Túróczy Zoltán

Névtelen emberek a kereszt körül Időpont: Nagypéntek, 1955. április 8.
Alapige: Zsoltár 22:17-20.
Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám.
Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek. De te, Uram, ne légy messze tőlem; én erősségem, siess segítségemre.
A 22. zsoltár Dávid zsoltára. Az a történeti helyzet, melyben megszületett, ma már nem állapítható meg pontosan. Vannak, akik azzal az eseménnyel hozzák kapcsolatba, melyről I.
Sámuel 23. fejezete beszél: Saul üldözi Dávidot. Dávid Máon pusztájában bujdosik embereivel. A helyzet nagyon válságos: Saul serege már körül is kerítette Dávidot és csapatát.
Emberileg semmi remény. Dávid Istenhez kiált, s ekkor egy követ érkezik Saulhoz, mondván: Siess és jöjj! Mert a filiszteusok betörtek az országba. Akkor megtére Saul Dávid üldözéséből, és a filiszteusok ellen megy. Azért hívják – mondja a szent író – azt a hegyet a menekülés kősziklájának. /I. Sám. 23:25-28./ Ebbe a helyzetbe tényleg jól beleillik a zsoltár.
Ez a zsoltár azonban túlnő Dávid élményén. A 22. zsoltár nagypéntek zsoltára lett.
Beletartozik a Krisztus szenvedéstörténetébe. Ennek a zsoltárnak első mondatát imádkozta Krisztus a kereszten, mikor felkiáltott: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?
Még ennél is több ez a zsoltár. Ez Krisztus szenvedés-zsoltára. Mikor Luther ennek a zsoltárnak magyarázatára készült, kenyeret és sót vett magához, s bezárkózott a dolgozószobájába. Három napon át nem adott feleletet sem hívásra, sem zörgetésre. Végül is – rosszat sejtve – lakatost hivattak, s azzal nyittatták ki az ajtót. Luther egészen fel volt háborodva, hogy miért zavarják meg, s akkor mondotta erről a zsoltárról, hogy ez nemcsak prófécia, hanem valóságos nagypénteki történet, sőt még ennél is több: a Megváltó szenvedésének programja. Ebből a zsoltárból készült Krisztus nagypéntekre. Ebből olvasta ki, hogy mi vár reá. Hogy mennyit foglalkozhatott ezzel a zsoltárral, mutatja az is, hogy mikor a kereszten első versét elimádkozza, nem a biblia eredeti nyelvén idézi, hanem aram nyelven, otthon használt anyanyelvén.
Krisztus szenvedéséről szól ma is nekünk ez a zsoltár. Megdöbbentő, hogy nem a fizikai fájdalmak azok, amiket felpanaszol. Az emberek fájnak neki, s ezek az emberek nemcsak ebben a zsoltárban, hanem magában az evangéliumok történeti leírásában is névtelen emberek. Mintha ezzel is azt bizonyítaná a Szentlélek, hogy nagypéntekért, a keresztért nem lehet csupán egy pár, névvel megnevezhető embert felelőssé tenni, hanem ezért az egész emberiség, maga az ember ül a vádlottak padján.
Nézzük meg, kik ezek a névtelen emberek a kereszt körül! 1. Ott vannak a kereszt körül a kínzók. Így írja le őket a zsoltár: "Ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat." Az ebek képét használja leírásukra. Ezek az ebek nem jól ápolt ölebek, nem okos vadászkutyák, sem hűséges házőrzők, hanem kelet kóbor kutyái, amik lomposan, éhesen, behorpadt hassal ott csatangolnak az utcákon, turkálnak a szemétben, s ide-oda rohanva keresnek valami ennivalót. Olyanok ezek az emberek a kereszt körül, mint a vér és hulla után szaglászó kóbor kutyák csapata, mely azt sem tudja már megvárni, hogy meghaljon, hanem – amint ott szenved tehetetlenül – már most neki esik és kezdi marcangolni őt.
Azt is mondja róluk, hogy a gonoszok serege. Az eredeti szövegben az a szó, mit magyar bibliánk "sereg" szóval fordít, vallásos összejövetelt jelent. Ezek az emberek tehát kegyes gonoszok, vagy inkább gonosz kegyesek. Krisztusnak külön fájdalma, hogy őt a "vallásos" emberek juttatják keresztre.
Ma is vannak a kereszt körül, a szenvedő Krisztus körül ilyen kínzók. Fájdalmai ugyanis nem szűntek meg azzal, hogy meghalt és eltemettetett. Ma is fáj neki az ember bűne, gyötrődik a meg nem mentett lelkek miatt.
Ma is vannak, akik csúfolják, káromolják és üldözik. Ne felejtsük el, hogy az egyház Krisztus teste, s így mindaz, amit az egyháznak kell elszenvednie, az egyenesen testi fájdalom Krisztus számára.
S a kínzók között ma is ott vannak a kegyesek. Az áruló Júdás, a gyáván megtagadó Péter, az első üldözésre szétrebbenő és eltűnő tanítványok fajtája nem veszett ki ma sem. És ott vannak az öntelt vallásos emberek, akiket annyira elkápráztat saját jóságuk tudata és érdemeik sokasága, hogy nem tudnak mit kezdeni a kereszttel és a kegyelemmel, akiknek csak botrány a keresztről szóló beszéd. És ott vannak azok a kegyesek is, akik csalhatatlan igazhitűség birtokosainak képzelik magukat, s lenézik testvéreiket, szétmarcangolván Krisztus testének egységét.
Kérdezzük meg magunktól: Vajon nem vagyok-e én is ott a kínzók között? 2. Ott vannak a kereszt körül a bámészkodók is. Így panaszkodik róluk a szenvedő Messiás: "Megszámlálhatnám miden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám." /18. v./ A kínzók csapatánál sokkal nagyobb a bámészkodók serege. Nem a kötelesség hajtotta őket, mint a poroszlókat, vagy az egyházi elöljárókat, hanem csak úgy verődtek össze. Az egyik talán munkából jött, vagy munkába ment, s eltérítette útjától, magával sodorta a tömeg vonzása. A másik talán csak a nagy lármára jött ki házából, s meglátva a kivégzési menetet, kíváncsiságból csatlakozott hozzá. A harmadik talán csak céltalanulődöngött az utcán, s puszta időtöltésből szórakozni ment a Golgothára. Odaérve sem csinálnak semmi rosszat.
Nem állanak be a kínzók közé. Nem csúfolják és ingerlik Krisztust, csak néznek, bámulnak reá. De épp ez a tétlen nézelődés okoz fájdalmat és ad okot a panaszra.
Mindenki, aki bajba jutott, s bámészkodó tömeg gyűlt össze körötte, tudja, mennyire bántja, bosszantja, ingerli a bajba jutott embert a kíváncsiak tömege. Az az érzésünk ilyenkor, hogy a nyomorúságunk szórakozás, látványosság, ingyen cirkusz mások számára, s ez fel tudja forralni a vérünket. A bámészkodó tömegnek nincs egyetlen szánakozó érzése a nyomorult iránt, nincs egyetlen segítő mozdulata, legfeljebb tanácsa, az is inkább csak bántó bírálata, nagyképű, fölényes lenézése a saját erőlködésünknek.
Krisztusnak is ezért fáj a bámészkodók bámészkodása. A keresztre feszített ember fájdalmában minden porcikáját szinte külön érzi..., úgy érzi, hogy megszámlálhatná minden csontját, ezek pedig csak kíváncsian, de részvétlenül néznek reá, mintha csak valami érdekes kísérlet lenne az, ami a kereszten történik.
Vajon nincsenek-e ma is ilyen bámészkodók a kereszt körül? Hányan vannak, akik ma is csak úgy idesodródtak a templomba! Tulajdonképpen nincs semmi közük a Megfeszítetthez, nincs bennük semmi megrendülés, csak szemlélői a nagypénteki istentiszteletnek. Nem csinálnak semmi "rosszat", sőt jót cselekszenek, mikor eljönnek a templomba, de az a baj, hogy itt azután nem történik velük s bennük semmi. A bámészkodók előtt lezajolhatik a világ legnagyobb tragédiája, végbemehet a váltság nagy ténye, semmi nyoma mindennek bennük. Üresen jöttek, üresen mennek. 3. Ott vannak a kereszt körül a haszonlesők is. Így panaszkodik róluk a szenvedő Messiás: "Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek." /19. v./ Keleti szokás szerint a kivégzett személy ruhája a kivégzést végrehajtó hóhérok tulajdonába ment át, Krisztus hóhérainak tehát joguk volt arra, hogy Krisztus ruháira jogot formáljanak. A fájdalmas az volt, hogy mindezzel nem tudták bevárni, míg Krisztus meghal.
A ruha gazdája még él, ha a halállal viaskodik is a kereszten, de ők már gazdátlannak tekintik a ruhát, s a kereszt tövében elkezdenek rajta osztozkodni. Ez bizonnyal nem megy hangosabb szóváltás nélkül. Az egyiknek ez kell, a másiknak amaz, míg végre egyezségre jutnak. A varratlan köntöst sajnálják elszabdalni, s ezért arra sorsot vetnek, kockát dobnak, hogy kié legyen. Krisztusnak mindezt látni és hallani kellett. Olyan volt ez a számára, mintha az örökhagyó a halálos ágyán végig volna kénytelen hallgatni, hogy az örökösök már mint vitatkoznak a hagyatékról, holott még él a tulajdonos. Önző, sóvár emberek a kereszt tövében.
Fölöttük vonaglik Isten Fia, a világ Megváltója, csöpög belől a bűntörlő vér, talán rá is csöppen a kezük fejére, de ők ügyet sem vetnek reá, szórakozott mozdulattal beletörlik talán a ruhájukba. Őket csak a haszon érdekli. Krisztus nekik nem kell, csak az, ami a Krisztusé.
Krisztust magát megvetik, de ajándékán mohón osztozkodnak.
Ma is hány ilyen haszonleső van a kereszt alatt! A felkínált kegyelem nem kell nekik, de jóízűen élnek ebből a kegyelemből. Krisztus szeretete nem kell nekik, de azt a humanizmust, emberiességet, amit Krisztus szeretete hozott erre a világra, készséggel élvezik.
Az egyház maga, mint Krisztus teste, nem kell nekik, de azt jó néven vennék, sőt elvárják, hogy az egyház támogassa őket boldogulásukban.
De hát hol van a kereszt körül Isten? Ez a nagy kérdés foglalkoztatja a szenvedő Messiást is, mikor felkiált: "De, te Uram, ne légy messze tőlem; én erősségem, siess segítségemre!" /20. v./ Isten épp abban van, hogy messze van a kereszttől, elhagyta a Fiát, mert rárakta e világ minden bűnét, s mindezt most benne kárhoztatja. Isten akkor lépett legközelebb az emberhez, mikor messze távozott a Fiától. Akkor szabadított meg minket, mikor nem szabadította meg Őt. Akkor lett irgalmas hozzánk, mikor irgalmatlan volt a Fiához. Óh, boruljunk le a kereszt előtt, s imádjuk a Megfeszítettet, ki mindezt vállalta miértünk és helyettünk! Ámen.

Kicsiny nyáj Időpont: Ötvened vasárnap; 1955. február 20.
Alapige: 12. zsoltár Az éneklőmesternek a seminithre; Dávid zsoltára.
Segíts Uram, mert elfogyott a kegyes, mert eltüntek a hívek az emberek fiai közül.
Hamisságot szól egyik a másiknak; hizelkedő ajakkal kettős szívből szólnak.
Vágja ki az Úr mind a hizelkedő ajkakat, a nyelvet, a mely nagyokat mond.
A kik ezt mondják: Nyelvünkkel felülkerekedünk, ajkaink velünk vannak; ki lehetne Úr felettünk?
A szegények elnyomása miatt, a nyomorultak nyögése miatt legott felkelek, azt mondja az Úr; biztosságba helyezem azt, a ki arra vágyik.
Az Úr beszédei tiszta beszédek, mint földből való kohóban megolvasztott ezüst, hétszer megtisztítva.
Te Uram, tartsd meg őket; őrizd meg őket e nemzetségtől örökké.
Köröskörül járnak a gonoszok, mihelyt az alávalóság felmagasztaltatik az emberek fiai közt.
Ez a zsoltár siratóének a kegyesek fogyása és az istentelenek elhatalmasodása miatt. Vannak korok, melyekben megszaporodnak a kegyesek és megfogynak az istentelenek, s viszont vannak olyan korok is, melyekben megfogynak a kegyesek és megszaporodnak az istentelenek. Amazok a lelki ébredés áldott idei, emezek a lelki tespedés szomorú korszakai.
Erkölcsi tekintetben az ébredés ideje mindig a fegyelmezett, a tespedés ideje pedig a laza erkölcsök ideje. Ilyen halálszagú tespedési kor volt például az özönvíz kora, vagy Sodoma és Gomorrha élete Lót idejében.
Ez a zsoltár Dávid zsoltára. Dávid kora a köztudatban egyáltalán nem szerepel úgy, mint a lelki halál korszaka. Igaz, hogy a trónon olyan király ül, aki szörnyű mélységekbe zuhan alá, de bűnét meg tudja siratni, s a kegyelem fölemeli olyan magasságokba, hogy bűnbánata, hálája, könyörgése és az Isten-szerelme évezredek óta zeng a kegyesek ajkán.
Kora templomépítésre készülő nép. Nem túlzás-e ilyen korban siratóéneket énekelni amiatt, hogy elfogytak a kegyesek és elhatalmasodtak az istentelenek?
Nem! Isten népe ugyanis mindig kisebbségben volt, ma is az, és az marad mindig. A keskeny úton mindig kevesen járnak /Máté 7:14./, ha sokan vannak is a hivatalosok, a választottak száma mindig kevés. /Máté 22:14./ S a többség mindig ellenséges. A zsoltár is úgy rajzolja meg, hogy nagyhangú szájhősök, öntelt erőszakoskodók, szegények elnyomói, maguk felett urat el nem ismerő emberekből áll az istentelenek tábora. /5-6. v./ Jézus még iszonyúbb képet rajzol. Úgy rajzolja meg Isten gyermekeinek sorsát, mint a farkascsordába tévedt pár szegény bárány sorsát. /Máté 10:16./ Isten népének az a fájdalma tehát, mely ebben a zsoltárban kifejezésre talál, nem csak bizonyos meghatározott korok fájdalma, hanem a kicsiny nyáj örök fájdalma, a kisebbség keserűsége. Ezt a fájdalmat még az ébredési idők öröme sem tudja egészen elnyomni, hiszen Isten népe még a nagy ébredések idején is kisebbségben van a hitetlen világ közepette. Még a pünkösdi nagy diadalkor is kisebbségben volt Jeruzsálemnek az ünnepre felsereglett tömegében. 1. A kisebbség panasza, amint ebben a zsoltárban elénk áll, mindenekelőtt abban jelentkezik, hogy a helyzet bántja az igazságérzetét. Az egyik oldalon van az igazság, a másikon a hatalom, s a hatalom erősebb mint az igazság. Az igazság csendes beszédét letorkolja a nagy hang, a becsület őszinteségét tetszése szerint ujja köré csavarja a hamisságot szóló ajak, az egyenes szívűeket kihasználják a kettősszívűek, s az Istent félők gyámoltalan áldozatokká válnak azoknak kezében, akik sem Istentől, sem embertől nem félnek. Ezért panaszkodik a zsoltár így: „Hamisságot szól az egyik a másiknak; hízelkedő ajakkal kettős szívből szólnak.
A nyelv nagyokat mond. Akik ezt mondják: Nyelvünkkel felülkerekedünk, ajkaink velünk vannak; ki lehetne Úr felettük?” /3,5. v./ Nem tudja meg nem hallani, hogy a szegények, elnyomottak, nyomorultak miképp nyögnek. /6. v./ Lehet, hogy pillanatnyilag ő maga nem is áldozata ennek a helyzetnek, mégis bántja igazságérzetét az, ami van, s neki is fáj az, ami másnak fáj.
