Túróczy Zoltán

Az üdvbizonyosság Mert én a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek.
Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem. Gal 2,19-20 Hol töltöm az örökkévalóságot? Ez az emberi élet legfontosabb kérdése. Sokkal fontosabb, mint az, hogy hol töltöm el ezt a földi életet. A földi életben – mint láttuk – megvan a bizonytalanságnak a maga áldása, de az örök élet kérdését nem szabad bizonytalanságban hagynom: 1. a kérdés hordereje miatt (a földi élet csak átfutó árnyék az örökkévalósághoz képest), 2. mert ezt a kérdést nem intézheti el helyettem más, sem ember (Zsolt 49,8), sem Isten (Mt 23,37), 3. mert ezt a kérdést nem lehet bármikor elintézni, csak itt e földi életben, a döntés lehetősége tehát korlátolt (Lk 16,26), s 4. mert teljesen bizonytalan a dönthetés lezárásának ideje (Lk 12,20), senki sem tudja a halála óráját, s ezzel az ítéletre vonásnak idejét (Zsid 9,27). Egy itáliai kolostor kapuja fölött áll ez a felirat: „Csak egy lelkem van – ha ezt elvesztem, mi marad meg nekem? Csak egy Isten van – ha Ő ellenem van, mi lesz akkor belőlem?” Akik üdvbizonyosság helyett megelégszenek az üdvreménységgel, azok 1. vagy azért nem tartják szükségesnek a kérdés teljes megoldását, mert nem hisznek komolyan az örök életben (a hitük csak olyan „hátha” hit, mint az egyszeri emberé, aki azt mondotta, hogy azért hisz a kárhozatban, mert ha nincs, akkor nem baj, hogy hisz benne, de ha van, akkor baj lenne, ha nem hinne benne), 2. vagy azért nem tartják szükségesnek a kérdés végső tisztázását, mert nem veszik komolyan Isten szentségét, s abban a meggyőződésben élnek, hogy minden bűnt elenged az Isten nemes királyi kegyelemmel egy kis könyörgésre, 3. vagy nem veszik komolyan Isten kegyelmét (Jézus sohasem a bűnbocsánat reménységét adta csupán, hanem magát a bizonyos bűnbocsánatot, mindig múlt időben mondja: „Megbocsáttattak néked a te bűneid” [Mk 2,5]). Nem merik levonni a teljes váltság végső következtetéseit. A mennyben örülnek már fölöttünk, mint megtérő bűnösök felett, de ők még nem mernek örülni annak, hogy neveik fel vannak írva az élet könyvében (Lk 15,10; 10,20). 4. vagy nem engedik érvényesülni teljes egyenjogúságával lelki életükben a lelki gőgtől óvó igék mellett (Mt 26,41; 1Kor 10,12; Gal 6,3) az aggodalmaskodástól óvó igéket (Mt 6,34), s ezért nem látják meg azt, hogy az üdvbizonyosság kérdése nem a holnap, hanem a ma kérdése: üdvözítene-e az Úr, ha ma kellene előtte megállnom?, 5. vagy szektás vonást látnak az üdvbizonyosságban, s elfelejtik, hogy az üdvbizonyosság a lutheri reformáció áldott terméke, hogy akinek nincs üdvbizonyossága, az nem eléggé lutheránus. Mert Luthernek az volt az elvi meggyőződése, hogy az üdvösség felől az embernek bizonyosságot kell szereznie. Tűrhetetlen volt reá nézve minden bizonytalanság. Minden áron bizonyos akart lenni az objektív igazság felől. Ezt mondja: „Nekünk, keresztyéneknek semmi közösségünk sincs a szkeptikusokkal és akadémikusokkal, hanem igenis van a hite felől nyakasságig bizonyos Pállal. Ha gyarló természetem korlátai megengednék, a legtökéletesebb bizonyosságra óhajtoznám még olyan dolgok felől is, amik nem tartoznak az üdvösségre, s amikről nem tanít a Szentírás. Mert micsoda nyomorúságosabb a bizonytalanságnál?” Egy más helyen: „A Szentlélek nem szkeptikus és nem valami bizonytalan sejtést, vagy puszta vélekedést írt a mi szívünkbe, hanem hatalmas nagy bizonyosságot, mely biztosabb és szilárdabb, mint maga az, hogy élünk és mindaz, amit átélünk.” De ez volt Luther gyakorlati életének is a vezérelve. Ez döbbentette meg, mikor egyetemi hallgató korában kétszer szembe kellett néznie a halállal, egyszer egy barátja, egyszer a maga életében, 1505-ben is azért áldozza fel szépen induló karrierjét, mert minden áron kegyelmes Istent akar találni. Ezért küzd, és kínozza magát idegemésztő tusakodásban hét esztendeig, s nem engedi magát eltántorítani erről az útról. Nem gondolkodik azon, hogy egyáltalában lehet-e üdvbizonyosságot szerezni. Oly erős lelkében a vágy, hogy csak azt érzi: meg kell szereznem! Luther ebben is teljesen biblikus nyomokon halad, mégpedig, mint mindenben, ebben is Pál nyomán. Pál üdvbizonyosságának jele: Rm 8,39; 9,3; Gal 2,19-20; Fil 1,23; 2Tim 4,6-8. Hogyan találta meg Luther ezt az üdvbizonyosságot? Úgy, mint Pál. Tapasztalta, hogy 1. nem ad üdvbizonyosságot semmiféle vallási gyakorlat (kolostori önkínzás), 2. nem ad üdvbizonyosságot tekintélyek kezeskedése (hiába mondták elöljárói, hogy baba-bűnök azok, amikért nyugtalankodik, s hiába biztosították az üdvösség felől), 3. nem ad üdvbizonyosságot az a tudat, hogy mindent megtettem, amit megtehettem (tudta, hogyha valaki a szerzetesi élet által a mennyországba jut, ő bizonnyal azok között lesz). Csak amikor Krisztus keresztje megvilágosodott előtte, a hitből való megigazulás, akkor azt írja: „Úgy éreztem, mintha nyitott kapun át magába a paradicsomba léptem volna”. A szektás üdvbizonyosság tökéletességtudat, a páli és lutheri (üdvbizonyosság) nem a befejezettség állapotáról való meggyőződés (Fil 3,12-15), hanem az Isten kegyelmének elégséges voltáról való meggyőződés (2Kor 12,7-9). Ne nyugodj addig, míg életed legfontosabb kérdését meg nem oldod! A reformáció megadta a megoldás lehetőségének útját. Túróczy Zoltán (1893-1971) evangélikus lelkész, püspök Forrás: A reformáció áldásai – egy reformáció-heti sorozat egyik előadása, 1928-ban.
Megjelent az evangélikus Belmisszió munkaprogram 1928-29. évi füzetében. 2003-ban – más munkaprogrambeli sorozatokkal együtt – ismét kiadta az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) a Hitből hitbe című válogatásában. A fenti előadás a 196-198. oldalakon olvasható.

Evangélikus vagyok-e?
Időpont: 1958. október 31. Reformáció ünnepe
Helyszín: Börcs
Alapige: 2Kor 13,5a „Kísértsétek meg magatokat, ha a hitben vagytok-e?” Imádság: Úr Jézus Krisztus!
Templomtisztításod a kiűzött kufároknak forradalom, a nyugalmukban megzavart, hatalmukban megtépázott főpapoknak botrány volt, a hozsannázó gyermekeknek azonban ünnep. Vannak, akik a reformáció templomtisztító munkájának emlékünnepét összeszorított foggal, némán veszik tudomásul, és a keresztyénség legvéresebb, legkegyetlenebb megtámadásának emlékünnepét látják benne. Mi azonban tudjuk, hogy a reformáció idejében a te korbácsod suhogott megint, és a templomban a te igéd csendült meg, hogyne magasztalnánk hát téged ezen a napon örök reformátor, áldott Úr Jézus Krisztus! Könyörgünk: reformálj meg minket is. Lelkünkből, egyházunkból, templomunkból korbácsolj ki mindent, ami szentséged előtt meg nem áll, hogy egyedül a te igéd legyen benne uralkodó, mi pedig hozsannázó ajakkal ujjongjunk, és hálás szívvel engedelmeskedjünk neki ma és mindenkoron.
Ámen A naptárban október 31-e nem piros betűs. Ez azt jelenti, hogy a világ számára nem ünnep.
Még a keresztyén naptárakban sem mindenütt piros betűs. Ez azt jelenti, hogy a keresztyén egyház számára sem mindenütt ünnep október 31-e. Számunkra, evangélikus keresztyének számára azonban nagy ünnep. Mindig el szoktuk mondani, és figyelmeztetjük híveinket arra, hogy ez az egyetlen evangélikus ünnep az esztendőben. Mert minden más ünnepünk közös keresztyén ünnep. Közös keresztyén ünnep a karácsony, húsvét, pünkösd és az egyéb alkalmak, amelyeken – mint ünnepnapokon – össze szoktunk gyülekezni. Ez az egyetlen evangélikus ünnep, ez a nap a mi ünnepünk, a reformáció emlékünnepe, annak emlékünnepe, hogy 1517. október 31-én Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára kiszögezte 95 tételét, és ezzel a munkájával megkezdte, illetve általa Isten megkezdte a reformáció hatalmas művét.
Az az ige, amelyik előttünk áll, a hitről beszél. Az egész reformáció a hitről beszél, a 95 tétel is a hitről beszél, de hit és hit között nagy különbség van. Hitről beszél a többi egyház is, azonban az a hit, amelyre a reformáció tanított meg bennünket, megpróbált hit. Mindennek, így is lehet mondani: mindenkinek, a próba mutatja meg az értékét. Nem az, hogy a reklám milyen nagy hangon beszél róla, nem az, hogy a kereskedő hogyan dicséri fel a vevő előtt, nem az, miképpen magasztalják azok, akiknek ez az érdekük, hanem az, hogy az élet próbájában miképpen áll meg valami, az mutatja meg az értékét. Áll ez a hitre vonatkozólag is.
Csak a megpróbált hit értékes. Ezért van a hitnek annyi próbája az életben. Próbálja hitünket a Sátán. Ha az ember előveszi Jób könyvét, látja, hogyan próbálja Jób hitét a Sátán.
De nem ez az első próbatétele. Hiszen Ádámnak és Évának a hitét ő kezdi ki az Édenkertben, ő akarja megkérdőjelezni bennük, vajon igaz-e az, amit Isten mondott, hogy ha esznek arról a fáról, amelyet eltiltott tőlük, akkor halálnak halálával fognak meghalni. A Sátán akarja kikezdeni az emberek hitét a kételkedés gondolatatival, az Istenbe vetett bizalom megrendítésével, a bűnre való csábításával ezer meg ezer módon, hogy hajótörésre vigye a hívő ember hitének sajkáját.
De nemcsak a Sátán próbálja meg az ember hitét, Isten is próbálja. Hiszen valahányszor nyomorúság az osztályrészünk, valahányszor Isten eltakarja előlünk fényes orcáját, és sűrű viharfelhőkkel borítja felettünk az eget, valahányszor nem adakozó kezét mutatja, hanem elvevő hatalmát, valahányszor nem felemel kezével, hanem azt reánk nehezíti, hogy összeroppanunk alatta: mindig hitünket próbálja. A szenvedés tüze mindig hitünket próbálja.
Mint ahogy a tűz próbálja az aranyat, úgy próbálja a mi hitünket is a szenvedésben Isten.
Csak az a hit értékes, amelyik kiállja a próbát akár a Sátán támadásában, akár Isten helyezi mérlegre. A Sátán támadásának közepette és Isten mérlegén erőnek bizonyul a megpróbált igaz hit. Ez az ige azonban figyelmeztet bennünket arra, hogy nekünk nemcsak a Sátán próbáját kell kiállnunk hitünkkel kapcsolatban, nemcsak az Isten által reánk bocsátott szenvedések között kell hitünknek csapásokat hordozni tudó erőnek bizonyulnia, hanem nekünk magunknak is meg kell próbálni hitünket. Pál apostol arra utasítja a korinthusi gyülekezetet: „Kísértsétek meg magatokat, ha a hitben vagytok-e?”
A hitnek ezt a próbáját nem pótolhatja a Sátán próbája, de nem pótolhatja Isten próbája sem, ezt feltétlenül magunknak kell elvégeznünk. Csak az tud megállni a Sátán rostáján, csak az tud Isten mérlegén a szenvedések közepette hitben megállni, aki önmagát állandóan próbálja, hogy vajon benne van-e a hitben, vagy kívül van a hiten, vajon csak az értelme hisz- e, vagy pedig a szíve is ott van hitében. Reformáció emlékünnepén arra akar bennünket ez az Ige biztatni, hogy próbáljuk meg mi is magunkat: vajon benne vagyunk-e a mi evangélikus hitünkben, vajon igazán hívő evangélikusok vagyunk-e?
Ez a nap bennünket tükör elé állít. Nem a 95 tétel tükrét szeretném elétek állítani, hanem valami mást, a Luther-rózsa tükrét. Azért, hogy belenézzünk, és azon mérjük meg magunkat, vajon igazán evangélikusok vagyunk-e, benne vagyunk-e a hitben, vagy csak mellünkre tűzzük jelkép gyanánt?
A Luther-rózsa nem későbbi idő szüleménye, Luther már 1516-tól kezdve használja pecsétül. Családi címerük volt, keresztyén mozzanatokkal azt kiegészítette, és így született meg a Luther-rózsa. Nézzünk most szemébe, és próbáljuk meg rajta magunkat, hogy vajon benne vagyunk-e mi a hitben?
Mi a Luther-rózsa közepe? Egy piros szív van a közepén, egy égő, piros, élő szív. Ez mindenekelőtt arra akar figyelmeztetni, hogy evangélikus csak az az ember lehet, aki a szívét meg meri mutatni. Meg tudja mutatni ennek a világnak, hogy mi a szív keresztyénei vagyunk.
Nagyon érdekes megfigyelni ezt a reformátorok jellemében is. Kálvin, a társreformátor, nagy ember, hívő ember, csodálatos műveltségű, rettentő kemény akaratú ember. Hatalmas hegyormokon jár akkor, amikor a hit igazságait kutatja, azokat megformulázza. De amikor az ember élettörténetét olvassa, vagy munkáját figyeli, vagy könyveit olvasgatja, úgy érzi, mintha hófödte hegycsúcsokon járna, ahol minden olyan csodálatosan szép, fehér, messzire lehet látni, a látóhatár olyan tág – de olyan hideg, merev. Ez látszik és megérzik a református embereken.
Mikor az ember Luther életét, könyveit vagy prédikációit olvassa, ugyanaz a hit csendül meg belőle, ugyanazok a gondolatok támadnak fel benne, ugyanolyan elszántsággal áll hite mellett, mégis van benne valami más. Igaz, hogy nem érzi az ember, hogy olyan nagy magasságokban jár, de úgy érzi, mintha kiragyogna fölötte az égbolt, teljes sugarával melegítené szívét a mennyei napsugár. Lutherben annyi melegség van, kedélyes, tréfál, olyan közvetlen, szívét a tenyerén hordja. Minden embernek van szíve, csak az egyik ember elrejti, a másik megmutatja, az egyik ember lakat alá teszi, nem engedi szóhoz sem jutni, a másik kiteszi, megmutatja, engedi szabadon érvényesülni, engedi ennek a világnak, hogy meglássa.
Ez a jellegzetesség nemcsak a két reformátor egyéniségében jelentkezik, hanem meglátszik a két különböző templomban is. Nézzétek meg, milyen más egyik egyház temploma, mint a másiké vagy a harmadiké. Egyszerű nyelven azt szoktuk mondani: nem tudjuk magunkat benne otthon érezni. A római katolikus templom is templom, de az nekünk túl cifra. Ott sok minden van, ami gondolatainkat eltántorítja az egy szükséges dologról, Isten igéjéről, azért nem olyan otthonos. Mintha valami palotában járnánk, amit megnézünk, amiben elbámészkodunk, ami előtt tisztelettel állunk meg, el is csodálkozunk rajta, de ez nem a lakóházunk, ahol otthon vagyunk. Ha elmegyünk a református templomba, különösen a régi református templomokba, megint az ellenkező végletbe jutunk, ott minden olyan rideg. Igaz, hogy nincs benne semmi, ami az ember gondolatait elvonná Isten igéjétől, de megint nincs benne számunkra semmi otthonosság. A mi templomaink olyanok, ahol nemcsak azért érezzük otthon magunkat, mert így szoktunk hozzá, hanem azért, mert sem nem cifra, sem nem rideg.
Abban az embernek a szíve van ott, az a szív, amelyik felgyúl Isten szerelmétől, lobog, magasztalja Urunkat, Istenünket. Milyen nagy dolog, hogy nekünk olyan keresztyénséget adott a reformátorokon keresztül Isten, amelyről azt mondhatjuk: ez a szívnek keresztyénsége.
Most hadd próbáljuk meg magunkat! Vajon igazán a szív emberei vagyunk-e? Annak a szívnek emberei, amelyik nem rejtőzik el az emberek elől, amelyik meg meri mutatni, ki tudja fejezni, érzékeltetni tudja ebben a világban, hogy a szívemben mennyi szeretet van, és milyen ez a szeretet Isten iránt és az ember iránt. Vajon ha ezt a gyülekezetet a kívülvalók nézik, vajon rátalálnak-e benne a Luther-rózsa szívére? Nézzétek! Ezek mennyire szeretik egymást! Lám itt az első próbatétel. Mindenki maga feleljen reá úgy, ahogyan Isten megmozdítja lelkiismeretét!
