Túróczy Zoltán

Hogyan nézel nagypéntekre?
Időpont: 1952. április 11. Nagypéntek
Alapige: Ézsaiás 53, 5-10
És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.
Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté.
Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírők előtt; és száját nem nyitotta meg!
A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?!
És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában.
És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz.
Ézsaiás próféta könyvének 53. fejezete az Ó Testamentum gyöngyszeme. Írója a Krisztus előtti időben sok évszázad távlatából néz előre nagypéntekre. Mi, kik ma bizonyságtételét hallgatjuk, a Krisztus utáni időben sok évszázad távlatából nézünk visszafelé nagypéntekre.
Vajon ugyanúgy látjuk-e nagypénteket mi, akik visszafelé nézünk reá, mint történeti tényre, mint ahogyan a próféta látta, aki a hit szemével nézett felé előre, mint Isten ígéretére?
Hogyan nézett Ézsaiás nagypéntekre? 1. Isten akarta.
Olyan izgalmas eseményeknél, mint amilyen nagypéntek is, mindig megvan a kísértése annak, hogy az ember szeme odaragad a történelem színpadán mozgó emberekhez, akik ott izgulnak, handabandáznak, ordítoznak és gonoszkodnak előttünk. Mi sem látunk sokszor mást nagypénteken, mint gonosz embereket. Botránkozunk Júdás árulásán, Péter Krisztus-tagadásán, a tanítványok gyávaságán, ökölbe szorul a kezünk, mikor az igazság színe alatt nagyképűen gyilkoló bírákra, a főpapokra gondolunk, vagy a hamis tanúkra, az ütlegelő fegyőrre. Mélységes megvetéssel nézünk a gerinctelen Pilátusra, aki a hatalom birtokában is tehetetlen báb, a szadista pribékekre, a kereszt alatt közönyösen kockázó katonákra s közben megtelik a szívünk, néha a szemünk is könnyel, mint Jeruzsálem asszonyai és leányaié, mikor ebben a gonosz emberhadban feltűnik a szemünk előtt a sápadt arcú, leköpdösött, megkorbácsolt, töviskoronás, keresztje alatt roskadó Galileai.
Figyeld meg, hogy Ézsaiás nagypéntekjében nincs emberi szereplő! Nagypéntek emberi gonoszságai mind benne vannak, de nagypéntek gonosz emberei hiányzanak belőle. Csupa szenvedő igealakban mondja el a próféciát: megsebesíttetett, kínoztatott, kivágatott az élők földjéből… Arra az izgalmas kérdésre, hogy ki az alanya ezeknek a mondatoknak, így felel: „az Úr akarta...” /10.v./ Akarta! Tehát nemcsak engedte, nemcsak eltűrte, nemcsak passzív szemlélője volt az egésznek, vagy szenvedő nézője, hanem az egészben benne van, mint szerző.
Ő akarta.
De hát hogyan akarhatta Isten ezt a rettentő gonoszságot? A 6. vers ad reá feleletet: ”…az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté”. A vétkek elintézésére, a bűnbocsánat megoldására nem talált Isten más megoldást. Az olcsó kegyelem csak még megrögzöttebbé tette a bűnöst, mint a 10 000 talentummal adós szolga példázata mutatja. Ha ítéletével akarta elrettenteni az embert a vétektől, mihelyt elmúlt az ítélet, visszatért a bűn, mint Isten legnagyobb ótestámentumi ítélete mutatja, az özönvíz. A szenten, az ártatlanon akarta megmutatni nagypénteken, hogy mi vár a bűnösre, azzal pedig, hogy mindezt Krisztusban önmagára vette, a bűnöst megmenteni akaró, megtérésre hívó szeretetét akarta felejthetetlenül feltárni a világ előtt. Ennél többet nem tehetett.
De ezt megtette.
Látod-e így nagypéntekben a cselekvő Istent? 2. Krisztus vállalta.
A nagypénteki történetben az emberi gonoszság tobzódásán kívül Krisztus türelme szokta megragadni a figyelmet. Ézsaiás is ámulattal áll meg a 7. versben ez előtt a magatartás előtt s mészárszékre hurcolt néma bárányhoz hasonlítja a Megváltó magatartását. Nem áll meg azonban egyszerűen a ténynél, titkát is keresi ennek a türelemnek. A 10. versben így fogalmazza meg a titok magyarázatát: „…önlelkét áldozatul adja…”. A Megváltó türelmének titka tehát nem valami fizikai erő, sem valami emberfeletti érzéketlenség. Szenvedését nem csökkenti, sőt inkább növeli az a körülmény, hogy ő nemcsak valóságos ember, hanem valóságos Isten is.
Türelmének titka, hogy önként vállalta az Atya akaratát s így életét nem úgy ragadják el tőle gonosz kézzel, hanem ő maga adja oda áldozatul, hogy az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés legyen. Ézsaiás tehát nagypénteken nemcsak a szenvedésben türelmes Megváltót látja, hanem a szenvedésben cselekvő, a türelem tétlenségében alkotó, az aktív, a legnagyobb munkát, a váltságot végző Krisztust látja, aki a kereszten egykor majd így kiált fel, mikor az Úr megváltó akarata az ő keze által, önlelkét áldozatul adva jó szerencsés lett: „Elvégeztetett.” Amikor nagypénteken megindultan gondolsz arra a Krisztusra, aki bilincset, korbácsot, ütleget, csúfságot, kereszt kínját panaszszó és könnyhullatás nélkül hordozta, nemcsak példát látsz-e benne, amely előtt sok apró szenvedésedben megmutatott türelmetlenséged miatt szégyenkezned kell, hanem látod-e benne a cselekvő Krisztust?
Mert nem mindenki látja. 3. A hitetlenek nem gondolnak rá.
A 8. versben a próféta ezt írja: „…kortársainál ki gondolt arra…”, „…hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?!” A nagypénteki történet tényleg világosan mutatja, hogy azok között, akik az egésznek szemtanúi voltak, a legtöbben abban a meggyőződésben éltek, hogy itt valami egészen hétköznapi dolog történik: Egy gonosztevőt, egy halálra ítélt lázadót kivégeznek. Egy páran azt gondolták, hogy itt valami végzetes bírósági tévedés van. Egy ártatlan embert hoztak a vesztőhelyre. Némelyek úgy néztek rá, mint vértanúra, aki az általa képviselt igazságot nem hajlandó megtagadni s inkább a halált választotta, mint az elvei feladását. De ki gondolt arra, hogy itt a váltság nagy ténye történt meg? Valószínűleg még János sem, a szeretett tanítvány, még Mária sem, az édesanya, csak az egyik lator, meg a pogány százados.
Azóta is hányan olvasták és értették félre ezt a próféciát. Az egyik azt állítja, hogy itt az Úr szenvedő szolgája nem egy ember, hanem Izrael népe. A másik szerint a próféta itt önmagáról ír. A harmadik szerint valamelyik más prófétáról jövendöl. Egyes zsidó rabbik, akik elismerik, hogy itt a próféta a Messiásról ír, azt mondják, hogy ez a Messiás még nem jött el, még várnunk kell reá. Milyen kevesen vannak, akik áhítatos lélekkel nagypéntek történetét olvassák ki belőle!
Magával nagypéntekkel is ez a helyzet. Hányan vannak, akik egyáltalában nem is gondolnak rá! Vagy ha gondolnak rá, mellékszempontok kötik le a figyelmüket. Régi beidegződött hagyományokon túl mily sokszor nincs semmi más még a nagypénteki templomok fekete tömegeiben sem!
Látod-e nagypéntekben a mindnyájunk bűnének sorsát, a Tiedét is? 4. A bűnbánók vigasztalást találnak benne.
A próféta nem a felfigyeltető eseményre kíváncsi ember távcsövével nézi nagypénteket, hanem leül a kereszt tövébe s úgy néz fel rá, mint amiben ő személy szerint is közelről érdekelve van. Egy bibliamagyarázó egyszer azt mondotta, hogy Ézs.53 olyan fejezete a bibliának, amelyet mintha a kereszt alatt írtak volna. A kereszt tövében a próféta meglátja a bűneit, meg a népe bűneit. A 6. vers szerint: „Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk.”
Úgy látja, az a bűne, hogy kivette életének vezetését az Isten kezéből, nem akart engedelmes báránya lenni, önmaga ura szeretett volna lenni s ennek kettős következménye lett. Az egyik az, hogy eltévelyedett. Belekeveredett a világba s most nem tud hazatalálni. Az eltévedt juh sorsa pedig a halál. Mindegy, hogy szakadékba zuhan-e s ott nyakát szegi, vagy nem talál vizet és szomjan hal, vagy farkas tépi szét, avagy keselyűk lakmároznak rajta. Ez alól csak egy kivétel van: ha a pásztor nem hagyja sorsára, hanem kegyelemből utána megy, megkeresi és hazaviszi. – A másik következmény az, hogy a bűn bomlasztó erőként szétszórta a népet. Kiki a maga útjára tért, holott közös úton közös erővel kellett volna megoldani feladataikat. Ennek a vége is halál, hiszen minden ország, mely meghasonlik, erre a sorsra jut.
Ebben a katasztrofális helyzetben hirdeti nagypéntek az Úr kegyelmét: „de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté.” Ebben van nagypéntek vigasztalása.
Látod-e nagypéntekben Isten megváltó kegyelmét?
Ézsaiás így látta nagypénteket. Mitőlünk sokkal inkább elvárhatja az Úr, hogy így lássuk.
Lássuk így s akkor nagypéntek komor gyászában – akármilyen furcsán hangzik is – felzúg ajkunkon a halleluja: Megváltónk van nekünk! Megváltónk van nekünk!
Ámen.

A megdicsőült Krisztus Időpont: Áldozó csütörtök [Mennybemenetel ünn.], 1955. május 19.
Alapige: Ézsaiás 52:13-15.
Ímé, jó szerencsés lesz szolgám, magasságos, felséges és dicső lesz nagyon. Miképen eliszonyodtak tőled sokan, oly rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem ember fiaié volt: Akképen ejt ámulatba sok népeket; fölötte a királyok befogják szájokat, mert a mit nékik nem beszéltek volt, azt látják, és mit nem hallottak volt, arra figyelnek.
Hogy Ézsaiás nagypéntek prófétája, az eléggé közismert tény, hogy azonban áldozó csütörtöknek is a prófétája, az már kevésbé ismert. Pedig első hallásra is világos, hogy ez a szakasz Isten szolgájának megdicsőüléséről szól. Hogy kire gondolt Ézsaiás akkor, mikor ezt az Isten szolgájának megdicsőüléséről szóló szakaszt leírta, nem tudjuk, azt azonban tudjuk, hogy kire gondolt a Szentlélek, mikor ezt a szakaszt a prófétával leíratta. Kétség nélkül a Messiásra gondolt. Már a régi hagyomány is Reá vonatkoztatta. Zsidók is, keresztyének is a Messiás megdicsőülésének jövendölését látták benne, csak a zsidók egy eljövendő Messiásra vonatkoztatták, a keresztyének pedig a már megérkezettre, Krisztusra.
Krisztus két megdicsőüléséről szól a prófécia: egy mennyei megdicsőüléséről és egy földi megdicsőüléséről. 1. Krisztus mennyei megdicsőüléséről így szól a próféta: "Ímé, jó szerencsés lesz szolgám, magasságos, felséges és dicső lesz nagyon." /13. v./ "Jó szerencsés lesz szolgám". Ez nem azt jelenti, hogy testileg világ szépe lesz, egészsége kikezdhetetlen, értelme felülmúlhatatlan, gazdagsága megmérhetetlen, hatalma és tisztessége utolérhetetlen. E világ szemében ilyen a szerencsés ember s csak ez a szerencsés ember. Isten igéje azonban mást ért jó szerencse alatt. Ézsaiás próféta könyvének 53. fejezete, mely a felolvasott szakasszal egy szellemi egységet képez, 10. versében ad nekünk erre vonatkozólag felvilágosítást. Ott ezt olvassuk Isten szolgájának szerencséjéről: "Az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz". Az tehát a szerencsés ember, aki az Úr akaratát szerencsésen végre tudja hajtani. Ez lesz azután a dicsősége is, mert aki Istennek szolgál, megbecsüli azt az Isten. /Ján. 12:26./ Krisztus bölcsességgel, alázatossággal és engedelmességgel elvégezte a munkát, melynek elvégzésére e földre jött, végrehajtotta Isten üdvtervét, a váltságot. Megdicsőülése tehát már ott kezdődött a nagypénteki kereszten, ahol felkiáltott: Elvégeztetett! Nem az életbe belefáradt ember halált üdvözlő kiáltása ez, hanem a szorgalmas munkásé, aki porosan, verítékesen, fáradtan elvégezte a nagy művön az utolsó simításokat is, s most boldogan szemléli: Elvégeztetett. Kész. Olyan ez a kiáltás, mint a győztes hadvezéré, aki sebektől borítva, véresen nézi, mint fut serege elől a megvert ellenség, s diadalittasan kiált fel: Elvégeztetett. Megnyertük a csatát. Nagypénteken visszhang nem jött erre a krisztusi szóra e földről, de a mennyben felhangzott rá a Hallelujah, a megtérők fölötti öröm. "Magasságos lesz". Így folytatódik a prófécia. Felmagasztosul. Emberek fölé emelkedik. Elhagyja a föld porát. Ebben folytatódik megdicsőülése. Ez történt a húsvéti feltámadáskor. Ennek sem volt előbb földi visszhangja. Pár, szinte holtra vált katona volt csak a szemtanúja, akik tele voltak ijedelemmel, az övéi pedig telve voltak félelemmel és kétségekkel. De a mennyben annál nagyobb visszhangja volt. Angyalok jártak a húsvéti üres sír körül, s hirdették: Nincs itt! Feltámadott! "Felséges lesz". Így folytatódik a prófécia. Az egyedüli Felségnek, Istennek régióiba emelkedik. Ez a megdicsőülés következett be áldozó csütörtökön, a mennybemenetel ünnepén. Ennek sem volt nagy visszhangja e földön. Pár tanítványa állott csupán a hegyen, mikor felvitetett előlük, de bennük is több volt a búcsúzás fájdalma, a jövőért való aggodalom, mint az Uruk megdicsőülése fölötti hódoló öröm. Bezzeg a mennyben! Milyen fogadtatást készíthetett a menny az otthonába hazatérő felséges Úr Jézus Krisztus számára! "Dicső lesz nagyon", igen magas polcra jut, így írja le mennyei megdicsőülését a prófécia. Ott ül Istennek, a mindenható Atyának jobbján – így valljuk mi is az apostoli hitvallásban. A jobb oldal mindig megtisztelő hely. Mennyei trónusra kerül a földön gonosztevőként kivégzett Jézus Krisztus. Csúfondáros emberek helyett angyalsereg veszi körül. Imádjákőt. De figyeld meg, hogy nem a hazatért Istenfiát ünneplik benne, hanem a megöletett Bárányt. Körülötte a Bárány éneke zeng. Méltó is arra, hogy a szolgálatáért dicsőüljön meg. Királyi trónusán is tovább szolgál. Nem élvezi önző módon a dicsőséget, nem uralkodik hatalommal, hanem szolgál. Közbenjáró főpapunk, aki megindul gyarlóságainkon, hiszen Ő is megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan /Zsidók 4:15./, s azért él, hogy esedezzék érettünk. /Zsidók 7:25./ Péter példájából pedig tudjuk, hogy bukásunkban is milyen megtartó erő az, hogy Jézus imádkozik értünk. /Lukács 22:31-32./ Ez a Krisztus örökké tartó mennyei dicsősége. 2. Krisztusnak azonban nem elég a mennyei megdicsőülés. Itt a földön is meg akar dicsőülni.
Krisztus földi megdicsőüléséről így szól a prófécia: "Miképpen eliszonyodtak tőled sokan, oly rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem ember fiaié volt: akképpen ejt ámulatba sok népeket; fölötte a királyok befogják szájokat, mert amit nékik nem beszéltek volt, azt látják, és mit nem hallottak volt, arra figyelnek". /14-15. v./ Érthető lenne ez a kívánság. Amilyen nagy volt a megaláztatása, legyen olyan nagy a felmagasztaltatása, a dicsősége is! Aki utolsó volt, legyen most az első! Ahol megalázták, ott kell fel is magasztaltatnia: a földön. Csak ez szolgáltathatna néki elégtételt. Jézus azonban nem a saját elégtételét keresi, hanem a mi üdvösségünket. Nem akar önmagáért dicsőséget, hanem miértünk. Azért, mert nincs más név, amely által lehetne nekünk megtartatnunk, mint az Ő neve.
Ámulatba akar ejteni sok népeket. A népek kifejezés a bibliában a pogányokat jelenti.
Nagy akar lenni a pogányok előtt. Más fordítás szerint: Meg akar hinteni sok népeket, mint ahogy a főpap meghinti a népet a nagy engesztelés ünnepén, hogy megtisztítsa bűneiből. Akár így, akár úgy nézzük, mindenképpen egy az értelme: Megváltója akar lenni a pogányoknak is.
Ebben lesz az Ő földi megdicsőülése: sok pogány, tévelygő nép Hozzá való megtérésében.
Abban is megjelentkezik földi dicsősége, hogy fölötte majd a királyok is befogják szájukat. Kik ezek a királyok? A nép eleje. Krisztushoz földi életében rendszerint a nép "salakja" tért meg: a nyomorgó szegények, a gyógyíthatatlan betegek, a kiközösített bűnösök, az élet viharvertjei. A gazdagok ha meg is indultak, szomorúan otthagyták, mint a gazdag ifjú.
Az egészségeseknek nem volt szükségük orvosra, sem az igazaknak Megváltóra. A boldogok pedig nem keresték az üdvösséget, nekik elég volt mennyországnak a föld is. Egyszer azonban majd a vallásos emberek is megtérnek, a jók is rájönnek arra, hogy bűnösök és Krisztus nélkül elvesznek. A kegyesek megtérése lesz Krisztus hatalmas dicsősége a földön.
Azok a királyok azonban, akikről itt szó van, olyanok, akik befogják szájukat Krisztus előtt. Eddig tehát nem fogták be. Sok nagyszájú ember van e világon, aki mindig vitába száll az Úrral, abban leli kedvét, ha ellene mondhat Neki, s közöttük van sok olyan is, aki nyelvel az Úrral. Ezeket is meg akarja menteni Jézus. Ezekért is ontotta vérét. Ezek megtérésére is lehet és szabad reménységgel nézni. Ez lesz majd csak hatalmas dicsőség a földön Krisztus számára!
