Túróczy Zoltán

Aratási hálaadó Időpont: Aratási hálaadó ünnep – 1954. november 7.
Alapige: Fil 4,10–13 „Felette igen örültem pedig az Úrban, hogy immár valahára megújultatok az én felőlem való gondviseléstekben; mely dologban gondoskodtatok is, de nem volt alkalmatok. Nem hogy az én szűkölködésemre nézve szólnék; mert én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is, mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít.”
Amikor az imént felolvasott leckét elolvastam, egy élményem elevenedett meg előttem. Egyszer, évekkel ezelőtt fültanúja lehettem egy fogolylázadásnak, amely azért tört ki, mert kevés volt a kenyér. Először csak csendesen, halkan morogtak, mint a korgó, éhes gyomor. Aztán elkezdett morajlani az egész fogház, mint mikor nyári zivatar készülődik, és elkezd morajlani a beborult ég. Azután mindig közelebb jött a vihar, már a szavakat is érteni lehetett: Kenyeret! Kenyeret! Mintha valami láthatatlan karmester dirigálta volna őket, egyszerre egy ütemben kezdett kiáltani a foglyok hatalmas serege: Kenyeret! Azután elkezdték döngetni a hatalmas vasajtókat, majd verni, rugdosni kezdték, hogy csak úgy hangzott tőle az egész hatalmas épület. És az ember megdöbbenve gondolt abban a rettentő lármában arra, hogy milyen hatalmas forradalmasító tényező a kenyér, ha nincs. Pedig akkor a fogház falán kívül is kevés volt a kenyér, hogyne lett volna kevés a kenyér a fogház falain belül? De a foglyok ezt vagy nem tudták, vagy nem akarták megérteni.
Ebben a felolvasott igében szintén egy fogoly áll előttünk, akinek kevés a kenyér. Ez a fogoly Pál apostol, aki a filippi gyülekezetnek a római börtönben írja ezt a levelet. Epafroditus látogatásra jelentkezik. Beengedik az apostolhoz. Nem jön üres kézzel. Hozza a filippi gyülekezet szeretetadományát, mindazt, amit csak jónak és szükségesnek érez a szív, mely szeret. Megáll Epafroditus az apostol előtt, és földbe gyökerezett lábbal, megdöbbenve néz rá, hogyan megsoványodott, milyen fekete karikák vannak szemei alatt, hogyan megfakult az arca, és rászáradt a bőr kiálló arccsontjára. Értelmes arcából csak nagy pofacsontjai és csillogó szeme meredezik elő. Ennek az embernek sokat kellett éhezni, és Epafroditus megkérdezi tőle, hogy Pál, sokat éheztél? És Pál azt feleli rá: „Nem hogy az én szűkölködésemre nézve szólnék; mert én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is, mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is.” Egy fogoly, aki éhezik, s mikor azt kérdezik tőle, hogy elég-e a kenyér, azt feleli rá: Köszönöm, elég! Hogy lehet ez?
Úgy testvéreim, hogy a megelégedésnek a kérdése nem mennyiségi kérdés. Ugyanazért az egyik hálálkodva csókol kezet, a másik fitymálva tolja félre, hogy fél fogamra is kevés. A megelégedés látáskérdés. Pálnak titka Krisztus – ő maga mondja az igében –, aki neki új látást adott, és ezért tudta megtanulni azt a nehéz leckét, hogy minden körülmények között azt tudja mondani: Köszönöm, elég!
Krisztus megtanította Pált az úgynevezett kollektív látásra. Így kezdődik az ige: „Felette igen örültem pedig az Úrban, hogy immár valahára megújultatok az én felőlem való gondviseléstekben; mely dologban gondoskodtatok is, de nem volt alkalmatok.”
Az óembernek mindig individuális látása van. Mindig csak azt látja, ami az övé. Persze, mikor a kenyérkérdést nézi, ezzel a szűk látókörrel nézi, azért soha sem elég néki a kenyér. Hát még hogyan legyen elég a kenyere annak, akit talán természeti csapás ért, akinek hamarabb learatta a jég a vetését, mint ahogy ő a kaszáját belevághatta volna a rendbe. Volt, aki szívében szorongó félelemmel, szemében pedig alápergő könnyel megállt az árvíztől sújtott nagy táblák mellett, és nézte a földön fekvő szürke kalásztengert, amelyekből nem lesz többé kenyér. Vagy megállt, és nézte a szürke határt, s messziről nem tudta, hogy tarló volt-e, vagy valami növény nőtt rajta. Az ilyen ember, aki individuálisan gondolkodik és lát, aki csak a magáét tudja látni, hogyan tudna mást mondani, mint csak azt: Nem elég!
És még azok is, akiket elemi csapás nem sújtott, hányszor vannak úgy, mikor végignézik mindazt, amit betakartak, aztán elővesznek papírt és ceruzát, elkezdenek számolni: Termett ennyi mázsa, ebből beszolgáltatás ennyi, ennyi a vetőmag, ennyi a kenyérnek való, aztán lerongyolódtunk, venni is kell valamit nekünk meg a gyerekeknek is. Hát nem elég, az újig nem lesz elég!
Testvéreim, Krisztus ettől az individuális látástól akar megszabadítani bennünket. Azt akarja, hogy összefogva lássuk a mi mindennapi kenyerünket. A felolvasott szentigében Pál apostol is így néz. Neki nincs kenyere, és a filippibelieknek van. És ha a filippibelieknek van, akkor neki is van. Felette igen tud örülni neki. Felette igen örül, tehát nem az irigység az, ami eltölti szívét, mikor a más asztalára néz, hanem az öröm és hála.
Ezért a kollektív látásért tartja a győri gyülekezet ilyen későn az aratási hálaünnepet. Valamikor még később tartotta, ádvent első vasárnapján. Miért ilyen későn? Hiszen hol van már az aratás, régen nem búgnak már a cséplőgépek, s nem nyikorognak a zsákoktól megterhelt szekerek, rég elfelejtette ezt már az ember. Miért most? Azért, mert tévedés azt gondolni, hogy Isten a mindennapi kenyeret csupán a kalászosokban adja meg. Ezért van szükségünk nekünk arra, hogy ne csak a kalászosokban lássuk meg Isten áldását, hanem lássuk meg a kertnek minden termésében. Azért tartja ilyen későn, mert a mai napon visszafelé tud már nem csak a learatott kalászért, behordott kevékért, hanem minden leszedett gyümölcsért, a leszüretelt szőlőért, mindenért hálát adni. Próbáld csak így együtt látni az egészet, és ebből a kollektív látásból egyszerre megérzed, hogy bent a szív mélyén valami kezd mozogni, és tanulgatod már ezt a mondatot: Köszönöm, Istenem, köszönöm, Istenem, elég!
De nekünk nem csak így kell nézni kollektíve a dolgokat, de nézni, látni kell együtt népünknek, az egész országnak a kenyerét. Ez a drága magyar föld, amelyet Isten nekünk adott, még eddig mindig megadta a mindennapi kenyeret minden embernek. Ha az egyik területen elsodorta is az ár, vagy megsemmisítette valami elemi csapás, az ország másik felén mindig megadta az Isten. Ebben az országban, ezen a földön még soha senkinek nem kellett éhen halni. Nézd így a mindennapi kenyérkérdést! És nézd így kollektíve az aratásnak hálaünnepén a kenyér kérdését, az egész világ minden emberének kenyerét! Lásd meg, mindenütt, ahol aratás volt, az emberek a termést betakarították a mindennapi szükségletükre, az munkájuk nyomán áldásként jött a mennyei Atyától, s akkor megérted, hogy a megéhező Pál apostol, a lesoványodott Pál örülni tud felette igen annak, hogyha neki nincs is kenyere, de a filippieknek van kenyere. Az megtanít téged is mondani: Köszönöm, Istenem, elég. Én megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek.
De Jézus Krisztus nem csak kollektív látásra tanította meg Pál apostolt, megtanította Pált a hit látására is.
Azt mondja Pál a 11. versben: „Nem hogy az én szűkölködésemre nézve szólnék; mert én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek.”
Megtanulta tehát a leckét, mégpedig a hittanleckét, mikor a mindennapi kenyér kérdése szorongatta őt, bizonnyal egy ige motoszkált fejében. Valahányszor szükséget látott, mindig ez az ige jutott eszébe: Jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek. Mikor úgy érezte, olyan szüksége volna egy falat kenyérre, olyan szüksége volna valami meleg ruhadarabra, mert megveszi az Isten hidege, olyan szüksége volna erre meg amarra, akkor ez az ige szorongatta, ezt a leckét tanulgatta, ez járt az eszében: Jól tudja! Jól tudja? Hát akkor miért nem adja meg? Minden bizonnyal nem azért, mert nem akarja.
Minden bizonnyal nem azért, mert nem tudja. Erre is Krisztus tanította meg őt, és ott a római börtönben az a másik ige is forog fejében, amelyet nem Jézus mondott valamikor, hanem amelyet ő írt a római levélben Istenről: „A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (8,32) Mikor odanéz a keresztre, ahol Isten a legdrágább ajándékot érte adta, akkor egyszerre elszégyelli magát minden gondolatáért, amelyik fel meri tételezni Istenről, hogy valamit nem akar az embernek adni. Hát akkor miért nem adja meg? A hit az, amely a kereszt alatt megtanul feltétlenül bízni az Istenben. Ráhagyja a kérdést Istenre. Ő jobban tudja azt, hogy mire van nekünk szükségünk.
Hadd próbáljam meg ezt a részletét ennek a kérdésnek két nagyon egyszerű példával megvilágítani!
Ha az asztalra felkerül a gyermek kedvenc étele, természetes, hogy minden gyermek újra meg újra kér belőle: Még kérek, még kérek. Akkor egyszerre megszólal az édesanya, hogy gyermekem, elég! Már nem kapsz többet! Meglátod, el fogod rontani vele a gyomrodat. Mostanra elég! A gyermek azt gondolja, hogy nem elég, az anya azt gondolja, hogy elég. Ki tudja jobban? A gyermek vagy az édesanya?
Mindenesetre az édesanya. Azért hát a szemek kívánságát csak győzze le a gyermek, és higgye el az édesanyának, hogy amire ő azt mondja: elég, az tényleg elég.
Vagy ha a lábadozó beteg könyörög az orvosnak, hogy ezt a rettentő egyhangú diétát próbálja valamiképpen feloldani, és akkor az orvos valami kedves ételét megengedi neki, de ott van mellette, s mikor a legmohóbban kanalazza, amikor majd kiugrik a szeme az örömtől, akkor egyszerre megfogja a beteg kezét, és azt mondja: Most elég! A beteg azt mondja: Nem elég, az orvos azt mondja: Elég! Ki tudja jobban? A kívánságos beteg vagy a felelősségteljes orvos? Ugye, hogy az orvos? Azért hát a kívánságos beteg győzze le a test minden kívánságát, és higgye el, hogy mikor az orvos azt mondja, elég, az elég! Sem az édesanya, sem az orvos nem ellenségünk, hanem barátunk, jóakarónk, s ha ők azt mondják, elég, akkor tanuljuk meg csendben, alázattal mondani: Köszönöm, elég!
Nehéz megtagadni a szemek kívánságát, a testnek követeléseit, de az, aki a golgotai kereszt tövéből nézi a kenyérkérdést, az megtanulta a nehéz leckét, és tudja, hogy jól tudja a mennyei Atyám, hogy mire van nekem szükségem. S ha azt mondja valamire nekem: ez neked elég, ha nem értem is, ha testem többet követelne is, ha minden józan meggondolás azt mondja, hogy nem elég, akkor is a hívő alázatosságával csókoljam meg mennyei Atyám kenyeret adó kezét, és tanuljam meg mondani: Köszönöm, Istenem… elég.
Jézus Krisztus megtanította Pált még egy harmadik látásra is. És ez a harmadik látás: a szeretetnek látása.
Visszatérek még egyszer a 10. versre: „Felette igen örültem pedig az Úrban, hogy immár valahára megújultatok az én felőlem való gondviseléstekben…” Az én felőlem való gondviseléstekben… Pál azt látja, hogy a gondviselő Isten a maga gondviselő munkáját igen sokszor embereken keresztül végezteti el, mint ahogy az éhező, szűkölködő, a római fogságban sínylődő Pál apostolon is a filippibeli gyülekezeten keresztül akar segíteni és gondoskodni. Isten a szegények kenyerét a gazdagok asztalán helyezi el. Azoknak megélhetését, akiknek nincs kenyerük, azok által akarja biztosítani, akiknek van megélhetésük. Ez a szeretetnek a látása. Ez az a látás, amely nem jogot követel ebből, és nem azt mondja, hogy ami a másé, az az enyém is, hanem amelyik mindenekelőtt a kötelességét látja ennek a látásnak, és azt mondja: ami az enyém, az a másé is. Lehet, hogy az individuális látás azt mondja: nekem sem elég, de a szeretet látása azt érzi és mondja: másnak is elég. Ha te engedelmeskedsz, meg fogod látni annak a csodának megismétlődését, amelyet János apostol a 6. fejezetben beszél el, mikor az ötezer ember letelepszik a Genezáret tavánál, és Jézus enni akar adni nekik, mert jelentkezett az éhség, s tudja, mire van szükségük, akkor megállapítják a tanítványok, hogy mindössze öt árpakenyérke van meg két száraz halacska, s András a maga józan mérlegelésével megállapítja: Mi ez ennyi népnek? Elégtelen nekünk magunknak is, tizenharmadmagunknak – Jézusnak meg tizenkét tanítványának –, nekünk magunknak sem elég! De amikor Jézus mégis azt parancsolja, hogy arra, amijük van, arra az elégtelen kevésre a szeretet látásával nézzenek, és ültessék le a népet, s kezdjék osztogatni azt, ami maguknak is kevés, akkor egyszerre megtörténik a csoda, és ami nekem magamnak nem elég, az nekem és másnak bőven elég, s több a maradék, mint amennyivel eredetileg indultam.
Egy leckéről szólt a mai szentlecke. Leckéről, melyet Pálnak sem volt könnyű megtanulni, de megtanulta, hogy akárhogyan is gondoskodik róla az Isten, ő mindig úgy tudjon nézni arra, amit az ő áldott atyai kezéből kap, hogy azt tudja mondani: Köszönöm, elég.
