Túróczy Zoltán

A prófétálást meg ne vessétek Időpont: Szentháromság utáni 4. vasárnap. [Eredeti elhangzás dátuma: 1944. szeptember 28. Helyszín: Nyíregyháza]
Alapige: I. Thessz. 5:20.
A prófétálást meg ne vessétek, ...
A Lélek ajándékai közül Pál apostol a prófétálást ítélte legtöbbre. Mikor I. Kor. 12. fejezetében a Lélek ajándékainak különféleségéről, majd a 14. fejezetben az ajándékok értéklistájáról beszél, azt mondja, hogy "törekedjünk a prófétálásra", mert ez az egyik legbecsesebb ajándéka a Léleknek. Világosan kell látnunk, mit ért az apostol prófétálás alatt. A közhasználat általában a jövend őmondókat érti alatta, akiknek csodálatos összeköttetéseik vannak a láthatatlan világgal, s meg tudják mondani, hogy mi fog elkövetkezni erre a világra. Bizonyos, hogy a prófétálásban benne van a jövend őmondás is, de ne gondolja senki, hogy a prófétálás egyedül jövend őmondásból áll. Sőt, aki ezt állítja, az megszegényíti a prófétálás fogalmát s nem is éppen a leglényegesebbet emeli ki. A jövend őmondás, mint olyan, általában tiltott dolog a Biblia szerint. Gondoljunk az Ótestamentum szigorú rendelkezéseire, melyeket Mózesnél találunk ezzel kapcsolatban, melyeket Saul is életbe léptetett, s felkerestette a jövend őmondókat és kiírtatta őket. Istennek ez a parancsa minden időkre áll. Ő a jövendőt elrejtette titkai közé, s abba embernek nem enged betekintést. A római levél 11. fejezete /33-34. v./ beszél arról, hogy az Úr senkitől sem kér tanácsot, mikor a világot igazgatja. A titkok az Úréi, miénk pedig csak a kijelentett dolgok. Az Úrnak ebben a magatartásában nem a titokzatosságba való burkolózás és hatalmának fitogtatása van, hanem bölcs szeretetét jelenti ez, mert meg akar kímélni minket mindazoktól a gyötrelmektől, amelyek a jövendő ismeretét jelentenék számunkra, s örömünket meg akarja sokszorozni azzal, hogy meglepetésként kapjuk az örömöt, amit számunkra tartogat.
Nem takarja el előlünk tökéletesen a jövendőt, mert mindig megmond belőle annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy a megfelel ő magatartást tanúsítsuk. Ő nem azt közli velünk, hogy a jövend őben mit várhatunk, hanem azt mondja meg nekünk, hogy a jövend őben Ő mit vár tőlünk.
Nem azt jelenti ki, hogy a jövőben mi fog történni, hanem azt, hogy az elkövetkező időben általunk minek kell történnie. Nem ismereteket akar velünk közölni, hanem a kötelességeinkre akar figyelmeztetni. A többi pedig nem tartozik reánk. Ezt bizonyítja János evangéliumának végén az a történet, mikor Péter eljövend ő vértanúhaláláról mond Jézus sejtelmes felvilágosító szavakat. Péter akkor megkérdezi, hogy Jánossal pedig mi lesz? Amire az Úr azt feleli: Mi közöd hozzá?! Te jer és kövess engem! Rád csak ez tartozik. Ez a te kötelességed! Hogy Jánossal mi lesz, az rám tartozik, ahhoz neked nincs közöd. A Cselekedetek könyve 1. fejezetében pedig, mikor a tanítványok szorongva kérdezik meg, hogy mikor jön el az Isten országa hatalommal és dicsőséggel, akkor így felel az Úr: Nem a ti dolgotok tudni az időket és alkalmakat... A ti dolgotok az, hogy menjetek el Jeruzsálembe és legyetek az én tanúbizonyságaim. A ti kötelességetekre gondoljatok és ne az elrejtett jövend őt kutassátok! A prófétálásban tehát – valahányszor jövend őmondásról van szó – nem az a lényeges, hogy az emberek kíváncsiságát elégítsék ki, hanem az, hogy az emberek lelkiismeretéhez szóljanak. A próféta sohasem a jövend ő történéseit akarja ismertetni, hanem munkaprogramot akar adni azoknak, akikőt hallgatják. Aki ezen túlmenően akar jövendőt mondani, az egyrészt szentségtelen kézzel nyúl azokhoz a dolgokhoz, amiket Urunk jónak látott az emberek elől elrejteni, másrészt oktalan módon olyan jogokat vél magának tulajdonítani, amelyeket Isten senkinek sem adott.
Mi tehát a prófétálás lényege, ha nem a jövend őmondás?
Jeremiás próféta könyvének 1. fejezetében olvashatjuk a próféta elhívásának történetét. A 9-10. versben benne van a próféta programja is: Az én Igémet adom a te szádba!... hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj! Ez a három feladata van a prófétának. A próféta Isten közelében élő ember, az Úrnak bizalmi embere. Közli vele az Úr az Ő akaratát s mondanivalóját, Igéjét adja a próféta szájába. Ezért, amit a próféta mond, az nem az ő bölcsessége, hanem Isten üzenete, mely kötelező erővel kell, hogy jelentkezzék azok életében, akik hallgatják. A próféta az elrejt őzködő Isten tolmácsa. Elrejtőzik Isten előlünk, mert nem vagyunk méltók arra, hogy láthassuk és közvetlenül hallhassukőt, hiszen annyiszor elutasítottukőt, s nem hallgattuk meg üzenetét. A próféta másik feladata az, hogy romboljon és pusztítson. A próféták sokszor nagyon szomorú feladatra vannak elhívva: a rombolás szolgálatára. Mit kell nekik lerombolniok? Azt, amit az emberek építettek, amit az Úr nélkül építettek. Gyomlálni és irtani kell a prófétának Isten akarata szerint. A prófétának az a feladata, hogy ráeszméltesse az emberiséget arra, hogy mindaz, amit az ember nagy magabiztosságában a maga erejéből épített, az csak olyan, mint a fövenyre épített ház, melyet el tud sodorni a feltámadó vihar és árvíz. A prófétának össze kell döntenie a hamis biztonságérzetünket, hogy belássuk, mennyire értelmetlen dolog a magunk erejéből építeni, még ha Atlanti falnak is hívják azt, mert Isten akarata könnyen le tudja romboltatni azt ellenséggel, ha az az Ő akarata. Az ember sokszor jóságával, erkölcsi életével próbál maga alá fundamentumot építeni, s azon akar megállni Isten és ember előtt. A prófétának sokszor az a feladata, hogy ezeket a fundamentumokat kirántsa az ember lába alól, hogy megértsük végre, hogy nekem nincs más nevem Isten előtt, csak az, hogy nyomorult, bűnös, elveszett ember. A prófétának az a feladata, hogy meggyőzzön bennünket bűn, igazság és ítélet tekintetében. De van a prófétának épít ő és plántáló feladata is. Mikor már minden összedőlt, s kétségbeesett emberek ülnek hamis biztonságuk romjainál, mikor már a mélységből tudnak kiáltani: könyörülj rajtunk Urunk! – akkor jön a próféta vigasztaló szolgálata, hogy az összetöröttet talpra állítsa, a leromboltat felépítse s a feldúlt kertet újra beplántálja Isten kegyelmének hirdetésével. Erre a szolgálatra az Ótestamentumban csak rendkívüli embereket hívott el Isten.
Istennek ez a rendkívül ritka ajándéka az Újtestamentumban már általános ajándékká lett. Ezt hirdeti Péter apostol, amikor Ezsaiás próféciáját idézi: ... "kitöltök az én Lelkemből minden testre és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok." /Csel. 2:17./ Hogy a laikus prófétálásnak milyen következményei voltak, leírja Pál apostol a Kor. I. levél 14. fejezetében /24-25. v./ ... "ha mindnyájan prófétálnak, s bemegy egy hitetlen, az mindenektől megfeddetik, mindenektől megítéltetik, s ily módon az ő szívének titkai nyilvánvalókká lesznek, és így arcra borulva imádja Istent, hirdetvén, hogy bizonnyal Isten lakik tibennetek." Az idegen, mikor hallgatta a hívők beszédét, úgy érezte, hogy ott mindenki őróla beszél, csak éppen a nevét nem mondják ki. Úgy érezte, hogy az ő szíve titkai mind nyilvánvalókká lettek és arcra borulva imádta Istent, mert tudta, hogy ott őt senki nem ismeri, s mégis őróla beszélnek. Nem lehet ez másként, minthogy Isten Lelke lakik ezekben az emberekben. Nem mindenütt volt azonban a prófétálásnak ilyen eredménye. Thesszalonikában megvetették a prófétálást. Vajon miért? Két oka lehetett ennek: vagy a prófétálóban lehetett a hiba, vagy a hallgatóságban. Az igazi próféta soha nem keresi a maga dicsőségét, nem gondol arra, hogy szolgálatáért magasztalás, vagy vértanúhalál jár-e. Számukra csak az volt a fontos, hogy szolgálatukat maradéktalanul elvégezzék. Hogy ezért mi a fizetség, az már nem fontos. A próféta megvetése tehát nem azt jelenti, hogy őt nem becsülik meg az emberek, hanem az a próféta megvetése, amikor az általa tolmácsolt üzenetet nem veszik komolyan. A próféták nem voltak hivatalos emberei az egyháznak, a prófétaság és a gyülekezet vezetése nem tartozott össze. A próféták mögött nem voltak tanulmányi évek, rendszerint egészen egyszerű emberek közül kerültek ki. Ámos próféta például egyszerű pásztorember volt.
Keresztel ő János, dacára annak, hogy papnak a fia volt, az emberek szemében csak egy különc volt, akinek nincs tekintélye. A próféták sokszor úgynevezett diszkreditált emberek voltak.
Elveszítették a hitelüket emberek előtt, mert sokkal több volt a hamis, mint az igaz próféta.
Sokan jártak a próféták mezében, de belül ragadozó farkasok voltak. Homlokegyenest ellenkez őt hirdettek, mint az igaz próféták. Több helyen szól így róluk az Úr: nem azt mondják, amit én üzentem. Ezek az emberek nem voltak hajlandók irtani és gyomlálni, mert ez kellemetlen munka. Inkább táplálták az emberek hamis biztonságérzetét. Mindig a békét prédikálták, de mégsem volt béke. De nemcsak a prófétákban volt a hiba, hanem a hallgatókban is. A próféták bizony kellemetlen emberek, mert a bűneinkről beszélnek. Dávidot is nagyon szíven ütötte, mikor Nátán próféta azt mondta neki: Te vagy az az ember... Nem lehet csodálkozni azon, hogy Heródes gyűlölte Keresztelő Jánost, mert a fejére olvasta Heródesnek a bűnét: Nem szabad neked azzal az asszonnyal élned! Nem kellemes senkinek sem az az ember, aki őt leleplezi.
Jeremiás próféta is azt a kellemetlen üzenetet mondja, hogy azt a háborút, amelyet Isten akarata ellenére kezdtek, el fogják veszíteni. Végigjárva a várost hirdeti, hogy rettenetes igát fogtok hordozni az engedetlenségetek miatt. Bizony borzasztó lehetett ezt hallani minduntalan. Nem lehet csodálkozni rajta, hogy ezért a kiszáradt kút fenekére dobták. Kellemetlen ember! – el vele! Talán még a próféta legkellemesebb szolgálata, a vigasztalás sem kellemes foglalkozás.
Hiszen a próféta vigasztalását is csak akkor hallgatják meg, mikor már nincs más kivezet ő út. Jegyezzük meg jól, hogy a prófétálás megvetése sem Istennek, sem a prófétának nem árt, csak azoknak, akik megvetik. Isten dicsőségén nem esik csorba, ha az övéit nem becsülik meg az emberek. A prófétáknak lényegtelen az, hogy az emberek tetszése megnyugszik-e rajtuk, vagy nem. Nekik csak az a fontos, hogy Isten jó tetszése nyugodjék meg rajtuk. Kára csak annak van, aki megvetette a prófétálást.
Mi is találkozunk Isten embereivel nem is egyszer. Emberekkel, akik talán nem is mondják magukról, hogy ők Isten emberei, de Isten az Ő Igéjét adja a szájukba, s parancsot ad nekik az emberi, hamis biztonságérzet lerombolására, s parancsot ad összetört szívek vigasztalására.
Mondd, testvérem, Isten üzenetének veszed-e az emberi ajakról hozzád szóló üzenetet? Mert aki a prófétát megveti, Istent veti meg az. Aki Isten akaratát hirdeti, az Ő figyelmeztetéseit mondja el. Olyan időket élünk, amikor tanácstalanságunkban, hamis biztonságérzetünk romjai között vigasztalásra szoruló lelkünknek kimondhatatlan szüksége van arra, hogy kapcsolatot találjunk Istennel. Ne vessük meg azokat, akiken keresztül Isten ezt akarja elvégezni. A prófétálást meg ne vessétek, mert hiábavaló az, ha a prófétát megölik, s azután a sírjukat virágokkal ékesítik. Ámen.

Minden Időpont: Húsvét utáni 3. vasárnap – 1954. május 9.
Alapige: 1 Thessz 5,16-24 „Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok. A Lelket meg ne oltsátok. A prófétálást meg ne vessétek. Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok! Mindentől, a mi gonosznak látszik, őrizkedjetek! Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől; és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, a ki elhivott titeket, és ő meg is cselekszi azt.” Mi, emberek szeretünk nagy szavakat használni. Az egyre sokszor mondjuk: pár, a párra: sok, a sokra pedig: minden. Nem lehet azután csodálkozni, hogy nincs is elég hitele a szavunknak. Mindig leütnek belőle, hogy az elhihető magot megtalálják. És igazuk is van.
Nem így a Biblia. Isten igéje semmit sem túloz el. Amit mond, pontosan fedi a mondanivalót. Sem hozzáadni nem kell semmit, sem leütni belőle. Ha a Biblia valamire azt mondja: minden, akkor ez nem a „sok” költői túlzása, hanem valóban kivétel nélkül minden. Így hallgassuk a mai igét, melynek állandóan visszatérő szava ez: minden! 1. „Mindenkor örüljetek.” Ezzel kezdődik a szentlecke. Az előbbiek alapján ez nem azt jelenti, hogy adjunk több helyet az örömnek az életünkben, használjunk fel minden kínálkozó alkalmat arra, hogy mosolyogjunk, hanem azt jelenti, hogy tényleg mindenkor örüljünk, életünk minden helyzetében tudjunk derűsek lenni, örömtől ragyogni s örömöt sugározni. Hát lehetséges ez?
Jézus lehetségesnek tartotta. Búcsúbeszédében ezt mondotta tanítványainak: „…senki el nem veszi tőletek a ti örömeteket.” (Jn 16,22) A tanítványok pedig megmutatták, hogy ez így is van. Mikor a főpapi tanács előtt megvertékőket, mert a Jézus nevében szóltak, ők „örömmel menének el a tanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek” (ApCsel 5,40–41). Persze ez nem jelenti azt, hogy a hívő ember nem ismeri a bűnbánat könnyeit s a részvevő szeretet fájdalmát – csak a hívő ember ismeri igazán mind a kettőt –, de jelenti azt, hogy a keresztyén ember alapbeállítottsága az öröm, s ennek forrásai oly mélyen vannak, ahová nem bír lehatolni e világ örömrabló tevékenysége.
A keresztyén ember egyik ilyen örömforrása a gyermeki lelkület. Nézd meg a gyermeket, mi mindennek tud örülni! Egy darab madzag, egy eldobott indigó, egy üres cérnaorsó, egy színes rongy, egy fényes gomb. Másnak szemét, neki kincs. Isten népének ez a gyermeki lelkülete sok mindennek tud örülni, ami mellett érzéketlenül megy el e világ.
