Túróczy Zoltán

A bűnös szívére beszélő Isten Időpont: Szentháromság utáni 21. vasárnap, 1955. október 30.
Alapige: Hóseás 2:17-22.
És azon a napon frigyet szerzek nékik a mezei vadakkal, az égi madarakkal és a föld férgével, és az ívet, kardot és háborút eltörlöm e földről, és bátorságos lakozást adok nékik. És eljegyezlek téged magamnak örökre, és pedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el. Bizony, hittel jegyezlek el téged magamnak, és megismered az Urat.
És azon a napon meghallgatom, azt mondja az Úr, meghallgatom az egeket, azok pedig meghallgatják a földet; A föld pedig meghallgatja a búzát és a mustot és az olajat; azok pedig meghallgatják Jezréelt És bevetem őt magamnak a földbe, és megkegyelmezek Ló- Rukhámának, és azt mondom Ló-Amminak: Én népem vagy te; ő pedig ezt mondja: Én Istenem!
Hóseás népéről a könyve 2. fejezetének 13. versében ezt mondja Isten: "Csalogatom őt és elviszem őt a pusztába, és szívére beszélek." A nép tehát a pusztában él. A puszta a nélkülözés, a kísértés, a bűn és a büntetés világa. Olyan világ, melynek nyomorúságában könnyen azt gondolja az ember: Elhagyott Isten! Pedig nem hagyott el Isten a pusztában sem.
Ő csalogat oda, tehát előttünk megy és mi csak követjükőt. Ő visz oda, tehát velünk jön. S ha bennvagyunk már a puszta nyomorúságában, akkor sem hagy magunkra a puszta martalékául, hanem utánunk jön, megkeres és szól hozzánk. Így lesz a puszta az Istennel való találkozás világa. A mai ige megmutatja, hogy jön utánunk a pusztába Isten és mit mond nekünk. Nem úgy jön, mint bíró, aki kemény dorgáló szóval fejünkre olvassa bűneinket, torkunkra forrasztja a panasz szavát s megállapítja, hogy bűneinkért méltán ér minket a puszta büntetése.
Nem úgy jön, mint pedagógus, aki a katedra fölényes magasságából magyarázza a porban fetrengő szenvedőnek: Látod! Mondtam, hogy ez lesz a vége, de te nem hallgattál a jó szóra.
A mai ige azt mutatja, hogy úgy jön, mint a kérő a lányos házhoz. Ünneplőbe öltözve, legvonzóbb orcáját mutatva, szíve tele van szerelmes sóvárgással, ajka drága mondatokkal, a hangja meleg, bársonyosan simogató. Nem betanult szónoklatot mond, nem üzleti ajánlatot tesz, melyet száraz érvekkel támaszt alá, hanem a szíve beszél s a szívünkre akar beszélni, mikor így szól: Drága! Megkérem a kezét, legyen a feleségem!
Ha semmi más nem volna a mai igében, csak ez a kép, mely arról beszél, hogy a szent Isten utána megy a pusztában büntetését töltő gonosz embernek, kitárja előtte szíve szerelmét, megpróbál a szívére beszélni s el szeretné jegyezni magának menyasszonyul, már ez maga is elég volna szívet melegítő evangéliumnak. Az ige azonban még tovább is megy. A szerelmes vőlegény sokat álmodozik. Képzeletével színesen kirajzolja magának a jövendőt. Eltervezi, hogy milyen lesz majd az otthon, hová hazaviszi kedvesét, mint fognak élni s mivel fogja majd nagyon boldoggá tenni annak életét, akit szeret. A mai ige még ebben a vonatkozásban is kiépíti a képet. Beszél arról, hogy miközben a kérőként jelentkező Isten a bűnös ember szívére szeretne beszélni, miképp rajzolja oda színes ecsettel a jövendőt, mit ígér a puszta kóbor nyomorgójának. 1. Isten gazdag jókat ígér a puszta népének.
Így szól: "Azon a napon frigyet szerzek nékik a mezei vadakkal, az égi madarakkal és a föld férgével, és az íjat, kardot és háborút eltörlöm e földről, és bátorságos lakozást adok nékik." /17. v./ Még egyszer visszatér erre a kérdésre, mikor így folytatja: "És azon a napon meghallgatom, azt mondja az Úr, meghallgatom az egeket, azok pedig meghallgatják a földet; a föld pedig meghallgatja a búzát és a mustot és az olajat, azok pedig meghallgatják Jezréelt". /20-21. v./ Hogy ezt az ígéretet megértsük, emlékezetünkbe kell idéznünk a bűnbeesés történetét.
A bűn nemcsak az ember és Isten, az ember és ember, hanem az ember és a természet közötti viszonyt is megzavarta. Ádámnak ugyanis ezt mondotta az Úr: "Átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Töviset és bogáncskórót teremjen neked. Orcád verítékével egyed a te kenyeredet." /I. Móz. 3:17-18./ Amint a bűn jelentkezése megzavarta a természet háztartásának rendjét s megjelent a földön a dudva, a kártévő féreg, s elvadultak az állatok, épp úgy a bűn eltűnése eltűnteti a zavarokat a természet háztartásának rendjéből. Amikor az emberiség összhangba jut Istennel, összhang támad a természetben is. Az ég alkalmas időben megadja azt, amire a földnek szüksége van: csíráztató esőt, érlelő napsugarat. A föld nem tövist és bogáncskórót nevel, hanem búzát, szőlőt, olajbogyót. Féreg nem rágja el, kártévő madár nem pusztítja, mezei vad nem garázdálkodik benne. Kifejlődik, megnő szépen. Az ember nyugodtan betakarítja s betakarított termését nem kell féltenie ellenség támadásától. Gond- és félelemmentes élet az, amit Isten az Ő népének ígér.
De hát betartja-e Isten az ígéretét? Vagy Ő is csak olyan, mint sok kérő, aki fűt-fát összeígér a megkéréskor, de azután semmi, vagy édes-kevés az, amit belőle valóra vált?
Világos, hogy Isten az utolsó időkre vonatkoztatta ezt az ígéretét, de ennek záloga már most is a mienk lehet. A hívő most is megtapasztalhatja, hogy Istennek gondja van reá, hogy mindig megadja azt, amire szüksége van, fölösleges tehát minden aggodalmaskodás. Épp ezért már most övé az a bátorságos lakozás, amit jegyajándéknak ígér Isten az embernek. 2. Isten gazdag jókat, de még gazdagabb kegyelmet ígér a puszta népének.
Így szól hozzá: "Eljegyezlek téged magamnak örökre, és pedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el. Bizony hittel jegyezlek el téged magamnak." /18- 19. v./ Ezek a szavak azt mutatják, hogy Isten úgy néz Izrael népére, mint tisztes hajadonra, aki elé kérőként kell járulnia. A tények azonban egészen mást mutatnak. Hóseás szerint Izrael nem tisztes hajadon, hanem házasságtörő, parázna asszony /Hós. 1:2./, aki frigyre lépett Istennel egykor, de azután hűtlenül elhagyta hűséges urát, idegen istenekhez pártolt.
Gyermekei nevükben is magukon hordozták az átkos házasságtörés jelét. Az elsőt Jezréelnek hívták, emlékül arra a nagy vérengzésre, mellyel Akháb és háza népe bűnhődött meg egykor Jezréelben gonoszságáért. A másikat Ló Rukhámáhnak nevezték, ami azt jelenti: Nem kegyelmezett, emlékeztetőül arra, hogy Isten nem kegyelmez többé Izrael házának. A harmadiknak neve Ló Ammi volt, ami azt jelenti: Nem népem, emlékeztetőül arra, hogy Isten nem tekinti többé népének Izrael népét. /Hós. 1:4-9./ Most mindezt eltörli Isten kegyelme. Ha abban állana ez a kegyelem, hogy helyreállítaná a megrontott és felbontott frigyet s visszafogadná a házasságtörő asszonyt, az is nagy dolog lenne. Isten azonban többet cselekszik. Nemcsak megbocsátja a múltat, hanem el is felejti, meg nem történtté teszi. Úgy közeledik a házasságtörő asszonyhoz, mintha mi sem történt volna, mintha tisztes hajadon lenne, akivel most készül frigyre lépni. A gyermekek átkos neveit is megváltoztatja. Jezréelnek megmarad ugyan a neve, de most már nem történeti emlékeztető egy véres ítéletre /II. Kir. 9:1-7, 10:1-31./, hanem a szó nyelvtani értelmében "Istentől plántált". Ló Rukhámah neve Rukhámah lesz, azaz megkegyelmezett, Ló Ammié pedig Ammi, azaz az én népem. Ezt mondja ugyanis az Úr: "Bevetem Jezréelt magamnak a földbe, és megkegyelmezek Ló-Rukhámáhnak, és azt mondom Ló-Amminak: Én népem vagy te". /22. v./ Olyan elképzelhetetlen, hihetetlen ez a kegyelem, hogy Istennek háromszor kell megismételnie: "Eljegyezlek téged magamnak örökre, és pedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el. Bizony, hittel jegyezlek el téged magamnak". /18- 19. v./ Mikor harmadszor mondja, hogy eljegyzi, még azzal is megerősíti, hogy hozzáteszi: "Bizony.”
Lehet-e ennél szívhez szólóbb beszéd? Pedig ez nemcsak egyszer hangzott el Isten ajkáról a puszta bűnös népéhez, hanem így próbál Ő ma is minden bűnöshöz közeledni.
Hozzád is. Mit felelsz reá? 3. Isten a szívét kínálja fel a puszta népének. Nemcsak munkás két kezét, vagyonát, hanem – mint minden igazi kérő – a szívét. A puszta népe azzal felel reá, hogy a szívét ígéri oda Istennek.
Amikor a szív meghódol valaki előtt s kiszolgáltatja valakinek magát, akkor rendszerint eláll a szava. Valami olyan szent megilletődöttség lesz rajta úrrá, mely szavakban ki sem fejezhető s mely szentségtörésnek érzi a szót, a csend megtörését. Csodálkozó zavar és ujjongó öröm váltogatja egymást ilyenkor a szívben. A puszta népe is így jár, mikor szívére veszi Isten szívhez szóló beszédét. Álmélkodva hallgatja Isten szavait. Nem akar hinni a fülének, de a szíve megérzi, hogy mindez nem álom, hanem valóság. Épp ez a némaság a bizonyítéka annak, hogy gonosz, hűtelen szíve megtért Urához. Maga Isten mondja el, ami ott buzog kimondhatatlanul a szív mélyén: "Megismered az Urat". /19b. v./ Ez a megismerés, amit itt Isten megállapít, nem elméleti tudás, hanem gyakorlati elismerés. Elismeri Istent urának. Ezt mondja el azután a nép is dadogó szavakban: "Én Istenem!" /22b. v./ Isten pedig rámondja: "Örökre". /18a. v./ Nemcsak önmagára néz, mikor ezt mondja. Nemcsak saját hűségére gondol, mikor ennek a frigykötésnek az előbbinél hosszabb tartósságára gondol.
Belenéz népe szemébe, szemén át a szívébe. Szemében látja a menyasszony ragyogó boldogságát, szívében a menyasszony szívének a vőlegény képével való telítettségét, az ajkak rövid mondatában benne érzi a tisztes hajadon szemérmes szűkszavúságát: Én Istenem!
