Túróczy Zoltán

Ha Szentlelket kapok...
Időpont: Húsvét utáni 6. vasárnap, 1955. május 22.
Alapige: Ézsaiás 44:1-5.
És most hallgass Jákób, én szolgám, és Izráel, a kit én elválasztottam. Így szól az Úr, teremtőd és alkotód anyád méhétől fogva, a ki megsegít: Ne félj, én szolgám Jákób, és te igaz nép, a kit elválasztottam! Mert vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizeket a szárazra; kiöntöm lelkemet a te magodra, és áldásomat a te csemetéidre. És nevekednek mint fű között, és mint a fűzfák vizek folyásinál. Ez azt mondja: én az Úré vagyok, amaz Jákób nevét emlegeti, és a másik önkezével írja: az Úré vagyok, és hízelegve Izráel nevét említi.
A mai szent lecke régi, jóval pünkösd előtti ige, mely azonban előre mutat pünkösdre. A nyomorúságban élő népet Isten egy ígérettel vigasztalja. Az ígéret: a kegyelem lelkének kitöltése. Ezzel az ígérettel és igével készíti elő Isten pünkösdre a népet. Ezzel akar minket is előkészíteni a küszöbön álló pünkösd ünnepére.
Egy népnek ígéri a Szentlelket, de nem mint köztulajdont. Az ígéret úgy teljesedik be, hogy a népet alkotó embereknek egyenként kell venniök Szentlelket. Az ígéret is egy emberben, Jákóbban személyesíti meg az egész népet. Szabad tehát, sőt kell is nekünk is egészen személyesen vennünk ezt az igét, s így fogalmazni meg a kérdést, melyre az ige felel: Mi történik, ha én Szentlelket kapok? Nem megszűkítése ez az ige üzenetének, nem önző szemlélete a közösség számára szóló ígéretnek, hanem józan látása annak az útnak, melyen ez az ígéret mindnyájunké lehet. 1. Ha Szentlelket kapok, megkegyelmezett bűnös leszek, ez az ige első felelete. Hát nem szent leszek? – kérdezed erre. Nem! Bűnös leszel. Olyan bűnös, milyen még sohasem voltál. Utálni fogod magadat. A világ szemetjének fogod tekinteni magadat. A Szentlélek ugyanis leleplez, vagy – amint Jézus mondja – meggyőz, megfedd téged bűn tekintetében. /Ján. 16:8-9./ Senki sem tudja Szentlélek nélkül meglátni teljes romlottságát, elveszett és elkárhozott voltát.
De azután megkegyelmezett bűnös leszel. A Szentlélek nemcsak bűneinket leplezi le, hanem Isten hozzánk való nagy szerelmét is. Meggyőz arról, hogy Isten nem akarja a bűnösnek halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Felragyogtatja előttünk a bűnös egyetlen menedékét, a golgothai keresztet, Jézus Krisztus váltsághalálát, bűneink bocsánatát.
Van azonban a Szentléleknek egy harmadik munkája is, s talán ez a legnehezebb.
Nekünk is, Neki is. Meg kell győznie minket arról, hogy a bűnösség és a megkegyelmezettség nem valami fokozatos lelki folyamat, melyen úgy megyünk át, hogy elhagyjuk az egyik állomást és megérkezünk a másikra. Ez az állandó létformánk. A megtérés nem szűnteti meg a bűnt, nem tesz szentté erkölcsi tekintetben. Továbbra is bűnös vagyok, aki kegyelemre szorulok, s továbbra is kegyelembe fogadott vagyok, aki bűnei miatt nem érdemli meg a kegyelmet. Együtt és egyszerre: bűnös és megkegyelmezett.
Érdekesen mutatja ezt be a mai ige. Annak az embernek, kiről benne szó van, három neve van az igében: Jákób, Izrael és a magyar fordításban "te igaz nép"-pel fordított, az eredeti szövegben tulajdonnévnek is vehető Jesurun. Ugyanaz az ember három néven. Jákób azt jelenti, hogy csaló /I. Móz. 27:36./, Izrael annyi, mint Istennel küzdő /I. Móz. 32:28./, Jesurun /V. Móz. 32:15; 33:5,26./ pedig becéző név, kicsinyítő formája az "igaz" szónak, melyet – ha nem volna furcsa a magyarban – így is lehetne fordítani: te kis igaz, igazka.
Mindez nem egy ember lelki története. Nem arról van benne szó, hogy ez az ember – mikor Jákób volt – becsapta testvérét, Ézsaut, megcsalta öreg édesapját, majd Lábánt, mikor azonban haza akart jönni, utolérték a bűnei, szíve megtelt remegéssel Ézsau bosszúja miatt, s így lett belőle Istennel küzdő Izrael, végül pedig Isten kegyelmébe fogadta, bűnét megbocsátotta, megigazította s becéző szeretettel vette őt körül, Jesurunnak szólongatván őt.
Nem arról van benne szó, hogy mikor Izraellé lesz, meghal benne Jákób, a csaló, s mikor Jesurunná lesz, többé nem Isten irgalmáért küzdő Izrael. Az ige világosan mutatja, hogy ez az ember együtt és egyszerre mind a három: bűnös, Istent kereső és megigazított, tehát megkegyelmezett bűnös.
Nem tudom, elvezethetett-e már téged a Szentlélek erre a keserű igazságra. Ha igen, akkor tudod, hogy mindez nem beletörődés a bűnbe, elhanyagolása a megszentelődésnek, vagy egyenesen bíztatás a gonoszra, hanem növekedés a kegyelemben. A keresztyén ember egyre lesújtóbb és lesújtóbb véleménnyel van önmagáról s egyre nagyobbnak látja a kegyelmet. Ez a Szentlélek munkája s a bűneink bocsánata felőli bizonyosság útja. Ha magunkra nézünk, csak bizonytalanná válhatik a bűneink bocsánatába vetett hitünk, de a Szentlélek Krisztusra irányítja tekintetünket, s erre szívünk megtelik a kegyelem boldog bizonyosságával. 2. Ha Szentlelket kapok, megújult ember leszek. Ez az ige második felelete.
Az eddig elmondottakban benne rejlik annak a félreértésnek a veszedelme, hogy azt gondoljuk: a Szentlélek vétele nem jelent semmi változást az életünkben. Az ígéret folytatása világosan megmutatja, hogy Isten, aki teremtett minket, születésünktől kezdve gondot viselt reánk, kegyelmével megigazított, nem elégszik meg azzal, hogy bűnünket megbocsássa, hanem a Szentlélekben az új élet kegyelmét és lelkét is akarja nékünk adni. Így szól az ige: "Vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizeket a szárazra; kiöntöm lelkemet a te magodra, és áldásomat a te csemetéidre. És nevekednek, mint fű között és mint a fűzfák vizek folyásinál." /3-4. v./ Egy képet használ az ige. Szentlélek előtt olyan az ember élete, mint rekkenő nyárban a föld. Pusztává szárad ki. Összecserepesedik, mint a lázas ember ajka. Elalél s elszárad benne a növény. Kisül a legelő. Fonnyadt füvén csak tikkadt szöcskenyájak találnak már legelni valót. A patak medre is kiszárad úgy, hogy száraz lábbal át lehet rajta sétálni. Mikor azonban beköszönt az esős időszak, megváltozik minden. Ligetté lesz a pusztaság, üde zöld gyepszőnyeggé a legelő, hömpölygő folyóvá a holt meder, felélednek a fák, beköszönt a tavaszi zsendülés, az élet.
Ez a tavaszi megújulás nem időszaki állapot a keresztyén ember életében, hanem örök tavasz. Vissza-visszaszökhet ugyan még belé a tél, alattomos fagyok szörnyű pusztítást végezhetnek benne, de jön a tavasz feltartóztathatatlanul. Az áldott eső és a folyóvíz nedvessége biztosítja ezt a megújulást.
Mit jelent most mindez kép nélkül?
Amint a víz mellé ültetett fűzfában belső erők feszülnek, melyek rügyeket fakasztanak, bimbókat pattantanak, ágakat hajtanak, ugyanúgy a Szentlelket nyert emberben is vannak ilyen belső feszültségek, titokzatos indítások. Egyszer talán csak sejtelmesen gerjedez tőle a szív, mint az emmausi tanítványoké, máskor csontjainkba rekesztett tűz, mely határozott indításként jelentkezik s elküldi Simeont a templomba, Filepet a gázai útra, Pált Macedóniába.
Ezeket az indításokat csak utólag igazolják az események, de utólag mindig igazolják. A megújult ember felső vezetés alatt álló ember.
Amint a bőven áztatott mező mindig üdén friss, ugyanúgy megőrzi hímporát a Szentlelket nyert emberben is a hit. Nem állott, áporodott hit, nem megszokott, elszürkült, elgépiesedett vallás, nem erőltetett, porlepte művirág, hanem hamvas gyümölcs a Szentlelket nyert ember keresztyénsége.
Amint a folyóvíz mellé lebocsátott gyökerek függetlenítik a fát a külső körülményektől s éltetik akkor is, mikor tűző nap elvonja a felszínes gyökerű növényzettől az életlehetőséget, ugyanúgy a Szentlelket nyert ember is nem hervad el, akármilyen tikkasztó légkörben él is, mert oda, ahová gyökere leér, nem érhet le a külső, életpusztító hatalom.
De hát nem ellenkezik ez mindazzal, amit arról mondottunk, hogy a Szentlélek ajándékával is bűnösök maradunk? Nem. A Szentlélek úgy nevel minket, hogy mi egyre bűnösebbnek látjuk magunkat, a világ pedig kénytelen egyre megújultabbaknak látni minket. 3. Ha Szentlelket kapok, ezért leszek misszionárius. Szentlélek nélkül élvező keresztyének vagyunk, Szentlélekkel dolgozó keresztyénekké válunk. Jákóbot Isten a szolgájává választotta ki és hívta el. /1. v./ Előbb a családban. Ez mindnyájunk első munkaterülete. Ennek szól az ígéret: "Kiöntöm lelkemet a te magodra, és áldásomat a te csemetédre." /3. v./ De azután ki kell menni széles e világra a pogányok közé is. Ennek a szolgálatnak is csodálatos ígéretei vannak: "Ez azt mondja: én az Úré vagyok, amaz Jákób nevét emlegeti, és a másik önkezével írja /mint ahogy a régi templomszolga rátetoválta Istenének nevét a karjára/: az Úré vagyok, és hízelegve Izrael nevét említi" /5. v./ Két jellemvonása van annak a missziói munkának, ami mögött ott van a Szentlélek. Az első az, hogy a megújult élet a döntő tényező benne. Van ugyan benne szó-bizonyságtétel is, hiszen a Szentlélek beszédessé tesz, de a döntő mégis a példa, a rokonszenves és kívánatos megújult élet. A másik az, hogy nem emberhez térnek meg a pogányok, hanem az Úrhoz. Téged is elhívott szolgálatra az Úr. Szolgálsz-e Neki? Van-e eredménye a szolgálatodnak?
És ha nem kapok Szentlelket? Az csak az én hibám. A Szentlélek onnan felülről való ajándék, mint a száraz földre a termékenyítő eső. Nem lehet pénzen megvenni, sem kiérdemelni, csak kikönyörögni. De ezt lehet. Isten szívesen adja. Ha tehát nem kapok Szentlelket, nem tehetek érte szemrehányást Istennek. Magamra vessek, ha Szentlélek nélkül meghalok bűneimben, s körülöttem is meghalnak bűneikben az emberek. Ámen.

Tanú Időpont: Szentháromság utáni 5. vasárnap, 1955. július 10.
Alapige: Ézsaiás 43:10-15.
Ti vagytok az én tanuim, így szól az Úr; és szolgám, a kit elválasztottam, hogy megtudjátok és higyjetek nékem és megértsétek, hogy én vagyok az, előttem Isten nem alkottatott, és utánam nem lesz! Én, én vagyok az Úr, és rajtam kivül nincsen szabadító! Én hirdettem, és megtartottam, és megjelentettem, és nem volt idegen isten köztetek, és ti vagytok az én tanuim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok. Mostantól fogva is én az leszek, és nincs, a ki az én kezemből kimentsen; cselekszem, és ki változtatja azt meg? Így szól az Úr, a ti megváltótok, Izráel Szentje. Ti értetek küldöttem el Bábelbe, és leszállítom mindnyájokat, mint menekül őket a Káldeusokkal együtt vídámságuk hajóiba. Én az Úr vagyok, szent Istenetek, Izráelnek teremtője, királyotok.
A mai nap igéje hívás bizonyságtételre. A tanúskodásról szól. 1. Ki tett tanúvá? Ez az első kérdés, ami az ige kapcsán felmerül bennünk. "Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr; és szolgám, akit elválasztottam." /10a. v./ – így kezdődik a szent lecke. Tanúskodásunk tehát nem önkéntes emberi kezdeményezésünkön alapul, hanem Isten hívásán és elkötelezésén. Így van ez minden tanúskodásnál. Senki sem tolhatja fel magát násznagynak, esketési tanúnak, hanem az ifjú pár választja ki magának a barátok és ismerősök közül azokat, akiket ezzel a felkéréssel meg akar tisztelni. A baleseti tanú sem azzal az elhatározással áll az utcasarkon, hogy tanúja akar lenni két jármű összeszaladásának, hanem történetesen lesz szemtanúja annak, ami váratlanul történik. Peres eljárásban is úgy idézik be azt, akiről úgy gondolják, hogy az eset fontos körülményeiről tud hiteles felvilágosítást adni. Így van ez Isten ügyénél is.
Ő maga tesz tanúvá minket. Kiszemel, elválaszt és elhív minket erre a tanúskodásra, mi pedig kénytelenek vagyunk menni. Amint nincs hatalmunkban feltolni magunkat erre a bizalmi szolgálatra, ugyanúgy lehetetlen számunkra az is, hogy szembehelyezkedjünk vele és ne vállaljuk. El vagyunk erre kötelezve.
Nemcsak elválasztottak, tanúságra kiszemeltek vagyunk, hanem – amint az ige külön is hangsúlyozza – Isten urasága alatt álló szolgák, akiknek mennünk kell oda, ahová Ő küld és felelnünk kell minden kérdésre, amit Ő, vagy az Ő ügyében a világ tesz fel nekünk. Ezért nem mondja az Úr: Ti legyetek az én tanúim!, hanem egyszerűen megállapítja: "Ti vagytok az én tanúim", s ezért nem parancsolja a mennybe költöz ő Jézus sem azt a tanítványainak: Legyetek nékem tanúim!, hanem egyszerűen kijelenti: "Lesztek nékem tanúim". /Csel. 1:8./ Akár tetszik, akár nem, akár vállalom, akár tiltakozom ellene, Isten ügyében tanú vagyok és tanú leszek. Az más kérdés, hogy igaz tanú-e, vagy hamis, ment ő-e, vagy vádoló, az ügyet helyes döntésre viv ő, vagy mindent összekeverő és elrontó, a tény az, hogy Isten ügyében tanú vagyok. 2. Miért kell tanúvá lennem? Ez a második kérdés, ami az ige kapcsán felmerül bennünk. A mai ige megszületésének körülményei felelnek erre a kérdésre.
Tanúra perben van szükség. Istennek pere van. Ennek a fejezetnek 26. versében így szól az Úr népéhez: "No pereljünk együtt!" Miért folyik ez a per? A 14. vers Bábelről szól. Isten népe tehát a babiloni fogságban van s perbeszállt Urával. Mi a vád Isten ellen? A nyomorúságban élő nép azzal vádolja Istent, hogy kötelességét elmulasztja. Még a saját ügyével sem törődik.
Engedi, hogy templomát feldúlják és meggyalázzák, népe templom nélkül sínylődjék. Nem törődik a népe ügyével sem. Az Ő teremtménye, az Ő gyermekei, az Ő népe, mégis engedi, hogy rabszíjra fűzzék, mindenéből kifosszák, megalázzák.
Az a vád is elhangzik Isten ellen, hogy tehetetlen, gyenge. A babiloniak erősebbek, mint Ő, s Babilon bálványai több szerencsét tudnak adni saját népüknek, mint Ő az Övének.
Még azzal is vádolják, hogy hazug, nem szavahihet ő. Megígérte, hogy népének adja Kánaánt, s most mégis nem akadályozza meg, hogy az ígéret földjéről száműzzék. A fogságból való szabadulást is többször megígérte már prófétái által, s még sem lett belőle semmi. Olcsó vigasztalás áltató beszéde csak az Ő szava.
Mindez nem csupán titkolt belső keserűség a szenvedő nép szívében. Nyílt elkeseredés, Isten elleni lázadás lett belőle. Perre viszik a dolgot. Mintha úgy akarnák behajtani Istenen azt, amit nem adott meg nekik. Ebben a perben van szükség tanúra.
Ma is pere van Istennek és a világnak. A szenved ő ember ma sincs megelégedve a világkormányzó Istennel. Fellázad ellene, sztrájkba lép, mintha ezt mondaná: Ha Te nem törődsz velem, én sem törődöm Veled, ha nem oldod meg kedvem szerint a kéréseimet, én is figyelmen kívül hagyom a Te kéréseidet. Ezért van tanúra ma is szükség. Istennek van szüksége ment ő tanúkra. Bizonyos, hogy nekünk magunknak is szükségünk van a tanúskodásra, mert ez életeleme a saját hitéletünknek, de most nem erről van szó, hanem arról, hogy üzen nekünk az Úr, mint a virágvasárnapi szamár gazdájának: "Az Úrnak van szüksége reá". /Máté 21:3./ Hallod? A gazdag Isten üzen neked, a szegény embernek: Szükségben vagyok, tanúra van szükségem, téged választottalak, hívlak, jöjj és tanúskodj mellettem ebben az ellenséges világban! 3. Minek lettem tanúja? Ez a harmadik kérdés, ami az ige kapcsán felmerül bennünk.