Egy másik örömforrásunk az Isten ajándékozó szeretete. Számunkra semmi sem természetes, minden Isten ajándéka: a kenyér az asztalunkon, a napsugár, mely melegít, a frissesség, mellyel ébredünk reggelenként, a munka, mit végezhetünk, a kegyelmi idő, mely tart. Ezért élhetünk az ajándékot nyert ember felfokozott életörömével.
Örömünk legmélyebb forrása azonban a kegyelem. Az a kegyelem, mellyel egykor a Golgotán Isten Fia értünk vérezett, s az a kegyelem, mely naponként hordoz, s naponként minden bűnünket kegyesen megbocsátja.
Ha nálad nem így van, nem azért örömtelen az életed, mert a körülötted való világ nem szerez elég örömöt neked, hanem azért, mert baj van a szíveddel. Elvesztetted a gyermeki lelkületedet, nem becsülöd meg Isten ajándékait, s a tekinteted elfordult Krisztustól. Fordulj hát vissza az örömforrásokhoz, s meglátod, hogy ma is lehet mindenkor örülni! 2. Mindenkor imádkozzatok! Vagy ahogyan az ige mondja: „Szüntelen imádkozzatok.” Ez a szentlecke második tanítása.
Hát lehetséges ez? Ki fog akkor dolgozni és mikor, ha szüntelenül imádkozni kell? Nem változtatja- e ez a kívánalom az egész világot kolostorcellává, melyben szőrcsuhás barátok vég nélküli zsolozsmákat zengenek s hosszú litániákat mondogatnak, s közben elvárják, hogy mások verítékezzenek értük, és tartsák előket? Akiben ilyen gondolatok támadnak, az nem tudja, hogy mi az imádság. Az imádság nem bizonyos, Isten felé címzett mondatok elmondása, hanem Istennel való együttlét. Ebben az együttlétben hol Isten mond nekem valamit, hol én az Istennek. Hol Isten bírál meg bennem és nálam valamit, dorgál vagy dicsér, hol én viszem elébe a nehézségeimet, avagy hálámat. Hol én beszélek neki terveimről szégyenkezés nélkül, hol ő tárja fel előttem az ő csodálatos terveit. Az imádkozás tehát nem valami, az életből kiragadott különálló cselekmény, hanem együttélés Istennel.
Jelenlétében és vele örülök, szomorkodom, dolgozom és pihenek, igét olvasok és levelet írok, szóval élem az életet. Ezért hasonlítja Luther az imádkozást az érveréshez, mely akkor is működik, mikor az ember alszik. Szüntelenül működik. Ha megáll, bekövetkezik a halál.
Nincsenek-e a te életedben ilyen pulzuskihagyások? Nincsenek-e Istentől függetlenített életszakaszaid? Isten jelenlétének tudatában éled-e életedet? Vele beszélsz-e meg mindent? Ne felejtsd el, hogy az imádkozás olyan, mint az emberi testben az érverés! Minden kihagyás halálos veszedelemmel jár. 3. „Mindenben hálákat adjatok…” Ez a szentlecke harmadik tanítása. Ez megint nem azt jelenti, hogy imádságos életünkben több legyen a hálaadás, vagy hogy ne feledkezzünk el Isten jótéteményeiről, hanem azt kívánja, hogy ne legyen olyan élethelyzet számunkra, amelyet ne tudnánk megköszönni Istennek. Hát lehetséges ez? Az ige azt mondja, hogy ez Isten akarata a Krisztus Jézus által. Isten tehát lehetségesnek tartja, s Krisztus vállalja. Az apostolok élete is példa arra, hogy megvalósítható. Pál és Silás a filippi börtönben veréstől kisebesedett testtel, kalodába szorított lábbal, mikor a fájdalomtól álom sem jön a szemükre, éjféltájban „imádkozván énekkel dicsőíték az Istent” (ApCsel 16,25).
Az igazi keresztyén ember egyszer mindenért hálát fog adni Istennek. Sokszor ez az „egyszer” már itt e földi életben bekövetkezik. Mikor túl vagyunk a nehézségeken, s visszanézve rájuk történelmi távlatban szemléljük, sokszor jövünk rá, hogy így volt jó, s lassan megtelik a szívünk hálával azért, amit egykor nem értettünk s talán ezért is nagyon fájlaltunk. Lehet azonban, hogy leéljük egész földi életünket anélkül, hogy megfejtődnék előttünk a történések rejtélye, akkor pedig majd onnan túlról, hol színről színre láthatjuk majd a történelmet, s nem úgy, mint itt, a visszáját, fogunk mindent megérteni s mindenért hálát adni. A mindig hálás ember tehát nem csinál mást, mint hogy hitében előlegezi Istennek azt, amit látásában később úgyis megad neki, tudva, hogy reménysége meg nem szégyenül, s a látás majd igazolni fogja a hitet.
Még egy dolog van, amiért a keresztyén ember mindig hálás. A keresztyén ember kegyelmet nyert ember, s mint ilyen, tudja, hogy büntetésnél egyebet nem érdemelne. Minden kegyelem a számára. Ezért nincs semmi igénye, s ezért fogad hálával mindent, amit kap.
Tudsz-e mindenért hálát adni, vagy inkább mindenért panaszkodni szoktál? Nem az életsors dönti el ezt a kérdést, hanem a bűnbánat és a hit. Nálad is. 4. „Mindent megpróbáljatok (…)! Mindentől, ami gonosznak látszik, őrizkedjetek!” Ez a szentlecke negyedik tanítása.
Ezt az igét sokan és sokszor félreértették. Elfogadták az ördög igemagyarázatát: Csak magadnak higgy! Légy bizalmatlan mindenki és minden iránt! Ne engedd magad pórázon vezetni! A bűnt is ki kell próbálni! – Pedig ez az ige a Szentlélek minden jelenségének józan megítéléséről beszél. A Szentlélek jelenségeivel kapcsolatban ugyanis mindig fenyeget a leértékelés és a túlértékelés veszélye. A Szentlélek ugyanis sokszor a megszokottól eltérő módon, elragadtatottságban jelentkezik, de mindig embereken keresztül jelentkezik, s így magával hordja annak lehetőségét, hogy az ember nemcsak színezi, hanem át is formája a Szentlélek üzenetét. Aki most már ennek alapján minden Lélek-megnyilvánulással szemben bizalmatlan, s a józanság és rend nevében édes bortól részegeknek csúfolja a Szentlélek embereit, az a Lelket oltja, szent tüzeket tapos, s megveti a prófétán keresztül jelentkező isteni akaratot. Mivel valami nem az általa megszokott formában jelentkezik, visszahúzódik tőle, pedig ezzel az éltető Lélektől zárja el magát.
Persze fordítva is lehet. Vannak, akiknek szemében csak az keresztyén, aki elragadtatott állapotban volt már, s ennek gyakorisága méri a hit mélységét. Vak engedelmességet követelnek, mert Isten kizárólagos bizalmasainak tekintik a Lélek ilyen megszállottjait. – Az apostol azt akarja, hogy a gyülekezet tagjai felelős személyiségek legyenek, akiken nem zsarnokoskodik semmiféle diktatúra, hanem önálló döntések alapján élik keresztyén életüket.
Vedd tudomásul, hogy te sem hivatkozhatsz senkire! Életed minden megnyilatkozásáért egyedül kell hordoznod a felelősséget! 5. Mindenestől szentnek kell lennetek! Ez a mai ige utolsó tanítása. Egy imádsággal zárul a szentlecke: „Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől; és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, a ki elhívott titeket, és ő meg is cselekszi azt.” Isten azt akarja tehát, hogy a szentség egészen áthasson bennünket, mind testünket, mind lelkünket, mind szellemünket. Ne legyen egyetlen porcikánk sem, ami ne lenne szent! És azt akarja, hogy ne csak ideig-óráig legyünk szentek, hanem mindig, mindvégig, egészen a világ végéig, Jézus Krisztus eljöveteléig. Nyilvánvaló, hogy erre a thessalonikabeliek képtelenek. Mi is képtelenek vagyunk. De a hatalmas, kegyelmes és hű Istennek ez is lehetséges. Ő akarja, parancsolja és ajándékozza ezt a teljes szentséget. Erre is áll: Aki kér, kap.
A mai vasárnap ősegyházi neve: Jubilate! Örüljetek! Igen, örüljetek! Sok okunk van arra, hogy örüljünk. Ámen.

Vigasztalás a sír partján Időpont: 1952. november 9. Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnap
Helyszín: Győr - Nádorváros
Alapige: 1Thess 4,13-18.
Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységök.
Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt.
Mert ezt mondjuk néktek az Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, épen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak.
Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.
Annakokáért vígasztaljátok egymást e beszédekkel.
Ilyenkor, késő ősszel, minden az elmúlásra, a halálra emlékezteti az embert. A haldokló természet, mely pazar színpompájával olyan, mint valami virágdíszbe borult ravatal, a lábunk nyomán zörgő avar, s erre figyelmeztet az egyház is. Vége felé közeledik az egyházi esztendő.
Már csak három vasárnap van belőle, a mait is beleszámítva. Az utolsó dolgokra akar figyelmeztetni az igehirdetés is. Ezért alakult ki az egyházban az a szokás, hogy az egyházi esztendő három utolsó vasárnapján nem a szám szerint soron következő vasárnapra kirendelt szakasz az igehirdetés alapja, hanem az egyházi esztendő három utolsó vasárnapjának alapigéje.
Ezért szól ma is nem a Szentháromság utáni 22. vasárnap, hanem a 25. vasárnap szent leckéje hozzánk.
Ez a szent lecke nem általában beszél a halálról, nem is a mi halálunkról szól, hanem a kedveseink sírpartjára állít bennünket. A thessalonikaiaknak ez a nagy kérdésük: Mi lesz a mi kedves halottainkkal? Ezen bánkódnak és töprengenek. Aki szeret, az mind igazat ad a thessalonikaiaknak. A saját halálunknál is jobban izgat és gyötör minket a kedveseink halála.
Az önző, csak magára gondoló ember így szól a sír partján, mely elnyeli kedvesét: Mi lesz velem? Aki szeret, az pedig ezt kérdi: Mi lesz vele?
A biblia nem tiltja a bánatot a sír partján. Jézus is könnyezett a bethániai temetőben Lázár sírja mellett (János 11,35). Pál is ismeri és megérti a szerettei után vágyódó emberi szívet (Fil 2,25-28). Azt azonban elvárja, hogy másképp bánkódjunk, mint a pogányok. Bánatunkat szője át a reménység! Ennek a sír partján is élő reménységnek ellensége a tudatlanság.
Kedveseink sírja partján azért fáj úgy a szívünk, mert nem tudjuk, mi lesz velük. Ezért nem akarja Pál tudatlanságban hagyni híveit a halottak sorsa felől. Tanítást nyújt nekik. Persze nem teljes tanítást az utolsó dolgokról, csak annyit, amennyi szükséges a vigasztaláshoz.
Egyáltalában nem szól például a kárhozatról, a hitetlenül meghaltak sorsáról, de amit mond, az elég a hívőknek a megvigasztalódáshoz, meg a vigasztaláshoz is /18. v./. 1. Elhunyt kedveseink alusznak.
Ez az apostol első tanítása. Így kezdődik az Ige: „Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységök.” /13. v./. A halál tehát csak álom. Nem csak az apostol néz így a halálra. Ez az egész Írás bizonyságtétele. Dávidról is így ír a biblia: „…elaludt Dávid az ő atyáival…” (1Kir 2,10), Jairus leányáról is azt mondja Jézus: „…nem halt meg, hanem aluszik.” (Máté 9,24), Lázárról pedig: „…a mi barátunk, elaludt” (Ján 11,11). Így ír a biblia akkor is, amikor nem csendes halálról van szó, hanem fájdalmas, erőszakos halálról. A megkövezett Istvánról, az első keresztyén vértanúról is így ír: „…elaluvék” (ApCsel 7,60). Persze akik csak azt hiszik, amit a szemük lát, azok tekintetét megbabonázza a felbomló emberi test, a férgek pusztítása s nem értik meg, vagy egyenesen nevetségesnek tartják ezt a gondolatot. Még Jézus tanítványai sem értették meg, mikor Jézus arról beszélt, hogy Lázár elaludt (Ján 11,12-13), Jairus házánál pedig egyenesen kinevettékőt, mikor a megholt kislányról azt mondta, hogy csak aluszik (Máté 9,24).
Nyilvánvaló, hogy az alvás a halállal kapcsolatban kép csupán. Mit akar az apostol azzal mondani, hogy elhunyt kedveseink alusznak. Útbaigazít Jel 14,13, ahol égi szózat közli ezt: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól…”. A halál tehát nyugalom, pihenés, épp úgy, mint az álom. Ezért is vágyódik utána az életbe belefáradt hívő. Pál is úgy vágyódik utána a római börtönben, mint fáradt gyermek az anyja ölébe. Fil 1,23-ban az írja: „…kívánván elköltözni és a Krisztussal lenni; mert ez sokkal inkább jobb”. Elhunyt kedveseink pihennek tehát.
De hát vajon tudnak-e rólunk? Ezt kérdezik sokan. Erre az Írás nem ad feleletet. Bizonnyal azért, mert ez csupán a kíváncsiság kérdése és nincs semmi köze sem az üdvösségünkhöz, sem a megvigasztalódáshoz nem szükséges. Mindenesetre az alvás képe nem támogatja ezt a gondolatot. Az alvás kikapcsolódás a környező világból. Eszerint elhunyt kedveseink is ki vannak kapcsolva ebből a világból. Ismétlem azonban, hogy erre vonatkozólag nincs kijelentés, tartsuk tehát tiszteletben Isten titkait, amint meg van írva: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk” /5Móz 29,29/. Úgy állj hát meg kedveseid sírja mellett, mint az édesanya alvó kicsinye ágyacskájánál s járja át a szívedet melegség arra a gondolatra, hogy akit szeretsz, az édesen alszik. 2. Elhunyt kedveseink felébrednek.
Ez az apostol második tanítása. Ezt mondja a 16. versben: „Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban”. Ahogyan tehát az álomból van felébredés, ugyanúgy van a halálból is. Emberi szó azonban nem elég az ébresztéshez. Hiába sugdosod kedves halottad fülébe a legdrágább mondatokat, hiába kiáltasz feléje riasztó szavakat, hiába öntözöd orcáját könnyeiddel, hiába rázod őt kétségbeesetten, a te szavadra nem reagál többé. Mikor azonban visszajön Jézus s riadót fuvat a harsonákkal, mikor ég és föld recsegve-ropogva összedűl s a világösszeomlás robaját túlharsogja az arkangyal szava: Imhol jő a vőlegény, jöjjetek elébe!, erre felébrednek a halottak is. Óh, Istenem! Ki tudja, mikor lesz ez! – mondod bánatos kézlegyintéssel. Bizonyos, hogy senki sem tudja, de ne felejtsd el, hogy az idő csak az ébren levőnek megy lassan, csak a virrasztó órája jár ólomlábakon, az alvó számára gyorsan röpül az idő.
Hiszed a feltámadást? Ha igen, ülj hát nyugodtan kedveseid sírja mellett, mint édesanya édesen alvó gyermeke ágyacskájánál, hiszen tudod, hogy ha majd fénylőn felkel a nap és sugarai elűzik a sötétet, az ő szeme is ki fog nyílni s rád fog mosolyogni! 3. Mert viszontlátjuk elhunyt kedveseinkkel egymást.