Oh, bárcsak mi is tudnánk mindig így nézni Isten gondviselő, testi szükségletünkről gondoskodó szeretetére, hogy mi is mondhassuk: Köszönöm, Atyám, elég! Köszönöm, elég nekem is és másnak is.
Ámen.

Mindenkor Időpont: Advent 4. vasárnapja, 1956. december 23. (Helyszín: nincs megjelölve; Győr?)
Alapige: Fil. 4:4-7.
Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek! A ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel! Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.
Ebben az igében a figyelmes hallgatót feltétlenül megragadja az ige kivételt kizáró fogalmazása.
Azt parancsolja, hogy mindenkor örüljünk, minden ember előtt tudjunk szelídek lenni, semmi felől ne aggódjunk, minden alkalommal hálát adjunk, mindig békességünk legyen és mindig tudjunk Krisztusban maradni. Ez a mindenkor és mindig, amivel telve van ez az ige, először ellenmondást vált ki a hallgatóból. Nem kíván-e lehetetlent ez az ige, mikor lelki életünknek olyan állandóságát, stabilitását kívánja tőlünk, ami ebben a változó és hullámzó életben megvalósíthatatlannak látszik? 1. Lehet-e mindez?
Lehet-e mindenkor örülni? Az öröm nem valami magától értetődő alapeleme az emberi életnek.
Még a keresztyén életnek sem ez az alapállása. Lám, a filippibelieket is fel kell szólítania az apostolnak, hogy örüljenek. Sőt, egy felszólítás nem is elég. Ismételten fel kell szólítani őket arra, hogy örüljenek. Az öröm tehát nem automatikus visszhang az emberi szívben a kívülről ráható eseményre, hanem olyan valami, amiben szerepe van az emberi akaratnak is. Az öröm elől el lehet zárkózni s az öröm felé ki lehet tárulni. Az örömöt el is lehet veszítenünk, mégis az örömöt okozó tényező meg is marad. Az örömöt ugyanis meg tudjuk szokni, s ha megszoktuk, nem okoz többé örömöt nekünk. Ha ez a helyzet, márpedig ez a helyzet, ezt mindnyájan jól tudjuk, lehet-e akkor a keresztyén embernek mindenkor örülni? Bánat, gyász és fájdalom idején is? Lehet-e minden ember előtt szelídnek lennünk? Nemcsak a rokonszenvesek, kedvesek előtt, hanem az ellenszenvesek iránt is! Tudjuk, hogy vannak emberek, akik kihozzák az embert sodrából. Önzők, követelődzők, pimaszok, szemtelenek. Velük szemben mindig azt érezzük, hogy nekik maguknak, a világnak és az egyháznak is rossz szolgálatot teszünk, ha az ilyenek iránt is mindig engedékenyek leszünk. A szelídség a gonosz elősegítése, biztatás a kizsákmányolásra. Már csak ezért sem lehetünk minden ember iránt szelídek! Lehet-e az, hogy soha semmi felől se aggódjunk? Olyan nehéz a tiltott aggodalmaskodás és a kötelező gondoskodás között meghúzni a válaszfalat! Az aggodalommentes életet csak egy hajszál választja el az emberi lustaságtól, könnyelműségtől és Isten-kísértéstől. Lehet-e minden alkalommal hálaadással borulni le Isten előtt? Bizonyos, hogy a hívő ember sok minden olyanért is tud hálát adni, amiért e világ gyermeke csak zúgolódni tud, mert a hívő az eseményeknek nemcsak testi és földi visszhangját figyeli, hanem lelki és mennyei áldását is meggondolja. Még így is nehéz sokszor hálát adni Istennek azért, ami fáj. Vannak azonban az életben olyan történések is, melyeknél a hívő ember sem tud megfelelni erre a kínzó kérdésre: Miért? Nagyon nehéz hálát adni olyanért, amit nem értünk meg, aminek nem látjuk semmi célját. Lehet-e minden körülmények között megőrizni a békességünket? Nem lehet letagadni, hogy a békesség nemcsak a nyugton hagyó körülmények függvénye, hanem nyugtalanító körülmények között az Istenbe vetett bizalom és a hit kérdése is, de mindezek mellett lelki alkat kérdése is. Vannak, akik olyan lelki alkatúak, hogy hitetlenségük, vagy hitbeli közönyösségük dacára is rendíthetetlenebb nyugalommal tudják elhordozni a nyugtalanító eseményeket, mint a gyengébb lelki alkatú, ingerlékenyebb idegzetű ember, még ha hite van is. Lehet-e mindig megmaradnunk Krisztusban? Mégpedig nemcsak külsőleg, hanem szívünkben és gondolatainkban is. /7. v./ A Sátán épp ezt akarja megakadályozni. Mézes-mázos ígéretekkel elcsalogat Mellőle. A kísértés kemény kezével el akar szakasztani Tőle. Szívünk forró Isten-szerelmét folyton hűtögeti. Ki tudna ennek mindig ellenállni? Melyikünk nem sírt még 414. énekünkkel azon, hogy hitünk, mint a változó hold, hamar elfogy, tölte alig hogy volt? Ha így nézünk a mai igére, csak megfájdul a szívünk tőle. Igazat adunk az apostolnak: Ilyeneknek kellene lennünk..., szomorú tapasztalataink azonban azt mondják: Nem lehet! 2. Pál apostol mégis azt mondja: Lehet mindez!
Már maga az a tény, hogy ezek a követelések benne vannak a Bibliában, mutatja, hogy mindez lehetséges. Valaki egyszer azt mondotta a Biblia nagy követeléseiről, hogy a Biblia sohasem kíván tőlünk lehetetlent, csak olyat, ami méltó hozzánk. Lehet tehát mindenkor örülni. Persze ez a soha ki nem fogyó örömforrás nem e világ gyönyörűségei között van, hanem az Úrban. Aki mindenkor akar örülni, annak meg kell tanulni az Úrnak és az Úrban örülni. Örülni az Úrnak azt jelenti, hogy örülünk annak, hogy van Isten.
Nem gazdátlan jószág tehát ez a világ s benne az én életem sem, hanem hatalmas kéz fog össze mindent s igazgat bölcsessége szerint. Örülök annak, hogy ez a hatalmas Isten az én Istenem is.
Nem csupán a világ Istene, aki nagyvonalúan csak világrészekben és évezredekben gondolkodik, a porszemmel pedig nem törődik. Ez az Isten még a hajam szálait is számon tartja.
Örülök annak, hogy ez a hatalmas és mégis oly kicsinnyé lenni tudó Isten az én Atyám. Nem csupán teremtménye vagyok, kit számon tart, mert elméjéből pattantam ki, munkát fektetett belém és terve van velem, hanem gyermeke vagyok, kiben az Ő lelke lakozik. Örülök annak, hogy ez az én mennyei Atyám kegyelmes Atya. Sokszor megbántottam, sokszor megbocsátott.
Sokszor eltékozoltam, amit nekem adott. A vérével törölte el adósságomat s fizette ki helyettem.
Hát szabad olyan pillanatnak lenni életünkben, amelyben minderről megfeledkezünk? Nem lehet s nem kell-e efölött mindenkor örülni? Az Úrban való öröm pedig azt jelenti, hogy minden örömömet megosztom Vele. Úgy örülök mindennek, hogy Ő osztozni tudjon örömömben, én pedig boldogan örülök Vele mindennek, aminekő örül. Micsoda hatalmas örömforrás ez! Telik belőle minden percre, mindenkorra. Az is lehetséges, hogy a mi szelídlelkűségünk ismert legyen minden ember előtt. A mi emberekkel kapcsolatos magatartásunk ugyanis nem az emberek velünk kapcsolatos magatartásának visszhangja, hanem Isten velünk kapcsolatos magatartásának szerves folyománya. Isten pedig nem a jogait érvényesíti velünk szemben, hanem jóságát és kegyelmét mutatja felénk. E földön ember és ember között nem bíró akar lenni elsősorban, hanem közvetítő békekövet. Ezért nem keresi Isten gyermeke emberek közötti feszültségben mindenekelőtt az igazságot, különösképpen nem a maga igazságát, hanem a békességet. Az igazságszolgáltatást rábízza az ítélő Úrra, akinek megjelenését várja, aki közel van, minden pillanatban közelebb. Közben nem felejti el azt sem, hogy az Úr nem azért fog megjelenni, hogy engem igazoljon, hanem azért, hogy engem megigazítson, vagyis kegyelmesen elfedezze bűneimet. A kegyelemre szorult és kegyelmet kérő ember csak szelíd lehet. Ahol baj van a szelídségünkkel, ott baj van a bűntudatunkkal. Az is lehetséges, hogy semmi felől ne aggódjunk. Aki tudja, hiszi és átélte, hogy Isten az emberi élet legnagyobb terhét, a mi utálatos bűneinket is hajlandó volt magára venni s megoldásáért vérét is ontani a kereszten, az nem habozik életének minden egyéb gondját is az Úrra vetni, mert tudja, hogy aki egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk? /Róma 8:32./ Amelyik gondból imádság lesz s amelyiket hittel letesszük a kereszt tövébe, abból sohasem lesz aggodalmaskodás.
Az is lehetséges, hogy imádságainkban és könyörgéseinkben minden alkalommal hálaadással tárjuk fel kívánságainkat az Isten előtt. Nem puszta illemkérdésről van itt szó, pedig jó lenne, ha komolyan vennénk azt az általános emberi illemszabályt, hogy nem illik új kéréssel előállani addig, míg meg nem köszönjük azt, amit kaptunk. Ha ezt komolyan vennénk, már maga ez hálaadássá tenné minden imádságunkat. Ha ugyanis csak akkor hozakodnánk elő Isten előtt a kéréseinkkel, miután mindent megköszöntünk, amit előzőleg kaptunk, akkor sohasem jutnánk el a kéréseink elmondásához. Isten jótéteményei ugyanis megszámlálhatatlanok és elszámlálhatatlanok. De mindezen felül is szabad és kell hálát adnunk minden imádságunkban azért, hogy szabad imádkoznunk, hogy Isten elé vihetjük minden kívánságunkat, hogy hihetünk imádságot meghallgató kegyelmében s meg kell tanulnunk hitünket abban is megbizonyítani, hogy előre is meg tudjuk köszönni Neki azt, ami még nincs, de ami hitünk szerint lesz. Az is lehetséges, hogy mindenkor békességünk legyen. A békesség ugyanis nem vízszintes kérdés elsősorban, hanem függőleges. Akinek emberek békét hagynak, ám nem békélt meg Istennel, annak nincs békessége, de akit a nagy Békéltető, Krisztus kiengesztelt az Atyával, annak békessége van akkor is, ha nyugalma nincs. A Biblia és az élet is számos példával igazolja ezt. Az is lehetséges, hogy megmaradjunk Krisztusban. Nem mi őrizzük ugyanis Krisztust a magunk számára, hanem Krisztus őriz minket a maga számára.
Nem érted mindezt? Persze, hogy nem, hiszen mindez felülhalad minden értelmet. De azért mindez tény. Ténnyé szeretné tenni az Úr a te életedben is. Karácsonyfád alá ilyen drága ajándékot készít. Fogadd el és örülj neki! Ámen.

Mindig kegyelemre szorulunk Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap – 1954. augusztus 29.
Alapige: Fil 3,7–14 „De a melyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem, és találtassam Ő benne, mint a kinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján: hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az ő halálához; ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására. Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, a miért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: De egyet cselekszem, azokat, a melyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.”
Hajlamosak vagyunk arra, hogy az életet két részre osszuk. Az egyik a megtérés előtti, a másik a megtérés utáni. Az egyik a sötétség, a másik a világosság, az egyik a bűn, a másik a szentség, az egyik a halál, a másik az élet. A nagy fordulópont, a választóvonal a kettő között a megtérés, melyben Isten kegyelmesen belenyúlt az életünkbe. Mindez így és eddig igaz. A baj ott kezdődik, hogy vannak, akik azt gondolják, hogy csak a megtérésben van szükségünk Isten bűnbocsátó kegyelmére. Múltunkat nem lehet másképp elintézni. Bűneink jóvátehetetlenek, szennyünk lemoshatatlan, ha Isten nem könyörül rajtunk. Ő azonban szent Fiáért kegyelmesen megbocsátja múltunk minden bűnét, és vérével tisztára mos bennünket, majd így bocsát el: Eredj el, és többé ne vétkezzél! A jelen és a jövő tehát nem a kegyelemre szorultság állapota, hanem az ember hálás erkölcsi erőfeszítéséé. Az elnyert kegyelemért hálából ragaszkodunk Istenhez, iszonyodunk a gonosztól, s vigyázunk az ajándékba kapott fehér ruha tisztaságának megőrzésére. A megtért ember általment a sötétségből a világosságba, a bűnből a szentségbe, a halálból az életbe, s ezzel túljutott a kegyelmen. Azok, akik így gondolkoznak, nem veszik észre, hogy ez az ige: Eredj el, és többé ne vétkezzél!, nem azt állapítja meg, hogy a hitre jutott ember a bűntelenség állapotába jut, a megtéréssel célhoz ér, hanem épp arra figyelmeztet, hogy a megtérés után is megmarad a bűn lehetősége. Mi tehát nemcsak egyszer szorulunk rá Isten nagy, mindent elrendező kegyelmére, hanem mindig is a kegyelemre szorultság állapotában vagyunk. Erről szól a mai szentleckében is Pál, mégpedig nem elvont tanítás formájában, hanem személyes vallomásként. Saját keresztyén életének fejlődéséről beszél, s így állítja elénk a nagy igazságot: mindig kegyelemre szorulunk. 1. Mindig kegyelemre szorulunk, mert Krisztusnak ára van, s ezt az árat állandóan fizetnünk kell, erre pedig csak a kegyelem adhat erőt.
Így vall erről az apostol: „…a melyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem…” Mi mindent adott oda Pál Krisztusért? Az otthonát, mely bizonnyal kitagadta, mikor Jézus híve lett. A családot, melyről lemondott, hogy szolgálatát jobban tudja ellátni. A nyugodt életet, s lett belőle üldözött vad és országutak vándora. A barátokat, akik ellenségeivé váltak, mikor hitehagyó lett. Ragyogó életpályát, melyet derékban tört ketté a megtérése. Mindent, mire addig büszke volt: kétezer éves családfáját, tisztavérű zsidóságát, farizeusi feddhetetlenségét.