Ha tovább nézzük a Luther-rózsát, azt látjuk, abban a szívben van valami, a piros szívben a középen benn van egy fekete kereszt, a Krisztus keresztje. Az evangélikus ember szíve Jézus Krisztussal van tele. Mindenkinek a szíve tele van valamivel vagy valakivel. A szív mindig valamié vagy valakié. Nincs istentelen szív ezen a világon, csak egyiknek az igaz Istennel van tele a szíve, a másik pedig bálvánnyal van tele, tehát hamis Istennel. A Luther-rózsa azt akarja kifejezni, hogy az evangélikus ember szíve Jézus Krisztussal van tele. A mi keresztyénségünk Krisztus-központú. Ez nem azt jelenti, hogy nincs érzékünk a keresztyénség többi kérdése iránt, hogy számunkra az első hitágazat a teremtő, világfenntartó, gondviselő Istenről homályossá vált, vagy a Szentlélek Úristen számunkra nem olyan fontos és jelentőségteljes. Ez csupán azt jelenti, a kereszt, a második hitágazat a mi hitünknek, keresztyénségünknek közepe. Sokszor mondogatták azelőtt, ma már kevésbé, hogy az evangélikus keresztyéneknek mintha nem is volna a Szentháromságba vetett hitük. Mindig Jézus Krisztusról beszélnek. Hozzá imádkoznak, őt magasztalják, mintha az Atya- és a Szentlélek Úristen nem is volna olyan fontos, mint amilyen a Fiú-Isten, Jézus Krisztus. Nem szégyelljük, szívünk Jézus Krisztussal van tele, mert tudjuk, ha Jézus Krisztusunk nincsen, akkor Isten nem atyánk, hanem urunk, teremtőnk és ítélőbírónk. De ha Jézus Krisztusunk van, akkor atyánk nekünk Isten. És olyan nagy dolog, hogy tudhatjuk, amikor Jézus Krisztusunk van nekünk, akkor van Szentlélek Úristen, mert ő elküldi a Szentlélek Úristent övéire.
Vajon Krisztus központú a te keresztyénséged, vagy megálltál az első hitágazatnál, elég az, hogy van atyád az égben, aki teremtett, fenntart, gondot visel reád? Nem látod, hogy a bűn kérdését csak Jézus Krisztus tudja megoldani?
Az, hogy a kereszt van a Luther-rózsa szívében, nem csak azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal van tele a szívünk, azzal a Jézus Krisztussal, aki megfeszíttetett érettünk, és meghalt bűneink váltságáért. Jézusra sokféleképpen lehet nézni, sokféleképpen lehet lelkesedni érette. Van, aki úgy tud lelkesedni Jézus Krisztusért, a nagy tudósért, az erkölcsformálóért, van, aki példázatok nagy költőjét látja benne, vagy az emberi élet nagy tanítómesterét, vagy a zseniális egyház-szervezőt. Nem mondjuk, hogy ez mind nem igaz, de ha Jézus Krisztus nem volna megváltónk, ha nem halt volna meg érettünk a kereszten, akkor nem volna más, mint nagy történelmi alak, akiről tanítanak az iskolában, akiről el-elmondogatják, micsoda nagy ember volt, de rajtuk nem tudna segíteni, mint ahogy rajtunk nem segít Augustus császár, sem Napóleon, sem más nagy királyok, sem nagy feltalálók, mert nekünk Jézus Krisztusra, mint megváltónkra van szükségünk. Mikor a mennyek országában az ember józanul fogja látni az egész életet, mindazt, ami életében fontos volt, akkor látja majd igazán Istennek meghálálhatatlanul sok ajándékát. Figyeld meg azonban, hogy a mennyei seregek nem egyéb jótéteményeiért magasztalják az Urat, hanem csak egyetlenegyért: „Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást.” Nem jelenti ez azt, hogy ők nem látják Isten egyéb kegyelmét, jóindulatát, ajándékát, de úgy érzik, hogy ennél nagyobb, ennél több nincs. Az örökélet nem elég ahhoz, hogy ezt eléggé megköszönjük Istennek. Ezzel van tele a mi szívünk.
A kereszten meghalt Jézus Krisztussal van tele a mi szívünk, de nem úgy, mint drága halottal. Nem úgy élő, mint ahogyan élnek halottaink emlékeinkben, akiknek sírjához elmegyünk, meglátogatjuk, virágokkal feldíszítjük azt a kedves sírt. Jézus Krisztus számunkra olyan élő valóság, mint amilyen élő valóság, aki itt van közöttünk, akivel beszélek, akivel együtt élek. A régi formájú Luther-rózsában lévő keresztre egy latin szó volt írva, Luther házának kapuja fölött még ez a régi formájú Luther rózsa áll: „vivit!” Ez azt jelenti: Jézus Krisztus él, nemcsak élt, nemcsak élni fog majd akkor, mikor eljön hatalommal és dicsőséggel, hanem most és itt él. Vele együtt élünk ama ígérete szerint: „ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20b).
Próbáld meg magadat, vajon miképpen süt ki ez a próba! Hitben vagy-e? Krisztus, az élő Jézus, aki meghalt, mégis él, ő van-e a te keresztyén szívednek kellős közepén?
Vessünk egy harmadik tekintetet a Luther-rózsára! Mondottuk, hogy a Luther-rózsa közepén van egy piros szív, a piros szívben fekete kereszttel, s ezt fehér rózsaszirmok veszik körül. Mit akar Luther kifejezni azzal, hogy az evangélikus keresztyénség hite olyan, mint a fehér rózsa?
Mindenekelőtt azt akarta mondani vele, hogy a mi életünk megtisztított élet, ahogyan Péter apostol mondja levelében: „akik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok” (1Pt 2,10b), vagy ahogy János mondja 1. levelében: „Jézus Krisztusnak vére megtisztít minket minden bűntől”. Ez nem azt jelenti, hogy mi tiszta emberek vagyunk, mert mi sohasem voltunk, sohasem vagyunk és sohasem leszünk a magunk akaratából tiszta emberek, mi csak megtisztított emberek vagyunk. Jézus Krisztus bűntörlő vére hullott reánk.
Már az Ótestamentumban ígéri az Úr: „ha bűneitek skarlát pirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú” (Ézs 1,18). A fehér rózsa azt jelenti, hogy fehér ruhába öltözött gyermekei, tanítványai vagyunk az Úr Jézusnak. Úgy élünk e világon, mint akik tudjuk, hogy a fehér ruhára nagyon kell vigyázni.
De mást is jelent a fehér rózsa. Azt is, hogy mi Krisztus jó illata vagyunk e világban. Pál apostol a korinthusi levélben beszél arról, minden embernek van valamilyen illata, minden embert körülveszi valamilyen levegő. Vannak emberek, akiket a Sátán kénköves, bűzös levegője vesz körül, és vannak emberek, akiket a szentség tiszta levegője övez körül. Vannak emberek, akiknek jelenlétében gátlásaink megszűnnek, könnyebb gonosznak lenni. Viszont vannak emberek, akiknek jelenlétében egyszerre megmozdul lelkiismeretünk, s közelükben nehéz rossznak lenni, s könnyebb jónak lenni. Az ilyen emberek közelléte megszentelő hatást gyakorol reánk, úgy érezzük, közelebb vagyunk magához az élő Istenhez.
Mondd: milyen illatot árasztasz magadból? Pál apostol azt írja, Krisztus népe Krisztus jó illata legyen az életre. Ez azt jelenti, hogy mi nem vagyunk sokat beszélő emberek, de mi keresztyén életet élő emberek szeretnénk lenni, olyanok, akiknek jelenléte sugározza a megtisztított élet szentségét, a Krisztus szerelmével telített szívnek minden melegségét. Vajon így a te életed Krisztus jó illata ennek a világnak számára, mint csendes életszolgálat?
Még valamit jelent az, hogy az evangélikus keresztyénség a fehér rózsa keresztyénsége. A rózsa nemcsak a tisztaságnak, illatnak emlékeztetője, hanem az örömnek a képe is. Evangélikus keresztyén, tudod-e mit jelent magyarul: evangélium? Azt jelenti: örömhír. Az evangélikus olyan ember, akinek valami örömhíre van a maga számára és ennek a világnak a számára.
Mondd, lehet örömhírt másképpen mondani, mint örvendező, mosolygó, boldog arccal és ajakkal? Ahogyan nem lehet gyászhírt mondani anélkül, hogy az embernek el ne komorodnék az arca, nem lehet örömhírt mondani közömbösen. Az örömmondóknak arca mosolyog, ajka, szeme nevet, boldogságot sugároz magából. Vajon hogyan lehet ez? Úgy, hogy nekünk ilyen elvehetetlen örömünk van, ha igazán keresztyének vagyunk. Azért örvendező az evangélikus keresztyénség, mert a szíve közepén Krisztus keresztje van. Krisztus keresztje pedig minket arra tanít, hogy „úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Nincs evangélikus istentisztelet, amelyen ez az ige el ne hangoznék. Luther azt mondja, hogy ez az evangélium dióhéjban, s azt mondjuk mindig erre, zengjük a dicséretet: „Dicsérd én lelkem a dicsőség örök Királyát”. Mi tudjuk azt, hogy az az Isten, aki így bebizonyította irántunk való szeretetét, nagyon szeret minket.
Mivel a szívünk mélyében hisszük, tudjuk azt, hogy Isten nagyon szeret minket, azért tudunk a kezéből mindent boldogan elfogadni. Tudjuk, hogy amit ad, az mind jó, tudjuk, hogy amit nem ad meg, arra nincs szükségünk. Mi valljuk Pál apostollal, aki pedig nagyon sok nyomorúságon ment keresztül, és sokat szenvedett ezen a világon: „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon nem ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8,32). Ezért van nekünk elvehetetlen reménységünk, elvehetetlen békességünk, ezért van szívünkben az örömhír Isten szeretetéről.
Vajon ott van-e az Istennel megbékélt ember öröme a te életedben? Próbáld meg magadat, hogy vajon ebben a hitben benne vagy-e te?
Végül a Luther-rózsa egy nagy kék mezőben van, amelyet aranykarika zár be. A kék mező a mennyre, a kék égre emlékeztet bennünket, és az arany karika arról a végtelenségről, örökkévalóságról beszél, amelynek soha nincsen vége, mert a karikának nincsen vége. Ez emlékeztet bennünket az üdvösségre, a mennyre és annak nemes örömére.
Ez azt jelenti, hogy az evangélikus keresztyén úgy él ezen a világon, hogy soha nem felejti el, én csak jövevény, vándor vagyok ezen a földön, az én hazám odafenn van. Nincs ezen a világon fontosabb kérdés, mint az üdvösség kérdése, az, hogy miképpen juthatok el Istenhez a mi Urunk Jézus Krisztus által.
Tudom jól, vannak emberek, akik ezt az üdvösséget, mert nem sokra becsülik, egy lyukas garasért is eladnák. Hadd mondjak el erre egy valóban megtörtént esetet. Volt a német császárnak egy hetyke tábornoka. Kemény, katonás, fegyelmezett, fegyelmet tartó ember. Egy alkalommal a császárnál valami ünnepségen ott ült a tábornok mellett a császár udvari lelkésze.
A tábornoknak jó kedve volt, elkezdte fricskázni a lelkészt. Mindenféle gúnyos megjegyzést tett hivatására, szolgálatára, tanítására, az egész hitvallásra, az egyházra. Végül azt mondta: mondja, tisztelendő úr, hisz ön a mennyországban? A lelkész azt felelte: én hiszek. Amire a tábornok azt válaszolta: én meg nem hiszek Nem jött még onnan senki sem vissza, nem tudom, egyáltalában van-e, nincs-e, semmi biztosat nem lehet erről tudni. A lelkész erre azt mondta neki: Tábornok úr, mit gondol, a mennyországban piros paszományos nadrágban fog járni?
Mire azt felelte: No, nem valószínű. Mondja, ez a sok medália, mind ott lesz a mellén? – folytatta a beszélgetést a lelkész. Mire a tábornok így válaszolt: Nem lesz ott. Látja, mégis tud valami biztosat a mennyországról. Most azt mondja meg nekem, mit gondol, hogyha innen se rangját, se uniformisát, se kitüntetését el nem viheti oda, akkor ott mi marad magából? Erre elhallgatott a tábornok. Mélyen szíven találta ez a kérdés, mi marad belőlem, ha minden rangom, minden dicsőségem, minden érdemrendem lehull énrólam? Bizony látta, nem marad belőle semmi más, mint egy bűnös ember.
Ó, testvéreim, mi tudjuk azt, nincs nagyobb kincs, mint az üdvösség, és mi erre az üdvösségre törekszünk a mi Urunk ama parancsolata szerint: „Keressétek mindenekelőtt Istennek országát és annak igazságát”.
Testvéreim, azt volt az ige, hogy magatokat próbáljátok meg, ha a hitben vagytok-e. És most elhallgatok. Lelki szemeitek előtt maradjon ott ezen ünnepen és utána is a Luther-rózsa, és legyen számotokra mindig nagy lelkiismereti kérdés, hogy evangélikus vagyok-e én? A Luther-rózsa keresztyénségét, a kipróbált és próbát megállt hitet képviselem-e?
Ámen Imádság: Hálát adunk neked, Urunk Krisztusunk, a reformáció nagy templomtisztításáért.
Köszönjük neked azt, hogy evangéliumodat előhoztad a pornak minden rétege alól, és magasra emelted. Köszönjük neked mindazokat az embereket, akiket ebben fel tudtál használni: a reformátorokat, hithőseinket, nemcsak azokat, akiknek nevére emlékeztet bennünket ez a nap, hanem mindazokat, akik ezen a magyar földön is vállalták a bujdosást, a kenyértelenséget, a nyomorúság, a szenvedés életét csak azért, hogy az evangélium hirdettessék minden népnek.
Köszönjük néked, Urunk, hogy ezt a hitet átörökítetted ránk. Áldunk téged azokért, akik egyházakat, gyülekezeteket alapítottak, templomokat építettek, és benne a te örök Krisztusodat hirdették nekünk. Hadd köszönjük meg neked, hogy itt is épül templom! Áldunk téged Urunk azért, ami majd itt lesz, és áldunk azért, ami már itt van. Köszönjük neked a felépült falakat, a ráboruló védő tetőt, köszönjük a hívó harangot, köszönjük, hogy a szívünk vágya így nő ki előttünk. Kérünk téged, hadd épüljön tovább a te templomod, hadd érjük el majd mi egyszer a boldog napot, mikor majd otthonunkban lehetünk ott, és magasztalhatunk téged, aki kegyelmeddel megajándékozol a te megtisztított hajlékoddal minket. Köszönjük neked, Urunk, azt is, hogy ezen a napon istentisztelet lehet szerte ezen a világon, és ünnepelhetünk akkor is, mikor egy egész napon keresztül a munka terhét és igáját kellett talán hordoznunk.
Kérünk, Urunk, áldd meg kegyelmeddel ennek a napnak minden igehirdetését, minden alkalmat, amellyel kegyelmedre emlékezünk. Áldd meg, Urunk, éjszakánkat is, adj minden szerettünknek közelben és távolban békés, nyugodalmas jó éjszakát! Könyörgünk, áldd meg házunkat, portánkat. Könyörgünk szántóföldünkért, adj alkalmatos időjárást, hogy földbe kerülhessen minden mag, ott őrizd meg minden gonosztól a jövő esztendő kenyerét! Kérünk, Urunk, hogy tartsd meg gyülekezetünkben, egyházunkban, hazánkban és ebben az egész világban a békességet, a te békességedet, mely minden emberi értelmet felülhalad. Kérünk, téged, hadd magasztaljunk imádságot meghallgató kegyelmedért most és mindenkoron.
Ámen

Meg nem hallgatott imádság?
Időpont: 1960. február 21. Hatvanad vasárnap
Helyszín: Nagybarát
Alapige: 2 Kor. 12,1-10.
A dicsekvés azonban nem használ nékem; rátérek azért a látomásokra és az Úrnak kijelentéseire.
Ismerek egy embert a Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt (ha testben-é, nem tudom; ha testen kívül-é, nem tudom; az Isten tudja) elragadtatott a harmadik égig. És tudom, hogy az az ember, (ha testben-é, ha testen kívül-é, nem tudom; az Isten tudja), Elragadtatott a paradicsomba, és hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie.
Az ilyennel dicsekeszem; magammal pedig nem dicsekeszem, ha csak az én gyengeségeimmel nem. Mert ha dicsekedni akarok, nem leszek esztelen; mert igazságot mondok; de megtürtőztetem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit hall tőlem. És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam. Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el ez tőlem; És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.
