamárháton. És szó szerint beteljesíti a próféciát, amit a Zakariás 9,9-ben így olvasunk: „Örvendezz nagyon, Jeruzsálem leánya, Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos és szamáron ül. Kiirtja a harci kocsit és a lovat Jeruzsálemből.”
Milyen Messiás az ilyen? Nem kardot ránt, nem a laktanyába a rómaiakhoz megy, hanem a templomba. Ott helyreállítja az isteni rendet, és amikor már elhallgatott a hozsánna, csak néhány gyerek kiáltotta ezt a templomban — olvassuk a Máté evangéliumában —, akkor ezeket a gyerekeket megvédi az őket támadó írástudóktól. És amikor már a gyerekek is elmennek, vakok és sánták jönnek hozzá ott a templomban, és meggyógyítja őket. — Ez az indulat legyen bennetek! Aki nem hadakozni akar, nem kardot ránt, hanem észreveszi másoknak a nyomorúságát, nem nézi azt közömbösen, hanem segít.
Ez az indulat tehát egyáltalán nem valami tehetetlen, tétlen passzivitás, Jézus éppen virágvasárnapon és egész földi szolgálata során rendkívül aktív volt. Cselekvő módon képviselte Isten akaratát, és nagyon is cselekvő módon segített mindazoknak, akiknek a bajáról értesült, úgy, hogy Ő fizette meg annak az árát. Áldozatot is kész volt hozni érte.
Mert virágvasárnapon Jézus már a keresztre indul. De nem úgy, hogy tehetetlenül sodródik, hogy viszik magukkal az események, hogy bábként játszanak vele a hatalmasok. Hiszen az egész nagyheti eseménysorozat szereplői közül Ő az, aki leginkább szabad.
Javasolom az ünnepre készülve is, hogy olvassák el a testvérek egyszer valamelyik evangéliumból így azt a két fejezetet, (az utolsó előtti két fejezet mindegyikben Jézus szenvedéséről szól), hogy milyen szabad Ő egy csomó rab között. Júdás a pénznek a rabja. Péter az önféltésnek a foglya. Kajafást az előítéletei tartják rabságban. Pilátus görcsösen kapaszkodik a pozíciójához. — Mindenki fél, mindenki rab. Egy valaki van, aki teljes szabadságban áll ott, aki tudja, hogy mi a feladata. Szeme előtt van a célja, amiért az Atya elküldte. Tudja, hogy mire vállalkozott, nem véletlenül esik meg vele az, ami megtörténik. Ő ezt vállalta, mert engedelmes az Atyának, és mert csak így tud segíteni rajtunk. — Ez az indulat jellemző Jézus Krisztusra.
Elképzelhető-e az, hogy egy ilyen magunkfajta emberre is jellemző legyen? Mert itt az apostol ezt írja a gyülekezetnek: az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban is volt. Eljuthatunk-e mi erre? Másokat fontosabbnak tartok, a másik haszna vezérel, semmit nem teszek önzésből, dicsőségvágyból, és kész vagyok mindig Istennek engedelmeskedve másokért élni?
Mert az a helyzet, hogy nem ilyen indulattal születünk. Nem ez a lelkület, nem ez a szellemiség, nem ez a beállítottság jellemez minket. Hiszen ha körülnézünk, vagy őszintén a tükörbe nézünk, akkor kénytelenek vagyunk látni, hogy nyílt vagy leplezett önzés irányít sokszor bennünket, hogy hatalomvágy, szerzésvágy, sokféle félelem, versengés irányít nagyon sok embert. A másikat sokszor eszköznek tekintjük, vagy ha nem, akkor vetélytársnak, ellenfélnek, netalán ellenségnek. Féltjük magunkat, vonakodunk attól, hogy áldozatot hozzunk. Sokszor egyszerű számítás, érdek és kényelemszeretet motiválja, indítja cselekedeteinket. — Ilyen indulat van bennünk.
Miért hangzik a gyerekszobából olyan sokszor sírás, amikor mindenük megvan a kicsikéknek? Mert nem az az indulat van bennük, ami a Krisztus Jézusban. Miért nem hangzik ki sokszor semmi a gyerekszobából. Azért, mert nincs ott senki, vagy egyedül árválkodik szegényke, mert a szüleiben sem az az indulat van meg, ami volt a Krisztus Jézusban.
Isten nagy ajándéka lenne, ha az ünnepi készülődésünknek ez is a részévé válna, hogy megkérdezzük a mi Urunkat: Úr Jézus, szerinted milyen indulat van bennem? Mert sokszor magunk sem tudjuk. Olvasunk egy történetet az evangéliumban, amikor a tanítványokat személyes sérelem érte, és bosszúért kiáltottak. Jézus tanítványai! És képesek Jézushoz menni, és azt javasolni neki: kérjen tüzet erre a falura, mert nem adtak nekik éjjeli szállást. S akkor Jézus mondja: nem tudjátok, hogy miféle indulat, lelkület, lélek van bennetek. — Nem tudom, hogy kellőképpen megijedtek-e ezek után a bennük dúló, egyáltalán nem jézusi indulattól, de az nagy ajándék, ha mi megijedünk egyszer: Uram, nem gondoltam, hogy ilyen sötétség van bennem.
Ha eljutunk oda, ahova Péter eljutott nagypéntek hajnalán, amikor végre a saját szívébe látott, és nem védőbeszédet tartott, hanem azt mondta: ezen csak sírni lehet —, mert az ilyen emberen lehet aztán segíteni. Aki kész elítélni a benne levő, egyáltalán nem jézusi indulatot, az nyitja ki a szívét az előtt az indulat előtt, ami az Úr Jézust jellemezte.
Miért szükséges, hogy az az indulat legyen bennünk, ami Jézusban? Ez szükséges egyrészt magunk miatt — legyünk most önzők —, mert aki mérges, vagy gyakran mérges, vagy könnyen méregbe gurul, annak a szervezete valóban mérget termel. Kell az nekünk, hogy a sok bajunk tetejében még mérget is termeljünk és magunkat mérgezzük? — De akiben az az indulat marad, ami velünk születik, annak sokkal nehezebbé válnak az emberi kapcsolatai is. Gondoljuk el, hogy ha az az indulat lenne sokunkban, ami Jézus Krisztusban, aminek a jellemzőit felolvastam, akkor mennyivel másként zajlanánk az emberi kapcsolataink; Teljesen más lenne a vitakultúránk, a konfliktuskezelésünk — magyarul veszekedés —, egészen más lenne a házassági erkölcs. Az egész közélet más lenne. Nem ez a kicsinyes, önző, anyagias, hazugságra épülő civakodás jellemezné a társadalmat, ami felemészti azokat az energiákat is, amikkel egymást boldoggá tehetnénk és az egésznek a javát munkálhatnánk. — A velünk született indulattal Isten országába sem mehet be senki, mert „test és vér nem örökölheti” azt.
A Biblia azt mondja: lehetséges, hogy az az indulat legyen bennünk, ami Krisztus Jézusban, de ez csak Isten teremtő munkája során jöhet létre. Vannak emberek, akik félnek attól, hogy ez az indulat legyen bennük. Akkor baleknek néznek, fát vágnak a hátamon — jaj, inkább nem. Nem tudják, miről van szó. Vannak, akik félnek. Vannak, akik elhatározzák, hogy átnevelik magukat, hogy jobban hasonlítsanak Jézushoz —, mintha egy kicsit is hasonlítanánk hozzá. Ennek mindig kudarc a vége, mert nem tudjuk magunkat átnevelni. Ez mindig teremtés. Teremteni pedig csak Isten tud. Az Ő igéjével, amivel ezt a világmindenséget is létrehozta. Aki hallgatja, olvassa, komolyan veszi, befogadja az Ő igéjét, először csak gondolkozik rajta: vajon igaz lehet-e vagy nem, mit kezdjek vele? — foglalkozik vele, azzal foglalkozni kezd Isten teremtő igéje, és közben átalakul. Ahogy Pál írja a Galatáknak: „Kiábrázolódik benne a Krisztus.”
Egy bibliai példát mondok erre. Saul-Pálról olvassuk ezt a szörnyű kifejezést, hogy „öldökléstől lihegve” indult el Damaszkuszba, hogy összefogdossa azokat, akik Jézusban hisznek, és utána likvidálja őket. Ez az ember később Jézus Krisztus újjáteremtő, megváltó munkája nyomán eljutott oda, hogy amikor egy nagyon veszélyes úttól a barátai óvták őt: ne menj oda a saját érdekedben, mert rosszul jársz és az szenvedést fog hozni, akkor egyebek közt a következőket mondta nekik: „Én mindezekkel (az ő aggályaikkal) nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat (vagyis a küldetésemet), és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20,24).
Vagyis csendesen azt mondja: hallgassatok, engem nem tudtok megijeszteni, hogy milyen nehéz helyzetbe kerülök, ha engedelmeskedem az én Uramnak. Ez nem alternatíva. Csak egy lehetőség van előttem: engedelmeskedni annak, aki elküldött. A küldetésemet elvégezni. Kerül, amibe kerül. Miért? Másokért, hogy a mentő evangélium eljusson minél többekhez. — Ez az az indulat, ami Jézus Krisztust a keresztre vitte.
Minden körülmények közt engedni az Atyának. Bármit megtenni másokért, kerül, amibe kerül. — Megfizetem az árát. Szívesen hozok érte áldozatot.
Még annyit hadd említsek meg: Amikor a Biblia indulatról beszél, akkor mindig arról van szó, hogy Isten a szívünk mélyére nyúl. Nem arról van szó, hogy egy ember legyen vallásos, tanuljon meg újfajta viselkedést, sajátítson el egy sajátos szókincset, új szokásokat, hanem itt arról van szó, amit már többször soroltam: a bennünk lévő érzület, lelkület, szellemiség, beállítottság forrását változtatja meg Isten. A Biblia így mondja (mind az Ó-, mind az Újszövetség): Új szívet teremt bennünk. És ebből az új szívből újfajta gondolkozás, új jellem, új cselekedetek, egészen új kondíciók származnak. Erre vonatkozik ez a mondat: az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban.
Az ilyen ember őszintén mondja a saját imádságaként: „Adj minékünk meg-újult szívet és új indulatot, tehozzád mindenekben hívet, és szent akaratot, újítsd meg rajtunk a te képed, mely áll szent életben, hogy lehessünk választott néped, élvén szeretetben.” (285,4 dicséret).
Készülünk az ünnepre. Szeretném kérni, hogy készüljünk az ünnepre. Annak érdekében, hogy jobban megismerjük, milyen indulat volt a mi Urunk Jézusban, és megismerjük azt is, hogy milyen indulat van bennünk pillanatnyilag, javaslok egy kis házi feladatot: az Úr Jézus kereszthalálát megelőző 24 óra eseményei öt helyszínen zajlottak: csütörtök este az utolsó vacsora lábmosással együtt, utána a Gecsemáné-kert (a tanítványok mit tesznek, Jézus mit tesz, Júdás, letartóztatás), azután még az éjszaka folyamán a vallási per Kajafás termében, reggel a politikai per Pilátus palotája előtt, és pénteken a keresztre feszítés a Golgotán. Utolsó vacsora, Gecsemáné-kert, Kajafás előtt, Pilátus előtt, Golgotán.
Javaslom a testvéreknek, hogy hétfőtől péntekig egy-egy ilyen helyszínt tanulmányozzunk meg. A televízióra fekete leplet borítunk, pihenjen a héten, eleget dolgoztatjuk máskor, most legalább egy félórát rászánunk arra, hogy is írja ezt le Máté? Akkor elolvassuk, meg van írva Márkban, Lukácsban, Jánosban — kikeressük azt is, és megállunk csak ott: utolsó vacsora. Majd a Gecsemánéval holnap, és így tovább. Pénteken megérkezünk a Golgotára. Két kérdésre keressünk mindig választ: milyen indulat vezérelte Jézust abban a helyzetben? (A legkülönbözőbb helyzetekben áll Ő helyt.) Vajon ezzel én hogyan állok? Mit tett értem az én Uram az Ő szenvedése során, és vajon hasonló helyzetben hogy szoktam viselkedni? Akkor megismernénk sokkal jobban, hogy milyen indulat van Őbenne, és világosabb lenne, milyen indulat van mibennünk most. Ha valaki bűnbánattal megvallja az utóbbit, és kéri, hogy az az indulat legyen bennünk, ami a Krisztus Jézusban, Isten ezt az imádságot meg fogja hallgatni.

Amikor a múlt héten Lukács evangéliumát olvasva ez az igeszakasz került elénk, megdöbbentett az, hogy ilyen nagy különbség lehet két olyan ember közt, akik egyaránt közel kerültek Jézushoz. A történetnek mindkét szereplője ugyanazon a vendégségen vett részt, ugyanúgy Jézus közelében voltak, ugyanazt hallották, amit Ő mondott, és mégis az egyik marad olyan, amilyen volt, a másiknak pedig egy új élet kezdődik el.
Eszembe jutottak ismerős arcok, akikről tudom, hogy ugyanazt az igét hallgatják, s az egyiküket megkeményíti, a másikukat megváltoztatta. Mi lehet az oka ennek?
Jézus egy példázatban különösen kiélezte ezt, amikor arról szólt, hogy két ember ment fel a templomba: egy farizeus és egy vámszedő. A farizeus körülnézett és azt mondta: Istenem, köszönöm, hogy nem vagyok ilyen, mint ezek. Meg főleg, mint az a vámszedő ott hátul. És akkor elsorolja a maga érdemeit. Az a vámszedő ott hátul meg csak ennyit mond, a kor szokása szerint a bűnbánat jeleként a mellét verve: Isten, légy irgalmas, nékem, bűnösnek! Azt mondja Jézus, hogy az előbbi úgy ment haza, ahogy odajött, emez pedig megigazulva ment haza az ő házába.
Itt ülünk mindnyájan, egy órán át ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanazt halljuk, és vajon melyikünk hogyan megy haza? Ugyanúgy-e, ahogy idejöttünk, vagy pedig valami változik. Akár az egész életünk iránya is megváltozhat. Vagy ha valami jó elkezdődött, az folytatódhat és megerősödhetünk benne.
Tudom, hogy a nyáron is volt szó ugyanerről az igéről, de akkor valami mást emeltünk ki belőle. Most erre szeretném a gyülekezet figyelmét irányítani, hogy szembetűnő az, hogy két ember Jézushoz térben ugyanolyan közel kerül, és lélekben mégis egészen másutt vannak. Melyikhez hasonlít a mi életünk? Jó lenne, ha úgy mehetnénk haza akár már ma is, meg máskor is, amikor igét hallunk, hogy a mi Urunk ezzel bocsásson el: a te hited megtartott téged, menj el békességgel!
Nézzük meg egy kicsit közelebbről ezt a két embert. Ez a történet arról szól, hogy ketten találkoztak Jézussal. Egy derék ember és egy bűnös ember. Egy köztiszteletben álló és egy megvetett. Egy vallásos körökben otthonosan és bennfentesen mozgó és egy kívülálló. Simon farizeus és egy névtelen prostituált.
Simon szerint nagy különbség van köztük, mert ő igaz, az az asszony pedig bűnös. Jézus szerint is nagy különbség van köztük, de nem ez, hanem az, hogy Simon még nem tudja, milyen nagy bűnös, ez az asszony pedig már megtudta, sőt meg is vallotta, sőt feloldozást is kapott rá. Simon életveszélyes állapotban van, mert ha a maga önigazságában megkeményedik, úgy fog elkárhozni. Ez az asszony már él. Új életet kapott Jézustól, és éppen ezért ilyen kimondhatatlanul hálás — majd látjuk, hogyan fejezi ezt ki.
Az egyik gyülekezetben, ahol szolgáltam, két asszony egyszerre ment el egy szűrővizsgálatra. Mindkettőjüknél ugyanazt a bajt találta az orvos. Kétségbeestek, de vigasztalta őket: egyelőre még nincs baj, de minél előbb műtétre van szükség. Az egyikük a megadott időpontra megjelent, megoperálták, ma is él. A másik nem ment el a műtétre. Üzentek neki, akkor sem ment el. Akkor jelentkezett, amikor már jártányi ereje is alig volt. Utána nem sokkal meghalt. Kérdezték az utolsó beszélgetésen: miért tette ezt? Szégyenkezve elmondta, hogy elképzelhetetlennek tartotta, hogy a műtét során pucérra vetkőzve feküdjön az előtt az orvos előtt, akit ő, mint tanárnő tanított, és aki előtt neki olyan nagy tekintélye volt.
Isten előtt nekünk pucérra kell vetkőznünk lelkileg. Aki ezt nem akarja, azt elviszi a betegség. Így olvassuk: a bűn zsoldja halál. De Isten nem azért akarja, hogy pucérra vetkőzzünk lelkileg, hogy megszégyenítsen, kipellengérezzen, hanem azért, hogy meggyógyítson. Erre hív minket ma este is.
Simon farizeus meg volt győződve arról, hogy ő Isten előtt igaz ember. Ez az asszony már meg volt győződve arról, hogy ő mindenestől bűnös, de van a számára bocsánat, megoldás.
A Biblia azt mondja, hogy eredetileg teljesen azonos esélyekkel indultak, hiszen a Római levél 3. részében azt olvassuk, hogy nincs senki, aki Isten előtt igaz lenne. Mindnyájan vétkeztek, mindnyájan szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül. Nincs különbség, nincs kivétel.
Mit tudunk meg Simonról? Így kezdődik a történetünk: „Egy farizeus arra kérte Jézust, hogy egyék vele. Jézus bement a házába, és asztalhoz telepedett.” Nem tudjuk, miért hívta meg Jézust, hiszen ők elvi ellenfelek voltak. A farizeusok mindenben az ellenkezőjét vallották annak, amit Jézus tanított, sőt később ellenségeivé is váltak. Jézus mégis első hívásra megy. Neki nincsenek előítéletei, nem ismeri a személyválogatást, ahova meghívják, oda elmegy. Ő nem fél attól, hogy a szennyesektől piszkos lesz. Az Ő tisztasága sugárzik ki mindenütt, és a szennyesek tisztulnak meg az Ő közelében.
Jézus tehát elment, ez a farizeus viszont kezdettől fogva roppant tartózkodóan és kritikusan viselkedett vele szemben. Az elemi tisztelet jeleit sem mutatta. Mi már tudjuk több más bibliai történetből, hogy a keleti vendégszeretethez hozzátartozott, hogy a mezítláb, vagy mezítlábas szandálban gyalog érkező vendégeknek először is a lábmosás lehetőségét kínálták fel. Ha nagyon tisztelt vendég volt, még meg is mosták a lábát. Azután, ha nagyon tisztelték, akkor egy csepp illatos olajat a szakállára vagy a fejére csöppentettek. Attól kellemes illat lett a helyiségben. Ha még inkább tisztelték, akkor a házigazda az illető szakállát vagy homlokát megcsókolta. — Ez itt mind elmarad.
Jézus nem várta ezt, neki soha nincsenek elvárásai. Nem hiányolja, csak akkor említi, amikor összehasonlítja Simon farizeust az ő érdekében az asszony magatartásával. Akkor mondja neki azt: „Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, vizet a lábamra nem adtál, ő a könnyeivel öntözi a lábamat. Nem csókoltál meg, ő pedig nem szűnik meg csókolni a lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig kenettel keni meg a lábamat.”
Simon farizeus azt figyelte, mi az a kötelező minimum, amit neki adnia kell Jézusnak. Egy picivel sem többet. — Meghívta, ott van a terített asztal, jó étvágyat kívánok, fogyassza el, részéről ezzel be van fejezve. Ott ülnek, illetve könyökölnek — az alacsony asztal tengelyére merőlegesen helyezkedtek el a vendégek, a földre fekve, bal könyökre támaszkodva, jobb kezükkel ettek — egymással szemben, de egy világ választja el őket. Hallgatja Simon Jézust, de szinte semmit nem hall meg abból, ami elhangzik. Leperegnek róla Jézus szavai. Lelkileg olyan száraz marad, mint a kavics belseje a patakban. Befogadni nem akar semmit abból, amit Jézus mond. Érintetlen marad Jézus közvetlen közelében is. A maga igaza, mint egy fal emelkedik Jézus és közötte, és ettől az önigazságától nem találkozik Jézussal. Alkalmi együttlét ez, de nem jön létre közösség. Ez nem nevezhető találkozásnak.
Sok ilyen embert ismerek, akik azt mondják még a sok tennivalójuk között is, hogy akkor elmegyek, meghallgatok egy papot. Nem Jézussal akar találkozni. Vagy meghallgatok egy prédikációt vagy szentbeszédet. Ne múljék el az ünnep úgy, hogy nem voltunk templomban. — De valami hiányzik mindegyikből. Nem azt keresem, hogy hol találkozhatom újra az én Urammal, hogy tanácsoljon, vezessen, segítsen, tisztítson engem, leplezzen le, és oldozzon fel. — Nem. Szó sincs Jézusról. Ez egy alkalmi együttlét csupán.
Hol van ettől az, amikor valakinek a szíve már Jézusé, és alig várja, hogy legyen egy pár perc csend, amikor figyelhet az igére, amikor kiöntheti a szívét neki. Vagy munka közben, meg a legnagyobb hangzavarban is tud vele néhány szót váltani, és ez a vele való folyamatos, állandó kapcsolat élteti, ad neki fizikai, lelki erőt, ha kell szelídséget, ha kell, könnyebbé teszi, hogy megbocsásson másoknak. Állandóan árad bele valami mennyei, és ez árad rajta keresztül másokba. — Ez csak alkalmi együttlét. Ő nem akar Jézustól kapni semmit, és nem akar adni neki sem többet, mint ami a kötelező minimum. A szíve kimarad ebből a találkozásból.
Nem véletlenül mondja ám azt Isten: „Adjad, fiam, a te szívedet nekem. A te szemeid az én utaimat megőrizzék.” Életváltozás csak ott következik be, amikor valaki a szívét adja oda az Úr Jézusnak, és létrejön ez a folyamatos, állandó kapcsolat.
Mi jellemezte ezt az asszonyt? A nevét nem tudjuk, és jó lenne, ha távol tartanánk magunktól azokat a szennyes gondolatokat, amikkel újfajta, irodalomnak nem nevezhető irományok próbálják Jézust is beszennyezni, hogy itt férfinő kapcsolatról van szó, és próbálnak valami erotikát belevinni ebbe a szent és tiszta találkozásba. Itt nem egy férfi és egy nő találkozik, itt az Isten és az ember. A szent Isten és a bűnös ember. A feloldozó, irgalmas, megbocsátó Isten, és a bűneibe reménytelenül belesüllyedt ember találkozik.