A zsoltár szerint a kisebbségnek az is fáj, hogy félti Isten ügyét. A zsoltár végén ezt olvassuk: „Te Uram, tartsd meg őket; őrizd meg őket e nemzetségtől örökké. Köröskörül járnak a gonoszok, mihelyt az alávalóság felmagasztaltatik az emberek fiai közt.” /8-9. v./ Félti tehát Isten ügyét a hívők és a hitetlenek között is. Mikor az alávalóság felmagasztaltatik e földön, meggyávulnak a hívők és felbátorodnak a gonoszok. Föld alá bújik Isten népe, s kibújik a csatornákból a Sátán serege. Szívét összeszorítja valami szent remegés: Rosszul áll Isten ügye! Baj lesz, ha valami nem történik!
És ez az, ami külön is fáj neki. Nem történik látszólag semmi. Isten nem csinál semmit. Ezért kiált: „Segíts Uram, mert elfogyott a kegyes!” /2. v./ Megzavarja hitében Isten tétlensége. Nem tudja megérteni, miért engedi, hogy idáig fajuljon a helyzet, s miért nem nyúl bele az eseményekbe. Nem csoda, hogy ilyenkor a seminithre /1. v./ hangolódik az éneke. A seminith mély basszus hangon szóló ének. A mélységből tompán dübörög fel az ének, mint rabok nyögése a börtön fenekéről.
Nagy dolog, hogy Isten nem inti le, hanem megérti s megengedi ezt a panaszt. Csak el ne felejtsd, hogy a zsoltár nem a világnak panaszkodik, sem a másik embernek, hanem egyedül Istennek! Őrá tartozik, csak Neki mondd el te is! 2. Ezt a fájdalmat ugyanis nem szabad konzerválni. A kisebbségnek ugyanis megvannak a maga kísértései is, s aki konzerválja a kisebbség panaszát, elbukik a kisebbség kísértéseiben.
Ezek közül egyet már említettünk: az elgyávulás kísértését, a zsoltár azonban még más kísértésekre is utal.
A kisebbség kísértése az elcsüggedés. „Elfogyott a kegyes, eltűntek a hívek az emberek fiai közül” – így panaszkodik a zsoltár. Ez a panasz így nem igaz. Nem fogyott el a kegyes, csak megfogyott. Csak a szem elől tűntek el a hívek, de azért vannak. A gyökér kiirthatatlan, a szent maradék el van rejtve minden pusztító hatalom elől. Mikor a csüggedés erőt vesz az emberen, akkor nem látja ezt a szent maradékot. Ebbe a csüggedt lelki állapotba esett bele Illés is, mikor az üldöző Jezábel előtt futva így panaszkodik Istennek: „Csak én egyedül maradtam.” /I. Kir. 19:10./ Neki sem volt igaza. Azt hitte, nincs több Isten-félő, holott még mindig számon tartott Isten 7000 embert, aki nem hajolt meg a bálvány előtt. /I.
Kir. 19:18./ Isten látta, ezért nem csüggedt el. Illés nem látta, ezért akart meghalni, s vonult vissza minden ténykedéstől.
A kisebbség kísértése a türelmetlenség Istennel szemben, mely már ott mozog az Isten bírálgatásának, a Neki tanácsot adni akarásnak, sőt az Ellene való lázadásnak a határán. „Segíts Uram!” – így sürgeti a zsoltár Istent, s ilyen tanácsot ad Neki: „Vágja ki az Úr mind a hízelkedő ajkakat, a nyelveket, amely nagyokat szól.” /2,4. v./ Mintha csak ezt mondaná: Isten, ne aludj, ébredj fel már és üss szét közöttük!
Ez megmutatja azt is, hogy a kísértések között a kisebbség életében ott leselkedik a szeretetlenség, a bosszú is. A zsoltárban nincs semmi szeretet az istentelenek iránt. Nem sajnálja, hogy elvesznek. Ezért nincs benne semmi missziói felelősség, csak féktelen bosszú: Vesszenek el! 3. Pedig a bosszú rendszerint a reményvesztett emberek harci eszköze, Isten népének azonban reménysége van. Mi a kisebbség reménysége?
Isten ígérete és igéje. Isten ígéretéről így énekel a zsoltár: „A szegények elnyomása miatt, a nyomorultak nyögése miatt legott felkelek, azt mondja az Úr; biztonságba helyezem azt, aki arra vágyik.” /6. v./ Isten tehát a kicsiny nyáj pártján van és védelmet ígér neki.
Védelmet és nem diadalmat! Egyszer majd megtörténik az a csoda is, hogy a kisebbség diadalmaskodik a nagy többség felett, de ez majd csak az idők végén lesz, addig azt ígéri az Úr, hogy megvéd. Ez a védelem olykor elrejtettség, melyre nem talál rá az ártó szándék; olykor csodálatos szabadítás, melytől szeme-szája eláll az embernek, de semmiképpen sem teljes bajmentesség. Az Isten által adott biztonság néha külső biztonságba helyezés, de néha belső biztonságba helyezés. Ez a belső biztonságba helyezés abban áll, hogy hitünket erősíti meg, utunk és kötelességünk felől tesz bizonyossá úgy, hogy bátran tudunk szembenézni minden kockázattal, s győzünk akkor is, mikor legyőznek.
A reménység másik tényezője a tiszta ige, melyről ezt olvassuk a zsoltárban: „Az Úr beszédei tiszta beszédek, mint földből való kohóban megolvasztott ezüst, hétszer megtisztítva.” /7. v./ Ez a tiszta ige tart meg minket az igazságban, köt össze Istennel, állít bele a szent maradék lelki közösségébe. Ez az a kőszikla, melyet hiába mos ömlő eső, zuhogó árvíz, hiába kapaszkodnak bele viharos szelek, nem árthatnak neki, sem annak, ki házát reá építette. /Máté 7:24-25./ Az ígéret és az ige nekünk is elég kell, hogy legyen. 4. Nagyon keveset szól a zsoltár a kisebbség kötelességéről. Csak az imádkozás és a hűség kötelességét érzi. Mi Jézustól megtanultuk a kisebbség missziói kötelezettségét is, mely nem csak azzal törődik, hogy önmaga megmaradjon a kisebbségben, hanem hódítóútra indul a többség ellen is. Isten népe só, kovász, gyertya e világban. A só kisebb, mint az ételtömeg, a kovász, mint a tészta, s a kis gyertyafény mily elenyésző kisebbség a nagy éjszakával szemben, mégis át tudja hatni mindegyik a nagyobbat. A kisebbség Isten harcának hadi támaszpontja. Így nézek-e én is a magam helyzetére?
Ebből a zsoltárból Luther 1523 körül egy éneket írt: „Óh Istenünk, vesd ránk szemed!”
A reformáció szent kisebbségének harci éneke lett ez az ének. Valahányszor a szószéken elhangzott egy-egy bibliaellenes tanítás, lett légyen bár az akár régi, római eredetű, akár új, rajongó..., a gyülekezet ajkán felcsendült ez az ének a tiszta tan védelmében. s elhallgattatta a prédikátort. Így lett ez a zsoltár a reformáció kezében missziói zsoltár. Fordítása a Tranoscius énekeskönyvben van meg a 999. szám alatt. Jellemző, hogy az 1768. évi kiadásban az ellenséges cenzúra nem engedélyezte ennek az éneknek a kinyomtatását. Bizonnyal joggal félt tőle. Jó lenne nekünk is újra megtanulni ezt a zsoltárt, s megtelni belőle sopánkodás helyett missziói lendülettel! Ámen.

Mire tanít a Lélek?
Időpont: Szentháromság utáni 14. vasárnap, 1955. szeptember 11.
Alapige: Jób 32:4-9.
Elihu azonban várakozott a Jóbbal való beszéddel, mert amazok öregebbek valánakő nála.
De mikor látta Elihu, hogy nincs felelet a három férfiú szájában, akkor gerjede föl az ő haragja. És felele a Búztól való Elihu, Barakeél fia, és monda: Napjaimra nézve én még csekély vagyok, ti pedig élemedett emberek, azért tartózkodtam és féltem tudatni veletek véleményemet. Gondoltam: Hadd szóljanak a napok; és hadd hirdessen bölcseséget az évek sokasága! Pedig a lélek az az emberben és a Mindenható lehellése, a mi értelmet ad néki!
Nem a nagyok a bölcsek, és nem a vének értik az ítéletet.
Jób sok csapással sújtott ember. Nagy nyomorúságában meglátogatjákőt barátai. Nem társadalmi illendőségből tesznek nála részvétlátogatást, hanem a szívük hajtja őket erre az útra. Annyira szívükre veszik Jób nyomorúságát, hogy mikor meglátják, még a szavuk is eláll, csak leülnek mellé s fennhangon zokognak. /Jób 2:12-13./ Nemcsak a szeretetüket akarják megmutatni, hanem a hit vigasztalását is szeretnék nyújtani a szenvedő Jóbnak. Egymás után tesznek előtte bizonyságot. A vigasztaló, résztvevő és missziói szándékú látogatás azonban balul üt ki. A barátoknak van ugyanis egy teológiai rögeszméjük. Az, hogy minden szenvedés büntetés, tehát a nagy szenvedés mögött nagy bűnöknek kell lennie Jób életében is. Minden áron arra akarják rábírni Jóbot, hogy vallja meg minden bizonnyal meglévő titkos bűneit, bánja meg, térjen meg belőlük, s akkor jóra fordul minden. Jób kétségbeesetten védi igazságát. A beszélgetésből így vitatkozás, majd szenvedélyes, többszöri összecsapás lesz. A szóharcban Jób győz. Barátai végül is nem tudnak már mit felhozni s elhallgatnak. /32:1./ Jób legyőzte három barátját, de nem tudta legyőzni önmagát. Elhallgattatta vitázó ellenfeleit, de nem tudta elhallgattatni saját szívének háborgását. Fájó miértje felelet és megoldás nélkül maradt.
Ekkor kapcsolódik be a vitába egy új személy: Elihu. Neve annyit jelent: Ő az Isten.
Apját Barakeélnek hívják, ennek jelentése: Áldjon meg Isten! Ő maga a Lélek emberének vallja magát. /18. v./ A mai szent lecke beszédének bevezetéséből való. Példája megmutatja, mire tanít a Lélek. 1. A Lélek megtanít hallgatásra. "Elihu várakozott a Jóbbal való beszéddel" – így kezdődik a mai ige. Ez a várakozás teljes némaság volt. Annyira hallgatott, hogy egy szót sem szólt. Még észre sem tudta vétetni magát. Az egész történetben eddig még a neve sem fordult elő. Azt sem tudjuk, együtt jött-e a másik három baráttal, vagy külön, s ha külön, mikor. Valószínűnek látszik, hogy elejétől kezdve szem- és fültanúja a nagy vitának, legalábbis erre enged következtetni beszédének több utalása.
Nem volt könnyű számára ez a hallgatás. Mint a családi nevek is mutatják, hívő légkörben nőtt fel, ahol megtanulta az öregek tiszteletét. Mindig meghajolt az öregek tapasztalatokon alapuló életbölcsessége előtt, s hozzászokott, hogy öregek között a fiatal neve: Hallgass! Most is mondja: "Napjaimra nézve én még csekély vagyok, ti pedig élemedett emberek, azért tartózkodtam és féltem tudatni veletek véleményemet. Gondoltam: Hadd szóljanak a napok; és hadd hirdessen bölcsességet az évek sokasága!" /6-7. v./ Ezt a megszokott magatartást azonban ebben az esetben nagyon nehéz megőriznie.
A szíve ugyanis tele van haraggal. /5.v./ Úgy látszik, heves vérmérsékletű ifjú, kinek felforr a vére a nagy hallgatásban. Meg is mondja később: "Bensőm olyan, mint az újbor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad". /19. v./ Haragszik a vitázó három barátra, mert látja, hogy nincs felelet a szájukban /5. v./ Jób gyötrő kérdésére.
De haragszik Jóbra is, mivel az a vita hevében túl messzire is elment Isten előtti igazsága védelmezésében. /2. v./ A szíve tele van haraggal, mégis tud hallgatni.
Az agya is tele van fontos gondolatokkal, amelyekről az a meggyőződése, hogy megoldanák a vitás kérdést, mégis tud hallgatni. Van mondanivalója, mégis türelemmel hallgatja végig az öregek vég nélküli beszélgetését és nem szól bele a szalmacséplő vitába.
Egy írásmagyarázó azt a képet használja rá, mely korcsmák előtt sokszor látható. A gazda bement egy kis szívmelegítőre, de a pillanatból hosszú iszogatás lett. A ló is megunta a várakozást odakünn s elkezdett kapálózni, fel-felhorkant. Elihunak több a türelme, mint az ilyen lónak. Ki tudja várni, míg holtpontra jut a vita.
Pedig a lelke tele van sürgető missziói vággyal. Úgy érzi, hogy ami itt történt, az Isten bántalmazása. A barátok kuruzsló módjára feszegetik Isten titkait, Jób pedig az önigazság fennhéjázásával áll Isten előtt. Bizony, nem könnyű ilyenkor hallgatni s kivárni az Istentől rendelt időt a szólásra, hogy ne legyen az ember illetéktelenül más dolgába avatkozó. /I. Péter 4:15./ Nem is tud így hallgatni, csak az, aki a Lélek vezérlése, a Lélek fegyelmezése alatt él.
Tudsz-e hallgatni akkor, amikor a Lélek hallgatásra int, vagy ha nem is int kimondottan hallgatásra, hanem szólásra sem int? Úr-e a Lélek a nyelvem fölött? 2. A Lélek megtanít szólásra. Ezt is világosan megmutatja Elihu példája.
Az előbbiek után azt gondolnók, hogy Elihu számára nagy megkönnyebbülés volt, hogy szólhatott. Ha azonban egy kicsit meggondoljuk a helyzetet, látjuk, hogy nemcsak hallgatni nehéz Elihunak, hanem beszélni is.
A szólásban gátolja őt veleszületett kegyessége, az öregebbek tisztelete. De gátolja őt haraggal teli szíve is. Haragos szívvel nehéz hallgatni is, hiszen a haragos szív olyan, mint a tűzhányó, mely fortyogva szeretne kitörni, de nehéz szólni is annak, aki tudatában van a kimondott szó súlyának, s tudja, hogy a haragos ember nem tud higgadtan beszélni, megválogatni a szavakat, s bizony mérgében sokszor mond olyanokat az ember, amiket jobb lett volna nem mondani, csakhogy az elrepült nyíl és a kimondott szó vissza nem parancsolható.
Nehéz hallgatni annak, akinek tele van az agya fontos gondolatokkal, Elihunak azonban meg kellett fontolnia, hogy egyáltalában érdemes-e bármit is mondani. A vitában ugyanis mindkét fél megmerevedett. Mindegyik 100%-ban meg van győződve arról, hogy neki van igaza. Egészen beleheccelték magukat a saját igazságukba, ott megvetették a lábukat, s onnan nem lehet elmozdítani őket semmiféle érvvel. Gépiesen fújja mindegyik a maga nótáját. Érdemes-e ilyenekre egy árva szót is vesztegetni?
Nehéz hallgatni annak, akinek tele van a lelke missziói vággyal, de nehéz beszélni is annak, aki éppen most a fültanúja, mint Elihu is, egy balul sikerült missziói vállalkozásnak.
Kockázatos és nem sok eredménnyel kecsegtető Elihu vállalkozása. Emberileg csak azt várhatja, hogy a két vitatkozó fél összefog s együtt támad reá. Lehurrogják, mint tiszteletet nem ismerő, szemtelen ifjoncot anélkül, hogy fontolóra vennék mondanivalóit. Hát még ha – amint szándékában van /21-22. v./ – kemény igazságokat fog odamondogatni a barátoknak, meg Jóbnak is!