Örökre a Tiéd vagyok.
A reformáció hetében élünk. A reformációban épp ez a bűnös szívére beszélő Isten szólalt meg újra. Reformáció népe! Mit felelsz reá? Lehet-e, hogy közömbösen hagy minket mindez?
Lehet-e megrendülés nélkül hallgatni, mikor Isten, a nagy, a szent, elém áll, mint kérő és a szívemet kéri? Boruljunk le Előtte s valljuk Néki szívünk szerelmét, nem bőbeszédű ékesszólásban, hanem a szív egyszerű, de többet mondó vallomásában: "Én Istenem!" Ámen.

Még a kiszáradt csontok is megelevenedhetnek!
Időpont: 1930. június 8. Pünkösd vasárnap
Alapige: Ezékiel 37,1-10
Lőn én rajtam az Úrnak keze, és kivitt engem az Úr lélek által, és letőn engem a völgynek közepette, mely csontokkal rakva vala. És átvitt engem azok mellett köröskörül, és ímé, felette sok vala a völgy színén, és ímé, igen megszáradtak vala.
És monda nékem: Embernek fia! vajjon megélednek-é ezek a tetemek? és mondék: Uram Isten, te tudod!
És monda nékem: Prófétálj e tetemek felől és mondjad nékik: Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét! Így szól az Úr Isten ezeknek a tetemeknek: Ímé, én bocsátok ti belétek lelket, hogy megéledjetek. És adok reátok inakat, és hozok reátok húst, és bőrrel beborítlak titeket, és adok belétek lelket, hogy megéledjetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.
És én prófétálék, amint parancsolva vala nékem. És mikor prófétálnék, lőn zúgás és ímé zörgés, és egybemenének a tetemek, mindenik tetem az ő teteméhez. És látám, és ímé inak valának rajtok, és hús nevekedett, és felül bőr borította be őket; de lélek nem vala még bennök.
És monda nékem: Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fia, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jőjj elő lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek!
És prófétálék amint parancsolá. És beléjök méne a lélek s megéledének, s állának lábaikra, felette igen nagy sereg.
Zengő ajakkal énekeljük el a pünkösdi éneket és nincsen egyetlen egy sem közöttünk, aki ne ismerné a pünkösdi eseményeket és tudatában ne lenne annak, hogy keresztyén egyházunk egy szent és nagy ünnepet ül ezekben a napokban, és mégis, valahányszor Pünkösd eljön, az az érzés ejti rabságba lelkemet, mintha a pünkösdi lélek jelentőségével nem volnának tisztában az emberek és nem tudnánk értékelni annak nagy jelentőségét. Minthogyha a vallásos életnek a belső világából hiányoznék valami a Lélek realitásának az alapjából.
Az ember azt, hogy Isten a világmindenség teremtője, szerető mennyei Atyánk, örök Gondviselőnk, elfogadja, mint bizonyságot és beleépíti a tudatába, hiszen meg kellene tagadnia azt, amit lát, a zúgó patakot, a csillagos éjszakát, meg kellene tagadnia a természet nagy templomát és a világmindenség törvényszerűségét, gazdagságát, ha azt akarná mondani, hogy nem hisz az Istenben.
Ugyanígy megvan a vallásos gondolkozásban Jézus, hiszen élt, itt járt a földön, az Ő szenvedésének a könnyeit látjuk a Golgotára vezető úton, mint örök harmatcseppet, látjuk amint megy, hordja mindenek keresztjét és odaszegezteti magát a golgotai keresztre, - hát ki tudná ezt tagadni!?
De a Lélek, a pünkösdi Lélek olyan messze esik a legtöbb ember gondolatvilágától!
Legfeljebb érzi homályosan a létét és a munkáját és talán a legtöbb ember úgy él, hogy a Lélekről önmagának soha számot nem adott és annak sem jelentőségét, sem szükséges voltát nem ismeri fel.
Tennél egyszer kísérletet és tennéd próbára önmagadat! Ha papírlapot teszel magad elé és elkezded feljegyezni úgy fejből az Istenre, a szerető mennyei Atyára, a Világteremtőre vonatkozó tudásodat, meglátod milyen könnyen átesel ezen a munkán; és egy másikra feljegyzed a Megváltó Krisztusra vonatkozó, az Üdvözítőd jelentőségét illető tudásodat, meglátod, hogy ezt a kérdést is aránylag rövid idő alatt elég jól megoldod, de próbáld meg a Szentlélek jelentőségére, lényére, munkájára vonatkozó tudásodat és a Szentlélekkel szemben fennálló kötelességeidet feljegyezni, meg fogod látni, hogy az irónod meg-meg akad egy-egy szó leírása után, meglátod, hogy koldusan, tudatlanul állsz. Sem azt nem látod, hogy mit jelent számodra, sem azt, mi a lénye, munkája, sem azt, hogy mit követel tőled. Pedig ez a kisebb, könnyebb része a kérdésnek, mert hiszen tőled az Isten nem tudást kíván és ne képzeld azt, hogy amikor átléped egyszer az örökkévalóság küszöbét, hogy akkor a lelked, sorsod, jövendőd felett úgy történik döntés, hogy te előbb a kiskátét felmondod az Örökkévalónak és érdemjegyet kapsz a tudásod szerint, hanem igenis a kérdés nehezebb része jön!
A Szentlélek számodra vallási élményt jelent, érzed, tudod-e, hogy igenis van örökkévaló Lélek, az zúg, jön erővel és hatalommal, ítélettel és boldogításával, hogy gyarlóságodat kiegészítse, hogy Téged a porból felemeljen, hogy téged a bűnbánat lépcsőjére térdeltessen és odaszegezzen Megváltód kebléhez.
Nagy baj az, ha ebben a tekintetben nincs vallási élményed és tapasztalatod, mert hiszem, hogy az Isten megtett mindent, hogy legyen, az biztos, legfeljebb Te mulasztottál el sokat, vagy mindent, hogy ez a vallási élmény meglegyen.
Az Isten lelkébe látó próféta prófétál és egy csodálatos látomásban elmondja azt, amit a pünkösdi Lélek jelent számunkra. Elmondja mi a Lélek, milyen munkát végez és akar végezni és megállapítja azt, hogy ez a pünkösdi Lélek tőled mit követel, hogyha vele életközösségbe akarsz keveredni.
Egy nagy mezőséget lát a próféta és azon a mezőségen nincsen semmi élet. A fű kiégett, megsárgult csomókban áll a száraz rögök között, virág nem nyílik, zöldellő lomb nem terít sátort a fáradt, pihegő vándor fölé, halott, száraz csontokkal van teleszórva az egész mezőség és fölötte holló károgja a halál énekét, s akkor jön a Lélek és megelevenedik az a halott mező.
Megmozdulnak a csontok, egyberakódnak, eleven emberekké válnak. Jön a Lélek és megmozdul az emberek tömege és rendezetlen tömegből egy zászló alá sereglő sereggé válik és a Lélek él és munkálkodik felette és áll elő igen nagy sereg.
Ez a pünkösdi Lélek, nem tudás, a vallási ismeretek egy bizonyos csoportja, nem egy ismeretanyag, amelyet kívülről kapsz, amelyet tudásod rendezésével valami egységbe foglalsz össze, nem teológiai világnézet, mert az ilyen tudás nem a legnagyobb tudás. A legnagyobb igazság pedig Istennel való állandó lelki kapcsolat. Az az új igazság, amit a Lélek jelent, hogy te Istennel, az Úr Jézus Krisztussal egybekapcsolódsz és életednek lelki közösségévé kell lenniök. Ez a Lélek nem haladás, nem azt jelenti, hogy a világmindenségben, az emberiség történetében van egy határozott iránya, amellyel keresztül tör az emberi kezek által felhalmozott akadályok felett, nem azt jelenti, hogy elavult eszmék sírásója és az újak ringatója, hanem azt jelenti, hogy a világmindenség, az emberiség jövendője a te belső lelki átalakulásodon fordul meg. A Lélek nem ellentétes világa ennek az érzékelhető világnak, nem korbács az ember testén, nem eltemetője az ártatlan, tiszta örömöknek, nem tépi le az ajakról a mosolyt és nem tépdesi ki az élet mezőségéről a nyíló virágokat és nem mondja, hogy ne énekeljetek, hanem sírjatok, a Lélek nem ennek a világnak az ellentéte, hanem annak megszentelője, amely minden mosolyt és könnyet, minden örömet, bánatot és boldogságot megszentel és megtisztít. A Lélek nem produktuma az emberi művelődésnek, amelyen évszázadokon át dolgoztak, amely tulajdonképpen az emberi műveltségnek a kérdésévé válik, nem a kultúrának egybekapcsoló acélkarja, hanem egy felülről jövő isteni erő, amely kegyelemképpen rád árad és ráárad minden éhező és szomjúhozó emberlélekre, amely keresi az Örökkévalóval való kapcsolatot.
A Szentlélek az Istenség harmadik személye, nem élő személy, élő személy a Megváltó Krisztus, mint az új emberiség feje, végigvonul ezen a földön és odaárasztja az Ő Szentlelkét azért, hogy műve betetőzést nyerjen, hogy azokat az emberlelkeket, amelyeket Ő a bűn és halál hatalmából kihulló vérével megváltott, élő sereggé tegye az Örökkévaló Isten szolgálatában. És jön ez az élő hatalom és beilleszkedik az ember életébe. Nincs emberi élet, istenes élet, Lélek nélkül. Azt mondja az Írás Krisztus szavával: „senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” és hozzáfűződik a második: „senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szent Lélek által.” Hogy lehetne hát egy vallásos lélek, amely Krisztus Lelkéről, a Szentlélek munkájáról nem akar tudomást venni?! És jön az emberiség, az emberi közösségek fölé, hogy azokba világosságot hullasson, hogy azokban is áldottá tegye az Isten örökkévaló, világépítő, megváltó munkáját. Édes Testvérem! A felolvasott Szentlecke nemcsak arról ad felvilágosítást, hogy mi a pünkösdi Lélek és miben áll annak munkája, hanem feleletet ad arra is, hogy te magad milyen kötelességekkel bírsz a pünkösdi Lélekkel szemben.
A Szentlecke három életállapotot mutat szemeink elé: a száraz csontokat, a megmozduló csontokat és a megelevenedett csontokat. Micsoda rettenetes kép: egy mezőség, amelyen nincsen semmiféle élet, olyan, mint a temető földje, de még csak fű sem zöldül rajta, egy szál virág sincs ott, csak száraz, halott csontok vannak szétszórva és fölötte, mint az enyészet sötét halotti szemfedője: fekete haragos felhő húzódik. Rettenetes kép, de még rettenetesebbé válik, hogyha meggondoljuk azt, hogy azok a csontok tulajdonképpen nem halott csontok, nincsenek eltemetve, azok ott feküsznek a föld felszínén, ahol élő embereknek kellene járni, azok nem beföldelt, eltemetett halott csontok testvéreim, azok a csontok élnek, azoknak a csontoknak van öntudatuk, azok a csontok tudnak gondolkozni, azoknak a csontoknak a belsejét átjárja mint egy égő vágyódás, hogy ne legyenek mozdulatlanul száraz halotti mezőkön heverő csontok, hanem legyenek élőkké! A csontoknak fáj a sorsuk.
