Túróczy Zoltán

A Szentlélek hétköznap Időpont: Pünkösd vasárnap, 1958. május 25. [Helyszín: Gy őr–Nádorváros]
Alapige: Ef. 2:19-22.
Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek, Kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus, A kiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; A kiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által.
Ha ennek az igének, hozzánk szóló üzenetének valami hangzatos, valami reklám ízű címet szeretnénk adni, akkor ezt kellene föléje írni: A Szentlélek hétköznap. Vagy: A Szentlélek, mint kőművesmester. E két cím maga is mutatja, hogy a mai ige valahogy nem illik bele ez ünnep gondolatkörébe. Mindenki egészen más ünnepl őben és egészen más hétköznapokon. Ha az ember megáll valamilyen építkezés előtt szürke hétköznapokon, mikor javában folyik a munka, s jobban megnéz egy kőművest, amint ott áll a fal mentén és a kezébe adott téglákat egymásután beépíti a falba, talán micisapkában, porosan, megdurvult kézzel végezve szorgalmasan munkáját, aztán, ha ugyanezzel az emberrel, talán éppen itt a templomban – hála Istennek, ha itt – vagy talán a korzón ünnepl őbe kiöltözve, kimosakodva találkozik, szinte rá sem tudna ismerni, ha korábban is nem ismerte volna már. Más a dolgozó kőműves és más a kiöltözött sétáló. Más minden és mindenki ünnepl őben, meg szürke hétköznapokon. Tudom nagyon jól, hogy az, amit mondok, közel jár ahhoz, hogy megbotránkoztassa az embert, mégis mondom: A Szentléleknél is így van. A Szentlélek Úristen is egészen más ünnepnapokon és egészen más hétköznapokon. Ugyanaz a Szentlélek és mégis más. Vannak ugyanis a Szentléleknek ünnepnapjai. Ilyen volt az első Pünkösd, az igazi, az egyetlen Pünkösd, a maga csodálatosan hatalmas tömegeivel, mámorával, ünnepi lázával, lelkesedésével, élményeivel, óriási győzelmével és eredményével. Ez ünnepe a Szentléleknek. De nem az egyetlen ünnepe a világon. Az ébredés története beszél arról, hogy Istennek voltak, vannak és bizonyosan lesznek még új pünkösdjei, amelyeken ilyen csodálatos formában jön a Szentlélek Úristen, amikor megtelik a leveg ő vele, amikor az Ige súlyos pöröllyé válik emberek ajkán, összetöri a szíveket s megkeseredik tőle a lélek. Vannak ilyen ünnepei a Szentléleknek, amikor emberek ezrei térnek meg. De ez ünnep, s hétköznap mindig több van, mint ünnep. Az ünnepi Szentlélekről ebben az igében semmi sincs. Ez az ige a szürke hétköznapok munkás Szentlelkéről beszél. Mikor az apostol az efezusi gyülekezetnek valami kézzelfogható képet akar adni a hétköznapi Szentlélek Úristenről, akkor a kőmíves építő munkájához hasonlítja azt. 1./ Ki a Szentlélek hétköznap?
Templomépít ő kőműves. A Szentlélek templomot épít. Próbáljuk ennek az igének kapcsán kicsit közelebbről megismerni ezt a gondolatot.
Nyilvánvaló, hogy mikor Pál templomépítésről beszél, elsősorban az élő, emberi szívekből épített templomra és nem a kőből építettre gondol, azonban mindazok a kifejezések, amelyeket használ, mind a kőből, téglából építő kőművesiparból vannak véve. Isten igéjében nemcsak a zsoltárok könyvében, az Ótestamentomban, hanem az Újtestamentomban is sokszor megmutatkozik a földi, kőből épített templom szeretete, és ez jogosít fel bennünket arra, hogy mikor a Szentlélekről, mint templomépítőről beszélünk, akkor szabad gondolnunk a kőből épített templomra is. Minden templomépítésben van ugyanis valami titokzatos, kiszámíthatatlan, emberi értelemmel megmagyarázhatatlan csoda, s ez a Szentlélek munkája.
A templom építése nem úgy kezdődik, hogy akad egy bőkezű mecénás, dúsgazdag ember, aki akár az Úr iránti szeretetből, akár hiúságból egyszerű kis imaházat vagy nagy dómot épít. Úgy sem szoktak épülni templomok, hogy nagy közösségek, egyházak vagy akár az állam hitelkeretéből létesül templom. Nem úgy épül, hogy az állam tervgazdálkodása költségvetésében felveszi, megállapítja rá a hitelkeretet, biztosítja az épít őanyagot és mikor eljön az ideje, jönnek a kőművesek, iparosok és kinő a földből a templom. Úgy sem épül templom, hogy nagy gyülekezetek hívei állnak össze, akarnak valami nagyot, e világ értelme szerint örökkévalót alkotni. Nem! A templomok nem így épülnek. Aki csak a legutóbbi éveknek a magyarországi evangélikus egyházban folyó templomépítéseit figyelemmel kísérte, tudja, hogy nem a százezrek, sem a tízezrek építik a templomot, hanem a százak, a kétszázak, meg a háromszázak. Hatalmas, mamut gyülekezetek nem tudnak megbirkózni azzal a feladattal, hogy felparcellázzák a gyülekezet területét s minden egyes parcellában biztosítsanak Isten számára külön hajlékot. Ugyanakkor azonban száz és kétszáz ember megépíti a maga templomát. Mert templomok nem ott épülnek, ahol pénz van, hanem ott, ahol Szentlélek van. Egészen világos, a Szentlélek Úristen az, aki ád bátorságot a keveseknek és hitet ahhoz, hogy ami embereknek lehetetlen, a hívőnek, rajta keresztül Istennek minden körülmények között lehetséges. Ez a titokzatos valami a Szentlélek templomépít ő munkája. Mikor mi most erről beszélünk, szabad nekünk közelebbről erre a nádorvárosi templomépítésre is gondolni. E mögött a templomépítés mögött is ott van a Szentlélek Úristen templomépítő szent kőműves szolgálata. A Szentlélek mindig közösséget teremt, a közösségben mindig felébreszti a közös otthon után való vágyat és reménységet. Felébreszti a hitet, bátorságot, hogy megépülhet a templom. Legyen elég ebből ennyi! 2./ A Szentlélek nem elégszik meg, hogy kőből épült templomok épüljenek szerte e világon.
Azt akarja, hogy az ember, te meg én, egy darab templommá épüljünk. Nemcsak úgy akar élő templomot építeni, hogy az összegyűjtött emberekből, mint élő kövekből épüljön fel a templom, hanem azt akarja, hogy te és én egy darab templommá legyünk.
Olyan valakivé, aki a templom leveg őjét árasztja maga körül. Mert a templomnak van leveg ője, annak hatása alól senki sem tudja kivonni magát. A templom árasztja magából a csendet. A templom a harcoló világban a béke harmóniája. Mikor körülöttünk zúg és dübörögve megy előre az élet, belépve a templomba egyszerre megcsapja és körülöleli az embert a csend. Mintha hermetice el volna zárva és ki volna zárva belőle a világnak minden lármája. A templomnak ez a leveg ője nemcsak akkor jelentkezik, mikor tele van. Az üres templomnak is megvan ez a leveg ője. Vadidegen embereket is, akik bejönnek a templomba, arra késztet, hogy halkabbra fogják beszédjüket, lábujjhegyen lépjenek, mert itt csend van. A templom azonban nemcsak a csend leveg őjét árasztja magából, hanem a békesség leveg őjét is. Odakint annyi a békétlenség, annyi érdek ütközik össze csörömpölve, viaskodva, itt bent békesség van, amelyben harmóniában dobognak együtt a szívek. Itt felszáradnak a folyó könnyek, s ha mégis megindulnak, megkönnyebbülést és békességet hoznak. A templom leveg ője éppen ezért a szeretetnek is a levegője. Ez az a hely, ahol az üldözött, ha befut, nyugalmat talál; ahova nem ér el a rosszakarat keze. Olyan jó itt lenni a templomnak ebben a csendes, békés, szeretettel teljes leveg őjében. Vannak emberek, akik ezt a templomi leveg őt csak úgy árasztják magukból. Ezért vonzódnak és vágyakoznak utánuk emberek olyan kimondhatatlanul. Egy darab templom jár velük e világban. Ma, május 25-én 91 esztendeje annak /1876/, hogy meghalt egy német fest ő, Kügelgen Vilmos. Nem is a festményei tartották meg nevét közel egy évszázad porrétege alatt. Egy könyve tette híressé, melynek címe: "Egy öregember emlékezései ifjú korára". Életét írja le benne. Ahogy leírja, megfejtődik az a titok, amely az ő titka volt, az a templomi levegő, melyet magából árasztott. Nehéz utakat járatott vele Isten. Édesatyját meggyilkolták, egyetlen lánya virágzó korban tűzvész áldozata lett, maga nagyon sokat szenvedett betegeskedés által, mégis a hit, béke és reménység leveg őjét árasztotta magából. Sugárzott róla az, hogy békessége volt Istennel, emberrel, a világgal, békessége önmagával, az egész világgal. Közelléte elég volt ahhoz, hogy megfáradt emberek felfrissüljenek, megszomorodott emberek térdeiket felegyenesítsék, új életkedvet kapjanak. Azt írja könyvében, hogy ifjú korában egyszer felhívták figyelmét arra, hogy látogasson meg – ha valami érdekeset akar látni – egy szegény, évek óta beteg takácsmestert. Meglátogatta. Talált egy szegény, beteg, szélütött embert.
Esztendők óta ott feküdt tehetetlenül az ágyon és mégis valami csodálatos templomi leveg ő vette körül. Ahogyan sugárzott az arca, ahogyan fogadta hálás, mosolygó tekintettel a szeretetnek minden figyelmét és megnyilvánulását, abban volt valami felemel ő. Azok, akik azért mentek oda, hogy próbálják vigasztalni, úgy jöttek el tőle, mint akik megvigasztaltattak.
Ők maguk tették le az életük problémáját. Mindezek olyan mély hatást gyakoroltak erre a fest őre, hogy letérdelt a takácsmester ágya előtt – amint ő előtte már sokan, kik nála kerestek vigasztalást, erőt, hitet –, s arra kérte, hogy béna kezét próbálja rátenni fejére, s áldja meg őt kézrátétellel, s imádkozzék azért, hogyha nehéz sorsot ád számára az Isten, lakozzék benne is ugyanazon lélek, mely benne lakozik és a templom leveg ője lengje akkor is körül. Látod, ezt akarja a Szentlélek Úristen veled és velem is elérni, azt, ha egy árva szót sem szólunk, ha nem hangoztatunk kegyes szólamokat, ha nem citálunk is igéket, a lényünk, életünk, arcunk, tekintetünk, kezünk mozdulata, kereszthordozásunk beszéljenek a templom leveg őjéről és jelentsenek áldást e világnak. Ezt akarja a Szentlélek Úristen. 3./ Az ige még messzebb is mutat. Nem elégszik meg azzal – ahogy a Szentlélek sem elégszik meg azzal, – hogy belőlünk valami jóra serkentő hatások induljanak el, valami erkölcsi hatások áradjanak az emberek felé, minket a Szentlélek Isten családjává akar tenni. Azt mondja az ige: "Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek." A Szentlélek Úristen minket Isten cselédeivé akar nevelni. Ez a kifejezés máshogyan hangzott az öreg Károlyi idejében. A cseléd a családhoz tartozott akkor. Ma az új fordítás háza népének írja. A Szentlélek Úristen azt akarja, hogy mi Isten családtagjai legyünk, akiknek élete felfelé, Isten felé mutat, akikről Istenre emlékeznek és Istent látják azok, akik velük találkoznak. Jaj nekünk, ha az emberekre gyakorolt hatásunk csak abban jelentkezik, hogy „szeretnék lenni, mint ő”. Ha csak ez a vágyódás ébredne fel azokban, akik között élünk, ez a vágyódás az embert magasztalná bennünk, akiből erkölcsi hatások áradnak és kiket a tisztaság légköre vesz körül. A Szentlélek nem minket akar magas piedesztálra emelni, hanem azt akarja, hogyha az emberek látják a mi jócselekedeteinket, dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat. Azt akarja a Szentlélek Úristen, hogy Isten felé mutató ujj legyünk egy olyan világban, amelyben nagyon hamar és igen könnyen elfelejtkeznek Istenről.
Oh, mennyire más lenne Isten ügye, mennyivel más lenne az egyház sorsa e világban, ha mi ebben, vagy bármelyik gyülekezetben, amelyhez tartozunk, ilyen Istenre mutató, Istenre emlékeztet ő emberek tudnánk lenni, nem pedig jövevények és vándorok, hébe-hóba betévedt vendégei az Istennek! Oh, milyen nagy dolog volna, ha élővizek folyamai ömölnének szívünkből, – ahogy Jézus fogalmazta – a szomjúhozó lelkek megújulására!
Még tovább megy az apostol, azt mondja: 4./ A Szentlélek Úristen minket közösségbe állít.
Beszél a prófétákról, az apostolokról, Jézus Krisztusról. "Kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus." Velük kerülünk egy közösségbe bele. Csodálatos közösség ez, Isten serege. Zarándok csapat, amelynek éle már a dicsőség hajlékában zengi a Bárány dicséretét, derékhada, – mi – itt harcolunk a földön, porban, sárban, véres verítékkel; az utóhad pedig a jövend ő végeláthatatlan messzeségben hömpölyög valahol felénk. Mi megyünk előre, ők nyomulnak utánunk ebben a szent közösségben. Milyen nagy dolog ebben a zarándokcsapatban menetelni a cél felé! Ez a közösség tan-közösség is. A mi hitünk is az, ami az apostoloké, a prófétáké volt és Jézus Krisztusé. Amit hiszünk, keresztyén hitünkről tanítunk, az maga a kijelentett Írás. Ez a közösség történeti közösség is. Ebben a szent közösségben benne vannak a pátriárkák, próféták az Ó- és Újtestamentomból, a reformátorok, a nagy ébreszt ők és az egyszerű, szürke kisemberek.
Csodálatos dolog ebben a történeti közösségben benne lenni! A közösségnek ajándékozza Isten a Szentlelket. Amennyire én ismerem a Bibliát, – egy kicsit pedig ismerem – nem találtam sehol adatot arra, hogy a Szentlélek Úristen közösség nélkül szállt volna le egy emberre. Mindig odaszállt, ahol együtt volt egy akarattal a lélek dolgában Isten népe. Csodálatos dolog ez. A Szentlélek közösséget teremt, a közösség pedig hívja és csalogatja magához a Szentlélek Úristent. 5./ A Szentlélek Jézus Krisztusra, mint szegletkőre akarja ráépíteni életünket.
Nem elégszik meg valami erkölcsi megjobbulással, vagy azzal, hogy valami általános vallásosság és Isten felé való orientálódás töltse meg életünket. Azt akarja, hogy életünk Jézus Krisztusra, mint szegletkőre legyen felépítve. A Szentlélek az egyetlen, aki világosan fel tudja ragyogtatni azt, hogy kicsoda Krisztus.