Más is mutatja, hogy Krisztusnak ára van. A gazdag ifjú csak vagyona feláldozása árán nyerhetné meg. Lk 9 névtelen tanítványai csak az otthon feladásával és a gyermeki kegyelet megtagadásával lehetnek a követői. A szegény földmunkás csak mindene eladásával szerezheti meg a szántóföldben elrejtett kincset, s a gyöngykereskedő is végelárusítást kénytelen rendezni, hogy az egyetlen igazgyöngy birtokába juthasson. Jézus Krisztus ára: minden.
Ezt odaadni nehéz. De még nehezebb újra és újra odaadni. Úgy vagyunk ugyanis vele, hogy Krisztust nem lehet egyszer s mindenkorra megnyerni. Mint azok, akik évjáradékot vagy részletfizetést kötelesek valamiért egy életen át fizetni, s egy részlet elmulasztása vitássá teszi az egész tulajdonjogot, mi is újra meg újra kell, hogy fizessük a Krisztus árát. A megtérés boldog pillanatában önként odaadott ár ugyanis vissza-visszaszökik. Mihelyt halványul egy kissé előttünk a Krisztusban nyert kegyelem értéke, azonnal kezdjük soknak találni az érte hozott áldozatot. Pál el tudja mondani, hogy nem bánta meg, amit csinált.
Most is kárnak ítél mindent Krisztusért. Nemcsak lomtárba került valami, ami nem érték többé a számára, hanem egyenesen kárnak ítéli, mert az tartotta vissza őt Krisztus megismerésétől és követésétől. Erre ember önmagától nem képes. Csak a kegyelem tarthatja meg a kegyelemben. Hajlandó vagy-e zokszó és fájdalom nélkül boldogan fizetni mindig azt az árat, amit Isten Krisztus követéséért követel tőled? 2. Mindig kegyelemre szorulunk, mert a cél, melyet el kell érnünk, mindig előttünk van, s a cél maga is: növekedni a kegyelemben.
Az apostol így szól vallomásában: „Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, a miért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna…” Az előző versekben közelebbről is meghatározza ezt a célt, mikor így szól: „…Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt (…) mindent kárba veszni hagytam (…), hogy a Krisztust megnyerjem, és találtassam Ő benne, mint a kinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján: hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához; ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására.” Ezt a sok célt a következőképp lehet csoportosítani: a) Krisztus minél teljesebb megismerése, b) Krisztussal minél teljesebb közösség, c) Krisztus által minél teljesebb üdvbizonyosság, d) Krisztus ereje által minél megszenteltebb élet. Ezek a célok pedig nem álló célpontok, melyeket időben és térben megközelíthetek és elérhetek, s amelyeknél legfeljebb tempó kérdése az egész. Aki gyorsabban fut, hamarább eléri, aki lassabban szalad, az később jut el hozzá. Ezek a célpontok, melyeket Pál és vele minden keresztyén elé odahelyez az elhívó Jézus Krisztus, mozgó célpontok. Nem úgy futok tehát, mintha egy célszalagot kellene valahol elérnem, hanem úgy, mintha egy előttem futót kellene utolérnem, aki azonban jobban fut, mint én. A célt tehát nemcsak hogy nem tudom elérni, hanem az egyre távolodik tőlem.
Krisztus megismerésével úgy vagyunk, hogy minél jobban megismerjük, annál jobban látjuk, hogy mily keveset ismerünk még belőle, s annál jobban sóvárgunk a teljesebb megismerésére. A Krisztussal való közösséggel is úgy vagyunk, hogy evés közben jön meg az étvágy. Minél szorosabb a kapcsolatom vele, annál emésztőbben kívánok még többet belőle. Az üdvbizonyosságom is egyre több bizonyosság után eped, s egyre erősebb hitet kíván. A megszentelt élet pedig soha végére nem érhető, örök feladat, mindennap újra elénk álló kérdés. A tökéletesség és a célhoz jutás csak a Krisztussal való teljes egybeolvadás által valósulhat meg, ez pedig e földi életben nem valósulhat meg. A keresztyén élet fejlődési iránya épp ezért lefelé mutat. Egyre bűnösebbnek látjuk magunkat, egyre inkább kegyelemre szorultnak. Nem is bírja ki más ezt a feszültséget, csak az, aki egyre növekedik a kegyelemben.
Pál nemcsak mondja mindezt, hanem gondolja is mindezt önmagáról. El tudod-e te is mondani magadról, s így gondolkozol-e te is enmagadról? 3. Mindig kegyelemre szorulunk, mert a kerülő út mindig kísért.
Így fejeződik be a mai szentlecke: „…egyet cselekszem, azokat, a melyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” Ezekben a szavakban egy céltudatos élet, megalkuvások nélküli versenyfutó képe bontakozik ki előttünk, de amíg Pál ide eljutott, ő is kerülő úton érkezett el Krisztushoz. Megjárta a törvény vargabetűjét, beletévedt a Krisztus-gyűlölet és az egyházüldözés útvesztőjébe, míg a damaskusi úton találkozott azzal, aki ellen hiába rugódozott. A tékozló fiú is kerülő úton érkezett vissza az atyai házhoz. Előbb belecsömörlött az erkölcsi züllésbe, azután mégis csak visszatért oda, ahonnan megszökött. Arimáthiai József és Nikodémus is kerülő úton érkezett el Krisztushoz. A gyávaság bokraiban bujkáltak, míg végre nagypénteken ki mertek lépni a bizonyságtétel nyílt mezejére. Még eddig mindenki megbánta ezeket a kerülő utakat, megsiratta a Krisztus nélkül töltött időket, pótolhatatlan veszteségnek érezte, amit elmulasztott. Pál is úgy néz vissza reá, mint amiben kárt vallott. A tékozló fiú is elgondolkozhatott azon, mikor újra otthon volt, hogy milyen kár volt elmenni hazulról. Arimáthiai József és Nikodémus is nemcsak Krisztust siratták, mikor eltemették, hanem magukat is, kik nem mertek az élő Krisztushoz közeledni, s csak a halott Krisztusra találtak már.
A kerülő út kísértése azonban újra meg újra visszatér. Útközben gyávává tesz a kudarc, s megállít: Nem érdemes tovább futni, nekem úgysem sikerül semmi. Kiállíthat a versenypályáról a siker is: Én már eleget futottam, kifújom egy kicsit magamat, s visszanézek a már megfutott útra – közben pedig utolér Lót asszonyának sorsa, és sóbálványként az útfélen maradok, míg a többi megmenekül. Lusta keresztyéneket s önmagukat tökéletesnek tartókat egyformán fenyeget ez a veszedelem. Hogyne szorulnánk hát reá mindig a kegyelemre, mely megbocsát, megtart, és újra megindít. Aki kiesik a kegyelemből, az nem bírja a keresztyén élet tempóját, ezt a minden idegszálunkat igénybe vevő hatalmas finist, s azt utoléri sorsa. A versenypályán nemcsak nyerni lehet, hanem vereséget is lehet szenvedni. A kegyelem pedig épp azt akarja, hogy győzzünk. Ámen.

Böjti út Időpont: Böjt 2. vasárnapja – 1954. március 14.
Alapige: Fil 2,6-8 „A ki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.” Jézus Krisztus útjáról beszél ennek a böjti vasárnapnak szentleckéje. Három oldalról világítja meg ezt az életutat. Azt mondja, hogy Jézus Krisztus útja igazi böjti út, mert az a megüresítés, a megalázkodás és az engedelmesség útja. 1. Jézus Krisztus életútja igazi böjti út, mert az a megüresítés útja.
Így kezdődik a szentlecke: Jézus Krisztus „mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, emberekhez hasonlóvá lévén” (6–7. v.). Jézus Krisztus életrajza tehát az apostol szerint nem karácsonykor kezdődik, még csak nem is a szeplőtelen fogantatáskor, hanem sokkal messzebb: az örökkévalóságban, az Istennél, ahol az Atyával és a Szentlélekkel egységben, mint Isten, élt, él és uralkodik mindörökké. Maradhatott volna a mennyben, s élvezhette volna isteni dicsőségét. Senki sem róhatta volna fel neki. Joga lett volna hozzá.
Hagyhatta volna az embert elveszni bűneiben. Nem lett volna ez tőle sem önzés, sem közöny, sem irgalmatlanság. Hiszen az emberrel nem történik semmi méltánytalanság, ha elkárhozik. Csak azt eszi meg, amit maga főzött magának. Magára vessen, ha okosabb akart lenni, mint Isten, s nem hallgatott a figyelmeztető szóra! Jézus mégsem tudott nyugton maradni a menny dicsőségében. A példázatbeli gazdag ember nyugodtan tudott dúskálkodni terített asztala mellett, őt nem zavarta az, hogy ajtaja előtt ott gyötrődött éhesen, betegen, elhagyottan a fekélyekkel teli, koldus Lázár. Jézusnak azonban – emberileg szólok – kellemetlenné vált a menny a föld miatt, Istennel való együttléte az embernek Istentől való távolléte miatt. Az apostol a „zsákmány” kifejezést használja. Jézus tehát úgy érezte, hogy zsákmány, ragadomány lenne számára a menny, ha tovább is ott maradna, s veszni hagyná az embert.
A zsákmány mindig idegen tulajdon, amit az erősebb jogán harácsol el egyik ember a másiktól. Az az érzése tehát, mintha olyan valaminek lenne a birtokában, ami tulajdonképpen másé, az emberé.
Természetesen nincs ennek semmi ténybeli alapja, eszének igazságérzete tiltakozik minden ilyen beállításnak még a gondolata ellen is, de a szíve mégis így érez. Otthagyja tehát a mennyet, lejön a földre, és emberré lesz.
Méghozzá hozzánk hasonló emberré. Nem valami emberfeletti ember, akinek egész megjelenése elárulja a földre szállt Istent. Nem építtet magának mesebeli palotát a Genezáret partján, nem kápráztatja el pompával a világot, hatalmával és tekintélyével nem kényszeríti az Isten ellen fellázadt embert újra Isten igájába. Ez is nagy dolog lett volna, hiszen Istennek egy emberi testbe beleszorulni mindenképpen nagy megüresítés. Jézus azonban hozzánk hasonló ember volt. Egyszerű, kérges tenyerű, falusi ács, országutak poros vándortanítója.
Ebben a nagy önmaga megüresítésében még egy szempontot nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Ez a megüresítés nem azt jelenti, hogy Jézus harminchárom esztendőre lemondott istenségéről.
Valóságos Isten maradt ő akkor is, amikor valóságos emberré lett, csak elrejtette istenségét, nem élt vele. Egészen ritka, kivételes alkalmak azok, amikor övéinek megmutatja az ő dicsőségét, mint például a megdicsőülés hegyén az oszlopapostoloknak, máskülönben csak a megnyílt szemű hívők ismerik meg benne a rangrejtett Istent. Sohasem nevezte magát Istennek, ritkán Isten fiának, legtöbbször ember fiának. Csodáinak híresztelését tiltotta. Semmi sem mutatja jobban ennek az elrejtettségnek nagyságát, mint az, hogy ellenségei még a csodáit is sátáni eredetűnek tudják tartani.
Épp ez a rejtőzködés adja Jézus önmaga megüresítésének legnagyobb erkölcsi értékét. Az is nagy dolog lett volna, ha harminchárom évig nem lett volna Isten, de az még nagyobb, hogy istenségének teljes birtokában nem él istenségével, csak oly mértékben, amennyire azt – nem a saját dicsősége, hanem az emberek üdvössége és boldogsága megkívánja. Ez az igazi önmegüresítés. Joga volna hozzá, lehetősége volna reá, s ő mégsem él vele.
És ezt mind miértünk cselekedte szeretetből. Szégyelljük magunkat, hogy mi mégsem járjuk az önmegüresítésnek ezt a böjti útját. Jogainkhoz körömszakadtáig ragaszkodunk, a lehetőségek ki nem használását élhetetlenségnek tartjuk, másoknak csak a fölöslegünkből csurran-csöppen, holott követnünk kellene Urunkat a szeretetből fakadó önkéntes önmegüresítés útján. 2. Jézus Krisztus életútja igazi böjti út, mert az a megalázkodás útja.
Így folytatja az apostol a leckét: „…és mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát…” Jézusnál tehát az önmegüresítést megalázkodás követte. Nem mindenkinél van ez az egymásután. Lehet, hogy például egy király lemond a trónjáról, tehát a királyságtól megüresíti magát, de nem alázkodik meg, hanem önkéntes száműzetésbe megy, ott királyi méltóságának maradványaiból udvartartást épít ki magának, s folyton azon álmodozik, mint szerezhetné vissza a trónját. A megalázkodás tehát nemcsak folytatása az önmegüresítésnek, hanem magasabb fokozata is.
Ebben a böjti időben csak a nagyhét eseményeiből vegyünk elő párat, amik mutatják Jézus alázatosságát. Megalázta magát Isten előtt. Fia volt. Amint a mai ige mondja: Istennel egyenlő… mégis a Gecsemáné kertjében kínos haláltusájában minden könyörgése ezzel végződik: Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te akarod! Megalázta magát a tanítványai előtt. Fejük volt, mesterük… mégis az utolsó vacsora előtt ő végezte el a lábmosást, melynek elvégzését mindegyik tanítvány méltóságán alulinak tartotta.
Az alázatosságnak nagy vizsgája azonban nem az, hogy mennyire tudom magam megalázni, hanem az, hogy miképp hordozom el, ha mások megaláznak. Jézus ezt is alázattal hordozta el. Az elfogatására kiküldött sereggel nem állítja szembe a rendelkezésére álló tizenkét sereg angyalt, s nem kergetteti széjjel őket. Még csak azt sem kéri, hogy ne kísérjékőt, mint valami latrot a városon keresztül, hanem menjen a csapat külön haza, ő pedig a parancsnokkal kettesben csendben odamegy, ahová parancsolják.
