Túróczy Zoltán

Gyónjatok, imádkozzatok, térítsetek!
Időpont: Húsvét utáni 2. vasárnap – 1962. május 6.
Alapige: Jak 5,16-20 „Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Illyés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kéré, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig: és ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megtermé az ő gyümölcsét. Atyámfiai, hogyha valaki ti köztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, tudja meg, hogy a ki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól, és sok bűnt elfedez.” A mai vasárnap, a húsvét utáni 2. vasárnap, ebben az esztendőben nevezetes, sokjelentőségű nap. Ennek a vasárnapnakősegyházi latin neve: „Misericordias Domini” – magyarul azt jelenti: az Úr irgalmassága.
Az Úr irgalmasságáról szólt ezeken a vasárnapokon Isten szentigéjének hirdetése, és az úgynevezett antifóna, vagyis a gyülekezeti istentiszteletet bevezető szent mondás szintén az Úr irgalmasságának magasztalását hirdette ezen a napon. Ennek a vasárnapnakősegyházi kirendelt evangéliumi igéje János evangéliuma 10. fejezetéből a jó Pásztor története. Ezért is hívják már nagyon régen ezt a vasárnapot a jó Pásztor vasárnapjának. Krisztus kereső szeretetéről, a bűnös és eltévelyedett emberek után való járásáról, Szentlelkének megtérítő szolgálatáról szólt az igehirdetés, mikor a jó pásztor igéjéről hirdette ezen a vasárnapon az evangéliumot.
Nevezik ezt a mai vasárnapot magyar evangélikus egyházunkban sajtóvasárnapnak is. Ezen a napon szokott megemlékezni egyházunk az egyházi sajtóról. Azokról a fekete betűkről, amelyek, miként az Úr Jézus Krisztus irgalmas és pásztori szeretete elment keresni a hegyekbe az eltévelyedett, a saját útjukon járó bárányokat, úgy mennek ki keresni és hívogatni haza a nyájhoz a magukra maradt, saját útjukon eltévedt embereket.
Ebben az esztendőben erre a vasárnapra esik a konfirmáció, tehát ez a konfirmáció vasárnapja is.
Öregtemplomunkban és nádorvárosi templomunkban meg a környező gyülekezetekben a mai napon gyűlik össze fehér ruhában vagy illő sötét köntösben a fiúk és leányok serege, hogy fogadalmat tegyen az egyházhoz, mindenekelőtt az Egyház Urához való hűségre azzal, hogy őt sem élet, sem halál, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakasztja el a Krisztus szerelmétől!
Ez a mai vasárnap, május hónap első vasárnapja, az édesanyák napja is. Ez a mai nap az, amelyen az egyház is, ha nem tolja félre ennek a napnak ez irányú jelentőségét egyéb más szolgálat, megemlékezik az édesanyákról. Ez a nap az, amelyen virággal kezükben köszöntik a gyermekek édesanyjukat, vagy ha már elköltözött a minden halandók útján e földi életből, felkeresik édesanyjuk sírját, avagy ha távol van, levélben keresik fel, és ezen a napon – legalább egy esztendőben egyszer – beszélnek arról, hogy: Szeretünk téged, édesanyánk!
Nehéz választani ezek közül a különböző rétegű és jelentőségű megemlékezési alkalmakból, hogy melyik az, amelyet különösképpen szemünk elé kell állítani. Minket azonban elkötelez ez a mai napra kirendelt szentírási szakasz, ami ezekről semmit sem mond. S akár tetszik, akár nem, nekünk erre az igére kell felfigyelnünk. Ez az ige három felszólítást tartalmaz, így lehetne röviden megfogalmazni: Gyónjatok! Imádkozzatok! Térítsetek! Nézzük sorba ezt a három felszólítást! 1. Gyónjatok! Azzal kezdődik a mai szentírási szakasz, hogy „valljátok meg bűneiteket egymásnak…”.
Amikor tehát azt mondja: Gyónjatok!, nem azt kell érteni alatta, jöjjetek az Úr szent vacsorájához, valljátok meg bűneiteket az Istennek, hanem azt: valljátok meg bűneiteket egymásnak! Nem könnyű engedelmeskedni ennek a felszólításnak.
Nehéz megvallani bűneinket mindenekelőtt azért az egyszerű okért, hogy nagyon kevéssé ismerjük a saját bűneinket. Régi latin példabeszéd és tanítómese mondotta azt, hogy amikor Isten az embert megteremtette, két tarisznyát akasztott vállára: egyik a mellén lógott, a másik pedig a hátán. Az ember ezt a két tarisznyát arra használja fel, hogy a mellén lógó tarisznyába rakta be a többi embernek, a másoknak bűnét, és a hátán lévőbe tette bele a saját bűnét. Ez a magyarázata annak, hogy az ember olyan jól látja a mások bűneit, mert azok mindig szeme előtt vannak, és annyira nincs tudatában a saját bűnének, mert az mindig a hátán lévő tarisznyában van. Ezért olyan nehéz megvallani bűneinket, még akkor is, ha komoly szándék van bennünk bűneink megvallására, mert mi egyáltalában nem érezzük magunkat olyan nagyon bűnösöknek.
Egyszer Győrött az Újvárosba hívtak egy beteg öregasszonyhoz úrvacsoráztatni. Nagyon rendes, tiszta lakás volt. Látszott, hogy szegény, de minden tiszta, rendes volt. Frissen húzott ágyban, megmosakodva, megfésülve feküdt az öregasszony, mikor megkérdeztem tőle: „Van annyi ereje, hogy ilyen szép rendet tud tartani szobácskájában?” Azt mondta: „Nekem ehhez nincs erőm, ágyhoz vagyok kötve, de mások vannak, akik szeretnek, segítenek és rendbe tesznek.” Mikor elkezdtük az Úr szentvacsorájának kiszolgáltatását, jöttek a gyónó kérdések. Ez volt az első gyónó kérdés: Vallod-e magadat Isten színe előtt bűnösnek? Akkor ez az öreg néni magából kikelve tiltakozott ez ellen, és azt mondta: „Kérem, én nem vagyok bűnös! Tisztességben, becsületben leéltem életemet, több mint hetvenöt esztendőt, mindig hűségesen dolgoztam, nekem semmi bűnöm nincs!” Persze hogy megállt az Úr szentvacsorájának kiosztása, és próbáltam vele megértetni: nem arról van szó, hogy ő látja-e magát bűnösnek, hanem arról, hogy vajon Isten előtt meg tud-e állani, úgy, amint nekem mondotta? Bizony hosszú percek teltek el, végül nem tudom, őszintén-e, vagy csak úgy ráhagyásból mondotta: igen, vallom magamat Isten előtt bűnösnek. Nagyon kevéssé ismerjük mi a saját bűneinket!
A másik, amiért olyan nagyon nehéz a bűnvallás, az, hogy még azokat a bűnöket is, amiket ismerünk magunkról, folyton mentegetjük. Bennünk belül egy csodálatos, furfangos védőügyvéd lakik. Az mindenféle csalafintasággal próbálja megvédeni bűnös voltunkat, és magyarázatokat, mentségeket talál bűneinkre. Összehasonlít más bűnösökkel. Azt mondja, mint ahogy a farizeus mondotta egyszer: Hálát adok neked, óh, Isten, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint az a publikánus ott hátul, a templomajtóban! Ez a bennünk lakozó védőügyvéd, akivel minden mi bűnünket mentegetni próbáljuk, nagyon nehézzé teszi számunkra, hogy megvalljuk bűneinket.
Nehéz megvallani bűneinket azért is, mert ez nem megy megalázkodás nélkül. Mi pedig nem szeretjük, ha mások megaláznak, s azt sem szeretjük, ha magunknak kell megalázni magunkat. Mi túl önérzetesek vagyunk ahhoz, semhogy mernénk a megalázkodás útját választani. Hát még milyen nehéz embereknek, egymásnak bevallani bűneinket! Isten előtt még csak verjük mellünket a templomban.
Nem csak általánosságban, lehet, imádságunkban egész konkrétan, részletesen megvalljuk bűnünket – de hogy egy másik embernek valljunk?! Hivatkozunk arra, hogy erről szomorú tapasztalataink vannak, nem csak nekünk, Jézus Krisztusnak is. Jézus Krisztus maga mondotta, hogy ne dobjátok az igazgyöngyöket a disznók elé, mert azok nem tudják értékelni, csak megtapossák (Mt 7,6). Ha kukoricaszemet adnátok nekik, azt értékelnék, örülnének neki, de az igazgyöngyök nem kellenek nekik, megtapossák, és ellenetek fordulva megszaggatnak titeket. – Hányszor van, hogy az ember szíve tele van a saját bűnei, nyomorúsága felett való szomorúsággal, úgy szeretné megosztani szívének fájdalmát, s kezdene beszélni azokról az erkölcsi küzdelmekről, amiket meg kell vívnia, a kísértésekről, melyekben olyan sokszor bizonyult erőtelennek keresztyénsége, s akkor nem az az eredmény, hogy a másik megért, megvigasztal, velünk együtt imádkozik, hanem ez alkalom arra, hogy nekünk rontson, mint Jézus Krisztus mondotta. Nemcsak hogy hír szárnyára viszi a mi gyónó, csak neki szóló bűnvallásunkat, hanem csodálkozva, elítélőleg csapja össze kezét felettünk. Hát bizony igen-igen nehéz egymásnak megvallani bűneinket!
De akármilyen nehéz, mégiscsak szükséges. Nem a másik embernek van szüksége rá, hanem nekem magamnak, a bűnösnek van rá szükségem. A Zsoltárok könyvében a 32. beszél Dávid bűnvallásáról.
Ebben a zsoltárban a 3. versben elmondja Dávid: „Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt”, míg nem mondtam el, nem vallottam be bűneimet, megavultak csontjaim… Tehát úgy érzi Dávid, hogy mindaddig, amíg nem mert rálépni a bűnvallás megalázó útjára, addig nem volt békessége, addig, mint valami féreg, úgy emésztette, rágta őt bűnének tudata: „Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében.” Akkor megemberelte magát Dávid, s így írja tovább: „Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak – és (most itt jön a csodálatos eredmény) te elvetted rólam bűneimnek terhét.” Utána ez a szó van: szela, ami a zsoltárokban azt jelenti: békesség, csend, szünet. Mindaddig nincs békességünk, amíg bűnünket titokban tartjuk. A békesség, a bocsánat útja: bűneink megvallása.
Igaz, erre azt lehet mondani, hogy Dávid Istennek vallotta meg bűnét, itt pedig Jakab azt mondja: „Valljátok meg bűneiteket egymásnak…” Ki ez az egymás? Az a lelki testvér és az, akit én megbántottam. Óh, de nagyon nehezen mozog az embernek máskülönben fürge lába, amikor ahhoz kell elmenni s elmondani neki: vétkeztem. Nehéz, de enélkül a szabadulás öröme nem jön el számunkra.
Ezért hát testvérem, ha nincs békességed, ha bántanak a bűneid, amiket Isten s ember ellen elkövettél, menj, fogadd meg Jakab apostol felszólítását! Jakab apostol a gyakorlati keresztyén élet embere volt, nagyon jól tudta, milyen jó utat mutat nekünk, amikor azt mondja: „Valljátok meg bűneiteket egymásnak…”
Nem tudom, testvérem, hogy te békességben vagy-e atyádfiával, van-e valaki a faluban, a gyülekezetben, akivel nem vagy békességben. Ki tudja, mióta nem is beszéltek egymással, ki tudja, mióta rá nem tetted kezedet háza ajtajának kilincsére?! Testvérem! Most azt mondja neked az ige: indulj el! Ne törődj azzal, hogy ki kezdte! Talán igazad van, ő kezdte, de te folytattad, vagy te kezdted, és ő folytatta. Ne törődj azzal, ki az idősebb, ki a fiatalabb, melyiknek kellene kezdeni a bűnvallást és a békesség útját, ha azt akarod, hogy benned az a boldogság lakozzék, amely a 32. zsoltárban Dávid ajkára ezt adta: „Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett” – indulj el, alázd meg magadat, valld meg bűneidet!
Meglátod, nem az a fontos, hogy születik-e belőle békesség, vagy nem – legtöbbször születik békesség –, de ha a másik megkeményítené magát, nem volna hajlandó megbocsátani, neked békességed, örömöd lesz!
Az Isten előtt való bűnbocsánatnak nem az a feltétele, hogy a másik bocsásson meg nekem, hanem az, hogy én valljam be az én bűneimet. 2. Imádkozzatok! Második felszólítása a mára kirendelt igének az, hogy imádkozzatok! Így folytatja Jakab apostol a 16. vers második felében: „…imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Illyés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kéré, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig. És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megtermé az ő gyümölcsét.”
Lehet, hogy valaki közületek azt gondolja, ez a felszólítás sokkal könnyebb, mint az első, mert imádkozni igazán könnyebb, mint megvallani bűneinket egymásnak. De azért bizony imádkozni sem könnyű.
Nehéz imádkozni azért, mert az ördög elterjesztett közöttünk egy tévhitet, és ez úgy szól: az imádság gyermekeknek való, a férfié a munka és az alkotás! Tehetetlen embernek igen, annak kell imádkozni, de aki erejének teljében van, legyen férfi vagy nő, nem Istentől várja munkájának elvégzését, hanem ő maga teszi kezét az eke szarvára, s megoldja a maga kérdését. Bizony igen sokszor gyermekesnek érezzük vagy tekintjük, s éppen azért szégyenkezéssel imádkozunk. Ha valaki ránk nyitja az ajtót imádkozás közben, ragyogni kellene arcunknak, nem pedig szégyenpírtól égni, mikor a felséges Úristennel, a mennyei Atyával beszélgetünk! Óh, ha valakire imádság közben rányitják az ajtót, vagy éppen akkor vendég érkezik, milyen zavart szokott lenni! Ha újságot vagy valami szépirodalmi művet olvasott volna, egyáltalában nem jött volna zavarba, legfeljebb félretette volna minden zavar nélkül. Szégyenletes dolog, hogy mi emberek előtt sokszor szégyelljük, hogy imádkozunk.
De ez csak egyik nehézség. Az imádkozásnak további nehézsége az, hogy a világból belénk szüremlik az a tévgondolat: nem sok értelme van az imádságnak! Az a fontos, hogy személy szerint nekifeküdjek a munkának vagy annak a feladatnak, amit nekem kell megoldani – de az imádkozás? Az csak szófecsérlés, aminek semmiféle haszna vagy értelme nincs! Ilyenkor elkezd rágni szívünkben a kételkedés az imádság értelme felől. Erre céloz Jakab apostol, mikor különösképpen kihangsúlyozza: „…igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.”
Nehézzé teszi sokszor az imádkozást az, hogy tényleg az imádkozásra nem jön azonnal felelet Istentől. Isten néha nagyon megvárakoztat bennünket. Nem úgy, mint a kananita asszonyt, akinek ugyan kétszer visszautasította kérését, de hamarosan, legfeljebb öt perc leforgása alatt teljesíti kívánságát. Van úgy, hogy heteken, hónapokon, éveken, évtizedeken át nem felel imádságunkra. Augustinus nagy egyházatyának édesanyja nagy szomorúsággal nézte, hogy nagy tehetségű, szép reményekre jogosító fia mint keveredik bele és merül el e világ zűrzavaros mámorába. Harminc esztendőn keresztül imádkozott mindennap azért, hogy Isten térítse meg fiát – és nem jött rá felelet. Sőt amit szeme látott, amit érzékelhetett, inkább az ellenkezőjét mutatta neki. Minél többet imádkozott érte, annál jobban megkeményedett fia. Minél inkább próbálta odaszeretni Istenhez, annál inkább elszakadt az Úrtól.
Végül a családi hajlékot, édesanyját is elhagyta, s elment Rómába, ott élte világát. A harmincadik esztendőben, amikor az édesanya még mindig nem hagyta abba a könyörgést messze úton járó fiáért, Isten felelt a kitartó imádságra, és ebből a kicsapongó fiatalemberből lett egyházatya s későbbi hippói püspök, akinek írásait ma is épüléssel olvassák Isten gyermekei. Maga Luther is sokat nyert írásain keresztül. – Bizony nem könnyű dolog meg nem lankadni az imádságban, mert ha késik Isten felelete – tudja, mikor hallgassa meg könyörgésünket –, az ördög megmondja nekünk: Látod! Nincs semmi értelme imádságodnak! Jakab apostol mégis azt mondja: szabad és érdemes imádkozni, „igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”!