Ő tesz róla bizonyságot, Ő fedi fel a váltság titkát, mikor összetör minket bűneink miatt s felemel bennünket bűnünk bocsánatával. Mindaz, ami a kereszten Krisztus halálával történt, a Szentlélek által lesz személyes élményünkké.
Kimondhatatlan nagy dolog az, mikor így ráépül az ember élete Jézus Krisztusra, a szegletkőre!
Akkor többé semmi más nem fontos, csak egyedül Jézus Krisztus. Elhatározásainkat Ő irányítja, gondolataink körülötte járnak, szívünk feléje és érte dobog. Úgy van vele összen őve életünk, mint a szegletkő a fallal. 6./ Végül még valamire rá kell mutatni.
Mikor az apostol a hétköznapi Szentlelket állítja elénk s úgy beszél róla, mint templomépít ő kőművesről, akkor egyben arra is rámutat, hogy ez a munka nem olyan, mint a Szentlélek ünnepi munkája. Két tempója van a Szentlélek munkájának. Van egy ünnepi tempója, olyan, mint amilyen az első Pünkösd volt. Jön és győz. Jön sebesen zúgó szélnek zendülésével, melytől megrendül a ház, emberek ezrei térnek meg egyik napról a másikra és nyelveken kezdenek beszélni. Ez a Szentléleknek ünnepi tempója, a diadalmas, a hirtelen született eredmények járnak nyomában. De van egy hétköznapi tempója, a kőműves munkájának tempója. Ezt ki kell várni. A kőműves nem úgy épít házat vagy templomot, hogy füttyent egyet, – s mint a mesében – kin ő a ház a földből. A kőműves által épített ház csak apránként növekedik. Pál különös súlyt helyez erre: „Akiben az épület szép rendben rakattatván nevekedik szent templommá az Úrban. Akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által.” Bizony ez csak lassú nevekedés. Minden nap lehet ugyan látni, hogy valamivel magasabb a fal ma, mint tegnap volt, valami történt vele, valaki dolgozott rajta, de a ház maga nem épül máról-holnapra. Nekünk igen nagy kísértésünk az, hogy a Szentlélek hétköznapi tempójáról elfelejtkezünk és türelmetlenül követeljük azt, hogy ünnepi tempóval végezze munkáját bennünk és közöttünk.
A Szentlélek most is itt van e templomban. Úgy van itt, hogy amikor ma ünnepet ülünk, Ő egyszerű templomépítő kőművesként próbálja bennünk a templomot építeni. Ha csak egy lelki téglát rá tud helyezni e templomra, ha csak egy sorral meg tudja emelni a falát, vagy valami kis szépítést, simítást tud rajta elvégezni, oh, de nagyon boldog lesz vele! A kőműves munkáját mindig befolyásolja az anyag, a Szentlelket is az én engedelmességem. Amennyire engedelmes vagyok neki, annyira és olyan gyorsan épül bennem Isten hajléka a Szentlélek által. Ámen.

Ő a mi békességünk Időpont: Karácsony utáni vasárnap – 1953. december 27.
Alapige: Ef 2,13-18 „Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által.
Mert Ő a mi békességünk, ki egygyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat, az ellenségeskedést az Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén; hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén; és hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést.
És eljövén békességet hirdetett néktek, a távol valóknak és a közel valóknak. Mert Ő általa van menetelünk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához.” A polgári esztendő utolsó vasárnapja van. Még pár nap, és vége az esztendőnek. Üzemekben és hivatalokban ilyenkor rendszerint nagyon lázas munka folyik. Előveszik az év folyamán el nem intézett ügyeket, a nem teljesített munkavállalásokat, s be szeretnének hozni minden mulasztást, hogy ne kelljen átvinni adósságot az új esztendőre.
A mai ige is ilyen el nem intézett ügyeket állít elénk. Ennek az esztendőnek el nem intézett ügye: a béke. Nemzetközi feszültségeket feloldani, világbékét teremteni nekünk nincs hatalmunkban, de nincs- e elég békefeladat a saját hatáskörünkben is? Mennyi feszültség van köztem és más ember között!
Milyen hideg távolságban élünk még ma is egymástól! Ne vigyük át az új esztendőre! Intézzük el a még hátralevő pár napon! Induljunk el a megbékülés útján!
Azt mondod: nem lehet! Az ige azt mondja: lehet. Volt-e valaha nagyobb feszültség és távolság ember és ember között, mint a zsidó és a pogány között? A zsidó isteni kiválasztottságának gőgös tudatában lenézte és megvetette a pogányt. Még templomában is csak a pitvarba engedte be. A pogányok pitvarából a templom belsejébe vezető ajtó fölött kőtábla hirdette, hogy nem zsidóknak a belépés halálbüntetés terhe alatt tilos. A pogány pedig tömegöntudatának, hatalmának és kultúrfölényének birtokában nézte le s csúfolta ki a zsidót. Ez a feszültség még az első keresztyén egyházban is éreztette hatását. Az úgynevezett zsidókeresztyének azt követelték, hogy a pogányok, akik keresztyénné óhajtanak lenni, előbb zsidókká legyenek, mert csak a zsidóságon át vezet út a Megváltóhoz, a pogányokból lett keresztyének azonban fölöslegesnek tartották ezt a kerülőutat, s Jézusban nem zsidó Messiást, hanem a világ Megváltóját látták. Mennyit kellett Pálnak harcolnia köztük a békességért! Nem hiába harcolt. A mai igében úgy beszél erről a kérdésről mint lezárt ügyről.
Szent a béke! Krisztus a mi békességünk!
Mindezt nemcsak tényként állapítja meg, hanem egyben megmutatja az utat is, melyen Krisztus ezt a békességet megszerezte. 1. A béke útja mindenekelőtt megbékélés Istennel.
Azt mondja a 16. versben: Krisztus megbékéltette „az Istennel mind a kettőt egy testben a keresztfa által”. Mi köze van, kérdezheti az ember, az emberek közötti békességnek az Istennel való megbékéléséhez? Az a köze, hogy Isten nélkül nincs igazi béke.
Az Istentől függetlenített béke az üzlet békéje. Az érdek még az ellenségeket is össze tudja hozni, a gyűlöletet is le tudja győzni a haszon. Pilátus és Heródes is ellenségek voltak, de Jézus peres ügyében találkozott az érdekük. Mindkettőnek kellemetlen volt Krisztus. Mikor egymáshoz küldözgetik a megkötözött Mestert, azon a napon − így írja az evangélista − „lőnek barátok egymással Pilátus és Héródes” (Lk 23,12). Magától értetődik azonban, hogy ez a béke csak addig tart, amíg a közös érdek.
Mihelyt az érdekek megint szembekerülnek, a régi ellenségek is ismét hadállásba helyezkednek.
Az Istentől függetlenített béke a börtön békéje. A börtön ajtaja mögött a zavargók nem zavarnak többé, a lázadók nem szítanak forradalmat, a hatalmasok tehát nyugodtan garázdálkodhatnak, békében hagyjákőket. Tudjuk azonban, hogy abban a küzdelemben, melyben az elnyomók befelé nyomják a börtönajtót, hogy ki ne jöhessenek onnan, az elnyomottak pedig kifelé nyomják, mert jogot és szabadságot követelnek… abban a küzdelemben az elnyomottak ereje végül is erősebb, s ha egyszer kinyílik a börtönajtó, azután kezdődik el a haddelhadd. Az Istentől függetlenített béke a kórház békéje. A betegágyakon harcképtelen emberek vannak. Az életben is van úgy, hogy kimerülnek a harcban az ellenségek. Belefáradnak a viszályba, idegeikre megy a veszekedés, és elhallgatnak. Olyanok lesznek, mint a kimerült emberek a kórházi betegágyon. De ez a béke is csak addig tart, míg a harci szünetben a fáradtság el nem múlik, s a harci kedv újra nem jelentkezik.
Az Istentől függetlenített béke a temető békéje. A halottak nem bántanak senkit. Így gondolkoznak a győzők is, mikor a békediktátumot a legyőzöttekkel aláíratják, s a vesztett háború után a halottak csöndjét parancsolják rá egy-egy népre. A történelem azonban azt mutatja, hogy a halottak feltámadnak, a földre tepert népek egyszer lábra állanak, s a visszafizetés, a bosszú mindig háborúra szít.
Ezzel szemben az Istennel való megbékélés alapján létrejött emberi béke nem a tüneteket gyógyítja, hanem az alapbajt. Tisztán emberi megfontolás alapján is világos ez. Az Istennel megbékélt ember nyugodt ember. Ez a belső nyugalom kisugárzik a környezetére. Nem követelődző, nem türelmetlenkedő, nem idegeskedik, következésképpen nem támadnak körötte feszültségek, civakodások, harag. A háborúság oka tudniillik nem a körülményekben van, hanem mindig az emberben. A háborúság oka a bűn, a bűn oka pedig az Istentől való elszakadás. Az őstörténet is ezt mutatja. Az embernek Istentől való elszakadása után mindjárt a második nemzedékben, Káinnál jelentkezik az önzés, az irigység s vele a testvérgyilkosság.
Krisztus a vére által békéltette meg Istent a bűnös emberrel s a bűnös embert a szent Istennel, s így lett ő a mi békességünk. 2. A béke további útja megbékélés az ellenséggel.
A 16. verset így fejezi be az apostol: „…megölvén ezen (a kereszten) az ellenségeskedést.” A kereszten tehát kettős gyilkosság történt. Megölték Krisztust, Krisztus pedig megölte az ellenséget, mégpedig éppen vére hullása, halála által. A hívőnek nincs többé ellensége. Nem ellensége többé az Isten. Krisztus vére kiengesztelte őt, s megbocsátott. Nem ellensége többé az ember sem. Lehet, hogy a másik ember az ellenségének tekinti önmagát, talán gyűlöli is, sőt talán még az életére is tör, mint Krisztusnak, de ő Krisztussal együtt nem tekinti ellenségének az őt gyűlölőt, hanem menti őt Isten és e világ előtt, s kegyelemért esedezik számukra mondván: „Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekesznek.” (Lk 23,34) El tudod-e mondani: A kereszten meghalt minden ellenségem? Azóta csak két ellenséget látok életemben. Az egyik a Sátán, a másik én magam. Lehet, hogy vannak, akik ellenséges indulattal viseltetnek irányomban, de én nem tekintem őket ellenségeimnek. Mióta Isten Szentlelke a kereszt alá állított, azóta csak kettőt látok: az én nagy bűneimet, s Isten még nagyobb kegyelmét. Bűneimet oly nagynak és soknak látom, hogy a bűnösök között az elsőnek, a legnagyobbnak magamat tartom, akihez képest mindenki más csak jobb. A mások szemében levő szálkához képest gerendának látom azt, ami az én szememben van, s ahhoz a gerendához képest, ami az én szememben van, csak szálkának tűnik fel előttem minden más ember bűne. Sem időm, sem kedvem, sem jogom nincs azóta, hogy más szálkáit piszkálgassam, és sérelmeket melengessek a szívem mélyén.
De nem csak bűneim látása kötelez el a békességre. Erre kötelez a Bárány vérében kapott kegyelem is. Ahhoz a kegyelemhez képest, amelyet én kaptam Istentől, oly kevés az a kegyelem, amelyet nekem kell gyakorolnom, mint tízezer talentumhoz képest száz pénz. Isten annyit és annyiszor bocsát meg nekem, hogy ahhoz képest szóba sem jöhet az, amit nekem s ahányszor nekem kell megbocsátanom. A kegyelem az az éltető levegő, amelyben élek. Ebben erősítgetem magam minden napon az Úrtól tanult imádságban is, mikor azt a kegyelmet, amit én várok, összekapcsolom azzal a kegyelemmel, amit tőlem várnak, mondván: Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! 3. A béke útjának célja békés együttélés mindenekkel.
Vannak, akik a békét így képzelik el: Én békét hagyok mindenkinek, nekem is hagyjon békét mindenki!
Ez nem béke. Ez alapjában éppen olyan önző magatartás, mint amilyenből a békételenség születik. Az igazi béke nem negatívum, hanem pozitívum. Nem három lépés távolságot jelent, mely eleve kizárja a súrlódási lehetőségeket, hanem épp ennek a távolságnak megszüntetését, azt, hogy közel lépek a másik emberhez, s testvéri szeretettel megszorítom a kezét. Ezért beszél Pál olyan sokat a mai igében a távol levőkről és a közel levőkről, a választófallal gondosan elkerített s másoktól elzárkózó emberportákról s a választófal leomlásáról, a kerítés és zár nélküli életről, mely kóstoló abból a mennyei városból, ahol Jel 21,25 szerint a kapuk be nem záratnak soha. Zsidó és pogány viszonylatban a távol valók közel valókká lettek a Krisztus vére által (13. v.), a kettőt egy új emberré teremtette önmagában (15. v.). Egy az Atya, akinek gyermekei, egy a Fiú, aki megváltotta őket, s egy a Lélek, aki a Fiún át az Atyához vezető útra irányította s az azon tartja őket.
Közel van-e hozzád a te felebarátod, még ha a tenger túlsó partján lakik is? Vagy azt mondod arra, ami nem fáj: Nem érdekes! Krisztus, a mi békességünk, egy testté akar minket összekovácsolni (16. v.), hogy mindegyik öröme mindenki öröme és mindegyik bánata mindenki bánata legyen.
Meg van írva: „…a nap le ne menjen a ti haragotokon…” (Ef 4,26) Testvér! Ez az esztendő le ne menjen a te haragodon! Kegyelem néktek és békesség Istentől! Ámen.

Ami velünk jön az új esztendőbe Időpont: Újév napja – 1954. január 1.
Alapige:Ef 2,8-10 „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.”
Az újnak rendszerint örülni szokott az ember, de az új esztendő küszöbén mégis bizonyos szorongással állunk meg. Minden új esztendőben van valami titokzatos. Nem tudjuk, mit hoz reánk. Ezért érezzük olyan jólesően megnyugtatónak azt az igét, mellyel az új esztendő első istentiszteletén a mai szentleckében ránk köszönt Isten. Kinél ezer esztendő annyi csupán, mint egy nap, arról beszél nekünk, mulandó embereknek, ami nem változik akkor sem, ha változik az esztendő, ami velünk volt az óévben, s velünk jön az új esztendőbe is. 1. Velünk jön az Isten kegyelme. Ez az ige első üzenete.