Mindez azonban csak akkor következik be, ha ezekhez is eljut az evangélium. A hit ugyanis hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. /Róma 10:17./ Krisztus földi megdicsőülésének feltétele tehát az, hogy elbeszéljék azok, akik tudják, hogy kicsoda Krisztus, ezt azoknak, akiknek eddig ezt senki el nem beszélte, s azok felfigyelhessenek arra, amit eddig nem hallottak. /15. v./ Ezért függ a legszorosabban össze Krisztus megdicsőülésének napja a missziói paranccsal. Az első áldozó csütörtökön is ezért hangzik el Jézus ajkáról a nagy küldő szó: Menjetek el az egész világra és tegyetek tanítványokká minden népeket! /Máté 28:18-20./ Ezen a ponton válik áldozó csütörtök ünnepe bűnbánati nappá a számunkra. Mi ugyanis édes keveset csináltunk Krisztus földi megdicsőüléséért. Elismerjük tisztelettel azt, amit hős misszionáriusok itthon s odakünn is tettek a Krisztus megdicsőüléséért, de nem hunyhatunk szemet az előtt a tény előtt, hogy kétezer év után is a föld népének még mindig csak 35 százaléka hallotta az evangéliumot, s bár a biblia a világ legtöbb nyelvre lefordított s legtöbbet olvasott könyve, még mindig van 1700 nyelv, amelyen nem szólalt meg az Írás egyetlen szava sem. Milliószámra halnak meg emberek Krisztus nélkül, s mi tudunk nyugodtan aludni kegyességünk párnáin.
Mindehhez jön még az itthoni pogányság, sőt a hívők Krisztusra árnyékot vető élete is.
Senki sem moshatja le rólunk a felelősséget azért, hogy Krisztus még mindig nem dicsőült meg e földön.
Senki sem mondhatja, hogy túlságosan gyenge az evangélium hirdetésére, a bizonyságtételre. Aki a parancsot adta, a képességet is megadja a készséges szíveknek.
Krisztus mennyei és földi megdicsőüléséről szólt a mai szent lecke. Ezen a napon megnyílt a menny, hogy megdicsőüljön benne Isten ama Báránya, aki elvette a világ bűneit. Megnyílik-e Előtte e világ s benne az én szívem is, hogy megdicsőüljön e földön, megdicsőüljön bennem is? Ámen.

Szántjátok oda tagjaitokat.
Időpont: 1961. február 26, este. Böjt 2. vasárnapja
Helyszín: Győr - Öregtemplom
Alapige: Ézsaiás 50,4-9 Ének: 765.
Az Úr Isten bölcs nyelvet adott én nékem, hogy tudjam erősítni a megfáradtat beszéddel, fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok. Az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam. Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt.
És az Úr Isten megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg, ezért olyanná tettem képemet, mint a kova, és tudtam, hogy szégyent nem vallok. Közel van, aki engem megigazít, ki perel én velem? Álljunk együtt elő! Kicsoda peresem? közelegjen hozzám! Ímé, az Úr Isten megsegít engem, kicsoda kárhoztatna engem? Ímé, mindnyájan, mint a ruha megavulnak, moly emészti meg őket!
Ima: Oh, Jézus, kincsem, vigaszom! Köszönjük Neked a böjtöt, annak minden drága alkalmát. Ezt a mai estét is. De kérünk Téged, szabadíts meg minket minden meddő böjti elmélkedéstől. Attól, hogy mi ugyan végigkísérjünk lélekben és emlékezetben a golgota felé vezető úton, botránkozzunk az árulón, megítéljük a gyáva tanítványokat, felháborodjunk a hóhérok kegyetlenségén, a csőcselék bámészkodásán és imádva tekintsünk csodálatos kereszthordozásodra s legyenek szívünkben számodra meleg érzések, fájó együttrezdülések, talán még a könnyek is szemünkben, de semmi egyéb. Köszönjük Neked Urunk az ilyen emlékezést is, de mi mégis többet kérünk Tőled, mert tudjuk, hogy Te magad is többet akarsz adni nekünk. Te nemcsak azt akarod, hogy végig nézzük a Te keresztet vivő utadat, hanem azt akarod, hogy kövessünk Téged, vegyük fel mi is a keresztet és úgy járjunk a Te lábad nyomán. Oh add Urunk, hogy szenvedésed emlékezete hadd indítson bennünket példád követésére, hadd érezzünk meg valamit abból, hogy itt nem tragédiáról van szó, amit látni kell, hanem a mi váltságunkról, amit el kell fogadni. Kérünk, áldd meg ezt a mostani előtted való elcsendesedésünket a Te kegyelmed szerint.
Ámen.
A felolvasott ige prófécia és biztatás. Prófécia Jézus Krisztusról. Mi, akik nem úgy nézünk erre az igére, mint akik először olvasták el, akiknek az ige olvasásakor nem egy történeti tény, hanem egy jelenség, maga Jézus jelenik meg lelki szemeink előtt, mi egészen másképpen tudjuk olvasni ezt az igét. Szinte elibénk lép a szenvedés Ura, Jézus Krisztus. Prófécia ez minden bizonnyal. Azonban nemcsak prófécia, hanem biztatás is. Igaz, hogy a prófécia Jézus Krisztusról, a biztatás nekünk szól, de Jézus a példa, hiszen maga mondta: én példát adtam nektek! Jézus Krisztus nemcsak a mindennapi életben való forgolódásban, a szeretet megmutatásában, hanem a kereszthordozásban is példa kell, hogy legyen számunkra. Világos, hogy a kettő együtt egymással nem ellentmondóan szólhat ezen az estén hozzánk, bár inkább az utóbbira gondolok mikor ma este ez ige előtt elcsendesedünk. Össze lehetne foglalni az igének mondanivalóját abban, - mely egészen csodálatosan az emberi testnek különböző tagjait veszi elő – amit Pál a római levél 6,19 versében így fejez ki: „… azonképpen szánjátok oda a ti tagjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszenteltetésre.” 1. A nyelv.
Az első emberi testrész-tag, amiről ez az ige először beszél, a nyelv. Így kezdődik az ige: „Az Úr Isten bölcs nyelvet adott én nékem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel…” Nem kell nekünk sokat beszélni arról, hogy micsoda rettenetes szerszámtag az emberi testben a nyelv a Sátán uralma alatt. Elég utalni Jakab apostol leveleire, aki azt mondja: könnyebb a megvadult lovat megfékezni, mint az emberi nyelvet, mely bármilyen kicsiny tag is, igen veszedelmes, mert nagy erdőtüzet tud csinálni, ha egyszer elszabadul. Azonban arról is szól az ige, hogy ez a nyelv Isten szolgálatában csodálatos dolgokat tud cselekedni. Istennél bölcsességet kap. Vannak helyzetek, mikor az emberi nyelvvel csak úgy lehet nem ártani, ha az nemcsak az én ajkamnak ellenőrzése, modorom, megszokásom erkölcsi ellenőrzése alatt áll, hanem nyelvem Isten rendelkezésére áll. Kik között él az, akiről ez az ige azt mondja: bölcs nyelvet adott én nékem az Isten? Azt olvassuk: „… hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel”. Tehát megfáradt, erőtelen emberek között él. Mai embernek nem kell túl sokat gondolkozni azon, milyen a megfáradt, megerőtlenedett ember. Agyonhajszolt ember sajátságos idegállapotba kerül. Mindenre nemcsak túlságosan érzékenyen, hanem nagyon felfokozottan reagál. Mikor megfáradt, erőtelen emberek vannak együtt, mindig olyan a levegő, mintha villamossággal volna tele, csak parányi dolog kerüljön elő, elég ahhoz, hogy kisüljön a villamosság és legyen belőle mennydörgés, villámlás, égi háború itt e földön. Ki ne tapasztalta közülünk – már akár én voltam megfáradt, agyonhajszolt állapotban, vagy környezetemben volt valaki megfáradt, agyonhajszolt állapotban – ezt a félelmetes jelenséget, amit utóbb, mikor már elmúlt ez az állapot meg is siratott, bocsánatot is kért érte, de ami mégis bántotta, égette lelkét, mint égési seb a testét. Oh testvérem! Isten rendelkezésére bocsátott nyelv ideges, megfáradt, megerőtlenedett emberek között tud bölcsen viselkedni, tudja, mit kell mondani s erő származik belőle. A fáradt embert nem szekálja, nem kárpálja s korholja, nem segít a tűzre még olajat önteni, hanem árad belőle, szavain keresztül valami csodálatos békesség, bölcsesség, józanság, higgadtság, beszéde felemelő, erősítő emberek felé, olyan, mint háborgó tengernek az olaj, elcsendesül tőle minden, a felajzott idegek megcsendesednek, az erőtlen ember megpihen és megmarad a békesség. Azonban nemcsak emberek felé van ilyen bölcs nyelve Isten gyermekének. Ez a bölcs nyelv azért olyan, mint amilyen, mert bölcs nyelvvel viselkedik az élő Isten felé is. Nem lehet ilyen bölcs nyelvvel élni a világon másképp csak úgy, ha az embernél mindenből és mindig imádság lesz. Mikor érezzük a feszültséget, érezzük, hogy bent indulatok tüze, ostoba meggondolatlanságok felelőtlensége akar mondatokat adni ajkunkra, miből baj fog származni, akinél ilyenkor imádság lesz belőle Isten felé nemcsak önmagamért, hanem a másik emberért is, annak bölcs nyelve van a megfáradt, megerőtlenedett emberek között, melyet áldásként ad Isten a megfáradt megerőtlenedett világnak. 2. A fül.
Egy másik testrészről is beszél az ige. A nyelv után az ember füléről kezd szólni, azt mondja: „… fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok. Az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen…” Amit a nyelvről mondottunk, ugyanazt mondhatjuk – ha nem is olyan szembeszökően – az emberi fülről is. Mennyi bajt csinál a Sátántól bezárt fül Isten felé és ember felé is! Mennyi bajt okozott már a világnak a Sátán hatalma alatt álló emberi fül! Emberi fül is állhat ugyanis a Sátán hatalma alatt! Oh, jaj annak az embernek, aki csak azt hallja meg, akinek füle csak annak meghallására nyílik meg, melyre az ördög nyitja meg s jaj, ha bezárul az előtt, amit a Szentlélek akar mondani számára. Nem hall semmit Isten üzenetéből, azok előtt bezárja fülét, mert füle felett úrrá lett a Sátán. Isten gyermekéről azt mondja az ige: nyitott fülűek. Nyitott fülű Isten gyermeke mindenekelőtt Isten felé. Érdekes, nemcsak azt mondja itt el Ézsaiás próféta, hogy az Úr Isten megnyitotta szolgájának fülét, hanem külön elmondja: „… felserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet…” Külön hangsúlyozza, hogy azzal ébred, hogy fülét nyitja fel és nem szemét, mely szétnéz a világba. Isten rendelkezésére bocsátott fül már reggel nyitva van Isten felé, hogy meghallja a napi parancsot, arra nyitja, hogy hallgasson, mint tanítvány, kinek Mestere parancsol, mint szolgának az Ura, az élő Isten adja ki a napi parancsot reggelenként. Isten gyermekének füle nyitva van az emberek felé is, hogy végig hallgassa panaszát és gyónását. Oh, mennyi fájdalom származott a világon emberek egymás közötti viszonyából, hogy egyiknek nem volt füle a másik meghallgatására. Mikor az egyik beszél s egyszerre csak azt veszi észre, hogy a másikat nem érdekli az, amit ő mond. Talán a szívét tárja fel előtte, talán a legféltettebb titkát akarja elmondani valakinek s az olyan arccal hallgatja, amelyen meglátszik, hogy sokallja az időt, amit elraboltak tőle. Mennyire el tud zárkózni erre az emberi szív, mely olyan nehezen nyílik, s a fájdalom keserű szájízével megy tovább a szenvedés útján.
Szenvedő embernek milyen gyötrelmet okoz, hogy nincs, aki végighallgassa panaszát. Gondold meg, milyen fájdalmas az, mikor megnyíló ember szavába belevágsz s érezteted, hogy nincs türelmed végighallgatni. Milyen tövist szúrsz ezzel a másik ember szívébe. Oh, áldott az a közösség, ahol Isten megnyitotta a fület önmaga és a másik ember felé! 3. A láb.
Az emberi testrészek között a próféta a lábról azt mondja: „az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam.” Mennyi bajt csinál lábunk a Sátán hatalmában! Ha engedelmeskedik a Sátánnak, engedetlen az Istennek. Mi olyan sokszor elfeledjük, ha Isten szól hozzánk. Pedig ilyenkor Istennek mindig valami konkrét célja van velünk. Az ige mindig motiváló ige és nem meditáló. Mikor elgondolkozunk, elmélkedünk azon, hogy milyen magatartás a helyes, mik is az okai annak a helyzetnek, amiben vagyunk, stb. A meditálás meddő gondolkodás, Isten igéje azonban nem filozofálni, bölcselkedni akar velünk, nem elméleti eszmefuttatást akar velünk kezdeni, Isten igéje mindig valamire indítani, motiválni akar, gyakorlati munkát parancsol, amelyben engedelmességet vár és akar tőlünk.
Emberi lélek azonban megtagadja az engedelmességet s megy olyan úton, amelyre a Sátán indítja, aztán megtorpan, földbe gyökerezik ott, ahol az út elágazik, egyik a keskeny út felé, melynél az útjelző tábla világosan mutatja, hogy az a göröngyös, a tövises út, melyre Isten kívánja lábát helyezni, hogy az élet felé vigye, de megy a másik, a széles úton, melyre a Sátán csábítja, hogy kárhozatba jusson. Isten gyermekének azért fontos, hogy lába Istennek engedelmeskedjék, hogy oda jusson el, ahová küldetik. Ez nem mindig kellemes megbízatás. A mi Urunknak Jézus Krisztusunknak sem volt kellemes megbízatás rálépni a golgota felé vezető útra. Ő is kínlódott, véres verejtéket izzadt, könnyhullatással kérte az Atyát: ha lehetséges, múljék el tőle a keserű pohár, de mikor világosan meglátta, hogy ez az Atya akarata, többé nem tanácskozott vérrel és testtel s – így olvassuk a filippii levélben – engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a keresztnek haláláig. Mikor mi az Úr által parancsolt úton elindulunk, sokszor fenyeget minket az a veszedelem, amiről itt szó van: hátrafordul az ember, megtorpan a nehézségektől, melyek eléje tornyosulnak, keserű csalódások, tapasztalatok miatt megfordul, megáll, vagy visszafordul. Nagyon szomorú példát mond el Isten igéje konkrét, komoly élő emberekről, akik elindultak az engedelmesség útján, a keskeny úton megfordultak, megálltak s átmentek a széles országútra a világ szerelméhez. Pál apostol is egy rövid mondatában mennyi fájdalmat fejez ki, mikor ezt írja: „…Démás engem elhagyott, e jelenvaló világhoz ragaszkodván….”. Oh, mennyi bajt okozott már az is, ha valaki az engedelmesség útján csak megáll és visszanéz, mint Lót felesége Sodoma és Gomora pusztulásakor, mikor az Úr angyalaival ki akarta őt szabadítani a pusztuló városból. Az maga is elegendő ahhoz, hogy ott megálljon s ott esetleg sóbálvánnyá is váljon s örökké ott is maradjon azon a helyen, mint Lót felesége maradt ott örökké. A hátranézésnek az is nagy veszedelme, hogy mártírképzetek erősödnek meg bennünk, mindig úgy nézünk magunkra, mint mártírokra, rendkívüli emberekre: lám milyen nagy dolgokra voltam hajlandó vállalkozni az Úrért, nehéz utakra lépni, kockázatos próbálkozásokra.
Mihelyt pedig én leszek fontos az úton, melyen járok és nem a feladat, melyet az Úr bízott rám, abban a pillanatban az önkéntes, szívbeli engedelmesség megszűnt. Isten rendelkezésére álló láb megy oda, ahová Isten küldi, engedelmesen. Nem fordul hátra, nem csinál mártírarcot, célegyenest előre megy bátran. 4. A hát.
Másik testrészről is beszél az ige. Így olvasunk róla: „Hátamat odaadám a verőknek…”
Oh, testvéreim! Az engedelmesség útján sokszor jő az ütleg ránk. Ütleg néha Istentől, sokszor emberektől. Itt nincs megírva, kitől jön az ütleg, ki a verő személy. Lehet, hogy tényleg nincs benne más, csak az Atya figyelmeztető szándéka, amiről a zsidókhoz írt levél 12. fejezete beszél. De lehet az is, hogy az ütleg jön a pribékektől, hóhéroktól, akik a mi Urunk Jézus Krisztusunkat Pilátus udvarán és már a főpapi tanácsteremben is verték. Mit csinálunk mi az ilyen emberekkel, akikről az az érzésünk: szadista kegyetlenséggel gyönyörködve nézik gyötrelmessé téve számunkra mindent, ami bennünket ér? „Hátamat odaadám a verőknek…”
Mi sokszor csinálunk úgy, hogy nem a hátunkat, hanem arcunkat fordítjuk kínzóink felé azért, hogy szemünk lángoló tekintetével, ajkunk gyötrő, kínzó, szidó, veszekedő beszédével, kezünk verekedésével, vagy tán lábunk rúgásával szálljunk szembe azokkal, akik vernek bennünket.
Szemet-szemért, fogat-fogért, erre a látszólag jogos és igazságos álláspontra helyezkedve akarunk megfizetni mindenkinek gonosszal gonoszért, amivel bennünket illetett. Az ige azt mondja, ne mérges orcánkat fordítsuk verőink felé, hanem hátunkat. Hiszen szoktuk mi hátunkat is verőink felé fordítani, ha annyi józanság megmarad bennünk, hogy amikor erősebbel, egy hatalmassággal állunk szemben, melynek ki vagyunk szolgáltatva, akkor megfutamodjunk a szenvedés és gyötrelem elől és hátunkat fordítsuk a verők felé. Itt az igében világos: Urunk Jézus Krisztus a szenvedés történetében a hátát odaadta a verőknek, engedelmes tűréssel elhordozta mindazt, amit emberektől el kellett hordozni. Szenvedése engedelmes és türelmes volt. 5. A kép.
Ha még tovább olvassuk az igét, akkor még egy emberi testrészről olvasunk: „…Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt. És az Úr Isten megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg, ezért olyanná tettem képemet, mint a kova, és tudtam, hogy szégyent nem vallok.” Két kifejezést is használ rá: orca és kép. Mind a kettő egy és ugyanazt jelenti. Van valami egészen különleges helyzete az ember testrészei között az arcnak. Egészen más az, ha valakit a hátán megvernek, mintha arcul verik. Bizonnyal érezzük a különbséget. Az egyik csak verés, a másik megszégyenítés is.