Ez az apostol harmadik tanítása. Ezt írja: „…mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, épen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe…” /15-17. v./. A thessalonikaiaknak ugyanis az volt a töprengésük, hogy a halottak nem kerülnek-e hátrányosabb helyzetbe a Krisztussal való találkozás idejét illetőleg, mint az élők. Azt gondolták, hogy az élők hamarabb fognak találkozni a visszajövő Úrral, mint a még feltámasztásra szoruló halottak. Az apostol arra tanítja őket, hogy a nagy visszajövetelkor először az alvókat ébreszti fel a harsonaszó, azután az élők változnak át, kapnak lelki testet, majd élők és halottak egy szent gyülekezetté egyesülnek, s úgy vitetnek az Úr elé. Tehát együtt lesznek.
Érdekes megfigyelni, hogy az apostol mily kevés szót veszteget erre a találkozásra, a viszontlátásra. Nemcsak hogy nem színezi ki a szeretet ecsetjével, de még csak le sem írja.
Tudja, hogy a thessalonikabeliek nagyon szeretik elhunyt kedveseiket, hiszen ezért is bánkódnak utánuk, de azt is tudja, hogy nekik ennél a találkozásnál Krisztus a fontos, nem pedig a hozzátartozó kedves halott. Ezért nem köszönnek az élők a halál álmából felébredtekre boldog, nagy, hangos „Jó reggelt”-tel, ezért nem adják át magukat az egymásnak való örvendezésnek, hanem mennek megigézetten a dicsőséges Úr elé s boldogok, hogy együtt mehetnek, kéz a kézben azokkal, akiket elválasztott egymástól a halál.
A viszontlátás reménységében minek örülsz legjobban? Annak-e, hogy újra meglátjuk egymást, vagy annak, hogy együtt látjuk meg Krisztust? 4. Kedveseinkkel mindenkor együtt leszünk az Úrral.
Ez az apostol negyedik tanítása /17b. vers/. Minden dicsőséget, ami a hívőkre vár, ebben foglal össze: „mindenkor az Úrral leszünk”. A thessalonikaiak is így néznek erre a kérdésre.
Különben nem lett volna probléma számukra az a pár perc, vagy talán csak pillanat, amivel az ő gondolatuk szerint a halottak később értek volna Krisztus elé, mint az élők. Az Úrral lenni oly igen jó, hogy minden nélküle eltöltött pillanatért kár. A mennyország legnagyobb boldogsága nem az, hogy ott nincs fájdalom, sírás, betegség, bűn, halál, hanem az, hogy ott van az Úr s mi vele lehetünk. Ez a te vágyad is, vagy te még mindig a pogányok emberközpontú mennyországa után sóvárogsz? De hát igaz-e mindez, vagy csak hamis önáltatás? Pál igaznak tarja. Ezt írja: „…ezt mondjuk néktek az Úr szavával…” /15. v./. Mindennek alapja és kezessége a húsvét. „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt” /14. v./. Krisztus halála elvette a halál fullánkját, a bűnt, ezért álom azóta a halál, feltámadása pedig, mint első zsenge, biztosíték arra, hogy akik vele éltek e földön, vele haltak meg, vele együtt lesznek az örök életben is.
Mindez azonban csak a hívőkre áll. Akik Krisztus nélkül halnak meg, azoknak a halál nem álom, hanem a kárhozat kapuja. Ha tehát azt akarod, hogy mindez a vigasztalás a tied legyen, térj meg Hozzá s kövess el mindent, hogy kedvesed is már e földön az Övé legyen. Akkor veletek is úgy lesz, mint Isten népével a nagy egyiptomi sötétségkor. Mindenütt borzalmas volt a sötétség, de Isten népének hajlékában világosság fénylett (2Móz 10,21-23). Körülvehet sötét bánatfelhő, könnyfátyol boríthatja el szemünk világát, ránk zuhanhat a sír koromsötétje, Isten népénél világosság van, mely reményt kelt, bátorít s világít másoknak is.
Ámen.

A szentség adomány és parancs Időpont: Böjt második vasárnapja, 1966. március 6. [Helyszín: Győr–Nádorváros]
Alapige: 1Thessz. 4:1-7.
Továbbá pedig kérünk titeket, atyámfiai, és intünk az Úr Jézusban, hogy a szerint, a mint tőlünk tanultátok, mimódon kell forgolódnotok és Istennek tetszenetek: mindinkább gyarapodjatok.
Mert tudjátok, milyen parancsolatokat adtunk néktek az Úr Jézus által. Mert ez az Isten akaratja, a ti szentté lételetek, hogy magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok; Hogy mindenitek szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét, Nem kívánság gerjedelmével, mint a pogányok, a kik nem ismerik az Istent; Hogy senki túl ne lépjen és meg ne károsítsa valamely dologban az ő atyjafiát: mert bosszút áll az Úr mindezekért, a mint elébb is mondottuk néktek és bizonyságot tettünk. Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten.
Első hallásra is világos, hogy a mai napra kirendelt szentírási szakaszban a szentségről van szó.
Nem lehet evangélikus templomban evangélikus prédikációt mondani erről az Igéről anélkül, hogy egy-két mondattal ne próbáljuk tisztázni azt a különbséget, ami a keresztyénség széttagoltsága miatt a keresztyén élet szentsége tekintetében az evangélikus és katolikus keresztyén felfogás között van. Én nem vitát akarok provokálni, mert meggyőződésem szerint nincs is olyan nagy különbség a két tanítás között, mint ahogyan azt a reformáció korában és sokszor ma is felfogják és kiélezik. Mi a különbség a kettő között? Az evangélikus egyház tanítása szerint a szentség nem emberi teljesítmény, hanem isteni ajándék. Nem arról van szó, hogy a szentség miben jelentkezik, hanem arról, hogy miként jött létre. Semmiképpen nem úgy, hogy az ember valamit nagyon akar, hanem úgy, hogy Isten akarja, s ajándékba adja az embernek. A szentség nem bűntelenséget jelent, hanem a bűn ellen harcoló Istennek odaszentelt életet. Ennek azután már csak következménye az, hogy a szent nem közbenjáró Isten és ember között, mert nekünk csak egy közbenjárónk van, Jézus Krisztus. Mindennek dacára nem olyan egyszerű a kérdés, mint gondolnánk. Abban, amit eddig mondottam, két gondolat feszül egymásnak: a szentség Isten ajándéka, a szentség az ember feladata. Egész nyilvánvaló, hogy ez a két mondat egymásnak ellentmond. Mi azonban most ne foglalkozzunk azzal a kérdéssel, miben és miért mond ellent ez a két mondat egymásnak, hanem nézzük az első tételt: 1./ A szentség Isten ajándéka!
Nem emberi erőlködés tehát, mint azt a közfelfogás gondolja. Léte ajándék és nem emberi erőfeszítésünk eredménnyel jutalmazható munkája. Isten ajándéka. Csak pár ilyen gondolatra figyeljünk fel. A harmadik vers azt mondja: "Mert az Isten akaratja a ti szentté lételetek..." Világos, hogy Isten nemcsak parancsolja és szeretné, hanem akarja is, hogy szentek legyünk. Érzed a kettő között a különbséget? Ha a szentség nem más, mint az én akaratom, akkor azt jelenti ez, hogy Isten munka szempontjából távol tartja magát ettől a kérdéstől, s mint igényét jelenti be az embernek. Ha azt mondjuk, hogy nemcsak parancs, hanem Istennek az ember iránt megnyilvánuló akarata, akkor nyilvánvaló, meg is akarja adni.
A szentség útja tehát nem az, hogy megfeszítem minden emberi akaratomat és ahhoz a normához akarom szabni életemet, amit az Úr Igéjében kijelentett, hanem Isten övéinek ajándékban szentséget ad, mert azt akarja, hogy szentek legyenek, s ezért áldozatra is hajlandó.
Elég, ha csak Jézus getsemánei tusakodására gondolunk és emlékezünk az ott történtekre. Jézus ottani imádságaiból is nyilvánvaló, hogy Isten akarja a váltságot. Ezért imádkozott Jézus így: Ne úgy legyen amint én akarom, hanem ahogy Te akarod, Atyám! A golgotai tusakodásnál is Isten akarata lesz nyilvánvaló. Aki tudja, mit jelentett Istennek a golgotai kereszt, az megérti, mit jelent ez: Isten akarata a kereszt. Nem olyan egyszerű és könnyű Isten akaratát hitben elfogadni. Jézus is véres verítéket izzadt, míg önmagát legyőzte és világosságra jutott. Éppen ezért ez az evangélium. A bűn, melyet az emberi természet csak létrehozni tudott, de megsemmisíteni nem tud, eltöröltetett. Volt, nincs! Sem Istennél, sem embernél többé emlékezés reá nincs. Ennyi elegendő ahhoz, hogy e nehéz szentírási szakasznak első része világos legyen a hívő ember számára, mely nemcsak szövegénél, de tartalmánál fogva is igen nehéz, de most már világosan megérthetjük, a szentség és benne az üdv is nem emberi erőfeszítés eredménye, hanem Isten ingyen ajándéka. Bibliaolvasó embernek nem kell szentírási igéket idéznem, elegendő, ha Pál római levelének pár sorára utalok, mely világosan mutatja – ezt néha élesen is szeretik kifejezni, – földről az égbe nem vezet út, csak a mennyből a földre, s a földről a mennybe csak az az ember jut, aki ezen az úton megy végig. Ez az evangélium. Nem mondanám el azonban a Biblia teljes igazságát, ha el nem mondanám azt is, hogy én semmit nem tudnék elérni, ha az nem Isten ajándéka lenne, amiért hálát kell adnom az Úrnak.
Ha megelégednék azzal, hogy csoda örömhír az, hogy amit az emberi erő el nem tud érni, azt Isten ajándékban adja nekünk. Reményik Sándornak van egy szép verse a "Kegyelem", ebben azt írja, hogy amit az emberi akarat megvalósítani nem tudott, az elindul felülről, megtalál minket, s ajándékul kapjuk azt, amit mi soha megszerezni nem tudtunk volna. Ez az egyik oldala az igazságnak: a szentség Isten ajándéka. 2./ A szentség az ember feladata!
A másik oldala az igazságnak azt mondja: a szentség nemcsak adomány, hanem parancs is.
Ebben a vonatkozásban is isteni tett, mely nem ember által lesz valósággá. A váltság az ember erkölcsi törekvései által valósul meg. Ez örök munka és örök harc. Figyeljetek csak az Igére, az első versben mindjárt az olvassuk: "Továbbá pedig kérünk titeket atyámfiai és intünk, amint tőlünk tanultátok, mi módon kell forgolódnotok és Istennek tetszenetek: mindinkább gyarapodjatok." Tehát gyarapodnunk kell a keresztyén életben, mert az ember nem készen születik még az új életre sem, még az újjászületésben sem felnőttnek, hanem gyermeknek születik, és a benne való gyarapodásnak sincs soha vége. Abban is egyre jobban és egyre inkább gyarapodik. A második vers is azt mondja, a szentség nem ajándék, hanem parancs. "... tudjátok, milyen parancsolatokat adtunk nektek az Úr Jézus által." A harmadik versben pedig: "... az az Isten akarata, a ti szentté lételetek..." Tehát nem egyszerűen tanítás, vagy hívás az Isten részéről. Mondottam, hogy most ne próbáld a látszólag egységesnek és egymásnak ellentmondó két igazságot kiegyenlíteni, csak álljunk meg mindig Isten Igéje mellett, és belőle mindig meglátjuk az igazságot, Isten kegyelmi ajándékát, de azt is, hogy az üdvösség kegyelemből való ajándék, s ezért a kegyelemért a megszentelt erkölcsi élet gyümölcsével kell fizetnünk. A megszentelődési harc kegyelem nélkül nem ér semmit, de a kegyelem sem ér semmit harc nélkül. A kegyelem akkor aktualizálódik, mint kegyelem életünkben, amikor ez a kegyelem egyre nagyobb területet hódít meg és bocsát Isten rendelkezésére. Furcsa helyzet, de magyarázata ez annak, hogy a keresztyén életben a keresztyén élet önismerete milyen csodálatos módon fejlődik és változik. Mi saját szemünk előtt egyre bűnösebbek leszünk, az önismeret önbírálattá lesz, és nem azt érezzük, hogy megérdemeljük az üdvösséget, hanem egyre inkább azt, hogy nem érdemelünk mást, csak kárhozatot. Már több alkalommal hívtam fel a gyülekezet figyelmét arra, hogy Pál apostol többször tesz ilyen önbírálati kijelentést: A bűnösök között első vagyok én! /1Tim. 1:15./ Én vagyok a legnagyobb bűnös e világon! Minél inkább tisztul a szív, annál láthatóbbá válnak rajta a foltok.
Háziasszonyok jól tudják, hogy a ruha az áztató porok után megfehéredik, és jobban láthatóvá válik rajta a folt. De mikor a ruhát belenyomkodja a mosóvízbe, szörnyűködve látja, hogy ott, ahol a foltok körül kifehéredett a ruha, ottan annál feketébbnek látszik benne a volt folt. Így vagyunk a keresztyén életben is. Minél fehérebbé válik Isten kegyelme által az ember, annál rikítóbban látszik életünk minden gyarlósága és bűneink foltja. Ezért furcsa a keresztyén ember megszentelődési harca. Kívülről úgy látszik, milyen dühös és diadalmas harcot folytat a bűn ellen és tisztul egyre jobban a keresztyén élet, a keresztyén ember pedig egyre bűnösebbnek és bűnösebbnek érzi magát. Ebben a szakaszban Pál apostol egy területre bocsátja rá a fényszórót, a családi élet megszentelődésére: "... magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok, hogy mindenitek szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét. Nem kívánság gerjedelmével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent." Nem megyek bele ennek a versnek taglalásába, mert ez csak egy példa, s nem ez a cél, melyet az apostol maga elé tűzött. Én sem akarom megszegényíteni az Ige általános üzenetét ezzel a példával. Mindenki maga tudja, hogy családi életében mennyi megszentelődési feladat vár mindnyájunkra ebben a tekintetben. 3./ A szentség adomány és parancs együtt és egyszerre!
Előttünk áll két igazság az Igében. Két egymásnak ellentmondó igazság. Az egyik: a szentség ingyen adománya Istennek, s mint ingyen adomány, érte semmit nem adhatunk. A másik: egy parancs, mely engedelmességet követel, és mindent tőlem vár! Hol van itt harmónia? ... Minden bibliaolvasó ember tudja, hogy Isten igazságai úgynevezett dialektikus igazságok, melyek egy mondatban nem fejezhetők ki, csak két mondattal, mert a kettő egymásnak mindig ellentmond, mégis mind a kettő külön-külön igaz. Ez ellen lehet debahálni [= hangosan tiltakozni], lehet felette fejet csóválni, lehet egyes emberi ész tudását lekicsinyelni, változtatni rajta nem tudunk. Az ember életrendjében az emberi akarat és isteni parancs egyszerre van meg. Nem lehet a kettőt szétválasztani, mert külön-külön a kettő a kárhozat útja, együtt az üdvösség útja. Ha csak ajándék a szentség, akkor nincs megszentelődési törekvés és folyamat, mert nincs harc, és gyümölcstelen keresztyén életem és szentségem. Ha csak emberi teljesítmény a szentség, akkor pedig elérhetetlen cél és kínzó gyötrelem. Ezt mondotta Luther is a maga teológiájában sokak botránkozására: a keresztyén ember egyszerre igaz és egyszerre bűnös Isten előtt. Ha Istenre néz, igaz, mert ajándékba kapta a szentséget, ha önmagára néz, bűnös, mert sohasem találhatja magát elég szentnek. Ez az ige fényszórója, így világosítja meg előttünk két mondatban a keresztyén szentséget: Isten ajándéka és emberi erőfeszítés. Egy mondatban kifejezhetetlen, két egymásnak ellentmondó mondatban igaz. Lehet, e gyülekezetben vannak többen is, akik előtt az elmondottak még mindig teljesen érthetetlenek, vagy túl magas teológiát látnak benne. Értsd meg, testvérem, ez az Ige bibliai igazsága és bibliai kijelentése is erről a kérdésről. Aki ebben a kérdésben nem lát világosan, az nemcsak a Bibliát nem érti, de saját keresztyén életharcát sem érti és nem harcolja, mert ez a két mondat csak együtt igaz... Ugyanis, ha csak az egyiket mondom, nem igaz, ha csak a másikat mondom, úgy sem igaz. Csak a kettő együtt! Ha a kettő emberi értelem szerint nem is látszik összeférhetőnek, ha egymásnak ellent is mond, mégis csak együtt igaz!