Így felel rá az ige: Annak, "hogy megtudjátok, és higgyetek nékem, és megértsétek, hogy én vagyok az, előttem Isten nem alkottatott, és utánam nem lesz! Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító! Én hirdettem és megtartottam, és megjelentettem, és nem volt idegen isten köztetek, és ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok." /10b-12. v./ Isten tehát Isten-élménnyel ajándékozta meg népét. Megtapasztalta, hogy van Isten.
Nem másoktól hallotta, nem emberi spekulációk vezették reá, hanem személyes találkozása volt az élő Istennel. Nem elragadtatott állapotban volt valami titokzatos jelenése, hanem kézzelfogható tények nyelvén szólt hozzá Isten és bizonyította be neki, hogy van.
Megtapasztalta, hogy ki az igaz Isten, ki érdemes egyedül arra, hogy szívünket, egész életünket neki ajándékozzuk s elismerjükőt urunknak. Az ige megfogalmazása természetesen az akkori idők bálványimádásának megfelelően beszél sok istenről és idegen istenről, de azért ma is az a helyzet, hogy sok bálványa van az embernek, melynek oltárán feláldozza magát és mindenét. Isten népe választott az istenek között, félredobta az ember csinálta isteneket s hívévé lett az egy igaz Istennek.
Megtapasztalta, hogy ez az egy igaz Isten szabadító. Rajta kívül nincs is más, akiben reménykedni lehetne. Sok reménysége fulladt kudarcba, sok várakozása bizonyult hiábavalóságnak, míg megtanulta, hogy csak az nem csalatkozik, aki Istenben bízik.
Megtapasztalta, hogy nincs oly nehézség, amit Ő nem tudna megoldani s nincs olyan hatalom, mely Őt meg tudná akadályozni. Isten szabadító munkái között különösen is felejthetetlen számára a bűn rabságából való szabadulás. A fejezet végén külön is szó van arról, hogy Isten bűnbocsánata olyan csodálatos, hogy álnokságainkat eltörli s bűneinkről nem emlékezik meg többé. /25. v./ Eltörli, mint a szivacs a tábláról az írást s elfelejti, mintha nem is történt volna.
Volt – nincs.
Megtapasztalta, hogy Isten igazmondó. Amit hirdetett, azt meg is tartotta. Ígéreteire lehet számítani. Szavai olyan megbízhatók, hogy már cselekedetnek lehet tekinteni azt is, amit még csak megjelent.
De nemcsak Isten létét, jóságát, hanem azt is megtapasztalta, hogy Istent komolyan kell venni. A szent lecke utolsó versében így szól az Úr: "Én, az Úr, vagyok szent Istenetek, Izraelnek teremtője, királyotok." Megtapasztalta tehát, hogy Isten szent, azaz bűnt gyűlölő és király, azaz uralkodó, aki maga mellett nem tűr mellékkormányt.
Azt mondod, hogy te mindezt nem tapasztaltad, nem is lehetsz hát tanúja? Nincs igazad. A tíz bélpoklos is megtapasztalta, hogy van Isten, aki megszabadít, de azután elfelejtette az egész élményt. Ne feledkezzél el az Úr jótéteményeiről! 4. Mi célból lettem mindennek tanúja? Ez az utolsó kérdés, ami az igével kapcsolatban felmerül bennünk.
Így felel rá a szent lecke: "Mostantól fogva is én az leszek, és nincs, aki az én kezemből kimentsen; cselekszem és ki változtatja azt meg? Így szól az Úr, a ti Megváltótok, Izrael Szentje: Ti értetek küldöttem el Bábelbe, és leszállítom mindnyájokat, mint menekül őket a Káldeusokkal együtt vidámságuk hajóiba". /13-14. v./ Ezekben a versekben csodálatos szabadulást ígér Isten a babiloni fogságban sínylődő Izraelnek. Azt ígéri, hogy az Általa küldend ő szabadító egészen Bábelig fog előnyomulni, mint diadalmas hódító s a káldeusoknak nem lesz más útja a menekülésre, minthogy hanyatt-homlok hajóikra menekülnek s az Eufrátesen át a perzsa öbölben keresnek egérutat. Olyan hihetetlennek látszik ez a szabadulás, hogy Isten a hatalmával kezeskedik érte a nép előtt. De hát erre is áll: Ki hitt a mi tanításunknak? Ezért kell a tanú, mert a szenved ő, várakozásaiban sokszor csalódott ember elkeseredésében jobban hisz a másik ember tanúságának, mint Isten szavának. A tanúnak tehát az a feladata, hogy lelket öntsön az elaléltba, türelmet a lázadozóba, hitet a kételkedőbe, hogy megvédje Isten ügyét az Istennel perbeszállt ember előtt. Ne feledd el: Isten nem védőügyvédet keres, hanem tanút! Nem hitvédő szónokot, hanem egyszerű embert, aki nem tud többet, de azt tudja, hogy mit cselekedett vele Isten. Fel tud-e használni Isten ebben s erre téged is, vagy magad is odaállsz az Istennel perel ők közé?
Jézus Krisztus, akiben Isten legnagyobb szabadító kegyelme jelent meg, a mi bűnből Szabadítónk, azt mondotta: "Aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt a mennyei Atyám előtt". /Máté 10:33./ Mi lesz velem, ha majd egyszer Isten perel velem ama nagy napon s cserben hagy akkor, nem vállalja a mellettem való tanúskodást a bűnbocsátó Krisztus? Ámen.

Süketek és vakok Időpont: Szentháromság utáni 1. vasárnap, 1955. június 12.
Alapige: Ézsaiás 42:18-21.
Oh, ti süketek, halljatok, és ti vakok, lássatok! Kicsoda vak, ha nem az én szolgám? és olyan süket, mint az én követem, a kit elbocsátok? Ki olyan vak, mint a békességgel megajándékozott, és olyan vak, mint az Úr szolgája? Sokat láttál, de nem vetted eszedbe; fülei nyitvák, de nem hall. Az Úr igazságáért azt akarta, hogy a törvényt nagygyá teszi és dicsőségessé.
Süket és vak emberekről szól az ige. Milyen nyomorult ember a süket! Nem hallja az emberi szót, legyen az akár a szeretet, akár a gyűlölet szava, akár a tanításé, akár a szidalomé. Csak értetlenül néz, mikor mások könnyekre fakadnak egy-egy elszomorító mondaton, vagy jóízűen kacagnak egy-egy tréfán. Dermesztő csendben él, mintha valami kripta lakója lenne, ahová nem hatolhat be sem a munka ritmikus üteme, sem a trillázó madárdal. Szegény, szerencsétlen ember, de legalább lát.
Milyen nyomorult ember a vak! Örök sötétségben botorkál tapogatózva. Sosem virrad meg néki. Nem tudja, milyen kék az ég, milyen tarka a hímes pázsit, mily színpompás az erd ő, milyen hatalmas az emberi művészet alkotóereje. A kultúra legnagyobb területéről, a betűk világából ki van zárva. Tele van remegéssel nem látott, de annál inkább sejtett és félelmetes veszedelmektől. Szegény, szerencsétlen ember, de legalább hall.
Milyen nyomorult ember akkor az, aki egyszerre süket is, meg vak is! Lehet-e még egyáltalán emberi életről beszélni az ilyen szerencsétlennél? Sőt lehet-e egyáltalán életnek nevezni még azt a létezést, melyben az ilyen ember tengődik?! Pedig van még ennél nyomorultabb állapot is: az, mikor nem egy-két süket-vak ember nyomorog a hallók és látók világában, hanem amikor egy egész nép süket és vak. Senki sem hall. Nincs, ki pótolja a süketek hallását. Senki sem lát. Nincs, ki szeme lehetne azoknak, akiknek nincs szemük. A biblia tud még egy ennél is borzasztóbb világról, arról, ahol nem testileg, hanem lelkileg vált süketté és vakká a nép. Ebben a helyzetben a legnagyobb dolgok forognak kockán, hiszen a lélek több, mint a test, s az örök élet hasonlíthatatlanul nagyobb, mint az arasznyi földi lét.
Erről a lelki süketségről és vakságról szól a mai szent lecke. 1. Mi ennek a lelki süketségnek és vakságnak a nyomorúsága? Az ige így foglalja össze: "Sokat láttál, de nem vetted eszedbe; fülei nyitvák, de nem hall." /20. v./ Nem veszi észre az ördög közeledését. Az ős ellenség még a látók szeme elől is el tud rejtőzni. Báránybőrbe bújik, hogy ragadozó farkas-voltát álcázza. A világosság angyalának ruhájába öltözik, hogy ne tűnjék ki, hogy ő a sötétség fejedelme. A javunkat akaró barát pózában díszeleg, hogy elrejtse ártó szándékát, mellyel az Istennek való engedelmességtől akar visszatartani. /Máté 16:22-23./ Hát még milyen észrevétlenül meg tudja közelíteni a vakot! Júdást is megvakította a pénz szerelme, s ezért nem vette észre, mikor belément az ördög.
A süket és vak ember nem veszi észre Krisztus közeledését. Meg sem tudja gondolni, fel sem tudja fogni, hogy mindenben Krisztus közeledik hozzánk. Még a szembe fújó vihar tarajos hullámain is. Nem azért, hogy elpusztítson, hanem azért, hogy megmentsen. Azt akarja, hogy az Ő megigazító igazsága nyilvánvalóvá, a törvény pedig naggyá és dicsőségessé váljék. /21. v./ A süket és vak mindebből semmit sem vesz észre. Úgy jár, mint a tanítványok a Genezáret taván, akik nem ismerték fel a hullámokon feléjük közeled ő Krisztust, hanem a félelem miatt egymást ijesztgetve kiáltoztak: Ez kísértet! /Máté 14:26./ A süket és vak ember nem veszi észre Isten csodáját. Benne él a csodák világában, talán épp vele is történik, talán még úgy is, hogy egyenesen imádságra való feleletként kapja, mégsem ismeri fel. Mikor imádkozik érte, tudatában van annak, hogy csodát kér. Mikor bekövetkezik, nem lát már benne semmi különleges isteni beavatkozást. Úgy jár, mint a bélpoklosok, akik tízen kérték a gyógyulás csodáját, de mikor bekövetkezett, már csak egy tekintette csodának.
A süket és vak ember nem akar vigasztalást bevenni. Halottként siratja azt, aki él, mint Mária Magdaléna a húsvéti üres sír előtt. Horgadt fővel töri fejét a történelem érthetetlen rejtélyein, mikor ott járkál mellette a dicsőséges felelet, a csodálatos megoldás, a Megváltó, mint az emmausi tanítványok mellett a hazafelé viv ő úton.
A süket és vak nem ismeri meg az ő meglátogatásának idejét. Nem érti meg a tények beszédét. Sorsot lát csupán a szenvedésben, s nem eszmél rá benne Isten nevel ő szeretetére.
Ézsaiás népe is így szenved. Isten kiontotta rá búsulásának haragját, ráeresztette idegen had leigázó erejét, körülte lángolt az; de ő nem értett; égett benne, de nem tért eszére. /Ézs. 42:25./ Lehet-e ezek után csodálkozni azon, hogy a süket és vak nem ismeri fel a Megváltót? A világban volt, de a világ nem ismerte meg Őt, az övéi közé jöve és az övéi nem fogadták be Őt. /Ján. 1:10-11./ Tanítását egy csoda-rabbi bölcselkedésének, csodáit ördög-cimboraság jelének, halálát megérdemelt ítéletnek, vagy legfeljebb tragédiának, feltámadását hazugságnak, vagy legjobb esetben a hiszékeny tömeg babonájának tekintették.
Sajnos, mindez nemcsak tanulságul szolgáló történelem, hanem szomorú jelen is.
Milyen sokszor jelen Isten népének és szolgáinak életében is! Vagy te nem így látod önmagadat is? 2. Beszél ez az ige a lelki süketség és vakság bánatáról is.
Maga a lelkileg süket és vak ember nem nagyon bánkódik az állapota miatt. Éppen azért, mert süket és vak, nem törődik mással, csak önmagával. Fogalma sincs arról, mit veszít azzal, hogy nem hall és nem lát. De ha az embernek magának nem is fáj, annál jobban fáj Istennek. Ez az egész prófécia Isten panasza és sóvárgása. Amikor így kiált fel: "Óh, ti süketek halljatok, és ti vakok, lássatok!", ez nem figyelmeztetés, nem fenyegetés, hanem a szánalom felkiáltása.
Ugyanaz a fájdalom ez, mint ami Jézus ajkára adja később az ézsaiási próféciát: "Megkövesedett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallottak és szemeiket behunyták, hogy valami módon ne lássanak szemeikkel és ne halljanak füleikkel és ne értsenek szívükkel és meg ne térjenek." /Máté 13:15./ Istennek fáj, hogy az ember gazdag lehetne és helyette szegény marad, boldog lehetne s ehelyett boldogtalanságban rostokol, megváltott lehetne s ehelyett elpusztul bűneiben.
Istennek külön fájdalma az, hogy a vak az Ő szolgája, a süket az Ő követe s az van ilyen nyomorúságban, akit Ő békességgel akart megajándékozni s terveiben nagy dolgokra felhasználni, arra, hogy Isten ügye naggyá és dicsőségessé legyen. /19, 21. v./ És fáj Istennek az is, hogy a lelki süketség és vakság végeredményben az embernek Tőle való elzárkózása. A figyelembe nem vett Isten, a visszautasított szeretet, az elkészített nagy üdvösséggel való nem törődés fájdalma zokog ebben az igében. Fáj-e neked, hogy mindezzel fájdalmat okozol Istennek? 3. Beszél ez az ige a lelki süketség és vakság okáról is.
Nyilvánvaló, hogy nem Isten az oka. Amikor ezt mondja: "Sokat láttál, de nem vetted eszedbe; fülei nyitvák, de nem hall", mindenért az emberre magára hárítja a felelősséget. Az ember fordítja el a fejét, hogy ne lássa azt, amit látnia lehetne és kellene, s menekül el onnan, ahol olyanról van szó, amit kellemetlen volna neki meghallani. Nem fizikai süketség és vakság ez tehát, hanem készakart elzárkózás. Jézus világosan meg is mondotta, hogy mi a belső indoka ennek a magatartásnak: "hogy meg ne térjenek". /Máté 13:15./ Nem akarunk megtérni. Félünk attól, hogy ha Isten belép az életünkbe, ott sok mindennek gyökeresen meg kellene változni, amin pedig nem szeretnénk változtatni. Szemünket megigézte a világ. Feléje nem vagyunk vakok, hanem tágra nyílt szemmel csodáljuk, mit elibénk rajzol. Ezért vagyunk vakok Isten felé. Fülünket megigézte az ördög. Olyan gyönyörűséges mondatokat suttog a fülünkbe, olyan nagyhangú ígéretekkel vesz le a lábunkról, hogy csupa-fül vagyunk feléje.
Ezért vagyunk süketek Isten szava felé. A bűn szerelme süketít és vakít meg. Csak nézz egy kicsit magadba, s akkor önmagadra vonatkozólag is kénytelen vagy ennek igazságát elismerni! 4. Van-e a lelki süketségnek és vakságnak orvossága?
Önkéntelenül felmerül ez a kérdés. Van! – feleli az ige. A süket és vak önmagát ugyan nem gyógyíthatja meg, s csak isteni beavatkozás segíthet rajta, de ez az isteni beavatkozás készen áll arra, hogy segítsen. Az az isteni fájdalom, mely ebben az igében elénk áll, a kezessége annak, hogy Isten szán minket és segíteni akar rajtunk. A felhívás is azt mutatja, hogy Isten életre akarja kelteni népét, újtestámentomi szemmel olvasva még többet is látunk ebben az igében. Nekünk a 19. versben az Úr szolgája, Isten követe, a békességgel megajándékozott és megajándékozó nem csupán Izrael népe, hanem a megígért Messiás, Jézus Krisztus, aki magára vette minden süketségünket és vakságunkat, s lett a világ legvakabb és legsüketebb valakije, elszenvedte érettünk minden büntetésünket, hogy bűnünket elvéve fülünk megnyíljék, szemünk látóvá legyen. Most Ő szól hozzánk: "Óh, ti süketek, halljatok, és ti vakok, lássatok!" Az Ő szavát a halottak is meghallják. /Ján. 5:28./ Hallják meg hát az élők is!
Figyelj fel a hívó szóra! Ne zárkózz el előle, mert egyszer azután Isten fog elzárkózni előled, s akkor többé nincs orvosság, nincs menekvés! Annál nagyobbat, csodálatosabbat, szerelmesebbet ugyanis, mint amit a kereszten mondott, Isten sem tud már mondani. Mire vársz hát még? Ámen.

Dicsőség Istennek!
Időpont: 1958. december 31. Ó év estéje
Alapige: Ézsaiás 42,8
Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak.
Ez az ige a bibliaolvasó Útmutató mai igéje. Szilveszter-este hangzavarába így kiált bele: Adj dicsőséget Istennek! Évfordulókon rendszerint sok dicséretmondás hangzik el. Vállalatok, üzemek, hivatalok küldöttségei tisztelegnek a vezető előtt, magasztalják szakértelmét, tág látókörét, szervező képességét, emberséges lelkületét, amelyek nélkül nem lehetett volna az évet ily eredményesen zárni. A vezetők viszont áthárítják a dicséretet az alkalmazottakra s magasztalják a dolgozó nép hűségét, kitartó szorgalmát, a saját kenyerén túlnéző önzetlen munkaerkölcsét, amelyek nélkül a legkiválóbb vezető is csak végtagok nélküli fej lenne. Vannak, kik hol leplezetlenül, hol leplezve önmaguk vállát veregetik s magukat dicsérik az évforduló mérlegét szemlélve, míg egymásnak adnak s egymástól nyernek dicsőséget (Ján 5,44). Van, aki a személytelen vak sorsot dicséri, vagy szidja a szerint amint meg van, vagy nincs megelégedve az esztendővel.