Így kezdődik: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (8–9. v.) Ez a megállapítás nagyon megalázó reánk, emberekre nézve. Azt jelenti ugyanis, hogy az 1954. esztendőbe is velünk jön a bűn. Mi, balgatagok, sokszor gondoljuk azt, hogy a naptár fegyver és erő a bűn ellen. Mindig új meg új terminusokat tűzünk ki a megtérés és az új élet elkezdésére. Elhatározzuk, hogy holnap elkezdem. Vagy a jövő vasárnap kezdem el. Vagy a jövő hónap elsején kezdem el. Vagy most így szóltunk: majd az újévvel kezdem el. S maradt minden a régiben. A múló évvel nem múlik el a bűn csak úgy magától, s az újévvel nem újul meg az életünk ugyancsak úgy magától. Az óév nem rántja magával a sírba az óembert, s az újévvel nem jön meg automatikusan az újember. Az ördög hazugsága az, hogy a naptárnak hatalma van a bűnön. Amikor látja, hogy már nagyon belecsömöröltünk a bűnbe, s igen vágyódunk Isten kedve szerint való életre, ő nyomja kezünkbe ezt az ócska fringiát, amellyel még soha senki sem aratott győzelmet a bűnön, s úgy állítja be, mintha a naptár lenne a bűn elleni harcban a legmodernebb atomfegyver. Közben azután kárörömmel vigyorog rajtunk, mikor mindig újra meg újra kitoljuk az új élet kezdetét egyik napról a másikra, egyik hétről a másikra, egyik hónapról a másikra, egyik évről a másikra.
Nézz ilyen józanul az új esztendőre! Az 1954. esztendő önmagában nem hoz változást bűn elleni harcodban. Ugyanolyan bűnös, ugyanolyan kegyelemre szorult leszel, mint 1953-ban. Tudom, hogy ez az igazság nemcsak megaláz, hanem nagyon fáj is. Fáj, mert tudjuk, hogy ez volt minden baj oka 1953- ban, s ha boldogabb új esztendőt szeretnénk 1954-ben, ezen kellene segítenünk. Fáj, mert tudjuk, hogy 1953-ban is kegyelemből tartattunk meg, s szégyelljük, hogy a megbocsátó és megtartó kegyelemért új bűnökkel fizetünk Istennek.
De nem csak a bűn jön velünk. Velünk jön Isten kegyelme is. Ez a kegyelem ugyanis nem csupán történeti tény, hanem állandó, élő valóság. Isten nemcsak az idők teljességében bocsátotta meg az ember bűneit a golgotai kereszt nagy üdvtényében, hanem a bűnbánó hívőnek azóta is minden bűnt naponta kegyesen megbocsát.
Ez a kegyelem nemcsak állandó élő valóság, hanem szabad kegyelem is. Szabad, független a kegyelemre szorult embertől. Ha Isten helyében nekünk kellene annyit és annyiszor megbocsátani, mint amennyit és amennyiszer Isten megbocsát nekünk, a mi türelmünk már régen elfogyott volna, s lezártuk volna a kegyelmi időt. Bizonyos, hogy mi nem érdemeljük meg Isten kegyelmét. Senki nem kérkedhetik. Mindegyikünk méltatlan erre a kegyelemre. Ha Isten ránk nézne, amikor kegyelmet akar gyakorolni, akkor sohasem kapnánk kegyelmet. Isten azonban nem ránk néz, hanem Jézus Krisztusra, az ő fiára, s érette ad kegyelmet. Kegyelmének tehát nincs semmi indoka bennünk. Isten kegyelmének egyetlen indoka, hogy Isten kegyelmes. Ahogyan Jn 1,16 mondja: Vettünk mindnyájan kegyelmet kegyelemért.
És ez a kegyelem ajándékozó kegyelem. Mindent ajándékba ad. Még a hitet is, mellyel az ember Isten kegyelmét megragadja s elfogadja.
Nem egyedül állsz tehát tétovázva az új esztendő küszöbén. Míg bűnös természeteddel terhelve görnyedten rostokolsz a kapuban, melléd lép Isten, s így szól: Veled megyek. Jöjj, menjünk együtt! Te bűnös vagy, én kegyelmes vagyok. Te bukdácsoló vagy, én a megtartó vagyok. Te kétségeskedsz, én hitet kínálok neked. – Ki ne merne bátran átlépni a küszöbön, s nekivágni az új év titokzatos útjának, akinek ilyen Isten a vándortársa! 2. Velünk jön az Isten uralma. Ez az ige második üzenete.
Így folytatódik az ige: „…az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban…” (10. v.) Isten teremtő munkájáról beszél ez a mondat. Az összefüggésből világos, hogy az apostol elsősorban a lelki teremtésre gondol, arra, hogy a kegyelmet nyert, hitre jutott, megváltott, megtért és újjászületett ember Isten teremtése, magától értetődő azonban, hogy az ember mindenestül Isten teremtménye, tehát a természeti ember is úgy, ahogyan atyától, anyától született. Szabad tehát általánosítanunk s ebben az átfogó értelemben néznünk a kijelentésre: Az ő alkotása vagyunk.
Az alkotónak alkotása fölött, a teremtőnek teremtménye fölött korlátlan rendelkezési joga van. Azt tehet vele, amit akar. Megbecsülheti, vagy szemétre dobhatja, felhasználhatja, vagy összetörheti, ahogy jólesik neki. Amint az edény nem kérheti számon sorsát az edénykészítő fazekastól, úgy nincs joga az embernek sem Istennel szemben az önrendelkezésre. Isten a mi Urunk. Minden évnek ura. Az 1954. évre is bejelenti ezt az uralmi igényét. Velünk együtt lépi át az új év küszöbét Istennek ez az uralmi igénye. Azt akarja, hogy egészen az övé legyek. Igényt tart minden időmre, teljes vagyonomra, maradéktalanul az erőmre. Övé kell, hogy legyen minden gondolatom, egész szívem!
De hát ez nem rabszolgaság? Igen, de csak addig látszik annak, amíg meg nem látjuk, hogy Isten nemcsak az alkotás kötelességeiről beszél, és az alkotó jogait gyakorolja, hanem az alkotó felelősségét is vállalja. Isten nem gyárt, s azután nem törődik a gyártmányával, hanem alkot, mint a művész, kinek szívéhez nőtt minden műalkotása. Mint teremtő, atyának tudja magát, s gyermekének tekinti teremtményét. Uralma tehát szülői uralom, gondviselő hatalom. Ebben ugyanolyan egészen adja magát minekünk, amilyen egészen követel minket magáénak. A legnagyobbat, egyszülött Fiát is nekünk és értünk adta, hogy éljünk általa.
Nem egyedül állsz tehát az új év titokzatos küszöbén. Veled jön Isten, az uralkodó Úr. Azt mondja neked: Enyém vagy, mert én teremtettelek. De azt is mondja: „…így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened (…), a te megtartód…” (Ézs 43,1–3) Ki ne merne bátran átlépni a küszöbön s nekivágni az új év titokzatos útjának, akinek ilyen Isten a vándortársa! 3. Velünk jön az Isten terve. Ez az ige harmadik üzenete.
Így fejeződik be a szentlecke: „…teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.” Istennek van tehát terve az 1954. esztendőre, mégpedig jó előre elkészített terve. Ez a terv a jó cselekedetek terve. Ezek a jó cselekedetek nem elsősorban nekem jók, hanem a mások számára jók. Isten tervének nekem feladatul kiszabott részlegénél tehát nem az én boldogságom a fő, hanem a másik emberé, a felebarátomé. Talán éppen azé, akivel ma reggel csak úgy futtában szorítottam kezet, s hagyományos megszokottsággal mondtam neki: Boldog új évet kívánok! Talán éppen ezt kell ebben az évben valóra váltanom. Ebben a tervben tehát Isten az egyik embert a másikkal akarja megáldani. Azt akarja, hogy te is, én is áldás legyünk mások számára. Ezért ez a terv a szolgálat terve.
No, és mi lesz énvelem? – kérdezed magadban. Ne félj, Isten tervében nemcsak neked szóló feladatok vannak, hanem reád irányuló feladatok is. Ebben a tervben vannak emberek, akikkel téged akar megáldani, s akiken keresztül neked akar boldog új évet ajándékozni. Te azonban ne ezzel törődj!
Tanulja csak ki-ki a maga leckéjét, s teljesítse a terv tőle várt valóra váltását, a többibe beleavatkozni fölösleges kíváncsiság és rút önzés.
De hát honnan tudom én, hogy mi az én feladatom? Isten elkészítette ezt is már. Az egyiknek belső indítást ad Szentlelke által, mint Simeonnak, mikor a templomba küldi, hogy a kis Jézusról prófétáljon, vagy Filepnek, mikor a Gáza felé vezető járatlan útra küldi, hogy Szerecsenországba is eljusson Kandaké komornyikja által az evangélium. A másiknál a külső körülményeket alakítja úgy, hogy egy út kerül elénk, melyre rá kell lépnünk. Így kényszerítette a népszámlálási parancs Józsefet és Máriát, hogy menjenek Betlehembe, mert az ígéret szerint ott kellett születnie a Megváltónak. Így veszi lelki gondozásába Pál Onézimust, a szökött rabszolgát, mert Isten becsukatja mellé a római börtönbe.
Nem egyedül állsz tehát az új esztendő küszöbén, hanem te és Isten. Te nem tudod, mi lesz, Isten tudja, sőt tervei szerint formálja. Ki ne merne bátran átlépni a küszöbön s nekivágni az új év titokzatos útjának, akinek ilyen Isten a vándortársa!
Az új év első napja Jézus nevenapja. A mi Istenünk a Jézus Krisztus Istene. Hogyne bíznánk hát benne! Mondjuk hát a régi versikét: Isten nevében kezdem el, Ő segéljen kegyelmével… Ámen.

A keresztyén ember szabadsága Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap – 1954. július 11.
Alapige: Gal 5,13–14 „Mert ti szabadságra hivattatok, atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ez egy igében teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint magadat.”
A Galáciabeliekhez írt levél a keresztyén ember szabadságlevele. Szabadságlevele annak van, akit felszabadítottak. Felszabadítani azt kellett, aki nem volt szabad. A keresztyén ember tehát nem születésétől fogva szabad ember, hanem felszabadított ember. Születésünktől fogva mindnyájan szolgák, a bűn rabszolgái vagyunk, s azok is maradnánk, ha nem könyörülne rajtunk a nagy Szabadító, Jézus Krisztus. Az ő irgalmából lettünk szabadok, és szabadok is maradunk, ha el nem játsszuk a szabadságunkat. Erről a szabadságról, annak nagy értékéről, kísértéséről, megbecsüléséről, a vele való helyes élésről beszél Pál apostol a mai szentleckében is.
Miben áll a keresztyén ember szabadsága? 1. A keresztyén ember szabad a bűntehertől.
A bűn ugyanis fárasztó teher. A bűneset története szerint a fáradtság a bűn következménye (1Móz 3,17– 19). Isten az embert nem elfáradó és pihenésre, új erő gyűjtésére szoruló embernek teremtette, hanem fáradhatatlannak. Szervezetét nem lassan elkopó géppé alkotta, hanem javításra sohasem szoruló örökmozgónak. Csak a bűn hozta be erre a világra a munka fárasztó jellegét, a verítéket, az életterhet.
Ezért a bűn a legnagyobb teher. Fárasztóbb, mint a legkimerítőbb robot. Tovább bírja az ember a legembertelenebb hajszát, mint a bűn terhét. Hamarább összeroskad lelkileg és testileg is ez alatt, mint az alatt.
Tudom jól, hogy ez nem mindig azonnal szembetűnő igazság. Sokan élnek bűnben, s egyáltalán nem érzik tehernek. Ez az állapot azonban a kábulat állapota. Olyan, mint mikor a teljesen kimerült ember valami izgató szert kap, s ettől eltűnik a fáradtsága, és tovább tud dolgozni. Olyan, mint mikor az észbontó fájdalom kínjaiban fetrengő embernek beadnak egy morfiuminjekciót, s attól elmúlik a fájdalom érzése. Kábulatban azonban nem lehet tartósan élni. Mindig nagyobb adag kell a mákonyból, hogy a kábulat állapota előidéztessék, s a méreg egyre jobban aláássa az ember lelki és testi erejét.
Egyszer azután kitör a baj, és összeomlik az ember. A mai embernek épp az az egyik legnagyobb baja, hogy nyugodtan tud bűnben élni, s nem veszi észre, hogy olyan, mint az állandó mámorban élő részeges.
Ezért roppan azután össze, amikor egyszer vége a mámornak, és rászakad bűnei terhe. Akkorra már a bűn elvette békességét, és felemésztette minden erejét.
A bűn terhe alatt roskadozó emberhez lép oda a nagy Szabadító, Jézus, és leveszi róla a bűn terhét.
Ennek egyetlen útja a kegyelem. Nincs más megoldás. Nem lehet másképp szabadulni a bűn terhétől, csak úgy, ha bocsánatot kapunk a bűneinkre. Ezt szerzi meg Jézus vére által számunkra a kereszten.
Akármily súlyos a bűneid terhe, a golgotai kereszt tövében lehull válladról. Nem kell tovább cipelned.
Megbocsáttatott, elvétetett. Szabad lehetsz, szabad! 2. A keresztyén ember szabad a bűn szolgaságától.
A bűn nemcsak teher, hanem bilincs is. Nemcsak olyan batyu, melynek súlya mindennap nő, hanem börtön is, mely áthághatatlan falakkal vesz körül. Úgy vagyunk vele, mint a pille a pókhálóval. Ujjong, mikor rátalál. Boldogan hintázza magát rajta, s észre sem veszi, hogy egyre jobban belebonyolódik.
Csak amikor megunja a hintajátékot, s el akar repülni, akkor veszi észre, hogy nem lehet. Meg van kötözve, s a mélyből villogó szemmel, kaszáló lábakkal megindul feléje a halál. Mi is előbb játszunk vele, élvezzük, s csak későn vesszük észre, hogy úgy jártunk, mint az egyszeri nagy erejű kovács, aki arról volt híres, hogy olyan béklyókat tudott készíteni, melyeket a legerősebb ember sem tudott széttörni. Egyszer azután ő került a börtönbe, s mikor nagy magabízóan arra gondolt, hogy hatalmas erejével majd széttöri bilincseit, és megszökik, riadtan vette észre, hogy a saját maga által kovácsolt béklyóba verték, és nem tud megszabadulni. Mi is előbb úgy gondoljuk, hogy szabad vétkeznem, majd azt állapítjuk meg, hogy élvezet bűnt elkövetni, mikor azután egyszer megjelenik a bűnteher, és szeretnénk szabadulni a bűnből, akkor riadunk meg, hogy nem vagyok szabad, muszáj vétkeznem.
Ez azután az igazi nyomorúság. Ilyenkor a bűn nem csupán múltam egyes cselekedetei, melyeket jó volna meg nem történtekké tenni, mert nagyon nyomnak, hanem penészes börtön, melynek ajtaja csak a vesztőhely, a kárhozat felé nyílik.
Ebbe a börtönbe lép be irgalmasan a nagy Szabadító. Magára vállalja sorsunkat, mint egykor Barabbásét. Helyettünk megy a bitóra, mi pedig mehetünk a szabadságba. Akármennyire meg vagy is kötözve, szabad lehetsz, szabad! 3. A keresztyén ember szabad a félelemtől.