Nagy fájdalom, mikor öntudatára ébred egy ember annak, hogy ő tulajdonképpen száraz csont és ráeszmél arra, hogy őmiatta nincs azon a földön élet, hogy azon a mezőségen az ekének kellene hasítani, azon a földön élő embereknek kellene járni, lábukkal széttaposni a föld göröngyét, hullani kellene ott egy jövendő új élet magvetésének, és mert ő ott hever, megáll és meghal minden élet: nincs napfény, nincs fejlődés, nincs életalakulás, nincs semmi, csak halál.
A csontok, az ilyen csontok gondolkozni tudnak és azt mondja a lábszárcsont, hogy énrajtam izomnak, húsnak, bőrnek kellene lenni és nekem járnom kellene az örökkévalóság felé vezető utat; és azt mondja a karcsont, hogy nekem oltárt kellene építenem és helyette itt fekszem hitvány tehetetlenségben a föld rögei között; az üresen meredő szemüreg azt kiáltja: nekem látnom kellene az Isten dicsőségének a dolgait és nem látok semmit! A koponyacsontok pedig azt kiáltják: az én falaim között gondolatoknak kellene cikázni és sírbolt vagyok! Halott földre felírom a képírást: nem vagyok képes saját erőmből, hiába vágyódnak, hívnak azok a csontok: azok szárazak maradnak és nincsen bennük elég erő, hogy felálljanak, mert nem vagyok képes.
Te is ott fekszel a halott csontok között, vajon átvilágít-e az agyadon, az öntudatodon az a tudat, hogy te száraz csont vagy! Vajon a vágyódás megremegtet-e? Vágyakozol-e egy új élet után? Vajon érzed-e azt, hogy minden acél bilincsnél rettenetesebb rabságba igáz le a bűn, a kárhozat és a halál hatalma és ha minden erődet is odaveted és ha minden képességedet odadobod is: hiába, nem vagy képes! Nem vagy képes, hogy a halotti mezőt termőfölddé tedd és te magad száraz csont élő, lelkes emberré változzál!
Azt kiáltom bele ma, Pünkösd ünnepén lelkedbe: nem vagy képes önmagadtól megelevenedni! Hát mit akarsz? Ott akarsz maradni a halott földön? Száraz csont akarsz maradni? Élve is halott akarsz lenni? És azt akarod, hogy a halál előtt és a halál után is az enyészet uralma legyen erős fölötted? Tedd azt, amit a száraz csontok tettek: kiálts az ég felé: jövel Szentlélek Úristen!
Elindul a Szentlélek, hoz számodra, száraz csont számára életet, feltámasztó életet, megmozdulnak a csontok: inak, izomzat alakul, hús képződik rajtuk, bőr simul rájuk.
Megmozdulnak és mindegyik tetem megy a maga teteméhez, de Lélek nincsen még bennük.
Édes Testvérem! Ott veszíti el a legtöbb ember a lelke játékát és sorsát, amikor azt gondolja, hogy a léleknek, az emberi léleknek megnyilatkozása az már számára lelki életet és lelki megtartást is jelent. Ismeretek gyűjtése, műveltség, kultúra, civilizáció elemeinek az életünkbe iktatása lelki gazdagodást jelent és azt gondolják, hogy amikor az élet szépségeit keresik, az már számukra lelki életet is jelent, hát még ha azt vallási színezetű világnézettel ruházzák fel, milyen közel állanak ahhoz a gondolathoz, hogy az már lelki érték és lelki megtartás!
Lélekkel is lehet léleknélküli élet és a lélek elveszhetik, ha nem tartja meg őket az a Lélek, amely Istentől van és amely Istentől származik. Hiába mozdulnak meg a száraz csontok és hiába válnak látszólag eleven emberekké – dolgoznak és munkálkodnak a saját szűk körükben, amelyet az ő ismeretük elvállal. Nem elég tehát, ha a száraz csont megmozdul, annak a száraz csontnak meg kell elevenedni. A pünkösdi Lélek az, amely a száraz csontot megeleveníti, hogy talpra áll, ember lesz, új ember, aki nem nézi a maga szűk látókörével a maga hivatását, hanem Isten szemével, a felelősségtudatával. Ez a pünkösdi Lélek Isten Lelke, amely beiktatódik az ember életébe, amely munkálkodik az Anyaszentegyházban, amely a földön az egész keresztyénséget is hívja, gyűjti, megszenteli és a Jézus Krisztusban megtartja egy igaz hitben!
Téged is hív, hogy jöjj, hogy ne a magad szűk látókörében és felfogásod szerint élj, hanem ajánld az életedet az Istennek és élj az Isten országában egy új életet. Megvilágosít, megvilágítja benned emberi természetedet, bűneidet, gyarlóságaidat, szenvedélyeidet, lerántja rólad az álarcot és azt mondja, hogy ne ámítsd az Örökkévaló Istent, Aki mindent lát; de megvilágítja az Isten váltság-kegyelmét, amellyel mindent elrendez és megold a Te számodra. Megszenteli a Te erődet, áthatja lényedet is, hogy az Úr Jézus Krisztussal való kapcsolatod ne legyen formai, üres, hanem legyen belső, lelki állandó életközösség. Erősít, táplálja, kivirágoztatja azt a hitedet, amellyel átöleled Megváltó Krisztusodat és magadévá teszed annak minden drága értékét.
Óh nézd, mennyit kíván tőled a pünkösdi Lélek! Maradhatnál-e nyugodtan, tétlenül? Nem kell-e, hogy megmozduljon lelked, hogy kilépj abból a közönyös körből, amelyben eddig éltél?
Nem kell-e, hogy eleven, megmozduló csonttá légy és befogadd azt a Lelket, amely téged megelevenít és elvezet a lélekben élő Isten gyermekeinek a seregébe?!
Édes Testvéreim! Nemcsak az egyes ember, hanem az emberiség és nemzet s minden emberi közösség érzi a Lélek szükségét és a Lélek erejét. Gondoljunk ma arra, hogy néhány nappal ezelőtt volt tíz esztendeje annak, hogy a magyar nemzet felett igazságtalan bíróság ítélkezett és a trianoni béke-kényszert odavetette elénk. Mi ez? Egy vádlevél? Egy bűnlajstrom?
Egy halálos ítélet? Ne keresd, hanem láss benne egy olyan váltót, amelyet szétszakítani és megsemmisíteni a nemzet becsületbeli kötelessége. Ha pedig most meglátod, hogy ennek a nemzetnek a földje olyan, mint a halotti mező, amelyen száraz csontok vannak szétszórva, ha látod, hogy drága értékei, egy ezredéven át kitermelt eszményei, a nemzet boldogsága, gyermekeinek jövendője széttörve, csontokká száradva hever ott a fagyos földgöröngyök között, akkor ne essél kétségbe, hanem Pünkösd ünnepén emeld fel a fejed, s imádkozzál: Jövel Szentlélek Úristen!
A felolvasott Szentlecke felett, mint annak a fejezetnek tartalom-mutatója, ezek a szavak olvashatók: Izrael feltámadása. A próféta akkor látta ezt, mikor egész népe ott feküdt a megaláztatás porában és dicsősége olyanná vált, mint az éjszakai felhőbe burkolt hajnal.
Kitörülöm a fejezet felül azt az egy szót és rájegyzem ezt a másikat: a magyar nemzet feltámadása, mert nekünk is csak akkor lehet feltámadásunk, ha nem a magunk erejére támaszkodunk csupán, hanem ha kikényszerítünk magunkból minden testi-lelki erőt, hogyha összehordjuk minden képességünket és minden munkabírásunkat és ehhez hozzáadjuk azt, ami az egyedüli, az egyetlen: az Örökkévaló Isten Szentlelkét!
Egy akarattal, egy érzéssel gyászos, fekete pünkösdi orcánkat emeljük az ég felé és imádkozzunk: Jövel Szentlélek Úristen! Nézzed ezt a halotti földet, nézd ezeket a szétszórt, száraz csontokat! Küldd el a Te Szentlelkedet, legyen az balzsam a szenvedő seregnek, pusztító tűz az emberi önzésnek, legyen termékenyítő erő az éhező és szomjúhozó lelkek földjén!
Pünkösdi Lélek hassa át a te lelkedet is, azt a Lelket vidd be családodba, azt a Lelket vidd ki az utcára és a lelkedet, mint egy fáklyát gyújtsd meg a templom oltártüzénél és menj végig vele minden templomon és mondd: legyünk egy akarattal együtt. Istenünk! Óh a Te Lelked áldását ajándékozd nekünk azzal, hogy ez a széthulló, egymás ellen kardemelő, követ dobáló nemzet tudjon egy akarattal együtt lenni, boldogabb Pünkösdért imádkozni és dolgozni.
Ámen.
Imádkozzunk! Örökkévaló jó Istenünk! Feltártuk előtted szívünket és amit a Te szolgád ajka mondott, prédikáció volt, amely a szószék magasságáról hullott alá, de fölfelé, a Te trónusod felé könyörgő imádság volt az. Óh hallgasd meg a mi szavunkat, nézd meg a mi bűnös, elvettetett voltunkat! Ébreszd fel szívünkben az Utánad való vágyakozást, eszméltess, hogy Nélküled semmik vagyunk és hogy egyedül a Te Lelked ereje tud minket megvilágosítani, megszentelni, éltünkben megtartani az igaz hit által. Döntsd le mindazt a sokféle korlátot, ami embert és embert elválaszt, tégy bennünket az imádság által a Te népeddé!
Áldd meg gyülekezetünket, annak minden egyes tagját, tégy minket a Lélek által a Te gyülekezeteddé! Áldd meg ezt a várost, irtsd ki a szívekből a gyűlöletet, önzést, ennek a világnak a szerelmét és a Te törvényednek gúnyolását. Tégy mindnyájunkat a Te néped tagjává!
Áldd meg magyar nemzetünket, kormányzónkat bölcsességgel, élete esztendeinek növekedésével, lelkiismeretének ébrentartásával, hogy betölthesse szolgálatát, amelyet Te és ez a nemzet helyezett lelkiismeretére. Áldd meg ennek a nemzetnek minden egyes tagját, a különböző egyházakat, társadalmi osztályokat: a szegényeket és gazdagokat, betegeket és egészségeseket, fiatalokat és öregeket. Óh Atyánk! Te nem vagy személyválogató! Küldd Lelkedet a nemzet minden egyes tagjához, taníts meg arra, hogy nem lehet a hazát szeretni gyűlölettel, a hazát megmenteni szeretettel és a Te Lelked erejével lehet. Jöjj hát Atyánk, légy a mi erőnk, hogy lehess a mi békességünk és lehess a mi megtartásunk.
Ámen.

A pásztor Időpont: Húsvét utáni 2. vasárnap, 1955. április 24.
Alapige: Ezékiel 34:1-16.