Most nézzük meg, hogy mit mond az apostol: miért szabad nekünk imádkozni? Azzal kezdi, hogy „egymásért”. Nem tudom, testvérem, tudod-e te, milyen nagy dolog, hogy nekünk szabad egymásért imádkozni? Szabad a férjnek feleségéért, a feleségnek férjéért, szülőnek gyermekéért, gyermekeknek szüleikért, testvéreknek testvérekért, papnak gyülekezetéért és a gyülekezetnek papjáért imádkozni!
Nagyon megszűkült, megkevesbedett imádságos életünkben ez az egymásért való könyörgés. Pedig látjátok, az előbb elmondott példa mutatja, mikor például a gyermek elindul a maga útján, amikor felrúgja a régi szent hagyományokat, mikor keresztülgázol édesapja és anyja szívén, szabad imádsággal utána menni. Imádságunk ott jár körülötte, mint valami fénylő oszlop, betakarja, mint az anyamadár szárnya kicsinyeit, hogy ne érje veszedelem, míg hazatalál, haza itt és haza odaát. Nem tudom, ki az, aki életedben nagyon drága neked ma, talán különösképpen eszedbe jut, milyen drága neked az édesanyád.
Tudod-e, milyen nagy dolog, hogy az édesanyádért szabad imádkozni?! Milyen nagy dolog, nem csak akkor tudom szeretni, mikor vele egy fedél alatt lakom, mikor kezéből tudok munkát kivenni, hogy segítsek rajta, mikor szavam meleg csengése el tudja mondani, mennyire szeretem őt, mikor lehajolhatok előtte, s megcsókolhatom érettem elfáradt kezét… Mikor elkerült messze tőlem, vagy én kerültem el messze tőle, akkor imádságom mindennap rátalál, és megáldja őt. Óh, de sok gyermek, de sok édesanya van, aki ezen a napon gondol arra, hogy milyen nagy dolog, milyen nagy kegyelem, hogy nekem szabad imádkozni az édesanyámért, és nekem, az édesanyának szabad imádkozni az én gyermekemért!
Valamit külön is kiemel Jakab apostol ebben a felszólításban: Imádkozzatok a betegekért! „Beteg-é valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette…” Nem tudom, hogy a te hajlékodban most mindenki egészséges-e, vagy családodban, közelben és távolban minden hozzátartozód: vér szerint valók, testvéreid vagy barátaid, mind egészségesek-e, avagy nincs-e közöttük valaki, aki ezt a szép májusi vasárnapot kínok között, talán kórházban kénytelen tölteni? Óh, milyen nagyon nehéz beteg mellett tehetetlenül állni, amikor az ember szívesen levenne valami fájdalmat, szenvedést róla, szívesen szenvedne helyette, viselné a fájdalmát, csakő könnyebbülne meg. Különösen, mikor látja, hogy olyan nagy szükség volna munkás két kezére, és ő ebben a nagy dologidőben tehetetlenül ott fekszik betegágyán! Óh, mi mindenre hajlandó az ember egészségéért! A szegény sok esztendőn keresztül beteg asszony történetéből olvassuk, akit Jézus gyógyított meg, mennyi orvoshoz ment el, sok orvosra sokat költött, és nem tudott meggyógyulni. De az Úr Jézusnak, az áldott orvosnak, volt hatalma arra, hogy meggyógyítsa őt! Még távolról is meg tudta gyógyítani! Óh, testvéreim!
Imádkozzatok a betegekért! A betegnek nem csak szakorvosra van szüksége, nem csak szakszerű, szeretetteljes ápolásra, hanem igen-igen nagy szüksége van arra, hogy legyen mellette imádkozó szív és lélek!
Azután érdekes példát mond Jakab apostol Illés próféta életéből annak igazolására, hogy nemcsak egymás iránt való szeretetünket önthetjük imádságba, nemcsak betegünkért könyöröghetünk, hanem földi életpályánk, feladatunk, munkánk minden kérdését, többek között az időjárás kérdését is, odavihetjük Isten elé. Azt mondja: „Illyés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kéré, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig…” Illés úgy látta jónak, hogy annak a bálványimádó népnek szüksége van arra a kemény leckére, hogy ne legyen eső, akkor könyörgött Istennek, és az Úr három és fél esztendeig nem adott esőt! Kiszáradt, megcserepesedett a föld, kiégett a legelő, tönkrement minden, táplálék nélkül egymás után pusztultak el az állatok, de Isten meghallgatta Illés imádságát! Mikor azután Illés látta: elég volt a leckéből Izrael népének, akkor elkezdett könyörögni, kérni: Uram, bocsásd meg bűneiket! Vedd le rólunk büntetésünk terhét, a száraz időjárást, öntözd meg a szomjas földet! Ott vannak a Kármel hegyén Baál papjai, Illés próféta, Akháb király, s Illés elkezd könyörögni. Elküldi szolgáját, menjen, és nézzen a tenger felé, s mondja meg, mit lát a látóhatáron. Mikor hetedszer jön vissza a szolga, ezt mondja: Uram, egy tenyérnyi felhőcske van a látóhatáron! Gondold el: egy tenyérnyi felhő, micsoda parányi kicsi! Akkor Illés azt izeni Akháb királynak: Siess haza, mert itt az eső! Tényleg úgy is történt. Akháb felült szekerére, s mire hazaért, zuhogva ömlött a zápor Illés imádsága következtében! (1Kir 18,21–46) Milyen nagy dolog falusi földmívelő embernek, hogy Jakab apostol ezzel a példával buzdít arra, hogy odavihetjük szántóföldünket, mezőnket, állatainkat, földi életünk minden élet- és munkaterületét, és könyöröghetünk Istennek érte, s nem hiába könyörgünk! Megadja az alkalmatos időjárást! 3. Térítsetek! Harmadik üzenete ennek az igének: Térítsetek! Így fejezi be az apostol ezt az igeszakaszt: „Atyámfiai, hogyha valaki ti köztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, tudja meg, hogy a ki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól, és sok bűnt elfedez.” Hát ez is nehéz dolog. Az nem nehéz dolog – emberi büszkeségünk is sokszor biztat erre –, hogy üljünk be az erkölcsi prédikátornak magas székébe, ítéljünk elevenek és holtak felett. Így ez nagyon kockázatos dolog. Sokszor megtörténik, hogy embereknek bűneikről beszélünk, bűneikből meg akarjuk téríteni, ellenünk fordulnak, mondván: mi közünk hozzájuk? Semmi közünk az ő dolgukhoz, ők eléggé erősek, felnőttek ahhoz, hogy jól tudják, mit szabad, mit nem. Ők a maguk szerencséjének kovácsai… És mégis, dacára annak, hogy ezekben az időkben, amikben élünk, még külön nehézsége is van, mert az, aki Istenhez hívogatja az embereket, megtérésre a bűnösöket, az esetleg még mindenféle egyéb kellemetlenségnek is kiteszi magát, az az ige parancsa, hogy térítsetek!
Nem szabad tétlenül nézni, hogy emberek mennek veszedelembe. Ha valami szerencsétlenségnek lennél szemtanúja, nem volnál méltó, hogy ember légy, ha tétlenül tudnád nézni! Menteni kell a veszendőt! Azok pedig, akik a bűnök útján járnak, halálos veszedelemben vannak! Nem szabad engedni, hogy körülöttünk emberek tízei, százai, ezrei, talán legközelebbi hozzátartozóink mennek a pokolba! Meg kell őket állítani!
Persze megvan ennek a maga módja. Figyeld meg, milyen csodálatos szeretettel beszél a bűnös embernek a bűnös emberről ez az ige! Az a Jakab apostol, aki elég kemény szavakat használ a bűnnel szemben, a bűnös emberre nem azt mondja: ilyen meg olyan gazember, hanem azt: eltévedt, bajba jutott ember. Eltévesztette valahogyan az utat szeme elől, mint az, aki rengeteg erdőben járkál, nem tudja, hogy merre tud az erdőből kitalálni. A bűnös ember eltévedt, menj hozzá, mutasd meg neki azt, aki magáról azt mondotta: Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet! – Figyeld meg, azt mondja, hogy sok bűnt elfedez az, aki bűnöst térít meg az ő útjáról! Itt nem csak arról van szó, hogy aki figyelmezteti a bűnös embert útjára, az a jövendő időben mennyi bűntől szabadítja meg a másikat, hanem segít neki abban, hogy odataláljon a kereszt alá, ahol a Krisztus vére minden bűnt elfedez.
Azt mondottam, hogy ez a vasárnap a jó Pásztor vasárnapja. A jó Pásztor kereső szeretetéről beszélt nekünk az oltár előtt felolvasott ige. Óh, a bárány, amely a maga útján ment, ezért jutott veszedelembe. Sok bosszúságot okozhatott a pásztornak. Ott kellett hagynia kilencvenkilenc bárányt, és menni az egy után.
Rekedtre kiabálta magát – s nem jött rá felelet. Mennyi fáradságot szerzett: a hegyekbe kellett mennie, s ott egy szakadékban talált reá. Egy szakadékban, amibe alászállt, közben a tövis megtépte ruháját, a kövek felsebezték kezét, térdét, talán fejét, életveszedelemben ment le utána. Mikor megtalálta, mit csinált?
Megverte a bárányt? Megérdemelte volna! Összeszidta? Azt is megérdemelte volna! Tanítást adott neki, hogy máskor ne csináljon ilyent? Rászorult volna! Nem! A jó pásztor egészen mást csinált! Azt olvassuk, felvette a vállára, és hazavitte! Hát ez a misszió, a térítés munkája! A bűnös mindig felfortyan, mikor valaki ítélettel közeledik hozzá, és a bűnös szíve mindig megnyílik, megmelegszik, valahányszor valaki ezzel a pásztori szeretettel keresi őt.
Három felszólítás hangzott az igéből – vállalod-e? Vállaljuk-e? Vállald te is! Valljuk meg egymásnak bűneinket, imádkozzunk, és végezzük a lélekmentés szent szolgálatát! Ámen.

Az Úr közel Időpont: Ádvent 2. vasárnapja – 1953. december 6.
Alapige: Jak 5,5-10 „Dőzsöltetek e földön és dobzódtatok; szívetek legeltettétek, mint áldozás napján. Elkárhoztattátok, megöltétek az igazat; nem áll ellent néktek. Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig.
Ímé a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap.
Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van. Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek: ímé a Bíró az ajtó előtt áll. Például vegyétek, atyámfiai, a szenvedésben és béketűrésben a prófétákat, a kik az Úr nevében szólottak.” Ádvent nem csak karácsonyra való készülődés, Krisztus földre jövetelére való emlékezés. Az egyház minden ádventben emlékezteti a híveket arra, hogy az a Jézus, aki nagyon szegényes körülmények között jött egykor erre a világra, s áldozócsütörtökön a tanítványok szűk köréből tért vissza mennyei honába, egyszer vissza fog még jönni e földre, mégpedig hatalommal és dicsőséggel ítélni élőket és holtakat. Az egyház sohasem úgy emlékeztet Jézus visszajövetelére, mint valami távoli történelmi lehetőségre, mely időpontjában bizonytalan, de tényében bizonyos, amely kiszámíthatatlan ugyan, de épp ezért számolni kell vele, hanem mindig így fogalmazza meg mondanivalóját: Az Úr közel! Így beszéltek erről az első keresztyének is. Az Úr közeli visszajövetelére való várakozás rányomta bélyegét egész életükre. Amikor később távoli ködbe vesző gondolattá szürkült az Úr visszajövetele, s megszűnt a reá való várakozás, ezzel megszűnt a Krisztus dicsőséges visszajövetelére való emlékezésnek életformáló ereje is. Ezért kell mindenkinek a saját nemzedékében visszavárni Krisztust. Várod-e? Miben látszik meg ez a várakozás az életeden? Nézz bele abba a tükörbe, amelyet Jakab apostol tart elénk a mai szentleckében, s lásd meg, minek kellene lennie a Krisztus-várás, az igazi ádventi lélek gyümölcsének az életünkben! 1. „Lelkem, vigyázz serényen!” Ebben az énekversben foglalhatjuk össze az Úr közelségébe vetett hitnek első következményét. „Dőzsöltetek e földön és dobzódtatok; szívetek legeltettétek, mint áldozás napján.” Ezzel a szemrehányással kezdődik a szentlecke, s ebben benne van az a felszólítás, hogy aki tudja, hogy az Úrnak eljövetele közel van, a Bíró az ajtó előtt áll, annak szakítania kell a könnyelmű élettel. Nem aszketikus propagandát akar ezzel csinálni Jakab. Ennélő sokkal gyakorlatiasabb, sokkal életközelibb.
Tudja, hogy nem csak Keresztelő Jánossal lehet elvonulni a pusztába vagy a tékozló fiúval korcsmanépség közé keveredni. Mind a kettő véglet. Lehet a két véglet között Jézussal szentül is élni ebben a világban. Tudja, hogy nem csak Keresztelő Jánossal lehet lemondani a terített asztal gyönyörűségeiről, megelégedve sáskával és erdei mézzel, vagy a példázatbeli gazdaggal mindennap szegény Lázárokat botránkoztató eszem-iszom lakodalmat csapni. Mind a kettő véglet. Lehet a két véglet között Jézussal hálaadással is venni, tehát örömmel a mindennapi kenyeret.
Jakab a dőzsölő élet ellen beszél. A dőzsölő élet könnyelmű élet. A percemberkék élnek így, akik mindig csak a jelen pillanattal törődnek, s nem gondolnak a holnapra, a holnaputánra, a végre, arra, hogy jön a leszámolás, s a Bíró már az ajtó előtt áll.
A dőzsölő élet felelőtlen élet. Nem törődik másokkal, csak neki legyen meg szíve minden kívánsága.
Nincsenek gátlásai a tekintetben, hogy mikor mi illik, és mi nem. Az utolsó napok járnak, az ég és föld elmúlását s Isten országa megvalósulását várják az emberek, ők pedig – amint a 3. versben mondja az apostol – kincset gyűjtenek az utolsó napokban. Az 5. vers végén is ezt a pár szót: „mint áldozás napján”, kétféleképpen magyarázzák. Az egyik szerint az áldozati lakoma örömmámorában élnek állandóan ezek az emberek, a másik szerint azonban olyankor dőzsölnek, amikor az áldozat napja van, amikor az emberek Istennek szentelnek ünnepet, amikor folyik az áldozatok vére, s amikor a Bíró már az ajtó előtt áll, s nemsokára ők maguk lesznek az áldozatok.
A dőzsölő élet önző élet. A maga szívét legelteti. Szabadon bocsátja, hogy csinálja, ami jól esik neki, mint a csikó tavasszal, amikor szabadon eresztik a legelőn. Másoktól azonban elvonja az élet legelemibb szükségleteit is. A mai igénk előtti versben kemény szavakkal ostorozza Jakab ezeket az embereket azért, mert az aratóik bérét elfogják. Hamis biztonságérzetük van. Nem gondolnak arra, hogy a Bíró, aki már az ajtó előtt áll, mindig a szegények, a kisemmizettek pártján áll, s megvédi őket a hatalmaskodók ellen.
Lelkem, vigyázz serényen! Az Úr közel! Egészen közel van. Már az ajtó előtt áll. Még nem láthatom, de már csak egy ajtó választ el tőle, s talán a következő pillanatban ráteszi kezét az ajtó kilincsére, s megáll az ajtónyílásban mint Bíró, aki elszámoltat. 2. „Tűrd kereszted mind halálig!” Ebben az énekversben foglalhatjuk össze az Úr közelségébe vetett hitnek második következményét. „Legyetek (…) béketűrők az Úrnak eljöveteléig. (…) és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van.” Így folytatódik a szentlecke. Ezekben a szavakban Jakab a gyönyör dőzsölői után a nyomor szenvedőihez szól. Amazokat fenyegeti, emezeket vigasztalja, de mindkettőjüket inti.
