Túróczy Zoltán

„… és hátulról meglátsz engemet”
Időpont: 1937. augusztus 28.
Alapige: 2Móz 33,18–23
És mondá Mózes: Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet. És monda az Úr: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el, és kiáltom előtted az Úr nevét: És könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek. Orcámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén. És monda az Úr: Ímé van hely én nálam; állj a kősziklára.
És mikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állatlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet, de orcámat nem láthatod.
Isten bizonnyal nem ember. De amikor mi, emberek, beszélünk Istenről, nem tudunk róla másképp beszélni, mint emberi elképzeléssel. Ez a magyarázata annak, hogy Isten életmegnyilvánulásairól mindig az emberi élet megnyilvánulásainak a kifejezéseivel beszél Isten igéje. Istennek van szeme, amelyik mindent lát, tud villámokat szórni, és tud tanácsokat adni. Van ajka, mely tud felmagasztalni és megalázni, vigasztalni és kárhozatba küldeni. Van keze, mellyel tud vezetni és sújtani, adni és elvenni egyaránt. Van lába, mellyel tud sietni, de késni is, mikor segítségül hívjuk. Van füle, mellyel meghallja hozzá küldött imádságainkat.
Van szíve, melyben van öröm és fájdalom, nevetés és búsulás.
Ebben a szentírási szakaszban olyan valamiről van szó, amit a szentíró nem tud másként kifejezni, mint úgy, hogy beszél az Isten hátáról. Mit akar kifejezni a szentíró azzal, hogy Istennek az ember csak a hátát látja? * * * Ez az igazság mindenekelőtt egy nagy fájdalom kifejezése. Nem olyan értelemben, ahogy a világ szokott Isten hátáról fájdalmasan beszélni, amikor életkörülményeinek Isten és emberektől való elhagyatottságát, kulturálatlanságát akarja kifejezni azzal, hogy azt mondja: „Isten háta mögött lakom, ahol még a madár se jár, ahova talán Isten is elfelejtett letekinteni.”
Ez azonban nem az Írás szerint való fájdalomnak, hanem a világ fájdalmának kifejezése.
Amikor az Írás beszél az Isten háta mögött létről, akkor ebben nem az Istentől való elfelejtettségnek, hanem az Isten nem láthatásának fájdalma zokog.
Nézzük meg, ki az, aki itt beszél. Mózes az, aki kéri: „Kérlek, mutasd meg nekem a te dicsőségedet!” Mózesről van itt szó, akit Isten sokszor kitüntetett azzal, hogy megjelent neki, megszólította, beszélt vele „színről-színre, amint szokott ember szólani barátjával” (2Móz 33,11) törvényt adott neki stb. És Mózes mégis azt érzi, hogy hiába látta a Sinai-hegynek minden vakító fényességét, hiába látta oly sokszor szemmel láthatóan, kézzel foghatóan Isten nagy cselekedeteit, még mindig nem látta magát az Istent. Ezért akar az Istent kereső ember örök éhségével még többet kapni az Úrból, és ezért könyörög: „Kérlek, mutasd meg nekem a te dicsőségedet!”
Oly csodálatos az, hogy aki egyszer kapott valami ízelítőt Isten látásából, aki egyszer belekóstolt az Istennel való együttlétbe, annak az Isten látása után való kívánság kibírhatatlan vágyódásává, legyőzhetetlen szenvedélyévé válik. Nem elég neki az, mit Isten önmagából ad.
Minél többet kapott, annál több kell neki belőle. Olthatatlan ez a vágy egész addig, míg csak egyszer ott fenn színről színre meg nem láthatja Istent úgy, amint Jób mondotta: „Magam látom meg Istent magamnak; az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19,27). Akkor megelégíttetik az Isten után szomjúhozó ember, de addig mindig ez lesz a sóvárgása: „Mutasd meg nekem magad! Látni akarlak!”
Ezért mondom, hogy ez az igazság – ember az Istennek mindig csak a hátát láthatja – valami végtelen fájdalom. Olyasmi, mintha az éhező embernek azt mondanák: Sohse fogsz jóllakni, vagy a szomjasnak: Sohse fogsz egy korty üdítő italt kapni. „Nem láthat engem ember, élvén”, ezt állapítja meg Isten, csak „hátulról”. Méghozzá ez is csak kegyelem. Isten ugyanis így válaszol Mózes kérésére: „Megteszem”. Tehát amikor Isten kegyelmet gyakorol, mikor szabad fenségjoga szerint kiválaszt valakit arra, hogy megmutassa neki az ő dicsőségét, akkor is csak a hátát láthatja meg az ember.
Ezért olyan fájdalmas az, hogy ember Istennek csak a hátát láthatja.
Növeli efölötti szomorúságunkat az, hogy ennek az én bűnöm az oka. Isten nem úgy teremtett engem, hogy szemem ne bírja ki az ő dicsőségét, s hogy ne láthassam őt. A bűn vont hályogot szememre. Ezért nem látom meg, hiába mondják nekem: Nézd, itt az Isten. Ahogy vannak színvak emberek, épp úgy vannak „istenvak” emberek is. Mi mindnyájan istenvakká váltunk a bűn következtében. Nem látjuk meg, hiába van előttünk, egyszerűen elvesztettük érzékszervünket, amivel fel tudnánk fedezni Istent. Ezért oly kevéssé döntő az, hogy emberek milliói élnek, akik azt mondják: Keresem az Istent, és nem találom, hallani akarom a fülemmel és nem hallom, látni akarom a szememmel, és nem látom. Hát hogy látná, mikor a bűn istenvakká tette? Minden mást meg tud látni, minden mást meg tud hallani az ember, csak az Istent nem.
Itt van e tény és igazság végtelen lealázó fájdalma. * * * Van azonban ennek az igazságnak egy nagy figyelmeztetése is.
Hogy az ember Istennek csak a hátát láthatja, ez azt jelenti, hogy Istent elölről e földi életben meg nem láthatom, csak hátulról. Amikor már elment valahonnan, akkor tudom meg, hogy ott járt. Amíg ott van, fátyol van a szemem előtt, amikor elment, a fátyol elhúzódik szemem elől, s akkor egyszerre megvilágosodik előttem: Itt volt köztünk az Isten. Mikor Mózes kéri Istent, hogy mutassa meg magát neki, azt olvassuk, hogy az Úr egy sziklahasadékba állítja be őt, betakarja szemét kezével, s mikor elveszi kezét, mikor már elment, csak hátát láthatja Istennek, azt, hogy itt volt, erre ment.
Mindez azt a figyelmeztetést tartalmazza számunkra, hogy ne hamarkodjuk el Isten munkájáról való ítéletünket. Ha saját egyéni életünket vagy családunk, nemzetünk, egyházunk életét nézzük, a jelenben sokszor csak egy nagy káosz az, ami előttünk áll, egy nagy érthetetlenség és értelmetlenség. Minden össze-vissza van zavarva. Sokszor halljuk a szemrehányást, hogy ha Isten van, hogy tudja elnézni ezt meg ezt, miért nem lép közbe, miért nem csinál rendet? Testvérem, várd meg a dolgok végét! Amíg Isten itt dolgozik, nem láthatjuk.
Mikor Isten elvégezte dolgát, és elment, fel fog ragyogni előttünk, hogy itt járt, itt dolgozott köztünk, és egyszerre értelmessé válik az értelmetlenség, megvilágosodik előttünk minden.
Mi a bűneset óta nem látásban járunk, hanem hitben. Hogy Isten ma itt van, és dolgozik, azt nem láthatom, csak hihetem. De hogy tegnap itt volt, hogy egy héttel ezelőtt vagy egy évszázaddal ezelőtt itt volt, azt ma már láthatom. Isten olyan kimondhatatlanul nagy, hogy közelről nem láthatom, messzebb kell mennem, hogy lássam Istent. Isten nagyságához képest én olyan parányi vagyok, hogy egészen betölti a látóhatárt előttem. Csak messzebbről láthatom.
Történeti távlat kell a szemléléséhez. Ha a távolból nézek vissza, akkor egyszerre meglátom az Isten hátát, megvilágosodik előttem, hogy itt járt Isten és mit cselekedett velem és körülöttem.
Amit most énekeltünk: „Mind jó, amit Isten tészen…”, azt mára vonatkoztatva csak hittel tudom énekelni, de a tegnapelőttre, a múltra vonatkoztatva a megtapasztalás boldogságával tudom énekelni: „Mind jó volt, amit Isten tett…”
Így történt Józseffel is az Ótestamentumban. Milyen sok szenvedésen megy keresztül!
Testvérei eladják, rabszolgasorsba kerül, magasra emelkedik, azután újra mélyre esik alá, börtönbe kerül, majd megint egészen feljut a fáraó közelébe. Mily sokat kesereghetett szegény, míg megjárta ezt az utat! Mikor azonban egyszer évek múlva megállnak előtte testvérei, minden emberi nyomorúságának okozói, egyszerre felragyog előtte: „Mind jó, amit Isten tészen…” Meglátja hátulról Istent, amint szent bölcsességgel elvonult élete minden szorongattatásának sötét völgyén keresztül, s megnyitja ajkát hálaadásra: „A ti megmaradástokért küldött el engem Isten ti előttetek. Nem ti küldöttetek.” (1Móz 45,5–8) Egy újtestamentumi példát is mondhatunk. Amikor nagypénteken keresztre feszítik Jézust, szétrebbennek a tanítványok. Még húsvét vasárnapján is az emmausi tanítványok lehorgasztott fővel indulnak hazafelé, ajkukon a panasz: „pedig mi azt reméltük…”, de amikor megkapják a távlatot az eseményekhez, amikor nagypénteket a húsvéti esemény távlatából tudják és merik nézni, az elcsüggedt tanítványok ajkán felcsendül a diadalmas himnusz: …Megöletett bűneinkért, feltámadott megigazulásunkra…, dicsőség az Istennek, aki mindent jól cselekedett.
Itt van ennek az igazságnak, – hogy az ember Istennek csak a hátát látja – a nagy figyelmeztetése. Ne hamarkodd tehát el panaszaidat. Kifogásaiddal ne szállj perbe Istennel.
Viseld nyugodtan, amit rád mér. Várd meg a végét! Ma még talán nem hallasz mást, minthogy Isten hatalmas keze a világkormányzás orgonáján leütött egy akkordot, amiből ma még csak disszonancia sikolt feléd, de mikor eljön a feloldás, amikor feloldódik a zűrzavar, csodás harmóniában olvad össze minden, s akkor megérted, hogy itt járt az Isten, és mindent jól cselekedett. Ma még tán nem látni mást, mint hatalmas kohók mélyén piszkos, barna vasércet.
Várd meg a végét, míg a kemencék tüzében megtisztul és megérik. Egyszer tán ragyogó vonat lesz belőle, és te boldogan sietsz rajta azon a sínpáron, mely egy jobb jövő reménysége felé visz. Isten jóságát, igazságát, bölcsességét csak történeti távlatból ismerheti meg az ember.
Csak hátulról láthatja meg, hogy arra járt az Úr. * * * Van ennek az igazságnak egy nagy biztatása is.
Mit jelent az, hogy ember az Istent csak hátulról láthatja? Azt jelenti, hogy Isten előttem jár. Kimondhatatlan nagy biztatás ez, hogy Isten előttem jár, és nekem csak a lábnyomába kell lépnem. Nem kell ismeretlen utakon járnom, megbirkóznom váratlan veszedelmekkel, mik erőm felett vannak. Előttem jár Isten, és én kitaposott ösvényen járhatokő utána. Ha láthatnám őt szemtől szembe, de azután azt mondaná: Most fordulj meg, és indulj, járj elöl te! – milyen bizonytalanul botorkálva mennék a sötét éjszakában Isten előtt! Ó, áldom Istent, hogy előttem jár, és én e hatalmas széles istenhátnak védelmében járom életem útját. Milyen nagy dolog az, hogy Isten előttem jár, és végzi a munkát, csak rá kell lépnem az ő nyomdokára! A szent igében is azt olvassuk (21–22. vers), hogy míg Mózes előtt elmegy, félreállítja őt a kőszikla hasadékába. Testvérem, érzed-e, mi az, hogy Isten félreállít téged és engem egy kőszikla hasadékába, hol védve vagyok? Mintha csak mondaná: Várj meg, míg elmegyek előtted, míg mindent elvégezek, és amikor mindent elvégeztem, és te meglátsz engem hátulról, jer ki, és jöjj utánam!
Áldassék az Isten, hogy ő számunkra, földi emberek számára csak hátulról látható meg.
Van ennek az igazságnak még egy csodálatos biztatása is. Azt mondja az Úr Mózesnek: „Megteszem…, kiáltom előtted az Úr nevét…, a kőszikla hasadékába állatlak téged, és kezemmel betakarlak téged…” Egy kicsit nyugtalan a szívem, mikor elmondom, amit el akarok mondani, mert érzem, milyen közel jár a tiszteletlenséghez. De hiszem, hogy az az Isten, aki látja azt is, ami a szívek mélyén és a szavak mögött van, meg fogja érteni, amit mondok, és ti is meg fogjátok érteni. Mikor azt olvastam, hogy Isten kezével takarta el Mózes szemét, s kiáltotta előtte a nevét, eszembe jutott gyermekkorom egy kedves játéka. Mikor észrevétlen megállott mögöttünk édesapánk vagy édesanyánk, befogta a szemünket, és megkérdezte: ki vagyok? – ki kellett találnunk a hangról, a kéz bársonyos érintéséből, hogy ki az, aki mögöttünk áll, bújócskát játszik velünk, és szeretetét ezzel is meg akarja mutatni. Nem érzed-e, hogy van valami Isten cselekedetében, mit Mózessel csinál, ebből a csodálatos, szerető szívből fakadó szülői játékból: „… kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok… és kiáltom előtted az Úr nevét… Azután kezemet elveszem rólad!…” Látszólag valami nagy ellentmondás van itt. Azt mondtuk, hogy a bűnünk tett istenvakká, itt pedig azt állítjuk, hogy Isten takarja el szemünket, hogy ne lássukőt. Mind a kettő igaz. Egyik azoknak szóló igazság, kik azt gondolják, maguktól megláthatják az Istent. A másik azoknak szól, kik azt gondolják, soha nem láthatják meg az Istent.
Testvérem! Most talán úgy érzed, soha nem láthatod meg az Istent. Életed olyan értelmetlen, hiábavaló, zűrzavaros. Nem érzed-e, hogy Isten keze, az az áldott, bársonyos atyai kéz ott van a szemeden, hogy eltitkolja előtted azt, amit helyetted el akar végezni, s míg a keze szemeden van, kérdi: Tudod-e, ki vagyok? Én, az Isten, itt vagyok melletted a sötétségben, s amikor mindent elvégeztem, elveszem a kezemet rólad, s akkor nemcsak azt érzed, milyen meleg, puha a kezem, hanem látni fogsz hátulról, hogy itt voltam, mindent jól cselekedtem, és előtted járok.
Mikor Pál Timóteushoz írt első levelének vége felé közeledik (1Tim 6,16), azt mondja: „… aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik, akit az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat: akinek tisztesség és örökké való hatalom. Ámen.” Érzed-e, hogy itt Pál azt mondja: Dicsőség a láthatatlan Istennek!
Ó, hát hadd hirdessem mindenkinek, aki úgy érzi, a sziklahasadékban szorong, és nem lát semmit, hogy addig, míg majd színről színre megláthatjuk Istent, és zenghetünk neki örök dicséretet, mondjátok és zengjétek itt is: Dicsőség a láthatatlan Istennek! Boldogság lesz egyszer meglátni Istent. De boldogság az is, hogy itt nem láthatjuk Istent elölről. Boldogság az Isten háta mögött lenni.
Ámen.

Közösség Istennel Időpont: Szentháromság utáni 9. vasárnap, 1955. augusztus 7.
Alapige: II. Mózes 32:4-10.
És [Áron] elvevé kezökből, és alakítá azt vésővel; így csinála abból öntött borjút. És szóltak: Ezek a te isteneid Izráel, a kik kihoztak téged Egyiptom földéről. Mikor látta ezt Áron, oltárt építe az előtt, és kiálta Áron, mondván: Holnap az Úrnak ünnepe lesz! Felkelvén azért másnapon jó reggel, áldozának égőáldozattal és hálaáldozattal is; azután leüle a nép enni és inni; azután felkelének játszani. Szóla pedig az Úr Mózesnek: Eredj menj alá; mert megromlott a te néped, a melyet kihoztál Egyiptom földéből. Hamar letértek az útról, a melyet parancsoltam nékik, borjúképet öntöttek magoknak, azt tisztelik és annak áldoznak, és azt mondják: Ezek a te isteneid Izráel, a kik téged kihoztak Egyiptom földéből. Monda ismét az Úr Mózesnek: Látom ezt a népet, bizony keménynyakú nép. Azért hagyj békét nékem, hadd gerjedjen fel haragom ellenök, és törűljem előket: Téged azonban nagy néppé teszlek.
Az aranyborjú története a közfelfogásban az arany imádásának jelképe. Arról beszél, hogy mint emeli trónra maga fölé e világ az aranyat, mint hajlong körülte, szolgál neki s táncol eszeveszetten, ahogyan bálványa fütyül neki. A történet bibliai elbeszélése azonban épp az ellenkezőjéről beszél. Ez a nép nem imádja az aranyat, sőt minden aranyát és ékszerét odaáldozza Isten oltárára.
A közfelfogásban úgy is szerepel ez a történet, mint az igaz Istentől való elpártolás és a bálványokhoz való odaszegődés jelképe. A történet bibliai elbeszélése azonban nem ezt mutatja. Zavarólag hat ebben a vonatkozásban az a körülmény, hogy az eredeti szövegben Isten megjelölésére olyan szó található, melynek a héberben csak többes száma van, s amelyet a régi magyar fordítás a szöveghűség szószerinti értelmezésével szintén többes számban "istenek"-nek fordít, holott a zsidó ez alatt a szó alatt egy Istent, az Istent értette. A most folyó bibliafordítás már egyes számban fordítja. A bibliai történet szerint tehát nem arról van szó, hogy a nép elfordul az egy igaz Istentől s a bálványok közül fordul oda valakihez, hanem arról, hogy Áron a nép kívánságára aranyborjúban ábrázolja ki az Urat, az egy igaz Istent.
Az aranyborjú története tehát nem az Istentől való elpártolás, hanem az Istennel való közösség története. 1. Ebben a népben nagy vágy volt az Istennel való közösség után.
Mikor mindaz, amit ez a bibliai szakasz elmond, megtörténik, Izrael népe már hosszú idő óta vesztegel a Sinai hegy alatt. Szeretne már elindulni, hogy minél hamarább elérjen az ígéret földjére. Nem mer azonban Isten nélkül elmozdulni a helyéről. Isten eddig érzékelhető módon volt közöttük. Vezetésének látható képviselője volt közöttük Mózes, a felhő és a tűzoszlop.
Most egyik sincs. Mózes már 40 napja fent van a Sinai hegyen. Talán már vissza sem jön.