A bűn fárasztó teherré tette az életet, dohos börtönné a világot, s az ember szívét megtöltötte félelemmel.
A bűneset előtt nem volt félelem. Az embernek nem kellett félnie Istentől. Úgy érintkezett vele, mint gyermek az édesatyjával. Nem kellett félnie a másik embertől, hiszen a friss szerelem ujjongása kötötte őket egymáshoz. Nem kellett félnie az állatoktól, hiszen Isten nem teremtett vadállatokat, csak az ember bűne vadította el az állatokat is. Nem kellett félnie a természet csapásaitól, hiszen a természet az ember uralma alá hajtott engedelmes eszköz volt. Mióta azonban bűn van e világon, tele vagyunk félelemmel.
Mindentől és mindenkitől félünk. Még ott is, ahol semmi okunk sincs a félelemre. És ez nem is lehet másképp. Csak ahol istenfélelem van, ott van félelemmentes élet. Ahol nincs istenfélelem, ott úrrá lesz az emberen az állandó félelem.
Ebbe a remegő világba lép bele Jézus, a nagy Szabadító. Mellénk áll kegyelmével és hatalmával.
Elrendezi bűneinket, s ezzel megbékéltet Istennel, emberrel, önmagunkkal. Még a jövőtől való félelmet, az aggodalmat is elűzi szívünkből, s megtelíti szívünket gyermeki bizodalommal. Szegény meggyötört, beijedt, meggyávult, reszkető ember, halld meg az örömhírt: szabad lehetsz, szabad! 4. A keresztyén ember szabad a törvény igájától.
A törvény tulajdonképpen áldás. Ellensége a bűnnek, őre a rendnek, biztosítéka a társadalomnak, az ember a szíve mélyén mégis lázadozik ellene. Olyannak érzi a törvényt, mint a madár a kalitkát.
Tulajdonképpen sokkal jobb dolga van a kalitkában, mint lenne az erdőben. Nem szenved az időjárás viszontagságaitól, nem kell harcolnia a mindennapi eledeléért, készen kapja legkedvesebb falatait, nem kell félnie a ragadozóktól… de nem szabad. Pár ugrás előre, hátra, jobbra, balra, fel, le… ez az egész szabadsága. Nem bonthatja ki a szárnyát, és nem szelheti a levegőt. Ezért menekül ki kalitkájából a legelső adandó alkalommal, s inkább választja a viszontagságos életet a szabadsággal, mint a kényelmeset szabadság nélkül.
Aki emlékezik még arra, hogy gyermekkorában milyen nehéz volt elhordoznia, hogy szülők, tanítók, rokonok, ismerősök, sőt ismeretlenek ajkáról mindig a törvény parancsoló vagy tiltó szava hangzott feléje: ezt kell, ezt nem szabad tenni, az tudja, hogy a törvénynek tényleg van igája.
Ehhez a törvény kalitkájába zárt emberhez lép oda Jézus, a nagy Szabadító. Kinyitja az ajtót, s megcsinálja azt a nagy csodát, hogy a madár a nyitott ajtó dacára önként bent marad. Nem érzi többé igának a törvényt, mert nem kívülről rákényszerített idegen akarat az többé a számára, hanem a saját akarata. Számára nem életkorlát többé a törvény, hanem az Atya akarata, s ő erre mindig szíves készséggel mond igent. Szegény, törvény igája alatt roskadozó ember, halld meg az evangéliumot: szabadságra hívattál, szabad lehetsz, szabad! 5. A keresztyén ember nem szabad a bűnre.
Mint mindennek e világon, a szabadságnak is megvan a maga kísértése. Mint mindennel, a szabadsággal is vissza lehet élni. Két veszedelemre hívja fel az apostol a galáciabeliek figyelmét: A keresztyén ember nincs felszabadítva a test kívánságaira és a szeretetlenségre.
A test ugyanis, amint később ebben a fejezetben közelebbről is kifejti, a lélek ellen törekedik, ellenkezik vele (16–17. v.), s ezért a test kívánságait nem szabad véghezvinni. Nem dacára annak, hogy szabadok vagyunk, hanem épp azért, hogy szabadok maradhassunk. A test ugyanis uralomra tör a lélek fölött, s ha itt nem vagyunk résen, egykettőre a test rabjai leszünk. Ezért oly irgalmatlan Pál a test kívánságaival szemben. Meg kell sanyargatni a testet, ha nem engedelmeskedik másképp (1Kor 9,27).
Luther is azt mondja, hogy mindennap vízbe kell fojtani.
A testnek egy kívánságát külön is kiemeli. A test uralomra tör a másik ember fölött. Ki akarja zsákmányolni, le akarja igázni ahelyett, hogy szeretettel szolgálna neki. Ebben a tekintetben a galáciabelieknél különösen is volt kifogásolnivaló (15. v.). A keresztyén ember szabad ember abban a tekintetben is, hogy nem rabja a saját igazának és jogának. Tudja gyakorolni a felebarát javára a jogáról való lemondás jogát is, amint Ábrahám is tette, mikor Lótnak engedte át a szétváláskor a választás jogát, s megelégedett az emberi mérték szerint rosszabbik résszel. Épp ez volt a szabadságának vizsgája. Épp ebben mutatta meg, mennyire szabad ember.
A mai szentleckéből származik Luther híres mondása a keresztyén ember szabadságáról: A keresztyén ember mindeneknek szabados ura, és nincsen senkinek alája vetve. A keresztyén ember mindeneknek készséges szolgája, és mindenkinek alá vagyon vetve. Ez így volt Luthernél. Vajon így van-e nálunk, Luther követőinél is? Ámen.

Az igazi szabadság Időpont: 1933. május 25. Konfirmációi igehirdetés
Alapige: Gal 5,1
Annakokáért a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával.
Kedves gyermekek! Életeteknek ebben a komoly és ünnepélyes pillanatában szeretettel köszöntelek benneteket itt az Úr oltára előtt! A mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindnyájatokkal. Az Úr áldja meg a ti bejöveteleteket és kimeneteleteket. Békesség néktek!
Gyermekek éneke: Isten felséges adománya.
Oltári ima: Úr Jézus Krisztus, ki mennybe mentél, és csodálatos, mégis örökre közöttünk maradtál. Úr Jézus Krisztus, akit megöltek, és holtan hagytak a csatatéren, mégis győztél. Aki abbahagytad a munkádat, és mégis szüntelen munkálkodsz, köszönjük neked ezt az új nemzedéket. Tudjuk, hogy szent maradék, és csupán kevesek azok közül, akiket nekünk adtál.
Szülők aláhulló könnye, kik hiába keresik köztük gyermekeiket, beszélnek arról, milyen sokan elmentek a minden halandók útján, és sokan elvesztek a bűn útján, de annál drágább nekünk ez a sereg. Idehoztukőket elibéd. Feltesszükőket az oltárra, mint Ábrahám Izsákot. Által adjuk tenéked, mert tudjuk, hogy nincsen sehol a világon jobb helyük, mint a te hatalmas kebleden, s akkor lesznek egészen a mieink, ha egészen a tieid lesznek. Fogadd előket kegyelemmel!
Fogadd előket kegyelmedbe!
Ámen.
A felolvasott igéket Pál apostol az ígéret szabad földjén járó, de a szabadság földjéről a húsosfazék után visszavágyó galáciabelieknek mondotta, most nektek küldi üzenetét! Ó, bárcsak el tudná érni Isten Szentlelke tibennetek is azt, amit Pál apostol a galáciabelieknél elért, hogy ti is boldog mosolygással ébredjetek tudatára annak, hogy szabadok vagytok! S azután szent fogadással fogadjátok meg, hogy én többé nem leszek rab, és a Tamás örök meghódolásával boruljatok Krisztus lába elé: szabad vagyok, Uram, örökre!
Szabad vagyok!
Tudjátok-e, hogy azért küzdött az ember életében legtöbbet, hogy el tudja mondani – szabad vagyok! Nemzetek, társadalmi osztályok azért csináltak háborút és forradalmat, ezért állottak tékozló fiak nyílt hadüzenettel édesatyjuk elé: add ki az örökségünket. Tudjátok-e, hogy ezért a két szóért fizettek a legnagyobb árt? Emberi holttestek, könnyez ő szemek, összetaposott szülői szívek jelzik útját, amerre ez a két szó hangzik: szabad vagyok!
És tudjátok-e, hogy ez volt az ember legnagyobb öröme, mikor ezt a két szót kimondhatta?
Amerre ezt kimondták, ott üdvlövéseket adtak le, hallelujázott a templom népe, virágokat kaszáltak le, hogy a győző lába elé hintsék. Tudjátok-e, hogy a konfirmációnak egyik legnagyobb áldása és öröme az az érzés, hogy szabad vagyok? Igaz, hogy ez a szabadság sokak szemében félreértésre ad okot. Olyan vidéken, ahol csak elemi iskolás gyerekek járulnak az oltár elé, ott kialakult az a helytelen felfogás, hogy a konfirmáció nem más, mint az iskola és az egyház fegyelme alól való felszabadulás. Ti már tudjátok, hogy a konfirmáció nem ilyen szabadságot jelent. Jézus pozitív dologra ad szabadságot. Nem az egyházból való kibocsátás ajándékát, hanem a befogadás ajándékát adja. Krisztus szabadsága olyan, mint mikor a suszterinas elé odaáll a mester azzal a szóval, hogy felszabadítlak téged. Akkor az nem azt érzi, hogy ezután sok minden szabad, hanem ezután sok mindent kell tenni. Ez a szabadság nem a kötelesség alól való felmentés, hanem kötelességet ró ránk. Krisztus szabadsága – ifjú testvéreim – az egyházba való bebocsátást jelenti, átszegezett keze felrebbenti a titok fátyolát, és felhatalmaz benneteket az úrvacsora vételére, és azt mondja, éretteknek tekintelek ezután titeket, akiknek immár nemcsak tejnek eledelére van szüksége.
Ó, éreztek-e lelketekben valami boldog örömöt, mikor ezt az ajándékot akarja nyújtani Krisztus, hogy elmondhassátok: szabad vagyok!
Pál apostol a galáciabelieknél azt is el akarta érni, hogy a szabadságuk tudatára ébredve elhatározzák, hogy rabok többé nem leszünk. Isten Szentlelke is azt akarja elérni, fel akarja lelketekbe kelteni az elhatározást, hogy én többé nem leszek rab.
Ne legyetek rabjai az embereknek!
Ti tudjátok azt, hogy az evangélikus ember nem tömegszemélyiség. A mi evangélikus népünk nem a pásztor fejével gondolkodik, mert akkor nem volna három hónapi konfirmációi előkészítés. Népünknek nem a pásztor keresi a legelőt, és nekünk szabad menetelünk van az Atyához. Nincs általános védkötelezettség, nem sorozunk be akárkit, hanem önkéntes jelentkezés által, aki a szent toborzón felesküszik a zászló alá, és nem zsoldért szolgál.
Tudjátok ugye, hogy volt rabszolgavásár, ahol kiállították az élet piacára az eladandó embereket, hogy nagy áron megvásárolják a drága munkaerőt. Alaposan megvizsgálták, megtapogatták izmaikat, mielőtt megvették volna őket. Rabszolgavásár ma nincsen, de az emberek ma is eladók! Van, aki egy karaj kenyérért is eladó, a másik egy címért, a harmadik egy vezérpolcért, a negyedik arany karikagyűrűért, az ötödik ki tudja, miért! Az egyik olcsóbban, a másik drágábban vásárolható meg! Krisztus népe, evangélikus egyház gyermeke, ne légy eladó! Ne legyetek emberek rabjai! Kergessetek el mindenkit, aki a ti egyházi hűségeteket akarja megingatni! Én nem leszek eladó!
Ne legyetek a bűnnek rabjai!
Szeretném, ha az este, amikor készültetek az első úrvacsorához, igazán szembeállottatok volna a bűnnel, és megláttátok volna, hogy a bűn milyen bilincs az ember életében, és tudatában lennétek az Úrvacsora legnagyobb áldásának, hogy általa a bilincs lehull, és szabaddá tesz!
Isten azt várja, hogy akiket szabaddá tett, azok ne legyenek többé rabjai a bűnnek!
De Pál azt is el akarta érni a galiciabelieknél, hogy Krisztus rabjai legyenek! Az ember nem tudja még gondolatban sem feltételezni, hogy egy megszabadult rab visszamenjen a rabságba! Pedig többször megtörtént az, hogy keresztyének mentek ki a rabszolgavásárra, és amikor láttak összeroskadó öregembert, akit nem vett meg senki, mert nem volt teherhordó képessége, vagy fiatal gyermeket, aki jóformán édesanyja kebeléről szakadt le, megvásároltákőket, és mikor hazafelé indultak, s mint hűséges kutya jártak utánuk, azt mondták egyszer csak nekik: most pedig mehettek arra, amerre akartok, az árat lefizettük értetek, többet nem vagytok rabszolgák, – akkor többször, mint nem – következett be az, hogy a megváltott rabszolga azt felelte: Uram, hova mehetnék máshova, te váltottál meg, téged követlek!
Ó, nem gondoljátok, hogy ez történik a konfirmáció alatt is? Az Úr odalép hozzátok, és azt mondja: én megszabadítottalak, felszabadítottalak titeket, nagy árat fizettem értetek. Vajon lesz-e tiközületek valaki, aki azt fogja válaszolni, amit Ruth mondott Naóminak: „Mert ahova te mész, odamegyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg, néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled!”
Itt álltok a konfirmációi oltár előtt. Ujjongjon fel szívetekből az ének: szabad vagyok.
Acélkemény elhatározással fogadjuk, hogy rabok többé nem leszünk. Boruljatok le az oltár lépcs őjére, és öleljétek át Jézus lábát, és mondjátok: Szabad vagyok! Szabad örökre, tied vagyok, szabadság Ura, Istene.
Ámen! Ima: Uram! Pásztorok Pásztora!
Hogy áldjon meg valakit a te nyomorult szolgád, mikor úgy érzem, nekem van legnagyobb szükségem arra, hogy megáldj engemet. Ó, áldj meg hát engem! Ó, elepednem ne hagyj, Uram!
Kitárom reszket ő karom. Méltass, Uram, arra, hogy legyen a te meg nem rövidült kezed.
Itt az van ajkam! Oltárod ég ő zsarátnokával égess ki belőle mindent, ami nem a te kedved szerint való, s gyújtsd pünkösdi lángra benne a Szentlélek tüzét, hadd legyen, akit én megáldok, általad megáldva. Hiszek, Uram! Akit az Úr megáld, meg van az áldva.
Ámen.
