Túróczy Zoltán

Vigyázzatok!
Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap – 1954. augusztus 15.
Alapige: Zsid 3,12–14 „Vigyázzatok, atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen, gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon; hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által: mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk.” Vigyázz! Ezzel a felszólítással kezdődik a mai szentlecke. Milyen sokféleképpen lehet ezt a szót kiejteni! Lehet ez a szó a hatalom szava. Ilyenkor úgy hangzik, mint valami katonai vezényszó, melytől feszesre merevül az arcvonal, hogy így adja meg a hatalomnak kijáró tiszteletet. Vagy úgy hangzik, mint a fenyegetés szava, melytől megtorpan az ellenálló erő, s cselekvésbe kényszerül a vonakodó engedelmesség. Lehet ez a szó a bölcsesség szava. Ilyenkor úgy hangzik, mint a magasabb rendű tapasztalat oktató szava, mely a tapasztalatlant akarja megóvni attól, hogy előre nem látott veszedelmeknek hálójába kerüljön. Lehet ez a szó a mentő szeretet sikoltása: Vigyázz! Amikor a veszély nem csupán elméleti lehetőség, hanem fenyegető pillanat már, akkor nem az akarat parancsszava vagy a bölcsesség józan, tárgyilagos oktatása ez a szó, hanem a szív mélyéről hirtelen feltörő, menteni akaró sikoltás, mely fel akarja hívni a veszélyben forgó figyelmét arra a veszedelemre, amelyben forog, de amelyet ő maga még nem lát, ellenben a sikoltó annál jobban. Ezzel akarja rábírni azt, akit szeret, a menekülés utolsó pillanatának kihasználására. Így szól hozzánk, ilyen mentő szeretettel, ilyen sürgetéssel, ilyen cselekvésre indító szándékkal a mai szentlecke.
Vigyázni ott kell, ahol veszély van, s ahol nagy dolgok forognak kockán. Mi az a veszély, amiben mi forgunk, mi az a kockázat, amely észrevétlenül fenyeget minket, s amelytől az ige meg akar menteni minket? A kárhozat. Az élet nagyon veszélyes, mert kárhozatkockázattal jár. Aki nem él, nem kárhozhatik el, de aki él, az mind abban a kockázatban él, hogy elkárhozhatik. A szentíró tudja, hogy mi a kárhozat, ezért kiált, sikolt a gyanútlanul járó-kelő ember felé: Vigyázz! A kárhozat közeledik feléd!
Nézzük közelebbről, mire kell vigyáznunk! 1. Vigyázz a szívedre!
Így kezdődik a szentlecke: „Vigyázzatok, atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen, gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon…” A szentíró nagyon jól tudja, hogy van az embernek külső ellensége is, az ördög és a világ, de mégis úgy látja, hogy a külső ellenségnél veszélyesebb a belső. Mikor egy várat ostromol az ellenséges haderő, komolyan kell venni a külső ellenséget, aki be akar kerülni a várba, de még komolyabban kell venni a belső ellenséget, az árulót, aki bent van, s a külső ellenség kezére akarja játszani az erődítményt. A nagy életharcban ilyen elpártolt, az ellenség pártjára állt áruló a mi szívünk. Azt mondja róla a mai ige: hitetlen, gonosz, Istentől elpártolt. A következő versben még azt is mondja róla, hogy hiszékeny, akit be tud csapni a csalárd bűn. Az árulónak mindig sokat ígérnek. A bűn is sokat ígér, de olyan csalárd, hogy mindig becsap. Mást ígér, mást ad.
Jót ígér, és gonosszal fizet, de az emberi szív mégis jobban hisz a hazugság fejedelmének, mint a mennyei Atyának.
Jézus is ilyennek ismerte meg az emberi szívet. Mk 7,21–23-ban ezt mondja: „Onnan belülről, az emberek szívéből származnak a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok, gyilkosságok, lopások, telhetetlenségek, gonoszságok, álnokság, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság. Mind ezek a gonoszságok belőlről jőnek ki és megfertőztetik az embert.” Csoda-e, ha Jeremiás is ilyen keserűen nyilatkozik róla: „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?” (Jer 17,9) A szív tehát ragadozó vadállatsereglet. Zár alatt kell tartani. Aki könnyelműen nyitva hagyja, arra rátörnek az elszabadult szörnyetegek, s leteperik.
De talán a keresztyén ember szíve mégsem ilyen?! Figyelj fel az igében erre a szóra: atyámfiai!
Atyafiaknak, lelki testvéreknek írja az író ezt a figyelmeztetést: Vigyázz a szívedre! A mi szívünk is ilyen tehát. Aki ezt nem veszi komolyan, az nemcsak visszaeshet rég elhagyott bűnökbe, hanem még új bukások is meglephetikőt, bűnök, amelyekre képtelennek tartotta magát. Szívünk minden bűnre képes, ezért vigyázz a szívedre! 2. Vigyázz a testvéredre! Ez az ige további figyelmeztetése. Így folytatódik ugyanis a szentlecke: „…hanem intsétek egymást minden napon, (…) hogy egyikőtök se keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által…” Érdekes, hogy ebben a versben mily sokféleképpen fordítják az int szó gazdag tartalmú üzenetét: Tartsátok nyitva a szemeteket a másik fölött, tartsátok szemmel a másikat, intsétek, lelkesítsétek! Mondjátok egymásnak: Kitartás! Miért van erre szükség? Nem elég mindenkinek a maga baja, miért kell még magára venni a másét is? Azért, mert a harcvonalban senki sem él önmagának, senki sem hal önmagának. Sorsközösségben vagyunk. Minden ellenséggel, akit a mellettem levő bajtársam leterít, az én ellenségem ereje is csökken. Minden bajtárssal, aki mellettem kidől, az én veszedelmemnek kockázata is nő.
A testvéremre való vigyázás szolgálata intő, tehát felvilágosító, kijózanító szolgálat. Erre azért van szükség, mert a bűn csalárd, a szív pedig hiszékeny, a kísértésben tehát bódult, mámoros állapotban van az ember. A mámoros embernél kikapcsolódik az értelem, s elernyed az ellenálló akarat. Megszűnnek a gátlások. Ezért van szükség arra, hogy valaki, aki nem mámoros, aki nincs benne a bódult állapotban, segítségére siessen a mámorosnak. Részeg emberen csak józan tud segíteni, különben mindketten elesnek. Igaz ugyan, hogy a Szentlélek a maga emlékeztető munkájával mindent elkövet, hogy a kísértés mámorában levő embert megmentse, de tudjuk magunkról, hogy ilyenkor mily érzéketlenek vagyunk a csendes benső hang iránt. Olyan valakire van szükségünk, aki hallhatóan szól hozzánk, aki megfogja a kezünket, s kivezet a kocsmagőzből a friss levegőre. Az ige külön a lelkünkre köti, hogy egymást kell intenünk, tehát nemcsak nekem mást, hanem másnak is engem. Mindegyikünknek szüksége van a testvér gondos szemére és intő szavára. Csak ne felejtsük el, hogy a mentő szeretet intése nem fölényeskedés, dorongoló bírálat, keményszavú ítélkezés, szidalom, hanem a testvér mentő szeretete! 3. Vigyázz a mára! Ez az ige harmadik üzenete. Az előbb felolvasott versben kétszer is szó van a máról, mikor így szól: „…intsétek egymást minden napon, míg tart a ma…” A testvéri vigyázás szolgálata tehát mindennapi, így is lehetne mondani: minden napon aznapi, azaz mai feladat. Nem lehet halogatni. Ha egy vak ember halad át az úttesten, s nem látja azt, amit én látok, hogy egy fogat száguld épp feléje megvadult lovakkal, akkor nincs idő latolgatásra, oda kell rohannom, rá kell kiáltanom, s meg kell ragadnom a karját, hogy kitépjem a fenyegető veszedelemből. Másnap, óh, dehogy másnap, egy pillanat múlva már hiába volna minden. Az elgázolt véres tetem felett hiába sírnám a részvét könnyeit. Fokozott mértékben áll ez a lelki veszedelemre. Az ördög ugyanis mindig halogatásra biztat: Holnap is ráérsz megtérni… s ez a meghamisított evangélium sokkal kedvesebb az emberi fülnek, mint az igazi evangélium: „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket…” (15. v.) A „ma” elmulasztása végzetes következményekkel jár. Rámegy a kegyelmi idő. „Míg tart a ma”, mondja az ige, tehát a kegyelem, a megmenekülés lehetősége nem állandó. Isten hosszútűrésének is van határa. Mentő szeretettel keres, sokáig, hűségesen, de a következetesen ellenálló vagy örökké halogató felett egyszer elhangzik az utolsó szó: „…hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, (…) és te nem akartad. Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok.” (Mt 23,37–38) A „ma” elmulasztása a szív megkeményedésével jár. Erre is figyelmeztet az ige. A megkeményedett szív megtéríthetetlen szív. A megtérés lehetőségének minden visszautasítása a következő alkalom felhasználását nehezíti meg, s végül egészen lehetetlenné teszi. Halogatásoddal mered-e vállalni ezt a kockázatot? 4. Vigyázz Krisztusra! Ez az ige utolsó üzenete, mikor így szól: „…részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk.” Vigyázz Krisztusra! Kicsit furcsán hangzik ez. Miért kellene Krisztusra embernek vigyázni? Nem szorul ő emberi segítségre.
Személyemmel kapcsolatban is furcsán hangzik, hiszen Krisztus vigyáz reám, s nem én őreá. Ez mind igaz, de mégis vigyáznom kell Krisztusra, mert Krisztus elveszíthető. Krisztus és a hívő közössége ugyanis sem létrejöttében, sem fennmaradásában nem kényszerközösség, hanem önkéntes közösség.
Krisztus mindenkit hív, mindenkit örömmel fogad, de senkit sem kényszerít a vele való közösségre. Ő nem hagy el minket, de mi elhagyhatjukőt, s erre sok minden kísért. Ezért van azután az, hogy sokan kezdenek új életet Krisztussal, de nem tartanak ki mindvégig, elveszítik közösségüket vele, s közösségre lépnek a Sátánnal. Természetes, hogy nem is lehetnek azután részestársai Krisztusnak sem itt a győzelemben, sem ott a dicsőségben. Csak az lesz részes, aki mindvégig kitart. Ez nem könnyű. Az ige szerint erősen kell tartani Krisztust. Ami azonban nehéz, az még nem lehetetlen.
Örökké vigyázni, sohsem pihenni nem könnyű, de aki mindvégig vigyáz, az elérkezik egyszer Isten nyugodalmába. Ámen.

Könyörülő és hív főpap Időpont: Böjt 5. vasárnapja – 1954. április 4.
Alapige: Zsid 2,17-18 „Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mert a mennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, a kik megkísértetnek.”
A zsidó szemében a legfőbb méltóság a főpap volt. Voltak ugyan főpapok, akik méltatlanná tették magukat erre a megkülönböztetett tiszteletre, s alaposan megtépázták a főpap dicsőségét – gondoljunk csak a Jézus szenvedéstörténetében szereplő Annásra és Kajafásra –, de azért a főpapnak mindig volt valami személytől független méltósága és dicsősége. Amikor a Zsidókhoz írt levél szerzője valami nagyot akar írni Jézusról, ezért mondja róla, hogy főpap. Mégpedig nem akármilyen. Két jelzőt mond róla: könyörülő és hív főpap. 1. Jézus könyörülő Főpap.
Így kezdődik az ige: „Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.” (17. v.) Ennek a versnek a gondolatmenete ez: Könyörülni a másikon csak az tud, aki meg tudja érteni a másikat. Megérteni a másikat csak az tudja, aki maga is volt már hasonló helyzetben. Ennek okáért Jézusnak is emberré kellett lennie, végig kellett mennie az egész embersorson, hogy könyörülő főpap lehessen Isten előtt az ember dolgában. Ebből az embersorsból a 18. vers kiemeli a szenvedést, a megkísértetést, a 17. pedig a bűnért való engesztelést.
Jézus tudja, mi a szenvedés, mert maga is szenvedett, mégpedig többet, mint akármelyikünk. Istállóban látta meg e világot. Szegénységben született, és szegény maradt holta napjáig. Egyszerű falusi ács családjában növekedett, s szekercétől kérges tenyérrel kereste később maga is a kenyeret. Mikor tanítani kezdett, akkor sem tőkéből élt, hanem mások irgalmából. Mikor meghalt, sem volt többje, mint a rajtavalója. Halálában még azt is elvették tőle, s nem maradt mása, mint egyszerű ágyékkötője.
Nemcsak szegény volt, hanem üldözött is. Már édesanyja ölén a menekülők országútján kellett sietnie idegen országba Heródes gyilkos szándéka elől. Felnőttkorában mindig lestek rá. Fogas kérdésekkel tőrt vetettek neki, hogy megfogják. Végül is elfogták, és hamis vádak alapján halálra ítélték.