Mondd: vállalod-e az igazságot így? ... Hidd el, nem elméleti igazság ez, nem is teológiai fejtörés, ez az élet leggyakorlatibb kérdése. Tudod-e vallani és mondani Pállal együtt azt: a szentség ajándék, amit nekem az Úr Fiának keresztfai áldozatáért ingyen, kegyelméből megad.
Áldassék érte az Ő szent neve! De a szentség parancs is, melyet tőlem kér számon, és hitemet azon méri meg, hogy életemben milyen és mennyi gyümölcs terem. Bárcsak ezen a mérlegen mi mindig tudnánk úgy megállani, hogy magasztalnánk érte az Urat, aki minket megváltott úgy, hogy ahhoz nekünk semmi hozzátennivalónk nincs, és alázattal vállaljuk feladatát, ami ebből számunkra folyik, s megtegyük mindazt, amit érte embernek kell megtenni, tudva azt, hogy Isten már megtette azt, amit egyedül csakő tud megcselekedni. Ámen.

Ketten a tükör előtt Időpont: Vízkereszt utáni 5. vasárnap – 1954. február 7.
Alapige: 1Thessz 2,9-13 „Emlékezhettek ugyanis, atyámfiai, a mi fáradozásunkra és bajlakodásunkra: mert éjjel-nappal munkálkodva hirdettük néktek az Isten evangyéliomát, csakhogy senkit meg ne terheljünk közűletek. Ti vagytok bizonyságok és az Isten, milyen szentül, igazán és feddhetetlenül éltünk előttetek, a kik hisztek.
Valamint tudjátok, hogy miként atya az ő gyermekeit, úgy intettünk és buzdítgattunk egyenként mindnyájatokat, és kérve kértünk, hogy Istenhez méltóan viseljétek magatokat, a ki az ő országába és dicsőségébe hív titeket. Ugyanazért mi is hálát adunk az Istennek szüntelenül, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (a minthogy valósággal az is), a mely munkálkodik is ti bennetek, a kik hisztek.” Ritka vasárnapon ritka ige szól hozzánk ma. Ritka a mai vasárnap, a vízkereszt ünnepe utáni ötödik vasárnap. A vízkereszt ünnepe utáni vasárnapok száma ugyanis változó. Attól függ, hogy mikorra esik a tavaszi első holdtölte utáni vasárnap, tehát húsvét ünnepe. Ha későbbre esik húsvét, több a vízkereszt utáni vasárnapok száma, ha korábbra, akkor kevesebb. Kettő és hat között szokott változni. Az ötödik és hatodik vasárnapra már ritkán esik sor. Ilyenkor szokta mondogatni a világ, hogy most hosszú lesz a farsang. Ebben az évben öt ilyen vasárnap van. Ezért mondjuk, hogy a mai vasárnap ritka vasárnap.
De ritka az az ige is, amely ezen a napon szól hozzánk. A lelkipásztor és a gyülekezet viszonyáról van szó benne. Ilyen igék rendszerint csak új lelkész beiktatásakor vagy régi lelkész búcsúztatásakor szoktak elhangzani templomainkban. Ezek azok az alkalmak, amikor a lelkész és a hívek kötelességeiről szól a tanítás. Máskor is szokott a lelkész önmagának prédikálni, hiszen az ige üzenetét csak úgy tudja a gyülekezetnek helyesen tolmácsolni, ha előbb azzal jön tisztába, mit üzen ez az ige nekem, a lelkésznek. Máskor is szokott a lelkész az igehallgatók kötelességeiről prédikálni. Az előbbi a készülés csendjében, az utóbbi az istentisztelet nyilvánosságában szokott történni. A mai ige azonban a lelkész önmagának mondott prédikációjának is hangos hangot ad. − Máskor is odaáll a lelkész az ige tüköre elé, hogy megnézze magát benne, máskor is odaállítja a gyülekezetet ez elé a tükör elé, hogy keresse meg magán a lelki szeplőket, a mai igében azonban ketten egyszerre állanak az ige tüköre elé: lelkipásztor és gyülekezet.
Ketten állunk a tükör előtt. Vegyük szemügyre magunkat külön-külön! 1. Mit mond a tükör a lelkipásztornak?
Az ige tüköréből Pál apostol képe néz reánk. Thessalonikában Pál távozása után zavarok léptek fel.
Ellenséges zsidó elemek le akarták rombolni, amit Pál épített. Gyűlöletük nem válogatott az eszközökben. Személyi hajszát indítottak az apostol ellen. Tekintélyét aláásták, jellemét befeketítették.
Az apostol védekezésre kényszerül az általa képviselt evangélium ügye érdekében. Ezért ír arról, hogyan munkálkodott ő Thessalonikában.
Ez is Isten mindent jóra fordító kegyelméről beszél. Ha ez az aljas támadás nem indult volna Pál ellen, az utókornak sejtelme sem volna arról a mintaszerű papi szolgálatról, melyet Pál Thessalonikában végzett, így azonban megörökíttetett. Az igazság ellenségei tudtukon kívül és akaratuk ellenére sokszor tesznek így nagy szolgálatot a megtámadott igazságnak.
Úgy látszik, hogy a támadás fő iránya az anyagi vonal. Abban az időben sok vándortanító járkált egyik helyről a másikra. Ezeknek nem valami megismert igazság terjesztése volt a fő céljuk, hanem a könnyű élet. Élősködtek a mások nyakán, s vendégeskedtek a mások számlájára. Pál ellenségei is – úgy látszik – ezzel akarták aláásni Pál tanításának hitelét: Ez is csak afféle lusta világcsavargó. Ezért beszél Pál munkájának önzetlenségéről. Még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy pénzért csinálja azt, amit csinál, s ezért a thessaloniki keresztyénektől nem fogadott el semmit. Ő és munkatársai, Silás, Timótheus és Lukács, az orvos, maguk gondoskodtak fenntartásukról. Hogy a munkatársak miképp keresték meg a kenyerüket, azt nem tudjuk, Pálról azonban tudjuk, hogy neki tanult mestersége is volt. Sátorponyva-készítő volt. Keresett tehát itt is valamelyik üzemben egy üres szövőszéket, s beállott munkásnak. Nem volt ez könnyű olyan gyenge egészségű embernek, mint Pál, mégis megtette, hogy ezzel is mutassa, itt nem olyan tanításról van szó, melynek hirdetője azt keresi, ami a thessalonikaiaké, hanem olyanról, aki őket magukat keresi. Nem volt ez törvény az apostol számára. Más alkalommal világosan leszögezte álláspontját, mely szerint a lelki munkás is méltó a maga jutalmára (2Thessz 3,9), Thessalonikában való tartózkodásakor is hálásan vette egyszer-máskor a filippibeli hívek szeretetadományát (Fil 4,16), de azt nem engedte, hogy az anyagiasságnak látszata tönkretegye igehirdetésének hitelét. Mindenki előtt nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy számára a szolgálat a fontos, és nem a fizetség. Jó ezt a leckét nekünk, papoknak megtanulni.
Pál a kenyérkereső munkája mellett nem csak időmorzsákat juttatott a missziói munkának. Ez is nagy dolog lett volna egy olyan beteges embernél, mint Pál, akinek arra lett volna szüksége, hogy minden szabad idejét pihenéssel töltse el, ő azonban fáradhatatlan a missziói munkában. Éjjel-nappal munkálkodik. A szombatra valót is a többi napokon kell megkeresnie, mert a szombatot teljesen az evangéliumnak akarja szentelni. Ha nappal igét hirdet, éjszaka ül a szövőszék mellett, ha nappal sző, késő éjszakába nyúló beszélgetésekben tesz bizonyságot Krisztusról. Arca megnyúlik, szeme megkarikásodik, de nem keresi a pihenést. Nem hagyja nyugton az emberek üdvösségének gondja. Jó lecke ez nekünk, sokszor a dolgok könnyebbik végét megfogó papoknak.
Nemcsak a szavával prédikál, hanem az egész életével is. Nincs titka. Előttük él. Mindenki láthatja, milyen szentül, igazán és feddhetetlenül él. Ezért mer minden bűn ellen prédikálni és megtérést követelni. Mindez nem jelenti azt, hogy Pál magát bűntelennek tartja. Elég sokszor adja tanúbizonyságát leveleiben annak, hogy milyen lesújtó véleménnyel van önmagáról. Az azonban mindenki előtt világos, hogy a bűnt nem csak másokban ítéli el, hanem elsősorban önmagában, s a bűn ellen nem csak mások életében harcol, hanem legelkeseredettebben a saját életében. És élete annak is bizonysága, hogy mi mindenre van ereje annak, akit Krisztus megerősít. Jó lecke ez nekünk, papoknak, kik életünkkel sokszor leromboljuk azt, amit szavunkkal építünk.
Nemcsak a katedrán pap, hanem a magánbeszélgetéseiben is az egy szükséges dologról van szó.
Nem várja, hogy hozzá jöjjenek az evangéliumért, hanem ő viszi házhoz az evangéliumot (11. v.). Nem kotnyeleskedik bele minden dologba, de édesatyaként lelki atya az emberek számára. Jó lecke ez nekünk, kik oly sokszor trónolunk a templomban, s várjuk méltóságteljesen lábaink elé a híveket, a templomon kívül pedig nem nagyon látszik meg rajtunk, hogy Isten szolgái vagyunk.
Amit hirdet, az tiszta evangélium. Ha kell, tud inteni, buzdítani is, de alaphangja a szeretet, a kérve kérés, az Isten országába való hívogatás (12. v.). Isten vőfélye, és nem rendőre. Jó lecke ez nekünk, papoknak, kiknek ajkán sokszor több az ostorozó szó, mint Isten hívogató szeretete. 2. Mit mond a tükör a híveknek? A tükörből a gyülekezetre a thessalonikabeli gyülekezet képe néz vissza.
Pál azt mondja róluk, hogy befogadták az igét (13. v.). Az istentisztelet számukra nem csak köteles időtöltés volt. Nem eresztették el a fülük mellett a tanítást. Nemcsak az elméjükbe vésték, hanem nyitott szívvel hallgatták, szívükbe fogadták és ott forgatták. Jó lecke ez azoknak, akik a templomon kívül mindig nyitott szívvel járnak, de a templomban azonnal bezárják a szívüket, mihelyt Isten igéje személyes élét észreveszik. Azt is mondja róluk Pál, hogy az igehirdetést nem emberek beszédének, hanem Isten beszédének tekintik. Nem volt ez könnyű a számukra. Pálban nem takarta el díszes papi öltöny az embert, beszédét nem vette körül liturgia mint méltóságteljes istentiszteleti keret, egy egyszerű mesterember beszéde volt csupán az, amit hallottak. Mégis úgy hallgatták, mintha maga Isten szólna hozzájuk. Jó lecke ez azoknak, kik a prédikációban többé-kevésbé sikerült emberi produkciót látnak csupán, s elfelejtik, hogy a templomban nem ez vagy az a lelkész prédikál, hanem maga az Isten.
Azt is mondja róluk Pál, hogy az ige munkálkodik bennük. Az ige mindig munkálkodni akar bennünk, mint ahogy az elvetett mag is mindig gyümölcsöt akar teremni, csak az ember sokszor megakadályozza, hogy az ige elvégezze a maga munkáját bennünk. A thessalonikai gyülekezeten meglátszik, hogy hallgatja az igét. Főképp abban, hogy hűségesen áll minden támadást s türelemmel minden szenvedést (14. v.). Nem tántorodik el a megismert igazságtól. Jó lecke ez azoknak, akiken egyáltalán nem látszik meg az, hogy templomba is szoktak járni.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy a thessalonikai gyülekezet makulátlan. Vannak ott is hibák, Pál nem is takargatja azokat. Van a tanításban is, s az életben is. Különösen az Úr visszajövetelére vonatkozó hit körül vannak zavarok, de ez csak azt mutatja, hogy itt nem valami képzelt eszményképről van szó, hanem valóságról. Van ilyen pap, és van ilyen gyülekezet. Hát a miénk miért nem ilyen? Azért, mert nem imádkozunk eleget egymásért, pap a gyülekezetért és gyülekezet a papért. Pál és a thessalonikai gyülekezet szüntelenül imádkozott egymásért (13. v.). Nemcsak könyörögni tudtak egymásért, hanem hálát is adni Istennek azért, hogy ilyen papunk van, s ilyen gyülekezetünk van. A másik ok az, hogy nem a magunk leckéjét tanuljuk az igéből. A pap megtanulja a gyülekezetét, a gyülekezet a papét. A zsugori gyülekezet tudja a pap önzetlenségéről szóló leckét, a lusta pap pedig igényeli magának, hogy úgy hallgassák, mintha Isten beszélne belőle, holott meg sem beszélte Istennel azt, amit mond. Ketten állottunk a tükör előtt. Lássa meg benne ki-ki a maga hibáját! Ámen.

Az Úrra néző gyülekezet Időpont: Mennybemenetel ünnepe – 1954. május 27.
Alapige: 1 Thessz 1,2-10 „Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, emlékezvén rólatok a mi imádságainkban; szüntelenül emlegetve a ti hitetek munkáját és a ti szeretetetek fáradozását és a mi Urunk Jézus Krisztus felől való reménységeteknek állhatatosságát az Isten előtt, a mi Atyánk előtt: tudván, Istentől szeretett atyámfiai, hogy ti ki vagytok választva; hogy a mi evangyéliomunk ti nálatok nem áll csak szóban, hanem isteni erőkben is, Szent Lélekben is, sok bizodalomban is; a miképen tudjátok, hogy milyenek voltunk közöttetek ti érettetek. És ti a mi követőinkké lettetek és az Úréi, befogadván az igét sokféle szorongattatás között, Szent Lélek örömével; úgy hogy példaképekké lettetek Maczedoniában és Akhájában minden hívőre nézve. Mert nemcsak Maczedoniában és Akhájában zendült ki tőletek az Úr beszéde, hanem minden helyen is híre terjedt a ti Istenben vetett hiteteknek, annyira, hogy szükségtelen arról valamit szólnunk. Mert azok magok hirdetik felőlünk, milyen volt a mi hozzátok való menetelünk, és miként tértetek meg az Istenhez a bálványoktól, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok az Ő Fiát az égből, a kit feltámasztott a halálból, a Jézust, a ki megszabadít minket amaz eljövendő haragtól.” Áldozócsütörtöknek kettős orcája van. Egész más orcája van Jézus felé, és egészen más orca néz mifelénk, a gyülekezet felé. Jézus számára áldozócsütörtök a hazaérkezés ünnepe volt, a mi számunkra az elválás ünnepe. Jézus számára az örömteljes fogadtatásé. Ó, milyen kitárt karral várta haza az Atya az ő Fiát, és milyen hatalmas hallelujával fogadta őt ott fenn az angyalok serege! A mi számunkra pedig áldozócsütörtök a szomorú búcsúzás ünnepe, s örömkönnyek helyett a mi szemünkbe a fájdalom könnyei gyűlnek. Mikor az embertől elbúcsúzik valaki, a búcsúzás lelki tartalma mindig attól a szeretettől függ, melyet az iránt érzünk, akitől el kell búcsúzni. Ha valaki ismerősünk búcsúzik tőlünk, udvariasan kikísérjük a kiskapuig, és ott elköszönünk tőle; de ha valamelyik szerettünk távozik el, utána nézünk, amíg csak láthatjuk. Ha szekéren megy, nézünk utána, amíg a porfelleg el nem takarja szemünk elől, ha vonattal utazik, kikísérjük az állomásra, s kendővel integetünk utána, amíg csak szemünkkel láthatjuk. Ó, testvéreim, mikor az ember Jézus búcsúzására tekint, úgy érzi, a szíve különösen megtelik fájdalommal és szeretettel. Így néz áldozócsütörtök ünnepén a mennybe távozó Jézus után a gyülekezet. A mennybemenetel ünnepén a gyülekezet különösen az Úrra néző gyülekezet.