Mégis szól, mert minden meggondolásnál és mérlegelésnél erősebb benne a Lélek szorongatása. Ez ad neki bátorságot. Nyíltan meg is vallja: "A lélek az emberben és a Mindenható lehellése, ami értelmet ad néki! Nem a nagyok a bölcsek, és nem a vének értik az ítéletet." /8-9. v./ Nem az életkor és a tapasztalatok gazdag tárháza adja meg az ember értékét és szavának súlyát, hanem a Lélek. Egy tapasztalatlan ifjú Szent Lélekkel bölcsebb, mint egy professzor Szent Lélek nélkül.
Úr-e a Lélek a te nyelved fölött is? Tudsz-e hallgatni és tudsz-e szólni úgy és akkor, ahogy és amikor a Lélek parancsolja? Sajnos, mi sokszor fordítva cselekszünk. Hallgatunk, mikor a Lélek szólásra indít, és fecsegünk, mikor a Lélek az ajkunkra akarja tenni kezét, hogy hallgassunk el. 3. A Lélek megtanít alázatosságra is. Ha a mai igéből, mint kiinduló pontból végigtekintjük Elihu egész útját, ez is világossá lesz előttünk.
Az a tudat, hogy Isten Lelke lakozik és dolgozik bennünk, nagy öntudatot ajándékoz nekünk.
Ez Elihu beszédéből is kitűnik. Ez az öntudat azonban nem mindig talál megfelelő visszhangra a világban. A pünkösdi apostolok szavára is voltak, akik megtértek, de voltak, akik azzal csúfoltákőket, hogy részegek. Elihut is a régi zsidók közül többen azon hét próféta egyikének tartották, akik a világ népeinek Isten akaratát hirdették, mielőtt még Izrael ezt a megbízatást kapta volna az egy igaz Istentől. Voltak azonban rabbik, akik azt mondták rá, hogy maga a Sátán álarcban. Hieronymus Bálámnak /IV. Mózes 22./, a gonosz prófétának tartotta. Ma is vannak írásmagyarázók, akik beképzelt fecsegőnek tartják, kire a fiatalember túlzott önérzete és a Jóbbal szemben való nyersessége a jellemző. A legmegalázóbb azonban reá az, hogy mikor Isten a 42. fejezetben lezárja a vitát, egy szót sem szól róla.
Agyonhallgatja Elihu beszédeit. Joggal. Bizonyos, hogy Elihu nem oldja meg Jób problémáját, de előkészíti a megoldást. Előkészíti Isten feleletét, mint Keresztelő János a Krisztus útját. Ha felkél a nap, eltűnhet a csillag, nincs már rá szükség. A Lélek sokszor dolgozik a stafétafutás rendszerével. Ebben mindegyik futónak csak részfeladata van. Nem az fut a célba, aki elindult. Akié a Lélek, az boldogan vállalja a részfeladatot is, s örülni tud annak is, ha más fut a célba. A Lélektől tanult alázatossággal vállalod-e te is az engedelmesség útját? 4. Újtestámentomi embernek nem lehet befejezni ezt az igehirdetést anélkül, hogy rá ne mutasson arra: A Lélek bizonyságot tesz Krisztusról. /Jn. 16:14./ Rámutat arra a Krisztusra, aki tudott hallgatni és szólni egyaránt. Szó nélkül tudta tűrni a kínzást, de bátran tudott felelni bíráinak. Rámutat arra a Krisztusra, ki bölcsességül lőn nekünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul /I. Kor. 1:30./, aki drága áron, vére árán vett meg bennünket a magáénak /I. Kor. 6:19-20./, hogy egészen az Ő tulajdona legyünk, hogy a nyelvünk is megváltott legyen. Ámen.

Az Isten ítélete Időpont: 1940. október 20, Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnap, elhangzott a nádorvárosi templom alapkő letételénél
Helyszín: Győr-Nádorváros
Alapige: 1Sám 3,11–13
És monda az Úr Sámuelnek: Ímé én oly dolgot cselekszem Izráelben, melyet valakik hallanak, mind a két fülök megcsendül bele. Azon a napon véghez viszem Élin mind azt, amit kijelentettem háza ellen; megkezdem és elvégezem. Mert megjelentettem néki, hogy elítélem az ő házát mind örökre, az álnokság miatt, amelyet jól tudott, hogy miként teszik vala útálatosokká magokat az ő fiai, és ő nem akadályozta meg őket.
A mai napra kijelölt szentlecke ma és itt olyan időszerűtlen, mint amilyen időszerűtlen tavaszi színpompás, csodálatos szépen pezsdülő életben a visszatérő tél, amely mindent lehervaszt, és mindent megöl. A győri gyülekezet szívében ma olyan csodálatos tavaszi pompában ott van az örömnek, hálának érzése. Hogyne volna itt ez a két érzés, mikor látja, hogy a régi törzs mellett az őserő rügybontást végez, és tavaszi módon új templomok nőnek, vagy fognak nőni az öreg templom tövében! És az ige, amelyik előttünk áll, valami förgeteges ítéletidőről beszél nekünk. A győri gyülekezet előtt ezen a napon boldog dicsekedéssel áll álmainak lassú valóra válásában új templomok képe, itt pedig ebben az igében elénk áll egy öreg templom, amelyik megérett arra, hogy Isten ítéletével elsöpörje papostól és mindenestől a földnek színéről.
Testvéreim! Nekünk meg kell tanulni azt, hogy sohasem az az időszerű, ami után mi vágyódunk, hanem az az időszerű, amit az ige kínál nekünk. Nem arra van szükségünk, ami után két kézzel kapunk, hanem arra, amit az ige mond nekünk. Mihelyt erre az alázatos álláspontra helyezkedünk, azonnal világossá lesz előttünk az, hogy egyetlen népnek sincs olyan szüksége arra, hogy az Isten ítéletét hirdessék neki, mint annak, amelyik az Isten kegyelmének áldásaiban, annak napsugarában sütkérezve boldog örömmel érezi: íme, milyen jóságos az Isten! Az is egészen bizonyos, egyetlenegy egyháznak sincs olyan szüksége arra, hogy lássa, mi az, amivel egy egyház, egy templom kihívja maga ellen az Isten ítéletét, mi a célja, létfundamentuma az egyháznak és templomnak, mint annak a gyülekezetnek, amelyik éppen templomot avagy templomokat akar építeni. Azért alázzuk meg magunkat az előtt az ige előtt, amelyik mindig időszerűtlen az óember, de mindig időszerű a minket megtéríteni, magához vezetni akaró örökkévaló Istennek számára, amelyik a maga időfelettiségében és időszerűségében időbe való és időszerű minden ember számára.
Mit mond nekünk ez a történet az Isten ítéletéről?
Mindenekelőtt azt mondja, hogy Istennek van ítélete. Ne engedd, testvérem, elhomályosítani ezt az igazságot a szemed előtt az óembernek az Isten-eszméjével. Annak az óembernek Isten-eszméjével, amelyik régi pogány vallás maradékának, vagy legfeljebb ótestamentumi Isten-fogalomnak bélyegzi, mikor az Isten haragjáról, ítéletéről beszél, amelyik újra meg újra azzal áll elő, hogy az Újtestamentum Istene a Krisztus által kijelentett Isten a szeretetnek, a megbocsátásnak, a hosszútűrésnek és a mindent elfedezésnek jóságos, szerető mennyei Atyja. Ne felejtsd el, testvérem, hogy milyen csodálatos: ugyanaz az óember, amelyik Ótestamentumnak és pogányságnak bélyegzi az Isten ítéletének hangsúlyozását mihelyt ez vele van kapcsolatban, de kifogásolja az Isten ítéletének elmaradását, mihelyt elmarad más bűnösök felett. Gondolj arra, hogy ennek az óembernek az Isten-képe, amelyik Isten-kép az ember érdeke szerint igazodik és nem az Isten valósága szerint, az ilyen Isten-képnek kevés lehet a szavahihetősége. Gondolj arra is, testvérem, hogy amikor mi újtestamentumi Isten-képről beszélünk, nincs jogunk arra, hogy az Újtestamentumból kitöröljük azokat a fejezeteket, verseket, amelyekben a mi Urunk Jézus Krisztus határozottan beszél az Isten haragjáról és az Isten ítéletéről. Nincs jogunk kihagyni a Bibliából a Jelenések könyvét, amelyik egészen tele van az Isten ítéletének és az Isten haragjának hirdetésével.
Ne engedd, testvérem, elhomályosítani ezt az igazságot nemcsak az óember úgynevezett Isten-képével, hanem ne engedd még magának az Istennek se elhomályosítani önmagad előtt ezt az Isten-képet. Mert az Isten a maga hosszútűrésével, amelyet az emberek félreértenek és félremagyaráznak a maga következményeiben, igen sokszor ad tápot az óember Isten-képének, és úgy mutatja be önmagát, mint aki nem csinál égbekiáltó nagy dolgot a bűnből, aki hajlandó egyesek, családok, közösségek, nemzetek, világok bűnét egy ilyen szent felség-amnesztiával elintézni. Az az Isten-kép, amelyikben az Isten ez a mindent megbocsátó és mindent eltűrő, soha haragudni nem tudó örök szeretet, az mindig megvénhedt és alvó koroknak Isten-képe.
Ha az ember 1Sám 3. fejezetét olvassa, nem csodálkozik azon, ami következik, mihelyt az 1. verset elolvassa: „Abban az időben igen ritkán volt az Úrnak kijelentése és nem vala nyilvánvaló látomás.” Egy megvénhedt, alvó egyház az, amelyik fölött Isten ítélete zúg 1Sám 3. fejezetében, ahol a főpap, Éli, a maga formájára, az Istennek általa képzelt formájára, alakította az Istent. A saját maga formájára formálta át az Istent. Mert ő maga, tehát Istene is nem más, mint megvénhedt öreg bölcs, aki ott ül az ő templomában, s legfeljebb sopánkodni tud azon, hogy körülötte az új nemzedék, saját fiai lábbal tapodják azt, ami előtte és hite szerint is legszentebb ezen a világon. Ilyen megvénhedt és alvó korok ezek, amelyeknek tagjai lepaktálnak a világgal, mint ahogy Éli korának egyháza és temploma lepaktált a világgal.
Engedte, hogy a templom közvetlen közelében a világűzze a maga gonosz játékait. Ez a kor mindig elfelejtkezik arról, hogy Istennek van ítélete.
Ennek a kornak, amelyikben most élünk, amelyiket a maga megvénhedtségéből úgy rázott fel Isten, hogy összetörte mindazokat a megkorhadt és eresztékeiben meglazult tartóoszlopokat, amelyek ezt a világot tartották, ennek a kornak, amelyet az Isten olyan harsogó harsonaszóval ébreszt fel álmából, nem szabad elfelejtkezni arról, amit az ige üzen: az Istennek van ítélete!
A másik igazság, amit ez az ige elénk állít, hogy az Istennek kétféle ítélete van. A Sámuelnek szóló kijelentésben az Úr azt izeni: „…Ímé, én olyan dolgot cselekszem Izraelben, melyet valakik hallanak, mind a két fülük megcsendül bele. Azon a napon véghez viszem Élin mindazt, amit kijelentettem háza ellen; megkezdem és elvégezem.” Istennek tehát van egy régi ítélete, és van egy új ítélete. A régi ítélet nemcsak fenyegetés, a kijelentése annak, hogy lesz ítélet, hanem tényleg végrehajtott ítélet is. Mert az, hogy az Isten engedte Éli fiai gonoszságának érvényesülését, hogy nem akadályozta meg a bűnnek megérését ott az Éli templomának tőszomszédságában ez ítélet volt Éli fölött, az ő családja, papi szolgálata, temploma és egész Izráel fölött. Ami itt következik, az a második ítélet. A két ítélet között nem csak időbeli különbség van, hogy az egyik előbb, és a másik pedig később van, a két ítélet között tartalombeli különbség is van. Az egyik ítéletnek vezérlő gondolata a mentő szeretet, a másik ítéletnek a vezérlő gondolata az elégtételt szolgáltató igazság. Az egyik tehát mindig kegyelmi aktusa az Istennek, amelyiket pedagógiából csinál, a másik pedig bírói aktus, amelyben ítélkezik elevenek és holtak fölött. A kettő szorosan összefügg egymással: nem jön soha az első csak magában, bizonyos idő múlva mindig jön utána feltartóztathatatlanul a második, és a második sohasem jön azonnal anélkül, hogy az elsőnek a mentő szeretete, a kegyelem pedagógiája, az Istennek közbeszóló ítélete meg ne állítsa a maga közbeszólásával a bűnös embert az ő útján.
Éli is kapott ilyen kettős ítéletet, ez a második és utolsó, amelyik itt most végig fog rajta dübörögni mint az ítéletnek cséplő szekere, azért dübörög rajta végig, mert nem volt füle az első, a közbeszóló ítélet meghallgatására. Elpuhult korok életfelfogása ez, amelyik azt gondolja, hogy az az igazi élet, amelyben a kényelemben találja meg az ember mindazt az életlehetőséget és életkeretet, amelyik szükséges ahhoz, hogy egy ember igazán emberhez méltó életet éljen. Mindazok a korok, amelyeket az Isten engedett ilyen elpuhult korrá válni, megítélt korok voltak. Megítélt korok, amelyek becsukták fülüket az Isten figyelmeztető, pedagógus ítélete elől, amelyik fölött az Isten ki akarta mondani már az utolsó ítéletet. Éli és háza népe úgy éltek, hogy a fegyelem, az élet korlátozottsága olyan valami, ami elől menekülni kell az embernek, ezért puhult el az ő koruk. Ezért pusztult el templomostól, egyházastól, szövetségládástól, papostól mindenestől az a kor, amelynek utolsó mohikánja volt a maga idejében az a gyenge kezű, elerőtlenedett, öreg Éli.
Ezek az elpuhult korok mindig tiltakoznak az Isten közbeszóló ítélete ellen, mindig igazságtalanságnak érzik az Isten korlátait, amelyeket ő az emberi élet köré épített, pedig nekünk is meg kell látnunk azt, hogy igaz az, amit a Zsidókhoz írt levélben ír Isten Szentlelke, hogy az elpuhult koros koroknak ítéletei nincsenek, azt nem fogja az Isten megostorozni, megfeddeni. De azokat az embereket, korokat, akiket nagy dologra akar nevelni, királyi szeretetből meg fogja feddeni, meg fogja ítélni, keményen fogja tartani. Nem veszitek észre, mikor mi egy negyedszázad távlatából végignézzük a világháborús összeomlás történetét, világosan meg kell látnunk, hogy a világháború ítélete azokat sújtotta, akik győztek, és azokat áldotta meg, akik elveszítették a világháborút. A világháború győztesei a maguk elpuhultságában, fegyelem nélkül valóságában, elbizakodott önzésében, jóleső jóllakottságában hogy értek meg arra, hogy az ítélet fergetege végigcsapjon felettük, hogy megcsendüljön bele mind a két fülük azoknak, akik meghallják. Az a földhöz verettetés, amellyel az Isten bennünket leigázott, legyőzött népeket megtapostatott a világháború végén, ez volt a feltétele annak, hogy mi kigyógyuljunk azokból, amikért el kellett nekünk veszíteni a világháborút, hogy megtanuljunk keményebb ágyon feküdni, fegyelmezettebb életet élni, ha élni akarunk. Ez a második üzenete ezen a napon most és itt ennek a történetnek.