Ez az ige egy imádság története. Az imádság legnehezebb problémájával foglalkozik, az úgynevezett meg nem hallgatott imádság kérdésével. Nem olyan ember szól hozzá ehhez a kérdéshez, aki maga nem szokott imádkozni és aki örömmel ragad meg minden kínálkozó kételkedést ahhoz, hogy gúnytűzzön az imádságból. Olyan ember beszél hozzánk ebben az igében, aki maga is rendszeres imádkozó életet élt és azt a belső harcot, ami az úgynevezett meg nem hallgatott imádság kérdése körül minden imádkozó ember életében jelentkezik, saját maga harcolta meg. Pál apostol, a nagy imádkozó, beszél ebben az igében személyes vallomásként egy imádságának történetéről, amelyre e világ a maga nyelvén azt mondaná: meg nem hallgatott imádság. 1./ Az első, amit erre a kérdésre bizonyságtételképpen elmond, igen megdöbbentő: nincs meg nem hallgatott imádság.
Pál testében volt egy tövis. Világos, hogy jelképes ez a kifejezés. Nem tudjuk, hogy valóságban mi lehetett ez a tövis, mert konkrétabban nem nyilatkozik róla. A tövis mindenesetre nem halálos baj, de olyan kellemetlenség, mely újra meg újra eszünkbe juttatja magát, fájdalmat okoz és zavarja életünket. Pál vallomástételéből is kitűnik, hogy ez a tövis akadályozta őt munkájában és elvette erejét. Ebben a tövisben a Sátán munkáját látta. Azt is mondja róla, hogy a Sátán angyala. A Biblia tudósai nagy általánosságban azt vallják, hogy ez a tövis valamilyen betegség lehetett Pál apostolnál. Talán epilepszia. Nem volt halálos, de mégis bizonytalanná tette életét és munkáját. Sohasem lehetett tudni, hogy mikor jön rá egy roham, mikor esik össze, mikor kezd el görcsösen vonaglani habzó, tajtékzó szájjal. Úgy látszik, egy-egy roham nem tarthatott sokáig, de mikor magához tért, olyan elesett és erőtelen volt, hogy nem bírta munkáját folytatni. Elképzelhetjük, hogy ez milyen nehézséget jelentett Isten ügyéért vállalt hatalmas missziói munkájában. Nem lehet csodálni, hogy kéri, gyógyítsa meg Isten ebből a betegségből, szabadítsa meg testének tövisétől.
Emberi véleményünk szerint ez az imádság kedves lehet Isten előtt. Hiszen nem a maga egészségéért imádkozik, hanem Isten munkájáért. Ha nem volna Isten követe, akkor sokkal könnyebben hordozná el betegségét, de így azért szeretne szabadulni betegségétől, hogy felszabaduljon még jobban Isten szolgálatára.
Az sem mellékes ennek az imádságnak értékelésénél, hogy Pál benne a Sátán munkájának megrontásáért imádkozik ahhoz, aki azért jött, hogy a Sátán munkáját lerontsa.
Azt is figyelembe kell vennünk, hogy kitartó ez az imádság. Nemcsak egyszer mondja el s azután ráveti gondját egészen az Úrra, hanem mikor első imádságára nem gyógyul meg, hanem tovább gyötri a tövis, másodszor is imádkozik érte, s mikor a második eredménytelennek bizonyul, harmadszor is odaviszi ezt az ügyet kitartóan a szabadító Úr elé.
Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az apostol, mikor ezt az imádságot mondja, "könyörög". Nemcsak elmondja tehát a kérését, nemcsak érvel mellette, nemcsak bizonyítani akarja a kérés jogosságát, hanem könyörög. Könyörögni pedig az szokott, aki tudatában van annak, hogy kérése teljesítését nem érdemli meg. Ez az imádság tehát alázatos imádság.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az imádkozásnál – dacára annak, hogy Isten nem személyválogató – mindig figyelembe vétetik az is, hogy ki imádkozik. Itt Pál imádkozik, Isten misszionáriusa, Isten nagy terveinek engedelmes eszköze és végrehajtója. Hogyne volna hát kedves az ő imádsága személyileg, tartalmilag s forma szempontjából is Istennek!
Isten mégsem gyógyítja meg. Pálnak ez az imádsága meg nem hallgatott imádság tehát?
Nem! Isten meghallgatta, s ennek bizonyságaképpen felelt is reá, de nem teljesítette.
Nem Pál az egyedüli, akinek imádkozó életében ilyen tapasztalata van. Jézus Krisztusnak is van ilyen tapasztalata. Jézus sokat imádkozott. Legmélyebb, legmegrendítőbb imádsága a Getschemáné kertjében volt, amikor kérte Atyját, hogy múljék el tőle a keserű pohár. Itt is rá lehet mutatni arra, emberi ítélet szerint ez az imádság milyen kedves lehetett volna az Atya előtt. A fia kéri. Véres verítékkel, teljes lelki és testi odaszántsággal, bensőséggel kéri.
Kitartóan, háromszor is kéri, mégis ki kell innia a keserű poharat. Jézus Getsemáne kertbeli imádsága tehát meg nem hallgatott imádság? Nem! Isten felelt reá. Angyalt küldött hozzá üzenettel. Isten meghallgatta, de nem teljesítette.
Nekünk sincs tehát meg nem hallgatott imádságunk. Meg nem hallgatott imádság az lenne, ha Isten elkergetne Színe elől bennünket, mikor imádkozni akarunk, ha torkunkra forrasztaná a szót, ha bedugná fülét és azt kiáltaná: Nem akarom hallani szavatokat, takarodjatok szemem elől! Ezt soha nem teszi. Pedig ezt érdemelnénk! Ahogyan mi imádkozunk, ahogyan akaratunkat rá akarjuk kényszeríteni Istenre, ahogyan tanácsokat osztogatunk neki imádságunkban fölényesen, mintha mi volnánk a bölcsebbek, ahogyan követelődzünk, vagy egyenesen parancsolunk neki, ahogy elfelejtjük megköszönni kegyelmét és segítségét, ahogy nem törődünk szavával: az mind arra adna jogot Istennek, hogy Ő se törődjön a mi beszédünkkel. Mégsem ezt teszi. Nincs meg nem hallgatott imádság, csak olyan van, amit meghallgatott, de nem teljesít Isten. 2./ Hogyan felel Isten a nem teljesített imádságra?
Van úgy, hogy nem felel rá. Az a felelete, hogy hallgat. Mikor a betániai hajlékban Lázár haldoklik, Mária és Márta követet küldenek Jézushoz azzal az imádságos üzenettel: "Uram, akit szeretsz, beteg!" Imádság ez is. Jézust tanítás és gyógyítás közben találja. Nem hagyja abba a tanítást, tovább gyógyítja azokat, akik még tovább is várhattak volna a gyógyulásra, s két álló napig nem indul el, hogy Lázárék imádságára feleljen.
Van úgy, hogy Isten nem a hallgatásával felel, hanem határozott "nem"-mel. Mikor Jakab és János egy samáriai faluban éjszakai szállást akarnak készíteni Jézusnak és övéinek, s a falu egyetlen háza sem hajlandó befogadni őket, arra kérnek engedélyt Jézustól, hogy mennyei tűzzel pusztítsák el a szívtelen falut. Ez is imádság, és erre Jézus határozott nemmel felel: "Nem tudjátok minémű lélek lakik bennetek, ti mennydörgés fiai!”
Van úgy, hogy az Úr felelete az imádságra lényegében ez: Most nem! A kánai menyegzőben Mária, mikor gondos anyai szeme észreveszi, hogy az utolsó pohár bor van az asztalon, felhívja figyelmét fiának erre a zavaró körülményre, mondván: Nincs boruk. Ez is imádság. Jézus azt feleli: "Nem jött még el az én órám!" Nem utasítja vissza határozottan, de nem teljesíti. Legalábbis akkor nem, amikor az imádkozó már sürgősnek érzi a segítséget.
Amikor Ő látja elérkezettnek az időt, akkor majd teljesíti.
Van úgy, hogy Isten magyarázattal felel a meghallgatott, de nem teljesített imádságra. A Gecsemáné kertben is így felelt fiának. Megmagyaráztatta neki az angyallal, hogy nem lehetséges másképpen a váltság. Ha azt akarja, hogy az emberiség szabaduljon meg a kárhozattól, ki kell innia a keserű poharat. Ha nem akarja kiinni a keserű poharat, kárhozatban marad a világ.
Pál apostolnál a tövisétől való szabadulásért könyörgő imádságára is ilyen magyarázattal felel az Úr. 3./ Mivel magyarázza az Úr imádságot meghallgató, de nem teljesítő magatartását?
Maga Pál mondja: "Ezt mondá nékem: elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el." Azok a gondolatok, amelyeket Pál ehhez a felelethez hozzáfűz belőle a maga számára, világosan mutatják, hogy Pál megértette: tövis nélkül kiesnék a kegyelemből és kiesnék az erőből is. Kiesnék a kegyelemből, mert elbizakodnék. Isten nagy és drága ajándékokat adott neki. Adott neki csodálatos kijelentéseket. Amiket ebben a szakaszban ezekről a kijelentésekről ír, azok sejtelemszerű mondatok. Úgy érzi, hogy olyan szent dolgok ezek, amelyeket Isten csak neki szánt kijelentésül, s amiket éppen ezért szemérmesen meg kell őriznie a saját titkának. Nem valók ezek a többi emberek elé. Másrészt azonban azért is ír ezekről csak ilyen sejtelmesen és rejtelmesen, mert ő maga sem tudná még saját magának sem pontosan megfogalmazni, hogy mi is az, ami vele történt. Csak annyit tud, hogy Isten csodálatos elragadtatásokkal ajándékozta meg őt. Ilyenkor azt sem tudta, hogy testben van-e, vagy testen kívül. Úgy érezte, hogy a mennyországban van. Olyan reális volt számára az Isten közelsége, a mennynek túláradó boldogsága, az a tény, hogy Isten szólt hozzá, hogy hallotta az angyalok énekét, hogy mikor elmúlt ez a látomása és hallomása, és visszatért megint ide a józan földi életre, mindabból, ami vele történt, csak valami elmondhatatlan, megfogalmazhatatlan boldogság maradt. Valami olyan, mint amiről a zsoltáríró ezt írja: "Isten közelsége oly igen jó nékem!" (73. zsoltár 28. vers). Mindezeknek a csodálatos kijelentéseknek az a nagy veszedelme és kísértése Pál apostol számára, hogy dicsekvővé és elbizakodottá tegye. A dicsekvő és elbizakodott ember azonban kiesett a kegyelemből. Kiváltságos és rendkívüli embernek tudja magát, Isten kegyeltjének. Úgy érzi, nem szorul Isten kegyelmére.
De Pál apostol nemcsak a kijelentések nagysága miatt forgott abban a veszedelemben, hogy kiesik a kegyelemből, hanem az eredmények nagysága miatt is. Pálban csodálatos missziói tűz égett. Ma, e világ nyelvén szólva, azt mondanák róla, hogy hatalmas ambíció fűtötte. Beutazta jóformán az akkor ismert egész világot. Hirdette az igét kis gyülekezetekben, templomokban, piacokon nagy tömegek előtt, méltóságban lévők előtt, s amerre járt, lába nyomán mindenütt új gyülekezetek alakultak. Még börtönében is megtérésre jutottak emberek: börtöntöltelékek, aki vele közös cellába voltak bezárva, vagy zord őrök, akikhez hozzá volt láncolva. Akármilyen sokat dolgozott s akármilyen nagy eredményeket tudott is felmutatni, még mindig kevésnek érezte azt, amit csinált. Csontjaiba rekesztett tűzként égett benne a missziói láng és ez hajtotta őt mindig célegyenest előre. Ezért imádkozik itt is több erőért, a munkában akadályozó tövis eltávolításáért. Ha Isten meghallgatta volna könyörgését és ezt a gátló körülményt kikapcsolta volna munkájából, kiesett volna a kegyelemből, mert elfelejtkezett volna erről, hogy csak haszontalan szolga, és hogy nem ő munkája azt, ami eredményként jelentkezik szolgálatánál, hanem Krisztus kegyelme.
Pál megértette, amit Ura feleletül adott neki könyörgésére. Belátta, hogy kell a tövis. Kell ahhoz, hogy emlékeztesse őt esendő emberi voltára, s megtanítsa arra, hogy Krisztusnak tulajdonítson mindent. Nemcsak keserű belenyugvásként fogadta el Isten döntését, hanem egyetértéssel és boldog hálaadással. Lehet, hogy azelőtt úgy beszélt testi töviséről: átkozott tövis! Ezentúl így mondotta: áldott tövis! Lehet, hogy azelőtt titkolta, talán szégyellte is ezt a tövist, ezután nem hallgatott róla, nem titkolta. Tudta, hogy szükséges ahhoz, hogy benne maradjon a kegyelemben s másokat is bevigyen a kegyelembe.
Meg nem hallgatott imádság? Nincs ilyen! Isten minden imádságot meghallgat. Meg nem hallgatott isteni felelet van, és ez a mi bűnünk.
Ámen.

Isten ajándéka Időpont: Karácsony estje, 1961. december 24. [Helyszín: Győr–Szeretetház]
Alapige: II. Kor. 9:15.
Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért.
Valahányszor az ember hozzányúl Isten dolgaihoz, Isten dolgai mindig elszekularizálódnak, elvilágiasodnak, elszakadnak az isteni gyökértől és önállósodnak. Ez mindig a lényeg eltolódásával és megszegényedésével jár és ez történik karácsonykor is. Isten a karácsonyt olyan szépnek gondolta, hogy az ember csak rontani tudott rajta. Így lett Jézus születése napjából, karácsonyból az emberi megajándékozás ünnepe. Még így is sok szépség maradt meg benne. Mennyi szépség van például abban, ahogyan az emberek a kívánságokat próbálják ellesni és kitalálni! A gyermekek levelet írnak, abban tárják fel kívánságaikat és szívük vágyát.
De a felnőttek is, akik szeretik egymást, figyelik a szemek tekintetét s egy-egy odavetett mondatból próbálják kitalálni és kiolvasni, mivel tudnának örömöt szerezni a másiknak. Milyen csodálatos szépség van abban is, mikor a kitalált kívánságok megszerzési lehetőségének számbavétele történik, mikor a hozzá szükséges anyagi erőket vesszük számításba! Nem száraz bankművelet ez, a szív másképp számol, mint a bank. A szívnek mindig olyan csodálatos az eredménye: akit szeretünk, annak számára van pénzünk. Mennyi öröm van abban a titkolódzásban is, mely azt szeretné biztosítani, hogy a karácsonyi ajándék meglepetés legyen!
Az örömszerzés boldog ideje veti előre fénysugarát ebben az örömben. Mégis azt kell mondanunk, hogy ahol a karácsony az ajándékok ünnepévé degradálódik, ott megszegényedés történt, mindenekelőtt azzal, hogy karácsony szent estéjén, az ajándékok felett örvendező szívünk 1. Elfelejtkezik a karácsony előtti ajándékokról.
Nyilvánvaló, hogy a szülők nemcsak egy este, karácsonykor szeretik és ajándékozzák meg gyermekeiket, s nemcsak ezen az egy napon mutatják csak meg örömszerző szeretetüket. Akik szeretik egymást, azok is megajándékozzák a másikat máskor is. Ezeket azonban nem vesszük észre, vagy elsiklik rajtuk, felettük a tekintetünk és szívünk, s nem vesszük komolyan. Lehet, talán azért, mert nincsenek olyan ünnepi környezetben, nem olyan gyertyafényes ragyogásban kapjukőket. Ez azonban nem változtat az ajándék lényegén. Ezen az estén ezért gondoljunk nemcsak arra, hogy mennyi szeretet vesz ma körül bennünket, hanem arra is, hogy ez a szeretet megmutatás csak parányi része annak a szeretet megmutatásának, amelyet egész esztendőben kapunk azoktól, akik megajándékoznak bennünket szeretetükkel. Milyen szegény az az ember, aki csak ma, a karácsonyfa alatt látott ajándékoknak tud örvendezni, de elfelejtkezik a karácsony előtt kapott ajándékokról! 2. Elfelejtkezünk a karácsony előtti örömszerzésről.
Megszegényedik a karácsony s leszűkül tartalma akkor is, mikor elfelejtkezünk a karácsony előtti örömszerzés kötelességéről. Nem lehet ugyanis az embereket egyszerűen két csoportba osztani. Az egyik ad, a másik kap. Ugyanaz az ember beletartozik mind a kettőbe. Nincs olyan ember, aki ne tudna adni valamit a másiknak, ami örömet szerezne annak. Egész jelentéktelen apróságok elegendők ahhoz, hogy felmelegedjék tőle a szív és csillogni kezdjen tőle a szem.
Egy meleg kézszorítás, egy segítő, vagy simogató kézmozdulat, kis ajándék, egy virágszál, mennyi mindenről tud beszélni annak, aki ezt a beszédet megérti. A szeretet nyelvét pedig megérti minden ember. Hát nem szegénység az, hogy az egész esztendő minden örömszerző kötelességét elintézhetőnek tartjuk egy estén, különben pedig feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy akikkel együtt élünk, akiket minden nap szeretnünk kellene, az év többi napján, azokat rideg, önző módon keserítjük minden nap? 3. Elfelejtkezünk Isten ajándékairól.