Engedi, hogy áldott kezét bilincsbe verjék, s úgy vigyék át a városon, mint valami veszedelmes gonosztevőt. A bírói tárgyalásokon is csendes. Nem tart maga mellett hatalmas védőbeszédet, nem csinál jeleneteket, nem lázítja fel a tömeget, amelyben bizonnyal voltak olyanok, kik neki köszönhették az egészségüket, az életüket. Elhordozza a hamis vádak minden rágalmát. Lehajtott fejjel fogadja a hóhérok kínzását, a csúfolódó tömeg szidalmára a kereszten nem szidalommal felel, hanem imádsággal.
Megalázta magát, s engedte, hogy megalázzákőt.
És ezt mind miértünk cselekedte szeretetből, hogy szenvedésével és halálával megváltson minket.
Szégyelljük magunkat, hogy mi mégsem járjuk a megalázkodásnak ezt a böjti útját! Sokra tartjuk magunkat, s azt követeljük, hogy mások is nagyra becsüljenek. Arra még néha hajlandók vagyunk, hogy magunkat megalázzuk, különösen, ha az alázatosság a dicsőségünket szolgálja, de ha más aláz meg minket, akkor felháborodunk, s csak az alkalmat várjuk, hogy visszavágjunk, s megtoroljuk a sérelmünket, holott kegyelmet nyert, megváltott voltunknak épp az alázatosságban kellene megnyilvánulnia. 3. Jézus Krisztus életútja igazi böjti út, mert az az engedelmesség útja.
Szentleckénk utolsó szavai így hangzanak: „…megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.” (8. v.) Jézus alázatossága tehát engedelmességét vonja maga után.
Engedelmes a szüleinek (Lk 2,51). Engedelmes egyháza szokásainak és törvényeinek. Ahol látszólag szembekerül velük, mint például a böjtölés kérdésében, ott sem lazítja, hanem épp szigorítja a törvényt.
Gondoljunk csak a Hegyi beszéd törvénymagyarázatára! Elsősorban azonban Istennek engedelmes.
Azokat beszéli, amiket Isten mond neki (Jn 8,26), azokat cselekszi, amiket ő parancsol neki (Jn 8,28– 29). Ha Isten megállítja, nem mozdul, akárhogy hajtaná is szerető szíve például Jairus leányának vagy Lázárnak betegágyához. Ha pedig Isten megindítja, senki sem tarthatja vissza, még legkedvesebb tanítványának könyörgése sem, például a jeruzsálemi úttól (Mt 16,21–23). Az Atya akaratát a Bibliában és a csendességben keresi és találja meg. Sok mindennek életében az az egyetlen magyarázata, hogy „beteljesedjék az írás”. Mikor a tanítványok kiválasztásának nagy jelentőségű lépése előtt áll, az egész éjszakát az Istenhez való imádkozással tölté el (Lk 6,12–16). Azt mondja az ige róla, hogy szolgai formát vett fel (7. v.). Ő, aki Istennel egyenlő, úgy rendeli magát alá Isten akaratának, mint a rabszolga az ura parancsának. A halálba is engedelmességből megy, pedig ez a halál nem csendes elaluvás. Nem hosszú élet után éri őt el tisztelettől körülövezve, csendes végelgyengülésben, hanem a gonosztevők kereszthalála, a legmegszégyenítőbb kivégzési forma jut neki osztályrészül. És ezt mind értünk cselekedte szeretetből, hogy megváltson minket. Szégyelljük magunkat, hogy mi mégsem járunk az Istennek való engedelmeskedésnek ezen a böjti útján, hanem rugódozunk Isten vezetése ellen, alkudozunk a parancsaival, kibúvókat keresünk.
Mindezt Pál azért is írja a filippibelieknek, mert bajok vannak náluk a testvéri szeretet területén. Jól látja: a megüresítés, az alázatosság és engedelmesség útja Krisztusnál a mi váltságunk útja, nálunk pedig a békesség és a felebaráti szeretet útja. Így szól az Úr ma hozzád: Jer, kövess engem! Ámen.

A keresztyén ember harca Időpont: 1952. november 2. Szentháromság ünnepe után 21. vasárnap
Helyszín: Öttevény
Alapige: Efezus 6,10-17
Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.
Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.
Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.
Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.
Álljatok hát elő, körül övezvén derekatokat igazlelkűséggel, és felöltözvén az igazságnak mellvasába, És felsarúzván lábaitokat a békesség evangyéliomának készségével; Mindezekhez fölvevén a hitnek paizsát, amelylyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; Az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, amely az Isten beszéde Sokat ártottak már a keresztyénségnek azok a naiv lelkek, akik a Jézushoz hívogatás missziói tüzében égve szemet hunytak saját nyomorúságaik felett s túláradó boldogsággal beszéltek a keresztyén élet boldogságáról. Ez ugyanis propaganda és nem misszió. A kettő között az a különbség, hogy a propaganda mindig csak részigazságot mond, azaz az igazságnak azt a részét, mely célja elérését kedvezően szolgálja, ezt is erősen kiszínezi, kiáltóvá teszi, ezzel szemben a misszió mindig a teljes igazságot mondja, a fény- és árnyoldalakat egyformán megrajzolja és tárgyilagosságra törekszik. A propaganda emberi erőlködés, a misszió a Szent Lélek ereje. Mindegyikben ég tűz. Amabban az emberi lelkesedés tüze, emebben a Szent Lélek tüze. A keresztyén propaganda által meghódított lelkek hamar kiábrándulnak és becsapottnak érzik magukat, a misszió gyümölcsei ellenben úgy érzik, mint a sébai királyné Salamon király meglátogatásakor: „Mind igaz volt, amit hallottam volt az én lakóföldemben a te dolgaidról….
És ímé nékem a felét sem beszélték el…” (2Krón 9,5-6). Igaz tehát az, hogy a keresztyén élet boldog, örvendező, békességes élet. De az is igaz, hogy a keresztyénség nem olyan vár, ahová nem tud bejutni a gyötrelem, a keserűség és a harc.
Az egész igazság az, hogy a keresztyén embernek is vannak gyötrelmei, de ő gyötrelmei között is boldog; neki is vannak keserűségei, de a keserűségek nem tudják elvenni tőle az örömét; számára is harc az élet, de a harc közepette is békessége van.
Ilyen valóságosan látja Pál is a keresztyén életet s ezért beszél a mai szent leckében arról, hogy a keresztyén ember élete harc. 1. Ki ebben a harcban az ellenség?
Minden harcban fontos az ellenség megismerése. Mégpedig nemcsak a rohamozó közkatonát kell megismernünk, akivel közvetlenül tusakodunk, hanem az egész, ellenünk irányuló hadművelet szellemi irányítóját, a hadi terv kigondolóját is. Pál így ír a keresztyén ember ellenségéről: „Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben. Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” /11-12. vers/. Nem valami ellen kell tehát harcolnunk, hanem valaki ellen. Nem általában a bűn, nem a test és a vér az ellenségünk.
Ezek mind csak eszközök a nagy hadvezér harcában. Az ős ellenségünk az ördög.
Tudom, hogy vannak, akik egy kézlegyintéssel intézik el az ördögöt. Vagy egyszerűen tagadják a létét, vagy csupán a bűn megszemélyesítését látják benne. Az ilyeneknek csak azt mondom, hogy Jézus élő, személyes lénynek tartotta. Harcolt vele s egész élete célját abban látta, hogy az ördög munkáit lerontsa (1Ján 3,8). Ugyanezt a tapasztalatot szerezte mindenki, aki felvette a harcot a bűn ellen. Rá kellett jönnie, hogy nem személytelen erőkkel kell harcolnia, hanem egy furfangos, csalfa, erőszakos személyiséggel. Ha te is az ördögtagadók közé tartozol, vigyázz, mert épp ezzel is, te magad azt bizonyítod, hogy áldozata vagy neki. Az ördög álcázott ellenség. Nagy művészettel tagadja le létét s hiteti el, hogy nincs. Egyszer majd kilép rejtekhelyéből, lerántja álarcát s eléd áll, mint vádló. Vádolni fog épp azokkal a bűnökkel, amelyeket az ő kísértéseinek engedve követtél el s minden kétségbeesett tiltakozásod dacára visz magával a kárhozatba.
Pál hatalmas fejedelemnek nevezi őt. Persze csak Isten engedélyével, csak az Isten által megszabott korlátok között s csak egy időre, de mégis ő e világ fejedelme a gonoszok megbüntetésére és a kegyesek megpróbálására. Hatalmasságok, gonosz lelkek vannak alája rendelve. Jézus is beszél az ördögről és az ő angyalairól (Máté 25,41b). Gyilkos a célja. Jézus azt mondja róla: „…emberölő volt kezdettől fogva…” (Ján 8,44). Ezt a célját nagy ravaszsággal hajtja végre. Jézus is ezt mondja róla: „…hazug és hazugság atyja.” (Ján 8,44). Szép nevet ad a rút bűnnek. Eltakarja a gonosz útjának borzalmas végét. Isten figyelmeztető igéjét kilopja a szívünkből, vagy félremagyarázza, vagy hitelét megrontja. Barátunknak mutatja magát. Még a világosság angyalának álarcába is be tud öltözni (2Kor 11,14). Emellett erőszakos. Nem ismer lehetetlenséget, számára reménytelen esetet. Még Jézust is megkísértette. Ahol vereséget szenved, ott is újra meg újra harcba indul. Mikor Jézustól vereséget szenvedett, őt is csak egy időre hagyta el s azután újra támadott (Luk 4,13). Van idő, amikor különös erővel támad. Ez a sötétség órája (Luk 22,53b), a gonosz nap. Pál gonosz nap alatt elsősorban a Krisztus visszajövetele előtti nagy megpróbáltatás idejét érti, de általában gonosz minden olyan nap, amikor különösen pergőtűz alá vesz az ördög, amikor forróbb a harc, amikor nagyobb az elbukás veszélye.
Ez a harc mindenki harca. Amint Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2,4), ugyanúgy az ördög azt akarja, hogy minden ember elkárhozzék: Ádám, Éva, Jézus Krisztus, te is, meg én is. Nem szurkoló szemlélői vagyunk tehát ennek a harcnak, hanem mi magunk vagyunk bent a szorítóban. 2. A másik, amiről beszél az apostol: Mik ebben a harcban a fegyvereink?
A 13-17. versben így sorolja fel a fegyvereket: „Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok. Álljatok hát elő, körül övezvén derekatokat igazlelkűséggel, és felöltözvén az igazságnak mellvasába, És felsarúzván lábaitokat a békesség evangyéliomának készségével; Mindezekhez fölvevén a hitnek paizsát, amelylyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; Az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, amely az Isten beszéde”. Hat fegyvert sorol fel, melyek részben az öltözethez tartoznak, részben védő, részben támadó fegyverek.
Az első az igazlelkűség öve. Valamikor az öltözet sokkal bővebb, lazább volt, mint ma, a szabad mozgás tehát csak úgy volt lehetséges, ha övvel testhez szorították a ruhát. A mai testhez álló formaruhák mellett az öv ezt az eredeti jelentőségét elveszítette, de a derékszíj ma is megmaradt a szolgálat jelképének. Ez az első ma is, amit a szolgálatba lépő katona magára vesz. A keresztyén harcos sohse dobhatja le a derékszíjat. Mindig szolgálatban van, még pedig igazán, teljes lélekkel, őszintén, becsületesen. Ezért hívják derékszíját az igazlelkűség övének.
Győzni ebben a harcban tehát csak úgy lehet, ha sohse helyezzük magunkat pihenőbe, ha nem engedjük szétszóródni gondolatainkat, hanem becsületes katonaként állunk a vártán.
Vigyázzatok! Ezt köti Jézus is tanítványai lelkére a sötétség óráján.
A másik az igazság mellvasa. Páncél ez, mely védi a harcost a nyíl, a dárda és a kard ellen.
A keresztyén harcos páncélja a megigazulás, melyet a bűnök bocsánata által kapunk ajándékba Istentől. Mikor az ördög kétségessé teszi istenfiúságunkat, szemünkre hányja bűneinket s azzal rémisztget, hogy ilyen bűnösnél már minden mindegy, az veri vissza a támadást, hogy igazságunk, üdvösségünk nem a mi jóságunkon alapul, hanem az Isten kegyelmén.
A harmadik a békesség evangéliuma készségének saruja. A saru a szilárd, biztos lépést biztosítja. Mezítláb nem lehet harcolni. A tövis, a göröngy, a kő bizonytalanná teszi a harcos mozgását. Nem tud gyorsan járni. A keresztyén harcos gyorslábú, készséggel végzi az Istennel és emberrel való megbékélés szolgálatát. Ez a szolgálat őrzi. Míg másokat békéltet, maga békességben marad. A negyedik a hit pajzsa. A gonosz tüzes nyilai ellen van reá szükség. A pajzs bőrfelületébe befúródó tüzes nyíl megoltódik. Mikor gonosz gondolatok, vérforraló indulatok tüzes nyilaival akarja lángba borítani szívünket az ördög, a hit mindig Isten mellett dönt, s ezt kiáltja a Sátán felé: Távozz tőlem!
Az ötödik az üdv sisakja. A sisak a fejet védi. Az üdv sisakja az üdv reménysége. A keresztyén harcos nem veszíti el a fejét. Nem felejti el, hogy milyen drága kincsről van szó, mikor az üdvössége forog kockán.
A hatodik a Lélek kardja, amely az Isten beszéde. Jézus megkísértésének története (Máté 4,1-11) mutatja, milyen nélkülözhetetlen és milyen eredményes az Isten igéje az ördög elleni harcban. Jézus is ezzel vívja ki győzelmét az ördög felett. Csak bibliás, Isten igéjével rendszeresen táplálkozó, benne élő emberé a győzelem.
A harchoz Isten minden fegyverét fel kell venni /13. vers/. Baj, ha egy is hiányzik. Mindig mindegyikre szükség van. Nem bízhatom el magam, hogy ezt a kísértést mezítláb, puszta mellel, fedetlen fővel egy szál karddal a kezemben is le tudom győzni. A hamis biztonságérzetből mindig bukás lesz. 3. Még egy dologról beszél az apostol: Mik ennek a harcnak a kilátásai?