Ott van tehát a díszes társaság, amikor bejön ez az asszony. Mit keres ez itt? — ez volt a házigazda első gondolata. (A másik evangélium le is írja, miket gondol közben, amiket Jézus persze pontosan tud.) Mit keres ez itt? Nem tudják, hogy ez az asszony nem keres, mert ő már talált. Sőt, őt már megtalálta az Isten kegyelme. Ő már találkozott korábban Jézussal, és átélte a Szent közelében a maga elveszett, nyomorult, bűnös voltát, és átélte az irgalomnak, a bűnbocsánatnak a csodálatos felszabadító erejét. Éppen az ezért való háláját szeretné valahogy kifejezni. Hogy? Mondja azt: köszönöm szépen? Nem, ő ennél többet szeretne mondani. Mit? Nem is tud mit mondani. Ő szeretne valamit adni. Mit adjon? És akkor kiderül: odaadja mindenét.
Nekünk talán új ez, de van még két bibliai történet, ami ezt megerősíti: Abban a korban is törekedtek az emberek arra, amire ma is sok szülő és nagyszülő törekszik, hogy félreteszek egy kis pénzt a temetésemre, ne a gyerekeknek meg unokáknak a gondja legyen majd akkor, ha megáll a szívem. Abban a korban pedig egy kis illatos kenőcsöt gyűjtögetett, kuporgatott össze még a legszegényebb ember is. Nem balzsamot használtak ők, hanem a kellemetlen szagot próbálták enyhíteni frissen a temetés után azzal, hogy ilyen illatos kenőcsökkel bekenték a holttestet. — Az asszonyok is ezt akarták Jézussal húsvét reggelén, csak Jézus megelőzte őket és feltámadott, és az utcán találkoztak vele. Nem volt szükség kenőcsre.
Egy ilyen kis mennyiségű, de drága kenőcsöt illett összegyűjteni, amit egy alabástrom edénykében mindenki eltett, aztán ha szükség van rá, majd előveszik. Ez volt az ő kis vagyonkája, ez volt neki mindene. És ő olyan hálás Jézusnak a bocsánatért, azért, hogy emberszámba vette, hogy embert csinált belőle, hogy teljes feloldozást kaphatott, hogy tisztába tette a múltját, hogy egy új perspektíva, távlat nyílt ki előtte, amit szavakkal nem lehet megköszönni, de szeretné mindenét odaadni hálából, amije van. Itt ez történik, amikor odaguggol a lábához és ezzel a kenőccsel megkeni.
Nem tudom, hogy ki ismeri a bűnbocsánatot nyert bűnösnek ezt a kifejezhetetlen háláját. Ezt a túláradó örömöt, amikor az ember szinte nem tudja abbahagyni az éneklést. Emlékszem, amikor Isten engem megszabadított a bűneimből meg sokféle kötelékből: Szinte nem tudtam abbahagyni azt a gyönyörű éneket, amit azon a csendeshéten tanultunk: Nyomorult bűnöst kivontál a mélyből, Hajnalra hívtál csillagtalan éjből…
Ezt a hálát látjuk itt, és ez az, ami teljesen ismeretlen az ilyen nyomorult Simonoknak, akik csak spekulálni tudnak, hogy mit keres ez itt, meg ha Jézus próféta lenne, tudná, hogy ez parázna, és ha hozzáér, akkor Ő is kultikusan tisztátalan lesz. Akkor nem is próféta ez a Jézus. Mindenki felett ítélkezik, miközben a saját bűneiből nem lát semmit és abban fog elpusztulni, hacsak el nem jut a bűnbánatra.
Ez az asszony már eljutott. Jézus elsegítette és két kézzel kapott a bűnbocsánat után, szorítja, el nem engedi, és kimondhatatlanul hálás ezért Jézusnak.
Nem tudom, ismerős-e ez nekünk? Isten erre hív mindenkit, és ez nagyon nagy ajándék, amikor valaki már nemcsak hallgatja Jézusnak a szavát, mint ők itt, hanem miközben hallgatja, elkezd fájni a bűne, és meg tudja nevezni a bűneit, és meg is nevezi. Már nem magyaráz, nem mentegetőzik, nem másokra mutogat, hanem néven nevezi, és szabadulni akar tőle. Amikor valaki szívből megutálja magát, mint Péter nagypéntek hajnalán. Amikor már egy kemény férfi sem tehet mást, mint Péter nagypéntek hajnalán, csak azt, hogy keserves sírásra fakad: Nem tudtam, hogy ekkora sötétség van a szívemben. Nem gondoltam, hogy képes vagyok erre. Van-e ebből szabadulás? És amikor meghallja, hogy van, és kiderül, hogy miután ő megfelelően utálja magát, Jézus nem utálja, mert pont az ilyenekért jött, hogy az ilyen utálatosak tiszták és szentek legyenek és felszabaduljanak, és békességük legyen, hogy másként tudják folytatni az életet. Amikor ez eljut valakinek nemcsak az eszéig, mert ezt már hallotta sokszor, hanem a szívéig, és átjárja az egész egzisztenciáját, akkor fakad fel ez a hála a szívben. És ez a hála nem fogy el egy életen át.
Én ma még hálásabb vagyok Isten szabadításáért, mint azon a napon, amikor először hittel komolyan tudtam azt venni. Ez a hála a forrása az ilyen újjáteremtett ember minden cselekedetének. Attól kezdve ő nem azért cselekszik jót, hogy Isten előtt jó pontokat szerezzen, hanem azért, mert mindent megkapott Istentől. Nem azt akarja meghálálni, mert azt nem lehet, de a háláját ki akarja fejezni, és ezért változik meg az ilyen embereknek a többiekhez való kapcsolata is. Minden megváltozik, mert ő maga változott meg.
Ezt élte át ez az asszony. Amikor valaki a saját vallomásaként tudja elmondani azt, amit itt énekeltünk: „Jaj, bűneimmel vertelek keresztre. Amit te szenvedsz, Jézus, én okoztam, fejedre hoztam.” És ez nem dogma, hanem személyes tapasztalat, és folytatódik a boldog hálaadással is, hogy mivel Isten az én büntetésemet rajtad hajtotta végre, Úr Jézus, énrajtam még egyszer már nem hajtja végre. Szabad vagyok, szabad. Ezt nem győzi az ember elégszer megköszönni Istennek. Sokszor ez nem szavakba öltözik, hanem tettekben mutatkozik meg, mint ahogy ennél az asszonynál is.
Ez egészen más lelkület, mint az, amikor valaki elegánsan bejön egy templomba, és ugyanolyan lelkülettel távozik. Semmi nem történt, csak az ítélete lesz súlyosabb, mert azt mondja Jézus: „én nem kárhoztatok senkit, a beszédek kárhoztatnak titeket, amiket mondtam nektek, és nem vettetek komolyan.”
Ezért mond itt Jézus — micsoda szeretet és gyöngédség! — még egy külön kis prédikációt Simonnak. Egy példázatot. A hitelező az egyiknek ötszáz dénárt, a másiknak ötvenet adott, egyik sem tudott fizetni — micsoda bölcsesség van ebben, hogy Simon, te sem tudsz fizetni, meg ez az asszony sem tud fizetni — elengedte nekik. Melyik fogja jobban szeretni? Simon óvatos. Azt mondja: úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. Így van — mondja Jézus. Akinek sok bűne bocsáttatott meg, az nagyon szeret. Akinek kevesebb, az kevésbé. És akinek semmi? Aki azt gondolja, hogy nincs neki mit megbocsátani? Az meg egyáltalán nem szeret.
Simon egész viselkedéséből a szeretetnek semmilyen formája nem mutatkozik. Nem ismeri még a Jézus iránti szeretetet, mert nem fogadott el tőle még semmit. Ha eljutna oda: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek, és átélné a bűnbocsánat felszabadító erejét, akkor megjelenne az ő szívében is ez a szeretet.
Nem ez hiányzik még némelyikünk életéből? És akkor egészen más lelkülettel folyna tovább az életünk. Olyan sokan vannak, akik sok mindent tudnak már Jézusról, és mégsem ismerik Őt. Mert megismerni csak az együttélés folyamán lehet. Alkalmi összefutások, találkozások során nem. Lakva ismerni meg egymást — ez erre is vonatkozik. Amikor az Úr Jézus az ajtón kopogtat, az ajtó kitárul, és Ő ott elfoglalja az egyedül Őt megillető helyet, akkor kezdi megismerni az ember Őt. Enélkül szeretni sem tudja. Enélkül úgy van minden ember Jézussal, mint Petőfi a Kárpátokkal: „Tán csodállak, ámde nem szeretlek.”
És ilyen volt ez a Simon farizeus is. Ennek a bűnbocsánatot nyert asszonynak a szíve meg tele volt már Jézus iránti szeretettel.
Mindannyiunk életében eljön egy nap, amikor semmi másnak nem lesz jelentősége, csak annak, hogy milyen kapcsolatban vagyunk Jézussal. Mi közünk nekünk Őhozzá. Ismerjük-e Őt, és Ő is minket, és az Ő példázata szerint akkor bemehetünk a menyegzőjére, vagy hiába zörgetünk, azt mondja: távozattok tőlem, nem ismerlek titeket. És ez itt dől el.
Vajon melyik képhez hasonlít a mi mostani lelkiállapotunk? Ez az elegáns részvétlenség jellemez-e minket, ami Simon farizeust, meg az ő mai társait, vagy pedig ez az önfeledt részvétel Jézusnak az életében és szolgálatában, ami az asszonyt jellemezte? Ilyen intézményes, hivatalos, alkalmi kapcsolatunk van-e Jézussal, mint Simonnak, vagy pedig bensőséges, meghitt, személyes szeretetkapcsolat, amit betölt, körülvesz, színez a hála. Ez a kimért udvariasság jellemzi-e a mi lelki életünket, vallásos életünket, ami Simont, vagy pedig ez a hála? Alkalmi összefutás, vagy folyamatos együttélés-e az életünk? Vajon nem bástyázzuk-e körül mi is magunkat így, mint ő: Szinte félti, védi magát Jézustól, vagy pedig az jellemez, ami ennek az asszonynak a magatartását, aki mindenét oda akarta adni, aki egészen kiszolgáltatta magát Jézusnak?
Simon arra figyelt, hogy mit tarthat meg, amit nem kell odaadni Jézusnak, ez az asszony meg azon gondolkozott, hogy mit adhatna még azon túl, amit már eddig is odaadott. Amikor valaki erre az utóbbira eljut, azt mondja: itt van az egész életem, Uram. A tied mindenem. A tied vagyok én is. Azt tégy velem, amit akarsz, oda küldj, ahol használni akarsz. Azzal ajándékozz meg, amivel akarsz. Azt vedd el tőlem, amit vagy akit akarsz. Mindenestől rád bíztam magamat. — Ezt hívják keresztyénségnek, Krisztus-követésnek. Ami ennél kevesebb, az lehet kedves keresgélés, lehet buzgó vallásoskodás, lehet jó emberség, de nem vezet az üdvösségbe. Oda csak Jézussal együtt lehet belépni. Ővele meg itt lehet és kell, hogy összeforrjon az életünk.
Félig, vagy egészen tartozunk mi hozzá? Mert úgy félig-meddig ez a Simon is kereste vele a kapcsolatot. Ő hívta meg, megvendégelte, gondoskodott megfelelő társaságról, amikor Jézus megszólította, hajlandó volt szóba állni vele. Nem mutatkozik itt ellenségesnek. De ezt a teljes odaadást, amit az asszony magatartása sugallt, ezt ő nem ismerte.
Sajnos itt a gyülekezetben is sokakat ismertem, akik úgy vágyakoztak az Úr Jézus után, ismerve egy-egy hiteles hívő ember életét, szerették volna ők is azt a békességet, azt az erőt, azt a tartást, amit láttak, de állandóan azután érdeklődtek, hogy mi fér bele még a keresztyénségbe? Mindig valami minimumot kerestek: „Ennyit azért csak megengedhetek magamnak.” Ilyenkor én nyugodtan mondtam: ennél többet is. Mindent megengedhetsz magadnak, ezzel elárultad, hogy te vagy a magad ura. Legalábbis azt gondolod, te engedsz meg magadnak. Mindent lehet, ha nem az a kérdésed: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem. Amikor ezt kérdezi valaki, ott kezdődnek a csodák.
A napokban is beszélgettem valakivel, aki nagyon szenved már a bűnei, főleg azoknak a következményei miatt, és nagyon vágyakozik arra a szabadságra — ő mondta ki —, amit az Úr Jézus tud adni a benne hívőknek. Bátorítottam, hogy akkor lépjünk rá a szabadulás útjára. Az első lépés a bűnvallás. Kimondom Istennek azt, ami fáj. Nagy csend. — Talán majd legközelebb. Isten áldjon meg, viszontlátásra. Nem lehet segíteni, amíg valaki nem látja, hogy mitől szabadulhat meg, addig rab marad.
A Példabeszédek könyvében a 28,3 szerint: amíg valaki takargatja a bűneit, nem lesz jó dolga. Amikor megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer. Ez az asszony ezt tette. Jézus ezt tette vele. Simon pedig ebből maradt ki.
Milyen kapcsolatban vagyunk mi Jézussal? Ilyen szenvtelen szemlélői vagyunk-e, mint Simon farizeus, vagy pedig szenvedélyes szolgálói, mint ez az asszony? Mi jelöljük ki az Ő helyét az életünkben, mint ahogy Simon: parancsoljon helyet foglalni, vagy pedig elfoglaljuk már a magunk helyét az Ő lábánál, mint ez az asszony, és azt kérjük, Ő jelölje ki a helyét mindennek az életünkben? És árad-e belőlünk ez a hála?
Olyan szép vonása ennek az asszonynak az is, hogy nem szégyellte Jézust. Nem szégyellte, hogy megalázza magát. Azt mondják, ha egy akkori asszony a nyilvánosság előtt kibontotta a haját, az a legnagyobb megalázkodás volt. Itt pedig azt olvastuk, hogy amikor a könnyei Jézus lábára potyogtak, kibontja a haját, és azzal törli meg. Nem számít, milyen mélyen kell megaláznom magamat, nem érdekel, mit szólnak hozzá, mit súgnak össze a szomszédok a hátam mögött. Őt az egész vendégségből csak Jézus érdekli. Ő lett az életének az Ura, mert tőle kapta meg az életet.
Befejezésül: aki ezt az ajándékot megkapja és elfogadja Jézustól, annak lesz mit továbbadnia másoknak. Mert ez soha nem reked meg azoknál, akik átélik a szabadulásnak, a bűnbocsánatnak ezt az élményét, és fölfakad a hála forrása a szívükben. Nemcsak a szabadító Megváltónak hálásak, hanem mivel neki hálásak, elkezdenek szolgálni másoknak.
Egy másik ilyen rossz hírű asszony a szép példa erre: amikor a samáriai asszony átéli Jézusnak ugyanezt a tiszta, megbocsátó, szabadító szeretetét, mondás nélkül menni kezd a falubeliekhez, és hívja őket Jézushoz. Szinte átárad rajta az a szeretet és megbocsátás, amit ő kapott Jézustól. Pedig ő azért ment déli tizenkettőkor a kútra, hogy ne kelljen találkoznia senkivel, mert annyi rosszat, annyi bántó megjegyzést kellett hallania az öt tönkrement házasságáról, meg minden egyébről. És egyszerre felszabadul, nem érdekli, hogy ki mit mond, ami rajtam segített, arra van szükségük nekik is. Megy és hívja őket. Elindul Samáriában egy ébredés. Jézus néhány napig ott evangelizál. És olyan szép az a mondat, amit a végén mondanak azok, akiknek korábban megvolt a véleményük erről az asszonyról: Most már nem is a te szavadnak hiszünk, mert magunk láttuk és hallottuk, hogy ez a világ üdvözítője, a Krisztus. És sokan hitre jutnak. Egy egyszerű, bűnös asszony csendes bizonyságtétele nyomán. Mert aki ezt a kincset megkapta, annak van mit továbbadnia, és az kész lesz továbbadni.
Milyen lelki ajándékot adtunk mi tovább másoknak az utóbbi napokban, vagy akár a mai napon? Ismerős-e ez nekünk, hogy átárad rajtunk ez az áldás? A János 4,14-ben Jézus maga mondja ennek az asszonynak: Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, egyrészt soha többé meg nem szomjazik, az életszomját oltja egy örökkévalóságra, másrészt az a víz, amit én adok neki, örök életre buzgó víznek forrása lesz benne. — Azt jelenti: átfolyik rajta. Kielégíti őt, és lesz mit adnia másoknak. Nem magából préseli ki, átfolyik rajta. Mert ő már kapcsolatba került a forrással.
Engedjük, hogy Isten formáljon minket, és jussunk el oda, hogy a mi Urunk újra és újra mondhassa ezt nekünk: a te hited megtartott téged, menj el békességgel.

Sokan olvassuk most bibliaolvasó vezérfonalunk szerint Pál apostolnak Filippibe írt levelét. Éppen a megelőző napokban került elénk ez a szakasz, amit az előbb hallottunk. Gyakran megjegyzik bibliaolvasó emberek, hogy itt nyilvánvaló ellentmondásról van szó. Azt írja az apostol, hogy „félelemmel és rettegéssel munkáljátok az üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést…” Hát most akkor ki munkálja a mi üdvösségünket? Kitől függ az, hogy egy ember, aki beleszületett a kárhozatba — és mindannyian ebbe az Isten nélküli reménytelen állapotba születtünk bele —, ebből átkerüljön az Istennel való közösségbe, az üdvösségbe, és ez értelemmel, tartalommal töltse meg már ezt a néhány évtizedet is, amit itt töltünk, és örök életet ajándékozzon neki. Kitől függ ez?
Ha Isten az, aki munkálja bennünk mind az akarást, mind a megvalósítást, akkor miért kezdi azzal az apostol, hogy félelemmel és rettegéssel munkáljátok a ti üdvösségeteket? Ha meg tőlem függ az, hogy fogok-e üdvözülni, akkor miért említi ilyen hangsúlyosan, hogy Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a megvalósítást? Nyilvánvalóan szembekerül itt Isten szabad döntése és az embernek a felelőssége — mondják ezek az emberek.
Ajándék az üdvösség, vagy pedig meg kell dolgoznom érte, és tőlem függ, hogy megszerzem, vagy nem?
Szeretném, ha látnánk, hogy ez egyáltalán nem elméleti kérdés, amivel itt egy vasárnap este „elszórakozhatunk”, ez mindannyiunk életének a legdöntőbb kérdése, hogy ami erre a Szentírás helyes válasza, az megvalósul-e az életünkben.
Mindenekelőtt megjegyzem, hogy az egész Biblián párhuzamosan végigvonul ez a két kijelentés, hogy mi mindent, egyedül és kizárólag Istennek köszönhetünk, és ugyanakkor mindnyájan felelősek vagyunk azért, hogyan alakul a sorsunk és az örök sorsunk is. Csak néhány elég ismert igét említek.
Jézus azt mondja egy helyen: Senki sem jöhet énhozzám, csak akit az Atya von hozzám. Ugyanakkor azt mondja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok.” (Jn 6,44. Mt 11,28).
A Bibliából tudjuk, hogy minden Isten jó akaratától függ, különösen a mi üdvösségünk. Ugyanakkor Jézus olyan szomorúan mondja a jeruzsálemieknek: „Hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mint a kotlós a csibéit, de ti nem akartátok,” és ezért jön az ítélet. (Mt 23,37).
A Lukács 22,22-ben van megírva. Jézus mondja, amikor keresztre feszítése előtt beszélget még tanítványaival. „Az Emberfia elmegy ugyan, amint elrendeltetett, de jaj annak az embernek, aki elárulja Őt!” És Júdás is ott van azok között, akiknek ezt mondta. Hát akkor most felelős Júdás azért, hogy elárulta Jézust, vagy nem? Az Emberfia elmegy úgy, ahogy elrendeltetett, mintha Júdás nem lenne. És mégis, jaj annak, aki elárulja Őt. Egymás mellett párhuzamosan fut a két vonal: Isten szabad döntéseinek a sorozata és ugyanakkor az ember felelőssége.
Azt mondjuk, hogy a mi logikánkkal ez összeegyeztethetetlen. A Biblia azt mondja, hogy Istennél ez nem is kettő, hanem egy. Ami nekünk kettőnek tűnik, az nála tökéletes egységben van. Miért? Mert Ő maga mondta, hogy amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az Ő gondolatai a mi gondolatainknál. És ezt nekünk alázatosabban és komolyabban kellene vennünk. Le kellene szállnunk arról az Isten nélküli gőgről, hogy én mindent megérthetek, mindent jobban értek, még Istent is korrigálhatom, számon kérhetem, helyreigazíthatom. A magunk helyét kellene elfoglalnunk ebben a világmindenségben, és akkor sokkal több mindent értenénk.
Ha a geometriából hozok egy hasonlatot, akkor gondoljunk arra, hogy a gömb olyan test, ami háromdimenziós térben látszik gömbnek. De ha ugyanezt a kétdimenziós síkban ábrázoljuk, az egy kör. Vagy ha nagyon pici, akkor egy pont. Ezen lehet vitatkozni, egymást győzködni, hogy ugyan ne magyarázz nekem, ez gömb, nézd meg, de aki csak két dimenzióban gondolkozik, az azt mondja: ne magyarázz nekem, látod, hogy kör.
Isten pedig végtelen dimenziókban gondolkozik. Nem tudjuk felérni az Ő gondolatait. A Biblia azt mondja: amire szükségünk van ahhoz, hogy eligazodjunk ebben az életben, és az örök élet ajándékát tőle elfogadjuk, azt Ő kijelentette nekünk a Szentírásban. Az Ő Szentlelke megvilágosítja az értelmünket, ésszel is felfoghatunk nagyon sok mindent az Ő gondolataiból. De van, amikor az ember odaér: ezt már nem tudom összeegyeztetni. Nem tudom elképzelni. De mivel Isten mondja, nem vonom kétségbe, hogy igaz. Ő nem hazudik. És akkor a hitemmel igazságként elfogadom.