Amazokat vigyázásra, emezeket béketűrésre. Ez a béketűrés nem passzív magatartás, nem tétlen beletörődés a változhatatlan sorsunkba. A példa, amit magyarázatul használ az apostol, világosan mutatja ezt. A földművelésből veszi a példát: „Ímé a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap.” A szántóvető magatartása nem a fáradt beletörődés, hanem a reménység magatartása. A lehető legjobban előkészített talajba elveti, a szó szoros értelmében beletemeti a lehető legjobb magot. Ostoba tékozlás lenne ez az egész művelet, ha nem az aratás reménységében végezné. De mennyi időnek kell még eltelnie a vetéstől az aratásig, addig, amíg a földbe temetett régi kenyérből megsokasodott új kenyér lesz! Hosszú ideig nem lát mást, csak fekete hantokat, kártevő madarakat és bogarakat, szárazságot vagy rothasztó esőt, avagy fagyot, s tehetetlenül kell néznie, mint birkózik az életért a vetés. És mégis hisz az aratásban. Nem azért, mert évről évre így tapasztalta, hanem azért, mert hisz abban a gondviselő Atyában, akinek parancsára vetett, aki jól tudja, hogy mire van gyermekeinek szüksége, s aki megadja a csíráztató és éltető esőt, amikor arra szükség van. Ezért nem idegeskedik, s ezért több béketűrésében a béke, mint a tűrés. A világ béketűrésében több a tűrés, mint a béke. Békétlenül tűri a szenvedést. A hívőnek azonban nem a szenvedéssel, hanem Istennel van dolga. Belé kapaszkodik. Olyan, mint az óra ingája. Húzza a súly, de nem zuhan alá, mert fent van egy pont, amelyhez oda van rögzítve, s így a súly nem a romlását idézi elő, hanem épp az életét, a munkáját segíti elő. Ezért jár. Mihelyt leért a súly, mihelyt nem húzza többé, megáll a szerkezet. Így kapaszkodik bele a hívő is az Istenbe, illetve így fogja őt is Isten. Húzhatja az élet terhe, ő nyugodtan, egyenletesen jár, mint az óra sétálója. Másoknak méri az időt, ő maga mindig ráér.
Erre a béketűrésre csak az képes, aki tudja, hogy az Úr közel. Ott áll valamely becsukott ajtó előtt.
Talán életkérdés számára, hogy be tud-e rajta menni. De az ajtó nem nyílik meg sem az erőszak, sem az ideges türelmetlenség előtt. Neki sem könnyű várni s ajtó előtt rostokolni, de békén tűr. Tudja, hogy az ajtón túl ott van a Bíró, aki meg fogja őt szabadítani. Még nem látja, de tudja, hogy közeledik az ajtó felé, talán már az ajtó előtt is van, s a következő pillanatban megnyílik a megnyithatatlan ajtó, s megoldódik a megoldhatatlan kérdés. Tűrd hát kereszted te is mindhalálig! Az Úr közel! 3. „Légy csendes szívvel!” Ebben az énekversben foglalhatjuk össze az Úr közelségébe vetett hitnek harmadik követelményét. „Ne sóhajtozzatok egymás ellen, (…) hogy el ne ítéltessetek: ímé a Bíró az ajtó előtt áll. Például vegyétek (…) a szenvedésben és béketűrésben a prófétákat, a kik az Úr nevében szólottak.” Így fejeződik be a szentlecke. Ezekben a szavakban az elnyomott emberekhez fordul az apostol. Azokhoz, akiknek megszolgált bérét nem adják ki a dőzsölő gazdagok (4. v.), akik jogos ügyükben nem találnak igazságot, csak az igazság kárhoztatását, akiknek nincs ellenállási erejük (6. v.). Ezeknek mondja: Ne sóhajtozzatok egymás ellen! Hát még sóhajtozni sem szabad? Hiszen ez olyan ártatlan dolog, senkinek sem árt, s a fájó szív megkönnyebbül tőle! Jakab nem így látja. Szerinte a sóhajtozó ember ítélet alá kerül. Igaza is van.
A sóhajtozás az emberek ellen végeredményben panasz az Isten ellen, aki nem jól intézi véleményünk szerint e világ kormányzását, s benne az én életem igazgatását.
A sóhajtozás az emberek ellen Isten bírói fellépésének követelése a másik ember ellen. Kifogásolása az Isten hosszútűrésének, s követelése annak: Tanítsd őt rendre! Büntesd meg őt!
A sóhajtozás az emberek ellen Isten gyermekeivel való sorsközösségünk megtagadása. A próféták sorsára emlékeztet az apostol. Az Úr nevében szóltak, e világ javát akarták, de az emberek kemény szívvel, értetlenül, sőt gyűlölettel állottak velük szemben. Üldözték és megöltékőket. Mi jogon várok én a magam számára jobb sorsot?
A sóhajtozás az emberek ellen elfelejtkezés a saját bűneimről. Nemcsak azokról, amik miatt mások sóhajtozhatnak miattam, hanem azokról is, melyeket Jézus ellen elkövettem. A 6. verset sok írásmagyarázó Jézusra vonatkoztatja. Nem sóhajtozás tehát, hanem bűnbánat! Légy csendes szívvel! A Bíró az ajtó előtt áll. Hagyd ügyedet az igazságosan ítélőre!
Időszerű-e mindez ma? Igen. A feltámadás és a mennybemenetel óta az utolsó időket éljük, s Urunk bármely pillanatban itt lehet. Készüljünk, hogy ne legyen ijesztő meglepetés, ha ránk nyitja az ajtót! S addig is legyen életformáló erő bennünk ez az ádventi várakozás! Ámen.

Készíts tervet lelked számára!
Időpont: Újév napja, 1930. január 1. [Helyszín: Győr – Öregtemplom]
Alapige: Jakab 4:13-17.
Nosza immár ti, a kik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk; A kik nem tudjátok mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, a mely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik. Holott ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni. Ti ellenben elbizakodottságtokban dicsekedtek: Minden ilyen dicsekedés gonosz. A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekeszik, bűne az annak.
Keresztyén Testvéreim! Az újév a tervezgetések napja. Ahogy a gyermek rákönyököl az asztalra és kártyavárakat épít és belerakja bábuit, színes képzeletében olyan az, mint egy kacsalábon forgó mesebeli várkastély. Ezen a napon valóban gyermek lesz az ember. Ahogy beletekint az új év titokzatos sötétségébe, terveket lát és terveket építget. Ez az ige azonban "mintha" a tervezgetések ellen szólana. Azonban csak mintha, mert nem az van itt mondva, hogy ne tervezgessetek, mert hiábavaló, a halál minden pillanatban jöhet és romba döntheti, hanem hogy a tervezgetésben nem szabad magunkban bízónak lenni, mert tervünk felett ott áll Isten és szolgája a Halál. Nem azt mondja, hogy hiába tervezünk, úgyis az lesz, amit Isten akar, hanem "ha az Úr akarja és élünk, ím ezt vagy amazt fogjuk cselekedni." Tehát nem mondja, ne legyenek álmaink, nem akarja, hogy rabszolgái legyünk az életnek, akik máról holnapra tengetik életük. Nem akarja, hogy olyanok legyünk, mint az országút porának csúszómászó bogara, mely addig mászkál ott, míg az élet szekere keresztül nem tapos rajta. Nekünk szabad álmodnunk és terveket csinálnunk, mert minden reménység, és Isten reménykedő embereket akar övéiből csinálni. Sas szemeket akar adni, mely meglátja még a láthatatlant is. A reménységben örvendez ők legyetek – mondja egy helyen az Ige, mert minden reménység nem más, mint Istenben való bizakodás. Ha az ember csak magában és a körülményekben bízna, nem lenne reménye. A reménység annak bizonyítéka, hogy Istenbe vetettük bizodalmunkat. Az Isten talán semminek nem örül annyira, mint a beléje vetett bizalomnak, mely azt mondja: Istennel semmi sem lehetetlen, Vele minden lehetséges. És semmi nem fáj annyira Istennek, mint a bizalmatlanság, amely nem más, mint szeretetében való kételkedés.
Isten tehát nem azt akarja, hogy ne reménykedjünk, hanem hogy reménykedéstekben bizonyos dolgokat el ne felejtsetek. Az első vers azt mondja: nem szabad elfelejteni a testi tervek mellett a lelki terveket. Mikor Jakab apostol ezeket a verseket leírta, szeme előtt bizonyára megjelent egy üzletember, aki lámpája alatt, kiterített írásai felett görnyedve számoszlopokat ad össze, s mikor lezárta könyvét és boldogan állapítja meg, hogy üzleti munkája nem volt hiábavaló, akkor lesrófolja lámpáját és a sötétben elkezd gondolkodni azon, hol lehetne az új évben még jobban kiterjeszteni és jövedelmezőbbé tenni az üzletet. Ne gondoljátok, keresztyén testvéreim, hogy mikor Jakab apostol ideállítja lelki szemeink elé ezt az embert, akkor gúnyt akar belőle csinálni. Jakab apostol mind a két lábával a földön élt és nagyon meg tudta érteni a földi kötelességeket. Ő nem az az idealista ember volt, aki elfelejtette azt, hogy az ember kenyérrel is él. Nem azért állítja elibénk, hogy azt mondja: Isten mentsen attól, hogy ilyenek legyetek. Isten nem akarja, hogy aszkéta életet éljünk és kivonjuk magunkat az élet kötelességeiből. Istennek öröme van abban az üzletemberben, aki becsületes munkával eredményt ér el és el tudja tartani azokat, akiknek gondját az ő vállaira tette le. Isten azt akarja, hogy terveink legyenek, csak nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, arról, hogy nekem örökkévaló értékem, lelkem is van, amit nem szabad elhanyagolnom az újesztendőben. Meg kell építened a lelked terveit is! Hadd kérdezzelek meg, mikor elgondoltad azt, hogy az új évben mit fogsz csinálni, hogy hol töltöd az új esztendőt, mondd, volt valami része benne lelkednek is? Volt a költségvetésedben csak egyetlenegy kicsiny tétel is, amely a te lelked szükségletéről gondoskodott?
Ezért könyörög Jakab apostol, lelked számára is készíts egy tervet, hogy hol fogja ezt az évet tölteni! "Ma, vagy holnap elmegyünk ama városba és ott töltünk egy esztendőt és kalmárkodunk és nyerünk." Oh, milyen más lenne ez az esztendő, ha előre elhatároznánk, hogy ott fogjuk tölteni időnket, hol lelkünk nyerni fog. Ez az üzletember bizonyosan nem olyan várost szemelt ki magának, hol nagyobb károsodást szenvedett volna, hanem ahol kalmárkodásával nyereségét emelhette. Mikor te a lelki terveidet megcsinálod, van-e benned annyi üzleti érzék, hogy lelked számára ott jelölsz ki tartózkodási helyet, hol az nyerni fog. Hadd mondjam itt még azt is, hogy annak az üzletembernek sok nehézséggel is meg kellett küzdenie az új helyen, hogy akadály állott előtte, talán más kereskedő pokolra kívánta, de ő annak ellenére is letelepedett. Lássátok, nektek nem kell megküzdeni semmi ellenségeskedéssel és kiutasítással, mert a lélek üdítő forrásvizénél tárt karokkal hívogat Krisztus: Jöjjetek énhozzám mindnyájan... Nézzétek, ez az öreg templom kitárt két kapujával vár benneteket. Oh, mondjátok: elmegyünk ide, itt töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk és nyerünk. Várnak benneteket azok az egyszerű hajlékok, melyek megnyitották ajtajukat a bibliaórák számára. Nem tudom, azok közé tartozol-e, kinek életprogramjához, életszükségletéhez tartozik a templomba és bibliaórára járás, úgy, mint a mindennapi kenyér? Ha nem, kérdezd meg azokat, kik ma egy éve azt fogadták, hogy itt töltenek egy évet, azok majd megmondják neked, mit nyertek és kalmárkodtak itt. Azok majd megmondják, nincs még egy ilyen jó üzlet a világon, mely ilyen nagy nyereséggel zárulna.
Tovább is beszél az Ige: "Akik nem tudjátok, mit hoz a holnap, mert micsoda a ti életetek?
Bizony pára az, mely rövid ideig létezik, azután pedig eltűnik." A mulandóság hangja csendül meg e versben és adja a másik gondolatot: nem szabad elfelejtenünk a jövendőre gondolás mellett az elmúlás gondolatát sem. Jakab apostol azt üzeni, a jövendőben élés mellett nem szabad elfelejtkeznünk az elmúlásról. Nem szabad úgy berendezkednünk, mintha mi mindig itt élnénk. Nem szabad elfelejteni, hogy minden lehullott falevél, megásott sír, minden koporsó, mellyel az utcán találkozunk, minden betegség, mely bennünket ágyba dönt, egy-egy ősz hajszál, vagy szédülés, mind-mind azt üzeni: ember, por vagy és porrá kell lenned, pára vagy, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik. Ne gondoljátok azt, hogy az elmúlásra való gondolás károsan befolyásolja terveinket, hogy aki a halálra gondol és tudatában van megsemmisülésének, az lemond az életről. Nem! A halál gondolata nem életsorvasztó, hanem életélesztő gondolat. Nem takarja le a parazsat, hanem mint a szél, éleszti az élet tüzét, hogy még jobban lobogjon. Nem tétlenségre visz bennünket, hanem minél jobban közeledek a halálhoz, annál jobban sürget engem. Az időm ki van szabva, nem tehetem ölbe kezemet, amit ma megtehetek, nem teszem el holnapra, mert ki tudja, a holnap enyém lesz-e még? „Munkálkodjatok, míg nappal vagyon” – mondja a Biblia! Nem hiszem, hogy ne lett volna ez évben ismerőseid vagy hozzátartozóid között haláleset, ha volt, megértheted, milyen igaza van Jakab apostolnak, hogy nem szabad a mulandóságról elfelejtkezned. Az én jó ismerőseim közül is ragadott el a halál, akik egyik nap még olyanok voltak, mint a viharral dacoló tölgy, és másnap már halottak voltak. Senki nem tudja meddig tart a nappal! Oh, keresztyén testvérem, indulj neki úgy ennek az évnek, hogy ne mulassz el semmit kötelességeidből, mert lehet, hogy még az éjjel eljön a számonkérés pillanata.
Úgy szeress ebben az évben, mint aki nem tudod, nem utoljára szeretsz-e, és úgy csókold szeretteidet, hogy talán a jövő évben már nem csókolhatod őket. Oh, az el nem csókolt csók és az el nem mondott szó könnyei hiába öntözik majd a sírt! Ott áll mögötted ebben az évben a Feketelovas és hajt, sürget téged: siess, dolgozzál, szeress, míg nappal vagyon! Csináljátok hát meg lelki terveiteket a jövendő elgondolása mellett az elmúlásra való gondolattal. Keresd az Istent, míg megtalálható. Nem tudhatod, meddig lesz nyitva számodra ennek a templomnak ajtaja. Nem kell-e életed hátralévő idejét ágyban tölteni és onnét kívánkozni ide? Keresd az Istent, míg nappal vagyon!
Azt mondja Jakab apostol tovább: „Holott azt kellene mondanotok: ha az Úr akarja és élünk, ím ezt vagy azt csináljuk.” Ebben a versben benne van az, hogy nekünk az önmagunkban való bizakodás mellett nem szabad elfelejteni Isten akaratának felsőbbrendűségét. Isten azért is szereti a reménykedőket és tervezgetőket, mert van bennük önbizalom. Soha nem szerette Jézus azokat az embereket, kikben nem volt önbizalom. Nézzétek, a talentumok példázatában volt egy ember, aki a kapott egy talentumot elásta, mert félt, hogy azt is elveszíti. A számonkérés után Jézus feleletéből nem érzed-e, testvérem, hogyan csendül ki valami szent felháborodás: Nem tudtad-e, hogy az egy talentumot kamatosan kellett volna visszaadni? Isten nem szereti azokat, kikben nincsen önbizalom, mert az ilyen ember lebecsüli Isten ajándékát, és azt az egy talentumot, melyet Isten az ő kezébe tett le, figyelmet nem érdemlő mennyiségnek tartja. Csak nem szabad elfelejtenünk azt, hogy önerőnk felett van egy magasabb hatalom. Minden tervünk felett legyen egy láthatatlan felírás: ha az Isten is úgy akarja. Nem az az ideális, hogy mi terveket csinálunk és jóváhagyás végett beterjesztjük Istenhez, hanem vigyük oda Isten elé az új esztendő nyitott fehér könyvét és mondjuk azt: Írd bele, Uram, amit akarsz velünk cselekedni, mire akarsz bennünket használni és hol, s mi megyünk! Keresztyén testvéreim, Istennek gyönyörűsége telik abban, hogyha tervünk valóra válik, és még jobban abban, ha az Ő tervei sikerülnek. Nincs olyan valaki, aki nekünk boldogabb új esztendőt kívánna vagy el is képzelne, mint amilyet Isten kíván nekem és kitervel, ha kész az én életem felett az Ő akarata.