Jogos ez a kérdés. Ilyen hatalmas ellenféllel ilyen nyomorult ember, mint én, reménységgel vehetem-e fel a harcot? Bírom-e ezt a talpig fegyverben való életet, ezt az állandó riadó- készültséget, amit a mai ige is kíván? Jaj annak, aki ebbe a kérdésbe belegyávul! Aki reménység nélkül indul a harcba, az már az ütközet előtt elveszítette a csatát. Ezért állítja az apostol az egész szakasz elejére ezt a felszólítást: „…atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.” /10. vers/. Mi magunk ebben a harcban csak elbukhatunk, de harcol mellettünk, velünk és bennünk Krisztus, a győző vitéz. A kísértés idején imádkozik értünk (Luk 22,31-32), hogy el ne fogyatkozzék a hitünk. Amikor a harcban hozzá kiáltunk, mint örök főpap, a védelmébe vesz, keblére ölel, és kegyelme palástjával befedez minket (Zsid 4,14-16).
Győzelmével megmutatja, hogy az ördög hatalmas, ravasz s erőszakos ugyan, de alapjában gyáva, amint Jakab 4,7 is mondja: „…álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.”.
Megmutatja, hogy a kísértés legyőzése nagyobb boldogságot hoz, mint az annak való engedés.
Akit az ördög kénytelen elhagyni, ahhoz angyalok jönnek és szolgálnak neki (Máté 4,11).
Krisztus erősebb, mint az ördög.
Egyik evangéliumi énekünkkel hadd zengjük tehát: „Itt harc van és baj, munka, s sötét az ég, Ám odafent napfényre válik az éj, Ha egyszer majd láthatom fényes orcád, És zenghetek örökké halleluját.” (98. ének 7.vers).
Ámen.

Szent mámor Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap – 1952. október 26.
Alapige: Ef 5,15–21 „Meglássátok annakokáért, hogy mimódon okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek: áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok. Annakokáért ne legyetek esztelenek, hanem megértsétek, mi legyen az Úrnak akaratja. És meg ne részegedjetek bortól, miben kicsapongás van: hanem teljesedjetek be Szent Lélekkel, beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dícséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dícséretet mondván szívetekben az Úrnak, hálákat adván mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és Atyának. Engedelmesek legyetek egymásnak Isten félelmében.”
A keresztyén ember nem nyárspolgár. A nyárspolgár önző, kicsinyes, kényelmes tömegember. Önzése nem erőszakosság. Ahhoz, hogy átgázoljon mások érdekein, meg kellene erőltetnie magát, s ez ellen kényelmessége tiltakozik. Önzése abban jelentkezik, hogy mindig csak magával törődik, mindent abból a kicsinyes szempontból ítél meg, hogy elősegíti-e és mennyiben az ő nyugodt, izgalommentes, biztonságos életét. Még erkölcsi életének is ez a legfőbb rugója. Nincsenek nagy kilengései. Az úgynevezett nagy bűnöktől távol tartja magát, de nem azért, mintha félné Istent, hanem azért, mert fél minden zavaró izgalomtól. A világ szemében nem sok vizet zavaró jó ember. Nyugton hagy mindenkit, mert ez a legbiztosabb útja annak, hogy őt is nyugton hagyják mások. Ambíciói, elvei nincsenek, s ha vannak, akkor mindig a tömeggel azonosítja magát. Ha nem lát kialakult közvéleményt, melybe észrevétlenül belesimulhatna, akkor mindig a kompromisszumok útját keresi. Számító ember, aki nem az elveiért, hanem az elveiből akar élni. Nem szeret más lenni, mint mások. Feltűnni nem akar, inkább eltűnni a szürke közkatonák között. Nagyon rendes ember a nyárspolgár, de azután nem is több.
Ezzel szemben a keresztyén emberben mindig van valami rendkívüli. Akar és mer más lenni, mint a többiek. Dinamikus, nyugtalan, nem számító, de ki sem számítható ember. A világ szemében nem józan, túlzó, abnormis, mámoros, megszállott ember. Ezekkel a jelzőkkel mindig ugyanazt a benyomást akarja kifejezni a világ. Jézusról azt mondották hozzátartozói, hogy magán kívül van, s erőszakkal akartákőt hazavinni (Mk 3,21). Az első pünkösdkor sokan azt mondták a tanítványokra: Édes bortól részegedtek meg (ApCsel 2,13). Pál apostolra Festus tiszttartó mondta a kihallgatása alkalmából: Bolond vagy! A sok tudomány téged őrültségbe visz. (ApCsel 26,24) Van ebben valami igazság. Az nem igaz, hogy a keresztyén ember kikapcsolta életéből az értelem ellenőrző szerepét. A mai napra kirendelt szentírási szakasz is elég világosan mutatja, hogy a keresztyén élet nem esztelen, hanem bölcs élet (15., 17. v.), amikor pedig majd mindennek elérkezik a vége, akkor ország-világ előtt nyilvánvaló lesz, hogy Isten „bolondjai” voltak az egyedül bölcs emberek. Az azonban igaz, hogy van a keresztyén emberben valami szent mámor. Nem a bor mámora, hanem a Szentlélek mámora. Beteljesedtek Szentlélekkel. Nem csak egy kicsit kóstoltak bele. Egészen eltöltötte őket. Úrrá lett felettük. Ez az, amit olyan idegennek érez és lát bennük a világ. Erről beszél Pál is a mai szentleckében. 1. A keresztyén ember mámorosan siető ember.
Ezt mondja az apostol a 16. versben: „…áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok.” Minden időt mindenáron kihasznál. A nyárspolgár ráér. Időmilliomosnak gondolja magát.
A keresztyén ember tudja, hogy az idő rohan, s ezért ő is versenyt fut az idővel. Tudja, hogy lejár az ő ideje, a felebarát ideje, sőt a világ ideje is. Az idő számára alkalom, az elmulasztott alkalom pedig, ki tudja, visszatér-e még egyszer? Ezért lengi körül az egész Újtestamentumot a sürgősség levegője.
Mindig vissza-visszatérnek ezek a szavak: hamar, ma, most, azonnal. Jézus a tanítványul kínálkozónak nem engedi meg, hogy előbb hazamenjen az édesapja temetésére, vagy hogy elbúcsúzzék a háza népétől, hanem azt követeli tőle, hogy azonnal kövesse őt (Lk 9,59–62). Zákeust is így hívja le a fáról: „…hamar szállj alá, mert ma nékem a te házadnál kell maradnom.” (Lk 19,5) Pál is így prédikál Athénban: „…az Isten mostan parancsolja az embereknek, (…) hogy megtérjenek.” (ApCsel 17,30).
Zsid 3,7–8-ban így tolmácsolja az író a Szentlélek üzenetét: „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket…” Környezetükre is ráragad ez a sietés, hiszen a futás mindig ragadós.
Simon napa meggyógyítása történetében (Mk 1,29–31) három versben egymás után mindegyikben meg van írva, hogy az emberek azonnal cselekedtek.
A keresztyén ember az időt három szolgálat drága alkalmának látja: Az idő Isten dicsősége, az én üdvöm és a felebarátom üdve munkálásának drága alkalma. A két utóbbinak egyedülálló alkalma, mert Istent a halál után is lehet majd dicsőíteni, de az ember az üdvösségét csak itt az időben tudja megszerezni. Az idő kihasználásában ehhez tartja magát, ha árat kell is érte fizetnie. Az ár rendszerint valaminek az időben való hátratolása. Első az Isten országa (Mt 6,33), minden más ráér. Míg e világ csak maradék idejének morzsáit adja Istennek, ő az időből is a zsengét adja Istennek, a többire majd jut később is idő.
Azért is jár el így, mert tudja, hogy a ki nem használt idő a gonosz prédája. Nem megy tehát egyszerűen kárba, hanem kárt okoz. Gonosz nappá válik. Az idő ugyanis – Luther szerint is – önmagában jó, kellemetes idő, az üdv napja (2Kor 6,2), a királyi menyegzőbe való hívogatásnak alkalma, csak az ember bűne miatt válik gonosz nappá, a Gonosz napjává.
Dolgozik-e benned az üdvösségre sietés láza, vagy azt gondolod, hogy épp ez az a kérdés, melyre még nagyon ráérsz? 2. A keresztyén ember mámorosan engedelmes ember.
A 17. versben ezt mondja az apostol: „Annakokáért ne legyetek esztelenek, hanem megértsétek, mi legyen az Úrnak akaratja.”
A keresztyén ember hatalmasság alá vetett ember. Megszállotta a Szentlélek, és most vezérli (Róm 8,14). Útjai nem a mi útjaink. Parancsa sokszor ész fölötti, de végül is mindig az bizonyul esztelennek, aki nem értette és nem fogadta meg. Ezért nem törődik a keresztyén ember azzal, hogy mit lát helyesnekő maga, mit szól hozzá a világ, hanem megszállottan csinálja, amit Isten parancsol. Jézus szívesen sietne Kánában a csodával, hogy ne kelljen izgulnia az ifjú párnak és édesanyjának, szívesen sietne a beteg Lázár betegágya mellé, de az Isten várakozást parancsol, s ebből az emberek előtt érthetetlen és megbotránkoztató engedelmességből születik meg az első csoda, s a világ szemében a legnagyobb csoda: a víz borrá változtatása és Lázár feltámasztása. Filep is emberileg érthetetlen magatartást tanúsít, mikor otthagyja a samáriai ébredést, és megy Isten parancsára a gázai járatlan útra, de ebből az engedelmességből születik meg a szerecsen misszió. Pál is Ázsiában szeretne maradni, de a Lélek Macedóniába kényszeríti, s ebből a magatartásból születik meg Európa keresztyénsége.
Isten akarata Pál szerint megérthető. Zsolt 32,8 ígéretébe kapaszkodva csak kérd a parancsot, s légy kész az engedelmességre minden eshetőségre is, akkor te is megérted majd, hogy mi legyen az Úrnak akaratja. 3. A keresztyén ember mámorosan beszélgető és daloló ember.
A 18–19. versben így szól az apostol: „És meg ne részegedjetek bortól, miben kicsapongás van: hanem teljesedjetek be Szent Lélekkel, beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dícséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dícséretet mondván szívetekben az Úrnak…”
Aki megtelik Szentlélekkel, annak megtelik a szíve, a megtelt szívű ember pedig nem bírja magába fojtani azt, amivel tele van a szíve. A szív teljességéből szólni kell a szájnak. Ezért beszédes a mámoros ember, s ezért bizonyságtevő a szent mámorban élő keresztyén is. Nem sokat válogatja, hogy mikor és kinek beszél. Alkalmatos, de sokszor alkalmatlannak tartott időben is mondja, mondogatja, amivel tele a szíve. Nem magáról beszél nagyhangú, kérkedő hencegéssel, mint a korcsmaasztal mellett a borgőzös ember, hanem Krisztusról, az ő Megváltójáról. Mivel pedig az emberi szó mindig kevés annak maradéktalan elmondására, amivel tele van a szív, a mámoros ember mindig elkezd énekelni. A borgőzös ember földi szerelméről, a Szentlélektől mámoros szerelmetes Krisztusáról.
Miről beszélgettek ti egymás között, s énekeltek-e otthon is lelki énekeket? Ami a szátokon van, az van a szívetekben is. 4. A keresztyén ember mámorosan hálálkodó ember.
A 20. versben így folytatja az apostol: „…hálákat adván mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és Atyának.”
A tisztességtudó ember hálás ember, a mámoros azonban hálálkodó. Nemcsak megköszön illendően minden megköszönni valót, hanem mindenkor mindenekért hálát ad. Állandó hálában él. Úgy érzi, hogy mindig van oka a hálaadásra. Amit mások természetesnek tartanak, s egyáltalában nem éreznek indítást arra, hogy csak egy szóval is meg kellene köszönni, azt ő szeretetnek, kegyelemnek érzi és látja.
Kijózaníthatatlan derűlátással tudja megtalálni minden rosszban a jót, minden panaszkodásra ingerlő helyzetben a megköszönnivalót. Persze erre csak az képes, aki Jézus Krisztusban él, és az ő nevében imádkozik.
Eljutottál-e már erre a mámoros, mindenkor mindenekért hálálkodó keresztyénségre? Ha nem, annak nem az az oka, hogy életedben olyan kevés a hálára okot szolgáltató helyzet, hanem az, hogy nem teljesedtél még be Szentlélekkel. Ha ez megtörténik, akkor ugyanabban a helyzetben, amelyben ma csak panaszkodnivalót látsz, csak hálálkodnivalót fogsz találni. 5. A keresztyén ember mámorosan szolgáló ember.
A szentlecke utolsó verse, a 21., így szól: „Engedelmesek legyetek egymásnak Isten félelmében.”
A szolgálatról szól ez a vers. Az ember általában nem szeret szolgálni. Inkább uralkodni akar.
Krisztus tanítványa azonban, mint Mestere is, nem azt akarja, hogy neki szolgáljanak, hanem ő akar szolgálni mindenkinek. Mégpedig alázatos testvériséggel. Nem nézi, méltó-e a kiszolgálásra a másik, vagy nem. Nem törődik azzal, hogy a társadalmi illendőség nem tartja-e illetéktelenségnek és illetlenségnek, amit csinál. Amitől mások húzódoznak, ő jó szívvel elvégzi, mint Mestere is a lábmosást az utolsó éjszakán.
Lehet, hogy mások mindezt túlzásnak minősítik és nevetségesnek tartják. Pál úgy látja, hogy félig nem érdemes keresztyénnek lenni, s ezért ez a mámoros keresztyénség az egyedül eszes, józan, bölcs emberi magatartás. Ámen.

Isten dicsőségének szolgálatában Időpont: Vízkereszt utáni 1. vasárnap – 1954. január 10. Alapige: Ef 5,8-14 „Mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban: mint világosságnak fiai, úgy járjatok. (Mert a világosságnak gyümölcse minden jóságban és igazságban és valóságban van), Meggondolván, mi legyen kedves az Úrnak. És ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat; mert a melyeket azok titokban cselekesznek, éktelen dolog csak mondani is. Mindezek pedig megfeddetvén, a világosság által napvilágra jőnek; mert minden, a mi napvilágra jő, világosság. Annakokáért mondja: Serkenj föl, a ki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus.”