Nem azt feszegetem és próbálom szánalmas erőlködéssel magyarázni, amit nem lehet megmagyarázni a mi néhány dimenziós létünkben, hanem azt kérdezem: mi az én feladatom? Amit Ő önmagáról mond, hogy elvégzett és majd meg fog valósítani, ez az Ő dolga, Ő biztos, hogy azt tökéletesen elvégzi. De mi az, amit rám bízott? Mert rajtam nem azt kéri számon, amit ő elvégzett és majd ezután el fog végezni, hanem azt, ami ebből énrám következik, és amit Ő nekem parancsolt.
Így kellene ezekhez a titkokhoz közelítenünk. Így figyeljünk fel arra is, hogy Jézus néhány alkalommal említi azt, hogy Isten az örökkévalóságban sok mindent eldöntött az üdvösségünkről. De sokkal gyakrabban és részletesebben beszél arról, hogy mit tegyünk meg azért, hogy ki ne maradjunk ebből az üdvösségből, és ha már valaki ezt az új életet megkapta tőle, akkor hogyan járjon abban, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, és másoknak is hasznos legyen.
Az első mondat, amit Jézus mondott nyilvános fellépésekor, így hangzott: „Közel jött hozzátok az Isten országa, térjetek meg azért, és higgyetek az evangéliumban.” Bejelent egy tényt, egy titkot jelent ki: itt van közel az Isten országa, be lehet abba lépni, és mindnyájunknak erre van a legnagyobb szükségünk. Nos, akkor most ne azt firtassátok, hogyan, mikor, merre, meddig… Azt Isten elkészítette, itt kínálja. Térjetek meg! — vagyis forduljatok meg, hátra arc! Ne elfelé menjetek Istentől, hanem közeledjetek hozzá, és higgyetek annak, amit mond nektek. Aztán majd meglátjátok, mi-mindent végez el Isten az életetekben. A titkot is kijelenti, de még sokkal részletesebben beszél arról, hogy mi a mi feladatunk.
Van egy jellemző jelenet a evangéliumban. Egyszer valaki bennfentes kíváncsiskodással megy Jézushoz: mondd már meg, vajon kevesen fognak üdvözülni? (Innen már egy lépés csak, hogy kik fognak üdvözülni? A szomszéd is? Remélem nem. Én is? Remélem igen.) És mit felel erre Jézus? Ezt olvassuk a Lukács 13,24-ben: „Vajon kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” Erre Jézus így felelt: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, hogy sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.” Vagyis mit válaszol Jézus? Nem válaszol a kérdésre. Semmi közöd hozzá! Ez az Isten hatásköre, hogy ki üdvözül és ki nem. A te dolgod az, hogy mivel nyitva van az üdvösség kapuja, lépj be azon.
Jézus itt két különböző szót használ arra, hogy igyekezni. Ez fontos, mert nem derül ki egészen a magyar fordításból. Az első görög szó: agonidzó, ami azt jelenti: valamit életre-halálra megcsinálni. Ha belepusztulok is, ezt meg akarom valósítani, mert ez többet ér nekem, mint az életem. Hiába maradnék életben, szegény lennék e nélkül. Ezt mindenképpen el kell érni, meg kell szerezni, meg kell valósítani. Ezt a szót használja először. Azt mondja: így igyekezzetek bemenni az Isten országába —, mert sokan vannak, akik szeretnének bemenni, de nem mehetnek.
Itt egy szelíd, langymeleg szó van, tulajdonképpen így fordíthatnánk: sokan vannak, akik fontolgatják, hogy esetleg majd egyszer foglalkoznak a gondolattal, hogy be kellene menni. Azt mondja Jézus: ebből nem lesz semmi, ott pusztulnak el kinn. Vagy életre-halálra, teljes erővel és most, amikor meghallod, hogy nyitva van, és erre van a legnagyobb szükséged —, vagy nem fogsz bemenni. Ahhoz pedig semmi közöd, hogy hányan fognak oda bemenni. Te azzal foglalkozz, hogy te kinn ne maradj.
Jézus nem sokszor beszélt keményen, és főleg durván nem beszélt. Mégis érdekes, hogy amikor egyszer Péter apostol is kíváncsiskodott: Uram, hallottam valamit Jánosról, hogy ő életben fog maradni még akkor is, mikor te visszajössz? Mit mondott neki Jézus? „Mi közöd hozzá? Te kövess engem!” Néha a kérdéseinkre ez az Ő válasza, ha az a válasz nem tartozik ránk. Ha a kérdés nem jó. Ha nem mi vagyunk ott illetékesek. Ha valaki bele akar okoskodni, fontoskodni az Isten illetékességébe. Ez az Ő illetékessége, hogy kevesen vagy sokan, meg kik üdvözülnek. Az meg az én felelősségem, hogy ha Ő külön meghív engem és rámutat a nyitott ajtóra, akkor lépjek be most, mert nem tudom, hogy megérem-e a holnapot.
Itt is erről van szó alapigénkben. Jézus kinyitotta előttünk az új életnek az ajtaját: lépj be! Jézus kínálja azt a gyógyszert, amitől az egész életünk meggyógyulna, vedd el és vedd be most, mert máris szükséged van rá. Ő valami lehetőséget hozzáférhetővé tett a számunkra, akkor éljünk ezzel a lehetőséggel. Mivel Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt, éppen ezért félelemmel és rettegéssel munkáljátok ti is a ti üdvösségeteket. Nem ti fogjátok üdvözíteni magatokat, azt Isten elrendezte. Erre csak Ő képes. De annyit tegyél meg: nyújtod a kezedet, és hálásan elfogadod ezt az ajándékot.
Jézus szinte azt mondja itt: kinyitottam a börtönötök ajtaját. Gyertek ki! Aki ezek után is benn marad, ő felelős azért, hogy ott pusztul el. Aki az Ő szavára kijön, az kint rádöbben arra, hogy még ezt is neki köszönhetem, hogy meghallottam, komolyan vettem, nem okoskodtam, nem halogattam. Itt vagyok kinn, és szabad vagyok. Még ez sem az én érdemem. — És mégis az ő felelőssége, hogy kijön, vagy nem.
Nem ellentmondás tehát ez, amit itt Pál apostol egy mondaton belül ír, hogy félelemmel és rettegéssel munkáljátok, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a megvalósítást. Ez azt jelenti: mivel most már megtehetitek, tegyétek meg!
Ismertem egy áldott életű idős lelkipásztort, aki akkor még fiatal lévén, minket, fiatalokat különös szeretettel és felelősséggel, keménységgel segített előbbre az Úr Jézus útján. Súlyos beteg lett és akkor még sok olyan gyógyszer volt, amiről az itthoni orvosok csak hallottak, hogy Svájcból, Németországból meg lehetne hozatni, de itt még hasonló sincs. Az ő orvosa is azt mondta: van egy gyógyszer, de ezt csak Svájcból lehetne meghozatni, s elég drága is. Ezt megtudta az ő egyik lelki gyermeke, aki akkor már évek óta Svájcban élt. Éppen meglátogattam egyszer ezt az idős lelkészt, amikor váratlanul megérkezett ez a fiatalember Svájcból, és hozta a gyógyszert. Nem sokkal ezután jött az orvos, aki néha meg szokta nézni a kis öreget, és majd’ kiugrott a bőréből. Fantasztikus! Itt fogom, ez fog segíteni. Napi két kapszula bő folyadékkal, az elsőt most mindjárt tessék bevenni. Előttem van, ahogy a kis öreg reszkető kezét nyújtotta, megfogta, bevette és a fiatalemberre nézve hálásan azt mondta: áldjon meg az Isten érte, fiam!
Arra gondoltam, hogy ha ő most itt elkezd körülményeskedni, és azt mondja: dehogy, ilyen drágát én nem fogadhatok el. Hátha valaki másnak nagyobb szüksége van rá. Hátha magától is elmúlik a betegségem… Nem szövegelt butaságokat. Megkapta azt, amire szüksége volt. Szeretetből kapta. A fiú még kedvesen megemlítette: tessék elfogadni, én ezt most megengedhetem magamnak. Minden a helyén volt, nem kellett szövegelni. Be kellett venni, és ő ezt tette.
Olyan sokszor magyarázkodunk, okoskodunk, halogatjuk: szeretném ezt érteni, azt nem értem, ellentmondás, nem tudom összeegyeztetni — mikor ott a gyógyszer. Be kellene venni. Persze hogy sokba került. Jézus Krisztusnak, az Ő bűn nélküli, tiszta életébe került, plusz még kimondhatatlan szenvedésekbe. De a gyógyszert kínálja. Hinni azt jelenti: elhiszem, amit mondasz, ami itt meg van írva, és elkezdem hozzáigazítani az életemet.
Abban a vidéki gyülekezetben, amelyikben egy ideig szolgáltam, egészen közelről láthattam egy család életének a megváltozását, és az is szemlélteti számomra ennek a bibliai igazságnak sok részletét. A férfi alkoholista volt, rendszeresen verte a feleségét. A gyerekek rettegtek már attól, hogy késő este mikor jön haza, mert volt úgy, hogy pizsamában zavarta ki őket az ágyból éjszaka. Nem volt egy ép bútor, mert kisbaltával mindent szétvert, amikor rájött a bolondéria. Rettenetes életük volt.
Egyszer sikerült elhívni egy gyógyító-hétre, megtért, megszabadult. Egy másik ember jött haza. Attól kezdve dolgozott, megbecsülték a munkahelyén. Minden pénzt hazahozott. Nagy nehezen, mert ez nem ment könnyen, magához szelídítette a gyerekeit… Az esti ordítozás helyett énekszó és imádság hallatszott ki az ablakon. Egy délután találkoztam vele. Munkából ment haza. Olyan boldogan mutatott egy reklámszatyrot és mondta: viszem ma is a vacsorát nekik. Mióta az Úr Jézus megszabadított, minden nap én vásárolom meg. Megsúgom, hogy ma meglepetés is lesz. Vettem egy túrórudit a gyerekeknek. A múltkor is vettem már egyet, négyfelé vágtuk, és olyan boldogok voltak, mindegyiknek jutott belőle valamennyi. A feleségemnek nem jutott, de ő kapott egy puszit. Tudja, évek óta nem csókoltam meg a feleségemet.
Egyszer csak hirtelen megkérdezte: hány óra van? Mondom: fél hat. Jaj, akkor sietek haza, mert megígértem, hogy hat előtt hazaérek, és én soha többet nem akarok csalódást okozni a családomnak. Azzal elment.
Nos, ez jelenti azt: félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez. Ezt a furcsa kifejezést nyugodtan fordíthatnánk így is: szent komolysággal munkáljátok a ti üdvösségeteket. Ez az ember nem attól félt, hogy ha hat után két perccel ér haza, a felesége megszidja vagy megveri, hanem attól félt, hogy még egyszer meg ne bántsa azt, akit ő hosszú ideig nem szeretett, aki így is várt rá, és akit most már nagyon szeret.
Mi mindnyájan így vagyunk Istennel. Hosszú ideig nem szerettük, Ő nagy szeretettel várt ránk, s ha valaki hozzá tért, most már nagyon szereti Őt. És nem tőle fél, hanem attól fél, hogy ezek után ezt az Istent meg ne bántsa semmivel. De ez sem görcsös félelem, hogy jaj, állandóan azt vizsgálom, nem bántottam-e meg valamivel —, egyszerűen csak odafigyel arra, hogy a szeretete, a hálája áradjon szabadon. Hiszen tőle kapott mindent, az üdvösségét is. Éppen ezért félelemmel és rettegéssel őrzi azt a kincset, amit kapott tőle, és igyekszik az Ő kedvében járni és másoknak is hasznára lenni.
Még ennek az igazságnak a másik felét is szemléltette ez a férfi a számomra, mert egy alkalommal a templomban bizonyságot tett arról, hogy Isten hogy nyúlt bele az életébe, és máig emlékszem, hogy mindent Istennek tulajdonított. Azt mondta: hálás vagyok az én Uramnak, hogy elvitt arra a hétre. Hálás vagyok, hogy az eltompult agyammal képes voltam felfogni az igét, amit ott mondtak. Hálás vagyok, hogy elém tárta a bűneimet, hogy tudtam sírni a bűneimen, s bizonyossá tett arról, hogy megbocsáttattak az én bűneim, és új élettel ajándékozott meg. Mindent Istennek köszönt meg. Nem tudta ő még akkor aranymondásként sem idézni ezt, hogy Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a megvalósítást — de erről tett bizonyságot, mert ezt tapasztalta meg. És éppen ezért félelemmel és rettegéssel ügyelt arra, hogy amit kapott, az megmaradjon, amire őt Isten elsegítette, azzal másokat is megajándékozzon.
Ezért részletezi itt Pál apostol is ezt. Miután röviden megemlíti a legfontosabbat, hogy Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a megvalósítást, ezek után arról szól, mi következik ebből a számotokra. Ez Isten dolga. Ezt Ő tökéletesen elvégezte. Az örökkévalóságban eldöntötte, Jézus Krisztus megvalósította, s a kereszten elhangzott a nagy kijelentés: Elvégeztetett. Jézus halálával elvégeztetett minden bűnös halálos ítélete, és minden benne hívőnek a jogerős felmentése. Ezt csak Ő tudta elvégezni. Ez az evangélium.
Akkor éppen ezért mi következik ezután? Zúgolódás és vonatkozás nélkül tegyetek meg mindent — vagyis tanuljatok meg feltétel nélkül bízni Istenben. Ez a zúgolódás szó ugyanaz, amit a Mózes könyveiből ismerünk, amikor Isten népe a pusztában vándorolt és újra és újra valami miatt zúgolódni kezdett. Hol megunták a mannát, hol nem volt víz, hol nem tételezték fel Istenről, hogy van olyan hatalma, hogy be tudja őket vinni atyáik földjére — szidták Istent, Mózest, mindenki rossz volt. Zúgolódtak, mert nem bíztak feltétel nélkül abban, aki pedig számos csodán keresztülvitte már őket.
Azt mondja Pál: ez a legfontosabb. Mivel mindent Istennek köszönhettek, zúgolódás nélkül bízzatok benne. Isten igazat mond. Amit megígért, meg fogja tenni. Egyedül Ő tudja, mi a legjobb időpontja annak, hogy megtegye. Nem kell türelmetlenkedni, nem kell követelőzni, kételkedni. Bízni kell. Előre megköszönhetitek mindig Istennek, hogy egy újabb bajból hogy fog kiszabadítani titeket. Mert ki tud és ki fog szabadítani. Bízzatok benne.
És akkor jön három fontos és speciális jelentésű szó: legyetek feddhetetlenek, romlatlanok, mint az Isten hibátlan gyermekei.
A feddhetetlenek, azt jelenti: a keresztyén ember a világ előtt. Milyennek minősít engem a világ? Nagyítóval keresi a hibákat a hívőknek az életében. Ne találjon. Dániel életében is nagyítóval keresték. Jött a könyvrevízió, mindenféle átvilágítás, és a méreg ette meg őket, hogy sehol nem találtak hibát. Pontos volt a munkája, becsületesen végzett mindent. Úgy találtak mindent, ahogy bevallotta. Nem volt különbség a szavak meg a tettek között. Fantasztikus! Ki kellett agyalni valamit, hogy mégis hogyan árthatnak neki. Feddhetetlen volt. Legyetek ilyenek! Becsületesen, egyenesen, igazmondóan, jó munkát végezve élni a világ előtt.
A „romlatlan” az ember rejtett, láthatatlan világára utal. Amit nem lát a világ, a gondolataim, a szándékaim, az indítékaim. Azok is legyenek tiszták és Isten előtt feddhetetlenek.
„Isten hibátlan gyermekei” — ez a kifejezés ott fordult elő, amikor áldozatot mutattak be Istennek, áldozati állatot, mert annak hibátlannak kellett lennie. Ez az Isten iránti tiszteletnek az egyik kifejezése volt. Nem a selejtet vetem oda neki, hanem a legszebbet hozom nagy-nagy tisztelettel, hálával és hódolattal az én Uramnak. Így adom oda magamat is hálaáldozatként. Mindenestől, semmit vissza nem tartva tőle.
Legyetek feddhetetlenek, romlatlanok és hibátlanok. És ezek után mi fog történni? — kérdezi az apostol. Az, hogy ebben a sötét és megromlott világban kezdenek odafigyelni rátok. Világítani kezdtek, mint csillagok az éjszakában.
Minden hívő ember fény a sötét világban. Isten fénye árad belőle. Őt nézik, és Istenre kénytelenek gondolni. Hogy mondta Jézus? „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látva a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék mennyei Atyátokat”. (Mt 5,16).
Bízzatok Istenben, zúgolódás nélkül, legyetek feddhetetlenek, romlatlanok, hibátlanok — és elkezdetek világítani. A fényre mindenkinek nagy szüksége van, különösen ebben a nagy sötétségben.
Mit mond tehát a Szentírás erről? Azt mondja, hogy mindent Isten tett meg azért, hogy mi a nélküle való elveszett állapotból vele közösségre, üdvösségre juthassunk. Még a vágyat is Ő ébreszti fel egy ember szívében, amikor már elege van magából, és vágyakozni kezd Isten után.
Az is Isten munkája, hogy igeközelbe vonja az ilyen embert. Rácsodálkozik Isten szeretetére, megkeseredik a maga bűnei miatt — lásd a pünkösdi prédikációt: szívükben megkeseredtek, azt kérdezték: mit cselekedjünk? Péter megmondja, hogy mit cselekedjenek: Bánjátok meg a bűneiteket, hagyjátok el! Jézusért bocsánatot kaptok, és majd a Szentlélek vezet titeket. Ma is ez a menetrendje mindennek. Ez mind Isten munkája.
És mit kell nekünk tennünk? Azt, hogy ha nyitva van az ajtó, lépjek be. Ha ezt hallom, akkor higgyem el és tegyem meg. Ma este ezt kérdezi tőlünk a mi Urunk: vajon beléptünk-e már ezen a nyitott ajtón? Elmondhatjuk-e, hogy Isten kegyelméből feddhetetlen, romlatlan, hibátlan az életem? Vannak bűneim, mert ez nem azt jelenti, hogy bűn nélküli, hanem azt jelenti, amit az előbb hallottunk.
Mennyi időt töltöttünk ma a mi mennyei Atyánkkal az Úr Jézus szent napján? El tudnánk-e mondani itt most az igét, amit ma olvastunk és a szívünkbe véstünk? Ilyen jelei vannak annak, hogy beléptünk az ajtón. Vagy pedig csak fontolgatjuk, hogy esetleg majd egyszer, nem kell elhamarkodni, nem szabad semmit túlzásba vinni, és egyéb hasonló ostobaságokkal mentegetjük magunkat. Isten ma ezt kérdezi először. Ne azt firtassuk, hogy Ő kit, mikor, hogyan választott ki. A kegyelmi kiválasztás titka Isten dolga. Ő azt mondja: mivel nyitva van az ajtó, beléptél-e már? Miért nem? Meg tudod indokolni, miért nem? Mire és meddig óhajtasz várni? Van-e növekedés abban, hogy feddhetetlen, hibátlan, romlatlan vagy? Világítasz?
A másik kérdés: mit mondjunk? Elkezd világítani az ember, aztán megkérdezik, és arra valamit mondani is kell. A Biblia itt hangsúlyozza, hogy nekünk egy meghívást kell átadnunk: Isten téged is szeret, vár — gyere hozzá! És próbáljuk röviden elmondani, hogyan találtunk mi oda, és hogy találhat ő is oda. Reánk ezt bízta a mi Urunk.
Jézus azt mondja: embereket halásszatok ki a pusztulásból az életre. Tegyetek tanítvánnyá. Kiket? Minden népet. És ha közülük némelyek nincsenek kiválasztva? Honnan tudod? Mi közöd hozzá? Ez nem rád tartozik. Ez az Isten hatásköre. Rám azt bízta: tegyek Jézus tanítványává mindenkit. Aztán ha valaki tanítványává lesz, rá fog jönni, hogy ezt nem magának köszönheti, nem is az én ügyességem volt, aki őt hívogattam, hanem ez is az Isten szeretete volt. De arra majd ő magától utólag rájön. Nem ezt kell nekem magyaráznom, hanem a meghívást átadni. Azt a meghívást, ami rajtam is segített.
Így értsük ezt az igét: félelemmel és rettegéssel, vagyis szent komolysággal munkáljátok üdvösségeteket, nem felejtve el, hogy Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az Ő tetszésének megfelelően.

Az egyik egyházi lapunkban olvastam egy cikket. A cikkíró arról elmélkedik, hogy minden szombat este beállítja az ébresztőóráját, hogy vasárnap el tudjon menni templomba. Előfordul azonban, hogy lenyomja a vekkert és tovább alszik. Ilyenkor utólag bűntudata támad. Egyszer rájött arra, hogy nem kell gyötörnie magát, hiszen meg van írva a Bibliában, hogy Isten szeret és Isten biztosan nem haragszik azért, hogy nem mindig hozza meg azt az áldozatot, hogy templomba menjen.
Két szemlélet kerül itt egymás mellé, és mind a kettő messze távol áll attól, amire minket Isten a Szentírásban tanít.
Az egyik szemlélet lényege, hogy a templomba járás kötelesség. Egy jó vallásos ember teljesíti a kötelességét. Ha nem, akkor bűntudata lesz.
A másik torz szemlélet pedig a kegyelem teljes félreértése, mert elkezdi vigasztalni magát azzal, hogy nem kell nekünk teljesítenünk semmit, hiszen meg van írva, hogy Isten szeret, és hátha nem haragszik azért, hogy nem hozunk olyan áldozatot, hogy elmenjünk a templomba.
A templomlátogatás tehát áldozat, amit vagy meghoz valaki, vagy nem, aztán utána vagy lesz lelkiismeret-furdalása, vagy elaltatja a lelkiismeretét.
Nézzük meg, mit tanít erről a fontos és alapvető kérdésről Isten igéje.
Mindkét szemléletnek az az alaphibája, hogy személytelen. Az illető templomba akar menni, egy helyen megemlíti ugyan, hogy azért jár oda, hogy esetleg valami útravalót kap a következő héthez. De a templomba menetel áldozat. Fel kell kelni vasárnap is, fel kell öltözni, eltelik az egész délelőtt, és kérdés, hogy megéri-e, mert lehet, hogy valami fontosabb dolga támadna az embernek, és akkor azt részesíti előnyben. Például: mindenki megértheti, hogy egy átdolgozott hét után vasárnap szeretne egy kicsit többet aludni, és ezért otthon marad.