Ebbe a poharakat ürítő, dicsőségmámoros világba kiált bele az ige: Dicsőség Istennek!
Méghozzá nem Ézsaiás próféta hangja ez, hanem közvetlenül maga Isten szól: Enyém a dicsőség! Dicsőségemet másnak nem adom. Adj dicsőséget nekem! 1. Adj dicsőséget Istennek háláddal!
Köszönd meg Neki az év jótéteményeit és örömeit! Azt mondod, nem volt? Bizonnyal volt, csak rossz az emlékező tehetséged. A rossz napokat ugyanis jobban észben tartjuk, míg a jó napokról hamar elfeledkezünk. A bánatot panaszkodásunkkal frissen tartjuk, míg az öröm rózsáit engedjük elhervadni. A veszteséget felháborító sérelemnek tekintjük, a nyereséget természetesnek tartjuk. Csak biztassuk az emlékező tehetségünket: „Áldjad én lelkem az Urat és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről!” (Zsolt 103,2) Akármilyen nehéz is lett légyen ez az esztendőd, lehetetlen, hogy ne lett volna benne örömöd. Bizonnyal volt, csak talán nem tekintetted örömnek, mert olyan szürke, mindennapi, természetes volt a szemedben. Egészség, munka, kenyér, öltözet, fedél a fejünk fölött, családi kör, békesség stb. – olvasd csak el a Kis Káté első hitágazatának, meg a Miatyánk IV. kérésének magyarázatát – mind olyan drága életfeltételek, melyeket csak akkor értékelünk, ha hiányzanak! Bizonnyal volt, csak talán nem tekintetted ajándéknak, hanem saját szerzeményednek, melyért te szorgoskodtál, verítékeztél, ügyeskedtél. „Ne tévelyegjetek szeretett atyámfiai!
Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való,…” (Jakab 1,16-17). Vigyázz!
Ne kényszerítsd Istent arra, hogy kemény eszközökkel, a hiábavaló munka rettentő kudarcaival tanítson meg téged a 127. zsoltár 1-2. versének bölcsességére! Bizonnyal volt, csak talán nem tekintetted kegyelemnek, pedig a Káté szerint mindezt irgalmasságából cselekszi anélkül, hogy arra érdemünk lenne, vagy rá méltók lennénk. Csak aki vak a bűnei iránt, vak a kegyelem iránt is. Isten gyermeke ezt az elfáradhatatlan kegyelmet magasztalja s ezért dicsőíti főképp Istent ezen a napon.
Urunk elvárja ezt a hálát és dicsőítést. Igénk is mutatja, a tíz bélpoklos meggyógyításának története is illusztrálja. Csak egy ment vissza közülük megköszönni s Urunk fájdalommal kérdi: „Nem találkoztak, akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen?” (Luk 17,18) Engem is keres a hálás dicséretmondók között. Téged is. Ott talál-e minket? 2. Adj dicsőséget Istennek azzal is, hogy igazat adsz Neki!
Mikor Jézus Keresztelő Jánosról beszél, akkor mondja az írás: „…az egész nép és a vámszedők igazat adának az Istennek…” (Luk 7,29). Könnyű igazat adni Istennek, mikor előbb Ő ad igazat nekünk, de nagyon nehéz, mikor Ő nem ad igazat nekünk (Luk 7,30). Pedig ebben az évben is sokszor nem adott igazat nekünk. Nem szorulunk biztatásra az ilyen esetekre való emlékezésben. Sok panaszunk van erre az évre. Csak úgy ömlik belőlünk a szemrehányás sorsunk miatt Isten felé. Nem volt és ma sincs igazunk, mikor elégedetlenek vagyunk Isten ez évi világkormányzó munkájával. A percemberkék pillanatnyi látóköréből néztük a dolgokat és nem gondolkoztunk a történelem széles látókörében. Bizonyára van a te életedben is olyasvalami, ami ellen annak idején igen rugódoztál, nem adtál Istennek igazat, panaszkodtál, zúgolódtál, haragudtál, fellebbeztél, mikor valami tervedet keresztül húzta, vagy valami olyan útra kényszerített, amely ó emberednek igen megalázó volt s már ebben az évben nyilvánvalóvá lett, hogy Istennek lett igaza, úgy lett jó minden, ahogy Ő akarta s az lett volna a baj, ha a te akaratod lett volna meg s nem az Övé. Adj most dicsőséget Istennek azzal, hogy igazat adsz utólag Neki. Amiről pedig nem tűnt ki, hogy úgy volt jól, ahogy volt, fogadd hittel Jézusnak Péterhez intézet szavát: „Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de azután majd megérted.” (Jn 13,7) Nincs igazunk, mikor nem adunk igazat Istennek, mert ilyenkor az önző ember üzleti látóköréből nézzük a dolgokat s nem a szolgálat kollektív látóköréből. Lehet, hogy valami nekem jó, de a köznek jó és ilyenkor Isten mindig a köz pártjára áll. Elvesz tőlem előjogokat, mert nem voltam hajlandó önként jogokat adni másnak is. Megkevesbíti a kenyeremet, mert a sokból nem adtam ki a szegények részét. Elveszi hatalmamat, mert csak uralkodni akartam s mástól vártam, hogy nekem szolgáljon, nem pedig én akartam szolgálni másoknak. Lehet, hogy sok mindent már eddig is beláttál ezekből. A többit is be fogod majd látni. Adj dicsőséget Istennek azzal, hogy igazat adsz neki utólag! Nincs igazunk, mikor nem adunk Istennek igazat, mert ilyenkor rendszerint nem nézzük a dolgokat a bűn látóköréből, hanem a beképzelt erény trónusáról. Minden, ami velünk történik, Isten ítélete, még pedig kegyelmes ítélete. Igazság és kegyelem csókolgatják egymást Isten intézkedésében. Igazságával elítél és megaláz, kegyelmével felment és felmagasztal. Kérd Istent, hogy adjon neked szemgyógyító írt, hogy megláthasd bűneidet s akkor velem együtt te is megtanulod a zsoltáríró vallomását: „Igaz vagy Uram és a Te ítéleted igazságos!” (Zs 119,137.), de ezt a másikat is: „az Úrnak minden útja kegyelem és hűség…” (Zs 25,10).
Gondolj arra, hogy ebben az évben is hányszor féltél Isten haragjától s elmaradt a büntetés! Adj dicsőséget azzal is, hogy amikor utolért haragja, akkor is igazat tudsz adni neki s így szólsz: „…Úgy van Uram…!” (Mt 15,27) Nincs igazunk, mikor nem adunk Istennek igazat, mert ilyenkor csak földi perspektívában gondolkozunk s nem tekintünk az üdvösségre. Isten néha ostorral is kénytelen munkálni megtérésünket s üdvösségünket. Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a nyomorúság idején közelebb vagyunk Istenhez, mint a jó sorsban. Sokan tanulták meg ebben az évben is, a halálos veszedelemből szabadult Ezékiás hálaimádságát: „…áldásul volt nékem a nagy keserűség...” (Ézs 38,17) Adj elégtételt ma Istennek! Kérj bocsánatot tőle minden lázadozásodért, adj igazat neki és békélj meg vele! Így adsz neki dicsőséget. 3. Adj dicsőséget Istennek az engedelmességeddel is!
Ezt mondja az igében: Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom dicséretemet a bálványoknak. Döntés elé állít ezekkel a szavakkal: Isten, vagy a Bálvány. Vagy az egyik az uram, vagy a másik. Két úrnak nem lehet szolgálni. Mindez ennek az esztendőnek egy másik életterületét juttatja eszünkbe. Tudtuk, hogy ez a döntés elkerülhetetlen. Ha nem döntünk, akkor már döntöttünk a bálványunk, a világ és annak fejedelme, a Sátán mellett és Isten ellen. Tudtuk, hogy a Sátán mindig hazudik, becsap a bálvány szolgálatához fűződő nagy hangú ígéreteivel.
Mégis próbáltuk elkerülni, hogy legalább is elodázni a határozott döntést. Határozottan nem mertünk a bálvány mellett dönteni. Ehhez nem volt bátorságunk. Nem mertük egészen sutba dobni polgári tisztességünket, de maradék istenfélelmünket sem. De nem mertünk határozottan Isten mellett sem dönteni. Ennél jobban szerettük a bűnt, meg féltünk a világ szájától is. Kétfelé sántikáltunk. Nem mertünk nyugodtan a bűnben élni, de nem tudtunk nyugodtan Istennek sem élni. Erre az engedetlenségre mindig ráfizettünk. Ezen az estén azt szeretné Isten, hogy vonjuk le végre ennek az áldatlan helyzetnek a végső következtetését. Ne legyünk többé szégyene Istennek és az Ő népének! Adjunk dicsőséget neki azzal, hogy meghódolunk előtte, ma újra hűséget fogadunk s engedelmességre kötelezzük el magunkat urunknak és felmondunk a bálványoknak! Mit felelsz minderre? Nem tudom. De azt tudom, hogy mit felel Isten. Ezt mondja: „…dicsőségemet másnak nem adom…” Nemcsak kéri és várja, hanem egyenesen jogot formál reá. Jogát nem hagyja. Megbünteti azt, aki nem ad neki dicsőséget. Így alázta meg Nabukodonozor királyt (Dán 4,25-34) is s így fogja rajtunk is behajtani az egyedül Őt illető dicsőséget. Bachnak volt szokása, hogy művei végére odaírt három betűt: S.D.G. = Soli Deo Gloria = egyedül Istené a dicsőség! Írjuk oda ennek az esztendőnek is az utolsó lapjára: Egyedül Istené a dicsőség! De ne tartalmatlan megszokásból, hanem szívünk egész melegével és akaratunk teljes elkötelezésével. Félre hát minden bálvánnyal! Pusztuljanak az ó esztendővel együtt! Mi pedig lépjünk át az egyedüli úrral, mint a mi Urunkkal az Ő dicsőségére az újesztendőbe!
Ámen.

Lenézett szolga Időpont: Új év utáni vasárnap; 1955. január 2.
Alapige: Ézsaiás 42:1-4.
Ímé az én szolgám, a kit gyámolítok, az én választottam, a kit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek. Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utczán.
Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertya belet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. Nem pislog és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít, és a szigetek várnak tanítására.
Egy titokzatos szolgáról van szó a mai igében. Ez a szolga nagy dicsőségben, de ugyanakkor nagy gyalázatban is részesül. Nagy dicsőségben részesíti őt Isten, s nagy gyalázattal illeti a világ. Isten felmagasztalja, emberek lenézik. Isten ezt mondja róla: Én választottam. Nem maga tolta fel magát az én szolgálatomra, nem ő tartotta magát kiválóan alkalmasnak az én szolgálatomra, hanem én választottam őt, mint nekem megfelelőt. Azt is mondja róla, hogy „lelkemet adtam őbelé”. Amit mond, nem magától szólja, hanem én beszélek belőle. Amit cselekszik, nem a saját elgondolása szerint teszi, hanem én működöm általa. Lelkem által benne lakozom, s rajta keresztül én munkálkodom. Ezt a csodálatos dicséretet is elmondja róla: „akit szívem kedvel”. Gyönyörűsége van benne Istennek. Míg mindenki más csak szomorúságára van, ez a szolga az egyetlen, akiben gyönyörködhetik. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy Isten gyámolítja őt, s a világ tanítójává teszi, aki törvényt beszél a népeknek, s kinek a szigetek várnak tanítására.
Ugyanakkor azonban ott van az igében a megrepedt nád és a pislogó gyertyabél képe.
Ez a kép kétszer is szerepel. A 3. versben úgy, mint ennek a titokzatos szolgának irgalmas munkamódszere, mellyel nem öli meg azt, aki már úgyis haldoklik, nem rúg bele abba, akit mindenki más csak szemétre dobandónak tart, hanem megpróbálja megmenteni azt, aki elveszett. A megrepedt nádat összekötözi, a pislogó mécses hamvát óvatosan leszedi, új olajat tölt hozzá, s új fényre lobbantja. A 4. versben azonban ez a kép nem a titokzatos szolga munkamódszerének képe, hanem magának a szolgának a képe, mikor ezt mondja róla: nem pislog és meg nem reped. E világ tehát úgy néz rá, mint megrepedt nádra, pislogó gyertyabélre. Értéktelen semminek, kidobásra való szemétnek tekinti.
Ki ez a titokzatos szolga? 1. A zsidó írásmagyarázók így feleltek rá: a Messiás. Isten szenvedő szolgájának próféciáját látták benne. Ha a zsidó írásmagyarázók előrenézve így tekintettek erre az igére, mi keresztyének Krisztus felől visszanézve rá még inkább úgy látjuk, hogy ez a titokzatos szolga Krisztus.
Az isteni fény s az emberi árny kísérte egész életén át. Karácsonykor is fényes angyalsereg dicsőíti az egyik oldalon, a másik oldalon pedig sötét lelkű önzés csak az istállóban enged nagy kegyesen helyet neki. Gyermekkorában is kedves Isten előtt, de az emberek sem látnak benne mást, mint egy kedves gyermeket. /Luk. 2:52./ Mikor felnőtt korában elkezd tanítani, törvényt beszél a népeknek, azaz isteni bölcsességet hirdet, de ahogyan mondja, abban nincs semmi rendkívüli. Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. Nem tömegszónok, inkább csendes bölcselőnek látszik. Nem a hangjának, hanem az igazságnak erejével akar hatni. Nincs benne semmi demagógia. Nem népszerűséget, hanem Isten-szerűséget keres. Még saját hozzátartozói is úgy néznek reá, mint akinek elment az esze, s akit kényszerrel haza kellene vinni az ácsműhelybe. /Márk 3:21./ Úgy néznek rá, mint aki tönkreteszi magát. Ő pedig tudatosan vállalja az igénytelen és lenézett szolga életformáját. Csodáit nem engedi híresztelni, s még tanítványai bíztatására sem hajlandó jobban adminisztrálni önmagát, továbbra is a tanítványoknak jelenti ki magát és nem a világnak. Földi életének utolsó napjaiban sem szervez védelmet maga mellett. Saját védelmére is alig pár szót veszteget, mintha nem is életről és halálról lenne szó. Az emberek úgy néznek rá, mint halálra méltó, kitaszítanivaló gonosztevőre, Isten pedig úgy, mint a világ Megváltójára. Emberek megölik, Isten feltámasztja. Emberek az üldözés vékáját borítják egyháza tüzére, hogy kialudjék, onnan felülről pedig Szentlélek borítja lángba pünkösdkor Jeruzsálemet.
Ma is sok helyen és sokaknak szemében lenézett ember, idejétmúlt valaki, aki már csak szemétre való. Tanítását sok helyen ásatag nézetnek tekintik, de azért mindig voltak és ma is vannak „szigetek”, talán apró kis emberszigetek a népek nagy óceánjában, akik sóvárogva várnak a tanításra. Egyszer pedig majd, amikor megjelenik isteni fényességben, térdet hajt előtte mindenki mennyen, földön és föld alatt, és jajveszékelve menekülnek majd a lenézett és megvetett Krisztus elől azok, akiknek nem kellett e földön.
Az igéből nyilvánvaló, hogy Isten a lenézett és megvetett Krisztus pártján van. Az Ő pártján vagy te is? Vigyázz, mert a megrepedt nádból egyszer királyi jogar lesz, s a pislogó gyertyabélből világpusztító tűzvész! A jövő Krisztusé és a krisztuséié. 2. A titokzatos szolgának van egy másik értelmezése is a zsidó írástudóknál. Nemcsak egy személyre vonatkoztatják, hanem olykor az egész népre. Ilyenkor a titokzatos szolga Isten gyülekezete.
A magyarázat találó. Isten gyülekezete tényleg mindig igénytelen, lenézett nép volt.
Isten választott népe, a zsidóság is. Mennyivel nagyobb és szervezettebb volt a római, vagy a babilóniai, mennyivel műveltebb a görög, vagy az egyiptomi!
A történelem folyamán is mindig igénytelen kisebbség volt Isten népe. Külső fejlődésében ugyan lassan a világ legnagyobb nemzetközi tömegszervezete lett, de ez csak keret, melyet nem tölt ki pártfegyelem alatt élő egységes nép. Volt idő, mikor világhatalmi hóbort kísértésének esett áldozatául az egyház, s fejedelmeket, királyokat, császárokat ültetett trónra és taszított le onnan, de Isten hamarosan elvette tőle ennek lehetőségét, mint ami nem neki való. Hadserege nincsen, szavának nem ad súlyt fegyveres erő. A nyers erők küzdelmében nem tényező. E világ hatalmasai legtöbbször úgy is néznek rá, mint elmaradt világ csökevényére s elhanyagolható tényezőre. Sajnos, sokszor a hívei kompromittálják legjobban. Papjai és vezetői váltják ki a világban az egyház megvetését. Nem csoda, ha úgy néznek rá, mint megrepedt nádra, vagy pislogó gyertyabélre, melynek csak egy gyönge fuvallat kell és vége van.
És mégis ezt a nyomorult, szeplősarcú egyházat, a hívőknek és a hitetleneknek ezt a sokszor utálatos keverékét, a szenteknek és a világ szemetjének ezt az együttesét szereti és gyámolítja Isten. /Ef. 5:25./ Megrepedt nádját nem töri el, pislogó gyertyabelét nem koppantja el, bár sokszor zúg rajta végig ítéletének viharja. Ezek a viharok azonban mind tisztító és nem pusztító viharok. Ezért marad meg az egyház. Ezért legyőzhetetlen. Világbirodalmak összedűlnek mellette, az egyház azonban él. Túlél mindent és mindenkit.