Megszegényedik a karácsony ünnepe azzal is, hogy elfelejtkezünk Isten ajándékairól is. Amikor Pál apostol ebben az igében ajándékokról beszél és azokért hálát ad, akkor elsősorban nem az ember, hanem Isten ajándékára gondol. Gondolsz-e, testvérem, arra, hogy egy egész esztendőn keresztül Isten mennyi ajándékkal ajándékozott meg? Lehet, hogy életünk talán nem tartozik a boldog, ragyogó életek közé, de megvagyunk és még a kegyelem birodalmában élünk. Hát nem kell megköszönni az élet ajándékát? Van még egészségünk is, ha többé-kevésbé kopott is már és recseg-ropog eresztékében, mint a sokat használt gépezet. De megvan: még élünk, vagyunk, mozgunk, érzünk, gondolkodunk, cselekszünk. Vagy ha nincs meg az egészség, Isten megadta azt, hogy türelmesek legyünk a nyomorúságban, a betegségben, ágyhoz kötöttségben és békességgel hordozzuk sorsunkat. Hát nem kell ezért hálát adni Istennek? Gondolsz-e arra, testvérem, aki talán egész esztendőn keresztül kritikával gondoltál erre a házra, mely falai közé befogadott, hogy a karácsonyi ajándékok között megköszönd Istennek ennek az otthonnak gondoskodását is? Isten ajándéka az, hogy nem vagy kitaszítva, mint a fészekből kihullt, didergő madár, hogy vannak, akik a maguk módján szeretnek és gondoskodnak rólad. Mi lenne belőled e nélkül a fészek nélkül?
Vajon ott van-e a hála szívedben azért, hogy egy ilyen otthonba kerültél, amely házhoz szállítja neked az igét és a szentség drága ajándékát? Hogy nemcsak a testi életedet akarja meghosszabbítani, hanem a lélek örök eledelével akar megajándékozni? Tudsz-e hálát adni azért, hogy amikor a közeli templom is messze van neked és nem mehetsz oda, akkor az Úr ad más megoldást és hétről-hétre kínálja neked a lélek drága eledelét? 4. Elfelejtkezünk Isten egyetlen ajándékáról.
Amikor Pál apostol Isten ajándékozó szeretetéről szól, nem azt mondja: Az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékaiért, hanem: hála az Istennek kimondhatatlan ajándékáért. Ha Pál apostol leveleibe egy kicsit is belekóstolunk, látjuk, hogy mindnyájuknál nehezebb élete volt és mégis tele van szíve hálaadással. Háláját azonban nem Isten ajándékainak sokasága motiválja, hanem csak egyetlen ajándékra utalva azt mondja: én nem látok semmi mást, csak egyetlen egy ajándékot, de ezért az egyért tele van szívem hálával, mert ez kimondhatatlan, felmérhetetlen, a legnagyobb, meghálálhatatlan ajándék. Mi ez az egyetlen ajándék? Nem mi, hanem Ki: Jézus Krisztus. Ő a legnagyobb ajándék.
Ha Ő a mienk, ha más semmink sincs is, gazdagabbak vagyunk, mintha mindenünk volna, amit a szív megkíván, de ha Ő nem a mienk, nélküle szegényebbek vagyunk az útszéli, rongyos koldusnál. Pál úgy érzi, hogy neki az élet Krisztus és a meghalás nyereség. Miért látja Pál Krisztusban a karácsony kimondhatatlan ajándékát? Azért, mert ez áldozat az Atyától. Minden más ajándék az Ő bőségének kiáradata. Az, hogy életünk, egészségünk legyen, meglegyen a mindennapi kenyerünk, hogy emberi szeretet melege vegyen körül bennünket, az csak egyetlen szavába, egyetlen kézmozdulatába került, de az, hogy Krisztus a mienk legyen, azért az egyetlen egyet kellett halálra adnia, akinél több nem volt a mennyben. Fiát kellett halálra adni. Ezért olyan kimondhatatlan drága ajándéka az Istennek.
Azonban nemcsak azért kimondhatatlan drága ajándéka Istennek ez, hanem azért is, amit hozott: félelemmentes életet. Azzal köszönt be az angyal születése pillanatában ebbe a világba: Ne féljetek, mert született néktek ma a Megváltó, ki az Úr a Dávid városában. Minden életben annyi félelmetes dolog van és minél közelebb kerül az ember élete végéhez, minél több van mögötte és kevesebb előtte, minél kevésbé érti meg a jelenvaló világot, minél kisebb lesz az emlékezőtehetsége és visszamenekül a régi emlékekhez, annál inkább ott vigyorog reá a másik rém: a félelmetes halál. De akinek Jézus Krisztusa van, annak nincs szíve félelmére nézni sírja fenekére sem! Akkor nincs félelmére nézni a gondterhes, bizonytalan jövendőre sem. Békessége van a földön akkor is, ha háború van, mert nekünk "Immánuel"-ünk született, ami azt jelenti: velünk az Isten! Ha pedig velünk van az Isten, összedőlhet alattunk minden, felettünk ránk szakadhat a csillagos ég, amíg a Krisztus az enyém, békességem van. Karácsonykor hozza Jézus Krisztus a bűnbocsánat drága ajándékát is, ami nem egyszerűen amnesztia-kihirdetés Isten részéről, hanem áldozat, a helyettes drága ajándéka, aki az angyalok szeretete közül lejön erre a gyűlölet helyére, ebbe az ítélettel tele közönyös világba s érettem, helyettem szenvedi el a halált. Születése pillanatától kezdve vándorol hajléktól- hajlékig és nem talál helyet magának, ezért születik ilyen proletár körülmények között.
Vajon neked ez-e a karácsonyi ajándékok között a legdrágább ajándék? Ha a legdrágább, akkor azt jelenti: szeret az Isten és ettől úgy meg tud melegedni a hideg, fázós emberi szív! Oh hála legyen hát Istennek ezért a kimondhatatlan ajándékért, az egyetlen egyért, a Jézus Krisztusért!
Ámen.

Nem bántuk meg Időpont: 1933. augusztus 27, diakonissza avatás.
Helyszín: Győr
Alapige: 2Kor 7,10
Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez. Az első pillanatban úgy érzi az ember, hogy teljesen diszharmonikus ez az ige és a mi lelkünk. Nincs ebben az igében egy gondolat, egy szó sem, amelyik lelkünkkel most összhangban lenne, s kifejezné azt, amit most érzünk, gondolunk. Hiszen ez az ige szomorúságról beszél, és nekünk sok minden van most a szívünkben, de szomorúság nincsen.
Nincs a ti szívetekben sem, akinek szolgálatára újra elszánjátok magatokat. Örülünk és örvendezünk, hiszen ez az a nap, amelyet az Úr rendelt, hogy örüljünk és vigadjunk azon!
S azután ez az ige bánatról beszél. A bánat is olyan messze van most tőlünk, mint napkelet a napnyugattól. Nemcsak olyan bánat nincsen a mi szívünkben, amelynek valami kézzelfogható szomorúsága volna, hanem titkos, ösztönszerű bánat sincs bennünk. Mi minden titkos sejtelem szorongó érzése nélkül boldogan, örömmel teszünk oda titeket az Isten oltárára ezen a napon, s ti boldogan, örömmel mentek oda, hogy megújítsátok életetek szövetségét.
Azután beszél ez az ige megtérésről. De mi úgy érezzük, hogy ma nem a megtérés parancsa az, amely visszhangzik bennünk, inkább a hazaérkezés boldogsága van most a szívünkben.
Nem a bűnbánat összetöretettsége, keserűsége szorongatja a torkunkat, nem a tékozló fiúnak az atyai háztól való elszakadottságában folyik most az életünk, hanem inkább ott vagyunk az atyai ház kapuja előtt, ott kopogtatunk, és várjuk, hogy megnyissa az ajtót, hogy bemehessünk, és felvegyük a munka szerszámát, s járjunk az Isten barázdáin, ahova parancsolni fog.
És mégis van ebben az igében valami, ami nekünk szól, és szívünkben mélységes visszhangra kell, hogy találjon, és az ez a szó: „megbánhatatlan”. Mikor Pál apostol ezt a szót leírta, ki tudja, milyen gondolatok voltak lelke mélyén! Isten igéjében vannak más helyen is olyan részek, amelyek megmutatják, hogy Pál apostolnak sokszor vetették fel ezt a kérdést: „Nem bántad-e meg, hogy a Krisztus szolgálatába álltál? Hogy lehettél ilyen ostoba és bolond!
Lehettél volna főpap. Miért cserélted el a főpapi széket az országút porával? Lehettél volna néped eleje, és most néped utolja vagy. Miért tetted ezt a lépést? Nem bántad meg, hogy nem a főpapi palota fényes oszlopai között folyik most az életed, hanem országutak mindenkitől megvetett, megkorbácsolt, meggyalázott, halálraítélt embere vagy?” S mikor ezt megkérdezték tőle, ő azt felelte rá: „Nem bántam meg! Nem bántam meg! Sok nyomorúságon és sok gyalázaton megyek keresztül, de ha most kellene újból választanom, hogy hol éljem további életemet, most is újra a damaszkuszi világosság után mennék, mert most is mindazt, ami hátam mögött van, kárnak és szemétnek ítélem, és célegyenest megyek előre a Krisztus Jézusban való elhívásom jutalmára.”
Ami most veletek történik, nem más, mint ennek a kérdésnek a felvetése: „Nem bántátok- e meg, hogy diakonisszák lettetek?” Mikor évekkel ezelőtt a diakonisszafelvétel alkalmával anyaszentegyházunk és anyaházunk felvett próbanövendékké, és engedélyt adott a tisztes diakonisszaöltöny hordozására, akkor szent önfeláldozással elhatároztátok ennek a szolgálatnak megpróbálását. Most, mikor hátatok mögött van a múlt esztendők sok tapasztalata, mikor látjátok, hogy a diakonisszahivatás nem az a délibáb, aminek sok-sok lélek elképzeli, nem csendes imádságok mormolása, hanem kemény munka, nem a saját üdvösségével törődő lelki önzés élete, hanem elégés a szegények evangéliumának szóval és cselekedettel való hirdetésében…, most megkérdezi tőletek Krisztus, az anyaszentegyház és anyaházunk: „Nem bántátok-e meg, hogy diakonisszák lettetek?”
Az, hogy ti most itt vagytok, bizonyságtétel afelől, hogy Pál apostollal valljátok: „Nem bántuk meg! Megbánhatatlan a mi elhatározásunk!”
Megkérdezhetik tőletek: „Nem bántátok-e meg, hogy a világ kényelmes, széles útjáról a Krisztus-követés diakonisszaszolgálatának keskeny útjára léptetek rá?” Ti azt felelitek: „Nem bántuk meg! Ez az út, amelyen járunk, keskeny ugyan, nem kényelmes, sok göröngy és sok tövis van rajta, amely megtép és megtorpaszt bennünket, de azért nem cserélnénk fel e világ széles útjával e világ minden kincséért sem, mert ez mindig magasabbra emel, az mindig mélyebbre süllyeszt, ennek vége hazaérkezés az örökkévalóság dicsőségébe, annak vége az Úrtól való elszakadásnak kárhozatos mélysége.”
Megkérdezhetik tőletek: „Nem bántátok-e meg, hogy a magány szabadságából a közösség kötelezettségei közé tettétek át életeteket?” És ti erre is azt felelitek: „Nem bántuk meg! Igaz, sokszor úgy érzi az ember, hogy jobb egyedül lenni, nem kell senkihez alkalmazkodnia, nem kell mások szokásait a maga számára szokássá elsajátítani és élheti életét úgy, ahogy elképzeli, és berendezi, de mi nem cserélnénk el a közösségi életet a magány régi világi életével, mert a közösség minden nehézsége, nyomorúsága és szenvedése dacára is szárny számunkra, amely emel egyre magasabbra.”
És ha megkérdezik tőletek: „Nem bántátok-e meg azt, hogy a világ szabadságát felcseréltétek a diakonisszaélet fegyelmével, határozott alárendeltségének tudatával?”, ti erre is azt felelitek: „Nem bántuk meg! Igaz, hogy óemberünknek sokszor nehéz engedelmeskedni, igaz, hogy szívünk sokszor vágyódik énünk régi szabadsága után – és mégis mindig újra meg újra meg kell látnunk, hogy milyen kegyelem a fegyelem összetartó ereje, amely tart, emel.
Nem cserélnénk el a diakonisszaéletet a világ minden szabadságával!”
Aztán ha megkérdezik tőletek: „Nem bántátok-e meg azt, hogy ennek a világnak sok öröméről le kell mondanotok, hogy e világ szemében megszürkült, megszegényített az életetek?”, azt felelitek rá boldog, mosolygó arccal: „Nem bántuk meg, mert ahelyett a pár virág helyett, amelyet Isten kitép életünkből, drágább kertbe vezetett bennünket, és olyan örömökkel ajándékozott meg, amelyeket szem nem látott, fül nem hallott, amelyeket az Isten készít azoknak, akikőt szeretik.”
És megkérdezhetik tőletek: „Nem bántátok-e meg azt, hogy életeteket a szegényeknek, a nyomorgóknak, a betegeknek szentelitek oda, hogy ti az életnek mindig csak sötét oldalát vagytok kénytelenek látni, hogy nem érzitek-e keserűségnek, gyötrőnek mindig csak a jajt hallgatni, a nyomor panaszát, mindig csak a szegénység és a bűn szennyét látni?”, ti azt felelitek: „Nem bántuk meg, mert a betegágyak mellett nemcsak szenvedő embert, hanem gyógyító Krisztust is látunk, mert a szegény emberek nyomorúsága mellett nemcsak éhes, szomjas, mezítelen gyermekeket látunk, hanem a szeretet melegével felruházott és jóllakott gyermekek boldog mosolygó arcát is. A bűnök fertőjében nemcsak a fuldokló embert látjuk, hanem a Megváltót is. Nem bántuk meg, mert úgy érezzük, hogy a nyomorúság völgyén keresztül Isten minket drága, nagy elhívatás gondolatával küld végig.” „Nem bántam meg”, ezt mondja Pál apostol, és ezt mondjátok ti is most. Adja Isten, hogy az a főkötő, amelyet most mint diakonisszafőkötőt kaptatok, az a kereszt, amely mint diakonisszajelvény és egyetlen diakonisszaékesség rajtatok lesz ezután, élő bizonyságtétel legyen a kívül való világnak is mindig arról: „Nem bántam meg, hogy az Úr szolgálatába léptem, és hogyha módomban volna százszor újra kezdeni az életet, újra ott kopogtatnék: Uram, hadd lehessek diakonissza!” Mi imádkozunk azért, hogy az anyaház se bánja meg sohasem, hogy diakonisszává avatott benneteket, és imádkozunk azért, hogy az Isten se bánja meg soha, hogy titeket az ő szolgálatába fogadott, hogy az, amit ti most tesztek, az nektek is, nekünk is, Istennek is megbánhatatlan legyen örökké.
Ámen.

Béküljetek ki!
Időpont: 1960. március 27. Böjt 4. vasárnapja
Helyszín: Győr - Öregtemplom Oltári ige: János 11,32-46
Igehirdetési alapige: 2Kor 5,14-21 Ének: 175, 774.
Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket, Úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, aki érettök meghalt és feltámasztatott. Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük. Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.
Mindez pedig Istentől van, aki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát; Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek ígéjét.
Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünkő benne.
Ima: Urunk, Jézus Krisztusunk! Köszönjük Neked, hogy Te ott jársz a halottak birodalmában, a temetőben, az oszladozó halottak között és az élet piacán is a lelki halottak között s mindenütt életre hívod a halottakat. Mi is halottak vagyunk, kérünk szólaltasd meg, keltsd életre süket fülünket igéddel, oldjad el kötelékeinket és támassz fel bennünket új életre a Te dicsőségedre.
Ámen.
A mai napra, böjt negyedik vasárnapjára kirendelt igehirdetési alapige ha egybeszövődő egészet alkot is, mégis könnyen két részre bontható. Az egyik elméleti fejtegetés, a másik felszólítás és könyörgés. Nemcsak tartalomban különbözik egymástól ez a két rész – úgy is mondhatnánk - stílusban is. Az első rész mondanivalóját tanító józansággal, higgadtsággal, tárgyilagos intellektuális magyarázattal akarja közel hozni az olvasóhoz vagy a hallgatókhoz; a másik része azonban, mint valami hatalmas nagy fortyogó kazánban, úgy forr benne az érzelem, az indulat s a szenvedély. Mindkét kérdés szívügye az apostolnak, szívügye az is, hogy megértsék azt, amit a tanítói részben mondani akar, de egészen világos, hogy még inkább szívügye az a felszólítás, könyörgés, melynél mintegy szívét teszi ki hallgatói elébe és úgy mondja: Béküljetek ki az Istennel!
Azt hiszem szabad nekünk e két részre szakítható igének csupán csak ezt a második részét elővenni ma. Tehetjük ezt annál is inkább, mert ugyanennek a szakasznak első része a közeljövőben újra a gyülekezet elé fog kerülni, hiszen ennek a szakasznak első pár verse a nagypénteki igehirdetés alapjául fog szolgálni. E szakasz második része pedig ezt a nagy felszólítást és könyörgést mondja: Békülj ki az Istennel!
Ahol erre a felszólításra szükség van, ott nincs békesség! Ahol nincs békesség, ott háborúság van. Ahol háborúság van, ott harag van, ott valaki haragszik valakire, vagy valakik haragusznak egymásra. Ezzel az igével kapcsolatban azért először azt a kérdést kell feltennünk a magunk számára: Ki van haragban kivel? Az apostol meggyőződése szerint: 1./ Az ember haragszik Istenre!
