Túróczy Zoltán

„Mielőtt kiáltanának, én felelek.” Időpont: Az esztendő első vasárnapja, 1932. január 3. [Helyszín: Győr?]
Alapige: Ézsaiás 65:24.
És mielőtt kiáltanának, én felelek, ők még beszélnek, és én már meghallgattam.
Hogyha az ember nem tudná, hogy ezek az Igék a Bibliában vannak, azt gondolná, valami idegen ember beszél itt, akinek nincs türelme, hogy végighallgassa a másik mondanivalóját, hanem idegesen közbevág: „Mielőtt kiáltanának, én felelek, ők még beszélnek és én már meghallgattam.” De ha tudatára jön az ember annak, hogy ez a Bibliában egy ige és ezt Isten mondja, aki türelmes Isten, azért mégis igaz az az érzésünk, amit érez az ember addig, míg nem tudja, hogy ezt Isten mondja. A mi Istenünk sem szereti a fecsegést. Van ennek egy bibliai megállapítása is a hegyi beszédben: „ne legyetek bőbeszédűek!” Mi lehet az oka annak, hogy Isten, ki örül, ha a néma ajkak megnyílnak és imádkoznak Hozzá az emberek, és ez az Isten nem szereti a fecsegést? Mert a fecsegésnek súlyos következményei vannak a keresztyén életben. 1./ A fecsegés rávezet bennünket arra, hogy ne legyünkőszinték. A fecsegő ember nem a szívéből, hanem mindig a felszínről mondja mondanivalóját és soha nem lehet megbízni benne. 2./ Ebben benne van a fecsegésnek második veszedelme is. A fecsegők képmutatók szoktak lenni. Most, testvérem, legelsősorban is imádságos életünkre gondoljunk. Képmutatóvá lesz a fecsegő ember, mert szavakkal akarja pótolni az érzéseket. Azt hiszi, ha forró szavak sokaságát zúdítja Isten felé, be tudja velük helyettesíteni az érzéseket. 3./ Veszedelme, hogy a fecsegő ember öntelt emberré válik. Azt mondja Jézus a hegyi beszédben: „mikor imádkoztok, ne legyetek bőbeszédűek, mint a pogányok, akik hosszú körmondatokban beszélnek, és azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg.” Tehát Isten nem szereti, ha fecsegünk és csak a szánk jár. Ilyenkor jusson eszünkbe Isten izenete: „mielőtt kiáltanának, én felelek, még beszélnek és én már meghallgattam.” Van azonban ennek az igének másik oldala is. Isten nem szereti a fecsegést, de szeret minket.
Megelőz minket. Előzékeny lélek, akinek nem kell magyaráznom. Mielőtt ajkamon volna a szó, kitalálja. Mielőtt beszéltünk volna, már felel is nekünk és boldog mosolygás derül arcára, hogy eltalálta gondolatainkat. Figyeljük meg, ennek a megállapításnak van egy másik igében kijelentett alapja is, a hegyi beszédben: „tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek.”
Nekünk nincs szükségünk, hogy bebeszéljük Istennek, amit kérünk tőle. De emellett bizonyára vannak mindnyájunk keresztyén életének tapasztalatai arról, hogy Isten még a ki nem mondott gondolatainkat is kitalálja. Hányszor van az, hogy csak csendes félelemmel kérünk valamit, és olyan gyorsan jön a teljesülés, hogy lehetetlen nem érezni, Isten előbb tudta kérésemet, mint én beszéltem. Különösen akkor érzi ezt az ember, mikor egy emberi levélen keresztül jön el Isten válasza. Tehát az a levél előbb íródott, mint én kértem. Mielőtt megvolt ez a kérés szívemben, Isten keresett valakit, aki által teljesítse kérésemet. Lehet-e ennél nagyobb szeretet? Olyan Istenünk van nekünk, aki gondolat kitaláló Isten, akinek legnagyobb öröme, ha teljesítheti még el nem mondott kérésünket.
Van egy harmadik oldala is ennek az Igének. „Mielőtt kiáltanának, én felelek, ők még beszélnek és én már meghallgattam.” Ez egy furcsa összevisszaság, csodálatos kaotikus állapot. Tehát vagy nyitott ajtókat dönget az ember imádságában, amit Isten már kinyitott, vagy pedig beszél, fújja a mondanivalóját még akkor is, amikor Isten már megfelelt. Az bizonyos, hogy ezzel a lelkiállapottal kapcsolatban ítélet számunkra ez az Ige. Isten nem szereti azokat, akik külön nekik szóló, speciális kijelentéseket várnak és nem elégesznek meg általános kijelentésekkel. „E gonosz és parázna nemzetség jelt kíván és nem adatott nekik más jel, mint a Jónás próféta jele.” Lukács 16-ban szintén erről van szó a gazdag ember és Lázár történetében. Mikor a gazdag látja, hogy másképp kellett volna élnie és ott könyörög Ábrahámnak, hogy hadd menjen le Lázár az ő öt testvéréhez, hogy megintse őket, nehogy ők is a gyötrelem helyére kerüljenek. És milyen érdekes, hogy az az Isten, akinek az a szíve vágya, hogy az emberek megtérjenek, aki azért, hogy én megtérjek és ez a sok ember is megtérjen, hajlandó volt a legnagyobb áldozatra, Fiának leküldésére, az az Isten nem volt hajlandó megengedni, hogy halott jelenjen meg a gazdag testvéreinek. Az volt a válasz: „van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat.” Miért várnak extra kijelentéseket, hogy külön őhozzájuk lemenjen Lázár, mikor van alkalmuk bőségesen, hogy a megtérés szózatát hallják. És mikor a gazdag azt mondja, hadd menjen le Lázár az övéihez, így felel az Úr: „Ha a prófétáknak nem hisznek, akkor a halottaknak sem hisznek.” Nem vesszük-e észre, hányszor kerül Istenhez való viszonyunkba ilyen kaotikus helyzet?
Mi még beszélünk, ostromoljuk tanácsért, holott ő már megadta a választ. Mit nógatjuk különös kijelentésekért, mikor ő már kijelentette magát. Alkalmas ez az Ige arra, hogy a kijelentés súlyát megnövelje. Vannak fundamentális kijelentések, és amikor Isten imádságunkra megfelel az Igében, ne fecsegjünk tovább, hanem engedelmeskedjünk. Itt van a fecsegő imádság elítélése.
Mert mi nem azért beszélünk tovább, mert nem hallottuk, hanem, mert más feleletet vártunk, ami jobban megfelel ó-emberünknek. Isten nem szereti a külön jelt váró embereket, mert azoknak az engedelmesség felületén van fogyatkozásuk.
Tehát három tanács az új esztendőre: 1. Isten nem szereti a fecsegést, mert könnyen képmutatás, önteltség állapotába ringatnak bele a fecsegő szavak. 2. A mi Istenünk hosszútűrő, aki nagyon szeret bennünket, és nincs nagyobb öröme, mintha kitalálhatja gondolatainkat. 3. Ne várjunk külön kijelentéseket, mert nem fog adni, hanem engedelmeskedjünk az igének.
Hadd olvassam fel még egyszer az igét: „mielőtt kiáltanának, én felelek, ők még beszélnek és én már meghallgattam.” Bizonyos, hogy vannak olyan feleletei Istennek, me lyek után indokolt a továbbimádkozás. Gondolok a kananita asszony történetére. Az Úr felel neki és mégis tovább imádkozik. De nem szabad elfelejteni, hogy minden további imádsága alázatosabb, mindig kevesebbet kér. Ez nem fecsegés, e mögött egy mélységes összetörettetés van. Ez nem azonosítható a másik lelkiállapottal.
Nagyon fontos, hogy imádkozó életünk mindig bizalmi viszony legyen Istenhez. Kivel szemben nem beszél feleslegesen az ember? Akivel bizalmas vagyok. Akivel én bizalmas viszonyban vagyok, annak néha nagyon sokat beszélek, mikor nagyon tele van a szívem, és van, mikor hallgatok és ő is hallgat, anélkül, hogy ez feszélyezne bennünket. Nem akarjuk a hallgatást minden áron kiküszöbölni és nem érzi egyik sem kínosnak. Vannak olyan társaságok, ahol borzasztó kellemetlen, ha csend áll be. Nem bírják a hallgatást, mert nincs köztük bizalmas viszony. Ekkor jön a fecsegés, például az időjárásról. És bizalmas baráti körben hányszor áll be hallgatás és nem kényelmetlen nekik. Nekünk ilyen viszonyban kell lennünk Istennel. Ámen.

Örüljetek!
Időpont: Húsvét utáni 3. vasárnap, 1955. május 1.
Alapige: Ézsaiás 65:17-19.
Mert ímé, új egeket és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem emlittetnek, még csak észbe sem jutnak; Hanem örüljetek és örvendjetek azoknak mindörökké, a melyeket én teremtek; mert ímé, Jeruzsálemet vígassággá teremtem, és az ő népét örömmé. És vígadok Jeruzsálem fölött, és örvendek népem fölött, és nem hallatik többé abban siralomnak és kiáltásnak szava!
A mai vasárnap ősegyházi neve: Jubilate!, azaz Örüljetek! Erről szól a mai napra kirendelt szent lecke is. Aki azonban ennek a szent leckének a történeti hátterét ismeri, az elcsodálkozik azon, hogy abban a helyzetben, amelyben ez a prófécia elhangzott, miképp lehetett felszólítani a népet arra, hogy örüljön. Ez a prófécia ugyanis eredetileg a fogságban élő nép felé hangzott el, mely elvesztette hazáját, templomát, szabadságát. Lehet-e, szabad-e, illik-e egy ilyen nyomorúságban élő népnek ezt mondani: Örüljetek és örvendjetek!? Nem inkább azt kellene-e mondani: Ne sírjatok!, vagy azzal vigasztalni őket: Bízzatok!? A próféta mégis ezt mondja: Örüljetek és örvendjetek!, s méghozzá nem emberi kívánalomként mondja, hanem Isten üzenetét tolmácsolja vele. Isten akarata az, hogy a nyomorúságban élő nép tanuljon meg a bajban is örülni. "Örüljetek és örvendjetek mindörökké!", így szól Isten akarata. /18. v./ Örök parancs tehát az. Nincs olyan ember, akihez ne szólna és nincs olyan helyzet, amelyben lehetetlen volna a teljesítése. Minden testi és lelki nyomorúságban lévőnek szól tehát Isten felhívása: Örüljetek! Ma is, nekünk is, neked is, nekem is.
Mi az, aminek mindig lehet és mindig kell örülni? 1. Örüljetek annak, hogy elmúlt, ami elmúlt.
Így szól az Úr: "Mert ímé, új eget és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak." /17. v./ A nyomorúságban lévő ember mind vesztes ember. Éppen az okozza a nyomorúságát, hogy sok mindent elveszített. Izrael népe is sokat veszített. Akik hallgatták ezt a próféciát, azok mind elveszítették szülőföldjüket, vagyonukat, méltóságukat, talán családjukat is.
Valahányszor összejöttek, mindig ezt emlegették, panaszos sirámokban ezt sírták vissza.
Ennek a népnek mondja Isten, hogy örüljön, s meg is indokolja: A régi romjain olyan új világ fog felépülni, melynek dicsősége túl fogja szárnyalni a régi világnak az emlékezés távlatában megszépült minden gyönyörűségét annyira, hogy nemcsak hogy nem fognak többé semmit visszasírni a múltból, de még eszükbe sem fog jutni az, ami elmúlt.
Isten mindig túláradóan többet ad, mint amennyit elvesz. Ezt üzeni Isten ma is minden bajba jutott embernek. Mindig adni akar, amikor elvesz. Nekünk szánt ajándékainak csinál helyet, mikor megüresít. Elvesz ideigvalót, hogy adjon örökkévalót, megfoszt emberektől, hogy azűrt Ő maga töltse ki, megzavarja boldogságunkat, hogy miénk lehessen az üdvösség.
Nem a veszteséget kell tehát siratnunk, hanem az ajándékot várnunk, még pedig a karácsonyt váró gyermek boldog izgatottságával, aki találgatja, hogy mit kap. Nem tudja, mit kap, de azt tudja, hogy olyan meglepetés vár reá, melynek nagyon fog örülni.
Örülj annak, hogy elmúlt, ami elmúlt! Ezt üzeni Isten ma is minden lelki nyomorúságban gyötrődőnek. Kínoz a bűn, rossz a lelkiismereted, utálod magadat, szeretnél szabadulni tőle, de bilincseit nem tudod lerázni, múltad nyomasztó terhe egyre nő? Nézd, Jézus Krisztus áldozati halálában s bűntörlő vérében Isten csodálatos bűnbocsátó kegyelemmel közeledik feléd! Kész úgy megbocsátani, hogy a múltad megsemmisül. A régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak. Hát nem elég ok ez kitörő örömre? "Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít", mondja a 32. zsoltár írója. Tudod-e te is vele mondani s magadról mondani? 2. Van más okunk is az örömre. Örüljetek annak, hogy lesz, ami lesz! "Mert ímé, új egeket és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek , még csak észbe sem jutnak; hanem örüljetek és örvendjetek azoknak mindörökké, amelyeket én teremtek; mert ímé Jeruzsálemet vigassággá teremtem, és az ő népét örömmé. És vigadok Jeruzsálem fölött és örvendek népem fölött, és nem hallatik többé abban siralomnak és kiáltásnak szava!" /17-19. v./ Így szól Isten. Mi lesz tehát? Új Jeruzsálem. Hogy milyen lesz ez a boldogságos új Jeruzsálem, arról mai igénk nem sokat beszél, csupán általában annyit mond, hogy ott nem lesz siralom és kiáltás, hanem vigasság és öröm. Örülni fog a nép, de örülni fog maga Isten is. Hogy azonban mindez nem csupán kegyes vigasztalás, általánosságokban mozgó, kézzel meg nem fogható bíztatás, azt világosan mutatják a szent leckénk utáni versek, amelyekben egészen konkréte sorolja fel Isten az új Jeruzsálem örömeit.
Legalább pár szóval hadd mutassak reá, hogy mennyire konkrét örömforrások azok, amik lesznek. Az új Jeruzsálemben korlátozott lesz a halál hatalma, hosszú lesz az emberek élete. /20. v./ Zavartalanul élvezhetik földi javaikat, mert az új korszak a békés gyarapodás korszaka lesz /21-22. vers/, melyben értelme lesz az emberi munkának. /23. v./ Nemcsak földi és testi viszonylatban lesz örvendetes ott az élet, hanem lelkileg is. Teljes összhang lesz Isten és ember között /24. v./, s ez az összhang a teremtettségben is megszünteti mindenek harcát mindenek ellen és beköszönt a világbéke. /25. v./ Csodálatos világ lesz, ami lesz. Érthető, hogy ha megérkezik, a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak.
Örüljetek! Minden jóra fordul! Sőt a legjobbra fordul! Ez ma is Isten üzenete minden bajba jutott embernek. Ő ma is atyánk, sőt, szabad így is mondani: ma még inkább atyánk, mint egykor Izrael számára volt. Nem mintha minket jobban szeretne, mint egykor őket, nem mintha azóta megnőtt volna a szeretet a szívében az emberek iránt, hanem egyszerűen azért, mert azóta jobban megmutatta a szívét, többet látunk belőle. Azóta megtörtént a kereszten a váltság. Azóta látjuk, hogy Isten semmit és senkit sem sajnál értünk odaadni, még a legdrágábbat, egyszülött Fiát is. Azóta tudunk minden nyomorúságunk dacára, sőt minden nyomorúságunk közepette is így kiáltani Pállal: "Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk?" /Róma 8:32./ Örüljetek! Isten új életet akar ajándékozni nekünk! Ez Isten üzenete minden lelki nyomorúságban gyötrődő embernek. Belecsömörlöttél ebbe a bűn rabságában sínylődő életbe? Isten igazat ad neked: Ez az élet tökéletesen megromlott, kijavíthatatlanul tönkrement.