Vízkereszt és az utána következő vasárnapok Isten dicsőségét tárják a gyülekezet elé. Isten önmaga is munkálja a saját dicsőségét, de főképp emberek által akarja e földön munkáltatni. A betlehemi mezőn angyalok zengik ugyan dicséretét, de az angyalok elhaló énekét embereknek kell továbbzengeni. Ezt teszik a pásztorok. Krisztus születésekor fényes csillag gyúl fel Isten dicsőségére az égen, de a csillag nyomán embereknek kell elindulni, napkeleti bölcseknek, hogy a kisded Jézus előtt leborulva dicséretet tegyenek a magasságban lakozó Istennek. Ez az istendicsőítés nemcsak kiválasztott emberek joga és kötelessége, hanem minden emberé. Ézsaiás próféta ajkán így szól az Úr Isten: „A nép, a melyet magamnak alkoték, hirdesse dicséretemet!” (43,21) Ezt várja tőlem is teremtő Istenem.
Mivel szolgálhatom én Isten dicsőségét? Ez a mai vasárnap nagy kérdése. 1. Az életemmel. Ez az ige első felelete erre a kérdésre. Az ige sokszor prédikál nekünk azzal, hogy valamiről nem prédikál. Így vagyunk ezzel az igével is. Ha ugyanis mi Isten dicsőítésére gondolunk, rendszerint úgynevezett szabad kultikus cselekményekre gondolunk. Arra, hogy járunk a templomba, énekelünk, imádkozunk, adakozunk. Ma már ezekhez a szabad szent cselekményekhez tartozónak tekintjük azokat a vallási cselekményeket is, melyekre sem emberi törvény, sem társadalmi illendőség nem kényszerít többé, de amelyek azelőtt vagy a törvény, vagy az illem kényszere alatt állottak. Isten dicsőítésének látjuk, ha valaki hitoktatásra járatja a gyermekeit, templomban áldatja meg frigykötését, keresztségben részesítteti gyermekét, él az úrvacsorával. Figyeld meg, hogy az apostol ebben az igében egy árva szót sem szól ezekről a kultikus cselekményekről. Amit mond, az még csak nem is a vasárnap tartozéka. Csupa hétköznapi életmegnyilvánulásról beszél.
Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy az apostol szerint tehát Isten dicsőítéséhez nem szükséges az egyházi életben való tevőleges részvétel. Más helyeken elég sokat beszélő arról, hogy az ünnep megszentelése s a gyülekezetben való bennélés nélkül nincs Isten dicsőítése. Itt a hallgatása csak arról beszél, hogy mindez magában nem elegendő. A templomi istentiszteleten való részvétel az élet istentisztelete nélkül, egy Istennek szentelt ünnepnap hat Istennel nem törődő pogány hétköznap mellett nem istendicsőítés, inkább istengyalázás. Az ilyen ember rabságban akarja tartani Istent. Becsukja őt a templomba, s nem engedi, hogy kijöjjön onnan, és beleszóljon abba, ami a templomon kívül történik.
Persze az egyház kultikus életén kívül maradó polgári erkölcs sem istendicsőítés, hanem emberdicsőítés. Az ilyen ember magának akar dicsőséget szerezni jó cselekedeteivel, s nem Istennek.
A kettő tehát együvé tartozik. Féllábú rokkant az a keresztyénség, amelyikből valamelyik hiányzik.
Mivel azonban Pál ezt a levelet olyanoknak írja, akik benne élnek a gyülekezetben, természetes, hogy az élet istentiszteletét hangsúlyozza előttük. Nekünk is, kik most itt együtt vagyunk az egyház istentiszteleti életében, ez a leckénk: az életeddel, a hétköznapjaiddal szerezz dicsőséget Istennek! 2. Szolgáld Isten dicsőségét azzal, amit nem teszel! Ez az ige második felelete.
Az apostol két részre osztja az embereket. Az egyik csoport a sötétség fiai, akik a sötétség gyümölcstelen cselekedeteit cselekszik, a másik a világosság fiai, akik a világosság gyümölcseit termik.
Aki az Isten dicsőségét szolgálni akarja, annak ne legyen semmi közössége a sötétség gyümölcstelen cselekedeteivel (11. v.). Az apostol nem mondja meg közelebbről és nem részletezi, hogy mik a sötétség cselekedetei, de világos, hogy az a sötétség cselekedete, ami nem bírja el a szent Isten jelenlétét. Amit csak úgy követhetünk el, hogy elfelejtkezünk Isten mindenütt jelenvalóságáról, vagy elkergetjük magunktól azt a Szentlélek által sugallt gondolatot, hogy itt az Isten, és lát, az mind a sötétség cselekedete. De a sötétség cselekedete az is, ami nem bírja el egy kívülálló ember jelenlétét. A sötétség cselekedete nem bírja a napvilágot, titokban akar maradni (12. v.). Bujkál. Fél a leleplezéstől, mert tudja, hogy az rettentő botrány lenne. Amit csak úgy követhetünk el, hogy magunkra zárjuk az ajtót, s aminél zavartan borulna lángba az arcunk, ha valaki mégis ránk nyitná az ajtót, az mind a sötétség cselekedete.
Az ige azonban rámutat arra is, hogy nem csak éktelen bűnök lehetnek a sötétség cselekedetei. A sötétség cselekedete az Istennel és emberrel nem törődő állapot is. Az apostol lelki álomnak nevezi ezt az állapotot, melyben az embernek tulajdonképpen csak a teste él. Aki ebből az alvásból nem serken fel, az észrevétlenül átalszik az örök sötétségbe, a halálba (14. v.).
Az apostol három dolgot köt azoknak a lelkére, akik Isten dicsőségét szeretnék szolgálni. Az első ez: Ne csináld velük! Akármilyen furcsán néznek is ezért reád, akármilyen kínos is az ilyen pillanat, akármennyire csúfolnak is ezért, egy pillanatig se hagyd kétségben a sötétség fiait afelől, hogy nem tartasz velök. Még a látszatát is kerüld annak, mintha neked nem volna ellenvetésed a sötétség cselekedete ellen!
A másik ez: Ne beszélj fölöslegesen róluk! Az apostol sem beszél. Ennyit mond: „…a melyeket azok titokban cselekesznek, éktelen dolog csak mondani is.” (12. v.) Hányszor kapjuk magunkat azon – ha elég őszinték vagyunk önmagunk előtt –, hogy látszatra az erkölcscsősz felháborodásával tárgyaljuk a sötétség fiainak cselekedeteit, de belül kéjelegve csámcsogunk rajta, mint valami tiltott nyalánkságon.
A harmadik ez: Fedd meg (11. és 13. v.)! Ne légy bűnrészes a hallgatásoddal! Merd szóvá tenni, amiről más hallgat!
Nem könnyű ez, mert valánk régen sötétség mi is (8. v.). Az a lehetőség, hogy nekem is szememre vethetik a múltamat, nagyon meg tud kötözni s el tud némítani. Csak az tud ez alól szabadulni, aki tudja, hogy Krisztus vérében megbocsáttattak az én bűneim.
Nem könnyű ez, mert az úgynevezett negatív erénynek van két nagy kísértése: a képmutatás és a törvényeskedés. Csak az tud ez alól szabadulni, aki tudja, hogy a megtisztított, de üresen hagyott szívbe hetedmagával tér vissza a gonosz, meg kell tehát töltenie szívét pozitív tartalommal, az élő Jézus Krisztussal.
Nem könnyű ez, mert az ember missziói felelőssége sokszor úgy érzi, hogy ezzel a magatartással árt Isten ügyének. Életidegenné lesz a többiek számára. Mégse menj velük egy lépésre sem! Még senki sem mentett meg valakit a bűnből azzal, hogy társa lett a bűnben. Ne nyúlj hozzá a sötétség cselekedeteihez, mert bepiszkolod magad! Ne gondold, hogy a piszok életközelség! 3. Szolgáld Isten dicsőségét azzal, amit teszel! Ez az ige harmadik felelete.
Az apostol nemcsak óv a sötétség cselekedeteitől, hanem biztat is a világosságban való járásra. Nem a világosság cselekedeteire biztat, hanem a világosságban való járásra. Aki jár a világosságban, akinek életeleme a világosság, mint a halnak a víz, az minden erőltetett mesterkedés nélkül megtermi a világosság gyümölcseit (8–9. v.).
Mik a világosság gyümölcsei?
A 9. vers szerint minden jóság. Az Isten dicsőségét szolgáló ember tehát e világ szemében jó ember.
Ő magát nem tartja jónak, mert tudja, hogy jó egyedül csak Isten, de ez nem változtat a világ véleményén. Lehet, hogy jóságát sokszor kinevetik, de a bajban mégiscsak hozzá fordulnak a rajta mosolygók is, mert tudják, hogy mindig minden szolgálatra kész embert találnak benne.
A világosság gyümölcse az igazság (9. v.). Az Isten dicsőségét szolgálni akaró ember tehát igaz ember. Igaz, ennek a szónak erkölcsi és bibliai értelmében is. Igaz a beszédében és ítéletében. Meg lehet bízni benne. De igaz az Isten előtt is, mert megigazíttatott Krisztus érdeme által. Isten megkegyelmezett neki, s most megkegyelmezett bűnösként élve hirdeti Isten megigazító kegyelmét.
A világosság gyümölcse a valóság (9. v.). Az Isten dicsőségét szolgáló ember valóban olyan, mint amilyennek látszik. Nincsenek titkai. Nem képmutatóskodik.
A világosság gyümölcse Isten kedvének keresése (10. v.). Az Isten dicsőségét szolgáló ember mindig azon gondolkozik, hogy mi kedves az Úrnak. Mindennap és minden esetben újra meg újra urára néz.
Ajkáról várja a parancsot. Szeméből akarja kiolvasni a tanácsot (Zsolt 32,8). Ez a titka sokszor érthetetlen magatartásának, de sokszor érthetetlen nyugalmának is.
A világosság gyümölcse Krisztus felragyogtatása (14. v.). Az Isten dicsőségét szolgáló ember életét megvilágítja Krisztus kegyelme, az így megvilágított ember élethálájából pedig fényes sugár száll vissza a keresztre, mert nincs, mi Istennek jobban szolgálná dicsőségét, mint a Krisztus által megváltott, megtért, újjászületett, lelki halálból feltámadt ember.
El mered-e mondani magadról azt, amit Pál mondott magáról a Gal 1,24 versében: „És dicsőíték bennem az Istent”?! Ámen.

"Mint"...
Időpont: Böjt harmadik vasárnapja, 1966. március 13. [Helyszín: nincs megadva] [Egy teljes szövegében nem ismert igehirdetés gondolatmenete, bő vázlata]
Alapige: Ef. 5:1-9.
Legyetek annakokáért követői az Istennek, mint szeretett gyermekek: És járjatok szeretetben, miképen a Krisztus is szeretett minket, és adta Önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul. Paráznaság pedig és akármely tisztátalanság vagy fösvénység ne is neveztessék ti közöttetek, a mint szentekhez illik; Sem undokság, vagy bolond beszéd, vagy trágárság, melyek nem illenek: hanem inkább hálaadás. Mert azt jól tudjátok, hogy egy paráznának is, vagy tisztátalannak, vagy fösvénynek, ki bálványimádó, nincs öröksége a Krisztusnak és Istennek országában. Senki titeket meg ne csaljon üres beszédekkel; mert ezekért jő az Isten haragja a hitetlenség fiaira. Annakokáért ne legyetek részesei ezeknek; Mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban: mint világosságnak fiai úgy járjatok. (Mert a világosságnak gyümölcse minden jóságban és igazságban és valóságban van), Ebben az igében nagyon sokszor előfordul ez a szó: mint, vagy miképpen.
Ez a szó hasonlatot vezet be.
Hasonlatot akkor szoktunk használni, mikor az úgynevezett egyenes beszéd vagy nem elég érthető, vagy nem elég szemléletes.
Jézus szenvedésével kapcsolatos kérdéseink is mind ilyenek.
Nem tudjuk kifejezni, hogy milyen nagy a bűnünk.
Milyen nagy Krisztus érettünk való szenvedése.
Csak dadogunk, mikor a hálát kellene kifejeznünk azért, hogy Ő magára vállalta bűneinket és bűneink büntetését.
Ebben az Igében nem a váltság nagy titkairól van szó, de a máskülönben szavakész apostol kevésnek érzi kifejező képességét az erkölcsi kérdésben is.
Ezért használ hasonlatokat. 1./ Legyetek olyanok, mint a szeretett gyermekek. 1. v.
Ezt mondja az Ő követőiről.
Igaz ugyan az is, hogy Jézus úgy kell követni, mint a katonáknak a tisztet.
Itt azonban nem ezen az engedelmességen van a hangsúly, hanem azon a gyermeki módon, melyet igen sokszor állít elénk az Úr.
Isten követni kell, de lehet sokféleképpen.
Lehet parancsszóra fegyelmezetten lépést tartani Vele, mint a katonának.
Lehet türelmetlenül elsietni a dolgot, mikor Ő lassúbb tempóban akar menni.
Lehet türelmetlenkedni, mikor Ő várni akar, és lehet engedelmesen, kézen fogva Vele menni, mint a gyermek az apjával.
A keresztyénség nem tan, mellyel elküld a világba Urunk, hanem példa, melynek követésére szólít fel.
Kérdezd meg előre: Mit tenne Jézus?
Kérdezd meg benne: Tenné-e ezt Jézus?
Kérdezd meg utána: Így tett volna-e Jézus? 2./ Járjatok szeretetben, miképp Krisztus is szeretett minket. 2. v.
A szeretetről 3 jellemvonást állít elibénk.
Az egyik: a szeretetben járni kell, nem pedig beszélni róla.
A szeretet gyakorlat és nem kedveskedés.
A másik az, hogy a szeretet önfeláldozó élet, amiképpen Krisztus is feláldozta magát érettünk a kereszten szeretetből.
A harmadik az, hogy a szeretetünk jó illat legyen.
Ez teszi a rothadásszerű életet virágoskert illatúvá. 3./ Olyan legyen a szeretet közöttetek, mint amilyen szentekhez illik. 3-7. v.