Vagy valami baj érhette, vagy talán egyszerűen cserben hagyta őket és megszökött. A nappali felhő és az éjszakai tűzoszlop is eltűnt. Isten szellemi jelenléte nem elégíti őket ki. A szellemi jelenlétet csak az emberi hit tudja valóságossá tenni, s ebben, mint minden emberiben, mindig van valami esetlegesség, bizonytalanság. Azt szeretnék, hogy Isten olyan érzékelhető módon legyen közöttük, hogy ne legyen lehetséges senki számára nem meglátni, figyelembe nem venni Őt.
Ezért a konkrét, reális közösségért semmi áldozattól sem riad vissza a nép. Mikor Áron az Istennel való közösség, Isten jelenlétének biztosítása végett csak úgy hajlandó kiábrázolni az Urat, ha a nép minden aranyfülbevalót beszolgáltat erre a célra, senki sem érzi túlzottnak ezt a követelést. Senki sem akarja visszatartani a sajátját azzal az indoklással, hogy ilyen kevés arany már igazán nem számít. Mind az egész nép /3. v./ örömmel hozza meg áldozatát.
Ez a nép nagyon tud örülni annak, mikor helyreáll a közössége Istennel. Mikor Áron elkészül az arany Isten-képpel, meghirdeti másnapra az Úrnak ünnepét. A nép másnap korán kel, égő és hála-áldozatok tömegét hozza az oltárra az arany Isten-kép elé, azután áldozati lakomát csap, eszik, iszik, játszik. Örül. Örömének fő okát talán így lehetne összefoglalni: Itt az Isten újra, mehetünk tovább, ha nincs is köztünk Mózes többé!
Ne ítéljük el tehát Izraelt, hanem inkább szégyenkezzünk afölött, hogy mi nem vágyódunk ennyire az Istennel való közösség után, nem szeretnénk ennyire érzékelhetővé tenni jelenlétét, egészen jól megvagyunk Nélküle is, utunkat a saját fejünk után akarjuk járni, a Vele való közösség elnyeréséért nem hozunk áldozatot, sajnáljuk tőle az időt, erőt, pénzt s a Vele való együttélés öröme hiányzik, vagy egészen jelentéktelen az örömeink között! 2. Ez a nép mégis rákerült az Istennel való hamis közösség lejtőjére.
A vágy, ami ennek a népnek szívében él, alapjában helyes és követésre méltó példa, de a kivitelezés alatt teljesen félrecsúszik. Úgy akar közösségre lépni Istennel, hogy Istent csinál /1. v./, az ember csinálta Isten azonban mindig hamis Isten. Ezért is tiltotta meg Isten a törvényadáskor, mondván: "Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben vannak!" /II. Móz. 20:4./ Áronnak, a papság ősatyjának, ezt jól kellett tudnia, hiszen időben is egész közel volt még hozzájuk a törvényadás s a törvényt vállaló szövetségkötés. Lehet, hogy ez dolgozik Áronban, mikor aranyat követel a néptől. E mögött a követelés mögött az a titkos reménység húzódik meg, hogy talán nem teljesítik ezt a nagy kívánságot s így elmarad az Isten-kép csinálása. Áron azonban saját okosságának csapdájába kerül. A nők és ifjak hiúságára számít, de számítása balul üt ki. Elfelejti, hogy az ember az igaz Istennel szemben mindig zsugori, de a maga csinálta Isten érdekében minden áldozatra kész. Elhibázta az első lépést s ezzel rákerült a lejtőre, amelyen feltartóztathatatlanul gurul lefelé népével együtt. Elfelejti, hogy neki Mózes szájának kellene lennie, képviselnie kellene Isten ügyét, törvényét, szövetségét akár az egész néppel szemben is. Ehelyett ügyeskedik és ráfizet. Dobogó szívvel és reszkető kézzel fogja az aranyat s kezdi meg olvasztását. Nem akar ő borjút önteni, ezt a nép sem követeli tőle, de az öntés borjúformát eredményez. /24. v./ Bizonyára jó fantázia kellett még ahhoz, hogy az öntvényben borjút láthasson valaki, de azután Áron segít még rajta egy kicsit vésővel. Lehetetlen, hogy Áronnak eszébe ne jusson az egyiptomi Ápis-isten, akit bikaborjú formájában imádtak az egyiptomiak, mint a szabadító erő istenét. Talán azzal nyugtatja meg magát, hogy itt most nem élő állatról van szó, hanem jelképről. Mindent elkövet azért, hogy a nép ne az egyiptomi bálványt imádja az aranyborjúban, hanem benne Izrael Istenének szolgáljon. Meg is mondja nekik: "Ez a te Istened, Izrael, aki kihozott téged Egyiptom földéről". /4. v./ A másnapi ünnepet is úgy hirdeti, mint az Úrnak ünnepét. Mindhiába. Áron számára a borjú az igaz Isten erejének jelképe, a nép számára azonban bálvány, az ünnep Áron számára az Úr ünnepe, de a nép a bűn ünnepét csinálja belőle.
Az ó ember örök törekvése formálja át itt is az Istennel való igazi közösséget hamis közösséggé. Az igazi közösségben Isten ragadja meg az embert, keríti hatalmába és rendelkezik vele, ebben a hamis közösségben azonban az ember akarja hatalmába keríteni Istent. A félelmetes, szent Istent az embernek kiszolgáltatott bálvánnyá teszik, a világmindenség Urát az ember szolgájává. Ebben a hamis életközösségben szerepet cserél Isten és az ember. Az ember lesz a fő, Isten az alárendelt. Az ember lesz Isten, Isten pedig az ember szolgálatára kötelezett ember. A hamis életközösség ezért mindig önimádás. Ahol az ember saját gondolatai szerint formálja Istent, ott magához akarja lehúzni a Mindenhatót.
Isten azonban ezt nem vállalja. Megszakítja Izraellel is a közösséget. Nem úgy beszél immár a népről, mint "az én népem"-ről, hanem ezt mondja róla Mózesnek: "a te néped". /7. v./ Ez a bukás rendszerint ott következik be, ahol Isten elrejtőzik, az ember pedig nem tud várni Istenre. Ilyenkor az ember elfelejti, hogy a várakozás nem tétlenség, hanem a mélyülés ideje, az előbbi Isten-élmények lelki feldolgozásának áldott életszakasza. Türelmetlenségében cselekedni akar s cselekvésre akarja kényszeríteni Istent is.
Óh, hányszor torzult el a mi Istennel való közösségünk is úgy, hogy kis mindenes cselédünkké akartuk tenni a nagy Istent! 3. Van azonban ebben a szomorú történetben valaki, akinek igaz közössége van Istennel: Mózes.
Igaz ez a közösség azért, mert ebben Isten a fő. Nemcsak akkor keresi Istent, mikor neki van valamiért Istenre szüksége, hanem rendelkezésére áll Istennek, valahányszor csak Istennek van valami mondani valója a számára. Mindig van Isten számára ideje, pedig egy nagy nép felelős vezére. Nem bújik kötelességei sáncai mögé, mikor Isten hívja. Nemcsak futó percei, múló órái vannak Isten számára, hanem napjai, hetei, sőt hónapja is.
Igaz ez a közösség azért is, mert ebben a kijelentés a fő. Isten a szóvivő benne. Ő a vezető. Közli az akaratát, beavatja terveibe, kijelöli a tervek valóra váltásában Mózes feladatát. Mózes pedig az elfogadó, aki készséggel és örömmel vállal minden szolgálatot.
Igaz ez a közösség azért is, mert benne a közérdek áll előtérben. Mózes közbenjáró imádságában hordozza ebben a közösségben népét. Úgy van közösségben Istennel, hogy Előtte állandóan közösségben van népével is. És úgy van közösségben népével, hogy előtte állandóan közösségben van Istennel. Ezért képviseli szenvedélyesen népe előtt Istent.
Haragjában összetöri a kőtáblákat. De ezért képviseli szenvedélyesen Isten előtt is népét s könyörög számára bűnbocsánatért. Isten ezt a szent szolgálatot arra méltatja, hogy egyenesen Mózes kezébe teszi le népe sorsát. /10. v./ Igaz ez a közösség azért is, mert benne az egyéni érdek áll leghátul. Istennek az a terve, hogy Ábrahám hűtlen utódait megsemmisíti és Mózesből csinál áldott új kezdetet, őt teszi majd nagy néppé /10. v./, de Mózes elereszti a füle mellett ezt a csábító tervet, csak Ábrahám utódaiért könyörög.
Nem lehet nem gondolni mindebben arra a Krisztusra, akinek legteljesebb közössége volt Istennel és az emberiséggel, és aki a mi áldott közbenjárónk azért, hogy nekünk bűneink által nem zavart közösségünk lehessen Istennel. Ámen.

Szülőnek lenni Időpont: 1967. július 14. Bibliaóra Alapigék: 2Móz 20,12; Ef 6,1–4; 1Móz 9,20–27
Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ád te néked.
Ti gyermekek szót fogadjatok a ti szüleiteknek az Úrban; mert ez az igaz.
Tiszteljed a te atyádat és a te anyádat (ami az első parancsolat ígérettel). Hogy jól legyen néked dolgod és hosszú életű légy e földön.
Ti is atyák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint.
Noé pedig földmívelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból, s megrészegedék, és meztelenen vala sátra közepén. Khám pedig, Kanaánnak atyja, meglátá az ő atyjának mezítelenségét, és hírül adá künnlevő két testvérének. Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadván, azt mindketten vállokra veték, és háttal menve takarák be atyjok mezítelenségét; s arccal hátra meg sem láták atyjok mezítelenségét.
Hogy felserkene Noé mámorából, és megtudá amit vele az ő kisebbik fia cselekedett vala: Monda: Átkozott Kanaán! Szolgák szolgája legyen atyjafiai közt. Azután monda: Áldott az Úr, Sémnek Istene, néki légyen szolgája Kanaán! Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Sémnek sátraiban; légyen néki szolgája a Kanaán!
Imádság: Örökkévaló Isten, szerető mennyei szent Atyánk! Kikergettettünk a mennyből, de a menny utánunk jött. Mert ahol te vagy, ott van a menny, s ahol te nem vagy, ott van a pokol, függetlenül attól, hogy jó dolgunk van, vagy nincs semmink. Köszönjük, hogy velünk jöttél a paradicsomból, áldunk, hogy itt e jelenvaló világban is velünk vagy. Köszönjük, Urunk, parancsolataidat, amivel helyes vágányon akarod tartani életünket. Áldunk azokért, akiket a te nevedben küldtél, és a te képviselőidnek szántál életünkben. – Kérünk: taníts minket gyermekeidként élni és gyermekeidként engedelmeskedni elsősorban neked, de azoknak is, akik a te nevedben és a te képedben gondoskodnak rólunk és nevelnek minket és akikhez való viszonyunkról egyszer nálad számot kell adnunk.
Ámen. Abban a sorozatban, amelyben most a keresztyén élet erkölcstanának nagy kérdéseit tárgyaljuk, az a téma következik: szülőnek lenni. Néhány igét olvasok fel, melyek ismeretesek. 2Móz 20,12-ben Isten a tízparancsolatban jelöli meg a gyermek szülő iránti kötelességét, a másik újtestamentumi ige: Ef 6,1–4, melyben Pál apostol ugyancsak a 4. parancsolatról ír. Elő kell vennünk ezzel a parancsolattal kapcsolatban a Kiskátét is. Luther Márton a Kiskátéban a közembereknek magyarázza, hogy mit kell érteni a 4. parancsolat alatt: „Hogy az Úristent féljük és szeressük: szüleinket és urainkat meg ne vessük, se haragra ne ingereljük, hanem tiszteletben tartsuk, szolgáljunk és engedelmeskedjünk nekik s nagyra becsüljükőket”.
Ezzel kapcsolatban fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a Kiskáté eredeti német kiadásában minden egyes parancsolat mellett egy illusztráció van. Az ember azt gondolná, a 4. parancsolathoz könnyű illusztrációt találni a Bibliából. Nagyon érdekes, hogy mikor Luther Kiskátéjában ehhez a parancsolathoz illusztrációt keresett, egy képet rajzoltatott, amely Mózes I. könyvében a 9,20– 27. verseiben található. Ezek azok az igék, amelyeket fel kellett olvasnunk, mert ezek nélkül nem tudunk közelíteni mai témánkhoz.
A 4. parancsolat a családdal foglalkozik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a család a teremtés első korrekciója. Mikor Isten megteremtette a világmindenséget, s végignézett a teremtés munkáján, azt mondotta: Imé minden igen jó. De a következő fejezetben úgy látja, valamit jobban is lehetne a világon csinálni, és 1Móz 2. fejezetében el van mondva a család teremtése. Az ember a családot a teremtés korrekciójának tekintheti, és ezt a korrekciót Isten a paradicsomból is tovább küldte a paradicsomon kívüli büntetés életére az emberrel. – Ha semmi más nem volna a Bibliában a családra vonatkozólag, csak ez az egyszerű tény, ez is elég volna, hogy a család értékét világosan lássuk. A család drága Istennek, és fontos az embernek.
Nézzünk egy kicsit közelebbről erre a kérdésre. 1. Hogy néz Isten a szülőkre?
Amiket eddig elmondottam, az is elegendő, hogy Isten szemével nézve a szülőkre, a szülők iránt különös érzésekkel viseltessünk. De nézzük ezt a kérdést közelebbről!
Figyeljük meg e parancsolat helyét. Isten tíz parancsolatba foglalta össze, amit az emberi élet e földön való folytatásához feltétlenül szükségesnek tart. Némelyek így osztják meg e parancsolatokat: egyik táblán is öt, s a másikon is öt van. A római katolikus egyház és mi is más beosztást alkalmazunk, tartalmilag osztjuk meg a parancsolatokat, s azt mondjuk, az első kőtáblán van három, a másikon hét parancsolat. Az elsőn vannak az Isten iránti parancsolatok, a másodikon az emberekről szólók. Ez azért fontos, mert a második kőtáblának első parancsolata a szülőkről szól. Ennek a parancsolatnak helye azt akarja világossá tenni, hogy Isten után az emberek között a szülők az elsők!
Isten után nincs drágább az ember számára, amit Isten védelmébe venne, aminek szüksége lenne Isten és az ember védelmére, mint a szülők. Nagyon szeretném, ha világosan megérezné ennek az igének mindegyik hallgatója ennek a parancsolatnak a helyét. Maga ez egy prédikáció.
De a parancs megfogalmazása is olyan, amire külön fel kell figyelni. Az ember azt gondolná, hogy inkább azt kellene mondania Istennek a 4. Isten embere II. 872 parancsolatban: Szeresd atyádat és anyádat, hogy jól legyen dolgod, és hosszú életű légy e földön. Nem így fogalmazza meg, hanem: „Tiszteljed atyádat és anyádat…”
Minden bizonnyal nem véletlen dolog az, hogy Isten az emberi véleménnyel ellentétes álláspontot foglal el. Ha finoman fejezi is ki, azt mondja a parancs ilyen megfogalmazásában, hogy nem szeretetet, hanem tiszteletet kíván. Sokféleképpen lehet ezt magyarázni. Meg kell látnunk azt, hogy magunk is gyermekei vagyunk egy-egy szülőpárnak akkor is, ha abban a korban vagyunk, mikor már a gyermekcipőből kinőve nézünk erre a kérdésre. És meg kell látnunk, hogy nem minden szülő szeretetre méltó, mi sem tartozunk közéjük. Ebben a tekintetben mi sem alkotunk kivételt. Mikor tehát Isten nem azt parancsolja: szeresd apádat és anyádat, hanem hogy tiszteld, akkor ő ebben a megfogalmazásban valami többet akar mondani, mint azt, hogy szeresd édesapádat és édesanyádat. A tisztelet több, mint a szeretet, mindenesetre más, mint a szeretet.
A parancsolat megfogalmazása a szülőket a gyermek fölé helyezi, és velük szemben ezért parancsol tiszteletet az Írás.
Még külön is érdekes megfigyelni, hogy miképpen fogalmazza meg az Úr ezt a parancsolatot. A parancsolatban mindig van valaki kedvezményezett. Itt a kedvezményezett a szülők. Nem külön az apa, nem külön az anya, hanem együtt.
Ez a parancsolat a maga megfogalmazásában azt mondja: tiszteld atyádat akkor is, ha bot van a kezében, ha fenyítéssel nevel téged, mert ő feljebb való mint te. Tiszteld anyádat akkor, mikor a szeretet meleg érzései fűznek hozzá. Tudod, hogy az anyád is úgy szeret téged, hogy azzal a szeretettel vissza is lehet élni. És mind a kettőt szeresd: apádat és anyádat együtt! Ne tégy különbséget közöttük, mert a parancsolat kedvezményezettje a szülők, függetlenül a személy szeretetreméltóságától.
Mikor Luther a Kiskátét írta, az egyszerű népnek akarta írni. S mikor a 4. parancsolathoz keresett illusztrációt, akkor a részeg Noét rajzoltatta meg. Történetét 1Móz 9,20–27. verseiben olvashatjuk. Ez az első részeg ember története. Nagy dolog az, hogy a 4. parancsolathoz, amiben az ember iránt való tiszteletről szól az ige, egy részeget, mégpedig az első részeg embert állítja oda az ige. A képen ott fekszik Isten embere. Noé szőlőt ültetett. Hogy miképpen sajtolt a szőlőből mustot és bort, az nincs feljegyezve, de az fel van jegyezve, hogy megrészegedett tőle. Nem tudjuk, hogy mit csinált részegségében. Bocsánat a kifejezésért, de talán így tudom legjobban kifejezni, randalírozott-e, amikor megrészegedett, az nincs feljegyezve, de megrészegedett, és megmezítelenítette magát, talán melege volt, és azután elaludt. Három gyermeke közül az egyik rányitotta a sátort, és meglátta atyját, és a másik kettőnek elmondotta: a szőlő levéből ivott az apánk, és nem tudom, miért – ő sem látott még részeg embert a világon –, megmezítelenítette magát, és most ott fekszik a sátorban. Azután, így olvassuk az Írásban, a másik két gyermek, akinek a harmadik elmondja, hogy mi van édesapjukkal, bemennek a sátorba, maguk előtt visznek egy lepedőt, hogy ne lássanak semmit az apjuk részegségéből, bűnéből, és betakarják vele. És ott hagyják, hogy aludja ki mámorát.
Jellemző, hogy mikor Luther a Kiskátéhoz a Bibliából illusztrációt keresett a 4. parancsolathoz, amiben a szülők iránti tiszteletről van szó, akkor az első részeg ember illusztrációját helyezte el.
Ez az első parancsolat – ezt sem szabad elfelejtenünk –, amelynek külön ígérete van.
Szeretném hinni, hogy mindnyájan el tudjuk mondani a tízparancsolatot, ha nem is szó szerint, de legalább tartalom szerint, s ha elmondanánk, rájönnénk arra, hogy ez az első parancsolat külön ígérettel. A parancsolatok végén ott van az általános ígéret, amiben Isten megígéri, hogy aki ezeket a parancsolatokat, az egész tízparancsolatot megtartja, meg fogja áldani ezeríziglen, aki nem fogja megtartani, nemcsak az illetőt magát bünteti meg, hanem harmad-, negyedízig le fog sújtani rá, azokra is, akiknek boldogságáért bármilyen árat hajlandó volna megfizetni.