Az ember azt várná, hogy az az apostol, aki annyit látott az akkor ismert világból, nemcsak külső látás, hanem belső valóság szerint is látott mindent, aki a keresztyén gyülekezetben olyan sokszor volt kénytelen fájdalmasan tapasztalni a széthúzás és engesztelhetetlen haragtartás szomorú példáit, az arról fog beszélni, hogy az ember haragszik az emberre. Pedig világos, hogy az apostol ebben az igében, - anélkül, hogy az előbb említett tétel igazságát csak egy pillanatra is kétségbe vonná, - arra akarja a figyelmet irányítani, hogy az ember haragszik az Istenre. A végén, a szakasz 20. versében ezt mondja: „… Krisztusért kérünk: békéljetek meg az Istennel.” Egy kicsit talán nagyzolásnak látszik emberről azt mondani, hogy haragszik Istenre. Nem olyan ez, mintha a parányi kis porszem akarna fellázadni a hósipkás hegyóriások ellen? Vagy a halkan csörgedező kis csermely akarná túlkiabálni a viharzó, hullámot tajtékozó tenger moraját? Akármennyire így is van s nagy az aránytalanság Isten és ember között, - nyugodtan azt is mondhatnánk – szemtelenség az ember részéről azt gondolni, hogy én az ember haragudhatok Istenre, - ez mégis valóság. És ebben az az érdekes, hogy ezt a valóságot nem a szemmel legkönnyebben látható, füllel legkönnyebben hallható, könnyen érzékelhető tapasztalatok igazolják. Mert mi sem volna könnyebb, mint azt bizonyítani, mennyi istenkáromlással, gyalázkodással, Istenről való tiszteletlen, aljas beszéddel van tele a világ. Hát kell ennél kézzelfoghatóbb bizonyíték arról, hogy az ember haragszik Istenre?
Ez nem bizonyíték! Nem bizonyíték azért, mert Istenre haragudni csak az képes, aki legalább annyit hisz, hogy van Isten. Legalább ennyit. Azok az emberek pedig, akik az ajkukon csak piszkos módon tudnak Istenről beszélni, akiknek ajkáról csak úgy folyik az istenkáromlás és káromkodás, azok nem hiszik, hogy van Isten. Mert ha hinnék, hogy van, akkor nem mernének róla így beszélni, de csak azért beszélnek így, mert nem hiszik, hogy van Isten. Más kérdés az, hogy mennyiben tartozik ez a józan emberi gondolkodáshoz és mennyire súrolja a balgatag ostobaság és bolondság határát az, ha valaki olyan valakit szid, aki szerinte nincs.
Más dolgok azonban azok, melyek világosan mutatják, hogy az ember haragban van az Istennel. Ismétlem: csak aki hisz Istenben, az lehet haragban Istennel. Ez a harag jelentkezik mindenekelőtt az Istennel szemben való kritikában. Nyugodtan mondhatnánk – ha valakinek ezen a világon, akkor Istennek joga lenne azt mondani: hódolat illet engem, nem pedig bírálat!
Isten mégsem zárkózik el az elől, hogy az apró, törpe kis ember, aki képtelen nagy isteni távlatokban gondolkodni, dolgoknak mélységét meglátni, az próbál bírálatot gyakorolni Istenről.
Nézzétek János evangéliumának 11. fejezetében Lázár feltámasztásának történetét. Az oltár előtti szent ige világosan mutatja, hogy a hívő ember is kritikával nézi Isten magatartását.
Mikor Jézus a bethániai temetőben megáll, akkor Mária megmondja neki: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem! És Márta, mikor Jézus Krisztus a követ el akarja hengeríttetni a sír szájáról, mintha le akarná fogni Jézus kezét és meg akarná akadályozni parancsa teljesítését, úgy mondja: Ne Uram, hiszen már negyednapos halott, szaga is van már neki! És nemcsak Mária és Márta, hanem az ott jelenlévő zsidókról is azt olvassuk, hogy kritikával illetik Jézus magatartását. Azt mondják: ez, aki annyi csodát tett és tudott cselekedni, aki a vaknak szemét is megnyitotta, nem tehette volna-e meg azt, hogy meggyógyítja időben ezt a szegény Lázárt? Figyeld meg testvérem, hogy ebben az egész történetben egy árva szót sem olvasunk arról, hogy Jézus Krisztus felháborodott volna ezen a magatartáson. Ellenben igenis olvasunk arról, hogy a szíve mélyéig megrendülve nézte, hogy mit tud még a hívő emberből is a rászakadt nyomorúság és halál csinálni! Nem is az a baj, hogy az ember kritikával illeti Isten magatartását, az a baj, hogy rossz indulatú ez a kritikája. Mert van kritika, mely mindenáron a hibát akarja megkeresni, azt felnagyítani és vele tekintélyét és becsületét rombolni a másiknak. És van olyan kritika, mely látja azt, ami nem helyes, de mellette látja azt is, ami helyes és amit neki is el kell ismerni. És ha nem is érti, vagy nem ért egyet azzal, amit nem ért és kifogásol, azért ott van benne valami jóindulatú készség arra, hogy majd, ha egyszer ezt is megérti, akkor el fogja tudni mondani: jó volt minden.
Hát testvérem, ez a rossz indulatú beállítás, az Isten világkormányzásában mindig csak hibákat kereső magatartás mutatja azt, hogy az ember haragban van Istennel! És ez a harag nemcsak olyankor jelentkezik, mikor nagy világkatasztrófák történnek, nem csak olyankor, mikor megmozdul a föld és elsöpör egy várost a színéről, vagy beomlik egy bánya, meggyullad és ott maradnak családapák és fiak, akiket hiába várnak haza, nemcsak ezekben a megrendült pillanatokban, mikor az embernek megáll az esze és nem tudja megérteni, hogy ha van Isten és ha ezen a világon mindennek keresztül kell menni Isten kezén, akaratán és szívén, akkor hogyan történhet meg ilyen dolog a földön? Mikor ezek a kérdések szívünkre nehezednek, gyötrő világproblémákká lesznek számunkra, akkor vesszük észre, hogy mi magunk is hányszor nézzük meg nem engedett indulattal Isten világkormányzásának rejtélyét. Ha pedig ezek a kérdések, a világkormányzás rejtélyei nem világviszonylatban állnak elénk, hanem egyéni viszonylatban jönnek egészen közel hozzánk, akkor egyszerre megmozdul az emberi szív mélyén az indulat, a harag indulata: Nem jól csinálja Isten, amit csinál! Nem jól csinálja az úgynevezett jókkal, sem az úgynevezett gonoszokkal kapcsolatban sem a dolgot. A jókat olyan keményen fogja, hogy az embernek elmegy a kedve az istenfélelem követésétől, a gonoszokat meg olyan lazán fogja, hogy azok egészen elszemtelenednek a bűnben. Hát hol van itt a bölcs pedagógia? Isten nem jól csinálja, amit csinál, sem az én életemben, sem ellenségeim életében!
Hányszor halljuk ezt a kijelentést: Ha én egyszer csak öt percre Isten lehetnék! Majd én megmutatnám, hogyan kell ezt a világot kormányozni!
Nem érzed testvérem, hogy nem rajtunk kívül álló emberekről van itt most szó, Pál apostol ezt a felszólítást itt egy keresztyén gyülekezetnek írja! Rólunk van szó: Ember! Keresztyén ember, Isten gyermeke, hívő gyülekezetnek tagja! – békélj meg Istennel!
Ez a harag sokféleképpen jelentkezhetik. Jelentkezhetik úgy, hogy egyszerűen csak bánkódom Isten magatartása miatt. De jelentkezhetik úgy is, hogy fel vagyok háborodva ellene, sőt úgy is jelentkezik, hogy megtagadom Őt, nem veszem többé kezembe Isten üzenetét a bibliát és nem nyitom rá többé a templomajtót! Nem látod, hogy az Istennel való nemtörődömség, ezekben a kérdésekben mutatkozó közöny, ami általános e világon, az mind-mind annak bizonyítéka, amit itt Pál apostol megállapít, hogy az ember haragban van Istennel? 2./ Isten haragszik az emberre!
Pál határozottan megmondja azt is, hogy nemcsak az ember haragszik Istenre, hanem Isten is haragszik az emberre. A 18. versben ezt olvassuk: „Mindez pedig Istentől van, aki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által…” A 19. versben pedig így folytatja: „Minthogy az Isten volt az, aki a Krisztusban megbékéltette magával a világot…” Miért volt szükség arra, hogy Isten kibékíttessék az emberrel? Azért, mert Isten is haragszik az emberre. Ennek a kérdésnek van egy logikai része, mely igen könnyen elfogadható. Akinek szívében, gondolatvilágában csak egy kicsi is van abból a világosságból, melyet az írás ad nekünk erről a kérdésről, az látja, hogy Istennek minden joga megvan arra, hogy haragudjék az emberre, s ne csak szomorúsága legyen az ember miatt, bánkódjék felette, hanem arra is minden joga megvan, hogy haragudjon reá. Mi sokkal jobban haragudnánk Isten helyében az emberre, ha valaki úgy belerontott volna munkánkba, mint ahogy az ember belerontott abba a világba, melyet olyan nagyon szépnek és jónak teremtett az Isten. És ezt a világot az ember tökéletesen elrontotta.
Már szó volt arról, hogy az isteni világkormányzásnak milyen kritikai visszhangja támad az ember szívében. Ez mutat rá arra, milyen problémák merülnek fel akkor, mikor az embernek Istennel szemben táplált haragjáról gondolkodik. Az Isten emberrel szemben táplált haragjának is van ilyen problémája. Ezt az Isten hosszútűrése idézi elő. Ezen a világon ugyanis, nem nagyon látszik meg az, hogy Isten haragudna rá. E világra minden reggel felkel a nap és lenyugszik minden este és míg világ lesz, az ígéret és valóság szerint is minden évben van vetés és van aratás is, nappal és éjszaka, nyár és tél meg nem szűnnek. És igaz az is, amit Jézus így mond az Atyáról: Felhozza a napját mind a jókra, mind a gonoszokra, esőt ad az igazak és hamisak földjére. Hát hol van itt az Isten haragja? Ha Isten haragja imitt-amott megmutatkozik is, mégis egyre világosabban látjuk, hogy az ember bűne s bűnére való isteni reakció nincs arányban egymással. Az ember bűne sokkal nagyobb, mint Isten haragja. Még azok az emberek is, akik nem hívő, csak egyszerűen gondolkodó szempontból nézik ezt a kérdést, azok is kénytelenek elismerni, hogy Isten haragjának imitt-amott való megmutatása inkább csak pedagógia Isten részéről, mellyel figyelmeztetni akar bennünket a vesszőre, botra és a korbácsra, mely neki rendelkezésére áll. Hát hol van Isten haragja? Nyisd csak ki majd otthon a Jelenések könyvét testvérem és keresd meg ott, hogy mit felel a jelenések látnoka erre a kérdésre: hol van az Isten haragja?
Isten haragját a hosszútűrése gyűjti. Isten hosszútűrése nem azt jelenti, hogy nem törődik a bűnnel, nem törődik a bűn megbüntetésével, csak azt jelenti: Nem akarja a bűnös halálát, azt akarja, hogy megtérjen és éljen. A Jelenések könyve szerint Istennek külön angyalai vannak, akik gyűjtik Isten poharába az Ő haragját. Cseppenként hull bele, de egyre több lesz benne.
Nem párolog el belőle és egyszer egészen megtelik. Nem tudjuk, mennyire van már tele, lehet, hogy már csak egyetlen egy csepp hiányzik belőle, s mikor színültig tele lesz a pohár, akkor az Úr megparancsolja angyalainak, hogy most öntsétek rá az én haragom poharának tartalmát erre a világra s akkor jön az utolsó ítéletnek minden borzalma. /Jel 16,1/ Ahol Isten haragjából, a pohár tartalmából egy csepp is leesik, ott felgyúl a pokolnak tüze, ott véróceánná válik a föld, pokollá és kínná lesz az emberek együttléte, ott felszabadul a Sátán minden hatalma. Jaj nekünk, ha majd Isten megmutatja, hogy Ő mennyire haragszik a bűnre!
Mikor így áll előttünk – így mondom – a két haragos, az ember meg az Isten, akkor felmerül a harmadik kérdés: 3./ Ki bírja tovább?
A haragot ugyanis nagyon nehéz bírni. A harag egyre nehezebb teherré válik. Egyre nehezebbé annak számára, akit érint és annak számára is, akinek szíve megtelik haraggal.
Milyen teherré tud válni a harag az élmény elszürkülésével, idő múlásával értelmetlen, oktalan indulatnak tűnik fel az ember előtt, melytől szabadulni szeretne. Az ember vágyik a békesség után és akkor jön a negyedik kérdés: 4./ Ki tegye meg az első lépést?
A békesség útján ugyanis, mindig az első lépés a legnehezebb. A többi magától megy, csodálatosan gyorsan gördül tovább. Csak az első lépés, az kimondhatatlanul nehéz. Itt mindig felmerül a kérdés: Ki kezdje? Kezdje a másik! Ő kezdte a haragot, kezdje a bűnös! Én kész vagyok szívem teljes készségével fogadni a nyújtott békejobbot, de nyújtsa ki először a másik a kezét.
Nagyon emberi módon szólok erről a kérdésről, de egészen emberi, ahogyan Pál apostol is nézi a haragot tartó ember és a haragvó Isten egymáshoz való viszonyát. Itt is azon van a hangsúly, ki teszi meg az első lépést? Ki kezdi a békességet? Mert az embernek is teher. Az a hatalmas, nagy áldozati tömeg, melyet emberek a világ folyamán Isten kiengesztelésére bemutattak, azok mind-mind azt mutatják, hogy nehéz elhordozni a harag állapotát Isten és ember között. De az ember az első lépést nem volt hajlandó megtenni. Az Édenkertben sem.
Gondoltál-e valamikor is arra, hogy milyen csodálatos dolog történt volna, és hogyan fordult volna meg az egész világ történelme akkor, ha az első bűneset alkalmával, mikor Isten számonkérte Ádámot és Évát, ha akkor az ember nem azzal válaszol a számonkérő szóra, hogy egymást, meg Istent vádolja, hanem azzal, hogy Ádám leborul Isten színe elé és azt mondja: Bocsáss meg nékem, elfelejtkeztem parancsolatodról, vétkeztem, mert hallgattam a Sátán szavára. Tudsz-e még hinni nekem, még egyszer Atyám?
Ha elébe letérdelt volna Éva is és azt mondja: Nem úgy Atyám! Nem ő, én vagyok a vétkes!
Én kívántam meg a tiltott gyümölcsöt, én szakítottam le s haraptam belőle. Én tudtam mit csinálok és mégis magammal rántottam Ádámot is a bűn szakadékába. Irgalmazz nékem!
Könyörülj rajtam kegyelmes Istenem!
Mi lett volna, ha a békesség első lépését az ember tette volna meg Isten felé? De az ember nem tette meg. Az ember lehajtotta a fejét, szégyenkezett, talán haragudott is önmagára, de bocsánatkérő szó ajkára nem jött a számonkérés után és konok, makacs némasággal kimentek az Édenkert kapuján.
Oh ezért olyan kimondhatatlan nagy dolog testvéreim az, hogy az Isten tette meg az első lépést. Mert Ő tette meg! Már ott az első bűnesetkor, amikor kimondotta a nagy ígéretet, hogy Valaki fog születni az asszony magvából, aki a kígyó fejére fog lépni. Ez az ősevangélium. Az első lépés Istentől, a megsértett, megbántott, haragra és szenvedélyre ingerelt Istentől a bűnös ember felé.
Pál apostol nem győzött eleget beszélni arról, hogy Isten kezdeményezi a békét, a 18-21. versekben mondja, hogy Isten jön hozzánk. Az apostol egészen emberi módon látja ezt a kérdést és nem érzi blaszfémiának, hogy így néz reá: Az Úr Isten, a világ teremtője, az én Uram, akinek szívét megtapodtam, az jön felém és nemcsak azt csinálja, hogy békejobbot nyújt felém és azt mondja: béküljünk meg egymással, - ez is nagy dolog lenne, hanem azt mondja, - az embernek mondja: bocsáss meg nekem! Azért olyan mélységesen megrendítő Pál apostol számára mikor ezt írja: „Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” 5./ A béke ajándék: Krisztus!
A békesség útján Isten nem jön üres kézzel. Hozza az Ő igazi béke-akaratának bizonyítékát. A békesség útján ugyanis sokszor járnak az emberek hamisan: Szívben hidegre tett mélységes gyűlölettel, alkalmazkodó ügyességgel, érdekek előtérbe helyezésével, sérelmek ideiglenes elásásával. Isten meg akarja győzni az embert: én igazán akarom a békességet!
Legdrágább ajándékomat hozom, amit senki e világon nem hozhat: a keresztet. A kereszten egyszülött Fiamat, azt a meggyötört Krisztust, azt a leköpdösött, kigúnyolt Valakit, aki tiérettetek és ti helyettetek magára vette Isten haragját. Krisztust bűnné tette értünk, hogy békesség lehessen Közte és köztünk. 6./ Mi vagyunk a békekövetek!