Könnyebb a hátamat odatartani a verőknek, mint orcámat. Valami felháborító van abban, ha az embert arcul ütik. Aki máskülönben egyéb szenvedést el tud hordozni, hátát oda tudja adni a verőknek, mikor arról van szó, hogy arcul ütik, egyszerre hivatkozni kezd arra, hogy még az Úr is szóvá tett egy méltatlan pofont. A főpapi kihallgatás alkalmával a főpap egyik szolgája arcul ütötte Jézust s az, aki soha semmi szenvedését szóvá nem tette, szó nélkül engedte, hogy megkötözzék, megkorbácsolják, az szóvá tette az arculütést és azt mondta: „Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról, ha pedig jól, miért versz engem?” Éppen ez az egyedülálló eset mutatja Jézus Krisztusnak történetében azt, hogy Ő és övéi számára a normális, nem rendkívüli állapot az, hogy orcámat odatartom. Ő maga mondja azt: „… aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.” Orcámat odatartom nemcsak annak, aki megüt, de annak is, aki még jobban megszégyenít, leköpdös, meggyaláz engemet. Bodelschwingh Frigyesről, a bétheli szeretetintézmények atyjáról mondták el azt, hogy egy ízben, mikor szokása szerint végigment az egész szeretet intézményen, benyitott minden szobába, belépett abba a kórterembe is, melyben az ingerlékeny betegek laktak. Mikor belépett, rájött a dühroham az egyikre. A fiatalember odalépett hozzá s se szó, se beszéd, arcába vágott öklével Bodelschwingh-nek. Ő egy arcmozdulat nélkül elhordozta, még a keze se szorult ökölbe, ajka sem vonaglott meg, szívében szánalommal, szemében részvéttel nézett a dühöngő betegre. Aztán odafordult az ápolókhoz és azt mondta: testvéreim, úgy látszik, hogy mi ezt az embert még nem szerettük eléggé! Hát ez az, hogy: „…orcámat odaadám a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt.” Isten embere minden megszégyenítést kibír. A próféciának van egy egészen különleges aprólékos részlete is. Azt mondja a próféta: „… olyanná tettem képemet, mint a kova…” Mit akar ezzel mondani? Olyan kemény az arcom, mint a kő, mindent elhordoz. Aki a követ veri, attól nem a kőnek lesz fájdalma, hanem annak, aki a követ megveri. Itt nem általánosságban kőről van szó, különlegesen a kováról. A kova pedig tűzkő, abban az időben arra használták, hogy tüzet csiholjanak belőle. Talán a próféta éppen arra gondolt, mikor kováról írt, ha Isten gyermeke orcája képének valami bántalmat, szégyent, gyalázatot kell elhordozni, akkor valami olyat tapasztal az ember, mint mikor a kovát megütik, és szikra száll ki belőle, de nem a haragnak, szitoknak, gyűlöletnek, a visszafizetés szándékának szikrája, hanem a Szentlélek száll ki belőle, mikor megütik. E szikrától az emberi szív nem indulat lángjára gyullad, hanem megszégyenítve is Isten szerelmére gyullad. Vajon amikor a mi orcánkat verik, milyen szikra száll belőlünk azok felé, akik meggyaláznak, megszégyenítnek bennünket? 6. A szív.
Még egy vers van hátra az igéből. „….ezért olyanná tettem képemet, mint a kova, és tudtam, hogy szégyent nem vallok. Közel van, aki engem megigazít, ki perel én velem?” Ez az igeszakasz van leginkább kapcsolatban azzal a történelmi helyzettel, amelyben ez a prófécia elhangzott.
Ebben a történelmi helyzetben Izrael nagy nyomorúságban, rabszolgaságban várja a szabadítót, a Megváltót. Múlik az idő. Egyik évtized a másik után, elmúlik hét évtized és Isten népe még mindig úgy tud a nyomorúságra gondolni, és várni: közel van az, aki engem megigazít, aki engem megsegít, nem vallok szégyent! Emberi szívről beszél ez a szakasz. A szív az emberi életnek, az emberi testnek is a középpontja. Isten gyermekének szíve mindig tele van reménységgel nemcsak a földi nyomorúság közepette, hanem akkor is, mikor perben áll vagy Istennel, vagy emberek perelnek vele. Tudja, hogy közel van a szabadítás. Minél messzebb van a szabadulás, minél jobban késik, annál erősebben tud belekapaszkodni a reménységnek abba a hitébe: közel van a szabadulás. Azt mondottam, ez az ige prófécia és biztatás. Prófécia Jézus Krisztusról, biztatás nekünk.
Megfigyeltétek-e, milyen csodálatosan fogalmazta meg Ézsaiás a próféciát? Nem arról van itt szó, hogy eljön majd a Messiás, Isten szolgája és az ilyen nyelvű, ilyen szívű lesz, hanem egyes szám első személyben mondja: Isten bölcs nyelvet adott nékem, s azzal végződik: az Úr Isten megsegít engem. A prófécia valósággá lett, a valóság következtében Jézus Krisztus ajkán bizonyságtétel lett s ez ma a böjti időszakban különösképpen áll előttünk. Jézus Krisztus mindezt elmondhatta magáról egyes szám első személyben. Így válik a kérdés a böjti időben önvizsgálat kérdésévé számunkra. Vajon én elmondhatom-e magamról? Csak el ne felejtsd, nem arról van szó: én mit csinálok, hanem arról, hogy Isten mit adott nékem! Az Úr Isten adott nékem ilyen orcát, ilyen hátat, lábat, fület, ilyen nyelvet. Azt gondolod, Isten csak Jézus Krisztusnak akart ilyen testrészeket adni, neked és nekem nem? Én bizonyos vagyok afelől, hogy az Úr nekem is és neked is ugyanezeket az ajándékokat meg akarja adni, csak én elfogadjam hittel.
Ámen.
Ima: Oh mi Urunk Jézus Krisztusunk! Hadd magasztaljunk Téged azért, hogy mindaz, ami benne van ebben a próféciában valóság lett Benned és Általad. Köszönjük, hogy Neked bölcs nyelved volt és ezzel a bölcs nyelvvel olyan csodálatos bölcsességeket tudtál mondani.
Köszönjük, hogy Te nem csak hívtad magadhoz a megfáradtakat és megterheltetteket, hanem bölcs nyelvvel is tudtad vigasztalni őket. Köszönjük, hogy bölcs nyelved ma is szól hozzánk Igédben.
Áldunk Téged, hogy Neked nyitott füled van és nemcsak azt hallod meg, amit az Atya mondott Néked, hanem meghallod minden nyomorúságban lévő kérését is. Te nem fáradtál bele, hogy Nikodémussal átbeszélgess egy egész éjszakát. Nem fáradtál bele, nem untad meg, hogy a samáriai asszonnyal forró délben, étlen-szomjan átbeszélgess hosszú órákat Jákób kútjánál. Köszönjük, hogy ma is úgy mehetünk Hozzád minden mi gyötrelmünkkel, panaszunkkal, mint akik tudják, hogy Neked mindig van számunkra ráérő időd.
Köszönjük Urunk, hogy engedelmes lábad volt és a legnehezebb útra is rálépett, mely a mennyből vezetett a földre, a földről felvezetett a Golgotára. Köszönjük Urunk, hogy Te ezen az úton hátad is odatartottad a verőknek és úgy viselkedtél, mint aki tudja, hogy megérdemelte, pedig mi érdemeltük volna mindazt, az ostorcsapást, amit Te kaptál érettünk, minden arcul veretést, amivel Téged szégyenítettek meg. Minden köpdösést, amivel Téged gyaláztak meg.
Köszönjük, hogy érettünk, helyettünk vállaltad mindazt, amit a Te szíved szeretete szerint vállalni akartál érettünk. Köszönjük, hogy szíved tele volt reménységgel akkor is, mikor a legreménytelenebb helyzetben voltál ott a kereszten, Istentől és emberektől elhagyatva. Te mégis tudtad, hitted, remélted, hogy véred nem hullott hiába, halálod nem kárba veszett áldozat e világ számára, mert ha Te felemeltetsz, mindenkit magadhoz fogsz vonzani. Oh, kérünk Téged, hogy a Te halálod ára rajtunk ne vesszen kárba!
Ámen.

Ránk vár a világ Időpont: Böjt második vasárnapja; 1955. március 6.
Alapige: Ézsaiás 50:4-9.
Az Úr Isten bölcs nyelvet adott én nékem, hogy tudjam erősítni a megfáradtat beszéddel, fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok. Az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam. Hátamat odaadám a verőknek, és orczámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt. És az Úr Isten megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg, ezért olyanná tettem képemet, mint a kova, és tudtam, hogy szégyent nem vallok. Közel van, a ki engem megigazít, ki perel én velem? Álljunk együtt elő! Kicsoda peresem? közelegjen hozzám! Ímé, az Úr Isten megsegít engem, kicsoda kárhoztatna engem? Ímé, mindnyájan, mint a ruha megavulnak, moly emészti meg őket!
A felolvasott igében Izrael nagy nyomorúságban van. A kijelölt szakasz előtti igék szerint olyan a sorsa, mint az elbocsátott asszonyé, akinek nincs gondviselője, hanem magára van hagyva, vagy az eladott emberé, aki kemény, gonosz gazda kezébe került. Kép nélkül szólva: Izrael már évtizedek óta a babiloni fogságban van. Külső nyomorúsága mellett nagy a belső nyomorúsága is. Megrendült a hite. Eddig ő hívta Istent, Isten azonban nem felelt, most Isten hívja, de nem felel rá senki. Fásultan azzal intézi el, hogy megrövidült Isten keze, nincs benne megszabadításra való erő. /Ezs. 50:1-2./ Mindez a külső és belső nyomorúság a bűn büntetése rajta. Isten azonban megszánja bűnös, nyomorba süllyedt, hitében megfáradt népét, s könyörületből segítséget küld számára. Nem valamit, hanem valakit. Nem segítséget, hanem segítőt. Nem szabadulást, hanem szabadítót. Erre van ugyanis szüksége ennek a világnak. Ez a szabadító az Úr Szolgája. Hogy ki az, azt nem mondja meg az ige, ellenben beszél arról, hogy milyen az Úrnak ez a szolgája. Az egyház ebben a titokzatos alakban a tanító, üldözött és szenvedő Messiást látta, az Isten Fiát. Pál Róma 8:19-ben pedig így fogalmazza meg a bűnös és szenvedő világ életszükségletét: "A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését." Ez a világ tehát Isten Fiára és Isten fiaira vár. A Megváltóra és a megváltottakra, Krisztusra és a keresztyénekre. Ránk vár ez a világ, az Úrnak szolgáira.
Nézzük, milyennek kell lennünk, hogy ezt a világvárakozást kielégíthessük! 1. Az Úr szolgája bölcs nyelvű. "Az Úr Isten bölcs nyelvet adott én nekem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel" – mondja magáról az Úr szolgája az igében. A nyelv kicsiny ugyan, de nagy hatalom.
Könnyebb a megvadult lovakat megfékezni, mint a megvadult nyelvet megzabolázni. Isten gyermekein azonban nem a nyelvük uralkodik, hanem a nyelv fölött is ők uralkodnak. Bölcs nyelvük van. A bölcs mindig higgadt. Még akkor is, mikor olyan izgató dolgok veszik körül, melyek sebesebb pergésre akarják biztatni nyelvét. Mikor indulatok fortyognak benne, melyek kitörni készülnek, akkor sem veszti el fejét s nem engedi, hogy az indulatok szélviharja hajtsa nyelvét meggondolatlan szavakra. Inkább kevesebbet beszél, mint többet, mert abból mindig kevesebb kár háramlik, mint a sok beszédből.
A bölcs nyelv mindig igaz. Nemcsak meggondolja jól, hogy mit mond, hanem különösen arra is vigyáz, hogy amit mond, az igaz legyen. Nem hallgat el, sem nem túloz el semmit. Beszéde úgy úgy, nem nem, amint Krisztus kívánta. Mérget lehet rá venni, amint e világ mondja.
A bölcs nyelv meg tudja magát alázni és tud bocsánatot kérni. A nyelv hallgatni hamarább tud, még az igazságot is könnyebben meg tudja mondani, mint elrebegni a bocsánatkérés szavát: Vétkeztem, én vagyok a hibás, bocsáss meg! Aki ezt nem tudja elmondani, annak nincs bölcs nyelve.
Az ige a bölcs nyelvnek egy tulajdonságát emeli ki főképp: frissítő, erősítő, vigasztaló.
Vannak olyan nyelvek, melyek még a friss embert is elfárasztják, de vannak olyanok is, melyek a megfáradtat felfrissítik s megerősítik. Azoknak ilyen a nyelve, akiknek Isten kicserélte a nyelvét, akik tanítványként az Úr nevében szólnak, az Ő üzenetét hozzák.
Bölcs nyelvű emberekre vár a világ. Ilyent talál-e bennem? 2. Az Úr szolgája nyitott fülű. "Fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok, az Úr Isten megnyitotta fülemet" /4b-5a/ – mondja tovább önmagáról az Úr igaz szolgája.
Csodálatos szerszám az ember füle. Belülről szabályozható a hallása. Amit szeret, azt azonnal meghallja, még ha suttogva mondják is, amit azonban nem szeret, azt elereszti a füle mellett, még ha ordítják is. Amint mondani szokták: hallatlanná teszi. Isten szavával szemben két ilyen fülzáró belső tényező van. Az egyik a bűn szerelme. Félünk attól, hogy Isten beszéde megzavar minket a bűneinkben, s ezért elzárkózunk előle, mert jobban szeretjük a bűnünket, mint Istent. A másik fülzáró belső tényező a világ szerelme. Nem véletlen az, hogy Isten főképp reggel akar beszélni az emberrel. Napközben a világ lármája, a kötelességek robotja jobban elnyomja Isten hangját. Reggel még nagyobb csend van körülöttünk és bennünk is.
Ezért költöget reggel Isten, s ezért altatgat reggel a Sátán. Isten ezt mondja: Kelj fel, mert beszédem van veled! A Sátán pedig így szól: Szunnyadj még pár percet, van még egy kis időd! Isten azt akarja, hogy korán keljünk, s mindenre jusson időnk, a Sátán pedig azt akarja, hogy az utolsó percben ugorjunk ki az ágyból, s nemhogy igeolvasásra és imádkozásra, de még reggelizésre is alig jusson időnk.
Bölcs nyelve az emberek felé csak annak van, akinek nyitott füle van Isten felé.
Ilyenekre vár e világ. Ilyent talál-e bennem is? 3. Az Úr szolgája engedelmes lábú. "Én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam" – mondja tovább önmagáról az Úr igaz szolgája. /5b. vers/ Az Úr szolgájának lába mindig engedelmes. Tudja jól, hogy Isten nemcsak azért szól, hogy szóljon. Mindig akar valamit, ha szól. Igéje mindig testté akar lenni. Ezért mindig indulásra készen hallgatja az Úr szavát. Megy, amerre parancsot kap. Nem könnyű dolog ez az engedelmesség. Isten ugyanis sokszor nagyon furcsa utakon vezeti az embert. Útjai nem a mi útjaink, gondolatai nem a mi gondolataink. Csak az tud engedelmeskedni így, aki nem tanácskozik testtel és vérrel, hanem azonnal indul.
Az Úr szolgája úgy megy az engedelmesség útján, hogy nem fordul hátra. Tudja, hogy aki hátra tekint, az nem alkalmas Isten országára és sorsa a Lót asszonyának sorsa. Nem siratja a múltat, hanem háta mögé veti és célegyenest előre fut a versenypályán.
Mindig előre megy. Nem könnyű ez, mert Isten lépéstempója más, mint a miénk. Néha megáll, mikor mi úgy érezzük, hogy gyávaság a megtorpanás, néha meg rohamra küld, mikor esztelen tékozlásnak látszik az. Pedig Ő mindig előre megy. Mikor megállít, belsőleg, lelkileg akar előbbre vinni, mikor nekiszalajtat a munkának, Ő tudja, hogy érett a gabona és az aratás sürgős.
Aki nem vállalja az engedelmességet, az elveszíti füle nyitottságát s nyelve bölcsességét. Ilyen Istennek engedelmes szolgát talál-e bennem a világ? 4. Az Úr szolgája türelmes hátú.
Így beszél tovább önmagáról az Úr igaz szolgája: "Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt." /6. v./ Aki megindul az engedelmesség útján, az szélviharba kerül. Hátulról tolja őt a Szentlélek szele, e világ szele meg mindig szembe fúj. Így kerül elkerülhetetlenül forgószélbe.
Mindezt a szenvedést azonban vállalja. Nem futamodik meg előle. Nem fordul hátra. Tudja, hogy akkor a Szentlélek szelével kerül szembe, s ez még borzasztóbb, mint a világ ellenszele.
Megy tehát előre, s nemcsak eltűri, hanem egyenesen vállalja is a szenvedést. Nem védi magát. Meg lehet ostorozni, arcul lehet vágni, le lehet köpni, de nem lehet eltántorítani. Néha épp ezzel a békességes tűréssel aratja a legcsodálatosabb diadalait. Ilyen volt Isten Fia, Krisztus.
Ilyenek-e Isten fiai, a keresztyének? Ilyennek talál engem is e világ? 5. Az Úr szolgája kova-képű.
Így beszél tovább önmagáról az Úr igaz szolgája: "Olyanná tettem képemet, mint a kova." /7.v./ Lehet, hogy ezzel a képpel is a türelmét és sérthetetlenségét akarja ábrázolni. Ha a követ ütik, nem a kőnek fáj az, hanem annak, aki esztelenül a követ üti. Lehet azonban, hogy másra is gondol. Nem általában beszél kőről, hanem kovakőről. A kova tűzszerszám. Ha ütik, szikrázik. Tüzet lehet belőle csiholni. Isten gyermekeiből, ha ráütnek, szikra csap ki, de nem a harag gyújtogató, tűzvészt csináló szikrája, hanem a Szentlélek tüzének szikrája, melyből világosság és melegség támad. Az Úr szolgája a szenvedése közben a Szentlélek szikraleadó állomása.
A Szent Lélek szikrázik-e belőlem szenvedéseim közepette, vagy a Gonosz Lélek? 6. Az Úr szolgája hívő szívű.
Ez a hívő szív ad neki rettenthetetlen bátorságot és elvehetetlen reménységet. Így szól kínzóihoz: "Az Úr Isten megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg... Közel van, aki engem megigazít, ki perel énvelem? ... Kicsoda kárhoztatna engem?" /7-9. v./ Bizonyos benne, hogy ügye nem veszett ügy, mert ügye Isten ügye. Ideig-óráig vereséget szenvedhet, de a végső győzelem az övé. Ez a hit ad neki bátorságot arra, hogy a megcsúfolt szolgából támadó, s a vádlottból vádló legyen. Az Úr szolgája a hit, bátorság és reménység embere. Ezt találja-e bennem a világ?
Nem talál ilyennek e világ. Ilyen csak egy volt, Jézus Krisztus, Isten Fia, az Úr igaz szolgája. Ebben a böjti időben különösképpen az Ő képe tükröződik elénk ebben az igében.
Meg van azonban írva: "Valakik pedig befogadtákőt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek." /Ján. 1:12./ Isten egyszülött Fia Isten fiaiban lesz láthatóvá e világ számára, a Megváltó a megváltottakban lép közel a váltságra szorulókhoz, Krisztus a keresztyének példájában lesz kincs a nem-keresztyének számára is. Itt van az én szolgálati kötelezettségem és itt van az én bűnbánatom: Ránk vár a világ, de csalódik bennünk. Isten Fiára nem hiába vár s Őbenne nem csalatkozhatik. Ámen.