És lőn az Úrnak beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! prófétálj Izráel pásztorai felől, prófétálj és mondjad nékik, a pásztoroknak: Így szól az Úr Isten: Jaj Izráel pásztorainak, a kik önmagokat legeltették! Avagy nem a nyájat kell-é legeltetni a pásztoroknak? A tejet megettétek, és a gyapjúval ruházkodtatok, a hízottat megöltétek; a nyájat nem legeltettétek. A gyöngéket nem erősítettétek, és a beteget nem gyógyítottátok, s a megtöröttet nem kötözgettétek, s az elűzöttet vissza nem hoztátok és az elveszettet meg nem kerestétek, hanem keményen és kegyetlenül uralkodtatok rajtok; Szétszóródtak hát pásztor nélkül, és lőnek mindenféle mezei vadak eledelévé, és szétszóródtak; Tévelygett nyájam minden hegyen s minden magas halmon, és az egész föld színén szétszóródott az én nyájam, s nem volt, a ki keresné, sem a ki tudakozódnék utána. Annakokáért, ti pásztorok, halljátok meg az Úr beszédét: Élek én, ezt mondja az Úr Isten, mivelhogy az én nyájam ragadománynyá lőn, és lőn az én nyájam mindenféle mezei vadak eledelévé, pásztor hiányában, és nem keresték az én pásztoraim az én nyájamat, hanem legeltették a pásztorok önmagokat, és az én nyájamat nem legeltették; Ennekokáért, ti pásztorok, halljátok meg az Úr beszédét: Így szól az Úr Isten: Ímé, megyek a pásztorok ellen, és előkérem nyájamat az ő kezökből, s megszüntetem őket a nyáj legeltetésétől, és nem legeltetik többé a pásztorok önmagokat, s kiragadom juhaimat szájokból, hogy ne legyenek nékik ételül. Mert így szól az Úr Isten: Ímé, én magam keresem meg nyájamat, és magam tudakozódom utána. Miképen a pásztor tudakozódik nyája után, a mely napon ott áll elszéledt juhai között; így tudakozódom nyájam után, és kiszabadítom őket minden helyről, a hova szétszóródtak a felhőnek s borúnak napján. És kihozom őket a népek közül s egybegyűjtöm a földekről, és beviszem őket az ő földjökre, és legeltetem őket Izráel hegyein, a mélységekben s a föld minden lakóhelyén. Jó legelőn legeltetem őket, és Izráel magasságos hegyein leszen akluk, ott feküsznek jó akolban, s kövér legelőn legelnek Izráel hegyein. Én magam legeltetem nyájamat, s én nyugosztom meg őket, ezt mondja az Úr Isten; Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem; és a kövéret s erőset elvesztem, és legeltetem őket úgy, mint illik.
A most felolvasott prófécia fontos fordulópont Ezékiel prófétai munkásságában. Az ítélet prófétája volt. Jeruzsálem pusztulását utoljára annak a napnak reggelén hirdette, melyen Jeruzsálem ostroma megkezdődött. Aznap este meghalt a felesége. Nemzeti és családi gyászában hallgatásba burkolódzott. Néma maradt mindaddig, míg egy menekült meg nem hozta Jeruzsálem pusztulásának hírét. Ekkor megszólal, de egészen másképp, mint azelőtt. Az ítélet prófétájából a vigasztalás prófétája lesz. A mai szent leckével kezdődik a vigasztalás korszakának próféciája. Hosszú hallgatása után ez az első prófétai beszéde. Ebben is van ugyan még ítélet az elbizakodottak ellen, de csodálatos vigasztalás csendül meg benne az összetört szívűek felé. A pásztorokról beszél. Kemény szavakkal csattan ítélete a hűtlen pásztorok ellen, de szelíden és bátorítóan simogatja magát a szétszórt nyájat, a fogságban szétszórt népét. 1. Az első kérdés, amit ez a prófécia támaszt bennünk, ez: Kicsoda a pásztor?
Az első hallásra is nyilvánvaló, hogy nem csupán a juhokőrzésével foglalkozó ember, hanem mindenki, akire emberekőrzése van rábízva. A beszéd tartalma azt mutatja, hogy elsősorban a világi felsőbbség, de Jézus maga a farizeusokra is alkalmazza ezt az igét, s a biblia más helyei is hangsúlyozzák az emberek egymásért való felelősségét, szabad, sőt kell tehát nekünk mindezt úgy hallgatnunk, mint ami mindenkire vonatkozik, akire más ember bízva van.
Pásztor tehát a pap, akit egy gyülekezet élére állít Istennek a gyülekezet meghívásán keresztül kinyilvánított akarata. Úgy is hívjuk, hogy lelkipásztor. Pásztor a tanító, kire szülők féltett kincsüket bízzák akkor, mikor gyermeküket a keze alá adják, s a nemzet jövője zálogát teszi le kezükbe, mikor katedrára állítja őket. Pásztor a hitvestárs, aki oltár előtt szent esküvéssel vállalta magára a felelősséget Isten és emberek előtt azért, akinek kezét a szent esküvéskor fogta. Pásztor a szülő, kire Isten lelkéből való lelket bízott akkor, mikor gyermekkel ajándékozta meg, de pásztor a gyermek is, még pedig nemcsak a testvérei, hanem a szülei felé is, hiszen Jézus megmutatta, hogy a gyermek, még a kicsiny gyermek is, nemcsak imádkozó őre, hanem tanítója is a szüleinek. Pásztor a presbiter, akit őrállóul rendelt egyháza.
Pásztora vagyok a szomszédomnak s ő nekem. Nem véletlenül kerültünk szomszédságba, hanem Isten helyezett minket egymás mellé. Pásztora vagyok a munkatársamnak a munkahelyemen, hiszen az életemnek egyharmadát vele töltöm. Talán még többet is vagyok vele, mint a családommal.
De hát, kérdezheti valaki, van-e akkor egyáltalában valaki, aki nem pásztor? Nincs!
Nincs ember, akire nem volna bízva más ember. Ez alól a feszélyező érzés és elkötelezés alól megpróbálhatom magam feloldani azzal, hogy Kainnal tiltakozom felháborodva: Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának? /I. Móz. 4:9./, de amint Kaint nem mentette meg a felelősségre vonás alól a méltatlankodó tiltakozás, téged sem menthet meg. Akár tetszik neked, akár nem, számadásra vonható, mert számadásra kötelezett pásztora vagy más embereknek. 2. Ha így áll a helyzet, pedig így áll, akkor a második nagy kérdés, amit ez a prófécia támaszt bennünk: Mi a pásztor bűne?
A próféta így foglalja össze a pásztorok bűnét, s ebben a fogalmazásban Isten üzenetét tolmácsolja: "Önmagukat legeltették." /2. v./ Fejükbe szállt az Istentől kapott hatalmuk és visszaéltek vele. Abban a meggyőződésben éltek, hogy a nyáj van a pásztorért és nem a pásztor a nyájért. Csak jogaikat látták, s kötelességeikről elfeledkeztek. Önző beállítottságuk mindent a saját hasznuk szempontjából ítélt meg. Segítés helyett kizsákmányolták a másikat és szolgálat helyett uralkodni akartak fölötte, még pedig keményen és kegyetlenül. /4. v./ Kurta vezényszavakkal, hatalmi szóval akarták elintézni az emberformálás munkáját a lassú, aprólékos, mindennel törődő, szeretettel teljes, szolgáló nevelés helyett. Nem vesződtek azzal, hogy a gyöngéket erősítsék, a beteget gyógyítgassák, a megtöröttet kötözgessék, az elűzöttet visszahozzák, az elveszettet megkeressék /4. v./, hanem egyszerűen rendelkeztek.
Elfeledkeztek arról, hogy a pásztor nem fellebbvaló hivatalnok, hanem olyan vezető, aki a nyájjal együtt él s annak minden sorsában osztozik. Vele együtt égeti a nap, veri a zápor, vele didereg a hajnali szürkületben, s vele verítékezik a forró délben. S még hozzá ők csodálkoztak azon, hogy a nyáj nem akar nyáj lenni, nem marad együtt, szétszóródik, s prédájává lesz minden mezei vadnak. /5. v./ Mindez nemcsak a nyájjal szemben bűn. A nyájról úgy beszél Isten, mint "az én nyájam". /8. v./ A nyáj tehát az Isten tulajdona, az ellene elkövetett bűn egyben Isten ellen is elkövetett bűn. Ne felejtsük el, hogy egyedül Istennek van joga emberekről és emberi közösségekről így szólni: "Az én nyájam"! Mi ne nagyon beszéljünk az "én" családomról, az "én" gyülekezetemről, az "én" egyházamról, az "én" munkatársamról, mert ebben mindig több a jog kihangsúlyozása, mint a kötelességé és a felelősségé! 3. Isten nem engedi a pásztorok hűtlensége miatt ebek harmincadjára kerülni nyáját, hanem védelmébe veszi. A zsarnok pásztorokat leteszi, s helyüket ő maga foglalja el. Személyesen veszi át nyája pásztorolását. Megjelenik a jó pásztor. Ez a jó pásztor a vezetőitől megfosztott és fogságba szétszórt nép számára még csak vigasztaló ígéret volt, a mi számunkra Jézus Krisztusban vigasztaló valóság lett.
Mit csinál ez a jó pásztor? "A felhőnek és borúnak napján ott áll elszéledt juhai között." /12. v./ Mikor beborul fölöttünk az ég és semmi bíztató fénysugár sem látható, mikor a sötétség hatalmai szétszórnak, mikor mindenki elhagy, az egyik az érdekei után futkos s a mi gondunkat nem tekinti a saját érdekének, a másik pedig megijed és gyáván elinal, Ő akkor is ott van közöttünk. Nincs az a feldúlt emberi közösség, szétzilált család, züllésnek indult gyülekezet, melyet cserbe hagyna az Úr, a jó pásztor. Ott van közötte. "Tudakozódom nyájam után." /12. v./ Kereső szeretete tűvé tesz mindent, hogy ránk találjon. Mindenkit mozgósít értünk, hogy térjünk vissza hozzá. Lehet, hogy mi mindezt nem érezzük kereső szeretetnek, hanem zaklatásnak, s így nézünk azokra, akik nem hagynak nekünk békét a bűnben, mint az elkószált bárány az utána uszított, csaholó, harapós kutyákra, mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ezek által az emberek és ezek által az események, az élet sebei által is az Úr tudakozódik utánunk.
Nemcsak az eltévedtet keresi meg, hanem az elveszettet is. /16. v./ Nemcsak azt, akinél még van remény a megtérésre, hanem azt is, akiről már mindenki lemondott, aki már maga is felhagyott minden reménnyel, akire mindenki úgy néz már, mint egészen elveszettre, aki saját helyzetét is így látja már. Számára nincs reménytelen eset. Senki sincs olyan, akinél ne akarna és ne merne még egy kísérletet tenni a megtérítésre.
Lehet, hogy az Isten nyájától elkeveredett ember képtelen a megmozdulásra. Olyan mélységbe zuhant alá, melyből saját erejével képtelen szabadulni. Hiába szedi össze minden erejét, mint föl-földobott kő, hull újra meg újra vissza a bűnbe. Ezekhez különös gyengédséggel közeledik a jó pásztor. Ezt üzeni nékik: "A megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem." /16. v./ Aki képtelen már mozdulni is, az számíthat arra, hogy az Úr, mint jó pásztor, leszáll érte a mélységbe, törését bekötözi, sebébe enyhet adó olajat önt, ölébe öleli, vállára emeli, s úgy viszi őt haza.