A békéltetésnek ezt a szolgálatát bízta Isten övéire, az egyházra. /19/. Ma is különösképpen erre kötelez minket ez Ige, de mindig is. Azért ma én sem tehetek mást, csak azt, hogy az én fájó szívű Uram és Istenem megbízásából az apostol mellé, letérdelek elétek, mint Krisztus követe és mondom néktek, mintha Isten kérne én általam a Krisztusért: Kérlek titeket, béküljetek meg az Istennel!
Ámen.
Ima: Oh Urunk! Szívünk mélyéig megrendülünk arra a gondolatra, hogy Te nem azért küldesz követet hozzánk, hogy felszólíts minket, ellened lázadó alattvalóidat: adjátok meg magatokat! Te nem azért küldesz követeket hozzánk, hogy felszólíts minket, tőled függetlenített életű gonosz szolgákat: hódoljatok meg előttem! Még csak azért sem küldesz elsősorban követeket: térjetek meg! – pedig mindegyik üzeneted és felszólításod igaz és jogos lenne. Te azért küldöd követed, hogy hirdesse: békülj meg én velem!
Oh Uram! Úgy szeretném a tékozló fiú történetét megfordítani és amikor Te jössz felém siető lépésekkel, a hazatalált gonosz ember felé örömmel szívedben, ajkadon a megbékélés drága evangéliumának igéjével, - akkor én az én nyomorult bűnös kezemet hadd tegyem oda ajkadra és hadd mondjam Neked: Ne mondd tovább Uram, Istenem! Ne, mert nem lehet kibírni azt a szeretetet és azt a kegyelmet, amellyel Te jössz felém, a haragos ember felé.
Oh kérünk, ajándékozz meg minket Szentlelkeddel, hogy a golgothai kereszt alatt nekünk mindig elég legyen kegyelmednek és békeakaratodnak pecsétjéül, a Te Fiad vére. Kérünk taníts meg minket megbékélni nemcsak Veled, de embertársainkkal, a világgal és önmagunkkal is, míg majd egyszer ott fenn Tenálad, örök örömben, örök békességben és örök egységben szerethetjük egymást.
Ámen.

Az élet óév estéjének tükrében Időpont: Óév estéje – 1953. december 31.
Alapige: 2Kor 5,9-10 „Azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, néki kedvesek legyünk. Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék a szerint, a miket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.” Az óév estéje tulajdonképpen komoly ünnep. Van benne valami a temető hangulatából. Szoktunk is beszélni arról, hogy ezen a napon temetjük a megvénhedt óesztendőt. Ezt az igazságot nem erőteleníti meg ennek a napnak a szilveszteresti hangulata, a zsúfolásig megtöltött mulatóhelyek, a kacagástól hangos színházak, a részeg emberek kurjongatásaitól visszhangzó utcák. Olyan ez, mint a halotti tor vagy a búfelejtető mákony az életben megfáradt, fájó szívű embernek. Ebbe menekül óév estéjének komoly gondolatai elől. Mi, kik ezen az estén Isten házába gyülekeztünk össze, ne futamodjunk meg gyáván ennek az estének komoly gondolatai elől. A valóság nem tűnik el azért, mert mi behunyjuk a szemünket, hogy ne lássuk. Az igazság igazság marad akkor is, ha kellemetlen tudomásul vennünk. Nézzünk hát bátran a szemébe a komoly óév esti gondolatoknak! Nézzük, mit látunk az életről óév estéjének tükrében! 1. Az élet mulandósága. Erre emlékeztet ezen az estén elsősorban a szentlecke, mikor arról beszél, hogy „akár itt lakunk, akár elköltözünk” (9. v.).
Az élet mulandó. Az idő siet. Egy percre sem áll meg. Homokóráján hamarosan lepereg az 1953. esztendőnek utolsó homokszeme is, s nemsokára énekelhetjük: Elmúlt már az óesztendő. És mennyi minden elmúlt ebben az esztendőben ezzel az esztendővel együtt! Hányan elköltöztek szeretteink közül!
Új sírhantok domborodnak a temetőben, s mi lélekben megállunk mellettük. A kemény, hideg göröngyökre ráhull szemünkből egy-egy forró könnycsepp. Siratjuk azt, aki elment s azt, ami elmúlt.
Némelyik nem került ki a temetőbe, mégis elveszítettük. Van, aki elmaradt barátját siratja e napon.
Egy évvel ezelőtt még együtt meneteltek, azután egy meggondolatlan szó vagy egy ostoba tréfa narancshéján elcsúszott a barátság, látszólagos érdekellentétek szembe helyeztek egymással, s ma egyik a másikat az elköltözöttek szomorú halotti menetébe sorolja már.
Van, aki füstbe ment tervei, eltemetett reményei romjain sírdogál e napon.
Ebben a múló világban én magam is múlófélben vagyok. Mindennap megállíthatatlanul öregszem, s ezt − ha máskor nem − így évfordulón mégis kénytelen vagyok tudomásul venni. Mikor gyermek voltam, hetekben, majd hónapokban számolták az életidőmet, ifjúságomban évekkel mérték koromat, meglett koromban szinte kortalanná váltam, mintha csak megállt volna felettem az idő. Ilyenkor évtizedekkel mérték a koromat. Azután, mikor az ember túlmegy az életútjának felén, megint elkezdődik fordított sorrendben az egész. Előbb az éveket kezdjük számolgatni, azután már a hónapok is számítanak, végül már csak hetekkel mérik az életünket. Mindezt meg lehet szépíteni, de nem lehet rajta változtatni. A koporsóra lehet virágokat rakni, de attól az élet nem tér vissza. Lehet azt mondani, hogy ez a természet rendje, mi mégis úgy fogjuk érezni, hogy minden porcikánk tiltakozik ellene. Lehet a mulandóságot teológiailag megszépíteni s Pállal azt mondani: most itt lakunk, azután elköltözünk, de azért bizony összeszorul a szívünk, mikor nap nap mellett kiselejtezünk valamit a nagy költözködésre való készületben, mint ami fölösleges poggyász lenne csak a nagy úton.
Óév estéjén tudomásul kell vennünk, hogy süllyesztős színpadon járunk, s nem tudni, mikor nyílik meg alattunk a nagy süllyesztő, hogy elnyeljen bennünket. 2. Az élet felelőssége. Erre emlékeztet ezen az estén másodsorban a szentlecke, mikor arról beszél, hogy „nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék a szerint, a miket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt” (10. v.).
Az élet tehát felelősségteljes. Nem lehet felelőtlenül, csak úgy a világba élni. Egyszer mindenért mindenkinek felelni kell. Ahogyan minden év végén eljön a zárlat ideje, s akkor kitűnik, hogy hogyan gazdálkodtunk az egész évben, úgy eljön minden élet végén is a nagy leszámolás, az ítélet napja. Erről a nagy felelősségre vonásról azt mondja Pál, hogy kikerülhetetlen. Meg kell jelennünk az ítélőszék előtt, akár tetszik, akár nem! Amilyen feltartóztathatatlanul megy ez az esztendő a vége felé, épp olyan bizonyosan megyünk mi is az ítélőszék elé.
Azt is mondja Pál erről a felelősségre vonásról, hogy ezen mindenkinek át kell esni. „…nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt…” Pál magát sem veszi ki a nagy leszámoltatásból. Őt is felelősségre fogja vonni a Bíró. Engem is, téged is.
Arra is figyelmeztet az apostol, hogy az ítélőszékben Krisztus ül. János evangéliumában maga Jézus is beszél erről, mikor ezeket mondja: „Az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta” (5,22), és „hatalmat ada néki az ítélettételre is, mivelhogy embernek fia” (5,27). Lehet, hogy te most azzal biztatod szorongó lelkiismereted, hogy az „ember fia” kifejezés a Biblia nyelvén a Megváltót jelenti, s ha a nagy zárszámadáskor a bírói székben a Megváltó ül, akkor nincs baj, hiszen a Megváltó a bűnösök barátja, aki nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Ez igaz, de csak addig, míg a Megváltó az ítélőszékbe nem ül. Addig Megváltó, azután már Bíró. A kegyelmi idő világviszonylatban addig tart, míg a Megváltó bele nem ül az ítélőszékbe. Akkor vége szakad a kegyelmi időnek, s az ítélet időszaka köszönt be. Egyéni viszonylatban pedig a halál a határvonal. Csak addig írhatunk az élet könyvébe, amíg e testben élünk. Halálunk pillanatában lezárják számadási könyvünket, aláhúzzák nagy fekete vonallal a tételeket, s kezdődik a mérlegkészítés ideje. Akkor pedig nem mentség, hanem súlyosbító körülmény lesz az, hogy az ítélőszékben az embernek fia ül, tehát olyan valaki, aki ember volt, s aki ember tudott maradni bűn nélkül, pedig hozzánk hasonló volt.
Mindebben benne van már az is, hogy ebben a nagy felelősségre vonásban földi életünk, vagy ahogyan Pál kifejezi magát, e testben eltöltött életünk kerül terítékre.
A mérlegkészítés mindig izgalmas. Nem látni előre az eredményt. Csak a végén, a szó szoros értelmében az utolsó pillanatban ugrik ki az eredmény, hogy gyarapodással vagy veszteséggel zárunk- e. Ugyanilyen izgalmas minden szakértői ellenőrzés is. Még a legpontosabb ember sincs bebiztosítva az ellen, hogy nem bukkan-e rá az idegen szem valami hibára, amit mi nem vettünk észre.
Az 1953. évben is mennyi bűn terhel minket! Csak érezzük ezen az estén a felelősségre vonás minden izgalmát! Áldott ez, és szükségünk van reá. 3. Az élet célja. Erre emlékeztet ezen az estén harmadszor a szentlecke, mikor arról beszél, hogy „azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, néki kedvesek legyünk” (9. v.).
Pál az élet célját a maga és olvasói számára nem csupán abban látja, hogy a nagy felelősségre vonásban meg tudjon állani az ítélőszék előtt. Ezen ő már s vele együtt minden megtért ember − emberileg fejezem ki magamat – túl van. Bűneit letette a Krisztus keresztje alá. Isten megbocsátott neki.
Krisztus vére eltörölte bűneit. A Szentlélek bizonyosságot adott a szívébe efelől. S mindez nem csak egyszeri nagy eseménye az életének. Minden napon újra meg újra megtapasztalja ezt a kegyelmet. Ebből a kegyelemből és ebben a kegyelemben él. Ezért és nem saját életszentségéért nem fél az ítélettől. De épp ezért egyetlen célja van már csupán az életének: a hála. A háláját szeretné megmutatni Istennek mindazért, amit tőle kapott. Mindenekelőtt a bűnbocsánatért, de vele együtt minden egyéb jóért is, melyet Istentől oly bőségben kapott.
Ez volt a te életed célja is ebben az esztendőben? Ennek kellett volna lenni, hiszen a te bűneid bocsánatáért is meghalt Krisztus a kereszten, neked is sok bűnödet bocsátotta meg ebben az esztendőben is. Ezenkívül sok minden földi jóval is megáldott. Sok minden elmúlott, de sok minden megmaradt, és még több új ajándék jött hozzá. Elveszítettél embereket, de kaptál újakat is. Füstbe mentek terveid, de voltak olyanok is, amelyek egészen csodálatosan valóra váltak minden nehézség ellenére is.
Szétfoszlottak reménységeid, de megáldattál reménységen felül ott, ahol nem is gondoltad. Azt sem szabad elfelejtened, hogy ebben az esztendőben Isten bőven terítette meg a magyar föld asztalát kenyérrel. Hol a hála mindezért?
Aki hálás, az szeretne örömöt szerezni annak, akinek hálás. Ez Pál életcélja is. Kedves szeretne lenni az Istennek. Örömöt szeretne szerezni neki. Mert Isten sokszor bánatos Isten, sokszor kedvetlen. Az Írás is beszél erről. Az ember bűne teszi Istent sokszor bánatossá és kedvetlenné. Pálnak az a szíve vágya, hogy jókedvre derítse az ember bűne miatt szomorú Istent. Egyszer már sikerült neki. A damaskusi úton, mikor megtért, nagyot dobbant az örömtől Isten szíve, s boldog ének csendült fel a mennyei seregek ajkán, mert hiszen meg vagyon írva, hogy nagy öröm van a mennyben egy bűnös ember megtérésén. De szeretné, hogy Isten jókedve nyugodnék meg arcán, valahányszor rátekint. Nem könnyű dolog ez. Igyekezni kell reá. Meg kell feszíteni minden erőnket. Nem is sikerül sokszor. De bizonyos, hogy Isten a hálás embernek erre az erőlködésére olyan megértéssel és örömmel néz, mint az édesatya a gyermeke karácsonyi ajándékára, melyet talán ügyetlen kézzel, de forró szívvel és nagy iparkodással készített számára a karácsonyfa alá.
Így mutatja meg az ige óév estéjén nekünk az életet. Így méri le az óesztendőt, s így akar elindítani az újra. Fogadjuk el alázatosan az ítéletet, s lendüljünk neki az új életnek, ez lesz kedves Istennek s boldogító nekünk! Ámen.

Halál – élet Időpont: Húsvét utáni 1. vasárnap, 1962. április 29. [Helyszín: Győr–Öregtemplom]
Alapige: II. Kor. 4:10-14.
Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben. Mert mi, a kik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben. Azért a halál mi bennünk munkálkodik, az élet pedig ti bennetek. Mivelhogy pedig a hitnek mi bennünk is ugyanaz a lelke van meg, a mint írva van: Hittem és azért szóltam; hiszünk mi is, és azért szólunk; Tudván, hogy a ki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt, és veletek együtt előállít.
Húsvét ünnepének nagy kérdése a halál és élet kérdése. Jól figyeljük meg a sorrendet: nem az élet és halál, hanem a halál és élet kérdése. Ez volt a húsvét történeti sorrendje is. Az írás szerint Jézus meghalt és feltámadott, nem pedig azon van a hangsúly, hogy Jézus élt és meghalt. A húsvéti esemény nem csupán önmagában álló esemény. A húsvét után való első vasárnapnak is az a nagy kérdése ami a húsvété: a halál és az élet kérdése. Azonban most nem Jézus Krisztus haláláról és életéről van elsősorban szó, hanem a mi halálunkról és életünkről.
Pál apostol úgy látja, hogy a kettő összefügg egymással, mégpedig nem csupán úgy, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása hasonlatul, vagy erkölcsi tanításul szolgáló példája halálunknak és életünknek. Ennél sokkal szorosabb, szervi és elvi összefüggésben van egymással Jézus Krisztus halála és élete, s a mi halálunk és életünk. Az a szép ének (288. számú), mit énekeltünk, az is azzal kezdődik, hogy e kettő összekapcsolódik benne: Krisztus halála és az én halálom, az Ő élete és az én életem. Ez az ige is összekapcsolja a kettőt. Figyeljünk azonban jól, ez az összefüggés Pál apostol látása szerint nem valami tőlünk független összefüggés, hanem valami olyan, amelyben valami titokzatos módon részt kell vennie az embernek is. Jézus Krisztus – most mint emberről beszélek – vállalta ezt az összefüggést emberi testben, hogy az Ő halála a mi halálunkkal van kapcsolatban, mert meghalt bűneinkért. Feltámadása is összefügg a mi életünkkel, mert a mi megelevenítésünkre támadt fel.
Ha már most ezt a nehéz teológiai kérdést fel akarjuk váltani gyakorlati keresztyén életünk aprópénzére, elénk áll a döntő jelentőségű kérdés: vajon én vállalom-e azt, amit Jézus Krisztus vállalt? Ő vállalta az én halálomat érettem és helyettem, hogy nekem életem legyen, vállalom- e én az Ő halálát és életét Őérette az én halandó testemben? Mert erről van ebben az igében szó, mikor azt mondja a 10. versben: "Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi halandó testünkben." Próbáljuk most megközelíteni a vállalásnak, döntésnek ezt a kérdését és rögtön az bontakozik ki előttünk, hogy az első felszólítása ennek az igének: 1./ Vállald Jézusért a halál kockázatát!