Pénze nem volt, nyugalma sem, de szeretetet sem sokat kapott életében. Legszűkebb családja értetlenül állott vele szemben, s hóbortosnak tartotta őt. Tanítványai közül az egyik elárulta, a másik megtagadta, a többiek – János kivételével – mind rútul cserbenhagyták.
Ismerte a test kínjait. Tudta, mi az éhség, milyen gyötrő a szomjúság, milyen nehéz a hajléktalanság, de tudta azt is, mi a korbács, mi az arcul köpdöstetés undora, az átszögeztetés. Többet szenvedett, mint akármelyikünk.
Jézus tudja, mi a kísértés, mert maga is megkísértetett, mégpedig erősebben, mint akármelyikünk. Ott ólálkodott körülötte az ördög, mikor negyven napig a pusztában készülődött szent hivatására. Egyik támadást a másik után intézte ellene. Belebújt egyik legkedvesebb tanítványába, Péterbe, s rajta keresztül akarta visszatartani őt a váltság útjától (Mt 16,23). Még a kereszten sem hagy neki békét, hanem a csúfolódó tömeg ajkán keresztül akarja felizgatni, hogy szálljon le a keresztről, s vegyen elégtételt magának. Nincs, aki ellen annyi és olyan heves támadást intézett volna vagy intézne a Sátán, mint éppen Jézus ellen.
Jézus tudja, mi a bűn, mert – hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért – bűnné lett érettünk (2Kor 5,21). Nem úgy ismerte meg a bűnt, hogy mások megnyitották előtte a szívüket, s ebben a feltáruló szívben látta meg a bűn gyötrelmét, sem nem úgy, hogy magán kellett megtapasztalnia, milyen gonoszok az emberek… A bűnt igazában a Gecsemáné kertjében ismerte meg, ahol abban az irtózatos keserű pohárban, melyet ki kellett ürítenie, benne volt az egész világ minden bűnének minden utálatos szennye. Ezért irtózott tőle. Ezért verítékezett véresen. Nincs, aki a bűn miatt annyit gyötrődött volna, mint Jézus.
Jézus tudja, mi a halál, mert – hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért – vállalnia kellett a halált, mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat (Zsid 9,22). Mégpedig milyen halált! Nem úgy halt meg, hogy késő vénségben érett kalászként hajtotta fejét álomra szeretteitől s a világ hálájától körülövezve, eredményekben gazdag élet után, hanem kora ifjúságában szidalmazó csőcselék nyelvöltögetése közben bitófán szenvedett ki rettentő kínok között. Ha valaki, ő tudja, hogy mi a haláltusa!
Jézus tudja, hogy mi a kárhozat, mert – hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért – nemcsak a szenvedést és halált vállalta helyettünk magára, mint a mi bűneink zsoldját, hanem magát a kárhozatot is. Helyettünk alászállt a poklokra, az Istentől való elhagyatottság rettenetes állapotába. Ezért kiáltott fel a kereszten: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” Ha valaki, ő tudja, mi a kárhozat.
Jézus tehát tudja, hogy mit jelent embernek lenni, s ez a tudat főpapi méltóságában is ható tényező.
Mennyei dicsőségében Isten előtt sem felejtette el, hogy mit jelent embernek lenni. Ezért könyörülő főpap ő. „Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindúlni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségűl.” (Zsid 4,15–16) 2. A másik jelző, melyet szentleckénk Jézussal mint főpappal kapcsolatban használ, az, hogy Jézus hív főpap.
Három dologban látja szent igénk Jézus főpapi hűségét: az engesztelés szerzésében, az Isten előtt való dolgokban és a kísértésekkel küszködők megsegítésében.
A zsidó főpap fő szolgálata is az engesztelés szerzése volt. Évente egyszer, a nagy engesztelési ünnepen előbb önmagának megtisztulásáért mutatott be véres áldozatot Istennek, majd a nép bűneiért öntötte az áldozati állat vérét a szentek szentjében a szövetség ládájának aranyfedelére. Mennyivel könnyebb volt ez, mint Jézus főpapi szolgálata! Jézus nem áldozati állat vérét vitte engesztelésül Isten színe elé, hanem a saját vérét. Önmaga lett az áldozati bárány a keresztfa oltárán. S míg a zsidó főpapot áhítatos tömeg vette körül hódolattal, Jézus engesztelő áldozatának környezete a bitófa csőcselékének gúnyolódása, szidalma volt. Csak az tudta ezt végigcsinálni, aki hív főpap volt, akit nem lehetett visszariasztani az áldozattól, sem elkedvetleníteni nem lehetett. Hű volt mindhalálig, egészen a keresztfának haláláig.
De hív az Isten előtt való dolgokban is: abban, ahogyan képvisel minket az Atya előtt. A főpap ugyanis nem csupán Isten képviselője a nép előtt, hanem a nép képviselője is Isten előtt. Jogi kifejezéssel élve: ő a mi védőügyvédünk. Csodálatos kóstolót adott ebből a kereszten, amikor kínzóiért és szidalmazóiért imádkozott, s mentegette őket Isten előtt azzal, hogy nem tudják, mit cselekesznek.
Így csak az tud érvelni azok mellett, akiknek bűne égre kiált, így csak az tudja védeni azokat, kik az ő védtelenségéből csúfotűznek, így csak az tud irgalomért könyörögni, aki ismeri az embert, sajnálja, megérti, és maga is megbocsát neki. A hűséget a reménytelen eseteken lehet lemérni. Jézus a reménytelen eseteknek is szószólója Isten előtt.
És hív a kísértésekkel küszködők megsegítésében. A szentíró nem magyarázza közelebbről ezt az állítását. Nem mondja el, hogy miképp segít Jézus, a főpap, rajtunk a kísértések között. Olyan köztapasztalati ténynek tudja ezt, mely sem leírást, sem bizonyítást nem igényel. Isten minden gyermekének ma is van ilyen tapasztalata. Nincs olyan kísértés, melynek kezdeti állapotában meg ne csendülne emlékezetünkben Krisztus igéje. Talán az aznap reggel olvasott ige. Talán egy régi, gyermekkorban tanult aranymondás. Talán egy prédikációfoszlány, vagy olvasmányunknak egy, már rég elfelejtettnek gondolt mondata. Ez mind a főpap tusakodása értünk, hogy el ne bukjunk a kísértések közepette. Ezekben közli az ő visszatartó és erőt kínáló segítségét.
Azonban ennél többet is tesz: imádkozik azokért, akik kísértésekkel küszködnek. Mielőtt a kísértő hozzánk lépne, már elhangzott Jézus főpapi imádsága értünk. Péterért is már akkor imádkozott, mikor még az utolsó vacsorán voltak együtt (Lk 22,32). A kísértést megelőző közbenjáró imádság, kísértés közben a kísértő hazugságait megerőtelenítő igékre való emlékeztetés, ez Jézus hű főpapi szolgálata a kísértésekben küszködők mellett.
Ilyen főpapunk van. Ha végiggondoljuk, megmelegszik tőle a szívünk, felbátorodik a lelkünk, s úgy érezzük, hogy az értünk meghalt, feltámadott és a mennyben Isten jobbján dicsőségben élő Krisztus egyszerre nagyon közel jött hozzánk. Úgy érezzük, hogy nemcsak azért kell térdet, fejet hajtanunk előtte, mert Isten Fia, hanem talán még inkább azért, mert embernek fia, nekünk irgalmas és hűséges főpapunk.
A mai vasárnap az ősegyházi neve szerint Judica vasárnapja, ami azt jelenti: Ítélj meg engem, Uram!
Ó, be jó, hogy az ítéletben nekünk ilyen drága főpapunk van! Ámen.

Az élet prédikációja Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 23. vasárnap – 1954. november 21.
Alapige: Tit 3,1–8 „Emlékeztessed őket, hogy a fejedelemségeknek és hatalmasságoknak engedelmeskedjenek, hódoljanak, minden jó cselekedetre készek legyenek, senkit ne szidalmazzanak, ne veszekedjenek, gyöngédek legyenek, teljes szelídséget tanusítván minden ember iránt. Mert régenten mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságoknak és gyönyöröknek szolgái, gonoszságban és irígységben élők, gyűlölségesek, egymást gyűlölők valánk. De mikor a mi megtartó Istenünknek jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent, nem az igazságnak cselekedeteiből, a melyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek fürdője és a Szent Lélek megújítása által, melyet kitöltött reánk bőséggel a mi megtartó Jézus Krisztusunk által; hogy az ő kegyelméből megigazulván, örökösök legyünk az örök élet reménysége szerint. Igaz ez a beszéd, és akarom, hogy ezeket erősítsed, hogy igyekezzenek jó cselekedetekkel előljárni azok, a kik Istenben hívőkké lettek. Ezek jók és hasznosak az embereknek…”
Emlékezni ott szokott az ember, ahol határkőhöz ér az életében, emlékeztetésre pedig ott van szükségünk, ahol valami jól ismert, de a mindennapi életben elfelejtett igazságról, feladatról van szó.
Ezen a vasárnapon egyházunk népe emlékezik, hiszen az egyházi esztendő határkövéhez ért. A mai vasárnap az egyházi esztendő utolsó vasárnapja. Jövő vasárnap már új egyházi esztendő köszönt reánk ádvent első vasárnapjával. Az ige pedig ezzel a szóval kezdődik: „Emlékeztessed őket!” Pál apostol arra szólítja fel Titust s vele az egyház minden szolgáját, hogy emlékeztesse valamire az egyház népét.
Mire emlékezik ma az egyház népe, s mire akarja őt emlékeztetni az ige? Az egyház népe arra emlékezik, hogy mennyit prédikáltak nekünk ebben a múló egyházi esztendőben, az ige pedig arra akar emlékeztetni, hogy nemcsak nekünk prédikáltak, hanem mi is prédikáltunk másoknak. Nemcsak igehallgatók, hanem igehirdetők is voltunk. Mi hallgattuk a beszéd prédikációját, és hirdettük az élet prédikációját. Bizony ez olyan igazság és feladat, amelyről sokszor elfelejtkezünk a mindennapi életben, s amelyre jó, ha az ige emlékeztet bennünket!
Minden élet prédikál. Önmagát propagálja. Az önző ember körül szinte észrevétlenül kialakul az üzleti légkör. Az emberek döntő szempontja a haszon lesz, s önzetlen szolgálathoz nehezen lehet rávenni őket. A közönyös ember lehűti maga körül a levegőt. Lassan a környezete is csak máról holnapra él, és kihal belőle minden magasabb rendű érdeklődés. A veszekedő ember körül megidegesednek az emberek, feszültséggel terhes lesz a levegő, melyből minden pillanatban kitörhet az égiháború. A keresztyén ember élete is prédikál. Vagy önmagát propagálja, s Krisztushoz édesgeti a környezetét, vagy elrettentő példájával taszítja őket tőle. Ez a világ leghatalmasabb prédikációja.
Szüntelenül folyik, és azokhoz szól, akikhez az ige vagy egyáltalában nem, vagy csak nagyon ritkán jut el. Erre akarja Pál emlékeztetni a krétai gyülekezetet, amikor a keresztyén embernek a nem keresztyén környezetéhez való viszonyáról ír. 1. Miről prédikáljon a keresztyén élete? Ez az első kérdés.
Törvénytiszteletről. Így hangzik az első felelet a kérdésre. Pál világosan látja, hogy a törvénytisztelet a törvényt képviselő elöljárók tiszteletében kell, hogy jelentkezzék, s ezért írja: „…a fejedelemségeknek és hatalmasságoknak engedelmeskedjenek, hódoljanak, minden jó cselekedetre készek legyenek…”
Különös súlyt kap ez a felhívás, ha meggondoljuk, hogy ez a levél tulajdonképp a krétai gyülekezethez szól, mert Titus ennek volt a lelkipásztora. Kréta lakóinak életeleme a harc volt. A Krisztus előtti utolsó században igen keresett zsoldosok voltak. Sokan azonban közülük a saját szakállukra viseltek háborút.
Tengeri kalózok lettek, s hajókat fosztogattak a tengeren. Tengeri kalózoknak vagy ivadékaiknak szól tehát a felhívás: Tartsátok tiszteletben a törvényt!
A rómaiak végre is megsokallták a krétai kalózok garázdálkodását, s két évig tartó véres harcokban Kr.e. 68–66-ban leigázták ezt a kalózfészket. Azóta Kréta római tartomány, a törvényt képviselő hatósága tehát idegen, leigázó ellenség, Pál mégis azt követeli, hogy Titus tanítsa a gyülekezetet ennek az idegen hatalomnak tiszteletben tartására, parancsainak való engedelmeskedésre, sőt – mi több – még a velük való együttműködésre is. Mégpedig nem akármilyen együttműködésre. Nem a fogcsikorgató rabszolga engedelmeskedésére, nem a hatalmunkon kívül álló tény józan mérlegelésére és következményeinek levonására, hanem készséges együttműködésre. Pál meg van arról győződve, hogy minden hatalom ténykedésében van valami jó, s a keresztyén embernek, gyülekezetnek ezt a jót kell megkeresnie s ebben szolgálatkészen együttműködni vele. De csak a „jóban”. Ami azon felül van, arra már az áll, hogy Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek, s ezen a ponton a keresztyén embernek keményen meg kell állnia. Keskeny út ez, melyen nem könnyű járni. Könnyen kijár érte mindenféle gyanúsítás. Az egyik oldalon túl lojálisnak tartják, a másik oldalon nem eléggé megbízhatónak, de ez az Isten útja.
