Túróczy Zoltán

A hit harca Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 21. vasárnap – 1954. november 7.
Alapige: Zsid 12,1–6 „Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körűl, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére, Jézusra, a ki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek, lelkeitekben elalélván. Mert még végig nem állottatok ellent, tusakodván a bűn ellen. És elfeledkeztetek-é az intésről, a mely néktek mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged; mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad.”
Béke és harc kiengesztelhetetlen ellentétben van egymással, a hit életében azonban mégis együtt van a béke és a harc. A hit béke és harc egyszerre. Béke a harcban és harc a békéért. A hitnek harcolnia kell létéért. Amíg él, mindig harcol, s amíg harcol, csak addig él. Bizony, ebbe bele lehet fáradni. A Zsidókhoz írt levél címzettjei is belefáradtak. Míg azelőtt ifjú lelkesedéssel harcolták a hit nemes harcát, most belefáradtak, elcsüggedtek, elaléltak. Míg azelőtt bátran szembenéztek minden kockázattal, most valami keresztiszony lett úrrá felettük. Szeretnének kikerülni minden szenvedést. Ezért kiáltja oda nekik az ige: Ne csüggedj el, kicsiny sereg!
Mondanivalóját képpel szemlélteti a levél írója. Az élet küzdőtér, melyen hol versenyfutás folyik (1. v.), hol komolyba megy a játék, s vérre menő ökölvívást folytatnak a szembenállók (4. v.), hol pedig véres csatamezővé válik a küzdőtér, melyen életre-halálra küzdenek a gladiátorok. A hit harca nem szórakoztató sport, hanem élet-halál küzdelem. Itt még többről van szó, mint az életről. Itt az örök életről, az üdvösségről van szó. Fontos tehát tudni, hogy ebben a harcban ki és mi van ellenünk, és ki és mi van mellettünk, kik az ellenségeink és kik a szövetségeseink. 1. Kik és mik az ellenségeink?
Minden, ami akadályoz. Lehet, hogy egészen ártatlan dolog, mint a vak Bartimeus felsőruhája, mégis el kell dobnunk, ha akadályoz abban, hogy Jézushoz jussunk (Mk 10,50). Lehet, hogy nagy kincs, mint az efézusiak varázsló könyvei, amelyekről az van megírva, hogy ötvenezer ezüstpénz árú volt, mégis tűzre kell vetnünk, ha akadályoznak Jézus követésében (ApCsel 19,19). Lehet, hogy azt gondoljuk: nem lehet nélkülük élni, kellenek az élethez, mint a szem, kéz vagy láb…, mégis ki kell vájnunk és el kell dobnunk magunktól, ha megbotránkoztatnak a Krisztus keskeny útján. Aki nem tesz félre minden akadályt a küzdőtéren, amit megtartott magának, azon fog elcsúszni az üdvössége.
Ellenségünk a megkörnyékező bűn. Itt nem arról a bűnről beszél az ige, ami bennünk van, hanem arról, ami körülöttünk van. A küzdőtér nem szépen felhengerelt salakpálya vagy gondozott pázsit, hanem agyagos sártenger, mely ráragad a lábunkra, ólomsúllyá nő, rettenetesen elfáraszt, lassítja a tempót. Aki nem próbálja kikerülni – már amennyire lehetséges – a bűn sártengerét, hanem nagy hetykén nekivág, aki nem őrzi kínosan a tisztaságát, s nem kaparja le gondosan a bűn ráragadó sarát, az egyre fáradtabban fogja emelgetni lábát a hit útján, s végül a bűnösök útján megáll, és a csúfolódók székében leül (Zsolt 1,1).
Ellenségünk a felejtés. „…elfeledkeztetek-é az intésről, a mely néktek mint fiaknak szól…” – kérdi a levél írója. Mennyei Atyánk sohse enged minket veszedelembe anélkül, hogy előre ne figyelmeztetne, mi azonban rendszerint úgy cselekszünk, mint Péter, akinek akkor jutott eszébe az Úr intése nagycsütörtök éjszakáján, amikor már késő volt. Akkor azután sírhatunk keservesen, hogy miért nem gondoltunk előbb a fenyegető veszedelemre.
Ellenségünk az öröm. Jézus Krisztus az előtte levő öröm helyett keresztet szenvedett – figyelmezteti az ige az olvasókat. Örömökkel környékezte meg őt a Sátán, mikor el akarta tántorítani őt a kereszttől, a váltság keskeny útjától. Először a test, azután a hiúság, végül a hatalom örömeivel környékezte meg, Ő azonban elkergette magától a kísértő örömöt. Hitünknek keskeny útján minket is sokszor környékez meg az ellenség ártó örömökkel, s aki akkor letér a keskeny útról virágot szedni a lápról, ne csodálkozzék, ha azután elmerül az ingoványban.
Ellenségünk a gyalázat. Jézus „megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett”, így int tovább az ige.
Nincs ember, aki érzéketlen lenne a gyalázattal szemben. Jézus Krisztus számára sem volt mindegy, hogy milyen halállal hal meg. Neki is nehézséget jelentett, hogy a bűnösök közé számláltatott, s bitófán fejezte be földi életét. Annak a kornak leggyalázatosabb halála volt a kereszt. Mégis vállalta. Ha nem vállalta volna, nem lehetett volna Megváltónk. – Isten gyermekei fölött is ott függ sokszor a Krisztusért hordozandó gyalázat fenyegetése. Aki ilyenkor nem tudja megvetni a gyalázatot, hanem megkötözi őt előbb bizonyságtételében, majd hitében az a gondolat, hogy mit mondanak az emberek, az csendben leáll a versenypályáról, s feladja a küzdelmet. Senki sem lehet a Krisztus követője, aki nem meri vállalni a Krisztus gyalázatát.
Ellenségünk a csüggedés. „…el ne csüggedjetek, lelkeitekben elalélván”, int az ige. A keresztyén élet állandó feszültsége sokszor nagyon reánehezedik a lelkünkre. Szeretnénk már egy kis szünetet a harcban: egy kicsit hátramenni a front mögé, egy kicsi kényelembe helyezkedni, a derékszíjat levetni. Ebben a fáradt, csüggedt, elernyedt, elalélt állapotban könnyű zsákmánya vagyunk az ellenségnek, mert nem vagyunk riadókészültségben, vagy amint az írás mondja: nincsenek a derekaink felövezve. Sokszor ráfizettünk már erre a lelki kényelembe helyezkedésre.
Ellenségünk az élet kímélése. A levél figyelmezteti az olvasókat: „Mert még vérig nem állottatok ellent, tusakodván a bűn ellen.” Nem engedjük vérre menni a dolgokat a keresztyénségben. Mikor nagyon komolyra fordul a helyzet, mikor már vérre megy, akkor mindig keresünk valami kibúvót, mesteri módon indokolt megalkuvást, s azt gondoljuk, hogy megmentettük az életünket, holott éppen így vesztettük el, mert aki meg akarja tartani életét, az elveszti azt (Mt 16,25).
És ellenségünk a szenvedés, az Isten fenyítése. Az Ószövetségből idézi a szentíró: „Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged…” A szenvedés mindig kísértés a hit számára. Megingathatja bennünk az Isten szeretetébe vetett hitet. Különösen, ha nem csak dorgálásról van szó, hanem ostorról is. A megostoroztatás megszégyenít, és vér serken a nyomában. Aki csak a jót tudja elvenni Isten kezéből, a rosszat pedig nem, az bizonnyal hajótörést szenved hitében a megpróbáltatások viharában. 2. Ennyi sok ellenség ellen vajon kik a szövetségeseink?
Szövetségeseink az előttünk járt hithősök. A bizonyságoknak nagy fellege vesz körül minket az 1. vers szerint. Ez a mondat visszautal a levél előző fejezetére, a 11.-re, mely az ótestamentumi hithősök hosszú sorát vonultatja el lelki szemeink előtt Ábeltől a névtelen vértanúkig, akikre nem volt méltó e világ. Ők is itt küzdöttek egykor ugyanezen a küzdőtéren. Hősiesen állták a harcot. Emberi ítélet szerint legyőzettek, Isten történelme szerint azonban ők voltak a győztesek. Az ő példájuk szövetséges erőforrás a mi számunkra, az ő utódaiknak is.
A szentíró szerint azonban többekők, mint példák. Úgy látja őket, mint a harcunk szemlélőit. A küzdőtér porondjáról felkerültek a pálya nagy lelátójára, s úgy ülnek ott, mint nagy versenyeken a baráti szurkolók, biztatva a pályán küzdőket. Úgy veszik körül a küzdőtért, mint valami fényes felhő. Nem egyedül harcoljuk tehát a hitnek harcát. Velünk érző, értünk izguló tömeg előtt harcolunk. Mikor a test szennyes vágyai támadnak, értünk izgul Dávid, ki tudja, mi a sorsa annak, aki ebben elbukik. Mikor az anyagiasság környékez, értünk szorong Barnabás, aki önmagán ismerte meg az önzetlenség örömét.
Mikor rongy életünket féltjük, s még Krisztust is hajlandók lennénk érte megtagadni, szeretne ránk kiáltani Péter, aki tudja, mi ez a harc: Ne hagyd magad!
Fő szövetségesünk Jézus Krisztus. Róla mondja az ige: „Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére, Jézusra…” A hithősök lenéznek ránk, nekünk pedig fel kell néznünk Jézusra. Több ő, mint példa. Több, mint egyszerű néző, szemlélő. Ő bajtárs. Nem a történelem lapjain van csupán, példát adva, miképp lehet megharcolni a hitnek nemes harcát, nem csak a küzdőtér lelátóján biztat a jelenlétével, hanem ott van velünk a küzdőtér porondján, és velünk harcol. Ő a hitnek elkezdője. Ő ébreszti bennünk a hitet egy hitetlen világ közepette. Ő annak táplálója is, mikor minden összeesküszik körülöttünk és bennünk azért, hogy elhamvassza hitünk mécsvilágát. Ő imádkozik értünk nagy próbák idején, hogy megmaradjon a hitünk. Ő harcol velünk, hogy a Sátán minden hitromboló munkáját megrontsa. Ő a hitnek bevégezője is. Azt akarja, hogy diadalma zsákmányaképp odaállíthasson minket Isten elé mondván: Nem veszett el, ímé, itt van, akit nekem adtál. Aki komolyan harcol a hitéért, annak a számára mindez tapasztalati valóság.
Szövetségesünk az Isten ostora is. „…mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad.” (6. v.) Az eredeti szöveg a fenyítésre olyan görög szót használ, melyből lett a pedagógia szó. A szenvedés tehát ebben a földi életben nem kínzás az Istentől, még csak nem is bírói ténykedés, hanem pedagógia, nevelő munka. Isten azért ver, mert szeret, s mert hitre akar juttatni és hitben akar megtartani. Melyikünk nem tapasztalta még, hogy a szenvedés mennyi áldást rejt magában, s hogyan tud növekedni alatta a hitünk! Az ördög is fel tudja használni a szenvedést arra, hogy megingassa hitünket, ez azonban nem változtat semmit azon, hogy Isten pedig épp a szenvedés útján akar megerősíteni hitünkben. Rajtunk áll, hogy a szenvedés áldás lesz-e számunkra vagy átok.
Az ellenség sok és erős, a szövetséges több és erősebb. Ha el nem pártolunk tőle, vele együtt miénk a győzelem! Ámen.

Mire van szükségünk?
Időpont: 1960. január 1. Újévi igehirdetés
Helyszín: Öttevény Oltári ige: Lukács 12,4-9 Ének: 159, 161, 308 Ima: Örökkévaló Isten! Köszönjük Neked, hogy mulandó emberi életünk számára rendíthetetlen fundamentumot készítettél szent Fiadban, Jézus Krisztusban. Kérünk, állíts minket ebben az újesztendőben is e sziklafalra és azután jöjjön, aminek jönnie kell, amit bölcsességed jónak lát, zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai, hegyek rendülhetnek meg háborgásától, nekünk erős várunk lesz Fiad, Jézus Krisztus által, kinek nevére szálljon dicséret, dicsőség, magasztalás örökkön-örökké.
Ámen.
Alapige: Zsidó levél 10,35-36
Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet.
A mai napnak két jellegzetes meghatározója is van: egy polgári és egy egyházi. Polgári jellegzetessége az, hogy az 1960-ik esztendőnek ez az első napja, az egyházi jellegzetessége pedig az, hogy e mai napon az Úr Jézus Krisztus körülmetéltetésének s ezzel együtt zsidó szokás szerint névadás emlékünnepe is, amikor azt a nevet adták neki, melyet az angyal parancsolt Józsefnek: nevezd annak nevét Jézusnak, mert Ő szabadítja meg az ő népét bűneiből. Ezzel a kettősséggel lépünk ez elé az ige elé, melyet az anyaszentegyház erre a mai ünnepre az igehirdetés alapjául kirendelt. Mikor így lépünk az ige elé, rögtön valami hasonlatosság ötlik szemünkbe a mi lelki helyzetünk és a között a lelki helyzet között, melyben az ige megszületett. Ez az ige olyan gondolatszakaszban van benne, melynek írója azt mondja olvasóinak: emlékezzetek vissza a régebbi napokra. A levélíró egy határhelyzet lélektani pillanatában írja e sorokat olvasóinak s az emlékezés tábláján sok minden megjelenik szemük előtt. Az író hátra néz és megállapítja, hogy a múltnak milyen tanulságait kell átvinniök a jövőre. És mikor az író így folytatja levelét: „… mert békességes tűrésre van szükségetek…” – akkor előre néz. Nézzük meg mi is, mi az, amire nekünk is az új életszakaszban szükségünk van, mert a levélíró is úgy beszél, mintha ő is az ó és új év határán mellettünk állana hátra és előrenéző tekintettel. Én ez ige tanítását e cím alá szeretném összefoglalni: Mire van nekünk szükségünk? – s az világos, hogy a hátrafelé nézés az emlékezés ideje az ó-év estéje, újév napján pedig előre kell nekünk néznünk, mert aki az eke szarvára teszi kezét és hátratekint – Jézus szerint – az nem alkalmas Isten-országára. Mire van nekünk szükségünk? Ha így fogalmazom meg a kérdést, önkéntelenül eszünkbe jut a bethániai vendéglátás története, ahol Lázár, Mária és Márta házában ott van Jézus Krisztus.