Ez az első parancsolat külön ígérettel. Van másik parancsolat is, amely mellett külön ígéret van. Ez jellemző az emberre, s nem Istenre. Ez a 2. parancsolat, amiben Isten nevének tiszteletben tartásáról van szó. Ott is benne van, hogy nem hagyja Isten büntetés nélkül azt, aki az ő nevét hiába veszi. De akkor, mikor Isten a 4. parancsolatban szüleinket veszi védelmébe, érdekes, hogy nem fenyegetéssel akarja rákényszeríteni az embert a szülők iránti tiszteletnek megtartására, hanem egy csodálatos ígérettel fogja kézen: „Tiszteljed atyádat és anyádat, hogy jól legyen dolgod, és hosszú életű légy e földön.” Ez az első parancsolat külön ígérettel.
Isten nem elégszik meg azzal, hogy a parancsolatok összességére vonatkozó ígéretet az emberek emlékezetébe idézze, hanem itt külön ígéret van. Ez az első ilyen parancsolat. 2. Hogy néz az óember a szülőkre?
Eddig azt néztük, hogyan néz Isten a szülőkre, most nézzük meg, hogy néz az óember a szülőkre. Az, hogy hol és hogyan írta meg Isten ezt a parancsolatot, az az Isten ítélete a gyermekek fölött. Ennek a parancsolatnak helye és ígérete Isten ítélete. Mondottam, hogy meggyőződésem szerint a második kőtáblára az emberek iránt való kötelességeink kerültek, az első kőtáblán pedig Isten iránt való kötelességeinkről van szó. A második kőtáblára az emberek között első helyre az édesapánk meg az édesanyánk kerül. Megvan ennek az oka, ezt nem szabad elfelejtenünk! Nem csak azt kell tudomásul venni, hogy Isten első helyre az emberek között első parancsnak helyezi édesapánkat és édesanyánkat, és külön biztató ígéretet tesz hozzá. Nem szomorú dolog az, hogy a szülők iránti tiszteletet parancsolni kell az embernek?
Ez azt jelenti, hogy a szülők áldozatát, szeretetének értékét általában nem tudja a gyermek értékelni. Minél jobban nő a gyermek, minél inkább várhatná el tőle az ember, hogy e kérdésben világosan lássa meg kötelezettségét, annál nagyobb szakadék támad a szülők és a gyermekek között. Ahogyan tapasztalatokat szerez a családi élet körében, annak az kellene, hogy a következménye legyen, hogy annál jobban felragyog előttük és tudatosul a szülők értéke. Ennek ellentétét tapasztaljuk. Csak nagyon későn ragyog fel a szülők értéke tudatosan.
Ezeket a fokozatokat szoktuk megkülönböztetni: A gyermek életében először: Az én édesapám a legokosabb, a legbölcsebb, a legerősebb, a legderekabb ember a világon! Az én édesanyám a legszebb, a legjobb ezen a világon! Azután belépnek a gyermek életébe mások, és ezek a mások elhomályosítják a szülőknek az értékét. – Azután öntudatára ébred a gyermek.
Már nemcsak azt látja, hogy más is van olyan jó, bölcs és kiváló, mint az én édesapám és édesanyám, hanem azt mondja: Én is tudok annyit, mint az édesapám meg az édesanyám.
Azután eljön az idő, mikor magunkat kiválóbbaknak, okosabbaknak tartjuk szüleinknél. És mire megöregszik a szülő, igen sok esetben felesleges teherré válik. Csak amikor már nincs az e földön élők sorában, akkor ragyog fel újra az értékük. A fel nem ismert szülői szeretetet nem lehet elintézni a sírjaikra hulló gyermekkönnyekkel. A szülőknek az a tragédiája, hogy a természet rendje szerint általában hamarabb halnak meg, mint az értéküket felismerő gyermekek.
A gyermek mindent természetesnek vesz. Megfigyelted? Sokkal könnyebben megtanulja, nem is kell nagyon tanítani rá, ezt a szót, hogy kell! És milyen nehezen tanulja meg azt, hogy: kérem. A gyermek természetesnek veszi a szülői kötelességet, amit édesapja és édesanyja iránta gyakorol.
Emlékezetem szerint egyszer már elmondottam, hogy mikor édesapám utódjaként Ózdra kerültem, több mint húsz éves háztartásnak láttam romjait. A padláson is rendet szerettem volna csinálni. Ott kezembe akadt egy kis bőrkötésű notesz. Odavittem a padlásablakhoz, hogy megnézzem, mi van benne. Megismertem benne édesanyám gyöngy-betűit. S amint betűzgettem, azt láttam, hogy ez egy háztartási könyv. Azt írta fel benne édesanyám, hogy én mibe kerültem. Nekem soha nem mondta, se nem írta, se nem mutatta. Mindig úgy gondoltam, hogy én olcsó gyerek voltam. Isten úgy teremtett engem, hogy szorgalmasan végeztem tanulmányaimat. Jóformán negyedikes gimnazista korom óta, büszke voltam, magam tartottam el magamat azoknak a növendékeknek díjazásából, akiket tanítottam. Úgy gondoltam, hogy olcsó gyerek vagyok, és most itt láttam, hogy mibe kerültem az édesapámnak és az édesanyámnak. Az első tétel a noteszben az volt, hogy mibe került az utazás Ózdról Rozsnyóra a gimnáziumba, azután be volt írva minden, amit szüleimtől kaptam. Soha még így nem láttam együtt. Tudtam, hogy szeretnek, tudtam, hogy minden hónapban megjön a csomag.
Akármilyen finom volt az étel, amivel elláttak gondozóim, ahol laktam, a hazai mindig jólesett a mindig éhes diáknak. Mikor ezt a noteszt olvasgattam, nézegettem, nem volt összeadva, de én összeadtam, s akkor összecsaptam a kezemet afelett, hogy milyen sokba kerültem én az édesapámnak meg az édesanyámnak, aki azt gondoltam, hogy milyen olcsó gyerek vagyok!
Pedig még mi minden nem volt felírva abba a noteszba! Ha fel lehetett volna értékelni, be lehetett volna írni a szeretetet, amivel szerettek, ha koronában ki lehetett volna fejezni azt az aggodalmat, amivel engem kísértek, súlyos betegségemben azokat az éjszakákat, amiket az édesanyám mellettem virrasztott, mikor vörhenyben voltam, azokat a szerető aggodalmakat, amivel nyápic fiukat elengedték idegenbe a gimnáziumba. Soha nem éreztem úgy, hogy egy gyermek mennyire el van adósodva az édesapjánál és az édesanyjánál! Ha mindent felszámolnánk, s azonnal megindulna egy törlesztési folyamat, soha a végére nem érnénk, mert azt, amit tőlük kaptam, megköszönni lehet, meghálálni talán inkább nem, mint igen. Én csak azt éreztem: eladósodott gyermek vagyok, és kimondhatatlanul szégyelltem magamat, hogy ennyibe kerültem szüleimnek, gondban, szeretetben, imádságban, ápolásban és mindennapi kenyérben.
Ha a gyermek szülő lesz, akkor érez meg valamit ebből, de rendszerint már későn. Én sem tudtam elmondani az édesanyámnak, hogy mit adott ő nekem, mert elment a minden halandók útján mielőtt ennek tudatára ébredtem volna.
Testvéreim! Ítélet az felettünk, hogy parancsolni kell a gyermeknek, tiszteld atyádat és anyádat. Súlyos ítélet az is felettünk, hogy Istennek ígéretekkel kell csalogatni a gyermeket arra, hogy szeresse, tisztelje atyját és anyját, mert csak így lesz hosszú és békességes élete Istentől e földön!
Ámen

A kenyér Időpont: Böjt 4. vasárnapja; 1955. március 20.
Alapige: II. Mózes 16:13-15.
És lőn, hogy estve fürjek jövének fel és ellepék a tábort, reggel pedig harmatszállás lőn a tábor körűl. Mikor pedig a harmatszállás megszűnék, ímé a pusztának színén apró gömbölyegek valának, aprók mint a dara a földön. A mint megláták az Izráel fiai, mondának egymásnak: Mán ez! mert nem tudják vala mi az. Mózes pedig monda nékik: Ez az a kenyér, melyet az Úr adott néktek eledelül.
A fürjek és a manna csodája a kenyérkérdést veti fel. A kenyérkérdés nehéz kérdés. Mennyi aggodalom jár előtte, mennyi veríték vele, mennyi irigység mérgezi, mennyi önzés teszi nehézzé a megoldását! Az egyház Laetare vasárnapján veti fel a kenyérkérdést. Ennek a vasárnapnak már az ó egyházban is az 5000 ember megelégítésének története volt a kirendelt evangéliumi szakasza. Laetare vasárnapja az öröm vasárnapja. Ezen a napon a 66. zsoltár 10. versével köszönti a lelkész a gyülekezetet: "Örüljetek és örvendezzetek mind, akik szeretitek az Urat! Örvendjetek dicsőségének, bőségének!" Lehet tehát a kenyérkérdésről nemcsak szitkozódva és követelőzve, hanem örvendezve is beszélni, s lehet hozzá nemcsak ököllel fenyegetőzve, hanem imádságra kulcsolt kézzel is gesztikulálni, s az egyház éppen ezt akarja.
Azt akarja, hogy a hit szemével nézzünk a kenyérkérdésre. Próbáljunk a mai ige alapján mi is így nézni reá! 1. A kenyér mindig kegyelemkenyér. Ez az ige első üzenete.
Az a nép, mely a történet szerint a pusztában vándorol, nem valami istentelen nép, hanem Isten választott népe. Mégis istentelen. Fellázadt Istene ellen. Nem is először. Még jóformán csak egy hónapi út van a hátuk mögött, s ez alatt a rövid idő alatt ez már a harmadik lázadása.
A lázadó népnek nincs igaza. Nem igaz az, hogy Egyiptomban olyan jó dolguk volt. Már elfelejtették a robotmesterek korbácsütéseit, vízbefojtott gyermekeik miatt sikongó asszonyaikat. Nem igaz az, hogy Isten el akarja pusztítani őket a pusztában. Már elfelejtették, mint vezette át őket száraz lábbal a Vörös tengeren, s fullasztotta bele ugyanabba a tengerbe ellenségeiket. Már elfelejtették, mint édesítette meg a Mára vizét, hogy a szomjas nép ihasson kedvére. Nem igaz az, hogy éhhalál fenyegeti őket. Nemcsak arról felejtkeztek el, ami volt, hanem arról is, ami van. Körülöttük nyájszámra legelnek magukkal hozott házi állataik, fejhetik teheneiket, juhaikat, ha húst kívánnak, levághatjákőket. Jó ideig élhet még bőven a nép, de hát a lázadó szeme telhetetlen, azt kívánja, ami nincs, s turkálni akar a bőségben. A lázadó nép elfelejtkezett arról is, ami lesz, az ígéret földjéről, amely felé vezeti őket Isten, s ahol meg akarja oldani minden kenyérkérdésüket. Ez a nép csak pusztulást érdemel, Isten azonban nem büntetéssel, hanem mannával felel a lázadásra. A népet, mely követ dob reá, kenyérrel dobja vissza. Bizony kegyelmes az Isten, s kegyelemkenyér az, amit Tőle kapunk!
Mi sem vagyunk jobbak ennél a lázadó népnél. Mi sem érdemelnénk mást, mint hogy veszni hagyjon Isten. Ő azonban kegyelmes, felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak /Máté 5:45./, s megadja a kenyeret minden bűnös embernek is. Úgy edd a kenyeredet, hogy az kegyelemkenyér! 2. A kenyér mindig Isten ajándéka. Ez az ige második üzenete.
Mózes azt mondja a mannán csodálkozó népnek: "Ez az a kenyér, melyet az Úr adott néktek eledelül.”
Isten ajándéka akkor is, ha a természeti törvények pontos betartásával jut osztályrészünkül. Azok a fürjek, amikről az igében szó van, költöző madarak. Ma is nagy csoportokban vonulnak el a Sinai félsziget fölött tavasszal és ősszel Egyiptom és Észak- Afrika irányában. Alacsonyan repülnek, s bottal is könnyen leüthetők. Nincs tehát abban semmi rendkívüli, hogy egy ilyen fürjcsapat elvonul a zsidók tábora fölött, az azonban, hogy épp akkor vonul el, mikor a zsidók arra járnak, s mikor épp pecsenyére áhítoznak, s hogy olyan tömegben jön, mely elég egy közel milliós népnek jóllakásra, ez már Isten külön intézkedése.
Még csodálatosabban Isten ajándéka a manna. Manna ugyan ma is van azon a vidéken.
A tamariskus fa mézédes izzadmánya cseppekben esik a földre, s hajnalban összeszedhető, de ez nem kemény, őrölhető, mint az igebeli manna. Izrael népének mannája egyenesen Isten kezéből hull alá tehát, mint mennyei kenyér. Így tanul meg a nép Isten vendégeként élni, naponként Isten asztalához ülni, s az Ő kezéből venni a mindennapi eledelt.
A mi kenyerünk is Isten ajándéka. Én vetem el a magot, de Isten adja rá a növelő és érlelő időjárást, Ő óvja meg elemi csapásoktól. Én dolgozom meg érte, de Ő adja a munkaalkalmat, az erőt és egészséget a munkához. Ő lát vendégül ma is minden nap az Ő asztalánál. Gyermekkorunkban, ha leejtettünk egy darab kenyeret, azonnal fel kellett venni, s megcsókolni, mintha csak bocsánatot kellett volna kérnünk tőle, hogy nem becsültük meg eléggé, nem vigyáztunk jól Isten ajándékára. Így nézel-e ma is mindenre, ami az asztalodra kerül? 3. A kenyér mindig az emberi munka gyümölcse. Ez az ige harmadik üzenete.
A lusta ember tátott szájába csak a mesében repül a sült galamb, a valóságban orcánk verítékével kell keresnünk mindennapi kenyerünket. Tetszett Istennek, hogy kegyelmi ajándékát, a mindennapi kenyeret, az emberi munka gyümölcseképp ajándékozza nekünk. Így van ez az igebeli kenyércsodánál is. A fürjeket Isten küldte, de az embereknek meg kellett dolgozniok értök. Le kellett őket ütni, azután össze kellett szedni, ami éppen nem lehetett könnyű feladat, hiszen a fürjek este értek oda a táborhoz, s a sötétben sem a vadászat, sem a leütött fürjek megtalálása nem lehetett könnyű feladat. Pedig még ez sem volt minden. Az összeszedett fürjeket meg kellett kopasztani, s el kellett az asszonyoknak készíteni is, hogy étel lehessen belőlük.
A mannával sem volt másképpen. Nem úgy kapták, hogy kitették a sátor elé az ómert s hajnalban szépen beleesett a manna, csak fel kellett dolgozni. A manna a földre hullott. Úgy kellett görnyedve összeszedni, még pedig kora hajnalban, mert ha a nap felmelegedett, elolvadt a manna. /21. v./ Azután még meg kellett törni vagy őrölni, sütni vagy főzni, hogy élvezhető legyen. Nem kétséges, hogy Isten adott nekik eledelt, de az is tény, hogy kora hajnaltól késő estig, látástól vakulásig meg kellett érte dolgozniok.
Ma sincs másképp. Hogyan nézel kenyérkereső munkádra? Muszáj-robotnak látod, vagy kitüntetésnek, mellyel Isten a világ kenyérkérdésének megoldásában munkatársául hívott el téged? 4. A kenyér mindig elég. Ez az ige negyedik üzenete.
Ez az a pont, ahol leginkább ellenszegülünk az igének. Telhetetlenek vagyunk. A szemünk mindig nagyobb, mint a szánk, a kívánságos szívünk pedig még a szemünknél is nagyobb.
Halmozni akarunk. Nem elég a minden napra szánt aznapi kenyér, előre szeretnénk biztosítani a holnapit, sőt a jövő évit, vagy még ennél is messzebbre esedékest. Jobban bízunk a teli hombárban, a dagadt pénztárcában, mint Isten ígéretében. Pedig a manna története világosan mutatja, hogy az Istentől ajándékba adott kegyelemkenyér mindig elég. Elég nemcsak akkorra, amikor terem, hanem akkorra is, amikor nem terem. Szombaton nincs manna, de pénteken mindig szedhető annyi, hogy szombatra is elég legyen. Amikor azonban nem Isten osztja be a mindennapi kenyeret, hanem az ember akar halmozni, az mindig hitetlenség, aggodalmaskodás és önzés, ami megrontja Isten ajándékát. A telhetetlenség által gyűjtött manna mindig megférgesedett s élvezhetetlenné lett.
Mindezt minden világosan látó ember ma is láthatja. A kenyérkészlet ma is elég mára, csak akkor nem elég, ha a ma bajához hozzávesszük a holnap gondját is. Ha messzebb nézünk, mint Isten engedi, akkor sohasem lesz elég a kenyér. Ha visszafelé nézünk, akkor álmélkodva látjuk, hogy mindig elég volt a kenyér. Hogyne lenne hát ma is elég a kenyér! 5. Krisztus az igazi kenyér. Ez az ige utolsó üzenete.
A manna története mindig több volt Isten népe számára, mint egy egyszerű történeti esemény.
Isten gondoskodó szeretetének prédikátora lett minden idők minden kenyérgonddal önmagát megterhelt emberének. Az Új Testamentum népe számára még ennél is több lett: Krisztus előképe. Ő maga magyarázta így a manna történetét, mikor ezeket mondotta: "A mi atyáink a mannát ették a pusztában; amint meg van írva: Mennyei kenyeret adott vala enniök. Bizony, bizony mondom néktek: nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Istennek kenyere, amely mennyből száll alá, és életet ád a világnak. Én vagyok az életnek ama kenyere." /Ján. 6:31-35./ Ő az igazi mennyei kenyér, aki a mennyből szállt alá. Ő az igazi kegyelemkenyér, mert Ő hozza számunkra bűneink bocsánatát. Ő az élet kenyere, mely nem csupán a földi életet hosszabbítja meg, hanem megment a haláltól és örök életet ad. És Ő az igazi kenyér, aki elvetett gabonamaggá, összetört, megőrölt búzaszemmé lett érettünk, hogy halála által megmentse életünket. Ő ma is érettünk megtöretett kenyér és kiontott vér az úrvacsorai asztalon. Aki mindezt nem látja meg a manna történetében, az nem értette meg Jézus prédikációját a mannáról.
Íme, így gondoskodik rólunk a kegyelmes Isten, földi életünkről s üdvösségünkről is! Laetare!
Örüljetek, mert bőséges az Ő kegyelme! Ámen.

Feltámadott az Úr bizonnyal!
Időpont: 1967. január 17. Imaóra.
Helyszín: Győr-Szabadhegy
Alapige 1: II. Mózes 3,7-15
Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, amely Egyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok lakóhelyére. Mivel hát ímé feljutott hozzám az Izráel fiainak kiáltása és láttam is a nyomorgatást, amelylyel nyomorgatjákőket az Égyiptombeliek: Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Égyiptomból.
Mózes pedig monda az Istennek: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Faraóhoz és kihozzam az Izráel fiait Égyiptomból? És felele: Én veled lészek! és ez lesz a jele, hogy én küldöttelek téged, hogy mikor kihozod a népet Égyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek.
Mózes pedig monda az Istennek: Ímé én elmegyek az Izráel fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem ti hozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? mit mondjak nékik?