Emberszeretetről prédikáljon a keresztyén ember élete! Így hangzik a második felelet a kérdésre. „…senkit ne szidalmazzanak, ne veszekedjenek, gyöngédek legyenek, teljes szelídséget tanusítván minden ember iránt” – így folytatja Pál az intést. A kalóz nép alaptermészete az erőszak és az önzés.
Nem csoda tehát, hogy a krétaiak anyagi kérdésekben erőszakosak és kapzsiak, az emberekhez való viszonyban állhatatlanok és hazugok, a társadalmi életben munkakerülők és erkölcstelenek voltak. Pál is így jellemzi őket saját prófétájuk szavaival: „A krétaiak mindig hazugok, gonosz vadak, rest hasak.” (Tit 1,12) Egy ilyen világban kell képviselniök a krétai keresztyéneknek a békességet, gyöngédséget, szelídséget, szóval az emberszeretetet. Nem fognak-e így a farkasok közé keveredett bárány sorsára jutni? Lehet, de nem baj. Isten népének nemcsak a saját hasznára kell tudni keresztyénnek lenni, hanem a saját kárára is. Lehet, hogy ez az élet idegen hang ebben a világban, de mégis ez az a prédikáció, amelyre legjobban felfigyelnek a pogányok.
Az a tény, hogy az apostol emlékeztetni kívánja a krétaiakat a törvénytiszteletre és emberszeretetre, mutatja, hogy abban a kísértésben vannak, hogy hozzáidomulnak a környezetükhöz, alkalmazkodnak hozzájuk, vagyis nem ők misszionálják a világot, hanem a világ misszionálja őket. Mi is benne élünk ebben a kísértésben. Mi is rászorulunk erre a figyelmeztetésre. 2. Mire utaljon a keresztyén élet?
Ez az apostol másik nagy kérdése, mikor az élet prédikációjáról beszél. Minden életnek van ugyanis titka, s az élet erre a titokra mutat vissza, erre utal. Az élet titka pedig az, hogy miért más az egyik ember, mint a másik, miért olyan, amilyen. Miért gonosz a gonosz, és miért szent a szent? Miért bukik el az egyik a kísértésekben, és miért van ereje a másiknak ugyanabban szilárdan megállani? Ez a titok éppúgy izgatja az embert, mint a kisgyermeket a rugós játéka, melyet szétszed, mert tudni akarja, hogy mi mozgatja az autóját.
A keresztyén életnek is, ha igazán keresztyén, van ilyen titka, ilyen erőforrása, amire utal. Mi ez?
Az apostol mindenekelőtt arra mutat rá, hogy mi nem ez. A keresztyén ember nem a maga erejéből más, mint a környezete. „Mert régenten mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságoknak és gyönyöröknek szolgái, gonoszságban és irígységben élők, gyűlölségesek, egymást gyűlölők valánk” – mondja az igében. A keresztyén ember tehát nem azért más, mert másnak született, mint a többi ember. Születésénél fogva ő is ugyanolyan gonosz, mint minden ember. A saját erejéből neki sem telik másra, mint bűnre, s ha nem történt volna vele az, ami történt, ma is ugyanazokban a fertőkben fetrengene, mint a többi.
De hát mi az, ami történt vele, s ami ezt a nagy fordulatot jelentette életében? Pál így felel reá: részesült az újjászületés fürdőjében (5. v.). Egyszerűen kifejezve ez azt jelenti: meg van keresztelve.
Mindenki láthatja, hogy a keresztsége óta más, mint amilyen azelőtt volt, a keresztségben történt tehát vele valami, ami megfordította az életét.
Az apostol arra is megfelel, hogy mi történt a keresztségben. Mindenekelőtt figyeljük meg, hogy az apostol szerint a keresztyén ember semmit sem cselekedett a keresztségben. Mindent Isten cselekedett.
Az ő szerepe még annyi sem volt, hogy érdemessé tegye magát Isten cselekedetére. Ami történt, Isten megtartó kegyelme, jó volta, emberekhez való szeretete volt.
Azt is megmondja az apostol, hogy mit cselekedett Isten. Az ő kegyelméből megigazította az embert.
Megbocsátotta tehát a bűneit. Nem azért, mert megbánta és megutálta, hanem Jézus Krisztusért, az ő szent Fiáért, ártatlan szenvedéséért és haláláért. Azután újjászülte őt a keresztség fürdőjében. A keresztség hullámsírjába belefúlt az óember, és új ember jött onnan elő, hogy Isten jó tetszése szerint éljen igazságban, ártatlanságban és boldogságban mint Isten tulajdona. Hogy ez lehetséges legyen, Szentlelket ajándékozott neki. Luther rámutat ennek a szakasznak a magyarázatánál, hogy az apostol nem győzi eléggé magasztalni Isten ajándékát. Nem csak adatott a Szentlélek, hanem kitöltetett, sőt nem csak kitöltetett, hanem bőséggel töltetett ki. Az új embernek ez az új élete ajándék, de egyben feladat is. Örökség ez, mely reménység szerint a mienk; a valóság majd akkor következik be, mikor az örökösből birtokos lesz.
Mindez pedig nem csupán a keresztyének kiváltsága. A mi megtartó Istenünknek jó volta és az emberekhez való szeretete minden embernek megjelent. Mindenkivel megtörténhetik tehát az újjászületés, mindenkié lehet tehát ez az irigyelt más és új élet.
Ne akard a mai igének mondanivalóját meggyöngíteni azzal, hogy mindez a felnőtt keresztségre vonatkozhatik csupán! Ismétlem, ami történt, nem ember cselekedte, hanem Isten, aki ugyanezt a gyermekkel is megcselekedheti. Azonkívül pedig te, aki megkereszteltettél, most már nem csecsemő vagy, hanem felnőtt, hittel és öntudattal fogadhatod tehát azt, amit Isten veled a keresztségben megcselekedett. Vajon miért nem prédikál a mi megkeresztelésünk ténye? Bizonnyal nem azért, mintha Isten velünk kevesebbet tett volna, hanem azért, mert mi nem élünk vele. Élj vele, hogy prédikáljon az életed Isten irgalmáról! Ámen.

Megjelent a kegyelem! Időpont: Karácsony 1. napja – 1956. december 25.
Alapige: Tit 2,11-15 „Mert megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek, a mely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon: várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését; a ki önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt. Ezeket szóljad, és ints és feddj teljes méltósággal; senki téged meg ne vessen.”
A mai ige nem a karácsonyi eseményt mondja el, hanem afölött elmélkedik. 1. Mindenekelőtt a karácsonyi ajándékról beszél. Az emberi szeretet által a karácsonyfánk alá tett sok ajándékról odairányítja figyelmünket az egyetlen, az igazi karácsonyi ajándékra, amelynek halvány visszfénye csupán minden más ajándék: az Isten kegyelmére. Ezt mondja: „…megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek…” (11. v.) Ajándéknak, mégpedig ünnepi, nagy ajándéknak tartod- e te a kegyelmet?
Figyeld meg a gyermeket, mikor tudja, hogy valamivel magára haragította a szüleit! Milyen zavart!
Nem találja a helyét. Legkedvesebb játéka sem tudja lekötni. Üldözi őt apja összeráncolt homloka s anyja szomorú tekintete. A szó szoros értelmében szerencsétlennek érzi magát. És figyeld meg akkor, mikor bocsánatkérésére bocsánatot kapott! Milyen túláradóan boldog! Úgy repes örömében, mint a börtönkalitkájából kiszabadult madár! Ha nem is tudja még, de érzi már, milyen nagy ajándék a kegyelem!
Vagy figyeld meg a foglyot, kit halálra ítéltek! Már állítják számára a bitófát. Tudja, hogy meg vannak számlálva az órái. A siralomházban ül már. Egyszer csak nyílik az ajtó, és jön az amnesztia.
Nem az, hogy halálbüntetését életfogytiglanra változtatták. Ez is nagy dolog lenne. Nem is az, hogy büntetését tizenöt évi fegyházra szállították le. Ez még nagyobb dolog lenne, s mindkettő kegyelem lenne. Amnesztiája azt jelentené, hogy egészen elengedik a büntetését, s mehet haza. Ilyen amnesztiát kapott Krisztusért Barabbás. Elképzelhető, milyen felejthetetlen ünnepnap lenne ez a nap a fogoly számára, s milyen ujjongó örömmel lépne ki börtöne kapuján. Mi is a bűnnek, ördögnek és halálnak vagyunk a foglyai, a karácsonykor e földre jött Krisztus azonban szabadulást hoz nekünk a kegyelem által.
Ez a nagy karácsonyi ajándék, a Krisztus által hozott bűnbocsánat, idvezítő kegyelem. Nem holmi apró, ideig-óráig tartó büntetés elengedéséről van tehát szó, hanem az örök életről, az üdvösség és kárhozat nagy kérdéséről. Minél nagyobb a büntetés, melyet elenged a bűnbocsánat, annál nagyobb ajándék és annál nagyobb öröm a kegyelem. A kárhozat, melyet megérdemelnénk, a legnagyobb büntetés, a karácsonyi kegyelem tehát a legnagyobb kegyelem, s így a legnagyobb örömnek kellene lennie.
Ez a kegyelem az ige szerint „megjelent”. Tehát ezelőtt is megvolt, de el volt rejtve. Karácsonykor azonban lehullott a titokról a lepel, s lelepleződött a kegyelem. A karácsonyi ajándékokban mindig van valami meglepetésszerű leleplezés. Nemcsak abban, hogy szeretteink nagy leleményességgel lesik el és találják ki, hogy mivel szereznének nekünk örömöt, s ezt a szentestéig a legnagyobb dugdosódással titkolják, hanem abban is, hogy karácsonykor meglepetve láthatjuk, mennyi szeretet árad felénk onnan is, ahonnan egyáltalán nem vártuk. Az az egyszerű karácsonyi jászolbölcső, melybe Isten egyszülött fiát helyezte be a mi üdvösségünkre, ilyen szívünk mélyéig megindító leleplezés arról, mennyire szeret Isten. Ez az üdvözítő kegyelem minden embernek megjelent. Magyarnak éppúgy, mint németnek vagy orosznak, fehérnek éppúgy, mint feketének vagy sárgának. Jónak éppúgy, mint gonosznak. Neked éppúgy, mint nekem. A kegyelemnek ez a senkit ki nem záró jellege a legcsodálatosabb ebben a kegyelemben. A bűne tehát senkit sem akadályozhat meg abban, hogy üdvözüljön, csak a hitetlensége, mely elutasítja a felkínált kegyelmet.
Magasztaljuk Istent ezért a kimondhatatlan nagy karácsonyi ajándékért! 2. Beszél a mai ige a karácsony kötelezéséről is, mikor így szól: a kegyelem „arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon” (12. v.), mert Jézus Krisztus „önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt” (14. v.). A kegyelem tehát nem kapunyitás a bűnre, hanem épp kapuzárás a bűn elől. A kegyelem tanít, eszünkbe vési azt, hogy hová vitt a bűn minket, s mi lett volna belőlünk, ha Isten kegyelemben nem részesít. Ez a kegyelem nevelő, fegyelmező, tisztító kegyelem. Azt akarja, hogy más emberré legyünk. Ez a kegyelem fegyelme. Azt akarja, hogy mi is akarjunk más emberré lenni s igyekezni jó cselekedetekre, hogy ne legyünk többé a bűn rabjai, hanem tudatosan tagadjuk meg a bűnt. Hiába veszi az a kegyelmet, s épp azért kiesik a kegyelemből, aki a kegyelemnek ezt a bűnmegtagadó következményét és kötelezését nem vállalja.
A kegyelem azonban nemcsak az értelmünket akarja tanítani, az akaratunkat megfegyelmezni s mindkettőt a bűn elleni harcra ráállítani, hanem a szívünket is meg akarja tisztítani. A bűn elleni harcban a szívünkön van a fő hangsúly. Hiába tudjuk, hogy a bűn zsoldja a halál, hiába akarunk egeket verdeső akarattal szabadulni a halálnak ebből a testéből, míg csak a fejünk meg az akaratunk tér meg, a szívünk azonban pogány marad, csak sírni tudunk s kiáltani: „Óh én nyomorúlt ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7,24) A szívünknek kell megszabadulni a világi kívánságoktól és a hitetlenségtől. Akit még mindig vonz és édesget a tulajdon kívánsága, abban a kívánság megfogan, s bűnt szül, a bűn pedig egyre jobban kiterjeszti hatalmát, míg végül teljességre jutván halált nemz (Jak 1,14–15).