Mikor Márta a háziasszony – vendéglátó szeretetével szorgos gondoskodással akar minden jót előteremteni az asztalra s emiatt nem jut ideje, hogy Jézus Krisztussal együtt legyen, emiatt szemrehányást akar tétetni Jézussal, akkor Jézus azt mondja Mártának: egy a szükséges dolog és Mária a jobbrészt választotta. Tehát mikor az igéből felmerül a kérdés: mire van szükségünk az 1960. esztendőben, akkor az emberek sok mindent felelnek rá. Az egyik azt mondja: egészségre van szükségünk. A másik úgy gondolja: kenyérre, a harmadik: békére, a negyedik álmokat álmodik és azok megvalósulását várja az újesztendőben. Az ige pedig azt mondja: nem valamire, hanem Valakire van szükségünk. És ha ez a Valaki nem az enyém ebben az újesztendőben, akkor lehet, ha nekünk mindenünk meglesz is, amire azt mondjuk: erre nekünk szükségünk van, az Isten odatarthat elénk üres lapot, amire ráírhatjuk legelrejtettebb vágyainkat és Isten mind valóra válthatja, mégis nyomorultak leszünk az újesztendőben, ha az a Valaki nem a miénk. Ez a Valaki Jézus Krisztus az egy szükséges dolog. Vele együtt a betegség is elhordozható, a szegénységet is kibírjuk, vele együtt az élet minden megpróbáltatását is el tudjuk hordozni. Nélküle pedig nem élet az élet. Nekünk Krisztusra van szükségünk.
Igen ám, de ez a mondat így nagyon általános, nehezen megfogható, nem tudjuk magunkkal vinni, fel kell tehát váltani e tételt konkrét aprópénzzé s ebben az ige lesz segítségünkre, mikor megmondja, miért és miben van szükségünk Jézus Krisztusra. 1. Jézus keresztjén alapuló bizodalomra van szükségünk.
Így kezdődik ez az ige: „Ne dobjátok el hát bizodalmatokat…” Tehát az írás szerint: Jézus keresztjén alapuló bizodalomra van szükségünk. Mai közönséges nyelven talán így mondanánk: reménységre van szükségünk. A reménység az a nélkülözhetetlen életszükséglet, ami nélkül nem lehet élni. Nem mindenki tudja ezt. Sok minden nélkül lehet élni, még egészség nélkül is, szegényen, börtönben, üldöztetésben is, de reménység nélkül nem lehet. Csak ott van élet, ahol reménység van. Ahol az ember életéből kihal a reménység, ott elkezdődik a haldoklás és elpusztul az élet. Csak azért lehet kibírni az életet, mert reménység van. Ha kikopik, kiesik az életből a reménység, belekerül az a halál árnyékának völgyébe. Még a jólétet sem lehet kibírni reménység nélkül, hát még a nemszeretem napokat! Mikor a nagy olasz költő Dante megírta isteni színjátékát, a pokol kapujára ezt a feliratot írta: „Ember! Aki ide belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Mert egy hely van a világon, ahol nincs remény és ez a pokol és kárhozat. Tehát ahol a reménytelenség kezdődik, ott a pokol kezdődik. Ezt az igazságot meg is lehet fordítani: amíg nem vagyunk a pokolban, addig mindig lehet reménységünk. Persze remény és remény között nagy különbség van. Péter apostol első levelében (1,3) beszél az élő reménységről és vele azt mondja: van holt reménység is. Látszólag nincs különbség a kettő között. Amíg jól megy dolgunk, nem is tudjuk, hogy az a reménység, mely bennünk van élő-e vagy halott. De amikor elkövetkezik a nyomorúság ideje, mikor a reménységnek élni, dolgozni, éltetni kellene, akkor azonnal kitűnik, élő-e vagy holt reménység a miénk. A megpróbáltatás idején a halott reménység hamvába hull, nem tud bennünk életerőt adni és az élet kívánását fenntartani. Az a reménység, mely nem más, mint az ösztönös életvágy kifejezése, melynek nincs semmi konkrét fundamentuma, az a próbán összeroppan. Az a reménység, melyet nem tudok indokolni, az nem élő, az a halál reménysége. Az igazán bizakodó, reménykedő embernek mindig kell tudni felelni arra a kérdésre: mi reménységének a fundamentoma? Vajon miben reménykedsz te testvérem ebben az 1960-ik esztendőben? Hadd mondjam meg őszintén azt, hogy Isten az 1959. évben és az előttünk való esztendőkben sok kemény leckét adott arról, amit a zsidókhoz írt levél olvasói is kénytelenek voltak megtanulni, amiről a 34-ik versben olvashatunk: „Mert a foglyokkal is együtt szenvedtetek és vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok, tudván, hogy néktek jobb és maradandóbb vagyonotok van a mennyekben.” Nem tudjuk náluk mik voltak azok az átalakulások, melyek a levél olvasói életében megtörténtek, de nekik is meg kellett tanulniuk azt a kemény leckét, hogy a vagyonba nem lehet bízni. Arra nem lehet reménységgel építeni. Hány ember van, aki életét eltöltötte úgy, hogy izzadt, koplalt, hogy legyen pár hold földje, kis kunyhója élete végére. Kis tőkéje, hogy ha valami baj érné, abba tudjon kapaszkodni. És mit látunk? Megtanultuk, hogy a vagyonba nem lehet reménykedni. Emberek biztos fundamentomnak gondolták azt a pár hold földet, mit szereztek és megkapták a földreform hideg zuhanyát. Megtanultákők is, hogy a föld nem ingatlan, inog az és kicsúszik az ember lába alól. Akik arra gondoltak, hogy az én reménységem egy kis ház, ahol majd meg fogom húzni magamat, azok is megtanulták, jöhet olyan idő, mikor az ember menekül a háztulajdonból. Vagy akik az élére rakott garasokba, papírbankókba reménykedtek, azokat kijózanította az infláció, mikor minden koldus milliomos és minden milliomos koldus lett. Valamiben tehát nem lehet reménykedni, csak Valakiben.
De hát kiben bízzunk és reménykedjünk? Emberekben? E világ hatalmasságaiban? Nem tanultuk-e mi meg azt is az elmúlt évek szomorú történetéből, hogy a világ hatalmasságai mennyire ingoványos talajon állnak? Emberek jönnek, emberek mennek. Akiket tegnap még egy ország vagy egy egész világ megsüvegelt, azok holnap arra ébrednek fel, hogy valahol Isten háta mögött szürkén kell leélni hátralévő életüket. Tapasztaltuk, hogy akiknek egyetlen szemrebbenésétől, jóindulatú mosolyától, aláírásától függött milliók legnagyobb kérdése, azok holnap ugyanolyan üres tenyerű és hatalom nélküli emberré váltak, mint mi vagyunk. Nem lehet bízni emberekben sem. Hát kiben? Kiben bízhat az ember? Csak önmagunkban bízhatunk? Erre az ingatag fundamentomra sem lehet építeni. Én ismerem legjobban magamat, mennyire kiszámíthatatlan vagyok. Szenvedélyeim elragadnak, együgyű, balgatag vagyok. Jó szándékaimat én magam hagyom cserbe, szélingatta nádszálként hajladozom, merre a szél fúj. Ha Isten az 1960. esztendőnek sorsát az én kezembe tenné le, nagyon rossz kezekbe tenné. Csak Istenben lehet bízni egyedül! Tudom, most magatokban mit gondoltok: Hát nem csalódtunk eleget már Istenben is? Úgy bíztunk abban, hogy valamit fog csinálni. A nyomorúságból ki fog szabadítani, a megoldatlan kérdésünket meg fogja oldani és minden maradt a régiben, mintha nem is lenne Isten vagy ha van, nem törődik velünk. Oh ezek a keserű csalódások nagyon össze tudják szorítani kemény marokkal az emberi szívet és mondatják velünk: Nincs Isten! Vagy ha van, ilyen parányi emberrel, ilyen porszemével a nagy világnak egyáltalában nem törődik… Rút hálátlanság ez Istennel szemben, elfelejtve sok jótéteményét.
Isten sokkal többször váltotta be reménységünket, mint mi számon tartjuk azokat. Csak ezeket el szoktuk felejteni. A gyermekeket mindig arra kell megtanítani, mondd: köszönöm, és nem arra, hogy kérem, vagy adjál. Emlékező tehetségünk nagyon gyenge, mikor Isten jótéteményeire, kegyelmére kell emlékezni. A zsidókhoz írt levél írója figyelmezteti levele olvasóit: Emlékezzetek vissza a régebbi napokra, melyekben Isten jótéteményét megtapasztaltátok. Emberi gondolat szerint, Istenben való csalódás, mikor Isten nem ugrik azonnal imádságunk kérésére, vagy másképpen látja jónak megszabadítani bennünket, mint mi azt gyarló emberi eszükkel elképzeltük. De nemcsak tapasztalat teszi nehézzé az Istenbe vetett bizodalmat, de még inkább a lelkiismeretünk. Nem merünk bízni Istenben. Vádolnak minket bűneink és harsány hangon kiáltják: Te várod, hogy Isten segítsen rajtad? A szent Isten rajtad, a bűnös emberen? Mit gondolsz, mit érdemelsz te az Istentől? És az ember kénytelen elismételni magában a Kis Káténak egyik rettentő mondatát: Büntetésnél egyebet Istentől nem érdemlek.
De hát akkor kiben bízzunk testvéreim? És itt jön elő ebből az igéből a mai nap egyházi jellege. Ezen a napon kapta nevét Jézus, - szabadító. Nekünk tehát olyan bizodalomra van szükségünk, mely Jézus Krisztusra épül fel. Nem lehet Istenben bízni a golgothai kereszt nélkül.
Aki Istenre Jézus Krisztuson keresztül néz, az megtanulja Pál apostoltól, - a nagyon sok megpróbáltatáson keresztül ment apostoltól – római levelének ezt a mondatát: „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk!” (8:32) Tehát, mihelyt én Jézus Krisztusba kapaszkodom, egyszerre megnő reménységem. Akkor jól tudom: bűnös vagyok és azt is tudom, hogy Jézus Krisztusban megjelent Isten bűnbocsátó és bűntörlő kegyelme velem szemben is. Ezért merek hinni abban, hogy Ő megoldja kérdéseimet. Ha Jézusra nézek, egyszerre világos lesz előttem, ha valamit nem ad nekem az Úr, az bizonnyal nem azért nem adja, mert sajnálja tőlem, hanem azért, mert veszedelmesnek tartja számomra. Szabad arra gondolnom, ha Fiát nem sajnálta érettem odaadni, miért sajnálná azt, ami nem kerül neki áldozatba, csupán egy mondatába.
Miért sajnálná tőlem az egészséget, a mindennapi kenyeret, a szeretetet az, aki megbocsátotta bűneimet. És egyszerre megtelik az ember szíve bizodalommal. Ezt a bizodalmat akarja adni nekünk az Úr és ezt a bizodalmat akarja elvenni tőlünk az ördög újév küszöbén, Megváltó Jézusunk neve napján. Ne dobjuk el magunktól ezt a bizodalmat, akárhogyan próbálja a Sátán bebeszélni, hogy csalódtunk Istenben, akárhogyan vádol a lelkiismeret, szorítsuk szívünkhöz ezt a Krisztus keresztjén alapuló bizodalmat. Olyan szomorú az, hogy ebben az igében az első két szó az: ne dobjátok el magatoktól bizodalmatokat. Úgy vigyázz hát ebben az esztendőben reménységedre, mint legdrágább kincsedre, a Krisztustól tanult élő reménységre. El ne dobd magadtól, mert az Istennek szomorúság, az ördögnek öröm, neked magadnak meg nyomorúság. 2. Jézustól tanult békességes tűrésre van szükségünk.
Tehát másra is van szükségünk a bizodalmon kívül. Így folytatódik tovább az ige: „Mert békességes tűrésre van szükségetek…” Az Istenbe vetett reménység és bizodalom nem jogosít fel bennünket arra, hogy zökkenőmentes új esztendőt várjunk, és azt higgyük, 1960-ban minden sikerülni fog nekünk, Isten tenyerén fog hordozni, hogy lábainkat meg nem üssük a kőbe, csupa napsugaras napunk lesz és minden olyan szép és gyönyörűséges lesz az újesztendőben. Ez nem reménység, ez naivitás és a naivitás nem reménység. Jézus Krisztus ördögi kísértésnek tekinti azt a mondatot, hogy Isten parancsolt angyalainak, hogy tenyerükön hordozzanak minket, hogy még a kőbe se üssük meg lábunkat. Jézus erre azt mondta az ördögnek: Viszont meg van írva: ne kísértsd a te Uradat és Istenedet! Az a reménység és várakozás, hogy minden jó fog menni ebben az esztendőben, az Isten-kísértés. Az Istenbe vetett józan bizalom mindig számol azzal, hogy ebben az évben is lesznek nemszeretem napok. Nem tudjuk hány lesz, Isten osztogatja bölcs belátása szerint egyiknek többet, másiknak kevesebbet. Egyiknek súlyosabbat, másiknak könnyebbet. Lesznek bizony rossz napok, csak az a kérdés, mit fogunk mi ezekkel csinálni?