Az igéből világos, hogy Isten az egyház pártján van. Nem a bűneit védi, azokat gyűlöli és üldözi, meg bünteti is. Magát az egyházat azonban gyámolítja. Ott vagy-e te is Istennel az egyház pártján, ennek a sokszor megvetett és lenézett, elintézettnek hitt, sokszor joggal halálra ítélt egyháznak a pártján? Ha megrepedt nád, vagy pislogó gyertyabél az Isten népe ebben a gyülekezetben, ne felejtsd el, hogy a megrepedt nádnak nem olyan emberre van szüksége, aki összetapossa, hanem olyanra, aki kiegyenesíti, s az utolsókat lobbanó mécsesnek nem a kritika hideg szelére, hanem a szeretet olajára van szüksége! A jövő az egyházé és az Isten népéé. 3. A titokzatos szolgának van egy harmadik értelmezése is. Krisztus maga mondotta, hogy Ő példát hagyott nekünk, szabad tehát azt, ami rá vonatkozik, magunkra is vonatkoztatnunk.
Ezenkívül mi is beletartozunk Isten népébe, szabad tehát magunkra vonatkoztatnunk azt, ami Isten népéről szól. Ezért lehet beszélni arról is, hogy Istennek ez a titokzatos szolgája a hívő ember.
Nekünk nem kell bizonyítgatni, hogy megrepedt nád és pislogó gyertyabél vagyunk.
Mi magunk is így látjuk magunkat. Megrepedt nád vagyunk. Nincs bennünk tartóerő. Nem lehet ránk támaszkodni, törtgerincű keresztyének vagyunk. És pislogó gyertyabél, mely már nem világít, csak bűzlik. Isten szempontjából haszontalan, szemétre való emberek, akikkel már semmit sem lehet kezdeni.
Ezeknek a kétségbeesett keresztyéneknek evangéliumot hirdet a mai ige. Isten a tönkrement, értéktelen, hasznavehetetlen, az elveszett emberek pártján van. Nem bíróként, hanem orvosként és barátként közeledik hozzájuk. Nem metszőkéssel és koppantóval.
Mindkettő a halált jelentené számunkra. Irgalmas pásztorolással közeledik hozzánk.
Hogy ez mind így igaz, azt Jézus Krisztus maga igazolja. Ő a betegekért jött és nem az egészségesekért, a bűnösökért és nem az igazakért, az elveszettekért és nem a biztonságban otthon maradottakért.
Ha Isten a megrepedt nád és a pislogó gyertyabél pártján van, akkor még nekem is lehet reménységem. Isten még nem adta fel a velem, értem való küzdelmet, nekem sem szabad tehát felhagynom vele.
Az új esztendő első vasárnapján a reménység hangját szólaltatja meg az ige: A jövő a Krisztusé és a krisztuséié! A jövő az egyházé és az Isten népéé! A jövő a bűneivel harcoló hívőé! Ezeknek pártján van Isten. Enyém-e a jövő? Beletartozom-e azok közé, akikről az írás azt tanítja, hogy övék a jövő? Ámen.

[A megvigasztaltak vigasztalása] Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnapra Megjegyzés: Erre az ünnepre nincs igehirdetés az ószövetségi posztillás könyvben. Mivel az Agenda és a Liturgikus Könyv rendje szerint is Ézs 40,3–11 az ünnep sorozatunkhoz tartozó alapigéje, ezért a következő helyen található bibliaórai írásmagyarázatot közöljük: TZ-15/B18 szám alatt a B./1-25.
Diakonissza nővérek bibliaórái, igemagyarázatok 1935-1937. c. sorozatban.
Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a – minden bizonnyal ádventi időben elhangzott – feldolgozás a diakonissza-szolgálatra koncentrál, és nem kapcsolódik közvetlenül a vízkereszt utáni utolsó vasárnap témájához: A megdicsőült Krisztus.
Alapige: Ézsaiás 40:1-11.
Vígasztaljátok, vígasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sujtotta őt az Úr keze minden bűneiért. Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útát, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek! Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bérczek rónává. És megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt; mert az Úr szája szólt. Szózat szól: Kiálts! és monda: Mit kiáltsak? Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága! Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép. Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad! Magas hegyre menj fel, örömmondó Sion! emeld föl szódat magasan, örömmondó Jeruzsálem! emeld föl, ne félj! mondjad Júda városinak: Ímhol Istenetek! Ímé, az Úr Isten jő hatalommal, és karja uralkodik! Ímé, jutalma vele jő, és megfizetése Ő előtte. Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti.
Olyan nagyon gazdag szentírási szakasz áll ezen az estén a mi lelki szemeink előtt. Hagyjuk most a 40. fejezettel kapcsolatos történeti vonatkozásokat. Ne beszéljünk a 40. fejezettel kezdődő prófétai könyvről, sem azokról a körülményekről melyek között keletkezett e fejezet, de álljon szemünk előtt ez az ige, ezen a mai órán, úgy, ahogy van. Ez az ige egy nagy felszólítás a vigasztalásra, s egy nagy bíztatás a vigasztalásra.
Az első felszólítás a vigasztalásra! Ezen egy kicsit csodálkozik az ember. Mire kell az embereket felszólítani? Az embereket arra kell felszólítani, ami nem természetes, ami nehezen teljesíthető. Márpedig a vigasztalás azok közé az érzések és cselekvések közé tartozik, amely nagyon is természetes és könnyen teljesíthető. Természetes mindenekelőtt azért, mert minden ember szívében ott van a szenvedő emberrel való együttérzés. Még a legmegkeményedettebb ember szíve mélyén is van együttérzés s részvét a szenvedő ember iránt. Az ember ösztönösen tiltakozik az ellen, hogy szenvedni lássa embertársát. Még a szenvedő ember látása is olyan amit az ember nem tud szívesen nézni. Ez is bizonyítja azt, hogy mi egy olyan világban jártunk, egy olyan ország volt a hazánk, ahol nem lehetett látni könnyet és gyászt, sem szenvedő embertársakat. Ez annak a bizonyítéka, hogy minden ember szíve mélyén felébred a részvét. Minden ép érzékű ember sajnálattal fordul a szenvedő ember felé. Sajnálja a kis maszatos, síró gyermeket s a bűnöst is. Az embernél olyan természetes, hogy vigasztaljon másokat, s ő ezt a vigasztaló szolgálatot nem csak természetesnek, de könnyűnek is találja. S minden ember azt gondolja magáról, hogy ő alkalmas a vigasztalásra. Nincsen olyan ember a világon aki azt gondolná magáról, hogy ő nem alkalmas a vigasztalásra. Mert az emberek azt gondolják, hogy egy pár meleg résztvevő szó, egy meleg kézszorítás és a szenvedő ember meg van vigasztalva.
Ez a világ felfogása a vigasztalást illetőleg. Ellenben akkor, mikor az Isten igéje „felszólít” bennünket, ezzel rámutat arra is, hogy ez nem olyan természetes és könnyű dolog.
Milyen nehézségekkel jár, mutatja az is, hogy kétszer is felszólít: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok!” /1. v./ A diakonisszát különösképpen is érdeklik a vigasztalással kapcsolatos kérdések, mert hivatalánál fogva is arra van rendelve, hogy végezze a vigasztalás nehéz szolgálatát az emberek között. Micsoda nehézségei vannak a vigasztalásnak?
Az első nagy nehézség a vigasztalásra szorulóban jelentkezik! Ha egy kicsit végignézünk azokon a tapasztalatokon, melyeket a vigasztalás területén mi magunk szereztünk, akkor azt mondhatjuk, legnehezebb vigasztalni azt az embert, aki meg sem akar vigasztalódni. Önmagunkon is, másokon is tapasztalhattuk, hogyha az embert valami nagyon nagy szenvedés éri, akkor nem akar vigasztalódni, jól esik neki a fájdalom, melyben kitombolhatja magát! A szenvedés egészen kibillenti az embert lelki egyensúlyából. A vigasztalás munkája, hogy a kibillentett lelki egyensúlyt ismét helyre állítsa eredeti helyzetébe. Mert amiképpen a kibillentett inga mozgása nem szabályos, míg helyére visszatér, akképpen a szenvedő ember meg nincs vigasztalva, míg lelke egyensúlyát vissza nem nyeri.
Ez is nehézzé teszi a vigasztalást. De nehézzé teszi az is, hogy mi nem helyesen vigasztalunk.
Nem Isten igéjével, de a saját bölcsességünkkel vigasztalunk. Ez pedig olyan, mintha valaki szomjas és nem hideg, friss vízzel, de rothadt, poshadt, állott vízzel csillapítja szomját. Sok embert nehéz vigasztalni azért, mert nem akar vigasztalást bevenni, nem csak nem akar, de nem is tud. Nem tud vigasztalást bevenni, nem hat rá semmi szó, semmi vigasztaló kísérlet.
De sok ember nem csak nem tud, de egyenesen nem óhajt vigasztalást bevenni. Nem óhajt mindenekelőtt azért, mert úgy gondolja, hogy nem illik hamar megvigasztalódnia. Talán be is hegedt már a seb, mely fájdalmát okozta, de nem mutatja megvigasztalódását, mert úgy gondolja, a társadalmi illendőség tőle még megkívánja, hogy szívében fájdalom éljen.
Gondolok például egy halálesetre, az elhunyt feletti fájdalom már kevésbé égető, szívük már belenyugodott, lecsillapodott lelkükben a fájdalom vihara, de nem mutatják, mert úgy érzik, nem illik mutatni. Talán sokszor maguk előtt sem vallják be, hogy önmaguk lebecsülését ne vonja maga után, de szívük mélyén már megvigasztalódtak.
A vigasztalás következő nehézsége személyi nehézség. Ez az embertípus nem nem tud, nem nem óhajt, de egyenesen nem akar megvigasztalódni. Ezek az emberek szinte örülnek a szenvedésnek, jól érzik magukat benne, azt lehetne mondani, kéjelegnek a szenvedésben. Romantikus lelkű, beteges hajlamú emberek ezek, akik azt gondolják, hogy érdekessé teszik magukat az emberek szemében, ha szenvednek. Sokan azért szeretnek szenvedni, mert úgy érzik, hogy sajnáljákőket az emberek és ez végtelenül jól esik nekik.
Örülnek az emberek sajnálkozásának és részvétének. Nagyon nehéz a vigasztalás szolgálata.
De vigasztalni kell, Isten maga szólít fel: Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet! Mint már említettem, minden ember azt gondolja magáról, hogy ő alkalmas a vigasztalás munkájára, pedig arra csak nagyon kevés ember alkalmas. A diakonisszának kell tudni vigasztalni, mert őt hivatása erre kötelezi. Nézzük, hogy kik alkalmasak arra, hogy vigasztaljanak?
Sokan azt mondják, a vigasztaláshoz nem kell más csak szív. Az bizonyos, hogy szív is kell hozzá, de nem csak szív. Ha valaki csak szép szavakat mond, de nincs benne szív, külsőleg nyájasságot, részvétet mutat, de nincs mögötte lélek, az nem tud vigasztalni, mert a szenvedő ember megérzi, hogy mennyi a feléje forduló vigasztalókban a szív és mennyi a képmutatás. Tudja, hogy ez csak szájmozgatás, ez pedig a lélek beszéde! Szív tehát kell hozzá, de önmagában ez nem elég. Azt különösképpen akkor látjuk, ha meggondoljuk, mi tulajdonképpen a vigasztalás munkája? A vigasztalás munkája nem az, hogy én elfelejtessem a vigasztalásra szoruló emberrel a szenvedést, nem is az, hogy rámutassak arra, hogy mások is mennyit szenvednek, nem az, hogy hivatkozzam az időre, mely minden sebet behegeszt, nem az, hogy bíztassam arra, hogy felemelt fővel hordja mit rá a sorscsapás mért, nem ez, legfeljebb ez is lehet a vigasztalás munkája. Igazi célját különösen akkor látjuk, ha beteg ember vigasztalására gondolunk. Ki tudja milyen hosszú idő óta fekszik már a betegágyon!
Ezt az embert úgy kell vigasztalni, és ez a vigasztalás igazi célja, hogy lelki nyugalommal feküdjék betegágyán. Tehát a vigasztalás célja lelki nyugalmat és hitet önteni a szenvedő, vigasztalásra szoruló ember lelkébe. Úgy kell az embereket vigasztalni, hogy azok bármilyen súlyos szenvedés terhét hordják, tudjanak bízni Istenben, úgy rá tudják magukat hagyni az Isten vezetésére, mint gyermek az édesatyáéra, tudjanak hittel és bizalommal felnézni az égre, s el tudják mondani: Legyen meg a Te akaratod! Bárcsak mi mindnyájan el tudnánk mondani: Legyen meg a Te akaratod az én életemben is, mint amiképpen a mennyekben is megvan. A szenvedés mindig fájdalommal jár! A fájdalmában vergődő, szenvedő embert nem lehet úgy vigasztalni, hogy vele együtt siránkozik az ember. Mint hogy egy bibliai példát említsünk Jób, akivel együtt sírtak barátai. A fájdalmában szenvedő embernek a hitét kell erősíteni. De ehhez szükséges, hogy a vigasztalónak magának is legyen hite. Csak az tud vigasztalni, aki maga is hisz! A vigasztaláshoz tehát okvetlenül szükséges a hit. Tehát a szereteten, szíven kívül, ott kell, hogy legyen a vigasztaló szívében a hit. Valami szomorú dolog, hogy az emberek milyen lehetetlen módon vigasztalják egymást. Ha összeállítást csinálnánk azokból a szavakból, melyeket emberek emberek vigasztalására elmondanak, valami furcsa összeállítást kapnánk.
Mert mivel vigasztalják az emberek egymást? Akkor, mikor legutoljára kopogtatott be házunkba a halál, emberek nagy serege keresett fel bennünket, hogy részvétüket fejezzék ki és vigasztaljanak bennünket. Emberek mondották el, mit szívük diktált. Amilyen jól esik az embernek a részvét megnyilvánulása, olyan kínosan hat, és annyira fájók az üres szavak, melyeket végig kell hallgatni. Akik csak üres szavakkal vigasztalnak, azok nem is igazi vigasztalók, hanem csak kuruzslók. Nem orvosai, de kuruzslói a szenvedő emberi szívnek! A kuruzslók nem tudnak gyógyítani, csak elmérgesítik a sebet. Inkább ne nyúljon a kuruzsló az emberi szívhez, mert csak fájóbbá teszi az amúgy is fájó sebet.
A következő szintén személyi nehézség. Az első versben azt látjuk, hogy az Úr kétszer is felszólítja az övéit, hogy vigasztaljanak. „Vigasztaljátok, vigasztaljátok ...” Az Úr kétszer szólít fel minden diakonisszát is a vigasztalás nehéz munkájára. Ez a kétszeri felszólítás azt jelenti, hogy a vigasztaláshoz szereteten, szíven, hiten kívül még türelem is kell. A szenvedő ember nem olyan könnyen vigasztalódik meg. De a vigasztalónak nem szabad elcsüggedni, sem meglankadni a vigasztalásban. Most láttuk a vigasztalással járó nehézségeket, nézzük meg azt, hogy mi vezeti az embereket a vigasztaló szolgálat elvégzésére?
Először is az emberi önzés. Azután a hiúság. Mikor látja, hogy a többi ember részvéttel fordul a szenvedő felé, ő is ott akar lenni. És mi vezeti a diakonisszát arra, hogy vigasztaljon? Csak azért vigasztal, mert ápol? Vagy azért vigasztal, mert van résztvevő, melegen érző emberi szíve? Minden diakonisszát ne csak a szolgálat, de a szíve is vigyen a szenvedő emberhez közel. Hogy vigasztalja a diakonissza a betegét? Az Isten úgy beszél a vigasztalásra szoruló népről, mint az „én népemről”, kiket vigasztalni kell. Hogyan beszél a diakonissza az ő betegéről? Úgy beszél róla, mint egy betegről, akinek szenvedése rajta kívül áll, s őt csak annyiban érdekli, hogy mellette kell lenni nappal, vagy éjjel virrasztani? Vagy pedig nem csak úgy beszél róla mint a betegről, hanem az „én betegemről”. A diakonisszának együtt kell érezni betegével, ha fáj a szíve és könnyes lesz a szeme a mások fájdalmai láttára, akkor tud vigasztalni igazán. Mert akkor nem hiányzik a lelki kapocs, a szenvedővel való együttérzés, ami szintén nagyon fontos a vigasztalás nehéz munkájában.
Azonban nekünk ez a bibliai rész nem csak a vigasztalás nehézségeiről beszél, hanem beszél a vigasztalás lehetőségeiről is. Beszél arról és rámutat arra, hogy mivel lehet és kell vigasztalni a szenvedőket. „Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet, így szól Istenetek!” Tehát a vigasztalásra maga Isten szólítja fel az embereket. Nekünk számolnunk kell azzal, hogy vigasztaló szolgálatunkat nem mindig fogadják szívesen az emberek. Nagyon sokszor le akarnak rázni magukról. Semmiféle vigasztalást nem akarnak bevenni. S nekünk ilyenkor türelmesen várnunk kell. Mert Isten nem egyszer, de többször bíztat: Vigasztaljátok, vigasztaljátok ...!