De mikor Jézus búcsúzik, kétféleképpen lehet az Úrra nézni. Hogy világosan érthető legyen ez a kétféle nézés, hadd emlékeztesselek titeket arra az időre, amikor hadba kellett vonulni az édesapának, fiúnak vagy testvérnek, mikor nemcsak a szerető apa vagy fiú, hanem a munkáskéz is hadba vonult, s itthon maradt a hitves vagy az öreg szülő. Az otthon maradt hitves akkor kétféleképpen nézhetett távozó férje után. Vagy úgy, hogy könnybe lábadt szemében hatalmas akaraterő sugárzott…: elmegy, aki dolgozott értünk, de én fogok most helyette dolgozni, gyenge karomba Isten erőt fog adni, és én azt akarom, ha az uram hazajön, rendben találjon mindent. És túrta a földet, ásta a kertet, gondozta az állatokat, meghosszabbította a napot az éjszakával, úgy dolgozott kertben, istállóban, szántóföldön, mintha a gazda kemény keze munkálta volna meg. Dolgozott azért, hogy mikor visszajön az, aki elment, rendben találjon mindent. Ez a visszavárás tette őt munkássá és tevékennyé.
A másik pedig úgy nézett az ura után, úgy dűlt neki az ajtófélfának, mint a megtestesült szerencsétlenség. Csak zokogni, jajveszékelni tudott. És ezzel a zokogással magamagát siratta…: jaj, mi lesz velem, hogy fogok helytállni, ki fog mindent megmunkálni? És e tétlen, összeroskasztó fájdalomban úgy is lett minden. A kertet felverte a gyom, a szántóföldön meglátszott, hogy nem a gazda járt a barázdában, minden veszendőbe indult, mert nem uralkodott felette az a gondolat: visszajön az uram, én meg akarom mutatni, hogy mindent elvégeztem.
Tehát kétféleképpen lehet a búcsúzó után nézni, vagy úgy, hogy a lélek megtelik valami csodálatos tevékenységgel, vagy úgy, hogy megtelik kétségbeeséssel. Jézus után is így lehet kétféleképpen nézni.
Mindkettőre van példa. A helytelen Úrra nézésre példa az első áldozócsütörtöki gyülekezet, a tanítványok kis serege. Mikor azt olvassuk az áldozócsütörtöki igében, hogy szemük láttára felemeltetik Jézus, akkor szinte földbe gyökerezik lábuk a tanítványoknak, s nem tudják szemüket levenni a kék égről, csak néznek, néznek utána, míg a felhő egészen el nem takarja szemük elől az Urat. Ezeket az embereket tétlenségre indította a búcsúzás fájdalma, amíg csak fel nem rázta őket az Úrnak angyala tétlen, érzelgős szemlélődésükből, mondván: „…mit állotok nézve a mennybe?” Munkába küldi őket.
Úgy néztek utána, mintha nem tudnák, hogy az a Jézus, aki elment az ég felhői mögé az Atyához, vissza fog jönni, ezért rázza fel őket az angyal: hát eredjetek dolgozni!
Ez az első áldozócsütörtöki gyülekezet helytelen nézése az Úr után.
A másik nézés Jézus után a helyes nézés, amely a mai igében áll előttünk a thessalonikai gyülekezet Úrra nézésében. Ez a gyülekezet híres arról, hogy egész lelkét az tölti be, hogy várja Isten Fiát az égből.
Azért Thesszalonikában is voltak – különösen később – olyanok, akik beleestek az Úrra való helytelen nézés kísértésébe, akiket tétlenné tett a mennybe ment Úr visszavárása. Ez a 2Thessz 12,10–12-ben van megírva. Ezek azt vallották, hogy arra a kis időre, ami még hátravan a világ végéig, Krisztus visszajöveteléig, nem érdemes dolgozni, élünk a készletből. Tehát ott is voltak emberek, akiket tétlenségre indított a búcsúzás, de ezek azért kevesen voltak, a gyülekezet többsége, különösen az első levél írásának időpontjában, az Úrra helyesen néző gyülekezet volt, akikről úgy beszél Pál, hogy hitük világhíres. Ismertekők nemcsak Macedóniában és Akhájában, hanem az egész világon is, és azért emlegeti imádságában is azt, hogy hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, emlékezvén rólatok a mi imádságainkban. Nem tétlenné, hanem tevékennyé tette Jézus visszavárása a thessalonikai gyülekezet keresztyénségét, és megszentelődéssel készül fogadására. Ennek örül Pál, s mondja: „…szüntelenül emlegetve a ti hitetek munkáját és a ti szeretetetek fáradozását és a mi Urunk Jézus Krisztus felől való reménységeteknek állhatatosságát az Isten előtt, a mi Atyánk előtt…”
Három dologról van szó itt az igében. Pál úgy látja, hogy Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának várása az égből a thessalonikabeliek hitét munkássá, szeretetét fáradozóvá, reménységét állhatatossá tette. Nézzük meg, hogyan formálja át az Úrra való helyes nézés egész keresztyénségünket! 1. Aki az Urat visszavárja, annak hite munkás hit lesz. A thessalonikabeliek világhíres hitét a visszavárás munkás, tevékeny hitté tette. Náluk a hit nem csak gondolat volt, látások, bizonyságtételek s forró érzelmek, hanem hitük élet és valóság lett. Erről híres a hitük. Hát miben jelentkezett ez a hit a gyakorlatban? Megtérést munkált bennük. Egész közelről állapítja meg ezt a tapasztalatát az apostol, mikor azt írja: „Mert nemcsak Maczedoniában és Akhájában zendült ki tőletek az Úr beszéde, hanem minden helyen is híre terjedt a ti Istenben vetett hiteteknek, annyira, hogy szükségtelen arról valamit szólnunk. Mert azok magok hirdetik felőlünk, milyen volt a mi hozzátok való menetelünk, és miként tértetek meg az Istenhez a bálványoktól, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok…” Hitük a megtérés gyümölcsét termi. Hitüknek tehát bálványdöntő hatalma van. Mert mindnyájunknak vannak bálványaink, a thessalonikabelieknek is voltak. Nemcsak azoktól a bálványoktól kellett megszabadulniok, amelyek kőből vagy fából faragva ott álltak városukban, s trónoltak a pogány templomokban, hanem azoktól is, amik a szívükben voltak. Meg kellett szabadulni szenvedélyeiktől, önmaguk bálványozásától, meg kellett térni olyan dolgokból és cselekedetekből, melyek az Úr előtt nem tudtak megállni. Ezektől szabadította meg őket a hit, és megtört fölöttük a régi önző én uralma. Ennek a nagy életváltozásnak ment a híre szerteszét az egész országban. Az embereket nem az ragadta meg, hogy új hitük van, hanem az, hogy új életük van. Ez az új élet prédikált a világnak az új hitről.
Hányszor tapasztaljuk mi azt, hogy nekünk is van hitünk, vannak hívő gondolataink, el tudjuk mondani a hitnek gyönyörű bizonyságtételeit, ott lobog szívünkben is a hitnek forró érzése, de hitünknek nincs bálványdöntő, szabadító ereje. Amikor az embert ez elgondolkodtatja, felmerül bennünk a kérdés: vajon miért van az, hogy a thessalonikabeliek hitének van bálványdöntő ereje, miért, hogy a mi hitünk ezen a ponton gyengének bizonyul?
A titok megfejtése, hogy mi tette a thessalonikaiak hitét olyan tevékennyé, munkás hitté és bálványdöntő erővé, az, hogy a thessalonikabelieknek volt az Urat visszaváró reménysége. Várták Isten Fiát az égből. Nemcsak tudták, hogy egyszer vissza fog térni, hanem várták is. Tudták azt is, hogy kétféleképpen fog visszajönni, mint haragos bíró és úgy, mint vőlegény. Az egyiknek úgy, a másiknak amúgy. Mindkettőre készültek. Tudták, hogy az egyiktől számon kér mindent, aztán kárhozatra sújtja.
A másiknak úgy jön vissza – ahogy beszédem elején mondottam –, mint a hadba vonult férj, örömmel, mert mindent rendben talált. Félelemmel és rettegéssel gondoltak a bíró eljövendő haragjára, s iszonyodtak attól, hogy mikor a Krisztus vérében nyújtott kegyelem megszabadította már egyszerőket az eljövendő haragtól, a bűneikkel újra a harag alá kerüljenek. De azt is tudták, hogy ez a nap nemcsak a harag napja lesz, hanem a Bárány menyegzőjének napja is, és úgy készültek rá, mint menyasszony az esküvője napjára.
Tudták, hogy minderre mindig készen kell lenni. Jézus földi életében meg lehetett állapítani, hogy merre jár, hol tartózkodik, mikor lehet számítani arra, hogy hozzájuk ér. Feltámadása után az ilyen számítások már csődöt mondtak. Mindig kiszámíthatatlanul jelent meg köztük. Mennybemenetele után megjelenése egészen megszűnt, és a teljes titokzatosságba borult visszajövetelének ideje.
Mennybemenetele előtt Jézus beszélt ugyan arról, hogy úgy fog eljönni, mint tolvaj, ahogy villám cikázik át az égen, oly hirtelen lesz az ember Fiának eljövetele is a földre. Ezért akarták a thessalonikaiak azt, hogy akármelyik pillanatban fog jönni is Uruk, készen találja őket. Ezért volt megtérésük igaz megtérés, és ezért tudtak megszabadulni bálványaiktól is. 2. Aki visszavárja az Urat, annak szeretete fáradozó lesz.
Tehát a várakozás nem csak hitüket serkentette tevékenységre, hanem azt olvassuk: szeretetüket fáradozóvá tette. Ilyennek nevezi Pál apostol a thessalonikabeliek szeretetét. A fáradozás gyakorlati dolog. A thessalonikaiak szeretete tehát nem hízelgő simogatás, mézes-szirupos szavak áradatában jelentkezett, hanem fárasztó munkában, gyakorlati odaállásban a felebarát mellé. Ezt Pál apostol magán is tapasztalta. Mikor a thessalonikabeli zsidók fellázítják a sokaságot, és politikai tüntetést rendeznek ellene, felindítják a város elöljáróit, megostromolják Jáson házát, ahol Pál lakik, hogy elhurcolják, akkor Jáson elrejti Pált, nem adja ki, inkább engedi, hogy őt magát és a pár ott talált atyafit vigyék az elöljárók elé. Ez nagy kockázat volt a thessalonikaiak részéről, és mégis megtették. És ez nem egyedülálló eset.
A fáradozó szeretet nem csak kivételes, alkalmi szeretet, hanem ismétlődő cselekedet. Pál Thesszalonikában mindig talált hátvédet maga mögött, bátor és áldozatos szeretettel nemcsakőmellé, hanem bajba jutott testvéreik mellé is odaálltak. Nem untak bele ebbe az örökös mással való törődésbe.
Mi az oka annak, hogy a mi szeretetünk olyan nagyon hamar elfárad a fáradozásban, és elfogy?
Lefékezi az önzés, vagy talán azért fogy el az ember szívéből a szeretet, mert sokat csalódik emberekben, szeretetéért nem mutatnak hálát? A thessalonikabeliek is ugyanolyan emberek voltak, mint ma mi vagyunk, hát miért tudtakők mégis olyan fáradhatatlanul szeretni, és miért nem tudunk mi?
Azért, mert ők jobban szerették az Urat és jobban várták vissza az Urat, mint mi. Az ő szeretetük forrása a Krisztus szeretetéből fakadt, akit vártak vissza. És a szeretetben való megfáradás mindig akkor szokott bekövetkezni, mikor eltávolodunk a felebaráti szeretet egyetlen forrásától, Krisztus szeretetétől. A mi szívünk szánalma s a másik szeretetreméltósága olyan források, melyek hamar kiszikkadnak.
Emellett bizonnyal sok indítást adott nekik az Úr visszavárásában az is, hogy jól tudták – hisz Jézus beszélt visszajövetelének jeleiről –, hogy az utolsó időkben a szeretet sokakban meghidegül. Pál beszél arról, hogy akkor majd az egy gyülekezetbe tartozók is szembeállnak egymással, feljelentik egymást a hatóságoknál, és – Uram, bocsáss – némelyek még verekedni is fognak szolgatársaikkal – akkor jön el az Úr. Mivel a thessalonikabeliek tudták ezt, azért nem engedték szívük szeretetének meghidegülését, és vigyáztak arra, hogy mindvégig szeressék egymást. A mi szeretetünk pedig azért fárad el olyan hamar, mert az Úr visszavárása elhomályosodott hitéletünkben. 3. Aki visszavárja az Urat, annak reménysége állhatatos lesz. Beszél tehát az ige arról is, hogy milyenné tette e visszavárás a thessalonikaiak reménységét. Állhatatossá tette. Nem volt könnyű Thesszalonikában hívőnek lenni. Hisz azt olvassuk: „És ti a mi követőinkké lettetek és az Úréi, befogadván az igét sokféle szorongattatás között, Szent Lélek örömével…” Tehát nehéz volt nekik keresztyénnek lenni, szorongattákőket érte. Ezeket a szorongattatásokat az ige befogadása hozta számukra. Megtérésük nem békességet hozott, hanem harcot. Mégis reménykedtek, és ez a reménységük béketűrésben jelentkezett. A szorongattatást béketűréssel viselték el. Az igazi reménység nem az, hogy én nem engedem elhagyni magam, mert azt remélem, hogy majd megfordul a helyzet, az igazi reménység béketűrő reménység. Az igazi reménység próbája nem az, hogy tudom, majd valóra válik reménységem, hanem az, hogy én hogyan tudom tűrni azt, ami most van. A reménység és a béketűrés a legszorosabb kapcsolatban vannak egymással. Aki remél, az békén tűr, aki nem tűr békén, annak nincs reménysége.
De Pál rámutat arra is, hogy az igazi reménység úgy tűri el a szorongattatást, hogy a szorongattatás között örülni is tud. A thessalonikaiak reménysége nemcsak a szorongattatások békén való eltűrésében jelentkezett, hanem abban is, hogy a szorongattatásokban örülni is tudtak. Ó, figyeljük meg a mi reménységünket, mert ez is megvan, ezt nem lehet letagadni, de a mi reménységünkben oly kevés a béketűrés, olyan türelmetlen, és oly kevés benne az öröm. Ahogy Pál a római levele 12. fejezetében a 12. versben írja: „A reménységben örvendezők; a háborúságban tűrők (…) legyetek…” Az igazi reménység biztosan tudja, mi az, ami lesz. Jn 11-ben (1–44.) olvassuk Lázár feltámasztásának történetét. Jézus csak az oszladozó holttetemet látja, és azt olvassuk, a csodatétel előtt imádkozott az Atyához, nem azért, hogy Atyám, mutasd meg, hogy te vagy az élettámasztó erő, hanem azt olvassuk, így imádkozik: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Látod, ez az a reménység, amely örvendezni tud előre. A valóság a lezárt sír, mögötte a férgek által megrágott emberi test, de ennek dacára ő tudta, hogy Isten meghallgatta imádságát, és Lázár ki fog jönni a sírból. A reménységben így kell örvendeznünk és állhatatosnak lennünk.