Nem is generáljavítást akar rajta Isten végezni. Kár minden foltozásért. Új eget, új földet, új életet akar teremteni. Teremteni akarja, tehát minden emberi erőfeszítés nélkül ajándékba akarja adni az embernek. Olyan új életet akar adni, aminő csak Isten kezéből kerülhet ki, amilyet csak az Ő szerető szíve találhat ki és hatalma valósíthat meg. Fölötte is úgy fog örülni, mint egykor az első teremtéskor, mikor végignézett a megteremtett világon, s látta, hogy minden ímé igen jó. /I. Mózes 1:31./ 3. De mikor lesz meg mindez? Ez a szenvedő ember gyötrő kérdése. Meddig még? Így türelmetlenkedik, számlálgatva az ólomlábakon járó időt. Ne törődjetek a meddig és mikor kérdésével, hanem örüljetek annak, hogy van, ami van!
Nyilvánvaló, hogy Istennek ez az ígérete az utolsó időkben valósul meg. Vita tárgyát képezi, hogy amiről a mai igében szó van, az a Jel. 21. fejezetében megjövendölt s a világ végén bekövetkező új ég, új föld és új Jeruzsálem-e, vagy pedig az azt megelőző úgynevezett ezeréves birodalom, melyről a Jel. könyvének 20. fejezete beszél. Ne izgasson bennünket ez a kérdés! Az ígéret beváltásának a világ végére való kitolása nem jogosít fel minket arra, hogy keserűen legyintsünk kezünkkel, mondván: Óh, ki tudja, mikor lesz meg mindez, s ki éri meg ezt közülünk? Éppen az, hogy ki tudja, mikor lesz meg mindez, mutatja, hogy bármikor meglehet, holnap is, sőt még ma is, a következő pillanatban is. Mindenki megérheti, sőt mindenki megéri, akár akarja, akár nem. Mindnyájunknak meg kell jelennünk majd Isten színe előtt, mikor mindez megtörténik. Ezt mondja a hitünk. Ez a hit a reménylett dolgoknak valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés. /Zsid. 11:1./ Ez az, ami mindebből már ma is megvan. Örülj annak, hogy hited van!
Örülj annak is, hogy reménységed van. A hívő reménység nem önmagunk áltatása, nem elmenekülés a sivár jelenből a képzeletszülte álomvilágba, hanem hatalom, amely jelenné tudja tenni a jövőt. Ezért tud a hívő reménység már most örvendezni, amint Pál mondja Róma 12:12-ben: "A reménységben örvendezők" legyetek! A hívő reménység úgy tud örvendezni annak, ami lesz, mintha már most meglenne.
És örülj annak, amit már most megad Isten kóstolónak abból, ami lesz! Isten ugyanis sokszor ad zálogot, előízt abból, amit övéinek tartogat. Ezek azok az ideiglenes szabadulások, időleges megújulások, melyekkel ébren tartja a hitünket és reménységünket. Ilyen volt Izrael népe számára is a babiloni fogságból való kiszabadulás. Bizonnyal te is tudnál felsorolni példát erre a saját életedből.
Nem szabad azonban mindezzel kapcsolatban el nem mondani azt, hogy mai igénk előtt oly igék vannak, amelyek arról beszélnek, hogy vannak, akik ebből az örvendező világból kizáratnak. Nem Isten zárja ki őket. Önmaguk zárják ki magukat. Térjünk meg, hogy ama nagy napon bekerüljünk majd az örvendező násznéppel a királyi menyegzőbe s kint ne maradjunk, mikor odabenn elkezdenek örvendezni és vigadni, de az elkésők elől bezáratik az ajtó! Ámen.

Örvendezvén örvendezek Időpont: Az egyházi év utolsóelőtti vasárnapja, 1955. november 13.
Alapige: Ézsaiás 61:10-11.
Örvendezvén örvendezek az Úrban, örüljön lelkem az én Istenemben; mert az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az igazság palástjával vett engemet körül, mint vőlegény, a ki pap módon ékíti fel magát, és mint menyasszony, a ki felrakja ékességeit. Mert mint a föld megtermi csemetéjét, és mint a kert kisarjasztja veteményeit, akként sarjasztja ki az Úr Isten az igazságot s a dicsőséget minden nép előtt.
Kétféleképp lehet várni az utolsó ítélet napját, a világ végét. Lehet úgy gondolni rá, mint a harag félelmetes napjára, mely elől fejvesztetten keres menedéket az ember s így könyörög a hegyeknek: "Essetek mireánk és rejtsetek el minket ... a Bárány haragjától!" /Jel. 6:16./, s lehet úgy tekinteni reá, mint az öröm várva várt napjára, mely felé repesve siet az ember s közeledtére boldogan emeli fel fejét, mert tudja, hogy elközelgett az ő váltsága. /Luk. 21:28./ Jézus Krisztusra, ama nap urára, aki akkor jön hatalommal és dicsőséggel, lehet úgy nézni, mint összevont szemöldökű bíróra, aki előtt remegve áll meg az elővezetett, bilincsbe vert gonosztevő, aki képzeletében már látja maga előtt az akasztófát, s lehet úgy nézni reá ragyogó szemmel, mint menyasszony a vőlegényére s kitárt karral kiáltani felé: "Jövel!" /Jel. 22:17./ A mai szent lecke ezt a második látást képviseli s nem győz betelni azzal az örömmel, mely szívében lakozik. Ezért kiált így: "Örvendezvén örvendezek az Úrban". /10. v./ Nem azt mondja: örvendezni fogok. Már most örvendezik. Az utolsó napra való előkészületet nem lehet tehát az utolsó napra halogatni. Aki nem készül rá, arra úgy fog rárontani váratlanul minden rettenetességében. Aki pedig nemcsak készül, hanem fel is készül reá, annak szívét már most eltölti túláradó öröm. Nemcsak azért, ami majd lesz, hanem azért is, ami már van.
Isten ugyanis ízelítőt, zálogot ad Övéinek ama nagy nap öröméből. Ezért lehet már a nagy nap előtt is így szólni: "Örvendezvén örvendezek az Úrban." Minek örülhetek már ma? 1. Örülök, mert fehér ruhám van. Szent leckénk ugyanis így indokolja örömét: "mert az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az igazság palástjával vett engem körül". /10b. v./ Az üdv ruhája és az igazság palástja az a fehér ruha, melyről már Ézsaiás 1:18-ban szólt az isteni ígéret: "Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú". Ez az a fehér ruha, melyet a királyi menyegzőben ajándékba kapott minden meghívott a királytól s amelynek hiánya miatt dobatta ki a király az egyetlen olyan vendéget, kinek nem volt menyegzői ruhája. /Máté 22:11-13./ Ez az a fehér ruha, melyben a mennyben járnak az üdvbe öltözöttek, kik megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. /Jel. 7:14./ Nyilvánvaló, hogy ez a fehér ruha jelkép. Az sem szorul magyarázatra, hogy ez a fehér ruha a bűnbocsánat jelképe. Mégis rá kell mutatnunk arra, hogy a fehér ruha több, mint egyszerű kegyelem. Kétféle kegyelem van ugyanis. Az egyiket elengedő, a másikat helyreállító kegyelemnek lehetne nevezni. Ez utóbbi sokkal nagyobb, mint az előbbi. Ha a tékozló fiúnak megbocsátott volna az atyja és teljesítette volna kérését, befogadta volna a szolgái közé s úgy, ahogyan jött, rongyosan beengedte volna az istállóba és munkába állította volna, ez is kegyelem lett volna. Nagy kegyelem! Olyan nagy, hogy ennél nagyobbra maga a fiú sem mert még gondolni sem. De ez csak bűnt elengedő kegyelem lett volna. Az atya azonban ennél nagyobb kegyelmet adott. Helyreállította közte és fia között az elrontott viszonyt, fiává tette, fiaként felöltöztette, megvendégelte és ünnepeltette. Ez a kegyelem úgy vette körül a bűnös gyermeket, mint valami ruha, mely minden rútságot eltakar. Nincs többé tékozló gonosz, csak hazaérkezett fiú. Ezért tanácsolja Jézus a laodiceabelieknek is: "Végy tőlem fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága!" /Jel. 3:18./ Ez a fehér ruha nagyon drága. Ára a Bárány vére. Csak a Golgothán szerzett bűnbocsánat, Krisztus érettünk kiomlott drága vére tudja megfehéríteni ruháinkat. Nagy árat fizetett tehát érte Isten és a Fia is. Nekünk is meg kell becsülnünk. A megváltottak ugyanis nemcsak a menny utcáin pompáznak majd ebben a fehér ruhában, hanem már e földön is ebben járnak. Nemcsak ünneplőnek viselik, hanem minden nap hordják. Bizony, erre is el lehet mondani, hogy a fehér ruha szép, de nem praktikus viselet, mert nagyon kényes. Minden kis piszok meglátszik rajta. Nem is lehet másképp tisztán tartani, csak úgy, hogy minden nap meg kell mosnunk a Bárány vérében, minden nap minden bűnünket oda kell vinnünk Eléje és bocsánatot kell kérni és kapni rá. A mennyei Jeruzsálem aranyutcáin nem szennyeződik be majd többé, a feltámasztott lelki test sem piszkol, mint az a test, amelyben most élünk, de még így is nagy öröm, hogy fehér ruhánk van. Nemcsak lesz. Már most van. Örvendezvén örvendezel-e ezen? 2. Még más is van, aminek örülhetek már ma.
Örülök, mert menyegző előtt állok.
Így szól az ige: "Örvendezvén örvendezek az Úrban..., mint vőlegény, aki pap módon ékíti fel magát, és mint menyasszony, aki felrakja ékességeit". /10. v./ Ez még nem a menyegző öröme, csak a menyegzőre való készülődés öröme. Azé a pillanaté, mikor már öltözködik a vőlegény és a menyasszony is az esküvőre. Sőt már fel is öltözködtek. A vőlegényről már csak a fejdísz hiányzik s épp az ünnepi turbánt csavarja fel fejére, amely egészen papi külsőt ad neki. A menyasszony is felvette már esküvői ruháját. Már csak az ékszereit rakosgatja fel. Ujjára gyűrűt húz, csuklójára karperecet, hajába csatot. Fülébe fülbevalót aggat. Még pár pillanat s már indulhatnak is az esküvőre. Már csak az utolsó pár simítást végzik a rokonok a ruhákon s elgyönyörködnek bennök. Elismerőleg mondogatják: Szép pár! Ők is elgyönyörködnek egymásban, megfogják egymás kezét, egymás szemébe néznek s így szólnak: Boldog pár! Még nem övék a menyegző öröme, de ők már magukénak érzik s boldogok benne.
Mi a menyegző öröme? A beteljesülés öröme. Ami után úgy sóvárogtam, amiről annyit ábrándoztam, amiért annyit küzdöttem és imádkoztam, most íme elérkezett. Enyém az, akit szeretek s én azé vagyok, aki szeret engem. És az a csodálatos, hogy az esküvő még sem vég, hanem kezdet. Egy boldog közösség kezdete. Nem látogatóban vagyunk többé egymásnál, hanem együtt élünk. Nincs többé elválás, sem búcsú. Örökre együtt maradunk. S a vőlegénynek és menyasszonynak ezt a tiszta, szép szerelmét körülöleli, mint szigetet a tenger, a szülők, a család, a rokonság, a barátok és ismerősök együttörvendező szeretete. Meleg mondatok, forró csókok, kemény kézszorítások, könnyes imádságok, drága ajándékok.
A menyegző képe igen sokszor jön elő a bibliában Isten és az Ő népe, Krisztus és az Ő megváltottjai közösségének szemléltetésére. Ma még csak boldog izgalommal öltözködöm az esküvőre, de holnap talán már bemegyek a menyegzőbe, a Bárány lakodalmába s enyém lesz Krisztus, lelkem hő szerelme, én pedig az Övé leszek mindörökre, elszakíthatatlanul s ennek velem együtt fog örülni a szentek hatalmas serege. Hallelujah! 3. Még egyre mutat rá az ige, aminek már ma is örülhetek.
Örülök, mert itt a lelki tavasz.
Így fejeződik be az ige: "Mert mint a föld megtermi csemetéjét, és mint a kert kisarjasztja veteményeit, akként sarjasztja ki az Úr Isten az igazságot s a dicsőséget minden nép előtt". /11. v./ Ez még nem a kenyértermő nyár s a gyümölcsérlelő ősz öröme. Ebben az igében még csak a sarjasztó tavasz áll előttünk, de ki tagadhatná, hogy a tavasznak van valami külön, önálló, öncélú öröme is, nemcsak az a gabona és gyümölcs, amit méhében hordoz, mint ígéretet. A tavasz külön öröme a hajnal öröme: vége a hosszú éjszakának, felkel a nap!, az élet öröme: vége a halálos téli álomnak, ébredezik az élet! Rügyező fa, zöldellő pázsit, kibúvó virágszál mind ezt hirdeti: Győz az élet!
Az utolsó nap az élet, az Isten győzelme. Akkor Ő lesz minden mindenekben. Uralma nem lesz többé rejtett, hanem nyílt. A megvetett Istenből rettegett Isten lesz, a gonosztevőként elítélt és kivégzett Krisztusból a világ bírája. A detronizált Isten trónjára lép.
Minden lelki ébredés ennek előíze, hiszen minden ébredés abból születik, hogy az ember komolyan veszi az eddig könnyen vett Istent s meghódol Előtte. Nem mindig látjuk ezt a lelki tavaszt, mert a szél fú, ahová akar. Ma nálunk száll le az égi tűz, holnap talán Afrikában, hogy onnan talán Argentínába csapjon át. Lehet, hogy itt sivatag a lelki élet, másutt azonban áldások esője hull. Akinek van szeme a látásra, az látja, hogy mindig van valahol ébredés. Néhol talán szégyenletesen győz Isten frontján az ős ellenség, de másutt diadalmasan nyomul előre Isten vitézeinek csapata.
Megvannak-e ezek az örömeid? Ha nincsenek, kérd Istentől. Ha megvannak, ne elégedj meg azzal, amennyid van belőlük. Ez az öröm, ha igazi, mindig telhetetlen. A szent lecke is megállapítja ugyan előbb, hogy "örvendezvén örvendezek az Úrban", de utána nyomban így folytatja: "örüljön lelkem az én Istenemben!" Tehát örülök, nagyon is örülök, de mégsem eléggé. Még mindig bíztatnom kell magamat arra, hogy örüljek.
Ez a fejezet nagyon nevezetes. Ez volt Jézus első nyilvános prédikációjának alapigéje /Luk. 4:17-21./ Azzal kezdte beszédét: "Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra." Mi pedig befejezhetjük-e így: Beteljesedett ez ma és itt rajtunk? Ámen.

Krisztus nyomdokán Időpont: 1937. október 7. Bibliaóra
Helyszín: Győr – Diakonissza Ház Alapige: Ézsaiás 61,1-11.
Ének: Dunántúli Énekeskönyv: 446.
Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást; Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és Istenünk bosszúállása napját; megvígasztaljak minden gyászolót; Hogy tegyek Sion gyászolóira, adjak nékik ékességet a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett, hogy igazság fáinak neveztessenek, az Úr plántáinak, az Ő dicsőségére!
És megépítik a régi romokat, az ősi pusztaságokat helyreállítják, és a puszta városokat megújítják, és a régi nemzetségek pusztaságait.
És ott állnak az idegenek, és legeltetik juhaitokat, és a jövevények szántóitok és vincelléreitek lesznek.
Ti pedig az Úr papjainak hívattattok, Istenünk szolgáinak neveztettek; a népek gazdagságát eszitek, és azok dicsőségével dicsekedtek.
Gyalázatotokért kettős jutalmat vesztek, és a szidalom helyett örvendenek örökségükben; ekként két részt öröklenek földükben, örökös örömük lesz.
Mert én, az Úr, a jogosságot szeretem, gyűlölöm a gazsággal szerzett ragadományt; és megadom híven jutalmukat, és örök szövetséget szerzek velök.
És ismeretes lesz magvok a népek közt, és ivadékaik a népségek között, valakik látjákőket, megismerikőket, hogy ők az Úrtól megáldott magok.
Örvendezvén örvendezek az Úrban, örüljön lelkem az én Istenemben; mert az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az igazság palástjával vett engemet körül, mint vőlegény, aki pap módon ékíti fel magát, és mint menyasszony, aki felrakja ékességeit.