És monda Isten Mózesnek: VAGYOK AKI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok. És ismét monda Isten Mózesnek: Így szólj az Izráel fiaihoz: Az Úr, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene küldött engem ti hozzátok. Ez az én nevem mind örökké és ez az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre.
Alapige 2: Lukács 24,13-35
Ének: 783.
És ímé azok közül ketten mennek vala ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira vala, melynek neve vala Emmaus. És beszélgetének magok közt mindazokról, amik történtek. És lőn, hogy amint beszélgetének és egymástól kérdezősködének, maga Jézus hozzájok menvén, velök együtt megy vala az úton. De az ő szemeik visszatartóztatának, hogy őt meg ne ismerjék. Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok jártotokban? és miért vagytok szomorú ábrázattal?
Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás, monda néki: Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod minémű dolgok lettek abban e napokon? És monda nékik: Micsoda dolgok? Azok pedig mondának néki: amelyek esének a Názáretbeli Jézuson, ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt: És mimódon adákőt a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre, és megfeszítékőt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek. Hanem valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek minket, kik jó reggel a sírnál valának; És mikor nem találták az ő testét, haza jöttek, mondván, hogy angyalok jelenését is látták, kik azt mondják, hogy ő él. És azok közül némelyek, kik velünk valának, elmenének a sírhoz, és úgy találák, amint az asszonyok is mondták; őt pedig nem látták.
És ő monda nékik: Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, amikő felőle megirattak.
Elközelítének pedig a faluhoz, amelybe mennek vala; és ő úgy tőn, mintha tovább menne.
De kényszerítékőt, mondván: Maradj velünk, mert immár beestvéledik, és a nap lehanyatlott!
Beméne azért, hogy velök maradjon. És lőn, mikor leült velök, a kenyeret vévén, megáldá, és megszegvén, nékik adá. És megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerékőt; de ő eltünt előlük.
És mondának egymásnak: Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk mi bennünk, mikor nékünk szóla az úton, és mikor magyarázá nékünk az írásokat? És felkelvén azon órában, visszatérének Jeruzsálembe, és egybegyűlve találák a tizenegyet és azokat, akik velök valának. Kik ezt mondják vala: Feltámadott az Úr bizonynyal, és megjelent Simonnak! És ezek is elbeszélék, mi történt az úton, és miképpen ismerték meg ők a kenyér megszegéséről.
Imádság: Úr Jézus Krisztus, drága Megváltónk!
Köszönjük Neked, hogy Isten Báránya voltál, vagy és maradsz mindenkoron. Köszönjük, hogy minden bűnünket Reád vethetjük és Te elszenvedted minden bűnünkért a büntetést.
Köszönjük, mert Neked sem volt könnyű! Az örök szentség és tisztaság vállalta minden szennyünket és az örök Igazság minden hazugságunkat. Ha ezer nyelvünk volna s mindegyik egymással versenyezve dicsérne, sem tudnánk elmondani, elénekelni a Te nagy Nevednek dicséretét!
Köszönjük Urunk, hogy odafent a mennyek országában is majd a Bárány énekét énekelhetjük, egy örök életen keresztül magasztalhatunk, hogy magadra vetted minden bűnünket, elszenvedted érettünk, helyettünk minden büntetésünket és bemenetelt biztosítottál a Te véred, engesztelő áldozatod által.
Kérünk, szentelj meg most a Te Igéddel, mert a Te Igéd igazság! Engedd, hogy meg tudjunk alázkodni előtte és fel tudjunk emelkedni általa! Tied Urunk a dicséret, mienk csak orcánk pirulása! Könyörülj rajtunk és szólj hozzánk!
Ámen.
Két történet a mai imaóra szentírási alapja: egyik az egyiptomi szabadulás története, a másik az emmausi tanítványok története. 1. Az egyiptomi szabadulás története.
Ez a szentírási szakasz az egyiptomi rabság idejébe vezet bennünket. Annakidején, tudjuk, az éhínség elől odamenekültek az izraeliták. Először erőszakos, bűnös úton József jutott Egyiptomba. Azután felébredt benne a nélkülöző, elhagyott család iránt való felelősség. Kánaán földjéről elhozatta atyját és egész családját Egyiptomba. 70-en voltak az öreg Izraellel együtt.
József a maga előrelátásával, gondviselésével az éhínség idejére biztosította úgy családja, mint az egyiptomiak életét. Mindez a régmúlté. József meghalt. Izrael népe Egyiptomban hatalmas nagy néppé növekedett. Elkezdtek tőlük félni az egyiptomiak. Arra gondoltak, ha egyszer ez a nép föllázad, önállóságot, szabadságot követel, vajon Egyiptom ellent fog-e tudni állni nekik? Ezért elkezdték Izrael népét sanyargatni. Először nagyon nehéz munkával bízták meg. Azután a népirtásnak egy módjához folyamodtak. A ragságban élő nép fiú-gyermekeit még megszületésük előtt halálra ítélték. Kiadta a fáraó a parancsot a bábáknak, hogy mikor zsidóasszonyhoz hívjákőket, akkor pusztítsák el a fiú-gyermekeket.
Rettentő dolog, mikor egy népet halálra ítélnek. Ennél csak az rettenetesebb, mikor egy nép önmagát ítéli halálra. Amire gondolni sem mertek akkor, ma már beszélnek róla, egy népnek a meg sem született gyermekeit is halálra tudják ítélni! Ebben a helyzetben az a borzasztó, hogy Isten nem mozdul! A fiú-gyermekeket egymás után dobják a Nílusba, a megmaradtakat sanyargatják. Ennek a vége csak a temető, a halál lehet!
És Isten nem mozdul! Ebben az egész történetben ez a legborzasztóbb! Nem az, hogy az édesanyáktól elveszik a gyermekét és megölik, nem az, hogy az édesapák nem ölelhetik magukhoz fiúgyermekeiket, nem az, hogy egy nép nem lát jövendőt maga előtt! Az a borzalmas, hogy Isten nem mozdul! Isten elnézi egy nép meggyilkolásának ezt a rettentő katasztrófáját.
Hát nem látja az Úr ezt a nyomorúságot?! Nem az Ő népe kiált hozzá?! S Ő nem hallja!
Vak az Isten, hogy nem látja mindazt a szenvedést, amit népének el kell szenvednie?! Vagy nem tekinti már népének azokat, akiket halálra ítéltek? Itt többről van szó, mint egy nép meggyilkolásáról, mert ennek a népnek a hitét akarják meggyilkolni! Ez több, mint mikor életét akarják elvenni. Ugyanis akinek a halálban is megmarad a hite, annak még mindene megmarad, de aki életben marad úgy, mint a halál jegyese, annak már nincsen reménysége. Ebben a helyzetben él Izrael népe. Mikor Izrael népe ebben a helyzetben él, akkor egy embert kiválaszt Isten és egy emberen keresztül akarja megmenteni az Ő népét. Istennek volna hatalma, hogy Ő maga nyúljon bele a történelem folyásába s Ő maga szabadítsa meg népét csodálatos tettekkel, amelyek előtt a fáraó is kénytelen megalázkodni engedelmesen. Nem, Ő ember által teremt szabadulást! Amíg Istennek van egy embere, akin keresztül meg tudja törni az idegen jármot, addig az a nép nem veszett el! Ezt jól gondold meg! Isten nem azt mondja, hogy népvezér legyen, aki az egyiptomi műveltséget szerezze meg magának. Mikor az Úr elhívása megérkezik Mózeshez, akkor már egyszerű pásztorember. Ott él a pusztában s legelteti nyáját. Ott beszélget Istennel és Isten beszélget vele. Nem olyan egyszerű dolog elszakadni népétől a fáraó leánya gyermekének, a fáraó unokájának tartott Mózesnek! Nem volt könnyű neki Midján papi házában pásztornak lenni. Ebben a csendben Isten kiválasztása érkezik hozzá. Egy alkalommal így szól hozzá az Úr: „Én vagyok a te Atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene.” És most a te Istened és a te népednek Istene vagyok és én látom a nyomorúságát! Látván látom az én népemnek nyomorúságát, amely Egyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az egyiptombeliek kezéből. Mikor egy népnek elveszett az ügye tökéletesen, mert az a nép halálra volt ítélve, - olyanok mondották ki felette, akiknek volt hatalmuk, erejük, hogy ezt a halálos ítéletet végrehajtsák, - egy nép, mely gyermekeiben fog meghalni, akkor beleszól az Isten! Halálraítélt nép, én megszabadítlak téged! Megszabadítalak téged egy emberen keresztül! Istennek volna hatalma, hogy másképpen oldja meg népének szabadulását Egyiptomból.
Hatalma volna arra, hogy Egyiptomot törölje el a föld színéről és így nyissa meg a szabadulását népének, az is csoda lenne, de Ő egy ember által szabadítja meg Egyiptomból az Ő népét! Amíg egy ember van, aki Istené, aki Istennek engedelmeskedik, akit Isten céljaira fel tud használni, addig nincs veszve a világ, addig nincs veszve egy egész nép! Itt van az egy ember óriási felelőssége! Nem ez az egyetlen történet, amely világosan megmondja ezt. Egy ember által jött a világra a bűn és a halál, egy ember által jött a világra az üdvösség: Ádám és Jézus Krisztus által! Most egy ember által jön a szabadulás! Ez az egy ember nem tartja méltónak magát erre a megbízatásra. Mindenféle emberi gondolatok támadnak fel benne: Uram, gondolj arra, hogy álljak a fáraó elé?! Én tulajdonképpen egy bírói ítélet elől szöktem el, az én kezemhez embervér tapad. Igaz, tudom menteni magamat, a honfiúi felháborodás üttette velem agyon az egyiptomit, de én mégis – mai szóval élve – körözött bűnös vagyok! Nem tudom, hogy az egyiptomiak emlékeznek-e még rá, hogy én mit cselekedtem, de az én népem bizonnyal emlékezik rá. Hogyha azok a hatóságok, melyeknek az a kötelességük, hogy a ki nem nyomozott gyilkosokat megbüntessék, rám találnak, ki fog engem tőlük megszabadítani? Uram, Te tőlem azt kívánod, hogy menjek a halálba? Én nem fogom tudni népemet kiszabadítani, de magamat tönkre fogom tenni.
Furcsa Isten parancsa s nem furcsa az, hogy Mózes vonakodik. De mindig Istennek van igaza! Ha Isten jónak látja, hogy ez az ember bűnei tudatában mégis menjen Egyiptomba, arra a helyre, ahol megölte valamikor az egyiptomi embert, akkor minden bizonnyal úgy van jól! Mindez már el van határozva. Mózes alkudozik még, de beadja derekát és elmegy Egyiptomba. Csak a megszabadítandó nép nem tud róla. A zsidók Egyiptomban még nyögnek az iga alatt, még nem látnak semmit a jövendőből, pedig már el van határozva a szabadítás!
Messze idegenben már ki van jelölve az Úr kezétől az az ember, aki a szabadulást végre fogja hajtani. Isten nem köti világkormányzó tervét az emberek orrára, de mindig jó volt, amit cselekedett, mindig jól van, amit cselekszik és mindig jól lesz, amit Ő fog cselekedni. A nép, mely meg fog szabadulni, még nem tud róla, de Isten tud róla. Ezzel a kérdés el van intézve. Isten mindenütt jelen van és mindent lát, de Ő nem mindig látható. Vannak időszakok, melyekben Isten elrejtőzik az ember elől, mintha meghalt volna Isten. De legtöbbször nem Isten rejtőzik el az ember elől, hanem az ember rejtőzik el Isten elől. Szegény gyámoltalan ember azt gondolja, hogy Isten nem láthatja őt. Ádám is így gondolkozott és minden bűnös ember azóta is így gondolkozik. De nem az a legnagyobb tragédiája az embernek, mikor az ember elrejtőzik Isten elől, mert Isten ránk talál, megszólít. Az a legnagyobb tragédiája az embernek, mikor Isten rejtőzik el az ember elől! Az ember ugyanis hiába keresi Istent, magától senkitől ezen a világon nem kaphat tanácsot, útmutatást arra, hogy az elrejtőzködő Istent megtalálhassa, csak akkor találhatja meg, ha Ő maga jelenti ki magát! Aki nem hisz, az maga sem látja, hogy él az Isten az égben! Az csak a nyomorúságot, az egyiptomi rabságot, a keményszívű, keménykezű embereket látja, akiknek korbács van kezükben, de nem látja azt, Aki mindezt látja, Aki él, ha nem is gondolnak rá, Aki az égből irgalommal tekint azokra, akik nem törődnek vele. Ez a mai estére kijelölt Ige főképpen abban a tekintetben tartozik témánkhoz, hogy Isten az Ő szent Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus, nemcsak általában él, tőlünk függetlenül él, hanem törődik velünk akkor is, mikor azt gondoljuk, hogy Istennek nem fáj az, ami nekünk fáj, hogy nem törődik Isten azzal milyen sorsa van népének, az Ő gyermekeinek, - Ő akkor is törődik velünk. Hányszor van, hogy elkeseredett emberek, családok és népek azt mondják: Nincs Isten, vagy ha van, akkor nem törődik velünk, pedig Isten már megindult, hogy megszabadítsa őket.
A pusztában már neveli azt, akit eszköznek akar felhasználni. Egyszer majd a maga idejében nyilvánosságra jut Isten mentő akarata. 2. Az emmausi tanítványok története.
Az emmausi tanítványok története nagyon emberi történet. Ezek az emberek temetőben járnak lélekben, mikor Jézus már feltámadott és a sír üres. Ezek az emberek még mindig a halott Jézust siratják, pedig Ő már feltámadott és él! Ezekkel az emberekkel olyanok beszéltek, akik látták a feltámadott Urat – és ők mégis hitetlenkednek. Jézus legközelebbi környezetéhez tartoznak, hallják evangéliumát, de nem hiszik róla, hogy feltámadott és él! Szomorú az, hogy ez az egész emmausi út húsvétkor történik. Ha nagypénteken, vagy nagyszombaton mennek ilyen megtépázott gondolatokkal, ilyen szívvel haza, mint akik Jézusban mindent elveszítettek, azt még emberileg meg tudjuk érteni. De Jézus feltámadott, él, megjelent embereknek, mondták nekik, ők mégis olyan lehajtott fejjel mennek, mintha temetőben járnának.
Üres a világ, nemcsak a ház, mióta nincs itt Krisztus!
Útközben melléjük lép Jézus. Kikérdezi őket, miért olyan szomorú ábrázatúak. Elmondják neki nagy bánatukat Jézus haláláról s észre sem veszik, hogy ki van mellettük; hogy húsvét van s ők még mindig nagypénteken vagy nagyszombaton élnek. Hallják evangéliumát, de a hit hiánya megvakítja szemüket. Jézus közben az Írásokat magyarázza nekik. Milyen csodálatos egy bibliaóra lehetett az! Jézus elővette minden bizonnyal azokat a szentírási szakaszokat, amelyek róla és az Ő haláláról jövendölnek. Neki nem volt Biblia kezében, Ő azt mind fejből idézte. Gondolsz-e te arra, mit jelent, hogy Jézus Krisztusnak olyan bibliája volt, amely a fejében, a szívében volt, nem pedig olyan, amely a zsebében, vagy táskájában volt. Milyen újszerű az, amit ez a bibliaóra jelent. Hallani, csodálni azt, hogyan ismeri a Bibliát, hogyan tudja mit, miképpen mondottak Mózestől kezdve a szentiratok írói Jézusról, s azt kezdi fejtegetni nekik. Milyen kár, hogy ez a bibliaóra nincs leírva! Milyen jó volna egyszer elolvasni úgy, mintha szíve vérével volna írva, Jézus bizonyságtételét önmagáról. Hogyan olvasta Ő a bibliát, hogyan olvasta ki belőle a saját sorsát és miképpen engedelmeskedett annak egészen a kereszt haláláig. Mégsem ismertek rá! Szemük elől el volt rejtve az Úr Jézus megismerése. A bibliaismeret, Jézus Krisztust, a golgothai keresztet a központba állított bibliaismeret, szívükben valami gerjedelmet keltett, hogy ennek az embernek igaza van! Így érnek el falujukba. Nem akarják továbbengedni. Az ürügy, amivel ott tartják az: este van, maradj nálunk! Szegény emberek vagyunk, régóta nem voltunk itthon, de valamit majdcsak találunk, amivel elverjük az éhséget.
Szeretnénk mindazt, amit vigasztalásul mondottál az Írásokból, meghálálni azzal, hogy szegény asztalunknak vendége légy. És Jézus bemegy. Milyen csodálatos: Jézust szavairól nem ismerik meg, az alakja elrejtetik szemeik elől, de mikor egy egyszerű kézmozdulattal megáll a vacsorára megterített asztal előtt és veszi a kenyeret, megáldja, megtöri és nekik adja, abban a pillanatban mintha pikkely esett volna le ennek a két tanítványnak szeméről. Ezt a mozdulatot valamikor látták, ezt az imádságot valamikor hallották! Egyszerre felrémlik előttük, először ködösen: ez Jézus Krisztus! Ő volt, aki mindig így vette kezébe a kenyeret és olyan magától értetődően az asztalfő vezérhelyét foglalta el, aki kezének áldása nyomán megsokasodott a kisgyermek öt árpakenyere és két halacskája. Egyre világosabban rájöttek arra: ez Jézus! Olyan csodálatos, hogy milyen kis dologról tud ráismerni az ember a másikra! Hiszen az, amit Jézus cselekedett, nem volt valami olyan különös dolog, amit senki más nem csinált volna így. Az a családfő kötelessége volt, amikor az étkezéshez asztalhoz ültek. Nem tudom mi volt a különös, amiről ráismertek. A tekintetében volt-e valami, vagy a kézmozdulatában volt valami, nem tudjuk, de ahogyan nekik a kenyeret adta, arról ráismernek! Megáldotta, megszegte a kenyeret és nekik adta s abban a pillanatban eltűnt. Elvégezte munkáját. Ezek az emberek úgy indultak el Jeruzsálemből Emmausba, mint akik siratták a szomorú véget ért Jézust. Most egyszerre egymásra néznek, talán szeretnének leborulni az ismeretlen vendég előtt, imádni Őt. Ki tudja melyik törte meg a nagy némaságot, csak annyit mondott: Jézus! Jézus volt itt, feltámadott, bizonnyal feltámadott! Lépésről-lépésre így világosodott meg előttük az egész húsvéti igazság. Akkor ezek a fáradt emberek, akik nemcsak azért voltak fáradtak, mert Jeruzsálemből szülő- vagy lakóhelyükre hosszú utat tettek meg, hanem azért is, mert minden fizikai fáradtságnál sokkal nehezebben hordozható a lelki fáradtság, s egyszerre úgy érezték, új erő, új frissesség költözik beléjük. Elhatározták, visszamennek Jeruzsálembe! Most nem vonszolták az úton magukat, hanem szedték lábukat, siettek vissza. Ilyenkor vannak dolgok, apró, jelentéktelen dolgok, amiket észre sem vesz az ember. Odamennek a lakáshoz, ahol a tizenegy összegyülekezett. Nem kopognak, nem zörgetik az ajtót, hogy nyissák ki, talán csak berúgják.
Az ember mikor úgy tele van valami örömmel, nem mindig tartja be az illendőségi szabályokat.