Mit tanít nekünk ezzel szemben a Biblia? Azt, hogy aki Isten gyermekévé lett, az úgy készül istentiszteletre, hogy mennyei Atyjával akar találkozni, mégpedig ezúttal a testvéreivel együtt egy nagyobb közösségben, és az ő mennyei Atyja mindig ajándékot készít. Valami újabb meglepetés van most kilátásban. Ezért eszébe sem jut, hogy kényelmi okok miatt ne menjen el erre a találkozóra. Senki nem kényszeríti, semmi anyagi előny nem fűződik hozzá. Olyan belső indítása van, ami miatt természetes ez.
Vagy egy másik bibliai képpel élve: valaki készül a szerelmesével találkozni. Jézus használta a vőlegény-menyasszony képet. És ha a szerelmesével akar találkozni vasárnap, már szombat este kikészíti azt a ruhát, amit ő is kedvel, és abban akar megjelenni. Ez nem áldozat a számára, hogy oda el kell menni, alig várja, hogy találkozzék azzal, akit szeret, hogy együtt legyenek, hogy beszélgessen. Nem akar kapni tőle semmit, az az ajándék, hogy vele találkozik. Ő maga az ajándék. És ez az ajándékozás ráadásul kölcsönös is. Egyáltalán nem áldozat ez. Akit szeretek, azzal nagyon jó együtt lenni.
Ha valaki egy ilyen egészen egyszerű, hétköznapi kérdésen gondolkozik el, akkor pontosan felmérheti: hol tart ő lelkileg? Ki neki Isten, egyáltalán van-e már működő, valóságos lelki közössége az élő Istennel. És Isten, és a vele való közösség nélkülözhetetlen-e a számára, vagy csak dísz, amit néha odatűz a kalap mellé, de nem a dísz a fontos, hanem a kalap, aztán egy-egy alkalmi találkozásra előveszi, de anélkül is jól megvan tulajdonképpen.
Még egy kicsit időzve annál, hogy templomba menetel — mindig ezt a kifejezést használja — és istentisztelet: a Biblia tanítása szerint az nem kötelesség, az egy óriási nagy lehetőség, ahol Isten gyermeke a testvéreivel együtt magasztalja a Mindenhatót, ahol megvallhatjuk, hogy imádjuk Őt, ahol valamilyen formában kifejezésre juttatjuk, hogy szeretjük Őt. Ahova azzal a vággyal megyünk mindig: mit mond nekünk, mert ez is a legnagyobb kiváltságok közé tartozik, hogy szóba áll velünk, hogy személyes szava van hozzánk, sőt attól függ, hogy utána hogyan folytatódik az élet. Ez nem esetleges valami útravalót hátha kapok, hanem egészen bizonyos, hogy kapok nemcsak útvalót egy hétre vagy néhány napra, hanem az életemet gazdagítja meg. Az ilyen ember bizonyos abban, hogy e nélkül a közösség nélkül, Isten nélkül nem élet az élet. Ezért mindennap keresi őt, mindennap találkozik vele, nemcsak vasárnap a templomban. Az csupán kiemelt minősített alkalom.
És akkor már nem áldozat a templomba menetel? Dehogynem! Akkor is fel kell kelni, elmegy az idő vele, azalatt semmi mást nem tud tenni az ember. No de nem is akar azalatt és ahelyett semmi mást tenni. Mindaz, amit utána tenni fog, attól függ, hogy ott mit hall az ő Atyjától, és mit kap majd tőle.
Aki Istent ismeri, aki vele már közösségben van, az mindezt egészen másként látja, és nem áldozatként éli meg ezeket a dolgokat, hanem a szíve indítja rá. Nem szívességet tesz Istennek, és nem kötelességet teljesít, hanem egy szeretetkapcsolatot mélyít, ápol — és mondjuk ki bátran: élvez. Élvezi, hogy Isten egy ilyen kis nyomorultat gyermekévé fogadott, dédelget, kész vezetni, tanácsolni, irányítani, védeni, és gazdagon megajándékozni, hogy aztán mi is ajándékozhassunk másokat.
Éppen ez a különbség a vallásos ember kötelességteljesítése és az Istennel valóságos lelki közösségben élő hívő ember magatartása között. Vagyis: a szeretet. Az előbbi nem ismeri Istent, az egy teljesen torz, hamis Isten-kép, amiről eddig beszéltünk az említettek alapján. Nem ismeri Istent, mert még nem kapta meg Istentől azt, ami minden ember szívében az Isten iránti mérhetetlen szeretetet, hálát és tiszteletet ébreszt: a bűnei bocsánatát. Lehet, hogy azért nem kapta meg, mert még nem is ismeri, hogy mire lehetne és kellene bocsánatot kérnie és kapnia.
Elmegyek a templomba és azzal talán jobb ember leszek, vagy Isten előtt jó pontokat szerzek. És mivel Isten szeret, talán nem haragszik meg, hogy ha nem teszem meg ezt a szívességet neki. — Minden szava hamis ennek a két mondatnak, hogyha a Biblia mérlegére tesszük. Mert meg van írva, hogy Isten engem szeret. A kérdés csak az: én szeretem-e Őt. Ez az, ami hiányzik ebből a torz szemléletből. Márpedig Jézus szerint ez az első és nagy parancsolat: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, és minden erődből!” (Mk 12,30).
De mit jelent Istent szeretni? Nem véletlen, hogy Jézus a feltámadása után Pétertől semmi mást nem kérdezett és Péternek semmi mást nem mondott, pedig lett volna mit tisztázni, lehetett volna mit „megbeszélni” — amit mi egy-egy nagy bukás után szoktunk. Jézus tudta, hogy nincs mit tisztázni, mert Péter megbánta a tagadását. Ő megbocsátotta, erről többet nem kell beszélni. De a jövőről kell beszélni. Egyetlen kérdése volt Jézusnak, de azt háromszor feltette: „Szeretsz-e engem?” És Péternek erre háromszor kellett válaszolnia, és utána újította meg a küldetését. Akkor mondta Jézus: „Legeltesd az én bárányaimat.” (Jn 21,17).
Nem véletlen, hogy a Jelenések könyve szerint a küzdő gyülekezetek egyikétől is csak azt kérdezte Jézus, hogy szeretik-e még Őt? És azt vetette a szemükre, miután sok mindenért megdicsérte őket, hogy az első szeretetet elhagytad. Térj meg azért, és az előbbi cselekedeteket cselekedd. (Jel 2,4-5).
Mi az az első szeretet? Amikor csak a szeretett személy a fontos, és semmi más. Nem az, hogy mit kapok tőle, meg nem a vele kapcsolatos ügyek, hanem Ő maga, az Ő személye. Jézus ezt hiányolja annak a gyülekezetnek az életéből, és azt mondja: térjenek meg, és Ő legyen mindennél fontosabb.
A János evangéliumában egy helyen definitívé megmondja Jézus, mit jelent Őt szeretni: „Aki ismeri és megőrzi az én parancsaimat, az szeret engem. Én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.” Ez már nem személytelen elmélkedés. Itt már két élő személy közti szoros lelki kapcsolatról van szó. Sőt nemcsak lelki közösségről, hanem lelki egységről. Az ilyen ember már szenvedélyesen tanulmányozza Jézus parancsait, mert azokat meg akarja ismerni és meg akarja tartani. Az ilyen embernek a szíve teljesen nyitva van az Úr Jézus előtt, s átéli, hogy Jézus szíve is nyitva van előtte, mert ezt ígéri: „kijelentem magamat annak.”
Erre a közösségre akar Ő elsegíteni mindnyájunkat abból a magányból, bizonytalanságból, bűntudatból, amit ez a cikk is említ, mert ez a vele való közösség maga az üdvösség.
Ez a vallásos szemlélet, ami tükröződik ebben a cikkben, meg sajnos, nagyon sok ember fejében ez él, hasonlít ahhoz, amikor egy házasságból már kiveszett a szeretet, de korrekt módon együtt maradnak. Soha nincs egy hangos szó, mindenki éli a maga életét békés egymás mellett élésben. A fizetésből valamennyit beadnak a közösbe, a többivel ki-ki önállóan gazdálkodik. A feladatokat teljes békességben megbeszélik, elosztják, mindenki teljesíti a kötelességét, és tartják magukat az előírásokhoz. De egy ilyen helyen lelkileg meg lehet fagyni.
Ezzel szemben, ahol szeretet van, ott például ilyenek történnek: ott is elosztják a feladatokat, ott is meg kell beszélni, hogy ma ki hozza haza a gyerekeket az óvodából, iskolából. De ha történetesen egy nap úgy esik, hogy előbb hazaér a férfi, mint ahogy gondolta, egyszerre érnek a lakásajtóhoz a feleségével, és a felesége már indulna az óvodába meg iskolába, mert aznap ő a soros, akkor a férje megcsókolja, kiveszi kezéből a szatyrot, és azt mondja: maradj itthon, vegyél papucsot, fújd ki magad egy kicsit. Hallgass szép zenét. Én megyek értük. Aztán mikor megérkezik a „csapat” vidáman és hancúrozva, akkor körülnéz, hogy mit segíthetne még, ami nem az ő dolga.
És ez nem áldozat? Dehogynem! Ő is otthon maradhatott volna, az asszony volt ma a soros. Hallgathatott volna szép zenét, átnézhette volna addig az újságokat. Akkor miért csinálta? Mert szereti. És ez elég? Ez elég. Csak ez elég!
Isten ezzel a szeretettel hajolt közel hozzánk Jézusban, és akinek vele igazi közössége van, annak a szívébe beleárad ez a szeretet (Róm 5,5). Isten beleönti az Ő szeretetét, nem a mienket fokozza fel, az Ő szeretetét az újjászületett ember szívébe. Ez az, amiről fogalma sincs annak, aki latolgatja, hogy menjek, ne menjek, megéri, nem éri meg, lenyomjam a vekkert, vagy feltápászkodjam… Ez a szeretet ezt kizárja, és ez a szeretet az ilyen emberen átfolyik.
Térjünk most a felolvasott igére, ami arról szól, hogy egy tekintélyes farizeus egyszer meghívta farizeus társait és meghívta Jézust is egy vacsorára. Jézus elfogadta a meghívást. Abban az időben nem széken ültek magas asztalnál, hanem igen alacsony asztal volt csak, és ahhoz lefeküdtek úgy, hogy a balkönyökre támaszkodtak, az asztal tengelyére merőlegesen voltak az emberek, a jobb kezükkel ettek. Csupa derék, vallásos ember van ott.
Egyszer bejön egy közismerten bűnös asszony. Zavartan körülnéz, megpillantja Jézust, leguggol a lábához, egy kis szelencének eltöri a nyakát, pillanatok alatt finom illat tölti be a környéket, és azt a drága kenetet, amiről olvastunk, Jézus lábára tölti. Aki tehette, élete során összegyűjtött egy kis edényre való ilyen illatos kenetet a temetésére, mint ahogy ma szokták a mi kedves öregjeink, hogy valamennyit félretesznek a nyugdíjból, hogy a temetést ne a gyerekeknek, unokáknak kelljen fizetni. Ez drága kenet volt, ebből a legkedvesebb vendég fogadásakor, de akkor is csak ritkán, egy cseppet szoktak vagy a hajára vagy a szakállára csöppenteni, és annak az illata is betöltötte a helyiséget.
No de ilyet senki nem csinált volna: összetörni az edényt, és az egészet valakinek a lábára tölteni. A farizeus fel is háborodik, de csak magában. Jézus azonban mindenkinek a gondolatát is ismeri, nem kell mondani. Ezért feltesz neki kedvesen egy kérdést: valaki kölcsön adott az egyiknek ötszázat, a másiknak ötvenet. Egyik sem tudta megadni. Ő elengedte mindkettőjüknek. Melyik fogja jobban szeretni? Óvatos Simon farizeus, azt mondja: úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. Jézus mondja: így van. Akinek többet engedett el, jobban szereti, akinek kevesebbet, az is szereti, de az nem is tudja annyira szeretni, mert nem annyit engedett el neki.
Jézus akkor rátér a tárgyra és elmondja: te az elképzelhető minimumot adtad meg nekem. Szokás volt a vendégek lábát megmosni, mert legtöbben mezítláb vagy mezítlábas szandálban érkeztek. Ha nagyon megtisztelték, akkor egy csepp olajat, ha nem is a drágából, ami a temetésre van félretéve. A nagyon tisztelt, tekintélyes vendéget a homlokán megcsókolták. Azt mondja Jézus: ez mind elmaradt. Most nem érted, hogy ez az asszony, aki ide bejött, nem vízzel mossa meg a lábamat, hanem kincset érő drága kenetet tesz rá. Magát megalázva a hajával törli meg. Képes megcsókolni a lábamat. Te a minimumot adtad, ő pedig mindenét odaadta, amije volt. Mit gondolsz, miért? Neki nagyon sok bűne bocsáttatott meg. Neked meg? Semmi. Neked nincs. Azt gondolod, hogy nincs. Még nem látod azt, ami van. Te még nem jöttél bűnt vallani és bocsánatot kérni, ennek pedig minden bűne megbocsáttatott.
Erre a farizeusok elkezdenek sugdolózni: ki ez? hogy képes ilyet mondani, hogy megbocsáttattak a bűneid?. Nem ismerték fel Jézusban azt, aki Ő valójában volt.
Azt mondja itt Jézus: az iránta való szeretet mértéke a felismert és megvallott bűnök mértékétől függ. Akinek több bocsáttatott meg, jobban szeret. Akinek kevesebb, kevésbé. Akinek semmi, az nem szereti Őt. Vagyis annak semmi köze nincs hozzá.
Sajnos sok olyan derék vallásos ember él, akinek semmi köze nincs Jézushoz. Nem szokott vele beszélgetni, nem tőle kér mindenekelőtt tanácsot, nem Őreá bízta gyerekei jövőjét, nem benne reménykedik, amikor népünk nyomorúságos helyzetére gondol… Hiányzik az életéből az élő és cselekvő Jézus, aki pedig őhelyette is elszenvedte az ő bűneinek a büntetését a kereszten. És lehet, hogy ezt már hallotta is sokszor, de eddig ez nem érintette meg őt. Még nem törte össze a szívét. Még nem kiáltott fel úgy, mint Dávid, amikor felismerte a bűnét: „Isten, légy irgalmas nekem! Vétkeztem az Úr ellen.” Az ilyen ember nem tapasztalja meg azt az örömet sem, ami ezzel a szabadítással jár.
Ez az asszony nem kötelességet teljesített, hanem nagy áldozatot hozott úgy, hogy észre sem vette. Áldozat volt, de a hála indította erre. Jézus részéről a mérhetetlen kegyelem, az ő részéről a mások számára felfoghatatlan és érthetetlen hála és tisztelet.
Van a Bibliában egy ehhez hasonló történet. Lázár feltámasztása után ott is van egy hálaadó családi vacsora, amire Jézust meghívják, és Mária, Lázár testvére, ugyanezt csinálja. Előhozza a szelencét, eltöri, és Jézus fejére keni azt hálájának jelképeként. Ott jelen vannak a tanítványok is. Júdás, a nagy pénzember elkezd számolni: minimum egy ember egész évi jövedelmét éri, amit ez elpocsékolt. Ez nem normális. El kellett volna adni — mondja.
És ha az ember elolvassa újra és újra a történetet, akkor azt kérdezi: mit kellett volna eladni? Máriának a szívét, a Jézusban felismert Isten iránti hódolatát, tiszteletét, szeretetét? Az nem árucikk, azt nem lehet adni-venni. Azt nem lehet megfizetni. Abban az egész ember benne volt. A lényét adta Jézusnak. Az is, aki a farizeusnál a lábát megkente, meg Lázár testvére is. Mindent oda akart adni. Miért? Mert mindent megkapott tőle először. Az az asszony a bűnei bocsánatát, új kezdést az életének, tiszta lappal indulhatott. Mária pedig visszakapta a fivérét, aki nagyon hiányzott neki. Előbb kaptak meg Jézustól mindent, ezért egészen természetesen önmagukat szeretnék odaadni neki.
Ezt az ilyen farizeusfélék nem értik, akármilyen derék, vallásos emberek is. Annak könnyű odaadni mindent, aki megértette és átélte, hogy Jézus az életét adta értünk. És nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki az életét adja az ő barátaiért. És aki ezt elfogadta, amit Jézus és a vele való közösség jelent, az el tudja mondani nagyképűség nélkül, amit Pá apostol mondott az efézusi véneknek tőlük búcsúzva. Óvták, hogy ne menjen Jeruzsálembe, mert baja eshet Jézus miatt. Azt mondja: Én semmivel sem gondolok, az én életem sem drága nékem csakhogy elvégezzem az én futásomat, és azt a szolgálatot, amit az én megváltó uram, Jézus, bízott rám. Fontosabb a vele való közösség, a neki való engedelmesség, szolgálat, mint az életem. Ez egészen természetes lesz annak, aki azt átéli, hogy Jézus mit adott értünk.
Ebből a szempontból az Úr Jézus három csoportba osztja az embereket. Van egy másik történet, amiből ez kiderül. Ha a templomlátogatás kérdésénél maradunk: vannak emberek, akiknek eszükbe sem jut, hogy vasárnap templomba menjenek. Vannak emberek, akiknek eszükbe jut, lehet, hogy szombaton be is állítják az ébresztőt, aztán vagy elmennek, vagy nem. És vannak emberek, akik egész héten együtt élnek az ő megváltó urukkal, Krisztussal. Őt keresik vasárnap az istentiszteleten, meg a testvérek közösségét, és onnan kapnak új erőt ehhez az együttéléshez.
Jézus azt mondja: az előzőek távol vannak az Isten országától. A középsőknek azt mondja: nem messze vagy az Isten országától. A harmadik csoportnak azt mondja: benne vagytok az Isten országában. Itt az a veszélyes állapot, amikor valaki nem messze van, mert ugyanúgy kívül van, mint aki messze van, akit ő sokszor megvet, mint ezek a farizeusok is, akik a hitetlenekről keményen vélekedtek, pedig ők ugyanúgy kívül voltak az Isten országán, az Isten királyi uralmán. Az „ország” azt jelenti, hogy aki magára veszi az Isten királyi uralmát, és neki engedelmeskedik. De minket ebbe a harmadik állapotba hívogat a mi Urunk.
Ma este szeretném megismételni ezt a sokszor hallott lehetőséget, hogy be lehet lépni. Abból az állapotból, hogy nem messze vagy, el lehet jutni oda, hogy benne vagy. És átéli az ember ezt az Istennel való szoros közösséget már itt, ami az örökkévalóságban majd csak kiteljesedik. Akinek sok bűne bocsáttatott meg, nagyon szeret. Akinek kevesebb, kevésbé. Akinek semmi, annak nincs szeretetkapcsolata Jézussal.
Azt kérdezi ez az ige: neked mennyi bocsáttatott meg?
Van egy szép lelki ének, amelyik szinte ennek az asszonynak az élményét fogalmazza meg, aki itt Jézus lábát megkente. Így hangzik egyik verse:

Tisztátlan nép tisztátlan fia
Szentté tétetett, ó mily szent csoda!
És most, Jézusom, lábadhoz teszem
Én is mit szíved megszerzett nekem.
Egész éltem hálaáldozat,
Szolgálat legyen: neked hódolat.
Dicsőséged látható legyen,
Meglásd önmagad szívem tükrében.

Amikor fölragyog egy magunkfajta egyszerű hívő életén Isten dicsősége. De ezt megelőzi a bűnvallás, a bocsánat elnyerése. És felszabadul az ember arra, hogy egész élete hálaáldozat. És akkor semmi sem drága, amit Jézusért és Jézusnak adunk, akár úgy, hogy az övéinek, másoknak szolgálunk.

Gyülekezetünkben sokan olvassuk a Szentírást naponta a bibliaolvasó vezérfonal szerint. E szerint tegnap kezdtük el a Zsidókhoz írt levél tanulmányozását. Egy hónapig ez lesz a lelki táplálékunk az Újszövetségből. Ezért gondoltam arra, hogy jó lenne ma az egész levélre rátekinteni, hadd kerüljön közelebb hozzánk ennek a gyöngyszemnek a gazdag gondolatkincse.
Délelőtt ennek a levélnek a nyitányáról volt szó, most pedig szeretnék mondani néhány formai tudnivalót, aztán röviden összefoglalni ennek a levélnek a tartalmát, és utána a felolvasott igének a mondanivalójára figyeljünk.
1. Formai mondanivalóként azt szokták számba venni, hogy egy-egy bibliai könyvet ki írt, kiknek írta, miért írta. Ki írta a Zsidókhoz írt levelet? Nem tudjuk. Sokáig azt gondolták, hogy Pál apostol, hiszen az ő tizenhárom levele után következik a Szentírásban, ez azonban még semmit nem bizonyít. Egészen más a stílusa, a szókincse, mint Pál apostol leveleinek, szinte biztos, hogy nem ő írta.
Luther Márton azt sejtette, hogy esetleg Apollós, mert róla tudjuk a Bibliából, hogy rendkívül művelt ember volt, és a Zsidókhoz írt levél nyelve rendkívül igényes, választékos. (Teológus koromban irtóztunk attól, ha ebből kellett fordítani, mert tele van olyan szavakkal, amelyek csak egyszer fordulnak elő az Újszövetségben. A Márk evangéliumát szerettük, azt néhány száz szó ismeretében már lefordította az ember görögből.)
Nos, ez rendkívül választékos, biztos Apollós írta. Ez is csak feltételezés és kár találgatni. Lukács is szépen tudott görögül, lehet, hogy ő írta. Nem tudjuk. Valaki szellemesen azt mondta: a Zsidókhoz írt levélben szó van Melkisé-kedről, akiről megjegyzi ez a levél, hogy sem anyja, sem apja, sem származása nem ismeretes. Azt írja az illető, hogy ez a levél is ilyen: sem anyja, sem apja, sem származása nem ismeretes.
Viszont hisszük és valljuk — én legalábbis hiszem és vallom —, hogy Isten Szentlelke ihlette azt, aki leírta ezt a levelet, mert beleillik a teljes Szentírás egységébe, és nagyon fontos igazságokat olvashatunk belőle.