Mert mint a föld megtermi csemetéjét, és mint a kert kisarjasztja veteményeit, akként sarjasztja ki az Úr Isten az igazságot s a dicsőséget minden nép előtt.
Ima: Urunk Jézus Krisztus! Drága Megváltónk! Köszönjük Néked, hogy magad mondtad: „…példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek” (Jn 13,15). Óh, Urunk, milyen messze estünk mi ettől a példától. Ha mi odaállítjuk a mi bűntől terhes, szégyenteljes életünket a te nemes emberi életed mellé, akkor csak szégyenkezéssel kell megállapítanunk: hogy az alma nagyon messze esett a fájától. Ha Te csak ítélő Isten volnál, akkor igazságosan halálra ítélnél bennünket, de Te kegyelmes Megváltó is vagy, Igéd nemcsak ítéletet, de biztatást és ígéretet is jelent számunkra. Óh, jövel hozzánk Megváltó Jézus Krisztusunk! Köszönjük Teneked, hogy nemcsak példája, de Megváltója is vagy mi nekünk, kegyelmedre méltatlan, bűnös tanítványaidnak.
Ámen.
Ézsaiás próféta könyvének 61. fejezete a keresztyén egyház történetében, de minden keresztyén ember számára is rendkívül fontos fejezet. Tudjuk, hogy az Úr Jézus első nyilvános prédikációjának ez volt a textusa. Lukács evangéliumának 4. fejezetében olvassuk a következőket: „Jézus pedig megtére a Léleknek erejével Galileába: és híre méne néki az egész környéken. És ő taníta azoknak zsinagógáiban, dicsőíttetvén mindenektől. És méne Názáretbe, ahol felneveltetett: és beméne, szokása szerint, szombatnapon a zsinagógába, és felálla olvasni.
És adák néki az Ésaiás próféta könyvét; és a könyvet feltárván, arra a helyre nyita, ahol ez vala írva: Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat, Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” (14-19. vers). Ugyanis a zsidóknál az volt a szokás, hogy szent tekercset kitüntetésképpen odaadták olvasni.
Legtöbbször a szombati istentisztelet alkalmával. Azokat érte ez a tisztesség, akik otthonról hosszabb időre elkerültek és távollétük után ismét hazakerültek. Akkor mikor Jézus is hosszabb távolléte után hazatért Názáretbe és részt vett a szombati istentiszteleten, átnyújtották neki a szent tekercset, Ézsaiás próféta könyvét. Akkor mikor Jézus kinyitotta ezt a könyvet, illetve lehúzta a tekercset, akkor a 61. fejezet első két versét olvasta fel. Ez a két vers tartalmazza Krisztus programját, Jézus maga is annak tekintette.
Ha ezt a 61. fejezetet nézzük, akkor három nagy kérdésre nyerünk benne feleletet, mégpedig: 1./ Mi az Úr Jézus Krisztus programja? 2./ Milyen erővel akarja programját végrehajtani? 3./ Mi érte a jutalom?
Tudjuk nagyon jól, hogy Krisztus azt akarja, hogy követőinek ugyanaz legyen a programja, ami az övé. Tehát egész nyugodtan mondhatjuk, hogy a három kérdés vonatkozik a diakonisszákra is és így hangzik: 1./ Mi a diakonissza programja? 2./ Milyen erővel akarja a diakonissza programját végrehajtani? 3./ Milyen jutalom vár reá? A diakonissza e három kérdésre kap feleletet ebből a fejezetből. 1. Nézzük először az első kérdést! Mi a Krisztus, illetve a diakonissza munkaprogramja?
Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy kétféle, mégpedig a szóval való, illetve beszédből álló munka, a másik, a cselekedetből álló munka. Akkor mikor arról van szó: „… a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem…”, „…a foglyoknak szabadulást hirdessek…”, „…hirdessem az Úr jókedvének esztendejét…”, ezek mind a beszédben való szolgálatra buzdítanak bennünket. Ellenben akkor mikor: „…a töredelmes szívűeket meggyógyítsam…” „… szabadon bocsássam a lesujtottakat…”, ezekről beszél, akkor a cselekedetekben való szolgálatra buzdít bennünket. Az az ember, aki az ő életéből ki akarja kapcsolni vagy az egyiket, vagy a másikat, az nem jár a helyes úton, s nem jár Krisztus nyomdokán.
Az az ember, aki azt gondolja, hogy neki elég cselekedetekkel szolgálni az Urat és a beszéddel való szolgálatot egészen ki akarja kapcsolni az életéből, az nem jár a helyes úton, az nem jár a Krisztus által mutatott ösvényen. De fordítva is áll az a kérdés! Ha van olyan keresztyén ember, vagy diakonissza, aki azt gondolja, hogy neki elég csak a beszédben való szolgálatot gyakorolni, neki elég csupán az igehirdetés pásztori szolgálatával foglalkozni, az megint ellenkezésbe kerül a bibliával, s magával Krisztussal, aki mind a kettőre buzdít. Ha mi csak az egyik, vagy csak a másik munkaterületen akarunk dolgozni, akkor nem vagyunk igazán az Úr tanítványai, s nem járunk az ő lába nyomán.
De nem is lehet ezt a kettőt egészen elválasztani egymástól. Figyeljük meg, hogy a 61. fejezet is, mikor erről a két szolgálatról beszél, mennyire nem választja el a kettőt egymástól.
A két szolgálat egészen egybefolyik. Mert akkor mikor az egyik mondatban a szeretet szolgálatairól beszél, a másikban már áttér a szóval való szolgálatra, majd ismét a cselekedetekre… és így tovább. „A szegényeknek örömet mondjak, elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást…” Ez a beszéd és cselekedet szolgálatának váltakozása az első versben. Jézus Krisztus életében is folytonosan váltakozott ez a két szolgálat. Ő beszéddel is szolgált, mikor tanította a sokaságot, buzdította a gutaütöttet: „Bízzál fiam!” Felemelte az elbukott bűnös asszonyt: „A te hited megtartott téged!” Sok példázata, hasonlata, mind szóban való lelkipásztori szolgálatáról beszélnek. De cselekedettel is szolgált: nem csak hirdette a szabadulást, de megoldozta a néma, a vak, a süket, az ördöngős és ki tudja még mi minden betegségben szenvedő embereknek kötelékeit. Ha a Krisztus életében, akkor a diakonissza életében is így kell váltakozni e kettős szolgálatnak. Lehet ugyan, hogy vannak diakonisszák, akiknek munkaterületén hol az egyik, hogy pedig a másik kerül túlsúlyba és a kettőnek arányos váltakozása nem lehetséges, ez nem bűn, de amennyire lehet, szolgáljon azzal, amivel talán kevesebbet nyílik alkalma szolgálni.
A beszédben való szolgálatot Ézsaiás könyvének e fejezete alapján három irányban kívánja tőlünk kiépíteni az Úr! Ez a három irány a következő: 1./ Hirdessük az Isten kegyelmét! 2./ Hirdessük az Isten ítéletét! 3./ Hirdessük az Isten vigasztalását!
Az Isten kegyelmének hirdetésére való szolgálatra buzdít: „A szegényeknek örömöt mondjak!” Az örömmondás nem más, mint az evangéliumnak hirdetése. Jézus maga mondja Lukács evangéliumában, azért küldettem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem!
Tudjuk, hogy a bibliában kétféle szegényekről van szó. Vannak anyagi és vannak lelki szegények. Mind a kétféle szegényeknek kell az örömöt hirdetni. Az örömhirdetés szolgálata különösképpen is diakonissza szolgálat. A diakonisszának rá kell vezetnie a szegényeket arra, hogy meglássák a hozzájuk lehajló, segítő isteni kezet, mely nem akarja, hogy ők örök testi, vagy lelki szegénységben éljenek, hanem fel akarja és fel fogja őket emelni. Tudjuk nagyon jól, hogy ez éppen nem könnyű feladat. A szegények között ma nagyon sokan vannak, - akik éppen az erőteljesebb szociális gondozás hatásaképpen – úgy gondolkoznak, hogy őket, szegényeket kötelességük a jómódúaknak támogatni, s nem hogy köszönettel vennék azt, amit kapnak, de egyre inkább többet és többet várnak és követelnek. Ezért a szegények közötti örömhirdetés nem könnyű, de minden diakonisszának kötelessége. Rá kell mutatnunk arra, hogy az Isten nem igazságtalan akkor, mikor őket szegényül hagyja, nekik is vannak javaik, de azokat is az Isten a gazdagabbaknál tette le, de idejében megkapják! Ha nagyon elcsüggedtek, rá kell mutatnunk arra, hogy Isten bünteti azokat is, akiket szeret, s nincsen élet kereszt nélkül. Ők csak azt látják, hogy sok náluk gazdagabb, látszólag boldogabb ember jár e földön, pedig azoknak is meg van a maguk életének keresztje. És így tovább… De vannak nemcsak ilyen anyagi szegények, hanem lelki szegények is. Ezek nagyon gyengének, szerencsétlennek érzik magukat, s azt gondolják, őket senki nem szereti, s velük senki nem törődik. Ezeknek is kell az örömöt hirdetni. Rá kell mutatni arra, hogy aki nem vet szeretetet, az nem is arat szeretetet. S ha senki ember nem is szeretné őket a földön, akkor szeretné őket az Isten, aki az Ő Fiát leküldte erre a földre. És aki tanítványaitól megkívánja, hogy hirdessék az evangéliumot, a váltság örömhírét e földön minden embernek. Legyen minden diakonissza örömhirdető! A következő, amivel az Isten kegyelmét kell és lehet hirdetnünk, a foglyoknak való szabadulás hirdetése! Tudjuk, hogy kétféle foglyokról beszélhetünk. Vannak foglyok, akik rabláncra fűzve börtönök, fegy- és fogházak mélyén sínylődnek. Vannak foglyok, akik látszólag szabadon járnak-kelnek, de lélekben meg vannak kötözve a bűn láncaival, tehát mégsem szabadok, hanem foglyok, mégpedig a Sátán foglyai. És ezek számára kell a diakonisszának a szabadulást hirdetnie. Tudjuk jól, hogy akkor, mikor Jézus azoknak az embereknek, akik országába bebocsátást kérnek, szemükre veti, hogy milyen cselekedeteket mulasztottak el, akkor azt is a szemükre veti: „… fogoly voltam és nem látogattatok meg” (Mt 25,43). Az Úr tehát azt kívánja minden diakonisszától is, hogy hajoljon le a foglyokhoz és hirdesse nekik a szabadulást! Hirdetni kell előttük egy új életnek a lehetőségét. Tegyük előttük világossá, hogy igaz ugyan az, hogy sok bennük a bűn, de ha akarnak, akkor megszabadulhatnak. Lehet, hogy azok a foglyok már egyszer megpróbáltak szabadulni, de úgy érezték, többé nincsen számukra szabadulás, mert az első kísérletük kudarccal végződött. Ezeknek a reménytelen foglyoknak, akik úgy érzik, hogy nincsen számukra szabadulási lehetőség, hirdessük, hogy nem zuhanhatnak olyan mélyre, nem kerülhetnek olyan mélyre, hogy onnan ki ne tudná szabadítani őket az Isten. Hirdesse a diakonissza a foglyoknak a szabadulást!
De a diakonisszának kötelessége nemcsak az Isten kegyelmét, hanem az Isten ítéletét is hirdetni. Erre int bennünket a 2. vers e mondata: „… hirdessem … Istenünk bosszúállása napját”. Az bizonyos, hogy nekünk kell beszélnünk az embereknek az Isten megbocsátó, nagy kegyelméről, nagy szeretetéről, de ezzel sohasem szabad eltakarnunk az ítélő Isten arcát!
Nekünk nincsen jogunk arra, hogy mi csak a kegyelmes Isten arcát mutassuk meg az embereknek, hirdessük azt is, hogy van ítélő Isten is, aki ha kegyelmi időnk lejárt, eljő bennünket igazságosan ítélni. Igen, a mi kegyelmi időnknek egyszer vége lesz! Mi most még megtérhetünk, még kérhetjük az Isten megbocsátó kegyelmét, de nem tudjuk, hogy talán már holnap nem lesz-e késő? A mi kegyelmi időnk elmúlása nem érhet bennünket igazságtalanul, mert Isten mindig figyelmeztetett bennünket arra, hogy térjünk meg, míg nem késő. Ő Jeruzsálem kegyelmi idejének a lejártát is megjövendölte még akkor, mikor Vespasianus és Titus még nem is éltek. /Ezek kezétől pusztult el Jeruzsálem, de az Úr akaratából./ Az Úr sokszor figyelmeztette Jeruzsálemet, hogy térjen meg, mert ítélő haragjában elpusztítja, hogy kő kövön nem marad. De Jeruzsálem nem hallotta meg és nem élt a kegyelmi idővel, azért pusztult el! Még mindig beteljesedett az a szomorú ítélet, amit Isten megígért, ha kegyelmi időnkkel nem élve, elmulasztjuk a megtérés alkalmát. Ma még tart az Úrnak kedves esztendeje, ma még megtérhetünk, de ki tudja, talán már holnap eljő számunkra az Úr haragjának és ítéletének napja, amikor minden késő lesz! Minden diakonissza hirdesse, hogy elmúlik az Úr kedves esztendeje, eljő az ítélet ideje, térjünk meg, míg lehet!
Van egy harmadik területe is a bizonyságtevésnek, mely bennünket arra kötelez: Hirdessük az Úr vigasztalását! Erre int bennünket: „…megvígasztaljak minden gyászolót; Hogy tegyek Sion gyászolóira, adjak nékik ékességet a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyet…” /2-3. versek/. Már egy alkalommal éppen Ézsaiás könyvének egy másik fejezetével kapcsolatosan beszéltünk arról, hogy milyen nagyon nehéz feladat másokat vigasztalni. De bármilyen nehéz, mert a fájdalomtól gyötört ember nagyon nehezen fogadja be a vigasztalást, nekünk vigasztalnunk kell, mert erre kötelez bennünket az Úr! Hirdetnünk kell, hogy minden ember számára van vigasztalás az Úrnál, aki mindenkit megvigasztal, felmagasztal, ha annak eljött az ideje. Hirdesse minden diakonissza, a nehézségek ellenére, hogy az Úr, vigasztaló Isten!
Beszéltünk arról, hogy nemcsak szóval, tehát beszéddel való szolgálatot kér és kíván tőlünk az Úr, hanem azt akarja, hogy tanítványai cselekedettel is szolgáljanak neki. „Bekössem a megtört szívűeket,…megkötözötteket megoldjak… adjak nékik ékességet a hamu helyett…”.
Ezek mind-mind nem egyebek, mint a szeretet szolgálatai! Nekünk végezni kell a szeretet szolgálatait azok között, akik között élünk és elsősorban társaink között. Az az Úr kívánja ezt így tőlünk, aki nem tartotta hozzá méltatlannak, hogy az utolsó vacsora alkalmával, lehajoljon és megmossa a tanítványok lábát! Példát mutató Úr kívánja minden nővértől, szolgáljon mindenkinek, de elsősorban nővértársainak! 2. Most nézzük azt a második nagy programkérdést, hogy milyen erővel akarta az Úr és milyen erővel tudjuk mi elvégezni azt a nehéz szolgálatot, azt a súlyos programot, amit elvállaltunk? Mindenekelőtt kell, hogy tudjuk, a magunk erejével soha nem lennénk képesek a Krisztus által kidolgozott programot végrehajtani. A magunk erejével soha! Ez kell, hogy már az első pillanatban világossá váljon előttünk. Aki azonban ennek ellenére a maga erejével akar boldogulni, az készüljön el arra, hogy szégyenteljes kudarcokat fog vallani. Mi csak az Úr Lelkével tudjuk mindazt megcselekedni, mit tanítványaitól vár az Úr. Mindjárt ezzel kezdődik ez a fejezet: „Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr…”. Tehát csak a Szentlélek erejével! Semmire nincsen olyan nagy szüksége az Isten gyermekeinek, minthogy Szentlelket kapjanak tőle. Nincsen egyetlen diakonissza sem, akinek nem az a legnagyobb szükséglete, hogy az Isten Lelke legyen rajta. Milyen csodálatos nagy követelés ez, s milyen csodálatos nagy vigasztalás ez! Hiába van egy nővéren diakonissza ruha, hiába végzi munkáját külsőleg a legnagyobb hűséggel, hiába vannak munkájának látszólag eredményei, ha nincsen rajta az Úrnak lelke, azok nem mellette, hanem ellene fognak majd tanúskodni, s az Úr kijelenti: Nem ismerlek téged. Nagy biztatás is a mi számunkra az, hogy az Úrnak Lelkével minden munka elvégzésére képesek vagyunk, mert az Úrnak Lelkét mindenki megkapja, aki az Úrtól azt kéri! „Aki kér, mind kap…” Minden diakonissza, akit még meg nem szentelt az Úrnak Lelke: rossz diakonissza! És a rossz diakonissza nem mentheti magát azzal, hogy én nem kaptam az Úrnak Lelkét! Nem kapta, de azért nem, mert nem is kérte. Jakab apostol is levelében világosan rámutat erre, mikor híveinek szemrehányást tesz: „Nem kaptatok Szentlelket, mert nem is kértétek.” Diakonissza számára nem mentség, hogy: nem tudom megállni helyemet, mert nem kaptam Szentlelket!