Hogyan tisztítja meg a kegyelem a mi kívánságos szívünket? Úgy, hogy hálát ébreszt bennünk a kegyelemért. Felragyogtatja előttünk a kegyelem árát, hogy így drága legyen a szemünkben ez a kegyelem. Ha a kegyelemnek nem lenne több és nagyobb ára, mint karácsony, az is nagy ár lenne, hiszen ez is mutatja már, hogy Istennek le kellett mondani a fiáról, a Fiúnak emberré, sőt gyermekké, méghozzá tehetetlen csecsemővé kellett lennie, vállalni a földi emberi élet minden korlátozottságát. Ott kellett hagynia a menny gazdagságát, s vállalnia kellett a föld szegénységét érettünk. Nézz a betlehemi istálló jászolára, benne a szúrós szalmán fekvő, szegényes pólyába csavart gyermekre, s kaphatsz egy kis ízelítőt abból, hogy mibe került bűneid bocsánata! Pedig mi már ennél sokkal többet látunk. Látjuk a felnőtt Krisztust. A betlehemi kisded helyett a fájdalmak férfiját, a jászol helyett a keresztet. Ó, milyen árat fizetett Krisztus az én bűneim bocsánatáért! Zengjen érte hálaének s hálás élet!
Ez a hála, amelyre a Szentlélek a kegyelemért elkötelez minket, nem csupán valami tartalomtöbblet a többi mellett az ember életében, hanem az egész életünket átfogó s átformáló hatalom. A kegyelem nemcsak megbocsát, hanem meg is vált. Drága áron. Nem arannyal, sem ezüsttel, hanem szenvedéssel és vérrel. Nem a magunkéi vagyunk tehát immár (1Kor 6,19−20), hanem Istennek önmaga számára megtisztított, kiváltképpen való népe (14. v.). Azért váltott meg a maga számára, mert rajtunk keresztül akarja végrehajtani az ő jó cselekedeteit. Elvárja tőlünk, hogy erre mi is igyekezzünk. Vállalod-e a kegyelemnek ezt az elkötelezését? 3. Az ige nemcsak karácsony nagy ajándékáról s ennek az ajándéknak karácsonyi elkötelezéséről beszél, hanem karácsony reménységéről is, mikor így szól: „…várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését…” (13. v.) Karácsony tehát csak kóstoló. Drága kóstoló. Minden szegénysége mellett is csodálatos távlatokba enged beletekinteni. Megnyílik az ég. Angyalok jelennek meg. Fényárban úszik az éj sötétjébe merült föld. Barázdás arcú, fáradt pásztorok szíve és ajka Isten dicséretével telik meg. Angyaloktól tanult új énektől hangos a föld. De mi ez mind ahhoz képest, amikor majd nem minta, hanem a valóság érkezik meg, amikor majd nem úgy nyílik meg az ég, hogy rajta keresztül látogatóba jöjjön hozzánk a menny, hanem úgy tárul fel kapuja, hogy mi mehetünk be az aranyutcájú városba, amikor nem egy gyermek születik nékünk, hanem fehér lován dicsőségesen megérkezik az ég és föld királya. Mindez nem valami zugolyába lett dolog lesz, mint karácsony, hanem az egész világra szóló nagy jelenség.
Nemcsak formailag, hanem tartalmilag is csak kóstoló karácsony ahhoz képest, ami lesz. A betlehemi jászol is leleplezi ugyan Isten hozzánk való nagy szerelmét, üdvözítő kegyelmét, de annak szélességét, magasságát és mélységét majd csak akkor fogjuk tudni áttekinteni, ha nemcsak karácsony kulcslyukán keresztül kukucskálunk majd be Isten szívébe, hanem színről színre láthatjuk majd őt. A kóstoló mindig megjelenít valamit, de ugyanakkor el is rejt. A picit megmutatja, a nagyot eltakarja. Ez a pici azonban elég ahhoz, hogy következtetni tudjunk belőle az elrejtett s még nem látható nagyra, s ahhoz is elég, hogy reménységgel tudjunk várni, míg minden lepel lehull, s az egész dicsőség láthatóvá válik, és a miénk lesz. Ne legyünk tehát kíváncsiskodó gyermekek, kik a kulcslyukon szeretnénk kifürkészni azt, hogy mit készít számunkra a karácsonyra tartogatott szülői szeretet, hanem reménységgel várjuk Isten kegyelmes szeretetének leleplezését, amikor nyilvánvaló lesz, hogy amit szem nem látott, fül nem hallott, amit emberi elme el sem képzelhet, Isten azt készíti számunkra majd az utolsó nagy karácsonyon.
Karácsonykor „megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek”. Láthatóvá lett Krisztusban.
Ez az üdvözítő kegyelem nekem is megjelent. Láthatóvá lett-e bennem? Ez karácsony nagy, személyes kérdése. Ámen.

Jézus Krisztus jó vitéze 1940. május 28. Budapest, Johannita rend istentisztelete
Alapige: II. Tim. 2:3.
Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze.
Ez az ige hadparancs. Aki adja, azon nincs hadvezéri díszes egyenruha, s aki kapja, annak a háta mögött sem áll bajtársak tömege. Pál apostol adja Timotheusnak. És mégis hadparancs, mert az a munka, amelynek vezére Pál, s katonája Timotheus, nem békés biztonságban folytatható nevel őmunka, hanem harc "fejedelemségek ellen, hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak." /Ef. 6:12./ Legyen ez az ige parancs ma is régi vitézi tornákra való gyülekezésekősi hagyományait ápoló lovagok számára.
A parancs így szól: légy vitéz!
A parancs előzménye világosan mutatja azt, hogy a vitézség itt mindenekelőtt erkölcsi jellemvonás, erő és bátorság megmutatása. Ki ebben a vonatkozásban vitéz? Aki mer jellem lenni olyan korban, amelyben sokszor szalonképes lett a jellemtelenség, legfeljebb néha reálpolitikának nevezik, s melyben az eredmény leszereli az eszközök fölött érzett erkölcsi aggodalmakat nemcsak azokban, akik végrehajtói és az eredmény élvezői, hanem azokban is, akik az egész ügynek szemlélői csupán. Vitéz az, aki mer egyéniség lenni olyankor is, amikor nemcsak kordivat és a felelősség alól fáradt korokra annyira jellemző menekülés teszi általánossá a nyáj-ember típusát, hanem súlyos létérdekek s előtte is drága értékek veszélyben forgása teszi egzisztenciális kötelességgé az egyéniség alárendelését parancsoló fegyelmet. Vitéz az, akinek van álláspontja és meggyőződése, és aki mer külön véleményen lenni akkor, amikor talán mindenki más egy véleményen van, akinek számára az igazságot nem a többségi vélemény határozza meg, és álláspontja nem olyan, mint a tüköré, melyik mindig azt az arcot mutatja, amelyik belétekint. Ilyen vitéz csak az Istentől függő független ember lehet. Az ellenkezője mindig gyáva.
Gyáva lovag pedig önmagában való lehetetlenség. Ha a keresztyénségre általában is kötelez ő a vitézi kötelezettség annyira, hogy azoknak a megbélyegzett embereknek a sorában, akiknek helye az utolsó ítéletkor a kénkővel égő tóban van /Jel. 21:8./, az elsők a gyávák, és csak utánuk jönnek a hitetlenek, utálatosok, gyilkosok, paráznák, bűbájosak, bálványimádók és hazugok, akkor természetes dolog, hogy lovagi méltóságot visel ő keresztyén emberekre nézve sokszoros mértékben áll a parancs: légy vitéz!
A vitézség azonban nemcsak jellemalkat, hanem hivatás is lehet. A parancs folytatása világosan mutatja, hogy Timotheusnak hivatásos vitéznek is kell lennie. A parancs folytatásában nem is vitéznek, hanem harcosnak nevezi az apostol őt. A parancsot tehát így is meg kell fogalmaznunk: légy harcos!
Mi a különbség vitéz és harcos között?
Abban a szóhasználatban, amelyik ebben a parancsban található, a vitéz alapjában véve békés ember. Bátorságát csak azok az alkalmak váltják ki és mutatják meg, amelyek megtámadtatása esetén h őssé teszikőt. Ebből következik, hogy a vitéz alapjában inkább védekező jellem, az általa elfoglalt poszton rettenthetetlenül helytálló őr, a harcos pedig támadó egyéniség.
Különösképpen látjuk ezt akkor, ha a harcos-gondolatot így fogalmazzuk meg magyarul: harcias ember. A lovagnak harcias embernek kell lennie. Rohamcsapat tagjának és nem vártüzérnek.
Aki úgy gondolja, hogy egyénisége olyan, hogy inkább a sarokban való meghúzódás életstílusa felel meg néki, akiből hiányzik nagy célkitűzések valóra váltásáért indított támadásokra a lendület, az ne menjen hivatásos katonának, aki megy, az pedig vállalja ezt az életstílust.
Ugyanez áll a lovagokra is. A harcias ember elkeseríthetetlen ember. Vereségekkel nem lehet földre kényszeríteni őt, sem kudarcokkal kétségbe ejteni. Nem rá kényszerített életforma a harc, hanem lényegéből folyó természete, s ezért, ha véres fejjel százszor bukik is vissza az ostromolt vár faláról, százegyedszer is nekimegy, míg ki nem tűzi fokára a diadalmi zászlót.
A vitéz harcos nem önmagában áll. Ura van, akinek fegyelme alá tartozik. Ezért szól a parancs így: légy a Jézus Krisztus vitéze!
Szüksége van-e Jézus Krisztusnak vitéz emberekre? A közfelfogás erre a kérdésre határozott nemmel felel. Elpacifizált Krisztus-arc és elpacifizált keresztyénség az, ami a közfelfogásban úrrá lett. Krisztusnak és egyházának szerepét ma inkább abban látják, hogy az életharc rajvonalai mögött járjon, mint e világ egészségügyi szolgálata, és ott szedje össze az élet sebesültjeit, kötözze be, gyógyítsa, vigasztalja, vagy temesse előket. Pedig ez meghamisítása az eredetinek. Jézus Krisztus maga megmondotta, hogy harcot hozott erre a világra, és mennybemenetele alkalmával a legtotálisabb világhódító program hadparancsával küldte szét tanítványait: "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön, elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket." /Máté 28:18-19./ Tanítványai is harcosok voltak. Ha az egyház nem lett volna ecclesia militans, sohase lett volna a keresztyénség azzá, ami. Természetes dolog, hogy ennek a harcnak eszközei mások, mint e világ egyéb harcainak, azonban a harcot sohasem az eszköz teszi harccá, hanem mindig az a hódító szándék és támadó lendület, amely az eszközök mögött van. A keresztyénség súlyos eltorzulása ennek a támadó lendületnek megtorpanása, vagy eltorzulása. A keresztyénség is úgy járt, mint a túl hosszú ideig békében élt nemzetek: elpuhult.
Katonái parádés katonák lettek csupán és elpolgáriasult gondolkodásmódja a védelmi vonalra való kényelmes visszavonulásra kényszerítette. Ma az egyház inkább a betévedt bárányokat gondozza, mint az eltévedtekért harcol. Ez az állóháború, melyben az egyház és a világ között csak a senki földjén folynak némi csetepaték, mutatja legjobban azt, hogy az egyház ma mennyire a világ járszalagjára kötött, megszelídített keresztyénség. Jézus Krisztusnak ma is harcos vitézekre van szüksége. Egyéb lovagok lehetnek mások lovagjai. Johannita lovagok csak Jézus Krisztus vitézei lehetnek. Akiket rendjük múltja a hitetlenség elleni harcra kötelez, azok érezzék állandóan a parancsot: aki lovag, harcoljon egyházáért.
Pál apostol Timotheusnál nem elégszik meg akármilyen vitézséggel. A parancs így szól: légy Jézus Krisztus jó vitéze!
Milyen a jó vitéz? Az eredeti szövegben olyan kifejezés van, amely egyformán fejezi ki az esztétikai szépet és az erkölcsileg nemest. Olyan harcost követel tehát ez a parancs, amelyik mindig lovagias. Azt jelenti ez, hogy mindig önmaga ellen harcol legelőször. Jézus Krisztus jó vitéze tudja jól azt, hogy a "világ" nemcsak rajta kívül van, hanem önmagában is van, és a hitetlenség sem rajta kívül álló hatalmi tényez ő, hanem benne is lakozó ellenség. Azért, amikor engedelmeskedik ennek a nagy hadparancsnak: "elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket", ezt elsősorban úgy értelmezi, hogy önmaga ellen kell hadba vonulnia, az önmagában lév ő "világ" és hitetlenségnek legyőzésére és önmagának tanítvánnyá levésére. Van egy másik jelzője is a Jézus Krisztus jó vitézének: a munka terhét hordozó. Az eredeti szöveg szerint: együtt szenved ő. Olyan valaki tehát a Jézus Krisztus jó vitéze, akiben benne lakozik a bajtársiasság lelkülete. A társa szenvedését önmaga szenvedésének látja és érzi.