Az Anyaszentegyház Időpont: 1933. május 7. Húsvét után 3. vasárnap, Jubilate vasárnapja
Helyszín: Győr Oltári ige: 1Péter 2,11-20
Igehirdetési alapige: Ézsaiás 49,14-16. Énekek: 435; 261.
És szól Sion: Elhagyott az Úr engem, és rólam elfeledkezett az Úr!
Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem.
Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.
Ima: Kegyelmes Isten, mennyei Édesatyánk! A kísértések ostromló harcában megfáradt szívünk idehozott ma szent házadba, hogy irgalmas jóságod ölén megpihenjünk. Jól tudjuk Atyánk, hogy ezen a földön csak zsellérek és jövevények vagyunk és tudjuk azt is, hogy ránk égi hajlékok várnak, tudjuk, hogy szent Fiad áldozata örökélet boldogságát szerezte meg mindazoknak, akik nyomdokain járnak. Örvend szívünk és hálával magasztaljuk szent nevedet, de könyörgünk is Hozzád: erősítsd hitünket, szenteld meg akaratunkat, hogy míg ezen a földön járunk, meg tudjuk magunkat őrizni tisztán az örökélet boldogsága számra. E boldogság reménységének édes örömével tölts meg minket, hogy áldott és boldog legyen buzgólkodásunk, a mi Urunk Jézus Krisztus által kérünk.
Ámen.
Több mint két évtizeddel ezelőtt történt az, amit most Nektek elmondani akarok. A régi szép Nagy-Magyarországon általános képviselő választás volt, Vasvármegye székhelyén, Szombathelyen Székely Ferenc, a város szülöttje, az akkori igazságügy miniszter lett a képviselő. Sokat írtak az újságok annakidején erről a választásról és Székely Ferencnek, az egyszerű kötelesmester fiának csodálatos felfelé ívelő életpályájáról. Ezt a sok-sok írást még akkor mind elolvasta Vasmegye egyik községének lelkésze, de mind elfelejtette, egy újsághír azonban megmaradt emlékezetében. Mikor Székely Ferenc, mint megválasztott képviselő először jelent meg Szombathelyen, rengeteg sok virággal fogadták, másnap azonban mikor elutazott, egy szál virág sem volt nála. Valaki megkérdezte, hogy hova tette azt a sok szép virágot, amit előtte való nap kapott, amire az igazságügy miniszter meghatott, halk hangon annyit mondott: kivittem az édesanyám sírhalmára. Krisztus Urunk egy alkalommal azt mondotta tanítványainak: „…örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben.” (Lk 10,20). Én szentül meg vagyok győződve arról, hogy ott, ahol Székely Ferenc neve fel van írva a mennyekben, fel van írva ez a kis történet, amit most nektek elmondtam. Nem kívánnád kedves testvérem, hogy a Te neved mellé is az égnek angyalai ilyesféle történetet jegyezzenek fel abba a könyvbe, amelyet a csillagokon túl rólunk vezetnek? Valóban most virágfakadás idején bő alkalmad van arra, eredj ki a víz partjára és szakítsd le azt a kis virágot, amelynek szirma olyan szép kék, mint az ég és amelynek szeme olyan sárga, mint az ég sárga gyertyája, szakítsd le a nefelejcset és vidd el haza, tedd le édesanyád ölébe, aki téged szíve alatt hordozott, szíve vérével táplált, fájdalommal e világra szült, karjaiban álomra ringatott s ajkainak csókjával felébresztgetett, aki mint Istennek melléd rendelt őrzőangyala megőrzött életednek minden útján, aki karjain hordozott, hogy valamiképpen meg ne üssed lábadat a kőben. Tedd a virágot édesanyád ölébe, aki téged megtanított imádkozni, dolgozni, s aki éretted fáradozott, nélkülözött, s tette ezt mind örömmel, kedvvel, szeretettel, aki hogy neked egy szál rózsát hozhasson, száz tövistől sem ijedt meg, aki óvó szeretettel remegett érted, amikor veszélyben forgott a te bimbó életed, kinek örömkönnye hullott fejedre, mikor mosolygó fény szállt egedre.
Az édesanyánk nem tudott egyhamar valamiről megfeledkezni, de ha valamiről megfeledkezett is, gyermekéről sohasem feledkezett meg. Testvéreim, mikor még én is gyermek voltam, boldog, kicsi gyermek, nekem is volt egy édesanyám, gyakran együtt látogattuk a temetőkertet. Az édesanyám ilyenkor rendesen egy kis sírhalom elé vezetett és mikor ott álltunk, könny gyűlt szemébe és zokogó hangon így szólt: látod, itt nyugosznak a te kistestvéreid. Bár már évek teltek el azóta, hogy ott nyugodtak a testvérek, a kis sírhalom mindig tele volt ültetve szép piros rózsával és édesanyám könnyeivel öntözte azokat. Igen, az édesanya nem felejtkezik meg gyermekéről, kell, hogy megemlékezzék méhének fiáról. És ha az gyalázatba esik, az édesanya mentséget keres számára, s ha az egész világ kitaszítja is, az édesanya felkeresi és magához öleli. Testvéreim, mikor odahaza Sopronban vasárnap kora reggel elmegyünk a fogházba, hogy ott prédikáljunk, istentiszteletet tartsunk, a fogház kapuja előtt már rendesen egy egész csomó édesanya áll, egyik-másik messze földről jött, fáradt, de azért türelmesen áll és vár, hogy az ő bűnbe, szégyenbe, gyalázatba esett fiával egy-két szót válthasson és megvigasztalhassa, mint ahogyan az édesanya tudja csak fiát megvigasztalni.
Igen híven jellemzi az édesanyai szeretetet egy kis költött történet: Egy ifjú rajongásig szerette rossz jegyesét és váltig mondogatta neki, hogy minden áldozatra kész érette, amit csak kíván tőle. Egyszer a rossz leány agyán heródiási gondolat szállt át s azt mondotta, ha be akarod bizonyítani, hogy szeretsz, eredj és hozd el nekem édesanyád szívét! És az ifjú futott haza, megölte édesanyját, kivágta szívét s szaladt azzal jegyeséhez, futtában azonban elesett és elejtette anyja szívét, s akkor a porban fetrengő, érző anyai szív megszólalt: fiam, édes fiam, megütötted magadat?
Igen, az édesanya nem felejtheti el gyermekét, kell, hogy megemlékezzék még gonosz, saját szülőjét megölő fiáról is. Ennek a mindeneket megbocsátó, az isteni szeretetet szinte megközelítő édesanyai szeretetnek szentelünk ma ünnepet az édesanyák napján. Óh, kedves testvér, emlékezz meg ezen a napon az édesanyádról, hullasd a nefelejcs virágot ölébe – és ha már elköltözött ez árnyékvilágból, hullasd az ő sírhalmára. És ha a távolság, vagy ami ennél is rosszabb, az ellenség által húzott új országhatár meggátol abban, hogy felkeresd édesanyád sírját, gondolj arra, hogy nekünk van lelkünk, s hogy azzal felülemelkedhetünk a tér és idő korlátain és hogy lelkünkkel éppen úgy, mint a zümmögő bogár és táncoló lepke, csiripelő fecske, büntetlenül átléphetjük még a fegyverek által őrzött országhatárt is s odaborulhatunk édesanyánk sírját magába záró szent honi rögre. És ez a szent honi rög az édesanyák napján szintén anya, édesanya. Az édesanyák napján nem feledkezhetünk meg erről a mi közös édesanyánkról sem. Igaz, hogy ez a mi közös édesanyánk, drága magyar hazánk ma olyan, mint a Dániel próféta által látott álomkép, melynek feje színarany volt, melle, karjai ezüstből, dereka rézből, lábszárai vasból s lábai részint vasból, részint cserépből állt, s míg Dániel nézte ezt a képet, egyszer csak minden emberi kéz érintése nélkül egy kő esett le az égből és a kép darabokra törött, összezúzódott és a kő nőtt, nőtt, míg betöltötte az egész földet. Kedves testvérem, a mi drága édes magyar hazánk ma itt fekszik darabokra törve, mint egy óriási romhalmaz, ami érték megmaradt e romhalmazok közt, azt mind elvitték, elrabolták, úgy hogy közös édesanyánk koldus szegénnyé lett, olyan szegénnyé, hogy sokszor, igen sokszor a saját fiait sem tudja már eltartani, nem tud nekik munkát, kenyeret adni.
Hetekkel ezelőtt Budapesten a rendőrség útlevél osztályánál volt dolgom, lassan intézték el ügyemet, így volt időm csendben megfigyelhetni az ottani forgalmat. Szívfacsaró látvány volt az, amit megfigyelhettem: egyik magyar a másiknak adja ott kezébe a kilincset, egyik magyar a másik után kérvényezi, hogy hadd menjen külföldre: Afrikába, Ázsiába, Amerikába, Ausztráliába, hadd hagyja el az édesanyát, ezt a hazát, amelyről pedig boldog gyermekkorában azt vallotta, énekelte, hogy - Hazádnak rendületlenül Légy híve óh magyar!
Bölcsőd ez, s majdan sírod is, Mely ápol, s eltakar.
A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely, Áldjon, vagy verjen sors keze, Itt élned s meghalnod kell!
Óh, testvéreim, kétségbeejtő az a helyzet, amikor az édesanya nem tudja már ápolni, betakarni fiait, mikor legfeljebb bölcsőt adhat neki, de már sírhalmot nem. Kétségbeejtő ez a helyzet, olyan, mint amilyen Sioné volt. Abban az időben, amelyről szentleckénk szólt, Sion felett is megnehezült az idők viharos járása, tűz és vérkeresztségen ment át, a város, a főváros romokban hevert. Ott, ahol nem régen ezüst kürtökkel hívták a gyülekezetet istentiszteletre, most prédát kereső saskeselyűk járnak a hullák között, pogányok jöttek az Isten népének örökségébe és megszentségtelenítették, megfertőztették a szent helyet, Izrael fiai pedig azalatt fogságban ülnek, Babilon vize mellett sírnak, amikor megemlékeznek Sionról és így szólnak: „Elhagyott az Úr engem, és rólam elfeledkezett az Úr!”, de íme, az Úr azt mondja: „Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.” Érted, kedves testvérem, hogy mit akar az Úr Sionnak és nekünk is mondani? Azt akarja mondani, hogy az ő szeretete nagyobb, mélyebb még az anyai szeretetnél is, hogy Ő meg tudja tenni azt, amit az édesanya sem tud megtenni: oda tudja adni egyetlen egyszülött Fiát mi érettünk, bűnösökért: én érettem, te éretted. Óh azért némuljon el Sion a te panaszod, az Úr kezeire írta fel nevedet. Kedves testvérem, amit papírra írnak fel, vagy kőbe vésnek bele, arról idővel mégis csak megfeledkeznek, de amit a kézbe írnak fel, amit a kézbe metszenek bele, arról nem lehet megfeledkezni. Isten egyszülött Fiának kezébe írta, véste bele az én nevemet, a Te nevedet, a magyar hazának nevét, ott ragyog a mi nevünk is a szegek helyén. És valahányszor nézi az Ő kezét – és mindig is nézi – ott látja a mi nevünket s megemlékezik arról, hogy milyen nagy árat fizetett értünk, nem felejtkezik el rólunk, azt mondja, a te kőfalaid szüntelenül előttem vannak.
Óh, kedves testvérem, azért a mi szemünk előtt is folyton-folyvást ott lebegjenek a mi kőfalaink, a mi hazánk régi szép szent határai és a mi hazánk, a mi közös édesanyánk, megaláztatásának állapotjában se feledkezzünk meg róla, mint amiképpen a hálás gyermek nem tud megfeledkezni beteggé, szegénnyé, koldussá lett jó, áldott lelkű édesanyjáról! Azt mondja Sionnak ott Babilon vize mellett: ha elfelejtkezem rólad, felejtkezzék el az én jobb kezem és az én ínyem ragadjon nyelvemhez, ha meg nem emlékezem rólad! Így szólt Izraelnek, így szólt Sionnak, amikor beteljesedett rajta Dániel álomlátása, amikor hazája romhalmazzá lett és amikor ezen romhalmaz között nőni, nőni kezdett az a kő, amely égből esett alá. Kedves testvérem, így szóljunk mi is és lássuk meg, hogy a mi édes magyar hazánk romjai sok más ország romjai között a Sátánnak minden cselvetése dacára is hogyan nő, hogyan épül, hogyan terjeszkedik, hogyan hódít a mennyből jött ország: a lelkek országa, Istennek országa, Krisztus teste, az anyaszentegyház!
Igen, az anyaszentegyház, mint azt már neve is mondja, szintén anya, édesanya. Mint a szülő anya testileg szült bennünket, úgy az anyaszentegyház lelkileg újjászült bennünket, dajkál, formál, nevel, tanítása, intése, imádsága, vonása ott van szívünkben annyira, hogy kirajzolódik még arcunkra is. Kedves testvérem, én odahaza Sopronban a közel 11.000 lélekből álló gyülekezetnek valamennyi tagját név szerint nem ismerem, de ha az utcán találkozom velük, megismerem őket tekintetükből, arckifejezésükből, köszöntésükből, szavukból. Az evangélikus anyaszentegyház annyira rányomja bélyegét az egyesre, annyira beleírja azt a nemesi levelet abba a szívbe, hogy még az is, aki megtagadja egyházát, nem tudja azt levetni, kiütközik az még a fiaknál és unokáknál is. Hogy az anyaszentegyház mennyire törődik az egyessel és mennyire igyekszik minden egyes lelket szárnyai alá gyűjteni és minden egyes lélek lelki szükségleteit kielégíteni, azt testvéreim, még a hirdető táblák és cédulák is elárulják, amelyet nem egyszer elolvastam már a győri paróchia kapualjában. Ha abból a kapualjából felmégy lelkészeid szobájába, mondd, nem tetszik sokszor úgy, mintha szegények számára létesített jóléti központi irodába és útonjárók seregének otthonában járnál? És ha szívedet, lelkedet kiöntheted lelkipásztoraid előtt, mondd, nem tetszik úgy, mintha akkor a fejedet odahajthatnád áldott lelkű édesanyádnak ölébe? Azután bejössz ebbe a templomba, vagy azokba az iskolákba, vagy odaát a diakonisszák által vezetett szeretetházba, mondd, nem látod, nem veszed észre, hogy a legföldibb, a legégibb névvel az anya, az édesanya nevével megáldott anyaszentegyház szórja, szórja az ő törődését, áldását, gondját, szeretetét kicsinyekre, nagyokra, szegényekre, gazdagokra, egészségesekre, betegekre, boldogokra, boldogtalanokra?!
S nem gerjedezik sokszor a te szíved, s nem veszed észre, hogy az alázatos emberi szolgálat mögött ott áll az Úr, és hogy az Úr szolgál Neked, Ő lép hozzád, Ő szól Hozzád oly édesen, oly kedvesen?! „Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.” Mondd, te nemes győri gyülekezet, nem látod, hogy a te anyaszentegyházad olyan, mint a folyóvizek mellé plántáltatott élő termőfa, mely évről- évre meghozza gyümölcseit, és amelynek levele el nem hervad?! Nézd, alig avattatott fel szép új népiskolád, már újabb épület vár felavatásra, amely ugyancsak ennek az anyaszentegyháznak szeretetéről, gondoskodásáról tesz tanúságot! Otthont építettél azok számára, akiknek már nincs otthonuk, tűzhelyet akarsz nyújtani azok számára, ahol a családi tűzhely melege kialudt, oázist akarsz létesíteni azok számára, akiknek élete pusztává lett és ezt az otthont, tűzhelyet, oázist az édesanyák napján Gusztáv Adolf, a hős svéd király nevével kívánod ékesíteni; annak a királynak nevével, aki olyannyira szerette édesanyját, még felnőtt korában is, amikor király volt, engedelmes, szófogadó fia marad édesanyjának. Annak a királynak nevével, aki hazájáért, anyaszentegyházáért testét, vérét, életét áldozta fel, akinek sok szép szava közül talán a legszebb ez: „A haza és Istennek a haza szent földjén élő anyaszentegyháza és annak fensége megérdemlik, hogy értük mindent elszenvedjünk, és ha kell, meg is haljunk.” Nem akarnád te testvérem szintén megmutatni szeretetedet, ragaszkodásodat ehhez az anyaszentegyházhoz? Kérdezed hogyan, mivel? Erre a kérdésre a válasz talán mindegyikünknél más és más lesz, de hadd mondjam el nektek, hogy egy egyszerű kis cselédleány hogyan mutatta ki ragaszkodását, szeretetét anyaszentegyházával szemben. Ma két hete odahaza egy a vidékről Sopronba került kis cselédleányt hívattam magamhoz. A házasulandók hirdető tábláján olvastam nevét, s azt is, hogy másvallású férfiúhoz akarja kötni életét. Elhívattam, hogy megéreztessem vele az anyaszentegyház aggódó szeretetét. Még bele sem kezdtem jól a lelkipásztori beszélgetésbe, amikor a kisleány azt mondotta, tudom, hogy miért tetszett hívatni, jó lelkiismerettel jöttem és állok meg itt. Azért nem jelentkeztem a lelkészi hivatalban, mert odahaza szülőföldemen evangélikus templomban lesz az esküvőnk, és ha a jó Isten gyermekekkel áld meg bennünket, azok is mind evangélikusok lesznek. Ez a leány másvallásúaknál állt szolgálatban: úrnője másvallású, gazdája másvallású, vőlegénye másvallású és ő ebben a környezetben híven, hűségesen megállt vallása mellett. Valóban meg kellett állapítanom, hogy ez a szegény kis cselédleány hős. Ilyen hősök legyünk mi is.
Amikor oly sokszor mindenféle csábítással, rábeszéléssel rá akarnak bennünket arra venni, hogy elhagyjuk drága, szent anyaszentegyházunkat, ne tántorítson meg bennünket az sem, hogy a mi anyaszentegyházunk szegény és sokszor hamupipőke szerepére utalják és juttatják, higgyük el, hogy a mi anyaszentegyházunknak van még feladata, hivatása és anyaszentegyházunk a benne lévő új és egészséges kovásszal át fogja járni a többi egyházat is és hogy betölti az egész földet. Azért irányítsuk tekintetünket földi anyaszentegyházunkról a mennyei egyházra, arra a magasságos Jeruzsálemre, mely mindannyiunknak édesanyja, amelybe egy kevés idő múlva – számíts kissé utána mennyi idő múlva – bemegyünk mindannyian, s ahol a minden édesanyák mögött ott álló láthatatlan Isten elénk jön, letörli az utolsó könnyhullatást szemünkről. Azért jubiláte! Jubiláte! Hogy nekünk olyan Istenünk van, akinek szeretete még az anyai szeretetnél is nagyobb, mélyebb és magasabb, Aki nem feledkezik el az Ő gyermekéről, gyermekeiről, fiairól, és Akinek szemei előtt folyton folyvást ott forognak, ott lebegnek a mi kőfalaink, Akinek szemei előtt bizonyára ott lebegnek azok a kőfalak is, annak a háznak kőfalai, amelyet most akarunk felavatni. És mi mindenesetre elmondhatjuk, hogy az Ő szemei nyitva vannak és az Ő szemei néznek arra a házra éjjel és nappal. Úgy legyen!