Van ennek a történetnek harmadik üzenete is, amelyik azt mondja, az ítélet egyformán sújtja a bűnöst és a bűn tűrőjét. Az igazi bűnösök ebben a történetben Hofni és Fineás, Éli gyermekei, akikről lepergett mindaz, amit a templom tövében való élet jelentett számukra. Ők kenyérkeresetképpen atyai tradíciók folytán ugyan beültek Izrael papi székeibe, de annak gyalázatára, csúfságára voltak. Ők voltak a főbűnösök, ő miattuk fordult el a nép szerelme az Úr sátorától, azonban világos ebben az ítéletben, hogy Élit is megítéli az Úr, „Mert megjelentettem néki, hogy elítélem az ő házát mindörökre az álnokság miatt, amelyet jól tudott, hogy miként teszik vala utálatosokká magokat az ő fiai, és ő nem akadályozta meg őket.” Az egyiket elítéli az Úr azért, mert valamit tett, a másikat azért, mert valamit nem tett. Mert az Isten előtt a bűnért egyetemleges felelősség van. Én nem moshatom kezemet, nem mondhatom azt, nekem semmi közöm hozzá. Éli nem mondhatta, én becsülettel végeztem papi szolgálatomat, tisztességben öregedtem meg, nem tehetek róla, hogy a fiaim ilyenek, hányszor intettem, hányszor megmondtam, ezt nem szabad, minden hiábavaló volt! Egyetemleges a felelősség! Ez elől lehet elzárkózni elméletben, de nem lehet gyakorlatban, ezt lehet igazságtalanságnak tartani, de valósága előtt meg kell hajolni. Ez az Isten akarata: minden bűnért nemcsak az felel az Isten ítéletében, aki azt elkövette, hanem az is, aki nem állt oda a szeretet mentő akciójával, az intésnek és bizonyságtételnek határozottságával, a közbenjáró hordozó imádságnak eget ostromlásával. Nem állt oda, ha kellett, saját kezének kemény fenyítésével, mert csak ez, ami felmentheti őt az egyetemes felelősség alól.
Figyeljük meg, hogy meggyávult koroknak jellegzetessége ez az egyetemes felelősség alól való menekülés. Olyan meggyávult, elpuhult kor, mint a megvénhedt Éli kora, annak egyháza, ringatja bele magát abba az önző individualizmusba, amelyik azt gondolja, ebben a tekintetben mindenki önmagának áll, vagy esik, amelyik nagyképűen mossa a kezét, amikor lehetett volna neki dolgokat megakadályozni, de nem volt bátorsága arra, hogy kiálljon érette a porondra.
Meggyávult Éli, meggyávult egyház kora, amelyik nem meri hangoztatni az egyetemes felelősséget. Mindig megújhodott korok, amelyek előtt világossá válik, hogy Isten az embert nem egymagának teremtette, ezért teremtette családba, emberi társadalomba, egy nemzet közösségébe, az egész emberiség világába, hogy mi itt egymás terhét hordozzuk, és egyetemlegesen vállaljuk a felelősséget a közösség életéért és a közösség bűneiért.
Ez az ige azt is világossá teszi előttünk, hogy ez elől az ítélet elől senkinek sem lehet elmenekülni sem a vallásosság, sem a jóság óvóhelyére. Éli ott él a templomban, papi szolgálata odaköti életét, és az Isten ítélete ott is megtalálja őt. Hiába mutatja be naponként az áldozatokat az Örökkévaló előtt, hiába mormolja imádságait, hiába végzi el külsőleg mindazokat a dolgokat, amelyeket egyháza előír, hiába van tele szíve szeretettel, jósággal az emberek iránt, azzal a humanista gondolkozással, amellyel nézi az egész életét, és nem meri akadályozni az emberi élet bűneit. Ezt a kétlaki életet az Isten nem tűri. Az Isten nem tűri, hogy Éli neki mutasson be áldozatokat, de gyermekei mellette a paráznaság istennőjének mutassanak be áldozatokat és hódoljanak; nem tűri, hogy maga az önzetlenség szolgálatában éljen, de ugyanakkor szemet hunyjon a templom környékén élő önzésnek, kapzsiságnak. Minden egyház, amelyik a kétlaki életet megtűri önmagában, minden templom, amelyik nem gondol arra, hogy neki nem elég magában a templomban bent az Isten dicsőségének helyreállítása, hanem a templomon kívül is mint egy embernek harcolni kell az Isten evangéliumának érvényesüléséért, az meg fogja tapasztalni azt, hogy egyszer eresztékeiben recsegni-ropogni fog az öreg templom, az Isten nyakát szegi a meggyávult papoknak, és nő az új templom, az új papság. Mert az, ami itt történik az éjszaka csendjében az Isten templomában, nem más mint recsegve-ropogva félelmetesen inogni kezd az öreg templom. Míg békén alszik a megvénhedt öreg pap, a fiatal Sámuelben az Isten neveli az új idők új papságát a maga számára.
Vannak kegyelmi idők, és vannak ítéletidők. A kegyelmi idő nem jelenti azt, hogy benne nincs Istennek ítélete, csak azt, hogy nincsen benne utolsó ítélet. Éppen az a kegyelem, hogy az Isten a kegyelem idejében nem függeszti fel ítéletét, hanem engedi érvényesülni ítéletét, és megállít minket a bűn útján. Az ítéletidő az, amikor a pálca már kettétöretett, amikor kegyelemre lehetőség többé nincsen, mikor halálos ítéletünk alá van írva, meg van pecsételve.
A kegyelem idejében is beszél az Úr az ő ítéletéről, és az ítélet idejében is elmondja az ő ítéletét.
A kegyelem idejének ítéleteit csak a kiválasztottak hallják, azok, akik fülüket odaadták az ő Uruknak és engedelmesen meghallják azt, akármilyen kellemetlen, amit nekik meg kell hallani.
De amikor eljön az ítélet ideje, akkor úgy szól az Isten, hogy megcsendül tőle és ítéletének szavától az egész emberiség füle!
Azért hát ma, amikor az Úrnak szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket! Ez ennek az igének üzenete egyház és ember számára. Ezt üzeni ez az ige a templomépítő gyülekezetnek: az a templom feladata, hogy az Isten ítélete, szentsége és fensége hangozzék megalkuvás nélkül tisztán és igazán. Mert Isten kegyelme csak akkor lesz kegyelem, ha szentségének világosságában áll előttünk. Az Isten bűnbocsátó szeretete akkor ragyog fel előttünk, ha előbb az ítélet összetör és lesújt bennünket.
Isten kegyelme ajándékozza meg ezt a győri gyülekezetet azzal, hogy az új templom soha se legyen ítélet az öreg templom felett, és hogy Isten ne azért építsen új templomokat, mert a régi megérett a pusztulásra, mert ez az Isten ítéletét, haragját, szentségét és kegyelmét elpuhult korok meggyávult szájíze szerint hirdeti csupán, hanem legyenek itt új templomok azért, mert a lélek zsendülésének tavasza az öreg törzsön új rügyeket fakaszt, az új rügyeket megcsókolhassa az Isten kegyelmének napsugara, hogy virágba szökkenjen, és gyümölcsöt teremjen az ő nagy neve dicsőségére!
Ámen Ima: Szentséges Úr Isten, hálát adunk neked azért, hogy szeretsz minket minden bűnünk és nyomorúságunk dacára is. Köszönjük neked, Urunk, hogy szeretetedben nem vagy elfogult irántunk, köszönjük, hogy bölcsen szeretsz minket. Áldunk téged azért, hogy nemcsak simogató szavad van számunkra, hanem vessződ is van. Köszönjük, hogy nemcsak úgy tudsz ránk nézni, hogy elolvad szívünk az örömtől és a boldogságtól, amikor rád tekintünk, belenézünk a te szelíd szemedbe, hanem tudsz ránk úgy is nézni, hogy a haragnak villámai cikáznak felénk, és mi remegve, lehajtott fővel állunk meg ítéleted trónja előtt. Fogadd el hálánkat azért, hogy nem engedsz minket úgy élni, ahogyan szeretnénk, hanem korlátok közé szorítasz, és kemény gyeplőszárral nevelsz és vezetsz.
Könyörgünk, bocsásd meg minden lázadozásunkat a te ítéleted ellen. Adj nékünk, Urunk, Szentlelked által világosságot ahhoz, hogy minden takaró alatt megláthassuk a mi bűneinket.
Könyörgünk néked különösképpen azért ezen a napon, hogy bocsásd meg nékünk mindazt, amit a te templomod ellen vétettünk. Bocsásd meg, hogyha olyan gyermekei voltunk ennek a templomnak, mint Hofni és Fineás, akik bent, és mégis kint éltek, kik neked akartak látszólag szolgálni, de a te gyalázatodat mívelték a templomban és annak környékén. Bocsásd meg nekünk, Urunk, hogy mimiattunk gyaláztatott a te szentséges neved, vagy a mi evangélikus anyaszentegyházunk dicsőségének fényére mimiattunk esett egy-egy árnyék avagy folt.
Könyörgünk, bocsásd meg nékünk, papoknak mindazt, amit mi ez ellen a templom ellen vétettünk. Állíts meg bennünket, Urunk, álmunkból ébressz fel, és ne engedd azt, hogy elgyávult és elpuhult korok megvénhedt emberei és sírásói legyünk csupán a te templomodban.
Köszönjük, Urunk, hogy mindaz, ami körülöttünk van, nemcsak ítéletedről, hanem a te mentő szeretetedről is beszél. Köszönjük neked az épülő templomfalat, szívünk minden boldog dobbanását, valahányszor ránézünk, álmainkat, reménységeinket, amelyeket felőle álmodunk.
Köszönjük néked, Urunk, hogy akkor, mikor nehéz viszonyok között élő világban mások annak fenntartását is nehéznek látják, amit az atyák megépítettek, mi itt tudunk a te dicsőségedre kegyelmed által új hajlékokat építeni. Könyörgünk, növeld az új templomot, áldd meg mindazokat, akik annak építésén dolgoznak, és neveld az új népet az új templom számára, hogy hangozzék világosan és határozottan majdan a te igéd, ne legyen ritkán kijelentés és ritkán látomás.
Könyörgünk néked, Urunk, vedd körül szereteteddel ezekben a förgeteges, ítéletes időkben a mi magyar hazánkat. Látjuk, hogy söpör végig ítéleted vihara ezen az egész világon, hogy nemzetek dőlnek össze, királyi koronák hullnak porba, és a viharban áll még mindig a magyar.
Könyörgünk néked, Urunk, engedd, hogy alázattal tudjuk meghallani minden figyelmeztetésedet, mit határainkon túl, mellettünk zúgó ítéleted beszél nekünk, hogy ítéleted vasszekere meg tudjon állni a magyar határokon. Könyörgünk néked, Urunk, hallgasd meg imádságunkat, és legyen kedves teelőtted a mi könyörgésünk.
Ámen

Isten akaratának szolgálatában Időpont: Vízkereszt utáni 2. vasárnap; 1955. január 16.
Alapige: V. Mózes 30:11-15.
Mert e parancsolat, a melyet én e mai napon parancsolok néked, nem megfoghatatlan előtted; sem távol nincs tőled. Nem a mennyben van, hogy azt mondanád: Kicsoda hág fel érettünk a mennybe, hogy elhozza azt nékünk, és hallassa azt velünk, hogy teljesítsük azt? Sem a tengeren túl nincsen az, hogy azt mondanád: Kicsoda megy át érettünk a tengeren, hogy elhozza azt nékünk és hallassa azt velünk, hogy teljesítsük azt? Sőt felette közel van hozzád ez íge: a te szádban és szívedben van, hogy teljesítsed azt. Lám elődbe adtam ma néked az életet és a jót: a halált és a gonoszt.
Aki kiábrándult már a saját bölcsességéből, mert megtapasztalta, hogy valahányszor makacs önfejűséggel a saját esze után indult és félretolta Isten vezetését, mindannyiszor veszedelem lett az útnak vége, ellenben valahányszor félretolva saját vágyait és akaratát, Istennek engedelmeskedett, mindannyiszor az élet bontakozott ki az útja végén, aki épp ezért szeretné mindenkor és mindenben Isten vezetésének alárendelni magát …, az egy nagy kérdés elé kerül, s ez az: Mit akar Isten? Nem olyan könnyű ugyanis Isten vezető akaratát megtalálni.
Minden ezért tusakodó ember világosan látja a nehézségeket. Sokszor ráfogjuk a saját vágyunk mozgolódására, hogy az a Szentlélek indítása. Sokszor nem a készségünket visszük Isten elé, hogy rendelkezzék vele, hanem kész tervvel állunk elébe, s nem ezt mondjuk: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! /I. Sám. 3:10./, hanem így szólunk: Mit szólsz hozzá, Uram?
Közben észre sem vesszük, hogy Istentől nem a tervünk bírálatát várjuk, hanem annak jóváhagyását. Persze hogy azután a feleletéből is ezt olvassuk ki. Sokszor nem tudjuk kitisztítani a lélek rádióján az egymás melletti hullámhosszon beszélő Isten szavát és az Ördög hazugságát. Isten szavába ugyanis belebeszél az Ördög, de – hála Istennek – az Ördög szavába is belebeszél Isten. Ilyenkor bizony sokszor megtörténik, hogy nem tudjuk világosan szétszűrni az alsó és a felső vezetést, s az Ördögnek sikerül elhitetni velünk, hogy az ő szava Isten szava. Sokszor félremagyarázzuk Isten hallgatását. Nem a türelmes várakozásra intést olvassuk ki belőle, hanem a beleegyezést. Olyan tapasztalatok ezek, amiken mindenki keresztülmegy, aki Isten akaratának szolgálatába szeretné állítani az életét.
Vannak azonban más tapasztalatok is. Ebben az igében ilyenekről beszél Mózes.
Olyan valakinek a szava ez, aki több, mint egy évszázados múltra tud visszatekinteni, melyet Isten akaratának szolgálatában töltött el. Ezenkívül élete vége felé mondja el. A búcsúbeszédeiből való a mai ige. Nyilvánvaló, hogy a búcsúzás alkalmával azokat a tapasztalatokat szedi össze, s mondja el népének, melyeket különösen drágának és fontosnak tart. Így hallgassuk, ezzel az érdeklődéssel és ezzel a tisztelettel az agg Mózes búcsúbeszédét Isten akaratáról az Isten akaratát kereső embereknek! 1. „E parancsolat” – így kezdődik az ige. Isten akarata tehát Mózes látása szerint parancs.
Nem könnyű Isten akaratát parancsnak tekinteni. Nincs benne semmi, ami parancsra emlékeztetne. A hang, amely mondja, nem recseg olyan ellenmondást nem tűrő vezényszavaktól, mint a kaszárnyaudvar parancskiosztása. Nem érezni mögötte a hatalom fenyegetését: a fegyelmi büntetéseket, a börtönt, kurtavasat, háború esetén még a halált is.
Ahogyan Isten közli az akaratát, abban inkább a kívánság, a kérés, tanítás, tanács uralkodik.
Isten nem akar minket saját akaratuktól megfosztott vak eszközökké tenni, ezért nem parancsként mondja, amit mond, nekünk azonban saját jól felfogott érdekünkben parancsként kell hallgatnunk és fogadnunk. Mit jelent ez?
A paranccsal szemben nem lehet a magyarázat igényével fellépni. Akinek joga van parancsolni, az nem köteles magyarázkodni. Ha megteszi, szép és jó tőle, de az engedelmességünket nem befolyásolhatja. Akár értjük az indító okát, akár nem, nincs jogunk előbb feleletet várni a „Miért?”-re, s csak azután indulni meg az engedelmesség útján.
A paranccsal nem lehet vitába szállni. Bírálhatatlan fenségben áll fölöttünk. Ha nem helyeslem, akkor is meg kell tennem. Aki ezt végigcsinálta már, az a végén mindig rájött arra, hogy a parancs bölcsebb volt, mint az ő bírálata, mert a parancsosztó Isten is bölcsebb, mint a parancsbírálgató ember.