Áldások: I. Leánycsoport: Édes leányom! A n őt szíve teszi nővé! A szíve tanítja meg szeretni! A szíve tanítja meg megbocsátani! A szíve tanítja meg puha, meleg fészket rakni! Vigyázz a szívedre! Ne add oda olyannak, aki csak játszani akar vele, s azután, mint eldobott játékot, a sarokba dobja! Ne add oda szívedet olyannak, aki csak ki akarja használni! Aki, ha mindenből kifosztott, unottan tapos rajta végig! Kié most a szíved? Add oda Istennek a szívedet! Nála van egyedül jó helyen! Sok bűnös vággyal van betelve, száz bűnnek nyomja régi terhe! Mégis elfogadja! Isten szívén megpihenve, forrjon szív a szívre hát! Lángszerelmünk hűn ölelje édes Megváltónkat át!
Most, amikor felveszlek benneteket az anyaszentegyház feln őtt tagjai közé, teszem azt a Példabeszédek írójának kérésével „Adjad a te szívedet nékem!” Ámen. (Péld 25,25) II. Leánycsoport: Édes leányom! Az anyaszentegyház most ad neked jogot először az oltárhoz jönni – hiszem, hogy nem utoljára élsz ezzel a jogoddal! Puha fészek minden oltár, mikor ilyen zimankós önző a világ! Erős vár minden oltár, mikor ilyen sebekkel teljes, harcos az élet! Drága ereklye a mi oltárunk!
Ősök verítéke építette! Hősök vére tartja össze! Szeresd ezt az oltárt!
Bárhova vessen is az élet, sohse érezd messzinek! Mint a szarvas hűvös vízre, mint a gyermek anyja ölébe, mint a madár a fészkére, repülj felé mindig haza!
Most, amikor felveszlek titeket az anyaszentegyház feln őtt tagjai közé, megáldalak benneteket a zsoltáros bizonyságtételével: „A veréb is talál házat, és a fecske is fészket magának, a te oltáraidnál, ó Seregeknek Ura, én Királyom és én Istenem! (Zsolt 84,4) III. Leánycsoport: Édes leányom! Szeresd az Istent, szeresd a mi evangélikus egyházunkat, de egymást is tiszta szívből, buzgón szeressétek! (1Pt 1,22) Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok! (Jn 13,35) Fiacskáim! Ne szóval szeressük egymást, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal! Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét! (Gal 6,2) Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszítetek? (Mt 5,46) Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. (Mt 5,44) Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három, ezek között pedig legnagyobb a szeretet! (1Kor 13,13) Most, amikor felveszlek titeket az anyaszentegyház feln őtt tagjai közé, megáldalak benneteket Jézus végrendeletével: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek, amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34) I. Fiúcsoport!
Édes fiam! A férfi egyenes! A férfi nyílt! Nem férfi az, aki sötétben bujkál! E világ jobban szereti a sötétséget, mint a világosságot! Tévhitben él a világ, azt hiszi, a sötétség elleplez, s a világosság leleplez! Pedig nincs olyan rejtett dolog, amely egyszer napfényre ne jönne.
Szeressed a világosságot! Ne legyen soha rejtegetni valód! Sohse menj olyan helyre, ahova ne mernéd elvinni az édesanyádat! Sohse gondolj olyanra, amit nem mernél kimondani! Sohse csinálj olyat, mit nem mernél Jézus jelenlétében megtenni!
Amikor felveszlek titeket az anyaszentegyház feln őtt tagjai közé, megáldalak titeket a nagy apostol intésével: „Mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban: mint világosságnak fiai, úgy járjatok!” (Ef 5,8) II. Fiúcsoport: Édes fiam! Férfisors a teherhordozás! Csak a korcsra nem rak Isten keresztet! Ne félj hát soha a kereszttől! Nem enged Isten senkit feljebb kísérteni, mint elszenvedhetné! A kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja mindig! Ne méricskéld tehát a keresztedet máséhoz, hanem vedd fel férfiasan – és hordozd a keresztet!
Mikor felveszlek benneteket az anyaszentegyház tagjai közé, megáldalak benneteket a kereszthordozó Jézus felszólításával: „Ha valaki énutánam akar jönni, vegye fel a keresztjét minden nap, és kövessen engem!” (Lk 9,23) III. Fiúcsoport: Édes fiam! Férfinak lenni annyi, mint erősnek lenni! Csak a gyenge nádszálat hajlítja a szél! A szikla mozdulatlan áll. Csak a gerinctelen embert befolyásolja a környezete! A férfi szembeszáll az idők sodrával. Légy férfi! Tarts ki a megismert hitigazság mellett. A gyáváknak helye a kénköves, tüzes tóban van!
Amikor felveszlek titeket az anyaszentegyház feln őtt tagjai közé, megáldalak benneteket a h ős apostol trombitaszavával: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” (1Kor 16,13) Úrvacsora előtti ima: Örökkévaló Isten, szánjuk, bánjuk minden bűnünket, amit eddig elkövettünk ellened! De különösen mindazon bűnünket, amelyet, mint gyermekek a szülők, és szülők a gyermekek ellen vétettünk. Mi, gyermekek, kérünk, bocsásd meg minden engedetlenségünket, minden feleselésünket, amivel szüleink szívébe t őrt vertünk! Bocsásd meg minden bűnünket, amellyel vétettünk anyaszentegyházunk ellen. És mi is, szülők, leborulunk előtted, áldott Úr Jézus, gyermekek igazi barátja, ki mindenkinél jobban félted a gyermek lelkét, bocsásd meg minden botránkoztatásunkat, mulasztásokat, amit vétettünk gyermekeink ellen, amikor nem vittük hozzád őket. Urunk, míg baráti kéz megfogja egymást, szülő és gyermek megcsókolja egymást, odanyújtjuk hozzád homlokunkat, és kérünk, áldj meg minket, és szólj nekünk: Megbocsáttattak a ti bűneitek!
Kérünk, Urunk, Krisztus piros vére, bűntörlő ereje, moss minket tisztává, fehérré, mint a hó!
Ámen.

Öröm böjtben.
Időpont: Böjt negyedik vasárnapja, 1952. [Helyszín: nincs megadva]
Alapige: Gal. 4:21-31.
Mondjátok meg nékem, kik a törvény alatt akartok lenni: nem halljátok-é a törvényt? Mert meg van írva, hogy Ábrahámnak két fia volt; egyik a szolgálótól, és a másik a szabadostól. De a szolgálótól való test szerint született; a szabadostól való pedig az ígéret által. Ezek mást példáznak: mert azok az asszonyok a két szövetség, az egyik a Sinai hegyről való, szolgaságra szűlő, ez Hágár, Mert Hágár a Sinai hegy Arábiában, hasonlatos pedig a mostani Jeruzsálemhez, nevezetesen fiaival együtt szolgál. De a magasságos Jeruzsálem szabad, ez mindnyájunknak anyja, Mert meg van írva: Ujjongj te meddő, ki nem szűlsz; vígadozzál és kiálts, ki nem vajudol; mert sokkal több az elhagyottnak magzatja, mint a kinek férje vagyon. Mi pedig, atyámfiai, Izsák szerint, ígéretnek gyermekei vagyunk. De valamint akkor a test szerint született üldözte a Lélek szerint valót, úgy most is. De mit mond az Írás?űzd ki a szolgálót és az ő fiát; mert a szolgáló fia nem örököl a szabad nő fiával. Annakokáért, atyámfiai, nem vagyunk a szolgáló fiai, hanem a szabadoséi.
A mai napra az igehirdetés alapjául kirendelt szentírási szakasz nehéz szakasz. Nemcsak tartalma teszi azzá, hanem megfogalmazása is. Pál apostol kortörténeti ruhába öltözteti benne mondanivalóját. A Szentléleknek engedelmeskedik, amikor így cselekszik. A Szentlélek ugyanis, mint az első pünkösdkor is tette, azt akarja, hogy mindenkinek a maga nyelvén hirdettessék az evangélium. A Galáciai levél olvasói, akik benne éltek Ábrahám–Sára–Hágár– Izsák–Izmael történetében, s akik saját lelkükben szenvedték végig az Istennel való megbékélés keresésének minden gyötrelmét, bizonnyal nemcsak megértették a levél e szakaszát, hanem nagyon szemléletesnek és világosnak is érezték. Mi is a Szentléleknek engedelmeskedünk, amikor a ma emberének a ma nyelvén akarjuk megfogalmazni ennek a bibliai szakasznak az értelmét. A történet, melyre ebben az igében az apostol mondanivalóját ráépíti, röviden a következő: Ábrahámnak Isten fiúgyermeket ígér, aki által nagy néppé lesz majd. Felesége, Sára meddőnek bizonyul, s ezért, mikor nem győzik már várni a megígért fiút, közös megegyezéssel Ábrahám Sára szolgálójához, Hágárhoz fordul. Ebből a viszonyból születik Ábrahámnak egy fia, Izmael, aki a történelem folyamán sok baj okozója lesz. Később az elaggott Ábrahámnak és Sárának Isten csodálatos kegyelme folytán mégis megszületik a megígért fia, Izsák, az ígéret hordozója.
Mit üzen ez a történet Pálon keresztül ma nekünk?
Eligazít ebben a kérdésben a mai vasárnap neve. Az egyház a mai vasárnapnak ezt a nevet adta: Laetare, azaz Örüljetek! Az egyház tehát ezt a vasárnapot az öröm vasárnapjának szánta, s ezt a szakaszt az örömről szóló tanítása miatt vette a mai napra az igehirdetés alapigéjéül. Keressük meg tehát, hogy mit tanít ez az ige nekünk, böjtben élő embereknek az örömről! 1./ Megtanít minket arra, hogy mi az öröm lényege.
Már maga az a tény is tanítás, hogy böjtben, a Jézus Krisztus szenvedésére és halálára való emlékezés, és a mi önvizsgálatunk, az ember bűnére való emlékezés időszakába rendeli az egyház az öröm vasárnapját. Az öröm tehát nem külső, kedvező körülmények kellemes visszhangja az emberi szívben, hanem valami mindettől függetleníthető valóság. Ábrahámnál és Sáránál sem az volt az öröm lényege, hogy végre valahára megszületett a várva várt gyermek, Izsák, s hogy benne emberileg biztosítva látszott a család életének továbbfolytatása s a családból származó nagy nép dicsőségéről való álom, hanem az, hogy helyreállt Istennel való zavartalan közösségük. A gyermek születésének sokáig való elmaradása megrendítette őket Isten ígéreteinek igazságába vetett hitükben, a bölcső mellett azonban megbékéltek Istennel, megerősödtek hitükben, s ezért ujjongtak. /27. vers/ Az Istennel megbékélt szív az öröm lényege. Ezt semmi sem pótolhatja. Ez mindent pótolhat. Ha kevés az örömöd, vagy egészen örömtelen az életed, itt keresd az okát és az orvosságát is! 2./ Megtanít ez az ige arra is, hogy mi az öröm útja.
Az apostol a 22-23. versben szembeállítja egymással Ábrahám két fiának a születését. Izmael Hágártól, a szolgálótól született test szerint. Izsák Sárától, a feleségtől született az ígéret által.
Az egyik emberi akció eredménye, a másik Isten felülről való kegyelmi benyúlása az ember életébe. Mindkettő szent célt akar szolgálni: Isten tervének megvalósulását, de az egyiknél az ember akarja megvalósítani Isten tervét, a másikban maga Isten váltja azt valóra. Az Istennel való megbékélésnek, az e megbékélést zavaró bűn elintézésének mindig is ez a két útja volt. Az egyikben az ember akar közeledni az Istenhez, a másikban az Isten közeledik az emberhez. Az egyikben az ember akarja kiengesztelni az Istent véres, vagy erkölcsi áldozatokkal, a másikban a bűnt megbocsátó Isten közeledik az emberhez a maga irgalmával. Az egyik a törvény, a Sínai-hegy, az ó szövetség útja, a másik a kegyelem, a magasságos Jeruzsálem, az új szövetség útja. Mindkettő komoly, áldozatos út. A törvény útja nem csupán olcsó jócselekedetekkel van kikövezve, komoly, véres harcok is vannak ott a bűnnel. A kegyelem útján pedig ott mered a Golgothai Kereszt, a legnagyobb áldozat Isten és az ember megbékéléséért. 3./ Megtanít ez az ige arra is, hogy mi az öröm akadálya.
Az ige világosan megmutatja, hogy az öröm két útja közül célhoz csak a kegyelem útja vezet.
Isten terve nem a fiatal Hágáron, hanem a gyermekszülésre emberileg már nem alkalmas Sárán, nem a test szerint született Izmaelen, hanem a kegyelemből kapott Izsákon át vezet.
Ábrahámnak és Sárának épp az a bűne, hogy nem tudják kivárni a kegyelmet. A hit türelempróbáját nem állják ki, hanem siettetni akarják a dolgot. Mivel pedig Isten nem siet, ők akarnak segíteni Istennek. Imádságos várakozás helyett a tettek mezejére lépnek. Mivel a megígért gyermek a törvényes házasságból nem születik meg, s emberileg nem is látnak már reményt arra, hogy valaha is megszülessék, úgy akarják megmenteni Isten becsületét, hogy Ábrahám – felesége tanácsára – Hágárhoz, Sára szolgálójához megy, s ebből a viszonyból születik Ábrahámnak egy törvénytelen fia. Ha nincs békességed Istennel és ezért örömtelen az életed, tanulj meg imádkozni, kiáltani a kegyelemért, s azután türelemmel várni! Talán még nem vagy a mélyponton, talán még mindig van valami emberi magyarázatod és reménységed, talán még mindig látsz valami lehetőséget arra, hogy segíts Istennek, s ez a baj. Ha majd minden veszni látszik, akkor megjön a kegyelem. 4./ A kegyelem azonban mindig ajándékokat hoz. Hozza a bűnbocsánat, a szabadulás örömét.
A mai ige arra tanít, hogy milyen nagy ajándéka az örömnek a szabadság. A kegyelmet nyert ember nem áll többé a külső törvény hatalma alatt. Nem a Sínai-hegy kőtábláin van felvésve számára Isten akarata, hanem a szíve hústábláira. Nem kell többé nyugtalanul töprengenie, hogy mit szabad és mit nem. Isten Lelke vezérli, s mindig megmutatja neki, hogy mi Istennek kedves, jó és tökéletes akarata. Nem külső kényszerből, a törvény szigorától és büntetéstől félve engedelmeskedik immár, hanem boldogan és hálából a megtapasztalt kegyelemért. 5./ Az ige azonban arra is tanít, hogy ennek az örömnek kötelezettsége is van.
Izsák és Izmael harcban álltak egymással. Nekünk is harcolnunk kell azért, hogy meg tudjunk maradni ebben a kegyelemben. Ó emberünk újra meg újra felüti fejét, s csinálni szeretne valamit, hogy ne kegyelemből legyen csupán az üdvösség. A törvény és vele az érdemszerző jócselekedetek újra meg újra megkísérlik, hogy szolgaságba hajtsanak minket. Ha sikerül, elveszítettük az örömöt.