Nem köszönnek nekik, nem mondják az összegyűlteknek az akkori szokás szerint: Békesség néktek!, nem várják, míg ugyancsak felelik nekik: Békesség néktek! Csak azt mondják: Feltámadott az Úr bizonnyal! Láttukőt, beszéltünk vele. A többiek is ezt mondják és együtt van a csodálatos húsvéti gyülekezet.
Ráismertek. Miről ismertek rá? Van egy csodálatos dolog ebben a történetben. Az Igéről nem ismertek rá. Az ember azt gondolná, hogy ha valaki egyszer az élet rejtélyeit olyan világosan tudja megmagyarázni: Isten mit miért enged megtörténni, Isten mit miért csinál, ráismer az ember arra: ez az Isten embere! Az Igéből nem ismertek rá! Ő tudja, hogy miért nem ismernek az Igéből rá, mindenesetre nem azért, mert Jézus nem hirdette nekik jól a feltámadás Igéjét. Gyötrelmes, mikor az ember átengedi magát a kételkedés és hitetlenkedés varázsának.
Ettől úgy meg tud vakulni, hogy a legnagyobb fényességet sem látja meg. Testvérem! Engeded te látásra vezetni magadat olyan dolgokban, melyekben előre elképzelt vélekedésed akadályoz a hitben?! Él Isten az égben! Nemcsak feltámadott, ez csak történeti jelenség lenne! Él, bizonnyal él! Ez az Ige megkérdez téged is: hiszed-e? Mint ahogy a bethániai temetőben megkérdezte valamikor az Úr Mártát: Hiszed-e, hogy én vagyok a feltámadás és az élet s aki hisz én bennem, ha meghal is él? Arra tanít az egyiptomi szabadulás története: Isten él! Ha nem is látom, él! Ha mindennek az ellenkezőjét látom: nyomorúságot, szenvedést, nyomorgatást látok, él az Isten! Él, mert él Jézus! Erre tanít az emmausi tanítványok története. Testvérem! Nem tudom milyen lélekkel járod életed útját, mennyi benned Isten titkai felismerése, mennyi benned az Isten felé jelentkező kritika, én csak azt tudom, az emmausi tanítványok számára valóság volt, hogy az Igében Jézus volt jelen. A mi számunkra is ugyanilyen kézzelfogható valóság, hogy az Igében Ő van velünk, Ő szól az Igében hozzánk, a mi kérdéseinkhez és az Igében Ő akar rámutatni arra, amit meg kell látnunk, de nem látunk, amit el kell hinnünk, de mi nem hiszünk! Oh boldog ház, amelyben megjelent Jézus! Ő pedig mindig és mindenütt megjelenik, ahol utána bánkódó és Őt kereső szívek ma is keresikőt.
Ámen.

Kicsoda Krisztus? Időpont: Szenteste – 1965. december 24.
Alapige: Zsid 1,1 „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által…” Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy karácsonyeste az igehirdetésben a fő helyet mindig a karácsonyi történet foglalja el. Helyes és szükséges is ez. Csak nem szabad engedni, hogy a történeti esemény elnyomja a történet tanítását, és így tartalmi emlékünneppé legyen a karácsony. Nem szabad, hogy az örök időkre szóló üdvtörténeti eseményt a megszépítő érzelmek megfosszák tartalmától, és a forma elpusztítsa a lényeget! Karácsonyi tanítás nélkül tehát nincs karácsony!
A karácsony estére kirendelt szentlecke ezért nem szól a karácsonyi eseményről, hanem karácsonyi tanítást ad. 1. Krisztus az Isten szava!
Ennek a levélnek írója elsősorban azt akarja szívünkre kötni, hogy az Úr, aki karácsonykor megjelent, az Isten különleges szava. Csodálatos az, hogy nekünk nem néma, hanem szóló Istenünk van. A bálványok mind néma istenek, s akinek istene néma, s nincs hozzászólnivalója ahhoz, ami bennem, velem történik, annak bálványa van, nem pedig Istene.
A Biblia világosan megmondja, hogy Isten szólt már a bűnbeesett emberhez is, holott nem érdemelte meg, hogy szóljon hozzá, hiszen szavát nem fogadta meg. Isten ezen az állásfoglalásán azóta sem változtatott, és szólt a bűnbeesett emberhez az általános kijelentésben, a természet beszédében, történeti tanításában, a lelkiismeret szavában. Azután szólt a prófétákban, majd, ahogy a felolvasott szentlecke mondja: szólt az ő Fiában, Jézus Krisztusban.
Nem lehet tehát egyforma mérleggel mérni Istennek a próféták által közvetített szavát és Istennek a Jézus Krisztusban megjelenített és elmondott szavát. A próféták is Isten szavát és üzenetét tolmácsolták, és prédikációjukat mindig így kezdték: „Ezt mondja az Úr!” Nem én mondom! Isten mondja! Jézus másképpen a szava Istennek, mint a próféták. Benne és általa maga Isten szól. Óriási különbség van a kettő között. Más, ha csak Istenről van szó, s más, ha Isten maga szól. Az Írás így fejezi ki ezt a nagy csodát: Jézus Krisztusban az ige testté lett! 2. Krisztus Isten utolsó szava!
Krisztus a felolvasott ige szerint nem csak Isten szava. Ő Isten utolsó szava is. Beszélő Krisztus után is hozzánk, ezt nem lehet tagadni, de a Krisztuson túlmenő kijelentést önmagáról nem ad. Aki azt hiszi, hogy ilyet kapott, hogy nem ez az Írásban az utolsó és teljes kijelentése az Istennek önmagáról, s nincs benne ebben a kijelentésben mindaz, amit róla tudhatunk, érezhetünk, felfoghatunk, az nagyképű, öntelt, de nem Isten küldötte. Krisztuson túl nincs további kijelentés. Ez nem azt jelenti, hogy többet nem szól hozzánk Fián keresztül, nem hív magához igéjén keresztül, megtérésünket nem munkálja, de azt jelenti, hogy új és további kijelentés Krisztus után nincs!
Azt sem jelenti ez, hogy Krisztusban minden kijelentetett. Maga Jézus mondja tanítványainak, hogy ti azt még el nem hordozhatnátok. Vannak kérdések, melyek az üdvösség szempontjából emberileg döntőnek látszanak, de amelyekre vonatkozólag Jézus mégsem felel: ti azt még el nem hordozhatnátok − mondja a tanítványok érdeklődésére. A kijelentett igében minden benne van, amire üdvösségünk szempontjából szükségünk van, ami pedig nincs benne, arra üdvösségünk szempontjából nincsen szükség!
A példázatban is a király utolsó küldötte a fiú, akit azzal a reménységgel küld el a bérlet árát megtagadó szőlőmunkásokhoz, hogy talán fiamat meg fogják becsülni. Jézus Krisztus tehát Isten utolsó szava az emberhez. És szomorú dolog, hogy a példázat mondata újra és újra megismétlődik a valóságban is. Jézus Krisztusban Isten fiát sem becsülte meg az emberiség. 3. Krisztus Isten irgalmának a szava!
A Fiút sem becsülte meg e világ, pedig Krisztus Isten irgalmának szava. Üzenete, amit hoz, így szól: Szeretlek! Ez az üzenet nem csak szóbeli üzenet Isten ajkáról. Fia feláldozásával is megpecsételi ezt a szóbeli üzenetet. Nagyobb kegyelem ez, mint amit a tékozló fiú kapott. A tékozló fiú nem kap üzenetet, csak befogadást, és nem küldi el felháborodva régi otthonából, mikor koldussorsban, nyomorultul újra hazaérkezik. Minket nem vár Isten, miértünk elküldte egyszülött Fiát, és benne személyesen maga jön értünk: Jöjj haza, vár Atyád szerelme! 4. Az utolsó szó meg nem becsülésének következménye: ítélet!
Nem lehet karácsonykor úgy igét hirdetni, hogy csak a karácsonyi evangélium hangozzék ki belőle.
Ugyanis Krisztus az Isten utolsó szava a bűnös emberhez, s meg nem becsülésének következménye: az ítélet! Nem látja karácsony igazi örömhírét az, aki az utolsó ítélet borzalmát és Krisztus dicsőséges visszajövetelét nem tartja szem előtt. Isten nem akarja, hogy a bűnös meghaljon, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen! Azt sem akarja, hogy én és te meghaljunk. Ő azt akarja, hogy megtérjünk és éljünk!
Ezért lett karácsony Isten dicséretének ünnepe. Ezért zengik a karácsonyi angyalok Isten dicséretét, és ezért áll elénk ebben az igében is a karácsony. Nagy kérdés: zenged-e te is Isten dicséretét? Ámen.

Utolértek bűneim!
Időpont: Szentháromság utáni 3. vasárnap, 1955. június 26.
Alapige: I. Mózes 32:21-30.
Előlméne tehát az ajándék; ő pedig azon éjjel a seregnél hála. Felkele pedig ő azon éjszaka és vevé két feleségét, két szolgálóját és tizenegy gyermekét, és általméne a Jabbók révén. Vevé hát azokat és átköltözteté a vízen, azután átköltözteté mindenét valamije vala. Jákób pedig egyedűl marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig. Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet. És monda néki: Mi a te neved? És ő monda: Jákób. Amaz pedig monda: Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. És megkérdé Jákób, és monda: Mondd meg, kérlek, a te nevedet. Az pedig monda: Ugyan miért kérded az én nevemet? És megáldá őt ott. Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem.
A 40. zsoltár 13. versében így kiált fel a zsoltáríró: "Bajok vettek engem körül, amelyeknek számuk sincsen; utolértek bűneim, amelyeket végig sem nézhetek; számosabbak a fejem hajszálainál, és a szívem is elhagyott engem." Amit ebben a versben költői lírában fejez ki a zsoltáríró, akit utolértek bűnei, ugyanazt a történetíró leírásával mondja el mai szent leckénk Jákóbról, akit a Jabbók révén értek utol bűnei. Óh bárcsak most itt minket is utolérnének a bűneink, s ezt a rettenetes találkozást áldásunkra fordítaná az, akihez Jákóbbal együtt nekünk is így kellene könyörögnünk: "Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet." 1. Akit utolérnek bűnei, az rájön arra, hogy a bűn nem évül el.
Húsz éve már annak, hogy Jákób uzsorás módon egy tál lencséért megvette Ézsautól az elsőszülöttségi jogot, meghomályosodott szemű édesapjától csellel megszerezte az elsőszülöttségi áldást, s mindezzel kihívta maga ellen Ézsau bosszúját. Húsz év nagy idő egy ember életében. Ez alatt a húsz év alatt is sok minden megváltozott. Jákób nem léphetett az elsőszülöttségi jog birtokába. Ézsau haragja elől kénytelen volt idegen országba menekülni.
Távolléte alatt valószínűleg meghalt a bűnös csel értelmi szerzője, Rebeka, az édesanya.
Elaggott öregember, az élettel betelt 180 éves aggastyán lett az édesapa, Izsák /I. Móz. 35:29./, aki már húsz évvel ezelőtt sem sokat számított. Ézsau maga sem lépett az elűzött Jákób örökébe. Elhagyva a szülői házat Szeir földére, Edom mezőségébe költözött /I. Móz. 32:3./, ott portyázó sereget gyűjtött maga köré s a vidék lakóinak réme lett. Ilyen körülmények között Jákób emberileg joggal gondolhatott arra, hogy régi bűne elévült már.
Megszenvedett a bűnéért és Ézsau haragja is bizonnyal elpárolgott már. Ő maga sem gondolt már többé rá. Fátyolt vetett reá. Ha nem így lett volna, bizonnyal nem mert volna hazaindulni.
A határon azonban egyszerre megelevenedik előtte a rég-múlt. Utolérik a bűnei, s valami rettent ő félelem vesz erőt rajta. Nem csupán belső lelki folyamat ez nála. Külső események is hozzájárulnak ahhoz, hogy megszólal a lelkiismerete. A határon szembejönnek vele Isten angyalai. /I. Móz. 32:1./ Két hatalmas sereg angyal. Nem előtte járnak s utat mutatnak néki, hanem szembejönnek vele, mintha csak útját akarnák állani. Ezután hamarosan visszajönnek az Ézsauhoz küldött követek is azzal a rémhírrel, hogy Ézsau a hír vétele után azonnal megindult négyszáz főnyi sereggel Jákób ellen. /I. Móz. 32:6./ Ekkor döbben rá ijedten arra, hogy az el nem rendezett bűn nem évül el.
Minden ember életében bekövetkezik a régi bűnökkel való eme félelmetes találkozás.
Az egyiknél talán egy evangelizációt használ fel Isten Szentlelke arra, hogy a megholtnak hitt cselekedetek életre keljenek benne s elkezdjék vádolni őt. A másiknál a halálos ágyon következik be mindez. A halál csontos kezében ott van a vádlevél, benne a bűnök hosszú listája, s irgalmatlanul olvassa, ránk olvassa. A fejünk szeretnénk a párnába fúrni, a fülünk bedugni, hogy ne halljunk, de a lelkiismeretünk igent mond minden vádra. Lehet, hogy ezeket a bűnöket kézlegyintéssel lekicsinyli más, lehet, hogy a felebarát is túltette már magát rajta, akinek annak idején kárt okoztam, vagy akit megbántottam, de nekem, akit utolértek ezek a bűnök, akit megtámadtak, rettenetes ez az emlékezés. Ne gondolja senki, aki ezen még nem ment keresztül, hogy elkerülheti! Ha másutt nem, Isten trónjánál mindenkit utolérnek el nem rendezett bűnei. Legfeljebb addig futhatok versenyt a vádoló bűneimmel. Ott utolérnek és letepernek. Boldog, akit e földi életben érnek utol, mert itt még el lehet rendezni a bűnt, de odaát már csak ítéletet lehet borzalommal meghallgatni. Ne menekülj hát, ha Isten lelke úgy intézi dolgaidat, hogy most érjenek utol a bűneid! 2. Akit utolérnek bűnei, az rájön arra, hogy a bűnt el kell rendezni.
Magától nem rendeződik el. Az idővel nem évül el. Nekem magamnak kell elrendeznem.
Jákób ezt világosan látja. Látja, hogy a leszámolás elkerülhetetlen, ezért nem fordul vissza.
Nem futamodik meg. Hiába is futamodnék, a bűn gyorsabb futó, mint a bűnös. Utolér.
Nemcsak hogy nem futamodik meg, hanem úgy dönt, hogy elébe megy a félelmetes találkozásnak. Átlép Ézsau területére. Átviszi családját és minden vagyonát a Jabbók révén. /22-23. v./ Egyszer úgyis rendezni kell ezt az ügyet. Jobb későn, mint soha. Agyonhallgatni nem lehet már. Ebben Jákób követendő példa. Hajlandó vagy te is követni őt ebben?
Jó, hogy rendezni akarja, de nem jó az, ahogy hozzáfog. Azt gondolja, hogy ember ellen vétkezett, emberrel kell tehát elsősorban elintéznie. Ézsaut bántotta meg, Ézsaut kell tehát kiengesztelnie. Jákób, a jellegzetesen vagyon-éhes ember, nagy áldozattól sem riad vissza, csakhogy elrendezhesse bűnét. Ajándékot küld Ézsaunak, 580 állatot, egy hatalmas nyájat. /I. Móz. 32:13-15./ Azt hiszi, hogy ez a hatalmas ajándék még a keményszívű Ézsaut is meg fogja hatni és szent lesz a béke. De azért nem nagyon biztos a dolgában. Nem jön a szemére álom. Visszamegy a Jabbók révén, hogy magában legyen gondolataival, terveivel, lelkiismeretével, s akire nem gondolt, Istennel. /24. v./ Itt lesz előtte nyilvánvaló, hogy a bűnt mindenekelőtt Istennel kell elintézni. Így látta ezt Dávid is, mikor Nátán próféta feddő szavában utolérte a házasságtörés bűne s így kiáltott fel imádságában: "Egyedül teellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt." /Zsolt. 51:6./ Ebben az éjszakai magányban egy csodálatos esemény történik Jákóbbal. Rátámad valaki. Titokzatos, erős férfiú. Arcát nem látja, nevét nem sikerül megtudnia, csak később döbben rá, hogy Isten maga volt az, aki rátámadt. /30. v./ Hogy valóságos fizikai birkózás volt-e ez, vagy csak álom, vagy a lelkiismeret tusája, avagy az imádság harca, az nem lényeges kérdés. A lényeges az, hogy Jákób számára Istennel való valóságos küzdelem volt, melynek kézzelfogható nyomát is hordta egy életen át: csípőjének forgócsontja kimarjult a harc hevében s egész életére sánta maradt.
Mit akar Isten ebben a harcban elérni? Összetörni Jákóbot, aki az életben mindig oly erősnek, ügyesnek, leleményesnek, ravasznak bizonyult. Bűnlátásra és bűnvallásra akarja rábírni. Nem megy könnyen. Jákób jól látja a veszedelmet, mely Ézsau felől fenyegeti, de nem látja a bűnét. Ki tudja, milyen ügyesen tudja védeni bűnét Isten, emberek és önmaga előtt is! Még Isten ígéretével is tud takaródzni. /I. Móz. 25:23./ Kora hajnalig tart a harc, míg végül beismeri, hogy a neve Jákób, azaz csaló, cselvető. Milyen nehéz Istennek minket is legyőzni és meggyőzni arról, hogy az én nevem előtte csak ez: Bűnös ember!
Rendezni kell a bűnt s ennek útja a bűnvallás és a bűnbánat Isten felé, meg emberek felé is. Előbb Isten felé, de azután emberek felé is. Épp úgy, mint Zákeus cselekedte. Ne felejtsd el, hogy ezt nem lehet sokáig halogatni! Jákób sem tudta már minden emberrel rendezni. Édesanyjának nem mondhatta már el, hogy miképp látja most a 20 év előtti eseményeket. Hamar kell rendeznünk a dolgokat, amíg egy úton járunk atyánkfiával! 3. Akit utolérnek bűnei, az rájön arra, hogy a bűnt csak a bűnbocsánat rendezheti el teljesen.
Jákób az éji kemény tusában csodálatos változást észlel küzdőfelében. Előbb ellensége az Isten. Keményen küzd vele, de ő is keményen áll ellen. Végül is az ellenfele nyomorékká teszi. Az így harcképtelenné vált Jákób most más fegyvert vesz elő. Hóseás 12:3-5. így ír erről: "sírt és könyörgött néki". A megsántult ember első tehetetlenségében belekapaszkodik ellenfelébe, s most egyszerre érzi, hogy a másik nem eltaszítani, földre tiporni akarja, hanem emeli. Kit le nem győzhetett az erő, legyőzi a könny és a könyörgés. Rájön, hogy Isten erős ellensége az erős embernek, de szánakozó barátja a tehetetlen sírónak. Belékapaszkodik. Nem akarja elereszteni. Most már nem azt akarja kivívni, hogy Ézsautól szabadítsa meg s családját, meg vagyonát őrizze meg, hanem csak áldást akar. Nem írja elő, hogy mi legyen ez az áldás, csak azt kéri, hogy áldás legyen számára, ami történik. Az áldást meg is kapja a bűnbocsánatban. Bűnvallásra jön a feloldozás: "Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izraelnek, mert küzdöttél Istennel és emberekkel és győztél." /28. v./ A kegyelem elrendezte bűnét Istennel.