Hogyha azt nézzük, miért olyan rövid lélegzetű a mi reménységünk, és miért tudtak a thessalonikaiak olyan állhatatosak lenni a reménységben, akkor meg kell látnunk azt, hogy a reménységnek legnagyobb próbatétele az idő. Aki nem él benne az Úr visszavárásában, annak hamar lelohad a reménysége, aki pedig visszavárja az Urat, az a végére teszi az időt, annak a reménységből az idő ki van kapcsolva, azért tud állhatatosan reménykedni. Aki nem él benne az Úr visszavárásában, az mindig emberi terminusokat szab az Isten segítségének, és mindig reménysége szenved csorbát, ha Isten órája másképp jár. Aki visszavárja az Urat, annak reménysége olyan időtávlatba tekint, mely minden emberi csalódást kibír.
A thessalonikai gyülekezet tehát olyan gyülekezet volt, mely az akkori egész világ előtt ismeretes és híres volt, mert hitükben élet, erő és tevékenység volt, és ez mind azért, mert visszavárták az Urat. A thessalonikai gyülekezet azt akarta, amit az a derék asszony, akinek ura hadba vonult, s magára maradva, talán sok gyermekkel vagy öreg szülőkkel, de fáradhatatlanul dolgozott, mert tudta, egyszer visszajön a férje, s ez a tudat megacélozta erejét, mert azt akarta, ha majd egyszer porosan, piszkosan, talán a fogságban lerongyolódva, fél kézzel vagy fél lábbal vagy a harctéren otthagyott egészséggel, de mégis hazajön az ura, akkor a portán, a kertben, az istállóban és szántóföldön úgy legyen minden, ahogy a gazda hagyta.
Kedves testvéreim! Adjunk hálát Istennek azért, hogy a thessalonikai keresztyénség nem kivétel és nem ritkaság, hanem olyan keresztyénség, amely ezen a napon is szeretné, ha mások is odamennének a Jézus Krisztushoz! Ámen.

Könyörgő gyülekezet Időpont: Húsvét utáni 5. vasárnap – 1954. május 23.
Alapige: Kol 4,2-4 „Az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással; imádkozván egyszersmind mi érettünk is, hogy az Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, a melyért fogoly is vagyok; hogy nyilvánvalóvá tegyem azt úgy, a mint nékem szólnom kell.” A húsvét utáni 5. vasárnap ősegyházi neve: Rogate! Imádkozzatok! Ez a vasárnap tehát az imádság vasárnapja. Erről szól a kirendelt szentlecke, erről szól a mai igehirdetés is. 1. Az imádságban állhatatosak legyetek! Ezzel kezdődik a szentlecke.
Minden imádkozó ember tudja jól, mennyire rászorulunk erre a felhívásra. Jézus is kemény példázatokban tanította híveit arra, hogy az imádkozásban nem szabad megrestülni. Ez az imádkozásba való belefáradás mindig olyankor kísérti meg az embert, mikor nem jön felelet az imádságunkra, hanem hallgat Isten. Az emberek közötti beszélgetésben is úgy van, hogy ha csak az egyik beszél, a másik pedig folyton hallgat, végül a beszélőn is úrrá lesz a hallgatás. Előbb csak el-elakadozik a társalgás, azután egészen el is akad.
Isten hallgatása azonban egészen más. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten nem köteles felelni nekünk, s így nincs jogom arra, hogy érzékeny sértődöttséggel elhallgassak én is, ha hallgat Isten. Azután azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a hallgatás is felelet, mégpedig nem mindig visszautasító felelet. Isten sokszor az imádságunk felülvizsgálására akar kényszeríteni hallgatásával. Ebben a felülvizsgálatban rendszerint elmélyül és megszentelődik az imádságunk. Talán arra jövünk rá, hogy nem jó, amit kérünk, mert nem gondolunk Isten dolgaira, csak az emberi dolgokra. Talán arra jövünk rá, hogy nem jó az az alap, amire állva terjesztjük elő kérésünket. Szánalmat akarunk ébreszteni Istenben a nyomorúság feltárásában ahelyett, hogy Krisztus érdeméért kegyelemért könyörögnénk. Talán arra jövünk rá, hogy igényesen türelmetlenek vagyunk, s Isten ritmusa más, mint a mi türelmetlen szívünké. Aki ilyenkor abbahagyja az imádkozást, az engedetlen Istennel szemben, aki állhatatosságot követel az imádkozótól, megfosztja magát az elmélyülés sok áldásától, s útját állja annak, hogy Isten teljesíthesse kérését.
Az imádságban való állhatatosságnak nagy segítsége a rendszeresség az imádkozásban. Megvan ugyan ennek az a kísértése, hogy elgépiesedik az imádkozó életünk, de nem okvetlenül kell minden szent szokásnak gépiessé válnia, lehet az drága alkalom és erő is arra, hogy Isten Szentlelke átsegítsen a holtpontokon.
Nem vagy-e most is az imádságba való belefáradás állapotában? Ne várj kívülről felfrissülést, hanem kezdj el újra imádkozni! Imádkozz azért, hogy tudj imádkozni, s fogsz tudni imádkozni! 2. Az imádságban vigyázók legyetek! Ez a szentlecke második felhívása.
Miért kell vigyázni az imádkozásban? Azért, mert az imádság nem valami lelki otthon, ahová visszavonulhatok, mikor megfáradtam e világ zaján, s ha oda bezárkózom, semmi és senki sem zavarhat meg. A Jézus által ajánlott (Mt 6,6), bezárt ajtajú belső szobában sincs egyedül az imádkozó ember. Az imádkozó emberen kívül nemcsak az Atya van ott, aki titkon néz, hallgat s felel, hanem az ősellenség is, az ördög, aki meg akarja akadályozni az igazi imádkozást. Minden igazi imádkozásnál hárman vannak tehát jelen: az imádkozó ember, az imádságot meghallgató Isten s az imádsággal feleselő Sátán.
Hárman beszélnek, s néha egyszerre beszélnek. Harctér tehát az imádság, s a harctéren vigyázni kell, mert az ellenség lebecsülése előre biztos vereség a számunkra. Az ellenség pedig erős. Melyikünk nem tapasztalta még, hogyan tudja szétszórni a gondolatainkat! Észre sem vesszük, hogyan történt, csak arra eszmélünk rá, hogy már nem imádkozunk, hanem spekulálunk. A kezünk még talán össze van kulcsolva, s a fejünk lehajtva, de ez már mind csak póz, a lélek már régen nem imádkozik. – Az Isten válaszába is belebeszél az ördög. Megoldásokat juttat eszünkbe az Isten elé vitt kérdésekben, elindítja a képzeletünket, s észre sem vesszük, hogy már nem Istenre figyelünk, hanem lázas terveket szövünk.
Ezért olyan nehéz központosított figyelemmel imádkozni. Ezért kell vigyázni és úgy imádkozni.
De nemcsak az imádságban, az imádság közben kell vigyázni, hanem az imádsággal, az imádság által is kell vigyázni. Az imádság ugyanis nemcsak veszélyes zóna, hanem egyben fegyver is a veszélyes zóna ellen. Ha megtámad a Sátán, nem érvelni kell ellene, nem megemberelni kell magunkat összeszedve minden erőnket, hanem imádkozni kell. Mégpedig nem csak a kísértésből való kiszabadulásért! Érdekes, hogy Pál, a nagy imádkozó, nem azt ajánlja, hogy a kísértés idején így imádkozzunk: „…ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól…”, hanem azt tanácsolja, hogy adjunk hálát ilyenkor Istennek, vagy ahogyan az ige mondja: Vigyázzunk az imádságban hálaadással! A hálaadó, Istent dicsőítő imádság vért a Sátán ellen, mely a Sátán tüzes nyilát megolthatja. Próbáld ki! Aki kipróbálta, Pállal együtt vallja: igaz. 3. Az imádságban hálásak legyetek! Ez a szentlecke harmadik felhívása.
Erre is nagyon rá vagyunk szorulva. Sok imádság nem más, mint profán kunyerálás. Méltatlan hasonlattal élve olyan, mint mikor a haszontalan gyermek pumpolja jószívű édesatyját. Ha mindene megvan, akkor feléje sem néz, eszébe sem jut, de ha valamiben megszorul, akkor rögtön jelentkezik.
Amit kap, élvezeteire költi és ellumpolja. Sokszor még megköszönni is elfelejti. Az a meggyőződése, hogy apjának kötelessége mindennel ellátni őt.
Még a komoly imádkozók életében is több a könyörgés, mint a hálaadás, holott világos, hogy sokkal több a megköszönnivalónk, mint a kérnivalónk. Chrysostomus egyházatya beszél egy szent emberről, aki mikor imádkozni akart, mielőtt egyetlen szót is szólt volna, ezt szokta mondani: „Hálát adok Neked minden jótéteményedért, mellyel az első naptól kezdve mind a mai napig engem, méltatlant elhalmoztál; mindenért, amit tudok, de azokért is, amiket nem tudok, a nyilvánvalókért éppúgy, mint az elrejtettekért, cselekedeteidért éppúgy, mint igéd ajándékaiért; mindenért, amit helyeslő akaratommal kaptam, de azokért is, amiket akaratom ellenére adtál; mindenért, amit én, méltatlan, megtapasztalhattam, a szorongattatásokért és vigasztalásokért, a pokol büntetéseiért, amiket megmutattál, és a mennyországért, amelybe befogadtál engem.”
Ez a lélek lakozik-e a te imádságaidban is? Nem furdal a lelkiismeret azért, hogy sok mindent elfelejtettél megköszönni? Áldjad, én lelkem, az Urat! 4. Az imádságban legyen helye a közbenjáró imádságnak is! Ez a szentlecke negyedik felhívása, mikor így szól az apostol: „Imádkozván egyszersmind mi érettünk is…” Pálnak az a kérése és felhívása, hogy a kolossébeliek imádságaiban kapjon helyet ő és munkatársa, Timótheus is.
Erre a figyelmeztetésre is nagyon rá vagyunk szorulva. Imádságaink tartalmilag inkább érdekimádságok, mint szeretetimádságok. Magunkért és azokért szoktunk leginkább imádkozni, akikhez az érdek szálai fűznek. Amikor tehát másokért imádkozunk, tulajdonképpen akkor is magunkért imádkozunk.
Szoktál-e rendszeresen imádkozni másokért: például a szomszédaidért, a munkatársaidért, a városodért vagy faludért, hazádért, a világ békességéért, azokért, akiknek kezébe van letéve emberileg a hatalom arra, hogy döntsenek sorsunk, hazánk és e világ sorsa felett? Helyt kapnak-e imádságaidban a betegek, öregek, haldoklók, elhagyottak, árvák, az élet hajótöröttjei? Szoktál-e imádkozni az ellenségeidért? Nem azért, hogy verje meg őket Isten, hanem azért, hogy bocsásson meg nekik. Tudod- e, hogy ha valaki vagy valami különösen eszedbe jut, ügye rád nehezedik, az azt jelenti, hogy a Szentlélek Isten juttatta eszedbe, s azt akarja, hogy imádkozzál érte?
Annyi a szeretet a szívedben, amennyi a közbenjáró imádság az ajkadon. Akit vagy amit nagyon szeretünk, azért nagyon imádkozunk, s nem szeretjük azt, akiért vagy amiért nem imádkozunk. 5. Imádkozz az igehirdetőkért és az igehallgatókért! Ez a szentlecke utolsó felhívása, mikor így szól: „Imádkozván (…), hogy az Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, a melyért fogoly is vagyok, hogy nyilvánvalóvá tegyem azt úgy, a mint nékem szólnom kell.”
Az apostol római börtönéből írja ezt a levelet. Fogságában nem a saját sorsa foglalkoztatja leginkább, hanem Isten országának ügye, a pogányok üdvössége. Elnémított missziója fáj neki legjobban. Nem szolgálhat. De azután megvilágosodik előtte, hogy a börtönben is szolgálhat. Beszélhet az evangéliumról az őreinek és a fogolytársainak meg a látogatóinak. Olyanokhoz juthat el így az evangélium, akikhez máskülönben aligha talált volna utat. – Azután megvilágosodik előtte az is, hogy az imádság is szolgálat, mégpedig hatalmas erejű és korlátozhatatlan szolgálat. Imádságában főpapja lehet az egész világnak. Ezt gyakorolja is, s ehhez toboroz a kolossébeliekből is társakat, kérve őket, hogy könyörögjenek az igehirdetőkért és az igehallgatókért. A könyörgésre Isten megjelenti a Krisztus titkát az igehirdetőnek, s megnyitja az ige ajtaját az igehallgatóban. Ilyenkor születik azután az ébredés.
Ha a nagy Pálnak szüksége van arra, hogy ezt a könyörgést kérje a maga számára, mennyivel inkább szükségem van akkor nekem erre. Megteszed-e? Hogy milyen lesz egy istentisztelet, az nem csak rajtam fordul meg, az igehirdetőn, nem csak azokon, akik eljönnek a templomba hallgatni az igét, hanem elsősorban az imádkozó hátvéden, mely egy-egy istentisztelet háta mögött felsorakozott. Vajon kik és hogyan imádkoztak ezért az istentiszteletért, ezért a prédikációért s ezért a mai gyülekezetért? Ámen.

Krisztusban elrejtett élet Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap – 1954. október 3.
Alapige: Kol 3,3–7 „Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Mikor a Krisztus, a mi életünk, megjelen, akkor majd ti is, Ő vele együtt, megjelentek dicsőségben. Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a fösvénységet, a mi bálványimádás; melyek miatt jő az Isten haragja az engedetlenség fiaira; melyekben ti is jártatok régenten, mikor éltetek azokban.”
A keresztyénségről mint Krisztusban elrejtett életről beszél a mai szentlecke. A keresztyén élet elrejtett, de nem eltitkolt élet. Mi a kettő között a különbség? Az elrejtettség olyan állapot, melyben rajtunk kívül álló körülmények borítják ránk a titok fátyolát, az eltitkoltságban pedig mi magunk rejtőzünk el fátyol mögé. Az egyik tehát tőlünk független, a másik pedig általunk előidézett állapot. A keresztyénséget nem szabad és nem lehet titkolni. A gyertyát nem szabad véka alá rejteni, annak világolnia kell, a hegyen épített várost pedig nem lehet elrejteni, annak a helyzete olyan, hogy mindenki láthatja (Mt 5,14–15). Amelyik keresztyénséget el lehet titkolni, az nem keresztyénség, hanem csak holt hit, melynek nincsenek gyümölcsei. Ezt mutatja a mai szentleckében az a megfogalmazás is, hogy a keresztyénség Krisztusban elrejtett élet, azaz a keresztyén ember nem látszik, hanem Krisztus látszik rajta és helyette. Próbáljuk ma egy kissé közelebbről megvizsgálni, mit is jelent ez a Krisztusban való elrejtettségünk. 1. Mindenekelőtt azt jelenti, hogy Krisztus elrejti Isten előtt a bűneimet.