Az erkölcstannak van olyan része, melyben a kötelességek és tilalmak vannak feljegyezve.
De van a keresztyénségnek is illemtana.
A keresztyén embernek úgy kell viselkednie ebben a világban, mint akik szentek.
Nem bűntelenek, hanem Krisztus tulajdonai.
Ezt követeli tőlünk a világ is, s ennek hiányán botránkozik.
Olyan-e az életem, mint aminő a szentekhez illik? 4./ Járjatok úgy, mint a világosság fiai. 8-9. v.
Az első bűnesettől kezdve bujkáló emberek vagyunk.
Isten népe nem bujkál, hanem nyílt, világos, átlátszó.
Krisztus a minta.
Hogyan mér meg ez a minta engemet?
Ámen.

A megszomorítható Szentlélek Időpont: 1931. május 24. Pünkösd vasárnap
Alapige: Ef 4,30 És meg ne szomorítsátok az Istennek ama Szent Lelkét, aki által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára. „Meg ne szomorítsátok Istennek ama Szent Lelkét.”
Pünkösd az öröm ünnepe. Az öröm ünnepe mindenekelőtt azért, mert a kibontakozás ünnepe. Ez az a nap, amikor a keresztyénség kilép az élet piacára, lebontja Hamupip őke szürke fátyolát, és kibontakozik a maga pompájában. Valami olyanforma öröm ez, mint a bimbóé, mikor napsugaras, harmatos hajnalon kibontja a zöld burok sötét börtönét a fesl ő virág. Valami olyanforma öröm ez, mint a mennyasszonyé az esküv ője napján. Hetekkel előbb készülődik erre a napra. Már ott lóg a szekrényben a menyasszonyi ruhája, talán fel is próbálta már, és odaállt a tükör elé, hogy milyen szép lesz majd azon a napon. Minden szálába, minden öltésébe reménységek vannak beledolgozva. És mikor egyszer eljön a nap, melyen nyilvánosan magára öltheti, mikor menyasszonyi ruhájának fehér selyme ráborul testére, és hatalmas orgonaszó mellett bevonulhat a templomba, akkor valami kimondhatatlan öröm tölti el arra a gondolatra, hogy itt van az a nap, melyen az álmok beteljesednek, a reménységek valóra válnak. Valahogy ilyen a Szentlélek pünkösdi öröme is.
De pünkösd az öröm ünnepe azért is, mert a diadal ünnepe is. Ez az a nap, amikor a keresztyénség megfélemlített kicsiny hadserege valami csodálatos vakmerőséggel szembe mer szállani egy hatalmas nagy hadsereggel: Izrael gyűlöletével. Vezére nincs már test szerint jelen, és mégis megy diadalmasan előre. Olyan ez, mint mikor egy parányi kicsiny hadsereg a lét és nemlét határán összeszedi minden erejét, és azt mondja: „Inkább elpusztulok, de a zászlót nem hagyom!” S azután mikor takarodót fúj a kürt, diadalmámorban úszik, mert a búcsúzó nap sugarai az ellenség megfutamodó csapatára esnek. Valami ilyenfajta öröm a Szentlélek pünkösdi öröme is.
És ez az ige mégis pünkösdi szomorúságról beszél. Még azt megérten ők, ha az ünneplők szomorúságáról beszélne. A zöld burok, mikor a virág kibontakozik, meghal. Ez a kibontakozás szomorúsága. Mikor diadalmasan néz vissza a sereg a harctérre, halálhörgés, sebesültek kiáltása tölti be a leveg őt. Ez a diadal szomorúsága. Mindkettő az ünneplők szomorúsága. De itt a pünkösdi ünnepelt szomorúságáról van szó, annak a Szentléleknek a szomorúságáról, akinek a számára pünkösd a kibontakozás és a diadal mámoros ünnepe, aki évezredekkel ezelőtt készült már erre a napra, hisz a világ teremtése előtt is ott lebegett már a káosz felett formát keresve, amelyben magát kifejezheti. Most eljött a nap, hogy testet ölthet, most van hol leszállnia, és a pünkösdi Lélek mégis szomorkodik.
Bármennyire ellenkezik is minden logikával, hogy az a Szentlélek, aki annyira várt erre az első pünkösdre, aki ezen a napon ilyen diadalt könyvelhet el, … szomorú legyen, az események nem a logika szerint igazolódnak, hanem olyanok, amilyenek. A Szentléleknek van pünkösdi szomorúsága. Szeretnélek meghívni látogatóba a Szentlélek otthonába, ahol nem ünneplikőt, ahol nincs színpadi teatralitás. Gyere haza, ahol ül a maga otthonában, és meg fogod látni, hogy az orcáján mennyi fáradtság, szemében mennyi könny, szívében mennyi szomorúság van!
Az ige tehát azt állítja, hogy a Szentlélek megszomorítható. * * * A Szentlélek megszomorítható, mert telhetetlen. Talán csodálkozol, és azt mondod, hogy nincs kapcsolat a szomorúság és a telhetetlenség között. Pedig van. Kik azok, akik mindig szomorúak? A telhetetlen emberek, akik még nem tanulták meg, hogy mindig abban legyenek megelégedettek, és annak örüljenek, amijük most van, és ne keseregjenek azon, ami már nincs, vagy ami még nincs, hogy örüljenek annak is, ami volt, és ne fájjon nekik az, ami nincs, ami a másé. Ezeknek az embereknek nem elég az, amijük van, hanem az is kellene nekik, ami a múltban az övék volt. S még az sem elég nekik, ami az övék, az is kellene, ami a másé.
A Szentlélek szomorúságának egyik oka is ez a telhetetlenség. Piros pünkösd napján milyen öröme lehetett a Szentléleknek, hogy az a Péter, aki egykor egy kis cselédlány kérdésére gyáván megtagadta az Urat, most ott áll kipirult arccal ezek előtt, és bizonyságot tesz a Krisztusról. Milyen öröm lehetett a Léleknek nézni azt az ijedtséget, ami kiült a 3000 arcára, milyen öröm lehetett neki nézni a könnyeket, mik ott csillogtak a néptömeg szeme szögletében, mikor először hördült fel segítségért: „Mit cselekedjünk?”
És mégis tele van a Szentlélek szomorúsággal. Miért? Mert nem 3000 ember volt Jeruzsálemben akkor, hanem közel egymillió, s a Szentlélek a maga telhetetlenségében nem arra gondol, hogy van 3000 zsákmánya Jeruzsálem piacán, hanem arra, hogy milyen kevés az a 3000 ahhoz az egymillióhoz képest, ami Jeruzsálemben az övé lehetne. Örömmel mondogatja ugyan: „Jól van, fiam, örülök, hogy te is itt vagy, de a feleséged, a fiad, a szüleid hol vannak?”
Olyanféle lehetett ez az érzése, mint az Úr Jézusé, mikor a tíz bélpoklost meggyógyította, és csak egy ment vissza hozzá megköszönni. Örült ennek az egynek is, de azonnal elfogta a szomorúság: „A kilenc pedig hol van?”
Itt van a Szentlélek szomorúságának egyik oka. A pünkösdi Szentlélek kielégíthetetlen. És hogy ne gondold, hogy ez csak emberi következtetés az igéből, hadd mutassak rá, hogy az Újtestamentumban másutt is ott van ez a kielégíthetetlenség, mint a Szentháromság egy igaz Istennek a jellemvonása.
Ott van a jó pásztor példázata. Mit olvasunk ebben? Volt száz juha a gazdának, kilencvenkilenc megmaradt neki, csak egy kódorgott el tőle. És ahelyett, hogy örülne a kilencvenkilencnek és annak, hogy csak egy ment veszend őbe, otthagyja a kilencvenkilencet, és megy az egy után. Észreveszed-e Isten kielégíthetetlenségének és telhetetlenségének a vonását ezen az arcképen?
Ugyanezt az arcképet kapjuk Istenről a szegény özvegy példázatában. Egy drahmája elgurult, és ahelyett, hogy örülne a kilencnek, és markában szorongatná, nem sajnál semmi fáradságot, hogy a tizediket megkeresse. És ne gondold, hogy ez az érzés nem tudatos Isten lelkében. Azt olvassuk: „…örvendezés van Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén.” Míg a tíz drahmája megvan az özvegyasszonynak, azt titokban tartja, az elfojtható boldogság a számára, de mikor megtalálja az egy elveszettet, azt már nem bírja magába fojtani, ekkor kimegy, és elmondja asszonybarátainak, mondván: „Örüljetek énvelem, mert megtaláltam a drahmát, melyet elvesztettem vala.”
A kielégíthetetlen Léleknek minden kell ezen a világon. Ennek a kielégíthetetlenségnek hitelesít ő pecsétje az áldozócsütörtöki parancs: „Tegyetek tanítványokká minden népeket”.
Isten Szentlelkének mindenki kell! A Szentlélek missziói lélek. Nem napszámos munkát végez.
Nem gyári üzem, mely felépíti a templomokat, oltárokat emel, aztán az egyház törvényei által gondoskodik arról, hogy menjen minden, mint a karikacsapás. A Lélek munkája nem perpetuum mobile, amit csak egyszer kell megindítani, és megy tovább magától. Missziói lélek, kinek nem lehet annyija, hogy még több ne kelljen neki, kinek nem lehet annyi munkása, hogy még többre ne legyen szüksége. Telhetetlen lélek, amelyik mindig azon szomorkodik, aki még nem az övé.
Nagy kegyelem az, hogy ilyen telhetetlen a Szentlélek. Rögtön meglátja ezt az ember, mihelyt saját személyére vonatkoztatja mindezt. Azt üzeni neked Isten Szentlelke, hogy szomorú, mert téged kíván. * * * A Szentlélek megszomorítható, mert szeret. Nem azért szomorú, mert a maga birtokállományát nem tudja eléggé kibővíteni, a maga dicsőségét nem tudja eléggé növelni.
Nem maga miatt telhetetlen, hanem miérettünk. Tudja, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha az övéi leszünk. Ezért kíván minket. A Szentlélek tehát tele van irántunk szeretettel. Szeret, nagyon szeret minket.
Valahogy olyan a Szentlélek szeretete, mint az édesanyáé, kinek van sok derék gyermeke, akik örömöt szereznek neki, kikre mindig nyugodt boldogsággal gondolhat, de van neki egy olyan gyermeke is, amelyik kiüt a famíliából, akire mindig rettegéssel kell gondolnia, hogy mikor hoz rá szégyent és szomorúságot. És kérdezzétek meg, melyiket szereti a legjobban, melyikért imádkozik, dolgozik a legtöbbet, melyik után ontja könnyei áradatát? A tékozló fiú után.
A Szentháromság arcképén az Újtestamentumban is megtaláljátok ezt a lelki vonást. A tékozló fiú történetében nézd meg az édesatyát. Van hatalma, gazdagsága. Nem érzi meg, hogy kiadta az örökséget gonosz fiának. Van egy másik fia is, aki kitart mellette. És mégis nem tudja elfelejteni a kisebbiket. Nem bírja elfeledtetni a munka, a gond. Nem tud örülni, mikor n ő a vetés, mikor a rétről az aratók danája hallatszik, mikor nagy ostorcsattogtatások között jön haza derék, daliás fia becsületesen elvégzett munka után, mert neki mindig csak az az egy hiányzik, aki elment. Ez a magyarázata annak, hogy ráismer a fiára, mikor rongyosan, piszkosan hazajön, elébe megy, és nem törődik senkivel és semmivel, hanem kiadja a parancsot: „A hízott tulkot vágjátok le, mert az én fiam meghalt, és feltámadott”. Nem veszi észre azt sem, mennyire sérti mindez idősebb fiát, mert az ő szíve most csak a tékozló fia iránti szeretettel van tele.
Tehát a Szentlélek megszomoríthatása másodszor azt jelenti, hogy szeret téged. Vár téged valami csodálatos imádságos várással, és hiába van millió ember, ki neki szolgál, őt magasztalja, neki csak te hiányzol, teutánad sóvárog, téged kíván. * * * Azután a Szentlélek megszomorítható azért is, mert gyengéd és hű. A szomorúság csak a gyengéd és hűséges lelkek tulajdonsága. Az erőszakos emberek, akik hatalmat éreznek magukban, ha nem úgy történik valami, amint szeretnék, nem szomorkodnak, hanem haragszanak. Ökölbe szorítják kezüket, és jogaikat hangoztatják. Ez a magyarázata annak, hogy a szülők közül ugyanaz a gyermeki bűn vagy ballépés az édesapánál a harag indulatát, az édesanya lelkében a szomorúság fájdalmát váltja ki. Az apa fegyelmezni, kitagadni akar, az anya csak sírni tud, s nem tudja betenni az ajtót tékozló fia után. Az Isten Lelke tehát anyai gyengédséggel van tele.
Szeretném, testvérem, ha megértenéd, mit jelent ez annál a Szentléleknél, akinek hatalom van a kezében, olyan hatalom, hogy amit seregek nem tudnak megoldani, az Isten Lelke megoldja. Az Isten Szentlelke a leghatalmasabb és mégis a legesleggyengédebb. Olyan gyengéd, hogy még a szomorúságával sem tesz szemrehányást. Ne félj hát, nem fogja betörni szíved rozsdás vasajtaját, csak szelíden kopogtat rajta. Ne félj, nem fog revolvert szegezni mellednek: „Lel őlek, ha enyém nem leszel, ha meg nem térsz”, de odaáll eléd valami végtelen szomorúsággal, és azt mondja: „Nem nyugszom addig, nem lehet addig megnyugodnom, míg az enyém nem lész, és ha évtizedekig kell is érted imádkozni, én kitartok melletted”. Ne félj hát, nem fog fellázadni ellened, de mint eleven vád, leül bezárt ajtód küszöbére, könnyei kivájják ajtód küszöbét, s vár, és ott ül hűségesen.
Egy lump fiúnak az anyja azt mondta: „Fiam, én nem tudok addig elaludni, míg haza nem jössz”. És a mécsest mindig kitette az ablakba, hogy fiának világítson. A fiút ez borzasztóan bosszantotta. Gyámkodásnak érezte. Édesanyja nem szólt neki soha semmit, de valahányszor hajnalban hazabotorkált, mindig ott égett a mécses az ablakban, és édesanyja sápadt arccal, fekete karikás szemmel nyitott ajtót neki. Ezt a fiú nem tudta kibírni. Ha édesanyja mint fúria állt volna eléje, és erélyes, kiabáló hangon szidta volna össze, azt mondta volna rá: „Csak azért is!” De ezt nem bírta ki, ezt a hűséges, szomorú, sápadt anyai arcot.