Ámen.

A világ világosságának szolgálatában Időpont: Vízkereszt; 1955. január 6.
Alapige: Ézsaiás 49:1-6.
Hallgassatok reám, ti szigetek, és figyeljetek távol való népek: anyám méhétől hívott el az Úr, anyámnak szíve alatt már emlékezett nevemről. Hasonlóvá tevé számat az éles kardhoz, keze árnyékában rejtett el engem, és fényes nyíllá tett engemet, és tegzébe zárt be engem. És mondá nékem: Szolgám vagy te, Izráel, a kiben én megdicsőülök. És én mondám: Hiába fáradoztam, semmire és haszontalan költöttem el erőmet; de az Úrnál van ítéletem, és jutalmam Istenemnél. És most így szól az Úr, a ki engem anyám méhétől szolgájává alkotott, hogy Jákóbot Ő hozzá megtérítsem és hogy Izráel hozzá gyűjtessék; hiszen tisztelt vagyok az Úr szemeiben és erősségem az én Istenem! Így szól: Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákób nemzetséginek megépítésére és Izráel megszabadultjainak visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!
Vízkereszt ünnepén azelőtt mindig a külmisszióról volt szó. Arról a hősi szolgálatról emlékezett meg egyházunk, melyet a pogány népek között végeznek a hittérítők azért, hogy Krisztus tanítványaivá tegyenek mindeneket. Mióta nehéz idők köszöntöttek rá a külmisszióra, mióta annak a vádnak az árnyéka vetítődött a misszionáriusokra, hogy nem a Krisztus szerelme szorongatja őket, hanem a gyarmatosító üzleti politika, s a lelki munka színfala mögött idegen hatalmak számára szereznek kémjelentéseket, mióta épp emiatt a vád miatt sok ország kapuja bezáródott előttük, másutt pedig a felébredt nemzeti öntudat érezte fölösleges gyámkodásnak a misszionáriusok munkáját, s az ifjú egyházak lerázva magukról a misszió munkásait önálló egyházi életet kezdtek élni, mikor komoly emberek is a missziói munka korszakának lezáródásáról kezdtek beszélni, azóta egyre kevesebb szó esett vízkeresztkor a külmisszióról, s az ünnep hangsúly áttolódott az ünnep másik nevére. Az ünnep másik neve ugyanis Epifánia, azaz megjelenés, a Krisztusban felragyogott mennyei világosság megjelenése. Hiába színezzük azonban át vízkereszt ünnepét a világosság ünnepévé, ezzel nem tudunk a külmisszió kérdése elől elmenekülni. A nap sem azért kel fel, hogy csak nekem világítson, hanem fényárba akarja borítani az egész világot. Harcba indul a sötétség ellen, kiűzi minden zugból, s életre serkent minden alvót, elaléltat, didergőt.
Gonosztevő az, aki ezt meg akarja akadályozni. Fényben élni, élvezni annak előnyeit és áldásait, s közben elnézni, hogy más a sötétségben gyötrődik, semmivel sem kisebb bűn, mint minden nap lakodalmaskodni, s nem törődni azzal, hogy ajtónk előtt szegény Lázár az asztalunkról lehulló morzsákkal is boldog lenne. Krisztus a világ világossága, de nem nélkülünk. Nekünk kell ezt a világosságot mindenüvé eljuttatnunk. Fáklyavivőkként állít minket a világ világosságának szolgálatába. A mai ige is erre figyelmeztet. 1. Beszél nekünk a misszió parancsáról.
A mai ige szintén Isten titokzatos szolgájáról, a Messiásról, Krisztusról szól, de most nem a megvetett, lenézett, szenvedő állapotáról beszél, hanem feltárja Isten nagy tervét vele kapcsolatban. Maga Isten mondja el neki, hogy miért küldte e földre. Azért, hogy benne és általa Isten megdicsőüljön /3. v./, hogy Jákóbot őhozzá megtérítse, hogy Izrael hozzá gyűjtessék /5. v./, hogy Jákób nemzettségei megépíttessenek és Izrael megszabadultjai visszatérhessenek, sőt hogy a népeknek is világossága legyen, s Isten üdve a föld végéig terjedjen /6. v./. Már anyja méhétől erre hívta el, s anyja szíve alatt már erre nevelgette /1. v./.
Ez a terv világtávlatú terv. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, s az igazság ismeretére eljusson. /I. Tim. 2:4./ Azt akarja, hogy senki el ne vesszen, hanem örök élete legyen. /Ján. 3:16./ Ebben az üdvtervben benne van minden nép, fehér éppúgy, mint fekete, sárga éppúgy, mint rézbőrű, a világhatalom éppúgy, mint az őserdők kicsiny törzse, kulturáltak és primitívek, erkölcsösök és gonoszok, a templomok népe éppúgy, mint a börtöntöltelékek, a szűzi liliomok éppúgy, mint az akasztófavirágok, istenfélők éppúgy, mint istentagadók. Elmehetsz a föld végéig, nem találhatsz olyan emberre, akit Isten kifelejtett volna ebből a tervből. Lakhat valaki mindenkitől elhagyatva nyomortanyák rongyvackán, élhet valaki úgy, hogy élete közelebb áll az állatéhoz, mint az emberéhez, mégis benne van az üdvtervben, mégpedig mielőtt e világ lett volna, mielőtt ő maga is megszületett volna. Az őstervben van benne.
Krisztus vállalta ezt a tervet, de vállaltatta is az övéivel. Ő elvégezte azt, ami belőle rá tartozott. Magára vette a világ bűneit, elszenvedte azok büntetését, az Istennel való megbékélés evangéliumát, a szabadulás örömhírét azután rábízta az övéire, hogy vigyék szerteszét. Már a mai igében is felcsendül ez a hang: „Hallgassatok reám, ti szigetek, és figyeljetek távol való népek!” /1. v./ Ez nemcsak a misszionárius hangja, mellyel az evangélium befogadására szólítja fel a népet, hanem egyben a misszionáriussá tevő Messiás hangja is: Tegyetek tanítványokká minden népeket!
A misszió tehát isteni terv és krisztusi parancs. Isten nem változtatja meg a tervét, s Krisztus parancsa nem lesz kevésbé kötelező akkor, ha teljesítése nehézségekbe ütközik. A terv felbontása és valóra váltása ma is folyik, s ebben közreműködni ma is kötelességünk, neked is, nekem is. 2. De mivel? – kérdezed. Erre is felel az ige, mikor beszél a misszió eszközeiről.
A misszió első és legfontosabb eszköze az ige. Ezt mondja magáról a Messiás: "Hasonlóvá tevé számat az éles kardhoz, és fényes nyíllá tett engemet." /2.v./ A missziónak tehát nem az a feladata, hogy európai kultúrát, vagy amerikai civilizációt vigyen a pogányok közé, hanem az, hogy Isten élő igéjével közeledjék hozzájuk. Nem az ugyanis a pogányok legnagyobb baja, hogy talán ostobábbak, mint mi, vagy talán kényelmetlenebb életkörülmények között élnek, mint mi. Nekik is az a legnagyobb bajuk, mint nekünk: a bűn. Ezen pedig csak Isten igéje segíthet, mégpedig nem a tanító ige, hanem a lelkiismeretbe vágó ige, mely sebet ejt, mint az éles kard, s célba talál, mint a jól irányzott nyíl.
A misszió másik eszköze a szeretet, mégpedig a felfelé mutató szeretet, mely nem önmagát teszi kedvessé, hanem Istennek szerez dicsőséget. Térítő és gyűjtő szeretet ez, amint az 5. vers mondja: „hogy Jákóbot Őhozzá megtérítsem és hogy Izrael hozzá gyűjtessék.”
Istent dicsőítő, embert szolgáló szeretet ez, ahogy mondani szokás: a kezek evangéliuma, melyet jobban megért az ember, mint a szájnak evangéliumát.
Ehhez közel áll, de külön is felemlítendő, mint a misszió eszköze: a világító élet. „A népeknek is világosságul adtalak”, mondja a 6. vers. Erről mondja Jézus a hegyi beszédben: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” /Máté 5:16./ Mi tartozik azonban mindebből énreám? Az igét nem hirdethetem ugyan a pogányok között, de imádkozhatom az igehirdetőkért közöttük, hogy ajkukon az ige legyen leleplező és ellenállhatatlan. Pásztori szeretettel nem gyűjthetem a pogányokat, de szívemen, imádságomban, s ha lehet, áldozatkészségemben hordozom a misszió szeretetintézményeit.
Világítani azonban világíthatok ott, ahol vagyok. Minden kis fény messzire látszik a sötétben, mint ahogy minden sötétség messzire látszik a fényben. Az itthoni igaz keresztyénség példája elvilágít a föld végső határáig, mint ahogy az itthoni hamis keresztyénség le tudja rontani a misszionáriusok hitelét a föld másik végén is.
Isten bizonnyal azért vette el most tőlünk a missziói adakozás lehetőségét, hogy a nagyobbra kényszerítsen rá a misszió érdekében: az imádkozásra és a világításra. 3. Beszél azonban ez az ige a misszió elleni vádról is.
Egy árva szót sem veszteget arra a vádra, amivel a világ illeti a missziót. Isten népe hozzá van ahhoz szokva, hogy a gúny és vád céltáblája a világ számára. Jézus is megmondotta: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem ... mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak.” /Máté 5:11-12./ Ellenben beszél az ige a Messiás panaszáról és Isten kritikájáról. A Messiás panasza ez: „Hiába fáradoztam, semmire és haszontalanra költöttem el erőmet; de az Úrnál van ítéletem és jutalmam Istennél.” /4. v./ Igaz ez a panasz? Hiszen meg van írva, hogy nagy öröm van a mennyben egy bűnös ember megtérésén. /Luk. 15:10./ Úgy igaz, hogy az egy bűnös ember megtérése fölötti örömöt elnyomja a másik bűnös ember elvesztése fölötti fájdalom, s mivel több ember vész el, mint amennyi üdvre jut, az öröm elenyésző kicsi a bánattengerhez képest, az eredmény alig valami, az eredménytelenség annál szembeötlőbb. Ez a fájdalom sajtol könnyeket az Olajfák hegyén Jézus szeméből, mikor Jeruzsálem fölött sírva fakad. Ez a panasz, ez a fájdalom, ezek a könnyek kell, hogy égessék a lelkünket!
Istennek is van kritikája a missziói munkáról, s ez így szól: „Kevés”. /6. v./ Pedig ha valaki, Ő látja együtt egy csokorban az egész missziói munkát, mégis kevesli. Megbecsül és megjutalmaz ugyan, akármily kicsinyen hű is egyetlen ember, de a vágy azután, hogy minden ember üdvözüljön, olyan erős benne, hogy ez a belső tűz csak keveselni tud mindent, ami van.
Hol vagyunk még attól, hogy az evangélium fáklyájával elérjük a föld végső határát!
Ha valakinek, akkor nekünk magyar evangélikusoknak kell nagyon megalázkodnunk ez alatt a panasz és kritika alatt, hiszen nekünk most egyetlen munkásunk sincs a misszió munkamezején.
De azért a missziót nem kell féltenünk. Isten védi önmagát és az ügyét. Ilyen igéket olvasunk a mai leckében Krisztusról: "keze árnyékába rejtett el engem, tegzébe zárt be engem ... az Úrnál van ítéletem és jutalmam Istennél ... tisztelt vagyok az Úr szemeiben és erősségem az én Istenem!" Ne a missziót féltsük, hanem önmagunkat a missziói felelősségre vonástól!
Ámen.

Hóhér, angyal, gyermek Időpont: Szentháromság utáni 4. vasárnap, 1955. július 3.
Alapige: Ézsaiás 48:12-17.
Hallgass rám Jákób és Izráel, én elhívottam, én vagyok az első és én az utolsó. Hiszen kezem veté e föld alapját, és jobbom terjeszté ki az egeket, ha én szólítom őket, mind itt állnak.
Gyűljetek egybe mind, és halljátok meg: ki jelenté meg közülök ezeket? az, kit az Úr szeret, elvégzi akaratját Bábelen, és karja lészen a Káldeusokon. Én, én szóltam, és őt el is hívtam, elhoztam őt, és szerencsés lesz útja. Közelgjetek hozzám, halljátok ezt, nem szóltam eleitől fogva titkon! mióta ez történik, ott vagyok! És most az Úr Isten engem küldött, és az ő lelkét.
Így szól az Úr, Megváltód, Izráelnek Szentje: Én vagyok az Úr, Istened, ki tanítlak hasznosra, és vezetlek oly úton, a melyen járnod kell.
Ki, vagy mi formálja a történelmet? Erre a kérdésre az idealista történelemszemlélet azt feleli: az ember. A materialista az anyagi erőkben, az érdekek találkozásában, vagy összeütközésében keresi a történelem magyarázatát. A "vallásos" ember egy szóval válaszol a kérdésre: Isten. Mindegyik feleletben van igazság, de a valóság a három tényez ő együttműködése. A történelem színpadán emberek játsszák a főszerepet, de nem cselekedhetnek saját kényük-kedvük szerint. Még a leghatalmasabb diktátor sem. Senki sem hagyhatja büntetlenül figyelmen kívül a gazdasági erőket. Ezek hátukra veszik és magasba emelik az embert, aki ügyesen lovagol a hátukon és elsöprik azokat, kik semmibe veszikőket.
De épp így senki sem hagyhatja figyelmen kívül büntetlenül Istent sem, aki felhasználja terveiben a felhasználható embert, de előbb-utóbb félreállítja azt, aki annak útjában áll.
A gazdasági erők sem úgy hatnak, mint valami kikerülhetetlen vak sors, mely fölötte áll Istennek s embernek egyaránt, hanem úgy, mint Isten és ember által irányított hatalmi tényez ők. Olyanok, mint az autóban a motor, mely erőtényező, de amelynek kormánykereke mellett egy személy ül.
Isten is ritkán nyúl bele közvetlenül a történelem folyásába, s nem rúgja fel a törvényt, melyet önmaga állított fel, hanem embereken és körülményeken keresztül formálja a történelmet.
Mindezek csupán elméleti kérdések az úgynevezett jó napokban, mihelyt azonban elkövetkeznek a "nem szeretem" napok, egyszerre éget ő kérdéssé válnak a történelem kereke alatt nyög ő ember számára. Ilyen égető kérdés volt a történelem rejtélye Izrael népe számára a babiloni fogság idején. Erre a fájó pontra tapint rá Isten a felolvasott igében s szenved ő népének arról beszél, hogy milyen embereket használ Isten a történelem formálásában. 1. Istennek vannak hóhérai.
Ne botránkozz meg ezen a fogalmazáson! Maga Jézus is beszél erről, mikor az adós szolgáról szóló példázatban a gonosz szolgáról azt mondja, hogy ura átadta őt a hóhérok kezébe. /Máté 18:34./ Izrael népe is úgy érzi, hogy hóhérok csinálják a történelmet. Nem az elkeseredés általánosítása ez benne. Konkrét személyekre gondol, mikor így érez. Nem felejtette el annak a katonának az arcát, aki a családját kiirtotta s házát felgyújtotta, pedig már közel 70 esztendeje annak, hogy mindez történt. Ökölbe szorul ma is a keze, ha eszébe jut, miképp vitte egy másik katona hóna alatt a templom szent edényeit. Arra is jól emlékezik, aki dárdájával hátba ütötte, mikor a fogságba vitelkor nem bírt elég gyorsan gyalogolni. A fogságban született nemzedék is fojtott indulattal gondol arra a sok megaláztatásra s kínzásra, amelyen keresztül kellett a fogságban mennie.
Nagyon nehéz az ilyen hóhérok kezébe esni. A szenvedélyesebb természetű ajka átokszóra nyílik. A 137. zsoltárban a fogság népe rettenetes imádságot mond: Így könyörög: "Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, akik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig! Babilon leánya! Áldott legyen, aki megfizet néked gonoszságodért, amellyel te fizettél nékünk! Áldott legyen, aki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!" /7-9. v./ A higgadtabb sem tűri azonban szó nélkül. Panaszkodik Istennek: "Embert ültettél fejünkre." /Zsolt 66:12./ Csak kevesen vannak, akik meglátják mögöttük Istent s bennük Isten ítélet-végrehajtóit. Mikor Dávid menekül Absolon elől, Sémei rettenetes szidalmakat szór reá.
Kísérete meg akarja ölni a felségsértőt, de Dávid így szól: "Hadd szidalmazzon, mert az Úr mondotta néki: Szidalmazzad Dávidot; és ki mondhatja néki: Miért míveled ezt?" /II. Sám. 16:10./ Talán te is hóhérok kezére jutottál? Ne felejtsd el, hogy a történelem minden porcikájában benne van Isten. Semmi sem történik Nélküle. Igénk is ezt mondja: "Hallgass rám, Jákób és Izrael, én elhívottam, én vagyok az első és én az utolsó. Hiszen kezem veté e föld alapját, és jobbom terjeszté ki az egeket, ha én szólítom őket, mind itt állnak". /12-13. v./ A hóhérok mögött is ott van Isten.
Ők hajtják végre Isten ítéletét, mint ahogy ők hajtották végre Izrael megbüntetését is. Attilát is ezért nevezték Isten ostorának.
Néha azonban a "jó" terveit is ilyen hóhérokon keresztül végezteti el. Jákóbot és családját meg akarja menteni az éhhaláltól, Egyiptomba akarja eljuttatni őket, de ezt a tervet József testvéreinek hóhér-lélekre valló gonoszságán keresztül végzi el. Vagy gondolj a golgothai hóhérokra! A váltság munkájában szintén ott vannak, mint eszközök, a hóhérok.
Isten munkásai ők. Így nézz rájok! 2. Istennek vannak angyalai is. A szó nyelvtani és nem erkölcsi értelmében. Angyal ugyanis azt jelenti: követ.
Így szól tovább Isten a mai próféciában: "Gyűljetek egybe mind és halljátok meg: ki jelenté meg közülök ezeket? Az, akit az Úr szeret, elvégzi akaratját Bábelen, és karja lészen a Káldeusokon. Én, én szóltam és őt el is hívtam, elhoztam őt és szerencsés lesz útja.
Közelegjetek hozzám, halljátok ezt, nem szóltam eleitől fogva titkon! Mióta ez történik, ott vagyok!" /14-16. v./ Ezekben a szavakban valakire céloz a prófécia, aki Isten követeként angyali szolgálatot fog végezni, meg fogja szabadítani Izraelt a fogságból. Itt nem nevezi meg, de másutt /Ézs. 44:28, 45:1-14./ megnevezi. Cirusról van szó, a nagy hódító királyról, akit másutt Isten pásztorának, felkentjének nevez az írás, itt pedig úgy beszél róla, mint akit az Úr szeret. Ez a király Élám királya volt. Életterét szűknek érezte s hatalmas hódító hadjáratokat vívott. Elfoglalta Médiát, felső Mezopotámiát s egyéb területeket, majd Lydiát s Kr. e. 539-ben a hatalmas babiloni birodalmat s ezzel ura lett egész előázsiának. A meghódított országokkal és népekkel emberségesen bánt. A fogságba hurcolt idegen népeket az általa elfoglalt országokból hazabocsátotta, lerombolt kultuszhelyeiket és városaikat felépíttette. Ebben a magatartásban bizonnyal szerepe volt türelmes vallási felfogásának is, de lehet, hogy az egész csak ügyes és jó politikai számítás volt, mellyel a meghódított népeket magának meghódította s biztosította, hogy hatalmas birodalmában béke uralkodjék a szívekben.