Van még egy utolsó vers: „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” Keresztyén Testvéreim! Ebben az utolsó gondolatban Jakab apostol a gonosz tervezgetéstől a jó tervezgetés felé irányít bennünket azt mondva: a mi tervezgetésünknél ne csak az adott helyzetre, hanem körülményeink lehetőségére is gondoljunk. Legtöbb ember nem látja a lehetőségeket, vagy ha látja is, nem érzi kényszerítőnek. Hadd mondjam meg ezt világosabban. Például: mikor valaki megcsinálja újesztendei terveit és a maga céljain kívül Isten országa számára egy bizonyos összeget szeretne áldozni. Vagy: valaki elhatározza magában, hogy e gyülekezet álma minél hamarabb valóra válhasson és ez öreg templom mellett a Rába parton megépülhessen az első evangélikus torony, hogy megcsendülhessen az első evangélikus harang. Vagy: lelki szemei előtt ott van egy messze eső városrész, és elképzeli, ennyit szeretne áldozni azért, hogy közelebb jöjjön a nádorvárosi templom építése, és így tovább, s mikor terveit megcsinálja, azt nézi, mennyi kell másra és mennyi marad erre a célra.
Úgy gondolja, ez a gondolkodás igen helyes. Nem, keresztyén testvérem, Jakab apostol azt mondja: „aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” Ne felejtsd el, hogy mikor terveidet megcsinálod, és tudnál valamit tenni, amit Isten veled akar megcsináltatni és nem teszed, akkor egy bűnt követsz el: a mulasztás bűnét.
Úgy éreztem, hogy nekünk ezen a napon szükségünk volt Jakab apostol üzenetére. Oh, hát csak álmodjatok és ne szégyeneljétek terveteket. Ne fájjon nektek, ha mások kimosolyognak is benneteket, csak álmodjatok. De el ne felejtsétek, hogy meg kell építenetek lelketek terveit is, hol akarjátok tölteni az új évet. Ne felejtsétek e terveket az elmúlás gondolatával megcsinálni, mely sürgetni fog benneteket Krisztus megtalálására. Ne felejtsétek el, hogy ott van terveitek felett egy magasabb hatalom és azt, hogy amit megcselekednétek és elmulasztjátok, az is bűn.
Oh, boruljunk le, testvéreim, Isten előtt ez új év első napján és mondjuk, ne a rabszolga engedelmességével, hanem a gyermek boldog bizalmával: Legyen meg a Te akaratod! Ámen!

Alázzátok meg magatokat Isten keze alatt! Időpont: Újév utáni vasárnap – 1954. január 3.
Alapige: Jak 4,10 „Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket.” Jakab apostol levelének negyedik fejezete, melyből mai szentleckénk való, a levél legfelháborodottabb fejezete. Az apostol ostort fon a szavaiból, s ezzel ver végig a keresztyéneken. Ez annál feltűnőbb, mert épp előbb, a 3. fejezetben figyelmezteti olvasóit a nyelv bűneire, s ajánlja nekik a bölcs szelídséget (3,13). Mi lehet az, ami ennyire kihozza sodrából az apostolt, s így a szíve mélyéig felháborítja? Az, hogy nem alázatosak a keresztyének. Az apostol a keresztyénséget és a kevélységet összeférhetetlennek tartja. A keresztyén ember megkegyelmezett bűnös. Vajon lehet-e valami büszkélkednivalója egy megkegyelmezett bűnösnek, akinek az a bűne, hogy megölte Isten fiát, s aki csak úgy kaphatott kegyelmet, hogy Isten önmagának adott véres elégtételt fia kínos kereszthalálával? Elméletileg elképzelhetetlen tehát a kevély keresztyén, az életben azonban lépten-nyomon találkozunk kevély emberekkel, akik magukat jó keresztyéneknek tartják, s talán még kevélységüket is épp erre alapítják.
Ne söpörjünk azonban a más portája előtt, maradjunk csak szépen a magunk háza előtt, van ott is elég söpörnivaló! Nem kell nagy önvizsgálat ahhoz, hogy meglássuk: az alázatosság külszíne és modora alatt a szívünk mélyén nálunk is mennyi kevélység van. Mi is rászorulunk tehát az apostol szenvedélyes felszólítására: „Alázzátok meg magatokat az Úr előtt…” Nézzük közelebbről az ige fényében, hogy miért kell megalázkodnom! 1. Meg kell alázkodnom azért, mert nem alázkodtam meg.
Nem alázkodtam meg az emberek előtt.
A 4. fejezetet ezzel a szemrehányással kezdi az apostol: „Honnét vannak háborúk és harczok közöttetek? (…) gyilkoltok és irigykedtek, (…) harczoltok és háborúskodtok…” (1–2. v.) A keresztyének élete tehát telve van viszállyal, haraggal – mert ezt kell érteni a Hegyi beszéd szerint a gyilkosság alatt – és irigységgel. Ez mind azt mutatja, hogy mindegyik különbnek tartja magát a másiknál, nem pedig – amint parancsolja az ige – a másikat tartja különbnek, mint önmagát. Viszály mindig ott támad, ahol abban a fennhéjázó meggyőződésben vagyok, hogy mindig nekem van igazam. Harag ott lobban fel bennem, ahol kevély igazságérzékem azt diktálja, hogy nekem van jogom, s azt sérelem érte. Az irigység pedig ott önti el szívemet, ahol gőgös elfogultsággal úgy vélem, hogy nem másnak, csak nekem van érdemem valamire. Ha ilyen vagyok a szívem mélyén, akkor nincs bennem alázatosság. Az alázatos keresztyén tudja, hogy neki sosincs igaza, mindig csak Istennek van igaza; neki semmire sincs joga, neki csak kötelessége van; neki nincs semmi érdeme, illetve büntetésnél egyebet nem érdemel. Aki ezt nem vállalja, vallja és éli, az olyan lesz, mint a sündisznó: mindenkit megszúr, aki hozzá közeledik, s közben még ő panaszkodik sérelmek miatt, hogy olyan kiállhatatlanul bökősek az emberek.
Azt hiszem, mindnyájunknak meg kell alázkodnunk amiatt, hogy nem voltunk elég alázatosak a közösségi életben, emberekhez való viszonyulásunkban. Legfeljebb annyira voltunk alázatosak, amennyire érdekünk s az erőviszonyok kívánták, de nem annyira, amennyire Isten várja az övéitől.
Meg kell alázkodnom azért is, mert nem alázkodtam meg Isten előtt.
A dorgálást így folytatja az apostol: „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? A ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (4. v.) Az apostol ezekben a szavakban Isten és a gyülekezet, Isten és az ember egymáshoz való viszonyának ábrázolására az Ótestamentum jól ismert képét használja: a házastársi viszonyt. Isten a férj, a gyülekezet és az ember az ő hitvese. A hitvesnek kizárólagos joga van a hitvestársához, házasságtörő és parázna, aki ezt figyelmen kívül hagyva barátkozik mással. Istennek is kizárólagos és teljes joga van hozzám. Azt kívánhatja és kívánja is, hogy senki más ne legyen számomra, csakő. Ahol ezt az ember nem bírja, vagy csak nehezen bírja, ahol fellázad benne a bűnös önérzet, ahol jogokat követel, és szabadság után kiált, ott megszűnt az alázat, s felütötte fejét a kevélység. Ott előbb-utóbb bekövetkezik a tékozló fiú esete: odaáll az ember gőgösen, hetykén az Isten elé, s követelni kezdi a jussát. Azt hiszem, mindnyájunknak meg kell alázkodnunk amiatt, hogy nem voltunk elég alázatosak Isten előtt. Lehet, hogy nyílt szakításra még nem került sor, de a szívünk mélyén sok keserűség, neheztelés és panasz volt és talán van is Isten felé. Azt hisszük, hogy ellenségünk az Isten, pedig mi vagyunk Isten ellenségei. Nem a sorsunk mindennek az oka, hanem a kevélységünk. 2. Meg kell alázkodnom nemcsak azért, mert nem alázkodtam meg Isten és emberek előtt, hanem azért is, mert Isten nem alázott meg, hanem felmagasztalt.
Az apostol ezt írja a fejezet 6. versében: „De majd nagyobb kegyelmet ád; ezért mondja: Az Isten a kevélyeknek ellenök áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.” Az apostol tehát úgy látja, hogy Isten az ember kevély lázadására kegyelemmel felel. Tud ő keményen is beszélni, meg tudja mutatni, hogy ki az úr, erős kézzel le tudja törni a szarvakat, s igájába tudja kényszeríteni a lázadót, de ezt mindig utoljára hagyja. Előbb a kegyelmével próbálkozik.
A tékozló fiúra sem förmed rá kihívó magatartásáért, nem szidja össze, tekintélyével nem parancsolja vissza, megsértett büszkeséggel nem mutat ajtót neki, hanem – akárhogy fáj is a szíve – elengedi. Mikor pedig visszajön, nem uszítja rá a kutyákat, nem zárja be előtte az ajtót, nem tart neki erkölcsi prédikációt, s neműzi el magától, hanem visszafogadja – nem béresnek, hanem fiának. Nem alázza meg, hanem felmagasztalja.
Pétert sem zárja ki, mint méltatlant, a tanítványok köréből, mikor megtagadta olyan gyalázatosan őt, hanem arról beszél neki, hogy atyjafiait erősítse (Lk 22,32) és bárányait őrizze és legeltesse (Jn 21,15−17). Megalázás helyett felmagasztalja őt. Aki maga is erőtelennek bizonyult, azt a feladatot kapja, hogy másokat erősítsen; aki maga magára sem tudott eléggé vigyázni, arra másokőrizetét bízza.
Istennek ez a csodálatos kegyelme kell, hogy megalázzon minket. A tékozló fiú soha többet nem lázongott. Tudta, hogy kegyelemkenyéren él, s nagyon boldog volt vele. Péter inkább meghalt, de többé meg nem tagadta urát, mert tudta, soha el nem felejtette, hogy mit bocsátott meg neki.
Hálás vagy-e te Isten csodálatos kegyelemkenyeréért, s alázattal csókolod-e érte mindennap áldó kezét? 3. Meg kell alázkodnom azért is, mert az ördög nem akarja, hogy megalázkodjam.
A fejezet 7. versében ezt írja az apostol: „Engedelmeskedjetek azért az Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.” A Sátán embergáncsoló tervében ugyanis rendszerint ez a kiindulópont. A hiúságunkon keresztül akar megfogni. Felcsillogtatja előttünk a nagyság és dicsőség délibábját. Ezzel akarja megfogni Évát is, mikor azt ígéri neki, hogy ha eszik a tiltott fa gyümölcséből, olyan lesz, mint Isten (1Móz 3,5). Ezzel kísérletezik Jézusnál is a pusztában. A csodatevő, a látványos és a világon uralkodó ember dicsőségét rajzolja eléje (Mt 4,1–10). Aki hitelt ad a Sátán hízelgő beszédének, az bizton elbukik. Aki túlságosan magabiztosan áll, az elesik. A fennhéjázás a biztos bukás előjele. Ezért beszél nekünk a gonosz lélek mindig arról, hogy milyen kiválóak vagyunk, a Szentlélek pedig arról, hogy milyen gyalázatosak. A gonosz lélek az erőnket dicsőíti, a Szentlélek az erőtelenségünket tárja fel. A gonosz lélek az erényeinket szedi csokorba, a Szentlélek a bűneink bűzét csapja orrunkba. A gonosz lélek simogatva súgja, kik vagyunk, a Szentlélek dorgálva szégyenít meg, megmutatva, kivé kellene lennünk. A gonosz lélek felfuvalkodottá, a Szentlélek alázatosakká akar minket tenni. Kire hallgatsz? Péter nagycsütörtök éjszakáján az ördögre hallgatott, ezért verte a mellét oly nagy önbizalommal, hogy Jézusban meg nem botránkozik, s ezért bukott el (Lk 22,33–34). Állj ellen a gonosznak, s hallgass az alázatosságra tanító Szentlélekre!
Néha álcázva akar az ördög megközelíteni. A fejezet végén beszél az apostol a tervező emberekről, akik egész évre szóló nagy üzleti tervekkel vannak telve, s elfelejtik hozzátenni s hozzáhinni: ha az Úr akarja és élünk (4,13–16). Telve vannak magabízással, s ezért Isten nélkül csinálnak terveket. Minden Isten nélkül csinált, vele nem számoló terv az emberi gőg szüleménye, az alázatos ember pedig terveiben is Istennel számol. Hogyan tervezel te az új esztendőre? Csinálsz magadnak valami jónak látszó tervet, s azután odatárod Isten elé felülvizsgálásra és jóváhagyásra? Ez is alázatosság. Van azonban ennél nagyobb alázatosság is. Nem az én tervemre kérem Isten aláírását: „Engedélyezem”, hanem Isten tervére írom rá: „Vállalom”. Ez az Isten kedve szerint való, alázatos újévi indulás.
Ezt az alázatosságot tanulni kell! Nem könnyű lecke. Még hagyján, amikor Jézus a tanítómester, aki ezt mondotta: „…tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok…” (Mt 11,29) Néha azonban embereken keresztül tanít Isten az alázatosságra, kemény, lehengerlő, megalázó embereken keresztül. Ilyenkor is meg kell látnunk a megalázó ember mögött az alázatosságra tanító Istent, s el kell tudnunk mondani, nem ember felé, hanem Isten felé: „Jó nékem, hogy megaláztál…” (Zsolt 119,71) Ámen.

Kétféle bölcsesség Időpont: Ötvened vasárnapja – 1954. február 28.
Alapige: Jak 3,13-18 „Kicsoda köztetek bölcs és okos? Mutassa meg az ő jó életéből az ő cselekedeteit bölcsességnek szelídségével. Ha pedig keserű irígység és czivódás van a ti szívetekben, ne dicsekedjetek és ne hazudjatok az igazság ellen. Ez nem az a bölcsesség, a mely felülről jő, hanem földi, testi és ördögi.
Mert a hol irígység és czivakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van. A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató. Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, a kik békességen munkálkodnak.” Sokszor hallható az a vád, hogy a keresztyénség kultúraellenes. Ezt a vádat maga a történelem cáfolja.
Nem ismeri jól a történelmet, vagy nem akarja tudomásul venni a történeti tényeket az, aki ennek a vádnak hitelt ad. Csak aki nem akarja, az nem látja, hogy mit tett a keresztyén egyház az iskoláztatás és a tudomány előhaladása érdekében. Lehet, hogy voltak esetek, mikor az egyház a vele született konzervativizmusában maradivá lett, megijedt a tudomány által felfedezett újtól, s el akarta hatalmával némítani azt, de sokkal többször volt szárny az emberi gondolat számára, mint béklyó. Kevesen gondolnak például arra, hogy az általános népoktatásnak a reformáció, közelebbről Luther volt az első hatalmas harcosa.
Egy kultúrának azonban mindig ellensége volt a keresztyénség: a megromlott kultúrának. A kultúra ugyanis önmagában se nem jó, se nem rossz. Az alkalmazásában, tehát az életben, a gyakorlatban válik jóvá vagy rosszá. Például: Hatalmas vívmánya a kultúrának az atomhasadás felfedezése, alkalmazásában azonban fel lehet majd használni az otthon tűzhelyében, hogy könnyebbé, gyorsabbá és kényelmesebbé tegye a háziasszony munkáját… és lehet belőle atombombát gyártani, mely földrészeket tud egyszerre megsemmisíteni. Hatalmas vívmánya a kultúrának a bacilus felfedezése is.