Ha áll ez a követelés általában minden keresztyénre, mennyivel inkább áll arra a lovagrendre, amely a másik szenvedésével való azonosodását rendi kötelességgé tette akkor, mikor a betegápolást a rend szolgálatai közé felvette.
Jézus Krisztus ilyen jó vitézének lenni nem könnyű dolog. Ez szenvedéssel jár. Ezért szól a parancs is így: légy Jézus Krisztus teherhordozó vitéze! Díszruhában pompázó, kardcsörtet ő lovag helyett lövészárok sáros katonája, akinek semmi áldozat sem sok, s az élete sem drága, csakhogy nemes harcát megharcolhassa. Pompázó vitézek helyett teherhordozókra van ma elsősorban szükség.
Így szól a parancs. Tudjuk-e annyi fegyelemmel hallgatni, mint a katona, aki nem töpreng fölötte, nem száll vele vitába, hanem végighallgatja, összeüti a bokáját, tiszteleg, sarkon fordul és engedelmeskedik? Ámen.

Üdvrend Időpont: Ádvent 3. vasárnapja – 1953. december 13.
Alapige: 2Tim 1,8-14 „Ne szégyeneld hát a mi Urunk bizonyságtételét, se engem, az ő foglyát; hanem együtt szenvedj az evangyéliomért Istennek hatalma szerint, a ki megtartott minket, és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végezése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte, megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak, Jézus Krisztusnak megjelenése által, a ki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangyéliom által, amelyre nézve tétettem én hirdetővé és apostollá és pogányok tanítójává. A miért szenvedem ezeket is: de nem szégyenlem; mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra. Az egészséges beszédeknek példáját megtartsd, a miket én tőlem hallottál, a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben. A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szent Lélek által.”
Mikor Pál Timótheushoz a második levelet írja, nehéz idők járnak a római keresztyének felett. Lehet, hogy a véres üldözés nem bontakozott még ki teljes méreteiben, de a látóhatár már fekete felhőkkel terhes. Pál is számol a kivégzésével. Az ilyen idők mindig megrostálják a híveket. Előbújik a szív mélyén meghúzódó gyávaság, s elmaradozásra biztatja az embereket. Pál is panaszkodik ebben a levelében Timótheusnak arról, hogy sokan elhagyjákőt. A félelemnek ez a kísértése különösen kétfajta embert támad meg: azokat, akik természetüknél fogva nem harcos egyéniségek, s azokat, akiket „talán- keresztyéneknek” lehetne nevezni. Ezek gyengén állanak a hitbeli meggyőződés dolgában. Nem annyira az egyéni meggyőződés, mint inkább sodró erejű élmények s a tömeg árja vittékőket a keresztyének táborába. Magukra hagyatva talajt vesztett emberekként kezdenek ingadozni, s egyszerre megkérdőjelezik az eddig vallott hitigazságokat magukban így szólván: „Ki tudja?” „Talán!” S ezzel már el is kezdik a visszavonulást. Timótheus nem állt gyenge lábon a hitével, de szelíd, harcok elől inkább kitérő jellemnek látszik, ezért érzi az apostol szükségét annak, hogy amikor Rómába hívja maga mellé, tehát Krisztus és az ő foglya mellett való nyílt kiállás kockázatos szolgálatát kéri tőle, akkor felbátorítsa őt, s megerősítse hitbeli meggyőződését. Ezt a szándékát úgy viszi keresztül, hogy bizonyságot tesz előtte nemcsak bátorságáról, hanem arról is, hogy tudja, kinek hitt, és bizonyos a hitében. Feltárja ennek a hitbizonyosságának a fundamentumát, s széles távlatú és mélységű betekintést enged az úgynevezett üdvrendbe, abba a munkába, amellyel Isten az ember üdvösségét munkálja. Ez az üdvrend kezdődik az örökkévalóságban, folytatódik a történelemben, időszerű a mában, s betorkollik az örökkévalóságba. 1. Üdvösségem az örökkévalóságban kezdődik.
Pál üdvtörténete nem a damaskusi úton történt megtérésével kezdődik, még csak nem is István vértanú kivégzésével, mely feledhetetlen benyomást tett reá, még csak nem is azzal az ismeretlen dátummal, amikor először hallotta valakitől Jézus nevét. Sokkal messzebb kezdődött az. Így ír róla: Isten „hívott szent hívással (…) az ő saját végzése szerint (…) örök időknek előtte…” (9. v.). Mikor tehát még sem ég, sem föld nem voltanak, mikor még az egész világ csak Isten gondolatában élt mint terv, ebben a tervben kezdődött el Pál üdvtörténete. Ebbe a tervbe bele volt építve az, hogy egyszer valamikor, valamelyik ezredév ütemében születni fog Tarsusban egy kis zsidó gyermek, akit az Atya férfikorában Szentlelke által Krisztushoz fog téríteni, s elindítja széles e világra hirdetni az evangéliumot. Minderre pedig Pál nem úgy néz, mint valami szívmelegítő, szép gondolatra, valami gyönyörűséges álomra, hanem úgy, hogy azt meri írni róla: „…tudom (…), és bizonyos vagyok benne…” (12. v.) A te üdvtörténeted s az enyém is így kezdődik. Nemcsak a nagy apostolé, a rendkívüli embereké, hanem minden emberé. Ez az örökkévalóságban meghozott isteni végzés azonban nem tesz minket akarat nélküli bábokká. Isten úgy bánik velünk mindig, még terveiben is, mint emberekkel, tehát mint erkölcsi lényekkel, akiknek lehetőséget ad az isteni akaratba való engedelmes belesimulásba, de arra is, hogy ellenálljanak annak. Ezért nem egyenes vonal Pál élete sem, hanem ott van benne az Isten terve elleni rugódozás, a Krisztus üldözése is. A mindentudó Isten ezt is előre látja, s ezért ez az örökkévalóságban meghozott isteni végzés mindig kegyelem. Ezért így ír róla az apostol is: Isten hívott minket „szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint (…) örök időknek előtte…” (9. v.) Isten üdvtervében tehát benne voltak Pál bűnei is, a jeruzsálemi keresztyének összefogdosása, az István kivégzésekor leadott szavazata, a Damaskus felé indító gyilkos szándék. Nem úgy voltak benne, mint amiket Isten is akar, hanem úgy, mint az üdvösségre elhívott Pál cselekedetei. De már akkor kegyelmesen nézett ezekre a cselekedetekre.
A te bűneid és az enyéim is így benne voltak, mint akadályozó, előre látott mozzanatok Isten üdvtervében, de Isten, anélkül, hogy ezzel felelősségünket csökkentené, már akkor kegyelmesen nézett bűneinkre. Nem azért, mert talán előre látta, hogy mi is meg fogjuk bánni, s megtérünk hozzá. Nem a mi eljövendő cselekedeteinkre nézett, hanem Krisztus Jézusra. Ezért mondja az apostol is: Isten minket „hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte…” (9. v.). Isten üdvrendjében tehát már örök időknek előtte ott volt az, hogy Krisztus lejön erre a földre az idők teljességében, s meghal a kereszten a bűnösökért. Mégpedig nemcsak általánosságban volt ott, hanem személy szerint. Emberileg szólva, mikor a Szentháromság titkos tervtanácskozásán előkerült Pál ügye, akkor az Atya így szólt a Fiúhoz: Vállalod-e, hogy ennek a Saulnak a bűnét véreddel elmosod, hogy Pál lehessen belőle, az én választott edényem? És a Fiú vállalta. És ekkor megadatott… Nem meg fog adatni, vagy kilátásba helyeztetett, hanem már megadatott örök időknek előtte Saulnak Krisztusban a bűnbocsánat.
Hiszed-e, hogy a te üdvtörténeted is így kezdődött? El tudod-e mondani: Tudom, kinek hittem! 2. Üdvösségem az örökkévalóságban kezdődött, de a történelemben folytatódott. „…megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak, Jézus Krisztusnak megjelenése által, a ki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangyéliom által” – így folytatja az apostol. Isten örök időkben fogant üdvvégzése tehát a múló időben bontakozik ki, a történelemben lesz nyilvánvalóvá. Néha úgy látszik, hogy a történelem személytelen gazdasági és politikai erők játéka csupán, vagy egyes emberek mesterkedése, a valóságban azonban a világtörténelem Isten történelme, emberekre vonatkozó, de nem emberek által csinált történelem, tehát üdvtörténet. Ennek központja Jézus Krisztusnak az idők teljességében való megjelenése. Benne lett nyilvánvalóvá Isten üdvözítő kegyelme. A kegyelem testet öltésének nagy tényére emlékeztet minket ez az ádvent is. Jézus Krisztusban Istennek reám vonatkozó titkos üdvterve is nyilvánvalóvá lett.
Istennek ezer oka lett volna, hogy megbánja és elejtse üdvtervét, de nem tette. Krisztusban minden ígéretét beváltotta. Karácsony óta nemcsak isteni titkos terv, hanem történeti tény, hogy Isten engem üdvözíteni akar.
Üdvösségemért azonban Isten nemcsak Fiát küldte le értem, hanem megjelent a történelemben üdvözítő kegyelmének másik látható jeléül az egyház is. Így folytatja az apostol: „…az evangyéliom által, amelyre nézve tétettem én hirdetővé és apostollá és pogányok tanítójává.” Megjelenik tehát a történelemben az egyházi hivatal, s vele maga az egyház is mint Isten üdvtervének eszköze. Nézz így az egyházra! Minden nyomorúsága dacára is kézzel fogható, szemmel látható, érzékelhető bizonysága annak, hogy Isten üdvözíteni akar.
Hiszed-e azt, hogy a te üdvtörténetednek is része karácsony és az egyház? Ki tudod-e mondani: Tudom, kinek hittem! 3. Üdvösségem az örökkévalóságban kezdődik, a történelemben folytatódik, s a mában lesz számomra időszerű. Az ige még rövidebb terminust szab: most (10. v.).
Most hív az Úr az evangélium által (9. v.). Nem valami új világnézetre hív, még csak nem is valami új életre elsősorban. Ezek mind csak következmények. Önmagához hív. Magához akar édesgetni, mint szerető Atya az ő szeretett gyermekét. Azután hív az emberekhez, a bizonyságtétel szolgálatára, hogy mondjam el nekik, mily nagy dolgot cselekedett velem, s tárjam fel előttük üdvösségem történetét, hogy bennünk is valóság lehessen Isten üdvterve. Ezért biztatja Pál is Timótheust: „Ne szégyeneld hát a mi Urunk bizonyságtételét, (…) hanem együtt szenvedj az evangyéliomért…” (8. v.) És hív bennünket hűségre. Pál így ír Timótheusnak: „Az egészséges beszédeknek példáját megtartsd, a miket én tőlem hallottál, a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben. A rád bízott drága kincset őrizd meg…” (13– 14. v.) Milyen kicsiny dolgokon fordul meg, hogy Isten üdvterve megvalósul-e valakinek az életében!
Aki enged a hívásnak, s hittel megy Istenhez, hogy elfogadja a számára elkészített drága kincset, a kegyelmet; akinek megtelik szíve a szabadulás örömével, s teli szívéből szól a szája mások felé is; aki szívéhez szorítja a kegyelem drága kincsét, s őrizi, hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajta: azé az üdvösség. A többieknél dugába dől Isten üdvözítő terve, s hiába halt meg értük Krisztus. Nálam megtörtént-e már, hogy enyém lett az üdvösség? 4. Üdvösségem végül beletorkollik újra az örökkévalóságba.
Isten mindig kínálja nékünk azt, amit kíván mitőlünk. Pál bizonyságot tesz, hogy Isten nemcsak szerzője, hanem őrzője is üdvösségünknek. Visszafelé nézve elmondja: ő tartott meg minket (9. v.).
Előre nézve, a vesztőhely felé, így szól: „…bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra.” (12. v.) Mikor pedig Timótheust szólítja fel arra, hogy a reá bízott drága kincset őrizze meg, rögtön hozzáteszi: „a bennünk lakozó Szent Lélek által” (14. v.), itt is rámutat tehát arra, hogy ezt az őriző munkát tulajdonképpen Isten végzi.
Isten tervelte el üdvösségemet. Ő hajtotta is végre. Ő váltja bennem is valóra. Ő őrzi is meg az örökkévalóságra, hogy a célig el ne vesszen. Hogyne kellene hát nekünk is felkiáltanunk Pállal: „Tudom, kinek hittem!” Hogyne kellene félelmetes idők közepette is kitartani ilyen Isten mellett!