Mert nem a rossz napok önmagukban a baj, hanem mindig az, amit mi csinálunk vele és belőle, ez veszedelmesebb, mint maga a rossz nap. Egy sereg emberben a megpróbáltatás kételyt támaszt és megrendíti Isten gondviselésébe vetett hitét. Ebből a kételkedésből születik a lázadás Isten, a sors ellen, emberek, világ ellen. A lázadásból támad az elkeseredés, az irigység, a bosszú azok felé, akikről azt gondoljuk – de csak gondoljuk – hogy kevesebb nyomorúságuk van és könnyebb keresztjük, vagy egyáltalán nem hordoznak keresztet. De ez nem áll. És vannak, akikben gyökeret ver az elkeseredés és letargiába süllyednek. Mit tegyünk tehát a nemszeretem napokkal? Békén el kell tűrni őket. Azt mondja az ige: békességes tűrésre van szükségetek! Persze békés tűrés is sokféle van. Vannak, akiknek béketűrése nem más, mint pogány fatalista béketűrés. Az a meggyőződésük, hogy kikerülhetetlen végzet uralkodik a világon. Mindenkinek megvan a maga sorsa. Az egyiknek így, a másiknak amúgy alakul sorsa. Kiszámíthatatlan szeszélyességgel osztogatja az egyiknek a szerencsét, a másiknak a bajt, vagy mind a kettőt. Semmit nem lehet ellene csinálni, bele kell törődni. Ne gondoljuk, hogy csak a pogányok lehetnek ilyen fatalisták, és sorshitűek. Keresztyén emberek között is találkozunk ilyenekkel, ezek ugyan ezt így mondják: legyen meg az Isten akarata, úgy sem lehet ezen változtatni, bele kell nyugodni a változhatatlanba. Ez nem keresztyén béketűrés, ugyanaz, keresztyén mázzal bekent fatalizmus. A mondatból a sors szót kihúzzák s a végzet helyett behelyettesíti Isten nevét, s azzal csillapítják fájó és lázadó szívüket.
Isten ellen nem tudok semmit sem csinálni! Ez nem béketűrés, hanem elfásultság. Olyan béketűrésre van szükségünk, melyre Jézus mutatott példát. Ezen a napon Jézus Krisztus a körülmetéltetés fájdalmával kezdi az életét. Parányi kis műtétet végeztek rajta mikor a nevet adták neki, de mindarra emlékeztet, hogy az Ő élete a vérontás élete lesz. Az is lett egészen addig, míg utolsó csepp vére ki nem hullott szívéből a kereszten, a dárdadöfés nyomán el nem folyt vére ott a Golgothán. Ajkán nem volt zúgolódó szó se, emberek, sem Isten ellen.
Elhordozta békességes tűréssel, mert tudta, hogy ebből lesz a váltság. Tudjuk, neki nem büntetésképpen kellett hordozni a szenvedést, Ő Istentől nem érdemelt volna mást mint, hogy Isten angyalai tenyerükön hordozzák.
Hívő béketűrésre van szükségünk. Van bízó és hívő béketűrés. Ezzel fekszik le a beteg önként a műtőasztalra. Egész egyszerű példát említek. Valaki súlyos beteg. Orvosi műtétre van szüksége, csak ezzel lehet segíteni. Igaz, a műtét pillanatnyi fájdalmát enyhíteni tudják narkózissal, injekcióval, de utána sok kellemetlenséggel jár. Vannak, akik ezt nem vállalják. De mikor jön az egyik fájdalom a másik után és a beteg érzi, a halál is ott kopogtat a szoba ajtaján, akkor lefekszik önként a műtőasztalra és elszenvedi a fájdalmat béketűréssel, mert tudja, hogy ez a gyógyulás útja. Túlnéz a fájdalom pillanatnyi szenvedésén és nehézségén, mert az a bizodalma, hogy utána nagyobb jót kap: visszanyeri egészségét. Tehát ilyen Jézustól kapott béketűrésre van szükségünk ebben az esztendőben. Én nem tudom, hogy én rám mit tartogat ez az újesztendő, de azt sem, hogy rátok is mi vár, de fel kell készülnünk arra, hogy Isten bölcsessége szerinti mértékkel nekem és nektek is fog nemszeretem napokat is adni. Lehet, hogy sötét alagútba vezet majd utunk, ne féljünk, annak másik vége is van. Bizodalommal és béketűréssel lépjünk be felénk ásító sötét száján, mint akik tudjuk, hogy most ugyan keserves, ámde utóbb az igazság békességes gyümölcsével fizet (Zsid 12,11). Erre akar felvértezni az ige bennünket, mikor azt mondja: Békességes tűrésre van szükségetek! 3. Jézus példája szerint való engedelmességre van szükségünk.
Harmadik felszólítással fejezi be az ige: „… hogy Isten akaratát cselekedvén elnyerjétek az ígéretet.” Engedelmességre van tehát szükségünk. De nemcsak azért, mert Isten Úr, mi pedig szolgái vagyunk, Ő a teremtő, mi pedig teremtményei vagyunk, hanem Istennek nemcsak az az akarata, hogy bízzunk benne, békességtűréssel hordozzuk sorsunkat, hanem azért is, mert van neki vezérlő akarata is. Mi is csinálunk terveket. Pénzügyi emberek is csinálnak költségvetést.
Az üzemekben dolgozók is terveket készítenek, hogy mit fognak csinálni. Istennek is megvan a maga terve és ezek csodálatos tervek. Igaz, hogy titokban tartja, nem mondja előre meg, csak az engedelmeseknek bontakozik ki menet közben, lépésről-lépésre. Egyet tudhatunk, ha e világnak minden okos embere összedugná fejét és közösen próbálna kitervezni olyan csodálatos esztendőt, amely még nem volt a világon, az is csak jelentéktelen, szürke, kopott semmiség lenne Isten terveihez képest. Istennek ez a terve nagyobb, szebb és boldogítóbb, mint amit mi el tudunk képzelni, az 1960-ik esztendőre. Hát akkor miért nem válik ez mind valóra? Hiszen az előző esztendőben is volt Istennek terve! Itt a kérdés súlypontja. Isten nagy terveiből mindig annyi válik valóra, amennyire engedelmességet vállal az ember. Isten megcsinálhatná terveit saját szavával is, teremtő hatalmával, angyalaival, akik egyetlen szavára engedelmeskednek, de Ő embereken keresztül akarja valóra váltani tervét. És ez az Ő fájdalma minden ó-év estéjén. Mi emberek tervlemaradásokról beszélünk, gondoljunk arra, micsoda tervlemaradással vagyunk Isten szemében? Isten mi mindent kitervelhetett az 1959. évre és az 1960-as esztendőre is, és hogy az 1959. év olyan lett, amilyen lett, hogy az 1960-as év is olyan lesz, amilyen lesz, az egyedül rajtunk fordul meg. Itt van igazsága annak a régi közmondásnak: Ki-ki a maga szerencséjének kovácsa. Persze engedelmesség és engedelmesség között is van különbség. Van rabszolga engedelmesség, ez kényszeren és félelmen alapszik, és van katona engedelmesség, ez a fegyelem hatalma alatt áll. A muszáj engedelmesség a béresek engedelmessége, akik csak addig dolgoznak, míg szemmel tartjákőket. És van a szeretetnek engedelmessége, mely nem azért fogad szót, mert belát a parancs bölcsességébe, hanem szereti a parancsadót, ha nem is tudja megérteni a kapott parancsot. Nekünk az a ngyalok engedelmességével kell engedelmeskednünk, mert így tanított minket Jézus Krisztus imádkozni: „Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is.” Három felszólítás van ebben az igében: Bízzatok! Tűrjetek! Engedelmeskedjetek! Az ige jutalomról és ígéretről beszél azoknak, akik ezeket a felszólításokat megfogadják. Mi ez a jutalom és ígéret most nekünk? Áldott, boldog új esztendő. A miénk lehet. Kezünkbe tette le Isten.
Ámen. Ima: Örökkévaló Isten, szerető mennyei Atyánk! Hálát adunk Neked, hogy mindig voltál, vagy és maradsz is múló időben. Beléd kapaszkodunk, mikor minden kifut alólunk, megemésztjük esztendeinket, mind a beszédet, akkor is megmaradsz Te és Igéd örökké.
Köszönjük, hogy Beléd kapaszkodhatunk, nekivághatunk annak a sötétségnek, amit az 1960-ik esztendő jelent nekünk. Nem tudjuk mi vár ott ránk, bizonytalan, hogy örömvirágok illatoznak- e utunk mellett, bizonytalan, hogy tövisek fognak-e megsebezni, egészségesek vagy betegek leszünk-e, jómódúak vagy szegények, bővölködni fogunk-e vagy szűkölködni, csak Te tudod egyedül. És nekünk olyan jó tudni, hogy Te tudod. Tudod, hogy nekünk mire van szükségünk.
Szabad nekünk bízni abban, hogy Te azt mind megadod nekünk és ha nem kapunk meg mindent, amit várunk ettől az esztendőtől, minden bizonnyal azért nem lesz a mienk, mert nem tartod szükségesnek, vagy nem tartod üdvösnek számunkra. Hálát adunk Urunk azért, hogy bízhatunk abban, hogy a békességes tűrés által mindent el lehet hordozni Veled együtt. Kérünk Téged, Szentlelkeddel adj nekünk erőt ahhoz, hogy terved a mi életünkben, gyülekezetünk, a család, az egyház, a haza és a világ életében, emberek engedelmességével is hadd váljék valóra. Urunk kérünk Téged add, hadd tudjunk mindent letenni, ami teher a múlt esztendőből és hadd tudjuk felvenni a bizodalmat, türelmet és szófogadást, mert akkor tudjuk, hogy ez az esztendő kedves lesz Neked és kedves lesz nekünk is.
Ámen.
Úrvacsora: Újat kezdünk. De ha azt akarjuk, hogy ne csak papíron kezdjünk új számot, de az új évben új élet is legyen, akkor abba nem szabad magunkkal vinni a régiből azt, ami a régiben rossz volt. Ha magunkkal hordozzuk bűnünk terhét, azok lehúznak minket és nem lesz új az esztendő.
Milyen jó, hogy erre az oltárra letehetjük az ó-esztendő minden bűnét és teher nélkül szárnyra bocsáthatjuk életünket az újesztendőre. Tegyük hát meg így imádkozván: Oh Uram, Jézus Krisztusom! Köszönöm Neked, hogy Jézus vagy, szabadító vagy az én számomra is, szabadító bűneimből. Köszönöm Neked, hogy elszenvedted érettem, helyettem bűnömnek minden büntetését és áldalak Téged azért, hogy most lerakhatom minden bűnömet a Te oltárodra, Te pedig ideadod nekem a Te szentségedet, tisztaságodat, erődet és megkegyelmezett állapotodat, és szabad nekem új életet kezdenem. Oh Uram, hadd legyen ez valóság számomra, hogy a régiek elmúltak, íme újjá lett minden bennem és tudom, hogy akkor körülöttem is.
Ámen.

Próbás idők Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 25. vasárnap (Az egyházi év vége előtti 3. vasárnap) – 1958. november 9.
Alapige: Zsid 10,32–39 „Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra, a melyekben, minekutána megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok ki, midőn egyfelől gyalázásokkal és nyomorgattatásokkal nyilvánosság elé hurczoltak titeket, másfelől társai lettetek azoknak, a kik így jártak. Mert a foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok, tudván, hogy néktek jobb és maradandó vagyonotok van a mennyekben. Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet. Mert még vajmi kevés idő, és a ki eljövendő, eljő, és nem késik. Az igaz pedig hitből él. És a ki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. De mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elveszszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk.”
Azok a keresztyének, akikhez a zsidókhoz írt levél szólt, próbás időket éltek, ezért ír nekik az apostol a próbás időkről és a próbás időkben szükséges magatartásról. 1. Próbás idők mindig vannak. Nem csak bizonyos korok jelenségei, hanem állandó velejárói a keresztyén életnek. E földön az egyház mindig küzdő egyház. Áll ez gyülekezeti és egyéni vonatkozásban is. Áll a levél olvasóira is.
Nekik is voltak próbás idők az életükben. Sok szenvedésteljes küzdelmet kellett kiállaniok (32. v.).
Gyalázták, nyomorgatták, pellengérre állították, börtönbe zárták, vagyonukat elkobozták (33–34. v.).
Nem csak a múltban volt így, a jelenjük is próbás idő. Ezért van szükségük arra, hogy az apostol állhatatosságra, kitartásra, meg nem hátrálásra biztassa őket. A jövőben sem lesz másképpen. Az apostol utal a végső időkre, Jézus Krisztus visszajövetelére. Az Írás világosan megmondja, hogy ennek egyik előjele épp nagy keresztyénüldözés lesz. Mögöttük, mellettük, előttük próbás idők. Ezért nem is konkretizálja az apostol, hogy ki, mikor, kiket s hogyan üldözött. A szereplők, az üldözési módszer, az indok, az alkalom, az idő változhatik és sokszor változik is, de az idő maga mindig próbás idő. Ezt lehet kifogásolni, fel lehet ellene lázadni, de változtatni nem tudunk rajta. 2. A próbás időkben egyszer való megállás nem jelenti, hogy máskor nincs számunkra az elbukás veszélye.
A levél olvasói a régebbi napokban, keresztyénségük kezdetén gyönyörűen megállták a próbát. Nem bujkáltak, nem tagadták meg hitüket, hanem vállalták a Krisztusért üldözöttekkel a sorsközösséget.
Mindezt pedig nem a változhatatlanba való keserű beletörődéssel, hanem örömmel (34. v.), mint valamikor az apostolok is, akikről az van megírva, hogy amikor megverettettek Krisztusért, „örömmel menének el a tanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek” (ApCsel 5,40–41).