A parancsból nem lehet semmit sem lealkudni. A részbeni engedelmesség egész engedetlenség. Még azon a címen sem lehet semmit lealkudni belőle, hogy túlmegy a teljesítése erőnk határain. A régi hajósok is azt mondták, mikor a tengerjárás veszélyeire figyelmeztettékőket: Hajózni szükséges, de élni nem. Különben pedig aki ezt is megpróbálta, a végén mindig belátta, hogy Isten sohasem parancsol olyat, amire képtelenek vagyunk, hanem az engedelmesség útján mindig megadja az erőt is az engedelmességhez.
A parancsosztást hallgató katona fegyelmezettségével hallgatod-e Isten szavát, mikor szép csendesen akaratát közli veled? 2. „E parancsolat, amelyet én e mai napon parancsolok néked” – így szól az ige. Mózes látása szerint tehát Isten parancsa napi parancs.
Ez azt jelenti, hogy Isten akarata rendszerint nem a nagy távlatokat nyitja meg előttünk, hanem a napi kötelességeinket sorolja fel. Nem jósolni akar arról, hogy mi lesz, hanem arról beszél, hogy abban, ami lesz, mi az én részem. Olykor ad ugyan nagy látomásokat, melyek egy életre eldöntik sorsunkat, Pálnak is megmondotta, hogy őt a pogányok apostolává szánta, de a damaskusi megtérésben neki is csak ennyit mond a mennyei hang: „Kelj fel és menj a városba, és majd megmondják neked, mit kell cselekedned.” /Ap. csel. 9:6./ A következő lépést mutatja meg tehát neki.
Hogy Isten akarata napi parancs, az azt is jelenti, hogy azt minden napra újra meg újra kell kérni. Olyan ez, mint a manna. Nem tartalékolható, csak frissen fogyasztható. A tegnapi napi paranccsal nem indulhatok neki ma az életútnak, sem ma nem kérhetem holnapra az utasítást. Csak aznap kapom meg, s ha minden nap nem keresem az aznapi parancsot, engedetlenségben fogok leledzeni.
Kéred-e Istentől úgy a mindennapi vezetést, mint a mindennapi kenyeret? 3. „E parancsolat, amelyet én e mai napon parancsolok neked” – mondja az ige. Mózes látása szerint tehát Isten akarata mindig nekem szóló parancs.
Vannak ugyan Istennek általános utasításai is. Néha az egész világnak, olykor egy egész népnek szól, amit mond, de rendszerint „én-te” viszonylatban beszél, mint a mai igében is. Ez azt jelenti, hogy az igét és annak hirdetését mindig magamra kell vonatkoztatnom. Nem azt kell kiolvasnom és kihallanom belőle, hogy mit szól Isten a hitvestársamhoz, a gyermekemhez, a szomszédomhoz, a munkatársamhoz, az ellenségemhez, hanem azt, hogy mit szól hozzám. Ne a más leckéjét tanuljam meg a bibliából, hanem a magamét. Luther is így szól a Kis Káté végén levő házi tábla befejezéseképpen: „Mindenki a maga dolgát jól tanulja, jól végezze, és az egész háznak dolgát felviszi az Úr kegyelme.”
Az a tény, hogy Isten akarata személyesen nekem szóló parancs, azt is jelenti, hogy Isten nekem szóló akaratából nem szabad mással szemben is érvényesítendő törvényt csinálnom. Vannak dolgok, melyeket Isten nekem megtilt, másnak megenged és fordítva.
Isten nem intézkedik sablonosan, hanem mindig személyhez szabja mondanivalóját. Mindez nem bizonytalanság, hanem a szeretet megnyilatkozása.
Hallod-e mindebből azt, amit Isten épp ma és épp neked mond? 4. Így folytatódik az ige: „Nem megfoghatatlan előtted; sem távol nincs tőled. Nem a mennyben van, hogy azt mondanád: Kicsoda hág fel érettünk a mennybe, hogy elhozza azt nékünk, és hallassa azt velünk, hogy teljesítsük azt? Sem a tengeren túl nincsen az, hogy azt mondanád: Kicsoda megy át érettünk a tengeren, hogy elhozza azt nékünk és hallassa azt velünk, hogy teljesítsük azt? Sőt felette közel van hozzád ez ige.” /11/b. – 14/a./ Isten akarata tehát Mózes látása szerint megfogható. Konkrét és gyakorlati. Igaz ugyan, hogy messziről jön: a mennyországból, de nem nekünk kell oda felhágni kihallgatásra, hanem Isten jön le a földre hozzánk. Igaz ugyan, hogy egy idegen világ üzenete, olyan idegen, mintha valami tengerentúli országból jönne, de az ige testté lett közöttünk, láthatóvá, hallhatóvá, tapinthatóvá lett számunkra, mintha csak a legtökéletesebb tolmácsolásban szólna hozzánk.
Pál is Krisztusra magyarázza ezeket a verseket Róma 10:6–8-ban. Isten akarata tehát nem valami ködös sejtelem, nem magas erkölcsi mércék erdeje, hanem egészen gyakorlati vezetés.
Ananiásnak azt mondja: „Menj az Egyenes utcába!” /Ap. csel. 9:11./, Filephez így szól: „Menj dél felé arra az útra, mely Gázába megy alá!” /Ap. csel. 8:26./ Ne vesd meg az ilyen nagyon is kézzelfogható parancsokat! Ha Ananiás nem ment volna, nem jutott volna el az evangélium a pogányok közé csak ki tudja milyen későn. Ha Filep fölöslegesnek tartotta volna, hogy egy járatlan útra menjen, az akkori szerecsen világ evangélium nélkül maradt volna. 5. Isten akarata mindig döntés elé állít. Az élet és a halál, a jó és a gonosz útkereszteződésére állít. /15. v./ Az engedelmesség útján az élet és a jó, az engedetlenség útján a halál és a gonosz vár ránk. A döntés joga, lehetősége, de felelőssége is a mienk. Azért hát vedd az igét, mint Isten akaratának tolmácsát ne csak a füledbe, még azzal se elégedj meg, ha a szádban van, hanem vedd be a szívedbe, hogy önként s boldogan teljesítsd azt. Mi Atyánk! Legyen meg a Te akaratod itt e földön éppúgy, mint a mennyben, az emberek között éppúgy, mint az angyalok között, az én szívemben, az én életemben is! Ámen.

Hiszek egy Istenben Időpont: Szent Háromság vasárnapja, 1955. június 5.
Alapige: V. Mózes 6:4-7.
Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. És ez ígék, a melyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz.
Ez az ige első hallásra egy parancs. Jézus is úgy idézte egy törvénytudóval való beszélgetésekor, mint "a nagy parancsolat"-ot. /Máté 22:37-38./ Az idők folyamán ebből a parancsolatból imádság, majd hitvallás lett a zsidó nép vallási életében. Igazhitű zsidóknál ez van kiszögezve az ajtófélfára, ez van az imádkozás alkalmával a homlokra és a csuklókra szíjazott imadobozokban elhelyezve. Röviden így foglalható össze: Hiszek egy Istenben.
Ebben a hitvallásban az "egy" szó nem határozatlan számnév, hanem kizárólagos értelmű.
Nem azt jelenti, hogy az istenek közül egyben hiszek, hanem azt, hogy csak egy az Isten, nincs több és nincs más és én ebben az egyedül való, egyetlen Istenben hiszek.
Izrael népének ez az alaphitvallása ma, Szentháromság ünnepén, a hitvallás ünnepén áll elibénk. Igaz ugyan, hogy az egyház minden vasárnap és ünnepnap megvallja hitét az apostoli hitvallásban: Hiszek egy Istenben..., Szentháromság ünnep azonban különösen is a hitvallás ünnepe. Nem a dogmatikai spekulációé, sem a bizonyítani akaró hitvédelemé, hanem az egyszerű vallástételé. Az a tétel ugyanis, hogy hiszek az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy igaz Istenben, nem logikai tétel, hanem hittétel. Nem érthető, nem bizonyítható, de "hihető". Ez a mi hitünk.
Ez az egyetemes hitvallás az egyházban úgy jelentkezik, mint az egyén hitvallása.
Nem így valljuk: Az egyház hisz egy Istenben... Még csak nem is így: Mi hiszünk egy Istenben..., hanem így: Hiszek, én hiszek egy Istenben... Ez is azt mutatja, hogy a Szentháromság egy Istenbe vetett hitnek nem az a tömeg a bizonyítéka, mely alkalomról alkalomra több-kevesebb őszinteséggel vallja, hanem mindenki számára a saját hite, mely a kijelentésbe kapaszkodik.
Persze erőltetett lenne, ha keresztyén hitünknek ezt az alapigazságát az Ó Testámentom hitvallásában keresnők s ott már ki akarnánk mutatni. Az azonban egészen természetes, hogy mi keresztyén hangon halljuk hozzánk szólni az igét s az ősi hitvallásból a mi mai hitvallásunk erősödik. Senki sem csodálkozhatik azon, ha mi abban az egyetlen Úristenben, aki szeret, az Atyát látjuk, abban az egyetlen Úristenben, aki a szent lecke szerint az igében szól hozzánk, a testet öltött igét, a Fiúistent szemléljük, s abban az egyetlen Úristenben, aki nemzedékről nemzedékre beszéltet önmagáról, a bizonyságtételre felszólító és unszoló Szentlélek Úristent ismerjük fel.
Az alapige nem ezt a mi hitünket írja le, hanem az ebből a hitből fakadó kötelességünkre irányítja figyelmünket. Nem azt mondja el, hogy milyen az Isten, hanem arról beszél, hogy miképp kell nekem ehhez az egy Úristenhez viszonyulnom, hogy mit jelent számomra ez: Hiszek egy Istenben? 1. "Szeressed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!" /5. v./ Ez az első és nagy parancsolat. Ha leszűkítjük is a fogalmazással a tartalmat, a könnyebb megjegyezhetőség végett így mondhatjuk: Ez azt jelenti: Akaratom az Atyáé.
Van Isten és csak egyetlen igaz Isten van. Ennek az Istennek nem elég létét elismerni, beletörődni abba, hogy van. Még lényét sem elég megismerni, megtanulni róla azt, ami megtanulható. Még az sem elég, ha meghajlunk magasabbrendűsége előtt és tiszteljükőt. Ez az Isten Atya, a szeretet Istene. Szeretetre méltó és szeretetre váró. Így tapasztalta meg Őt Izrael népe is. Ő hordozta, Ő gondoskodott róla, Ő vezette a pusztában, Ő ígérte néki az ígéret földjét, s mindenek felett Ő ajándékozta meg az egy-Isten-hittel. Mi persze még inkább látjuk az Atyát az Istenben, hiszen mi nemcsak a gondoskodó és tanító szeretetét, hanem üdvözítő kegyelmét is láthatjuk, amit a golgothai váltságban mutatott meg. Szívébe ott nyertünk igazán bepillantást, s ez a szeretet megigézett.
Ez az atyai szeretet teljes szeretet. Semmit sem tart meg önmagának. Mindenét nékünk adta és adja. "A mindenét" is odaadta, amikor egyetlen Fiát értünk halálra adta. Ezért nem elégszik meg tőlünk sem fél-, vagy rész-szeretettel. Nem elég neki, ha Őt is szeretjük. Azt akarja, hogy csakőt szeressük. Teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőből..., mindenestül.
Nem hajlandó senkivel osztozkodni a szeretetünkön. Ő egészen, osztatlanul, egységesen a miénk. Azt akarja, hogy mi is egészen, osztatlanul, egységesen az Övé legyünk.
Igaza is van. Csak így lehetünk egy-Istenhívők. Az embernek ugyanis mindig az az Istene, akit, vagy amit a legjobban szeret e világon, akiről, vagy amiről nem hajlandó, s nem is tud lemondani. Akinek számára nem az egy igaz Isten a legfőbb kincs, a legmagasabb érték, az egyetlen szabályozó, a mindent eldöntő tényező, az bálványimádó. Aki félig Istené, az egészen az Ördögé. Akinek cselekedeteit Isten nem találja teljeseknek, mint a sárdisbeli gyülekezetét, annak csak a neve az, hogy él, valójában azonban halott. /Jel. 3:1-2./ Teljes-e az én Isten-szeretetem? Övé-e az eszem, a szívem, az időm, a vagyonom, a szerelmem, az egész akaratom? Ne felejtsd el: Isten sokszor használja az ember és Isten egymáshoz való viszonyára a házasság képét, s ezzel kapcsolatban beszél arról, hogy Ő féltékeny Isten. Egy Isten, egy feleség! Ahogyan a feleség nem tűr meg maga mellett ura szívében más szerelmet, ugyanúgy Isten sem. 2. Így folytatódik a hitvallás: "És az igék, amelyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben!" /6. v./ Mondottam, hogy a keresztyén ember mikor a hitvallásban igéről hall, önkéntelenül a testté lett Igére, Isten legutolsó és legtökéletesebb kijelentésére, Jézus Krisztusra, a Fiúistenre gondol. Az igének a szent lecke szerint a szívben a helye. A hitvallásnak ezt a szakaszát tehát így fogalmazhatjuk meg: Szívem a Fiúé.
Igaz ugyan, hogy a szent lecke nem a megszemélyesedett igére, hanem az olvasott és hallgatott igére gondol, de mindenki, aki Krisztus követője, tudja jól, hogy az írott és hirdetett ige, a biblia és a prédikáció meg Krisztus nem választható el egymástól. A biblia és a prédikáció Krisztusban találja meg értelmét és lesz kijelentéssé, Krisztus pedig a bibliában és a prédikációban válik számunkra élő, hozzánk szóló személlyé.
Ez az ige e világban veszedelemben forog. A magvetőről szóló példázatban maga Jézus leplezi le az ige ellenségeit: az igére, kapkodó madárként leselkedő ördög, a taposó ember, a felületesség s e világ gondjai és csalárdsága. Ami veszedelemben forog, azt el kell rejteni és meg kell védeni. Hogy ez nem könnyű dolog, azt mindenki tudja, aki szeretné, ha az ige lenne lábainak szövétneke és ösvényeinek világa. Hányszor kapjuk magunkat azon, hogy pár nap múlva nem tudjuk, mi volt a múlt vasárnapi prédikáció! Sokszor már aznap délután sem tudjuk megmondani, hogy mi volt aznap reggel a bibliaolvasó-útmutató vezérigéje.
Mikor valamiben úgy érezzük, hogy jó lenne most Istentől tanácsot kérni és vezetést kapni, s azt keressük, hogy a mai ige milyen fényt vet erre a kérdésre, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy kiesett az emlékezetünkből. Sokszor egyáltalán nem jut eszünkbe, sokszor meg csak sok fejtörés után. Hová rejtsük el az igét, hogy el ne lophassa belőlünk az ellenség? Világos, hogy a fejünkben nincs elég biztos helyen. Mózes azt tanácsolja, hogy a szívünkbe helyezzük el. A 119. zsoltár 11. verse is ehhez tartja magát: "Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened." Mária is azért tudta olyan pontosan évek múlva is elmondani Lukácsnak, hogy mi történt karácsony éjjelén, mert a szívében forgatta az igéket. /Luk. 2:19./ Akinek a szívében van az ige, az forgatja, állandóan foglalkozik vele, vele jár. A régi zsidó is mindig megérintette az ajtófélfán ezt az igét, valahányszor átlépte a küszöböt, akár bement a lakásba, akár kijött onnan.