Ámen.

A pénz szerelme Időpont: 1968. szeptember 22. Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap
Helyszín: Győr
Alapige: 1Tim 6,6–11 De valóban nagy nyereség az istenfélelem, megelégedéssel; Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal.
De te, óh Istennek embere, ezeket kerüld; hanem kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget.
Néhány évtizeddel ezelőtt különös konferencia volt Chichagoban. Összejött a világ öt leggazdagabb embere. Csupa pénz-király. Meg akarták ismerni egymást. Az egyik a világ legnagyobb acéltrösztjének az elnöke, a másik a gabonapiac legnagyobb spekulánsa, a harmadik a New Yorki-i tőzsde vezére, a negyedik a nemzetközi bank igazgatója, s az ötödik egy svéd gyufagyáros. Nagy lakoma közben elhatározták, hogy közösen megírják mások serkentésére és okulására egy könyvben, hogy ők hogyan gazdagodtak meg. Elkészült a könyv, de az utolsó fejezete hiányzik. Azt legfeljebb ma lehetne megírni, amikor ismerjük már az öt pénz-király életének végét is. Az acéltröszt elnöke élete végén mások könyöradományából tengette életét, a gabonaspekuláns külföldre szökött, s nyoma veszett, a tőzsdevezér a Sing- Sing fegyházban fejezte be életét, a bankigazgató s a gyufagyáros öngyilkos lett.
Ennek az öt pénz-királynak az esete persze kirívó példa, de azért általános érvénnyel is jól szemlélteti, hogy rossz üzletet csinál az, aki csak üzletnek nézi az életet.
És ezzel máris igénk közepén vagyunk, amely nem a rongyos nadrágok, nincstelenségek és huliganizmus romantikájáról szól. Lehettek korszakok, amikor ez az ige csak az igénytelenséget szorgalmazta, de most úgy érzem, hogy ez ma meglehetősen laposan hangzana, és irreális volna. Átfogóbb üzenetet kell hallanunk ma. Mindenekelőtt azt, hogy itt nem csak a forintról van szó. Igaz, hogy az ige a pénzt és annak szerelmét említi, mint minden rossz gyökerét, de nekünk ezt kitágítottabban kell tudomásul vennünk. Hogy káros és veszélyes minden olyan beszűkült értékrend, amely csak a fogható matériát becsüli, mást nem. Káros szemlélet az, amely csak a sokban és minél többen lát biztonságot. Káros és veszélyes minden olyan telhetetlenség, amely úgy megtölt, hogy sem idő, sem hely nem marad nálunk az élet igazi nagy értékeire, azokra, amelyeket ez az ige mond: igazság, hit, szeretet, türelem, szelídség. Az igényesség és az életszínvonal ma sokszor egyoldalúan értelmező világában kétségtelenül hitünket is érintő kérdés: Miben látjuk életünk fő értékét?
A bölcs Szókratész végigment egyszer az utcán, szétnézett a vásárban, és nagy nyugalommal ezt mondta: Most látom, mennyi mindenre nincs nekem szükségem, s aztán elővevé tekercsét, tovább tanulmányozta a lélek halhatatlanságának számára mindennél fontosabb kérdését.
Ki kell hallanunk ebből az igéből azt is, hogy életünk egyetlen területét sem vonhatjuk ki Isten hatalma alól. Erre ugyanis nagy a hajlamunk: kicövekelni Isten hatáskörét. Eddig! – de innen már ne! Ezt neked adom, de ehhez már nincs közöd. Imádságra szépen összeillesztett kezem vasárnap legyen a tied, Isten, de hogy ezzel a két kézzel hétköznap mit csinálok, abba már ne szólj bele! Szép uram-uramozó hely a templom, jól van, az legyen a tiéd; de hogy a számmal miket beszélek a munkahelyemen és otthon, azzal, Uram, te ne törődj! A pénzemből legyen a tiéd, amit a perselybe dobok és egyházi adóban fizetek, de a zsebemben tovább ne kotorássz! – Csakhogy ebbe Isten nem megy bele! Isten egész valónkat, mindenünket az ő hatalma alá akarja vonni, s ha mi ezt nem akarjuk, Isten velünk birokra nem kel; botot sem fog reánk, de ami a botnál is sokkal keservesebb, súlyosabb, óhatatlanul, törvényszerűen bekövetkezik életünkben büntetésképp bizonyos torzulás: anyagiakban megbízhatatlan kezek, a mindig kevés és sohasem elég kínjai; a hamis biztonság, ha valami veszély van, és a csüggedés, a kétségbeesés, ha valami nincs. Milyen nagyon szükséges nekünk megtanulni Pál apostol felszabadult életrendjét és magatartását: Én megtanultam, hogy megelégedett legyek; azokban, amikben vagyok, tudok szűkölködni is, és bővölködni is.
Mai igénk végeredménye az első parancsolat megdönthetetlen tényére utal. Ne legyen más istened!
Fontossági sorrendbe tudjuk-e tenni dolgainkat? Tudjuk-e, hogy miben legyek igényes, és miben nem? Tudjuk-e, hogy vannak mellékes dolgok, ami jó, ha van, de egyáltalán nem baj, ha nincs?! Tudjuk-e, hogy van fontos és legfontosabb számomra? Fontossági sorrendbe tudjuk- e tenni az Úristen parancsa szerint dolgainkat?
Nem azért van-e köztünk annyi emberi torzó, mert felduzzasztjuk az erszényt, de üresen marad a fej; vagy telerakjuk fejünket egyoldalú tudással, de üresen marad a szív és a lélek?!
Mai világunknak és az emberiségnek nem abban van a veszélyeztetettsége, hogy technikailag hatalmasan felfutott a fejlődésben, oly igen meggazdagodott szellemileg, hanem abban, hogy lelkileg szinten alul maradt, s nem tud lelkileg felfejlődni a technikához. Ezért aggasztó, hogy vajon hasznosan tudunk-e bánni a birtokunkban levő technikával, vagy esetleg öngyilkoljuk magunkat vele?
Ne legyen más istened! Se a pénzed, se az autód, se semmi más, ami egyébként lehet kedves is, jó is, de ne legyen istened! Istened csak egyetlenegy legyen, mert Isten nem tűr vetélytársat! Féltékenyen szerető Isten ő. Ledönti a bálványokat! Nem bottal és nem kalapáccsal, hanem az ő törvényének megvetése nyomán feltétlenül érvényesülő elnyomorító folyamatokban büntet.
Egyszerű mondat a mai ige. Nem lehet fölötte vitatkozni. Ha azt kérded: Igaz-e, hogy semmit nem hoztunk erre a világra, világos, hogy el sem vihetünk semmit? Igaz. Ezt senki nem vitatja. Akik mindenáron meg akarnak gazdagodni, a pénz utáni esztelen sóvárgás nem minden rossznak a gyökere-e? Igaz. Hogyne volna az?! Senki sem vitatja. És mégis, mikor arról van szó, hogy Isten embere, vigyázz, törekedj az igazi értékrendre, akkor kiderül, hogy emberfeletti, démonikus vonzásról van szó, és hiába akarunk……. nem megy!
Bizony minden prédikációnknak oda kell kanyarodni, hogy nem segít rajtunk más, csak az egy igaz Úristen, aki szent Fiában nemcsak a legmagasabb mércét állította elénk, hanem megnyitotta a legnagyobb erőforrást is mindenhez. Az a Jézus, aki nemcsak mondta, hogy egy a szükséges dolog, és nemcsak felmutatta az egy szükséges dolgot messziről, hanem nékünk is adta azt önmagában, az egyetlen örök szükségest. Ő felszabadíthat minket Isten gyermekeinek felséges szabadságára, hogy anyagi javainknak is ne nyomorult rabszolgái, hanem szabad urai legyünk Krisztus nevében!
Ámen

Istenfélelem megelégedéssel Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap – 1954. szeptember 26.
Alapige: 1Tim 6,6–11 „De valóban nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel: mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; de ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. A kik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal. De te, óh Istennek embere, ezeket kerüld; hanem kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget.”
A mai szentlecke úgy hangzik, mint tanítás a megelégedésről, Pál apostol ajkán azonban bizonyságtétellé válik ez a tanítás. Nem költői szólam nála a többes szám első személy, melyben mondanivalóját megfogalmazza, hanem mondatai mögött tényleg ott áll ő maga is egész lényével. És nem szónoki fogás az egyes szám második személy, melyben felszólítását megfogalmazza, hanem egy élő személy áll előtte, míg ír, Timótheus, a kedves tanítvány. Így válik a mai szentlecke lelkipásztori bizonyságtevő beszélgetéssé Pál és Timótheus között. Bárcsak azzá lenne most is Isten és teközötted!
Az igében nem egy gazdag ember prédikál a megelégedésről egy szegénynek. Legtöbbször ugyanis ez szokott lenni az eset. Akinek mindene megvan, aki a saját bőrén még sohasem tapasztalta a szorongató ínséget, az szónokol kegyes szólamokkal a szükségben levőnek arról, hogy meg kell sorsunkkal elégedni. Pál szegény ember. Ismerős nemcsak a jóllakással, hanem az éhezéssel is, nemcsak a bővelkedéssel, hanem a szűkölködéssel is (Fil 4,12). Neki senki sem vetheti szemére: Könnyű neked megelégedettnek lenni, mikor mindened megvan! Súlya van tehát annak, amikor ő mondja: „…én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek.” (Fil 4,11) Úgy néznek rá, mint valami irigylésre méltó gazdag emberre: Bizony, nagy nyereség a megelégedés! A megelégedett ember boldog ember.
Így is van. A boldogság nem külső körülményeink alakulásának függvénye, hanem attól függ, hogy igényeink és azok kielégülésének lehetősége között milyen nagy a szakadék. Ha ez a szakadék kicsi, vagy egyáltalában nincs, ha igényeink kielégülhetnek, akkor itt a boldogság. Ha ez a szakadék megvan és nagy, akkor itt a boldogtalanság, mert sohasem tudjuk elérni azt, amire vágyunk. Boldogságunkban tehát igen nagy szerepe van az igényeinknek. A nagy igényű ember boldogtalan. Ki vágyait kevesebbre méri, kevesebbel be is éri. Hiszen akkor igen egyszerű a boldogság kérdése – mondhatná valaki.
Egyszerűen le kell szállítani az igényeinket. Meg kell elégedni azzal, amink van, s kész a boldogság. Az a baj azonban, hogy épp ez nem megy. A megelégedés nehéz lecke. Pál is azt mondja, hogy úgy kellett neki megtanulnia (Fil 4,11). Nehézzé teszi az ábrándozás. Melyikünk nem álmodozott még azon: Ha én egyszer gazdag lennék! Melyikünk nem színezett még ki magának egy színes mesevilágot, mely valóság lehetne: Ha én egyszer megnyerném a főnyereményt! Nehézzé teszi a megelégedést az önteltségünk is.
Sérelmezzük azt, amit az élettől kapunk. Többre érezzük magunkat jogosultnak. És különösen is nehézzé teszi a megelégedést csúnya irigy természetünk, melynek mindig rosszul esik az, ami másnak van.
Ezért nem megy a saját erőnkből a megelégedés. Pál is akkor, mikor a filippibeliekhez írt levelében erről a kérdésről ír, akkor írja le ezt a hatalmas kijelentést: „Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít.” (Fil 4,13) Csak Krisztusban van erő ahhoz, hogy az ember megelégedett legyen. A mai igében is ezt üzeni: „…valóban nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel…” Istenfélelem és megelégedés. A kettő együtt. Csak az istenfélő ember lehet megelégedett. 1. Csak az istenfélő ember megelégedett, mert tudja, hogy minden kegyelem.
Kicsoda az istenfélő ember? Azt szokták felelni erre a kérdésre: Aki hisz Istenben. Igen ám, de sok ember állítja, hogy hisz Istenben, az élete azonban arról tesz bizonyságot, hogy édeskeveset törődik Istennel.
Nem minden istenhívő istenfélő. Az istenhitből ott lesz istenfélelem, ahol a hit belenyúl az ember életébe, és elkezdi formálni azt. Ez a formálás pedig rendszerint azzal kezdődik, hogy az az ember, aki hisz Istenben, elkezd nem hinni önmagában. Beképzelt jósága összeomlik, mint egy kártyavár. Utolérik a bűnei, a holt cselekedetek rettentő súllyal nehezednek lelkiismeretére. Rájön arra, hogy nem csak bűnei vannak, hanem mindenestől bűnös, elveszett és elkárhozott ember, aki Istentől büntetésnél egyebet nem érdemel. Az istenhívő sokszor csak idáig jut el szép énekünk éneklésében: „Én Istenem!”, az istenfélő azonban folytatja is, így: „én bűnös ember…” Az istenfélő tudatában van annak, hogy ha Isten igazsága és szentsége szerint bánnék vele, akkor nem volna életében egyetlen mosoly, nem volna egy egészséges pillanata, korgó gyomorral, éhségtől kopogó szemekkel rongyokban nyomorogna, míg el nem jön érte a halál, hogy utána meg a kárhozat örök szenvedése következzék. Hogy nem így van, holott így kellene lenni, az kegyelem. Az istenfélő ember tehát tudja, hogy kegyelemkenyéren él. A szó szoros értelmében minden falat kenyér, mely asztalára kerül, minden korty ital, mellyel szomját elveri, minden darab ruha, melyet magára ölthet, a fedél a feje fölött, az egészség testében… minden, minden kegyelem. Aki pedig kegyelemkenyéren él, annak semmihez sincs joga. Az köszönje meg, amit kap, s elégedjék meg vele, sőt mi több, legyen hálás érte!