A babiloni fogságban sínylődő zsidó néppel is így cselekedett. Hazaengedte.
Engedélyezte a jeruzsálemi templom és Jeruzsálem újjáépítését, sőt még a Nabukodonozor által elrabolt templomi szent edényeket is visszaadatta nekik. /II. Krón. 36:22-23, Esd. 1./ Cirus nem volt az egy igaz Isten híve, de mégis angyala volt, aki által a szabadítást elvégezte Isten. Cirusnak talán sejtelme sem volt arról, hogy kitől s miért kapta nagy hadi szerencséjét, de magának a megszabadított népnek tudnia kellett, hogy nem Cirus, hanem Isten szabadította meg őt.
A történelem folyamán Isten sokszor szabadította meg népét e világ gyermekein keresztül. Hogy csak egy példát említsek: a reformáció agyonsanyargatott népét Magyarországon II. Józsefen keresztül szabadította meg. A Kalapos Király volt akkor Isten angyala. Tudod-e látni a saját életedben is a szabadító ember mögött a szabadító Istent?
Néha ugyanaz az ember hóhér és angyal egy személyben. Cirus hóhér volt a babiloniaknak, angyal a zsidóknak. Mindezt Isten rendezte így. Ez azonban a hóhérnak nem mentség, az angyalnak nem érdem. Egykor Babilon volt Isten ostora Izraelen, most rajta csattant Isten ostora. Cirus, a győztes hadvezér, végül istenné tette magát s elesett egy csatában. 3. Istennek vannak gyermekei is.
Eddig Isten beszélt a próféciában. A 16. vers második felében azonban valaki más veszi át a szót, aki így szól: "És most az Úristen engem küldött, és az Ő Lelkét!" Titokzatos vers. Ki beszél itt? Isten nem, az világos. A próféta? Az összefüggésből nem látszik valószínűnek. Hát akkor ki? Sok írásmagyarázó szerint az a titokzatos valaki, akiről Ézsaiás próféta – ha ködön át is –, de oly sokat beszél: A Messiás, az Úr szolgája, a nagy Szabadító, Isten Fia, Jézus Krisztus.
Ő általa végezte Isten a történelem legnagyobb fordulatát, s Ő ebben nem öntudatlan eszköz, hanem tudatosan készséges, engedelmes gyermek volt Atyja kezében.
De nemcsak Isten Fia, Krisztus, dolgozik a történelemben, hanem az Ő népe is. Isten gyermekei történelemcsináló emberek. Nemcsak a közbenjáró imádságukkal, mint Ábrahám, hanem evilági munkájukkal is, mert így szól az Úr: "Én vagyok az Úr, Istened, ki tanítlak hasznosra, és vezetlek oly úton, amelyen járnod kell." /17. v./ Isten gyermekei Isten terveinek tudatos vállalói és valóra váltói. Vezetett emberek. Ezért vezetésre alkalmasak. Nem a maguk hasznát keresik, hanem azoknak javát, amik és akik rájuk vannak bízva. Így tanította őket Uruk. Hasznos emberek, mert nem haszonleső emberek, hanem szolgáló lelkek. Kedvesek Istennek és hasznosak embereknek.
Lehetsz nagyon kis porszem, szürke névtelen e világban, mégis te is benne vagy a történelemben s téged is felhasznál a történelem Ura. Mire tud felhasználni? Csak hóhérnak vagy jó? Vagy talán angyali szolgálatot is rád lehet bízni? Légy s legyünk mindnyájan az Ő szófogadó gyermekei, kik magukkal nem törődve vállalják Isten történelem-terveit most, itt, rólunk, vagy ellenünk! Ámen.

A kinyilatkoztatott Isten Időpont: Vízkereszt utáni 4. vasárnap; 1955. január 30.
Alapige: Ézsaiás 45:18-25.
Mert így szól az Úr, a ki az egeket teremté; Ő az Isten, a ki alkotá a földet és teremté azt és megerősíté; nem hiába teremté azt, hanem lakásul alkotá: Én vagyok az Úr és több nincsen!
Nem titkon szóltam, a sötétség földének helyén; nem mondtam Jákób magvának: hiába keressetek engem! én, az Úr, igazságot szólok, és megjelentem, a mik igazak. Gyűljetek egybe és jőjjetek elő, közelegjetek mind, a kik a népek közül megszabadultatok; nem tudnak semmit, a kik bálványuk fáját hordják, és könyörögnek oly istenhez, a ki meg nem tart! Jelentsétek meg és hozzátok elő, sőt egyetemben tanácskozzanak: ki mondta meg ezt régtől fogva és jelenté meg előre? Vajjon nem én, az Úr? És nincs több Isten nálam, igaz Isten és megtartó nincs kívülem. Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincsen több! Magamra esküdtem és igazság jött ki számból, egy szó, mely vissza nem tér: hogy minden térd nékem hajol meg, rám esküszik minden nyelv! Csak az Úrban van, így szólnak felőlem, minden igazság és erő, Ő hozzá mennek, és megszégyenülnek mindazok, a kik reá haragusznak. Az Úrban igazul meg és dicsekszik Izráelnek egész magva! „Bizony Te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító!” – így szól a próféta annak a fejezetnek 15. versében, melyből mai szent leckénk való. Isten elrejtőzése számára nem elméleti hittani kérdés. Nem azt akarja ezzel megállapítani, hogy Istent senki sem láthatja /I.
Ján. 4:20./, hogy amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az Ő útjai és gondolatai is az ember útjai és gondolatainál /Ezs. 55:8-9./, hogy kikutathatatlanok az Ő ítéletei és kinyomozhatatlanok az Ő útjai. /Róma 11:33./ A próféta számára kínos gyakorlati kérdés ez, mint ahogy kínos kérdés minden nyomorúságba jutott ember számára, aki úgy érzi, mintha meghalt volna Isten, vagy legalábbis nem törődik vele és ügyével. /Ezs. 40:27./ Hogy milyen gyötrelem ez, a golgotai kereszt mutatja legjobban. Mikor Jézus bűneink büntetését hordozza a kereszten s ennek következtében belejut abba az állapotba, mikor Isten elrejtőzik az ember elől, ezt nem bírja ki kiáltás nélkül s így sikolt fel a mélyből: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? /Máté 27:46/ A próféta számára a nagy nyomorúság a babiloni fogság volt. Évtizedek múltak már el, s még mindig nem ütött a szabadulás órája. Otthon romba dőlt épületek, a fogságban romba dőlt lelkek, s Isten nem felel a kiáltásra. A hit és tapasztalat nagy birkózásában vergődik. Szeretné hinni, hogy Isten szabadító, de nem lát belőle semmit. Hinni akkor, mikor Isten úgy elrejtőzik, hogy semmit sem látni belőle, ez a nagy kérdése minden nyomorúságban vergődő embernek. A próféta csak egy megoldási lehetőséget lát: Kapaszkodj a kijelentésbe!
Ha nem látsz semmit Istenből, kapaszkodj abba, amit hallottál Tőle! Ezért kezdi a mai leckét is így: „Mert így szól az Úr”.
Milyennek nyilatkoztatta ki magát Isten a kijelentésben? 1. Ő hatalom. Ebbe kapaszkodik bele mindenekelőtt a próféta. Két kijelentésben szemléli Isten hatalmát: a természetben és a történelemben. „Az Úr az egeket teremté; Ő az Isten, aki alkotá a földet és teremté azt és megerősíté” – mondja szent leckénk elején. Istennek ez a teremtő munkája nem csupán a világ őstörténetének egy mozzanata a próféta számára. Amikor arról beszél, hogy Isten a teremtett világot megerősíté, akkor az állandó teremtésről, a világ fenntartásáról gondolkozik. Az a tény tehát, hogy ez a világ van, nem pusztíthatja el sem elemi csapás, sem emberi gonoszság, azt bizonyítja, hogy Isten hatalom akkor is, ha olyan dolgok történnek e világban, melyek látszólag azt mutatják, mintha Isten nem rendelkeznék hatalommal.
Isten azonban nem csak a természeti világ, hanem az embervilág fölött is rendelkezik hatalommal. Így szól a 23–24. vers: „Minden térd nékem hajol meg ... Csak az Úrban van, így szólnak felőlem, minden ... erő, Ő hozzá mennek, és megszégyenülnek mindazok, akik reá haragusznak.” Istennek ez az embervilág fölötti hatalma tehát nem csak az istenfélőkre terjed ki, hanem az istentelenekre is. Tudva, vagy tudatlanul minden térd kénytelen meghajolni előtte, még azok is, akik ellenségei, akik nem törődnek vele, talán tagadják is létét, avagy haragot tartanak vele szemben, s ellene szegülnek. Istennek a bűnös, sőt még a bűn is kénytelen szolgálni. Istennek ez a hatalma a történelemben lesz nyilvánvaló. A történelem tehát nem vak véletlenek kaleidoszkópja, nem gazdasági érdekek küzdőporondja csupán, sem hatalmi tébolyok véres arénája, még csak nagy emberek kísérleti laboratóriuma sem, hanem a történelem-formáló hatalmas Isten műhelye.
A próféta előtt ezt épp oly tények bizonyítják, mint amilyen kézzelfogható valóság számára a teremtett világ. Tudja, hogy József testvéreinek bűne által viszi Isten Józsefet Egyiptomba, s ezzel gondoskodik arról, hogy az egész család éhen ne haljon a hét szűk esztendő alatt. Tudja, hogy akármily nagy hatalom volt is Fáraó, Isten őt is rá tudta kényszeríteni arra, hogy Isten népét szabadon bocsássa. Végül mégis mindig mindenben Isten győz.
Istennek ez a természetben és a történelemben kijelentett hatalma kizárólagos hatalom.
Újra és újra hangsúlyozza Isten a mai igében: „Én vagyok az Úr és több nincsen! /18. v./ És nincs több Isten nálam, igaz Isten és megtartó nincs kívülem. /21. v./ Mert én vagyok az Isten, és nincsen több!” /22. v./ Isten tehát nem csupán egy a világ hatalmai között, hanem az egyetlen hatalom. Tőle független mellékhatalom nincs. Mindenkinek csak annyi hatalma van, amennyit Tőle kap. Ezt Jézus is leszögezte az akkori világ legnagyobb hatalmának, a római birodalomnak képviselője, Pontius Pilátus előtt. /János 19:11./ Ebbe kapaszkodj, mikor rád szakad a nyomorúság sötétsége és úgy érzed, hogy Isten legfeljebb valami trónjától megfosztott, hatalom nélküli uralkodó! Övé a hatalom. Neki semmi sem lehetetlen. Bízzál benne és imádkozzál Hozzá! Nem bálványistenhez könyörögsz, aki meg nem tart /20. v./, hanem az igaz Istenhez, az egyetlenhez, kinek van hatalma arra, hogy megtartson. /21. v./ A próféta hite beigazolódott. A látóhatáron már megjelent Cirus /Ezs. 45:1./, aki a babiloni uralmat megdönti, a zsidókat a fogságból hazaengedi, s a templom megépítésére is engedélyt ad. Az más kérdés, hogy mindezt csak ügyes politikából cselekszi, de a politika is kénytelen térdet hajtani öntudatlanul is a hatalmas Isten előtt és szolgálni neki. 2. Isten igazság. Ez a második kijelentés, amibe a nyomorúság idején, mikor Isten elrejtőzik, bele kell kapaszkodnia az embernek.
Mert így szól az Úr: „Nem titkon szóltam, a sötétség földének helyén, én, az Úr, igazságot szólok, és megjelentem, amik igazak”. /19. v./ Szava nem sejtelmes, misztikus beszéd, mint a pogány jövendőmondók és halottidézők homályos beszéde, sem csupán a beavatottak által érthető titkos tolvajnyelv, rejtjeles írás, hanem egyenes, világos, közérthető beszéd.
Igazat mond akkor is, mikor fenyeget. Kemény fenyegetésekkel figyelmeztette a zsidó népet, hogy ne pártoljon el Tőle, mert nem lesz jó vége. Nem hittek Neki. Most a fejükre olvassa: „Jelentsétek meg és hozzátok elő, sőt egyetemben tanácskozzanak: ki mondta meg ezt régtől fogva és jelenté meg előre? Vajon nem én, az Úr?” /21. v./ A nyomorúságunk tehát épp annak bizonysága, hogy van Isten, mégpedig igazmondó Isten, akinek fenyegetése igen és ámen.
Ebből következik, hogy ítélete is igazságos. Nem téved. „Magamra esküdtem és igazság jött ki számból” – mondja a 23. versben. Nehéz ezt belátni akkor, mikor épp mi szenvedünk a büntető ítélet alatt. Még ha belátjuk is, sokszor úgy érezzük, hogy túl szigorú Isten. Megelégelhetné már a büntetést. Túl szigorú, mikor ily soká kínoz!
Aki ezt alázatosan elvállalja, az meglátja, hogy Isten igazat mond akkor is, mikor bíztat és ígér. Arra bíztat, hogy könyörögjünk Hozzá /20. v./, térjünk meg Hozzá /22. v./ s azt ígéri, hogy megtartatunk /22. v./: „Az Úrban igazul meg és dicsekszik Izraelnek egész magva”. /25. v./ Mint a hatalma, úgy az igazsága is kizárólagos. „Csak az Úrban van minden igazság”. /24. v./ Mindennek és mindenkinek annyi az igazságtartalma, amennyi benne Isten. Azért, amikor elrejtőzködik előled, s nem látsz semmit szabadító igazságtételéből, lássad meg éppen ebben az elrejtőzködésben, a nyomorúságodban igazságszolgáltató büntetését, s akkor egyszerre felragyog előtted, hogy szabad bíznod és imádkoznod, mert ígéretére is lehet építeni. Szavát vissza nem vonja. /23. v./ 3. Ha Isten csak hatalom lenne, az félelmetes lenne. Ha csak igazság lenne, az lesújtana. Isten azonban szeretet is. Ez a harmadik kijelentés, amibe a nyomorúság idején, mikor Isten elrejtőzik, bele kell kapaszkodni az embernek.
Két dologban látja a próféta Isten szeretetét: a teremtésben és a misszióban. A teremtésben Isten otthont-teremtő, a misszióban Isten hazahívogató szeretetét szemléli.
A föld teremtéséről ezt mondja a próféta: „nem hiába teremté azt, hanem lakásul alkotá.” /18. v./ Láttál-e madarat fészket rakni? Láttál-e menyasszonyt, amint jövendő lakásukat rendezgeti és szépítgeti? Valami ilyet sejt a próféta Isten teremtő munkájában.
Nekünk, szeretett gyermekeinek, készítgette s készítgeti lakásul ezt az egész földet. Nekünk díszíti a mező virágaival, nekünk világít benne az ég csillagaival, nekünk daloltat az égi madárral, s nekünk kínálja minden ízletes gyümölcsét. Nézz szét a nagyvilágban, s lásd meg, milyen pompás lakást készített nekünk Isten otthonteremtő szeretete.
Az ember azonban nem becsülte meg ezt az otthont. Az otthon ajándékai kellenek neki, de az otthon gazdája, az Atya, nem kell. Elindult a tékozló fiú útján. Isten azonban visszahívja: „Térjetek hozzám!” /22. v./ Nagy dolog Isten otthonteremtő szeretete, de még nagyobb a hazahívogató szeretet, mert ez már nem csak szeretet, hanem kegyelem. Hát még ha meggondoljuk azt, amire a próféta itt nem gondol, tudni illik Jézus Krisztusra, aki azért adta életét halálra, hogy a fiak szívét az Atyához térítse!
Ennyit a kijelentésből akkor is tudhatunk, ha Isten egészen elrejti magát, és kell-e ennél több?
Ámen.

Isten a történelem ura Időpont: 1962. december 30, Karácsony utáni vasárnap
Helyszín: Gy őr, Öregtemplom
Alapige: Ézs 45,5–8
Én vagyok az Úr és több nincs, rajtam kivül nincs Isten! felöveztelek téged, bár nem ismerél.
Hogy megtudják napkelettől és napnyugattól fogva, hogy nincsen több rajtam kivül; én vagyok az Úr és több nincsen! Ki a világosságot alkotom és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem! Egek harmatozzatok onnan felül, és a felh ők folyjanak igazsággal, nyiljék meg a föld és viruljon fel a szabadulás, és igazság sarjadjon fel vele együtt; én az Úr teremtettem azt!
Ima: Urunk! Békességet hirdettek e földön a karácsonyi angyalok, kérünk, tégy minket is karácsonyi angyalokká, kik békességet árasztanak, hirdetnek, és békességet visznek mindenüvé, amerre csak járnak, Jézus Krisztus, a Te Fiad által, a mi békességünk által, ki veled és a Szentlélekkel egységben mint Isten él és uralkodik mindörökké.
Ámen. Ma még 1962-t írunk, holnap az 1962. esztendő minden napjával, eseményével, minden örömével és fájdalmával belehull a múlt tengerébe, és történelemmé válik. A tengerből pedig kidugja fejét az 1963-as esztendő, és elkezdi első lapját írni a történelem könyvében. Nem lehet csodálkozni azon, ha ezen a napon, karácsony szent ünnepe után való vasárnapon s az óesztendő estéjét megelőző napon, újesztendő küszöbén az ember gondolatai a történelem körül forognak. A történelem körül, mely lassan hátunk mögé kerül, amely jön felénk ködbe borította, ismeretlen utakon....
Az ige, mely a mai vasárnapra igehirdetés alapjául kirendeltetett, szintén a történelemről szól. Azt mondja: „Én vagyok az Úr...” Tehát így kezdődik: „én”, s ez a hang végigvonul az egész felolvasott szakaszon. Ki az az én? aki véleményét akarja elmondani a történelemről, Ézsaiás? ... Világos, hogy nem. Az ő könyvében van ugyan megírva, s ami benne meg van írva, azért ő felelős, s Ézsaiás vállalja is ezt a felelősséget.
Nagy dolog, ha a próféta hozzászól a világtörténelem nagy elvi kérdéseihez, s különösen is nagy dolog ez Ézsaiásnál, aki nem, mint Ámos próféta, barompásztor, vagy mint Illés, egy bujdosó ember, hanem olyan valaki, aki ott forgolódott, ahol emberek, országok, nemzetek ügyét intézik, aki magas piedesztálon állva szerteszét tudott tekinteni, akinek áttekintése volt a világ eseményeiről, a nemzetek történelméről. Nagy dolog, ha Ézsaiás, egy ilyen széles látókörű ember beszél arról, hogy miképpen látja a világtörténelmének nagy kérdéseit.