A Szentlélek vár rád, igéjének mécsese ki van téve ablakába. Sápadt az arca, mélységes ráncok húzódnak rajta. Meg tudod-e tenni, ki tudod-e bírni, hogy így várakoztasd? Olyan hűséges, olyan gyengéd a Szentlélek, hogy még a szomorúságának is más kell, hogy legyen a szószólója. Szomorúságát soha nem hánytorgatja fel azoknak, akik nem az övéi. Itt is más kel a védelmére. Még szemrehányást sem tesz. De vannak, akik nem tudják elnézni a Lélek szomorúságát, könnyeit, és megmondják nektek Pállal, hogy ne szomorítsátok meg a Szentlelket. Most sem történik itt más, minthogy valaki, aki Isten Szentlelkének már igen sok szomorúságot okozott, valaki, aki egyszer szemébe nézett az Isten szomorú Szentlelkének, odaáll eléd, és ezt mondja: „Testvérem, ne szomorítsd meg az Isten Szentlelkét!”
A Szentlélek olyan gyengéd, hogy még Jézus is védőügyvédjévé szegődik. Nem tudja már elnézni, hogy a szelíd, nem erőszakoskodó Lelket hogyan tolják félre, hogyan taposnak rajta keresztül, s mennyire biztosra veszik, hogy mikor szükség lesz rá, hűségével újra mellettük lesz, s odaáll megmondani a világnak, hogy még az Isten Fia elleni bűn is megbocsáttatik, de a Szentlélek elleni bűn sem itt, sem a másik világon nem nyer bocsánatot. * * * A Szentlélek tehát megszomorítható. De akkor meg is örvendeztethet ő. Mosolyogjon fel az arcod! Csak azoknak lehet nagy örömöt szerezni, akik hajlamosak a nagy szomorúságra. A Szentlélek szomorú, tehát lehet neki örömöt szerezni! Hogyan tud örülni egy megtér ő bűnös felett! Úgy tud örülni, hogy nem bírja magába fojtani, kénytelen az angyalseregnek mondani: „Ó, jöjjetek, zúgjon az ének, zengjen a dal, nagy öröm van a mennyben egy megtér ő bűnös felett!”
A szomorú Szentlélek vigasztalni akarja az embereket. Most is. Ezért üzeni: „Kívánlak téged! Szeretlek téged! Hű vagyok hozzád! Légy az én örömem!”
Feleld neki: „Uram, eddig a te szomorúságod voltam. Könyörgök, hadd legyek ezután az örömed. Pünkösdi Szentlélek! Ne menj el némán, szomorúan pünkösd napján mellettem. Ó, drága vendég, nálam szállj!”
Ámen

Levetkőzni-felöltözni!
Időpont: 1952. október 19. Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnap
Helyszín: Nagygeresd
Alapige: Efezus 4,22-28.
Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt; Megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint, És felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.
Azért levetvén a hazugságot, szóljatok igazságot, kiki az ő felebarátjával: mert egymásnak tagjai vagyunk.
Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon; Se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.
Aki oroz vala, többé ne orozzon; hanem inkább munkálkodjék, cselekedvén az ő kezeivel azt, ami jó, hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek.
A keresztyén életfolytatást egy képpel magyarázza és szemlélteti Pál apostol a felolvasott szentírási szakaszban az efezusi gyülekezetnek. A kép a mindennapi életből való: a mindennapi vetkőzés és öltözés képe. Ennek a képnek kapcsán az apostol elvileg és egyes részletesetekben mutatja be, mit kell a keresztyén embernek levetkőznie és felöltöznie. 1. Le kell vetkőzni az ó embert és fel kell öltözni az új embert.
Így kezdődik a szent lecke: „…levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt; Megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint, És felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” /22-24. vers/. Az apostol ezzel mindjárt a kérdés elevenjére tapint. Nem az a bajunk ugyanis, hogy nem akarnánk levetkőzni és felöltözni, tudjuk azt is, hogy a bűnt kell levetkőznünk és a szentséget kell felöltöznünk, az egész életünk tele van erre vonatkozó nagy elhatározásokkal…, az a bajunk, hogy nem gyökerében fogjuk meg a kérdést. Az apostol által használt képből épp azt fogadjuk el, amiben a hasonlat – mint minden hasonlat – sántít. Azt gondoljuk, hogy a bűn olyan, mint a szennyes ruha rajtunk. Tiszta ruhánk az életben való forgolódásunk közben beszennyeződött, tisztát kell tehát váltanunk. Egyes bűnök ellen harcolunk tehát, azokat akarjuk ledobni magunkról, mint valami beszennyeződött ruhadarabot s elfelejtkezünk arról, hogy – az apostol által használt kép gondolatsorában fejezve ki magunkat – nekünk elsősorban nem tiszta ruhára, hanem fürdésre van szükségünk. Piszkos testen a tiszta ruha is azonnal beszennyeződik. Nem a felszínen van tehát a baj, hanem beljebb. Bűnünk nem kívülről ránk rakódott szenny, hanem gyümölcs, melyet belső romlott természetünk terem.
Márk 7,21-23-ban maga Jézus is megmondotta: „…onnan belőlről, az emberek szívéből származnak…” Minden bűn az ó emberünk gyümölcse.
Kicsoda ez az ó ember? Az ember úgy, ahogy e világra született, bűnre való hajlandóságában s úgy, amivé e világban lett saját bűneivel megterhelten. Az ó ember tehát a bűn által megrontott ember, akinek szíve elidegenedett Istentől s megtelt istentelen önzéssel, értelme elhomályosodott az isteni kijelentés felfogására, de élvezi és habzsolja a gonosz gondolatokat, akarata a test kívánságai következtében megromlott s a bűn uralma alá került. Az ó ember tehát a meg nem tért, újjá nem született ember.
És kicsoda az új ember? A megtért, hitre jutott, újjászületett ember, akinek szíve tele van Isten iránti hálával, értelme gyönyörködik az Úr törvényében s az az eledele, hogy az Ő akaratát cselekedje, az Isten iránti engedelmesség tehát olyan mindennapi, magától értetődő, belső életszükséglet, mint a táplálkozás.
Ennek a nagy cserének kell végbemenni bennünk. Az ó embert le kell vetkőznünk s az új ember fel kell öltöznünk. Erre a belső megújulásra azonban az ember önmagától képtelen. Pedig e nélkül, a belső megújulás nélkül mindig csak új terminusokat tűzünk ki az új élet megkezdésére magunknak és nem lesz belőle semmi. Este ledobott, talán meg is utált szennyes ruhánkat másnap újra felvesszük, Isten oltárára nagy megrendüléssel odatett bűneinket visszalopjuk, megbocsátott vétkeinket tovább folytatjuk, nagy fogadkozásainkat hátunk mögé dobjuk. Rájöttél-e már sok keserves kudarc után arra, hogy „a magam erejéből nem tudok megváltozni”? Erre csak Isten képes. Az új ember nem emberi elhatározás erőfeszítésének eredménye, hanem Isten teremtő munkája /24. vers/. Isten, aki semmiből teremtette a világot, a senkiből is tud valakit teremteni. Tanuld meg hát, küszködő testvérem, Jeremiás imádságát: „…téríts meg engem és megtérek…”! /Jer 31,18/ Ez az új ember azonban már „teremtetett”. Már megvan. Oda van készítve elibénk, mint ünnep reggelén az édes anyánk, vagy a hitves társunk által szeretettel az ágyunk mellé kikészített tiszta, frissen mosott, vasalt, jószagú ruha. Csak fel kell bele öltözni. Balgatag és gonosz, aki ezt a szeretetet visszautasítja, érintetlenül hagyja a tiszta ruhát, s újra belebújik a ledobott szennyesbe. Jézus Krisztus érdeme, a benne kijelentett kegyelem, a vérében fehérre mosott menyegzői ruha, Ő maga, Jézus Krisztus az az új ember, akit fel kell öltöznünk, hittel el kell fogadnunk, mert ezt jelenti kép nélkül a Krisztus felöltözése.
Ez azonban nem megy egyszer s mindenkorra. Ó emberünk Róma 6,3 szerint a keresztségben Krisztussal együtt keresztre feszíttetett ugyan, de az öldöklés folyamatát naponként folytatni kell bűnbánat és hit által, mint ahogy minden nap újra fel kell öltözni. A megújulás tehát nem egy pillanatnyi történés az életben, hanem az egész élet feladata.
Végbement-e már rajtad ez a belső megújulás, vagy még mindig saját elhatározásaid s akarati erőfeszítéseiddel próbálkozol egyes bűnök ellen harcolni? Könyörögj Istennek, hogy megújulhass Krisztus által belsőleg, elméd lelke szerint! 2. Ennek a belső megújulásnak azután megterem a látható gyümölcse is. Meg is kell teremnie. Az a megtérés és az a hit, melynek nincsenek látható gyümölcsei, nem igazi megtérés, hanem önáltatás és nem igazi hit, hanem csupán hiedelem. Ezért vesz elő az apostol is az elvi kérdés után egy pár részletkérdést is. Ezek között az első: „Azért levetvén a hazugságot, szóljatok igazságot, kiki az ő felebarátjával: mert egymásnak tagjai vagyunk.” /25. vers/. Le kell vetkőzni a hazugságot és fel kell öltözni az igazságot.
Szomorú dolog, hogy erre egy keresztyén gyülekezetet kell figyelmeztetni. Még szomorúbb, hogy mi magunk is rászorulunk erre a figyelmeztetésre. Nem vesszük komolyan a hazugságot, emberi gyarlóságnak tekintjük, finomabb formáit egészen szalonképeseknek tekintjük. A füllentést tréfának minősítjük, a nagyzoláson mosolygunk, a féligazságot nem tekintjük egész hazugságnak, hanem életrevaló ügyeskedésnek. Pedig minden hazugság, még a legfinomabb formában jelentkező is, a sötétség hatalmával köt össze. Jézus mondja az ördögről, hogy a hazugság atyja /Ján 8,44/, minden hazugsággal tehát az ördögnek adunk helyet a szívünkben. Az ördög 1Móz 4,7 szerint az ajtó előtt leselkedik, és reánk van vágyódása. A hazugság ajtót nyit neki, amelyen beléphet, befészkelheti magát bennünk. Már pedig ő Jézus szerint erős fegyveres /Luk 11,21/, aki őrzi az ő palotáját. Könnyebb tehát az ördögöt beengedni, mint kiűzni. Tulajdonképpen mi csak beengedni tudjuk, kiűzni nem. Kiűzni csak a nálánál erősebb /Luk 11,22/, Krisztus tudja.
Az igazsággal sem vagyunk tisztában. Összetévesztjük a szabadszájúsággal, a gorombasággal s azt gondoljuk, hogy ha minden szennyet, ami bennünk van, gátlás és szűrő nélkül kimondunk, akkor az igazságot cselekesszük. A krisztusi igazmondás mindig finom, tapintatos és az igazság és szeretet csókolgatja egymást benne.
Egy képet is használ indokolásul az apostol. Amint az egészséges test tagjai egymással harmóniában vannak, s egyik a másik rovására nem akar érvényesülni, úgy kell Krisztus teste tagjainak, a keresztyéneknek is egymással őszinte harmóniában élni. 3. Le kell vetkezni a haragot s fel kell öltözni a megbékélésre való készséget.
Ez az apostol következő követelése a következő, a 26. versben. Az apostol ismeri a harag hatalmát. Ezért foglal el bizonyos tekintetben megértő álláspontot a harag kérdésében. Nem kíván haragmentes életet, de két ponton megköti a haragvó ember szívét: Vétkes és hosszú haragot nem szabad táplálni szívünkben. Bengel azt mondja: A haraggal úgy kell bánni, mint a patikaméreggel. Néha jótékonyan hat az orvosságban, de nagy elővigyázatosságot igényel. Van szent harag is, de azért a haragon mindig ott van a halálos méreg jelzése: a halálfej. A harag épp úgy, mint a hazugság, az ördög kapuja. Ha nem vigyázunk, súlyos vétkek születnek belőle.
Azért, ha haragszol, ne beszélj, ne ítélkezz, ne büntess! Ebből csak rossz származik.
A hosszú haragot is tiltja az apostol. A harag legfeljebb napnyugtáig tarthat. Napnyugtakor ki kell békülni! A harag meghosszabbítása, konzerválása elkeseredést szül, bosszúvágyat ébreszt. Minden este tarts hát számadást s indulj el azon az úton, mely nem az igazságot keresi, főképp nem a magam igazságát, hanem a békességet. Mielőtt levetnéd napi ruhádat s nyugovóra térnél, vetkőzd le a haragot s békélj meg atyádfiával, hogy Isten is megbékélhessen veled! 4. Le kell vetkezni a lopást és fel kell öltözni a munkát és a jótékonyságot.
Ez az apostol intése a szent lecke utolsó, 28. versében. Ez az intés is furcsán hangzik egy keresztyén gyülekezettel szemben, mindjárt másképp hangzik azonban, ha így fogalmazzuk meg: Ne keresd a könnyű életet! Ez a lényege ugyanis az intésnek. Az ó ember örök vágya: Minél kevesebb veríték, minél több élvezet! Minél kevesebb munka és minél több szórakozás!
Ennek elérése érdekében azután nem nagyon válogatós az eszközökben. Élelmességnek nevezi a mások tudatlanságának kihasználását s nem érzi tisztességtelennek a munka nélküli jövedelmet. A munka egyébként is csak szükséges rossz a szemében, nem pedig az élet szerves tartozéka. Dolgozz keményen és adakozz bőven! Ez az apostol előírása. Vetkezd le a kényelmes házi kabátot és vedd fel a munkásruhát, szívedet pedig tárd ki a szűkölködők előtt!
Jertek, vetkőzzünk le minden nap bűnbánatban és öltözzünk fel minden nap hitben! Ámen.