Így néz az istenfélő ember a sorsára. Így nézel te is? Ha valaki azt kérdezi tőled: Hogy vagy?, tudsz- e erre a kérdésre őszintén így felelni: Köszönöm, jól, sokkal jobban, mint megérdemelném! 2. Csak az istenfélő ember megelégedett, mert tudja, hogy minden e földön csak elmulandó. „Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit…” folytatja az apostol.
Ezekkel a szavakkal átpásztázza tekintete az egész életet, mégpedig nem csak a bölcsőtől a koporsóig tartót. Szerinte a bölcsőbe is már érkezünk valahonnan, s a koporsóban is indulunk valahová. Pál apostolnak tehát, mint minden istenfélő embernek látóhatára az örökkévalóság. Ebben a látóhatárban egészen más értéke van a földi javaknak, mint ha csak a születéstől a halálig terjed a látóhatárunk.
Ebben az összefüggésben az életnek csak egy parányi szakaszában játszik szerepet a földi jó. Úgy néz rá, mint az utas ember, aki helyet keres a vonaton. Jó, ha akad kényelmes hely, de ha nincs, akkor sem dől össze a világ. Az a fontos, hogy felférjünk a vonatra, s célhoz érjünk.
Ebben az összefüggésben értelmetlennek látszik minden vagyonhalmozás. Kár érte törni magunkat.
A nagy rabló, a halál, úgyis mindenből kifoszt. Ha azonban azt gondolnók, hogy mindennek következtében az istenfélő ember könnyelmű lesz, akkor elfelejtkezünk ennek a látásnak egy nagyon fontos következményéről. Semmi sem a miénk, mert minden Istené. Mi csak sáfárok vagyunk. A sáfároknak pedig egyszer el kell számolni. Ezzel egyszerre elénk áll, hogy a vagyon nemcsak élvezet, hanem felelősség is. A felelősséget pedig nem nagyon óhajtozza az ember. Így válik az istenfélő ember belsőleg szabaddá a földi javaktól, s ezért tud megelégedni azzal, amije van. 3. Csak az istenfélő ember megelégedett, mert tudja, hogy jól tudja mennyei Atyánk, mire van szükségünk.
Az istenfélő ember mindent Isten kezéből vesz, földi sorsát is. Jézus Krisztus érette átszögezett kezében ezt az isteni kezet jóságos, kegyelmes atyai kéznek ismerte meg. Azóta gyermeki lelkülettel tudja minden gondját reá vetni. Jól tudja mennyei Atyánk, mire van szükségünk, s aki Fiának nem kedvezett, hanem értünk odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk, ami szükséges? Ez az Atya arra is megtanított, hogy milyen kevés szükséges az embernek. Pál azt mondja, elég az élelem és a ruházat. A Miatyánk azt tanítja, hogy a mindennapi kenyérnél többre vágyódnunk sem kell. Jézus maga is kevéssel beérő szegény ember volt. A nagy vendégségen, mely után királlyá akarták tenni, akkor sem adott mást a sokaságnak, mint kenyeret és száraz halat. Ezért hiszi az istenfélő ember, hogy mindene megvan, amire szüksége van, s hogy nincs szüksége arra, amije nincs. Ezért megelégedett. Áll-e rám is mindez? 4. Csak az istenfélő ember megelégedett, mert tudja, hogy a földi javak, a mammon milyen veszedelmet rejteget.
Ezt a veszedelmet így rajzolja az apostol: „A kik pedig meg akarnak gazdagodni, (…) magokat általszegezték sok fájdalommal.” (9–10. v.) A mammon olyan, mint a tűz. A legjobb szolga, de a leggonoszabb úr (Carlyle). Tőr, az ördög kelepcéje. A kelepcébe mindig csalétket tesznek. Valamit, amit az állat nagyon szeret. A hasán, a kívánságain keresztül fogják meg. Az ördög a vagyont teszi be a kelepcéjébe, s ezen át fogja meg az embert. Vigyázz tehát! Kelepce! Rámegy a boldogságod, általszegezed magad sok fájdalommal. Rámegy a hited. Gondjaid támadnak. A gondok pogánnyá tesznek (Mt 6,31–32). A felburjánzott gondok megölik az igét (Mt 13,22), s eltévelyedsz a hittől.
Rámegy az üdvösséged, mint a gazdag ifjúé, vagy Anániásé és Safiráé. Kerüld tehát a pénz szerelmét, az elégedetlenséget, menekülj előle, s keresd a Krisztus szerelmét, az istenfélelmet megelégedéssel. A pénz szerelme minden rossznak gyökere. Krisztus szerelme minden jónak gyökere. Ámen.

„És”
Időpont: 1951. november 8. Teológiai Akadémia tanévnyitó istentisztelete
Helyszín: Budapest
Alapige: 1Tim 4,16
Gondot viselj magadról és a tudományról; maradj meg azokban; mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat.
Vannak dolgok, amiket Isten egybeszerkesztett. Az a parancs, hogy amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza, arra enged következtetni, hogy amiket Isten egybekapcsol, azt az ember szereti elválasztani. Felesleges volna ugyanis ilyen tilalom akkor, ha az ember készséges engedelmességgel igent mondva az Isten rendjére, vállalná együtt azt, amit Isten egybeszerkesztett. Talán az az oka az ember renitens magatartásának, hogy nehezen bírja a fegyelmet, s szabadsága korlátozásának érez minden rajta kívülről jövő életrendet.
Isten igéjében az „és” szócska szokta egymás mellé rendelni a dolgokat, az ember szótárában az „és” helyett a „de” választja el ugyanazokat egymástól.
A felolvasott igét Pál olyan valakinek írta, aki ugyan benne van már a lelkipásztori szolgálatban, de a maga véleménye és az apostol intelmei szerint is még mindig csak készül a szolgálatra.
Ebben az igében a következők vannak egybekötve: - magad és a tudomány - magad és a te hallgatóid.
A második esetben magyar fordításunkban nem az „és” szócska van ugyan magyarosság okából, de az eredeti szövegben ott is ezt a szócskát írja Pál.
I. Magad és a tudomány Isten rendje szerint tehát a tudomány hozzátartozik a lelkészi szolgálathoz. A tudomány nem pótolja ugyan a hitet, de a hit sem pótolja a tudományt. A tudomány nélkül való hit szektába vezet, a hit nélkül való tudomány melynek nincsenek gyümölcsei. Persze nem akármilyen tudományról van itt szó. Az a tudomány, melyet Pál Timótheus lelkére köt, a pásztori levelekben az egészséges tant, Krisztus tanítását, az evangéliumot jelenti.
Ez a tudomány tehát tartalmilag kötött. Köti az ige, mint kijelentés és hitvallásaink, amelyektől eltérni lehet ugyan, de akkor az egyházban bent maradni erkölcsi lehetetlenség. Ez a kötöttség nem jelenti a teológia tudománytalanságát. Az ige egzegézisének, a mozaik kijelentés rendszerének, a kérdések történeti távlatában látásának, az evangélium továbbadásának nemcsak eszközeiben és munkamódszereiben kell tudományosnak lenniük, hanem a problémák felvetésének bátorságában is.
Ez a tudomány azonban nem az ember egzisztenciájától. Más tudományt is nehéz úgy hogy az ember csupán értelmileg van érdekelve benne, egzisztenciálisan azonban nem. A teológiának ez az önmagáért való megengedhetetlen. Ez a magatartás szét akarja választani azt, amit Isten egybeszerkesztett, a teológust és a teológiát, engem magamat és a tudományt. A professzorok sem elégedhetnek meg tehát ismeretek közlésével, hanem a tudomány közben kell tudniuk hitbeli személyes döntéseket provokálni a teológusokból, s a teológusokban is tudománnyá kell válnia a hitvallásnak és hitvallássá a tudománynak.
II. A második, amit Isten az igében egybeszerkesztett, magad és a te hallgatóid.
Az igazi tudomány nem vonatkozik el az Az emberért van. Ez szünteti meg a tudomány elefántcsonttoronyba zárkózó elbizakodottságát, s teszi szolgálattá a földön.
Ebben a vonatkozásban tehát a legelméletibb tudomány is gyakorlati tudomány.
A teológiának sem szabad elfeledkeznie. A teológia ne féljen attól, hogy a tudomány alapkérdéseivel nem s csak a lelkészi szolgálat mesterfogásaira tanító szemináriummá száll alá életszintje, ha munkájában szem tartja, hogy a teológia az egyházért, az egyház életéért és az egyházért van. A professzorok ne feledkezzenek meg arról, hogy a katedra alatt hallgatóik nem csupán oklevelet szerezni óhajtó ifjak, hanem Isten kegyelmére rászoruló, az evangéliumra éhes lelkek, kiknek nem csupán a tudományáért, hanem a szolgálatra való alkalmasságukért és üdvösségükért is Tudjanak ezért tudósok és pásztorok lenni egy személyben. Nem lesz kevesebb a tekintélyük, ha a katedra magasságából alászállva együtt viaskodnak hallgatóikkal a szív keresztyénségéért, és csak nagyobb lesz a tudományuk, ha az evangéliumnak az egyes ember életében való vetületét közvetlen szolgálatban szemlélhetik.
A hallgatóknak nem szabad elfelejteniük, hogy amit hallgatnak, azt sem csupán a maguk számára hallgatják. Nekik is vannak hallgatóik már most. Az ifjúságot nemcsak a professzorok tanítják és nevelik, hanem az ifjúság tagjai egymást is tanítják és nevelik. Az egyik a másik számára lehet áldás és lehet átok is. Ne felejtse el az ifjúság, hogy abból a kölcsönhatásból, amelyet egyik teológus a másikra gyakorol, nem csupán egy teológustárs életében születhetik egy egész életre szóló áldás, hanem ezzel együtt a gyülekezetre s az egyházra nézve is történhetik nagy dolog. Az a rontás pedig, amelyet a másik lelkén végez, nem csupán egy embert, hanem egy gyülekezetet s az egyházat is megkárosítja.
Ne felejtkezzék el az ifjúság arról sem, hogy mikor még a teológia padjaiban ülnek, már készen van számukra valahol egy nyáj, melynek lesznek a pásztorai; egy templom, melynek lesznek majd a szolgái Isten üdvtervének szolgálatában, mert a lelkipásztori feladat elsősorban Isten azon akaratának szolgálata, mellyel azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson (1Tim 2,4).
III. Isten országában nem csak az a fontos, hogy az Isten által egymás mellé rendelt dolgok egymás mellett maradjanak meg, s közülük egy se hanyagoltassék el, s egy se kerüljön túlsúlyba a másikkal szemben. mégis A sorrend pedig az igében nem ez: a tudomány és magad, vagy: a te hallgatóid és magad, hanem ez: magad és a tudomány, magad és a te hallgatóid. Az üdvösség rendjében ez a fontossági sorrend.
Nem függetleníthetem tehát szolgálatomat önmagamtól, s ami akár mint tudomány, akár mint egyházi szolgálat jelentkezik életemben, annak mind a saját szívemen kell keresztülmennie. Pál az efézusi véneknek is ezt mondta: egész nyájról” (ApCsel 20,28); s a filippi is így hirdeti az evangéliumot: az Úr Jézus Krisztusban, és idvezülsz mind te, mind a te házad népe” (ApCsel 16,31). Ezért kell, hogy a teológia ne csupán a tudomány csarnoka legyen, hanem a Szentlélek azé a Szentléleké, aki egyrészt elvezérel minket minden igazságra (Jn 16,13), másrészt pedig formálja azt az új embert, aki istenfiúsága tudatában tudja boldogan kiáltani Isten, Atyám! (Gal 4,6) IV. Az ige szerint minderre gondot kell viselni, s mindebben meg kell maradni.
Gondot viselni arra kell, ami veszedelemben forog. Megmaradni pedig ott kell, ahol az emberi állhatatlanság könnyen bekövetkezhetik. , ez azt jelenti az eredeti szöveg szerint, hogy ragaszkodj hozzá, mellette, ne sajnáld rá az használd ki azt, figyelj rá.