De türelmesen, kitartóan vigasztalni csak az tud, aki tudja azt, hogy Isten maga a vigasztalás atyja! Ha mi tudjuk azt és sokat gondolunk arra, hogy nem társadalmi illendőség, nem szokásból van, de Isten szava és felszólítása kötelez, akkor tudunk szeretettel, türelemmel vigasztalni. A második vers: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsátatott, hiszen kétszeresen ...” Ez a vers beszél nekünk arról, hogy vigasztalni csak szívtől szívhez lehet. A mi vigasztaló szavaink a szenvedő ember szívéhez szóljanak. Nem lehet előre betanult, szépen felépített vigasztaló beszéddel vigasztalni, egyszerű, őszinte, szívhez szóló szavak inkább megvigasztalják a szenvedőt. S mik lehetnek a vigasztaló szavak? A nyomorúság végének hirdetése. Hirdessük a nyomorúságban szenvedő embernek, vége lesz nyomorúságának. De vigyázzunk, ne mondjunk valótlanságot, mert a szenvedő ember érzékeny és hamar rájön arra, hogy mikor vigasztalják igazsággal és mikor mondanak neki valótlanságot. Hirdessük, hogy vége lesz nyomorúságának és sok szenvedésének, de hirdessük bűneik bocsánatát is. A nyomorúság, szenvedés elmúlik, bűne megbocsáttatik! De ahhoz, hogy az ember tudja a bűnök bocsánatával vigasztalni szenvedő embertársát, ahhoz okvetlenül szükséges, hogy maga is higgye a bűnök bocsánatát, hogy önmaga is bűnbocsánatot nyert ember legyen. Aki bűnbocsánatot nyert, az örvendező ember, s csak örvendező ember tud igazán vigasztalni!
A harmadik vers: „Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útját, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek.” A vigasztaló szolgálat útegyengető szolgálat is. Utat kell készíteni és egyengetni a szenvedő ember szívében a Jézus számára. Utat készítő volt Keresztelő János, a kiáltó szó a pusztában. A Krisztushoz vezető utat legelőször a bűnbánatban mutatta meg. Bűnbánatra, alázatra int a 4. vers: „Minden völgy felemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bércek rónává.”
Csak az alászállott, bűnbánó szívben száll meg Jézus, akinek útját egyengetni minden vigasztalónak kötelessége.
Az 5. vers: „És megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt, mert az Úr szája szólt.” A vigasztalónak mindig úgy kell vigasztalnia, hogy a szenvedő ember megérezze, hogy a vigasztalón keresztül az Úr szája szól, s meg kell, hogy lássa a szenvedő a vigasztalás nyomán az Úr dicsőséges arcát. A vigasztalónak rá kell mutatnia arra, hogy mindenki, ő is látni fogja az Úr dicsőséges eljövetelét. Hatodik vers: „Szózat szól: Kiálts! És monda: Mit kiáltsak? Minden test fű, és minden szépsége mint a mező virága.” A vigasztalónak nem szabad elhallgatni e földi dolgok mulandóságát. Test, szépség s minden elmúlik, mint a mezőnek virága, ezt mutatja a hetedik vers is. Minden elmúlik, ha az Úr szele lefújja az élet fájáról, de van mégis ami örök, s ez az Isten igéje. Az Ő beszéde megmarad örökké, ezt mondja a 8. vers is. Ez tanítást jelent a vigasztaló számára is. Ha minden mulandó, üres emberi szavak is elmúlnak, s örök egyedül csak az Isten beszéde, az Isten igéje. Azért ezzel az örökké élő isteni igével kell minden fájdalmában szenvedő embert megvigasztalni.
Vigasztaljuk, vigasztaljuk az Isten igéjével az ő népét.
A 9. vers: „Magas hegyre menj fel, örömmondó Sion! Emeld fel szódat magasra örömmondó Jeruzsálem! Emeld fel, ne félj! Mondjad Juda városainak: Imhol Istenetek!” A vigasztaló szolgálatnak örömmondó szolgálatnak kell lenni. Örömhírrel vigasztalva, örülő szívvel elmondva kell vigasztalni. Ez nem zárja ki azt, hogy mi tudjunk sírni a sírókkal.
Ugyanez a vers int bennünket arra, hogy a vigasztaló szolgálat bátorító szolgálat is legyen! Ne félj! A félelemnek kétféle oka is lehet: az önmagam tehetetlenségének meglátása indíthat félelemre, vagy külső körülmények ébreszthetik fel a félelmet. Ezt a félelmet kell a vigasztalónak eloszlatnia. Ne félj, mert Isten eljő és megszabadít. Istennel pedig nincs okod a félelemre.
A 10. és 11. vers beszél az Istenről. Mégpedig a 10. vers mint uralkodó, a 11. vers pedig mint pásztor Istenről beszél. A 10. vers: „Ímé az Úr Isten eljő nagy hatalommal, kinek karja erős! Ímé az ő jutalma ...” Eljő tehát a hatalmas Isten, aki megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint. De nem csak az ítélő hatalmas Isten jő el, de eljön a pásztor Isten is, aki szereti nyáját. A vigasztalónak rá kell mutatni mind a két Isten arcra. Olyan csodálatosan szép a 11. vers Isten képe, ahol a pásztor Istenről beszél a próféta: 11. vers: „Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, az ő karjával egybegyűjti a bárányokat ...” Tehát az Isten nem olyan pásztor, aki maga előtt hajtja a nyájat. Nem is olyan, aki elöl megy és nem törődik azzal, hogy hogyan követikőt a bárányok, de karjával terelgeti őket. Tehát nem ostort, nem botot használ, hanem karjával tereli nyáját. Kikeresi számukra a legjobb legelőt, a legüdítőbb forrásvizet, a gyenge, elfáradt bárányokat pedig ölébe veszi. Ilyen nagy pásztori szeretet él az emberek iránt a vigasztaló Isten szívében. Vigasztaljuk a szenvedőket a pásztor Isten nagy szeretetével, aki nem bottal, de ölelő karjával terelgeti nyáját.
Azzal kezdtük, hogy a vigasztalás szolgálata egy nagyon nehéz szolgálat, most az óra végén hadd mondjuk el azt is, hogy nem csak nehéz, de csodálatos szolgálat is. Különösképpen diakonissza szolgálat. És különösen adventi szolgálat. Mert a vigasztalás igazi célja mindig – legalábbis annak kell lenni az igazi vigasztaló szolgálatnak – útegyengetés az emberek szívében Isten számára. Utat kell egyengetni a vigasztalóknak, mint Keresztelő János is utat egyengetett. Így lesz a vigasztalás szolgálata örök adventi szolgálat. Rámutatás a pásztor Istenre, aki kicsiny báránykáját a szívén pihenteti meg, De ilyen vigasztaló képességet csak az Úr adhat. Boldog ember az, aki előkészítheti az utat, az örök vigasztaló számára. Ámen.

Az Isten vigasztalása és ítélete a megszomorodott és bűnös népnek Időpont: Ádvent 2. vasárnapja, 1939. december 10.
Helyszín: Győr
Alapige: Ézsaiás 40:1-5.
Vígasztaljátok, vígasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sujtotta őt az Úr keze minden bűneiért. Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útát, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek! Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bérczek rónává. És megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt; mert az Úr szája szólt.
Ez a felolvasott szent lecke üzenet onnan felülről, az Úrtól egy megszomorodott és bűnös népnek. Két mondata van az üzenetnek, az egyik a megszomorodott, a másik a bűnös népnek szól. Mind a kett ő vigasztalás és mind a kettő ítélet.
Nézzük a vigasztalást!
Milyen csodálatos, hogy abban a vigasztalásban, amellyel Isten akarja vigasztalni megszomorodott népét, egyetlen olyan mondatot sem találunk, amely lépten-nyomon előfordul akkor, mikor ember akarja megvigasztalni az embert, nemcsak szokásból, udvariasságból, hanem igazán szíve szeretetéből, őszintén szeretné megvigasztalni. Ebben a vigasztalásban nincsen egyetlen mondat sem, amellyel emberi szokás szerint azzal próbálja egyik ember vigasztalni a másikat, hogy igyekezik előszedni minden ékesszólását azért, hogy kisebbnek tüntesse fel a nyomorúságot, amelyik alatt szenved, mint valami kereszt alatt.
Ebben nincs egyetlen mondat, amiben azzal akarunk vigasztalni: te nép, megszomorodott, bűnös nép, lásd, nem egymagad vagy, aki hordozod a fogság terhét, nem egymagad vagy, akit hatalmas óriások le akarnak taposni! Nézz végig a népek történetében és meg fogod látni, hogy mások is szenvedtek, mások is szenvednek, és fognak még mások is ugyanígy szenvedni!
Nincsen ebben az egész vigasztalásban egyetlen mondat sem abból, ami olyan gyakori az ember vigasztalásában, ami az időnek sebeket befedő vigasztalására, mindent befedő, meggyógyító erejére hívja fel a figyelmet. Azután nincsen ebben a vigasztalásban egy mondat sem abból, hogy fölöttünk elkerülhetetlen sors, megfellebbezhetetlen isteni akarat uralkodik és nekünk annak alá kell rendelni magunkat, hiábavaló minden próbálkozásunk, amellyel ez alól magunkat ki akarjuk vonni. Nem lehet nekünk más, eszesebb, okosabb, a reális életnek jobban megfelel ő állásfoglalásunk, minthogy vesszük az életet úgy, ahogy van, s csendben elfogadjuk azt, amin úgysem tudunk változtatni.
Ez a vigasztalás egészen más. Hogyha azt, amit ennek a próféciának első két versében isteni vigasztalásképpen az Úr üzen a megszomorodott népnek, össze akarom foglalni, abban lehetne összefoglalni, amiben 332. énekünk 2. verse összefoglalja ennek a próféciának üzenetét.
Az "Ó, én bűnös, jaj mit tegyek?" kezdetű ének második versében így biztatja magát az énekíró: „sajnál, megbocsát, szeret”. Igen, arról van itt szó, hogy minden megszomorodott szívnek azt üzeni az Isten: sajnál, megbocsát és szeret.
Azzal kezdődik, hogy „vigasztaljátok”. Az Isten vigasztalni akarja megszomorodott népét.
Kit akar az ember vigasztalni? Vigasztalni akarja azt, akit megsajnál. Az Istent nem lehet kényszeríteni udvariassági életformákkal arra, hogy menjen el vigasztaló látogatásra. Ha az Isten valaki felé vigasztaló sajnálkozással fordul, az önkéntes szívbeli megnyilatkozás Nála.
Vigasztalni akar bennünket az Isten, mint ahogy nem tud elmenni egy melegszívű ember sem az utcasarkon soha nem látott maszatos, síró gyermek mellett anélkül, hogy meg ne kérdezze: miért sírsz kisfiam? Mi bajod van kislányom? - s meg ne próbálja legalább egy zsebkendőmozdulattal maszatos, könnyes orcáját letörölni. Az Isten sajnál, azért akar vigasztalni minden megszomorodott embert és népet. Sajnálkozása nem áll csupán a vigasztaló szándékban, az Úr vigasztaltatni akar bennünket. Mozgósítja embereit, angyalait azért, hogy a meggyötört emberi lélek meg tudja találni azt, amiben erő van a jelen elhordozhatatlannak látszó terhei alatt való megálláshoz. Miért van ott a Gecsemáne kertben az angyal, mikor Jézus vért izzadott? Miért nem hagyja magára Fiát, miért küldi az angyalt? Azért, hogy vigasztalja Őt!
Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet! Nem látjátok, hogy valami csodálatos, szent, titokzatos, megmagyarázhatatlan parancs indítja el mindig a szenved ő ember felé a másik embert! Az Isten követeit elküldi azért, hogy vigasztaljátok az én megszomorodott népemet és az én megszomorodott emberemet. Az is nagy dolog volna, hogyha az Úr csak maga sajnálna, maga akarna megvigasztalni bennünket, de hogy mozgósítja embereit azért, hogy békesség legyen felháborodott élettengerünknek tükrén, ez más. Hallottátok, hogy az Úr ismétli a parancsot: "Vigasztaljátok, vigasztaljátok..." Miért mondja kétszer? Azért, mert sürgeti a vigasztalást, azért, mert úgy érzi, hogy nem szabad nyomorúságában hagyni a szenved ő embert.
Sürgeti a vigasztalást azért, mert sajnálata, ami szívében van, lassúnak találja a vigasztalásnak azt a munkáját, amellyel az emberek egymás könnyeit törölni akarják. Ezért sürgeti őket szavának korbácsával, azért kergeti őket, vigasztaljatok!, hát miért nem vigasztaljátok az én népemet?! Szent türelmetlenség az, ami ezekben a szavakban benne van és ezek mögött a szavak mögött ott van az Isten érettünk dobogó szíve.
Érzed, mit jelent számodra, akinek hosszú az éjszaka, amelyben nem jön fel számodra a nap, aki úgy érzed, késik a segítség, mit jelent, hogy van valaki, akinek még sürgősebb az, hogy nyomorúságodnak vége legyen, mint neked, magadnak, aki még türelmetlenebb, mint magad vagy, aki így kiált fel onnan felülről, mindenható szavával: "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!”
Azt mondja tovább: "Szóljatok Jeruzsálem szívéhez." Ó, micsoda kritika van ebben minden emberi vigasztalás fölött, amellyel emberek akarják az Úr parancsára a szenved ő embert és a szenved ő népet vigasztalni. Nem jó a vigasztalástok! Próbálkoztok, szeretnétek a vigasztalás munkáját végrehajtani, de nem jól végzitek! Szóltok az értelméhez, gondolatvilágához odaférkőztök, de szívéhez nem szóltok! Hát szóljatok szívéhez! Meglátjátok akkor egyszerre kiapad a könnyek patakja, egyszerre felegyenesedik a meggörnyedt hát, a rogyadozó térd, az ingó lépés meg fog szilárdulni, mihelyt egyszer a szenved ő szívéhez megtaláljátok az utat! Ne csak a szenved ők asztalához, a szenvedők didergő szobájához, de a szenvedők szívéhez találjátok meg az utat, – szóljatok az én népemnek szívéhez! Milyen csodálatos a mi Urunknak a szent sajnálkozása!
Testvérem, aki talán ki tudja milyen kereszt alatt görnyedezve jöttél ide Istennek szent hajlékába, aki úgy érzed, hiába van Advent, neked nincs mit várni ebben a világban, nézd, hallgasd meg most, midőn az Úr neked üzeni: én sajnállak téged! És gondold meg, hogy ez az Istennél nem puszta szó. Embernél lehet a sajnálat puszta szó, de mikor az Úr sajnál, az Ő szánakozásából mindig csodák születnek. Mikor a nép ott volt a Genezáret partján, szánakozik az Úr a sokaságon, s ebből a szánakozásból jóllakott 5000 ember, mert az Úr sajnálkozásából csodák születnek. Ezt üzeni néked, megszomorodott ember, megszomorodott nép, az Úr: én sajnállak téged!
De, testvéreim, minden nyomorúságban legnagyobb a bűn nyomorúsága és minden bűnben mindig nyomorúság van. Ezért természetes dolog az, hogy nem oldódik meg a nyomorúság által okozott szomorúság kérdése azzal, ha megoldódnak a nyomorúság külső kérdései. Ó, testvéreim, hiába volna ezen a világon minden embernek dúsan megterített asztala, hiába járna mindenki bíborban, bársonyban, hiába dúskálkodnánk aranyhegyekben: könnyes szemek, meghalványult orcák, elborult tekintetek mégis lennének, mert a legnagyobb nyomorúság nem a testi élet nyomorúsága, nem a fájdalom szaggatja meg legjobban tagjainkat, hanem a bűn, a bűnnek nyomorúsága. Amíg ez meg nem oldódik, addig ez a világ mindig vigasztalásra szorul.
Ezért folytatja az Úr az Ő vigasztalásában e mondat után: "... Vége van nyomorúságának, bűne megbocsáttatott!" Sajnál, megbocsát, – így folytatja tovább az ének. Megbocsát nekünk az Isten!
Ó, testvéreim, mit jelent ez a mi számunkra? Mit jelent az, hogy ez a bűnbocsánat nem a jövend ő világnak puszta ígérete csupán, amelyet a bűneiben vergődő ember odaállít szemei elé, amelyik egyszer majd mégis meglesz. Itt arról van szó: bűne megbocsáttatott. Ó, nézd testvérem, bűnök nyomorúságában gyötrődő ádventi lélek, nézd meg azt, hogy a Biblia, mikor a bűnök bocsánatáról beszél, majdnem mindig ezt a múlt időt használja: "Megbocsáttattak néked a te bűneid" – mondja az Úr annak a szegény gutaütött embernek, itt egy népnek mondja Ésaiás prófétán keresztül az Isten: bűne megbocsáttatott. Valóság, amelyik megtörtént, s nem reménység csupán, amelyik egyszer megtörténik majd. A bűnöm meg van bocsátva.
Pedig mit jelent mindaz, amit ebben a kérdésben az Ótestamentum prófétája látott, akárhogyan feltárta előtte az Isten kegyelméből a jövendő idők fátyolát, akármilyen gyönyörű fejezeteket tudott írni előre Nagypéntekről, az Isten szenvedő szolgájáról, aki betegségeinket viselte és fájdalmainkat hordozá és megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, akinek sebeivel gyógyulánk meg – ő még nem látta azt, hogy az Isten hogyan tudja sajnálni a világot, ő még nem látta, hogy az Isten úgy sajnálta ezt a világot, hogy egyetlen egyszülött Fiát nem sajnálta tőle! Ő még nem látta azt a vért, amelyik ott a kereszten minden bűnt el tud törölni örökre, végérvényesen, vissza nem hozható módon.
Meggyötört emberi lélek, aki a szenvedések keresztjét azért érzed olyan súlyosnak, mert tudod, hogy bűneiddel kihívtad magadra az Isten haragját, halld meg az Isten üzenetét.
Megfáradt, bűnbánó nép, üzeni neked az Úr: megbocsáttattak a te bűneid, vége van nyomorúságodnak, minden elvégeztetett ott fenn a kereszten, minden!