Kérjen, s aki kér, az kap!
A következő, amivel erőt ad nekünk az Isten programunk elvégzésére: a hivatás kenete! „… mert fölkent engem az Úr…”. A diakonisszát munkájának elvégzésében nagyon erősíti hivatástudata, ha érzi és tudja, hogy engem az Úr állított ide, s az Úr kívánja tőlem, hogy ezt vagy azt a munkát elvégezzem! Akkor mikor legutoljára a diakonissza hivatástudatáról és annak bizonyosságáról beszéltünk, akkor bővebben is foglalkoztunk ezzel. Most csak annyit jegyzünk meg, minden diakonisszának kell, hogy legyen hivatástudata, vagyis világosan kell éreznie, hogy nem én akartam diakonissza lenni, hanem engem az Isten hívott el és akart szolgálóleányául! Nem én tolakodtam szolgálni neki, hanem születésemtől kezdve nekem ez a küldetésem! Bárcsak minden diakonissza érezné: Engem az Úr hívott el, és kent fel a diakonissza hivatás kenetével!
A 10. versben arról van szó: „… mert az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az igazság palástjával vett engemet körül, mint vőlegény, aki pap módon ékíti fel magát, és mint menyasszony, aki felrakja ékességeit.”. Engedje minden diakonissza, hogy az Úr öltöztesse fel őt, és vegye körül az ő igazságosságával. A diakonissza engedje, hogy az Úr dolgozzon rajta, alakítsa és öltöztesse olyanná és olyanba, amint Ő akarja. Mint a kovács alakítja és formálja tűzben és kalapáccsal a vasat, úgy alakít és formál bennünket is az Úr. Engedje minden diakonissza, hogy formálja őt az Úr!
A 11. vers alázatosságra int minden diakonisszát! Belőlünk minden jó, minden nemes úgy nő ki, az Isten Lelke sarjassza ki belőlünk, mint a földből a füvet. Nekünk éppen azért nem szabad azt gondolni, erre vagy arra magamtól vagyok képes. Nem én vagyok rá képes, hanem az Isten kegyelme tesz engem képessé. Indítson ez minden diakonisszát alázatra! 3. A harmadik, tehát utolsó nagy kérdés, melyre ebből a fejezetből feleletet kapunk: Mi mindezért a jutalom? Mi a diakonissza jutalom? A diakonissza nem jutalomért szolgál! Igen, aki azért szolgál, az nem kap jutalmat, de aki nem azért szolgál, az kap jutalmat! Van ebben valami sajátságos ellentmondás. De így van, aki nem keresi, nem várja, azt körülveszi az Isten jutalmazó szeretete. Ezt mutatják nekünk bibliai helyek. Például a talentumokról szóló példázat, mikor az Úr azt mondja: „kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután…” (Mt 25,21). A gírákról szóló példázat ugyanezt mutatja. A római levélben is azt mondja az apostol, hogy megfizet az Úr mindenkinek az ő cselekedete szerint… Tehát van jutalma a diakonisszának, de ő arra nem tarthat igényt. Azt kapja, nem azért, mert megérdemli, ha így volna, nem jutalom, hanem bér volna. Minden nővér, aki nem vár jutalmat, az kap jutalmat Istentől!
Mi lesz a jutalom? Azt megmondja nekünk a 6. vers: „Ti pedig az Úr papjainak hívattattok, Istenünk szolgáinak neveztettek…”. Kell-e ennél magasabb kitüntetés, minthogy bennünket az Úr papjainak fognak nevezni? Az Úr papjainak fogunk neveztetni, ez olyan nagy kitüntetés, hogy ha valakit kineveznek titkos tanácsossá, nem ér fel vele!
Akkor mikor Jézus felolvasta a lehúzott tekercsből Ézsaiás 61. fejezetének két első versét, azt mondotta: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra” (Lk 4,21). Vajon, elmondhatjuk-e mi, hogy beteljesedett rajtunk az írás, hogy ma teljesedett be és mi rajtunk teljesedett be?
Ámen.

Riasztó és vigasztaló szózat Vízkereszt ünnepén Igehirdetés vázlat Időpont: 1952. január 6. Vízkereszt ünnepe
Helyszín: Győrújfalu
Alapige: Ézs 60,1-6
Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt.
Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik.
És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez.
Emeld fel köröskörül szemeidet és lásd meg: mindnyájan egybegyűlnek, hozzád jönnek, fiaid messziről jönnek, és leányaid ölben hozatnak el.
Akkor meglátod és ragyogsz örömtől, és remeg és kiterjed szíved, mivel hozzád fordul a tenger kincsözöne, és hozzád jő a népeknek gazdagsága.
A tevék sokasága elborít, Midján és Éfa tevecsikói, mind Sebából jönnek, aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicséreteit hirdetik.
Úgy kezdődik ez az Ige, mint hajnali riadó a kaszárnyában.
Beleharsog a hajnali csendbe s felriasztja az embereket.
Úgy folytatódik s fejeződik be az Ige, mint megriasztott gyermekét vigasztaló és babusgató csendes anyai szó.
Sionhoz szól mind a kettő.
Sion alatt ma mindig az egyházat értjük.
Vízkereszt ünnepén ez az Ige riasztó és vigasztaló szózat Isten népéhez, az egyházhoz. 1. Kelj fel! a/ Annak kell ezt mondani, aki ül, vagy fekszik.
Tehát kényelmi állapotban van.
Tétlenné vált s magára gondolva eleresztette magát.
Az egyház is elkényelmesedett s öncélúvá vált.
Kiépítette szervezetét és most megy a jól megépített gép.
Istentiszteletek, imaórák, bibliaórák, templomok, keresztelések, esketések, temetések nagyüzeme lett az egyház.
De nem gondol a munkájára.
Az egyház munkája a misszió.
Isten világot üdvözítő akaratának valóra váltása. 1 Tim 2,4
Az egyház nem gondol a pogányokra.
Még mindig több a pogány, mint a keresztyén e világon.
Nem gondol a megkeresztelt pogányokra sem.
Pedig itt nem arról van szó, hogy nekünk valami kincsünk van, amivel könnyebb és boldogabb az életünk, s a többiek enélkül is megvannak, hanem arról van szó, hogy az emberek Krisztus nélkül elkárhoznak.
Ezekről felejtkezett el a magára felejtkezett egyház.
Tétlenül ült és várta, hogy jöjjenek hozzá az emberek.
Ha egy kicsit nekilódult, akkor is legfeljebb az élet szanitéce volt.
Az élet harcában hátul kullogott és szedegette össze a sebesülteket.
Törölgette a könnyeket, kötözgette a sebeket, temette a halottakat, de magához az élet harcához nem mert közeledni.
Gondoljunk arra, hogy magyar evangélikus egyházunk külső és belső missziói munkájára nem áll-e ugyanez: harsonaszóval kell ébreszteni: kelj fel, menj és dolgozz!! b/ Ami áll általában az egyházra, az áll mindig az egyes emberre is.
Az egyház nem emberektől független szervezet, hanem emberekből álló szervezet.
Vizsgáld meg magad, hogy te is mennyire el vagy kényelmesedve.
Önző módon a magad, vagy legfeljebb a családod keresztyénségére gondolsz, de hol van belőled a missziói lendület?
Van-e valaki a nagyvilágban, aki a te imádságodnak, vagy adományodnak köszönheti megtérését s van-e valaki, itt a faluban, akit a te missziói bizonyságtételed vezetett Krisztushoz?
Üres kézzel kell-e mennem és állanom az Úr elé? 2. Világosodjál!
Annak van szüksége erre a felszólításra, aki sötétségben ül.
Olyan ez, mint mikor vendég érkezik a házhoz s a gazda sötétben ül a szobában, a vendég rögtön azt kéri, gyújts világot.
Amikor az elkényelmesedett egyházban meglanyhul a missziói lélek, akkor mindig elsötétedik az egyház.
A misszió elhanyagolásának tehát mindig visszaható hatása is van.
Nem csak a sötétben ülő pogányság marad sötétségben, hanem elpogányosodik és sötétbe kerül a keresztyénség is, melyet pedig meglátogatott a naptámadat a magasságból. a véka alá tett gyertya elalszik, a tovább nem adott áldás megáporodik, az elrejtett Krisztus elrejtőzik előlünk.
Saját keresztyénségünk szegénysége, szürkesége botladozása is a missziói lélek megfogyatkozásának a következménye.
Jel 3. szerint a sárdisi gyülekezet a halál szélén van, mert nem látja, hogy körülötte halófélben lévő emberek vannak. 3. Ha az egyház és az egyes keresztyén ember a vízkereszti riasztó szózatra kényelmi helyzetéből feltápászkodik és kidörzsöli az álmot a szeméből s kinyitja szemét a világosságra, akkor meglátja ennek az Igének a vigasztaló üzenetét is.
Kelj fel!
Ilyen felszólítást csak élőhöz lehet intézni.
Halottnak hiába mondják.
Ha Isten még költöget, akkor sem egyházunk, sem én magam nem vagyok még egészen halott.
Istennek van még reménysége hozzám.
Mert Isten bízik, azért látogat meg világosságával s támasztja fel rajtam dicsőségét.
Mihelyst feltámad a misszió lelke, megelevenedik egyszerre bennem és körülöttem az élet. 4. A missziói munkától megtorpanó világot Isten Igéje azzal bíztatja a szolgálatra, hogy megmutatja a szolgálat reménységét.
Sötétségben van ugyan a pogányság, de vágyódik a világosság után.
Sokan keresik, fiak és leányok, népek és királyok az igaz világosságot s érte minden áldozatot hajlandók meghozni, kincsözönt, aranyat és tömjént.
Ki hitte volna karácsonykor, hogy a napkeleti bölcsek várják a világító csillag megjelenését?! + + + + + + + + + + + + + + + + + Aludni tovább, mikor felébresztenek, lehet veszélytelen, de lehet halálos is.
Sötétben maradni lehet nagyon hangulatos, de lehet nagyon kockázatos is.
Isten missziói felelősségre és munkára indító szavának ellenszegülni és a világosság után sóvárgó pogányoktól a világosságot elzárni kihívja maga ellen a misszió Urának haragját és itéletét.
Vérüket tőlünk kéri számon és ítéletünk az örök sötétség lesz.

Megváltó ígértetik Időpont: 1954. december 18. [szombat] (Megjegyzés: Mivel az előírt szentesti textusról [Ézs 59,20–21 / az alapigében aláhúzva] nincs a hagyatékban igehirdetés, ezért az azt is magába foglaló alapigéről szóló, ádvent 4. vasárnapjának előestéjén elhangzott szeretetházi áhítatot közöljük.)
Alapige: Ézsaiás 59:16-21.
És látá [az Úr], hogy nincsen senki, és álmélkodott, hogy nincsen közbenjáró; ezért karja segít néki, és igazsága gyámolítja őt. És felölté az igazságot, mint pánczélt, és a szabadítás sisakja van fején; felölté a bosszúállás ruháit, mint köpenyt, és búsulással vevé magát körül, mint egy palásttal. A cselekedetek szerint fog megfizetni: haraggal ellenségeinek, büntetéssel szorongatóinak, büntetéssel fizet a szigeteknek. És félik napnyugottól fogva az Úrnak nevét, és naptámadattól az ő dicsőségét, mikor eljő, mint egy sebes folyóvíz, a melyet az Úr szele hajt.
És eljő Sionnak a megváltó, és azoknak, a kik Jákóbban megtérnek hamisságokból, szól az Úr.
És én ő velök ily szövetséget szerzek, szól az Úr: lelkem, a mely rajtad nyugoszik, és beszédeim, a melyeket szádba adtam, el nem távoznak szádból, és magodnak szájából, és magod magvának szájából, így szól az Úr, mostantól mind örökké!
Ez az ige egy karácsonyi prófécia. Sok évszázaddal karácsony előttről. Nem az ad különös jelentőséget neki, hogy olyan csodálatosan megjövendölte karácsony tényét, hanem a váltság olyan körülményeire hívja fel figyelmünket, amelyet nekünk karácsony után élő népnek jó újra meg újra megtanulni, észben tartanunk. A gazdag próféciának csak két versét, a 16. és 20. verseit szeretném kiemelni, melyek arról beszélnek nekünk, hogy mikor jön el a Megváltó.
Erre a kérdésre, mi, karácsony után való nép, az új testamentom tanítása szerint ezt a választ adjuk: Az idő teljességében. De mit jelent ez az idő teljességében? Meg vagyok arról győződve, hogy egy egész sereg ember van, akinek halvány sejtelme sincsen arról, hogy mit jelent ez a bibliai kifejezés: az idők teljessége.
Az világos mindenki előtt, hogy az alkalmas, a kellő pillanatot akarja jelenteni, de azért még ezzel nem jutottunk előbbre, mert még mindig ott marad a kérdés, mikor van a Megváltó eljövetelére alkalmas és kellő pillanat. Akkor jött el talán az idő teljessége, akkor van annak kellő pillanata, alkalmatos megérkezésére, amikor mi készen vagyunk a fogadására? De akkor úgy kellett volna eljönni Jézus Krisztusnak, hogy előzőleg hadd menjen szerte szét az egész világon a hír, hogy elérkezett a Megváltó megérkezésének ideje. Hadd menjen el a Mikeási prófécia, hogy Betlehemben fog megszületni a világ Megváltója.
Szervezzen valami nagy világbizottságot a Megváltó fogadására, dolgozza ki az ő ünnepélyes fogadásának tervét, és készítsék el a nagy küldöttség névsorát, melyben benne van minden földrész, minden országnak képviselője, fejedelmek, egyházi, kulturális élet kiválóságai.
Azután Heródes, mint annak a földrésznek királya, ahol a Megváltó születni fog, bocsássa rendelkezésére betanított katonaságát, amelyik úgy áll glédában, mint a cövek, és úgy tud mozogni, mintha zsinóron rángatnák, és acélfallá merevíti magát, amikor elhangzik a vezényszó: Tisztelegj! Ki kell jelölni, hogy ki lesz a világ szónoka, ki fogja üdvözölni a Világ-Megváltót, aki jön az Úrnak nevében. És mikor mindez készen van, mikor Betlehemben ott van már az előkelő küldöttség, mikor fel van lobogózva minden ház, mikor odaszórták lábai elé a virágszőnyeget, lövésre készen áll a tüzérség, a világszónok drukkol, hogy bele ne süljön nagy izgalmában a világtörténeti szónoklatába, mikor mindez készen van, jöhet a Megváltó!?