A azonban nem statikus állapotot jelöl, hanem céltudatos aktivitást, célegyenest előre való kitartó futást.
Ez az ige üzenete a munkáját új helyen teológiánk számára, professzoroknak éppúgy, mint hallgatóknak, de velük együtt a teológiáért és benne az egyház felelősséggel terhelt egyháznak is: azokban, mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat”.
Ámen

A szenvedés áldása.
Időpont: 1952. november 16. Szentháromság ünnepe utáni 23. vasárnap
Alapige: 2Thess 1,3-10.
Mindenkor hálaadással tartozunk az Istennek, atyámfiai, ti érettetek, amiképpen méltó is, mivelhogy felettébb megnövekedék a ti hitetek, és mindnyájatokban bővölködik az egymáshoz való szeretet; Annyira, hogy mi magunk dicsekszünk veletek az Isten gyülekezeteiben, a ti kitartástok és hitetek felől, minden ti üldöztetéstek és szorongattatástok között, amelyeket szenvedtek: Bizonyságául az Isten igazságos ítéletének; hogy méltóknak ítéltessetek az Isten országára, amelyért szenvedtek is.
Mert igazságos dolog az az Isten előtt, hogy szorongattatással fizessen azoknak, akik titeket szorongatnak.
Néktek pedig, akik szorongattattok, nyugodalommal mivelünk együtt, amikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának angyalaival.
Tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangyéliomának.
Akik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától, és az ő hatalmának dicsőségétől, Amikor eljő majd, hogy megdicsőíttessék az ő szenteiben, és csodáltassék mindazokban, akik hisznek (mivelhogy a mi tanúbizonyságunknak hitele volt ti nálatok) ama napon.
A thessalonikai gyülekezet szenvedő gyülekezet. Szenvedését nem elemi csapások okozzák. Nem tűzvész pusztítja el hajlékukat, nem ínséges esztendő teszi őket éhes koldusokká, hanem üldöztetést és szorongattatást kell elszenvedniük /4. v./, tehát emberek gyötrikőket. A szenvedések között mindig ezek fájnak a legjobban. Isten kezéből sokkal könnyebb elfogadni a csapást, mint emberek kezéből. A thessalonikabeliek azonban derekasan megállják a helyüket az üldöztetések és szorongattatások közepette. Magatartásukkal el is dicsekedik Pál és például állítja őket a többi, nehéz körülmények között élő gyülekezet elé. Különösen az ad neki sok okot az örömre, hogy a thessalonikabeliek nemcsak hogy nem pusztulnak bele az üldöztetésbe, nemcsak hogy megmaradnak hitükben, hanem még növekednek is a hitben és a keresztyén életben. A szenvedés tehát még áldás lett a számukra. Pál tudja jól, hogy a szenvedésnek megvan a maga kísértése is. Rostál a szenvedés és ezen a rostán sokan áthullanak. De tudja azt is, hogy aki állhatatos, az megerősödik a szorongattatás próbájában, annál áldás lesz a szenvedés. Ezékiás király is ezt a vallomást tette halálos betegségéből való gyógyulásakor: „Ímé, áldásul volt nékem a nagy keserűség” (Ézs 38,17). Maga Pál is így ír a római börtönből a filippibelieknek: „Tudtotokra akarom pedig adni, atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangyéliomnak” (1,12).
Ugyanezt látja a thessalonikabelieknél is. 1. A szenvedés azt az áldást hozta a thessalonikabelieknek, hogy felettébb megnövekedett a hitük. /3. v./ Az igazi, élő hitnek mindig növekedni kell, de az üldöztetés és a szorongattatás azt jelentette a thessalonikai gyülekezet számára, hogy az ő hitük a rendesnél nagyobb mértékben növekedett. Olyan lett a szenvedés számukra, mint a vetés számára a növelő, áldott májusi eső.
Nem magától értetődő s a szenvedés következményeképpen gépiesen bekövetkező dolog ez. Az üldöztetés ugyanis hitpróba. Ez alatt a próba alatt elsenyved az önző hit, az a hit, mely az istenfélelemben valami mennyei biztosítási üzletet lát. Aki hitében nem Istennek akar szolgálni, hanem azt várja, hogy hitéért Isten szolgálja ki őt, annak hite belepusztul az üldöztetésbe, mint forró kánikulában a felszínes gyökérzetű növény. Az igazi hit azonban megerősödik benne. a/ Az üldöztetés és szorongattatás ugyanis bizonytalansági állapot. Ilyekor sohse tudja az ember, hogy miképp fejezi be a napot, amit békességben megkezdett, vagy mire virrad másnap, mikor előző este csendes álomra hajtja fejét. A bizonytalansági állapot pedig növeli az igazi hitet. A hit ugyanis Istentől való függésünk tudata és érzése. Minél bizonytalanabb helyzetben vagyunk, annál jobban látjuk, hogy egészen Istenre vagyunk utalva. A bizonytalanságban az egyetlen bizonyosságba, Istenbe kapaszkodunk.
Az ellenkezőjét is mindenki magán tapasztalhatja. Ha jól megy a dolgunk, ha biztos fundamentumot érzünk a lábunk alatt, akkor rendszerint elfelejtkezünk Istenről. Ezért akar Isten mindig a bizonytalanság, a Reá való szorultság állapotában hagyni minket. Nem ad sok esztendőre eltehető javakat, minden napra külön kell kérni tőle a mindennapi kenyeret. Nem mondja meg, hogy mi lesz holnap, hanem a jövőt a saját titkai közé zárja. Bizonytalanságban hagy a halálunk időpontja kérdésében is. Senkinek sincs a homlokára írva halála dátuma s ezért senki sem mondhatja: Ráérek még a halálra gondolni! b/ Növekedik az üldöztetés és szorongattatás között az igazi hit azért is, mert a bizonytalanságban élő ember újra, jobban és mélyebben megtanul imádkozni. Itt is igaz az, hogy az önző imádkozás a bajban megszűnik, vagy egyenesen istenkáromlássá változik. Aki nem Istent keresi imádságaiban, hanem csak az Isten ajándékait, aki az imádságait csak afféle csengőnek tekinti, amellyel csenget házi szolgájának, az Istennek, hogy kiosztogathassa neki parancsait, az természetesen azt fogja mondani az üldöztetés között, hogy nincs értelme az imádkozásnak és abbahagyja. Mivel pedig Isten nem ad neki kényelmes, biztonságos életet, azt mondja, hogy csalatkozott benne, elégedetlen lesz vele, megtagadja, sőt talán szidalmazza is.
Az igazi imádkozó azonban a szorongattatás között többet és mélyebben imádkozik. Ahol pedig megnövekedik az imádság, megnövekedik a hit is. c/ Az üldöztetés és a szorongattatás azonban nemcsak a hitpróba, hanem a hit igazolás ideje is. A szorongattatás maga is már igazolása annak, hogy a keskeny úton járunk, ami pedig vele kapcsolatban történik, az igazolása annak, hogy Isten felel az imádságokra. Lehet, hogy elrejt, mint Dánielt, akit megőrzött attól, hogy részt kelljen vennie Dura mezején az arany állókép leleplezési ünnepélyén (Dán 3), lehet, hogy beleenged a bajba, de azután kiszabadít csoda- hatalmával, mint Pétert a börtönből (ApCsel 12), lehet, hogy nem szabadít meg, hanem vértanúvá tesz, de akkor erőt is ad ahhoz, hogy az legyek, mint Istvánnak, az első keresztyén vértanúnak (ApCsel 7,59-60), de mindenképpen felel az imádságokra.
Milyen hatása van nálad a szenvedésnek? Növeli-e, vagy csökkenti a hitedet? 2. A szenvedés azt az áldást is hozza a thessalonikabelieknek, hogy bővölködővé lesz bennük az egymáshoz való szeretet. /3. v./ Az üldöztetés és a szorongattatás a felebaráti szeretetnek is próbája és rostája. Az a szeretet, amely csak a nevében volt szeretet, valójában azonban a szeretet álarca mögé bújt önzés volt, amely csak azokat szerette, akikből valamilyen hasznot húzhatott, az a szorongatás idején zátonyra jut. Cserbenhagyja barátait, megtagadja velük a közösséget és saját érdekeinek védelmi sáncai mögé húzódik. Ezt jövendöli meg Jézus is, mikor az utolsó idők megpróbáltatásairól szólva, azt mondja, hogy akkor a szeretet sokakban meghidegül (Máté 24,12). Az önző szeretet leplezetlen önzéssé válik, de az igazi szeretet megerősödik. Amaz egyre szárad, mint tűző nyárban a pocsolya vize, emez azonban bővölködik, mint a bővizű forrás. Telik belőle minden szomjas vándornak. a./ A szorongattatás a hitben való megerősödésnek az ideje, ahol pedig a hit megnövekedik, ott mindig megnövekedik a szeretet is. Minél jobban tele vagyunk Isten szerelmével, annál bővebben ömlik belőlünk a felebarát felé is a szeretet folyama. b/ A szorongattatás a társkeresés ideje. Az örvendező ember is keres társat, nem szeret magában örvendezni, de a fájó szívű még inkább keresi a másikat, akinek kipanaszkodhatja magát, s akinek együttérzéséből vigasztalást szeretne meríteni. A sorstársak mindig egymásra találnak, lélektani okokból, de érdekből is. Mikor a juhnyájat vihar éri a pusztán, a nyáj nem szalad szét, hanem összebújik. Minél nagyobb a vihar, annál szorosabban bújik össze. Az üldözöttek is tudhatják, hogy egyszer mindenkire sor kerül. Ma nekem, holnap neked. Ma neked, holnap nekem. c/ A szorongattatás az emberi dac ideje is. Mindnyájan tapasztaljuk, hogy minél jobban el akarnak tőlünk valamit venni, annál szorosabban ragaszkodunk hozzá. Lehet, hogy nem sokat jelentett számunkra addig, míg zavartalanul birtokolhattuk, de amikor az a veszély fenyegetett, hogy elveszik, egyszerre drága lett a mi szemünkben is és keményen szorítottuk oda a szívünkhöz. Ezért is van az, hogy a szorongattatásban az igazi szeretet még jobban keresi a másik kezét.
Így volt a thessalonikaiaknál. Így van nálunk is? 3. A szenvedés azt az áldást is hozta a thessalonikabeliek számára, hogy megerősödött bennük a reménység.
Így ír az apostol: „Mert igazságos dolog az az Isten előtt, hogy szorongattatással fizessen azoknak, akik titeket szorongatnak. Néktek pedig, akik szorongattattok, nyugodalommal mivelünk együtt, amikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának angyalaival. Tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangyéliomának. Akik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától, és az ő hatalmának dicsőségétől, Amikor eljő majd, hogy megdicsőíttessék az ő szenteiben, és csodáltassék mindazokban, akik hisznek (mivelhogy a mi tanúbizonyságunknak hitele volt ti nálatok) ama napon. /6-10. v./. Az a reménység, amiről itt szól az apostol, s amit dicsér a thessalonikai gyülekezetben, nem emberi fundamentumra épülő reménység. Az emberi fundamentumra épülő reménység nem bírja ki a szorongattatás próbáját. Az emberekre számít, s az emberekben épp akkor csalódik, amikor legnagyobb szüksége lenne rájuk, s amikor a legjobban számít rájuk. Az a körülményekre épít, a körülmények azonban rendszerint nem a mi elgondolásunk szerint alakulnak. Az elő akarja írni Istennek, hogy miképp segítsen s ebben az előírásban nagy szerepe van annak, hogy verje meg Isten azokat, akik minket szorongatnak, Isten azonban a maga tervei szerint igazgatja az eseményeket s nem hajlandó bosszúnk eszközévé aljasulni, s egyelőre jobbnak látja, ha minket ver azok által, akiket mi szeretnénk megveretni Őáltala. Az elő akarja Istennek azt is írni, hogy mikor segítsen, Isten azonban a maga órája szerint jár, s figyelmen kívül hagyja az általunk kiszabott terminusokat. Ezért képtelen az ilyen reménység elhordozni Isten „késését” s kétségbeesik.
Ezzel szemben az élő reménység Istenre bízza a dolgot, akinek szeretetében hisz akkor is, ha nem lát belőle mást, mint a golgothai keresztet. Tud várni nemcsak holta napjáig, hanem a világ végéig is. Isten igazságszolgáltatása pedig számára nem a bosszú eszköze, hanem csak ténymegállapítás.
Mindezt pedig Isten cselekszi, aki mindig a szenvedő pártján van. Ezért ad hálát Pál is Istennek mindazért, ami a thessalonikai gyülekezetben a szorongattatás idején történik. És Isten mindezt minden nap újra cselekszi, ezért ad hálát érte mindenkor /3. v./. De hát akkor mért nem cselekszi mindenkinél? Miért támad a szenvedésben némelyiknél áldás, némelyiknél átok? Bizonnyal nem rajta fordul meg, hanem az emberen. Mivé fordul nálam?
Ámen.