Az Istennel elrendezett bűn emberrel is elrendeződik. Isten elvégzi Ézsau szívében azt, amit semmi ravasz ajándék nem tudott volna elvégezni: a megbékélést. A találkozáskor Ézsau Jákób elé fut, megöleli s megcsókolja őt. /I. Móz. 33:4./ A bűn megbocsáttatott. El van intézve. El van rendezve.
Luther azt mondja, hogy a Jákóbbal harcoló titokzatos idegen Krisztus lehetett, az emberi testet öltött Isten, a nagy békéltető, a bűnök egyetlen elrendezője. Utolértek a bűneid?
Menekülj Hozzá! Előbb talán ellenségednek fog látszani, de utóbb bűnvallásodra és bűnbánatodra áldással felel. Megbocsát és megbocsáttat néked. Óh, milyen sötétség oszlik el akkor rólad, milyen békesség támad a szívedben! Olyan, mint amilyen a megsántult testű, de ép hitű Jákóbban támadt, mikor azután az emlékezetes éjszaka után megvirradt a hajnal.
Ámen.

Egy imádság története Időpont: 1963. június 25. Esti biblia óra.
Helyszín:
Győr - Nádorváros
Alapigék: 1Mózes 18,16-33 és Jakab 5,16
Ének: 750:1 és 5.
Azután felkelvén onnan azok a férfiak, Sodoma felé tartanak vala. Ábrahám is velök méne, hogy elkisérje őket.
És monda az Úr: Eltitkoljam-é én Ábrahámtól, amit tenni akarok?
Holott Ábrahám nagy és hatalmas néppé lesz; és benne megáldatnak a földnek minden nemzetségei.
Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépénekő utánna, hogy megőrizzék az Úrnak útát, igazságot és törvényt tévén, hogy beteljesítse az Úr Ábrahámon, amit szólott felőle.
Monda azután az Úr: Mivelhogy Sodomának és Gomorának kiáltása megsokasodott, és mivelhogy az ő bűnök felettébb megnehezedett: Alámegyek azért és meglátom, vajjon teljességgel a hozzám felhatott kiáltás szerint cselekedtek-é vagy nem? tudni akarom.
És elfordulának onnan a férfiak, és menének Sodomába: Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala.
És hozzá járula Ábrahám és monda: Avagy elveszted-é az igazat is a gonosszal egybe?
Talán van ötven igaz abban a városban, avagy elveszted-é, és nem kedvezel-é a helynek az ötven igazért, akik abban vannak?
Távol legyen tőled, hogy ilyen dolgot cselekedjél, hogy megöld az igazat a gonosszal, és úgy járjon az igaz mint a gonosz: Távol legyen tőled! Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-é igazságot?
És monda az Úr: Ha találok Sodomában a városon belől ötven igazat, mind az egész helynek megkegyelmezek azokért.
És felele Ábrahám, és monda: Immár merészkedtem szólani az én Uramnak, noha én por és hamu vagyok.
Ha az ötven igaznak talán öt híja lesz, elveszted-é az öt miatt az egész várost? És monda: Nem vesztem el, ha találok ott negyvenötöt.
És ismét szóla hozzá és monda: Hátha találtatnak ott negyvenen? És monda Ő: Nem teszem meg a negyvenért.
Mégis monda: Kérlek, ne haragudjék meg az én Uram ha szólok: Hátha találtatnak ott harmincan? És Ő felele: Nem teszem meg, ha találok ott harmincat.
És ő monda: Immár merészkedtem szólani az én Uramnak: Hátha találtatnak ott húszan?
Felele: Nem vesztem el a húszért.
És monda: Ne haragudjék kérlek az én Uram ha szólok még ez egyszer: Hátha találtatnak ott tízen? És Ő monda: Nem vesztem el a tízért.
És elméne az Úr, minekutánna elvégezte Ábrahámmal való beszélgetését; Ábrahám pedig megtére az ő helyére.
Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.
Ima: Köszönjük Urunk, hogy itt vagy köztünk és szabad nekünk úgy szólni Hozzád, mint jelenvalóhoz. Úgy jövünk most elibéd, mint egyszer a tanítványok leptek meg Téged hajnali imádságod közben és Eléd terjesztették azt a nagy kérésüket: Uram, taníts minket imádkozni!
Köszönjük Urunk azokat, akik imádkozni tanítottak minket és bocsáss meg, hogy annyit vétettünk imádságainkban. Kérünk, Te taníts minket úgy imádkozni, ahogy Te akarod, és szívesen hallgatod. Használd fel ezt a mostani órát is arra, hogy közelebb kerüljünk Hozzád és tanuljunk Tőled jobban, alázatosabban, mélyebben, szívből és eredményesebben imádkozni.
Ámen.
Aki idefigyelt a felolvasott Igékre, az azonnal megállapította, hogy ezek az Igék, mind az ó-testamentomi, mind az újtestamentomi, az imádságról írnak. De nem az imádság elméletéről.
Nem tanítást adnak az imádkozásról. Nem akarom ezzel lebecsülni az imádságról való tanítást, hiszen a tanítványok is kérték Jézust: Uram, taníts meg minket imádkozni! A gyermekek sem lehetnek elég hálásak azoknak a szülőknek és tanítóknak, akik megtanítottákőket imádkozni.
De itt nem erről van most szó. Talán több, ha azt mondom: példát ad az imádságra. Közelebb kerül hozzánk ez az Ige, ha így fogalmazzuk meg a két Ige tartalmát. Nem egy imádság van megörökítve. Sok lelki ajándék, elmélyülés, vigasztalás, eligazodás származik azokból az Igékből, melyeket akár Luther Márton, akár más eleink vagy Dávid király megírt, s a Zsoltárok könyvében van megörökítve. Az, ami itt előttünk áll, az nem szépen megszerkesztett, tartalmilag is pontosan összefoglalt imádság. E szakasz egy imádság történetét mondja el, azt, hogyan született egy imádság, hogyan éli az ember imádságos életét.
Mindazt, amit e jól ismert szentírási szakaszból tanulságként levonni szeretnék, pár pontban foglalom össze. 1. Az imádság formája: beszélgetés Istennel!
Az első üzenete az Igének: az imádság formája beszélgetés Istennel! A 33. vers így szól: „És elméne az Úr, minekutánna elvégezte Ábrahámmal való beszélgetését; Ábrahám pedig megtére az ő helyére.” Ez az Ige azt állapítja meg, hogy az imádkozás, beszélgetés. Még világosabban fogalmazva: párbeszéd. Beszélgetni nem lehet normális embernek egymagában.
Nem egészen normális az, aki egymagában beszélget. Nem imádkozik az az ember, aki monológot mond. A mi imádságunk pedig sokszor csak monológ és nem párbeszéd. Nem akarom lebecsülni azokat az imádságokat, melyek közelebb vannak a monológhoz, mint a párbeszédhez. A legrégibb imádságoskönyvben is, a Zsoltárok könyvében hány himnusz zeng, szállnak súlyos tartalmú mondatai az ég felé. Vagy az ódák, melyek tele vannak az Úr iránt érzett hódolattal. Imádságok ezek, melyek mélységből szállnak fel, mint segélykiáltások, de ezek mind egyoldalú beszédek. A himnusz egyoldalúlag zengi Isten felé dicséretét. Az óda szerzőjének lelkéből fakadó érzéseket ő maga mondja s nem fontos, hogy kapjon rá választ. A mélységből jövő segélykiáltás is igen sokszor csak magában száll Isten felé, csak a visszhangja száll mindenfelé. Ez így van. Az igazi imádság azonban beszélgetés, mint ahogy ebből az igéből látjuk.
Ha most ebből a szempontból nézzük az imádságot, érdekes dolgokra bukkanunk. Mi azt gondoljuk, a beszélgetést az imádkozó ember kezdi, Isten folytatja. Homlokegyenest ellenkezően van. Isten kezdi és az ember felel rá. A beszélgetésnek az ember imádsága a folytatása. A szakasznak utolsó verse szintén ezt emeli ki /33/. Tehát az imádság végén, mikor a történetíró végigtekint az egész eseményen, akkor azt, mint befejezést akarja elénk állítani, Istennek Ábrahámmal való beszélgetésének végét. Tehát nem Ábrahám beszélget Istennel, hanem Isten beszélget Ábrahámmal.
Mint Ábrahámmal, - velünk is sokszor van valami közölni valója Istennek -, amit még Ábrahám nem tudott, de aminek tudatára akarja ébreszteni Ábrahámot. Ilyenkor egész megfoghatatlan, igen sokszor kellőképpen meg sem magyarázható belső szorongás támad az emberben, hogy figyelj: valami történni fog veled! Ismerjük a kedves, megható történetet a kis Sámuelről, akit édesanyja, ígérete szerint Istennek akart nevelni. Egészen kicsi korában felviszi Élihez és a kis Sámuel ott nevelkedik a sátorban, ott alszik a szövetségláda közelében. Egy éjszaka arra riad, mintha valaki szólítaná: Sámuel! Sámuel! A kis Sámuel kibújik ágyából, beszalad a templom másik részébe, ahol Éli főpap fekszik, de látja, hogy alszik. Felébreszti: Éli, te hívtál? Éli álmosan felel: Nem szóltam, bizonnyal álmodtál valamit, menj és feküdj le!
Alig, hogy a kisgyermek elalszik, másodszor is hallja a szót: Sámuel! Sámuel! A következő pillanatban talpon van újra és szalad Élihez: Éli, te hívtál? Erre Éli újra azt feleli: fiam, én nem szóltam hozzád, de ha már kétszer hallottad ugyanazt a szót, ha még egyszer hallod nevedet említeni, akkor Isten akar veled beszélni. Ne jöjj hát én hozzám, ne költs fel engemet, mert nem nekem, Istennek van mondanivalója hozzád. Felelj hát neki így: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád! És szólni fog neked!
Ha nem nézünk most a történet tartalmi részére, hogy mit jelent meg a kis Sámuelnek az Úr s rajta keresztül az öreg Élinek, sőt egész Izrael országának, akkor is azonnal látnunk kell, hogy ez a jelenet nagyon sokszor ismétlődik meg az ember életében is. Isten felébreszt bennünket, fülünket kinyitja, valami mondani, közölni valója van számunkra.
Olyan emberi módon van leírva az egész történet, amint mennek együtt Ábrahám és az Úr és a vele jött férfiak, az angyalok elmennek Sodoma és Gomora felé. Az Úr, mintha magában beszélgetne. „És monda az Úr: Eltitkoljam-é én Ábrahámtól, amit tenni akarok? Holott Ábrahám nagy és hatalmas néppé lesz; és benne megáldatnak a földnek minden nemzetségei.”
Nem fogom eltitkolni! Mikor az Úr megszólal, ez a szó Ábrahám számára olyan valóságos, mint amilyen valóság számunkra egy mellettünk gyalogló embernek minket szólító hangja.
Megjelenti Ábrahámnak: mivel Sodomának és Gomorának égbekiáltó sok a bűne, elmegyek ítéletet tartani Sodoma és Gomora fölött!
Készüljünk el mi is arra, hogy Isten néha beszélgetést akar kezdeni velünk. Áldott dolog, ha az ember rendhez szoktatja magát a kegyességi életben s ebbe a rendbe beletartoznak a szent szokások is. Jó, ha megvan az imádkozásaink ideje, mint ahogy a zsidó nép számára is megvolt.
János evangéliuma mondja el, hogy délután 3 órakor volt egyik órája az imádkozásnak, amikor mindnyájan elmentek a templomba elvégezni imádságaikat. Áldott dolog ez, mert sokkal könnyebb rendszeresen ugyanabban az időben imádkozni. Szokásból elgépiesedett imádság születik, ami az imádságnak lélekből való megszületését veszélyezteti. Tehát ne akkor imádkozzunk, mikor az óra mutatója valahova odaér, hanem mikor belső indítás nyilvánvalóvá teszi, hogy imádkozni kell. Áldott dolog ez, de azért ne gondoljuk, hogy az az eszményi, ha hivatalos órát tartok Isten számára, mintha csak kiírnám házam vagy szívem ajtajára: hajlandó vagyok az Úrral tárgyalni reggel 6 és 7-kor, este 9-10-kor. Ugyanis nemcsak nekem lehet mondanivalóm Isten felé, Istennek is van mondanivalója én felém, s jaj nekem, ha Isten mondanivalója számára nem tudok kész füllel és kész szívvel készségesen ott lenni, mikor Ő keres engem.
Nem kell ezt imádkozó életet élő embernek bővebben, reálisabban magyarázni.
Mindnyájunknak vannak erre vonatkozó tapasztalatai. Jön valami belső gerjedezés – így fejezi ki az emmausi tanítványok közül az egyik (Lk 24,32). Valami belső gerjedezés van bennem akkor és ráismerek Isten hangjára, aki valamit mondani akar, közölni akar velem terveiből, vagy parancsot akar adni és várja, hogy engedelmesen hallgassam meg akár tanítást akar adni, akár vigasztalva, könnyeimet akarja letörölni. Nincs még egy olyan beszéd, amit olyan kihegyezett füllel kellene hallgatni, mint ha Istennek van mondanivalója számomra. Hányszor hessegetjük el ezt a belső gerjedezést ilyenkor azzal: most nem érek rá! Majd később! Majd máskor, amikor szoktam imádkozni! … Ez csak egyik oldala az imádság beszélgetési formájának. Az egész történetből világos, hogy két részét különböztetjük meg az imádkozás formájának. Az egyiket a 16-21. versig találjuk, a másikat 23-32. versig, de mind a kettő beszélgetés. 16-21. versig Isten kezdi a beszélgetést, Ábrahám szótlanul hallgatja, ami nem jelenti azt, hogy nem is hallja. Jól hallja, meghallgatja, de egyelőre nem tudja, mit szóljon hozzá. Jön egy nagy csend. Aztán megfordul a szerep, Ábrahám kezd el beszélni Istennel és Isten felel Ábrahám beszélgetésére.
Nagyon megszégyenítő reánk nézve az, hogy mikor mi akarunk beszélni Istennel, akkor Isten mindig szakít magának annyi időt, hogy meghallgasson minket, még világgondjai közepette is. Senki nincs úgy elfoglalva – emberileg fejezem ki magamat -, mint az Isten, és mikor én, a nyomorult gyermek valamit mondani szeretnék, akkor Isten csupa fül és rendelkezésemre áll. Fordítva pedig hányszor van, hogy mi nem mondjuk szólítására: szólj Uram, mert hallja a te szolgád! Ha mi kopogtatunk Isten ajtaján, ő nem feleli azt: hagyj most békén ilyen jelentéktelen kis dolgokkal! … Nem érek rá most foglalkozni veled, majd máskor hívatlak téged! Majd mikor ügyed sorra fog kerülni! Isten azonnal figyel beszélgetésünkre és meghallgat. Ez az egyik, ami az ige történetével kapcsolatban az imádság formájára vonatkozik. 2. Az imádság lelkisége.
Most nem beszélek az első szakaszról, ahol Isten kegyesen, barátságosan beszél Ábrahámmal, hiszen az Írás Ábrahámot Isten barátjának nevezi, beszélget vele, megosztja vele titkait, jövendő terveit. Most a második részre figyeljünk fel, ahol Ábrahám kezdi a beszélgetést. Valahányszor bizalmas viszony támad két nagyon különböző méltóságú ember között – akik között olyan különbséget még elképzelni sem lehet, mint van az ember és az Úr között – akkor nagy a veszedelme annak, hogy az ember, akit Isten bizalmával megajándékozott, akit a Szentlélek az Istennel való bizalmas beszélgetésre biztat, az elkezd bizalmaskodni Istennel. Vannak olyan imádságok – én magam is nem egyet hallottam imaórákon, mikor nem betanult imádságokat mondottak, de ami szívükön, szájukon volt és hálaadásban, könyörgésben, bűnbocsánatkérésben hangzott el, megdöbbenve hallgattam, hogy voltak olyan imádságok, melyekből tökéletesen eltűnt a nagy különbség Isten és ember között.
Az is nagy baj, ha ez a különbség túlságosan is érezhető marad, mert akkor a bizalommal van valami baj. De mikor az ember azt veszi észre, hogy olyan tiszteletlenül beszél valaki Istennel, mintha csak Isten volna szolgája, akinek tanácsokat osztogat, miképpen kormányozza a világot, benne saját életét is, akkor úgy érzi az ember: itt baj van a köteles tisztelettel. Az ilyen ember nem érzi a teremtő és teremtmény közötti óriási különbséget.
Nézzük most már, hogyan imádkozik Ábrahám?
Azt mondja a 27. versben Istennek: „Immár merészkedtem szólani az én Uramnak, noha én por és hamu vagyok.” Ismétlem, ő akkor mondja ezt az alázatos mondatot, mikor előzőleg már Isten arra méltatta, hogy az emberiség sokaságából kiemelje, bizalmával megajándékozza.
Sodomában és Gomorában senki sem tudja még, hogy döng már Isten lépései alatt a föld, mennydörög már Isten haragjának ítélete, de Ábrahám már tudja és mégis csak így mer szólni: „…merészkedem szólani az én Uramnak, noha én por és hamu vagyok.” Aztán így szól a 30. versben: „Kérlek, ne haragudjék meg az én Uram ha szólok…”. Mindig ugyanazt az alázatos mondatot mondja Isten felé az előző kérések meghallgatása után is. Minél többször és jobban hallgatja meg őt az Úr, annál mélyebbre alázkodik előtte. Az utolsó kérése a 32. versben így szól: „Ne haragudjék kérlek az én Uram ha szólok még ez egyszer…” Mintha csak azt mondaná: szégyellem magam, hogy újra kéréssel jövök. Teljesíted az egyiket s jövök a másikkal.
Teljesíted a másikat, jövök a harmadikkal, kérlek, hallgasd meg az utolsó kérést is! Nem akarok én tolakodni Uram, kérlek, ne haragudj, hogy szólok még ez egyszer. Az imádság lelkisége tehát ez imádság történetében azt mutatja: az imádság lelkisége az alázat. Alázatosság nélkül nincs igazi imádság!
Persze, nagyon nehéz nekünk embereknek megérteni, hogy a bizalom, az alázat, a tisztelet és mégis a legbelsőbb eggyé tartozásnak érzése hogyan tud összeolvadni egymással az imádságban, de ezeknek ott kell lenni imádságos beszélgetésünkben, különben imádságunk nem igazi imádság. 3. Az imádság tartalma Ha ez imádság történetének harmadik üzenetét nézzük, akkor az az imádság tartalmáról mond egyet s mást. Azt szoktuk mondani, az Ó-testamentom imádságos könyvében, a zsoltárokban, éppen az a drága dolog, hogy imádságai mindig égig érő imádságok. A zsoltáríró mindig egyes szám első személyben beszél, s viszi kérését Isten elé. Nem betanult imádságokat mond, lelkét tárja Isten elé, ahogyan egy-egy helyzet kényszeríti őt. Nagy és drága dolog, mikor valaki szívét önti ki saját szavaival Isten elé, azonban ne feledjük el, a mi Urunknak a mintaimádságban, melyre tanítványait tanította feleletül arra a kérésükre: Uram, taníts minket imádkozni, - a Miatyánkban egyetlen mondat sincs az „én” imádságból, az végig „mi” imádság.