Ne mosolyogj ezen, testvérem, ne tartsd ezt csupán fantáziának. Könnyű nekünk visszafelé nézni, az új testamentom népének a karácsony történetének tudatában azt mondani, hogy mindez csak naiv álmodozás. Csak keresd ki az igéből ezeket a próféciákat, amelyek úgy szólnak a Messiásról, mint Aki fog jönni királyi méltóságban és dicsőségben. Ezért olyan csodálatos, hogy Esaiás mit felel erre a kérdésre, hogy mikor jön a Megváltó. Azt mondja: "És látá, hogy nincsen senki..." Tehát mikor nem várja őt senki. Az tehát, hogy készen vagyok fogadására, nem azt jelenti, hogy az ünnepi fény van készen, hanem azt jelenti gúnyos értelemben – készen van az ember! Az idők teljessége akkor következik be, mikor megérett a bűn. Amikor az embernek minden próbálkozása hiábavaló lett már, amikor egészen megromlott a világ, mikor már nem volt senki, aki hű legyen már az Istenhez. Mikor már az imádság is elnémult, már közbenjáró imádsága sem volt, mikor már mindenki mindenről letett, ebben az állapotban, e csődbejutott embervilág állapotába köszönt be az idők teljessége és eljön a Világ-Megváltó. Tehát amikor senki nincsen, még közbenjáró sincsen, nem mikor készen vagyok, csak akkor, mikor szükségem van rá!
A biblia tanítása szerint máskor is akkor működik az Isten, amikor az ember már semmit sem tud cselekedni. Kánában is akkor teremti meg a bort, amikor az utolsó üveg bort tették fel az asztalra s nem volt több belőle. Akkor jelent meg Jézus a bethániai temetőben, mikor Lázár már régen meghalt és negyednapos halottként ott nyugodott a kőszikla alatt a temetőben. Igen, akkor, mikor nincs már semmiféle emberi megoldás, akkor jön az Isten megoldása. Ahol legnagyobb a veszély, ott van legközelebb az Isten segítsége. Azért csodálatos az a válasz, amikor megszólal ebben a versben a bűnös világ reménysége, amikor már semmi sincs, már közbenjáró sincs, akkor jön el Sionból a Megváltó!
Beszél nekünk a prófécia arról is, hogy jön el a Megváltó!
A 16. versnek folytatása így szól: "... ezért karja segít, és igazsága gyámolítja őt.”
Ezért! Tehát éppen ezért, mert olyan nyomorult ez a világ, éppen azért, mert nincsen senki, még a közbenjáró is elnémult. Eljövetelének tehát nem mi bennünk van indoka, hanem egyedül Őbenne, az Ő szívének szánalmában. Eljön a Megváltó, mert nagyon sajnál minket.
Minket, akik egyáltalán nem vagyunk sajnálatra méltók, mi büntetésnél egyebet nem érdemlünk, mi a gyermeki jogokat régen elvesztettük, arra nem hivatkozhatunk, mi idegenek lettünk már az Isten számára. Az én fiam meghalt, nekem nincs fiam – azt mondhatja felettünk is az Isten! Nyomorúságunkat megérdemeljük, de minél utálatosabbnak látjuk magunkat, minél reménytelenebbnek helyzetünket, minél elképzelhetetlenebbnek, hogy ilyen embert is megszánjon az Isten irgalma, annál bizonyosabban várhatod, hogy eljön a Megváltó!
Kihez jön el a Megváltó?
A 20. vers ezt mondja: "És eljön Sionnak a megváltó, és azoknak, a kik Jákóbban megtérnek hamisságokból, szól az Úr.”
Tehát azokhoz, akik megtérnek a hamisságokból. Akkor, mikor a Biblia nekünk a megtérésről beszél, akkor nem valami eszményhez való megtérésről szól, nem valami bűnből jóságra, valami vétekből egy erkölcsi magatartásra való jutásról beszél. Mikor a biblia megtérésről szól, akkor mindig egy Valakihez való megtérésről van szó. Személyhez szóló megtérésről, tehát mi nem megváltást, hanem Megváltót kapunk. Megváltón keresztül kapjuk a váltságot. Megváltó nélkül nincs váltság! Jézus Krisztust kapjuk, Ő jön Sionból, a Megváltó! Akiknek váltság kell Megváltó nélkül, az sem Megváltót, sem váltságot nem kap.
Krisztust kell tehát befogadnunk – ez a megtérés!
És a saját bűneinket kell elhagynunk! Nagyon érdekes, amikor a próféta azt mondja: Meg kell térni! Mert akkor azt mondja, Jákobban térnek meg a hamisságokból. Nem a hamisságból, vagy nem a sok hamisságból – ez a hamisságokból azt jelenti, az ő hamisságokból. Mindenkinek a saját hamisságából kell megtérnie. És ez valami egészen konkrét. Figyeljük meg, mikor Keresztelő János, aki először szólaltatta meg a megtérés evangéliomát, mikor ő beszél megtérésről, akkor nem általában beszél a bűn elhagyásáról, hanem Heródesnek azt mondja: „Nem szabad néked azzal az asszonnyal élned!” A katonáknak, akik kérdést intéznek hozzá, azt mondja: „... elégedjetek meg zsoldotokkal.” A tőkéseknek így felel: „Akiknek két köntöse van, egyiket adja annak, akinek nincs...” A vámszedőknek pedig azt mondja: „Semmi többet ne követeljetek, mint ami elötökbe rendeltetett.”
A Szentlélek ma is, most is egy pontra irányítja a támadását, aki ezen a ponton elzárkózik a bűneiről meggyőzni akaró Szentlélek támadása elől, az hiába várja a Megváltót és a váltságot is. De aki a végére jutott saját tudományának és erejének, s a mélységből kiált fel kétségbeesve az égi irgalomhoz, aki hajlandó irgalmatlanul szakítani saját hamisságaival, az várja az Urat! Az várhatja a Megváltó eljövetelét, aki azután mindent megold! Ámen.

Amíg lehet… Időpont: 1962. december 2, Ádvent 1. vasárnapja
Helyszín: Gy őr, Öregtemplom
Alapige: Ézs 55,6-7
Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van. Hagyja el a gonosz az ő útát, és a bűnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik a megbocsátásban.
Ima: Jézus Krisztus, Isten Fia! Kérünk, jöjj hozzánk az új egyházi esztendőben is az igében és e templomban. Mi is jövünk hozzád igédre szomjúhozva, vallást téve bűneinkről és könyörögve bocsánatért. Kérünk, teremts az új egyházi esztendőben új kezdetet bennünk, hogy a régiek elmúljanak, és újjá legyen minden. Jövel azért, Uram, lelkem hő szerelme. Ámen.
Ünneplő gyülekezet, szeretett testvéreim az Úrban!
Vajon igazat mondtam-e akkor, amikor ezen a vasárnapon e gyülekezetet úgy szólítottam meg: ünneplő gyülekezet!?... Vajon tudatában vagytok-e mindnyájan annak, hogy számunkra, győri evangélikusok számára ádvent első vasárnapja jóval több, mint általában az egész keresztyénség számára? Az egész keresztyénségnek ünnepe ádvent első vasárnapja, vele az új egyházi esztendő kezdete, a karácsonyi ünnepvárás lelki előkészülésének drága alkalma, számunkra azonban ez az ünnep négyszeres ünnep. Nekünk ugyanis nemcsak ádvent első vasárnapja ez, hanem évfordulója a mi Öregtemplomunk felszentelésének. 1785. ádvent első vasárnapján – akkor november utolsó vasárnapjára esett – volt ennek az Öregtemplomnak felszentelése is, s azóta áll szent szolgálatában. Akinek drága ez a templom, aki valamit kapott ennek a templomnak igehirdetésén, a szentségek kiszolgáltatásán keresztül, annak kell, hogy felmelegedjék szíve ezen a napon, s hálával teljék meg azért, hogy ez a templom ma is van, és ma is szolgál.
Még egy vonatkozásban ünnep számunkra ez a vasárnap. Gyülekezetünk régi határozata alapján ezen a vasárnapon nem az új kötelező istentiszteleti rend szerint végezzük az istentiszteletet, hanem a régi győri liturgia szerint úgy, ahogyan itt első alkalommal végezte Ráth Mátyás és Freytag Mihály. Kell, hogy felmelegedjék szívünk, hiszen a bűnbánatnak imádságát eleink is ilyetén mondották el, és a bűnbocsánat evangéliuma felett eleink szíve is itt ujjongott fel a templomban.
Van azután még egy vonatkozás, ami szintén ünneppé teszi számunkra ezt a vasárnapot.
Évek, talán évtizedek óta ádvent első vasárnapjára esik evangélikus szeretetházunk évi ünnepélye. Ez az a nap, amelyen csendes, sokszor láthatatlan, de mindig áldott szolgálatából kilép szeretetházunk és annak szolgáló leányai, hogy a gyülekezet előtt tegyenek bizonyságot arról, amiről szívük szeretete indítja, amit a gyülekezet nevében és helyette végeznek el Isten nevében.
Eléggé szétágazó ez a négy vonás, melyből ez az ünnep összetevődik számunkra ádvent első vasárnapján, de e négyfélét összevonja drága, szent kötelékkel a hálánk érzése. A hála érzése kell, hogy eltöltse szívünket ma, ádvent első vasárnapján azért, hogy Jézus Krisztus ma is jön, ma is zörget igéjével szívünk ajtaján. Hála kell, hogy eltöltse szívünket azért a drága ajándékért, amit Isten abban a szolgálatban adott, melyet 177 esztendő óta végez szakadatlanul ez az Öregtemplom. Kell, hogy szívünket eltöltse a hála azért, hogy hosszú időn keresztül az istentisztelet elején a liturgikus istentisztelet későbbi időpontjában mindig leborult a gyülekezet, elhangzott bűnbánó imádsága, s mindig felelt rá bűnbocsánattal a feloldozó isteni kegyelem. S hogyne kellene, hogy szívünket eltöltse a hála mindazért a szolgálatért, amit ez a gyülekezet a szeretetház samaritánusi munkájában elvégzett. Tehát ünneplő gyülekezetnek kell lenni ennek a gyülekezetnek négyszeresen is.
Ünneplő gyülekezet! Töltse el hát szívedet hála, alázkodjál meg Isten előtt: Ó, Urunk, kérünk, szenteld meg a te igédet, hiszen a te igéd igazság. Miatyánk… Ámen. A mai napra, az igehirdetés alapjára kirendelt szentleckében három nagy felszólítás hangzik felénk: Az egyik így szól: Keressétek az Urat! A másik azt mondja: Hívjátok segítségül őt! A harmadik pedig így szól: Térjetek meg!
Megszokott felszólítások ezek! Nincsen ebben semmi különleges, és mégis ebben az igében van valami, ami különlegessé teszi ezt a felszólítást. Így olvassuk: Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Ha a harmadik felszólításban a megtérésre vonatkozólag nincs is benne az amíg szó, az egésznek értelemszerű magyarázása világossá teszi előttünk, hogy itt is erről van szó. Térjünk meg, amíg meg lehet térni, amíg bocsánatot lehet kapni a bocsánatban bővölködő Istentől.
Ennek az igének tehát az a különlegessége, hogy benne van ez a szó: amíg, amíg lehet, amíg szabad... Mi nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt a szót eleresszük fülünk mellett.
Hiszen ez a szó valami olyan üzenetet tartalmaz, ami nem illik bele a mi úgynevezett teológiánkba, Istenről alkotott felfogásunkba. Ugyanis, mikor Istenről képet alkotunk magunknak, akkor a jóságos, szerető, bűnbocsátó kegyelmes Atyának képe az, ami megjelenik előttünk, aki még a tékozló fiúnak is megbocsát, aki még a latort is magához ölelte a kereszten, akit nem lehet úgy megbántani, hogy ne felelne rá a kegyelem drága üzenetével. A mindig megbocsátó, mindig hazaváró, jóságos Atya képe az, ami bennünk a jó Istennel kapcsolatban él. Azonban ez a szó, amíg – amíg lehet – világossá teszi, hogy bármennyire is igaz az, hogy Isten a mi szerető mennyei Atyánk, aki szeretetének nyilvánvaló bizonyságát adta a váltságban, az az Isten nem mindig ez a jóságos és kegyelmes Atya. Csak egy ideig csupán. Ha az idő lejár, akkor eljátszottam a kegyelmet.
Azt is tudjuk, hogy ez az álláspont nem csak a mi Istenről alkotott felfogásunkkal ellenkezik, lehet ezt az álláspontot bibliai példával is alátámasztani. Szoktunk hivatkozni arra a latorra a Golgota keresztjén, aki egy életet élt le Isten nélkül, emberekkel szemben, akit a világ és az egyház törvényszéke egyaránt a legszégyenletesebb s kínzóbb halálra ítélt, s ki akart küszöbölni az emberi társadalomból reménytelennek látva ennek az embernek bármikor való megtérését. Az ige világosan mutatja, hogy e lator számára még élete utolsó pillanatában is volt kegyelem, és úgy tudta lehajtani fejét a halálra, mint aki hallotta a drága szót: Még ma velem leszel a paradicsomban! Hát ha Istennek kegyelme ilyen csodálatos, hogy még az utolsó pillanatban, a halál, a sír mélyébe alásüllyedő embernek is utánanyúl, hogy felemelje, akkor hogyan lehet azt olvasni az igében: amíg lehet! Keressétek az Urat, amíg megtalálható!
Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyjátok el bűneiteket, míg bővölködik a megbocsátásban.
Pedig ez így van. Az igében benne van ez a szó: amíg, amíg lehet! Tehát nem mindig lehet, azért keressétek az Urat, amíg megtalálható. 1. Keressétek most, amíg megtalálható!
Mindig voltak, lesznek s ma is vannak emberek, akik azt mondják: kár keresni Istent!
Nincs értelme, mert nincs! Ha valahol volna is Isten e világon, úgysem található meg!
Távcsővel hiába keressük, felmehet az ember a világűrbe, visszajön azzal, hogy Istennel a világűrben sem találkozott.
Nem tudom, hogy téged mennyire fertőzött meg ez a gondolat, mennyire vert benned gyökeret, mennyire kezdte ki hitedet, de vedd tudomásul: lehet, hogy leélsz egy egész életet úgy, hogy nem keresed Istent, azt mondod: Nekem nem hiányzik, nincs szükségem rá! Megélek Isten nélkül is! Vedd tudomásul: nem fogod halálra lehajtani fejedet úgy, hogy egyszer rá ne jöjj: Isten hiányzik nékem! Rá fogsz ébredni arra, hogy Isten a legnagyobb – így is lehetne mondani – az egyetlen életszükséglete az embernek.
Ismerjük mindnyájan Jézus példázatából a gazdag embernek és Lázárnak történetét. A gazdag embernek mindene megvolt, amit szeme, szíve, szája, lelke megkívánt. Terített asztal mellett dőzsölt mindennap barátai társaságában. Bíborba, bársonyba öltözött. Nem zavarta, hogy a világnak nyomorúsága is van, és ez egészen a háza ajtajáig ért Lázárban. Élt boldogan, vidáman Isten nélkül.
Nincs most időm különösen kihangsúlyozni, kielemezni azt, hogy ennek a gazdag embernek Jézus Krisztus semmiféle különösebb bűnét nem jegyzi fel, a történetből csak az világos, hogy a gazdag Isten nélkül élt, nem kereste Istent. A közfelfogás róla ugyan az, hogy keményszívű ember volt, a szegény Lázárral nem törődött, erről azonban csak egyetlen mondatból lehet következtetni, abból, hogy szegény Lázáron csak az ebek szánakoztak, s nyalták sebeit. Arról azonban nincsen szó, hogy a gazdag vagy valamelyik szolgája nem dobott volna oda egyetlen falatot sem Lázár számára.
Ez a gazdag ember tehát nagy méltóságban, jólétben élte világát Isten nélkül. Azután azt olvassuk: egyszer neki is meg kellett halni, s akármilyen pompás temetést rendeztek is számára, mégis ugyanúgy sírba került, mint az a szegény Lázár, akit talán úgy kapartak el a temető árkába. A gazdag ott tudatára ébredt annak, hogy a világon csak egy életszükséglet van csupán: Isten. S mikor ennek tudatára ébredt, rájött, hogy egész életét elhibázta! – nem kereste Istent.