Aki azután haza kerül, annak nyugalmat, békességet és biztonságot ad. "Jó legelőn legeltetem őket, – mondja – ott feküsznek jó akolban, én nyugosztom meg őket." /14-15. v./ Igéjével, szentségeivel, lelki testvérek közösségében áld, táplál, nevel és őriz minket az üdvösségre.
Még egy különleges munkájáról is szól az ige. Ezt mondja: "Erőset elvesztem és legeltetem őket úgy, mint illik." /16. v./ Az erősek a magabiztos hívek, akik magukat tartják Isten egyedüli gyermekeinek, akik telve vannak az ítélkezés lelkével mások felé. Olyanok, mint Péter. Ezeket engedi elbukni, de imádkozik értük, hogy el ne fogyatkozzék a hitük, hanem megtérjenek. Van ennek más fordítása is. Némelyek így fordítják: "Az erőset megőrzöm". Ez is csodálatos pásztori szeretet. Az önmagában erős ember a legerőtlenebb, mint Péter példája mutatja. Ezért veszi körül őket a pásztori szeretet különös őriző kegyelemmel.
Mindez szabadítás a pásztor részéről. /12. v./ Ez a szabadítás vérbe került, a Jó Pásztor halálába. Meghalt értünk, hogy kiszabaduljunk a bűn, halál és ördög rabságából. Óh csodálatos pásztori szeretet!
Térj meg hát a Jó Pásztorhoz, Krisztushoz, akkor leszel jó pásztora a rád bízottaknak is!
Ámen.

Szülői örökség Időpont: Szentháromság utáni 13. vasárnap, 1955. szeptember 4.
Alapige: Ezékiel 18:1-9.
És lőn az Úr szava hozzám, mondván: Mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani Izráel földjén, mondván: Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele? Élek én, ezt mondja az Úr Isten, nem lesz többé helye köztetek ennek a közbeszédnek Izráelben. Ímé, minden lélek enyém, úgy az atyának lelke, mint a fiúnak lelke enyém; a mely lélek vétkezik, annak kell meghalni! És ha valaki igaz lesz, és törvény szerint igazságot cselekszik; Ha a hegyeken nem eszik, és szemeit föl nem emeli Izráel házának bálványaira, és felebarátja feleségét meg nem fertézteti, és asszonyhoz tisztátalanságában nem közeledik; És senkit nem nyomorgat, az adósnak a zálogot visszaadja, ragadományt nem ragadoz, az éhezőnek kenyerét adja és a mezítelent ruhával befödi; Uzsorára nem ád, kamatot nem vesz, megvonja kezét az álnokságtól, igaz ítéletet tesz a felek közt; Az én parancsolatimban jár és törvényeimet megőrzi, hogy igazságot cselekedjék; ez az igaz, ő élvén él, ezt mondja az Úr Isten.
A dolgoknak nemcsak üzleti értékük van, hanem érzelmi értékük is. Amazt ki lehet fejezni forintban, emez kifejezhetetlen és megfizethetetlen. Ilyen érzelmi értéke van számunkra mindannak, ami szülői örökség. Talán csak egy kis darab föld, de nem cserélném el semmi mással, el nem adnám a világ kincséért sem, mert göröngyeit apám s talán még nagyapám verítéke öntözte. Talán egy ócska ház. Más szemében talán már csak a telek az egyetlen értéke, amelyen áll. Én megőrizgetem, hiszen a szülőházam. Másnak csak egy épület, nekem drága emlék. Lehet, hogy ez a szülői örökség csak egy sárguló papírdarab, rajta fakuló írás.
Másnak tűzre való szemét, nekem drága kincs, mert az édesanyám levele.
Nemcsak ilyen anyagi örökségünk van a szülőktől. Van szellemi örökségünk is. Talán a gyermekszoba, melynek levegője elkísér egész életünkön át. Talán a tisztesség és szorgalom, mely később is meglátszik minden munkánkon. Talán szent szokások, melyek a vérünkbe itatódtak, mint például a mindennapi imádkozás, a házi áhítat, a templom szeretete.
Van azonban egy átkos szülői örökség is: a bűn, úgy is, mint bűnre való hajlandóság s úgy is, mint a szülők bűneiért való bűnhődés. Erről az átkos örökségről szól a régi zsidó közmondás: "Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele." Jeremiás próféta is hallotta már ezt a közmondást Jeruzsálemben /Jer. 31:29./, de – mint az ige mutatja – el volt terjedve a babiloni fogságban élő nép között is. Ezzel a közmondással, illetve annak használatával száll szembe Isten Ezékiel próféta által. 1. Mi igaz ebben a közmondásban? "Mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani?", kezdi Isten a feddőzést. A közmondás tehát igaz, csak a közbeszéd nem, vagyis a közmondás használata nem helyes.
Igaz ez a közmondás, mert ez az átkos örökség tényleg van. Már a tízparancsolat leszögezte ezt a tényt, mikor kijelentette: "Féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen." /II. Móz. 20:5./ Ez az ige egymagában elegendő lenne bizonyítéknak, ha nem is támogatná igazságát semmiféle emberi tapasztalat. De támogatja. A tapasztalat is mutatja, hogy élő és ható valóság az öröklési törvény, mely szerint szüleinktől nemcsak külső formánkat örököljük, hanem bensőnket is, benne bűneinket, sőt a szülők bűneinek büntetését is. Úgy száll ránk ez a büntetés, mint az ősök adóssága, mely rá van táblázva az öröklött vagyonra s nekünk nyögnünk kell alatta s törlesztenünk kell, ha nem is mi csináltuk az adósságot. Elég, ha ránézel alkoholista, vagy vérbajos szülők ivadékaira s rögtön látod, hogy ez a közmondás igaz. Míg szánakozva szemléljük a nagyfejű, hülye gyermeket, aki bamba tekintettel bámul a világba, világosan látjuk, hogy ennek is elitta az apja az eszét.
Vagy amikor roncsolt testű, össze-visszavágott nyakú gyermeket látunk, nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy ennek az egészségét is odadobta valamelyik szülő a paráznaság oltárára egy pillanatnyi kéjért.
Vannak azonban nemcsak ilyen kirívó esetek, hanem általánosabb tapasztalatok is.
Minden ép erkölcsi érzékű szülő emlékezik arra a megdöbbentő pillanatra, mikor egyszer csak a saját régi bűneit látja viszont gyermekei életében. Ilyenkor elhallgat a dorgáló szó, megáll a levegőben a verésre emelt kéz, mert érezzük, hogy én vagyok oka ennek, magamat kellene először összeszidnom és megvernem.
Aki ezeket a szívszorongató pillanatokat átélte már, az sohasem fogja többé Istent kegyetlenséggel és igazságtalansággal vádolni ezért az átkos örökségért. Megtanulja nem visszafelé, hanem előre tekintve nézni ezt a törvényt. Nem sopánkodik tehát a reáhárult átkos örökség miatt, hanem szégyenli magát azért az átkos örökségért, amit ő ad gyermekeinek.
Nem szerencsétlennek, hanem gonosznak érzi magát. Megtanultál-e te már így nézni erre az átkos örökségre? 2. Mi nem igaz ebben a közmondásban?, veti fel az Úr szava a másik kérdést.
A közmondás igaz, csak a hozzá fűződő emberi spekuláció nem igaz. Ebben az esetben is az történik, mint mindig, valahányszor az ördög kezdi el magyarázni nekünk az igét: a megtérésünket munkálni akaró isteni szó megtérésünket akadályozó emberi magyarázatot kap. A babiloni fogság nehéz ideje is azért nem hozta meg a megtérés áldott gyümölcseit, mert a szülők átkos örökségéről szóló ige ördögi magyarázatot kapott náluk. "Ímé, minden lélek enyém, úgy az atyának lelke, mint a fiúnak lelke enyém; amely lélek vétkezik, annak kell meghalni!" /4. v./ Ha ezt kell az Úrnak hangsúlyoznia, akkor világos, hogy a babiloni fogságban élő nép ebből az igéből azt a téves következtetést vonta le, hogy nincs egyéni felelősség. Ha a bűn örökség, akkor én nem tehetek róla. Van ugyan örökség, amit nem vagyok köteles elfogadni, amiről lemondhatok, de a testemről, a hajlamaimról, amit a születésemkor magammal hozok, nem tudok lemondani. Ezt öröklöm, akár tetszik nekem, akár nem. De épp ezért azután nem is lehet érte felelőssé tenni engem.
Nem tehetek róla, ha ilyennek születtem, ha ilyen a természetem. Emiatt a téves következtetés miatt nem akart tudni a fogságban szenvedő nép a saját bűneiről, hanem elbújt az ősök vétkének rejtekhelyére s annak bezárt kapuját hiába döngette a lelkiismeret. Isten világosan megmondja, hogy csupán az atyák vétkéért – egyéni vétek nélkül – senkit sem vet el. Neki hatalmában van minden lélek. Nem kell várnia a fiúra, ha az atyát akarja megbüntetni. A vétkes hal meg, s aki meghal, az mind vétkes.
Egy másik téves következtetés is úrrá lett a népen: Van kikerülhetetlen sors. Amikor ez a nép magyarázatot keres szomorú sorsára, állandóan a közmondást idézgeti: "Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele." Az atyák bűne rontott el mindent és mindent elrontott. Hiábavaló minden próbálkozás. Az atyák bűneitől nem tudunk szabadulni.
Múltunkat nem változtathatjuk meg. Az atyák bűneinek büntetését el kell szenvednünk. A ma szenvedése a múlt következménye, a jelen nemzedék magatartásától független sors. Ebben a látásban a szenvedés már elveszíti ítélet-jellegét és szerencsétlenséggé lesz.
Ez a tévtan úgy alakulhatott ki, hogy az ördög eltakart valamit az ígéretből. Csak egy kis mellékmondatot. Isten a tízparancsolatban a bűnök nemzedékeken átható büntetését azokra korlátozza, "akik engem gyűlölnek" /II. Móz. 20:5./, s a mai ige fejezetében is szemlélteti két példával ezt az igazságot: egy kegyes atya istentelen fiának és egy istentelen atya kegyes fiának sorsában. Mindezt azonban az ördög agyonhallgatja.
Egy harmadik téves következtetés is úrrá lett a népen: Nincs isteni igazság! Mivel saját bűnéről nem akar tudni, zúgolódik Isten ellen és vádolja Őt. Ahelyett, hogy önmagát vádolná, Isten szent rendjét kifogásolja. A fogság nyomorúságában nem ő a hibás, hanem Isten.
Ellenzőt tett az ördög a nép szemére, hogy csak hátrafelé nézze ezt a szent rendet és sajnálja magát, ki ennek áldozata, ellenben előre ne nézzen, s ne vegye észre magát, mint gonosz örökhagyót. Ezért nem látja meg, hogy Isten ezzel a renddel nem elpusztítani, hanem megmenteni akar.
Régi problémák ezek, de örök problémák. Megoldódtak-e a te életedben már? 3. Mi ennek a közmondásnak a tanítása? Erről beszél az Úr a hátralevő hosszú szakaszban /5- 9. v./ szenvedő népéhez. A tanítás lényege ez: A megtérés megszakítja a bűn-öröklés átkos láncát. Ez nem azt jelenti, hogy a megtért ember megszabadul az eredendő bűntől s többé nem kell harcolnia a bűnre való hajlandóságával. Azt sem jelenti, hogy megszabadul az ősök bűneinek külső, testi következményei alól. Az sem következik belőle, hogy a megtért embertől nem öröklődik tovább a bűn. Azt jelenti, hogy az átok vétetik le a megtért emberről.