Kiknek írta? Mondhatnánk, hogy felesleges kérdés. Ott van: a Zsidókhoz írt levél. No de ez a felzet később került a levél elejére, és ez a szó elő sem fordul az egész Zsidókhoz írt levélben. Csak azért gondoltak erre, mert sok ószövetségi idézet van benne, és aki írta igen járatos volt az ószövetségi kultuszban is. A tartalmából visszakövetkeztetve viszont egészen egyértelmű, hogy egy olyan keresztyén gyülekezetnek íródott — most mindegy, hogy pogányokból lettek keresztyének, vagy zsidókból, vagy vegyesen, általában az utóbbi volt —, amelynek tagjai nagyon tudatosan, komolyan elindultak az Úr Jézusba vetett hit útján. Ezért a hitükért sokat szenvedtek is, nagy áldozatokat hoztak, de most valami miatt megrekedtek. Állóvízzé vált ennek a gyülekezetnek az élete. Nincs benne növekedés. Nem növekednek sem az ismeretben, sem a hitükben, sem missziót nem végeznek. Ezt így nem írja a levél szerzője, de több helyen az embernek az jut eszébe, hogy senkinek semmi haszna abból, hogy ők vannak. Márpedig ez nem normális állapot. Egy Jézus Krisztust ismerő, benne hívő ember körül fel kell zavarodnia a víznek. Aztán nagy nyugalomnak és békességnek kell támadnia. Ott életjelenségek vannak. Ott gyümölcs terem. Itt semmi ilyen nincs. Nagy pangás van. Általános vegetálás. Azért íródott a levél, hogy ebből kimozdítsa őket — majd erről részletesen szólok még.
Erre viszont fontos odafigyelnünk, mert sajnos, sok ilyen hívő ember van, és vannak ilyen keresztyén gyülekezetek is, akik úgy elvannak a maguk hitével, valameddig eljutottak Jézus Krisztus útján, sok mindent tudnak a Bibliából. Alapvetően jó emberek, nem ártanak senkinek, de nem is használnak. Jézus az ilyenek felett mindig kemény ítéletet mondott. Nos, ezért akarja ebből kizökkenteni őket.
(Az egész európai keresztyénséget ma ez jellemzi. Senkinek semmi haszna belőle. Megállt a fejlődés, nincs növekedés. Száz misszionáriusból kilencven afrikai és egy-egy ázsiai országból származik. A fehér kontinensek nem misszionálnak. Elég szomorú ez, bár adna Isten megújulást ebből. De úgy látszik, sokféle változatban előfordult ez az egyháztörténet során. Íme, már az I. században is.)
Ez tehát a levélírónak a célja, hogy felébressze őket álmukból. Olyan kifejező képek vannak benne. Azt mondja: a lecsüggesztett kezeket emeljétek fel, a megroggyant térdeket egyenesítsétek ki, tudatosítsátok újra magatokban, hogy mi a cél, mi felé kell haladni, és tessék szaporázni lábaitokat, egyiket a másik elé, másikat az egyik elé. A keresztyén élet dinamikus életforma. Haladás, növekedés, fejlődés, mégpedig úgy, hogy annak sodrása van, annak a vonzásába mások is bekerülnek, és megoldódnak a problémáik, felszáradnak a könnyeik, értelmet és tartalmat kap az életük. Tessék úgy élni, hogy másoknak is legyen haszna belőle. „Látván az emberek a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
Ilyeneket olvasunk itt a 12. fejezet elején például, ahol a levél egyik alapképét fogalmazza meg szemléletesen az író: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett — a gyalázattal nem törődve — vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.”
Erről a későbbiekben is többször ír, hogy a csüggedésnek sokféle szomorú jele tapasztalható a gyülekezetben, márpedig egy élő hitű emberre az nem lehet jellemző. A lemondás, a csüggedés, az enerváltság távol áll azoktól, akik Jézus Krisztus szolgái. Beteg lett a hívő nép, ebből meg lehet és meg kell gyógyulni. Mi nem vagyunk a csüggedés népe — írja egy másik fejezetben —, hogy elvesszünk, hanem a reménységé, hogy életet nyerjünk. Ne mondjatok le magatokról, mert Isten nem mondott le rólatok. Nem utána vagytok sok mindennek, ez még csak a kezdet. Ezután következnek még az igazi csodák. Tessék Jézusra nézni, Őt követni, engedni, hogy arra használjon benneteket, amire Ő akar.
Szemléletes ez a kép, hogy „kitartással fussuk meg az előttünk levő pályát.” Aki elindul egy futópályán, annak a célra kell gondolnia, és mindent meg kell tennie, hogy oda megérkezzék. Lehet, hogy szép virágok vannak ott a pálya szélén, de most nem csokrétát szedni jöttünk ide, hanem futni akarunk. Meg akarunk érkezni. Majd máskor szedegessünk virágot, hogyha az nagyon fontos. Most ne a pályát takarítgassuk, vagy arról vitázzunk, hogy ez megfelelő-e vagy nem, a feladat az: fussuk végig.
A levélből az derül ki, hogy azok a hívők, akiket bátorít és igyekszik megújítani, azok vagy leültek ott a futópálya szélén az árokpartra, és jót beszélgetnek, vagy nehézkesen cammognak és diskurálnak egymással, és erre mondja azt: ez nektek sem jó, másnak sem jó. Nem ez az igazi, tessék ebből kigyógyulni.
Hogy lehet ebből kigyógyulni? Ez a levélnek a központi imperatívusza (felszólítása): Nézzetek Jézusra! Ne magatokra, mert akkor vagy elcsüggedtek, vagy elbizakodtok, ki-ki vérmérsékletétől függően. Ne a valódi vagy elképzelt ellenségekre, mert akkor mindig lesz okotok félelemre és aggódásra. Ez nagyon jellemezte őket. Még csak ne is az eddigi eredményekre. Nem visszafelé kell nézni, hanem Jézusra. Miért? Mert Ő kezdte el, és Ő fogja teljesedésbe vinni azt az új életet, a ti hiteteket. Őtőle függ mindaz, ami rátok vár. Neki köszönhettek mindent, amitek van, és nála van elkészítve mindaz, amit továbbadhattok másoknak. Akkor Ővele kell szoros, hitbeli, lelki kapcsolatban maradni.
És ha röviden is, de rendkívül szemléletesen összefoglalja, hogy nézzétek az életútját. Mit szenvedett Ő! A tiétek nem is hasonlítható össze azzal. És most ott ül az Isten jobbján a mennyei dicsőségben. Ez vár rátok is, csak végig kell futni a pályát. Most még senki nem ülhet a babérjain. Miért? Mert még nincsenek babérjaitok. A babérkoszorút az út végén adják meg. A győztesnek adják. Ezért érdemes futni kitartással, még ha az olykor szenvedéssel jár is.
Éppen ezért az egész levél arra bátorítja az olvasókat, hogy Jézus személyét és váltságművét ismerjék meg sokkal jobban, mint eddig. Ez hiányzik az életükből. Valamicskét tudnak ebből csak. Ez csak kis töredék, amit tudnak. Nehogy azt higgyék, hogy ez a teljesség. És ez is milyen sokat jelent már nekik.
Nos, ebben kell előrehaladni: kicsoda Jézus. Mi az Ő személyének titka. Mit hozott nekünk. Mit tett hozzáférhetővé minden benne hívő számára. Micsoda gazdagságot, lelki szellemi gazdagságot jelent ez már itt is, sokféle nyomorúság között, és majd az örökkévalóságban. Erre kell nézni, és ebből kell egyre többet elvenniük.
Ennyit röviden arról, hogy ki írta, kiknek írta és miért írta.
2. És mi a tartalma ennek a levélnek? Ha azt mondom: 7, 3, 3, akkor a levélnek a felosztását megtanultuk. Az első hét fejezetben azt bizonygatja, hogy Jézus mindenkinél nagyobb — majd mondom, hogy ki-mindenkinél. Utána jön a levél központi része, a 8., 9., 10. fejezet, ahol arról a tökéletes váltságról ír, amit Jézus szerzett a benne hívőknek. A befejező három fejezetben már több mindenről van szó. A 11. részt remélem, sokan ismerik. Ott van a hitnek a klasszikus definíciója, hogy mi a hit lényege, ott van a hit hőseinek a felsorolása. A 12. fejezet rendkívül tanulságos dolgokat mond a szenvedés értelméről és céljáról. És az utolsó fejezetben gyakorlati dolgok vannak.
Az első hét fejezet tehát arról szól, hogy azért érdemes nektek mindenkinél jobban Jézussal foglalkoznotok, mert Ő felette áll mindenkinek, és vele nektek egészen közvetlen kapcsolatotok lehet a hit által. Bizonygatja, hogy Jézus nagyobb, mint az angyalok, pedig az angyalok szellemi lények. De Jézus már a teremtés révén is felettük áll. Jézus nagyobb, mint a próféták. Délelőtt hallottuk, hogy Isten a prófétákon keresztül jelentette ki magát először. De Jézusban sokkal többet adott nekünk Isten, mint amit a próféták elmondhattak. Nagyobb, mint Mózes, akinek abszolút tekintélye volt. Nagyobb, mint Ábrahám, és nagyobb, mint Áron, aki a papi dinasztia atyja volt, és különös tisztelet vette körül Izraelben a papokat, legfőképpen a főpapot és annak utódait, az áronitákat. Jézus mindenkinél nagyobb. Tekintsétek ezt nagy kiváltságnak, hogy Őt ismerhetitek, és tőle kaphatjátok meg mindazt, amire szükségetek van.
Azután jön a 8., 9., 10. rész, amelyik részletesen szól arról mit tett értünk Jézus. Mit tett Ő hozzáférhetővé minden benne hívő számára. Aztán a befejező három fejezet mindegyik a maga nemében külön fontos.
3. Itt érkezzünk meg most már a felolvasott igéhez. A Zsidókhoz írt levélben gyakran olvasunk egy középfokot, ezt: jobb. Jézus jobb szövetséget szerzett, mint ami volt. Jobb reménységet ajándékoz a benne hívőnek, mint ami előzőleg hozzáférhető volt. Jobb jövendőt készített az Övéinek. És egy másik jelző is gyakran előfordul: tökéletes. Amikor arról van szó, hogy Jézus valamit hogyan végzett el, vagy hogy Ő milyen valamelyik tisztségében, akkor igen gyakran ez a jelző áll előtte: tökéletes.
Ez, hogy jobb, nem azt jelenti, hogy az Ószövetség nem volt jó. Nem azt mondja, az rossz, és ez jó, hanem azt mondja: az jó volt, és valami még annál is jobbat szerzett nekünk Jézus. Nem az ó-t, a régit fokozza le, hanem az újnak a különleges értékeit ragyogtatja fel.
Ennek kapcsán különösen három dolgot hangsúlyoz:
— Jézus tökéletes kijelentést adott nekünk Istenről és önmagunkról,
— Jézus tökéletes elégtételt szerzett a benne hívőknek,
— Ő tökéletes közbenjáró Isten és ember között.

a) Tökéletes kijelentést adott nekünk. Az első mondataiban azt olvassuk ennek a levélnek, hogy Isten a prófétákon keresztül nagyon sok fontos dolgot elmondott az emberiségnek. De az Ő egyszülött Fiában mindent elmondott nekünk. Itt elsorolja, hogy Jézus az Ő szavával teremtette a világot, ma is azzal tartja fenn. Ő a felséges Isten jobbján ül. Egészen egyedülállóan hatalmas Ő. Messze felette áll a prófétáknak. És tőle mindent megtudhatunk, amit Istenről, önmagunkról, és Istennek velünk kapcsolatos tervéről kell tudnunk.
A Biblia hangsúlyozza, hogy ha valaki ezzel a hárommal nincs tisztában, értelmetlen az élete. Nem tud eligazodni az élet dzsungelében. Tényleg nem látja személyes létének, életének a célját, tartalmát, értelmét sem. Életkérdés, hogy tudjuk, kicsoda Isten, az egyedül igazi Isten — ahogy Jézus mondja —, hogy kik vagyunk mi, ezt mégis csak Isten tudja legjobban, mert Ő teremtett minket. És mi végre teremtett minket, mi az Ő terve velünk.
Isten iránti hálával emlékezem arra, amikor hitetlenből hívővé lettem, hogyan kezdett kibontakozni ez a három dolog előttem. Egyre jobban megismertem, hogy ki az élő Isten, ezzel párhuzamosan egyre teljesebb önismeretre juthattam. És egyre világosabb lett, hogy vajon mi az Ő terve velem. És ez egyre nagyobb stabilitást adott. Tudom, hogy kihez tartozom, ki az, aki mindenkinél jobban szeret engem. Tudom, hogy valójában ki vagyok, és nem végletek között hánykolódom: hol elbizakodom, hol meg rám telepszik és fojtogat a kisebbrendűségi érzés. Reális képem kezd kialakulni magamról. És egyre világosabban látom a küldetésemet, azt, hogy egyáltalán van, hogy Isten mindannyiunk életére nézve valami szép tervet készített, és ezt megérthetjük, és ez megvalósulhat. Félretehetjük a magunk illúzióit és elképzeléseit. Egyszerre helyére zökken egy ember élete, és tud helyesen gondolkozni és élni.
Kicsoda Isten? Ki vagyok én? Mi az Ő terve velem? Jézus Krisztusban erről mondott el nekünk mindent Isten, és ezért hangsúlyozza ez a levél, hogy Jézust ismerjétek meg. Miközben az Ő személyét kutatjátok, az Ő munkáját egyre jobban megismeritek, erre a három kérdésre is választ kaptok.
Mert mi az a többlet, amit például a prófétákhoz képest Jézus hozott, amit a kijelentésben csak Őtőle tudhatunk meg? Az, amit Jézus a János 14,21 szerint így mondott egyszer: „Aki ismeri és megőrzi az én parancsaimat, az szeret engem. Azt én is szeretem, és kijelentem magamat annak.” Tehát itt egy szeretetkapcsolatról van szó. Itt nem ismereteket kell bebiflázni, hogy megismerjük Istent. Itt együtt lehet élni valakivel, aki maga a szeretet. Ezért jött Isten Jézus személyében egészen közel hozzánk. Meg lehet ismerni az Ő gondolatait és akaratát. És ha valaki azt nemcsak érti, hanem egyetért vele, akkor elkezdődik egy együttélés, és kijelenti magát annak. Ezt csak tőle lehet megkapni, ezt nem lehet könyvekből elolvasni. Ezt még nem mondták el a próféták sem, csak jelzéseket adtak erről. A teljességet a Jézussal való együttélés adja. Ez az együttélés pedig a neki való folyamatos engedelmesség. „Aki megismeri és megőrzi az én parancsaimat.” Eközben jutunk helyes Isten-ismeretre, önismeretre és a küldetésünk megismerésére is.
És ez ma különösen is fontos, mert sok hamis, torz Isten-ismeret él sok emberben. Ki úgy képzeli el Istent, mint aki bottal jön, hogy elverje rajtunk a port, ki úgy — ahogy mondani szokták —, mint egy jóságos nagypapát, aki félrenéz, mikor az unokája éppen összetör valami értékes dolgot. Elképesztő milyen istentelen, pogány, sötét elképzelések élnek emberekben Istenről. Életkérdés valóban, hogy az egyetlen igazi Istent ismerjük meg, már csak azért is, mert Jézus ezt is mondta: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyetlen igazi Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3).
Ennyit a tökéletes kijelentésről.
b) Azt olvassuk: tökéletes elégtételt szerzett Jézus. Mindenkinek van néha lelkiismeret-furdalása, mindenkit gyötör olykor bűntudat, és próbáljuk valahogy rendezni bűneinket, amiket Isten ellen, egymás ellen, önmagunk ellen folyamatosan elkövetünk — és nem érünk a végére. Nem jut el igazi békességre ezen az úton senki.
Ebből a levélből hatalmasan felcsendül ez a himnusz is, hogy Jézus Krisztus tökéletesen elrendezte ezt a dolgot. Mégpedig úgy, hogy helyettünk odaállt Isten elé, és azt mondta: azt az ítéletet, amit mi érdemelnénk meg, Ő hadd szenvedje el. És azt a tisztaságot és igazságot, ami csak az Övé, tulajdonítsa Isten nekünk. És hinni azt jelenti, hogy ezt valaki komolyan veszi. Ez vezet igazi felszabaduláshoz és békességhez. Erre is emlékszem, amikor ez világossá vált először számomra, és a hitemmel annak idején komolyan vettem. Azóta már sokszor komolyan kellett venni.
Itt is összehasonlítja az ó-t az újjal a Zsidókhoz írt levél. Elmondja, miért jobb az a szövetség, az az elégtétel, amit Jézus szerez nekünk. Mert az Ószövetségben az áldozatot bemutató papnak először is önmagáért kellett áldozatot bemutatnia, mert ő is ugyanolyan bűnös volt, mint a többiek. Aztán újra és újra meg kellett ismételnie az áldozat bemutatását. Miért? Mert valami hiányzott belőle. Nem volt teljes, nem volt tökéletes. Ha az lett volna, nem kell megismételni, akkor egyszer és mindenkorra szól. És mi hiányzott belőle? Az, hogy nem törölte el a bűnöket. Tehát jött egy bűnös, hozott egy báránykát, azt a bárányt az ő szeme láttára megölték. Kifolyt a vére, elégették az oltáron. Mire volt ez jó? Arra, hogy lássa a nyomorult bűnös ember, hogy ilyen komoly dolog a bűn. Bele kellene pusztulnod az Isten igazsága miatt. De Isten kegyelme miatt nem neked kell belepusztulnod, hanem ennek az ártatlan jószágnak. Te hazudtál és paráználkodtál, ez a bárány nem hazudott, és nem paráználkodott. És ő hal meg helyetted.
No de ez csak arra volt jó, hogy emlékeztesse az áldozatot bemutatót a bűneire. Ez nem törölte el, nem érvénytelenítette Isten előtt a bűnöket. Ez csak az ember számára volt segítség, hogy vegye már komolyabban, és legközelebb ne kövesse el. De nem Isten előtt rendezte a bűnt.
Ezzel szemben mi az a jobb szövetség és jobb áldozat, amiről a Zsidókhoz írt levél ír? Azt olvastuk alapigénkben, hogy Jézus bűn nélküli, ártatlan volt. Neki nem kellett önmagáért áldozatot bemutatni, mint az ószövetségi papoknak. Azután az Ő áldozata éppen ezért tökéletes volt. Nem kell megismételni. Semmilyen módon nem lehet, nem kell és nem szabad megismételni. Miért? Mert az Ő golgotai áldozata, amikor önmagát áldozta fel, mint Isten Bárányát, eltörölte a bűnöket. Isten előtt tökéletes elégtétel volt.
Így olvassuk ezt egy fejezettel később. A 10. rész szól erről: „Minden pap naponként szolgálatba áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek bűnöket eltörölni. Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre az Isten jobbjára ült, és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” (Zsid 10,10-14).
Ezért kell nekünk komolyan vennünk azt, hogy Jézus golgotai áldozatát semmivel nem lehet és nem szabad kiegészítenünk sem. Megint ott él sokak szívében ez a pogányság, hogy azért valamit nekem is kell tennem magamért. Nem tettem olyan sok rosszat, hogy a Jóisten ne könyörülne rajtam. Ezt érdemlem én a Jóistentől? Levezekeltem én már sok bűnömet előtte. — De a Biblia hangsúlyozza, hogy mi semmit nem tudunk produkálni, ami Isten mércéjével mérve jó lenne. Ami a mérleg másik serpenyőjébe kerülhetne úgy, hogy annak súlya is van. Az egyik serpenyőbe rakjuk a bűnöket, a másikba semmit nem tudunk tenni, ami megmozdítaná, pláne átbillentené a mérleget.
Egyedül Jézus Krisztus áldozata volt elég ehhez. De az elég volt. Ő tökéletes elégtételt szerzett.
c) A harmadik, amit hangsúlyoz ez a levél: Ő tökéletes közbenjáró. Kell közbenjáró, mert mi olyan messzire kerültünk Istentől, és minőségében annyira más a mi megromlott bűnös létünk, mint a LélekIsten, hogy nem lehet találkozás a kettő között. Kell közvetítő.
A Biblia azt mondja mindenekelőtt: egyetlen közvetítő van. Nincs több közbenjáró. (1Tim 2,5-6): „Amint egy az Isten — erről nem vitatkoztak akkor sem —, úgy egy a közbenjárón is Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért...” És ez az egy közbenjáró tökéletes közbenjáró.
Ezt olvastuk alapigénkben, hogy „ezért tudja üdvözíteni azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen Ő szüntelenül esedezik is érettünk.” Ez Jézusnak a „foglalkozása” a mennybemenetele óta. Uralkodik és esedezik érettünk.
Olyan szomorúan mondta egyszer egy jó barátom az édesanyja temetése után: eddig bizonyos voltam abban, hogy az anyám minden nap buzgón imádkozott értem. Most már az sincs ezen a földön, aki imádkozna értem. Jó volt elmondanom neki, hogy lehet, hogy ezen a földön nincs, de a mennyben van.
Jézus megígérte, hogy szüntelenül közbenjár, esedezik értünk. Ráadásul úgy, ahogy arról a Zsidókhoz írt levél megint több helyen hangsúlyosan ír, hogy Ő pontosan tudja, milyen az, embernek lenni. Milyen az, szenvedni, milyen az kísértések között járni. Ezért tud segíteni azoknak, akik különféle kísértésekbe esnek. Sőt a 4. részben még részletezi: nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megkönyörülni rajtunk. Ő ismeri a mi esendő voltunkat, gyarlóságunkat. Járuljunk tehát bizalommal hozzá!
Jézus tökéletes kijelentés ad, tökéletes elégtételt szerzett, és tökéletes közbenjáró.
Itt mondom el azt, amivel kezdeni kellett volna, hogy ez a levél azokhoz szól, akik már egyszer elindultak az Ő útján, de megrekedtek, megálltak. Őket lelkesíti, bátorítja, biztatja, hogy tovább. De csak azokat lehet lelkesíteni, akik egyszer elindultak. Jézus is azzal kezdi: menjetek be a szoros kapun! Leírja, hogy van egy széles út, amelyiknek az elejére édesanyánk letett minket, amikor a világra hozott, de ez az út a biztos pusztulásba vezet. Ezen indul el minden ember. Az evangélium, az örömhír az, hogy erről át lehet menni az ú. n. keskeny útra. Mert olyan is van. Nemcsak az létezik, amiről Isten nélkül tudunk, hanem kijelentést kapunk arról, hogy van egy másik is, amelyik az életre vezet. Az egyre teljesebb életre. Egyszer át lehet lépni erre, el lehet indulni ezen. Aztán ha valaki megáll, elfárad, leül, kap bátorítást, biztatást, és lehet egymást is bátorítani, amíg megérkezünk majd a célba, amikor már nem hitben járunk, hanem színről színre meglátjuk a mi Urunkat is.