Aki elveszíti az igét, Krisztussal való kapcsolatát veszíti el. 3. Az akaratom az Atyáé, a szívem a Fiúé, a szám a Szentléleké. Ezért folytatja így az ige: "És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz." /7. v./ A Szentlélek Úristen az, aki nem tűri a némaságot, hanem szólásra indítja a hívőt. Nem hagy neki békét. Beszélnie kell Istenről és az Ő nagyságos dolgairól magánéletében épp úgy, mint a nyilvánosság előtt, otthon épp úgy, mint idegenben, saját családjának épp úgy, mint alkalmi útitársának! Ha Istennel telített ember, akkor úgysem tud hallgatni Róla, ha pedig hallgatni tud, akkor nincs telítve Istennel.
Ez pedig nagy baj, mert vagy egészen telítve vagyok Istennel, vagy végeredményben nincs közöm Hozzá.
Ennek a parancsnak engedelmeskedik tulajdonképpen az egyház, mikor konfirmációt tart. A konfirmációban akarja továbbadni egyik nemzedék a másiknak azt, amit Istentől és Istenből kapott. Megvallja hitét a gyermekek előtt, hogy hitből hitre jussanak a gyermekek is.
Vajon igazat mondanak-e, mikor ünnepélyesen vallják: Hiszek egy Istenben...? Vajon hitvallás-e, mikor a gyülekezet vasárnapról vasárnapra a Hiszekegyet mondja, vagy lélektelen eldarálás? Vajon igaz-e, mikor én is mondom, hogy hiszek egy Istenben? Vagy igazság, vagy hazugság! A Szentlélek igazsággá szeretné tenni, a gonosz lélek hazugsággá akarja változtatni. A Szentléleké-e a szád, mikor mondod? Ha szíved a Fiúé, akaratod az Atyáé, ha egészen Istené vagy, akkor bizonnyal igaz. Ámen.

Az érckígyó Időpont: Nagycsütörtök, 1930. április 17. [Helyszín: Győr ?]
Alapige: IV. Mózes 21:4-9.
És elindulának a Hór hegyétől a veres tengerhez vivő úton, hogy megkerüljék Edom földét. És a népnek lelke megkeseredék útközben. És szóla a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Égyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt útálja a mi lelkünk. Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és megmardosák a népet, és sokan meghalának Izráel népéből. Akkor méne a nép Mózeshez, és mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened; imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozék Mózes a népért. És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára: és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon.
Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra, életben marada.
Keresztyén Testvéreim! Egy csodálatos történet az, amit most felolvastam. A csodálatnak legkülönbözőbb skálái futnak végig lelkünkön, mikor olvassuk. Vannak olyan részei, amelyek felett megáll az ember csodálkozni, mert nem tudja megérteni. Azután vannak részei, amely előtt a megdöbbenés csodálatával állunk meg, de vannak olyan részei is, amelynek olvasásakor valami hátborzongató érzés fut rajtunk keresztül. E csodálatos történetet állítsuk ma este lelki szemeink elé. Legelső részénél hátborzongatást érzünk a büntetés nagysága felett. Képzeljetek el egy békésen élő népet, egy csendesen nyugvó sátortábort, árnyékos sátor közelében munkájukat végző embereket és játékaikkal gondtalanul játszó gyermekeket, amikor egyszer csak felsikolt egy édesanya, mert látja, hogy porban játszó gyermeke felé egy tüzes kígyó közeleg. Rohan gyermeke felé, de gyorsabb a kígyó, mint az édesanya keze. A gyermek áldozatul esik és ott pusztul el az anya karjai közt. Oh, mit érezhettek az édesanyák, mikor hazajöttek gyermekeik és arról panaszkodtak, hogy fáj a fejük, és egyszer csak kipiroslott az arcuk, kiütött rajtuk a méreg borzalmas hatása, és kínjaiban vonagló gyermekük kilehelte lelkét. Oh, gondoljátok el, volt-e akkor Izrael édesanyáinak csak egyetlenegy nyugodt pillanata is. Nem mertek a sötétben világot gyújtani, mert a világosság vonzotta a kígyót. Nem mertek sötétben maradni, mert nem látták, honnét jön a veszedelem. Képzeljétek el, hogy lett a nyugodt sátortáborból egy nagy temető.
Drága ember-holttestek feküdtek a sátorok tövében, sírhalmok alatt, ott pihentek összetört családi élet boldogságai, melyet kígyómarás tett tönkre. De nem akarom tovább festeni ezt a borzalmas képet, hisz mindnyájunknak van elképzelni tudó tehetsége amivel tovább fűzheti Izraelnek borzalmas történetét.
De a bűn is hátborzongató, amivel kihívta ez a nép sorsát maga ellen. Keresztyén Testvéreim!
Soha sincs a bűn és büntetés egyenes arányban egymással. E világon mindig sokkal nagyobb a bűn, mint a büntetés. A Szentírás így fogalmazza meg a nép bűnét: Megkeseredett a szíve, zúgolódott Mózes és Isten ellen. Keresztyén Testvéreim! Próbáljuk meg ezt a bűnt apró részleteire szedni és nézzük meg, miért olyan borzalmasan nagy a nép bűne. A szív megkeseredése és a zúgolódás egy nagy elfelejtkezés Istenről. Izrael népe útközben elfelejtkezik Istennek eddigi áldásairól. Elfelejtette, hogyan szabadította ki őket a rabságból. Elfelejtkezik a páskabárányról, amely Isten jóságát örök időkre bebizonyította. Elfelejtik, hogyan vezette át őket a Vörös-tengeren.
Szomjúságukban hogyan juttatta vízhez őket, harcukat hogy vitte diadalra, és ki tudná elsorolni a sok áldást. Vak volt, aki nem látta, hogy életük minden napja Isten kegyelméről beszélt. És ők nem látták. Hátuk mögött van egy megvívott diadal, diadalt adott Isten azok felett, akik előtt kétségbeesve állottak. Túl vannak azon a területen, ahol rettegniök kellett a kígyók miatt, és ahelyett, hogy hálával lélegzenének fel és azt mondanák, hála legyen néked, aki az emberi és állati ellenséget legyőzted, ehelyett a nép elfelejtkezik Isten jóságáról. El kezd zúgolódni és Istennek nem csak a kézzel fogható áldásairól felejtkezik el, de azokról is, amelyek büntetés képében jönnek rájuk. Elfelejtik, hogy csak azt nem bünteti Isten, akit nem szeret. Ez a nép ott nőtt fel a pusztában, ott nevelkedett fel Isten által rájuk mért szenvedésiskolában, hallhatta napról-napra a büntetésben Isten üzenetét, hogy megbünteti azokat, akik nem bíznak benne.
Nem használ nekik a lecke, mikor Isten visszakergeti őket a pusztába és nem engedi betenni lábukat az ígéret földjére. De elfelejtkeznek a saját maguk bűnéről is. Nem emlékeznek, hogy ez volt már 14-ik lázadásuk Isten és Mózes ellen, és érdemtelenné tették magukat Isten megtartó kegyelmére. És éppen azért, mert elfelejtették, azt gondolták, nekik joguk van követelményeket felállítani Istennel szemben és kritika tárgyává tenni Isten parancsait. Ezért van az, mikor nem mehetnek rövid, egyenes úton Kánaánba, mert Isten nagy kerülőutakon vezette őket oda, zúgolódni kezdtek Isten ellen. És mivel mindenről, még Isten szentségéről is elfelejtkeztek, lebecsmérelték Isten ajándékát. Borzongás fut végig az ember hátán, mikor azt olvassa, hogy ezek arra a Mannára, amely számukra napról-napra megújuló kegyelem volt, azt mondják: e hitvány eledelt utálja a lelkünk. Keresztyén Testvéreim! Nem érzitek-e, hogy akármilyen borzalmas is volt a büntetés, még borzalmasabb volt a bűn, mely ezt a büntetést kihívta?
De csodálatos a gyógyulás is. Mikor e nép megtér és tudatára ébred, mennyire megsértette Istent, akkor kétségbeesve, a kígyók harapásától ösztönözve odamenekül Mózeshez, arra kérve őt, imáiban könyörögjön, hogy Isten vigye el róluk a kígyókat. Isten újra felel a könyörgésre, mert a bűneit bánó embernek Isten mindig felel. Mutat nekik egy csodálatos szabadulást és gyógyulást. Talán azt várnátok, testvéreim, hogy Isten azt mondja Mózesnek, szedjétek fel sátorfátokat és meneküljetek el a kígyók elől. Oh, de mindenki által természetesnek talált menekülési út lett volna az, ha Mózes azt a parancsot kapja Istentől, fegyverezze fel fustélyokkal a népet és kezdjenek irtó hadjáratot a kígyók ellen. Álljanak fegyverrel kezükben a sátorponyva elé és üssék agyon a kígyókat a homokbuckák között. Megértené mindenki azt is, ha Isten azt a parancsot adja ki: csináljatok tüzet és tüzes vassal égessétek ki a sebet, amely fájdalmas lesz, sikoltani is fognak kedveseitek, de gyógyulás jön utána. És e helyett Isten azt a parancsot adja ki Mózesnek: Csinálj egy érckígyót, tűzd fel egy póznára, állítsd oda a tábor közepére és hirdesd ki, aki megmaratott a kígyótól és feltekint hittel az érckígyóra, az meggyógyul. Vannak emberek, akik Isten Igéjéhez a kritika ollójával nyúlnak és nem gyermeki alázattal s engedelmeskedéssel. Ezek az emberek, mikor ezt a parancsot olvassák, megbotránkoznak és babonának tartják. Pedig egyáltalában nem lehetetlen, hogy Isten az emberi ész felfogásával ellentétben mutatta meg a szabadulás útját. Hiszen ha semmi más tapasztalatunk nem volna – mint a Golgotha keresztfája, ami szinte botránkozás fája sokaknak, akik elvesznek, de nekünk Istennek ereje és gyógyító forrásunk – ez is elegendő volna arra, hogy meglássuk Istennek csodálatos szabadító és gyógyító útját. Mikor Mózes imádsága felhangzott és Isten parancsára elkészült az érckígyó, felhúzatott a póznára, csodálatos, hogy a tüzes kígyók nem pusztultak, tűntek el egyszerre nyomtalanul, méregfoguk nem törött ki, de harapásuk nem volt többé halálos. Mert aki feltekintett az érckígyóra, az meggyógyult. Nem az érckígyótól gyógyult meg, hanem Isten ígéretétől. Ez a gyógyulás csodálatossága. És milyen csodálatos ennek a történetnek megismétlődése. Az ember azt gondolná, hogy azokból a büntetésekből, melyekkel Isten az emberek szívének megkeseredését és zúgolódását sújtja, az emberek tanultak, és milyen csodálatos, nem tanultak belőle. Ott vannak az Írás lapjain, a példák egész sokasága beszél arról, hogy Isten megbünteti azokat, akik nem hisznek, és mégis, az embernek megkeseredik ma is a szíve, zúgolódik Isten ellen és nem érzi, milyen borzasztó bűnt követ el ezzel Isten ellen.
Keresztyén Testvérem! Csodálkozol-e, vagy természetesnek találod, hogy keseredett szíved panasz és zúgolódás formájában száll az ég felé? Vedd tudomásul, hogy minden zúgolódással, melynek forrása a szív megkeseredése, kritika tárgyává teszed Isten cselekedeteit és ez maga is olyan bűn, amely kivívja Isten büntetését. Gondoljál arra egy kicsit, te is nem-e azért zúgolódol, mert elfelejtkezel Istennek a múltban megtapasztalt ajándékairól és büntetéséről? Bizonyára volt életedben megaláztatás és megszégyenülés, mert kishitű voltál és elfelejtkeztél Isten áldásairól. Talán elfelejtkeztél a magad bűnéről is és arról, hogy Istennel szemben nincs semmi követelni valód, mert ha volt is valaha, már régen eljátszottad azt a jogot, hogy követeléseid legyenek. Vagy azért zúgolódsz, mert lebecsmérelted azt az áldást, ami most ott van életedben? Csodálatos, hogy még mindig zúgolódnak az emberek.
De csodálatos a történetnek az a másik beteljesedése is, mely Isten kegyelmének megmutatásában jelentkezik. Nézzetek fel a póznára tűzött érckígyóra ... a Golgotha halmán felállított középső keresztre szegezett emberre. Oh, mennyi az azonosság. Ott kellett egy kígyót készíteni, amely ugyanolyan volt, mint a tüzes kígyó, csak nem volt méregfoga, itt kellett valaki, aki ugyanolyan, mint én, csak nincs benne bűn. Ott a kígyót póznára kellett tűzni, itt Krisztust a keresztre kellett feszíteni. Ott mindenki meggyógyult, aki hittel nézett rá, itt mindenki meggyógyul, aki bűntudattal és hittel néz rá! Ne gondold, keresztyén testvérem, hogy ezt én csak belemagyarázom. Az érckígyóról mondott valaki egy prédikációt, aki sokkal nagyobb és bölcsebb volt minden igehirdetőnél, aki ezen a szószéken valaha is állott. Egyszer egy csendes éjszakai órában beszélt maga az Úr Jézus Krisztus az érckígyóról, hallgatója egyetlenegy ember volt, Nikodémus, de ennek az egy embernek is elmondta ezt a csodálatos beszédet. /János 3:14./ Keresztyén Testvéreim! Az Úr Jézus Krisztus az érckígyó történetére nem úgy nézett, mint a történetek véletlen találkozására, mint olyan valamire, ami azért történt meg, hogy legyen jelképe annak, ha valaki a keresztfán vonagló testre ránéz, meggyógyul. Jézus úgy néz rá, mint a múltnak egy jövendölésére. Csodálatos a jövendölésnek beteljesedése. Talán legcsodálatosabb a gyógyulás igazsága. Aki ránéz a keresztre feszített Úr Jézusra, az utolsó, örök érckígyóra, az meggyógyul a szív megkeseredésének és zúgolódásának bűnétől.
Most még szeretnék a beszédem végén arról is szólni, hogy miképpen, milyen úton gyógyít ki bennünket az Úr kishitűségünkből és a szív megkeseredéséből.
Először a golgothai kereszt emlékeztet bennünket Isten kegyelmére. Beszél arról, ha Isten tulajdon Fiának nem kedvezett és odaadta értünk, hogyne adna meg vele együtt mindent nekünk. Érzitek-e, hogy az apostol ebben foglalja össze annak a titkát, hogy miért nem zúgolódikő soha, miért tud minden szenvedést örömmel hordozni, mert a golgothai kereszten meglátta, milyen nagyon szereti őt Isten. Szabad nekem azt hinni Istenről, hogy nem akar kenyeret adni, mert sajnál jó életet adni, mikor a golgotha arról beszél, hogy Ő a Fiát sem sajnálta odaadni? Érzed-e, hogyan gyógyítja ki az ember szívét a zúgolódásból a golgothai keresztre való hittel tekintés? A golgothai kereszt emlékeztet minden olyan áldásra, amit a mindennapi életben az Isten megad. Miért nem vesszük észre azt a sok jót, melyet naponta utunkba szór, mert nem tételezzük fel róla ezt a nagy jóságot? Hajlandóbbak vagyunk benne a szigorú bírót, az ellenséget látni, mint az Atyát, azt az Atyát, aki még a tövist is leszedi a rózsáról, mikor felénk nyújtja. Mihelyt ebből kigyógyul az ember és a golgothai kereszt megtanítja arra, hogy Isten szeret engem, elkezdi keresni Isten szeretetének jeleit és meglátja, hogy itt a földön nem a halál árnyékának völgyében jár, hanem aloé virágok között visz útja. Kinyílik a szeme Isten áldásának meglátására. Kigyógyít a golgothai kereszt a zúgolódásból azáltal, hogy nemcsak Istent, hanem saját magunkat is megismertet. Emlékezetünkbe idézi bűneinket. Mert a kereszt arról is beszél, milyen bűnös az ember. Milyen bűnös lehetek én, ha nem volt elég az én életem büntetése, hanem a szentnek, a tisztának kellett ilyen borzalmas halállal meghalni én érettem, én helyettem.