Nem rabszolgája többé a bűnnek. Az elődök bűneinek következményeit nem úgy hordozza többé, mint szerencsétlenséget, hanem úgy, mint amivel Isten nevelni, s így megáldani akarja.
Utódaira pedig hagy áldott örökséget is.
Isten egészen részletesen megmondja, hogy mi ez a megtérés: alkalmazott hit, tehát egészen gyakorlati dolog. Minden kornak és minden embernek másképp részletezi Isten a megtérést. Kinek-kinek úgy, amint épp szüksége van rá. Az ige felsorolása is Ezékiel korának bűneit sorolja fel, de mi is tanulhatunk belőle.
A megtért ember nem bálványimádó, hanem az egy igaz Istent szereti legjobban. /6a. v./ Felebarátját pedig úgy szereti, mint önmagát. Nem házasságtörő és nem fajtalankodik.
Szentnek tartja a más családi életét, de a magáét is. /6b. v./ Nem hatalmaskodik a gyengékkel szemben s nem zsákmányolja ki a rászorulót, irgalmas az elesettek felé s békeszerző a perlekedők között. /7-9. v./ Feltűnő, hogy milyen nyomatékosan hangsúlyozza az Úr a megtért ember szociális érzését. Az egymást váltogató emberi nemzedékek láncolatában úgy élünk, mint örökösök, de úgy is, mint örökhagyók. Az Úr a mai igével azt akarja, hogy ne nézz hátra, ne azt fontolgasd, hogy milyen átkos örökséggel megterhelve élsz, hanem arra törekedjél, hogy megtéréseddel minél kevesebb átkos s minél több áldásos örökséget hagyj azokra, akiket szeretsz.
És azt se feledd el, hogy a keresztségben Krisztustól drága áldott örökséget is kaptál, s azzal indulhattál! Ámen.

Ígéret és fenyegetés Időpont: Húsvét utáni 1. vasárnap
Alapige: Ezékiel 11:19-21.
És adok nékik egy szívet, és új lelket adok belétek, és eltávolítom a kőszívet az ő testökből, és adok nékik hússzívet; Hogy az én végzéseimben járjanak és rendeléseimet megőrizzék és cselekedjék azokat, és legyenek nékem népem és én leszek nékik Istenök. De a kiknek szívök az ő fertelmességeik és útálatosságaik szíve szerint jár, azoknak útját fejökhöz verem, mondja az Úr Isten.
Mikor ez a prófécia Ezékiel próféta ajkán elhangzik, Isten népe nagyon nehéz helyzetben van.
Már megkezdődött a nemzet külső és belső összeomlása. A nép egy részét az asszírok már fogságba hurcolták, az itthon maradottak pedig nem nemzeti bűnbánatban élnek, hanem bűnös, elbizakodott biztonságban. Ideiglenes megmenekülésüket véglegesnek tekintik, a kegyelmi időt megérdemelt szerencsének tartják. Ezt mondogatják: "Ez a város a fazék, mi pedig hús." /3. v./ A fazéknak az ad értéket, ami benne van, s a fazék arra való, hogy őrizze azt, ami benne van. Önmagukat tartják a nép legértékesebb elemének. Az a meggyőződésük, hogy ezért mentette meg Isten is őket az elhurcolástól, ezért hagyta meg nékik a templomot, s ezért élhetnek nyugodtan a város falai között. A nemzeti szerencsétlenség nem megtérésre indítja őket, hanem megkeményíti. Fertelmességben és utálatosságban járnak. Ennek a szétszakadt népnek szól Isten a próféta által. Amit mond, az egy ígéret és egy fenyegetés. 1. Az ígéret egy szívcsere.
Ezt mondja az Úr: "Adok nékik egy szívet, és új lelket adok belétek, és eltávolítom a kőszívet az ő testökből, és adok nékik hússzívet; hogy az én végzéseimben járjanak és rendeléseimet megőrizzék és cselekedjék azokat, és legyenek nékem népem és én leszek nékik Istenök." /19- 20. v./ Mindenki, aki komolyan szeretne istenfélő életet élni, tudja jól, hogy ez a szívcsere csodálatos ígéret. Világosan látjuk ugyanis, hogy a szívvel van baj. Értelmileg nagyon jól tudjuk, hogy mi a jó, mi Isten végzése és rendelése. Akarjuk is, hogy végzéseiben járjunk és rendeléseit megőrizzük. Komoly fogadkozásokat teszünk. Elszánt akarattal akarjuk leszoktatni magunkat a rosszról és ránevelni magunkat a jóra. Mégsem sikerül, mert a szívünk a gonoszhoz húz, s a szívünk erősebb, mint a belátásunk és egyszerűen felrúgja a legkomolyabb elhatározásainkat is. Elbukásunk után persze mindig sír, bántja az, ami történt, de ha üt a kísértés órája, megint a Gonosz pártjára áll. Így lesz egyre közönyösebb, keményebb Isten felé, míg végül már a bűnbánat könnyei is elapadnak. Hozzászokik a bűnhöz. Nem érzi többé bűnnek azt, ami miatt azelőtt lelkiismereti furdalásai voltak.
Magyarázatot és mentséget talál reá, melyben megnyugszik. A megkeményedett szív megkövesedett szív, kőszív.
Mindnyájan úgy érezzük, hogy ki kellene cserélni a szívünket. Ezt a gonoszhoz húzó kőszívet el kellene távolítani, s Istenhez húzó hússzívet kellene a helyére tenni. Csakhogy mi erre képtelenek vagyunk. Amint a mocsárba süllyedt ember nem tudja saját hajánál fogva kihúzni magát a bűzös iszapból, ugyanúgy képtelenek vagyunk mi is erre a szívcserére. Isten azonban épp ezt ígéri, Ő pedig betartja ígéretét. Arra lehet számítani.
Isten ígérete sokszor kezdődik ezzel a kötőszóval: "ha...". Ígéreteinek sokszor van emberi feltétele. A mai igében nincs ilyen "ha", ez azonban nem jelenti azt, hogy a szívcserének nincs emberi feltétele. Mikor a mai igében a fenyegetést mondja el a próféta, abból világos, hogy a fenyegetés azoknak szól, akik ragaszkodnak a kőszívükhöz. Az ígéret tehát azoknak szól, akik szabadulni szeretnének kőszívüktől. Példabeszédek 23:26-ban is így szól: "Adjad, fiam, a te szívedet nékem!" Isten tehát kéri tőlünk gonosz kőszívünket, s cserébe ajánlja az új hússzívet. A gonosz kőszívemet tehát nekem kell odaadnom Istennek. Kicserélni nem tudom, de a rosszat oda tudom adni Neki. Ez persze nem automata, melybe bedobom a pénzt, s amelyből kijön a cukorka. A szívcsere mindig kegyelmi tény Isten részéről, de ez a kegyelem ezen az úton lehet a miénk. Ne ragaszkodj tehát amúgy is oly sok bajt okozó régi szívedhez! Kérd Istent, hogy fogadja el tőled, s hidd el, hogy Ő elfogadja ezt az utálatos kőszívet, s ad helyette újat!
Tények igazolják, hogy Istennek ez az ígérete is igaz. Mária Magdaléna tisztátalan szívét úgy kicserélte, hogy nem maradt benne semmi a sok ördögből, hanem tele lett teljesen Isten félelmével, s a Megváltó szerelmével. Péter öntelt, gyáva szívét is kicserélte. Alázatos és a vértanúságig hős apostol lett belőle. Ma is így van. Tokicsi Isii japán rablógyilkosból Krisztus bizonyságtevőjét formálja. Ha van szemed a látásra, ma is láthatsz magad körül ilyen kicserélt szívű embereket.
Igen, mindezt tudom és látom, de hát miért nem történik ez meg bennem is? Utálom ezt a gonosz szívet, mely bennem él. Szeretnék szabadulni tőle. Kínálom Istennek. Kérem, hogy vegye el tőlem, s adjon helyette újat ... és mégis minden a régiben marad. Miért nem tapasztalom én is ezt a szívcserét? Azért, mert előbb hinned kell, s azután jön a tapasztalat, te pedig a tapasztalattól teszed függővé a hitedet, s akkor akarsz hinni, ha majd megtapasztalod.
Nem Isten igéjének hiszel, hanem a saját tapasztalatodnak. Vagy legalább is nem egészen hiszel Isten igéjének, hanem úgy gondolod, hogy azt alá kell támasztani a tapasztalat bizonyítékával. Látod, itt van a baj!
Mikor Jézus a gutaütöttnek ezt mondotta: "Mondom néked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza!" /Márk 2:11./, nem fogja meg a kezét, nem segít neki abban, hogy talpra álljon, nem akarja bebizonyítani neki, hogy meggyógyult. Ha hisz az igének, övé az egészség. Ha nem hisz, nyomorék marad. A gutaütött azonban hisz. Nem várja meg, hogy valami csodálatos életerő kidobja őt a nyoszolyából, hanem egyszerűen úgy cselekszik, mint aki meggyógyult, s a tapasztalat igazolja a hitét. /12. v./ A hitnek ezt a mozdulat-kockázatát nem lehet sem elkényelmeskedni, sem elkényeskedni. Luther is ezt mondja: Ha hiszed, mindez már a tied, ha nem hiszed, nem a tied. Azért hát vidd még egyszer oda gonosz szívedet az Úr elé, kérd, hogy vegye el tőled, s adjon helyette neked újat, azután kapaszkodj bele az Ő ígéretébe, hidd, hogy megtörtént a szívcsere, s viselkedj úgy, mint aki ezt valóságnak veszed. Hitben mindig a tied lesz a szívcsere. Ha hited meginog, a szívcserével is baj lesz. 2. Van az igének egy fenyegetése is: "De akiknek szívök az ő fertelmességeik és utálatosságaik szíve szerint jár, azoknak útját fejökhöz verem, mondja az Isten." /21. v./ Hogy Isten fejéhez veri útját a bűnös, magabiztos népnek, ez azt jelenti, hogy a bűnöst saját bűnével bünteti meg.
Ilyenkor tör ki a botrány. Isten sokszor elfedi népének bűnét saját nevének nem akarván gyalázatot szerezni, de sokszor éppen nevének dicsőségéért, szentségének részrehajthatatlanságáért botrányt csap. Ilyenkor fejéhez veri övéinek is gonosz útjukat.
Ananiás és Safira pénzzé teszik birtokukat s az árának tekintélyes részét a gyülekezetnek adják. Férj és feleség megegyeznek abban, hogy el fogják titkolni, mennyiért adták el a birtokot, s azt fogják mondani: az egész árat odaadtuk a gyülekezetnek. A gyülekezetben kitör a botrány. Ananiás lelepleződik, s a nyilvános szégyenbe belehal. Felesége elől eltitkolják férje halálát, s ő ugyanabba a kelepcébe esik bele. Ő is belehal. Néha olyan keményen fejünkhöz veri Isten gonosz utunkat, hogy bele is halunk.
Ilyenkor bánnak velünk is az emberek úgy, mint ahogy mi bántunk más emberekkel.