Böjtben nem elég Krisztus szenvedésére úgy emlékezni csupán, mint valami történetre, mely tőlünk független. Krisztus értünk szenvedett. Ez egyrészt bűntudatunkat és bűnbánatunkat ébreszti, de másrészt e szenvedés céljára is odairányítja tekintetünket. Krisztus szenvedésének én vagyok az oka, de én vagyok a célja is. Azért szenvedett, hogy nekem ne kelljen szenvednem.
Azért halt meg, hogy nekem ne kelljen meghalnom. Azért szállott alá pokolra, hogy nekem ne kelljen elkárhoznom. Azért lett tehát bűnössé, hogy én megszabaduljak a bűneimtől. Hogyne kellene, hogyne lehetne, hogyne szabadna tehát a kereszt alatt is örülni! Ez a böjt megszentelt öröme. Ezért Laetare! Ujjongjunk a kereszt alatt! Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen dicséretet, dicsőséget és áldást! Ámen.

Örököse vagy-e Istennek?
Időpont: Karácsony utáni vasárnap, 1931. december 27. [Helyszín: nincs megjelölve; Győr?]
Alapige: Gal. 4:1-7.
Mondom pedig, hogy a meddig az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek; Hanem gyámok és gondviselők alatt van az atyjától rendelt ideig.
Azonképen mi is, mikor kiskorúak valánk, a világ elemei alá voltunk vettetve szolgaként: Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, a ki asszonytól lett, a ki törvény alatt lett, Hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya!
Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által.
Keresztyén Testvéreim! Lassacskán kialusznak a karácsonyi gyertyák, de nem szabad kialudni a karácsonyi meglátásoknak. Lassacskán elröppennek a karácsonyi hangulatok, de nem szabad elröppenni a karácsonyi gondolatoknak. Lassacskán elszíntelenednek a karácsonyi élmények, de nem szabad, hogy elszíntelenedjenek a karácsony életindításai. Ezt a célt szolgálja az egyház, amikor erre a vasárnapra ezt a szentleckét választotta, mely arról beszél nekünk, hogy akkor, mikor Isten elbocsátotta Fiát, aki asszonytól lett – aki törvény alatt lett – miért bocsátotta el? "Hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot", ezzel a szürke hétköznapokba belenyúló indításokat akart nekünk adni.
Azt az életfolyamatot, mely karácsony után végbe kell, hogy menjen lelkünkben, Pál apostol három fokozatban jelöli meg. 1. szolga, 2. fiú, 3. örökös. Ezen a három lelki fejlődési fokozaton kell végigmenni annak az embernek, akinek életében legalább egyszer volt Istentől rendelt igazi karácsony. Ebben az órában állítsuk oda ezt a három lelkiállapotot lelki szemeink elé és állítsuk oda a magunk állapotát szemben ezzel a tükörképpel és állapítsuk meg, hogy mi melyikbe tartozunk, vajon szolgák vagyunk-e még, vagy már fiak, vagy talán már örökösök.
Nézzük meg az első állapotot. Aki azt gondolja, hogy szolgává az embert szolgai beosztása teszi, az nagyon téved. Lehet, hogy valaki a legalsó fokot tölti be valahol, lehet, hogy mindenki parancsol neki, lehet, hogy mindenki kiugraszthatja munkájából, mert mindenki akarata előbbre való, és lehet, hogy mégsem szolgalélek. És lehet, hogy valakinek szemrebbenését milliók lesik, kinek egy szava kenyeret ad, vagy kenyértől foszt meg ezreket, és mégis szolgalélek. Mikor az ember azt keresi, hogy az apostollal Isten Szentlelke mit láttat meg akkor, mikor a szentleckében a szolgalélekről beszél, akkor vissza kell menni János 10. fejezetéhez, ahol Jézus beszél a pásztorról és a béresről, és a béresre vonatkozólag az a megállapítása, hogy minden ember béres, akinek nincs gondja a juhokra. Mit jelent ez? Azt, hogy valahol másutt van a gondja, más életörömökhöz ragaszkodik, és nem abban látja szolgálatának jelentőségét ahol van, hanem elkívánkozik más életterületekre. Minden ember szolgalélek, aki robotnak érzi és nem hivatásnak, s unottan végzi munkáját. Nem tudom testvérem, hova kell néked holnap visszatérni, talán olajos rongyok mellé, hogy gépeket törölgess, vagy az utca szemetjét fogod söpörni, talán egy talicskát veszel kezedbe és töltöd az élet mélységeit. Nem tudom, hova kell holnap visszamenned, de ha ez ünnepnapok magaslatáról úgy nézel a hétköznapokra, mint utálatos robotra, melyből olyan jó volna megszabadulni, akkor te még a szolgalelkűség állapotában vagy, akkor nem ott van a gondod, ahova Isten teremtett, hanem egészen máshol. De rámutat Jézus a béressel kapcsolatban, hogy különösképp súlyos veszedelmek idején látjuk meg, kicsoda pásztor és kicsoda béres. Mikor jön a farkas és megtámadja a juhokat, a béres elfut, a pásztor szembeszáll, mert minden gondolata az ő juhai, melyek neki még az életénél is kedvesebbek. Jézus szerint tehát mindenki szolgalélek, akinek nem mindennél drágább életszenvedély az a szolgálat, ahova állította őt Isten elválasztó kegyelme. Aki erőket akar tartalékolni más életterületre, az mind szolgalélek Jézus szerint is. Érzed-e, hogy más az a lelkiállapot, amiről Jézus itt beszél, mint az, amit a világ ért szolgaság alatt? De nemcsak a munka az a terület, melyen elválik, hogy kiben lakik szolgalélek. Pál apostol azt mondja, hogy van még egy életterület, hol meglátszik, kiben lakik szolgalélek. Az emberi akarat-elhatározás területe. A szolgák olyanok, mint a kiskorúak, gyámság alá vannak vetve, pórázon vannak tartva, minden döntő kérdésre más elhatározásától függnek, csak egy kis területet kapnak, mint a gyermek a gyermekszoba sarkát, hol önállóságot játszhatnak. Szeretném, testvérem, ha az Igének ezt a gondolatát is rá tudnád helyezni lelked mérlegére. Hogyan állok én? Van-e erőm elhatározásom véghezvitelére, nem vagyok-e gyámság alá vetve? Oh, gondold végig ez esztendő utolsó vasárnapján gondolataidat, terveidet, reményeidet és elhatározásaidat, amikkel nekimentél ennek az esztendőnek, amilyennek képzelted ezt az esztendőt. És ne azokra a dolgokra gondolj, melyek valóra válása nem tőled függött, hogy azok a reménységek, melyek a te hatalmad alól ki voltak véve, miképpen váltak kudarccá. Itt nem erről van szó. Hanem, hogy voltak neked terveid, elhatározásaid, melyeket véghez lehetett volna vinni, volt egy lelki programod, mondd, mit tudtál abból megvalósítani?
Állítsd oda az év első napját, azt a reménységet, amellyel elindultál az évnek és azt a lelki képet, ahogyan ideérkeztél az év végére, és lásd meg, mennyi minden felett gyámmá, tiltó erővé lett a tested, amely azt mondta: ezt nem engedem megtenned! Hányszor lett tiltó és keresztülhúzó erő az érdeked, a kenyered féltése, a pénz szerelme, mennyi gyönyörű álmod volt és szertefoszlott, mert keresztülhúzta e világtól való függésed, gyámmá engedted lenni magad felett ezt a világot.
Micsoda semmiséggé lett minden a te életedben, mert szolgalélek voltál ez esztendőben is.
De Pál beszél arról is, hogy nem kell szolgának maradni, hogy van egy második életfokozat, melyre karácsonyi kegyelme Istennek fel akar emelni – a fiúság életfokára. Mi a fiúság? A fiúságnak a bizalom a legjellegzetesebb tulajdonsága. Azt mondja Pál, hogy a fiúnak Isten Szentlelkét adja, aki így tud kiáltani – Abba! Atyám! Tehát a fiú egészen másképpen néz Istenre. Szeretném megkérdezni tőled, hogyan nézel te Istenre? Kicsoda, vagy talán micsoda a te számodra Isten? Úgy nézel-e rá, mint levegőre, melyben nincs számodra semmi értékelendő?
Vagy úgy néztél, vagy nézel rá ma is, mint egy messze távolságba vesző ködképre, amely szükséges ahhoz, ha e világról alkotott képedet ki tudja kerekíteni, amelyik olyan messzeségben trónol, honnan se Ő nem lát téged, se te nem látod Őt, és éltek Isten és te egy világban, úgy, hogy soha nem találkoztok egymással? Vagy úgy nézel Istenre, mint valakire, aki szigorú rendőrtekintettel néz, ítéletet mond és kezével nem ér rá áldani, csak folyton verni? Vagy talán, mint valami csodálatos öregemberre, kivel mindent lehet csinálni, aki nem is tud haragra lobbanni, aki az öreg Éli vajszívűségével nem tud mást mondani, mint fiaim, nem kell így tenni. Kedves Testvéreim! A fiú nem így néz Istenre, hanem mint atyára. Szeretném, ha ezt a szót hallva, valami megelevenedne most szemed előtt, mert minden beszéd, mely mögött nincs élmény, halott, pusztában elhangzott kiáltás. Ha neked is az lenne ez a szó, ami nekem.
Megjelenik előttem egy fehérhajú, ősz öregember, aki sok évvel ezelőtt elment pihenni, akit folyton munkában láttam én érettem, aki kemény szavával szigorúan nevelt engem, de aki hosszú téli estéken térdére vett és a kinyitott kályhaajtó rőt világossága mellett csodálatos meséket mondott. Egy ősz öregember, aki először kulcsolta össze kezemet imádságra, aki először vezetett el az iskolába, egy ősz öregember, akit nem lehetett rábeszélni arra, hogy abbahagyja a szolgálatot. Oh, ki tudná elmondani nektek, hogy mi minden van e szó mögött, hogy Atya! Én Atyám! Oh, testvérem, jelenjék meg e szó mögött a te édesapád képe, aki talán most is dolgozik érted, vagy talán már ott porlad régen a temetőben. Isten azt akarja, hogy mi egy olyan lelkiállapotba kerüljünk bele, amikor Isten nekem annyit jelent, mint az én édesapám. Érzed-e, hogy az otthon képe, hogyan jelenik meg az ember előtt, mikor ezt a szót mondja? És érzed-e, hogy Istennek joga van karácsonykor azt követelni, hogy ennek a szónak olyan rezonanciája támadjon lelkünkben, mikor Őrá gondolunk, hogy "úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen." De, testvéreim, Pál apostol még többet kíván a fiútól. Nem elégszik meg azzal, hogy szívében Isten olyan közelfekvő legyen, mint az édesapánk, hanem azt mondja, nekünk a Szentlélek által úgy kell kiáltanunk: Abba! Kedves testvéreim, az ember az édesapjára nem szokott kiáltani. Amikor még pici a gyermek, édesapjára úgy néz, mint a legokosabb, legerősebb emberre, mint egy felsőbb személyiségre. Amint nő a gyermek és az apja ereje aláhanyatlik, megtanulja egy kicsit felülről nézni az édesapját, kezdi magát okosabbnak érezni.
De lassacskán, mikor az ő ereje is kezd aláhanyatlani, az ő gyermeke is kezd felnőni, megérzi, hogy mit jelent atyának lenni, akkor mindinkább kezd nőni szemében az a töpörödött, ősz öregember, mindinkább érzi, mit jelent számára az az atyai szív, akkor tanulja meg igazán tisztelni édesapját. Mikor szokott kiáltani az ember, hogy – apám? Mikor nagy bajban van, mikor úgy érzi, összeroppan körülötte minden, akkor kiált így az ember. Érzed-e, hogy Pál azt akarja, hogy amikor nem látunk körülöttünk semmi segítséget, mikor koromsötét az égbolt, mikor minden recseg-ropog és minden felmondja a szolgálatot, s romba dől minden – akkor a mélységből ne így kiáltsunk: Isten! – hanem úgy tudjunk kiáltani: Atyám! Kedves testvérem, tudsz-e te így kiáltani? Tudsz-e akkor is, ha ostorcsapásai suhognak körülötted, mikor úgy érzed, olyan Isten, mint a fáraó munkafelvigyázója, aki mindig jobban sanyargatja a népet, tudsz-e te a földön vonaglani, véres verejtékkel így kiáltani: Atyám! Mikor Isten elvesz tőled mindent és semmid sem marad, s a világ azt akarja bebeszélni neked, hogy Isten egy rabló, oh, tudod-e akkor megfogni Isten kezét, amelyik el akar vetni és tudsz-e úgy kiáltani: Atyám!? De van még valami ebben az igében amit alá akarok húzni. "Abba!" Milyen csodálatos, hogy a magyar fordításban is így van benne. Miért van meghagyva ez az idegen szó a magyar szövegben is? Azért, mert mikor írta Pál ezt a levelet, ezt a szót úgy írta le, ahogy édesanyjától tanulta. Attól az édesanyától, akinek a legnagyobb boldogsága nem az, hogy az ő nevét tudja gyermeke először kimondani, hanem édesapja nevét. Megjelenik lelki szemei előtt egy gyermekkori emléke, amint édesanyja odaszorítja szívéhez és úgy tanítja: kisfiam, mondjad: abba! Emlékszik, milyen nehezen tanulta, mert ezt a szót nehéz megtanulni, de amikor megtanulta, hogyan ragyogott fel apja orcája, mikor először megszólította. Testvérem, érzed-e, hogy itt olyan kifejezésről van szó, amelynek lelki háttere, élménybeli rezonanciája a legerősebb és leghatalmasabb? Az ember elkerülhet vadidegen országba, megtanulhat idegen nyelveket, úgy elfelejtheti, hogy csak törve beszélheti anyanyelvét, de lesz valami, amire mindig magyarul fog gondolni: az édesapjára és édesanyjára.
És ha nagyon erős lesz benne a vágyakozás, akkor, mikor a levegőégbe kitárja két karját és megjelenik előtte a kis fehér hajlék, honnan elindult, akkor nem idegen nyelven fogja mondani, hanem magyarul. Édesapám! Édesanyám! Kedves testvéreim, Pál apostol azt akarja, hogy a fiú lelki állapotában Istenhez való viszonyunk olyan legyen, ami állandóan visszatérő gyermeki bizalom, hogy olyan rendíthetetlenül tudjunk bízni Istenben, mint gyermekkorunkban tudtunk bízni édesapánkban.
Oh, nézd meg kisgyermeked karácsonyi hitét, tudja, meg van győződve, hogy szálló angyalok viszik a kívánságokkal megírott levelét a mennyországba, és hogy Jézuska elolvassa és elküldi drága ajándékát a jó gyermekeknek. Mondd testvérem, tudsz-e te így hinni, ilyen gyermeki hittel Istenben, imádságod erejében? Ilyen gyermeki hittel várni az angyalokra, hogy lejönnek világosságot gyújtani koromsötét éjszakádban? Oh, emelkedj fel, testvérem, emelkedj fel a szolgaságból a fiúság állapotába és tanuld meg így szólítani Istent: Atyám!
A harmadik lelkiállapot, amibe fel szeretné emelni Pál apostol a lelket, az örökös állapota.