Elkezdte keresni. Elkezdett könyörögni a távollevő Ábrahámnak: Ábrahám, küldd el kebeledről ide Lázárt, ismerő engem! Az én kapumnak küszöbén üldögélt, s én és barátaim alamizsnáiból tengette nyomorult életét. Kérlek, küldd le hozzám. Nem kérek én többet tőle, csak azt, hogy ujját mártsa be az élet vizébe, s ami azon rajta marad, az a parányi csepp, ha ajkamhoz ér, elég lesz ahhoz, hogy a kárhozat és pokol minden kínját megenyhítse számomra!
Egy parányi csepp is elég lenne Istenből, a boldogság netovábbja lenne, az üdvösség, vigasztalás a pokolban! Nem lehet! A válasz ez volt: Elkéstél! Menthetetlenül elkéstél, innen odamenni, onnan idejönni nem lehet többé! Addig kerested volna az Urat, amíg megtalálható volt.
Ha most, testvérem, azt gondolod, hogy lehet enyhíteni ennek az üzenetnek megdöbbentő komolyságát azzal, hogy ez a kegyelmi idő majd csak a halállal jár le, és mindaddig, amíg a szemem nyitva van, amíg az ajkam szólni tud, míg az agyam gondolkodni képes, addig kereshetem az Istent! Addig megtalálható! Ha ezt gondoltad, tévedsz! Nem testvérem, az írás világosan szól arról, hogy nem mindig található meg Isten az ember életében sem, mert vannak, akiknek már életében is lejárhat a kegyelmi idő.
Ámós próféta beszél egy rettentő korszakról, mikor az emberek futni fognak Isten után, keresni fogják égen, földön, föld alatt, mindenütt, és nem találják meg. Elkéstek.
Van úgy is, hogy Isten csak egy időre rejtőzik el, hogy tudatára ébredjünk annak, hogy mit jelentene az, ha Isten örökre és teljesen elrejtőznék előlünk! Elrejtőzik valaki előtt örökre is.
Ha az úgy éli le életét, hogy nincs tudatában, hogy lejárt a kegyelmi idő, az valahogy még csak eltengődhet, de ha valaki egyszer tudatára ébredt annak, hogy nem az az igaz, hogy nincsen Isten, hanem az az igaz, hogy nekem nincs Istenem, – akkor következik be az Ámós próféta által prófétált rettenetes állapot: az ember elkezdi keresni Istent, és sehol nem találja! Ilyenkor ébred tudatára az ember annak, hogy minden hiányérzete mögött tulajdonképpen Isten hiányzott! Úgy érezte, hiányzik a pénz, a hatalom, a szeretet, az egészség, s nem látta meg, hogy ezek álarca mögött az Isten hiányzott életéből egyedül. Ez, testvérem, maga a pokol a földön! A pokolnak ugyanis nem az a legnagyobb kínja, hogy ott szenvedések vannak, – az emberek középkori felfogása szerint nyárson, tűzön sütögetik és forgatják az ördögök az elkárhozott embereket. Nem, a kárhozatnak csak egyetlen kínjáról beszél az ige, és ez az: a pokol az egyetlen hely, ahol nincs ott az Isten! Hiába is keresed már, nem találod meg többé!
Amikor ennek az Öregtemplomunknak felszentelési évfordulójára emlékezünk, nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy ennek a gyülekezetnek életében is volt egy olyan időszak – kerek 36 esztendő –, amikor ideiglenesen elrejtőzött előle Isten, és kóstolót kaptunk mi is az Isten-nélküliségből. Templomunkat becsukták, bennünket kicsuktak, mások jártak ide. Eljött a vasárnap, s akik úgy érezték, hogy nem vasárnap az, ha nem mehetnek templomba, azoknak kimondhatatlanul hiányzott Isten igéje. Akik sokszor sajnáltak tíz, ötven, száz lépést megtenni a templomig, azok egyszerre elindultak, ki gyalog, ki szekéren Felpécre, hogy valami kis morzsát kapjanak Istenből, nem tudtak nélküle élni. Ezért szól olyan nagyon határozottan az ige nekünk ma, hogy addig keressétek az Urat, amíg megtalálható! 2. Hívjátok segítségül, amíg közel van!
A másik felhívása ennek az igének: Hívjátok segítségül, míg közel van! Nyilvánvaló, hogy ez a segítségül hívás az ember imádságos életére vonatkozik. Nehéz szenvedések között kínlódó vagy valami nélkül szűkölködő ember számára azt a felhívást adja a próféta: Imádkozzál, édes gyermekem! Mindig voltak emberek, akik az ige biztatására nem hallgattak, s mindig is lesznek ilyenek, amíg ember lesz e földön. Ma is nagyon sokan csak fitymálva, mosolyogva beszélnek az imádságról. Úgy néznek rá, mint valami kinőtt gyermekruhára, avult képzetekre. Sokan le tudnak ülni étkezéshez úgy, fel tudnak kelni az asztaltól úgy, hogy egyetlen gondolatuk sincs Isten felé. Mit köszönjünk neki – mondják –, hiszen ők keresik a kenyeret, nem Istentől kapják! Vannak, akik le tudnak pihenni, és békén tudnak aludni anélkül, hogy testüket, lelküket, minden szerettüket Isten oltalmába ajánlanák. Neki tudnak indulni reggel a munkának, ami nagy erőt kíván tőlük, de Isten segítségére nekik nincs szükségük.
Kézbe kell venni a dolgot, emberi erőfeszítésre, energiamegmutatásra van szükségünk – mondják –, nem pedig anyámasszony módra Istent hívni segítségül! Valakit, akiről azt sem tudjuk, hogy van, s ha van is, ki tudja, hajlandó-e segíteni! Az ember tehát azt gondolja, meg tud élni imádság nélkül is!
Én még nem láttam embert, aki egy életen végig meg tudott volna élni imádság nélkül!
Ellenben láttam embereket, akik nagy hangon hirdették istentelenségüket és Istenellenességüket, azonban a kínok között így sóhajtoztak: Jaj, Istenem! Te sem tudod, testvérem, meddig mondhatod úgy imádságodat, hogy annak értelme legyen, mert ez az ige azt mondja: Addig hívjátok segítségül az Urat, amíg közel van! Egyszer ugyanis eljön majd az idő azok számára, akik azt gondolták, hogy az Úr nélkül, imádság nélkül végigélhetnek egy életet, s ráébrednek egyszer, hogy mindent odaadnának Isten segítségéért. Akkor majd előveszik a régi gyermekkorban tanult imádságokat, és mondogatják, mint valami varázsmondatokat, könyörögnek Isten segítségéért, s nem lesz többé közel az Isten, messze ment, hiába sürgetik, nem érik utol még akkor sem, ha fizikailag talán közel is van hozzájuk.
Ádvent idején sokszor szoktuk emlegetni Jézus példázatát a tíz szűzről, akik közül öt eszes, és öt bolond volt. (Mt 25.) Ezek, mikor megálltak a menyegz ő ajtaja előtt, zörgettek, mert szerettek volna bemenni. Rajtuk volt a menyegzői ruha, olaj is volt lámpásukban, égett is, méltók lettek volna külsőleg, forma tekintetében arra, hogy beüljenek a násznép közé, de hiába zörgettek, elkéstek. A zörgetőknek felülről és belülről csak egy válasz jött: Soha nem ismertelek titeket!
Testvérem! Hívd segítségül az Urat, amíg közel van, amíg a fülét be nem dugja, amíg az ajtót be nem zárja, mert utána már hiába zörgetsz! 3. Térjetek meg, amíg megbocsát!
Harmadik felszólítása ennek az igének: „Hagyja el a gonosz az ő útját és a bűnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővőlködik a megbocsátásban.” – amíg lehet! Mi sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy azt gondoljuk, mindig lehet. Azért halogatjuk a bűnök elhagyását, mert azt hisszük – holnap is lehet! S őt holnapután is lehet, sokáig, mindig lehet. Pedig nem mindig lehet a bűnt elhagyni. A bűnök láthatatlan bilincseket raknak ránk, s ha engedjük, hogy ezek megkötözzenek bennünket, akkor nem tudunk már többé szabadulni tőlük. Tán a kísértésektől távol tartjuk magunkat, de gondolatainkban tovább élnek, s mi is oda fogunk jutni, ahova egykor Ézsau jutott, akiről azt olvassuk: Keserves könnyhullással kereste a megbánás helyét, de nem találta. Elsőszülöttségi jogát örökre elveszítette. Ne áltasd hát te sem magad azzal, hogy Isten kegyelme mindig rendelkezésedre áll. Csak amíg lehet… Ma még lehet, most még szabad… de, hogy ma délután már lehet-e és szabad-e még, azt te sem tudod, és én sem tudom, csak az Isten tudja. Tehát nekünk szívünk mélyéig megrendülve kell tudomásul vennünk azt, hogy Isten, az örökkévaló időnek Istene figyelmeztetett ma, ádvent első vasárnapján: amíg lehet… amíg szabad… Ámen.
Ima: Örökkévaló Isten, szeret ő mennyei Atyánk! Tele van szívünk hálával azért, hogy úgy szeretted ezt a világot, hogy egyszülött szent Fiadat leküldted ide e földre, hogy testet öltsön, hogy testvérünk legyen. Köszönjük, hogy ma is jön igédben, a szentségekben és jön ide is a mi templomunkba. Köszönjük neked, Urunk, ezt a drága Öregtemplomot, minden ódon szépségével, örök evangéliumával, mert itt vagy közel azokhoz, akik téged segítségül hívnak.
Itt vagy lehajló irgalmaddal egészen közel azokhoz, akik tékozló fiú módján haza akarnak térni hozzád. Hálát adunk kegyelmedért, hogy most is, itt is hirdettetted igédet, hogy szabad újat, szabad mást kezdeni az új egyházi esztendőben. Kérünk, hallgasd meg könyörgésünket, amikor segítségül hívunk téged, mikor kegyelmedért esedezik néped. Kérünk, áldd meg továbbra is templomod szolgálatát, benne hangzó igédet tedd veséket átjáró tűzzé, kegyelmedet mindenek felett valóvá. Kérünk, vedd szereteteddel körül ezt az egész világot, benne anyaszentegyházadat, a téged keresőket, a hozzád könyörgőket, a megtérni készülőket és add, hogy hadd legyen ezáltal is neked dicsőség itt a földön és odafenn örökké.
Könyörgünk, Urunk, áldd meg néped áldozatát, melyet ezen a napon letett oltárodra.
Engedd, hogy hadd legyen minden fillérből neked dicsőség, az embereknek szeretet, a mennynek dicsősége.
Kérünk, áldd meg egész ádventünket, karácsonyra való készülődésünket, hogy ha majd eljön a szent ünnep, születésednek napja, hadd lehessen a mi teljes újjászületésünknek napja is.
Ámen.
Úrvacsorai beszéd: A mai vasárnapra igehirdetés alapjául kirendelt szentleckénk utolsó mondata így hangzik: „… mert bővőlködik a megbocsátásban.” Az első pillanatban úgy látszik, mintha a mai szentleckének ez az utolsó mondata ellenkeznék mindazzal, amit az igehirdetésben mondottunk. Csak ne essünk egy tévedésbe! Ugyanis az, hogy Isten bővelkedik megbocsátásban, az nem időtartammegjelölés. Ez nem helyettesíthető be és fogalmazható át aképpen, hogy Isten mindig kész a bocsánatra. Csak egyetlenegy kivétel van ez alól, a Szentlélek ellen elkövetett bűn. Ezen az egyen kívül minden más bűnt meg tud bocsátani, ez nem elmélet. A Biblia lapjairól elénk áll egy sereg példa ennek igazolására: Meg tud bocsátani annak a Péternek, aki olyan gyalázatosan megtagadta a főpap udvarán. Jézus Krisztus minden bizonnyal megbocsátott volna Júdásnak is, ha nem öngyilkosságba menekül, hanem az ő rá váró karjaiba. Nincs a Szentlélek ellen való bűnön kívül még egy bűn, legyen az akármilyen nagy emberek szemében, legyen akármilyen megbocsáthatatlan is a mi szemünkben, ő meg tud bocsátani. Akármilyen nagy is a mi bűnünk, még több az ő kegyelme – így énekelte Luther énekében, és mi is szoktuk énekelni. Azonban, hogy Isten bővőlködik a megbocsátásban az nemcsak azt jelenti, hogy milyen mély az Isten megbocsátó kegyelme, hanem azt is, hogy milyen sokszor meg tud bocsátani. Ugye egyszer Péter is megelégelte az embereknek ellene elkövetett bűneit, és megkérdezte az Urat: Hányszor kell nekem megbocsátani, ha valaki vétkezik ellenem, még hétszer is? Az Úr így felelt Péternek: Nemcsak hétszer, hanem hétszer hetvenhétszer is. És ezt ő nem csak tanította, gyakorolta is. Mi lenne belőlünk, ha Isten bűnbocsátó kegyelme nem lenne ilyen visszatérő kegyelem?
Bővölködő ez a kegyelem, mert egészen meg tud bocsátani. Nem úgy, ahogy mi emberek, nem haragszunk – mondjuk –, de észben tartjuk a sérelmeket, nem felejtjük el. Isten nem így bocsátja meg a mi bűnünket, hogy éreztetjük az emberekkel, hogy kegyelmet gyakoroltunk velük szemben, hanem úgy, hogy meg nem történtté tudja tenni azt, ami megtörtént, mert olyan messze veti magától, mint napkelet van a napnyugattól, soha nem érik el egymást éppen úgy, mint az én megbocsátott bűneimet sem éri utol Isten haragja. Amilyen mély a tenger melysége, mely nem adja ki azt, ami egyszer belehullott, olyan mélyre veti előhozhatatlanul bűneimet Isten kegyelme. Mint ahogy a szél széttépi, elhajtja a felleget, volt és nincs, úgy bocsátja meg az én vétkemet az én Uram Istenem. Ez jelenti azt, hogy bővölködik a megbocsátásban.
Ó, jertek hát ehhez a bővölködő megbocsátó kegyelemhez a mi bővölködő bűneinkkel.
Higgyétek el, hogy ez a bővölködő kegyelem Istennek a mi sok bűneinkre is bőven elég.
Ámen.

Megtérésre hívó szó Időpont: Advent 1. vasárnapja; 1954. november 28.
Alapige: Ézsaiás 55:6-7.
Keressétek az Urat, a míg megtalálható, hívjátokőt segítségül, a míg közel van. Hagyja el a gonosz az ő útát, és a bűnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik a megbocsátásban.
Új egyházi esztendő köszöntött ránk, s a régi adventi szózattal közeledik felénk: Térjetek meg! Miért van szükség a megtérésre hívó szónak erre az állandó ismételgetésére? Azért, mert ezen a világon még mindig több a pogány, mint a megkeresztelt, a megkereszteltek között is több az, aki még nem tért meg, mint aki már megtért, s a megtértek között is sok a visszaeső, s még több az, aki nem tudja, hogy a megtérés nem befejezés, hanem nagy kezdet, amely után a mindennapi megtérésnek kell következnie. Amint Luther mondja a 95 tételben: Mikor a mi Urunk és mesterünk, Jézus Krisztus ezt mondja: Térjetek meg ..., azt akarja, hogy a hívek egész élete megtérés legyen. Mindenkinek, mindenütt és mindenkor szüksége van tehát a megtérésre. Nemcsak a pogánynak, hanem a keresztyénnek is, nemcsak a hitetlennek, hanem a hívőnek is, nemcsak a meg nem tértnek, hanem a megtértnek is. A mai igében is az Ő választott népét szólítja fel Isten Ézsaiás próféta által arra, hogy térjen meg. Neked és nekem is szükségünk van megtérésre.