A dicső múlt azonban, melyben megmutatták, hogy ők nem a meghátrálás emberei, nem jelent biztosítékot arra, hogy mindig meg fogják állni a helyüket. Legalábbis az apostol nem tudja magát megnyugtatni azzal, hogy olvasóit nem kell félteni, eléggé bebizonyítottákők már azt, hogy nem a meghátrálás emberei. Inti, figyelmezteti, tanítja, biztatja őket, mert tudja, hogy a próbás idő mindig magában rejti az elbukás kísértését és veszélyét. „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is…” (Ézs 40,30) Nekünk sem szabad elfelejtenünk, hogy aki azt hiszi, hogy áll, annak különképpen vigyáznia kell arra, hogy el ne essék, mert különben menthetetlenül a Péter sorsára jut, s mielőtt észbe kapna, máris elárulta Mesterét. 3. Az elbukás veszélye nem jelenti az elbukás elkerülhetetlenségét. Minden próbás időben akadnak olyanok, akik nem bizonyulnak a meghátrálás embereinek. A megálláshoz erőt meríthetünk a múltból.
Ezért írja: „Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra…” (32–34. v.) Emlékezzünk a saját tapasztalatainkra! Emlékezzünk a Biblia hithőseire! Közvetlen ez után a szakasz után ezért rajzolja meg az apostol a hithősök csodálatos arcképcsarnokát. Emlékezzünk az egyháztörténelem hithőseire! A reformáció hátunk mögött lévő emlékünnepe bőséges alkalmat adott erre. Emlékezzünk közelebbről a magyar evangélikus egyház történetére s benne a mi gyülekezetünk történetére! Vérrel, könnyel, verítékkel írvák a hit történelmének lapjai. Vannak benne szomorú sorok emberekről, akik beijedtek, megalkudtak, meghátráltak, megtagadták Urunkat, de vannak benne ragyogó történetek is olyanokról, akik nem voltak a meghátrálás emberei, hanem hívek voltak mindhalálig.
Nem emberdicsőítés ez, hanem Isten dicsőítése. Nem a magunk erejéből álltunk meg, ha megálltunk, hanem az Úr kegyelméből, aki nem engedett erőnkön felül próbálni, betakart és elrejtett sokszor, mikor gonosz szemek és kezek kerestek, s ha ránk zuhant mégis a próba, mindenre adott erőt nekünk a Krisztus által, aki minket megerősített (Fil 4,13). A múlt ezt kiáltja felénk: „Ne dobjátok el hát bizodalmatokat…” (35. v.) Mindeddig segítségül volt nekünk az Úr, megtart ezután is, bízhatunk benne. 4. A megálláshoz nem csak a múltból meríthetünk erőt a megerősödött bizodalom által. A megálláshoz Isten kedvének kereséséből is erőt meríthetünk. Ezt mondja az Úr: „…a ki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem.” (38. v.) Életünk minden megnyilatkozása, gondolataink, szavaink, érzéseink, cselekedeteink, mulasztásaink mind kiváltanak valami érzést Istenből. Vagy bánkódik miattunk (1Móz 6,6), vagy gyönyörködik bennünk. Akinek számára Isten élő, személyes Isten, az mindig rettentően szégyelli és bánja, hogy Istennek inkább bánatot szerez, semmint örömöt. Ha ebben az igében nem volna benne értelemszerűen, hogy aki pedig nem hátrál meg, hanem megáll, abban gyönyörködik Isten, ha tehát ez az ige nem szögezné le azt, hogy fennáll annak a lehetősége, hogy ember örömöt tudjon szerezni Istennek, s ha ugyanezt nem erősítené meg egy másik ige is: „…örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén” (Lk 15,10), akkor csak azt mondhatnánk: mi csak bánatot tudunk szerezni Istennek. Minél előbb valóság számunkra a váltság, az Istentől nyert bűnbocsánat öröme, annál lesújtóbb az a tudat, hogy mennyi fájdalmat okozunk Istennek, s annál jobban szorongat a szívünk arra, hogy bárcsak tudnánk valami örömöt szerezni Istennek.
Próbás időkben gondolj arra, hogy Isten figyel! Ha nem volna bántó a kép, még azt is mondhatnánk sportnyelven: szurkol neked, figyelmeztet, biztat, imádkozik érted (Lk 22,32). Ha meghátrálsz, bánatfelhő ereszkedik arcára, ha megállsz, örömre mosolyodik el. 5. A megálláshoz erőt meríthetünk abból is, ha tudatosodik bennünk, hogy a megállásnak ígérete van (36. v.).
Ígérete van már erre a jelenvaló világra is. Az igaz hitből él, s aki nem a meghátrálás embere, hanem a hité, az életet nyer. A hit a próbás időkben való megállás útján válik élővé, hatóvá, életté bennünk.
Kilép az értelem ismeretvilágából, a gyümölcstelen érzelmek romantikájából, a saját akaratom mindenhatóságára épített vallásos mázzal bekent erkölcsi idealizmusból, s életformáló erővé erősödik.
Minden megállt próbában szárnyakat kap a hitünk. Másodszor könnyebb győzni, mint először. Addig csak azt tapasztaltuk, hogy milyen hatalmas, szemtelen, célratörően vakmerő a Sátán, a megállás megmutatja, hogy alapjában gyáva, s aki ellenáll neki, attól megfutamodik. Ugyanakkor az a boldog tapasztalat is a miénk lesz, hogy Isten pedig közeledik ahhoz, aki közeledik hozzá (Jak 4,7–8).
Ígérete van az eljövendő világra is. Gondoljunk Jézus visszajövetelére! „Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljő, és nem késik.” (37. v.) Vele jön a végső győzelem, a próbás idők megszűnése is.
Minden pillanatban itt lehet. Vele együtt azonban csak azoké lesz a végső győzelem, akik már itt, a próbás időkben győztek „a Bárány véréért és az ő bizonyságtételöknek beszédéért; és az ő életöket nem kímélték mind halálig” (Jel 12,11).
Ebben már benne van a harmadik ígéret is: az üdvösség ígérete. Akik nem hátrálnak meg, hanem megállanak a hitben, azok tudhatják, hogy nékik jobb és maradandóbb vagyonuk van a mennyekben (34. v.). Csak a megbizonyított hit áll meg a nagy ítéletben. Csak aki győz, az épül bele Isten templomába (Jel 3,12). 6. A megálláshoz erőt meríthetünk abból is, ha tudatosodik bennünk, hogy az elbukásnak fenyegetése van. Aki meghátrál, az elvész (39. v.). Nem csak majd egyszer a végén, hanem már itt. Aki egyszer meghátrál, az másodszor már könnyebben alkuszik meg. Minden elbukás a visszaesés útját egyengeti.
Minden elbukás után süketebb lesz a fülünk az ige üzenetére, vakabb a szemünk a láthatatlanok meglátására. Alvóbb és lazább a lelkiismeretünk a gátlások felfogására. Minden meghátrálás után könnyebb a bűn és nehezebb az Istennek való engedelmeskedés. Ennek az útnak a vége hitetlenségbe torkollik itt, s kárhozatba odaát. Az elkárhozottak között Jel 21,8 szerint a listavezetők a gyávák, akiknek része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, ami a második halál. „Annakokáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl” (Zsid 12,12), s mondjátok Sátánnal és világgal szemben: „De mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elveszszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk.” (39. v.) „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Mt 16,26) Mindent elvesztett, ki hitét elvesztette, mert elvesztette Istenét. Ámen.

Mi történt nagypénteken?
Időpont: Nagypéntek – 1954. április 16.
Alapige: Zsid 9,24-28 „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk. Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatúl, mint a hogy a főpap évenként bemegy a szentélybe idegen vérrel; mert különben sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtetése óta; így pedig csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És miképen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet: azonképen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor bűn nélkűl jelen meg azoknak, a kikőt várják idvességökre.” Minden történésnek van látható és láthatatlan oldala, s épp ezért nem mindig az történik, ami látszik.
Nagypénteken sem az történt, ami látszott. 1. Nagypénteken nem kimenetel, hanem bemenetel történt.
Látszólag egy nagy kimenetel történik. A Golgota az események végső kifejlődése. Ide fejlődik ki Jézus minden bátor fellépése s a főpapi tanács minden alattomos gyűlölete. A sötétség legyőzi a világosságot, az erőszak a szelídséget, a gazság az igazságot. Ez Jézus sorsának kimenetele.
Ezenkívül egy másik nagy kimenetel is történik nagypénteken. Jézus kimegy e világból. De hogyan?
Nem dicsőségesen, mint egykor Illés, kiért Isten tüzes szekeret küldött, s angyali kísérettel vitte fel az égbe. Nem előkelő magányban s áhítatos csendben, mint egykor Mózes, ki a Nébó hegyén egyedül lehetett Istennel, végiggondolhatta egész életét, s azután – mint fáradt gyermek anyja ölébe – lehajthatta fejét Atyja ölébe, s mikor elaludt, úgy temette el maga Isten, mint ahogy az anyai gyöngéd kar teszi ágyába az ölében elaludt kisgyermeket. Nem vigasztaló, fényes látomással, mint később István, az első vértanú, ki elől Isten irgalmas keze eltakarja gyűlölőinek hadát, s megnyitja fényes egét, hol láthatja Isten dicsőségét s Krisztust az Atya jobbján (ApCsel 7,54–66).
Mindezzel szemben Jézus gyalázatban hal meg gonosztevők halálával a vesztőhelyen. Körülötte gúnyolódó csőcselék, ki meghalni sem hagyja nyugodtan, az ég pedig feketébe öltözik, s Isten eltakarja magát előle.
A szentíró azonban egészen mást lát. Ezt írja: „…nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe…” Számára Jézus nem kivégzett lator, nagypéntek nem a gonosz diadala. Számára mindaz, ami történik, a nagy kiengesztelési ünnep. A legnagyobb zsidó ünnep. Szeme a mezítelen Jézuson főpapi köntöst lát, az üvöltő tömeg ünnepi sokaság, Jézus átszögezett kezén a vér az áldozati bárány vére, melyet Jézus a főpap méltóságával visz a szent sátor felé. Megnyílik előtte, kettéhasad a kárpit, s ő belép Isten elé, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Sőt még ennél is többet lát. Tudja, hogy most olyan valami történik, aminek csak árnyéka, jelképe, másolata volt minden engesztelési ünnep. Az is ritka dolog volt, egy évben csak egyszer történt, az azonban, ami itt történik, eddig soha sem volt, s ezután soha sem lesz, ez egyszer történik a világtörténelemben. Krisztus, az igazi főpap az örökre elégséges áldozatot, a saját vérét viszi az élő Isten elé a mennybe engesztelésül a nép bűneiért. Jézus sorsának kimenetele tehát nem a gonosz diadala, hanem a kegyelem győzelme, s halála nem csúfos kimenetel, hanem mennybemenetel.
Így látta a szentíró. Így látta a latrok egyike is a kereszten. Így látod-e te is? 2. Ezt a gondolatot folytatja tovább a szentíró, mikor így szól: Krisztus „magába a mennybe” ment be, „hogy most Isten színe előtt megjelenjék”. Szerinte tehát nagypénteken nem Istentől való elhagyatás, hanem Isten előtt való megjelenés történik.
Akik a kereszt alatt állanak, azt hiszik, hogy elhagyta őt az Isten. Ezt olvassák ki a sorsából.
Szerintük csak annak a sorsa lehet ily borzalmas, akit elhagyott az Isten, elvonván tőle kegyelmes segítő kezét. Hiszen a kereszt egy nagy kudarc, összedőlt remények romhalmaza. Aki ott függ mindentől és mindenkitől elhagyottan, annak semmi sem sikerült az életben. Vágyai köddé váltak, tervei füstbe mentek, s maguk alá temettékőt is, a nagy álmodót. Vannak, akik hangosan is kifejezést adnak ennek a véleménynek, mondván: „Bízott az Istenben; mentse meg most őt, ha akarja…” (Mt 27,43) Nem mentette meg, elhagyta.
Ezt hallják ki a saját panaszos kiáltásából is: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagyál el engemet?” (Mt 27,46) Ennek jelképét látják a nagypéntek délre ráborult nagy sötétségben is. Nagyon gonosz lehetett – mondogatják magukban –, egészen elhagyta őt Isten.
A szentíró azonban egészen mást lát. Úgy látja, hogy Jézus soha ilyen közösségben nem volt még az Atyával, mint épp a kereszten. Isten legnehezebb akarata a váltság volt, s Jézus engedelmesen vállalta ezt az akaratot: a keresztet, a halált, az Istentől való elhagyatottságot, a kárhozatot, csak hogy megvalósulhasson Isten embert mentő szándéka, idvezítő kegyelme. Mikor Istentől való elhagyatott állapotában volt, akkor sem hagyta el Istent, akkor is az engedelmesség közösségében volt vele, s ezért tudta élete legnagyobb sötétségében is így szólítani: Én Istenem, én Istenem! Mikor Isten távozóban van tőle, ő akkor is Isten felé megy.
Hiszed-e, hogy balszerencse, kudarc és sötétség nem bizonyítéka annak, hogy elhagyott Isten?
Hiszed-e, hogy Isten épp azért hagyta el Jézus Krisztust, hogy téged, a bűnös embert, sohase kelljen elhagynia? Hiszed-e, hogy semmiféle életsötétség, az Istentől való elhagyattatásnak semmiféle látszata sem jogosít fel arra, hogy elhagyd Istent? Megtapasztaltad-e, hogy mikor Isten látszólag visszavonul tőled, valóban nem eltaszítani, hanem magához vonzani akar téged? 3. Ezt a gondolatot folytatja tovább a szentíró, mikor így szól: Krisztus magába a mennybe ment be, „hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk”. Szerinte tehát nagypénteken nem az történt, hogy elhagyott minket Krisztus, hanem épp mellénk állt s pártunkra szegődött. Ami történt vele, érettünk történt, amit tett, érettünk tette.