Véget ért ez a tanév is, a gyerekek már nagyon várták a nyári szünidőt. Sok szülőnek gondot jelent ilyenkor, hogy hol helyezze el, és mivel töltse ki a gyerekek idejét. Ezt kérjük el valóban Istentől, mert értékes tíz hét áll gyermekeink előtt. Az esztendőnek a 20%-a ez, s nem mindegy, hogy mivel töltik, milyen hatások érik őket.
Diákokkal beszélgetve megkérdeztem őket: miért örültök ennyire a nyári szünidőnek? A válasz készen volt az egyik fiú nyelvén, és azt mondta: azért, mert végre azt tehetjük, amit akarunk, és ez az igazi szabadság, nem? És mit akartok? — kérdeztem. — Azt nem tudjuk. Majd a barátok megmondják. — Szóval mások akaratát fogjátok teljesíteni, és ez az igazi szabadság? — Hát nem — próbálta elütni a fiú — csak hát, majd ahogy alakulnak a körülmények. — Szóval ismeretlen erők sodrásába fogtok kerülni — és ez az igazi szabadság?
Nem kötekedtem tovább, nem az volt a célom. Értem őket is, próbálom megérteni. De érdemes ezen elgondolkozni: mi is az igazi szabadság? Az, hogy azt teszem, amit akarok? Lehet-e az, hogy mindenki azt tegye, amit akar? Mindenki ugyanazt akarja? Pontosan ebből van bajunk nap mint nap, hogy mást akarunk, szinte ahányan vagyunk, annyifélét. Az akaratok ütköznek, és ebből lesznek a veszekedések, a perek, a háborúk. De akkor mi a helyzet a szabadsággal? Mert ha nem lehetséges, hogy mindnyájan azt csináljuk, amit akarunk, szabadságon viszont azt értjük, hogy azt tegyek, amit akarok, akkor ez azt jelenti: nem létezik szabadság.
Mit tanít erről a Biblia? Minket mindig ez érdekeljen, bármilyen kérdés, probléma, vitatéma előadódik, hogy mit mond erről Isten igéje?
Először elmondom: Egy nyáron serdülőkkel voltunk csendeshéten. Volt néhány fiú, akik minden ellen lázadtak, s roppant élvezték, hogy destruálnak, lázítanak, rombolnak. Miért kell reggel felkelni? Miért kell egyszerre reggeliznünk? Miért kell este lefeküdni? — semmi nem volt jó. Annyira megrontották a légkört, hogy a hét vezetője egy merész lépésre szánta el magát. Néhány nap után este kihirdette, hogy másnapra felfüggesztjük a házirendet: Holnap mindenki azt tesz, amit akar. S így is lett. Nem volt reggel ébresztő, nem volt reggeli, elmaradt a bibliaóra — mindenki azt tehette, amit akart. Az ebédet azért felszolgáltuk, ne maradjanak éhen, de nem szólt a csengő, amelyik hív, nem kell imádkozni, nem kell egyszerre elkezdeni, nem kötelező ebédelni. Aki éppen arra járt vagy nagyon éhes volt, s meglátta, hogy meg van terítve, az evett. Délután úgy 3-4 óra körül jődögélni kezdtek a gyerekek: csináljunk már valamit, mert ez így borzasztó uncsi. És tessék már mondani, hogy mit tegyünk? A vezető azonban következetes volt, és azt mondta: estig nem. Mindenki azt tesz, amit akar.
Vacsorára már szólt a csengő, pillanatok alatt ott volt mindenki. Imádsággal kezdtük, és nem vontuk le a tanulságokat. Igyekeztünk minden felnőttes szövegtől megkímélni őket. Értették ők, hogy miről van szó. És a következő naptól megváltozott a légkör.
Mert a folyók is mederben folynak, mégpedig gátak között, és ha gátszakadás van, akkor árvíz következik, és az mindig pusztít és rombol. A vérünk is nagyon szűk erecskékben folydogál, ráadásul szabályos lüktetés adja meg a ritmusát az egész vérkeringésnek. Ha kilép a vér ebből a rendszerből, elvérzik az illető, meghal az ember.
Nem az a szabadság, hogy azt teszek, amit akarok, különösen mivel ez lehetetlen is, ha mindenkire gondolunk. Nincs olyan, hogy bármit teszek következmények nélkül. Következménye mindennek van.
Mit jelent akkor a szabadság a Biblia szerint? Azt jelenti, hogy a lényünktől idegen erőktől függetlenné válik az ember. A Biblia szabadságon azt érti, hogy a lényünktől idegen, de minket megkötöző erőktől szabaddá lesz valaki, és örömében, hálából a Szabadítójának elkötelezi magát. Erről még később beszélünk, egyelőre ez legyen egyértelmű: mit jelent az, hogy a lényünktől idegen erőktől megszabadulni?
Mindnyájan tudjuk, hogy a Szentírás azt tanítja, hogy Isten az embert az önmagával való közösségre teremtette. Az ember mindenestől teremtő Istenétől függött, így megvolt mindene, így életnek volt nevezhető a léte. Egyetlen szóval kifejezve: boldog volt. Aztán egy idő után azt mondta: ne szóljon bele Isten a dolgaimba, majd én egyedül. Mivel Isten nem erőszakos, ezt lehetővé tette. Amikor azonban az ember Istentől függetlenítette magát, rabjává vált az addig számára ismeretlen sötét erőknek. Azóta pusztítjuk magunkat és egymást, és ez így van a személyes életünkben is, világviszonylatban is, és ráadásul nem tudjuk abbahagyni.
Az ú. n. szabad akarat: mese. Ha lenne ilyen, akkor nem lennének szenvedélybetegek, és nem esnének vissza olyan sokan különböző elvonókúrák után is.
Mivel az ember fellázadt Isten ellen, a bűne lett a büntetése. Azóta csak lázadni képes. Képtelen Istennel egyetérteni és az Ő akaratát cselekedni. Augustinus egyházatya így fogalmaz: Nem tud nem-vétkezni. Mondhatnánk egyszerűbben: csak vétkezni tud, de így még kifejezőbb: nem tud nem vétkezni. Eljut addig, hogy látja már a láthatatlan bilincseket kezén, lábán. Rázza bilincseit, szeretne szabadulni olykor tőlük, de nem tudja megszabadítani sem magát, sem egymást.
Itt szólal meg a Szentírás örömhíre: Jézus Krisztus ezért jött, hogy megszabadulhassunk ezektől a lényünktől idegen, minket pusztító, számunkra legyőzhetetlen erőktől. Hogy újra szárnyalhasson az ember, hogy önmaga fölé emelkedhessék, hogy azzá váljék, akinek Isten elgondolta, akinek Isten teremtette. Jézusnak még a neve is erre utal, hogy Ő szabadítónak jött, mert neve pontosan ezt jelenti: Szabadító, Megmentő, Megváltó.
A János evangéliuma 8,24-36 részében az Úr Jézus részletesen beszél erről, amikor azt mondja az okoskodó farizeusoknak — akik szintén azt mondták, hogy azt tesznek, amit akarnak —, akkor miért tesztek sok olyat, ami árt nektek, meg egymásnak? Azért, mert aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek. Kénytelen azt cselekedni. De akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad. — Ez volt Jézus programja. Ezért volt karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd, hogy a Szabadító felkínálja ezt a lehetőséget az embernek, és aki az Isten elleni lázadás tehetetlen rabjává vált, újra képes legyen Isten akarata szerint élni, hogy a lényével megegyező erők munkálkodjanak benne. Hogy azzá legyen, aki lénye szerint igazán az, hogy azzá váljék, akinek Isten megteremtette.
Különös élmény volt számomra, amikor egy rövid ideig az iszákosmentő misszióban is szolgáltam, amikor először hallottam egy szabadult alkoholistától azt, amit azután többféle változatban sokszor hallottam, amikor kitörő örömmel számolt be arról, hogy most már szabad nem-innom. Először furcsán hangzott ez nekem, de láttam, hogy milyen bilincs egy szenvedély egy emberen, hogyan szeretnének szabadulni sokan, de nem tudnak a saját erejükből, csak amikor átélik Jézus Krisztussal kapcsolatba kerülve, hitetlenből hívővé válva, hogy lehet szabadulni. Átéli, hogy ott isznak mellette, és őt nem izgatja, nem kívánja. Azelőtt, ha a szagát megérezte már, ellenállhatatlan kényszer vitte a pohárhoz, s nagyképűsködött: akkor teszem le, amikor akarom, de nem tudta letenni. — Most elmondhatja: szabad nem innom.
Aztán a lelkigondozás során ezt sokféle változatban tapasztaltam, amikor emberek elmondták, hogyan kötözi meg őket valamilyen félelem, és Jézus Krisztus kioldozta őket a félelmükből, és ők egészen rábízták magukat, és megszabadultak minden fóbiától, szorongástól. Néhány hónap múlva találkoztunk, és ragyogó arccal mondták: eltűnt a gyötrő félelem. Már nem kötözi meg. Szabad nem-félnem. Egyikük így mondta: minden okom megvan nem-félni. Megint furcsa fogalmazás, de a lényeget kifejezi.
Amikor valakit megkötöz a harag, és szinte éjjel-nappal a bosszút tervezi, miközben tudja, hogy nem tud bosszút állni, de nem tud szabadulni a tehetetlen haragtól, ez szívja az energiáját, örömét —, és egy beszélgetés végén szíve szerint megbocsát, felszabadul. Elmondja: szabad vagyok.
A múltkor találkoztam vele az utcán — mondta egy illető — és semmi rossz érzésem nem volt, semmi rossz gondolat nem jutott eszembe, amikor köszöntem neki. Utána imádkoztam érte. Ez neki nagy élmény, mert évek teltek el abban, hogy haragszom rá, bosszút is szeretnék állni, de tudom, hogy nem szabad haragudni, meg nekem se jó, ami bennem kavarog — és megszabadul. Jézus Krisztus szabadítónak jött.
Pál apostol sok helyen erősíti ezt a bizonyosságot olvasóiban: Krisztus szabadságra szabadított meg minket. Most akkor álljatok meg szilárdan ebben, és ne csússzatok vissza semmiféle rabságba. Itt a Törvény megtartásának a rabságáról van szó, de ez mindenféle rabságra érvényes. És újra mondja nekik: ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhíva. Ezt nem is nagyon kell mondogatni annak, aki ezt átélte. Inkább azokat kell bátorítani, akik még nem szabadok.
Sokan mondják: ez azért mégis ellentmondásnak tűnik. Paradox a fogalmazás, hogy Jézus megszabadít minket a lényünktől idegen megkötöző erőktől, hogy utána elkötelezzük magunkat Istennek, mint az Ő gyermeke, és az Isten gyermekeinek a dicsőséges szabadságát élvezzük.
Hogy van ez? Megszabadít a lényünktől idegentől, de elkötelezem magamat Őmellette, és ez lenne a szabadság? A halnak a vízben és csak a vízben van szabadsága. A szatyorban nincs, meg a parton sincs. Ott vergődik és elpusztul. A mozdonynak a sínen van szabadsága. Ott futhat szabadon, és elvégezheti azt, ami végett készítették, teljesítheti a feladatát. Ha kisiklik, belesüllyed a homokba, és ha nem teszik vissza a sínre, ott szépen megrozsdásodik. Ami mozdítható, széthordják róla, és az égvilágon semmire nem lehet használni.
Ez így van velünk is. Nem az a szabadság, hogy azt teszek, amit akarok, hanem az a szabadság, ha azzá válhatok, akivé lennem kell. Aki tulajdonképpen a lényem szerint vagyok is, aki lennék tulajdonképpen, de még megkötöznek a lényemtől idegen erők. Ha ezekből kiszabadít Jézus, akkor átélem az Isten fiainak dicsőséges szabadságát (Róm 8,21), és szabad vagyok mindarra, ami jó nekem. Végre azt tudom tenni, ami használ nekem is, meg másoknak is. És nem az a kényszer tart rabságban, hogy valami rosszat tennem kell. És mindezt örömmel, Isten dicsőségére, mások javára és a magam gyönyörűségére is.
Örülök annak, hogy sok ilyen embert ismerek. Ezek az emberek a helyükön érzik magukat. Ők nem menekülnek semmi elől és sehova. Ők elfogadják Istentől azt a helyet, ahova Ő tette őket. Elfogadják Istentől önmagukat annak és olyannak, amilyenek. Elfogadják az adottságaikat. Istentől kapott adottságnak fogadják azt el. Ez nem tehetetlen beletörődés a változtathatatlanba, hanem ez tudatos igent-mondás Isten rendelkezéseire.
Csak egy bibliai példát említek. A Filippi levelet érdemes lenne ebből a szempontból elolvasnunk. Pál börtönben van. Beteg. A legközelebbi munkatársai közül is néhányban csalódott. És miről szól a levél? Arról: én tele vagyok örömmel, és melegen ajánlom nektek is, hogy örüljetek az Úrban, ismét mondom: örüljetek.
És akkor elmondja, hogy minek örül. Ott van egy megbilincselt ember, aki teljesen szabad. Szabad arra, hogy a római katonákat, akikkel összebilincselték, (és hatóránként váltották egymást az őrök), Jézushoz vezesse. És egy kis gyülekezet jön ott létre. Ott van a levél végén: üdvözölnek titeket a pretoriánusok házából valók. Ezek a smasszerek, a római katonák, akik keresztyénné lettek.
Teljesen szabad, hogy hirdesse az evangéliumot. Teljesen szabad arra, hogy hálát adjon Istennek, és filippi testvéreinek sok mindenért. És teljesen szabad a halálfélelemtől is. Mert lehet, hogy nem jön ki onnan. Erről is ír. Lehet, hogy kivégeznek, és akkor nagyon jól járok — mondja —, még közelebb kerülök Krisztushoz. Ha meg nem végeznek ki, megyek hozzátok, akkor is jól járok, mert segítek még nektek. Csak jót rejt a jövője ilyen állapotban is.
Ez nem valami olcsó optimizmus, hanem ez a bibliai realizmus. Amikor többet lát, mint bilincs, meg penészes fal, meg őr mellettem, meg a teljes kilátástalanság és bizonytalanság. Amikor ő ott is az élő Krisztussal közösségben van, ott is hívatása magaslatán áll, végzi az Istentől kapott küldetését: hirdeti az evangéliumot. Kiknek? Akiknek lehet. Aki éppen ott van, annak az egynek. Aztán hat óra múlva jön a másik, akkor annak. És tele van a szíve örömmel.
Ezek az emberek elégedettek és hálásak, mert elkötelezték magukat Krisztus mellett, és ennek az elkötelezettségnek a semmivel össze nem hasonlítható szabadságában élnek. — Ez valóban paradox fogalmazás, de aki ezt tapasztalja, az csak megerősítheti ezt. És a megváltásban Jézus minket erre a szabadságra akar elsegíteni. Ő ebben a tökéletes szabadságban élt.
Az evangéliumok — különösen János evangéliuma — tele van Jézus bizonyságtételével, amikor újra és újra megemlíti: én nem a magamét mondom nektek, hanem amit az Atya a számba adott, azt adom tovább. Én nem a saját akaratomat akarom megvalósítani, hanem azét, aki elküldött engem. Teljes függés az Atyától. (Jn 12,49; 14,10). És mégis micsoda szabadság!
Ezt éppen nagypénteken szemlélhetjük legjobban, amikor Jézus már megkötözve, leköpdösve, megalázva, összeverve ott van a bírái előtt. (Olvassuk el ilyen szempontból a szenvedéstörténetet!) Ott mindenki megkötözött rab. Pilátust kötözi a karrierféltése, ettől függ minden szó, amit kimond vagy nem mond. Kajafást kötözik az előítéletei meg a presztízse. Nem beszélve arról, hogy Pétert, Júdást mi kötözi…
Mindenkit megkötöznek láthatatlan bilincsek. Ott egyetlen szabad valaki van: a megkötözött Krisztus, aki teljesen szabadon beszél a világ urát képviselő Pilátussal, s közli vele, hogy semmi hatalmad nem lenne rajtam, ha onnan felülről nem kaptad volna. Aki szereti az ellenségeit, aki még utolsó leheletével is azokért imádkozik, akik keresztre juttatták. Hihetetlen szabadság! Teljes szabadsággal beutalja azt a gonosztevőt, akit vele együtt feszítettek meg, az üdvösségbe. Megkötözve is szabad. Ne féljünk ettől a fajta elkötelezettségtől!
Amikor valakinek a szívében megszületik ez a döntés, s mivel meggondolta, megrágta, visszavonhatatlanul kijelenti, ami Sadhu Sundar Singh-nek abban a sokat énekelt soraiban is megszólal: „Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust.” — Még csak a szívemben dőlt el. Aztán elkezdek lépegetni, és tényleg elkezdem követni Jézust. Vagyis minden újabban adódó helyzetben Őreá figyelve, neki megfelelően igyekszem dönteni és viselkedni. „Ha nincs is társam itt — folytatja — én követem mégis Őt. Mögöttem a világ, előttem Jézus. Nincs visszaút, nincs visszaút.” — Ez az ének szövege.
Amikor valakinek ez személyes bizonyossága, átéli, hogy ebben az elkötelezettségben lesz igazán szabaddá. Ha pedig nem, ha abban az illúzióban ringatja magát, hogy én azt teszek, amit akarok, és erre a „szabadságra” akarok eljutni, akkor könnyen úgy jár, mint az a regényhős, aki a házasságot rabságnak tekintette, ezért nem kötelezte el magát soha senki mellett, viszont párhuzamosan több kapcsolatot, viszonyt is fenntartott, mert ő szabad akar lenni, mint a madár. Aztán eljött egy este, amikor egyik szeretőjénél sem volt kívánatos személy, s legnagyobb meglepetésére az utcán maradt. Mégpedig egy nagyon fárasztó és forró nap után.
Elmondja: legalább lezuhanyozhatnék valahol, de nincs éjjel is nyitva tartó fürdő. Akkor mit tegyek? És ő, a büszke értelmiségi, szépen behúzódik egy pályaudvarra, és ott összekucorodik egy padon. Aztán elmélkedik pillanatnyi állapotán, és a következő summás megállapításra jut: akkor most már szabad vagyok, mint a madár, melyet elkap a forgószél. Rendkívül találó jellemzése az Isten nélküli megkötözött embernek, mert a forgószél a madár lényétől idegen erő. A szél, a szembeszél, még a vihar sem idegen, mert legtöbb madár fölé tud kerekedni, azokkal megbirkózik, de a forgószéllel nem bír, és ez ellene dolgozik, elpusztítja. Bekerül a tölcsérbe, és vége. Szabad vagyok, mint a madár, melyet elkap a forgószél.
Ebből a rabságból akarja Jézus Krisztus a benne hívőket kiszabadítani. Mert aki azt hiszi, hogy a szabadság a minden kötöttség nélküli lét, az idegen erők rabjává lesz. Aki nem fél magát a minket igazán szerető Isten mellett elkötelezni, az pedig átéli az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságát. Ennek egyszer kell eldőlnie egy ember életében, egyszer kell felkiáltania, hogy adjon szabadulást az Úr Jézus minden, lényünktől idegen erőtől, és aztán nap mint nap megerősíteni ezt a vele való közösséget. És a gyakorlat következtében, ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk, egyre könnyebb lesz felismerni az Ő akaratát, egyre nagyobb örömmel és bizalommal teljesíti azt az ember, mert látja: az igazán jó nekünk, amit Ő akar velünk.
Hogy telik el gyerekeinknek ez a vakációja? Mivel töltjük meg az idejüket? És hogyan telik el ez a néhány évtized, amit Istentől kapunk itt ezen a földön? Vajon láthatják-e rajtunk mások is, netalán az otthoniak, a gyermekeink is, annak az örömét, amit a magát Isten mellett elkötelezett ember él át, ahogy hullanak le róla a rossz szokások, kényszergondolatok, bűnök bilincsei, és egyre szabadabb lesz arra, hogy valóban üres edény legyen, amit Isten megtölt úgy, hogy túlcsordul, és másoknak is tudunk adni olyan értékeket, amiket mi is úgy kapunk. Nem a magunk rossz kedvét, fáradtságát, kételyeit adjuk tovább, hanem Istentől kapott mennyei értékeket.
Szeretnék valóban azzá válni, akivé lennem kell Isten akarata szerint. Engem nem ijeszt ez a perspektíva. Szeretném azt végezni, amivel Isten megbízott. Szeretnék oda megérkezni, ahol Jézus Krisztus helyet készített a benne hívőknek. Szeretném a testben hátralevő időmet, meg az örökkévalóságot is Jézus Krisztussal eltölteni. Hozzá szorosan odakötődve, tőle teljesen és mindenben függve, a vele szoros lelki közösségben, abban az igazi szabadságban, amit Isten az övéinek kínál.
Mielőtt ezért imádkozunk, egy jól ismert énekkel is fohászkodjunk, és valljuk meg, hogy

Mily jó, ha bűntől már szabad,
Az Úr szolgája vagy:
A bűn szolgája gyáva rab,
A Krisztusé szabad.

A bűn sötétben tévelyeg
És bajba dönt vakon;
De Krisztus kézen fog s vezet
Világos utakon.
(467,1-2 dicséret)

Vajon milyen lelkiállapotban voltak a Krisztusban hívők az Ő mennybemenetele után? Jézus a feltámadását követő negyvenedik napon megáldotta az övéit, és egy pillanat alatt eltűnt előlük. Úgy olvassuk: egy felhő takarta el, és többé nem látták Őt. Hova lett tulajdonképpen, és hol van most, és mi lesz ővelük? Hogy teljesedik be így, amit Jézus ígért nekik, hogy „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”? És mit jelent az, amit nem sokkal feltámadása után mondott: „Maradjatok Jeruzsálemben addig, amíg felruháztattok mennyei erővel.” Meddig terjed az addig? Honnan tudják meg, hogy most felruháztattak mennyei erővel?