Kicsoda az örökös? Az örökös szegény ember, akinek semmije nincs, csak egy reménysége, hogy egyszer majd el fog jönni egy nap, amikor el fogja foglalni örökségét. Ezért nincs jelene, a jövőben él. Ez az örökös lélektana. Mondd, érzed-e magad ebben a szegény, nyomorúságos világban örökösnek? Egy csodálatos gazdag úr örökösének? Tudod-e te, hogy reád vár egy drága nagy örökség? Ami drágább, mintha azt mondanák, a leggazdagabb ember örököse leszel és mikor eljön számára a halál, a te öledbe fog hullani a dollárok sokasága, neked fog teremni minden bánya, neked fog füstölni minden gyárkémény, minden munkás kéz neked fog termelni, minden üzlet haszna tied lesz. Nem érzed, hogy itt többről van szó, arról, hogy az Uraknak Ura, királyoknak Királya, téged választott ki örökösévé, neked akarja adni csodálatos örökségét, a mennyek országát, azt az új Jeruzsálemet, drágakövekkel kirakott utcáival, mind neked akarja adni az, aki azt mondja magáról, hogy enyém az egész világ és nekem adatott minden hatalom – neked akarja adni örökségét. Élsz-e te úgy, mint aki tudod, hogy a te igazi hazád ott lesz a másik hazában? De, testvérem, az örökös a jelenben is örömben él. Lehet, hogy most koldusszegény, de tudja, hogy egykor dúsgazdag lesz. Lehet, hogy most talán beteg, de nem esik kétségbe, mert tudja, eljön egyszer a gyógyulás. Lehet, hogy most szürke, jelentéktelen pont, letaposott senki, kit csak félretaszítanak, de nem esik kétségbe, csak vár, tudja, hogy enyém a holnap, és ragyogó arccal megy a jövendő felé.
Oh, mondd, hogy ebben a szomorú, megsebzett jelenben tudsz-e te örülni annak, hogy tied lesz Isten öröksége? De az örökös lélektanához az a bizonyosság is hozzátartozik, hogy senki őt ettől az örökségtől meg nem foszthatja. A kincsekből kirabolhatnak, de csak azt, amink van, amink lesz a jövőben, azt nem vehetik el. Az örökséget nem vehetik el.
Azt kérdezi tőled Pál, örököse vagy-e Istennek? Bizonyos vagy-e az örökségedben? Bizonyos vagy-e, hogy amikor majd megállasz az Úr előtt, azt fogja neked mondani: "Jöjjetek én atyámnak áldottai, örököljétek az országot." Tudsz-e te üdvbizonyossággal imádkozni?
Felemelkedtél-e arra a lelki magasságra, hogy az örökélet már itt e földön enyém lehet?
Még szeretném felhívni figyelmeteket egy különös nyelvtani formára ebben az Igében. Mintha kiesett volna Pál apostol a koncepcióból. Először beszél többes szám első személyben, aztán egyszerre átmegy többes szám második személyre: ti fiak vagytok, stb. Majd a végén egyes szám második személyre: "nem vagy többé szolga, hanem fiú." Úgy szeretném, ha Isten Szentlelke véghez tudná vinni rajtatok azt a csodálatos nyelvtani átalakulást, hogy mikor a szolgaságról beszéltek, lehetne az egy elméleti megállapítás, mikor a fiúságról, lehetne az egy tömegben jelentkező személyes boldogság, mikor az örökösről beszéltek, lehetne az egy személyes, szent meggyőződés: én szolga voltam, én fiú lettem, én örököse vagyok Istennek!
Ezt akarta Isten elérni ezen a karácsonyon. Oh, bárcsak elérte volna, hogy így kiálthatnál fel: Abba! Atyám! Köszönöm neked ezt a karácsonyt! Ámen.

Nincs zsidó sem görög Időpont: 1938. január 1. Újévi igehirdetés
Helyszín: Győr
Alapige: Gal 3,23-29
Minekelőtte pedig eljött a hit, törvény alatt őriztettünk, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig.
Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg.
De minekutána eljött a hit, nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt.
Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.
Mert akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel.
Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.
Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.
Kedves Testvéreim! Ennek az 1938. esztendőnek első gyülekezeti istentiszteletét hadd kezdjem a régi szokás szerint azzal, hogy neked, nemes, győri gyülekezet Isten szolgái nevében kívánjak boldog újesztendőt. Kívánok boldog újesztendőt neked, mint gyülekezetnek és nektek, mint egyeseknek. Szeretnék ma újév napján végigmenni köztetek padról-padra, sorról- sorra és kezet szorítani mindenkivel. Szeretnék kezet szorítani azokkal az ismeretlen ismerősökkel, akiknek nem tudjuk mind a nevét, de ismerjük az orcájukat. Akiket keresünk, mikor végignézünk a szószékról a padsorokon, akik hiányoznak, amikor hiányoznak.
Szeretnénk, ha megéreznék a kézszorításunkban szívünk minden melegségét, amivel köszönjük bátorításukat az igehirdetéshez és hogy velünk együtt járnak és vándorolnak azon az úton, melyen vezetni a nyájat minden pásztor leghőbb kívánsága. Kívánjuk nektek, e templom hűséges népének, hogy Isten adja meg nektek ebben az az esztendőben is mindazt e templomon keresztül, amire szükségetek van. Bűnötökre kegyelmet, szomorúságtokra vigasztalást, kereszthordozástokhoz erőt, tanácstalanságtokhoz tanácsot, – mindent az evangéliumban.
És szeretném végigszorítani a kezét mindazoknak, akik csak vendégei ennek a templomnak. Akik, mikor a polgári naptár szerint eljön egy pirosbetűs nagy ünnep, vagy valamilyen alkalomból megjelenik előttük egy régi családi múlt emléke, csak akkor indítják lépteiket Isten hajléka felé. Ezeknek szeretném azt mondani: nézzetek szét, e templomnak van egy serege, mely boldogan tesz bizonyságot arról, hogy érdemes ide eljönni vasárnapról- vasárnapra. Érdemes eljönni Újvárosból, Szabadhegyről, Gyárvárosból, a filiálékból és szórványokból, mert amit itt Isten kínál, az a legáldásosabb ajándék. Szeretnénk, ha e kézszorításon keresztül megéreznétek a pásztor szeretetét, aki menni akar bárányai után, akik elmaradoznak a nyájból, szeretném, ha megéreznétek, hogy ebben több a szeretet, mint az ítélet, több a ti távolmaradástok fölötti fájdalom, mint az egyház érdekének a szolgálata.
Templomos nép! Isten gyülekezete! Adjon neked az Isten ebben az esztendőben olyan templomot, olyan igehirdetőket és hamisítatlan evangéliumot, hogy ez esztendő minden változásai között elégséges legyen neked Istennek itt felkínált kegyelme!
Ez az Ige, melyet az egyház a mai napra kirendelt, sok minden dologról beszél nekünk.
Beszél, a hit által való megigazulásról, a keresztség szentségéről és a közösség kötelességéről.
Mindegyik méltó arra, hogy bevezető harsonája legyen az új esztendő igehirdetéseinek. Hisz a hit által való megigazulás kérdése az, amin áll, vagy esik az evangéliumi keresztyénség és ezen fordul meg minden más kérdés. A keresztség pedig az a csodálatos szentség, amellyel kezdődik keresztyénségünk. A közösségi gondolatban pedig olyan útmutatásokat kapunk, amelyekre különösen szükségünk van újesztendő hajnalán.
E gazdag Igéből e három gondolat közül én most csak ezt a harmadikat szeretném hangsúlyozni. Nagyon sok minden van ebben az Igében a közösségről. Már maga az, hogy ezekről a kérdésekről az apostol mindig többesszám első személyben beszél, mutatja, hogy ő úgy látja, hogy Isten gyülekezetében a közösség lelke kell, hogy uralkodjék. Mert hisz közösen futunk a közös cél felé, közösen harcolunk és közösen bukunk el, ha megbontjuk a csatasort.
De azután beszél arról is, hogy mi mind Isten fiai vagyunk. Így semmi elválasztó különbség nem lehet Isten gyülekezetében. „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.”. Isten Igéjét nagyon különböző módon lehet olvasni. Lehet belőle is jogokat kiolvasni.
Amint hogy valószínű, hogy voltak a világ gyermekei között, akik mikor ezt olvasták, nagy társadalmi elégedetlenségükre találtak tápot benne. Ha olvasta pl. valaki, akire Izrael népe úgy nézett, mint „goj”-ra , valami alacsonyabb rendű lényre, lehet, hogy annak minden fájdalma, a templomból való kiközösítettségnek minden keserűsége benne volt, hogy hát miért tesztek akkor különbséget, nyissátok meg előttem is a szentély ajtaját, mert én Isten népéhez, nem a kitaszítottakhoz akarok tartozni s veletek együtt akarom dicsérni az Istent. Nincs különbség zsidó meg görög között. És bizonyos, hogy ha valaki a Galáciai levelet rabszolga sorsa keserűségében olvasta, az felháborodva beszélt arról, hogy hisz meg van írva: „nincs szolga, sem szabad” – hát akkor miért nem cselekszitek meg, hogy levegyétek rólam a rabszolgaságom bilincseit? És ha a nők közül olvasta valaki, akiknek társadalmi érvényesülése elé hatalmas akadályok voltak gördítve, mennyire érezte a rabság keserűségében keserűsége jogosságát, hogy hát miért mérnek két mértékkel, mikor meg van írva: „nincs férfi, sem nő…”? És bizonyos, hogy ma is vannak e világ gyermekei között, akik e közösségi gondolatban saját elnyomott állapotuk fölötti lázadozásuk jogosságát olvassák ki és jogokat formálnak maguknak ez Ige alapján. Isten gyülekezete azonban az Igében sohasem jogokat, hanem kötelességeket akar meglátni.
Mit jelent ez az Ige, mint kötelesség?
Azt jelenti, teljes általánosságban, hogy nekünk nem szabad szem elől téveszteni, hogy „ti nem a magatokéi vagytok”. Ez az esztendő, mely most ránk virradt, különösen Magyarországon akar lenni a közösség esztendeje. Tudjuk, különösen két olyan esemény fogja megrajzolni 1938-ban a magyarországi történelmet, mely mellett nem lehet észrevétlenül elmenni. Egyik az osztatlan magyarság ünnepe, hogy az Isten kiválasztó kegyelme István királyon keresztül az Ő népévé akarta tenni a magyar népet. A másik nem az összmagyarság ünnepe, hanem a magyarországi többségi felekezetnek az ünnepe, mikor az eucharisztikus világkongresszusra minden katolikus figyelme ide irányul. Nem célunk, sem feladatunk, sőt jogunk sincs arra, hogy erről mi most, újév napján bármilyen nyilatkozatot tegyünk. Azt azonban mindenkinek látni kell, hogy ez esztendő annak a gondolatnak jegyében indul el, hogy a magyarság egységének kialakulásáért mindent el kell követni. Bizonyos, hogy lesznek ennek áldott eredményei is, de különösen lesznek a kisebbségi sorsban levő protestantizmusnak súlyos megpróbáltatásai. Bizonyos, hogy ez az esztendő a római katolicizmus előtt sokkal nagyobb érvényesülési lehetőségeket nyit meg, mint a protestantizmus előtt és amennyire nőnek ott a lehetőségek, annyira szűkülnek ezen az oldalon. El kell készülve lennünk arra, hogy lesznek gyenge jellemű, ősei hitét megtagadni kész emberek, akik mint éjjeli pillék a világosság fényétől, úgy fognak rabul ejtődni annak a nagy fénynek és pompának, melyet a másik oldal keresztyénsége ország-világ előtt meg akar mutatni. Lehet, hogy lesznek, akik pressziót is fognak érezni, hogy az eucharisztika eredményeként, jobban mondva a nagy erőfeszítések eredményéről vezetett könyvelési rubrikán az általános igazsághoz tartozók sorai közé soroltassanak. Vedd tudomásul, hogy nem izgatás, nem irigykedés az, mely az új esztendő ez első istentiszteletén ezt a hangot pendíti meg, hanem a magunk jogaira való vigyázás és felelősséget hordó pásztori szeretet üzeni: „Nem a magatokéi vagytok”. Ez azt is jelenti: nem magadban vagy. Neked nem szabad elfelejtened, ha a láncban meglazul egy szem, kettészakad a lánc, akármilyen erős. Ha a csatasorban egy kidől, hézag marad a védelmi vonalon, hol kettőzötten indul meg az új támadás. Kérünk benneteket evangélikus testvérek, ne felejtkezzetek el különösen ezen esztendőben arról, hogy „nem a magatokéi vagytok”!. Hát akkor kiéi vagytok? Azt mondja az apostol: egymáséi. Amikor azt mondja: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”, akkor azt akarja elérni, hogy abban a közösségben, mely Isten gyermekeinek gyülekezete, legyen az egység, az összetartás, a szeretet és a szolgálat lelke. És ezt kéri evangélikus testvérek tőletek is ez esztendőben az anyaszentegyház: az egység, a szeretet és szolgálat lelkét. Ebben az esztendőben bármilyen közel is voltunk egymáshoz eddig, még közelebb kell jönnünk egymáshoz. Bármilyen jól ismertük is egymást, még jobban kell ismernünk egymást. Még erősebben kell fognunk egymás kezét, hogy a gyenge el ne essék és aki meg akarja lazítani a fegyelmet, ne tudjon szabadulni alóla. Az egység, a felelősség lelke kell, hogy legyen bennünk ebben az esztendőben.
Ha egymáséi akartok lenni, az Ige azt mondja: legyetek a Krisztuséi. Ti Krisztuséi vagytok.
Mert csak Krisztusban lehet ezt a szolidaritást, ezt az egységet megtalálni. Ezt nem pótolhatja semmiféle szervezkedés, ezt nem pótolhatja semmilyen egyesület, nem pótolhatja semmi politikai vagy demagóg agitáció, sem semmiféle erőlködés. Csak Krisztusban tudunk egyek lenni. Jaj nekünk, ha a protestáns egységnek gondolatát sehol máshol nem érvényesíthetjük, mint csak a társadalmi, vagy politikai életben, de nem tudunk egyek lenni a Krisztusban.
Az egység útja tehát az istentiszteleten való egységes részvétel, a templom egységes szerelme, Krisztus váltságának egységes elfogadása. Csak akik Krisztusban találkoznak, azok találják meg egymást. Sokszor használtuk már ezt a régi képet, hogy két ember között a legrövidebb út nem az egyenes, hanem amelyik először felfelé, azután megint lefelé vezet.
Embert és embert szakadékok választanak el egymástól, válaszfalak vannak közöttük, mert vannak férfiak és nők, zsidók és görögök, szolgák és szabadok. Semmiféle emberi erősködéssel ezeket a szakadékokat betölteni, válaszfalakat lerombolni nem lehetséges. Először fel kell Krisztushoz emelkedni, azután onnét lejőve, rátalálni a te testvéredre. Az egyház egységének, a magyar protestantizmus szolidaritásának nincs más útja, csak a Krisztusban.