Az a pár ember, aki a tanítványi és baráti körből a kereszt alatt áll, abban a meggyőződésben van, hogy Jézus elhagyja őket. A baráti kör riadtan szétfutott része is így gondolkodik. Nem is érdemelnénk mást. Az az emberiség, mely gyűlölettel felel a szeretetre, gyilkossággal az életre, mely öntelten elutasítja magától a kegyelmet, nem becsüli meg, hanem meggyalázza és megöli Isten Fiát, tényleg nem érdemelne mást, mint azt, hogy Jézus utálattal forduljon el tőle, s dolgavégezetlen menjen vissza az égbe, sorsára hagyván ezt a bűnös világot. Jézus azonban nem ezt csinálja. Érettünk élt. Halálában is rólunk gondoskodik. Csúfolói részére kegyelmet kér Istentől, a latort a mennybe vezeti, anyjáról és Jánosról gondoskodik. Sőt még ennél többet is kell mondani róla: Érettünk hal meg. Miattunk, helyettünk és érettünk. Ő maga az az áldozat, melyet odavisz Isten színe elé engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.
Sokan tekintenek reá úgy, mint sajnálatra méltó áldozatra: Cselszövésnek és erőszaknak esett áldozatául – mondják. Az ige azonban nem emberi gonoszság áldozatának tekinti őt, hanem úgy néz reá, mint aki önként vállalta magára mind a szenvedést, önként tette le életét, hogy a saját vérét vigye helyettes elégtételül s engesztelő áldozatul Isten elé. Mindig közösségben volt ő az emberrel, de soha annyira, mint épp a kereszten, ahol közösséget vállalt az emberi bűnnel, bűnné lett érettünk, s elszenvedte érettünk és helyettünk bűnünk minden büntetését.
Tudsz-e így nézni a keresztre? Így nézhetett valamikor Izsák arra a bárányra, amely helyette halt meg a Mórija hegyének oltárán. Csak nézd, nézd imádattal, s gondolj arra, hogy neked kellene ott függnöd a kereszten, és mondogasd: Helyettem hal meg… helyettem hal meg! 4. A szentlecke végén az ítéletről és Krisztus visszajöveteléről szól az ige: „És miképen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet: azonképen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor bűn nélkűl jelen meg azoknak, a kikőt várják idvességökre.” Az ige szerint tehát nagypénteken nem az történt, hogy végleg elintézték Jézust, hanem épp az lett nyilvánvalóvá, hogy ő még csak ezután lesz igazán létkérdéssé.
A főpapi tanács tagjai a kereszt alatt bizonnyal jóleső érzéssel dörzsölték kezüket, mondván: A Jézus-kérdés el van intézve. Ez sem fogja többé zavarni köreinket. Így nézett rá a gúnyolódó tömeg is.
Csak azért mertek olyan embertelenül és szívtelenül gonoszok lenni, mert elintézett embernek tekintették Jézust. Ha csak egy pillanatra is eszükbe jutott volna annak lehetősége, hogy egyszer még szemébe fog kelleni nézni ennek a kicsúfolt gonosztevőnek, nagyon meggondolták volna, hogy mit cselekesznek. Ilyen azonban eszükbe sem jutott. A kivégzett gonosztevők sohase zavarták többé az élőket. Nem volt eset rá, hogy valamelyikük is visszatért volna, és számon mert vagy tudott volna valakit kérni a hóhérai közül.
Nagypéntek azonban ebben is rendkívüli, egyszeri eseménye a történelemnek. Mikor az emberek Jézust vádlottá tették, Isten őt vádlóvá tette. Mikor az emberek elítélték, Isten bíróvá tette őt. Ezt persze emberi szem ma még nem láthatja, ez csak a hit számára valóság, de egyszer majd emberi szem is láthatja, sőt látni lesz kénytelen. Egykor ez a keresztre feszített s elintézettnek vett Krisztus meg fog jelenni dicsőségben, mint a világ bírája, s akkor mindenről számolni kell. Akkor majd sírnak azok, akik keresztre feszítették.
Ne felejtsd el: Jézus ma mindent eltűr, de egyszer mindent számon kér!
Ez történt egykor nagypénteken. Éretted is. Számodra is. Magasztald a keresztre feszítettet, s várd vissza őt idvességedre! Ámen.

A lelkiismeret Időpont: 1952. március 30. Böjt 5. vasárnapja.
Alapige: Zsidók 9,11-15.
Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül, És nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.
Mert ha a bakoknak és bikáknak a vére, meg a tehén hamva, a tisztátalanokra hintetvén, megszentel a testnek tisztaságára: Mennyivel inkább Krisztusnak a vére, aki örökké való Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljatok az élő Istennek.
És ezért új szövetségnek a közbenjárója ő, hogy meghalván az első szövetségbeli bűnök váltságáért, a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét.
A lelkiismeretről szól a mai napra kirendelt ige. 1. Úgy tekint a lelkiismeretre, mint Isten drága ajándékára.
A kép, amelyet a szent író használ, a legnagyobb zsidó ünnep, az engesztelés ünnepe.
Ezen az ünnepen mehetett be egy évben egyszer a főpap a szentek szentjébe az engesztelő áldozat bemutatására. Az engesztelő áldozat célja Isten felé a kiengesztelés, az ember felé a lelkiismeret megtisztítása s a lelki békesség keresése. A szent író zsidó olvasói számára nem használhatott volna megragadóbb képet a lelkiismeret értékének kiemelésére, mint ezt, amelyben a nagy engesztelés ünnepének központi fénycsóvájába állítja be a lelkiismeretet. A nagy engesztelési ünnep azonban csak képe annak, ami a Golgothán történt. A nagy engesztelés ünnepe ha egyszer volt is egy esztendőben, de évenként mégis megismétlődött, a golgothai áldozat azonban nem ismétlődő és nem ismételhető áldozat. Ami ott történt, csak egyszer történt a világtörténelemben. De egyszer s mindenkorra /12.v./. Az engesztelési ünnep nagy volt, de a golgothai áldozat a legeslegnagyobb. Ennek az egyetlen, a világtörténelem legnagyobb eseményének célja is a lelkiismeret megtisztítása volt. A szent író számunkra sem mondhatott volna nagyobbat a lelkiismeret értékéről, mint azt, hogy a lelkiismeret Istennek olyan drága, hogy megtisztításáért a Fiát adta kínos kereszthalálra.
Mi is hát tulajdonképpen a lelkiismeret?
Róma 2,14-15 szerint Isten a bűnbeesett emberiségnek azért ajándékozta a lelkiismeretet, mert nem akarta, hogy az ember a törvény teljes ismerete nélkül éljen a Sátánnak való kiszolgáltatottságban. A lelkiismeret lett az ember számára „önmaga törvénye”, mely vádolja és mentegeti őt. Ez a törvény tehát nem elv, nem erkölcsi tantétel, mely személytelenül egyszerűen van, hanem valaki, aki, mint bíró, figyeli életünk minden megmozdulását, véleményt mond arról, megvesztegethetetlenül vádol s elveszi nyugalmunkat, vagy megfellebbezhetetlenül felment s külső viharok közt is belső békességet ad.
Aki hallgatott már valamikor a lelkiismeret intő szavára és nem tett meg valamit, amit különben megtett volna s később nyilvánvaló lett előtte, hogy milyen veszedelemtől szabadult meg ezáltal, az tudja, mily drága ajándéka Istennek a lelkiismeret. Annak sem kell sokat magyarázni a lelkiismeret drága voltáról, aki valamikor lelkiismerete indítására megtett valamit, amit különben nem tett volna meg. Az is megtapasztalhatta, hogy a tanácsok tömkelegében az volt a helyes tanács, amit a lelkiismeret adott neki. A gyakorlat bontakoztatja ki a lelkiismeret értékét s ajándékoz meg a lelkiismeret békességének csodálatos ajándékával.
Isten drága ajándékának tartod-e te a lelkiismeretedet? 2. Az ember általában nem becsüli meg a lelkiismeretét.
Az ige szerint holt cselekedetekkel beszennyezi /14.v./ A lelkiismeretet Isten ajándékozta, az ember pedig megrontotta. Az embernek kellemetlen a lelkiismeret. Állandó felügyeletét és ellenőrzését önkormányzati joga sérelmének érzi. Dolgaiba való beleszólását nem mentő akciónak látja, hanem értelmi gőgjében okvetetlenkedésnek minősíti. Hogy elnémítsa, mozgósítja ellene – nem is gondolná hirtelenében az ember – a gondolatait. Róma 2,15 szerint a lelkiismeret és a gondolat egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik. A lelkiismeret tanácsára a gondolkozás előveszi a maga ellenérveit. Józanság nélküli naivsággal vádolja a lelkiismeretet, mellyel szemben a számító észre kell hallgatni. Amikor pedig vádol a lelkiismeret, az emberi bűn védőügyvédjének szegődik s nem nyugszik addig, míg valami formulát nem talál a cselekedet helyességének indoklására és magyarázatára. Azt a régi közmondást, amely szerint a tett halála az okoskodás, ebben a vonatkozásban így is lehetne mondani: a lelkiismeret halála az okoskodás. Nem azt jelenti ez, hogy cselekedjünk meggondolatlanul, de figyelmeztet minket arra, hogy a sok töprengés nem tisztázza a helyzetet, hanem sokszor még a legvilágosabb dolgokat is elproblémásítja s hogy nem a logika a legfőbb és legjobb iránytű az élet tengerén.
Van azonban egy másik út is, amelyen az ember megrontja a lelkiismeretét. A holt cselekedetek, melyekről az ige beszél, a bűnök. Az emberi szívre, a lelkiismeretre rárakódó bűn-szennyréteg szintén ellensége a lelkiismeretnek. A visszatérő bűn csapást hagy maga után az emberben, mint a gyalogjárók a mezőn, a csapás pedig nemcsak megkönnyíti a járást, hanem vezet is. Minél többször követünk el egy bűnt, annál könnyebben követjük el újra és újra. Először harcolunk, kétségbeesetten tiltakozunk a kísértő ellen s csak azután adjuk meg magunkat. Utána szeretnénk fejünket a falba verni, hogy hogyan lehetünk ilyen meggondolatlanok. Szeretnők szemen köpni magunkat, hogyan lehettünk ilyen utolsók.
Szégyelljük magunkat s úgy félünk Istentől, hogy szeretnénk bebújni egy egérlyukba is.
Másodszor már rövidebb az ellenállási idő, kevesebb intenzitású az utórezgés. És ez így megy tovább. Végül már nem is látjuk olyan iszonyatosnak, amitől egykor úgy irtóztunk s úgy megszokjuk a szennyet, mintha sohse lettünk volna tiszták. A lelkiismeret szavára való nem hallgatás mindig süketebbekké tesz minket a lelkiismeret szavának meghallására. Az engedetlenség elnémítja a lelkiismeretet. 3. Isten ajándékozza a lelkiismeretet, az ember megrontja, beszennyezi, de Isten nem hagyja annyiban a dolgot. Isten megtisztítja a lelkiismeretet. Isten ezt a megtisztító munkát az igével és a Krisztus vérével végzi.
Az ige életre kelti az elaltatott, elkábított lelkiismeretet. Tudatára ébreszt szennyes állapotunknak. Ezek az idők azok, amikor elkezdenek életre kelni a holt cselekedetek.
Elkezdenek fájni a bűnök. Nem tudunk nem gondolni rájuk. Dáviddal együtt valljuk: „Ismerem az én bűneimet és az én vétkem szüntelen előttem forog”. (Zsolt 51,5) Azután elkezdenek üldözni a bűnök. Utolérnek, földre tepernek, a kárhozattal rémítenek. Rettenetes reménytelenség, az elveszettség tudata lesz úrrá fölöttünk.
Ismered ezt az állapotot? Vagy talán épp most vagy benne? Emeld fel a fejedet! Ez pont az ellenkezőjét jelenti annak, amire gondolsz. Azt jelenti, hogy nem vagy elveszve. Isten elkezdte benned megtisztító munkáját.
Az ige alázattal elfogadott ítélete után jön a tisztító vér: Krisztus vére, mely minden szennyet lemos, minden vétket elfedez, melyben van bűneink bocsánata, lelkiismeretünk tisztasága, békességünk.
Megtisztított lelkiismereted van-e neked?
Isten bizonnyal neked is szeretné megadni ezt az ajándékot. Ezért hirdetteti ma ezt az igét. Ezért emlékeztet ez a böjti idő is Krisztus tisztító vérére. Ezért hozott el ma is téged Isten Szentlelke a templomba.
Csak azután azt el ne felejtsd, hogy Isten nem azért tisztít meg, hogy annál vakmerőbben menj azután a szennybe. Nem azért bocsátja meg a bűnt, hogy azután még szabadabban vétkezz, hanem azért tisztítja meg lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy azután szolgáljunk az élő Istennek!
Ámen.

A király Időpont: Virágvasárnap – 1954. április 11.
Alapige: Zsid 7,1-3 „Mert ez a Melkisédek Sálem királya, a felséges Isten papja, a ki a királyok leveréséből visszatérő Ábrahámmal találkozván, őt megáldotta, a kinek tizedet is adott Ábrahám mindenből; a ki elsőben is magyarázat szerint igazság királya, azután pedig Sálem királya is, azaz békesség királya, apa nélkűl, anya nélkűl, nemzetség nélkűl való; sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad örökké.”