Pál nagyon sötét képet rajzol a kolossébeliek erkölcsi állapotáról. Azt írja, hogy paráznák, tisztátalanok, buják, gonoszt kívánók, fösvények, bálványimádók, engedetlenek, tehát olyanok, kikre méltán jő Isten haragja (5–6. v.). Azt is megírja azonban, hogy mindez csak régen volt így (7. v.), ma már mindez csak múlt. A kolossébeli keresztyének meghaltak a bűnnek (3. v.). Ezt a nagy fordulatot a Krisztussal való találkozás idézte elő bennök, kiben bűnbocsánatot nyertek. Méghozzá milyen bűnbocsánatot! Sokféle bűnbocsánat van ugyanis. Elég, ha ily kifejezésekre gondolunk: Megbocsátok, de nem felejtem el, hogy mit csinált velem… Megbocsátok, de nem szólok hozzá… Megbocsátok, de ne kerüljön többet a szemem elé! Bűnbocsánat és bűnbocsánat között a különbséget az méri meg, hogy mit csinál a bocsánatot adó a megbocsátott bűnnel. Az egyik elrejti az emlékezetében, a másik a szíve ellenséges vagy hideg érzésében.
Az a bűnbocsánat, melyet Krisztus szerez, szintén elrejti a bűnt, de hol? Önmagában. Az ő sebeiben.
Befedezi, eltakarja érdemének fehér köntösével úgy, hogy nem látszik ki többé mezítelenségünk rútsága (Jel 3,18). A Biblia nem győzi képekben szemléltetni, milyen tökéletes rejtekhelyre teszi Isten kegyelme a megbocsátott bűnt. Azt mondja, hogy a tenger mélységébe veti a bűnt (Mik 7,19). Ki tudna valamit a tenger mélységéből kihalászni? Ézsaiás által (44,22) így szól: „Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt, bűneidet…” Ki tudná még egyszer összeszedni az égen a felhőt, mit széjjeltépett a szellő?
Megtalálhatatlanul el van rejtve az Isten által megbocsátott bűn. Jeremiás által így szól az Úr: „…kerestetik az Izrael bűne, de nem lesz, a Júda vétkei, de nem találtatnak: mert kegyelmes leszek…” (50,20) „…megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” (31,34) Ez a legteljesebb bűnbocsánat: az elfelejtés. Emberileg szólva úgy jár Isten a megbocsátott bűnnel, mint az ember, aki valami nagyon jó helyre eldugott valamit, olyan jó helyre, hogy ezután már maga sem tudja megtalálni többé. Így van elrejtve a mi bűnös életünk Krisztusban. Semmi sem látszik belőle, csak Krisztus látszik.
Nem szabad azonban elfelejtenünk ennek a bibliai üzenetnek egy nagyon komoly figyelmeztetését sem! Az elrejtés nem megsemmisítés. Annak dacára, hogy igaz mindaz, amit előbb mondottam, igaz az is, hogy Krisztusban „csak” el van rejtve a bűnöm, de nincs megsemmisítve. Ami el van rejtve, az előhozható. Az én bűneim is. Péter ezt mondja (2Pt 2,20): „Mert ha az Úrnak, a megtartó Jézus Krisztusnak megismerése által a világ fertelmeit elkerülték, de ezekbe ismét belekeveredve legyőzetnek, az ő utolsó állapotjuk gonoszabbá lett az elsőnél.” A visszatérő bűn tehát előhívja rejtekhelyéről a megbocsátott bűnt. De hát akkor nem teljes az Isten bocsánata? Dehogynem! Isten nem tér vissza a megbocsátott bűneimre, soha többé szememre nem hányja, ha… én nem térek vissza rá. Isten soha többé nem emlékezik a megbocsátott bűnre, ha én nem emlékeztetem reá. Amíg Krisztusban vagyok, benne vagyok a kegyelemben. Mihelyt kilépek belőle, Isten haragja alá kerülök. A végső megoldás majd csak akkor következik be, mikor Krisztus megjelenik dicsőségben, s mikor többé semmi el nem szakaszthat tőle. Akkor a benne elrejtett bűneim is örökre meghalnak. Maradjunk hát meg addig is az áldott rejtekhelyen, Krisztusban! 2. Krisztus elrejti az emberek elől az én dicsőségemet.
Ezt mondja az apostol: „…a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Mikor a Krisztus, a mi életünk, megjelen, akkor majd ti is ővele együtt megjelentek dicsőségben.” (3–4. v.) Eszerint az ige szerint Krisztus dicsősége el volt rejtve, el van ma is rejtve, de nem lesz mindég elrejtve. El volt rejtve.
Az egyszerű názáreti ácsban, az országutak poros vándorában, a minden feltűnést kerülő alázatos rabbiban milyen kevesen ismerték fel Isten egyszülött Fiát! Ha felismerték volna, nem merték volna semmibe venni, kicsúfolni, meggyalázni és megölni. El volt rejtve előlük az ő dicsősége.
Ma sincs sokkal különben. Igaz, hogy ma templomok sokasága, harangok zúgása, útszélre és tornyok tetejére állított keresztek tömege s ünneplőbe öltözött emberek hirdetik dicsőségét, de azért a dicsősége még ma is rejtve van. Ma is engedi, hogy tagadják, tűri, hogy csúfolják, nem vesz elégtételt magának azokon, akik sértegetik, nem sújt le hatalmával ellenségeire, pedig sokan egyenesen kihívjákőt erre, mint egykor a kereszt alatt: No, ha Isten Fia vagy, akkor miért nem mutatod meg a hatalmadat!
Mindez azonban nem lesz mindig így. Egyszer majd kilép Jézus a rangrejtett állapotából, s megjelenik dicsőségben. Akkor meghajol majd előtte minden térd, az egyik boldog hódolattal, a másik kétségbeesett rémülettel (Fil 2,10).
Krisztus sorsa az övéi sorsa is. Együtt vannak elrejtve most, s együtt fognak megdicsőülni majd.
Ki is ismerhetné meg bennem Isten fiát? Fejemen nincs arany korona, testemet nem borítja díszes öltöny, nem lakom várkastélyban, és zsebemben nem csörögnek aranyak. Igénytelen szürke kisembernek látszom, pedig tudom, hogy Isten Krisztusban fiává fogadott.
Ki tudhatná, mennyi öröm van a szívemben? Ez a világ csak sajnálni tud azért, hogy nem mulatok vele együtt, pedig én tudom, hogy nem sajnálni, hanem irigyelni való vagyok, hiszen a szívem tele van e világ számára ismeretlen örömökkel.
Ki tudhatná, milyen hatalmas vagyok? Szelídségemet gyámoltalanságnak látják, szolgálatkészségemet szolgalelkűségnek, s kimosolyogva kihasználnak, holott imádságomban világmozgató erők birtokában vagyok, s Isten eszköze a történelem formálásában.
Ne essék hát zokon, ha lemosolyognak, s olyan valakinek tekintenek, akivel nem kell számolni! Ne akarj előleget a dicsőségből! Krisztussal együtt majd az is a tied lesz. 3. Krisztus elrejti előlem az erényeimet.
Így folytatódik az ige: „Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat…” (5–7. v.) Sajátságos kettősséget leplez le ez az ige. Meghaltunk a bűnnek, és mégis öldökölnünk kell magunkban a bűnt. Régen volt, mikor jártunk olyan úton, amelyen Isten haragja viharzik, s mégis gyilkos harcot kell folytatni önmagunkkal azért, hogy ne járjunk engedetlenségben, s ne hívjuk ki magunk ellen Isten haragját. Miért van ez a kettősség? Azért, mert Krisztus ugyanakkor, amikor bűnbocsánatával elfedezte bűneinket, és sebeiben elrejtette azokat, felfedte a szívünk mélységeit, s megmutatta, hogy abban mennyi gonoszság rejtezik. Addig barátai és szolgái voltunk a bűnnek, most ellenségei lettünk. Minden takaró alatt észrevesszük, s az eddigi jó szándékú elhatározások helyett vérig menő harcba indulunk ellene.
Megtérése előtt az ember annyi erényt, jóságot lát önmagában, hogy erényeitől nem látja a bűneit.
Megtérése után egyszerre annyi bűnt lát önmagában, hogy nem látja tőlük az erényeit sem. Pállal mondja: „…nem lakik énbennem (…) jó…” (Róm 7,18) Megtérése előtt nagyon meg volt magával elégedve, megtérése után eltelt szent elégedetlenséggel. Örökké elégedetlen a hálájával. Úgy érzi, hogy sohasem lesz képes – mint ahogy nem is lesz képes – meghálálni Isten Krisztusban neki juttatott bűnbocsátó kegyelmét.
Mindez nem jelenti azt, hogy a keresztyén ember nem terem gyümölcsöket a megszentelődés útján, csupán azt jelenti, hogy a keresztyén embert annyira leköti a bűn elleni véres, öldöklő harc, hogy nem ér rá ezekben gyönyörködni. Megszentelődése épp abban mutatkozik meg, hogy egyre kevesebb jóságot és egyre több bűnt lát önmagában. Ez a helyzet mindaddig, míg Krisztusban marad. Mihelyt kilép Krisztusból, azonnal észreveszi erényeit, azonnal kisebbnek és kevesebbnek látja bűneit, s alázat helyett egyszerre felmagasztalja önmagát.
Vállalod-e ezt a Krisztusban elrejtett életet? Aki vállalja, azt vállalja a dicsőség Ura, Jézus Krisztus is, mikor eljön majd az ő dicsőségében, s vele együtt ő is megjelenik majd dicsőségben. Ámen.

A keresztségben járjunk!
Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap – 1954. július 25.
Alapige: Kol 2,12–15 „Eltemettetvén Ő vele együtt a keresztségben, a kiben egyetemben fel is támasztattatok az Isten erejébe vetett hit által, a ki feltámasztá Őt a halálból. És titeket, kik holtak valátok a bűnökben és a ti testeteknek körülmetéletlenségében, megelevenített együtt Ő vele, megbocsátván minden bűnötöket, az által, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, a mely ellenünkre volt nékünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára; lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtok abban.” A keresztség a legelhanyagoltabb szentség. Nem az igénybevétel szempontjából, mert még ma is sokkal többet keresztelünk, mint konfirmálunk, és sokkal többet konfirmálunk, mint ahány rendszeresen úrvacsorázó tagja van gyülekezetünknek. Ott bontakozik ki előttünk a keresztség lekicsinylése, ha azon kezdünk gondolkozni, hogy vajon miért is kereszteltetik meg szülők a gyermekeiket. Az egyik hagyományos megszokásból, a másik társadalmi illendőségből, a harmadik a gyermek születése fölötti öröm ünnepét látja benne, a negyedik az egyházhoz való tartozásáról akar vele bizonyságot tenni, nagyon kevesen vannak, akik meg tudnának felelni arra a kérdésre: Mit ád vagy használ a szent keresztség? Pedig Luther a Kis kátéban már a gyermektől elvárja, hogy erre a kérdésre meg tudjon felelni.
Újabban – hála Istennek – nagyobb hangsúly esik már a keresztségre. Nem zugolyában történik már, hanem a legtöbb helyen a gyülekezet előtt istentiszteleti keretben. Nemcsak a keresztmama és a bába jelenik meg a szent cselekménynél, hanem egyre többször a keresztapa és a szülők is. A teológiánkban is egyre fontosabb szerepet kap a keresztség, mindennapi keresztyénségünkben azonban még mindig nem jelent életformáló erőt. Ennek egyszerű jele, hogy azt mindenki meg tudja mondani, mikor született, de nagyon kevesen vannak, akik meg tudnák mondani, hogy mikor keresztelték meg őket.
Mai szentleckénk épp azt tárja elénk, hogy a keresztség nem csupán egyszeri történeti tény az életünkben, hanem állandó életformáló erő. Nem elég tehát, hogy meg vagyunk keresztelve, hanem a keresztségben járnunk is kell! 1. Járjunk úgy, mint akiket Isten Jézus Krisztus által a keresztségben megszabadított a bűntől! „Eltemettetvén Ő vele együtt a keresztségben” – így kezdődik a szentlecke. Amikor az apostol ezt írja, a keresztelésnek alámerítéses formája lebeg kép gyanánt a szeme előtt. Az alámerítéses keresztelésnél az ember teste elmerül a vízben, mintha belefulladt volna. El van temetve a hullámsírban.
Így temet el Isten minket a keresztségben Jézus Krisztus halálába. Kegyelmében elfogadja azt, ami a kereszten Jézussal történt, mintha velem történt volna. A keresztségben tehát Jézus Krisztussal együtt meghaltam e bűnös világ számára. Így néz a keresztségemre Isten, de vajon így nézek-e rá én is? Róm 6,11 szerint gondolok-e arra, hogy a keresztségben meghaltam a bűnnek? Ennek a ténynek tudatában járok-e? Történeti tény-e ez csupán számomra vagy életformáló erő? A keresztségben járok-e?
Meghalok-e szünet nélkül mindennap újra meg újra e bűnös világ számára?
A halott érzékszervei nem működnek. Nem lát, nem hall, nem érez. Ha tehát a bűn be akar lopakodni a szemeden keresztül, szedd össze magad, s mondd azt: Meghaltam, el vagyok temetve, nem látok! Ha a füledbe suttog csábító szavakkal e világ, szedd össze magad, s mondd azt: Meghaltam, el vagyok temetve, nem hallok! Ha izgatni akar a sorsod, ha bántanak az emberek, ha óembered lázadni akar, szedd össze magad, s mondd azt: Meghaltam, el vagyok temetve, nem érzek semmit, a halott nem reagál arra, hogy mit csinálnak vele! Ezt jelenti a keresztségben járás. Erre tanít Luther a Kis kátéban, mikor arra figyelmeztet, hogy a keresztség azt jelenti, hogy óemberünk megtérés és mindennapi bűnbánat által vízbe fojtassék. Isten a keresztségben eltemetett Jézus Krisztus golgotai halálába, ne támaszd fel újra meg újra, amit Isten eltemetett, hanem járj a keresztségben, élj úgy, mint aki meghalt e bűnös világ számára! 2. Járjunk úgy, mint akiket Jézus Krisztus által Isten a keresztségben megszabadított a haláltól!
Így folytatja az apostol a szentleckét: „…a kiben (tudniillik Jézus Krisztusban) egyetemben fel is támasztattatok az Isten erejébe vetett hit által, a ki feltámasztá Őt a halálból. És titeket, kik holtak valátok a bűnökben és a ti testeteknek körülmetéletlenségében, megelevenített együtt Ő vele, megbocsátván minden bűnötöket…”
Az apostol szerint a keresztelés nemcsak nagypéntek, hanem húsvét is, nemcsak halál, hanem feltámadás is, nemcsak temetés, hanem élet is. Isten a keresztségben nemcsak a felfeszített, meghalt és eltemetett Krisztussal egyesíti az embert, hanem a feltámadottal is. Úgy tekint tehát reá, mint aki Krisztussal és Krisztusban meghalt és feltámadott, akin nincs többé hatalma a halálnak. Így néz a keresztségemre Isten, de vajon így nézek-e én? Gondolok-e arra, emlékezem-e rá, tudatában vagyok-e annak, hogy nem vagyok rabja többé a halálnak? De hát nekem is meg kell egyszer halnom? Igen! De a halál csak annak a számára borzalmas, akinek nincs bűnbocsánata. Az ilyen embert a halálban utolérik a bűnei, s szívét eltölti a félelem az Istennel való találkozástól, a nagy leszámolástól. Akinek azonban bűnbocsánata van, annak számára a halál boldog hazaérkezés. Számára fullánkjától megfosztott kígyó a halál. Nemcsak akkor, amikor érte jön el, hanem akkor is, amikor szeretteit ragadja el. Minél jobban szereti azt, akit elragad tőle a halál, annál szabadabb az önmaga sajnálkozásától, s annál jobban eltölti szívét az öröm afölött, hogy akit szeret, annak most jó dolga van. Szabad a halál rémuralmától akkor is, mikor halálos ágyán szeretteitől búcsúzik. Tudja, hogy csak az Isten nélkülözhetetlen, akit pedig övéi nem fognak nélkülözni akkor sem, ha neki el kell hagynia őket. Ezt jelenti: keresztségben járni. Vallod- e, éled-e: Meg vagyok keresztelve, szabad vagyok immár a haláltól?! 3. Járjunk úgy, mint akiket Isten Jézus Krisztus által a keresztségben megszabadított a kárhozattól!