Azt mondtam, énekünk így foglalja össze ezt a szentírási szakaszt: a szenved ő embert sajnálja, bűneit megbocsátja és szereti az Isten. Vissza kell térnem az első mondatra: "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott, hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért." Azt mondja az Úr erre a népre, hogy ez az én népem. Pedig nem volt még nép, amelyik az Ő atyai szívét annyira megtaposta volna, mint az a nép, amelyikről itt szól. A rábízott drága kincseket elpazarolta, áldássá akarta tenni a világ számára és ő átokká tette a világ számára magát. Ennek a népnek, a bűnök mélységében, nemzeti függetlenségének elveszítettségében, fogságban élő népnek az Úr azt mondja: az én népem. Az enyém, még ha el is indult a maga egész népi valóságában, kivétel nélkül a tékozló fiú útján, bűnösen, rongyosan, nyomorultan, mindenét eltékozolva, koldus sorsban is ez az én népem!
Ó, mit jelent az testvéreim, mikor egy nép, amelyik megtagadja Istenét és amelyiket megtagadott a szentséges Isten, a maga nyomorúságában egyszer csak azt hallja, hogy ez mégiscsak az én népem. Mikor az ember lát szomorú családi tragédiákat, amelyekben szülőknek szívét megtaposó gyermekek járnak a tékozló fiú útján és egyszerre megállnak újra a családi hajlék előtt kifosztottan, rongyokban, elzüllötten, egyszerre megszólal az apa szíve s azt mondja: ez mégis az én népem, ez mégis az én gyermekem. Milyen csodálatos, megmérhetetlen, felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan szeretet!
Testvérem, ha te úgy érzed, hogy olyan utakon jár az életed, amelyen megtagadtad teremt ő Uradat, amelyen Ő megtagadott tégedet, elfordította orcáját tőled és azért van rajtad most ez a kereszt meg ez a nyomorúság: állj oda nyugodtan a mennyei Atya kapuja elé és hidd el, hogy nem fog megtagadni, hidd el, hogy neked azt fogja mondani, hogy "én népem", "én gyermekem"!
Pedig az Isten szeretete még ennél is sokkal nagyobb. A második vers végén azt olvassuk: "...hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért." Ez a vers nagy botránykő az Isten igéjében, mert ez így, ahogy előttünk áll, egy teológiai abszurdum. Az lehetetlen, hogy a szent, igazságos Isten jobban megbüntessen valakit, mint ahogy az megérdemelné. Lehetetlen dolog, hogy Ő kétszeresen sújtson valakit az ő bűneiért, mint ahogy a valóság és igazság megkövetelné tőle. Ez a kifejezés így, ahogyan van, nemcsak teológiailag, hanem valójában is abszurdum.
Mert tudjuk jól, minden bűnünkért, minden bűnéért megbüntette azt a népet, s minden bűnömért nekem csak egy büntetést adhat, amelynél nagyobb nincs e világon, amelyet megfellebbezni nem lehet, felemelni nem lehet, s ez a kárhozat. Lehetetlen az, hogy az Úr a kárhozatot kétszeresen tudja valakire minden ő bűnéért ráróni. Hogy lehet ilyen Ige a Bibliában: "...kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért"? Testvéreim, így beszél a sajnálkozó, megbocsátó és szeret ő szív. Akit szeretek, annak a büntetését mindig sokallom. Az elmém kénytelen belátni, hogy a törvények szerint más nem járhat neki, de a szívem mindig tiltakozni fog ellene, a szívem mindig nagynak fogja érezni azt, amit az igazság kimért rá.
Látod az Isten szívét, amint ebben a mondatban megfellebbezi a saját maga ítéletét, megfellebbezi igazságának és szentségének ítéletét, azt az ítéletet, amelyik megáll minden tárgyilagos emberi elme előtt. Megfellebbezi, azt mondja, sok ez neki, nem bírja, kétszeresen is elég már neki, amit szenvednie kell azért, amit vétkezett ellenem. Csodálatos szeretet. Az ember megáll, szinte elnémul ezelőtt a vers előtt és nem tud mást csinálni, csak áhítattal, csodálattal, hódolattal földre borulva tudja nézni az Istennek a megszomorodott, bűnös emberhez való szeretetét, amellyel a maga igazságának és szentségének ítéletét megfellebbezi.
Titkok lebbentek fel a próféta előtt, mikor ezt a verset leírta, pedig ő még semmit nem látott abból, ahogyan ezt a szent összeütközést megoldotta az Úr, ő még nem látta azt a keresztet, amelyen az Isten szíve úgy oldotta meg az Ő igazságának és szentségének szíve által megfellebbezett ítéletét, hogy magára vette ennek a világnak minden bűnét és elszenvedte érette és helyette a mi minden bűnünknek minden büntetését.
Csodálatos szeretet és csodálatos vigasztalás! Nyomorúság sötétségében, bűneidben vergődő ember és nép, ádventet váró lélek, ujjongj fel rá: az Isten sajnál, az Isten megbocsát és az Isten csodálatosan szeret téged!
Ez ennek az igének az első üzenete.
Azt mondottam azonban, hogy nemcsak a megszomorodott népnek, hanem egy bűnös népnek is szól ez az üzenet. Ha a megszomorodott népnek vigasztalás jár, a bűnös népnek ítélet jár. Ennek a szentírási szakasznak másik része egy nagy ítélet.
Az ítélet azt állapítja meg, hogy ez a szeretet kötelezne. Istennek szíve e felé a világ felé tele van sajnálattal, megbocsátó szeretettel, könnyeket letörl ő, kimondhatatlan hűséggel – és az ember nem engedi, hogy ez a szeretet bevonuljon ebbe a világba. Akadályozza ennek a bevonulását, mert az a kiáltó szó, amelyik ezt a parancsolatot mondja: "A pusztában készítsétek az Úrnak utát...", ez nem más, mint annak megállapítása, hogy a bevonulni készülő, megtestesült isteni szeretet elé az ember akadályokat gördít. És itt mindjárt meg kell állnunk, mert ez azt jelenti, meg tudom akadályozni, hogy ez a szeretet, a vigasztaló Istennek csodálatos szeretete, bevonuljon a világba és az én életembe.
Egészen apró dolgokkal tudom megakadályozni. Micsoda az, hogyha valahol nincs út? Ha valahol völgyek vannak, le lehet a völgybe menni s azután újra felkapaszkodni, ha az út nem egyenes, kerül ő úton is el lehet érni a célhoz. Lehet, de az Istennek megváltó szeretete ezen az úton nem hajlandó menni. Mi nem írhatjuk elő, hogy milyen úton jöjjön hozzánk az Isten. Ő olyan úton jön, amilyenen akar, s azok, amit mi nem tartunk akadályoknak, megakadályozhatják, hogy ez a szeretet elérkezzen hozzánk. Egészen apró dolgok lehetnek, amidőn a bűnnek mélysége nem több, mint parányi, barázdaszerű árok, lehet nagyobb szakadék – s ez mind-mind akadályát képezi annak, hogy el tudjon hozzánk jönni a közeled ő adventi Király. Az emberi gőgnek valami kis vakondtúrása, vagy eget ostromló pöffeszkedése megállítja az Urat adventi útjában és nem tud hozzánk jönni vigasztaló szeretetével. Kis kanyargás, amellyel az egyenes útról letérek, amelyen saját magam kedvtelései, saját magam gyarló bölcsessége szerint akarom életem útját igazgatni, elég ahhoz, hogy ott, ahol az egyenestől eltér utam, megállítsam az adventi megváltó szeretetet útján és ne jöjjön hozzánk, hozzám.
Az ember az első pillanatra azt gondolja, kimondhatatlan ostobaság lehet még csak elképzelni is, hogy mikor ilyen megváltó szeretet közeledik valakihez, az annyit meg nem tesz, hogy betemeti a völgyeket, elhordja a kis vakondtúrásokat, hadd legyen az út sima, átvágja, kiegyenesíti az egyenetlen, görbe utakat. Hát nem érdemes ennyi áldozatot hozni azért, hogy megvigasztalt, megbékélt élete legyen? Ez lehet ostobaság az emberi értelem előtt, azonban az életet nem az értelem irányítja, hanem azt úgy kell venni, amint amilyen. Az ember szomorúan látja a királyi menyegzőről szóló példázatot. Az is elképzelhetetlen emberi lehetetlenség, hogy valaki ne menjen el a királyi menyegzőbe, ha meghívják – mégis ez a valóság, ez az élet úgy, ahogy előttünk van!
Most gondoljátok meg testvéreim, mit ér az, ha advent van és nekem nincsen ádventem, mert az advent számára az út hozzám nincsen kész. Mit ér, ha valahol nyomorultan, betegen, halállal vívódik valaki s egy injekció meg tudná menteni, de az injekció másutt van, valahol egy másik város patikájában csendesen ott fekszik valamelyik doboz fenekén. Az orvosság ott van, a beteg itt van, az élet ott van, a halál itt van. A halálból élet lehetne, ha találkoznának, de nem találkoznak. Mit ér neked, hogy a megváltó szeretet adventben közeledik e világhoz könnyeket törl ő, isteni, szent, vigasztaló szeretettel, éhséget megtörő, szánakozó jósággal, bűnöket eltörlő, szent vérhullással, mit ér mindez, ha ez mind rajtad kívül marad, mert az út az advent Királya és közötted járhatatlan. Te azt gondolod, hogy járható, az Úr azt mondja, hogy járhatatlan.
Ó, engedd hát, hogy hadd vonuljon be az advent Királya, hogy ne fájjon tovább az Úr szíve miattad és ne küldje tovább hiába kiáltó szavát: készítsétek az Úrnak útjait, hadd vonuljon be a dicsőség Királya. Akkor majd megjelenik az Úr dicsősége és minden test látni fogja azt, mert az Úr szája szólt.
Ámen.

Az Isten vigasztalása és ítélete a megszomorodott és bűnös népnek Időpont: Advent 2. vasárnapja, 1939. december 10. Győr
Alapige: Ézsaiás 40:1-5.
Vígasztaljátok, vígasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sujtotta őt az Úr keze minden bűneiért. Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útát, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek! Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bérczek rónává. És megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt; mert az Úr szája szólt.
Ez a felolvasott szent lecke üzenet onnan felülről, az Úrtól egy megszomorodott és bűnös népnek. Két mondata van az üzenetnek, az egyik a megszomorodott, a másik a bűnös népnek szól. Mind a kettő vigasztalás és mind a kettő ítélet.
Nézzük a vigasztalást!
Milyen csodálatos, hogy abban a vigasztalásban, amellyel Isten akarja vigasztalni megszomorodott népét, egyetlen olyan mondatot sem találunk, amely lépten-nyomon előfordul akkor, mikor ember akarja megvigasztalni az embert, nemcsak szokásból, udvariasságból, hanem igazán szíve szeretetéből, őszintén szeretné megvigasztalni. Ebben a vigasztalásban nincsen egyetlen mondat sem, amellyel emberi szokás szerint azzal próbálja egyik ember vigasztalni a másikat, hogy igyekezik előszedni minden ékesszólását azért, hogy kisebbnek tüntesse fel a nyomorúságot, amelyik alatt szenved, mint valami kereszt alatt. Ebben nincs egyetlen mondat, amiben azzal akarunk vigasztalni: te nép, megszomorodott, bűnös nép, lásd, nem egymagad vagy, aki hordozod a fogság terhét, nem egymagad vagy, akit hatalmas óriások le akarnak taposni! Nézz végig a népek történetében és meg fogod látni, hogy mások is szenvedtek, mások is szenvednek, és fognak még mások is ugyanígy szenvedni! Nincsen ebben az egész vigasztalásban egyetlen mondat sem abból, ami olyan gyakori az ember vigasztalásában, ami az időnek sebeket befedő vigasztalására, mindent befedő, meggyógyító erejére hívja fel a figyelmet. Azután nincsen ebben a vigasztalásban egy mondat sem abból, hogy fölöttünk elkerülhetetlen sors, megfellebbezhetetlen isteni akarat uralkodik és nekünk annak alá kell rendelni magunkat, hiábavaló minden próbálkozásunk, amellyel ez alól magunkat ki akarjuk vonni. Nem lehet nekünk más, eszesebb, okosabb, a reális életnek jobban megfelelő állásfoglalásunk, minthogy vesszük az életet úgy, ahogy van, s csendben elfogadjuk azt, amin úgysem tudunk változtatni.
Ez a vigasztalás egészen más. Hogyha azt, amit ennek a próféciának első két versében isteni vigasztalásképpen az Úr üzen a megszomorodott népnek, össze akarom foglalni, abban lehetne összefoglalni, amiben 332. énekünk 2. verse összefoglalja ennek a próféciának üzenetét. Az "Oh én bűnös, jaj mit tegyek?" kezdetű ének második versében így biztatja magát az énekíró: sajnál, megbocsát, szeret. Igen, arról van itt szó, hogy minden megszomorodott szívnek azt üzeni az Isten: sajnál, megbocsát és szeret. Azzal kezdődik, hogy vigasztaljátok. Az Isten vigasztalni akarja megszomorodott népét.
Kit akar az ember vigasztalni? Vigasztalni akarja azt, akit megsajnál. Az Istent nem lehet kényszeríteni udvariassági életformákkal arra, hogy menjen el vigasztaló látogatásra. Ha az Isten valaki felé vigasztaló sajnálkozással fordul, az önkéntes szívbeli megnyilatkozás Nála.
Vigasztalni akar bennünket az Isten, mint ahogy nem tud elmenni egy melegszívű ember sem az utcasarkon soha nem látott maszatos, síró gyermek mellett anélkül, hogy meg ne kérdezze: miért sírsz kisfiam? Mi bajod van kislányom? S meg ne próbálja legalább egy zsebkendőmozdulattal maszatos, könnyes orcáját letörölni. Az Isten sajnál, azért akar vigasztalni minden megszomorodott embert és népet: Sajnálkozása nem áll csupán a vigasztaló szándékban, az Úr vigasztaltatni akar bennünket. Mozgósítja embereit, angyalait azért, hogy a meggyötört emberi lélek meg tudja találni azt, amiben erő van a jelen elhordozhatatlannak látszó terhei alatt való megálláshoz. Miért van ott a Gecsemáne kertben az angyal, mikor Jézus vért izzadott? Miért nem hagyja magára Fiát, miért küldi az angyalt? Azért, hogy vigasztalja Őt! Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet! Nem látjátok, hogy valami csodálatos, szent, titokzatos, megmagyarázhatatlan parancs indítja el mindig a szenvedő ember felé a másik embert! Az Isten követeit elküldi azért, hogy vigasztaljátok az én megszomorodott népemet és az én megszomorodott emberemet. Az is nagy dolog volna, hogyha az Úr csak maga sajnálna, maga akarna megvigasztalni bennünket, de hogy mozgósítja embereit azért, hogy békesség legyen felháborodott élettengerünknek tükrén, ez más. Hallottátok, hogy az Úr ismétli a parancsot: "Vigasztaljátok, vigasztaljátok..." Miért mondja kétszer? Azért, mert sürgeti a vigasztalást, azért, mert úgy érzi, hogy nem szabad nyomorúságában hagyni a szenvedő embert.
Sürgeti a vigasztalást azért, mert sajnálata, ami szívében van, lassúnak találja a vigasztalásnak azt a munkáját, amellyel az emberek egymás könnyeit törölni akarják. Ezért sürgeti őket szavának korbácsával, azért kergeti őket, vigasztaljatok!, hát miért nem vigasztaljátok az én népemet?! Szent türelmetlenség az, ami ezekben a szavakban benne van és ezek mögött a szavak mögött ott van az Isten érettünk dobogó szíve. Érzed, mit jelent számodra, akinek hosszú az éjszaka, amelyben nem jön fel számodra a nap, aki úgy érzed, késik a segítség, mit jelent, hogy van valaki, akinek még sürgősebb az, hogy nyomorúságodnak vége legyen, mint neked, magadnak, aki még türelmetlenebb, mint magad vagy, aki így kiált fel onnan felülről, mindenható szavával: "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!" Azt mondja tovább: "Szóljatok Jeruzsálem szívéhez." Oh micsoda kritika van ebben minden emberi vigasztalás fölött, amellyel emberek akarják az Úr parancsára a szenvedő embert és a szenvedő népet vigasztalni. Nem jó a vigasztalástok! Próbálkoztok, szeretnétek a vigasztalás munkáját végrehajtani, de nem jól végzitek! Szóltok az értelméhez, gondolatvilágához odaférkőztök, de szívéhez nem szóltok! Hát szóljatok szívéhez! Meglátjátok akkor egyszerre kiapad a könnyek patakja, egyszerre felegyenesedik a meggörnyedt hát, a rogyadozó térd, az ingó lépés meg fog szilárdulni, mihelyst egyszer a szenvedő szívéhez megtaláljátok az utat! Ne csak a szenvedők asztalához, a szenvedők didergő szobájához, de a szenvedők szívéhez találjátok meg az utat, – szóljatok az én népemnek szívéhez! Milyen csodálatos a mi Urunknak a szent sajnálkozása! Testvérem, aki talán ki tudja milyen kereszt alatt görnyedezve jöttél ide Istennek szent hajlékába, aki úgy érzed, hiába van Advent, neked nincs mit várni ebben a világban, nézd, hallgasd meg most, midőn az Úr neked üzeni: én sajnállak téged! És gondold meg, hogy ez az Istennél nem puszta szó. Embernél lehet a sajnálat puszta szó, de mikor az Úr sajnál, az Ő szánakozásából mindig csodák születnek. Mikor a nép ott volt a Genezáret partján, szánakozik az Úr a sokaságon, s ebből a szánakozásból jóllakott 5000 ember, mert az Úr sajnálkozásából csodák születnek. Ezt üzeni néked, megszomorodott ember, megszomorodott nép, az Úr: én sajnállak téged! De, testvéreim, minden nyomorúságban legnagyobb a bűn nyomorúsága és minden bűnben mindig nyomorúság van. Ezért természetes dolog az, hogy nem oldódik meg a nyomorúság által okozott szomorúság kérdése azzal, ha megoldódnak a nyomorúság külső kérdései. Oh, testvéreim, hiába volna ezen a világon minden embernek dúsan megterített asztala, hiába járna mindenki bíborban, bársonyban, hiába dúskálkodnánk aranyhegyekben: könnyes szemek, meghalványult orcák, elborult tekintetek mégis lennének, mert a legnagyobb nyomorúság nem a testi élet nyomorúsága, nem a fájdalom szaggatja meg legjobban tagjainkat, hanem a bűn, a bűnnek nyomorúsága. Amíg ez meg nem oldódik, addig ez a világ mindig vigasztalásra szorul. Ezért folytatja az Úr az Ő vigasztalásában e mondat után: "... Vége van nyomorúságának, bűne megbocsáttatott!" Sajnál, megbocsát, – így folytatja tovább az ének.