Mi Atyánk, mindennapi kenyerünket, minket szabadíts meg a gonosztól. Ez a mi, az imádság tartalma és ez az igazi imádság. Az igazi imádság Jézus Krisztus szerint – kitáguló imádság. Ez nem jelenti azt, hogy a magam személyes ügyét nem vihetem oda Isten elé. Gondoljunk csak János 17-re, amelyben Krisztus személyes ügyét vitte Isten elé, de máskülönben mindig tanítványaival, az egész világgal lépett oda Isten, az Atya elé. Ha Jézus Krisztusnak ezt a leghosszabb főpapi imádságát olvassuk, látjuk, hogy ott is ismételten visszatér az én-imádság gondolata, de azután egyszerre elhallgat benne az én, s imádság közben a tanítványokért, a világért, azokért való könyörgés lép előtérbe, akik majd az ők bizonyságtételére hinni fognakőbenne a világ végéig. Igen ám, de itt egy konkrét példa áll előttünk Ábrahám imádságában. Ha Ábrahám imádságát tartalmi szempontból vizsgáljuk, azt látjuk, hogy ez nem én-imádság, mégcsak nem is mi-imádság, ez úgynevezett közbenjáró imádság. Ábrahám úgy látta: Nem helyezkedhetem arra az álláspontra: mi közöm nekem Sodoma és Gomorához? Igaz, ott lakik Lót és családja is, akik atyafiaim, habár Lót rútul bánt velem. Kapzsi módon magáénak akarta megszerezni a Jordán mellékének termő vidékét. Mondhatta volna Ábrahám: Amit keresett, megtalálta! Életet keresett, pusztulás lesz az övé, a dúsgazdag emberből, koldusszegény lesz! Rajta lesz Isten ítélete. Nem lehetett volna kifogásolni, ha Ábrahám úgy nézi a kérdést, mint elégtételt Istentől.
Lót csúnyán bánt vele, mégsem tudja Lótot engedni. Nincs ugyan az feljegyezve, hogy miatta kezd-e könyörögni Istenhez, imádságának fő célja Lóttal kapcsolatos-e, de ha az egész bűnös Sodoma és Gomoráért való könyörgés csak mellékcél is, mely csak össze van kötve Lót megmenekülésével, mégis okvetlenül közbenjáró imádság ellenségéért, aki őt megbántotta, jogaiból kiforgatta, megszegényítette, bekényszerítette a hegyek közé, ahol nehezebb volt az enni-, innivaló megszerzése, előteremtése a nyáj számára is. És mégis könyörög érette.
Mondd, testvérem! Én-imádság-e a te imádságod, vagy teljesen elvont az imádságod?
Vagy talán már Isten Szentlelke el tudott odáig vezetni, hogy nem „én”, hanem „mi” imádságot mondasz és vannak már közbenjáró imádságaid is szüleidért, családodért, rokonaidért, gyülekezetedért, gondolsz a templomra is, talán még a papodra is, aki neked Isten igéjét hirdeti? … Vagy imádkozol azokért a feljebbvalókért, akiknek kezébe jónak látta Isten letenni a magyar haza sorsát, vagy talán az egész világ jövendőjét hordozod imáidban? Szép dolog! De hol vagyunk mi még attól, ahogyan Ábrahám imádkozott, aki személyes ellenségeiért könyörgött?
Mint az Újtestamentomban az Úr mondta tanítványainak: Imádkozzatok azokért, akik néktek ellenségetek, áldjátok azokat, akik bántanak titeket és átkoznak, veszteteket akarják. Van-e neked imádságod az életedben előforduló Lótokért? Talán valaki nagyon megharagított téged, szomszédasszonyod, van-e ajkadon imádság érette? Vagy még az az imádságod: fizessen meg Isten azért, amit ellened elkövetett? Átok ez, melyet Isten annak a fejére dob vissza, aki elmondotta. Óh, hogyan megtelne imádságunk tartalommal, ha azokért az úgynevezett nehezen elhordozható emberekért ilyen imádság lenne szívünkben, mint Ábrahámnak volt Lótért! 4. Az imádság időtartama.
Ha még tovább nézzük ezt az imádságot és történetét, akkor beszélnünk kell az imádság időtartamáról. Isten az imádságot nem percmutatóval vagy stopperórával méri. Az Úr Jézus mondotta, hogy az imádság értékét nem hosszúsága szabja meg, az azonban bizonyos, hogy Jézus Krisztus szól arról is, hogy az az ember, akinek kéréseit Isten nem azonnal teljesíti, vagy nem egészen teljesíti, annak nem szabad abbahagyni az imádkozást. Nem szabad az imádkozást elintézni azzal: én könyörögtem Istennek, de ő jónak látta meg nem adni, hát legyen meg az Ő akarata. Nagyon kegyes álarcba van burkolva ez a sértődöttség. Meg van az ember ilyenkor legtöbbször sértve azért, hogy Isten nem ugrik azonnal kívánságaink teljesítésére, de ezt a sértést egy kegyes formulával intézi el: ne úgy legyen ahogy én akarom, hanem ahogy Te! Pedig az Úr egyszer nagyon kemény példát mondott arra, hogy az imádságban nem szabad megrestülni, hanem visszatérően könyörögni kell érte.
Engem mindig szíven üt az imádságban az, hogy Istennek milyen türelme van. Ábrahám el kezd könyörögni először 50, aztán 45, majd 30, 20, 10 igazért és Istennek van türelme végighallgatni az újra visszatérő könyörgést. Szabad visszatérni, de ez nem jelenti azt, hogy mi jobban tudjuk igazgatni a világot, mint Isten. Nem kritikával élünk Isten magatartásával szemben, csak szívem belső indulatának kifejezése az. Ábrahám szeretné megszabadítani Lótot, vele együtt Sodomát és Gomorát, lehet, hogy átfut gondolatain az is: Uram, talán nem is olyan utolsó emberek Sodoma meg Gomora népe, van ott ötven is, aki szeret Téged, akiknek szenvedés, hogy ilyen bűnös városban kell élni, de azért kell ott élniök, mert nem akarsz kivételt csinálni és sorsközösségben tartod őket azzal a sokszámú gonosszal! Uram, nem lehet az, hisz Te igazság és kegyelem Istene vagy! Ugye nem pusztítod el Sodomát, ha találsz benne 50 igazat? Aztán felel az Úr: jól van, ha találsz ötvenet a városon belül, azokért megkegyelmezek az egész városnak. Milyen jóleső meleg érzés tölthette el Ábrahám szívét, hogy Isten nemcsak hallgatta, meg is hallgatta imádságát.
Aztán elkezdhetett gondolkodni, s az efelett érzett öröm hamar elszállt szívéből. Én ugyan nem ismerek a városban Lóton és családján kívül senki igazat, de talán ezek bizonyságtevése nyomán meghallották az evangéliumot mások is… de hátha mégsem lesz ott 50, csak negyvenkilenc, vagy negyvennyolc, vagy csak negyvenöt s akkor elpusztul a város az igazakkal és hűségesekkel együtt? Újra visszatér kérésével.
Nem tudom érzed-e micsoda evangélium az, hogy szabad visszatérni az általunk elmondott, lezártnak tartott és Isten által teljesített imádságunkra?
Ábrahám újra félni kezdett, hogy még negyvenöt igaz sem lesz Sodomában, hát ötért pusztuljon el mindenki? És így megy végig, míg csak oda nem ér a tíz igaz emberhez. Az imádság időtartama, a kitartó imádság.
Jézus Krisztus is vissza tudott térni élete legmélyebb imádságában kérésére. A Golgotha kertjében véres verítéket izzadt és újra visszatért rá, mikor Isten elutasította kérését, míg végre el tudta mondani: ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tied!
Pál apostolnak is volt egy igen mély imádsága, melyet maga mond el szeretett korinthusi gyülekezetének. Isten testébe tövist adott, amely sok keserűséget okozott, miatta sokszor nehézzé vált szolgálata. Könyörgött Istennek vegye ki testéből a tövist, hadd lehessen egészséges, életerős valaki, aki bírja a strapát, bírja a fizikait meg lelkit is, mely missziói munkájával együtt jár. Isten így felelt rá: Elég néked az én kegyelmem! Az apostol újra visszatért kérésére, nem mintha kétségbe vonta volna, hogy legdrágább a kegyelem, de úgy szeretné: lenne elég egészségem, mert nem elég strapabíró a testem, könyörülj hát rajtam, vedd el a tövist testemből, Uram. Mikor e választ kapta, hogy elég néked az én kegyelmem, akkor azt gondolhatta, igen, de az erőm nem elég! S az Úr azt mondotta: az én erőm erőtelenség által végeztetik el! Az most más kérdés, hogy mind a két példában, akár Jézusnak a Getsemáne kertjében elmondott imádsága, akár Pálnak a tövis eltávozásáért mondott imádsága - dacára, hogy kitartó imádság volt -, úgy végződött, hogy Isten nem teljesítette a kérésüket. Ettől függetlenül, nagyon drága kiváltság az, hogy szabad újra visszatérnünk rá, Isten nem lesz ingerült, nem mondja: hagyj békén, miért hozakodsz elő újra ezzel a kéréssel, mikor én megmondtam: elég néked az én kegyelmem! Áldassék az Úr, hogy Ő úgy hallgat minket, mint az atya hallgatja az ő mindig egy malomban forgó csacska gyermekének kérését. 5. Imádság értelme!
Általában úgy szokták felfogni ezt a történetet, mint közbenjáró imádságot. Ahogyan az újtestementomi ige világít rá Jakab apostol leveléből, ahol így van megírva: „…igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”. No de ez a történet pont az ellenkezőjét illusztrálja. Hiszen Ábrahám azért könyörög, hogy az Atya mentse meg Sodomát és Gomorát Lótékkal együtt és Sodoma és Gomora elvész, Lót felesége sóbálvánnyá válik, Lót és leányai a bűn mélységébe süllyednek a menekülés barlangjában. Aki a történetet úgy olvassa, hogy Isten nem teljesítette az imádságot, az nem jól olvassa. Én magam is sokszor úgy néztem erre a történetre, mint annak illusztrálására, hogy igen hasznos az igaz ember kitartó imádsága, de ez nem azt jelenti, hogy Isten okvetlenül teljesíti a kérést. Hát nem látjuk, hogy ez az egész történet tele van meghallgatott imádsággal? A történet ugye úgy kezdődik, hogy Ábrahám először azért imádkozik, hogy ötven igazért ne pusztítsa el Isten a várost. Az ötvenegyediket már nem is keresték volna az angyalok, mert tudták, Isten utána felfüggeszti az ítéletet. És nem látjátok, hogy minden további imádságnál a 45, 30, 20, 10 igaz ember találása után való könyörgés mindegyik egy teljesített, meghallgatott imádság?
A 19. fejezet 27. és 28. verse az értelem szerint a történet szempontjából idetartozik ehhez a fejezethez. Ott azt olvassuk: „Ábrahám pedig reggel arra a helyre indúla, ahol az Úr színe előtt állott vala. És tekinte Sodoma és Gomora felé, és az egész környék földje felé; és látá, és ímé felszálla a földnek füstje, mint a kemence füstje.” Elpusztul Sodoma és Gomora, de Ábrahámnak egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy hiába imádkozott. Ábrahám tudta, hogy Isten teljesítette kérését, de nem akadt még tíz igaz sem Sodomában és Gomorában.
Mondd testvérem! Mikor te imádságod következménye felől tudakozódsz és odaállsz életed valamely hegycsúcsára s onnét nézel Sodoma és Gomora felé, amiért és akikért imádkoztál, látod, hogy Isten ítélete haragjának sötét füstje száll az ég felé, tudod-e akkor hittel vallani: nem hiába imádkoztam! Mert nem azért pusztult el Sodoma és Gomora, mert Isten nem imádságot meghallgató Úr, hanem azért, mert Sodoma és Gomora nem akart megtérni.
Ábrahám imádsága Sodoma és Gomora lakosainak megtérését pótolni nem tudta. Így áll előttünk egy imádság története. Nem olyan egyszerű dolgok ezek, mint amilyennek az ember gondolná. Elhadarok egy Miatyánkot, vagy egy gyermekkorban megtanult verses imádságot reggel, este, aztán megy az élet tovább a maga útján. Nagy és kemény harc az imádság harca, de boldogság együtt lenni Istennel, vele beszélni meg mindent, még akkor is, ha az ember nem lát mást, csak Isten ítéletének és haragjának a földről felszálló fekete füstjét, de akkor is mondom: te tudod, Uram, hogy miért lett ez ennek az imádságnak története. Tudom, nem miattad, tudom, nem te pusztítod el Sodomát és Gomorát, Lótot és családját, ők maguk rohantak vesztükbe, nem engedték, hogy megmentsd őket!
Óh, mennyi békesség van akkor, könnyek és fájdalmak között is mennyi csendesség száll az imádkozó ember szívébe!
Vigyük oda most Isten elé mindazokat a kérésünket, melyek szívünkben mozognak, amiket Isten Lelke eszünkbe juttat valószínűleg azért, hogy mondjuk el Isten felé. Próbáljunk beszélgetni Istennel úgy, ahogyan ő beszélt Ábrahámmal, míg együtt vándoroltak Sodoma és Gomora felé. Próbáljuk úgy hallani Isten szavát, mint ahogyan hallgatta a kis Sámuel egykor azon az emlékezetes éjszakán a silói templomban.
Ima: Hálát adunk Urunk azokért, akik imádkoznak érettünk, akiket ismerünk, akiknek imádságáról tudunk, de azokért is, akiket sem nem ismerünk, sem imádságukról nincsen tudomásunk. Köszönjük, hogy annyi imádság hordoz bennünket e világnak kísértései és veszedelmei közepette Sodoma és Gomora által körülvett világban. Kérünk, Urunk, tégy minket imádkozó emberekké, akik világosan látják, hogy veszedelemben forgó, kárhozat felé menetelő embereknek, családoknak és ennek az egész világnak nem dörgedelmes prédikációkra, fenyegetésekre van szüksége, hanem közbenjáró imádságokra van szüksége.
Add Urunk, hogy soha meg ne lankadjunk az imádkozásban, mikor egy sötét világ felhői fenyegetnek ítéleteddel és nyugtalanítják lelkiismeretünket, hogy tudjunk Reád nézni úgy, hogy Te akkor is imádságot meghallgató Isten vagy, mikor ítéleted zúg felettünk.
Ámen.

Honnan jössz és hová mégy?
Időpont: 1961. december 31. Óév éjféli igehirdetés
Helyszín: Budapest - Zugló
Alapige: 1Mózes 16,6-11.
És monda Ábrám Szárainak: Ímé a te szolgálód kezedben van, azt tedd vele amit jónak látsz. Nyomorgatja vala azért Szárai, és az elfuta ő előle.
És találá őt az Úrnak angyala egy forrásnál a pusztában, annál a forrásnál, amely a Súrba menő úton van.
És monda: Hágár, Szárai szolgálója! honnan jössz és hová mégy? És az monda: Az én asszonyomnak, Szárainak színe elől futok én.
Akkor monda néki az Úr angyala: Térj meg a te asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő kezei alatt.
És monda néki az Úrnak angyala: Felettébb megsokasítom a te magodat, hogy sokasága miatt megszámlálható se legyen.
És monda néki az Úrnak angyala: Ímé te terhes vagy, és szülsz fiat; és nevezd nevét Ismáelnek, mivelhogy meghallá Isten a te nyomorúságodat.
Odaáll az angyal Hágár mellé és azt kérdezte tőle: „Honnan jössz és hová mégy?”
Engedjétek meg, hogy én is most, mint Isten embere, odaálljak elétek ennek az esztendőnek az utolsó perceiben és megkérdezzem tőletek, mindegyikőtöktől szinte személy szerint, megkérdezem tőled Isten kérdését: Honnan jössz és hová mégy?
Nem olyan egyszerű ez a kérdés, hogy jövök a XIV. kerületből. Nem így értem. Hanem jössz, milyen gondolatok közül, milyen előzményekből és hová mégy, milyen reménységek felé? Honnan jössz és hová mégy? Idevaló ez a kérdés, az esztendő utolsó perceire. Hiszen mindnyájan jövünk az 1961-es esztendőből és megyünk az 1962. felé. De ez csak számbeli megjegyzés. Érdekesebb az a kérdés, hogy tartalom szerint honnan jövünk és hová megyünk?
Tehát vedd úgy, hogy ennek az esztendőnek az utolsó perceiben Isten áll eléd és Isten kérdezi: Gyermekem, honnan jössz és hová mégy?
Mielőtt felelnél erre a kérdésre, előbb még hallgasd meg ennek a Hágárnak a történetét.
Talán az ő életkörülményei egy kis fényt vetítenek a te életedre is és talán Isten szava érvényesnek fog bizonyulni a te életedre nézve is.
Az angyal megkérdezi Hágártól: Honnan jössz? Erre megvallja Hágár: Futok az én asszonyom, Sára elől, mert kibírhatatlan volt az élet Sára mellett. Ismeritek a történetet.
Ábrahámnak a felesége Sára, és Sárának szolgálója Hágár. Hágár a fiatalabbik, az egészségesebb, az áldott, aki új életet hordoz a méhében. És Sára az, aki nem tudja elviselni Hágár fiatalságát, szépségét, legkevésbé pedig azt, hogy gyermeket hordoz a méhében. Pokollá teszi a szolgálója életét. Hágár elfut. El innen, nem lehet kibírni. Megkérdezi az Úr angyala: Honnan jössz? Azt feleli: futok, menekülök, nem bírom ezt a szituációt, amiben élek. Valami új felé futok, mert olyan nehéz. Íme, Hágárnak ez az őstörténete. Egy kicsit gondolkozzunk el. Futok, menekülök az élethelyzetemből, nem bírom, nagyon nehéz nekem. Az a meggyőződésem, hogy sok ember számára nemcsak egy esztendőnek a története ez, hogy futok, menekülök abból, ami van, keresek valami jobbat. Vannak emberek, akik Istennek arra a kérdésére, hogy honnan jössz, nem felelhetnek mást: Uram, menekülök, mert olyan nehéz ez a szituáció, amiben vagyok.
Gondoljuk meg részleteiben. Vannak fiatalok, akik menekülnek a szüleik elől, mert terhes nekik a szülők kérése, parancsa, aggodalmaskodása, nem bírják az otthont. Aztán menekülnek, és talán belemenekülnek egy házasságba, egy meggondolatlan, elsietett házasságba.
Valahonnan kifelé futottak. Akármi, csak legyen valami. Aztán elmúlik egy-két esztendő és egyszer csak kezdenek menekülni a házasságból, mert ott se jó. Mit csinálsz? Menekülök, futok.
Az asszony talán menekül a férfi elől, mert goromba, durva, szeretetlen. A férfi fut az asszony elől, mert talán ráunt és így menekülnek. Menekülök a munkahelyemről, nem bírom az embereket. Tönkretesznek.
Szeretteim! Hágár azt válaszolta Istennek, amikor kérdezte tőle: Honnan jössz? Azt válaszolta: Futok, menekülök. Most egy kicsit igazán csendesedjünk el. Nem kellene senkinek valami ilyesmit mondani Isten szavára: Uram, futok, menekülök, nem bírom, nem bírom a környezetemet, a családomat, az eddigi életformámat? – Milyen sokan futnak az Isten elől!