Beszél ez az Ige arról is, hogy ti „mindnyájan Isten fiai vagytok”. Ha eddig általában úgy éreztük, hogy ez az Ige csak nehéz újévi kötelességekről beszél, ujjongjon fel most a szívetek, hogy beszél örömről, ígéretről is. Mit jelent Isten fiaivá lenni? Bizonyos, hogy jelent elkötelezést is, de jelenti azt a boldog bizonyosságot is, hogy Isten fiainak tekint bennünket, tehát Önmagát a mi Atyánknak tekinti. Isten olyan valaki, aki úgy szeret, mint atya az ő gyermekét, úgy nevel, úgy gondoskodik rólam. Oh, hova tűnik minden nyugtalansága az ember szívének, mellyel néz egy új esztendő nehézségei és megpróbáltatásai elé? Legyen az akár anyagi, akár személyi, vagy családi nehézség, ha Isten velünk, ki lehet ellenünk!? És lehet-e ennek csodálatosabb biztosítéka, mint ez a kijelentés: Te vagy az én fiam, én vagyok a te Atyád!
Akkor látjuk ezt legvilágosabban, ha az Ige utolsó mondatát állítjuk szemünk elé: „…ígéret szerint örökösök”. Nem tudok nagyobbat mondani az új év reggelén, Istentől nagyobb ígéretet, mint azt, hogy ha mi nem a magunké leszünk, hanem egymáséi, Krisztusé, Istené leszünk, akkor ígéret szerint örökösök leszünk. Ígéret! Ez azt jelenti, hogy Isten minden ígérete számunkra igenné és ámenné lesz, melyre építeni lehet, melyet magunkévá tehetünk, melyen nyugodtan elindulhatunk. Isten ígéretének minden csodálatosan gazdag tárháza feltárul előttünk, mint örökösöknek. Elvehetetlenül. Az örököstől nem lehet elvenni az örökséget, ami jár neki. Ígéret szerint örökösök lesztek. Isten ezt akarja. És ha mi vállaljuk azt, amit az Ige kötelességképpen ránk ró, akkor Isten ígérete szerint örökösök leszünk.
Talán nincs még egy nap az életben, amikor annyira érezné az ember az egymáshoz tartozást, mint új esztendő napján. Abban az egyszerű tényben, hogy mindenki boldog újévet kíván a másiknak, abban benne van annak a világos meglátása, hogy az én életem boldogságához hozzátartozik, hogy a másik is, mindenki boldog legyen. Ahogy összekapcsol a közös boldogulás gondolata, úgy kapcsoljon össze az Ige Krisztusban, hogy lehessünk, mint egy nép Isten ígérete szerint Istennek örökösei.
Ámen

Az üdvösség útja Időpont: 1952. szeptember 7. Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap
Alapige: Gal 3,15-22.
Atyámfiai! ember szerint szólok. Lám az embernek megerősített testámentomát senki erőtelenné nem teszi, sem ahhoz hozzá nem ád.
Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő magvának. Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről: És a te magodnak, aki a Krisztus.
Ezt mondom pedig, hogy a kötést, melyet Isten először megerősített a Krisztusra nézve, a négyszázharminc esztendő multán keletkezett törvény nem teszi erőtelenné, hogy megsemmisítse az ígéretet.
Mert ha törvényből van az örökség, akkor többé nem ígéretből; Ábrahámnak pedig ígéret által ajándékozta azt az Isten.
Micsoda tehát a törvény? A bűnök okáért adatott, amíg eljő a Mag, akinek tétetett az ígéret; rendeltetvén angyalok által, közbenjáró kezében.
A közbenjáró pedig nem egyé, Isten ellenben egy.
A törvény tehát az Isten ígéretei ellen van-é? Távol legyen! Mert ha olyan törvény adatott volna, amely képes megeleveníteni, valóban a törvényből volna az igazság.
De az Írás mindent bűn alá rekesztett, hogy az ígéret Jézus Krisztusban való hitből adassék a hívőknek.
A mai vasárnapra kirendelt szent lecke folytatja a múlt vasárnapi leckében tárgyalt nagy kérdést, a törvény és az evangélium viszonyát. Égető kérdés volt ez az első keresztyén gyülekezetek számára. Nem csupán theológiai vitakérdés volt ez számukra, mely önmagában is lehet érdekes, hanem életbevágó nagy kérdés: az üdvösség kérdése. A törvény és az evangélium ugyanis az üdvösség két útja. Melyik a helyes, melyik vezet célhoz? Ez a nagy kérdés.
Lehet, hogy te erre azt mondod, hogy engem az üdvösség kérdése nem érdekel. Vágyálmok helyett nekem kézzelfogható boldogság kell. Lehet, hogy most így gondolkozol, azt gondolod azonban, hogy lelked üdvsóvárgását minden időre elnyomhatod? Egyszer eléd áll majd egy ember, mint pl. Keresztelő János a népe elé. Életed tükrében egyszerre meglátod, hogy szerencsétlen, elrontott s boldogtalan az életed, s hogy az üdvösség egészen kézzel fogható boldogság, lelked mélyéről pedig felsír a vágy: Szeretnék lenni, mint ő. – Vagy egyszer rád ijeszt az Isten, mint a filippii börtönőrre a földrengéskor. Megremegnek és összedőléssel fenyegetnek polgári létbiztonságod mozdíthatatlannak gondolt kőfalai s te életed ebben az ijesztő éjszakájában egyszerre ijedten jössz rá arra, hogy az üdvösséget itt kell megszerezned (ApCsel 16,25-34). Ne odázd el tehát könnyelműen ezt a kérdést! Siess, mert elkéshetel! 1. Az üdvösség egyik útja, amiről az ige beszél nekünk: a törvény útja.
Pál korában ez a kérdés külön színt nyert azzal, hogy olvasói előtt a törvény útja az ó testamentomi törvény betartását jelentette: a körülmetélkedést, a bizonyos ételektől való tartózkodást, a szombatnap megünneplését, stb. A kérdés az idők folyamán csak színezetet változtatott, de lényegében megmaradt. A törvény vallása az örök ó ember vallása. a/ Ma a polgári tisztesség útjaként jelentkezik a törvény útja. Emberek hatalmas tömegei élnek abban a meggyőződésben, hogy aki e földön elkerülte a bíróságot, az meg fogja tudni állani helyét a mennyei bíróság előtt is. A büntetlen előéletet igazoló hatósági erkölcsi bizonyítvány belépőjegyül szolgálhat a mennyei Jeruzsálem kapujánál is. Ha te is így gondolkoznál, vedd eszedbe, mit mond Péld 16,2: „Minden útai tiszták az embernek a maga szemei előtt; de aki a lelkeket vizsgálja, az Úr az!”. Az üdvösség felől döntő mennyei bíróság szempontjai nem emberiek, hanem mennyeiek. Nem a tényeket vizsgálják, hanem a tények mögött levő lelket. Nem az a fontos számukra, hogy elkövettem-e valami bűncselekményt, hanem az, hogy lelkemben nem húzódik-e meg a hajlandóság arra. A hegyi beszédben ad erről ízelítőt Jézus. Olvasd csak el, hogy kiket ítélő gyilkosnak, házasságtörőnek s akkor egyszerre összedől az un. polgári tisztességedbe vetett minden bizodalmad s meglátod, hogy ennek az útnak vége veszedelem, a kárhozat. b/ Úgy is jelentkezik ma a törvény útja, mint a jóság útja. Ez az út már valamivel többet kíván, mint a polgári tisztesség útja. A polgári tisztesség útján inkább negatív erények nőnek.
Ott az az erény, hogy valamit nem csináltam. A jóság útján már pozitív erények kívánalma áll elém. A szeretet cselekedeteit követeli tőlem ez az út. A felebaráti szeretet csodaszép virágai nyílhatnak ezen az úton. Akik ezen járnak, azokat körülveheti emberek magasztaló szeretete, a temetési beszédek biztosra ígérhetik nekik a mennyországot, sírjuk fölé márványba véshetik örök emlékezetüket, ez az út mégis eltévesztett út. A vége kárhozat. Nehéz elhinni, de így van megírva. Elég csak két igére gondolnunk: Máté 5,48-ban ez a parancs: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.”. A mérték tehát Isten jósága. Ha ezt meggondoljuk, akkor nem csodálkozunk azon, hogy ezen a mértéken Jézus megállapítása szerint nincs jó más, csak az Isten s ebből a megállapításból önmagát sem veszi kivételnek (Máté 19,17). c/ Úgy is jelentkezik ma a törvény útja, mint a vallásosság útja. A vallásos ember nem elégszik meg a polgári tisztesség negatív erényeivel, még a felebaráti szeretet cselekedeteivel sem, hanem mindezekhez vallásos cselekedeteket is akar ragasztani: imádkozás, bibliaolvasás, templomlátogatás, a szentségekkel való élés, az egyház életében való részvétel, annak anyagi támogatása, stb. Ezek a vallásos cselekedetek kétfélék: érdemszerzők és engesztelők. Az egyikkel Isten jóindulatát szeretné megszerezni, a másikkal a mégis be-belopakodó bűneit szeretné jóvátenni. Ezen az úton járt Lukács 18,11-14-ben a farizeus. Nem képmutató ember volt az. Amit mondott a templomban, az tényleg úgy is volt. Nagyon vallásos ember volt. Ezen az úton járt a mai evangéliumnak az a törvénytudója is, aki magához Jézushoz megy élete gyötrő kérdésével: „Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?” A Jézus kérdésére adott válasza világosan mutatja, hogy nagyon jól tudja a törvény feleletét erre a kérdésre (Lukács 10,25-28). Ezen az úton járt Máté 22-ben az a királyi menyegzőre meghívott vendég, aki a maga ruhájában ment be a lakodalmas házba. Ezen az úton jártak Máté 7,22-23-ban azok az emberek, akik Jézust uruknak ismerték el, az Ő nevében prófétáltak, ördögöketűztek és sok hatalmas dolgot cselekedtek az Ő nevében. Mind nagyon derék emberek voltak ezek, csak téves úton jártak. Nem az volt a baj, amit csináltak, vagy nem csináltak. Követendő erényeik voltak.
Az volt a baj, hogy maguk akarták megszerezni az üdvösségüket. Ez az út a veszedelembe visz.
A farizeus nem talál a templomban megigazulást, a törvénytudó az irgalmas samaritánus megalázó példázatát kapja. A királyi menyegzőbe saját ruhájában bemenő embert kidobatja a király. Máté 7 csodateljesítményű tanítványainak pedig azt mondja az Úr: „Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” Bizony igaz, amit Pál a mai leckében a 21-22. versekben mond: A törvény nem képes megeleveníteni, az írás mindent bűn alá rekesztett. 2. Az üdvösség másik útja a kegyelem útja.
Ezt hirdeti Pál. Isten megszánta a maga erőlködéséből csak a bűn alá jutó embert s kegyelemből felkínálja neki az üdvösséget. Sokan úgy néztek erre a tanításra, mint valami egészen újra, amit csak Pál talált ki. Pál ezért magyarázza a mai leckében, hogy ez az út Isten eleve rendelt útja az üdvösségre.
Ábrahám példáját veszi elő. Ábrahámot Isten kihívta az ősi földjéről s neki és magvának ígérte Kánaánt azzal, hogy áldássá teszi az egész világ számára. Ebben a kiválasztásban Ábrahámnak nincs semmi érdeme. Mózes 1. könyve eleget beszél nekünk Ábrahám bukdácsoló életéről. Ábrahám sokszor tette magát méltatlanná erre az isteni ígéretre, Isten azonban esküvéssel is megerősítette 1Móz 22,16-ban ígéretét. Meg is tartotta.
Ezt a régi történetet Pál a próféták írásmagyarázata alapján úgy értelmezi, hogy Kánaán az üdvösség hazája s Ábrahám magva Jézus Krisztus. Ebből vonja le azt a következtetést, hogy az üdvösséget Isten már régen Jézus Krisztuson keresztül ígérte meg a kegyelem útján. Ezen nem változtatott a sokkal későbben adott törvény, mint ahogy nem változik meg az ember végrendelete sem, miután jogerőre emelkedett. Ezt a kegyelmet hit által fogadja el az ember, vagy hitetlenül visszautasítja. Aki hittel elfogadja, azé a Krisztusban kijelentett kegyelem s vele az üdvösség. Az üdvösség tehát ajándék, melynek alapja nem az ember erkölcsi teljesítménye, hanem Isten ígérete, melybe hitével kapaszkodik be a bűnös ember /18.v./. 3. Az üdvösségnek tulajdonképpen csak ez a két útja van: Vagy a törvény, vagy a kegyelem útja. Az ember azonban összemesterkedett egy harmadikat is. Ez a törvény és a kegyelem útja. Ezt az utat járták a galaták is. Pál beláttatta velük annak idején, hogy a törvény útján nincs üdvösség. Örömmel fogadták az evangéliumot: Krisztus meghalt bűneinkért s általa ajándékba kaptuk az üdvösséget. Az ígéret Jézus Krisztusban való hitből adatik a hívőknek /22.v./. Azután visszalopakodott életükbe a törvény s most a törvény és kegyelem felemás útján keresik az üdvösséget.
Ez is örök próbálkozása az embernek. A törvény nem megy, a kegyelem nagyon megalázó, megpróbálja tehát a kettőt együtt. Kétféleképpen próbálja az ember elegyíteni e kettőt. a/ Az egyiknél előbb van a törvény, azután jön a kegyelem. Az ember megpróbál mindent, hogy üdvözüljön. Belefekteti ebbe a küzdelembe teljes erejét. Amikor azután elérkezik a határhoz, saját erőfeszítéseinek végéhez, akkor abban a meggyőződésben, hogy minden tőle telhetőt megtett, megnyugszik abban a hiedelemben, hogy a többit majd elintézi Isten kegyelme. Ezen az úton az ember cselekszik s Isten segít. Ez az, ami nem megy. Csak ez megy: Isten cselekszik s az ember hisz és engedelmeskedik. A bűnbocsánat nem amnesztiarendelet Istentől. Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat (Zsid 9,22) s a bűnért valakinek meg kell halni (Róm 6,23). Vagy Krisztusnak, vagy nekem. b/ A másiknál előbb van a kegyelem s azután a törvény. A megtérés után a megszentelődési harcban csúszik be újra a törvény. Visszaesik az ember a hitből a törvénybe. A hitnek mértéke és nem gyümölcse lesz az ember erőfeszítése. Ezek azok, akik lélekben kezdik és testben végzik (Gal 3,3). Megvakulnak az evangélium iránt s megtelnek az ítélkezés lelkével. Ennek az útnak vége veszedelem. Annál tragikusabb, mert olyan valakikről van szó, akik rátaláltak már a helyes útra, jártak is rajta s azután letértek róla. Milyen úton keresed te üdvödet?
Ámen.