Megbocsát nekünk az Isten! Oh, testvéreim, mit jelent ez a mi számunkra? Mit jelent az, hogy ez a bűnbocsánat nem a jövendő világnak puszta ígérete csupán, amelyet a bűneiben vergődő ember odaállít szemei elé, amelyik egyszer majd mégis meglesz. Itt arról van szó: bűne megbocsáttatott. Oh nézd, testvérem, bűnök nyomorúságában gyötrődő ádventi lélek, nézd meg azt, hogy a Biblia, mikor a bűnök bocsánatáról beszél, majdnem mindig ezt a múlt időt használja: "Megbocsáttattak néked a te bűneid" – mondja az Úr annak a szegény gutaütött embernek, itt egy népnek mondja Ésaiás prófétán keresztül az Isten: bűne megbocsáttatott. Valóság, amelyik megtörtént, s nem reménység csupán, amelyik egyszer megtörténik majd. A bűnöm meg van bocsátva. Pedig mit jelent mindaz, amit ebben a kérdésben az Ótestamentom prófétája látott, akárhogyan feltárta előtte az Isten kegyelméből a jövendő idők fátyolát, akármilyen gyönyörű fejezeteket tudott írni előre Nagypéntekről, az Isten szenvedő szolgájáról, aki betegségeinket viselte és fájdalmainkat hordozá és megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, akinek sebeivel gyógyulánk meg – ő még nem látta azt, hogy az Isten hogyan tudja sajnálni a világot, ő még nem látta, hogy az Isten úgy sajnálta ezt a világot, hogy egyetlen egyszülött Fiát nem sajnálta tőle! Ő még nem látta azt a vért, amelyik ott a kereszten minden bűnt el tud törölni örökre, végérvényesen, vissza nem hozható módon. Meggyötört emberi lélek, aki a szenvedések keresztjét azért érzed olyan súlyosnak, mert tudod, hogy bűneiddel kihívtad magadra az Isten haragját, halld meg az Isten üzenetét.
Megfáradt, bűnbánó nép, üzeni neked az Úr: megbocsáttattak a te bűneid, vége van nyomorúságodnak, minden elvégeztetett ott fenn a kereszten, minden! Azt mondtam, énekünk így foglalja össze ezt a szentírási szakaszt: a szenvedő embert sajnálja, bűneit megbocsátja és szereti az Isten. Vissza kell térnem az első mondatra: "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott, hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért." Azt mondja az Úr erre a népre, hogy ez az én népem. Pedig nem volt még nép, amelyik az Ő atyai szívét annyira megtaposta volna, mint az a nép, amelyikről itt szól. A rábízott drága kincseket elpazarolta, áldássá akarta tenni a világ számára és ő átokká tette a világ számára magát. Ennek a népnek, a bűnök mélységében, nemzeti függetlenségének elveszítettségében, fogságban élő népnek az Úr azt mondja: az én népem. Az enyém, még ha el is indult a maga egész népi valóságában, kivétel nélkül a tékozló fiú útján, bűnösen, rongyosan, nyomorultan, mindenét eltékozolva, koldus sorsban is ez az én népem!
Oh mit jelent az, testvéreim, mikor egy nép, amelyik megtagadja Istenét és amelyiket megtagadott a szentséges Isten, a maga nyomorúságában egyszer csak azt hallja, hogy ez mégiscsak az én népem. Mikor az ember lát szomorú családi tragédiákat, amelyekben szülőknek szívét megtaposó gyermekek járnak a tékozló fiú útján és egyszerre megállnak újra a családi hajlék előtt kifosztottan, rongyokban, elzüllötten, egyszerre megszólal az apa szíve s azt mondja: ez mégis az én népem, ez mégis az én gyermekem. Milyen csodálatos, megmérhetetlen, felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan szeretet! Testvérem, ha te úgy érzed, hogy olyan utakon jár az életed, amelyen megtagadtad teremtő Uradat, amelyen Ő megtagadott tégedet, elfordította orcáját tőled és azért van rajtad most ez a kereszt meg ez a nyomorúság: állj oda nyugodtan a mennyei Atya kapuja elé és hidd el, hogy nem fog megtagadni, hidd el, hogy neked azt fogja mondani, hogy "én népem", "én gyermekem"! Pedig az Isten szeretete még ennél is sokkal nagyobb. A második vers végén azt olvassuk: "...hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért." Ez a vers nagy botránykő az Isten igéjében, mert ez így, ahogy előttünk áll, egy teológiai abszurdum. Az lehetetlen, hogy a szent, igazságos Isten jobban megbüntessen valakit, mint ahogy az megérdemelné. Lehetetlen dolog, hogy Ő kétszeresen sújtson valakit az ő bűneiért, mint ahogy a valóság és igazság megkövetelné tőle. Ez a kifejezés így, ahogyan van, nemcsak teológiailag, hanem valójában is abszurdum. Mert tudjuk jól, minden bűnünkért, minden bűnéért megbüntette azt a népet, s minden bűnömért nekem csak egy büntetést adhat, amelynél nagyobb nincs e világon, amelyet megfellebbezni nem lehet, felemelni nem lehet, s ez a kárhozat.
Lehetetlen az, hogy az Úr a kárhozatot kétszeresen tudja valakire minden ő bűnéért ráróni. Hogy lehet ilyen Ige a Bibliában: "...kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért"? Testvéreim, így beszél a sajnálkozó, megbocsátó és szerető szív. Akit szeretek, annak a büntetését mindig sokallom. Az elmém kénytelen belátni, hogy a törvények szerint más nem járhat neki, de a szívem mindig tiltakozni fog ellene, a szívem mindig nagynak fogja érezni azt, amit az igazság kimért rá. Látod az Isten szívét, amint ebben a mondatban megfellebbezi a saját maga ítéletét, megfellebbezi igazságának és szentségének ítéletét, azt az ítéletet, amelyik megáll minden tárgyilagos emberi elme előtt. Megfellebbezi, azt mondja, sok ez neki, nem bírja, kétszeresen is elég már neki, amit szenvednie kell azért, amit vétkezett ellenem. Csodálatos szeretet. Az ember megáll, szinte elnémul ezelőtt a vers előtt és nem tud mást csinálni, csak áhítattal, csodálattal, hódolattal földre borulva tudja nézni az Istennek a megszomorodott, bűnös emberhez való szeretetét, amellyel a maga igazságának és szentségének ítéletét megfellebbezi.
Titkok lebbentek fel a próféta előtt, mikor ezt a verset leírta, pedig ő még semmit nem látott abból, ahogyan ezt a szent összeütközést megoldotta az Úr, ő még nem látta azt a keresztet, amelyen az Isten szíve úgy oldotta meg az Ő igazságának és szentségének szíve által megfellebbezett ítéletét, hogy magára vette ennek a világnak minden bűnét és elszenvedte érette és helyette a mi minden bűnünknek minden büntetését. Csodálatos szeretet és csodálatos vigasztalás! Nyomorúság sötétségében, bűneidben vergődő ember és nép, ádventet váró lélek, ujjongj fel rá: az Isten sajnál, az Isten megbocsát és az Isten csodálatosan szeret téged! Ez ennek az igének az első üzenete.
Azt mondottam azonban, hogy nemcsak a megszomorodott népnek, hanem egy bűnös népnek is szól ez az üzenet. Ha a megszomorodott népnek vigasztalás jár, a bűnös népnek ítélet jár.
Ennek a szentírási szakasznak másik része egy nagy ítélet. Az ítélet azt állapítja meg, hogy ez a szeretet kötelezne. Istennek szíve e felé a világ felé tele van sajnálattal, megbocsátó szeretettel, könnyeket letörlő, kimondhatatlan hűséggel – és az ember nem engedi, hogy ez a szeretet bevonuljon ebbe a világba. Akadályozza ennek a bevonulását, mert az a kiáltó szó, amelyik ezt a parancsolatot mondja: "A pusztában készítsétek az Úrnak utát...", ez nem más, mint annak megállapítása, hogy a bevonulni készülő, megtestesült isteni szeretet elé az ember akadályokat gördít. És itt mindjárt meg kell állnunk, mert ez azt jelenti, meg tudom akadályozni, hogy ez a szeretet, a vigasztaló Istennek csodálatos szeretete, bevonuljon a világba és az én életembe. Egészen apró dolgokkal tudom megakadályozni. Micsoda az, hogyha valahol nincs út?
Ha valahol völgyek vannak, le lehet a völgybe menni s azután újra felkapaszkodni, ha az út nem egyenes, kerülő úton is el lehet érni a célhoz. Lehet, de az Istennek megváltó szeretete ezen az úton nem hajlandó menni. Mi nem írhatjuk elő, hogy milyen úton jöjjön hozzánk az Isten. Ő olyan úton jön, amilyenen akar, s azok, amit mi nem tartunk akadályoknak, megakadályozhatják, hogy ez a szeretet elérkezzen hozzánk. Egészen apró dolgok lehetnek, amidőn a bűnnek mélysége nem több, mint parányi, barázdaszerű árok, lehet nagyobb szakadék – s ez mind-mind akadályát képezi annak, hogy el tudjon hozzánk jönni a közeledő adventi Király. Az emberi gőgnek valami kis vakondtúrása, vagy eget ostromló pöffeszkedése megállítja az Urat adventi útjában és nem tud hozzánk jönni vigasztaló szeretetével. Kis kanyargás, amellyel az egyenes útról letérek, amelyen saját magam kedvtelései, saját magam gyarló bölcsessége szerint akarom életem útját igazgatni, elég ahhoz, hogy ott, ahol az egyenestől eltér utam, megállítsam az adventi megváltó szeretetet útján és ne jöjjön hozzánk, hozzám. Az ember az első pillanatra azt gondolja, kimondhatatlan ostobaság lehet még csak elképzelni is, hogy mikor ilyen megváltó szeretet közeledik valakihez, az annyit meg nem tesz, hogy betemeti a völgyeket, elhordja a kis vakondtúrásokat, hadd legyen az út sima, átvágja, kiegyenesíti az egyenetlen, görbe utakat. Hát nem érdemes ennyi áldozatot hozni azért, hogy megvigasztalt, megbékélt élete legyen? Ez lehet ostobaság az emberi értelem előtt, azonban az életet nem az értelem irányítja, hanem azt úgy kell venni, amint amilyen. Az ember szomorúan látja a királyi menyegzőről szóló példázatot. Az is elképzelhetetlen emberi lehetetlenség, hogy valaki ne menjen el a királyi menyegzőbe, ha meghívják – mégis ez a valóság, ez az élet úgy, ahogy előttünk van! Most gondoljátok meg testvéreim, mit ér az, ha advent van és nekem nincsen ádventem, mert az advent számára az út hozzám nincsen kész. Mit ér, ha valahol nyomorultan, betegen, halállal vívódik valaki s egy injekció meg tudná menteni, de az injekció másutt van, valahol egy másik város patikájában csendesen ott fekszik valamelyik doboz fenekén. Az orvosság ott van, a beteg itt van, az élet ott van, a halál itt van. A halálból élet lehetne, ha találkoznának, de nem találkoznak. Mit ér neked, hogy a megváltó szeretet adventben közeledik e világhoz könnyeket törlő, isteni, szent, vigasztaló szeretettel, éhséget megtörő, szánakozó jósággal, bűnöket eltörlő, szent vérhullással, mit ér mindez, ha ez mind rajtad kívül marad, mert az út az advent Királya és közötted járhatatlan. Te azt gondolod, hogy járható, az Úr azt mondja, hogy járhatatlan.
Oh engedd hát, hogy hadd vonuljon be az advent Királya, hogy ne fájjon tovább az Úr szíve miattad és ne küldje tovább hiába kiáltó szavát: készítsétek az Úrnak útjait, hadd vonuljon be a dicsőség Királya. Akkor majd megjelenik az Úr dicsősége és minden test látni fogja azt, mert az Úr szája szólt. Ámen.

Megszentelt élet Időpont: Szentháromság utáni 20. vasárnap, 1955. október 23.
Alapige: Ézsaiás 29:19-24.
És nagy örömük lesz a szenvedőknek az Úrban, és a szegény emberek vígadnak Izráel Szentjében. Mert a kegyetlen elveszett, és a csúfoló elpusztult, és kivágattak a hamisságnak minden őrei, Kik az embert elítélik egy szóért, és tőrt vetnek annak, a ki őket a kapuban megfeddi, és elejtik csalárdul az igazat. Ezért így szól az Úr Jákób házáról, Ő, a ki megváltá Ábrahámot: Nem szégyenül meg többé Jákób, és nem sápad meg többé az ő orczája. Ha látni fogják gyermekei kezeim munkáját közöttük, megszentelik nevemet, megszentelik Jákób Szentjét, és félik Izráel Istenét. És megismerik a tévelygő lelkűek az értelmet, és a kik zúgolódnak, tanulságot tanulnak.
Mindig izgatta az embereket az a kérdés, hogy milyen lesz Isten Országa, az az élet, aminek eljöveteléért imádkozunk a Miatyánkban, amelyben nem elrejtve és kerülő utakon fog uralkodni Isten, hanem nyilvánvalóan és közvetlenül történik meg akarata a földön éppúgy, mint a mennyben. Különböző feleleteket adnak a különböző emberek erre a kérdésre, de mindegyikre jellemző, hogy több benne a szabadjára bocsátott, csapongó emberi képzelet, mint az Isten kinyilatkoztatására való figyelés. A mai igében maga az Úr ad feleletet erre a kérdésre. Felelete nem emberi vágyálmok kivetítődése, hanem Isten tervének és szándékának feltárása. Eszerint az új világ élete nem a gyönyörökben való tobzódás, hanem megszentelt élet. Részletesen feltárja, hogy milyen lesz ez a megszentelt élet. 1. Öröm az örömteleneknek – ezt mondja az új életről az ige, mikor így szól: "És nagy örömük lesz a szenvedőknek az Úrban és a szegény emberek vigadnak Izrael Szentjében." /19. v./ A szenvedők és a szegények felé fordul először az ige, azok felé az emberek felé, akik elfelejtettek mosolyogni, de annál inkább megtanultak sóhajtozni és sírni. Az örömsóvár, de örömtelen emberek felé. Nem azt ígéri nékik, hogy megszűnik nyomorúságuk, hanem azt, hogy megszűnik az életük örömtelensége. Belép az életükbe az Úr és Izrael Szentje, vagyis a Messiás. A nyomorúságban szenvedő ember életébe belépő Isten kétféleképpen szokta megoldani a nyomorúság kérdését. Vagy úgy, hogy leveszi róla a nyomorúságot, vagy úgy, hogy megerősíti a nyomorúság hordozására, fájdalmak között is békességgel tölti el, sőt bajai közepette is megtanítja örülni. Mit gondoltok, melyik a nagyobb segítség? Bizonnyal az utóbbi. A megszűnt baj ugyanis új formában visszatérhet s akkor kezdődik elölről az egész, a megerősödött ember azonban bátran vállára veszi minden régi és új keresztjét s tud örülni Istennek és Istenben.
Isten hitet ad neki, mely meglátja, hogy van értelme és áldása a nyomorúságnak.
Szeretetével körülöleli s bizonyossá teszi afelől, hogy nem egyedül kell hordoznia az igát, hanem van, aki megosztja vele minden bánatát. Minden lehangoló tény dacára is ébren tartja benne a reménységet, hogy egyszer majd eltöröl Isten minden könnyet, azaz talán nem is minden könnyet, csak a fájdalom könnyeit, de megmaradnak az öröm és a hála könnyei.
Régi és új példák megszégyenítő, de Istent magasztaló sokasága mutatja mindennek az igazságát. Vajon te tudsz-e örülni Istenben minden nyomorúságod dacára és annak közepette is? 2. Ítélet az ítélkezőknek – ezt is hozni fogja az új világ, "mert akkor a kegyetlen elveszett és a csúfoló elpusztult, és kivágattak a hamisságnak minden őrei, akik az embert elítélik egy szóért és tőrt vetnek annak, aki őket a kapuban megfeddi és elejtik csalárdul az igazat". /20-21. v./ Olyan emberek pusztulásáról van itt szó, akik igen meg tudják keseríteni az életet. Egy bántó szóért vérre mennek, annyira nem tűrik a bírálatot, de ők maguk gátlás nélkül gázolnak bele mások becsületébe. Ők maguk egy tréfás megjegyzést is sértésnek tekintenek, de megkövetelik, hogy mások szó nélkül állják, ha ők gúnynyilaik céltáblájává teszik. Őket még mosolyogni sem szabad, de mások kárán szívesen kacagnak harsogón. Élen álló emberek, de nem az igazságot képviselik, hanem a hatalmukat éreztetik kegyetlenül. Kormányoznak, de nem a közjóra, hanem a saját érdekeik szolgálatára s ennek elérésében nem válogatósak az eszközökben. Zsarnokok, kik elfelejtik, hogy Isten mindig az elnyomottak, a kizsákmányoltak pártján áll s egyszer felmagasztalja a megalázottakat, s megalázza a felfuvalkodottakat.