A 11. versben Pál apostol azt mondja: "Mert mi, akik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért..." Figyeljünk a fogalmazásra: "halálra adatunk". Ez a szenvedő mondatszerkezet azt akarja megértetni velünk, hogy itt tulajdonképpen nem arról van szó, hogy én elindulok egy magam választotta úton, hanem arról, hogy valami történik velem. Legfeljebb szenvedőlegesen vehetünk részt benne az életben, tehát én benne vagyok az eseményben, de nem én vagyok sorsomnak irányítója. Pál az első versekben világosan megmondja, mit ért ő a "halálra adatunk" alatt, hogy a halált, amit Jézusért nekünk e világ szánt, azt nekünk vállalnunk kell. Egyszerűbb megfogalmazásban: vállalod-e Jézusért azt a halálos kockázatot, ami Jézus követésével, a keresztyén élettel együtt jár? Pál vállalta. Világossá vált előtte, hogy vállalnia kell mindenkinek, aki szeretné, hogy Jézus is vállalja érette azt, amit ő nem vállalhatott. Pál élhetett volna nyugodtan, békésen, ha nem lett volna keresztyén! Mivel keresztyén lett, élete többé nem volt nyugodt, békés és kényelmes élet. Krisztus követése nélkül Pál apostol felfelé ívelő pályán, nyílegyenesen befutott volna a papi tanács tagjai közé. A nép politikai, vagy az egyház vezérei között lett volna helye, hatalmas tanító, akinek lábai előtt a zsinagógában ülnek a zsidók a világ minden részéből és ihletett ajkáról hallgatják az Istenről szóló felejthetetlen fejtegetéseit. Meglett volna anyagi megélhetése, kényelmes élete is, boldog családi körben talán. Ez mind semmivé lett, dugába dőlt abban a pillanatban, mikor ő Krisztus útján elindult. Ettől kezdve – bocsánat a kifejezésért – hontalan bitang lett, akinek se hazája, se otthona,űzött vadként jár és sehol nincsen békessége, mert mindenütt leselkednek rá. Pál ezt a helyzetet Krisztussal együtt vállalta. Látta, ha nem vállalja, akkor nem kell vállalnia ezt a helyzetet és sorsot sem. Ő azonban vállalta és nem bánta meg soha, hogy vállalta. Ő úgy nézett erre a kérdésre, mint ami elkerülhetetlen, elszakíthatatlan összefüggésben van Jézus Krisztussal és követésével. Pál apostol tudja, hogy a keresztyén élet, ha békesség is, – mert csodálatos, elvehetetlen békesség – ugyanakkor valami rettenetes harc is. Keresztyénnek lenni nem azt jelenti, hogy életem hajója beevez valami biztos téli kikötőbe, ahol hullámok nem csapdossák, hol szélvihar nem zúg, nem fenyegeti semmiféle zátony romlással a hajót. Nem ez a keresztyén élet. A keresztyén életben ki kell bontani a vitorlát, nem törődve azzal, kint vihar dúl-e, vagy sötét felhők tornyosulnak az égen, villámok cikáznak-e, vágnak bele mennykövek a vízbe, kibontott vitorlával ki kell futni a viharos tengerre és evezni, menni akkor is, ha mindig szembe fú is a szél. A keresztyén élet azt jelenti, az ember belekerül a halálzónába. Olyan ez, mint mikor háborúban a civil behívót kap és rajvonalba viszik. Otthon élhetett volna békességben, járhatott volna barázdában ökrei, vagy lovai, esetleg vetőgép után. Ha íróasztal mellé ültette sorsa, aktákat intéz kényelmes nyugalomban. Ha pedig iparos, műhelyében dolgozik, örömmel figyeli, hogyan formálódik keze alatt a mű, amit alkotni akar. ... De ez már mind a múlté. Egy egyszerű papíros jött, s annak engedelmeskedni kellett. Ki kellett menni a halálzónába, ahol füle mellett golyók fütyülnek, srapnellek hullanak, a halál két kézre fogott kaszával vág rendet jobbra és balra körülötte, s neki vállalni kell ezt. Pál látása szerint is a keresztyén élet kockázatos vállalkozás. Mert mikor valaki Krisztus követésére elindul, elindul ellene az ősellenség is és annak mozgósított hadserege. Mozgósít ellene egy sereg embert, akikkel eddig békességben élt, most felszisszennek, mintha tyúkszemükre tapostak volna, mert úgy érzik, azok megváltozott élete ítélet az ő meg nem változott életük felett. Harc a keresztyén élet, még Isten népével, a vallás embereivel is. Oh, Pál apostolnak mennyit kellett szenvedni azoktól, akik magukat Isten népének tartották! Ezek az emberek úgy néztek rá, mint túlzóra, akinek elment az esze, aki nem képvisel józan vallásosságot, kinek hite mindenféle vallási spekulációba bonyolódik bele. Pál vállalta ezt, sőt, úgy nézett rá, mint Krisztus követésének igazolására, keresztyénsége hitelesítő pecsétjére. Ha ez a világ nem üldözi, jobban megijedt volna, mint a világnak mindenféle üldöztetésétől, mert ez azt jelentette volna, hogy akklimatizálódott a világhoz, lealkudott keresztyénségéből, szalonképessé tette, s ezzel megtagadta volna Krisztust. Az a tény, hogy halálra adatott minden napon, ez hitelesítő pecsétet jelentett keresztyénségén. Maga az Úr mondta: engem gyűlöl ez a világ, titeket is gyűlölni fog! Mondd testvérem! Vajon húsvétnak ezt a következményét vállalod-e? Vállalod-e, hogy Jézus Krisztusért a halál kockázatának területén élj? Nem úgy nézel-e erre, mint aki mártírkoszorút visz a fején, nem kezdesz-e el elkeseredve, vagy büszkélkedve beszélni arról, hogy mennyi hátratételt kell szenvedned Jézus Krisztusért? Természetesnek, magától értetődőnek tartod-e, s úgy nézel-e rá, mint Krisztushoz való tartozásnak szent, hitelesítő pecsétjére? Ez az első vállalás amire felszólít minket az ige. 2./ Vállald Jézusért a mindennapi "halálba adás" harcát!
A 12. vers első részében azt mondja az apostol: "Azért a halál mibennünk munkálkodik..." Első pillanatban olyan természetes igazság ez, hogy jóformán kár is megemlíteni, hisz nyilvánvalóan látjuk, hogy a halál bennünk munkálkodik. Ahogyan múlnak felettünk esztendők, évtizedek, egyre jobban meglátszik a halál munkája halandó testünkön. Arcunk megráncosodik, szemünk nem lát már olyan messzire, fülünk nem fogja a pianisszimó hangokat, hajunk kihull, hátunk meggörnyed, hangunk csengése elmúlik, s lassan-lassan érünk a koporsó és temető számára. A halál bennünk munkálkodik, akár akarjuk, akár nem. Mikor Pál azt mondja: a halál bennünk munkálkodik, nem az ember halandó, elkopó jellegére gondol, hanem arra, hogy valami munkálkodik a halálból bennünk, de úgy, hogy amíg az előbbiben nem volt önkéntes részünk, addig ezt a halált mi magunk munkáljuk halandó testünkben. Hogy ezt jobban megértsük, olvassuk hozzá a római levél 6. részének 6. és 11. versét. "Tudván azt, hogy a mi ó emberünkővele megfeszíttetett, hogy megerőtlenüljön bennünk a bűnnek teste, hogy aztán ne szolgáljunk a bűnnek." A 11. vers pedig így szól: "Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban." Az emberben belül élet-halál harc folyik: az ó ember és az új ember harca, – úgy is mondhatjuk – a régi bűnös, meg a Krisztusban feltámadt új élet között. Ezt a harcot nekem vállalnom kell, mégpedig halálosan komolyan! Mikor Luther a Kis Kátéban a keresztségről ír, azt mondja: az ó embert meg kell öldökölni. Azt a kifejezést használja hozzá: a keresztség vizébe ó emberünket napról-napra, újra és újra víz alá kell fojtani, hogy meghaljon. Ezt nekünk halálosan, véresen komolyan kell vennünk. Nyilván azért kell ó emberünket minden nap halálra adni, mert nagyon nehezen hal meg. Nem is hal meg egészen addig, amíg meg nem halunk. Pál sem úgy mondja, hogy meghal az ó ember, úgy fejezi ki magát, megerőtlenül a bűnnek teste. Azok az öldöklő csapások, amiket ó emberünkre mérünk, s újra meg újra, valahányszor csak kidugja fejét, alányomjuk a keresztség vizébe, csak megerőtlenítik.
Csodálatos módon erőtlenedik meg. Nem önmagában, megerőtlenedik azáltal, hogy mi szüntelenül arra gondolunk, hogy én pedig meghaltam a bűnnek! Mondd testvérem! Vállalod-e ezt a harcot? Vállalod-e azt, hogy tested Jézus Krisztussal együtt megfeszíttetett Krisztusban? Tudod-e mondani ó emberednek és feltörekvő, rajtad újra és újra erőt vevő bűneidnek: nincs jogod élni, meghaltál Krisztussal együtt, belefúltál Jézus Krisztus éretted kiontott drága vérébe! Én is meghaltam számodra! Nem volt igazán húsvétja annak, aki ezt a mindennapi halálba adás harcát nem vállalja. Nem a mi erkölcsi tökéletesedésünkért, nem a világ, s az emberek előtt való hírnevünkért, nem becsületünk nagyságáért, hanem Jézusért! 3./ Vállald Jézusért a Jézus életét!
A felolvasott szentírási szakaszból tudatosan kihagytam két mondatot. Mind a két mondat majdnem szóról-szóra ugyanaz. A 10. vers második részében azt olvassuk: "Jézus Krisztus élete is láthatóvá legyen testünkben." A 11. vers második fele is ezt mondja: "Jézus Krisztus élete is látható legyen a mi halandó testünkben." Pál tehát úgy látja, hogy Jézus életét vállalni kell. Ez több, mint Krisztus követése, több, mint az, hogy egész életem folyamán Őrá nézek, nyomdokaiba lépek, Őt követem, Ő van benne gondolataimban. Itt Pál apostol többre gondol, mint Jézus ilyetén való követésére. Ugyanis, mikor én Jézust követem, akkor Jézus énrajtam kívül van. Igaz, hogy egész szorosan vagyok mellette: ahova Ő lép, lábnyomába én is belelépek, lépése szerint járok, de mégiscsak kívülem van, s úgy követem Őt. Amiről Pál itt beszél, annak nem egy kívülálló Krisztussal van kapcsolata, hanem a bennünk lévő Krisztussal. Nem arról van tehát szó, hogy én cselekszem valamit, Jézus Krisztus példája, mintája szerint, hanem arról, hogy Jézus Krisztus cselekszik énbennem. Szemem úgy néz, mint ahogy Ő nézne, kezem úgy simogat, ahogyan Ő simogatna, vagy úgy üt, ahogyan Ő ütne. Lábam oda megy, ahova Ő menne, Ő dolgozik bennem belülről. Érzed-e, milyen szoros kapcsolatban van ez az apostolnak a galáciabeliekhez írt levél 2. fejezetének 20. versében található kijelentésével: élek többé nem én, él bennem a Krisztus! Így válik láthatóvá a mi testünkben Jézus Krisztus élete. Testvérem! Ez a világ azután sóvárog, amiről Pál a római levélben is ír, hogy az egész teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését, akikben láthatóvá, érzékelhetővé válik Jézus Krisztus. Jézus élt, meghalt, feltámadott. Feltámadása után látszólag elkerült az emberi érzékszervek hatóköréből, de megjelent testben. Hallani, látni lehetett Őt, kezén, lábán, oldalában ott voltak a sebek helyei. Lelki testben ugyan, de láthatóvá vált Jézus. Mikor az egyház megalakult a Jézus Krisztus által küldött Szentlélek munkája nyomán, erről az egyházról azt mondja Pál, hogy az a Jézus Krisztus teste. Nem valami, úgy is mondhatjuk valaki, akiben Jézus Krisztus érzékelhetővé, láthatóvá vált e földön. Ebbe a sorba tartozik bele az egyes keresztyén ember is, akiben Jézus Krisztus élete látható kell, hogy legyen. Vállalod-e testvérem ezt? Mert ha nem vállalod, akkor neked nem volt igazi húsvétod. 4./ Vállald Jézusért a bizonyságtételt!
Ennek az igének befejező szakasza azt mondja a 12. vers második részében: "... az élet pedig tibennetek", a 14. versben pedig: "Tudván, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt és veletek együtt előállít." Ez a "veletek együtt" szabja meg a keresztyén életnek a mikéntjét. A keresztyén ember nem elégedhetik meg azzal, hogy Krisztus meghalt, vele együtt én is keresztre feszíttettem, feltámadott, vele együtt én is feltámadtam és új életet élek. Pál apostol nem tudta ezt a Krisztussal való belső azonosulását magának megtartani.
Szeretné megosztani az egész világgal. Maga ez a keresztyén élet is folytatja ezt a missziót, melyben Krisztus láthatóvá, hallhatóvá válik a halandó testben. Azért fejezi ki magát így az apostol, hogy a halál mibennünk munkálkodik, az élet pedig tibennetek. Tehát ó emberünknek mindennapi halálra adása tibennetek az életet munkálja. Pál apostol azonban azt is látja, hogy nem elég az élet bizonyságtétele. Az élet logikájához tartozik hozzá az is, hogy először a Krisztus életének a mi testünkben is látható voltáról, az élet bizonyságtételéről beszél, s azután fűzi hozzá: kell a szó bizonyságtétele is.
Nekünk nem szabad hallgatni Jézus Krisztusról, beszélni kell Róla, de nem kötelességből. Pál azt mondja: "hittem, azért szóltam". Hiszünk mi is, azért kell szólnunk Jézus Krisztusról. A hitet nem lehet elrejteni, különben úgy járunk, mint a véka alá rejtett gyertya fénye.
Menthetetlenül elalszik, mihelyt elfogy a véka sötétségében levő oxigén. Ezért vállalni kell a Róla való bizonyságtételt is. Nem erőltetéssel, nem ellenszenves, rámenős módszerrel, természetesen, magától értetődően, mint Jézusnál és Pálnál, Isten minden igaz gyermekénél olyan természetesen, szívünk mélyéből és teljességéből szóljon a száj. Nem kell hozzá semmiféle erőszakos fordulat, hogy erről beszélgessek másokkal is. Vallod-e ezt te is Krisztusért?
Hadd fejezzem be az igehirdetést azzal, amivel kezdtem: Jézus Krisztus vállalta a halált, életet énérettem, nem lehet, hogy mást feleljek rá: vállalnom kell a halált és az életet nekem is az én Uram Krisztusomért. Ámen.

Az új élet Időpont: Húsvét utáni 1. vasárnap – 1954. április 25.
Alapige: 2 Kor 4,10-14 „Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben. Mert mi, a kik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben. Azért a halál mi bennünk munkálkodik, az élet pedig ti bennetek.
Mivelhogy pedig a hitnek mi bennünk is ugyanaz a lelke van meg, a mint írva van: Hittem, és azért szóltam; hiszünk mi is, és azért szólunk; tudván, hogy a ki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt, és veletek együtt előállít.” A keresztyénség új tan. Ez volt a benyomása azoknak, akik csak hírből hallottak róla. A keresztyénség nem új tan, hanem új élet. Ezt látták azok, akik Pál apostollal közvetlen összeköttetésbe kerültek. Ez az új élet bontakozott ki szavaiból, amikor tanított, s ez sugárzott belőle akkor is, mikor egyszerűen csak élt. Erről az új életről tanít a mai szentleckében is, s tanítása mögé odaállítja hitelesítésül az egész életét. 1. Az új élet sorsa a halál. Ezt szögezi le mindenekelőtt, mikor így szól: „Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, mert mi, a kik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, (…) a halál mi bennünk munkálkodik.” Az előző versek mutatják, hogy mikor Pál ezeket írja, azokra a halálos veszedelmekre gondol, amelyeknek állandóan ki van téve az élete. Élhetne nyugodtan, ha nem volna keresztyén. Talán Jeruzsálemben volna magas állású főember, nagy tanító, kinek lábai előtt nagy reményű tanítványok serege ül, vagy egyházi és politikai vezér, kinek háta mögé tömegek sorakoznak fel. Volna gondtalan megélhetése, kényelme, boldog családi élete. Így pedig olyan, mint valami hontalan bitang, kinek sem otthona, sem hazája. Nélkülözések között tengeti életét, sűzött vadként fut végig a világon. De nem bánja. Mindez vele jár az új élettel. Ez az új élet sorsa. Ha valaki Krisztus követője lesz, nem békés kikötő biztonságába vonul, mint a hajó, melyet az őszi viharok közeledtekor téli kikötőbe vontatnak, hanem épp ellenkezőleg: kibontja vitorláit, s a kikötő nyugodt vizéről nyílt tengerre száll, szembe a viharral.
Olyan változás ez, mint mikor egy civilt behívnak katonának, s kiküldenek a frontra. Otthon talán fütyörészve bandukolna a barázdában a lomha ökör után, vagy ülne az íróasztala mellett, s intézné a zizegő aktákat, avagy az alkotás örömével nézdegélné a műhelyben, mint formálódik keze alatt a mű… Ehelyett azonban sáros lövészárokban bujkál, körülötte kaszál a halál, golyók fütyülnek a füle mellett, s pusztító dögmadarakként hullnak az ágyúgolyók.
Keresztyénnek lenni tehát kockázatos vállalkozás. Annyi, mint belekerülni a halálzónába. Aki komolyan Krisztus oldalára áll, egyszerre ellenségekkel találja szemben magát.
Azonnal mozgósít ellene az ősellenség, a Sátán. Kísértésekbe kerül, melyekről azelőtt sejtelme sem volt. Gáncsvetésben botlik meg ott, ahol azelőtt fel sem tételezte. Akadályok páncélfalával találja szemben magát ott, ahol sima utat vélt. Sokszor kénytelen fáradtan megállapítani: Mindig szembe fúj a szél.
Egyszerre felhorkan ellene egy sereg ember, akik mellett eddig békésen élt, de akik most egyszerre úgy felszisszennek, mintha megtérésével az ő tyúkszemükre lépett volna. Bosszankodnak fölötte, mint a sötétben lévő ember, mikor szemébe világít a fény. Megtérését ítéletnek érzik a saját életük fölött, s ezért személyes sértésnek veszik, hogy meg mert térni. Gyanúsítgatások és rágalmak özönét zúdítják reá, hogy keresztyénségét hitelvesztetté tegyék, s mint Pál példája mutatja, attól sem riadnak vissza, hogy – miként egykor Krisztust – követőjét is eltegyék láb alól.