Mi a megtérés? Ezt fejtegeti a mai ige. Részeire bontja, s rámutat arra, hogy a megtérés mindig gyakorlati, s minden megtérésre hívó szóban van egy felhívás, egy ígéret és egy fenyegetés. 1. Keresd az Urat! A megtérésnek erre a mozzanatára mutat rá először az ige. De hát miért kell keresnünk az Urat, mikor Ő mindenütt jelen van, sőt mindig és mindenütt keres bennünket, mint a pásztor elveszett bárányát? Azért, mert az ember menekül Isten elől. Az első bűneset óta nem csupán elrejtőzködő Isten van, hanem még inkább van elrejtőzködő ember, aki bujkál Isten elől, mindent elkövet azért, hogy kiverje fejéből Isten jelenlétének tudatát, s úgy szeretné berendezni életét, mint a tékozló fiú, aki messze vidékre költözött az atyai háztól /Lukács 15:13/, ahol lehetőleg semmi és senki se emlékeztesse őt Istenre. Aki tehát meg akar térni, annak fel kell hagynia ezzel az Isten elől menekülő életiránnyal, meg kell fordulnia, irányt kell változtatnia. Eddig Isten elől futott, most Isten felé kell futnia. Ez a megtérés ebben a mozzanatában a felhívás.
De mi az ígéret? Az, hogy Isten megtalálható. A megtérő bűnös elől nem rejti el önmagát, hanem engedi, hogy rátaláljon. Csak ott és úgy kell keresni, ahol és ahogy megtalálható. Isten az igében, a szentségekben és a közösségben található meg. Aki megveti az igét és annak hirdetését, aki valami extra kijelentést akar, talán valami mennyei látomást, akinek a keresztség és az úrvacsora semmit sem jelent, az anyaszentegyháznak pedig, mint a szentek közösségének, csak a szentségtelen állapotán tud botránkozni, az úgy jár, mint a napkeleti bölcsek, akik a maguk esze után a jeruzsálemi királyi palotában keresték Krisztust, s helyette a Krisztus-gyilkos Heródest találták. De mikor szót fogadtak az Isten által küldött vezérlő csillagnak, elmentek Betlehembe, nem botránkoztak meg az istállón, a szegény pásztorokon, a szegényes pólyákon, megtalálták azt, aki után sóvárogva sóvárogtak.
Templomainkon is a csillag, vagy a kereszt azt hirdeti: Ide jöjjetek, itt található meg Isten!
Nem elég azonban ott keresni, ahol ki akarja magát Isten jelenteni, hanem úgy is kell keresni Őt, ahogyan kívánja. Jeremiás prófétán keresztül ugyanis így szól Isten: "Kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem" /29:13/. Istent tehát teljes szívvel kell keresni! Nem félszívvel, hanem egész szívvel, nem közönyösen, hanem szenvedélyesen, nem visszarettenve az akadályoktól, hanem kitartóan. Aki így keresi, mind megtalálja.
És mi ebben a fenyegetés? Ez a szócska: "amíg". Keressétek az Urat, amíg megtalálható. Megtalálható tehát, de nem mindig. Aki folyamatosan nem ismeri fel meglátogatásának idejét, annak lejár a kegyelmi ideje. Elvétetik tőle az ige, nem juthat a szentségekhez, messzire kerül templomtól, gyülekezettől, lelki testvérektől, a szíve pedig megkeményedik.
Szeretnél megtért lenni? Megtérés nélkül nem lehet megtértté lenni. Keresd az Urat, amíg megtalálható! 2. Hívd segítségül az Urat! A megtérésnek erre a mozzanatára mutat rá másodszor az ige.
Ki az, aki segítségre szorul? Aki maga nem tud boldogulni. Ki az, aki segítségért kiált? Aki bajba jutott. Ki az, aki Istenhez kiált segítségért? Az, aki úgy látja, hogy olyan bajban van, amelyen már csak Isten tud segíteni. A megtérő ember ilyen bajba jutott ember.
Mindegy, hogy az egyik azért keresi Istent, mert bajba jutott, a másik meg azért jut bajba, mert keresi Istent, végeredményben mindegyik bajba jutott ember. Utolérték a bűnei.
Feltámadtak s lidércnyomásként nehezednek lelkiismeretére holt cselekedetei. Bűne elleni küzdelmében ereje végére jutott. Hiába minden. Nem bír nem vétkezni. Ennek a bajba jutott, kétségbeesett embernek szól az ige figyelmeztetése: Imádkozzál! Hívd segítségül az Urat!
Megtérésért való imádkozás nélkül nincs megtérés.
De hol van itt az ígéret? Ebben a két szóban: közel van. Mikor azt érzed, hogy elhagyott minden és mindenki, akkor van hozzád legközelebb. Mikor úgy érzed, hogy pusztában elhangzó kiáltó szó minden imádságos kiáltásod, nincs ki feleljen rá, akkor hajol egészen közel hozzád, s figyeli segélysikoltásodat. Épp az a bizonysága ennek, amit a cáfolatának gondolsz. Azért jutottál bajba, mert Isten lépett hozzád. Azért keseredtél meg, mert a Szent Lélek nem hagyott téged halálra elaludni. Közel van, csak csendesedjél el, hogy meghalld, amit a füledbe súg! Csak nyújtsd ki a kezedet az ég felé! Nem a semmibe nyújtod.
Isten feléd nyúló kezébe kapaszkodhatsz vele, aki kihúz a sáros fertőből.
És hol van itt a figyelmeztetés? Megint ebben a szóban: amíg. Hívjátokőt segítségül, amíg közel van. Most közel van, de nincs mindig közel. Hosszú tűrésének is van határa.
Egyszer visszahúzza a kezét, mely hiába nyúlt felénk, hogy megmentsen, s akkor azután igazán a levegőbe kapkodhatsz és a semmibe fogódzhatsz, mikor segítséget keresel, hogy menekülj. 3. Hagyd el a gonosz utat! A megtérésnek erre a mozzanatára mutat rá harmadszor az ige.
A megtérni kívánó, Istent kereső, bajba jutott embernek Isten az ő Szent Lelke által a bűneiről kezd el beszélni. Nem általában a bűnről, nem az emberiség bűneiről, nem az ismerőseim bűneiről, hanem egészen konkrétan az én bűneimről. Rámutat dolgokra az életemben, s ezt mondja: Nem szabad! Hagyd abba! Lehet, hogy valami kebelbűnödre mutat rá, melynek rabja vagy. Ne mondd rá: Nem bírom elhagyni. Lehet, hogy valami egészen ártatlannak látszó és jelentéktelennek mutatkozó dologra teszi rá tiltó ujját. Ne mondd rá: Miért kellene ezt elhagynom? Amit Isten bűnné tesz az életünkben, s amire azt mondja: Hagyd el!, azt el kell hagynunk, akaratunk kétségbeesett megfeszítésével le kell tépnünk magunkról, mint valami ránk csavarodó óriási kígyót. Nem fog mindig sikerülni, de meg kell mutatnunk Istennek, hogy komolyan vesszük a bűn elleni harcot, s vérig menő küzdelemben is hajlandók vagyunk engedelmeskedni Neki.
Mi erre az ígéret? Így szól erről az ige: és könyörül rajta. Isten bűnbocsánattal felel az ember megtérésére. Aki komolyan harcol a bűneivel, az tudja, hogy nekünk nem valami mennyei malasztra, onnan felülről való némi erőtöbbletre van szükségünk, s akkor ezzel a lelki tartalékkal majd csak boldogulunk magunk is a bűneinkkel, hanem irgalomra szorulunk, s épp ezt ígéri Isten.
És hol van itt a fenyegetés? Ezekben a szavakban: az ő útját. A bűn út, mint ahogy Jézus Krisztus is út. Az út pedig mindig vezet valahová. Aki egy útra rálép, s azt nem hagyja el, oda jut, ahová az út vezet. A gonosz útja pedig a kárhozatba vezet. Olyan bűnökre, melyekre szeretnénk bocsánatot kapni, de amelyeket egyúttal szeretnénk folytatni is, nincs irgalom. 4. Hagyd el bűnös gondolataidat! A megtérésnek erre a mozzanatára mutat rá végül is az ige.
A megtérni kívánó, Istent kereső, bajba jutott, bűneivel komolyan harcoló ember rájön arra, hogy minden baj oka a szívünkben van, vagy ahogyan itt olvassuk: a gondolatainkban.
Nem a cselekedeteinket kell elsősorban megtisztítanunk, hanem a baj gyökerére kell tennünk a kezünket, a szívre, ahonnan származik minden gonosz. A megtisztított szív megtisztított gondolatokat és megtisztított cselekedeteket szül. A bűn gondolatai helyett Isten gondolataival kell megtöltenünk a szívünket. De hát épp ez az, ami nem megy. Mit felel az Isten erre a mi erőnk felett való fáradozásunkra? Ezt: bővelkedik a megbocsátásban. Ez ennek a mozzanatnak az ígérete. Az az ember, aki kétségbeesik szívének és gondolatainak gonoszságán, ezt a választ kapja Istentől: Akármily sok a mi bűnünk, még több az Ő kegyelme. Az Ó Testámentum népének is volt tapasztalata arról, hogy Isten bűnbocsátó kegyelme mily nagy és mennyire kitartó, mi azonban már többet is tudunk. Mi láttuk Isten bocsánatának teljes bőségét, amint az Jézus Krisztus keresztjében megnyilvánult. De épp ezért mi sokkal jobban látjuk ennek a ténynek a fenyegetését is. A mai ige mögött ugyanis a fejezet összefüggése szerint ugyanaz a kép van, mint a nagy vacsorára hívó új testámentumi példázatban. A nagy vacsora gazdája mindenkit szeretettel és kegyelemmel hív, de aki nem jön, azt hadaival elpusztítja, s aki a saját érdemeinek ruhájában szemtelenkedik be a vacsorára, azt szolgáival kihajíttatja. Térj meg hát! Kezdj újat! Szabad, s lehet! Ámen.

Jertek!
Időpont: Szentháromság utáni 7. vasárnap, 1955. július 24.
Alapige: Ézsaiás 55:1-3.
Oh mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre, ti is, kiknek nincs pénzetek, jertek, vegyetek és egyetek, jertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen, bort és tejet. Miért adtok pénzt azért, a mi nem kenyér, és gyűjtött kincseteket azért, a mi meg nem elégíthet? Hallgassatok, hallgassatok reám, hogy jót egyetek, és gyönyörködjék lelketek kövérségben. Hajtsátok ide füleiteket és jertek hozzám; hallgassatok, hogy éljen lelketek, és szerzek veletek örök szövetséget, Dávid iránt való változhatatlan kegyelmességem A mai szent leckénk fölött bibliánkban ez a cím áll: Általános meghívás az Isten kegyelmi szövetségébe. Ez az ige tehát egy meghívó. Előkelő meghívó, hiszen a legnagyobb Úrtól jön.
Az uraknak Ura és a királyoknak Királya küldi. Mégsem olyan, mint valami postán küldött, aranyszegélyes karton, mely címerekkel és előnevekkel díszítve adja előkelő hűvösséggel tudtára a többi előkelőségnek a meghívást: Jertek!, mint aki tudatában van annak, hogy a meghívás megtiszteltetés, de a meghívás elfogadása is az.
Ez az ige meghívó. Szívből jövő, meleg, élő szóval elmondott meghívó. Olyan, mint a vőfélyeké, akik felbokrétázott bottal invitálják ékes rigmusban a háznépet a lakodalomba: Jertek! És mégis más. Ebben a meghívásban nem ünnepi szórakozásról van szó, hanem az élet és halál nagy kérdéséről.
Olyan ez az ige, mint mikor a karaván a pusztában már napok óta víz nélkül senyved, embernek, állatnak már alig van jártányi ereje, kókad a fejük, alig emelik már a lábukat, s egyszer csak a vezető oázisra talál, hol árnyas fa s üdítő víz, maga az élet várja a már halálra szánt sereget... s ekkor elkezd integetni hadonászó kézzel a le-lemaradozó seregnek s ahogy csak bírja kiszáradt torka, teljes erővel kiáltja feléjük: Jertek! Jertek a vizekre! Ilyen meghívás ez az ige. 1. Nagy hívás tehát ez az ige. Életre szóló és szenvedélyes. Nézzük meg közelebbről, mire hív! "Jertek e vizekre!" – hangzik a kiáltás. Vízre hív. Csak az becsülheti le ezt a hívást, aki nem szenvedte még a víztelenség kínját. Az a városi ember, aki az ostrom alatt nem kapott vizet a vízvezetékből, kút pedig nem volt az aszfalton, nem felejti el, hogy kúszott életveszedelmek közepette, még golyózáporban is hosszú utakat, hogy valami kis vízhez jusson. A vízszegény vidék gazdája is tudja, mit jelent, mikor kánikulában elapadnak a kutak, s őrizni kell a kutak fenekén azt a pár vödör vizet, ami éjjelente összegyűl, hogy el ne lopják embereknek és állatoknak. Az ilyenek megértik, hogy a déli ember számára nagy kincs a víz. Sokszor csak pénzen lehet kapni, sokszor meg még pénzért sem kapható. Megértik azt is, hogy uralkodók nagy ünnepeken azzal keresik a nép kedvét, hogy ingyen osztogatnak ki közöttük vizet. "Jertek, vegyetek bort és tejet!" – mondja tovább a hívogató ige. Mind a kettő ünnepi ital a délkeleti ember számára. Jelképe annak, hogy ünnepi lakoma terített asztala mellé szól a nagy hívás. Ezen az asztalon nemcsak ital várja a vendéget, hanem étel is. Kenyérről és kövérségről beszél az ige. Kenyér alatt értjük összefoglalóan mindazt, ami a test és élet táplálásához szükséges, kövérség alatt Izrael az állatáldozatok legértékesebb részét, az áldozatból Istennek járó darabot, az erő jelképét értette.
Ezenkívül azt ígéri ez a meghívás, hogy a nagy lakomán kielégülés, jó, gyönyörűség, élet vár azokra, akik eljönnek. Épp úgy, mint az Új Testamentumban a királyi menyegzőről szóló példázatban. /Máté 22:4./ Világos, hogy mindez mind az Ó, mind az Új Testamentumban példázat. Példázza az üdvösséget, az örök életet, hol teljes kielégülés, kibeszélhetetlen öröm vár az emberre.
Nagy ez a hívás nemcsak azért, mert nagy lakomára hív, hanem azért is, mert nagy sereget hív a nagy lakomára. "Mindnyájan" jertek – mondja az 1. vers. Mindenki hivatalos tehát. Nemcsak a próféta minden kortársa, hanem minden kor minden embere. Kivétel nélkül mindenki, te is, én is. Minden korosztály hivatalos. Nem mondja a fiatalokra, hogy még éretlen gyerkőcök, de az öregekre sem, hogy azok meg már csak tehetetlen életterhek. Minden nemű ember is hivatalos. Férfiak is, nők is. Nem számít a vagyoni állapot sem. Szegény Lázárokat nem kerget el az ajtó elől, gazdagok orra előtt nem csapja be az üdv kapuját csak azért, mert gazdagok. Nem veszi tekintetbe a társadalmi állást sem. Nemcsak a papokat várja, hanem a laikusokat is, nemcsak az előkelőket, hanem a névtelen, szürke senkiket is.
Mindenkit vár. Tágra tárja az üdvösség kapuját. Mintha csak az utcára szórná, mint keleti uralkodók trónra lépésükkor az utcán bámészkodó nép közé aranyat szórtak. Istennek az az akarata, hogy minden ember üdvözüljön. /I. Tim. 2:4./ Erre az ünnepi lakomára ily nagy sereget olyan valaki hív, akinek szava megbízható s tárháza kiapadhatatlan. Szinte bátorít ez az ige: Jertek, egyetek, igyatok, amennyi csak belétek fér! Nem porciózott adagokat kaptok.
Szomjas vagy? Talán magad sem tudod, hogy mid hiányzik. Csak valami gyötrő hiányérzeted van. Isten hiányzik az életedből. Most önmagát kínálja neked: Jertek! Jöjj!
Menjünk együtt! Kövessük a hívást s miénk lesz az élet teljessége! 2. E mögött a nagy hívás mögött nagy szeretet van.