Az ősatyák történetében van egy titokzatos jelenet. Sodoma és Gomora háborúba keveredik. A háborút elveszti. Lót is fogságba kerül egész családjával és minden jószágával. Mikor ezt meghallja Ábrahám, hadra kel, hogy kiszabadítsa atyjafiát. A csatát megnyeri, Lótot kiszabadítja. Mikor seregével hazafelé vonul, találkozik Melkisédekkel, aki Sálem, azaz Jeruzsálem királya és a Magasságos Istennek papja. Ez kenyérrel és borral megvendégeli és megáldja Ábrahámot, Ábrahám pedig tizedet ad neki a zsákmányból (1Móz 14,18–20). Mi van ebben titokzatos? – kérdezhetné valaki. A győztes hadvezérnek minden időben kijárt a hódolat, s az ajándékot mindig illett viszonozni. Nem is ebben van ennek a jelenetnek a titokzatossága, hanem abban, hogy Melkisédek előzmények nélkül tűnik fel egyszerre a történelem színpadán, s következmények nélkül tűnik el azonnal róla. Egyetlen nemzetségtáblázatban sem szerepel a neve, sem elődjéé, sem utódjáé, sem szüleié, sem gyermekeié. Sehol sincs szó arról, hogy született, sem arról, hogy meghalt. Pedig a Magasságos Istennek papja, s mint ilyen, beletartozik Isten történetébe, igazolni kellene a papi rendbe tartozását is. Titokzatosságát növeli az a tény is, hogy a történet szerint Ábrahám minden igazolás nélkül azonnal elismeri Melkisédek magasabbrendűségét, elfogadja tőle az áldást, és tizedet ad neki, pedig Ábrahám Isten barátja s Isten népénekősatyja.
Melkisédek titokzatos alakja mindig izgatta Isten népének képzeletét. Végül is úgy tekintettek rá, mint a megígért Messiás előképére. A 110. zsoltár is így szól az jövendő Messiáshoz: „Megesküdt az Úr, és meg nem másítja: Pap vagy te örökké Melkhisedek rendje szerint.” (4. v.) Különösen a zsidókhoz írt levél foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ebből való a mai szentlecke is. Ebben azt emeli ki, hogy Jézus Krisztus Melkisédek rendje szerint örök király s egyben örök főpap. A fejezet eleje, mely mai alapigénk, főképp az ő királyságát emeli ki, mégpedig érdekes szómagyarázattal. Melkisédek magyarra fordítva ezt jelenti: igazság királya, Sálem királya pedig lefordítva ezt jelenti: békesség királya. Jézus Krisztus tehát az igazság és a békesség örök királya. Így lesz ez az ige virágvasárnapi üzenetté, melyben felcsendül a régi prófécia, mely virágvasárnap nyert beteljesedést: „Imhol jő néked a te királyod…” (Mt 21,4–5) 1. Jézus az igazság királya. Birtokosa és ajándékozója az igazságnak.
Az igazság szó kétféle értelemben fordul elő a Bibliában. Mindegyik értelemre külön-külön szó van.
Az egyiket talán értelmi igazságnak lehetne mondani, mert ez a valóságnak megfelelő, igaz ismeret. A másikat talán törvény előtti igazságnak lehetne körülírni, mert ez meg olyan fogalmat takar, mint az a mondat, amelyet a magyar akkor használ, ha valaki megnyerte a pörét: Megtalálta a maga igazát.
Röviden az egyiket igazságnak, a másikat megigazulásnak lehet mondani. Mai szentleckénkben a megigazulás szó van az eredeti szövegben, mikor azonban Jézus azt mondja magáról (Jn 14,6), hogy „Én vagyok az igazság”, ott az értelmi igazságot jelentő szó van. Szabad tehát nekünk Jézust mindkét értelemben az igazság királyának tekinteni.
Az emberben valami olthatatlan vágy van az igazság megismerése után. Úgy érzi, hogy csak az van birtokában, afölött van hatalma, amit ismer. Hangyaszorgalommal tapasztalatokat gyűjt, lélegzetvisszafojtva izgul a kísérletei fölött, s töri a fejét a nagy összefüggéseken, csak hogy minél többet megismerjen az igazságból. Előbb-utóbb azonban még a leglángeszűbb tudós is beleütközik a titok kőfalába, ahol legérzékenyebb műszerével sem tud már tapasztalatot szerezni, ahol kísérletre nincs már lehetőség, s a természeti törvények sziklaalapjáról az emberi feltevések ingoványtalajára kénytelen lépni. Ezek az úgynevezett őskérdések, a kezdet és a vég nagy kérdései: Honnan hová… miért, mi célból? A titokkőfalnál az egyik alázatosan megáll, s bevallja: Megállt a tudományom. A másik lemond az igazság kereséséről, és cinikusan legyint Pilátussal: „Micsoda az igazság?” (Jn 18,38). A harmadik az Istentől függetlenített hit világába lendül át nagy merészen, s fantasztikus elképzelései számára nagyobb és vakmerőbb hitet követel, mint Isten az ő kijelentése számára. A Krisztus híve pedig elfogadja a Krisztus által kijelentett igazságot. Hitében e világ minden gyötrő kérdésére választ talál, amire pedig nem kap választ, az nem gyötri őt, mert elég neki az, hogy „jól tudja a ti mennyei Atyátok” (Mt 6,32). Jézus az igazság királya.
De Jézus a megigazulás királya is. Nagy a vágy az emberben az igazság megismerése után, de még nagyobb az után, hogy igaz legyen Isten előtt. Ez az az igazság, melyre a Hegyi beszéd szerint éheznek és szomjúhoznak az emberek (Mt 5,6). Ez a vágy gyújtotta régen az áldozatok tüzét, ez hajtotta az embereket a jó cselekedetek gyűjtésére, a vezeklésre, az önfeláldozásra. Ez volt Pál és Luther életének motorja és egyetlen magyarázata. Ezért ítéltek minden mást kárnak és szemétnek, csak hogy megnyerjék Isten jó tetszését.
Isten előtt érvényes igazságra azonban az ember a maga erejéből sohasem tud eljutni. Nekünk nincs semmi érdemünk, Isten előtt csak bűnünk van. Csupán Jézus Krisztus által és Jézus Krisztusban találtathatunk igaznak Isten előtt. Ő elveszi tőlünk s magára veszi minden bűnünket. Mint örök főpapunk, bemutatja érettünk engesztelő áldozatul önmagát mint ártatlan bárányt a keresztfa oltárán.
Aki ezt hittel elfogadja, az boldogan vallhatja Pállal: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak…” (Róm 8,1) Annak bizodalma van az ítélet napjához.
Bizony, Jézus az igazság királya. 2. Jézus a békesség királya is Melkisédek rendje szerint.
Ezt a kérdést is két irányban kell végiggondolnunk. Jézus békességet teremt Isten és az ember és az ember és az ember között. Mind a két vonatkozásban megromlott a viszony.
A bűn megrontotta a viszonyt Isten és az ember között. Azóta Isten haragban van az emberrel. Azt senki sem vonja kétségbe, hogy Istennek joga volna haragudni az emberre, de azt már sokat kétlik, hogy tényleg haragszik-e. Az ember hálátlansága, engedetlensége, keményszívűsége méltán kihívja maga ellen Isten haragját, de azért – mondják – a kijelentés szerint Isten mégsem a harag és a bosszúállás Istene, hanem a kegyelemé, aki nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen.
Ez igaz is, de csak féligazság. Az igazság másik fele az, hogy ugyancsak a kijelentés beszél arról is, hogy Isten nem a bíró tárgyilagos szenvtelenségével nézi az ember bűnét, melyben neki személyválogatás nélkül és indulatok nélkül kell igaz ítéletet hoznia, hanem úgy tekint reá, mint aki személy szerint is érdekelve van benne, hiszen ő a sértett fél. Ezért beszél nekünk a Biblia arról, hogy mikor Isten ítél, akkor haragjának poharát önti ki a bűnös világra. Haragja tehát rejtett ugyan, de ugyanakkor pohárba gyűjtött is. Hosszútűrése elrejti, de igazsága megőrzi. Ezért olyan borzalmas mindig, mikor Isten ítél, s ezért rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni.
A bűneset óta azonban nemcsak Isten van haragban az emberrel, hanem az ember is haragban van Istennel. Akármilyen furcsán hangzik is, de így van. Vakmerőség, de mégis tény. Hány ember tart haragot Istennel, mert nem jár úgy a kedvében, mint ahogy szeretné. Durcásan nem szól hozzá.
Abbahagyja az imádságát, mert Isten nem ugrott azonnal szolgálatkészen a rendelkezése szerint.
Bedugja a fülét, nem akarja hallani szavát, abbahagyja a Biblia olvasását, egyszerűen „nem érdekes” neki az, hogy van-e Istennek valami mondanivalója hozzá. Nem jár templomba, mint ahogy a haragos kerüli haragosának házát.
Ebbe az áldatlan viszonyba hozott békességet Jézus. Keresztjével kiengesztelte Istent, ki Jézus Krisztusban most már kegyelemmel és mentő szeretettel tud nézni a bűnösre, s kiengesztelte az embert is, mert a keresztjével meggyőzte arról, hogy ha sokszor rejtett is Isten szeretete, valójában Isten mégis nagyon szereti az embert, hiszen különben nem áldozta volna fel érte Fiát.
Békességet hoz Jézus az ember és ember közti viszonyba is. Ezt is megrontotta ugyanis a bűn. Ahogy szokták mondani: Ember embernek farkasa lett. Az élet azóta nem egymás mellé rendelt emberek egymást segítő, egymást boldogító, harmonikus együttélése, hanem az őserdők vadállatainak harca, mindenki harca mindenki ellen. Jézus Krisztusban azonban – amint Luther mondja – ember az embernek Krisztusa lett. A kegyelmet kapott ember az emberi együttélés alapjának többé nem az érdeket, jogot és erőt látja, hanem a bűnbocsánatot és szeretetet. Nem leigázni akarja többé a másikat és uralkodni rajta, hanem szolgálni szeretne néki. Nem a maga igazát keresi, hanem a békességet.
Irigység helyett együtt örülő szeretet tölti el a szívét, ha a másik embernek jól megy dolga, s bosszú helyett bűnbocsánat tölti el a szívét, ha a másik ember valami kárt, sérelmet vagy fájdalmat okoz neki.
Mindezt a Krisztus keresztje alatt tanulja meg az ember.
Virágvasárnap van, Jézus Krisztus királyi bevonulásának ünnepe. Zengjük neki a hozsannát, de vajon alattvalói vagyunk-e az igazság és békesség királyának?! Az igazság és békesség királya azt akarja, hogy az övéi az igazság és békesség emberei legyenek. Legyünk azok! Ez a Krisztus-királynak szóló igazi virágvasárnapi hódolat. Ámen.

Az én bibliám Eredeti elhangzás dátuma: 1968. február 18. Hatvanad vasárnap.
Helyszín: Győr–Öregtemplom Közzétéve a „Válogatás 1915-1968” sorozatban: Szentháromság ünnepe utáni 21. (biblia) vasárnap Alapige: Zsid. 4:12-13.
Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait. És nincsen oly teremtmény, a mely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, a kiről mi beszélünk.
Az Ige Isten beszéde. Nem csak azért, mert valamikor hajdanában Isten beszéde volt az Ige. Ma is Isten beszéde. Nem csak történeti okból, az Ige ma is Isten szava. Mégpedig nemcsak ember szava Istenről, hanem Isten szava is az emberről. Nem vallásbölcselet az, amire bennünket a mai vasárnap történeti jellege és a kijelentett szentírási Ige indít, kötelez, hanem az élő Istennek hozzánk szóló üzenete, beszéde az, amit felolvastam. Ezt az Igét is így akarja prédikáltatni az evangélikus egyház. Egy bibliáról beszél. Nem azért, mintha csak egyetlenegy példányban volna meg a Biblia, de mindenkinek csak egy bibliája van még akkor is, ha egy könyvtárra szóló gyűjteménye van a bibliából. Az én bibliámról szól. Mégpedig hozzám szól. Isten beszéde az én bibliám, énhozzám. Erről szól a mai igehirdetés kirendelt alapigéje is.
Mit mond ez az Ige nem csak általában a Bibliáról, hanem az én bibliámról?! 1./ Isten beszéde.
Mindenekelőtt azt mondja, amivel kezdődik ez az Ige: "Az Isten beszéde..." Mikor ez az Ige megíratott, a Biblia nagy része már készen volt, az egész Ótestamentom és az Újtestamentomnak is sok könyve.
Emberek írták, de úgy, hogy Valaki, egy földöntúli hatalom, szellem diktálta nekik, hogy mit kell leírniok. Emberek írták, de az emberek mögött rangrejtve ott volt a hozzánk szóló Isten.
Mert a Biblia számunkra az Isten Igéje. Ez a Biblia legnagyobb értéke az ember számára. Ezért kezdődik ez az Ige úgy, hogy az Istennek beszéde, és ezért folytatódik róla tovább így: "... élő és ható és élesebb minden kétélű fegyvernél és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a vel őknek megoszlásáig." Nemcsak hajdan volt Istennek az Igéje, hanem ma is az Istennek Igéje. Azzal kell tehát kezembe fognom, és azzal a megrendüléssel kell hallgatnom és olvasnom, hogy Isten személyesen énhozzám szól az én bibliámon keresztül. Az, aki ezt nem látja, nem értékeli a Bibliát úgy, mint ahogy egyházunk tőle kívánja.
A Biblia akkor válik bibliánkká, mikor az élő Isten személyes szava lesz énhozzám. Ezzel a tisztelettel veszed-e kezedbe a bibliát? Ezzel a tisztelettel, a szóló Istennek kijáró figyelemmel hallgatod-e, hogy mit mond? Engedelmeskedsz-e neki? Tudod-e úgy kezedbe venni, mint Istennek önkijelentését, mely minden tekintetben eldönti számomra az igazságot?
Istennek beszéde a Biblia! 2./ Kiről beszél?
Két nagy titokról. E világ gondolkodó elméi két legnagyobb titkáról. Az egyik az, hogy leleplezi, kicsoda az Isten, a másik az, hogy leleplezi, kicsoda vagyok én. Nem vallásfilozófiai fejtegetés ez erről a két döntő jelentőségű nagy kérdésről, hanem felel a bennem felmerül ő két nagy kérdésre. Mit mond ez az Ige és ezen az Igén keresztül a szóló Isten az emberről, rólam? Azt mondja: Bűnös ember vagy! És mit mond önmagáról? Azt mondja: Én pedig kegyelmes Isten vagyok! Nem mondom, hogy ennél többet és mást nem mond Isten Igéje az emberről és Istenről, de azt igenis mondom, hogy ennél nagyobbat, ennél többet és igazabbat Isten Igéje nem mond, nem is mondhat. Aki ezt nem tudja, az nem tanulta meg még a Biblia leckéjét. A Biblia emberismerete nem felületes, hanem mélyenszántó! Amit pedig Istenről mond, az nem ember gondolata Istenről, hanem Isten önkijelentése.