Azt gondolod, hogy legalább az úgynevezett vallásos emberek között talál majd megértésre és támogatásra? Nagy tévedés. Ezek fordulnak csak igazán dühvel ellene. Amint Jézust is kora vallásos emberei vitték a keresztre, úgy követőjét, Pált is a hithű zsidók üldözték halálra. Túlzó, rajongó, bolond, vallási őrült… Ilyen szavak repkednek ma is azok felé, akik komolyan merik venni a keresztyénségüket.
S mindebben sokszor a saját házunk népe jár elöl, mint ahogy Jézus azt meg is mondotta előre.
Pál nem esik kétségbe azon, hogy a keresztyén embernek a halálzónában kell élnie. Azon esnék kétségbe, ha nem így volna. Amiképp Krisztust gyűlölte a világ, szükségképpen gyűlöli az övéit is. Ha nem gyűlöli az övéit, akkor azok már nem is az övéi.
Van-e nekem valami szenvedésem, hátratételem, üldöztetésem Jézusért, és miképp hordozom azt?
Fárasztó tehernek tekintem-e, mely alól menekülni szeretnék, vagy pedig örömmel fogadom, mint Krisztus-követésem igazolását? 2. Az új élet ajándéka az „élet”. Ezt szögezi le másodszor Pál, amikor így szól: „…hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben.” Kétszer is elmondja ebben a rövid igében ezt a mondatot. Azután beszél arról, hogy ez az élet nemcsak benne munkálkodik, hanem „ti bennetek”, azaz a korinthusiakban is, s mindez már ebben a halandó testben is látható, dicsőséges teljességre azonban majd akkor jut, mikor az, „a ki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt, és veletek együtt előállít”.
Maga a lét még nem élet. Sok elkeseredett ember szájából hallani ezt a mondatot: Ez az élet nem élet. Rendszerint olyanok szokták mondani, akik iga alatt vannak, s nem élhetik a maguk életét. Mi magunk is olyan sokszor vágyódunk arra, hogy egyszer, végre valahára élhetnénk a magunk életét: csinálhatnánk azt, ami nekünk jólesik, s nem kellene mindig másokhoz és a körülmények korlátaihoz alkalmazkodnunk. Figyeld meg, hogy mikor Pál arról beszél, hogy a keresztyén élet méltó az élet nevére, nem azzal indokolja, hogy ez az élet ledönti a korlátokat, felszabadítja az embert, aki most már élheti a maga életét, hanem épp arról beszél, hogy a keresztyén ember más életét éli: a Jézus életét. Nem ez az egyetlen hely, ahol így beszél Pál. Gal 2,20-ban is ezt mondja: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus…”
Több ez, mint ha azt mondom: Követem Jézust. Nagy dolog az, ha valaki követi Jézust, arra jár, amerre ő megy, s úgy viselkedik, ahogyan ő cselekednék, de ilyenkor még mindig rajtunk kívül levő Krisztusról van szó, Pál azonban itt bennünk levő Jézusról beszél. Az ő Jézusa nem kívülről parancsol vagy mutat példát neki, hanem benne él. Szemével ő néz, szavával ő szól, szívével ő szeret, kezével ő cselekszik. Olyan csodálatos közösség alakult ki benne Jézussal, hogy nem úgy kell kitusakodnia akaratának megismerését, s azután ahhoz idomítani a saját akaratát, hanem – ha szabad így szólni – természetes életmegnyilvánulásai válnak a Jézus életének jelenségeivé.
Persze ez nem jelent bűntelenséget. Sziénai Katalint egyszer rendkívül megalázó és hallatlanul heves tisztátalan kísértések lepték meg. Miután a vihar elvonult, Jézus megjelent neki. „Uram! – kiáltott fel – , hol voltál, amikor a szívemet annyi tisztátalanság gyötrötte?” „Szívedben” – felelte Jézus. A leány megborzongva tiltakozott ellene: „Ah, Uram, Te maga az igazság vagy, de hogyan higgyem el, hogy a szívemben voltál, amikor azt annyi utálatos gondolat töltötte el?” Jézus így felelt: „A szívedben rejtőzködtem és szenvedtem. Azért okoztak neked ezek a gondolatok annyi fájdalmat, mert én szenvedtem benned.” Így is van. Ezt jelenti az, hogy Jézus él bennem.
Ez az élet maga körül is életet teremt. Az élő Jézust mutatja a világnak, láthatóvá teszi, s az a világ, mely sokszor mondja, hogy csak a saját szemének hajlandó hinni, ez előtt az élet előtt meghódolva sokszor kénytelen hinni a saját szemének. Ezért mondja Pál: „…a halál mi bennünk munkálkodik, az élet pedig ti bennetek.”
Vizsgáld meg magad: kívül való Krisztusod van-e, vagy belül való? Mit lát rajtad a világ: a magad életét-e, vagy a Jézus életét? 3. Az új élet eszköze a bizonyságtétel. Ez a harmadik, amit Pál az új élettel kapcsolatban az igében hangsúlyoz. Ezt mondja: „Mivelhogy pedig a hitnek mi bennünk is ugyanaz a lelke van meg, a mint írva van: Hittem, és azért szóltam; hiszünk mi is, és azért szólunk…”
Ezt az új életet Isten a hívő bizonyságtételen keresztül teremti meg, s azzal tartja életben, azzal táplálja és növeli. Ez a bizonyságtétel nem verítékes, mint valami kötelesség, nem betanult mondatok leckéje, hanem minden erőltetés és minden erőlködés nélkül való. Olyan természetes, mint maga az élet. Azért szól, mert hisz, és azért hisz, mert szól. Az ilyen embernél olyan természetesen fakad az Istenről, Krisztusról, a lélek dolgairól, az üdvösség kérdéseiről való beszéd, mint ahogy más az időjárásról beszél, vagy a legfrissebb pletykákat tálalja fel. Ezzel van egyszerűen tele a szíve, s amivel tele van a szív, az mindig kicsordul az ajkon.
Ilyen volt a Jézus bizonyságtétele. Számára minden Istenről beszélt: a mezők lilioma, az ég madarai, a szőlőben járó vincellér, a terméketlen fügefa, a konkolyos vetés, a nagy hálóval halászó halászok, a kovásztevő asszony, a pénzét számolgató szegény asszony. Ilyen volt a Pálé is. Az athéni szobrok, a görög költemények, az olimpiai sportmérkőzések neki mind Isten üzenetét hirdették.
Kérdezd meg magadtól: merek-e hitemről bizonyságot tenni, és ilyen-e az én bizonyságtételem?
A komoly keresztyén élet kockázatos vállalkozás. Halálzónába kerül, ki erre indul. De aki nem riad vissza, az olyan életet kap, melyért semmi ár sem drága. Ennek boldogsága csap ki ajkának bizonyságtételében is. Így mondja Pál. Így mondják vele együtt sokan. Isten is rámondja: Úgy van.
Ámen. Mondd te is rá velem együtt: Úgy legyen nálam is! Ámen.

A világosság ünnepe Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap (Reformáció emlékünnepe) – 1954. október 31.
Alapige: 2Kor 4,5–7 „Mert nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat, a Jézusért. Mert az Isten, a ki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arczán való világoltatása végett. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.”
Ez az ige a világosságról szól és annak következményeiről. A világosság Isten teremtő ténye. Ahol fény gyúl, ott Isten nyúl bele a világ folyásába az ő elrendező hatalmával és kegyelmével. Mikor a teremtés hajnalán elhangzott Isten ajkáról a nagy ige: Legyen világosság!, rögtön megindult az elrendeződés, és világ lett a zűrzavarból. Most is így van. Ahol világosság ragyog föl, ott elrendeződnek a dolgok. Aki virrasztott már sötétben, és várta, mint az őrök, a reggelt, az mindezt önmagán tapasztalhatta. A sötétben minden olyan zűrzavaros, a fényben minden olyan egyszerűen világos. A sötétben minden félelmetesen rejtelmes, a fény pedig megszünteti a félelmet, és biztonságérzést ad. Nem a dolgokat változtatja meg a világosság, hanem mi látjuk másnak a dolgokat fényben, mint sötétben.
Mikor ezt az igét a reformáció emlékünnepén olvassuk, akkor rögtön eszünkbe jut, hogy a reformációban is a naptámadat látogatott meg minket a magasságból. Az evangélium világossága gyulladt ki akkor, mikor Luther Márton 1517-ben ezen a napon kiszögezte kilencvenöt tételét a wittenbergi vártemplom ajtajára. Nem emberi kéz gyújtotta meg ezt a fényt sem. A reformáció is Isten teremtő ténye és ajándéka. Épp ezért a reformáció emlékünnepe sem Luther ünnepe, még csak nem is az egyházi öntudat ünnepe, hanem a világosság ünnepe.
Pál önmagán tapasztalta meg, hogy mi történik akkor, amikor Isten az evangélium világosságát gyújtja meg az emberi szívben. Ott vette őt körül ez a fény a damaskusi úton, s abban a pillanatban tényleg megváltozott körülötte minden. Egészen másnak látta azután az embert, Krisztust, Istent. Erről tesz bizonyságot ebben az igében. Vele együtt tesz bizonyságot Luther is. Áment mond reá minden igazi evangélikus. Áment mondunk-e mi is rá? Ez a mai ünnep igéjének kérdése. 1. A reformáció világosságában látom-e az embert? „Mert nem magunkat prédikáljuk”, így kezdi Pál a mai igét. Ez a kijelentés egy vándortanító ajkán nagyon alázatos önvallomás: Magamról nem beszélek, nincs mivel dicsekednem, magamat csak elítélni tudom, a bűnösök között első vagyok én. Nem mindig volt Pál ilyen lesújtó véleménnyel önmagáról.
Amikor Damaskusba ment azzal a megbízatással, hogy ott is vessen véget a keresztyénségnek, tele volt magabiztonsággal, sugárzó erővel, nagy tervekkel, miknek elvégzésére egyedül önmagát érezte hivatottnak. Nagyon is meg volt elégedve önmagával, és nagyon elégedetlen volt a világgal, melyet a maga képére akart átformálni, ha nem megy szép szóval, akkor karhatalommal is. Ezen az úton azonban megtörtént rajta és benne a reformáció. Isten szólt hozzá. Szavára világosság ragyogott fel, és Saul ettől a fénytől a földre esett (ApCsel 9,3–4). A magabiztos, győzni induló hadvezérből tehetetlen ember, bizonytalanul tapogatódzó, mások irgalmára szoruló vak koldus lett. Ebben a világosságban látta meg, hogy milyen setétség van a szívében.
Az evangélium világossága mindig leszállítja az embert a lóról, földre tiporja, nyakára hág, s megrettenti, megtanítja őt irgalomért sikoltani. Ezért lett Luther önmagáról alkotott véleménye is olyan lesújtó s a reformáció emberről szóló tanítása olyan megrendítően elítélő. Nem azt jelenti ez, mintha a középkori katolicizmus nem látta volna az ember bűnét. Jól látta. De nem látta azt a sötétséget, mely az ember szívében van. Nem látta egészen megromlottnak, minden jóra képtelennek, elveszettnek és elkárhozottnak az embert. Abban a meggyőződésben élt, hogyha az ember megfeszíti az akaratát, Isten megsegíti, s akkor diadalmaskodni tud a bűnön. Ezzel szemben az evangélium világossága feltárta az emberi szív teljes romlottságát, az emberi akarat teljes megkötözöttségét. Ezért mondja Luther a Kis kátéban a II. hitágazat magyarázatában, hogy én elveszett és elkárhozott ember vagyok.
Amikor tehát Pál és vele együtt Luther nem hajlandó munkájában a saját személyét előtérbe állítani, az nem csupán jól nevelt alázatosság. Ennek a magatartásnak bibliai, hitbeli fundamentuma van. Ezért is képviseli mindkettő olyan szenvedélyesen. Mikor Lisztrában istenként akarják tisztelni Pált, megszaggatja indulatában a köntösét, s úgy kiáltja a sokaságnak: Mi is hozzátok hasonló természetű emberek vagyunk (ApCsel 14,14–15). Luther is kemény szavakkal tiltakozik az ellen, hogy az evangélium követőit az ő nevéről lutheránusoknak nevezzék. Egyik sem magát prédikálja.
Vajon a reformáció világosságában látom-e önmagamat? Ismerem-e a szívem sötétségét, teljes megromlottságát, kárhozatra méltó voltomat, vagy még mindig magamat prédikálja minden szavam s minden cselekedetem? 2. A reformáció világosságában látom-e Krisztust? „…nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat, a Jézusért”, így szól az ige.
Pál számára Jézus Úr. Nem mindig látta Úrnak. Mielőtt a damaskusi úton Isten világosságot nem gyújtott a szívében, egyáltalán nem tekintette Úrnak. Inkább önmagát tekintette úrnak, s azt gondolta, hogy úrrá lehet azon a keresztre feszített Jézuson, aki fölött úrrá lett a főpapi hatalom is, s bitóra juttatta őt. Mikor azonban a damaskusi úton felragyogott előtte a fény, amikor először szólította meg Jézust, egyszerre így szól hozzá: „Kicsoda vagy, Uram?”, s remegve így folytatja: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,5–6) Luther számára sem valami légynek sem ártó, szelíd, kedves Mester Jézus, sem nem valami bájos csecsemő, hanem Úr. Nem „Jézuska”, hanem Úr Jézus. Ezért van az, hogy míg a római katolikus templomokban leginkább a kisded Jézust ábrázolják az oltárképek Mária ölében, addig nálunk egészen ritka a csecsemő Jézus ábrázolása, hanem a felnőtt Jézust hirdetik az oltárképeink. Nálunk nem Mária fia, hanem Máriának is Ura néz ránk az oltárképről.
Jézus urasága azonban nem valami tőlünk független méltóság. Ő nemcsak Úr Pál szerint, hanem Úr Pál számára is. Valaki, aki lenyűgözte őt, szolgájává tette, sőt az eredeti szöveg szerint „rabszolgájává”.
Luther is így vall róla: „Az én uram, aki engem, elveszett és elkárhozott embert megváltott és a magáévá tett, nem arannyal, nem ezüsttel, hanem az ő szent és drága vérével, ártatlan szenvedésével és halálával, hogy egészen az övé legyek.” Így lett Jézus Pál és Luther számára is Úr Krisztus, azaz Isten felkentje, a megígért Messiás, Megváltó. Ezért lett az egész reformátori keresztyénség Krisztus-központú s a reformátori teológia a kereszt teológiája.
A reformáció világosságában látod-e Krisztust? Vagy számodra sem más, csak valami babusgatni való Jézuska, esetleg a történelem nagy alakja, híres gondolkodó, az igazság harcosa vagy erkölcsreformátor? Le tudsz-e borulni előtte mondván: Én Uram, én Istenem, én Megváltóm? 3. A reformáció világosságában látod-e Istent?
Szentleckénk így szól: „Mert az Isten, a ki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arczán való világoltatása végett. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” Pál, mióta világosság gyúlt sötét szívében, egészen másként látja Istent, mint azelőtt.
Különösen a dicsőségét és az erejét látja másnak. Azelőtt is látta ő Isten dicsőségét, hiszen tudta, hogy ő az egyedüli igaz Isten, más Isten nincs kívüle. Látta az erejét is, hiszen ismerte népe történetét, melynek minden lapja jóformán Isten hatalmas kezének szabadító és büntető erejéről beszél. Krisztus arcán azonban egész más fényben látta felragyogni Isten dicsőségét. Megismerte, hogy Istennek nem az a legnagyobb dicsősége, hogy egyedül igaz Isten, hogy örökkévaló, mindenható, bölcs, hanem az, hogy kegyelmes. Jézus Krisztus Isten kegyelmét jelentette ki neki, azt a kegyelmet, mely egyszülött Fiát is hajlandó feláldozni a bűnösért. Azóta nem tud kételkedni Isten szeretetében. Jöhet rá akármily megpróbáltatás, sem élet, sem halál, sem semmiféle nyomorúság nem tudja elszakasztani Isten szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban (Róm 8,38–39). Azóta tele van a szíve élő reménységgel. Tudja, hogy az, aki a világot kormányozza, tulajdon Fiát odaadta a bűnös emberért, mi módon ne ajándékozna tehát vele együtt mindent minékünk? (Róm 8,32) Isten erejét pedig önmagán tapasztalta. Törékeny cserépedény volt a teste, de Isten az ő erőtelenségében megmutatta erejét. Többet bírt, mint bárki más az apostolok között. Többet dolgozott, többet szenvedett. Mindenre volt ereje a Krisztusban.
Ugyanezt látjuk Luthernél is. Ezért van tele élete és tanítása Isten szerelmével, keresztyén derűvel s mindenki által csodált erővel. Vajon látni-e mindezt nálad is? A reformáció világosságában látod-e Istent, vagy Isten szeretetébe vetett hitedben zavar a szenvedés, reménységedet fékezik a körülmények, erőd pedig hamar elfogy?
Egyházunk törékeny cserépedényébe, mint valami vázába, belehelyezte Isten az evangélium világosságát. Fénylik-e mindazoknak, akik a házban, az egyházban vannak? A mi szívünkhöz is szólt Isten: setétségből világosság ragyogjon! Mi látszik belőle? A világosság egyháza-e az evangélikus egyház és a világosság gyermekei-e az evangélikusok? Ámen.