Laboratóriumokban ki tudják tenyészteni már az egyes betegségek kórokozóit, az egyik tudós azonban azért tenyészti, hogy megtalálja az ellenszerét, a mentő szérumot, hogy megakadályozza a ragályt, a másik pedig talán azért, hogy járványt idézzen elő vele. Az egyik az életnek, a másik a halálnak állítja az alkalmazásába. Hatalmas vívmánya a kultúrának a nyomtatás feltalálása is, de ugyanazokból a betűkből lehet szedni építő, léleknemesítő írást is, meg lélekmérgező szennyes mételyt is. A szélhámosok is okos emberek, de eszüket nem arra használják fel, hogy a közjót segítsék elő vele, hanem arra, hogy az embereket becsapják. Mindezek a példák mutatják, hogy Jakab helyes nyomon jár, amikor azt követeli, hogy a bölcs és okos ember mutassa meg a maga bölcsességét az élet jó cselekedeteiben, mert a bölcsesség nem csupán elmélet vagy gondolatvilág, avagy fejügy, hanem életmagatartás, amely különösen a felebarátunk iránt való viszonyunkban mutatkozik meg. Ahogy gondolkodik az ember, úgy él, és úgy bánik a felebarátjával is.
Az apostol kétféle bölcsességet különböztet meg. Az egyiket alulról való, a másikat felülről való bölcsességnek nevezi, s megpróbálja mindegyiket leírni. 1. Milyen az alulról való bölcsesség?
Három jelzővel jellemzi: földi, testi és ördögi.
Az alulról való bölcsesség földi. Ez a földiség nem azt jelenti, hogy ez a bölcsesség a földre irányul.
Minden bölcsesség, még a legelvontabbnak látszó, a legelméletibb is a földre irányul. Minden kultúrának végeredményben az a célja, hogy szebbé, nemesebbé, emberhez méltóbbá tegye a földet.
Hogy az alulról való bölcsesség földi, az azt jelenti, hogy földhöz tapadt, érzéketlen a földöntúli valóságok iránt, függetleníti magát Istentől. Istenhez való viszonyunknak nincs semmi köze gondolatvilágának kialakításához. Úgy gondolkodik, mintha nem is lenne Isten. Lehet, hogy eljut a nyílt istentagadáshoz is, de lehet, hogy nem tagadja Isten létét, nem is törődik azonban vele. Az embert tartja világkormányzó és világformáló tényezőnek. Persze azután ennek az Istentől függetlenített kultúrának ilyenek a gyümölcsei is. Olyan, mint a fékje romlott autó. Nem oda megy, ahová a kormánykeréknél ülő ember akarja, hanem oda, ahová a motor sodrása viszi, legtöbbször a veszedelembe. Nincsenek gátlásai. Irgalmatlan a bűnösökhöz, mert eszébe sem jut, hogy ő is Isten mindennapi bűnbocsátó kegyelméből él. Elfelejti, hogy testvére a másik ember, mert nem gondol közös mennyei Atyánkra.
Az alulról való bölcsesség testi. Egyenes következménye ez a földhöz tapadottságnak. Aki függetleníti magát Istentől, függvényévé válik a saját testének. Aki nem akarja, hogy Isten gátolja őt gondolatvilágának és életének saját tetszése szerint való kialakításában, azt gátolni fogja a saját teste legnemesebb szándékainak megvalósításában. Aki nem akarja, hogy uralkodjék felette a Szent Isten, az úrrá teszi önmaga felett bűnös testét. A kultúrember fegyelmezett ember, a vadember nem ismer önuralmat. Az Istentől függetlenített kultúra tehát nem kultúrlénnyé teszi az embert, hanem vademberré.
A test legjellemzőbb tulajdonsága a hivalkodás: önmagunk túlértékelése. A testre hallgató s annak engedelmeskedő ember gőgös, nagyképű. Dicsekszik, s közben észre sem veszi, hogy – mint az apostol mondja – hazudik az igazság ellen.
A test fölött a szenvedélyek uralkodnak. A testi embert is indulatai vezérlik. Tárgyilagosság helyett rokonszenv és ellenszenv alapján hozza meg ítéleteit. Aki igazat ad neki, az kedves előtte, s annakő is igazat ad mindig. Aki bírálni merészeli, arra haragszik, s abban csak kifogásolnivalót talál.
A test mindig érvényesülni akar. A testi ember is. Ha másképp nem megy, embertársa felett vagy azzal szemben, esetleg azon keresztülgázolva is.
Ezek után már nem sok magyarázat kell a harmadik jelzőhöz: az alulról való bölcsesség ördögi. Aki felmond Istennek, beszegődik az ördöghöz. Aki becsapja az ajtót Isten előtt, az ugyanakkor kaput nyit az ördögnek. Az ördöggel együtt azután jön – mint az ige is mondja – a keserű irigység, civakodás, háborúság és minden gonosz cselekedet. Jön tehát a rend helyett a zűrzavar, a menny helyett a pokol.
Ez a megromlott kultúra. Ez mindig szembe találja magát az egyházzal. Vajon szembe találja-e magát velünk is, vagy mi is a híveivé szegődtünk? A kezdetnél kell vigyázni! Ne felejtsd el, hogy az egész ott kezdődik, hogy függetleníteni akarja az ember magát Istentől! 2. Milyen ezzel szemben a felülről való bölcsesség?
Itt több jelzőt használ az apostol, próbáljuk azonban ezt is háromra összesűríteni. Ha az alulról való bölcsesség földi, testi és ördögi, a felülről való bölcsesség épp az ellentéte: mennyei, szellemi és isteni.
A felülről való bölcsesség mennyei. Azt mondja az apostol: „A felülről való bölcsesség először is tiszta”, tehát szent, vagyis Istenhez kötött. Míg az alulról való bölcsesség tudatosan oldozgatja az Istenhez kötöző szálakat, a felülről való bölcsesség tudatosan kötözi magát Istenhez. Rendelkezéseit nem érzi szekatúrának, tilalmait tehernek, kijelentéseit titkolódzásnak, mert Jézus Krisztusban nemcsak a világ urának ismerte meg Istent, hanem szerető Atyjának, bölcs gondviselőjének, aki mindenben gyermekei javát akarja, s mindent a lehető legjobban intéz el.
Felülről kapja ezt a világosságot. A Szentlélek vezérli előt minden igazságra, ezért a felülről való bölcsesség szellemi. Aki Istenhez kötözi életét, tőle tanul bölcsességet, az ajándékba kapja a Szentlelket, s mint a testnek megvannak a maga gyümölcsei, a Szentlélek is megtermi a maga gyümölcseit bennünk.
Megtanít minket szelídségre (13. v.). Megismerteti velünk ismereteink korlátait, s minél többet fogunk tudni, annál alázatosabbak leszünk, mert annál inkább fogjuk látni, hogy mi mindent nem tudunk még.
Megismerteti velünk bűneinket s állandóan kegyelemre szorult állapotunkat. Megkapjuk a legnagyobb bölcsességet: megismerjük magunkat és Istennek Krisztusban megjelent üdvözítő kegyelmét. Ez a megismerés kihat a felebarátainkhoz való viszonyunkra is. Békeszeretőek leszünk, minden áldozatra hajlandók leszünk ezért a békéért, hiszen Isten is megbékélt velünk, s ezért a legnagyobb áldozattól sem riadt vissza: egyszülött Fiát adta oda érte áldozatul. Méltányosak leszünk, mint akik tudjuk, hogy Istennek sok gyermeke van, nem foroghat tehát csupán körülöttem az egész világ. Nem úgy fogunk nézni a dolgokra, mint valami elkényeztetett egyke, akinek semmi sem jó, hanem úgy, mint egy sokgyermekes család tagja, aki nem felejti el, hogy testvérei is vannak, s azoknak is jár a jó falatból. A következő jelző: engedelmes. Van bibliafordítás, mely így fordítja: lehet beszélni vele, engedi meggyőzni magát, nem önfejű, nincsenek rögeszméi, nem csak a maga nótáját fújja mindig. Mennyi bölcsesség kell ahhoz, hogy elismerjük, hogy másnak is van bölcsessége, s talán több is, mint nekünk! A Szentlélektől onnan felülről ezt is megkapjuk. Azt is mondja az ige erről a bölcsességről, hogy irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes. A Szentlélek megtanít minket elhordozni egymást, mint ahogy Isten is elhordoz minket naponként, pedig bizonnyal nem könnyű neki olyan embert elhordozni, mint amilyen én is vagyok. Azt is mondja az ige, hogy ez a bölcsesség nem kételkedő és nem képmutató. Összetartozik ez a kettő. Csak az tud hinni másnak, akinek magának is hinni lehet. Aki maga más képet mutat, mint ami valójában, hogy félrevezesse az embereket, az mindig gyanakodva fogja fogadni a másik ember szavait és cselekedeteit is. A Szentlélek ezt is orvosolja.
Ezek után nem kell sok magyarázat a harmadik jelzőhöz: a felülről való bölcsesség isteni. Aki felmond az ördögnek, beszegődik Istenhez, s ő megadja neki ajándékba azt a bölcsességet, mit itt e földön semmiféle iskolában sem lehet megtanulni, s akkor mi is Istentől tanítottak leszünk. „Kicsoda köztetek bölcs és okos?” – kérdi az apostol. Levele elején pedig azt is megírja: „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki.” (Jak 1,5) Ámen.

Templomba járók tükre Időpont: 1966. május 15. Húsvét utáni 5. vasárnap
Helyszín: Győr - Öregtemplom
Alapige: Jakab 1,22-27
Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat. Mert ha valaki hallgatója az ígének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát: Mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt. De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad amellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében.
Ha valaki istentisztelőnek látszik köztetek, de nem zabolázza meg nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét, annak az istentisztelete hiábavaló. Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.
A mai napra kirendelt szentírási szakasz tükörről beszél. Ritka téma a tükör a bibliában, ritka téma kegyes beszélgetők között is, mert a tükörnek rossz híre van. A tükröt az Ördög praktikájának tartják. Van is ebben valami igazság. De akik így gondolkoznak, elfelejtik, hogy az Ördög mindenből kiveszi a részét, illetve mindent meg akar fertőzni. A tükröt nem az Ördög találta ki, a tükör beletartozik Isten teremtési rendjébe. A tükör használatát fertőzte meg csupán az Ördög. A tükörnek az az Istentől rendelt célja, hogy megmutassa a hibáinkat, az Ördög pedig arra akarja felhasználni, hogy a szépségünkben gyönyörködjünk. A tükör tehát Isten ajándéka a hibáink meglátására. Megmutatja igazi arcunkat.
Az Ige tükrébe a templomba járók néznek bele. Nem azért, hogy megveregessék a vállukat, hogy milyen derék emberek, hanem azért, hogy meglássák hibáikat. Az emberek általában nem szeretik azokat, akik, vagy amik a hibáikra emlékeztetnek. Ne haragudj a tükörre azért, mert igazat mond. Nékünk pedig megalázkodva kell hallgatnunk és olvasnunk is az Igét, a mai napra kirendelt szakaszt is, mint amelynek tükrében magamat látom én, a templomba járó ember. Az Ige tükréből reám visszanéző ember nem valami kívánatos arc. A tükör eredeti rendeltetése szerint a hibáinkat mutatja meg.
A mai Ige tükre először egy pöffeszkedő embert mutat nékünk.
Így kezdődik az Ige: „Az Igének pedig megtartói legyetek, ne csak hallgatói, megcsalván magatokat.” Egy olyan emberről beszél az Ige, aki önmagát csalja. Beképzelt ember.
Alázkodjunk meg az Ige előtt és valljuk be, hogy Jakab apostol mikor ezekről az emberekről beszél, rólunk beszél. A templomba járásnak nagy kísértése a lelki beképzeltség. Különösen olyan világban, mint a mai, amikor sokan azt gondolják, hogy a templomba járás nagy érdem.
Sokan vannak, akik ennek a közhangulatnak dacára is nemcsak hébe-korba, hanem rendszeresen járnak templomba, sokszor elgyönyörködnek önmagukban, abban a bátor, bizonyságtévő pózban, amellyel ők templomba járnak és prédikációt hallgatnak. Pedig nem Istent tisztelem meg én azzal, hogy templomba járok, hanem Isten tisztelt meg engem a templomban azzal, hogy megszólít és mondanivalója van hozzám. Nem az az érték a templomba járásban, amit én viszek a templomba, hanem az, amit ott én kapok s amit onnan hazaviszek. Kérdezd meg csak magadat afelől, hogy meglátszik-e rajtad az, hogy templomban voltál. Jobb vagy-é istentisztelet után, mint istentisztelet előtt? Vagy érintetlen maradsz az Ige áradatában, mint a folyam fenekén a kavics, mely állandóan a vízben van, belülről mégis száraz marad és kemény.
A templomlátogatók között nem kevesen vannak, akik megcsalják magukat, pedig az Ige nyomatékosan figyelmezteti a templomba járókat: Ne csald meg önmagad! Nem könnyű és nem kedves nekünk a mai napra kirendelt lecke, de ha ez az Ige áll elénk, nem térhetünk ki tanítása elől azon a címen, hogy a fülünket bántja az, amit az Ige mondani akar.
Az Ige tükre nemcsak egy pöffeszkedő ember képét mutatja nekünk, hanem egy ostoba ember képét is.
Így folytatódik az Ige: „Mert ha valaki hallgatója az Igének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát: Mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt. De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad amellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében.” A tükör tehát nem arra való, hogy gyönyörködjem önmagamban, hanem arra való, hogy megmutassa hibáimat és fogyatékosságaimat, amelyeket tükör nélkül nem láthatok meg magamban. Akármit mutat a tükör, ne feledjem, hogy nem nekem van igazam, hanem a tükörnek. Arról az emberről, aki a tükör által mutatott képet nem veszi komolyan, igen keményen beszél Jakab apostol. Azt mondja róla: ostoba ember. Ne mások fölött ítélkezz! Ha belenéztél az Ige tükrébe, vajon a hibáidat kerested-e? – s ha megmutatta hibáidat, komolyan vetted-e az Ige útmutatását? Vagy feledékeny hallgatója, olvasója voltál az Igének?
Magamat sem veszem ki azok sorából, akiket most megkérdezek afelől: mennyi ideig szoktál emlékezni egy igehirdetésre? Mi marad meg belőle benned? Ha valaki megkérdezné tőled, hogy az imádság és önvizsgálat vasárnapján miről szólt az igehirdetés, vajon ki tudná megmondani? Félek, hogy az sem tudná megmondani, aki erről prédikált. Rettentően feledékeny emberek vagyunk. Amit soha nem szabadna elfelejtenünk, hanem mindig észben kellene tartanunk, mert az elfelejtésére rámehet az üdvösségünk, azt dobjuk ki leghamarább az emlékezetünkből, mint felesleges terhet emlékezésünk hajójából.
A győri gyülekezet ezen a napon tartja számadó közgyűlését. A számok könyörtelen törvénye szerint be kell számolnia minden fillérről, amelyet névtelenül a perselybe tettek. De tudod-e, hogy van az egyháznak egy másik számadása is? Az egyház földi életében fontos lehet, hogy van-e pénzügyi fedezete a kiadásokra, hogy van-e okos pénzügyi előrelátó politikája, de az egyháznak nem a legnagyobb kincse a forintban kifejezhető érték, hanem az Ige, amelyet az egyház nyújt a híveinek. Ha Isten egyszer egy nagy számadó gyűlésen azt kérné számon tőlünk, hogyan sáfárkodtunk az Ige kincsével ebben a gyülekezetben, vajon nem kellene-e papoknak és templomba járóknak egyaránt mély szégyenkezéssel és hallgatással lehajtani a fejét?! Most nem beszélek azokról, akik az Igének amúgy sem hallgatói. A számadás nem arra való, hogy a másik fölött ítélkezzünk. A számadás mindig önmagunkat ítél meg. Én félek a nagy számadástól. Nem attól, amelyet számjegyekkel lehet kifejezni, hanem attól, amikor az Úr az Ő Igéjét kéri majd számon tőlünk. Bizony nagyon ostoba az az ember, aki az egyházi vagyonnal kapcsolatban mindent precízen el tud számolni, de arról nem tud számot adni, hogy mi történt az életében az egyház legdrágább kincsével, az Igével, amit hétről-hétre kínál neki a gyülekezete!