Itt azonban valaki nagyobb beszél Ézsaiás prófétánál. „Én vagyok az Úr” – mondja. Tehát itt az Úr beszél, a történelem ura, Isten maga szól hozzá a történelemhez, aki a történelmet csinálja.
Vajon mit mond a történelem ura a történelemről? 1. Minden történelem mögött Isten van!
Az első tehát, amit mondani akar a történelem ura az, hogy minden történelem mögött ott vagyok én, az Isten! Figyelted-e, testvérem, milyen sokszor fordul elő ez az állítás a felolvasott szakaszban pozitív és negatív formában is? Pozitive így: „Én vagyok az Úr!” Negative pedig így: Nincsen rajtam kívül Isten! Ha az ember megolvassa, hogy e pár rövid versben ez a gondolat hányszor van kifejezve, azt látjuk, pozitive négyszer ismétlődik meg az, hogy én vagyok az Úr, és negative is négyszer erősíti meg pozitív állítását: rajtam kívül nincs Isten! A gondolatnak ez az ismétlése mutatja, hogy az az igazság, melyet le akar szögezni, az ő számára is annyira fontos, hogy ő, aki elvárhatja az embertől: ha egyszer szól, kétszer hallja meg, az az Isten nem sajnálja a fáradságot, hogy ezt az igazságot pár vers keretén belül nyolcszor ismételje el: Én vagyok az Úr! Nincsen rajtam kívül Isten! Én vagyok a történelem ura!...
Én vagyok a történelem ura, ez azt jelenti: a történelem mögött nem valami személytelen vaksors van, mely szeszélyesen, kiszámíthatatlanul dobja hullámhegy tetejére és süllyeszti alá hullámvölgy mélységébe népeknek, országoknak, világrészeknek és egyes embereknek élettörténetét. Még csak materialista érdekek és indítékok sincsenek a történelem mögött. Nem a szén vagy olaj, arany vagy a kizsákmányolandó terület kormányozza, igazgatja, formálja az emberi történelmet, még csak nem is emberek! Mi hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mivel a történelem színpadán emberek mozognak, ők csinálják a történelmet, hősök és gazemberek. Az egyik így, a másik amúgy....
Ma különösen divatos rámutatni arra, hogy materialista érdekeken kívül szellemi világáramlatok igazgatják, formálják a világtörténelmet és benne az ember történelmét. Ezeket a gondolatokat egy kézmozdulattal elsöpri az ige, és kategórikusan kijelenti: Én vagyok az Úr!
Rajtam kívül nincsen Isten! Én tartom kézben a világtörténelem kormánykerekét, s nem adom át senki másnak, mert én vagyok az Úr!
Hívő embernek ez az állítás első pillanatban nagyon természetesnek látszik. Hiszen azért vagyunk hívők, mert hisszük, hogy minden mögött ott van Isten, aki teremtette a világot! Ő tartja fenn tudományával, bölcsességével, kormányozza akarata szerint céljai felé az egész teremtett világmindenséget! Ha azonban egy kicsit mélyebben gondolunk bele ebbe a kérdésbe, látjuk, hogy nem is nagyon egyszerű hinni, vallani és vállalni ezt a kijelentést. Mert könnyű hinni abban, amit olvastunk az igében: Én alkottam a világosságot, a békességet én szereztem, amikor én parancsolok, az egek harmatoznak onnan felülről, a felhők folynak igazsággal, megnyílik a föld, és felvirul a szabadulás, s igazság sarjad fel vele együtt!...Ó, ezt nagyon könnyű hinni, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék onnét felülről jön világkormányzó Urunktól és Istenünktől! Itt azonban úgy látjuk, hogy a probléma nem ilyen egyszerű. Isten beszél ebben az igében arról is, hogy ő nemcsak a világosságot teremtette, hanem a világosság ellentétét, a sötétséget is, s vele együtt mindazt, amit sötétség cselekedeteinek bélyegez a szentírás. Azt olvassuk: ő teremtette a gonoszt is, s a sötétséget is. Itt spekulatív emberi elménk megáll és tiltakozik: ez a gondolat tökéletesen ellentétben áll azzal az elképzeléssel, amit mi, emberek Istenről alkotunk. A mi Istenünk nem csinál sötétséget, ő maga a világosság, a mi Istenünknek semmi köze a gonoszhoz sem, mert ő a gonosznak ellentéte, jó, szent és igaz. Mi azonban ezt csak úgy gondoljuk, Isten nem ezt mondotta önmagáról. S ha az a kérdés, kicsoda és micsoda az Isten, akkor ezt nálunk sokkal jobban tudja maga az Isten, mint én, az ember, akit befolyásolnak az Istenről alkotott ideológiánk elképzelései. Isten azt mondotta magáról: Én vagyok a világosságnak, de a sötétségnek is teremtője, én vagyok a békességnek meg a gonoszságnak is előidézője!
Tudjuk, hogy ezt a látszólagos – legalábbis emberi logika szerint látszólagos – ellentétet hogyan szoktuk általában emberi gondolatokkal valamiképpen kiegyenlíteni. Az emberi gondolkodás különbséget szokott tenni Isten akarata és engedelme között. Vannak a világtörténelemben olyan dolgok, amelyek Isten pozitív akaratán nyugosznak. Ilyen a világosság és békesség. De történik a világon egy sereg olyan dolog is, amely nincs benne Isten akarata szerint való világteremtésben, hanem Isten akaratával szembefordul, amit ember hozott be ebbe a világba, s születik belőle a sötétség, a gonosz és minden nyomorúság. Isten mindent megpróbál azért, hogy ebben megakadályozza az embert: figyelmezteti igéjével, ostorcsapásaival akarja észre téríteni. Néha olyat szól – mint Sámuel könyvében olvassuk –, hogy megcsendül bele az embernek mind a két füle! De amikor azt látja, hogy a jó szó, a szeretetteljes kérés, sem a dorgálás és ostorcsapások rázúdulása nem használ, akkor Isten a világtörténelem igazgatásának gyeplőjét odadobja az emberek nyaka közé: hát, ha nem engedelmeskedsz, tanuld meg magad kárán, hova fogsz jutni akkor, ha a te akaratod igazgatja a világot!
Ez így nagyon tetszet ős elgondolás, és könnyen elfogadható is, de nem teljesen bibliaszerű, s ez az, ami meghökkenti az embert. Ugyanis nemcsak ebben az igében, hanem a Bibliának más helyén is kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy Isten önmagáról úgy beszél, s övéi is róla úgy beszélnek, mint aki akaratával benne van mindenben. Tehát nemcsak a világosságban és békességben, hanem ezeknek ellentéteiben is.
Figyeljük csak meg, hogyan fogalmazza meg Isten a kérdést az itt előkerülő igében: „ Ki a világosságot alkotom, és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek, és gonoszt teremtek...”. Tehát a rosszat nemcsak tűri, hanem cselekszi is. A 7. vers második felében határozottan kijelenti: „...Én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem!”. Nem lehet tehát olyan egyszerűen emberi fogalmak, elgondolások szerint elhatárolni a világtörténelem egyik részét úgy, mint ami Isten akarata szerint való, a másik részét pedig úgy, mint ami mögött Isten türelme van csupán. Isten a gonoszt nemcsak tűri, hanem cselekszi is ez ige szerint.
Ámos próféta könyve is foglalkozik ezzel a nagyon nehéz kérdéssel. Harmadik fejezetének 6. versében így teszi fel a kérdést: „ Vajon lehet-é baj a városban, amit nem az Úr szerezne? „
Nem pozitíve állapítja meg a próféta, hanem negatíve, s ez a negatív megállapítás kizárólagosan leszögezi, hogy a világon minden baj mögött ott van Isten! Nincs tehát semmi mellékkormány mellette, olyan emberi hatalom, amely bele tudna nyúlni Isten világkormányzásába, vissza tudná tartani, félre tudná lökni Istent a világtörténelem kormánykerekétől, hogy a maga akarata, bölcsessége, jóindulata vagy rossz gondolata szerint forgassa jobbra vagy balra a kormánykereket, s vigye zátonyra a világ hajóját. Egyetlenegy szentírási hely van csupán, amit talán így lehetne magyarázni, a Római levél első fejezetének 24. és 28. verseiben beszél az apostol a világ romlottságáról, s mikor felmerül benne az a kérdés, hogy a világ romlottságának ki és mi az oka, akkor azt a kifejezést használja: „...odaadta őket az Isten méltatlan gondolkodásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek.” A gonoszságot emberek csinálják, de az emberi cselekedetek mögött ott van Isten engedélye. Ha azonban az előbbi igének világosságában olvassuk a Római levél első fejezetét, akkor mégis kénytelenek vagyunk meglátni azt, hogy itt csak arról van szó, hogy odaadta őket Isten méltatlan cselekedetekre. Tehát Isten benne van abban a sok gonoszságban, amit név szerint listában sorol fel az apostol a Római levél első fejezetében. Titok ez, melyet nem azért mondottam el, mintha én meg tudnám fejteni, csak azért szóltam róla, hogy világosan lássuk: nem olyan egyszerű a hívő előtt sem a történelem magyarázata, s nekünk alázatosan meg kell elégednünk azzal, hogy minden mögött valamiképpen ott van Isten, de hogy miképpen van ott, arra csak ez áll: az ő gondolatai nem a mi gondolataink! Istennek senki sem lehet tanácsosa – ezt egy olyan bölcs ember is megállapította, mint Pál apostol. Titok ez, mely előtt hittel kell megállnunk, s meg kell elégednünk azzal, hogy nekünk hívő szívvel és szemmel tudnunk és látnunk kell minden mögött Isten jelenlétét.
Tehát valljuk, hisszük és vállaljuk, hogy Isten benne van mindenben, azonban ez nem azt jelenti, hogy mindezért Isten a felelős. Isten benne van mindenben, ott van minden mögött, de mindazért, ami e világon van, gonosz és nyomorúság, azért mi, emberek vagyunk felelősek. Ez kijelentetett nekünk, s nem az a mi feladatunk, hogy az ige felett spekuláljunk, abból a látszólag ellentmondó, vagy legalábbis egymásnak feszülő gondolatok között valami kiegyenlítést keressünk a keresztyén filozófiában, hanem az a feladatunk: Álljunk meg a kijelentés előtt, s valljuk: a titkok az Úréi, az Istenéi, a mieink pedig csak a kijelentett dolgok.
Ez az első üzenete ennek az igének! 2. Isten emberek által végzi el!
Mikor az előbbit határozottan leszögeztük, e második üzenetét az igének már könnyebben elfogadjuk. A másik állítása az igének ugyanis az; a történelem ura, aki minden történés mögött ott van, emberek által csinálja a történelmet. A 45. fejezet azt a címet viseli: „Czirus, a Mindenható eszköze a bálványozók megalázására és Izrael megszabadítására”. Az a történeti helyzet, melyet ez az egyszerű mondat le akar szögezni, az, hogy Czirus perzsa király, a világtörténelem egyik leghatalmasabb uralkodója miképpen avatkozott bele Isten népének történelmébe. előbb a médek birodalmát igázta le, s lett ennek ura, azután meghódította egész Kis-Ázsiát, végül elfoglalta Babilóniát, megtörve annak világhatalmát, s vele ő maga lett az akkori világ leghatalmasabb uralkodója. Czirus arra használta fel uralkodását, hogy Isten népét, aki hetven esztendeig babiloni fogságban volt, hazaengedje, hogy megépíthessék romba dőlt fővárosuk falait, s megépítsék Isten templomát...
Ez a történeti helyzet elgondolkoztat bennünket. Itt nem arról van ugyanis szó, amiről az 5000 ember megelégítésének történetében az Újtestamentumban, ahol hatalmas néptömeg hallgatja Jézus tanítását hosszú időn keresztül. Még az étkezésre sem jut idejük, eszükbe sem jut, hogy enni is kellene. Tanítványai bizonnyal magukon vették észre, hogy megéheztek, s figyelmeztették Jézust arra: Sokáig beszélsz, nagyon múlik az idő, fejezd be, s engedd haza őket, mert már igazán ideje, hogy egyenek valamit. Jézus akkor azt mondja: Adjatok nékik ti enni! Jézus ugyanúgy tudja, mint a tanítványok, hogy mi van a tanítványok tarisznyájában, szükségtelen volt figyelmét felhívni arra, hogy ami benne van, mi az ennyi népnek, mégis Jézus azt a csodát, amit már elhatározott: az éhes sokaságot csodatev ő hatalmával fogja megvendégelni, s azt emberek által akarja végeztetni. Embereken, ebben az esetben a tanítványokon keresztül szétosztja a 12 kosár tartalmát. Ezzel a lehetetlenül kicsi mennyiséggel kell a tanítványoknak elindulni a letelepedett sokaság között, hogy ezrek kapjanak belőle enni...
Itt Isten történelmét, az eseményt övéi által végeztette el. Ez nagyon érthet ő, és nem szükséges hozzá semmi magyarázat.
Czirusnál azonban egészen más a helyzet. Czirus nem tartozott Isten népéhez. Az ő istene nem az egy igaz Isten. Bálványimádó volt. Ebben a fejezetben maga Isten állapítja meg róla: „...felöveztelek téged, bár nem ismerél!” Tehát olyan valakiről van itt szó, aki nem ismeri az egy igaz Istent, aki nem híve neki, bálványimádó, mégis ezen az emberen keresztül hajtja végre akaratát. Ilyeneket mond ennek a pogány Czirusnak: „...jobb kezét megfogám, hogy meghódoltassak előtte népeket, és a királyok derekának övét megoldjam, ő előtte megnyissam az ajtókat, és a kapuk be ne zároltassanak. Én menéndek előtted, és az egyenetleneket megegyenesítem előtted, az ércajtókat összetöröm, és leütöm a vaszárakat. Néked adom a sötétségnek kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait, hogy megtudjad, hogy én vagyok az Úr, aki téged neveden hívtalak, Izrael Istene. Az én szolgámért, Jákóbért és elválasztott Izraelemért neveden hívtalak el, szeretettel szólítálak, noha nem ismerél.”
Itt újra olyan kérdés áll elénk, mely a világtörténelem rejtélyei közé tartozik. S nem ez az egyetlen eset. Hogy csak a karácsonyi történethez térjünk vissza, mely időbelileg és emlékezet szerint közel áll most hozzánk. Augustus római császárnak a népszámlálási és adóösszeírási egész világra szóló parancsa Isten világformáló kezének a munkája, aki ígéretét be akarja tartani, hogy egyszülött Fiának Betlehemben kell megszületnie. Isten mindent emberek által végeztet: jó szándékait és büntetését egyaránt. Isten Czirus által nemcsak Izraelt szabadította meg a fogságból, hanem – így olvassuk a címben – a bálványokat is megalázta. Ki tudja ezt megérteni? Ki tudja megmagyarázni!?... Tény ez azonban akkor is, ha értelmünket felülhaladja, és nem tudjuk megmagyarázni. 3. Mit jelent mindez számunkra?...
Ha most így állunk ennek az igének kapcsán a történelem nagy kérdéseivel szemben, akkor felmerül a harmadik kérdés – amit már röviden el lehet intézni – : Mit jelent mindez az én számomra?...
Először is azt jelenti: Aki Isten kezéből vesz mindent, annak békessége van! Mégpedig Istentől teremtett békessége. Nem visszhangzik most füledben és szívedben az az újtestamentumi ige, melyben Jézus Krisztus végrendeletét így fogalmazza meg: „Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek, nem úgy adom én néktek, mint a világ adja.
Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27) Aki mindezeket tudja, az tudja azt is, hogy Isten világkormányzási nagy terveit, akaratát énrajtam keresztül és énáltalam is végre akarja hajtani, nekem azonban engedelmeskednem kell. Békesség és engedelmesség.
Testvéreim! Ha visszanézünk az 1962. esztendőnek hamarosan lejáró idejére, akkor azt látjuk: ebben az esztendőben is a legnagyobb bajunk az volt, hogy nem volt békességünk, és nem volt engedelmességünk. Ahelyett, hogy Isten kezéből vettünk volna mindent, felháborodtunk ellene, pedig akaratának engedelmeskedve boldoggá tettük volna az 1962. esztendőt, s mi saját gondolatunkat és terveinket föléje helyeztük Isten akaratának, és ezzel sok mindent elrontottunk. Pedig ma is szól az Úr: Kit küldjek el? Ki megyen el nékünk?...
Hadd hulljon hát bele ez az esztendő Isten kegyelmének tengerébe, s hadd múljon el vele együtt a mi békétlenségünk. Kérjünk Istentől 1963-ban békességesebb és engedelmesebb új esztendőt, hogy ragyogjon fel felettünk Isten kegyelmének és szeretetének fénye...
Ámen.
Ima: Világteremt ő és világkormányzó hatalmas Úristen! Bocsásd meg nekünk minden fennhéjázásunkat amivel oda-odanyúltunk szent kezedhez, mikor rajta tartottad kezed a világtörténelem kormánykerekén, és javítani akartunk világkormányzásodon, mintha csak azt mondottuk volna: Nem jó így, Atyám! Másképpen kell ezt csinálni, én ezt jobban tudnám!
Tudjuk, mennyi volt ebben nem csak a rövidlátás, önző fennhéjázásunk és gőgünk! Bocsáss meg nekünk érte, Urunk! Taníts meg minket arra, hogy szó nélkül tudjunk a te kezedből venni mindent tudva, hogy tőled csak jótétemény és tökéletes ajándék származik, s egyszer majd, amikor visszafelé nézünk mindenre, meglátjuk, hogy mindent jól cselekedtél.
Bocsáss meg nekünk, Urunk, azért is, hogy annyiszor akartuk mássá tenni ezt a világot a mi munkánk által, szidtuk a világot az emberek miatt, de nem szidtuk önmagunkat, nem vallottuk be bűnünket, engedetlenségünket. Mennyire más lett volna az egész esztendő, ha mindenüvé elmentünk volna, ahova csak küldtél, és mindent megtettünk volna, amit te parancsoltál! Kérünk, adj nekünk békességesebb és engedelmesebb új esztendőt.
Kérünk, áldd meg ezt a mai napot is. Igéddel ajándékozd meg azokat is, akik ezen a napon a munkának terhét, verítékét hordozzák. Kérünk, őrizd meg a holnapi napot is az ember rontó gonoszságától. Csendesíts el mindenkit előtted bűnbánatra és szent fogadalomra. Áldj meg minden megnyíló templomot, igédet, ennek hirdetését és hallgatását, hogy a régiek hadd múljanak el, és legyen újjá minden.
Ámen.

Isten a történelem ura Időpont: 1962. december 30. (Megjegyzés: Az ’54/’55-ös egyházi esztendőben nem volt karácsony utáni vasárnap, mivel karácsony 2. napja vasárnapra, így óév péntekre esett. Ezért most az „esedékes” textus alapján a győri Öregtemplomban 1962 karácsony utáni vasárnapján elhangzott igehirdetést hozzuk.)