Nem bírják az Istennek a szeretetét, Istennek a szavát, a gyülekezet rendjét. Csendesedjünk el valóban és nézzük meg, hogy nem kellene-e itt sokunknak odaállani Hágár mellé: bizony én is futok, mert nem bírom. És az angyal odaáll Hágárhoz és azt mondja neki: Meghallotta Isten a te nyomorúságodat!
Testvéreim, akik ilyen futó, menekülő életet éltek, élünk, hallottátok Istennek a nagy evangéliumát! Meghallotta Isten a te nyomorúságodat. Ebben benne van az, hogy érti Isten a te helyzetedet, tudja Isten, hogy nehéz. Szeret téged az Isten. Hiszen azért küldte ezt az angyalt, hogy értelmezze a te helyzetedet. Ezt az evangéliumot hirdetem néktek, menekülő, futó életek: Meghallotta Isten, tudja Isten a ti helyzeteteket, törődik veletek!
Ha érti Isten a helyzetünket, mit is mond? Bizony, itt az evangéliumnak a folytatása kicsit kellemetlen, de szívleljétek meg Istennek a szavát, mert a folytatás az, hogy tehát „menj vissza Sárához”, és hozzá teszi, hogy „és alázd meg magad az ő kezei alatt.” Ugye ez már nem annyira kedves evangélium, mint hogy meghallotta Isten a te nyomorúságodat? Pedig higgyétek el, így tartoznak össze a dolgok. Az evangélium az, hogy meghallotta Isten, érti Isten a te helyzetednek a nyomorúságát, megérti az Isten, hogy menekülnél kifelé, de hát utadba áll az Isten. Azt kérdezi: Honnan jössz és hová akarsz menni? Azt üzeni: értelek, nem perlekedem veled, de most az utadba állok. Azt mondom, mégiscsak menj vissza, alázd meg magad abban a helyzetben.
Örök vágya, reménysége az embernek, hogy a szituációt megváltoztassa. Az a reménysége, hogy az új szituációban egészen boldog lesz. Érthető ez. Ahogy Hágárnál érthető volt. El akart menekülni: akkor majd jó lesz. De látjátok, odaáll az Isten: Megértelek, de menj vissza és ott Sára mellett élj alázatosabban. 1962. első perceiben azt mondja az Isten: eredj vissza és alázatosabban éld az életedet. Eredj vissza abba a szituációba, amelyben 1961-ben éltél.
Olyan jó lenne, hogy ha ilyen nagyszerű dolgokat lehetne ígérni az új esztendőben: Tejbe- vajba fog füröszteni az Isten, de rájöttem arra, hogy hamis próféta volnék, ha azt mondanám, befejeződött a szolgálat, a szegénység, a létbizonytalanság, a családi krízis, testi betegség! 1962. Új esztendő, csodálatos kezdés, itt a mennyország, tejben-vajban fogsz fürödni. Ugye szimpatikus lenne egy ilyen prédikáció. De az a baj, hogy csak igaz nem lenne. Ez hamis prófétaság lenne. Azt hiszem, igaz prófétája vagyok Istennek, amikor azt mondom: Menj vissza alázatosabban abba a kibírhatatlan helyzetbe, menj vissza a családodba, menj vissza és még hozzá alázatosabban menj vissza. Amikor az Isten ezt mondja Hágárnak, akkor egy nagyszerű ígéretet tesz: nagy néppé teszlek. Az a gyermek, akit hordozol, nagy népnek lesz ősatyjává. Úgy is lett. Izmael, az a fiú, az arab nép atyjává lett.
Íme, ez az Isten ígérete. Ne abba reménykedjetek, hogy a külső szituációt megváltoztatjátok, hanem hallgassatok az Isten szavára, menjetek vissza ugyanoda, ahonnét olyan jó lenne elmenekülni, menjetek vissza alázatosabban. „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok.” (Mt 11,29). Erre a Jézus Krisztusra nézve, ennek a Jézus Krisztusnak a nyomdokain járva menjetek vissza, ennek a Jézus Krisztusnak az erejét kérve, ennek a szavára figyelve menjetek vissza. A munkás a műhelyébe, az orvos a rendelőjébe, a diák a könyvei mellé, az asszony a férje mellé, a férfi a felesége mellé, menjetek vissza. Nem az volt a baj, hogy a szituáció nehéz volt, hanem az volt a baj, hogy a szívünk kemény volt.
Olyan gőgösek voltunk, nem bírtuk egymás kezéből elvenni a parancsot, az akarást, a másfajta gondolatot. Az Isten szava ez: menj vissza alázatosabban, és ha ezt elvállalod, nagy néppé teszlek. Csodálatos ígéretek vannak annak, aki alázatosan fogadja az élethelyzetet Istentől. Ezt az egyszerű, de nehezen megvalósítható Igét, ezt a nagyon gazdag programú Igét fogadjuk el Istentől újévi ajándékul!
Ámen.
Könyörögjünk!
Édes Atyám, megvalljuk, hogy olyan sokszor szeretnénk elmenekülni, olyan sokszor mondjuk a zsoltárossal: Vajha szárnyam volna, hogy elmenekülhetnék ebből a külső helyzetből, a küldetésemből, a családból, ahova helyeztél. Édes Atyám, azt hisszük, hogy másutt sokkal jobb lenne.
Édes Atyánk, köszönjük, hogy most utunkba állottál és most megszólítottál minket: Honnét jössz és hová mégy? Köszönjük a Te szavadat, amelyik visszaküld, megaláz minket és megalázkodásra késztet. Édes Atyánk, igent mondunk a Te szavadra, habár a szívünk mélyén lázadozások vannak, habár érezzük, hogy nem telik az erőnkből, hogy visszamenjünk és alázatosabbak legyünk, de mélyebben a szívünk azt mondja: igazad van, ott van a helyünk és ott kellene alázatosabban élnünk. Ezért hit által igent mondunk, elindulunk vissza és arra kérünk, járj előttünk, gyámolíts minket a mi tehetetlenségünkben és kérünk, tedd áldottá ezt a helyzetet, ahol az elmúlt esztendőben éltünk. Ha visszaküldesz minket ugyanoda, ahol voltunk, azt kérjük, Te magad vigyázz ránk! Vigyázz szívünkre, gőgös szívünkre! Adj nekünk örömet abban, hogy maradjunk ott, ahová küldtél. Áldd meg ezt az új esztendőt, adj sokkal több szeretetet azok iránt, akik a közvetlen közelünkben vannak. Adj alázatosabb szolgáló szívet és életet nekünk!
Könyörgünk, vigyázz a hitünkre, hogy az életnek a nehézségei meg ne rontsák a hitünket!
Könyörgünk a mi gyülekezetünkért! Ebben az újévben maradj velünk és áraszd reánk még bőségesebben a Te áldásodat, Igédet, Szentlelkedet! Eleveníts meg, gyógyíts meg, újíts meg az új esztendőben és engedd, hogy egyenként odaálljunk eléd: Uram, rajtam kezdd a Te megújító munkádat! Könyörgünk a mi népünkért is! Vigyázz erre a kicsiny népre, Istenünk! Áldd meg ezt a népet, tartsd meg! Könyörgünk a világért! Annyiféle gonosz erő működik ebben a világban, a halálnak, a gyűlöletnek, a gyilkosságnak a lelke. Könyörülj ezen az emberi nemzetségen, vigyázz rá, hogy el ne eméssze önmagát az ember! Vigyázz ránk Istenünk!
Vigyázz a mi szeretteinkre! A mi Urunkért, Jézus Krisztusért kérünk, maradj velünk, ahogy itt vagy közöttünk, maradj velünk mindvégig. Tedd áldottá ezt az esztendőt és minket is tégy áldássá sokak számára. Az Úr Jézus Krisztusért kérünk.
Ámen.

Ábrahám, Melkhisédek, Krisztus
Időpont: Böjt 5. vasárnapja; 1955. március 27.
Alapige: I. Mózes 14:17-20.
Minekutánna pedig visszatért [Ábrám] Khédorlaomernek és a vele volt királyoknak megveréséből, kiméne ő elébe Sodomának királya a Sáve völgyébe, azaz a király völgyébe.
Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala. És megáldá őt, és monda: Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől. Áldott a Magasságos Isten, a ki kezedbe adta ellenségeidet. És tizedet ada néki mindenből.
Ősrégi történet az, ami a mai igében előttünk áll. Kereken 4000 esztendeje annak, hogy történt. Akkor sem látszott valami nagyjelentőségű eseménynek, csak afféle mellékesemény, epizód volt Ábrahám életében, Isten Szentlelke mégsem engedte, hogy belepje a feledés pora.
Feljegyeztetett a bibliában, izgatta vele a zsoltárírót, a Zsidókhoz írt levél íróját. Ez maga is elég arra, hogy meglássuk, olyan esemény áll előttünk, melynek tanúsága és következményei máig nyúlnak. Nem történeti lecke csupán, hanem rólunk és nekünk szóló üzenet. 1. A történet egyik főszereplője Ábrahám, akinek neve itt még Ábrám. Csak később változtatja meg nevét Isten Ábrahámra. /I. Mózes 17:5./ Úgy áll előttünk ebben a történetben, mint az egy igaz Isten képviselője. Melkhisédek is megállapítja róla: "A Magasságos Isten kezedbe adta ellenségeidet." Nem volt könnyű neki Kánaánban az egy igaz Isten hívének lenni és maradni. Pogány világ volt körülötte. Vonzó ereje még az ő háznépéből is vámot szed. Elsodorja Lótot és családját Sodomába és Gomorába. Az egy igaz Isten vonzó ereje elől keményen elzárkózik a körötte élő pogányság.
Nem tudja misszionálni, igaz, hogy Lótot és családját kivéve a pogányság sem tud behatolni háza népébe. Úgy áll keményen, mint a sziklaszál a zajló óceánban. Éli a maga külön hitéletét. Amerre jár, mindenfelé oltárt épít az igaz Istennek, s nem közösködik a bálványokkal. Úgy néznek rá, mint valami idegen különcre, de ő nem törődik vele, nem alkalmazkodik hozzájuk. Vajon tudunk-e mi a tömeg átalakító hatásának ellenállni, s ha kell, egymagunkban is megmaradni híven az igaz Isten mellett?
Úgy áll előttünk ebben a történetben, mint az irgalmas szeretet képviselője. Négy akkori nagyhatalom biztosítani akarja a maga számára az Egyiptom felé vezető nagy és fontos kereskedelmi és hadi utat. Ennek a törekvésnek útjában áll Sodoma és Gomora. Kiüt a háború.
Sodoma elveszíti. Maga Lót és családja is fogságba kerül. Mikor Ábrahám ezt meghallja, azonnal hadra kel, hogy Lótot és családját megszabadítsa. Lót nem érdemelte meg ezt a szeretetet, hiszen annak idején szeretetlen civódásban követelőleg lépett fel Ábrahámmal szemben, s Ábrahám békességes természetét önző módon kihasználva a gazdagabb földrészt választotta a maga számára. Ha az osztó igazságot tartotta volna Ábrahám szem előtt, akkor sorsára hagyta volna Lótot és Sodomát, de ő nem igazságot keres, hanem békességet, nem bosszút liheg, hanem irgalmat gyakorol. "Áldás leszesz" /I. Móz. 12:2./, ezzel az ígérettel indítja őt egykor Isten Kánaán felé, s íme beteljesedik az ígéret: áldás lesz Sodoma és Lót számára.
Úgy áll előttünk Ábrahám ebben a történetben, mint a szabadulás képviselője, mint szabadító. Serege nem nagy, mindössze 318 kipróbált legény. Vele szemben négy király jól felfegyverzett hadserege, de vele van a Magasságos Isten, s kezébe adja ellenségeit.
Visszahozza mind az elrabolt jószágot, Lótot is, meg az asszonyokat és a népet is. Ez bizony nem megy véráldozat nélkül. Nemcsak a királyok megvert seregéből hullnak a porba vitézek, hanem sebeket kap bizonnyal Ábrahám népe is, s köztük is van, aki ott marad a csatatéren.
Az Új Testámentum sokszor beszél arról, hogy nem a test szerint való zsidók Ábrahám magva, hanem Isten hívő gyülekezete, az ő lelki gyermekei. Vajon mennyi van bennünk Ábrahámnak, a mi atyánknak lelkéből, az Isten-hűség, az irgalom és a szabadítás lelkéből? 2. A történet másik főszereplője Melkhisédek.
Titokzatos ember. Ezen az egyetlen helyen szerepel a biblia történeti könyveiben. Először és utoljára találkozunk itt vele a történelem színpadán. Nincs sem elő-, sem utótörténete.
Egyetlen nemzetségtáblázatban sem szerepel a neve. Sehol sincs szó arról, hogy született, vagy meghalt volna. Az egyedüli, amit tudunk róla, az, hogy Sálem, azaz Jeruzsálem királya és a Magasságos Istennek papja. Nem az okoz vele kapcsolatban nehézséget, hogy történeti személy-e, vagy mondai alak. Nyilvánvaló, hogy történeti személy. Királyi jellege is könnyen érthető, hiszen abban az időben minden kis tartománynak , sőt minden városnak is megvolt a maga királya. Az okoz nehézséget, hogy a Magasságos Istennek papja, tehát az egy igaz Isten képviselője, mint Ábrahám. Honnan kapta ez az ember a kijelentést? Hogyan őrizte meg egy teljesen pogány világban? Ezt a titkot úgy próbálják megfejteni, hogy azt mondják: Melkhisédek Nóé leszármazottja, akiben – ki tudja, hány nemzedéken át – elevenen megmaradt az özönvízből megmenekült család hite, s ezt meg tudta őrizni akkor is, mikor körötte az egész világ pogány volt, keményen elzárkózó minden misszióval szemben. Nóé is így állt egykor egymaga egy ellenséges világ közepette. Melkhisédek tehát az a szent maradék, melyről az írás oly sokszor beszél. Nem tudjuk, tudott-e előbb már Ábrahámról, vagy csak a nagy háború hívta fel rá a figyelmét, különben pedig ismeretlenek voltak, holott mindketten ugyanazt a hitet vallották. Az a tény, hogy Melkhisédek hódol Ábrahámnak, s Ábrahám minden bizonyítás nélkül elismeri őt a Magasságos Isten papjának, tehát olyan valakinek, aki fölötte áll, arra enged következtetni, hogy talán ismerték már azelőtt is egymást, az a tény azonban, hogy ennek semmi nyoma sincs a történetben, minden esetre elgondolkoztat. Isten sokszor megteszi, hogy istentelen időkben a szent maradék nem tud egymásról. Illés sem ismerte azt a 7000 hívőt, aki ott élt ugyanazon a földön, ahol ő egymagát gondolta csak hívőnek. Minden esetre Melkhisédek esete azt mutatja, hogy nem elszigetelt jelenség, soha nem ismétlődő csoda, hogy valaki megmarad hitében akkor is, mikor körötte az egész világ hitetlenné válik, s figyelmeztetés arra: kérjük Istentől azt a kegyelmet, hogy a szent maradék egymásra találjon, s egymás hite által erősödjék.
Melkhisédek nemcsak a hitben, hanem a szeretetben is egy Ábrahámmal. Ő is a szeretet képviselője, még pedig a kezdeményező szereteté. Joga volna elvárni, hogy kapjon Ábrahámtól. Ő király, Ábrahám csak törzsfőnök. Ő egy város királya, Ábrahám csak egy nomád csapat feje. Ő pap, Ábrahám pedig csak laikus, a laikustól pedig a papnak hódolat és áldozat jár. Mégis ő ad előbb. Ad a testnek és ad a léleknek is. Kenyeret és bort kínál a kifáradt harcosoknak, de ennél sokkal többet is nyújt. A legnagyobbat, amit csak tud: bizonyságtételt a közös hitről és áldást a közös, egy igaz Istentől. Ábrahám is ad neki azután.
Bőkezűen tizedet ad neki az egész gazdag zsákmányból, de bizonnyal úgy érzi, hogy mindez csekélység ahhoz az örömhöz és ajándékhoz képest, amit ő kapott Melkhisédektől.
Melkhisédeké az első szeretet, az övé csak a második, a viszontszeretet.
Melkhisédek abban is egy Ábrahámmal, hogy a szabadulás képviselője. A szabadító Ábrahám is szabadításra szorul. Egyszer én szabadítok, máskor engem szabadítanak. Egyszer engem használ fel eszközül a szabadító Isten másnál, máskor mást nálam. Most Ábrahám szabadításán van a sor. Kísértésben van. Két király jön elébe: Sodoma és Sálem királya.
Sodoma királya azért jön, hogy megköszönje alattvalói megmentését és tárgyaljon a hadi zsákmányról. Sodoma királyának hódolata kísértés Ábrahámnak. Eddig távol tartotta magát Sodomától. Nem érintkezett velök. Csak imádkozott értük, s most harcolt érettük. Sodoma királyának hódolata új fejezetet nyit az érintkezésben. Ebből lehet hála, udvariasság, fegyverbarátság, de azután egyéb barátság is. Milyen jó, hogy a Kísértő után mindig jön a Szabadító! Sálem királya egyszerre világossá teszi Ábrahám előtt, hogy nem ő a győző, hanem Isten, Sodomával neki nem lehet közössége, a zsákmányból semmit sem tarthat meg magának, Sodomával kapcsolatban csak a bizonyságtétel az ő dolga, így lesz áldássá számukra. Aki a felkínált szabadítást elfogadja, az megszabadul. Ábrahám is legyőzi a kísértést. 3. Van azonban ennek a történetnek egy harmadik főszereplője is. Maga a történet nem nevezi meg, de más igék világossá teszik, hogy Ő a történet legfőbb szereplője, s ez Jézus Krisztus.
A 110. zsoltár szerint is Melkhisédek a Messiás előképe, a Zsidókhoz írt levél szerint pedig egyenesen Krisztus főpapi előképe. Ő az egy igaz Isten igazi képviselője ebben az ellenséges és hitetlen világban. Benne maga Isten jött közibénk s lett láthatóvá. Mindenki ellene fordult. Családja bolondnak tartotta, tanítványai elárulták és megtagadták, a zsidók törvénytaposónak, a rómaiak politikai forradalmárnak tekintették. Bitófán végezte földi életét, de hű volt és engedelmes az Atyának egészen a keresztfa haláláig. Még akkor sem hagyta el Istent, mikor Isten is elhagyta Őt.
Ő az igazi irgalmas, kezdeményező szeretet képviselője. A bűnbocsánat evangéliumát hozza a bűnösöknek, s ebben lesz az igazi szabadító. Nem vitézei vérét ontja azért, hogy minket a Sátán rabságából kiszabadítson, hanem saját életét áldozza fel értünk. Isten szabadságra elhívott fiainak kísértéseiben is mindig ott van, ahol veszedelem jelentkezik.
Nagyobb van itt, mint Melkhisédek. Ha Ábrahám hódolt a titokzatos papkirálynak, mennyivel inkább kell hódolnunk nekünk Jézus Krisztusnak! Hódolj hát Neki, s add oda Neki nemcsak a tizedet, hanem ennél sokkal többet, azt, ami nélkül a gazdag tized sem ér semmit, add oda magadat, de nem tizedrészben, hanem teljes egészen! Ámen.