Jakab apostol még tovább folytatja ezt a fejmosó prédikációt. Az Ige tükre, amelybe bele kell néznünk, egy csaló embert mutat. Így folytatja: „Ha valaki istentisztelőnek látszik köztetek, de nem zabolázza meg nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét, annak az istentisztelete hiábavaló.” /26.v./ Tudod-e, hogy a templomlátogató és igét hallgató emberek között – a papokat sem kivéve – milyen sok csaló van a templomban? Embereket nehéz megcsalni, mert előbb-utóbb rájönnek, hogy igazmondása sántít s a csaló ember elveszti embertársai bizalmát. Még kevésbé lehet becsapni és félrevezetni Istent, aki mindent lát és tud; aki előtt nyilvánvalóak vagyunk belülről is. Előbb-utóbb rájövünk arra is, hogy bármennyire szeretné is, önmagát sem tudja véglegesen becsapni az ember. Jönnek a magába szállás nehéz órái és melyikünk nem tapasztalta még, milyen borzasztó szembenézni azzal a tükörrel, amelyből csaló önmagam néz vissza reám. Mert embert csaló, Istent csaló és önmagamat csaló emberek vagyunk.
Jakab apostol különösen egy dologra irányítja a figyelmünket a tükörbenézésnél. A nyelvünk bűneire. Nem azért, mintha jelentőségét illetően nem volna más bűnünk, de a nyelv megzabolázását igen fontosnak tartja. Talán az emberek igazmondását illetően voltak akkor szomorú tapasztalatai. Tény, hogy Jakab azt akarja, azt szeretné, hogy a keresztyén ember nyelve zabolába szorított nyelv legyen és hogy a zabola ne a számító eszem, józan ítélőképességem, hanem Isten Szent Lelke legyen. Mondd testvérem, nekünk, akik istentisztelőnek látszunk, nem kell-e mélyen megalázkodnunk, amikor az Ige tükrében egy csaló ember néz vissza ránk.
Az Ige végül egy csúnya, szeplős arcú embert mutat a tükörben. „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.” /27.v./ Aki tisztaságra törekszik – már pedig ez az Ige világosan a tisztaság törekvésére kötelez – az tudja jól, hogy mindig a tükörnek van igaza, nem a tükörbe néző embernek. A tükör sohasem általánosít, mindig konkrétan mutatja, hol szorulok tisztálkodásra. Két dologban mutatja meg az ember arcát a mai Ige utolsó verse, az én szennyesemet is: az egyik a világszerűség, a másik az embertelenség. Azt mondja, hogy a tükörből olyan ember néz vissza rám, akinek az istentisztelete nem áll meg Isten előtt, csaló; nem áll meg a felebarát előtt, az özvegyek és árvák előtt. Szeplős az arcom Isten felé és emberek felé egyaránt.
Testvérem! A tükör nem kétségbe ejteni akar, hanem megtisztítani. Ezt nem szabad elfelejtenünk akkor sem, amikor az Ige fed minket, amikor az igehirdetés ilyen kellemetlen kérdéseket hoz elénk.
Testvérem, könnyeken át tükörbe néző arcunk láttán, könnybe borult szemmel érünk el a Krisztus tisztító véréhez, mert önfegyelem ezen a ponton nem segít rajtunk. Önismeretünk világos látása is megcsalhat bennünket, de a Krisztus vére, a bűnbocsánatot szerző drága vér, az még a nyelvünket is meg tudja tisztítani.
Ámen.

Az újjászületés Időpont: Húsvét utáni 4. vasárnap, 1952. május 11. [Helyszín: Győr ?]
Alapige: Jakab 1:16-21.
Ne tévelyegjetek szeretett atyámfiai! Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, a kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka. Az ő akarata szült minket az igazságnak ígéje által, hogy az ő teremtményeinek valami zsengéje legyünk. Azért, szeretett atyámfiai, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja. Elvetvén azért minden undokságot és a gonoszságnak sokaságát, szelídséggel fogadjátok a beoltott ígét, a mely megtarthatja a ti lelkeiteket.
A születés titok. Az emberi tudomány mindent megpróbált már, hogy megfejtse ezt a titkot. Az élet első megmozdulásától kezdve a teljes kifejlődésig figyelemmel tudja kísérni és meg tudja magyarázni az élet kialakulását, de a kezdet, a kiindulópont, az, hogy mi hozza létre az életet, megfoghatatlan titokként mered ma is eléje. Nem csak a testi életnél van így. Ugyanez a helyzet a lelki életnél is. Az újjászületés is titok. Nikodémus is értetlenül állt meg előtte. /János 4./ Hogy miképpen tér meg egy ember, miképpen lesz Krisztus tanítványává, az megfigyelhető, leírható s megmagyarázható az első érzékelhető megnyilatkozástól kezdve, de a kezdet, a kiindulópont, az, hogy mi hozza létre az új életet, itt is megfoghatatlan titok a kutató emberi elme számára. A hit e kinyilatkoztatás alapján avval felel erre a titokra, hogy a születés és az újjászületés is Isten teremtő munkája.
A mai ige az újjászületésről beszél, s a titkot három oldalról közelíti meg.
Az újjászületést 1./ Isten akarja, 2./ Az ige munkálja, 3./ Az ember befogadja. 1./ "Az Ő akarata szült minket", mondja a 18. vers. Az újjászületést tehát Isten akarja.
A megtérés, hitre jutás, újjászületés tehát Isten munkája bennünk. Nem emberi produktum. Nem természetes fejlődési eredmény, nem mások nevelőmunkájának gyümölcse, nem úgy jön létre, hogy egy nagy elhatározással rászánom magam a Krisztus követésére, s ezt kemény akarattal, összeszorított fogakkal, ha törik, ha szakad, végre is hajtom. Én úgy, ahogy vagyok, a kárhozat gyermeke vagyok. Ezen magamtól változtatni nem tudok. Ahogyan a párduc nem változtathatja meg szőrének foltosságát, vagy a szerecsen bőrének feketeségét, úgy én is tehetetlen vagyok a tekintetben, hogy új életet kezdjek. Ahogyan képtelen vagyok önmagamat testileg életre hozni, ugyanúgy képtelen vagyok erre lelkileg is. Amint nem lehetek önmagam szülője, ugyanúgy nem lehetek önmagam újjászülője sem. Tragikus helyzet ez, melybe, ha Isten bele nem nyúl, belepusztulok. Isten belenyúlása azonban adomány és ajándék. /17. v./ Mindkettő az adakozó szabad gesztusa. Nincs jogom hozzá. Ha megkapom, meg kell köszönnöm, ha nem kapom meg, nincs jogom követelni. Ha így áll a helyzet, mondhatná valaki, akkor én nem vagyok felelősségre vonható azért, hogy olyan vagyok, amilyen. Lehetetlenségre senkit sem szabad kötelezni, s azt számon kérni sem lehet tőle. Azért, hogy én gonosz, hitetlen, bűnös szenvedélyek rabja vagyok, s nem térek meg, engem nem lehet felelőssé tenni. Végül is Isten a felelős azért, hogy ilyen vagyok. Miért nem szül újjá? Ez az a tévelygés, amely ellen az apostol a 16. versben harcol. A bűn nem Istentől van. Ami Tőle való, az mind jó és tökéletes ajándék. /17. v./ A bűn tőlem való. Azért én vagyok a felelős. Ha megmenekülök, az Isten munkája, ha elpusztulok, annak magam vagyok az oka. Isten ugyanis meg akar menteni. Ő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. /I. Tim. 2:4./ Nem szeretné, nem óhajtja, nem kívánja, hanem akarja. Hogy mennyire akarja, azt legmegrázóbban mutatja a golgothai kereszt. Isten annyira akarja az én újjászületésemet, hogy egyszülött Fiát sem sajnálta érte halálra adni. Istennek ezt az újjászülő akaratát bizonyítja az egyház léte is. Azért van egyház, azért vannak templomok, azért vannak papok, azért vannak vasárnapok, azért vannak istentiszteletek, mert Isten újjá akar szülni minket. Ez az Ő akarata hozott el ma is téged a templomba. 2./ Az Atya az újjászületést az ige által munkálja.
Az újjászületés, épp úgy, mint a születés, Isten teremtő munkája. Istennek pedig úgy tetszik, hogy a teremtést mindig az ige által végzi. A világ is az Ő "Legyen" szavára, tehát az igére állott elő, a kis káté szerint engem is Ő teremtett minden teremtménnyel egyben, tehát engem is az Ő szava hívott létre, az új teremtésnek, az én újjászületésemnek is ez az útja. "Az Ő akarata szült minket az igazságnak igéje által", mondja az apostol a 18. versben. Istennek ez az újjáteremtő igéje azonban nem valami titokzatos égi szózat, mely úgy zendül meg elromlott életem fölött, mint egykor a nagy kezdetben a chaos felett Isten világteremtő szózata. Ez az újjáteremtő ige, a kijelentett ige, a Biblia. Biblia nélkül nincs újjászületés. Ez előtt lehet értetlenül megállnod, lehet kifogásolnod, de változtatni nem tudsz rajta. Ez az Isten által megszabott rendje az újjászületésnek. Próbálkozhatsz más, véleményed szerint finomabb és modernebb utakon megoldani a bűnök rabságából való kibontakozás kérdését, előre megmondhatom, hogy zsákutcába fogsz jutni. Pedig van az Isten által megszabott rendben még egy nagyobb botránkozás is. Isten rendje szerint az újjászületést munkáló ige mindig hirdetett ige. Róma 10:14-17. szerint a hit hallásból van, s felteszi a kérdést: Mi módon hallanánk pedig prédikáló nélkül? Ez azt jelenti, hogy Isten rendje szerint nincs újjászületés prédikátor nélkül. A prédikátor pedig ember. Néha nagyon is ember. Húsból és vérből való, bűnökkel küszködő, s küzdelmeiben sokszor elbukó ember. Olyan, mint én. Épp úgy újjászületésre szorult, mint én. Hát ez bizony nagy botránkozás.
De hát Istennek tetszett egyszülött Fiát is jászolba s pólyákba rejteni, s aki finomkodva fintorgatta volna orrát a betlehemi istállóban, s fitymálgatta volna a szegény ember egyszerű pólyáit és visszafordult volna, mert véleménye szerint ily környezet nem méltó Isten Fiához, az nem találkozott volna Megváltójával. Mered-e, tudod-e hinni, hogy a nyomorult emberi szavakba belealázkodott isteni igének újjászülő ereje van? 3./ Mert nem mindenki tudja hinni. Róma 10:16. is azt mondja: Nem mindenek engedelmeskedtek az evangéliumnak. Mert Ezsaiás azt mondja: Uram! Kicsoda hitt a mi beszédünknek? Az embernek tehát az Isten által akart, az ige által munkált újjászületést be kell fogadnia. Erről beszél a kirendelt szakasz hátralevő része, a 19-21. vers. Az ige sorsa az ember kezébe van letéve, mint ahogy az oltvány sorsa az ág, melybe beoltották. /21. v./ Jakab apostol nagyon gyakorlati módon beszél arról, hogy mi teszi tönkre bennünk az ige újjászülő erejét. Mindenekelőtt a rest fül. /19. v./ Mi igen gyorsak vagyunk annak meghallására, amit inkább el kellene ereszteni a fülünk mellett, s bedugjuk a fülünket, amikor olyanról van szó, ami pedig életbevágó lenne számunkra. Lelki nagyothallók vagyunk. A rosszat azonnal felfogjuk, a jót újra meg újra el kell ismételgetni előttünk. Amire a rossz pajtás bíztatja gyermekünket, azt gyorsan meghallja, de a jót hányszor el kell mondani a szülőknek gyermekeik előtt! Mi sem vagyunk különbek. Istennek hányszor el kell mondatnia újra meg újra újjászülő igéjét, míg kegyeskedünk felfigyelni rá! Tönkreteszi az ige újjászülő erejét bennünk a gyors nyelv. Isten a nyelvet két fal mögé zárta be. Az egyik a fogsor, a másik az ajak. Mégis mily hamar eljár a nyelvünk! Az apostol itt nem csupán azokra a bűnökre gondol, melyeket levele 3. fejezetében fejt ki részletesen, mint a nyelv bűneit. Gondol a keresztyén bizonyságtevés területén elkövetett bűnökre is. A hangos nyelv megzavarja s tönkreteszi bennünk az ige csendben újjászülő munkáját. Ellensége az újjászülő igének a haragos szív is. /19-20. v./ Az újjászületés, mint már említettük, Isten ajándéka, szabad kegyelmének ténykedése, kegyelmet pedig nem kap az, aki maga nem hajlandó kegyelmet gyakorolni. Aki haragot tart, azzal Isten is haragot tart. Végül ellensége az újjászülő igének a kívánságos szem /21. v./, mely betölti az ember szívét a bűn szerelmével, mindenféle undoksággal és gonoszsággal. Mint ahogy a dudva jobban nő, mint a jó vetés, s ezért elburjánozva elnyomja a jó magot, úgy teszi gyümölcstelenné a bűn szerelme is az újjászülő igét.
Biztosan te is érzed, hogy változtatni kellene az életeden. Megpróbáltad. Nem sikerült. Tudod, hogy újonnan kellene születned. Hát most tudd meg, hogy nem kell bennragadnod a nyomorúságban! Isten újjá akar szülni. De neked is akarnod kell! Csak Isten cselekedheti meg, de Ő nem cselekszi meg nélküled. Fogadd szelídséggel e mai igét is, melyet Isten bele akar oltani a szívedbe, s az megtartja a te lelkedet! Ámen.

Isten akaratának szolgálatában Időpont: Vízkereszt utáni 2. vasárnap – 1954. január 17. Alapige: Zsid 13,20-21 „A békesség Istene pedig, a ki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát, örök szövetség vére által, a mi Urunkat, Jézust, tegyen készségesekké titeket minden jóra, hogy cselekedjétek az ő akaratát, azt munkálván ti bennetek, a mi kedves ő előtte a Jézus Krisztus által, a kinek dicsőség örökkön örökké.
Ámen.”
A mai ige tulajdonképpen a Zsidókhoz írt levél záróakkordja. Következik még ugyan utána a levélben négy vers, de az már utóiratnak számít. A levél lényeges tartalmát nem érintő személyi közlések és köszöntések vannak benne. Amikor a levélíró a levél végéhez érkezik, a szívét szólaltatja meg. Az egyik csókot és ölelést küld, a másik üdvözletet, a harmadik áldáskívánságot, kihez mi illik. Ennek a levélnek írója áldást küld. Figyeljünk fel mondanivalójára úgy, mint ahogy kijár a figyelem mindennek, amiben megszólal a szív!
A levél írójának áldáskívánsága nem formaság. Levelek végén sokszor vannak olyan megszokott s megüresedett mondatok, melyeket sem az író, sem az olvasó nem vesz komolyan. Ennek a levélnek az írója egy imádságot ír a levele végére. Az előző versekben arra kéri olvasóit, hogy imádkozzanak érte, ezekben a versekben pedig arról tesz bizonyságot, hogy ő is imádkozik értük. Figyeljünk fel hát az ige üzenetére úgy, mint ahogy kijár a figyelem a másik ember imádságának!
A levelet ámennel fejezi be a levél írója. Az ámen ma már sokszor nem egyéb, mint a mondanivaló végét jelző pont, a Biblia emberei számára azonban a mondottak ünnepélyes megerősítésére szolgált, mintha ma azt mondanók: Ez bizonnyal igaz. Ez a hitem. Erre rá merem tenni a becsületemet.
Figyeljünk fel hát arra, amit mond, úgy, mint ahogy kijár a figyelem egy ünnepélyes nyilatkozatnak!
Miért imádkozik ilyen szívből jövő módon és ünnepélyesen a levél írója? Azért, hogy olvasói álljanak Isten akaratának szolgálatába. Ahhoz, hogy az ember Isten akaratát szolgálja, nemcsak az szükséges, hogy készséges engedelmességgel vállalja Isten akaratát, hanem az is, hogy tudja, mit akar Isten. Közelítsük meg erről az oldalról a mai szentlecke mondanivalóját, s nézzük meg, mit akar Isten! 1. Isten azt akarja, hogy akaratát imádságban keressük.