És mit kezdjenek azzal a másik ígérettel, hogy „erőt kaptok, amikor a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek”? Ki a Szentlélek és mikor jön el? Meddig kell rá várni, és honnan tudják meg, hogy most már eljött, és elkezdődhet a tanúskodás ideje? És egyáltalán addig, amíg mindez vagy ebből valami beteljesedik, mit tegyenek, miből éljenek? Nem fogják-e üldözni őket is, ahogyan Jézust? Nem kell-e esetleg meghalniuk, vagy közülük némelyeknek, ha vállalják Őt?
Egy sor nehéz kérdés feszült ezekben az emberekben Jézus mennybemenetele után. És mit tettek? Együtt maradtak és imádkoztak. Ez a lehető legbölcsebb dolog volt. Ott álltak Isten előtt a maguk tanácstalanságával, és őszintén bevallották: nem tudják, mit kell tenniük, de várták az eligazítást, a parancsot. Naponta összejöttek, akkor már nemcsak a tanítványok, hanem Jézus rokonai is, és imádkozva figyeltek Istenre. Ezenkívül erősítették magukat, meg egymást. Mivel? Jézus szavaival. Emlékeztették egymást azokra az ígéretekre, amiket Jézus mondott nekik. Nyugodtan mondhatjuk így: igével erősítették egymást. Akkor még nem volt leírva az Újszövetség, de ami később bekerült az Újszövetségbe, azzal erősítették egymás hitét.
Ez azért volt nagyon fontos, mert így nem ők találtak ki valamit, amivel hitegethetik magukat vagy egymást, hogy valahogy túléljék a bizonytalanság idejét, hanem objektív alapja volt a reménységüknek: Jézus igaz ígérete. Azt nem lehetett tudni, hogy mikor teljesednek be ezek és hogyan, de hogy miket ígért meg, és hogy Ő nem hazudik, ebben bizonyosak voltak. Talán szégyellték is magukat amiatt, hogy milyen világosan megmondta a Megváltó az Ő feltámadásának a bekövetkeztét is, és azt nem hitték. Amit a továbbiakra nézve mondott, azt most már jobban hitték. Aztán tíz nap múlva kitöltetett a Szentlélek, beteljesedtek ezek az ígéretek, és elkezdődött a tanúskodás ideje.
A mostani helyzetünk nagyon hasonlít az övékéhez. Mi is Jézus mennybemenetele és második eljövetele között élünk, sok nyitott kérdéssel, sokféle nyomorúságot látunk magunk körül, olykor meglátjuk magunkban is. Vagy feltesszük a kérdéseinket, vagy elnyomjuk. Nem mindegyikre tudunk válaszolni, de vannak biztos ígéreteink. Isten kegyelméből van írott Szentírás, amiben Ő elmondta nekünk, hogy kicsoda Ő, mit akar velünk, és mi a szándéka ezzel a világgal és velünk is. Adott a kezünkbe iránytűt. Nyugodtan mondhatjuk Nagy Gáspár szavaival: „Egyetlen iránytű maradt velünk, az Isten.” Egyetlen valamiről tudhatjuk egészen biztosan, hogy igaz, és ha egy részét most még nem értjük is, vagy nem tudjuk, hogyan teljesedik be, de egészen bizonyos, hogy be fog teljesedni. Erre lehet építeni, ennek a megvalósulását lehet várni.
Amikor Pál apostol Tituszhoz írta ezt a levelet, Titusz is nehéz helyzetben volt. A gyülekezet keménysége, ellenállása, a tévtanítók meg nem szűnő gonoszkodása miatt szinte elkeseredett. Pál is tartja benne a lelket. És ezt szeretném ma a szívetekbe vésni.
Boldog reménység tart minket a sok nyomorúság között. Boldog reménységgel várjuk az Isten ígéreteinek a beteljesedését. Nem „földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa vak remény”, hanem az Isten igaz, biztos ígéreteinek a várása. Hiszen ezek közül az ígéretek közül sok minden már beteljesedett pontosan úgy, ahogy Isten megmondta, és bizonyosak lehetünk abban, hogy a többi is beteljesedik.
Miközben nap mint nap soksok csüggesztő eseményt látunk, néha önmagunkon is kétségbe esünk, mi újra és újra felemelhetjük a fejünket, és én egyre jobban vallom, hogy egymásért is felelősek vagyunk. Felemelhetjük egymás tekintetét is: ne lógasd az orrod, ne csak a bajokat nézzed. Nekünk ígéreteink vannak, amik be fognak teljesedni. Komolyan vesszük mindazt, ami körülöttünk van. Túllátunk a láthatókon. Mi a láthatatlanokat ugyanolyan valóságnak tekintjük, mint ami látható és megfogható, és ezzel a boldog reménységgel várjuk mindannak a megvalósulását, amit Isten nekünk megígért.
Ez a világ folyamatosan küzd a válságaival. Isten nélkül csak válságban lehet élni. Kínjában készít magának válságterveket, készít prognózisokat. Nekünk azonban ígéreteink vannak. Istentől kapott ígéreteink, és boldog reménységgel várjuk azoknak a beteljesedését. A kis ember szorongva nézi, hogy mit hoz a jövő, érzi a maga kiszolgáltatottságát, és a hívők is együtt szenvednek ennek a világnak minden nyomorúságával.
Nekünk azonban van valami nagy többletünk: ígéreteink vannak, mert Istenünk van, és boldog reménységgel várjuk ezeknek a beteljesedését. Ebből az következik, hogy miközben egyrészt a mi feladataink is ugyanazok, mint mindenki másé — nem sorolom a megélhetést stb. —, ugyanolyan hétköznapi feladatokat végez ezekben az utolsó időkben egy hívő ember is, mint mindenki más. De van egy gyönyörű küldetésünk emellett. Egy másik feladat: abból az eljövendő szép világból, amit Isten megígért, valamit odaélünk már most a Jézust nem ismerő emberek elé. Valami kicsi megvalósul minden hívőben ebből, és ez a magunk körzetében mégis igen sokat jelenthet.
Egy asszony-testvérünk fiatalon özvegyen maradt, egy súlyos betegség elvitte a férjét, akkor, amikor a negyedik gyermekét várta. Felnevelte a négy gyereket, kitaníttatta, kiházasította őket. Amikor a halálos ágyán beszélgettünk a kórházban, azt mondta: higgye el, fogalmam sincs, hogy miből. Néhány nappal később már üres volt az ágya. Sírt az egész kórterem. Sírtak a nővérek, és azt mondta az egyikük: lelkész úr, én nem vagyok hívő, de ez a néni a mennyországot hozta közénk.
És nem is tudta, milyen igazat mondott. Mert amikor Isten gyermekében, akiben ott él Jézus Krisztus a Szentlélek által, megjelenik valami ebből az eljövendő dicsőséges országból, akkor ezt mindenki észreveszi: hívő és hitetlen. És ebből mindenkinek haszna van. Éppen ez jellemezte egyebek között a pünkösd előtti tanítványokat, hogy senkinek nem volt haszna abból, hogy ők voltak, és hogy ők Jézus tanítványai voltak. De amikor megkapták a Szentlelket, akkor egyszerre sokak számára tudták hirdetni, hogy Isten szeret téged is, nem kell Isten nélkül élned és meghalnod. Nyitva van előtted is ennek az új világnak az ajtaja. Ebbe az új világba már itt be lehet lépni, sőt csak itt lehet belépni ebbe a világba, és akkor megjelenik a te kicsi nyomorult életedben valami a mennyországból. Ezek nem nagy szavak, nem idealista álmodozás. Talán mi is ismerünk olyanokat, akiknek az életében ebből valami megvalósult.
Mi ezt a világot várjuk, mert Jézus megígérte, hogy amikor Ő dicsőségesen visszatér, véget vet minden nyomorúságnak és gonoszságnak. Magához veszi az övéit, és eljön egy olyan új világ, amelyikben igazság lakik (Péter apostol írja ezt a levelében). Ebben a mostaniban nem lakik. Erre nézve mindnyájan tudnánk illusztrációkat mondani. De abban majd igazság lakik.
Nos, Jézus mennybemenetele és második eljövetele között a benne hívőknek tehát szép feladatuk van. Miközben végezzük a mindennapi munkát, aközben ezt a küldetést is végezhetjük. Szent életet élve valamit bemutatni abból az eljövendőből, az igaziból, a tisztából, a szentből, és ennek az ereje, áldása kiáradhat magunk körül.
Pál apostol három részfeladatra bontja ezt a szép küldetést. Azt írja:
— Először is az kell, hogy jellemezze az utolsó idők hívőit, hogy megtagadják a hitetlenséget.
— Másodszor: józanul, igazságosan és istenfélő módon élnek a világban.
— Harmadszor: várjuk azt a boldog reménységet, hogy Jézus Krisztus dicsőségben megjelenik.
Ez elméleti módon hangzik, de látni fogjuk, hogy igen gyakorlati következményei vannak ennek.
1. Mit jelent: megtagadni a hitetlenséget? A hitetlenség ebben az összefüggésben az, amikor valaki nem számol azzal, hogy Isten létezik. Úgy él, mintha Isten nem lenne. Az ilyen ember magában bízik elejétől fogva. Az ilyen ember átéli, hogy kiszolgáltatott, egyedül van. Kiszolgáltatottságában fél. A félelem agresszívvé teszi, vagy elbizakodottságában istennek képzeli magát. Nincs józan jövőképe, nem lát el a holnapig sem, hiszen azt sem tudja, hogy megéri-e, és azt sem tudja, hogy ha nem éri meg, akkor mi lesz vele.
Megtagadni ezt a hitetlenséget, azt jelenti, hogy megismerjük és komolyan vesszük azt, amit Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett önmagáról és mirólunk. Vagyis megtagadni a hitetlenséget, azt jelenti: hinni Istennek és Istenben.
Amíg Jézus együtt volt a tanítványaival, addig látták Őt. Az volt a látás kora. Mennybemenetele után egy új korszak kezdődött. Itt már csak az a lehetőségük maradt, hogy amit mondott, azt komolyan veszik. Amit ígért, annak a beteljesedésére várnak. Meddig? Nem tudjuk. Hogyan teljesedik be? Nem tudjuk. Semmit sem tudunk, csak azt, hogy be fog teljesedni. Ezt a hit korszaka. Mi ebben élünk. Aztán majd eljön utána megint a látás korszaka, amikor meglátjuk Őt színről-színre, szemtől-szembe.
Megtagadni a hitetlenséget tehát azt jelenti, hogy elhiszem azt, hogy ami meg van írva, az igaz, rám nézve is érvényes, éppen ezért ehhez igazítom az életemet. Az kevés, hogy komolyan veszem, hogy igaz. Ezzel nem teszek szívességet Istennek, hogy nem vonom kétségbe, hogy igazat mond. De ahhoz igazítsam az életemet, aközben fogok meggyőződni arról is, hogy valóban igaz minden szava, minden betűje, és rám is érvényes.
Ez azt jelenti, hogy az ilyen ember nagyon komolyan veszi, hogy Isten ura ennek a világnak. Minden eseménynek, minden helyzetnek, minden embernek. Kezében tartja a világ kormányrúdját. Isten igazgatja a mi személyes sorsunkat is. Aki ezt konzekvensen komolyan veszi, annak a szívében megjelenik ez a boldog reménység mindenféle nyomorúsága és nehézsége ellenére is. Aki komolyan veszi, hogy Isten ezt a világot az Őáltala kijelölt célja felé viszi, és ezt senki meg nem hiúsíthatja.
Sokszor ennek az ellenkezőjét éljük át. Mintha a feje tetejére állt volna minden. Mint ahogy néha előfordul folyókban az, hogy a szélén vagy egy közlekedő jármű végén visszafelé folyik a víz. Szembe a folyásiránnyal. Néha úgy tűnik, mintha az egész folyó megfordult volna. Feje tetejére állt a világ. „Ami hajdan az emberből vitézt csinált, ha most magad úgy viseled, egy bolonddal több lesz veled” — írta Szentjóbi Szabó László. És ez valóban így van. És mégsem esik kétségbe az, aki tudja, hogy Isten maradt ennek a világnak az Ura.
Arany János a Magányban című versében pontosan erről elmélkedik. Arról gondolkozik, hogy múlik az idő, és vajon mire jutunk, mert sok szomorúságot látunk. Kétség és homály vesz körül bennünket, dúlt arcokat lát az ember. (Eszembe jutott, hogy milyen arcokat látunk a Metró mozgólépcsőjén, amikor megyünk lefelé és párhuzamosan két lépcsőn jönnek szemben sokan.) De aztán azon gondolkozik, hogy nem a mi kezünkben van a sorsunk intézése, és „feltűnik egy magasb harmónia”. Így fejezi be a verset:

„És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holtvíz hátra kanyarúl.
Bízvást! … mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”

Nos, mutatis mutandis, megfelelő változtatásokkal a hívő ember így néz a világ jövőjére. A világnak gazdája van. A gazdának gondja van a világra. És mi ismerjük ezt a gazdát. És mivel ismerjük, ismerjük a szándékait is. Tudjuk, hogy Isten szeretet, és minden az Ő szeretetéből fakad.
Sok mindenre nekünk is ezt kell mondanunk: nem értem. És sok kérdésre az a válaszunk: nem tudom. De amit tudunk, azt legalább komolyan vesszük-e? Ismerjük-e Isten ígéreteit, ismerjük-e egyre jobban ezt a hatalmas élő Istent, akiről soksok zsoltár azt mondja: az Úr uralkodik.
Készülés közben újra és újra a 97. zsoltár muzsikált bennem Olyan szépen fordítja ott Szenczi Molnár Albert: Az Úr Isten regnál, Ő az erős király, és ennek minden nép örvendjen! Az utolsó versszakban mondja, hogy a mi örömünk alapja és oka éppen ez, az egészen bizonyos tény, hogy az Úr uralkodik, és senki az Ő kezéből az uralmat ki nem veheti, és Ő az övéit mérhetetlen szeretettel veszi körül.
Nos, ennyit arról, hogy megtagadván a hitetlenséget.
2. És mit jelent, hogy ebben a világban józanul, igazán és istenfélő módon éljünk? Ez azt jelenti, hogy mivel nem kell félnünk és aggódnunk a jövő miatt, mert az biztos és jó kezekben van, el van készítve, és minden a legjobb időben meg fog valósulni, ezért a hívő ember az egész energiáját a jelenben való helytállására összpontosíthatja.
Nem véletlen, hogy Péter apostol, amikor a második levelében részletesen leírja azt a nagy világpusztulást, ami Jézus második eljövetelekor bekövetkezik, akkor utána különös következtetésre jut. Ezt írja itt, szinte a modern atomfizika kifejezéseit használva:
„Mivel pedig mindezek felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik. Ezért tehát — most jön a következtetés —, szeretteim, minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy Ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben.” (2Pét 3,12-14).
Mert aki tudja, hogy mi lesz a végén, annak könnyebb elszenvedni a jelen viszontagságait is. És az összpontosíthat arra, hogy én most mindenben Isten akarata szerint akarok élni. Becsületesen dolgozom, Isten szeretetével közeledem mindenkihez. Akinek csak lehet, törekszem segíteni, és magam körül egy kicsit szebbé tenni a világot.
Vannak folyamatok, amiken nem változtathatunk. Jézus megmondta, hogy ezekben az időkben egyre több és szörnyűségesebb háború lesz, egyre pusztítóbb természeti csapások. A hittől sokan elfordulnak. Az emberek megkeményednek, a szeretet is meghidegedik sokakban. Naponta látjuk ezeknek a szörnyűségeknek az illusztrációit. De sok jóra lehetőséget adott az övéinek, és amire lehetőséget kapunk tőle, azért felelősek is vagyunk, hogy élünk-e azzal a lehetőséggel. Éppen ezzel bízza meg az övéit: éljetek szentül és igazán, és közben ne hallgassátok el mások előtt, hogy Isten kegyelmes, hogy Jézus az Ő békességét kínálja, az örök élet ajándékát mindazoknak, akik ezt tőle hittel elfogadják.
Így élünk-e? Ott van-e bennünk tudatosan ez a törekvés? Tapasztaljuk-e, hogy ebből valóban öröm születik?
Az Ószövetségben, van egy szép történet, amelyik ennek a gyönyörűséges illusztrációja. Saul király üldözi Dávidot. Egy alkalommal sikerül is bekerítenie. Vége, Dávid elpusztul. Saul fia, Jonatán is ott van az apja seregében, de ő szereti Dávidot, jó barátok. Egy óvatlan pillanatban megszökik a seregből. Ő tudja a búvóhelyet, hol rejtőzik a barátja. Bemegy hozzá a Zif erdejébe, és Károli így fordítja: megerősítette az ő kezét az Úrban. Mintha: alátette volna a kezét az állának és felemelte a fejét. Oda fel nézzél, mert ott dőlnek el a dolgok. Isten intéz mindent, ne lógasd az orrod!
Mivel erősítette meg őt? Igével. Egy igét idéz. Azt mondja: idefigyelj! Az Úr megígérte, hogy te király leszel apám után. Apám nem ölhet meg téged. Ha ma elpusztít, nem lehetsz király. Az Úr igazat mond. Vagy hazudik az Isten? Na, nem! Akkor fel a fejjel! Minden jót! — és már megy is vissza a csapatba.
Csodálatos ez a jelenet! Ezt jelenti az, hogy boldog reménységet ébresztünk egymásban. A csüggedőnek az álla alá tesszük a kezünket. A hóna alá nyúlunk és felemeljük, aki elesett. De nem közhelyekkel, hanem igével. Ami meg van írva. Amit Ő előre megmondott. És Istenre irányítjuk egymás figyelmét, hogy nekünk van okunk reménykednünk. Boldog reménységre teremtett minket az Isten, miközben személyesen is sok nyomorúságunk van, meg körülöttünk is elképesztő dolgok történnek.
Nem ennyi a valóság. Ez annak csak egy része. Ezt csináljuk mi, de közben cselekszik az Úr is. Te arra figyelj! El ne felejtsd azt, amit eddig cselekedett, és várd azt, amit ezután fog cselekedni. Bízzál benne! Emeld fel a tekinteted! Ez nem olcsó vigasztalás, hanem ez Isten igéje erejének a közvetítése. Ebből öröm lesz és boldog reménység.
3. Végül azt mondja: boldog reménységgel várjuk mindannak a beteljesedését, amit az Úr Jézus megígért nekünk.
A legtöbb emberben van sokféle várakozás és vágyakozás. A legtöbb embernek vannak tervei, álmai, céljai. Ezek közül némelyiket megvalósíthatja, némelyiket soha nem fogja megvalósítani. A baj az, hogy sokan azzal okoznak maguknak csalódást, hogy alap nélküli reménységet táplálnak magukban. Irreális, elérhetetlen célokat tűznek ki maguk elé. És olyasmiket várunk egymástól, amit a másik nem képes adni. Egy házasságnak például ez a tragédiája. Akkor folyamatos csalódásra kárhoztatja magát az ember.
Ez az ige azt mondja: a mi reménységünknek alapja van. A keresztyén ember nem maga jelöli ki reménysége tárgyát, hanem amit Isten megígért, annak a beteljesedését várja. Ezért lehet bizonyos abban, s ezért nem fog csalódni. Imádságunkban is kérhetünk bármit, csak tegyük hozzá a végén, amit Jézus mondott a Gecsemáné kertben: „Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” Ne várjunk olyat, amit Isten nem ígért.
Isten nem ígérte, hogy a hívőket nem éri baj és nehézség. De azt megígérte, hogy minden bajunk és nehézségünk közepette számíthatunk Őreá, mint Szabadítóra. Nem ígérte, hogy mindenkinek lesz boldog és boldogító társa. De azt ígérte Jézus, hogy „én veletek vagyok minden napon.” Nem olvassuk, hogy a hívő ember vetése nem fagy el. De azt megígérte az Úr, hogy a benne bízó nem lesz kenyérkéregetővé. Nincs olyan ígéret, hogy minket nem érhetnek bosszúságok. De azt megígérte a mi Urunk, hogy minden bosszúság közepette adja nekünk azt a békességet, amely minden értelmet felülhalad. Isten nem ígér sikereket az övéinek. De ígér áldást, és ez többet jelent annál.
Nos, nekünk is komolyan kell vennünk, hogy Jézus a mennybe ment. A látás korszaka véget ért. Mi a hit korszakában élünk. Tagadjuk meg a hitetlenséget, és merjük hinni mindazt, ami meg van írva. Merjük ezt magunkra alkalmazni, magunkat meg ehhez igazítani. Közben várjuk boldog reménységgel, hogy egyszer megint eljön a látás korszaka, amikor majd meglátjuk Őt is olyannak, amilyen.
Ez az utazás hasonlít ahhoz, amikor egy repülőgép teljesen sötét éjszakában, sűrű ködben mégis le mer szállni, a pilóta méter pontossággal vagy még pontosabban leteszi a gépet. Miért? Mert kap irányítást a központból. Csak ehhez oda kell figyelni, érteni kell azt a nyelvet, amin irányítanak, és komolyan kell venni. Azt kell tenni, amit mondanak, mert ha nem, abból baj lesz.
Figyelni az irányításra és komolyan venni. Egyre jobban megismerni Isten igéjét, azt úgy olvasni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem, és már teszem is, amit megértettem, és eközben megjelenik az ember szívében ez az elvehetetlen, csendes öröm, ami a boldog reménységgel együtt jár. Külön előadást lehetne tartani arról, hogy amikor valakiben ez a boldog reménység ott él, akkor ez hogyan hat ki az egészségére, a munkabírására, a kedélyére, az emberi kapcsolataira. Tehát ennek a hitnek meg a hitetlenség megtagadásának társadalmi, szociális, gazdasági kihatása is van. Ezt kevesen veszik komolyan, de Isten kegyelméből lehet látni csendes, szép bizonyítékokat erre. Próbáljuk ki a magunk kicsi körében! Isten igéjének a komolyan vétele ezt a reménységet megerősíti, ebből minden nehézség között is csendes öröm fakad, és ez az ember egész életét más minőségűvé teszi.

Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint napok óta a Józsefről és családjáról szóló izgalmas történeteket olvassuk a Bibliából. Megdöbbentő az, hogy egy ilyen család életét is, amelyet Isten nagy célokra választott ki, mennyire beárnyékolja, sőt átjárja sokféle bűn. Csak csodálkozhatunk azon, hogy Isten nem veti el az ilyen embereket, hanem csodálatos türelemmel, bölcsességgel és szeretettel formálja őket, tisztogatja az életüket, amíg alkalmasakká válnak arra, hogy Isten terve megvalósuljon az életükben, ők pedig használható eszközökké váljanak Isten kezében, és áldássá legyenek mások számára.