Mikor ezeket hallod, ne gondolj csupán másokra! Sokan vannak, akik egy személyben elnyomottak és elnyomók. Felfelé szitkot szórnak a zsarnokra, de lefelé ugyanolyan zsarnokok. Munkahelyükön a hatalom tébolyultjairól mondanak lázító mondatokat, otthon pedig megkövetelik, hogy a család minden tagja körülöttük ugráljon s úgy parancsolgatnak, mint valami fiók Napóleon. Ne csak azokra gondolj, akik a te életedet keserítik meg, hanem azokra is, akiknek miattad keserű az élete. Ne felejtsd el, hogy rád is áll: Zsarnokoknak nincs helye Isten országában! 3. Szentség a hívőknek – ezt is hozni fogja az új világ. Ez is hozzátartozik a megszentelt élethez, "mert így szól az Úr Jákób házáról, Ő, aki megváltá Ábrahámot: Nem szégyenül meg többé Jákób és nem sápad meg többé az ő orcája. Ha látni fogják gyermekei kezeim munkáját közöttük, megszentelik nevemet, megszentelik Jákób Szentjét, és félik Izrael Istenét." /22-23. v./ Isten népe sokszor szégyenül meg és orcája sokszor sápad meg e világban. Nem mindig ő az oka ennek. Van úgy, hogy Isten viselkedik úgy, hogy e világ gyermekei feljogosítva érzik magukat erre a gúnyos kérdésre: No, hol van most a te Istened? /Zsolt. 42:4./, és a hívők nem tudnak mit felelni rá, mert maguk sem értik, hogy miért rejti el magát, hatalmát és kegyelmét Isten. Sokkal többször azonban maga Isten népe az oka annak, hogy sápadtság és szégyenpír váltogatja egymást orcáján. Bűnei miatt kell szégyenkeznie, sápadnia és pirulnia. Milyen szégyenletes Noé részegsége, Dávid házasságtörése, Júdás árulása, Péter Krisztus-tagadása, Julianus császár hitehagyása..., lehetne a sort folytatni egészen a mai napig! Különösen kínossá az teszi az ilyen helyzetet, hogy Isten sokkal szigorúbb az övéihez, mint azokhoz, akik nem az Övéi. Az övéi bűnét nem takargatja, hanem leleplezi. Sokszor engedi, hogy közbotrány legyen belőle.
Az új életben Isten népe megszenteli Isten nevét, megszenteli Jákób Szentjét, a Messiást, és féli Izrael Istenét. Isten, aki megváltotta Ábrahámot, megszabadította őt pogány környezetéből, meg fogja szabadítani népét is a környező gonosz világ hatalmából és elkülöníti őt a maga számára. Az Úr népe pedig komolyan fogja venni, hogy ő szentség az Úrnak, hogy nem a magáé, nem él többé, sem nem hal többé önmagának, hanem az Úrnak él és az Úrnak hal. Nem tart fenn élete házában titkos szobát, ahová még Istennek sem engedi meg a belépést, hanem mindenestől és teljesen kiszolgáltatja magát Istennek. Lehet, hogy ezt a világ túlzásnak és bolondságnak fogja bélyegezni s kineveti érte, de ő nem törődik a világ tetszésével, vagy nemtetszésével, csak azzal, hogy kedves legyen Istennek.
Mindezt pedig nem érdemszerző szándékból cselekszi, hanem hálából. Látja, szeme előtt tartja Isten munkáját, melyet közte és érte végezett /23a. v./, s ezért szenteli oda magát hálából Istennek. Aki a Messiásban, Krisztusban, maradék nélkül teljesen odaadta magát értünk, joggal elvárhatja, hogy megváltottai is maradék nélkül teljesen odaadják magukat Néki.
Szentség-e az én egész életem az Úrnak, vagy még vannak megszenteletlen területei az életemnek, ahol nem Isten az Úr? 4. Eligazítás a tévelygőknek – ezt mondja az új életről utolsónak az ige, mikor a befejező versben így szól: "És megismerik a tévelygő lelkűek az értelmet, és akik zúgolódnak, tanulságot tanulnak." /24. v./ Isten népe sokszor tévelyeg. Az Ige ennek két okára mutat reá. Az egyik az értelem, a másik a szív. Az emberi értelem sokszor elfelejtkezik arról, hogy rész szerint van bennünk az ismeret s hogy Isten gondolatai felülhaladják az ember gondolatait. Ilyenkor azután az ember elkezd felettébb bölcselkedni. Mindent érteni, magyarázni és indokolni szeretne. Ha azután ez a vágya beleütközik Isten gondolatainak, terveinek, kinyilatkoztatásának titok-falába, megtorpan, megzavarodik, spekulálni kezd, végül is eltéved, mert nem tud már különbséget tenni Isten útja és a saját gondolatai között.
Az eltévelyedés másik oka a szív. Ha a szívünk nem Istennel van tele, mindig belebeszélnek a vágyaink Isten igéjébe. Az egyiket helyeseljük, mert egyezik a kívánságunkkal, a másikat megkérdőjelezzük, mert a szívünk másfelé húz. Mikor Isten vezetését felülbírálja az emberi szív, annak mindig az a vége, hogy belezavarodik az egészbe az ember és eltéved. Végül is nem tud már különbséget tenni a Szentlélek belső indítása és a szív vágyai között.
Az új megszentelt életet a világos és biztos látás jellemzi. Feltétlen tekintély előtte az ige. Vezetését nem engedi felülbírálni sem az emberi értelemnek, sem a szívnek. Tudja, hogy Isten nem köteles magyarázkodni, hanem parancsol, ezért vele szemben nincs helye semmiféle vitának, csak az engedelmességnek. Az engedelmes nem téved el, mindenki más azonban bizonnyal eltéved.
Érvényesülhet-e Isten eligazítása ilyen feltétlenül az életemben?
Luther ezt a szakaszt a hit által való megigazulás szemszögéből nézte, ezért nem látott benne semmiféle érdemszerző cselekedetekre való útmutatást, hanem a hála gyümölcseit. Az bizonyos, hogy mindez Isten műve s belőle annyi a miénk, amennyit hiszünk, amennyit hitünk által belőle megragadunk. A hitünk kevés tehát, ha nem elég megszentelt az életünk.
Az orvosság tehát nem emberi nagyot akaró elhatározás, hanem imádság a hitért: Uram, növeljed a mi hitünket! Ámen.

A megváltottak hálaéneke Időpont: Karácsony II. napja; 1954. december 26.
Alapige: Ézsaiás 12:1-6.
És így szólsz ama napon: Hálákat adok néked, oh Uram! mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult haragod, és megvígasztaltál engemet! Ímé, az Isten az én szabadítóm! bízom és nem félek; mert erősségem és énekem az Úr, az Úr, és lőn nékem szabadítóm! S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből, És így szólotok ama napon: Adjatok hálát az Úrnak, magasztaljátok az Ő nevét, hirdessétek a népek közt nagyságos dolgait, mondjátok, hogy nagy az Ő neve. Mondjatok éneket az Úrnak, mert nagy dolgot cselekedett; adjátok tudtára ezt az egész földnek! Kiálts és örvendj, Sionnak lakosa, mert nagy közötted Izráelnek Szentje!
Karácsony a legéneklőbb ünnepünk. A szent történetben is angyalok serege zeng dicséretet Istennek. A szent estén betlehemesek és kántálók járják énekszóval a falvakat, s a karácsonyfa alatt még olyan hajlékokban is felcsendül a Krisztus urunknak áldott születésén..., vagy a Csendes éj..., ahol egész éven át soha nem szokott hangzani Istent dicsérő ének.
Ez a mai ige is egy karácsonyi ének. Keletkezésére nézve karácsony előtti karácsonyi ének, a valóságban örök karácsonyi ének. Történelemfölötti időelőttiségben keresi meg a karácsony örök tartalmát, s lesz belőle a megváltottak hálaéneke. Tanulja meg a mi szívünk is karácsony emlékünnepén az örök karácsonyi éneket, a megváltottak hálaénekét! 1. Miért kell hálát adnunk?
Meglepő az ige felelete erre a kérdésre, mikor így szól: „Hálákat adok néked, óh Uram, mert jóllehet haragudtál reám.” Még meglepőbb, ha megfigyeljük, hogy az eredeti szövegben nincs benne ez a szó: „jóllehet”, s ennek a következtében a szöveg így hangzik: Hálákat adok, mert haragudtál rám. Így is lehetne mondani: Hálákat adok, hogy haragudtál reám. Hálát kell adnunk tehát Isten haragjáért! Lehetséges ez? Hiszen egész vallásosságunk nem más, mint menekülés Isten haragja elől! Ki tekinthetné hát Isten haragját megköszönni való ajándéknak?
Mégis így van.
Hogy Isten haragszik ránk, az azt mutatja, hogy nem vagyunk közömbösek az Ő számára. Akármilyen porszem vagyok is Istenhez képest, nem vagyok számára elhanyagolható mennyiség, nem vagyok senki, akivel nem érdemes törődni. Hozzá tartozom, a gyermeke vagyok. Szeret, s ezért fáj neki, ha a gonosz útján járok. Ennek a fájdalmas szeretetnek megnyilatkozása a harag is. Azért haragszik, mert fáj a szíve, s azért fáj a szíve, mert nagyon szeret. „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.” /Zsid. 12:6./ Akármilyen furcsán hangzik is, tény, hogy Isten haragja az Ő irántam való szeretetének bizonyítéka. Hát nem kell ezért hálát adnunk?
Hogy Isten haragszik rám, az azt mutatja, hogy még nem vagyok reménytelen eset a szemében. Nem korcs vagyok, akire nem lehet haragudni, sem megátalkodott gonosz, aki már azt sem érdemli, hogy izgassa magát érte az, aki valamikor szerette, hanem gyermek, akit a szeretet nem enged zavartalanul rohanni vesztébe. Hát nem kell ezért hálát adnunk?
Hogy Isten ezt a haragját nemcsak a szíve mélyén rejtegeti, hanem meg is mutatja, az külön ajándék. Ezzel akar visszatartani a bűntől. A büntetés ugyanis nem mindig azonnal követi a bűnt, de Isten haragja a bűn azonnali következménye, amit Isten azért mutat meg, hogy a későbbi következménytől megmentsen. Azért haragszik, s azért mutatja meg haragját, hogy ne kelljen büntetnie. Hát nem kell ezért hálát adnunk?
De mi köze mindennek karácsonyhoz? Az, hogy karácsonykor nem csak Isten idvezítő kegyelme jelent meg, hanem Isten haragja is. Nem szabad ugyanis megszépítenünk a karácsony valóságát. Isten Fia síró, tehetetlen csecsemő lett, bűzös istállóban, emberi segítség nélkül, szegényen jött e világra, s ez mind Isten haragjának a jele. Isten a bűnös felett érzett haragját az ártatlan Fián tölti ki. Hát nem kell ezért hálát adnunk?
A megváltottak hálaéneke így folytatódik tovább: „elfordult haragod és megvigasztaltál engemet.” Isten haragja nem szűnt meg, de irányt változtatott. Elfordult.
Eddig nyílegyenesen felém tartott, hogy elsöpörjön, de azután csodálatosan elfordult, s karácsonykor rázuhant Jézus Krisztusra. Ebben van a nagy vigasztalás. Karácsony arról beszél, hogy nem haragszik már rám Isten, hanem kimondhatatlanul szeret. Jobban szeret, mint önmagát, hiszen Fiában Önmagára vette haragjának minden következményét. Ez a vigasztalás nem egy esetre szóló örömhír, hanem örök időkre érvényes bizonyság. Aki ezt látja, az minden csapásban előre meg van már vigasztalva. Hát nem kell ezért hálát adnunk? „Ímé, az Isten az én szabadítóm! Bízom és nem félek; mert erősségem és énekem az Úr, az Úr, és lőn nékem szabadítóm” – így folytatódik a megváltottak hálaéneke. Ebben a versben a múlt egy nagy, felejthetetlen szabadítására emlékezik Isten hálás népe. Ez az egyiptomi rabságból, a vörös tenger hullámsírjából való szabadulás ténye. Akkor Mirjám zengett hálaéneket, s ez az ének zeng azóta Isten népének ajkán minden időben. Jelképpé és bizonysággá lett számára ez a szabadulás. Minden nyomorúságban erre a szabadításra emlékezik, s ezért nem fél, hanem bízik.
Karácsony is egy ilyen nagy szabadítási tény. Józsefnek is ezt mondotta az angyal: Nevezd nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből! /Máté 1:21./ Karácsony épp úgy beletartozik a váltságba, mint nagypéntek. Jézus helyettes elégtétele, értünk való szenvedése nem a nagyhéten kezdődik, hanem már karácsonykor. Aki ezt a legnagyobb szabadítást emlékezetében tartja, az ma sem fél, mert erőssége az Úr. Hát nem kell ezért hálát adnunk?
Benne van-e mindez a te karácsonyi háládban, s benne dobog-e karácsony utáni hétköznapjaidban is a megváltottak hálaéneke? 2. Ez az ige azonban nem csak azt mondja meg, hogy miért kell hálát adni, hanem azt is, hogy hogyan kell hálát adnunk. „Énekem az Úr” – így énekelnek ebben a zsoltárban a megváltottak. /2.v./ Furcsa megfogalmazás. Olyan, mintha valami félbemaradt mondat lenne. Az szokott így beszélni, akinek nagyon tele van a szíve, az szokta így elharapni a mondatok végét, akinek sok a mondanivalója, s nincs türelme arra, hogy nyugodtan fogalmazzon. Énekem az Úr – mondják a megváltottak. Azt akarják vele mondani, hogy úgy tele van a szívük Isten iránti hálával, hogy azt nem lehet már szavakba beleszorítani, azt csak „kiénekelni” lehet. Teljes szívvel adnak tehát hálát.
Ne akard hát te sem szürke, egyszerű szavakkal kifizetni Istent! Nem elég ez a szó: Köszönöm. Isten is a szívét adta nékünk és értünk karácsonykor, tőlünk sem elég kevesebb, mint az egész szívünk. „Örömmel merítek vizet a szabadító kútfejéből” – mondja tovább a megváltottak hálaéneke. Ez a vers később liturgikus ének lett. A sátoros ünnep utolsó nagy napján ünnepélyesen vizet hoztak fel a templomba a Siloám tavából, s azt az égő áldozatok oltárának lábához öntötték. Eközben énekelték ezt a verset. Egy ilyen alkalommal kiáltotta Jézus is: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám és igyék.” /Ján. 7:37./ Mindez arra hív fel minket, hogy hálaadásunk a hívek közösségében történjék. Persze baj az, ha valaki csak a templomban akarja elintézni a hálaadását, s a templomon kívül hálátlan életet él, ha valaki csak a templomban látogatja meg Istent, a templomon kívül azonban Isten nélkül él e világban. Ez nem szívbeli hálaadás. De ha valaki csak otthon akar Istenről elmélkedni, Hozzá imádkozni, Neki hálát adni, s egyáltalában nem vágyódik a hívők közössége után, az is nagy baj. Az ilyen ember megelégszik önmagával, lenézi a többit, kegyes gőg lesz rajta úrrá, belesavanyodik önmagába, s elveszíti az örömét. Az öröm ugyanis mindig testvért keres, kivel megoszthatja azt, amivel tele van a szíve. Karácsony öröme is ilyen volt. Nem szólóban énekelt az angyal Betlehem mezején nagy régen, hanem mennyei seregek sokasága /Luk. 2:13./, s nem egy pásztort küldtek ki a nyáj őrei, hogy keresse meg a Megváltót, hanem elmentek mind Betlehemig. /Luk. 2:15./ Az ének utolsó versei azt mutatják, hogy a megváltottak missziói lélekkel adnak hálát Istennek. Így szól az ige: „Adjatok hálát az Úrnak, magasztaljátok az Ő nevét, hirdessétek a népek közt nagyságos dolgait, mondjátok, hogy nagy az Ő neve. Mondjatok éneket az Úrnak, mert nagy dolgot cselekedett; adjátok tudtára ezt az egész földnek! Kiálts és örvendj, Sionnak lakosa, mert nagy közötted Izráelnek Szentje!” A boldog ember nem tudja elnézni, hogy körülötte valaki is boldogtalan legyen. Az örvendező azt szeretné, hogy mindenki kacagjon körülötte. Ezért lesz az igazi boldogság mindig másokat is boldogító s az igazi öröm másoknak is örömszerző. A megváltott ember boldog és örvendező a maga hálájában, s azt szeretné, hogy mások is részesedjenek a megváltásban. A betlehemi pásztorokról is azt mondja a karácsonyi történet, hogy elhirdették, ami nékik a gyermek felől mondatott vala. /Luk. 2:17./ Továbbadtad-e te is a karácsonyi örömöt, s szereztél-e örömöt Istennek és embernek bűnös ember megtérésével?
Az idő nem áll meg. A mai nappal vége a naptári karácsonynak. Megmarad-e benned az örök karácsony? A hála Isten haragjáért, vigasztalásáért és szabadításáért, amint megjelent karácsonykor? És úgy mutatom-e meg ezt a hálát, amint az megjelent az első karácsonykor: teljes szívvel, a hívek közösségét keresve és missziói lélekkel? Ha nincs így, akkor a naptárlap fordulatával elmúlik az én karácsonyom is, s olyan lesz, mint pár hét múlva a tűlevelét lehullatott, díszétől megfosztott, kidobott karácsonyfa: szemét. Őrizzen meg mindnyájunkat Isten ettől! Ámen.