Isten akaratának szolgálata a levél írója szerint imádság tárgya. Jézus is így látta. A tőle tanult imádság harmadik kérésében mindennapi imádságunk tárgyává tette, hogy legyen meg az Isten akarata.
Mindenki, aki komolyan szeretne keresztyén lenni, tudja jól, hogy Isten akaratának szolgálatáért mondott imádságainkban nemcsak arról van szó, hogy gyengék vagyunk, s erőre van szükségünk onnan felülről, ha Isten akaratának engedelmeskedni szeretnénk, hanem arról is, hogy nem tudjuk, mit akar Isten, s tusakodunk akaratának kijelentéséért. Persze Isten akaratának ismerete nem kérdés annak az embernek a számára, aki csak azt vállalja, hogy nagy elvi kérdésekben és keretekben lássa, mit akar Isten, ezen belül azonban maga akarja beosztani és igazgatni az életét. Az ilyennek nincs szüksége arra, hogy imádságban tusakodjék: Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Aki azonban egész életét Isten irányítása alatt szeretné élni, aki nemcsak elveket, irányvonalakat, hanem a legegyszerűbb dolgokban is vezetést vár Istentől, az tudja, hogy milyen nehéz sokszor megtalálni Isten akaratát, s milyen kegyelem az, ha világosan látjuk: mit akar Isten. Az ilyeneknek mindennapi tapasztalatuk, hogy Isten akaratának megtalálását mennyire zavarja a Sátán, a saját gondolataink, melyek nem foglyai Krisztusnak (2Kor 10,5), tisztátalan képzeletünk, megromlott szívünk kívánságai, jól nem látott érdekeink és másoknak sokszor jóindulatú, de sokszor megzavaró tanácsai. Csak az Isten előtti imádságos elcsendesedésben bontakozik ki ebből a zűrzavarból kegyelmes feleletül könyörgésünkre a kijelentés arról, hogy mit akar Isten. Ez is csak akkor, ha tudunk rá várni. A türelmetlen ember csak a maga akaratára talál rá a csendességben is, nem pedig Isten akaratára.
Szeretnéd, ha életed Isten akaratának szolgálata lenne? Ne indulj neki ne csak nagy dolgoknak, hanem az élet legszürkébb napjainak sem addig, míg imádságban meg nem kérdezted: Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? 2. Isten azt akarja, hogy béke legyen.
Szentleckénk imádsága Istent a békesség Istenének szólítja meg, s Isten békeakaratának legfőbb bizonyítékát abban látja, hogy fiában, Jézus Krisztusban nagy pásztort adott az emberiségnek. A pásztor a nyáj békés életének munkálója és biztosítéka. A jó pásztor gondoskodik arról, hogy a nyájnak meglegyen a legelője, szomjat oltó vize, hőségben enyhet adó árnyéka s gonosz emberek és vadállatok ellen a védelme.
Isten tehát azt akarja, hogy az emberiség a jó pásztor alatt jól ellátott s biztonságban levő nyáj békés életét élhesse. Jeremiás prófétán keresztül is (29,11) ezt üzente már az Úr: „…én tudom az én gondolatimat, a melyeket én felőletek gondolok, (…) békességnek és nem háborúságnak gondolata…” Isten tehát azt akarja, hogy minden embernek meglegyen a mindennapi betevő falatja, s legyen félelemmentes élete, s legelésző nyájként éljen egymás mellett békességben.
Aki Isten akaratának szolgálatába szeretné állítani az életét, annak vállalnia kell Istennek ezt a békeakaratát. Meg kell tanulnia az egyéni érdek helyett az egész nyáj, a köz haszna szempontjából nézni mindent, magának való harácsolás helyett a más javára munkálkodni, kizsákmányolás helyett szolgálni, boldogulás helyett boldogítani. Aki Isten békeakaratát szolgálja, az Isten pásztori gondviselésének a munkása. A békesség Istene azt akarja, hogy az ember a békesség embere legyen.
Az azután már magyarázatra sem szorul, hogy ebben benne van nemcsak Isten gondviselő akarata, hanem Isten emberek közötti békét munkáló akarata is. A béke embere a megbékélés szolgálatában áll.
Nem uszít, hanem csendesít. Nem ellentéteket szít, hanem szakadékokat hidal át. Nem haragít, hanem békít.
Vajon elismer-e engem a békesség Istene a békesség emberének? 3. Isten azt akarja, hogy az ember az ő szövetségese legyen.
Szentleckénk imádsága azt mondja, hogy a békesség Istene kihozta a halálból a juhok nagy pásztorát, a mi Urunkat, Jézust, örök szövetség vére által. Eszerint Isten nemcsak az ember földi életéről akar gondoskodni, hanem üdvösségéről is. Nem elégszik meg azzal, hogy az ember a béke embere legyen, hanem azt akarja, hogy Isten embere is legyen. Ezért köt vele szövetséget, melyben megígéri, hogy Istene lesz az embernek, s az embert arra kötelezi, hogy népe legyen neki. Ez a szövetség Isten részéről mindig is örök volt, az ember részéről azonban rendszerint csak időszaki. Nagy felbuzdulások és nagy megtagadások, nagy hűségfogadkozások s botránkoztató hűtlenségek váltogatták egymást az ember életében. Hol szövetségese volt Istennek, hol az ellenségeihez pártolt. Hol Isten pártjára állt, hol pedig még azt is letagadta, hogy valami köze volna hozzá. Épp úgy, mint Péter azon az emlékezetes nagycsütörtök éjszakán. Ekkor Isten új szövetséget kötött az emberrel. Fia vérével pecsételte meg, s kihozta a halálból Fiát, hogy legyen örökőrizője ennek a szövetségnek. A kereszt világosan mutatja a húsvéti üres sírral együtt, hogy mennyire akarja Isten ezt a szövetséget.
Aki Isten akaratának szolgálatába akarja állítani az életét, annak akarni kell ennek a szövetségnek a képviseletét, a missziót! Azt nem hagyhatja közönyösen, hogy valaki szövetségese-e vagy árulója Isten ügyének, az nem mondhatja, hogy: Avagy őrizője vagyok-e én az én felebarátomnak?
Isten embere vagy-e a másik ember számára? 4. Isten azt akarja, hogy az ember jó legyen.
Szentleckénk írója így imádkozik: Isten „tegyen készségesekké titeket minden jóra”. Mikor így imádkozik, nem felejtette el, hogy senki sincs jó, csak egyedül az Isten. Nem az ember erkölcsi tökéletességéért imádkozik, hanem azért, hogy készséges legyen minden jóra. Ez a készség vállalja, hogy Isten mindig a jót akarja, s hogy az, amit Isten akar, az mindig jó, még akkor is, ha mi nem látjuk azt jónak. Lehet, hogy rossznak lenni könnyebb, a jót vállalni nehezebb, lehet, hogy a gonoszság sokszor kifizetődőbbnek látszik, míg a jóságára ráfizet az ember, lehet, hogy a gátlások nélkül garázdálkodónak nagyobb a dicsősége, az erkölcsi gátlásokkal küzdőt pedig kimosolyogja a világ, mindez azonban nem változtat azon, hogy aki Isten akaratának szolgálatába szeretné állítani az életét, annak mindig a jó pártján kell lennie, még ha az pillanatnyilag nem is látszik jónak, előnyösnek a maga számára. Vállalod-e ezt? 5. Isten azt akarja, hogy az ember akarata olvadjon fel az ő akaratában.
Szentleckénk írója azért imádkozik, hogy Isten munkálja olvasóiban, ami kedves őelőtte. Csodálatos titok ez, de mégis valóság. Isten akarata rajtunk kívül van, s kívülről parancsol nekünk, de aki ennek az akaratnak szolgálatába akarja állítani az életét, s vállalja látatlanban Isten akaratát, annak Isten odaajándékozza a maga akaratát. Az ilyen embernél belülre kerül Isten akarata mint hajtóerő. Ez az, amiről Jeremiásnál így szól az Úr: „Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be…” (31,33) Ekkor el tudja mondani az ember Jánossal: Isten „parancsolatai pedig nem nehezek” (1Jn 5,3).
Ilyenkor nem mi munkáljuk többé Isten akaratát, hanem Isten maga munkálja bennünk a saját akaratát.
Ezért azután nem is fanyalogva engedelmeskedünk, hanem jókedvvel keressük azt, mi kedves Isten előtt, s készségesen teljesítjük akaratát, mint a mennyben az angyalok. Nincs többé saját akaratunk, felolvadt Isten akaratában.
Ha így áll a helyzet, lehet-e valami mentségem az engedetlenségemre, hiszen Isten az, aki parancsol, s Isten az, aki munkálkodni akar bennem, hogy meglegyen az ő akarata!
Az engedelmes lelkek által lesz Jézus Krisztusnak dicsősége, mint ahogy az engedetlenek által van az ő gyalázata. Legyen neki dicsőség általunk is! Ámen.

Meg ne vessétek azt, aki szól! Időpont: Hatvanad vasárnapja – 1954. február 21.
Alapige: Zsid 12,25-29 „Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, a ki szól; mert ha azok meg nem menekültek, a kik a földön szólót megvetették, sokkal kevésbbé mi, ha elfordulunk attól, a ki a mennyekből vagyon, kinek szava akkor megrendítette a földet, most pedig ígéretet tesz, mondván: Még egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is. Az a »még egyszer« pedig jelenti az állhatatlan dolgoknak mint teremtményeknek megváltozását, hogy a rendíthetetlen dolgok maradjanak meg. Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén, legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel. Mert a mi Istenünk megemésztő tűz.” Egyházunkról sokszor mondjuk és valljuk, hogy az ige egyháza. Így is van. Hálásak is vagyunk érte.
Úgy nézünk erre a tényre mint Isten drága ajándékára. Isten minden ajándéka felelősséggel jár. Minél nagyobb az ajándék, annál nagyobb a felelősség. Akinek több adatik, attól több kívántatik is. Az ige ura az igével kapcsolatban az ige egyházának híveitől kíván a legtöbbet. Ha így nézünk erre a kérdésre, dicsekedés helyett egyszerre szégyenkezés tölti el a szívünket. Nem gőgösen verjük a mellünket, mondván: Mi állunk leginkább az ige fundamentumán!, hanem bűnbánattal verjük a mellünket, s így szólunk: Mi vétünk legtöbbet Isten igéje ellen! S egyszerre nem mások felé kiáltjuk: „meg ne vessétek azt, a ki szól”, hanem magunknak szóló figyelmeztetésnek érezzük. 1. Meg ne vessétek azt, aki szól, mert az ige Isten szava!
Így kezdődik a mai szentlecke: „Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, a ki szól; mert ha azok meg nem menekültek, a kik a földön szólót megvetették, sokkal kevésbbé mi, ha elfordulunk attól, a ki a mennyekből vagyon…” (25. v.) A Biblia tehát nem Isten egyszer valamikor e földön elhangzott igéjének, szavának nyomtatásban való megörökítése csupán, hanem ma is Isten szava hozzánk. Isten nemcsak szólt benne egykor, hanem ma is szól benne. Sokszor gondolunk arra, mennyivel nagyobb hatása lenne az igének, ha nem egy ilyen történeti emléket, egy több ezer esztendős könyvet használna fel hozzánk intézendő szavainak közlésére, ha nem a szemünkön keresztül közeledne hozzánk, hanem a fülünkön át… Ha úgy hallanánk a szavát, mint egykor a bűneset után az első emberpár: „Hol vagy?” (1Móz 3,8−10), vagy ahogyan Mózessel beszélt. Mózessel „hangosan” beszélt (2Móz 19,19) és színről színre, amint szokott ember szólani barátjával (2Móz 33,11). Számunkra Isten már nem földön szóló, hanem mennyből szóló. Azt gondoljuk, hogy mivel így messzebbre került tőlünk a hangforrás, gyengébb lett a hang ereje is. Ezt a mentegetődzést töri össze a szentlecke. Az, hogy Isten hozzánk a mennyből szól, nem mentség a számunkra, hanem csak még nagyobb felelősség. Égi hangként kell fogadnunk Isten igéjét. Úgy, mint egykor Keresztelő János Jézus megkeresztelésekor ezt az égi szózatot: „Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm.” (Mt 3,17) Vagy mint az oszlopapostolok a megdicsőülés hegyén a felhőből jövő szózatot: „Ez amaz az én szerelmes fiam, (…) őt hallgassátok.” (Mt 17,5) Vagy ahogyan Jézus hallotta a feleletet, mikor a templomban így imádkozott: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Szózat jöve azért az égből: Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem. A sokaság azért, a mely ott állt, és hallotta vala, azt mondá, hogy mennydörgött: mások mondának: Angyal szólt néki.” (Jn 12,28–29) Maga Isten szól tehát hozzád az olvasott és a hirdetett igében. Hallgatod-e olyan megrendüléssel, mint valami egyenesen hozzád intézett, égből jövő szózatot? 2. Meg ne vessétek azt, aki szól, mert az ige elleni bűnt Isten személyes sértésnek veszi!
A szentlecke imént felolvasott első verse arról beszél, hogy aki nem helyesen viszonyul az igéhez, az nem a Bibliát veti meg, hanem azt, aki benne szól, Istent; aki elfordul attól, aki a földön szól, nem az igehirdető embertől fordul el, hanem attól, aki a mennyekből vagyon. Istent nézi le, Istentől fordul el, Istent veti meg, aki az igéhez nem kellő hódolattal nyúl. Úgy is bűnhődik, mint a felségsértő, mert a mi Istenünk megemésztő tűz (29. v.). 5Móz 4,24, ahonnan ez a kemény mondat idézve van, még hozzáteszi: „féltőn szerető Isten ő”, aki Jer 1,12-ben megmondotta: „gondom van az én igémre”. Még Jézus is ilyen kemény, mikor az igéről van szó. Ezt mondja: „A ki megvet engem, és nem veszi be az én beszédeimet, (…) a beszéd, a melyet szólottam, az kárhoztatja azt az utolsó napon.” (Jn 12,48) Az igével szemben milyen magatartás az, amit ilyen személyes sértésnek vesz Isten? Nemcsak az felségsértő, aki sutba dobja a Bibliáját, vagy eladja a hulladékgyűjtőnek, vagy felhasználja alágyújtónak, esetleg a vékony papírját cigarettapapírnak, hanem az is, aki ott hagyja porosodni a könyvszekrényen vagy a ládafiában. Nemcsak az, aki közönyös az Isten szava iránt, hanem az is, aki nem tanítványa, hanem mestere akar lenni az igének. Sokan vannak, akik mikor igét olvasnak vagy hallgatnak, abban a lelkiállapotban helyezkednek el, hogy ők vannak felül, s az ige alul. Nem az ige tanítja őket, hanem ők tanulmányozzák az igét. Vizsgálgatják, mint valami mikroszkóp alá tett tárgyat, törik a fejüket rajta, magyarázzák másoknak, mint valami katedrán ülő mester ahelyett, hogy leülnének az ige lábai elé tanulni, mint valami tanítvány. Papok és hívők is sokszor elfelejtik, hogy nem urai az igének, hanem szolgái. – Arról azután nem is kell bővebben beszélni, hogy ebbe a csoportba tartozik bele mindenki, aki csak hallgatója vagy olvasója az igének, de nem megtartója.
Nem veted-e meg Istent most is, mikor pedig azért jöttél el templomba, hogy tiszteld? 3. Meg ne vessétek azt, aki szól, mert az ige félelmetes!
Ennek igazolására elég lenne az, amit eddig mondottunk, az tudniillik, hogy Isten azonosítja magát az ő igéjével. A szentlecke még mást is mond: Istennek „szava akkor megrendítette a földet, most pedig ígéretet tesz, mondván: Még egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is. Az a „még egyszer” pedig jelenti az állhatatlan dolgoknak mint teremtményeknek megváltozását, hogy a rendíthetetlen dolgok maradjanak meg.” (26–27. v.) Két eseményre emlékeztetnek ezek a szavak. Az egyik már volt, a másik még csak lesz. Az egyik a törvényadás a Sinai-hegyen. Ezt így írja le Mózes: „Az egész Sinai hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben, (…) és az egész hegy nagyon reng vala.” (2Móz 19,18) A mai lecke előtti versekben is szó van arról, hogy „oly rettenetes volt a látomány, hogy Mózes is mondá: Megijedtem és remegek” (Zsid 12,21), a többiek pedig „kérték, hogy ne intéztessék hozzájuk szó” (19. v.). A másik esemény a világvége, mikor Isten szava nemcsak a földet fogja megrendíteni, hanem megrázza a földet és az eget is, s ég és föld elmúlnak.