Isten nem azért hív, mert szüksége van rám. Neki nincs rám szüksége, nekem van Reá szükségem. Ő megvan nélkülem is, de én elpusztulok Nélküle. Én nem teszek Neki szívességet azzal, hogy megtérek Hozzá, Ő gyakorol szeretetet irántam, mikor Magához enged. Még a dicsőítésemre sincs szüksége. Mit jelenthetek én, a porszem, egy világmindenség hallelujájában?! Semmit. Ha pedig mégis zavarnám a harmóniát, egy kézmozdulattal elhallgattatna és lesöpörhetne a föld színéről. Isten elég önmagának. Övé az arany és az ezüst, fiakat még a kövekből is teremthet magának, szeretetben és dicsőségben nem szűkölködik. Angyalok serege zengi dicséretét és hódol Neki. Világos, hogy nem azért hív, mert kapni szeretne tőlem valamit, hanem azért, mert adni szeretne valamit. Ezért hangsúlyozza ki a nagy hívás is, hogy pénz nélkül, ingyen részesülünk ajándékaiban. A meghívott vendégektől nem vár mást, mint csak azt, hogy éljenek az alkalommal, jöjjenek, egyenek, igyanak, lépjenek be a kegyelmi szövetségbe. Önzetlen szeretetből teszi azt, amit tesz.
Hát mi van rajtunk szeretni való? Semmi. Isten sem talál rajtunk semmi szeretni valót.
Hozzánk forduló szeretetében a szánalom viszi a vezérszólamot. Megszán minket, mert látja, hogy szomjazunk Isten után s mégis Isten-pótlékok után szaladgálunk, ennek következményeképp azután olyanok vagyunk, mint az elepedt karaván, a pásztor nélkül való nyáj. Minél elesettebbek vagyunk, annál nagyobb szívében a szánalom. Minél messzebb sodródunk az üdvösségtől, annál kitartóbban és sürgetőbben kiált utánunk és hív bennünket.
Jertek azért! Jöjj! Menjünk együtt, amerre ez a csodálatos szeretet hív! Hagyjunk fel esztelen szaladgálásunkkal, mellyel élet- és örömforrások után kóborlunk, melyek meg nem elégíthetnek! Amit Isten kínál, arra van szükségünk. Csak az elégíthet meg. Ő maga. Vannak, akiktől nagyon nehéz elfogadni szeretetet, mert van valami leereszkedő, megalázó, elkötelezettséget váró a szeretetükben. Istenben nincs ilyen. Tőle nem nehéz elfogadni a szeretetet. Megfáradtak, megterheltek, szomjúhozók! Jertek Hozzá, Krisztus mondja! 3. Istennek ez a hívogató szeretete azért olyan vonzó, mert e mögött a nagy szeretet mögött nagy kegyelem van.
Az ember ugyanis, te is, én is, nem csupán szánalomra méltó szerencsétlen, hanem gonosz.
Nem azért olyan elesett, eltikkadt, mert az élet puszta sivatag, hanem azért, mert hiába figyelmeztette Isten, hogy ne menjen az istentelenség területére. Jobban hitt a puszta csalfa délibábjának, mint Isten szavának. Nem úgy sodródott bele az istenpótlékok megelégülést nem nyújtó világába, hanem egyenesen maga kereste, még áldozatot is hajlandó volt érte hozni. A világ számára mindig volt pénze, ideje, ereje, csak az Istennek nem jutott belőle.
Arra már nem futotta. Ilyen embert megszánni csak az tud, aki meg tud bocsátani.
Ebben a fejezetben mondja a próféta a 7. versben: "Isten bővelkedik a megbocsátásban." A kegyelem tehát nem pillanatnyi elérzékenyedés, hanem életgyakorlat nála. A 3. versben is azt mondja maga Isten a kegyelméről: változhatatlan kegyelmességem.
Ezért tud újra meg újra megbocsátani. Ezért bírja ki a bűn megismétlődését. Nem csak egyszer tud megbocsátani a nagy megtéréskor, hanem naponként újra meg újra el tudja fedezni álnokságainkat. Ebben a nagy hívásban is nem csupán egy ünnepi lakomára hív minket, hanem állandó asztalközösségre s ebben a közösségben kibír minket, mint ahogy kibírta egykor még Júdást is, mikor Vele egy asztalról ette a kenyeret.
Miért tud megbocsátani? Nem én értem. Az igében egy név a magyarázat a felkínált kegyelemre: Dávid. A Dávidnak ígért rendíthetetlen szeretetért irgalmaz Dávid utódainak.
Nálunk is egy név a magyarázat: Dávid Fia, Krisztus. Mikor Pál a pisidiai Antiokhiában erről az igéről prédikál, Krisztusra vonatkoztatja szintén ezt az igét. /Csel. 13:34./ Krisztusért kapunk tehát kegyelmet. Az üdvösség tehát ingyen van és még sincs ingyen. Ingyen van az ember számára, de nagy árat fizet érte Isten, aki egyszülött Fiát adta érte halálra és Krisztus, aki engedelmes volt a keresztfának haláláig.
Jertek hát, menjünk együtt, jöjj ehhez a kegyelemhez! Mit jelent ez a jövetel? "Hallgassatok rám, hajtsátok ide füleiteket és jertek hozzám" – mondja az ige. Jöjj hát oda, hol hallható Isten szava, hallgasd, figyelj reá, fogadd el hittel, amit mond! A többit bízd rá a nagy kegyelemre s meglátod, hogy tied lesz az örök élet!
Ma a kegyelem tenger kínálja fel magát neked. Vigyázz, hogy úgy ne járj, mint a példázatbeli gazdag, kinek itt a földön nem kellett a kegyelem árja, odaát azután egy csöpp is drága lett volna neki, de már késő volt! Ámen.

Vigasztalás Időpont: Szentháromság utáni 12. vasárnap, 1955. augusztus 28.
Alapige: Ézsaiás 54:7-10.
Egy rövid szempillantásig elhagytalak, és nagy irgalmassággal egybegyűjtlek; Búsulásom felbuzdultában elrejtém orczámat egy pillantásig előled, és örök irgalmassággal könyörülök rajtad; ezt mondja megváltó Urad. Mert úgy lesz ez nékem, mint a Noé özönvize; miként megesküvém, hogy nem megy át többé Noé özönvize e földön, úgy esküszöm meg, hogy rád többé nem haragszom, és téged meg nem feddelek. Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.
A mai szent lecke a biblia egyik leghatalmasabb vigasztaló szakasza. Fontos ige, drága vigasztalás azok számára, akik nyomorúságban vannak s terhüket növeli az a belső szorongás, mely azt mondja nekik, hogy haragszik rájuk s elhagyta őket Isten. Eredetileg is a babiloni fogságban szenvedő népnek szólt ez az üzenet. Azóta is sok, kísértésben vergődő népnek és egyénnek életében vált megtartó erővé. Mi ennek az igének a vigasztalása? 1. Isten tud haragudni. Ez az első üzenet az Isten haragjától félő s az alatt szenvedő népnek.
Mikor jó dolgunk van, mindig elfelejtkezünk arról, hogy Isten haragudni is tud. Azt hisszük, hogy csak szeretni, gondot viselni, hordozni tud. Ezért nincs bennünk félelem a bűn elkövetésekor sem. Ez a gondolat velünk jön akkor is, mikor beborul fölöttünk az ég s viharfelhők tornyosulnak a látóhatáron. Egyszerűen nem akarjuk elhinni, hogy Isten haragudni is tud, s ez hamis biztonságérzetbe ringat minket. Ebből a hamis biztonságérzetből akar Isten felrázni minket, mikor megmondja, hogy Ő haragudni is tud. Reagál a bűnre.
Ebben az igében azt mondja, hogy búsul az ember bűne fölött, felbuzdul miatta, tehát nem csupán tétlen fájdalommal szemléli az ember gonoszságát, hanem a bűn felborzolja Isten nyugalmát s haragra ingerli Őt. Ez a haragja tettekben is megnyilvánul. Előbb megfedd, összeszid, azután elrejti orcáját. Ezt nevezi az ige így: elhagytalak. /7-8. v./ Érdekes, hogy itt meg sem említi Isten haragjának azt a megjelenését, mikor előveszi vesszejét, botját, ostorát s megver minket haragjában. Ez is azt mutatja, hogy amíg szóval és lelki hatással boldogul velünk, addig nem veszi elő a vesszőt.
Ez mind így igaz, de hol van ebben a vigasztalás? Abban van a vigasztalás, hogy Isten haragjának meglátása befelé tekintésre, önvizsgálatra, bűnlátásra kényszerít minket, s mindezzel bűneink megérdemelt büntetésének alázatos elhordozására nevel.
Ezen kívül az is vigasztal, hogy Isten haragja azt mutatja: nem adta még fel Isten velünk kapcsolatban a reményt. Zsid. 12:8. szerint Isten csak a korcsokat nem bünteti, akik nevelhetetlenek. Ha tehát még haragszik rám, akkor még vagyok valaki a számára s ha büntet, akkor még van reménye a megtérésemhez. 2. Isten nem tud sokáig haragudni. Ez a második üzenet az Isten haragjától félő s az alatt szenvedő népnek. Így szól ugyanis az Úr: "Egy rövid szempillantásig elhagytalak, és nagy irgalmassággal egybegyűjtlek; búsulásom felbuzdultában elrejtém orcámat egy pillanatig előtted, és örök irgalmassággal könyörülök rajtad; ezt mondja megváltó Urad." /7-8. v./ Isten tehát azt mondja önmagáról, hogy Ő csak egy pillanatig tud haragudni. Ez a pillanat persze Isten pillanata és nem emberi szempillantás. Isten időmértéke egészen más. Ő mindent az örökkévalóság szempontjából néz s ezért ezer esztendő is csak annyi Előtte, mint egy nap. /II. Péter 3:8./ Mikor először hangzott el ez az ige a babiloni fogságban szenvedő népnek, akkor is 70 esztendőt jelentett ez az isteni szempillantás. Ezt elhordozni, s egy pillanatnak tekinteni nem könnyű dolog. A szenvedés éjszakájában Isten népe számára is ólomlábakon jár az óra. Amikor azután túl van rajta az ember, visszafelé nézve már tudja pillanatnak tekinteni a hosszú szenvedést is, a hívő azonban, épp azért, mert hívő, előlegezni tudja ezt a látást, a szenvedés alatt is tud az örökkévalóság mértékével mérni. Ezért tud Pál, sokat szenvedő apostol is így szólni: "A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk." /II. Kor. 4:17./ Sőt még olyan jelentéktelennek is tudja nézni szenvedését, hogy el is felejti. Jézus mondja: "Az asszony, mikor szül, szomorúságban van, de mikor megszüli az ő gyermekét, nem emlékezik többé a kínra az öröm miatt, hogy ember született e világra." /Ján. 16:21./ Hogy Istennek alaptermészete a könyörület, haragja pedig mindig csak ideiglenes kilengés ebből az alaptermészetből, azt a golgothai kereszt mutatja legjobban. Haragját úgy önti ki ott a bűnös emberiségre, hogy haragjának poharát Fiával itatja ki s a bűnös ember büntetését Fiára rója.
Legyen ez elég vigasztalásnak a te számodra is, mikor Isten haragjának pillanata alatt szenvedsz! 3. Isten ismételten is meg tud bocsátani. Ez a harmadik üzenet az Isten haragjától félő s az alatt szenvedő népnek.
Az igében a szempillantásig tartó haraggal szemben úgy állítja be Isten az Ő irgalmasságát, hogy az nagy és örök. A 9. versben még közelebbről is megrajzolja, mikor ezt mondja: "rád többé nem haragszom, és téged meg nem feddelek".
Az irgalom nagyságát az idő méri. Kétféle vonatkozásban is. Aki igazán megbocsát, az a szíve mélyén sem őriz többé haragot, neheztelést, vagy ellenszenvet a megbocsátott bűn miatt, sose tér többé vissza reá, nem hányja fel a bűnösnek, nem emlegeti a kegyelmét. A szó szoros értelmében a háta mögé vetette. Az igazi bűnbocsánat olyan nagy, hogy el tudja felejteni a bűnt. Isten ilyennek mondja a saját irgalmasságát.
Más vonatkozásban is próbája az irgalmasságnak az idő. Az igazi irgalom örök, tehát állandó. Ismételten is meg tud bocsátani. Magunkról tudjuk, hogy először könnyen megy a bocsánat, másodszor már nehezebben adjuk, harmadszor már bizalmatlankodunk, negyedszer már megfontolás tárgyává tesszük, hogy egyáltalán szabad-e megbocsátanunk. Isten azonban meg tud bocsátani nemcsak hétszer, hanem hetvenhétszer, sőt hétszer hetvenhétszer is. /Máté 18:22./ Mindaddig, míg a leghalványabb reménysége is van arra, hogy megtérünk. Aki pedig szeret, az mindig remél, s aki remél, az meg tud bocsátani.
Persze ez nem jelenti azt, hogy Isten türelme végtelen. Egyszer az Ő reménye is elfogy, egyszerő is úgy látja, hogy immár minden hiába, s akkor elfogy az Ő türelme is és nincs többé bocsánat. Ezt a türelmi időt is szabad azonban isteni időmértékkel mérni, nem pedig a mi emberi türelmetlenségünkkel.
Nem mersz Isten elé állani, haragjával szembenézni? Már ígérni sem mersz Neki, mert érzed, hogy szavadnak nincs többé becsülete Isten előtt? Állj a Krisztus vérének védelme alá, s hidd, szegény meggyötört lélek, hogy van még számodra is bocsánat! 4. Isten ígéretére is lehet számítani. Ez az ige negyedik üzenete az Isten haragjától félő s az alatt szenvedő népnek. "Mert úgy lesz ez nékem, mint a Noé özönvize; miként megesküvém, hogy nem megy át többé Noé özönvize e földön, úgy esküszöm meg, hogy rád többé nem haragszom, és téged meg nem feddelek. Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad." /9-10. v./ Isten azt ígéri kegyelembe fogadott népének, hogy meg fogja tartani ebben a kegyelemben. Nagy ígéret. Isten is úgy érzi, hogy ilyen nagy ígéret megerősítésre szorul.
Kétféleképpen erősíti meg ígéretét. Először egy példával. Emlékezteti népét arra, hogy az özönvíz után is tett egy nagy ígéretet. Ez az ígéret akkor így szólt: "Nem átkozom meg többé a földet az emberért... Ennek utána míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szűnnek." /I. Móz. 8:21-22./ Évezredek teltek el már azóta, az emberiség újra meg újra rászolgált arra, hogy lesöpörje Isten a föld színéről s világkatasztrófát bocsásson ránk, mégsem történt így. Rendesen folyik a föld élete. Ebben az esztendőben is volt aratás. Nem azért, mert mi vetettünk, hanem azért, mert Isten megtartja ígéretét. Így tartja meg Isten a kegyelem ígéretét is.
A másik, amivel megerősíti ezt az igét, az, hogy megesküszik reá. /9. v./ Akinek minden szava igen és ámen, sőt minden szava egyben tett is már, hogyne lehetne és kellene Annak esküjében feltétlenül megbízni s arra számítani!
Igen ám! De a történelem azt mutatja, hogy ez az ígéret nem teljesedett egészen be.
Igaz ugyan, hogy a babiloni fogságnak egyszer vége lett, a szétszórt nép egyszer újra összegyűlhetett, városát és templomát megépíthette, de Jeruzsálem 500 év múlva mégis a pogány rómaiak kezére került, a város és a templom a pusztítás dühének áldozatává lett s a nép maga szétszóratott a szélrózsa minden irányába. Nem ellenkezik ez a tény az igében foglalt ígérettel? Nem! Ebben a tényben egy nagy figyelmeztetés van. Isten nem távozik el az embertől, de az ember eltávozhatik Istentől. Isten tartja az ígéretét, de az ember kizárhatja magát Isten ígéretéből. Izrael elvetette Krisztust, nem ismerte meg meglátogatásának idejét, eldobta magától, amik békességére valók lettek volna, azért rendült meg békességének szövetsége Istennel is. /Luk. 19:41-44./ Amikor majd Róma 11:25-26. reménysége szerint ez a nép megtér Krisztusához, újra belekerül az ígéret birodalmába.
Csodálatos drága vigasztalás ez az ige. Tanuld meg jól, mert nem tudod, mikor lesz rá szükséged! Ha jól megtanultad, akkor jöhet rád nehéz idő, melyben az emberi szem nem lát mást, csak Isten haragját, te azonban István vértanúval kínos halál közepette is megnyílt egeket látsz és csendesen elaludsz. /Ap. csel. 7:56-60./ Ámen.