Így folytatja az apostol a szentleckét: „…az által, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, a mely ellenünkre volt nékünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára…” Az a kegyelem, melyben Isten a keresztségben részesít, az a szabadság, melyre felszabadít minket, drága kegyelem és nagy árat követelő szabadság. Ára a keresztfa.
Egy képpel teszi az apostol szemléletessé mondanivalóját. A kép az eladósodott ember képe. Gátlás nélkül veszi fel a kölcsönöket. Sohasem számolja össze, hiszen nem is tartja nyilván adósságát. Ha egy- egy pillanatra fel is villan előtte a sejtelem: nem lesz jó vége ennek, elhessegeti a kellemetlen gondolatot, s naivan valami csodás kibontakozásra vár, ami majd mindent elrendez. Talán egy örökségre vagy egy főnyereményre. A csoda azonban elmarad, a csőd azonban bekövetkezik. A hitelező, aki folyószámlát vezet az adósságokról, egyszer benyújtja a számlát. Tagadni nem lehet.
Minden kötelezvényen ott van a saját aláírása. Bekövetkezik a szégyen, a bukás, a csőd, az adósok börtöne.
Az embernek ilyen adóssága vagy – amint a teológia nyelve kifejezi – vétkes tartozása bűn. Minden lelkiismeret-furdalás, mely elfog Isten parancsolatainak megszegésekor, minden kárhoztatás, mellyel a gonoszt elítéljük, minden vágyódás, mellyel a tisztaság után sóvárgunk, minden elhatározás, mellyel meg szeretnénk térni, mind egy-egy elismerése ennek a vétkes tartozásnak, saját kezű aláírása az adóslevelünknek. Ez az adóslevél a nagy vádló, a Sátán birtokában van, aki bőkezűen biztat új meg új kölcsönre, tékozlásra, játssza a nagy jóakaró támogatót, míg egyszer azután előáll a kifizethetetlenre felnőtt adóslevéllel, s irgalmatlanul visz az adósok börtönébe, a kárhozatba.
Ezt az adóslevelet Krisztus kifizette. Életét adta oda érte. Vérével írta rá: Ki van fizetve, s azután az adóslevelet odaszegezte a keresztfára. Átlyukasztotta. Érvénytelenítette. Nincsen immár többé semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak.
Ezt jelenti: keresztségben járni. Gondolsz-e arra, hogy nem szabad folytatni azt az adósságcsinálást, melyet Krisztus vérével rendezett? Meg vagyok keresztelve. Megszabadultam a kárhozattól. Nem szabad visszamennem oda, ahonnan megszabadultam! 4. Járjunk úgy, mint akiket Isten Jézus Krisztus által a keresztségben megszabadított az ördögtől!
Szentleckénk utolsó verse így szól: „…lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtok abban.” Az apostol tehát úgy néz a keresztségre, mint az ördög vereségére, Krisztus diadalára. A kép, melyben ezt szemléletesen látja s láttatni akarja, a diadalmenet képe. A diadalmenetben a győztes király a legyőzött királyokat láncra fűzve viteti maga előtt, s így vonul be az ujjongó nép sorfala között székvárosába. Az ellenséges fejedelmességek és hatalmasságok tehát nem haltak meg, de meg vannak fékezve, le vannak igázva. Nincs hatalmuk többé. Így néz Isten a keresztségre. A megkeresztelt embert Jézus Krisztus, aki azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa, kiszabadította az ördög igájából, s a magáévá tette. Így nézek-e én is reá? Úgy nézek-e az ördögre, mint valami megfékezett fenevadra, láncra vert oroszlánra, mely félelmetesen vicsoríthatja rám fogait, de nem árthat nekem, mert én a Krisztusé vagyok? Erőt ad-e nekem a keresztségemre való gondolás a Sátán elleni harcban? Mert ezt jelenti: járni a keresztségben.
Arról beszélt nekünk a mai szentlecke, hogy mi történt velünk a keresztségben, s minek kellene történnie a keresztség után bennünk, hogy mit cselekedett Isten a keresztségben, és mit cselekedett az ember a keresztséggel. Ne rontsuk le azt, amit a keresztségben Isten épített, a keresztség utáni s keresztségünkkel nem törődő életünkkel! Járjunk a keresztségben! Ámen.

Krisztus dicsősége Időpont: Vízkereszt utáni 4. vasárnap – 1954. január 31.
Alapige: Kol 1,15-20 „A ki képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született; mert Ő benne teremtetett minden, a mi van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenekő általa és Ő reá nézve teremttettek; és Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn. És Ő a feje a testnek, az egyháznak: a ki a kezdet, elsőszülött a halottak közül; hogy mindenekben Ő legyen az első; mert tetszett az Atyának, hogy Ő benne lakozzék az egész teljesség; és hogy Ő általa békéltessen meg mindent Magával, békességet szerezvén az Ő keresztjének vére által; Ő általa mindent, a mi csak van, akár a földön, akár a mennyekben.” A levél sohasem időtől és helytől független elvi megnyilatkozás, hanem mindig valami időben és meghatározott helyen jelentkező helyzetre való visszhang. A mai szentlecke is úgy hangzik, mintha valami hittankönyvnek Krisztus művéről szóló fejezete lenne, melynek semmi köze a kolosséi gyülekezethez, aki azonban ismerős a levél hátterével, az rögtön észreveszi, hogy amit itt Pál ír, az épp a kolossébeli gyülekezet állapota miatt született meg.
A kolossébeli gyülekezetet tévtanítók zavarták meg. Amit tanítottak, az a zsidó törvény és a pogány bölcsészet keveréke volt. Azt mondották, hogy a gyülekezet még nincs birtokában az Istenre, a láthatatlan világra, a lélekre vonatkozó ismeretek teljességének. A keresztyénség elemi iskolájába járnak még csupán. Csak betűzgetik a Bibliát, mint a kisgyermekek, csak a legfelszínesebb, a betű szerinti és történeti értelmét fogják fel, de nem találnak rá a takaró alatt megbúvó mélyebb, lelki értelemre, ők azonban – tudniillik a tévtanítók – már birtokában vannak az írás titkos értelmének, s ismerik a láthatatlan világ mélységeit. Ezt a titkos ismeretet ők az angyaloktól kapják, akikkel titokzatos összeköttetésben állanak.
Aki a vallásnak ezt a magas iskoláját ki akarja tanulni, annak hozzájuk kell csatlakozni, velük együtt tisztelnie kell az angyalokat, szigorúan meg kell tartania az Ótestamentum törvényét, az étkezési szabályokat, a szombatra vonatkozó előírásokat, kemény fegyelem alatt kell tartania a testét s megrendszabályozni azt, hogy minél inkább hasonlatos legyen az angyalokhoz. Ez nemcsak a teljesebb ismeret, hanem a boldogság útja is. A Sátán hatalma alól ugyanis kivette ugyan a keresztyéneket a Krisztusban adott váltság, de a világ felett álló szellemi hatalmak továbbra is az urai az életüknek. A világot megrontó szellemtől, az ördögtől függetlenekké lettek, de a világot irányító, fenntartó félelmes démonoktól nem. Ezért van szükség az angyalok tiszteletére s az önmegtartóztató életre. Ez az üdvösség útja is. Ez a zagyva szellemiség és szellemi zagyvaság főképp a gyülekezet értelmiségi rétegében hódított, de az egyszerűbb emberek fejét is megzavarta.
Mindez azonban nem csupán felnőtt emberek gyerekes szellemi játéka volt, hanem a keresztyénséget fundamentumában veszélyeztette. Félretolta a középpontból Krisztust és a benne megjelent kegyelmet.
Mellette, sőt föléje más kijelentés is feltolakodott, más közbenjáró is fellépett, s a hit által, kegyelemből való üdvözülés helyét megint elfoglalta az emberi cselekedet által való érdemszerzés, a keresztyén szabadságét a törvényeskedés. Téves Krisztus-tan terpeszkedett el fölöttük, s ez nem csupán ismereti tévelygés volt, hanem egész keresztyénségüket, magát az egyházat, üdvösségüket veszélyeztette. Ezért ír Pál apostol nekik Krisztus dicsőségéről, egyedülálló méltóságáról. Ezért veti fel nekik a kérdést: Kicsoda néktek Krisztus?
Jó minekünk is tisztázni ezt a kérdést, mégpedig nem csupán általánosságban, hanem személy szerint, hiszen ezen fordul meg minden életben s halálban. Milyen feleletre tanít minket a kolossébeliekkel együtt Pál apostol? 1. Krisztus Isten kijelentése. Ez az első felelet.
Krisztus képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született. Így kezdődik a szentlecke.
Isten láthatatlan. Emberi szem nem láthatja, érzékszerveink elől el van rejtve, kutató emberi elme fel nem fedezheti. Ember csak annyit tudhat róla, amennyit ő maga mond magáról az embernek.
Megismerésének tehát egyetlen lehetséges útja a kijelentés. Jézus Krisztus Istennek teljes, tökéletes és elégséges kijelentése. Amint az ige mondja: „…tetszett az Atyának, hogy Ő benne lakozzék az egész teljesség…” (19. v.) A Jézus Krisztusban adott kijelentés azonban nem csak tanítás az Istenről. Nem csak abból áll, hogy valaki, aki látta Istent, elmondja mint szem- és fültanú azoknak, akik nem látták Istent, hogy milyen Isten, és kicsoda ő. Ez is nagy dolog lenne. Jézus Krisztus azonban ennél több. Ő az Isten képe. Olyan, mint az Isten. Ő Isten Fia, ki az Atyától örök időknek előtte született, minden teremtményt megelőzőleg. Ő a Fiú Isten, aki egy az Atyával. Aki őt látja, az Atyát látja. Jézus Krisztusban tehát maga Isten jött le erre a földre, és mutatta meg magát az emberiségnek: Ez az Isten!
Ilyen az Isten! Ezért mondhatjuk, hogy Jézus Krisztus Isten teljes és tökéletes kijelentése.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Jézus Krisztus után semmi titok sem maradt Istenben. Ha majd egyszer színről színre láthatjuk, lesz még elég álmélkodnivalónk. Vannak kérdések, melyekre Jézus nem felelt, vagy elutasítólag felelt: Nem a ti dolgotok tudni, miket az Atya a maga hatalmába helyezett (ApCsel 1,7). Vannak titkok, melyek azért maradtak titkok, mert emberi elménk azt el nem hordozhatja (Jn 16,12). Ami azonban szükséges és elégséges az üdvösségre, azt mind kijelentette. Nem kell az igénél feljebb bölcselkedni, angyaloktól vagy szellemektől extra oktatást kérni, nincs szükségünk semmiféle okkult bölcseletre. Az igazságból nem mondhat többet, ha többet mond, az már nem igazság.
Hiszed-e, vallod-e, hogy Jézus Krisztus, amint a Bibliában előttünk áll, Istennek teljes, tökéletes és elégséges kijelentése? 2. Krisztus a teremtett világ ura. Ez az ige második felelete.
Így folytatódik az ige: „…Ő benne teremtetett minden, a mi van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenekő általa és Ő reá nézve teremttettek; és Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn.” (16–17. v.) Három munkáról van szó ezekben a versekben: a világ teremtéséről, fenntartásáról és megítéléséről.
Mindhármat általában az Atya Isten munkájának szoktuk tekinteni: Az Atya Isten teremtett, ő tartja fenn gondviselésével a teremtettséget, s egykor az ő ítélőszéke előtt kell majd megállani mindenkinek.
Pál azonban mindezt Krisztus művének tekinti. Krisztus teremtette a világot. A kolossébeli helyzetre való tekintettel kiemeli, hogy nemcsak a földet, hanem a mennyet is, nemcsak a láthatókat, hanem a láthatatlanokat is, nemcsak az embereket, hanem az angyalokat is. Az igében említett királyi székek, uraságok, fejedelemségek, hatalmasságok nem emberi, földi méltóságok, hanem angyalnevek, melyek az akkori kor irataiban gyakran szerepelnek. Krisztus tartja fenn a világot. Őbenne áll fenn minden. És ő lesz a végső mérték, mert őreá nézve teremtetett minden.
Pál nem egyedül áll ezzel a felfogásával. János szerint is az Ige által lett minden (1,3), a terméketlen fügefa példázata szerint is (Lk 13,6–9) csak azért élhet a fa, mert Krisztus irgalmat jár ki a számára, azt pedig maga Jézus mondja, hogy az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta (Jn 5,22). Az egész élet tehát Krisztus értünk átszögezett kezében van. Mit kell akkor babonás félelemmel félni hatalmasságoktól, akár földiektől, akár démonoktól? Hiszed-e ezt, s elég-e ez neked élő reménységre? 3. Krisztus az egyház feje. Ez az ige harmadik felelete. Így folytatódik a szentlecke: „…Ő a feje a testnek, az egyháznak: a ki a kezdet, elsőszülött a halottak közül; hogy mindenekben Ő legyen az első…” (18. v.) Így is fogalmazhatnánk ezt: Az egyház Krisztusé. Úgy vigyáz rá, mint a saját testére.
Leronthatják, ő felépíti. Megölhetik, ő feltámasztja. Föld alá kényszeríthetik nagypénteken, elhozza rá a diadalmas húsvétot, s kihozza a föld alól. Külső hatalom nem pusztíthatja el, csak saját belső hitetlensége. Az, ha elszakad Krisztustól. Akkor fej nélküli test lesz, oszlásra ítélt hulla. Az egyháznak tehát egyetlen létfeltétele van, az, hogy Krisztus az egyházé legyen, hogy ő legyen a fő, aki benne gondolkozik és rendelkezik, hogy mindenekben ő legyen az első. A többi mind megadatik neki.
Tudsz-e így nézni az egyházra, annak sorsára, feladatára, egész életére? Élő egyháztag vagy-e, szerves testrész a Krisztus csodálatos testében? Első-e ő a te életedben is? Ezen fordul meg egyházunk jövője s az, hogy Krisztus dicsőségét sugározza-e a mi gyülekezetünk. 4. Krisztus a nagy békéltető. Ez az ige utolsó felelete. A szentlecke utolsó verse így szól: „…tetszett az Atyának…, hogy Ő általa békéltessen meg mindent Magával, békességet szerezvén az Ő keresztjének vére által; Ő általa mindent, a mi csak van, akár a földön, akár a mennyekben.” (20. v.) Krisztus békét akar teremteni a menny és a föld, Isten és az ember és az ember és az ember között. A világ omladozó, széthulló épületét erős várrá akarja átépíteni, a hangzavart összhangra áthangolni, s ezért a kereszten vérét is hullatja. Vérét ontja azért, hogy kiengesztelje Istent, s a kiengesztelt Isten kegyelmével megvigasztalja a kétségbeesett bűnöst. Széttárt két karját keresztre szögeztette, hogy tanulja meg tőle az ember még az ellenség felé is az ölelésre tárt karok mozdulatát. Adhat-e valaki nagyobb ajándékot e világnak, mint ezt a békességet? Békesség a mennyben, békesség a földön! Vajon tied-e már ez az ajándék?
Ilyen nagynak és dicsőnek látja Pál apostol Krisztust. Csoda, hogy mindezt ilyen tanító modorban, ilyen higgadtan tudja elmondani, pedig a szíve bizonnyal erősebben dobog, míg ezeket a szavakat diktálja, s a lelke mélyén angyalok seregével zengi a Krisztust dicsőítő éneket: Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen dicséretet, tisztességet és áldást! Valljuk-e, zengjük-e, hogy nekünk is Krisztus minden mindenekben?! Ámen.