Isten szava azonban nemcsak az igét kísérő félelmetes jelenségek miatt félelmetes, hanem maga az a tény megrendítő, hogy Isten megszólítja az embert. A bűnös ember fél az Istennel való találkozástól.
Ádámhoz úgy jön az Isten, mintha csak esti sétát tenne a kertben, mégis azt mondja: „Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém…” (1Móz 3,8–10) A bűnei miatt hazulról menekülő Jákóbnak angyalok között jelenik meg álmában az Isten, és biztató szavakat szól hozzá, mégis felriad álmából, és így kiált fel: „Mily rettenetes ez a hely; (…) Istennek háza és az égnek kapuja.” (1Móz 28,17) Simont, Jónának fiát, nagy halfogással áldja meg Jézus, mikor megszólítja, mégis remegve esik lábai elé, s így könyörög: Eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok (Lk 5,8). Az ember Isten jelenlétében mindig tudatára ébred bűnös voltának, s érzi, hogy érdeme szerint nem számíthat másra, ha Isten megszólítja, csak ítéletre. Van-e benned valami ebből a szent izgalomból, szorongó félelemből, mikor az igét olvasod, avagy hallgatod? Vagy egészen mindennapi, közönséges dolognak tartod, hogy megszólít Isten? 4. Meg ne vessétek azt, aki szól, mert az ige hatalmas! Az imént hallott vers nemcsak az ige félelmetes voltáról szól, hanem a hatalmáról is. Csodálatos ereje van Isten szavának. Teremthet, ronthat száz világot.
Szavára állott elő az ég és föld, szavára fog össze is dőlni minden. Ez a szó oldotta meg a kánai menyegzőben a család nehéz anyagi kérdését (Jn 2,1–11), ez gyógyította meg a kananita édesanya beteg gyermekét (Mt 15,28), ez adta vissza testvéreinek a halálból is Lázárt (Jn 11,43). Ez mentette meg a házasságtörő asszony életét, s adta őt vissza a tisztességes életnek (Jn 8,11). A felsorolást lehetne folytatni.
A Biblia lapjairól kilépve elénk állanának az egyháztörténelem bizonyságtevői, azokat követnék a ma emberei is, és mind arról beszélnének, hogy Isten igéje ma is hatalom. Ugyanolyan problémaoldó ereje van, mint Isten élő igéjének. Természetes is, hiszen az: Istennek élő igéje a holt betűkben s emberi szavak méltatlan köntösében is! Te olyan erős vagy önmagadban is, hogy nincs szükséged erre a hatalmas igére?
Oly bölcsen meg tudod oldani problémáidat, hogy fölösleges számodra Isten eligazító szava? Olyan szilárdan állasz, hogy nem érzed szükségét annak, hogy belekapaszkodj a rendíthetetlen igébe? Nem hiszem. 5. Meg ne vessétek azt, aki szól, mert az ige hálára indító ajándék! „Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén, legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel.” (28. v.) Adjunk hálát Istennek, hogy szól hozzánk, hogy szava hozzánk nem a bűnöst elpusztító ítélet szava, hanem megtérésre hívó, életre vezérlő, kegyelmes szó!
Engedelmeskedjünk neki, és szolgáljunk boldogan, de tisztelettel, bizalommal, de mégis félelemmel, szóval igazi kegyességgel az ige útmutatása alapján Istennek! − Jeremiás úgy beszélt Isten igéjéről, mint az Úrnak terhéről (Jer 23,33–38). A 119. zsoltár írója pedig azt mondotta róla: „…a te parancsolataid gyönyörűségeim nékem.” (143. v.) Nehéz teher és kívánatos gyönyörűség. Ez Isten igéje. Mindkettő. Nemcsak teher, hanem gyönyörűség is. Nemcsak gyönyörűség, hanem teher is.
Ahogyan Jézus mondotta egyszer: gyönyörűséges iga (Mt 11,30). Vegyük fel magunkra! „Föld, föld, föld! Halld meg az Úrnak szavát!” (Jer 22,29) Ember, ember, süket ember! Halld meg az Úrnak szavát!
Nyisd meg Uram, füleimet, hogy én is halljak! Ámen.

Ne hagyd el Istent!
Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap – 1954. június 27.
Alapige: Zsid 12,15–25 „Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon, és ez által sokan megfertőztettessenek. Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, a ki egy ételért eladta első szülöttségi jogát. Mert tudjátok, hogy azután is, mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett; mert nem találta meg a megbánás helyét, noha könyhullatással kereste azt az áldást. Mert nem járultatok megtapintható hegyhez, és lángoló tűzhöz, és sűrű homályhoz, és sötétséghez, és szélvészhez, és trombita harsogásához, és a mondásoknak szavához, melyet a kik hallottak, kérték, hogy ne intéztessék hozzájok szó; mert nem bírták ki, a mi parancsolva volt: Még ha oktalan állat ér is a hegyhez, megköveztessék, vagy nyillal lövettessék le; és oly rettenetes volt a látomány, hogy Mózes is mondá: Megijedtem és remegek: hanem járultatok Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, a kik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez, és az újszövetség közbenjárójához Jézushoz, és a meghintésnek véréhez, mely jobbat beszél, mint az Ábel vére. Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, a ki szól; mert ha azok meg nem menekültek, a kik a földön szólót megvetették, sokkal kevésbbé mi, ha elfordulunk attól, a ki a mennyekből vagyon…”
A szent Isten és a bűnös ember szövetségre lépett egymással. A szövetség lényege az, hogy mindketten szívükbe fogadták egymást. A szent Isten szívébe fogadta a tőle elpártolt embert, s kegyelmet adott neki.
A bűnös ember szívébe zárta az elhagyott Istent, és hűséget fogadott neki. Azt gondolnók, hogy az édenkert elég lecke volt az ember számára ahhoz, hogy elfelejthetetlenül megtanulja, mi a következménye annak, ha elhagyja Istent, s így ez a szövetség örök szövetség lesz. Sajnos nem így történt. Az ember még a maga kárán sem tanul. Ismételten, újra meg újra elhagyja Istent, elszakad az ő kegyelmétől, s ezért újra meg újra rászorul a figyelmeztetésre: Ne hagyd el Istent! A mai szentlecke is ilyen figyelmeztetés. A szentíró, hogy mondanivalóját szemléletesebbé és felejthetetlenebbé tegye, két történeti példával illusztrálja tanítását. Az egyik Ézsau, a másik a Sinai-hegyi törvényadás története. Az elsőben az Istent elhagyó embert, a másodikban az ember által elhagyott Istent rajzolja elénk. 1. Az első történet Ézsau története, melyben az Istent elhagyó embert rajzolja elénk a szentíró.
Ézsau egy ételért eladta elsőszülöttségi jogát. Ez röviden Ézsau története. Igénk azonban éppen azt köti a lelkünkre mint a történet figyelmeztetését, hogy ez csak a végkifejlet. Istentől és a ő ajándékaitól sohasem egyszerre szakad el az ember. Bent a szív mélyén szakadnak el előbb a szálak. Csak a figyelmes szemlélő s a dolgok ismerője veszi észre. Olyan ez, mint a robbantás. Előbb meggyújtják a zsinórt, s azon lassan kúszik a tűz. Aki nem ismeri a helyzetet, azt gondolhatja, hogy csak egy meggyulladt zsineg az egész. Pedig a tűz egyszer – ha nem oltják – menthetetlenül odaér a robbantó töltethez, s akkor bekövetkezik a robbanás. A robbanás azonban nem ott kezdődött, amikor fülsiketítő hangot hall a fül, amikor sziklák repednek, s megindul a föld. Ez csak a végkifejlet. A robbanás ott kezdődött, amikor egy kicsi láng lobbant, s egy gyufaszál meggyújtotta a gyújtózsinórt.
Így vagyunk az Istentől való elszakadással is. Azzal kezdődik, hogy – amint az ige mondja – istentelen lesz az ember. Ezt a szót nem mai füllel kell hallgatnunk. Ma istentelen annyi, mint istentagadó. Régen istentelen az az ember volt, akinek az életéből, érdeklődési köréből kiesett Isten, aki tehát Isten és a lélek dolgai iránt érzéketlen. Isten ugyanis – talán szabad így mondani – illanó kincs.
Őrizni kell. Vigyázni kell rá. Gondozni kell, különben egyszer csak szinte észrevétlenül eltűnik az életünkből. Ézsau is így járt. Nem törődött Istennel, s miközben bújta az erdőt és a mezőt, elveszítette Istent.
Isten helye azonban nem marad üresen az emberi szívben. Betöltik a test kívánságai. Igénk is összeköti az istentelenséget és a paráznaságot. Nem csupán a házasságtörésre kell itt gondolnunk, hanem általában minden testi kívánságra. Ézsaunál is a gyomor uralmában jelentkezett ez a tünet. Az volt számára a fő, hogy tele legyen a gyomra, más nem érdekelte. Az igaz Isten kiesett az életéből, s istene lett a hasa (Fil 3,19).
A folyamat nem áll meg itt. Ebben a testi beállítottságban – az ige szerint – felnevekedik az emberi szívben a keserűségnek gyökere, s megzavarja békességét. Ez érthető is. Az, akin úrrá lettek a testi kívánságok, igényes ember. Az igényeket pedig sohasem tudja kielégíteni az ember. Az igények telhetetlenek. Gyorsabban nőnek, mint a kielégítési lehetőségek. Ezért lesz minden igényes ember előbb-utóbb elégedetlen, elkeseredett, sőt megkeseredett ember. Ézsau is így járt. Mikor hazajött a mezőről, irigykedve nézett otthon dolgozó testvérére, aki előtt ott párolgott az asztalon a friss vacsora, szerencsétlennek, kitaszítottnak, az élet kizsákmányoltjának érezte magát. Ennek a keserűségnek a gyökere ott van minden emberi szív mélyén. Az istenfélő ember szívében azonban nem tud felnevekedni, ahol azonban megszürkül és ködbe vesz Isten, erőre kapnak a test kívánságai, ott egyszerre élni kezd ez a rejtett gyökér, felnevekedik, kidugja a fejét, s akkor egyszerre vége van a békességünknek.
Innen azután már csak egy lépés az Istennel való nyílt szakítás. Az elkeseredett embernél minden eladó. Isten is. Áron alul is hajlandó elkótyavetyélni. Nem kincs, nem érték többé a számára, csak szükségtelen teher, amelytől egy könnycsepp nélkül meg tud válni. Ézsau is így gondolkodik: „Ímé én halni járok, mire való hát nékem az én elsőszülöttségem?” (1Móz 25,32). Egy tál lencse többet ér, mint Isten és mind, ami vele jár. Előbb elhagyja, azután eladja Istent.
Mindez azonban még nem a vég. Még mindig megbánta, aki eladta Istenét. Még az is, aki nem egy nyomorult tál lencséért, egy kis jóllakásért, tehát ilyen olcsón adta el, hanem sokkal nagyobb árért. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Mt 16,26) Rossz üzletet csinált. Ézsau is megbánta. Eljött az idő, mikor keservesen megsiratta, s bűnbánattal szeretett volna mindent rendbe hozni, de nem sikerült. Atyja megbocsátott neki, később testvérével is megbékélt, Isten sem vetette el, de az elsőszülöttségi jogot végérvényesen elvesztette. Vannak dolgok, amelyeket a kegyelem sem reparál ki. A kegyelem mindig megbocsátja a bűnt, de nem mindig szünteti meg a bűn következményeit.
Látod, ezért kell csírájában elfojtani minden Istentől elszakadó mozdulatot, mert ide juthatok én is, ha nem vigyázok. 2. A második történet a Sinai-hegyi törvényadás, melyben az embertől elhagyott Istent rajzolja elénk a szentíró.
A Sinai-hegyi törvényadás nem egyoldalú parancsosztás volt. Isten adta a parancsot, az ember pedig elfogadta. Kétoldalú szövetség köttetett tehát a Sinai-hegyen. Ebben a szövetségben Isten rettenetes Istennek mutatta magát. A szentíró nem győzi felsorolni a képeket, melyekkel Isten rettenetességét szemléltetni akarja: Olyan mozdíthatatlan s kemény, mint a hegy. Olyan perzselő, mint a lángoló tűz.
Olyan titokzatos, mint a sűrű homály és a sötétség. Hangja úgy zúg, mint a szélvész, vagy amint a trombita harsog. Amit mond, az elhordozhatatlan követelés. Az ember szeretné bedugni a fülét, hogy ne hallja, s könyörögni kezd: Ne szólj hozzám, Uram, rettenetes Isten! Aki közelít hozzá, halállal lakol.
Még maga Mózes, Isten embere is így szól: „Megijedtem és remegek.” Mindez pedig nem költői képzelet vagy bűntudat szülte lidércálom, hanem történet. Így volt. Ilyennek mutatta magát Isten.
Ez az Isten személyes sértésnek veszi, ha valaki megszegi a szövetséget, és elpártol tőle. Azt mondja róla: megveti azt, aki szól (25. v.). Aki pedig megveti Istent, annak ez a fenyegetés jár: Nem menekülhetsz meg! (25. v.) Vigyázz! Ne merd elhagyni a rettenetes Istent!
A szentíró azonban mást és többet is tud mondani Istenről. A Sinai-hegyi történet csak előkép volt, amely után jött a csodálatos valóság: a másik szövetség. A Sinai után a Sion hegye. Isten tehát nem tekintette az ember által felbontott szövetséget megszűntnek. Ember felmondhatta, ő nem bontja fel.
Ember hűtelen lehetett hozzá, ő hű maradt, s új szövetséget kötött az emberrel. Ebben az új szövetségben nem a fenségét mutatta meg, hanem a kegyelmét. Ennek az új szövetségnek a közbenjárója Jézus, az ő Fia. Az ő vére az új szövetséget megpecsételő vér, a meghintésnek vére, a bűnből megtisztító áldozati vér, mely jobbat beszél, mint az Ábel vére. Ábel vére is az égre kiáltott, a Jézusé is, de az Ábelé Isten ítéletét hívta, a Jézusé Isten kegyelmét. Ábelé bosszúért kiáltott, Jézusé irgalomért.
Az ember eladta Istenét, Isten ellenben megvette az embert. Nem arannyal, nem ezüsttel, hanem szent Fiának drága vérével, ártatlan szenvedésével és halálával, hogy egészen az övé legyen. Nem alattvalója, hanem gyermeke, családtagja, aki vele lakik az élő Istennek városában, a mennyei Jeruzsálemben, az angyalok ezreivel a szentek seregében és egyházában.
Ha az elébb azt mondottam: Hogyan mered elhagyni Istent, aki ilyen rettenetes, most azt kérdezem: Hogyan tudod elhagyni Istent, aki ilyen kegyelmes; aki ennyire szeret, és ilyen hűséges hozzád? Hogyan tudod eladni azt az Istent, aki semmiért és senkiért sem hajlandó eladni téged és lemondani rólad?
Mindez nem csak egyéni kérdés. A szentíró világosan látja, hogy mint mindenben, ebben a kérdésben is sorsközösségben él az emberiség. A szökött katona új szökevényeket teremt, s a poszton mindhalálig hű hős új hősöket szül. Az egyik elkezdi a megalkuvást, s eladja Istent, a másikban erre megszűnik a lelki gátlás, és ő is rálép a megalkuvás útjára. Az egyik bátran meri vállalni a kockázatot, mely az Istenhez való hűséggel jár, s erre a másik, már javában gyávuló ember is nekibátorodik. Ezért írja az ige: „Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon, és ez által sokan megfertőztessenek.” (15. v.) Vigyázz tehát magadra, de vigyázz másokra is! Vigyázz magadra másokért is, és vigyázz másokra magadért is!
Ne hagyd el Istent! Jézus vére az égre kiált, jusson el kiáltása a te lelkiismeretedhez is: Nézd, Isten nem hagyott el téged, ilyen Istent neked sem szabad elhagynod! Ámen.