Ezért van Isten Igéjének hatalma, leleplez ő ereje. Megmutatta és mindig megmutatja, hogy ki vagyok, de azt is megmutatja, kicsoda Isten, s Krisztusban miképpen oldja meg életem legnagyobb kérdését, a bűnt, ez a hozzám szóló Isten. Minden emberi beszéd annyiban és annyira Istennek Igéje, amennyiben és amennyire Krisztus keresztje a középpontja. 3./ Miért beszél?
A harmadik kérdés, ami ezzel az Igével kapcsolatban felmerül bennünk, hogy miért beszél az Ige Istenről és Krisztus váltságáról? Isten Igéjének mindig kett ős hatása van az emberre. Az egyik – a rosszabbikat veszem elsőnek –, megkeményedés az Ige előtt. A másik: megtérést eredményez. "Istennek Igéje élő és ható" – így halljuk Isten Igéjében. Isten Igéje ott éri el a maga megváltó célját, ahol Krisztust Megváltónak elfogadtatja az emberrel. Ahol ez nem történik, ott is történik valami. Nagy tévedésben vagyunk, mikor azt gondoljuk, hogy vannak semmitmondó és számunkra semmit sem jelent ő prédikációk. Ahol a prédikáció a maga isteni célját el nem éri, ott mindig megkeményedik a szív. Ahogyan a zápor megpaskolja a földet, úgy paskolja meg Isten Igéjének zápora is és keményíti meg az emberi szívet. Ahol azonban megtermékenyíti, ott új emberi életre megtéríti az embert. Nincs tehát eredménytelen igehirdetés. Eredménye mindig van, de kétféle lehet: vagy megtérés, vagy megkeményedés, harmadik eshet őség nincs! Vagy megtérít az Ige, vagy pedig keményre paskolja szívemet. Lehet, hogy nem az igehallgató, hanem az igehirdet ő keményedik meg, s mikor az igehirdet ő megkeményedik, ennek feltétlenül bekövetkező következménye, hogy az igehallgató is megkeményedik. Ezért beszél nekünk Isten Igéje önmagáról, mikor azt mondja: "meg ne vessétek azt, aki szól!" és: ha valaki más "igazat" mond, mint amit Isten Igéje mond, arról azt mondja a biblia, hogy legyen átkozott, mert mindig a bibliának van igaza! Ezért hirdeti evangélikus anyaszentegyházunk nem csak ezen a vasárnapon, nem csak a Bibliának szentelt, reformáció előtti vasárnapon, hanem mindig: térj meg a kijelentéshez! Térj meg a Bibliához!
Nem evangélikus ember az, aki papíron evangélikus, de nincs bibliája, nincs elrongyolt, elszaggatott, használatban tönkrement bibliája! Nem hívő ember az, aki nem olvassa és nem tartja meg Isten Igéjét! Milyen jó volna, ha abban a meggyőződésben élhetnénk, hogy mindazok, akik ezen az ünnepen templomba jönnek és Isten Igéjét hallgatják, azok a Bibliának nemcsak hallgatói, hanem olvasói is, és olyan olvasói, akik szívükbe veszik, amit hallanak, vagy olvasnak!
Mi igehirdetők nem áltatjuk magunkat és nem igényeljük magunknak azt, hogy mindig Isten Igéjét szóljuk, de szeretnénk mindig azt szólni. Isten adja a magvetést és Ő adja a magnak a növekedését.
Hogy a Biblia vasárnapjára szükségünk van, hogy kell egy vasárnap, amely Istennek templomba összegyűlő és Igéjét hallgató népének azt mondja: becsüld meg a bibliát, engedelmeskedj neki, mert ez az életnek beszéde hozzád, ez maga súlyos ítélet az Ige egyházára! Testvérem! Vedd magadra az ítéletet Isten Igéjével kapcsolatban! Nem lehet nekünk más álláspontot elfoglalnunk, mint lehajtjuk fejünket és bocsánatot kérünk a szóló Istentől azért, hogy megvetjük azt, aki szól! Mennyivel más lenne egész keresztyénségünk, mennyire más lenne egész egyházi életünk ebben a gyülekezetben is, ha Isten népe ebben a gyülekezetben és ebben a templomban olyan lenne, aki figyel a szóló Istenre, megérti, meghallja az Igét és engedelmeskedik neki! Jézus Krisztus beszélt egyszer a kapernaumi századosról, aki Jézus Krisztusnak csak a szavát kéri. A kapernaumi százados így szólt: én katona ember vagyok, és ha azt mondom közvitézemnek: menj el, az elmegy oda, ahova parancsolom, s ha azt mondom: jössz te, elj ő; és az én szolgámnak: tedd ezt, megteszi. előtte ilyen hatalmas volt Krisztus szava, az Ő Igéje.
Ilyenfajta Isten igehallgató, Igének engedelmesked ő népe!
Isten szóló Isten! Áldassék szent neve, hogy nekünk nem néma bálványunk, hanem szóló bibliánk van és szabad annak engedelmeskedni, utánamenni, mert így soha el nem tévedünk!
Ámen.

Vigyázzatok!
Időpont: 1954. augusztus 15. Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap, az árvíz utáni istentisztelet
Helyszín: Győrújfalu
Alapige: Zsid 3,12–14
Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen hitetlen gonosz szíve, hogy az Hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se keményíttessék meg a csalárdsága által: Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk.
Ima: Mindenható Úr Jézus Krisztus! Itt állunk mint tehetetlen gyermek. Tisztaság után vágyódunk, és mindig beszennyezzük magunkat. Tudjuk, hogy minden azért van, mert nem maradunk meg Benned. Tudjuk azt is, hogy így csak egy lehet a sorsunk, a lemetszett száraz venyige sorsa, az örök kárhozat tüze. Ó, áldott olts Te magadba, s üdvözíts kegyelmedből!
Ámen.
Az ember azt gondolná, hogy minden istentisztelet egyforma. Pedig nem egyforma.
Nemcsak azért, mert az igehirdetés sem egyforma benne, de azért sem, mert az élet körülményei azok, amelyek egy-egy istentiszteletnek különös adnak. 1Móz 6-ban találjuk megörökítve a világ legnagyobb árvizének, az özönvíznek a történetét. És a 8. fejezetben az özönvíz történetének végén azt olvassuk, hogy mikor megakad a bárka az Ararát hegyén, bizonyos múlva Noé megpróbálkozott azzal, hogy vajon ki lehet-e a bárkából menni. Kibocsátott egy hollót, az el-elrepült meg vissza szállt hozzá, mert nem talált száraz helyet magának. Noé várt egy darabig s azután kibocsátott egy galambot, hogy meglássa, vajon elfogytak-e a vizek a föld Az is vissza szállt a bárkába. Noé újra várt egy ideig, megint kibocsátott egy galambot, mely újra visszatért, de hozott magával egy kicsiny olajfalevelet a csőrében, az élet jelét a halálnak a birodalmából. Ó, milyen örömmel szoríthatta magához az kicsi zöld olajfalevelet! Azután várt még egy hétig, és még egyszer kibocsátotta Noé a galambot, és azt olvassuk, hogy az nem tért többé vissza, mert helyet talált magának. Ekkor Isten kiadja a parancsot: Noé, a családja és a hatalmas állatsereg, amely be volt zárva a bárkába, kijöhet abból!
Ó, milyen csodálatos lehetett, mikor a bárka több mint fél után végre kijöhettek a lakók. Aki valaha megfigyelte a télen istállóba zárt állatokat, mikor az megenyhülése után kijöhetnek, s érzik meg a tavasz illatát, a csodálatos szagát, az láthatta, hogy egyszerre hogyan elevenednek meg, szinte azt lehetne mondani, megbolondulnak a jószágok! Néha még kerítéseket is keresztültör a ló, és úgy vág neki a nagy mezőségnek, mintha még mindig fiatal csikó volna. Alig lehet vezetni a táncoló paripákat, mert mind azt érzi, vége a rabságnak, itt a tavasz, az élet, a szabadság.
Elképzelhetjük, hogyan jöttek ki a bárkából azok a hosszú ideig bezárt állatok, hogyan élvezték a szabadságot. Hogyan szaladt az egyik, a másik hogyan esett neki a pár zöld fűszálnak! Hogyan repültek ki nyílegyenesen a fecskék a Azután utoljára jött ki a nyolc bezárt ember – Noé, a felesége, három fia és három fiának felesége. Vajon mit csináltak először?
Ó, testvéreim! Bennetek is felmerülhetett ez a kérdés, amikor hazajöttetek és széjjel néztetek, mikor láttátok a sok iszapot, a pocsolyát, dögöt, a sok mindenféle romot, mely körülvett titeket? Vajon mit csináljunk először? Hol kezdjük? Noénak is lett volna ezer és egy dolga. Megcselekedhette volna azt, hogy a fiainak így szól: Jertek! Takarítsuk el a halottakat, ne itt, ne rontsák a volna: Jertek, tisztítsunk le valahol az iszapból egy kis helyet, ahol sátrat verhetünk magunknak. Vagy nézzetek valahol egy vetésre alkalmas területet, – de nem ezt cselekedte. 1Móz 8,20 szerint: minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és áldozék az oltáron.” Noé dolga volt, hogy Istennek adjon hálát. Oltárt épített, ez volt az dolga, minden más maradhatott! Azt az egyet az özönvízben megtanulta, hogy az Isten ítéletének özönvize mindent elvehet amiben eddig földi örömünk, boldogságunk volt, de míg Istenünk megmarad, addig mindenünk meg van nékünk.
Első az Isten! Ó, hányszor tették az emberek Istent a második, vagy talán az utolsó helyre!
Hányszor mondták azt, hogy minden való, Isten maradhat! A templom nem szalad el, azt vasárnap is megtaláljuk. Noé most megtanulta, az Isten, hogy az Istennek országát és annak igazságát, a többiek mind megadatnak néktek”. Ó, hányszor mutatott be már áldozatot hosszú élete folyamán! Hányszor kanyargott ég felé az áldozati állat füstje. Hányszor zengte az özönvíz után való áldozat, az istentisztelet, az valami felejthetetlen volt. Ezért jegyezte fel az igét, amit akkor az kapott. Azt olvassuk 1Móz 8,21-ben: az Úr a kedves illatot, és monda az Úr az szívében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az állatot, mint cselekedtem. Ezekutána míg föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem Soha, soha nem felejtette el Noé ezt az igét, és leíratta az utódoknak okulásul azt, hogy az özönvíz után az istentiszteleten mit mondott, mire figyelmeztetett, és mit ígért az Isten.
Testvérem! Így hallgasd te is most az igét, nem én választottam, úgy adatott nekünk, ez van a mai napra kirendelve. Szabad, lehet nekünk úgy venni az igét, mint való üzenetét a mi szabadító Istenünknek.
Így kezdődikVigyázzatok!
Ó, testvéreim, megtanultuk-e ezekben a nehéz napokban, hogy milyen sok fordul meg azon, hallgat-e az ember erre a szóra: Vigyázzatok! Mert aki ezt mondja, az azért mondja, mert ő lát valami olyan veszedelmet, amit mi még nem látunk. Mi még élünk nyugodtan, körülöttünk még nincs semmi jele árvíznek, de tudja már, hogy 30 km-re majd átszakad a gát, és rohanni fog felénk a pusztulás. Ó, milyen sok fordul meg azon, hogy figyel-e az szóra az, aki még semmit sem lát a Annak az szavára, aki már tudja, látja az általa még nem kiáltott veszedelmet. Vigyázzatok!
Ismeritek jól, hogy Sodoma és Gomora lakói miért pusztultak el. Ugye nem azért, mert nagyon gonoszak voltak, hanem azért, mert kinevették az szót akkor, amikor azon az utolsó éjszakán elment Lót, és végigzörgette az ablakokat: Jöjjetek, meneküljetek ki a városból, mert el fog pusztulni. Kinevették saját gyermekei is. Azt mondották, megbolondult az apánk!
Nem is menekült el onnan senki más, csak felesége meg két leánya. A többi tovább aludt biztonságérzetében. Mikor azután jött onnan a kénköves tüzes mikor megnyílt a föld, és elnyelte mindet, akkor már volt menekülni, elpusztultak, mert nem hittek a szónak: Vigyázzatok!
Testvéreim! Úgy kell hallgatni nekünk Isten figyelmeztetésére, mint Noé hallgatott.
Tanuld meg a hátad mögött nehéz hónapok kemény leckéjének a tanítását, hogy ha neked egyszer Isten azt üzeni, vigyázzatok, akkor ne nevesd ki a akkor ne nézz magad köré, ne mondd azt, én itt nem látok semmi okot ijedelemre és menekülésre, hanem higgy a szónak, mert e mögött a szó mögött szeretet van. Ezen a napon is azt üzeni nektek az Úr: Vigyázzatok!
Mire vigyázzatok?
Vigyázzatok a szívetekre! „Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen hitetlen, gonosz szíve, hogy az elszakadjon.” Vajon miért kell a szívre vigyázni? Azért, mert az ember szíve minden gonoszra képes. Márk evangéliuma 7. részének 21-23. verseiben mondja Jézus, hogy aki mindeneket lát és tud, látja és tudja az ember szívét: az ember szívéből származnak a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok, gyilkosságok, lopások, telhetetlenségek, gonoszságok, álnokságok, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság”. Ilyen veszedelmesnek látja Jézus az ember szívét. Mi pedig olyan ártatlannak látjuk. Ó, testvéreim, de sokan voltak olyanok, akik városában nagy kánikulás szárazság idején megálltak a Konvent Rába-ágnál, amely vagy egészen kiszáradt, vagy olyan kicsiny volt, hogy egy liba is átgázolhatott volna rajta, nevetve mondották: minek ennek a kis víznek ekkora nagy meder? Most aztán meglátták, minek kellett a kis víznek ekkora meder, s jobb lett volna, ha eleink még nagyobbat, még és szilárdabb gátat emeltek volna. Azok, akik a gátat megépítették, és a medret megszabták, azok nem azt nézték, ami van, hanem arra néztek, ami lehet, és az megrettentette őket.