Jákób csalással veszi el Ézsautól az örökséget és az atyai áldást, mikor azután családot akar alapítani, Lábán őt is becsapja. Nem a megígért Rákhelt adja hozzá feleségül, hanem Leát. /I.
Mózes 29: 21-27./ Jákób belátja, hogy Isten verte fejéhez az ő gonosz útját, így akarja megtanítani, hogy mennyire tud fájni az, ha valaki becsap minket, ezért nem mer nagyobb patáliát csinálni a Lábán csalásáért, hanem tovább szolgál hét esztendeig azért, hogy feleségül vehesse Rákhelt.
Néha Isten a saját gyermekeinkben veri fejünkhöz az utunkat. Már a tízparancsolatban megmondatott, hogy "megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen." /II.
Mózes 20:5./ Ez nemcsak úgy történik, hogy bűneink miatt szenvednek a gyermekeink, sőt unokáink is, hanem úgy is, hogy gyermekeinkben és unokáinkban viszontlátjuk a saját régi bűneinket. Ilyenkor elnémul az ajkunkon a korholó szó, nem merünk felháborodni a gonoszságon s felhánytorgatni azt a fájdalmat, melyet utódaink ezzel nekünk okoznak, mert érezzük, hogy Isten most a saját gonosz utunkat veri a fejünkhöz.
Ez a rettenetes fenyegetés is épp oly igaz, mint Isten jó és kegyelmes ígérete.
Kinek szól az ígéret és kinek a fenyegetés? Az ígéret a fogságba hurcolt népnek, a fenyegetés pedig az otthon maradt elbizakodottaknak? Nem! Mindegyiknek mind a kettő. Egy és ugyanannak az embernek van szüksége mind a kettőre. A kőszív és a hússzív harcában egyformán van szükségünk a fenyegetés félelmetes taszító erejére és az ígéret áldott hívogatására. Néha az egyikre, néha a másikra van inkább szükségünk, de nélkülözni egyiket sem lehet.
A mai vasárnap régi neve: Quasimodo geniti. Magyarul ezt jelenti: Mint újonnan születtek... I.
Péter 1:23-ból való ez az elnevezés, ahol Péter úgy jellemzi a keresztyéneket, mint akik újonnan születtek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek igéje által. A húsvétkor megkereszteltek, akik a keresztségkor fehér ruhát kaptak, ezen a vasárnapon vetették le a fehér ruhát és járultak először a gyülekezettel az úrvacsorához. Az újonnan születetteknek is szükségük van erre az ígéretre és erre a fenyegetésre. Nekünk is. Ámen.

Te megmentetted a te lelkedet Időpont: 1957. év Megjelent a Lelkipásztor 1957/5-6 számában, XXXII.évf. 281-283. oldal.
Alapige: Ez 3,19
De ha te megintetted a hitetlent, és ő meg nem tért hitetlenségéből és gonosz útjáról: ő az ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet.
E mögött az isteni mondat mögött csodálatos vigasztaló szeretet van. Isten odalép a kudarcot szenvedett őrálló mellé, ki munkájának romja fölött kesereg, s haszontalan szolgának érzi magát, megcirógatja orcáját, letörli könnyeit, és ezzel a drága kifejezéssel biztatja: „Te megmentetted a te lelkedet.”
Ugyanez a szeretet van e mögött az ige mögött, mint amellyel Jézus állt meg a Genezáret tavának partján a haltól üres, de piszokkal teli hálóját mosogató, fáradt Péter mellett.
Megszólítja őt, és szavával felemeli a kudarc fölött érzett letargiából.
Drága vigasztalás ez az ige, és engem mégsem tud megnyugtatni.
Tudom jól, hogy a bűn az, ha lelkem nem akar vigasztalást bevenni (Zsolt 77,3b). Nem is utasítom el ezt a vigasztalást, sokra értékelem a mögötte meghúzódó pásztori szeretetet, hálás is vagyok érette, de mégsem tud megnyugtatni.
Nem azért, minthogyha önzésnek érezném ezt az álláspontot: fő az, hogy én megmentettem a lelkemet. Nem minden emberi magatartás önzés, amely az egyén érdekét szolgálja. Egy magatartás akkor válik önzővé, ha szembehelyezkedik Isten és a felebarát akaratával. Világos, hogy lelkem megmentése nem az én egyéni, Istenen és emberen keresztülgázoló érdekem érvényesítése. Isten is azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson (1Tim 2,4), s erre a vigasztalásra éppen az szorul rá, aki a mások lelke megmentéséért való fáradozásban szenvedett sebeket, élt át kudarcot, és szenvedett emiatt.
Mégsem tud megnyugtatni. Nem egyedül vagyok, aki így gondolkozom. Sokan vannak, akik nem tudják egyszerű reálpolitikával tudomásul venni a munka eredménytelenségét, a szolgálat kudarcát. előkelő példák vannak előttünk. Mózes, mikor az aranyborjú imádásának láttán felhevül az Úrért, megtisztítja a bálványimádóktól a népet, így imádkozik: „Kérlek, ez a nép nagy bűnt követett el: mert aranyból csinált magának isteneket, de most bocsásd meg bűnüket; ha pedig nem, törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál.” (Móz 32,31–32) Nem tud tehát belenyugodni abba, ami történt, nem tudja felmenteni magát a felelősség alól, nem tud megelégedni azzal, hogy ő az Úré maradt, hanem fáj neki népe bűne. Nem a maga lelkét akarja megmenteni, hanem a népét, s ezért ajánlja fel a saját üdvösségét is népe üdvösségéért.
Pál apostol, mikor népének Jézus Krisztussal való szembehelyezkedését látja, s reá nehezedik szívére a fájdalom afölött, hogy népe a kárhozat felé megy, így ír: „Nagy az én szomorúságom, és szüntelen való az én szívemnek fájdalma, mert kívánom, hogy én magam átok legyek, elszakadva a Krisztustól, az én atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint.” (Róm 9,2–3) Annyira kívánja és annyira könyörgi Istentől Izrael üdvösségét (Róm 10,1), hogy nem tud belenyugodni munkájának eredménytelenségébe, nem tudja felmenteni magát azzal az indoklással, hogy bárhová ment, először Izraelnek hirdette az evangéliumot, s csak mikor azok elzárkóztak, akkor ment a pogányokhoz, hanem saját kárhozatát ajánlja fel népe üdvösségéért.
Átokká is hajlandó lenni azért, hogy Izrael örökölhesse az áldást. Nem a saját lelkét akarja megmenteni, hanem Izraelt.
Nemcsak Isten emberei tanúsították azt a magatartást, mely nem a maga lelkét akarta megmenteni, hanem másokét, hanem maga Isten egyszülött Fia is így gondolkodott. Ez az indulat volt benne (Fil 2,5–11). Ebből az indulatból született meg a váltság. Amit emberek nem tudtak, és nem tudnak megcselekedni, azt ő megcselekedte, mert megcselekedhette: vállalta a helyettes elégtételt, s helyettünk alászállt a poklokra, hogy mi a mennybe jussunk.
A felelősségtudatom nem hagy nyugton, s nem engedi, hogy belenyugodjam ebbe a vigasztalásba: Te megmentetted a te lelkedet! Csak akkor tudnám ezt elfogadni, ha mindent megtettem volna, ami tőlem telt, én azonban nem tudom elképzelni, hogy Uram és Krisztusom elmondaná fölöttem azt, amit elmondott a bethániai megkenetés alkalmával a megken ő asszony fölött: „
Ő, ami tőle telt, azt tevé” (Mk 14,8). Valahányszor ez a kérdés áll elém, akkor mindig nem arra nézek, amit tettem, hanem a Lélek arra kényszerít, hogy arra nézzek, amit nem tettem.
Így fogalmazom meg számomra a kérdést: igazán nem tudtam volna többet tenni? Igazán elérkeztem a számomra megnyíló lehet őségek és az Isten által felkínált, bennem felgerjesztett energiák maximális kihasználásáig? Valahányszor így teszem fel a kérdést, akkor nem tudom magam felmenteni ezzel a mondattal: Ami tőlem telt, mindent megtevém.
Azt is tudom jól, hogy szolgálatunk eredménye nem csak rajtunk, igehirdetőkön fordul meg. A mag sorsa a talaj (Mt 13). Az emberi nem-akarás még Jézus gyűjtő szándékát is meg tudja hiúsítani (Mt 23,37). Ez 3,17 szerint az is lehetséges, hogy az Isten szájából vett és továbbadott szó is lepattanhat az emberi szív keménységéről. Ez azonban az igehallgatók bűne.
Az igehirdet ők bűnére nem mentség az igehallgató bűne.
Kudarcaim közben ezért nyugtalanít ez a kérdés: tiszta igét adtam-e. Az Úr adta-e az igét a számba, és azt mondtam-e, és mindent megmondtam-e, amit ő parancsolt nékem? (5Móz 18,18). Kikönyörögtem-e a Szentlélektől a helyén mondott igét (Péld 25,11), vagy csak a saját bölcsességemre támaszkodtam? Igazán akartam-e, hogy az másokat megmentsen, vagy csak elmondtam az igét, hogy a magam lelkét megmentsem?
Nem fontosságtudat ez, mellyel önmagam nélkülözhetetlenségét hangsúlyozom, hanem a felelősségtudat, mely összeroskaszt.
Nem tanítani akarlak benneteket, azért írtam így gyónásképpen. A te lelkedért is felelősséget érzek, kedves szolgatársam. Ne haragudj, hogy nem tudok megnyugodni abban, hogy én ebben az esetben, most és itt lelkemet megmentettem. Én veled együtt szeretnék megmenekülni, hogy ott álljunk egykor én és szeretteim köröttem, üdvbe öltözötten Urunk előtt, mint Krisztus irgalmából együtt megmenekülők.

A szövetség Ura Időpont: Advent 3. vasárnapja; 1954. december 12.
Alapige: Jeremiás 31:31-34.
Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr; és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Nem ama szövetség szerint, a melyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, a melyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Égyiptom földéből, de a kik megrontották az én szövetségemet, noha én férjök maradtam, azt mondja az Úr. Hanem ez lesz a szövetség, a melyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.
Advent az Úr eljövetelére való várakozás ideje s az erre való felkészülésé. Múlnak a napok, jőnek új napok, s velük megjön az Úr. Erről beszél a mai szent lecke is. Az Ó Szövetség népe úgy néz arra, aki jön, mint a szövetség Urára. Hogy hogyan jön népéhez a szövetség Ura, ez közelebbről a mai ige tartalma. Jeremiás próféta nem saját véleményét mondja el erről a kérdésről, hanem Isten üzenetét tolmácsolja. Mondanivalóját így vezeti be: „Azt mondja az Úr.” Így hallgassunk mi is reá! 1. A szövetség Ura hűséggel jön. „Új szövetséget kötök – mondja az Úr. Nem ama szövetség szerint, melyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, melyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéből, de akik megrontották az én szövetségemet.”
Isten szövetséget kötött Izrael népével. Megígérte, hogy Istene lesz a népnek, a nép pedig megígérte, hogy népe lesz Istennek. Isten a történelemben hű szövetségesnek bizonyult.
Szövetségi hűségének legdöntőbb bizonyítéka az egyiptomi rabságból való szabadítás.