Oh, ott a golgothai kereszt tövében olyan kicsinyre zsugorodik össze az ember és nem tud mást sikoltani: légy irgalmas, nekem bűnösnek! Csak azt tudja mondani: Én csak a Te kegyelmedből élek, és csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végem.
Keresztyén Testvéreim! Ez az érckígyó csodálatos története. Úgy szeretném itt befejezni, de nem szabad. Mert még van egy csodálatos és megdöbbentő vonása: az érckígyó sorsa. Mikor mindenki meggyógyult, megindult a nép és vitte magával az érckígyót, hogy az emlékeztesse bűneire és Isten kegyelmére. Tudjátok mi lett az érckígyóból? Ereklye, dísztárgy, amelyet templom oltárára helyeztek, amelyen égett az áldozat és szállt feléje a füst. Bálvánnyá tette a nép, és mikor Ezékiás király tudatára ébredt, mit jelent az érckígyó a nép számára, összetörette a többi bálvánnyal együtt. Isten felállította a Golgotha halmára a középső keresztet, hogy aki hittel néz rá, meggyógyuljon. És az ember mit csinált a kereszttel? Felállította oltárra, feltette templom tornyára, búzatábla közepére, hogy jégeső, kár ne érje földjét, odaállította a falu végére, és felhasználta arra, hogy egymást fejbe verjék az emberek. Keresztyén Testvéreim! Milyen fájdalom lehetett Istennek, mikor engednie kellett, hogy összetörjék az érckígyót, mert bálványt csinált a nép belőle. Itt állunk ma este, nagypéntek küszöbén, és szívem úgy összeszorul, hogy mit érez Isten, mikor látja, mit csinál az ember ma is a keresztből. A kereszt ma is mindenre jó, csak gyógyító erejét zárták el a világtól. De menjünk még egyszer vissza a pusztába. Megcsinálta Mózes az érckígyót, felállította és kiadta a parancsot: Emberek, itt a gyógyulás. Akit megmar a tüzes kígyó, hozzátok ide és mutassatok rá a kígyóra, s ha ránéz, meg fog gyógyulni. Oh, gondoljátok el, micsoda mozgalom támadt Izrael népe között. Oh, hogy ragadta fel édesanya gyermekét és vitte a kígyóhoz, mikor észrevette a halálos harapást. Oh, hogy könyörgött gyermekének, és annak minden tiltakozása dacára is, hogy sürgethette, erőszakolhatta: Fiam, nézz oda, mert ha fájni fog a seb, már késő lesz. Oh, hogyan támogathatta testvér a testvért, még az ellenségek is megragadhatták egymást és kiálthatták: menjünk, menjünk a kígyóhoz, hogy meggyógyuljunk!
Keresztyén Testvéreim! Zöldcsütörtök estéjén, Isten szolgája, mint szent herold, megfújja a trombitát: Emberek, holnap felállítják az örök érckígyót, emberek, akiket megmart az élet tüzes kígyója, emberek, akiknek szeméből a könny soha ki nem apad, emberek, akik sehogyan sem vagytok Istennel és emberekkel megelégedve, jöjjetek ide és gyógyuljatok meg! Emberek!
Hozzátok ide azokat, akiknek keserű a szívük, az édesapákat és édesanyákat, testvéreket, a megfáradtakat és megterheltetteket, még az ellenségeiteket is kényszerítsétek be, hisz itt jár a magyar földön is a tűzkígyó, melynek harapásától megkeseredik a szív és ökölbe szorul a kéz.
Jöjjetek és higgyetek a csodálatos gyógyítóban! Nézzetek rá hittel, és meg fogtok örökre gyógyulni! Ámen.

A Szentlélek egykor és most Időpont: Pünkösd I. napja, 1955. május 29.
Alapige: IV. Mózes 11:24-29.
Kiméne azért Mózes, és elmondá a népnek az Úr beszédét, és összegyűjte hetven férfiút a nép vénei közül, és állatá őket a sátor körül. Akkor leszálla az Úr felhőben, és szóla néki, és elszakaszta abból a lélekből, a mely vala ő benne, és adá a hetven vén férfiúba. Mihelyt pedig megnyugovékő rajtok a lélek, menten prófétálának, de nem többé. Két férfiú azonban elmaradt vala a táborban; egyiknek neve Eldád, a másiknak neve Médád, és ezeken is megnyugodott vala a lélek; mert azok is az összeírottak közül valók, de nem mentek vala el a sátorhoz, és mégis prófétálának a táborban. Elfutamodék azért egy ifjú, és megjelenté Mózesnek, és monda: Eldád és Médád prófétálnak a táborban. Akkor felele Józsué, a Nún fia, Mózes szolgája, az ő választottai közül való, és monda: Uram, Mózes, tiltsd meg őket! És felele néki Mózes: Avagy érettem buzgólkodol-é? Vajha az Úrnak minden népe próféta volna, hogy adná az Úr az ő lelkét ő beléjök.
A mai ünnep három pünkösdre emlékeztet minket. Az egyikről az ige szól. Ez a pünkösd sok ezer évvel ezelőtt történt Izrael népének pusztai vándorlása idején, mikor a Mózes mellé segítségül rendelt 70 vénre rászállott a Szentlélek. A másik pünkösdről a mai nap beszél, mint történelmi évforduló. Ez a pünkösd kétezer évvel ezelőtt történt Jeruzsálemben, mikor Péter apostol bizonyságtételére 3000 emberre szállott rá a Szentlélek. A harmadik pünkösd pedig a mai ünnep. Vajon el lehet-e erről a pünkösdről mondani, hogy ez az a nap, amelyen itt és most ránk szállott a Szentlélek? Hogy a Szentlélek szeretné és készen áll reá, afelől nincs kétségem, az azonban kérdés, hogy mi készen állunk-e reá. Mi és nem mások! Mi, akik eljöttünk a templomba pünkösdöt ünnepelni és nem mások, akiknek számára ez a nap csak munkaszünet, mely pihenésre és szórakozásra van rendelve.
Történeti távlatban tárul elénk e napon a Szentlélek munkája, s ez a távlat arról beszél nekünk, hogy 1. Szentlélek mindig van.
Ünnepeink sokszor úgy állanak a szemünk előtt csupán, mint történelmi emlékünnepek.
Események, melyek elmúltak, s amelyekre ma már csak emlékezni lehet. Bizonyos, hogy az üdvtörténet nagy eseményei egyszer voltak s többé nem ismétlődnek. Karácsony, nagypéntek, húsvét, áldozó csütörtök egyszer s mindenkorra történtek akkor, amikor megtörténtek.
Pünkösdnek is van ilyen üdvtörténeti jellege, de azért pünkösd nem megismételhetetlen esemény. Szentlélek volt pünkösd előtt is s van pünkösd után is. Már a teremtéskor ott lebegett a vizek felett. /I. Móz. 1:2./, mikor a nagy összevisszaságból rendezett világ született.
Mai igénk szerint benne volt Mózesben, rajta keresztül Ő vezette Isten népét az ígéret földjére a szolgaság házából. Szentlélek szállt rá a pusztában a szövetség sátora előtt a 70 vénre. Az Apostolok cselekedeteiről írt könyv világosan megmutatja, hogy pünkösd után is hányszor töltetett ki a Szentlélek. Szentlelket kaptak a samáriabeliek /Csel. 8:17./, Kornélius százados és a házanépe /Csel. 11:44./, az efezusiak. /Csel. 19:6./ Szentlélek tehát mindig van, s épp ezért pünkösd mindig lehet. Itt és most is. Lehetséges, hogy ma és itt, mikor megszólal az, aki ma ül Mózes székében s aki Péterrel együtt sokszor keservesen megsiratta bűneit, tessék Istennek, hogy küldjön reánk Szentlelket s megismételje ebben a templomban azt, ami a pusztában a szövetség sátora előtt és a jeruzsálemi templom környékén azon az emlékezetes pünkösdkor történt. Szabad ilyen nagy dolgot kérnünk és várnunk. 2. Az alapigénkben leírt történet azt is mutatja, hogy a Szentlélek mindig felelősséget ébreszt.
Mózes és népe nagyon nehéz helyzetben van a történet szerint. A népre megint rájött a kívánság s ez megbolondította. Ráunt a mannára. Nem Isten gondviselő szeretetének ajándékát látta már benne, hanem megutálta az egyhangúságát. Gondolatban egyre többet szállt vissza az egyiptomi változatos koszthoz. Már elfeledte az egyiptomi munkahajcsárok ostorcsapásait, a rettenetes robotot, csak a régi pecsenyeillat csiklandozta az orrát s a nyála csorgott, mikor visszaemlékezett a halakra, uborkákra, dinnyékre, hagymákra, miket Egyiptomban ehetett. /IV. Móz. 11:4-6./ A lázadás főfészke és szítója a gyülevész népség volt, mely csak úgy odacsapódott Isten népéhez s mindig bajt csinált, mert csak félig volt Istené. Ebben az esetben is annyira felkorbácsolta a szenvedélyeket, hogy a nép sírva fakadt a kosztja fölötti elkeseredésében. /10. v./ Isten haragja is felgerjed a hálátlan nép iránt, de Mózes is összeroppan. Belefárad ennek a keménynyakú népnek a vezetésébe. Megkeseredett szívét kiönti Isten előtt. Imádságának hangja tiszteletlen. /10-15. v./ Nem bírja tovább a roskasztó felelősséget. Így szól: "Nem viselhetem én magam mind az egész népet; mert erőm felett van." /14. v./ Ekkor ad Isten melléje 70 férfiút, akik hajlandók vele együtt hordozni a felelősséget, együtt imádkozni vele, együtt tusakodni Isten előtt a vezetésért s a nép előtt az Isten vezetésének elfogadásáért. Már az is a Szentlélek munkája volt, hogy ezt vállalták.
Ugyanez a felelősségérzet mozdítja ki Pétert és apostoltársait is a jeruzsálemi csukott ajtók mögül. Máskor is ott éltek a jeruzsálemi nép között, de üdvösségük nem nagyon izgatta őket. Mikor Szentlelket kaptak, egyszerre elhordozhatatlan teher lett számukra a tétlenség és hallgatás. Nem bírták ki, hogy ne szóljanak arról, amivel tele volt a szívük. Nem tudták elnézni, hogy emberek hulljanak mellettük az örök kárhozatba, mikor ők tudják az üdvösség útját. Ez a felelősségérzés hajtotta ki őket a jeruzsálemi nép közé.
Vajon van-e valaki, aki megsajnálja ezen a pünkösdön a gyülekezet papját s úgy érzi, hogy nem bírhatja ez az ember egyedül az egész gyülekezet gondját és felelősségét? Ki segít nekem tusakodni Isten előtt a gyülekezetért s a gyülekezet előtt Istenért? A Szentlélek munkásokat keres. Aki az Úré, ide hozzám! /II. Móz. 32:26./ 3. Az igében elmondott történet azt is megmutatja, hogy a Szentlélek mindig emberről emberre száll.
Mózes a felelősségvállalásra vállalkozó 70 férfiút összegyűjti a szövetség sátora elé. Ott adja nekik Isten a Szentlelket. Mégpedig milyen csodálatosan! "Amikor leszálla az Úr felhőben és elszakaszta abból a lélekből, amely vala Mózesben és adá a hetven vén férfiúba." /25. v./ Hát spórol Isten a Szentlélekkel, hogy így elaprózza? Nem. A Szentlélek nem az anyag, hanem a tűz törvényének útján jön. Az anyag törvénye az, hogy fogy, ha elosztják. Eszerint a törvény szerint Mózesben a régi Lélek 71-ed része maradt volna. A tűz törvénye pedig az, hogy nem fogy, ha gyújt, sőt még növekszik. Eszerint a törvény szerint a Lélek a nép vezetésében meghetvenegyszeresedett.
A jeruzsálemi pünkösdön is így támadt a nagy Lélek-tűz. Az apostoloktól lobbant lángra 3000 ember. Az Apostolok cselekedeteiről írt könyv többi eseteiben is ezért olvasunk sokszor arról, hogy a Szentlélek kézrátétel útján adatott, azaz úgy, hogy Szentlelket még nem nyert emberek érintkezésbe jutottak olyan emberekkel, akik már kaptak Szentlelket.
A Szentlelket nyert ember tűzveszélyes ember. Nélküle minden keresztyén csak olyan, mint a fejét vesztett gyufaszál. Játszani lehet vele, de gyújtani nem. Azért hát ti, Szentlélek tüzétől meggyúlt emberek, ne rejtsétek véka alá tüzeteket, hanem gyújtsatok! Ti pedig, szegény, tűznélküli, elszáradt, kiégett szívű, közönyös tapló-lelkek, gyúljatok! Keressétek azt a helyet, ahol a Szentlélek jár, s azokat az embereket, akiknek van tüzük! Ettől a tűztől ne féljetek! Áldott tűz ez, mely nem kárt okoz, hanem új életet teremt. 4. A történet azt is világossá teszi, hogy a Szentlélek nem mindig szól nyelveken.
Nagyon sokszor így jelentkezik. A hetven vénről is az van megírva, hogy "mihelyt pedig megnyugovékő rajtok a lélek, menten prófétálának." /25. v./ Ez a prófétálás nem jövendőmondás, hanem az Istenről és Isten dolgairól való elragadtatott beszéd. Így szóltak nyelveken a jeruzsálemi pünkösdkor is az apostolok s később is sokszor azok, akik Szentlelket kaptak. Van azonban ehhez a jelenethez az igében egy titokzatos hozzátétel, még pedig ez: "de nem többé". Ez a három szó sok fejtörést okozott már az írásmagyarázóknak.
Sokan úgy magyarázták, hogy azt jelenti ez a hozzátétel: és többé nem hagyták abba. Eszerint a 70 vén a Szentlélek vételétől kezdve állandóan prófétált, s ezzel tartotta a népben a lelket.
Ezt a magyarázatot nem teszi valószínűvé az, hogy ellentétes "de" kötőszóval van az előzőhöz kapcsolva, s hogy a bibliában a hetven vén további sorsáról, még kevésbé prófétálásukról nincs szó. Ezért sok írásmagyarázó így értelmezi ezt a szűkszavú megjegyzést: de többé nem prófétáltak. Eszerint a prófétálás csak kezdeti állapot volt, később nem jelentkezett, ami nem jelenti azt, hogy elvesztették a Szentlelket, hanem csupán azt, hogy a Szentlélek másképp, kevésbé feltűnő formában működött bennük. Ne szűkítsd meg tehát te sem a Szentlélek működését! Ne írd elő Neki, hogy miképp jelentkezzék! I. Kor. 12. szerint a Léleknek sokféle ajándéka van. Becsüld meg a kevésbé mutatós ajándékokat is, s ne tagadd meg tőlük Szentlélektől való születésüket! 5. Végül a Szentlélek mindig alázatossá tesz.
A nagy jelenetnél a sátor előtt a 70 vénből csak 68 van jelen. Kettő elmaradt a táborban. Talán szerénységből, talán azért, mert nem voltak kéznél az összeíráskor. A Lélek kiáradásakor ők is kapnak Szentlelket és elkezdenek prófétálni. A rendszerető hívek, élükön Józsuéval, el akarják hallgattatni őket, de Mózes nem engedi megrendszabályozni a Szentlelket, s nem tekinti magát és övéit a Lélek kizárólagos birtokosainak. Nincs benne semmi szűkkeblűség és önimádat. Fújjon a Lélek, ahová akar, csak fújjon! Bár minél többen kaphatnák a Lelket! Ezen a ponton sokat vétkezünk. Sok Lélek-tüzet taposunk el, ha nem a mi hámunkban húzza a gyönyörűséges igát. Pedig csak az akarja megakadályozni a Lélek szabad munkáját, aki önmagában nem engedett még szabad kezet a Szentléleknek. Jövel hát Szentlélek Úristen!