Ti sem gondoltátok volna, hogy a Nagy-Duna egyszer hátba támad benneteket, nem gondoltátok ezt, mikor csendesen fürödtetek benne, ladikáztatok rajta, halásztatok, horgásztatok benne, hogy micsoda pusztító van abban a szelíden folydogáló vízben. Nem akkor kell a gátakat építeni, amikor itt az árvíz, amikor senki sem gondolja, hogy lesz árvíz, és biztonságban élnek a népek, a falvak és városok lakói. Nézd, Jézus Krisztus is így néz az emberi szívre, mint amelyben gonosz laknak. Micsoda bűnök azok, beszél az Úr, amelyek mind benne vannak az emberi szívben! Te ezt nem látod, azt mondod, az én szívemben nincsenek ilyen gonoszságok. Vigyázz! A szív is megáradhat, ha áttöri a gátat, akkor elönt szennyével, pusztító áradatával mindent körülötted.
Vigyázzatok tehát, hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon.”
Miért kell igen vigyázni a szívünkre különösen ezekben a napokban? Azért, mert ezek a napok kétféle hatást válthatnak ki az emberi Vagy megpuhítják, vagy megkeményítik.
Vagy megtérítenek, vagy gonosszá tesznek, vagy Istenhez vezetnek, vagy elszakítanak.
Mind a lehet, mind a két Ne engedjétek, hogy ezekben a napokban a gyökerei szívetekben felnevelkedjenek, mert ott van a gyökere minden emberi szívben. Jaj annak, akinek szívében felszakadnak ezek, mert akkor csak azt fogja látni, ami elpusztult, és nem arra fog nézni, ami megmaradt. Nem azt fogod nézni, ami a tiéd, hanem irigy, gonosz szívvel fogod irigyelni a másiktól azt, ami neki megmaradt. A gonosz, irigy, Istennel, emberekkel perbe szálló kapzsi még inkább a mammon szolgájává válik, ha ezekben a napokban nem vigyáz a szívére. Vigyázz a szívedre, ahogy a kirendelt szent igét vers mondja: szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szívetek, mint az elkeseredéskor.” Ne engedd, hogy a szívedbe megnövekedjenek a gonosz indulatok, áttörjék a gátat, és szétáradjanak benned a az irigység, az Istennel és emberekkel való perbe szállás, hanem engedd, hogy megmaradjon a bizalom a szívedben, Istenben, emberekben s az életben egyaránt.
De ne csak szívünkre vigyázzunk, így olvassuk tovább: napon, míg tart a ma”.
Vigyázzatok egymásra! Ez ennek a mai igének második üzenete. Hát nem elég minden napnak a maga baja? Nem elég mindenkinek a maga keresztje? Hát még másra is vigyázzunk, mikor az emberre annyi minden szakad nyomorúságban, veszteségben, munkában és feladatban? Ezek a napok alkalmasak arra, hogy minket arra a kaini lelkületre bírjanak, amely az atyjafiát Ábelt Istennek ezt feleli: vagyok-é én az én atyámfiának?”
Vigyázzatok egymásra! Hát mondjátok testvéreim, ez a árvíz nem volt elég arra, hogy megtanítson minket arra, hogy mi együtt élünk és együtt halunk? Együtt gazdagodunk, és együtt szegényedünk? Hogy az Isten bennünket olyan sorsközösségbe teremtett, amelyet emberi nem szakíthat el? Nem lehet az, hogy egyik kiemelje magát a falu azt gondolva: nekem az árvíz nem árthat, a többi meg fulladjon bele az árba, ha olyan ostoba volt, hogy a lápba épített. Az árvíz minden lyukat megkeres, minden helyet betölt, nem kérdezi, ez szegény ember viskója, ez meg Isten háza. Ide is bejön, mert az Isten háza is sorsközösségben van az Isten földön lakó népével. Ezért kell nekünk egymásra vigyázni. Senki sem él önmagának - mondja a római levélben Pál –, és senki sem hal önmagának, tehát vigyázzatok egymásra!
Nem látjátok, milyen csodálatos dolgok történnek, mikor az emberek elkezdenek egymásra vigyázni? Ebben a katasztrófában, amely hátunk mögött van már, nem csak azt kellett látnunk, milyen borzalmas hatalma van az elemeknek, láttuk azt is, milyen csodálatos hatalma van az emberi szeretetnek. Ugye láttátok, hogy az árvízzel szemben jött egy másik árvíz. Teherautóknak beláthatatlan hatalmas sora, dömpereknek dübörgése, emberek csákányokkal, ásóval, kapával, véres verítékkel, sápadt orcával jöttek szembe, az emberi szív szeretetének csodálatos árjával az ország másik határokon túlról is azért, mert vigyázni akartak ránk. Nagy dolgok születnek mindig abból, amikor az emberek egy akaraton vannak.
ApCsel 2. fejezetében azt olvassuk, hogy pünkösd története azzal hogy az emberek egy akarattal együtt voltak. Vigyázzatok hát egymásra! Ez nem csak azt jelenti, hogy segítsetek egymáson és egymásnak, hogy érezze mindenki a maga veszteségének a másik veszteségét is, hogy húzódjatok kissé össze, akiknek megmaradt a házuk, hogy engedjétek szívetekhez, házatokhoz közelebb azokat, akik fedél nélkül maradtak. Nem csupán azt jelenti, hogy a nemcsak a legközelebbi hozzátartozói számára legyen egy falat, hanem a másik számára is. Ha neked van ruhád, legyen a másiknak is ágya, takarója, ennivalója. Ezt is, de ennél többet is jelent. Intsétek egymást minden napon, míg tart a ma!
Vigyázzatok egymás szívére, ne keserítsétek a másikat, hanem vigasztaljátok, ne üljetek mellé a romokon sírni, hanem a bizodalmat mindvégig tartsátok meg! Legyetek az Isten reménységének a azok között, akik reménytelenül ülnek az iszapos romok között, s nem tudják, mihez kezdjenek!
Van ennek az igének egy harmadik üzenete is, amelyet így lehetne megfogalmazni: Vigyázz a mára!
Még egyszer elolvasom a 13. verset: ma, hogy se keményíttessék meg a csalárdsága által.” ideje van, és ha az ember azt elszalasztja, talán helyrehozhatatlan kára lesz Az a sorrend: vigyáznunk kell a saját szívünkre, vigyázni kell embertársunkra. A felebarátunk szívére vigyázás mindig a ma feladata. Isten igéje bennünket mindig sürget, szavát halljátok” és mindig az ördög az, aki a halasztás evangéliumát hirdeti nekünk, mondván: holnap is ráérünk arra még! Nem kell azzal nagyon sietni, s ez a meghamisított evangélium sokkal kedvesebb a fülnek, mint az igazi evangélium: szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket!”
Lehettek köztetek is olyanok, akik azt gondolták, minek az a nagy sietség, miért meneküljünk ma, ráérünk még holnap is, és másnap talán már csak azt menthették meg, ami rajtuk volt. Amit a ma feladatául ad Isten, azt kell elvégezni testiekben, lelkiekben, földi munkában, egyházi életünkben. Vigyázz a mára! Gondolj arra, hogy elragadnak a lovak egy kocsit, és száguldanak az úton a felé, és egy szegény vak ember ott topog az úttest közepén, és nem látja, amit te látsz, hogy felé rohannak a megvadult lovak, elég az, ha kiáltod, hogy vigyázz!? Ha azt gondolod, minek az a sietség, kényelmesen is elérek hozzá és megmondhatom: Bácsika! Menjen félre, mert egy elragadott szekér közeledik, s elgázolja? Így elkésel, s a szegény vak ember porba tiport véres holtteste felett, hiába ütöd fejedet a falba.
Miért nem siettem jobban? Vigyázzatok a mára! Amit ma parancsol az Úr, azt ma kell megtenni.
Lehet, hogy neked, aki ezeket az igéket hallod most, már meg is súgta Isten Szentlelke, mit kell ma megtenni, engedelmeskedj, mint aki megtanulta, hogy Istennek azonnal kell engedelmeskedni.
Ennek az igének utolsó üzenete így szól: Vigyázz Krisztusra! bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk.”
Lehet, hogy furcsa ez a megfogalmazás: Vigyázz Krisztusra! Szüksége van Krisztusnak arra, hogy én, az ember, vigyázzak rá? Krisztus vigyáz rám, s nem én És mégis így igaz, nekünk vigyázni kell Krisztusra, hogy Krisztusnak részesei legyünk, közösségben legyen velem, mert Krisztus Mégpedig könnyen Aki mindvégig nem tartja erősen az Istenben elkezdett bizodalmas életét, az elveszítheti Jézus Krisztust, és aki Jézus Krisztust elveszíti, annak minden elveszik. Ragaszkodjatok Jézus Krisztushoz, és kezdjetek újat Jézus Krisztussal, és meg fogjátok látni, milyen nagy dolog Jézus Krisztussal újat kezdeni.
Akkor, amikor a Genezáret tavának partján hajnalban egy kudarcos éjszaka után Péter üres, piszkos, iszapos hálóval ott ül csónakjában, és morcosan, mérgesen mossa hálóját, odaáll melléje az Úr, és azt mondja Péternek: Péter a romok és kudarcok felett fáradtunk, semmit sem fogtunk”. De azután így folytatja: levetem a hálót!” Az Úr parancsára mert újat kezdeni, és az Úrral kezdett új szebb, csodálatosabb és mint a régi volt. Soha még olyan halzsákmányuk nem volt Péteréknek, mint azon a hajnalon.
Valamelyik reggelen a bibliaolvasó útmutatóban Ézs 66. volt a 12. vers a kijelölt ige, amely így szólt: kiáradott patakot” népének, de milyen árvizet, a békesség árvizét. Ó, milyen csodálatos a békesség árvize, amelyik ellenállhatatlanul, amely megkeres minden zugot, minden bezárt ajtón keresztül folyik, a bezárt ablakon is keresztül tud törni! Békesség!
Eláradt békesség! Ezt ígéri az Úr azoknak, akik meg nem keményítik a szívüket! Vigyázzatok rá! Vigyázzatok testvéreitek, atyafitok szívére! Azoknak, akik ma engedelmeskednek az Istennek, szól a békesség árvizének csodálatos ígérete! Nektek is szól, újfalusi gyülekezet, neked is egész árvíz sújtotta Szigetköz: mint kiáradt patakot!”
Ámen.
Imádkozzunk!
Ó, Urunk, Istenünk! Oly nagyon nehezen talál a szívünk szavakat, igaz ugyan, hogy a szív teljességéből szól a száj, de mikor nagyon tele van a szív, olyan nehezen tud szólni a száj.
Kérünk, taníts meg még romok felett is hálát adni. Hadd köszönjük meg neked mindazt, ami megmaradt. Köszönjük a megmaradt templomot, köszönjük a megmaradt házat, ha nem is az enyém, a másé maradt meg. Hadd köszönjük meg neked, Urunk, mindazt az apróbb dolgot, ami megmaradt, egy bútort, egy szakajtóra való ennivalót, egy rend ruhát, hisz mind kegyelem, mind kiragadott üszök, mind a te drága ajándékod. Hadd köszönjük meg neked, Urunk, hogy az, ami elveszett, eddig is a mienk volt, hadd tudjunk úgy szólni, mint a nagyon meglátogatott, nagyon megszegényített Jób: szent neve érette.” Hadd köszönjük meg neked, Urunk, hogy eddig mienk volt az házunk, hogy eddig nekünk termett az iszapborított föld, hogy eddig nekünk kínálgatta aranyló gyümölcsét a kiszáradt kert, eddig minden a mienk volt, és most jónak láttad visszavenni tőlünk. Köszönjük neked, hogy csak most vetted vissza, hiszen te szabad vagy velünk, ajándékaidat akkor veheted vissza mitőlünk, mikor neked jólesik.
Köszönjük neked Urunk mindazt a szeretetet, amelyik körülvett bennünket ebben a nehéz időben. Áldunk téged azokért, akik holmijainkat megmenteni segítettél. Köszönjük neked azokat, akik otthonukat megnyitották Áldunk téged, Urunk minden munkáskézért, amely megmentésünkön dolgozott, és kérünk téged, áldd meg befedező pajzsunk és meg attól a nyomorúságtól, amelybe bennünket jónak láttál beletaszítani.
Köszönjük néked, Urunk, hogy hazajöhettünk. Áldunk téged azokért is, akik még nincsenek itt, de megvannak. Köszönjük neked, hogy a te nevedben szabad újra kezdeni, és teveled szabad új házat építeni, otthont berendezni, rendet teremteni, szántani, vetni, és majd aratni. Köszönjük neked Urunk, hogy a mi szívünkben a bizodalmat eddig megtartottad, kérünk téged, ne engedd, hogy elfelejtsük mindazt, amire te megtanítottál minket. Könyörgünk néked, áldd meg az és cselekedd meg, hogy mire a tél hidege beköszönt, addigra hadd legyen a falu megint olyan, mint volt, és hadd lássék meg rajtunk, hogy akik az Úrban bíznak, azoknak ereje megújul, és meg nem szégyenülnek.
Hallgasd meg Urunk könyörgésünket, szívünknek hálaadását és könyörgését, téged magasztalunk, és békességedet várjuk, mint kiáradt patakot, mint megdagadt folyóvizet a te örök irgalmad szerint.
Ámen.