Alapige: Ézsaiás 45:5-8.
Én vagyok az Úr és több nincs, rajtam kivül nincs Isten! felöveztelek téged, bár nem ismerél.
Hogy megtudják napkelettől és napnyugattól fogva, hogy nincsen több rajtam kivül; én vagyok az Úr és több nincsen! Ki a világosságot alkotom és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, a ki mindezt cselekszem! Egek harmatozzatok onnan felül, és a felhők folyjanak igazsággal, nyiljék meg a föld és viruljon fel a szabadulás, és igazság sarjadjon fel vele együtt; én az Úr teremtettem azt!
Ma még 1962-őt írunk, holnap az 1962. esztendő minden napjával, eseményével, minden örömével és fájdalmával belehull a múlt tengerébe és történelemmé válik. A tengerből pedig kidugja fejét az 1963-as esztendő és elkezdi első lapját írni a történelem könyvében. Nem lehet csodálkozni azon, ha ezen a napon, karácsony szent ünnepe után való vasárnapon s az ó- esztendő estéjét megelőző napon, új esztendő küszöbén az ember gondolatai a történelem körül forognak. A történelem körül, mely lassan hátunk mögé kerül, amely jön felénk ködbe borította ismeretlen utakon...
Az ige, mely a mai vasárnapra igehirdetés alapjául kirendeltetett, szintén a történelemről szól. Azt mondja: „Én vagyok az Úr...” Tehát így kezdődik: „én”, s ez a hang végigvonul az egész felolvasott szakaszon. Ki az az Én? – aki véleményét akarja elmondani a történelemről, Esaiás? ... Világos, hogy nem. Az ő könyvében van ugyan megírva, s ami benne meg van írva, azért ő felelős, s Esaiás vállalja is ezt a felelősséget.
Nagy dolog, ha a próféta hozzászól a világtörténelem nagy elvi kérdéseihez, s különösen is nagy dolog ez Esaiásnál, aki nem, mint Ámos próféta barompásztor, vagy mint Illés egy bujdosó ember, hanem olyan valaki, aki magas piedesztálon állva szerte-szét tudott tekinteni, akinek áttekintése volt a világ eseményeiről, a nemzetek történelméről. Nagy dolog, ha Esaiás egy ilyen széles látókörű ember beszél arról, hogy miképpen látja a világ történelmének nagy kérdéseit.
Itt azonban Valaki nagyobb beszél Esaiás prófétánál. „Én vagyok az Úr” – mondja.
Tehát itt az Úr beszél, a történelem ura, Isten maga szól hozzá a történelemhez, aki a történelmet csinálja.
Vajon mit mond a történelem ura a történelemről? 1. Minden történelem mögött Isten van!
Az első tehát, amit mondani akar a történelem ura az, hogy minden történelem mögött ott vagyok Én, az Isten! Figyelted-e testvérem, milyen sokszor fordul elő ez az állítás a felolvasott szakaszban pozitív és negatív formában is? Pozitíve így: „Én vagyok az Úr!”
Negatíve pedig így: nincsen rajtam kívül Isten! Ha az ember megolvassa, hogy e pár rövid versben ez a gondolat hányszor van kifejezve, azt látjuk, pozitíve négyszer ismétlődik meg az, hogy én vagyok az Úr és negatíve is négyszer erősíti meg pozitív állítását: rajtam kívül nincs Isten! A gondolatnak ez az ismétlése mutatja, hogy az az igazság, melyet le akar szögezni, az Ő számára is annyira fontos, hogy Ő, aki elvárhatja az embertől: ha egyszer szól, kétszer hallja meg, az az Isten, nem sajnálja a fáradságot, hogy ezt az igazságot pár vers keretén belül nyolcszor ismételje el: én vagyok az Úr! Nincsen rajtam kívül Isten! Én vagyok a történelem ura!...
Én vagyok a történelem ura, ez azt jelenti: a történelem mögött nem valami személytelen vaksors van, mely szeszélyesen, kiszámíthatatlanul dobja hullámhegy tetejére és süllyeszti alá hullámvölgy mélységébe népeknek, országoknak, világrészeknek és egyes embereknek élettörténetét. Még csak materialista érdekek és indítékok sincsenek a történelem mögött. Nem a szén vagy olaj, arany, vagy a kizsákmányolandó terület kormányozza, igazgatja, formálja az emberi történelmet, még csak nem is emberek! Mi hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mivel a történelem színpadán emberek mozognak, ők csinálják a történelmet, hősök és gazemberek. Az egyik így, a másik amúgy...
Ma különösen divatos rámutatni arra, hogy materialista érdekeken kívül szellemi világáramlatok igazgatják, formálják a világtörténelmet és benne az ember történelmét.
Ezeket a gondolatokat egy kézmozdulattal elsöpri az ige és kategorikusan kijelenti: én vagyok az Úr! Rajtam kívül nincsen Isten! Én tartom kezemben a világtörténelem kormánykerekét, s nem adom át senki másnak, mert én vagyok az Úr!
Hívő embernek ez az állítás az első pillanatban nagyon természetesnek látszik. Hiszen azért vagyunk hívők, mert hisszük, hogy minden mögött ott van Isten, aki teremtette a világot!
Ő tartja fenn tudományával, bölcsességével, kormányozza akarata szerint céljai felé az egész teremtett világmindenséget! Ha azonban egy kicsit mélyebben gondolunk bele ebbe a kérdésbe, látjuk, hogy nem is nagyon egyszerű hinni, vallani és vállalni ezt a kijelentést. Mert könnyű hinni abban, amit olvastunk az igében: én alkottam a világosságot, a békességet én szereztem, amikor én parancsolok, az egek harmatoznak onnan felülről, a felhők folynak igazsággal, megnyílik a föld és felvirul a szabadulás s igazság sarjad fel vele együtt! ... Oh ezt nagyon könnyű hinni, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék onnét felülről jön világkormányzó Urunktól és Istenünktől! Itt azonban úgy látjuk, hogy a probléma nem ilyen egyszerű. Isten beszél ebben az igében arról is, hogy Ő nemcsak a világosságot teremtette, hanem a világosság ellentétét, a sötétséget is, s vele együtt mindazt, amit a sötétség cselekedeteinek bélyegez a szentírás. Azt olvassuk: Ő teremtette a gonoszt is s a sötétséget is.
Itt spekulatív emberi elménk megáll és tiltakozik: ez a gondolat tökéletesen ellentétben áll azzal az elképzeléssel, amit mi emberek Istenről alkotunk. A mi Istenünk nem csinál sötétséget, Ő maga a világosság, a mi Istenünknek semmi köze a gonoszhoz sem, mert Ő a gonosznak ellentéte, jó, szent és igaz. Mi azonban ezt csak úgy gondoljuk, Isten nem ezt mondotta önmagáról. S ha az a kérdés, kicsoda és micsoda az Isten, akkor ezt nálunk sokkal jobban tudja maga az Isten, mint én, az ember, akit befolyásolnak az Istenről alkotott ideológiáknak elképzelései. Isten azt mondotta magáról: én vagyok a világosságnak, de sötétségnek is teremtője, én vagyok a békességnek meg a gonoszságnak is előidézője!
Tudjuk, hogy ezt a látszólagos – legalábbis emberi logika szerint látszólagos – ellentétet hogyan szoktuk általában emberi gondolatokkal valamiképpen kiegyenlíteni. Az emberi gondolkodás különbséget szokott tenni Isten akarata és engedelme között. Vannak a világtörténelemben olyan dolgok, amelyek Isten pozitív akaratán nyugosznak. Ilyen a világosság és békesség. De történik a világon egy sereg olyan dolog is, amely nincs benne Isten akarata szerint való világteremtésben, hanem Isten akaratával szembefordul, amit ember hozott be ebbe a világba, s születik belőle a sötétség, a gonosz és minden nyomorúság. Isten mindent megpróbál azért, hogy ebben megakadályozza az embert: figyelmezteti igéjével, ostorcsapásaival akarja észre téríteni. Néha olyat szól – mint Sámuel könyvében olvassuk – hogy megcsendül bele az embernek mind a két füle! De amikor azt látja, hogy a jó szó, szeretetteljes kérése, sem a dorgálás és ostorcsapások rázúdulása nem használ, akkor Isten a világtörténelem igazgatásának gyeplőjét odadobja az ember nyaka köré: hát ha nem engedelmeskedsz, tanuld meg a magad kárán, hova fogsz jutni akkor, ha a te akaratod igazgatja ezt a világot!
Ez így nagyon tetszetős elgondolás és könnyen elfogadható is, de nem teljesen bibliaszerű, s ez az, ami meghökkenti az embert. Ugyanis nemcsak ebben az igében, hanem a bibliának más helyén is kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy Isten önmagáról úgy beszél, s övéi is róla úgy beszélnek, mint aki akaratával benne van mindenben. Tehát nemcsak a világosságban és békességben, hanem ezeknek ellentétében is.
Figyeljük csak meg, hogyan fogalmazza meg Isten a kérdést az itt előkerülő igében: „Ki a világosságot alkotom és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek és gonoszt teremtek...” Tehát a rosszat nemcsak tűri, hanem cselekszi is. A 7. vers második felében határozottan kijelenti: „... én vagyok az Úr, a ki mindezt cselekszem!” Nem lehet tehát olyan egyszerűen emberi fogalmak, elgondolások szerint elhatárolni a világtörténelem egyik részét úgy, mint ami Isten akarata szerint való, a másik részét pedig úgy, mint ami mögött Isten türelme van csupán. Isten a gonoszt nemcsak tűri, hanem cselekszi is ez ige szerint.
Ámos próféta könyve is foglalkozik ezzel a nagyon nehéz kérdéssel. Harmadik fejezetének 6. versében így teszi fel a kérdést: „Vajon lehet-é baj a városban, amit nem az Úr szerezne?” Nem pozitíve állapítja meg a próféta, hanem negatíve, s ez a negatív megállapítás kizárólagosan leszögezi, hogy a világon minden baj mögött ott van az Isten! Nincs tehát semmi mellékkormány mellette, olyan emberi hatalom, amely bele tudna nyúlni Isten világkormányzásába, vissza tudná tartani, félre tudná lökni Istent a világtörténelem kormánykerekétől, hogy a maga akarata, bölcsessége, jóindulata vagy rossz gondolata szerint forgassa jobbra vagy balra a kormánykereket, s vigye zátonyra a világ hajóját. Egyetlen egy szentírási hely van csupán, amit talán így lehetne magyarázni, a római levél első fejezetének 24. és 28. verseiben beszél az apostol a világ romlottságáról, s mikor felmerül benne az a kérdés, hogy a világ romlottságának ki és mi az oka, akkor azt a kifejezést használja: „... odaadta őket az Isten méltatlan gondolkodásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek.” A gonoszságot emberek csinálják, de az emberi cselekedetek mögött ott van Isten engedélye. Ha azonban az előbbi igének világosságában olvassuk a római levél első fejezetét, akkor mégis kénytelenek vagyunk meglátni azt, hogy itt csak arról van szó, hogy odaadta őket Isten méltatlan cselekedetekre. Tehát Isten benne van abban a sok gonoszságban, amit név szerint listában sorol fel az apostol a római levél első fejezetében. Titok ez, melyet nem azért mondottam el, mintha én meg tudnám fejteni, csak azért szóltam róla, hogy világosan lássuk: nem olyan egyszerű dolog a hívő előtt sem a történelem magyarázata, s nekünk alázatosan meg kell elégednünk azzal, hogy minden mögött valamiképpen ott van Isten, de hogy miképpen van ott, arra csak ez áll: az Ő gondolatai nem a mi gondolataink! Istennek senki sem lehet tanácsosa, ezt egy olyan bölcs ember is megállapította, mint Pál apostol. Titok ez, mely előtt hittel kell megállnunk, s meg kell elégednünk azzal, hogy nekünk hívő szívvel és szemmel tudnunk és látnunk kell, minden mögött Isten jelenlétét.
Tehát valljuk, hisszük és vállaljuk, hogy Isten benne van mindenben, azonban ez nem azt jelenti, hogy mindezért Isten a felelős. Isten benne van mindenben, ott van minden mögött, de mindazért, ami e világon van, gonosz és nyomorúság, azért mi emberek vagyunk felelősek.
Ez kijelentetett nekünk, s nem az a mi feladatunk, hogy az ige felett spekuláljunk, abból a látszólag ellentmondó, vagy legalábbis egymásnak feszülő gondolatok között valami kiegyenlítést keressünk a keresztyén filozófiában, hanem az a feladatunk: Álljunk meg a kijelentés előtt, s valljuk: a titkok az Úréi, az Istenéi, a mienk pedig csak a kijelentett dolgok.
Ez az első üzenete ennek az igének! 2. Isten emberek által végzi el!
Mikor az előbbit határozottan leszögeztük, e második üzenetét az igének már könnyebben elfogadjuk. A másik állítása az igének ugyanis az: a történelem ura, aki minden történés mögött ott van, emberek által csinálja a történelmet. A 45. fejezet azt a címet viseli: „Czirus a Mindenható eszköze a bálványozók megalázására és Izrael megszabadítására.” Az a történeti helyzet, melyet ez az egyszerű mondat le akar szögezni az, hogy Czirus perzsa király a világtörténelem egyik leghatalmasabb uralkodója miképpen avatkozott bele Isten népének történelmébe. Előbb a médek birodalmát igázta le, s lett ennek ura, azután meghódította egész Kis-Ázsiát, s végül elfoglalta Babilóniát, megtörve annak világhatalmát, s vele ő maga lett az akkori világ leghatalmasabb uralkodója. Czirus arra használta fel uralkodását, hogy Isten népét, aki hetven esztendeig babiloni fogságban volt, hazaengedje, hogy megépíthessék romba dőlt fővárosuk falait, s megépítsék Isten templomát...
Ez a történeti helyzet elgondolkoztat bennünket. Itt nem arról van ugyanis szó, amiről az 5000 ember megelégítésének történetében az új testamentumban, ahol hatalmas néptömeg hallgatja Jézus tanítását hosszú időn keresztül. Még az étkezésre sem jut idejük, eszükbe sem jut, hogy enni is kellene. Tanítványai bizonnyal magukon vették észre, hogy megéheztek, s figyelmeztették Jézus arra: sokáig beszélsz, nagyon múlik az idő, fejezd be, s engedd haza őket, mert már igazán ideje, hogy egyenek valamit! Jézus akkor azt mondja: adjatok nékik ti enni! Jézus ugyanúgy tudja, mint a tanítványok, hogy mi van a tanítványok tarisznyájában, szükségtelen volt figyelmét felhívni arra, hogy ami benne van, mi az ennyi népnek, mégis Jézus azt a csodát, amit már elhatározott: az éhes sokaságot csodatevő hatalmával fogja megvendégelni, azt emberek által akarja végeztetni. Embereken, ebben az esetben a tanítványokon keresztül szétosztja a 12 kosár tartalmát. Ezzel a lehetetlenül kicsi mennyiséggel kell a tanítványoknak elindulni a letelepedett sokaság között, hogy ezrek kapjanak belőle enni. Itt Isten történelmét, az eseményt övéi által végeztette el. Ez nagyon érthető és nem szükséges hozzá semmi magyarázat.
Czirusnál azonban egészen más a helyzet. Czirus nem tartozott Isten népéhez. Az ő istene nem az egy igaz Isten. Bálványimádó volt. Ebben a fejezetben maga Isten állapítja meg róla: „... felöveztelek téged, bár nem ismerél!” Tehát olyan valakiről van itt szó, aki nem ismeri az egy igaz Istent, aki nem híve neki, bálványimádó, mégis ezen az emberen keresztül hajtja végre akaratát. Ilyeneket mond ennek a pogány Czirusnak: „... jobb kezét megfogám, hogy meghódoltassak előtte népeket és a királyok derekának övét megoldjam, ő előtte megnyissam az ajtókat és a kapuk be ne zároltassanak. Én menéndek előtted és az egyenetleneket megegyenesítem előtted, az ércajtókat összetöröm és leütöm a vaszárakat.
Néked adom a sötétségnek kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait, hogy megtudjad, hogy én vagyok az Úr, a ki téged neveden hívtalak, Izrael Istene. Az én szolgámért, Jákóbért és elválasztott Izraelemért neveden hívtalak el, szeretettel szólítálak, noha nem ismerél.”
Itt újra olyan kérdés áll elénk, mely a világtörténelem rejtélyei közé tartozik. S nem ez az egyetlen eset. Hogy csak a karácsonyi történethez térjünk vissza, mely időbelileg és emlékezet szerint közel áll most hozzánk: Augusztus, római császárnak a népszámlálási és adóösszeírási egész világra szóló parancsa Isten világformáló kezének a munkája, aki ígéretét be akarja tartani, hogy egyszülött Fiának Betlehemben kell megszületnie. Isten mindent emberek által végeztet el: jó szándékait és büntetését egyaránt. Isten Czirus által nemcsak Izraelt szabadította meg a fogságból, hanem – így olvassuk a címben – a bálványokat is megalázta. Ki tudja ezt megérteni? Ki tudja megmagyarázni!? Tény ez azonban akkor is, ha értelmünket felülhaladja és nem tudjuk megmagyarázni. 3. Mit jelent mindez számunkra?
Ha most így állunk ennek az igének kapcsán a történelem nagy kérdéseivel szemben, akkor felmerül a harmadik kérdés – amit már röviden el lehet intézni – mit jelent mindez az én számomra? ...
Először is azt jelenti: Aki Isten kezéből vesz mindent, annak békessége van! Mégpedig Istentől teremtett békessége. Nem visszhangzik most füledben és szívedben az az új testamentomi ige, melyben Jézus Krisztus végrendeletét így fogalmazza meg: „Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek, nem úgy adom én néktek, mint a világ adja.
Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” /János 14:27./ Aki mindezeket tudja, az tudja azt is, hogy Isten világkormányzási nagy terveit, akaratát én rajtam keresztül és én általam is végre akarja hajtani, nekem azonban engedelmeskednem kell. Békesség és engedelmesség.
Testvéreim! Ha visszanézünk az 1962. esztendőnek hamarosan lejáró idejére, akkor azt látjuk; ebben az esztendőben is a legnagyobb bajunk az volt, hogy nem volt békességünk és nem volt engedelmességünk. Ahelyett, hogy Isten kezéből vettünk volna mindent, felháborodtunk ellene, pedig akaratának engedelmeskedve boldoggá tettük volna az 1962. esztendőt, s mi saját gondolatunkat és terveinket föléje helyeztük Isten akaratának és ezzel sok mindent elrontottunk. Pedig ma is szól az Úr: Kit küldjek el? Ki megyen el nékünk? ...
Hadd hulljon hát bele ez az esztendő Isten kegyelmének tengerébe, s hadd múljon el vele együtt a mi békétlenségünk. Kérjünk Istentől 1963-ban békességesebb és engedelmesebb új esztendőt, hogy ragyogjon fel felettünk Isten kegyelmének és szeretetének fénye. Ámen.