Ámen.

Az engesztelési ünnep és nagypéntek Időpont: Böjt 3. vasárnapja; 1955. március 13.
Alapige: III. Mózes 16:15-22.
És ölje meg [Áron] a bűnért való áldozati bakot, a mely a népé, és vigye be annak vérét a függönyön belől, és úgy cselekedjék annak vérével, a mint a tuloknak vérével cselekedett: hintse ugyanis azt a fedélre és a fedél elé. Így szerezzen engesztelést a szenthelynek Izráel fiainak tisztátalanságai és vétkei miatt; mindenféle bűnei miatt; így cselekedjék a gyülekezet sátorával is, a mely közöttök van, az ő tisztátalanságaik közepette. Senki se legyen a gyülekezet sátorában, a mikor bemegy a szenthelybe, hogy engesztelést szerezzen, egészen az ő kijöveteléig; és végezzen engesztelést magáért, házanépéért, és Izráelnek egész gyülekezetéért. Azután menjen ki az oltárhoz, a mely az Úr előtt van, és végezzen engesztelést azért is; vegyen ugyanis a tuloknak véréből és a baknak véréből, és kenje meg az oltárnak szarvait köröskörül. És hintsen arra a vérből az ő újjával hétszer; így tegye tisztává, és így szentelje meg azt Izráel fiainak tisztátalanságaitól. Miután pedig elvégezi a szenthelyért, a gyülekezet sátoráért és az oltárért való engesztelést; hozza elő az élő bakot. És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába, Hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre, és hogy bocsássa el a bakot a pusztában.
A mai ige a zsidók legnagyobb ünnepéről, az engesztelési ünnepről szól. Az Ó Testámentom eseményei az Új Testámentum történeteinek előképei. Áll ez az engesztelési ünnepre is. Az engesztelési ünnep nagypéntek előképe, nagypéntek az engesztelési ünnep beteljesedése.
Éppen ezért az engesztelési ünnep csak nagypéntek felől érthető meg igazán, de nagypéntek isteni célja is csak akkor bontakozik ki előttünk teljes gazdagságában, ha az engesztelési ünnep felől nézzük azt, ami történt. Próbáljuk meg együtt nézni a kettőt, s megkeresni a kettőnek egységes üzenetét! 1. Az engesztelési ünnep és nagypéntek egyformán arról beszél, hogy minden ember bűnös.
Az engesztelési ünnep bűnbánati nap volt. Ezen a napon halotti ruhába öltöztek a hívek, jeléül annak, hogy bánják, gyászolják bűneiket. Tilos volt minden munka, s mindenkinek egész napon át böjtölnie kellett s így alázkodni meg a bűnök által megbántott Isten előtt.
A bűnösök között első a papság volt. A szokásos reggeli áldozat után a főpap teljesen megtisztálkodott, s rendes, főpapi fényes köntösét levetve egyszerű gyolcsruhát öltött, majd magáért, házáért, azaz az egész papságért egy tulkot mutatott be Istennek véres áldozatul.
Mindenki kivonult a szent sátorból. A halálos csendben Istennel egyedül maradt főpap egyik kezébe a tulok vérét véve a másikba tömjénezőt vett, azt megtöltötte az oltárról vett eleven parázzsal, tömjént hintett rá, s remegve megindult a szentek szentje felé, Isten közvetlen színe elé. A tömjénezőt a függöny mögé állította, hogy a tömjénfüst felhője befedje a szent láda tetején levő engesztelő lapot, eltakarja Isten jelenlétét, s a főpap meg ne haljon. Tudta ugyanis, hogy Istentől csak halált érdemelne. Azután a tulok véréből ujjával egyszer a szent láda fedelének keleti szélére hintett, majd hétszer a láda előtti talajra. Ennek elvégezte után visszatért a szenthelyre.
A bűnösök között a második a nép volt. Még reggel két kecskebakot vittek a templomba feláldozás végett. Sorsot vetettek közöttük. Az egyik az Úré lett. Most vette a főpap azt a kecskebakot, melyre az Úr sorsa esett, megölte a nép bűnéért való áldozatul, s vérével megint bement a szentek szentjébe, s ott ugyanazt cselekedte, mint az elébb a tulok vérével, de most nem a maga és a papság, hanem a nép bűneinek kiengesztelésére. A nép ezalatt is kint volt a templomon kívül, s a halálos csendben megérezhetett valamit abból, hogy ha Isten számba veszi bűneit, csak azt érdemli, hogy kizárja őt a templomból.
A bűnösök között a harmadik a templom, az egyház volt. Ez is megtisztításra szorult, hiszen ráragadt a papok és a nép bűne. Mikor a főpap másodszor is elhagyta a szentek szentjét, összekeverte a tulok és a bak vérét, s ezzel megkente a szent helyen a füstölő oltár szarvait, s hétszer hintett a vérből az oltár előtt levő talajra, majd a pitvarban levő égőáldozati oltárt hintette meg vérrel, hogy a szent hely szentsége is helyreállíttassék. /Bibl. lexikon/ Így tett az engesztelési ünnep bizonyságot arról, hogy mindenki bűnös: a papság, a nép és az egyház is.
Ugyanerről prédikál nagypéntek is, de már nem jelképesen, hanem valóságosan. Az egyetemes bűnösség ütközik ki a kereszt körül lezajló eseményekből. Krisztus megölésében minden nép bűnös: a zsidó is, meg a pogány is. Az egyik volt az értelmi szerző, a másik a felbérelt gyilkos. A keresztet minden egyház ácsolta: a zsidó is, meg a keresztyén is. Zsidó gyűlölet állította fel, de keresztyének jutatták reá Isten Fiát. Keresztyén volt, aki elárulta. Az is, aki megtagadta. Azok is, akik nem merték megvédelmezni. A golgothai gyilkosságban minden társadalmi réteg képviselve van: főpapok és latrok, katonatisztek és közvitézek, politikai és egyházi hatóság, meg a csőcselék, férfiak és nők. Az én képviselőm is ott van. A Tied is. Mindnyájan vétkeztünk. Mindnyájan halált érdemelünk: papok, nép, egyház, én, te. 2. Az engesztelési ünnep és nagypéntek azonban egyformán beszél arról is, hogy mindenki kaphat kegyelmet.
Az engesztelési ünnep, mint láttuk, bűnbánati nap volt, de egyben a tisztító kegyelem napja is.
Kegyelmet kapott a pap, a nép, meg a templom is. Ennek a kegyelemnek azonban ára volt. Ki kellett engesztelni Istent, s Istent csak vérrel lehetett kiengesztelni.
Nagypéntek is a tisztító kegyelem napja. Kegyelmet kap a kereszten az egész bűnös világ. Senkinek sem kell elvesznie többé bűnei miatt. Csak a kegyelmet elutasító hitetlenség miatt pusztul el, aki elpusztul. Senki, aki hisz benne, el nem vész. Ennek a kegyelemnek is ára van azonban. Az ár itt is vér. Ártatlan vérnek kell ömölnie azért, hogy ne ömöljön a bűnös vére. Az igaznak kellett meghalnia azért, hogy a gonosz élete megmaradjon. Istent csak véres helyettes elégtétellel lehetett kiengesztelni.
Vannak, akik épp ezért azt mondják, hogy a biblia Istene gőgös Isten, aki nem hajlandó ingyen megbocsátani, hanem elégtételt követel. Azt is mondják rá, hogy vérszomjas Isten, akinek bosszúját csak vérbosszú elégítheti ki. Talán... talán... az engesztelési ünneppel kapcsolatban lehet még ily ferde beállításban beszélni Istenről, de nagypéntek Istenéről nem lehet. Nagypéntek Istenének megsértett szentsége is engesztelést követelt, vér és halál után kiáltott, de ugyanannak a nagypéntek Istenének irgalma magára vállalta a kiengesztelést.
Krisztusban, Isten ártatlan bárányában, az örök főpapban Ő maga lett egyszerre kiengesztelendő Isten, kiengesztelő véres áldozat és kiengesztelést végző főpap. Ezenkívül a nagypénteki áldozattal egyszer s mindenkorra megtörtént a kiengesztelés. Nem kell többé soha megismételni. Jézus Krisztusnak, Isten Fiának, az Isten bárányának vére megtisztít minket minden bűntől.
Istennek egy hívő gyermeke egyszer elérkezett utolsó órájához. Halálos ágyán minden vívódásán átsugárzott valami csodálatos fény. Mikor okát kérdezték, ezt felelte: Jézus Krisztusnak vére megtisztít engem minden bűntől. Úgy mehetek Isten színe elé, mintha sohasem vétkeztem volna.
Ezt a csodálatos kiengesztelést, kegyelmet és tisztaságot kínálja fel Isten Krisztusban mindenkinek. Nekünk is. Ma is. 3. Az engesztelési ünnep és nagypéntek egyformán beszél arról is, hogy a kegyelmet nyert embernek szakítani kell a bűnnel.
Az engesztelés ünnepének az eddig említetteken kívül volt még egy csodálatos szertartása. A reggel a templomba felhozott két bakból az egyik még életben volt a nagy tisztulási szertartás után. Az, amelyikre nem esett az Úrért való sors. Most ezt a bakot hozták elő. A főpap kézrátétellel átvitte a rá a nép minden bűnét, azután megkente az első bak vérével, majd egy e célra kiszemelt emberrel kivitette a pusztába, s ott hagyatta Azázelnek, a puszta gonosz szellemének, az ördögnek, kitől minden rossz és bűn származik. Az így kiűzött bak azután elpusztult a pusztában. Vagy elveszett étlen, szomjan, vagy széttépték a vadállatok. Senki sem talált rá többet. Ennél a szertartásnál már ott volt a templomban az egész nép. Dermedt csendben hallgatta, amint a főpap a bűnbak fejére tett kézzel megvallotta Izrael minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit, s azután visszaküldte a bűnöket az ördögnek.
Mintha csak mondaná: Takarodj közülünk! Hordd el magad! Semmi közünk többé hozzád!
Nem akarunk többé látni!
Jézus Krisztusnál is minden kegyelem-gyakorlás után ott találjuk a bűnnel való szakításra vonatkozó komoly felhívást: Eredj el és többé ne vétkezzél! Ez a felhívás a legkomolyabban a keresztről hangzik felénk. Ott függ a szent bűnbak, akire ráhelyeztetett e világ minden bűne, s meghal, hogy vele együtt mi is meghaljunk a bűnnek, s éljünk Istennek. /Róma 6:11./ Aki igazán meglátta a kereszten, hogy mi a bűn következménye, az iszonyodni fog a bűntől, s ragaszkodni fog Istenhez.
Vétkeztem. Kegyelmet kaptam. Nem akarok többé vétkezni. Ez az engesztelési ünnep lelki tartalma. Ez lett valósággá nagypénteken is. Tényleg valósággá lett az én életemben is?
Hogy vétkeztem, az vitán felül áll. Hogy kegyelmet kaptam, azt a golgothai kereszt ténye igazolja. De valóság-e az, hogy nem akarok többé vétkezni? Óh szégyenszemre hányszor csalogattam vissza az ördögtől az ördögnek visszaküldött bűneimet! Pedig hányszor énekeltem a régi böjti éneket: "Óh mely igen megcsalódnám, Ha biztatnám Érdemeddel szívemet, S mégis bűnnel beszennyezni, Fertőztetni Meg nem szűnném lelkemet... Nem áramlik szent váltságod, S mennyországod Meg nem tért bűnösökre." /191: 2-3. v./ [vö. EÉ 202,2–3] A mai vasárnap ősegyházi neve Oculi, a szemek vasárnapja. Nevét onnan kapta, hogy e vasárnap vezérigéje a 25. zsoltár 15-16. verse: "Szemeim mindenkor az Úrra néznek, mert ő húzza ki a tőrből lábamat. Tekints reám Uram és könyörülj rajtam, mert én árva és szegény vagyok.”
Az Úr szeme rám tekint és könyörül rajtam. Csak az én szemeim nézzenek mindenkor az Úrra! Akkor meglátszanék rajtam, hogy volt engesztelési ünnepem, volt nagypéntekem.
Ámen.

Isten rejtett dicsősége Igehirdetés vázlat Időpont: 1953. január 11. Vízkereszt utáni első vasárnap
Helyszín: Győr-Szabadhegy
Alapige: 2 Mózes 33,18-23
És mondá Mózes: Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet.
És monda az Úr: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el, és kiáltom előtted az Úr nevét: És könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek.
Orcámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén.
És monda az Úr: Ímé van hely én nálam; állj a kősziklára. És mikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állatlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet, de orcámat nem láthatod.
Mózes szeretné látni Isten dicsőségét. Nem csak annyit belőle, amit közönséges ember szem láthat, hanem úgy, amint van. Ezt a kérést Isten teljes egészében nem teljesíti. Földi ember szeme nem láthatja őt. Dicsősége el van rejtve előle. Szeretete azonban mégis teljesíti bizonyos mértékben.
Isten dicsősége nincs hozzáférhetetlenül elrejtve. Ami el van rejtve, az megtalálható, ha keressük. Isten maga biztat arra, hogy keressük (Ézs. 55,6). De ott kell keresnünk, ahol el van rejtve. Hol van elrejtve? 1. Az igében. „Kiáltom előtted az Úr nevét.”
A szóban, emberi, hallható és leírható emberi szóban van Isten neve, lényege.
Az Írásban és annak magyarázatában: a bibliában és az igehirdetésben.
Sok botránkozást okozott ez már.
Hogyan lehet Isten egy könyvben, méghozzá egy sokezer esztendős könyvben, amelyet többen írtak s mindegyik nem csak íródeákja volt Istennek, hanem a maga egyéniségén, műveltségén át adta tovább, színezve a kijelentést?!
Hogyan lehet Isten egy emberi beszédben?
A pap is tisztátalan ajkú és tisztátalan szívű.
A jászolban és pólyában mégis ott volt Krisztus. Akik hittel keresték, megtalálták. A pásztorok és bölcsek. De csak azután, miután hittek a szónak. Nem azért hittek, mert megtalálták, hanem azért találták meg, mert hittek.
Hinni kell a szónak s azután „hátulról” meglátod Istent. A mindennapi bibliaolvasónak mindennapi tapasztalata ez. Reggel nem érted, miért ép az az ige jött. Estére megérted, hogy ép erre volt szükséged. A mindentudó Isten szólt hozzád benne. 2. Fenséges szabadságában. „ Könyörülök, akin könyörülök...”
Isten velünk való bánásmódjában nincs megkötve. Szabadon cselekszik velünk.
Igényt nem táplálhatunk, vele perbe nem szállhatunk.
Ebből születik meg Isten gyermekeinek rossz, s a gonoszok jó földi sorsa. Sok botránkozást okozott már ez az embereknek.
Isten cselekedeteiből a meg nem tért ember nem tudja kikövetkeztetni, hogy Isten jó és irgalmas, tehát dicsőséges, csak azt, hogy önkényes fenség. A hívő hátulról meglátja benne Istent.
A Szentlélek munkája nyomán felismeri bűneit, elfordul mások sorsának figyelésétől és megtanulja: Büntetésnél egyebet nem érdemlek. Méltatlan vagyok a kegyelemre. Isten mégis irgalmas ítéletet gyakorol fölöttem. 3. A felhőben.
Isten népét így vezérli. Mózesnek így jelenik meg (2 Móz. 33,9).
A felhő mindig zavarja a tájékozódást. Akár köd, akár porfelhő.
Jelenti azokat az eseményeket, amelyeket nem értünk.
Ne krákogj, ne prüszkölj, hanem várd ki a végét! Ha elül a felhő, meglátod, hogy erre járt az Isten és mindent jól cselekedett.
Ha ilyen dicső a visszája, milyen lehet a színe? Ha ilyen dicső a háta, milyen lehet az orcája?
Dicsérd az Urat!