Ahogy újra és újra elolvastam ezeket a történeteket, Nehémiás imádságának ez a mondata jutott eszembe ismételten: „De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted, ezért nem vetsz el bennünket.” (Neh 9,17) Naponta hálát kellene adnunk azért, hogy ilyen Istenünk van.
Nos, vegyük sorra a család tagjait, hogy ki miben vétkes, és azután Isten melyiküket milyen osztályba íratta be, mert beiskolázta és megnevelte őket.
Jákóbnak, az édesapjuknak, mi volt a vétke? Sok minden, de leginkább az, hogy nem egyformán szerette a gyermekeit. A kedves feleségtől, Ráheltől született két fiút jobban szerette, mint a többieket. Ezt érthetően nem vették jó néven a többiek, és ezzel a tulajdon apjuk osztotta meg a testvéri közösség egységét. Különösen kivételezett Józseffel, akinek, mint tudjuk, cifra ruhát készíttetett. József hétköznap is ünneplőben járt, és amíg a bátyjait kint a mezőn verte az eső, tűzte a nap, addig ő otthon kényelmeskedett. Valóságos bálvánnyá nőtt Jákób számára József és Benjámin, főleg, miután az édesanyjuk, Ráhel, meghalt.
József nem tehetett arról, hogy kivételezett vele az apja, de nem jól dolgozta fel ezt a helyzetet. Rossz híreket hordott haza testvéreiről, aztán szinte dicsekedett az álmaival, amivel még inkább ingerelte őket. Sokféle éretlenség jellemezte őt még akkor. Egyáltalán nem érzékelte, hogy ebben a kényes helyzetben hogyan maradhatna ő mégis alázatos, szelíd és kedves.
És a testvérek? Ebben az áldatlan feszültségben meggyűlölték Józsefet. Ezt olvassuk: „Jó szót sem tudtak hozzá szólni.” És meg akartak szabadulni tőle. Először elhatározták, hogy megölik, aztán mégsem akarták, hogy az ő kezük ontsa ki a testvér-vért. Akkor dobjuk bele egy kiszáradt kútba, majd ott éhen hal. De éppen akkor jöttek arra a rabszolga kereskedők, akkor még egy kis pénzt is kapunk érte — eladták rabszolgának. Otthon pedig azt hazudták, hogy valószínűleg vadállat tépte szét, mert a ruhájának egy darabját kecskevérrel bekenve megmutatták az öreg Jákóbnak.
Mit lehet kezdeni egy ilyen társasággal? Egy ilyen családdal, ahol azok, akik vér szerint a legközelebb vannak egymáshoz, ellenfelet, sőt ellenséget látnak egymásban. Ahol egyáltalán nincs egység, egyetértés, de az erre való törekvés sincs. Soha nem beszélik meg, hogy kinek mi fáj és miért, és hogyan lehetne azon segíteni. Egyáltalán nincs példa arra, hogy beszélgetnének egymással önmagukról, egymásról, ahol az irigység, a keserűség, a harag, a bosszúvágy indítja a cselekedeteket.
Valóban nagy csoda, hogy Isten nem veti el az ilyen embereket sem. Akivel Őneki terve van, azt alkalmassá teszi arra, hogy az Ő terve megvalósuljon az életében. És ezekben a fejezetekben arról olvasunk, hogy Isten az ilyen embereket beiskolázza és elkezdi nevelni. Először mindig az Ő igéjével. Mindig azzal kezdi Isten, hogy szól. De ha ezt nem hallja, vagy nem veszi komolyan az ember, akkor megszorongat bennünket. Ahogy az Ószövetség utolsó kis prófétai könyvében olvassuk: Isten néha ül, mint egy ötvös, aki megtisztítja az ezüstöt. Kiégeti a salakot belőle addig, amíg tiszta lesz. (Mal 3,3)
Mai igénk arról szól, hogy Isten itt egy komplex pedagógiai tervet készít el az egész család számára. És kit-kit, onnan, ahol éppen van, elkezd formálni, hívogatni közelebb magához, és a végén ennek szép eredménye lesz.
Milyen az, Isten iskolájába járni? Erről szól a mai igénk.
Mit kellett megtanulnia Jákóbnak? Azt, hogy Isten nem osztozik az imádaton. Isten mellé nem kerülhet senki. Aki nekünk ezen a földön a legdrágább, akit a legjobban szeretünk, azt szeretnünk kell és nem imádnunk. Imádni könnyebb a kis unokát is, meg egymást is, mint szeretni. A szeretethez sokkal több áldozat szükséges. Imádni viszont csak Istent szabad. Ő ezen nem osztozik. S ha valakit mégis odaemelünk Ő mellé bálványként, azt a bálványt a mi érdekünkben ledönti.
Az egyik bálvány, Ráhel, meghalt, de ott maradt a két tőle való fiú. Akkor azokat magasztosította fel Jákób. Józsefet elveszítette. Ő azt hitte vadállat tépte szét, a valóságban messze földre eladták rabszolgának, mindegy, elveszett. Hátha most már Isten az Őt megillető helyre kerül. Nem. Akkor felemelkedik Benjámin, a másik megmaradt fiú. Most azonban sor kerül arra, hogy esetleg Benjámint is el kell veszítenie, mert az a nagy úr, ott Egyiptomban, azt mondta, hogy csak akkor kap ez a család gabonát az éhínség idején, ha a legkisebb testvérüket is, vagyis József édestestvérét is elhozzák magukkal. Ezt elmondták Jákóbnak, de ő erről hallani sem akar. Csak hát az éhség nagy úr, el kell indulni gabonáért, de Benjámin nélkül nem lehet.
Akkor mondta nagyon szomorúan Jákób ezt: Elveszitek tőlem gyermekemet? József már nincs meg, Simeon sincs meg — ott kellett hagyni őt túszként —, és még Benjámint is elviszitek tőlem. Engem sújt mindez. De el kellett engednie. Most már nincsenek bálványok, hátha eszmél, hogy az élő Istent szabad csak imádni.
Nem különös, hogy Ábrahámnak ez nem volt probléma? Ábrahám kész lett volna az egyetlent, Izsákot feláldozni az Úr szavára, ha a szíve szakad meg belé, akkor is. Aztán nem kellett feláldoznia. Jákóbnak kemény leckéken keresztül kell eljutnia oda, hogy az Úr az Isten és nincs más. Egymást szeretnünk kell és nem imádnunk.
És József? Őt az alázat iskolájába íratta be Isten. Megaláztatások sorozatán át kellett egyre mélyebbre jutnia. De minél mélyebben volt, annál valóságosabban tapasztalhatta Isten hűségét, jelenlétét. Újra és újra olvassuk a történetekben: de az Úr vele volt. Sorban, mindenki szembefordul vele, ezt megengedi Isten. Tanuld meg, gyerek, hogy te egyedül vagy végső soron, de soha nem vagy egyedül, ha az Úrral szoros közösséged van. És József egyre jobban ragaszkodott az Úrhoz, egyre jobban bízott benne. Isten pedig egyre mélyebbre vitte őt azért, hogy majd ha hirtelen nagyon magasra emeli, ott is alázatosan tudjon helytállni.
És a testvérei? Róluk ír legrészletesebben a Szentírás, mi is velük foglalkozunk ma este a legrészletesebben.
Mi lesz velük? Egyáltalán érdemes-e ilyen társasággal foglalkozni, akiket vad indulataik irányítanak, akik készek a testvérüket megölni csak azért, mert őt jobban szereti az apjuk, akik egységesen, testületileg az édesapjuk szemébe hazudnak, és évtizedeken keresztül ezt a hazugságot fenn akarják tartani, akik képesek voltak arra, hogy amikor Józsefet beledobták a kiszáradt kútba, hogy ott éhen haljon, közvetlenül utána leülnek a kút mellett uzsonnázni — le van írva a Bibliában. Milyen emberek ezek? Mit akarhat vajon Isten az ilyenekkel kezdeni?
Nagyon megsértődtök, ha azt kérdezem: és mit akar Isten az ilyenekkel kezdeni, mint akik mi vagyunk? Akik itt ülünk szépen, illedelmesen, de ha beszélnünk kellene azokról a gondolatokról, vágyakról, indulatokról, amik csak az elmúlt napokban is, vagy akár ma is átfutottak rajtunk, akkor kétségbe esnénk, és némelyikről semmi pénzért nem beszélnénk a nyilvánosság előtt. De Isten ezt is pontosan tudja rólunk. Ő olyanoknak ismer, akik valójában vagyunk.
És mit akar kezdeni velünk? Nem tudom, feltűnt-e már, hogy mit olvasunk József testvéreiről a Biblia utolsó lapján? „A mennyei Jeruzsálemnek tizenkét kapuja volt, a kapukon nevek felírva. Izráel fiai tizenkét törzsének nevei.” (Jel 21,12)
Ezeknek a testvérgyilkosoknak a neve ott lesz a mennyei Jeruzsálem kapuin. Ezért akar Isten kezdeni még ilyenekkel is valamit. Nem is valamit, hanem Ő pontosan tudja, hogy mit. Ezért nincs Isten számára reménytelen ember, még mi sem vagyunk reménytelenek, és azok sem, akik most eszünkbe jutnak, hogy Uram, róla nem tudom elképzelni, hogy megváltozzék és mássá legyen. Számára nincs reménytelen ember akkor sem, ha az illető anyaszomorító komisz kamasz, akkor sem, ha szenvedélyek kötelei közt vergődő rab, és már ő is lemondott magáról, akkor sem, ha nagyképűen káromolja Istent vagy udvariasan azt mondja: ő agnosztikus. Isten számára nincs reménytelen ember.
A Biblia azt mondja, hogy Istennek mindannyiunk életére nézve van valami szép terve. Mi akkor járunk jól, ha minél előbb megismerjük magunk is ezt a tervet, és nem késleltetjük, nem nehezítjük — megakadályozni nem tudjuk — annak a megvalósulását, mert akkor kerülnénk a helyünkre, akkor bontakoznánk ki igazán, akkor lennénk azok, akiknek Ő megtervezett, és akikké formálni akar bennünket. Ma este is, ezzel az igével is.
Hogyan formálta Isten József testvéreit? Ezt részletesen most nem mondom el, mert az nagyon hosszú lenne. Javasolom, hogy az 1Mózes könyvének utolsó tíz fejezetét olvassuk el. Olyan izgalmas, hogy nem is lehet letenni. A 37. fejezettől kezdődnek a róla szóló történetek. A summáját azonban mindenképpen látnunk kell, hogy megteljék a szívünk hálával és reménységgel.
A summája az, hogy huszonkét esztendő telt el addig, amíg végre József testvérei rádöbbentek arra, hogy az ő akkori, huszonkét évvel azelőtti testvérgyilkos indulatuk, és az azt követő hazugságáradat, és a pillanatnyi nyomorúságuk között összefüggés van. Azért éri egyik nehézség a másikat most az életükben, mert annak idején ők elkövették ezt a gonoszságot a testvérük ellen.
Rendkívül tanulságos az, érdemes lenne pusztán lélektani szempontból elemezni, hogy milyen tökéletes leírása a Szentírásnak ez, hogy egyszer egy szorult helyzetben egyszer csak eszébe jut az egyiknek, aztán a másiknak, aztán szinte kórusban mondják azt, amit itt a 42,21-22-ben olvashatunk: „De így beszéltek egymás közt: Bizony, a testvérünkért bűnhődünk most (tudniillik József látszólagos haraggal becsukatta őket a börtönbe. Nem mentek sehova, mert kémek vagytok. Ez az egyik legsúlyosabb vád volt akkor. Nem tudják, hogy mi lesz velük, mert ha tényleg azt hiszik, kémek, ki is végzik őket.) mert láttuk az ő nyomorúságát, amikor könyörgött nekünk, de nem hallgattunk rá. Emiatt ért utol bennünket ez a nyomorúság. Ruben is megszólalt, és ezt mondta nekik: Megmondtam nektek, hogy ne vétkezzetek a gyermek ellen, de ti nem hallgattatok rám, és most az ő vérét keresik rajtunk.”
Szó sem volt efféléről. Csakhogy a meg nem bánt bűn él. Ott maradt a lelkiismeret mélyén, sokszor talán lefojtva, legyömöszölve a tudatalattiba. Nekem se jusson az eszembe, nem akarok rá gondolni. Néha álmában fel-felvetődik az embernek. De itt a prés alatt, ebben a kétségbeejtő helyzetben nem tudnak másra gondolni. Bizony, a miatt következett be ez. És milyen igazuk van.
Ez azonban még nem megoldás. Valamivel később, a 28. versben azt olvassuk, hogy egyikük felkiált: bizony, Isten cselekszik most velünk! Hogyhogy Isten? Hát ez az egyiptomi nagyúr becsukatta őket, aztán nem tudjuk mi lesz tovább. De kezdik látni: ez nem véletlen. A dolgok összefüggnek egymással, a bűnnek következménye van. Mindaz, ami most történik, következmény. Valami megoldatlan, egy bűnlavina indult el azzal, hogy eladták Józsefet. Attól kezdve mindenkinek azt kellett hazudniuk, hogy valószínűleg vadállat tépte szét. És valahányszor elmondták ezt, tudták, hogy nem igaz. Valahogy a lelkiismeretet is meg kell nyugtatni. Kutyaharapást kutyaszőrével, gyilkos indulatot hazugsággal próbálunk orvosolni. És halmozódik, nő, mint a lavina. És most egyszer csak világos lesz mindez. Kezdik látni, hogy ők Isten iskolájában vannak. „Isten cselekedte ezt velünk.”
És most mit fog még cselekedni? Mert az, hogy a bűn fájni kezd, még nem megoldás. A bűntudat nem bűnvallás. Mikor lesz ebből bűnvallás? Akkor, amikor még szorosabbra szorul a hurok a nyakukon, amikor a kis Benjámint is ott akarja tartani rabszolgájának ez a nagyúr, József, akit még nem ismertek fel, és akkor Júda ezt mondja neki: „Mit mondjak most az én uramnak? Mit szóljunk, és mivel igazoljuk magunkat? Isten hozta napvilágra a te szolgáid bűnét. Most már rabszolgái vagyunk az én uramnak mi is, meg az is, akinél azt a serleget megtalálták.” (Tudniillik József serlegét belecsempészték Benjámin gabonás zsákjába, és ez halálos vétek volt.) Dehogy lopta el, eszébe sem volt. De most a testvérek is mind őreá haragudhatnának, mert a kicsivel van mindig a legtöbb baj, és ugyanaz az indulat előjöhetne, ami huszonkét évvel korábban József ellen, de most már nem az az indulat van bennük. Hanem?
Amikor kiderül, hogy a serleget ellopott Benjáminnak ott kell maradnia rabszolgának, a többi mehet, viheti a gabonát, akkor mint egy védőgyűrű körülveszik a kicsit, és azt mondják: nem! Vagy mindnyájan itt maradunk, vagy pedig Júda előáll azzal: apámnak megígértem, hogy ha a kicsit bármi baj érné, én kezeskedem érte. Én hadd maradjak itt helyette. És akkor mondja el ezt a hosszú beszédet, amit hallottunk, hogy mert ősz fejét a sírba vinné az, ha itt marad ez a gyermek.
Itt véget érnek a próbák. Be lehet fejezni az iskolát. Ez volt az utolsó osztály, mert ez volt a cél, hogy világosságra jöjjön a bűn, hogy amit ők követtek el, azt a maguk bűneként ismerjék be, és megszabaduljanak attól a gyilkos indulattól, ami jellemző volt rájuk.
Mert mi történt itt? Az történt, hogy huszonkét évvel ezelőtt képesek lettek volna megölni a testvérüket azért, mert őt szerette legjobban az apjuk. Most pedig minden áldozatra készek lennének a testvérükért, mert őt szereti legjobban az apjuk. Huszonkét évvel azelőtt gondolkodás nélkül eladták Józsefet rabszolgának, hogy megszabaduljanak tőle. Most pedig gondolkozás nélkül ott maradnának mindnyájan rabszolgának azért, hogy Benjámint haza engedjék az apjukhoz. Akkor József bevérezett ruháit vitték haza egy hazugsággal, most Benjámint magát szeretnék hazavinni vagy küldeni épségben és egészségben. Akkor nem kímélték Józsefet önmagukért, most nem kímélnék önmagukat Benjáminért. Akkor ők akartak előbb és feljebb jutni József kárán. Most pedig Benjámint akarják megmenteni a saját szabadságuk árán.
Lehetséges ekkora változás, hogy ezek a gazemberek ilyen egymást féltő, áldozatkész, segítőkész emberekké váljanak, akik szeretik egymást? Gonosztevőkből végre testvérekké? Bűntársakból bajtársakká, akik éppen a bajban nem hagyják magára a legkisebbet? — Ezért mondtam: Isten számára nincs reménytelen ember — és tudatosan nem mondom ezt: reménytelen eset, mert mi nem esetek vagyunk az Ő számára, Ő név szerint számon tart minket, és mindent elkövet azért, hogy az Ő szép terve megvalósuljon az életünkben.
Néhány olyan fontos igei igazságot hangsúlyozok még, amit jó, ha végig gondolunk és magunkkal viszünk.
Az első az, hogy ezek szerint a bűn nem évül el. Évtizedek eltelhetnek, a meg nem vallott, meg nem bocsátott, el nem rendezett bűn él és hat, és egyetlen megoldása van: ha világosságra jön, ha az, aki elkövette, megvallja.
Felolvasok két jól ismert igét ennek a szemléltetésére. A 32. zsoltárban az akkor éppen súlyos bűnöket elkövetett Dávid mondja ezt: „Boldog az az ember, akinek az Úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság. Amíg elhallgattam a bűnömet, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett. Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben. Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az Úrnak, és te megbocsátotta bűnömet, amit vétettem.” (Zsolt 32,2-5).
Ezt a személyes vallomást summásan és tételesen a Példabeszédek könyve így írja: „Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége. Aki azonban megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” (28,13).
Szeretnék bátorítani mindenkit, hogy ha ma este ezt az igét hozta elénk Isten, álljunk Ő elé és kérdezzük meg még ma: Uram, mi az, amit talán már én is elfelejtettem, csak a rossz következményeivel találkozom néha, és kész vagyok neked mindent megvallani és elhagyni, ami a számodra utálatos.
Dávid egyszer így imádkozott: „Titkos bűnöktől is tisztíts meg engem.” Amiről én sem tudom, hogy még vagy már vétkeztem ellened, valljuk meg mindenekelőtt az Úrnak, esetleg annak is, aki ellen elkövettük. (Az egy másik kérdés, hogy nem minden esetben szükséges, mert lehet, hogy az illető nem bírja azt elviselni.) De az Úrnak mindenképpen.
A másik, amit élesen elém hozott ez az ige, hogy a pártoskodásnak, a közösség megosztásának mindig súlyos következményei vannak. Sok bűn melegágya az, hogy ki kit szeret jobban, kit szeretek kevésbé. Ez mindig megoszt egy közösséget. A mi népünk sajnos pártoskodó nép, és láthatjuk azt, hogy melyek ennek a következményei.
Most ne másokra mutogassunk, mert itt belül, a szívünkben kezdődik el a pártoskodás. Isten őrizzen meg minket attól, hogy akár a gyülekezetben is elhintsük a pártoskodásnak a mérgét, hogy ki kit szeret és miért és mikor, és miért jobban. Mert ez mindig azt leplezi le, hogy az élő Isten nincs a helyén az életünkben, nem Őt szeretjük teljes szívünkből és teljes lelkünkből. És a családban, házasságban is ennek a csíráját is ki kell irtani.
Megint azt javasolom: álljunk ma este Isten elé őszintén, és kérdezzük meg: Uram, én nem hintek-e el ilyen megosztó gyommagvakat? Ha igen, szeretném ezt abbahagyni. Megvallja és elhagyja — ezt olvastuk.
A harmadik, ami jogos kérdés, hogy valóban így történik ez, hogy Isten csak úgy megbocsátja az ilyen súlyos bűnöket is, amiket itt ezek a testvérek elkövettek például? Vagy akár Jákób elkövette? Vagy József is követett el bűnöket. Pedig Isten milyen kemény volt hozzájuk. Csak ilyen áron lehet megszabadulni ezektől?
A Biblia azt mondja: nem ilyen áron lehet megszabadulni. Azért lehet megszabadulni a bűnöktől, azért válhat valaki gyilkos indulatokkal, hazugságokkal terhelt életű emberből igazán testvéri indulatúvá, mint ahogy itt láttuk, mert Isten sokkal keményebb, mint ahogy mi azt tapasztaljuk. Ő olyan kemény, hogy az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért feláldozta. Az egyetlent, aki bűn nélkül való volt ezen a földön, feláldozta azokért, akik ilyen testvérgyilkosságra is képesek, hazudozni képesek, meg minden bűnre képesek.
Jézus Krisztus bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne. Mert Ő megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, de az Ő sebeivel meggyógyulhat minden testvérgyilkos, hazudozó, parázna és bármilyen bűnös. Az a kegyelem, amit Ő a kereszten a benne hívők számára megszerzett, az elég. Személy szerint bármelyikünknek is, és elég minden benne hívőnek.
Adjunk hálát ezért és teljék meg a szívünk reménységgel. Így nézzünk önmagunkra is, így nézzünk azokra a rokonainkra is, akikről már lemondtunk, hogy ebből biztos nem lesz szent ember soha, és bízzunk a hatalmas Istenben, mert igaz ám, amit Nehémiás mondott az imádságában: „De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, türelmed hosszú, szereteted nagy.” Igaz ám az az ének is, amit sokszor elharsogunk, de nem tudom, hogy a szívünk és értelmünk igazán követi-e, és megtelik-e a szívünk hálával, amikor azt mondjuk: „Az Úr csodásan működik, bár az útja előttünk rejtve van, és bölcs terveit megérleli (mint ennek a családnak az életében is), rügyet fakaszt az ág, (pedig ha most ránézünk az ágra, egyáltalán nem az jut az eszünkbe, hogy néhány hónap múlva virágba borulnak ezek), s bár mit sem ígér bimbaja, ott valamikor gyümölcs fog teremni.” Még a mi életünk is teremhet gyümölcsöt az Ő dicsőségére.