Mindig és mindenkivel szemben népe pártján állott. Fáraó kemény szívét addig ütötte egyik csapással a másik után, míg csak össze nem tört, és el nem engedte Izrael népét. Az üldöző sereget belefullasztotta a Veres-tengerbe, népét azonban száraz lábbal vezette át. A pusztában mellettük állt az éhség és szomjúság nyomorúságában és ellátta őket mindazzal, ami az élet fenntartásához szükséges volt. A mérges kígyók halálos harapása ellen is orvosságot adott.
Gondjuk az Ő gondja is volt, örömük az Ő öröme is. Céljuk is az Ő célja is volt. Szövetségi hűsége nem olyan volt, mint két egyenrangú szövetséges becsületes bajtársiassága. Ennél sokkal több volt. Kézen fogta őket, mint atya a gyermekét. Velük vándorolt éjjel és nappal.
Ezzel szemben a nép hűtlen szövetségesnek bizonyult. Hála és ragaszkodás helyett kritikai álláspontot foglalt el Istennel szemben. Nem volt vele megelégedve. Mindig talált benne valami kifogásolni valót. Egyiptomban volt húsos fazeka, de nem volt szabadsága. A pusztában volt szabadsága, de nem volt húsos fazeka. Mikor kenyeret kapott, pecsenyét követelt. Mikor fürjpecsenyével lakhatott jól, akkor a mannát ócsárolta. Az ígéret földjének határán nem a tejjel és mézzel folyó Kánaánt látta, hanem az ott lakó félelmetes óriásokat.
Úgy bánt Istennel, mint valami rossz cseléddel, akit mindig szidnak. A Sínai-hegy tövében fel is mondott neki, s az aranyborjú bálványához szegődött.
Régi történet, de örök történet. Velem is szövetséget kötött az Úr a keresztségben, a konfirmációban hittel én is emellett a szövetség mellett döntöttem, minden úrvacsorában újra meg újra ünnepélyesen megújítottam, bajaimban nagy fogadkozásokkal újra meg újra vállaltam, s azután ...? Ő hű maradt, én megint hűtelen lettem. Visszaestem régi kritikai álláspontomra, megint csak mindig kifogásolni tudtam Istent, s ezekkel a hamis ürügyekkel próbáltam fedezni és igazolni, hogy miért nem vagyok hű hozzá.
Ebben az új adventben is a régi hűséggel jön. „Ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja.” /II. Tim. 2:13./ 2. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a szövetség Ura kegyelemmel jön. Azért tud hű lenni, mert meg tud bocsátani. Amint az ige mondja: „Megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.”
Az ember a vele szövetségben álló Istennel szemben az örökké kifogásoló kritika álláspontját foglalja el, Isten pedig hűtlen szövetségese iránt elfedező szeretettel viseltetik. Ez az elfedező szeretet teljes kegyelem. A bűnbocsánat ugyanis ott válik teljes kegyelemmé, ahol a bűnt el is felejtik. Isten pedig úgy meg tud bocsátani, hogy el is tudja felejteni a vétket.
Pedig az Ő emlékezőtehetsége félelmetes. Máté 25 tanúsága szerint olyan régi bűneinkre is emlékezik, amiket mi elkövetésük pillanatában sem tartottunk bűnnek, azóta pedig teljesen el is felejtettük. Egy megtagadott pohár víz, egy oda nem adott falat kenyér, egy lerázott szegény, egy elmulasztott beteglátogatás, mind ott van az Ő emlékezetében, s az ítéletkor fejünkre olvassa félelmetesen pontos emlékezőtehetségével. Az elfelejtő készsége azonban még az emlékezőképességénél is nagyobb. A megbocsátott bűnt elintézettnek tekinti. Nem tartja többé nyilván, hogy egyszer majd fejünkre olvassa. Háta mögé veti, hogy soha többé ne lássa.
Ez az elfedező szeretet azért is olyan csodálatos, mert ismétlődő kegyelem. Az igében felhozott példa is ezt mutatja. Az Egyiptomból kiszabadított népet csak úgy lehetett elhordozni, hogy Isten naponként minden bűnt kegyesen megbocsátott. Mindnyájan tudjuk jól, hogy minél többször kell megbocsátani, annál nehezebben megy a megbocsátás.
Az ismétlődő kegyelemnek ezt a nehézségét még fokozza az, hogy a kegyelemre szorult ember, aki bajban van, mindig nagyokat ígér. Mi is mennyi mindent ígértünk már Istennek, hányszor fogadtunk nagy hangon újra meg újra hűséget neki, mikor rászorultunk!
Azután a bajjal együtt elszállott az ígéret kötelezettségének az érzése is. Azt szoktuk mondani, hogy minden embert csak egyszer lehet becsapni. Aki egyszer becsapott minket, annak többé nem hiszünk. Isten azonban mégis bízik bennünk. Bízik abban, hogy egyszer majd mégis csak igaz lesz a megtérésünk, s nemcsak ígérgetjük, hogy az Ő népe leszünk, hanem tényleg azzá is leszünk.
Mi, az Új Testámentum népe, még olyat is tudunk erről a kegyelemről, melyet az Ó Testámentum népe nem tudott, tudniillik, hogy ez a kegyelem drága kegyelem. Nem abban áll, hogy Isten elengedi a büntetést, hanem abban, hogy Magára veszi. Ez a kegyelem a Jézus Krisztus halálába került. Milyen szégyenletes, hogy ilyen Istent cserben tudunk hagyni! 3. A szövetség Ura nem csak azzal jön, hogy megbocsátja a régi szövetség ellen elkövetett bűneinket, hanem azzal is, hogy új szövetséget köt velünk. A szövetség Ura új szövetséggel jön. Erről az új szövetségről ezt mondja igénkben az Úr: „Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig.”
Ez az ige világosan megmutatja, hogy mi volt a baja az Ó Szövetségnek. Isten és az Ő törvénye az emberen kívül volt. Kívülről próbált behatolni az ember szívébe, s így érvényesülni. Ez azonban nem ment. Úgy voltunk, mint a gyermekjátékban: Kinn a bárány, bent a farkas. Kint az Isten, bent az ördög. Kint a törvény, bent a törvénnyel szemben való ellenállás. Mindenki, aki csak egy kicsit is ismeri önmagát, ismeri ezt az Istennel szembefeszülő benső ellenállást önmagában. Az Új Szövetség ezen akar változtatni. Helyet akar cseréltetni Isten és a Sátán között, hogy legyen bent az Isten és kint az ördög. Így az Istenhez való hűség nem külső követelés többé, hanem az emberi szív belső vágya.
Jaj volna nekünk, ha ez az Új Szövetség a szövetség Urának követelése lenne a szövetséges emberhez! Akkor semmit sem segítene rajtunk. Mi ugyanis magunktól ezt a helycserét nem tudjuk végrehajtani. Az Új Szövetség azonban nem követelés, hanem ajándék.
Isten maga ajándékoz meg vele. Isten akaratának ez az emberi szívbe való beírása a Szentlélek által történik. Meg is történt. Hiszed-e, hogy nálad is megtörténhetik? „Aki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt.” /I. János 5:10./ Ne hazudtold meg tehát azt, akinek minden ígérete igen és ámen! 4. Isten senkire sem erőszakolja rá az ajándékát, s ezért az ember elutasíthatja Isten ajándékozó kezét. Mi Isten és az ördög helycseréjét végrehajtani nem tudjuk, de elzárni előle a szívünket képesek vagyunk. Ezért senki meg ne tévesszen titeket! Mi két advent között élünk. Az egyik adventben jön a szövetség Ura hozzánk, hűtlen szövetségeseihez, hűséggel, kegyelemmel, új szövetséget kínálva, de egyszer majd eljön ítélettel, hatalommal és dicsőséggel, s ez a második advent rettenetes lesz azok számára, akiket hiába keresett a szövetség Ura az első advent kellemetes idejében. Csak két szövetség van ugyanis: egy Ó és egy Új Szövetség. Harmadik azonban nincs már. Legújabb szövetségre hiába vársz. Aki nem élt a kegyelem alkalmával, az készülhet az ítélet alkalmára. Annak okáért a Szentlélek mondja: „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés ama napján a pusztában ..., hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által.” /Zsidók 3:7-13./ Ámen.

Hamis próféták Közzétételi időpont: Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap [Eredeti elhangzás dátuma: 1934. augusztus 19. (Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap)
Helyszín: Nincs megjelölve]
Alapige: Jeremiás 23:16-32.
Ezt mondja a Seregek Ura: Ne hallgassátok azoknak a prófétáknak szavait, a kik néktek prófétálnak, elbolondítanak titeket: az ő szívöknek látását szólják, nem az Úr szájából valót. Szüntelen ezt mondják azoknak, a kik megvetnek engem: Azt mondta az Úr: Békességetek lesz néktek és mindenkinek, a ki az ő szívének keménysége szerint jár; ezt mondák: Nem jő ti reátok veszedelem! Mert ki állott az Úr tanácsában, és ki látta és hallotta az ő igéjét? Ki figyelmezett az ő igéjére és hallotta azt? Ímé, az Úrnak szélvésze nagy haraggal kitör, és a hitetlenek fejére forgószél zúdul. Nem szünik meg az Úrnak haragja, míg meg nem valósítja és míg be nem teljesíti szívének gondolatait; az utolsó napokban értitek meg e dolog értelmét. Nem küldöttem e prófétákat, de ők futottak, nem szólottam nékik, mégis prófétáltak. Ha tanácsomban állottak volna, akkor az én igéimet hirdették volna az én népemnek, és eltérítették volna őket az ő gonosz útaikról, és az ő cselekedetöknek gonoszságától. Csak a közelben vagyok-é én Isten? azt mondja az Úr, és nem vagyok-é Isten a messzeségben is? Vajjon elrejt őzhetik-é valaki a rejtekhelyeken, hogy én ne lássam őt? azt mondja az Úr, vajjon nem töltöm-é én be a mennyet és a földet? azt mondja az Úr. Hallottam, a mit a próféták mondanak, a kik hazugságot prófétálnak az én nevemben, mondván: Álmot láttam, álmot láttam. Meddig lesz ez a hazugságot prófétáló próféták szívében, a kik az ő szívök csalárdságát prófétálják? A kik el akarják az én népemmel felejtetni az én nevemet az ő álmaikkal, a melyeket egymásnak beszélnek, miképen az ő atyáik elfeledkeztek az én nevemről a Baálért? A próféta, a ki álomlátó, beszéljen álmot; a kinél pedig az én igém van, beszélje az én igémet igazán. Mi köze van a polyvának a búzával? azt mondja az Úr. Nem olyan-é az én igém, mint a tűz? azt mondja az Úr, mint a sziklazúzó pőröly? Azért ímé én a prófétákra támadok, azt mondja az Úr, a kik az én beszédeimet ellopják egyik a másikától. Ímé, én a prófétákra támadok, azt mondja az Úr, a kik felemelik nyelvöket és azt mondják: az Úr mondja! Ímé, én a prófétákra támadok, a kik hazug álmokat prófétálnak, azt mondja az Úr, és beszélik azokat, és megcsalják az én népemet az ő hazugságaikkal és hízelkedéseikkel, holott én nem küldtem őket, sem nem parancsoltam nékik, és használni sem használtak e népnek, azt mondja az Úr.
Keresztyén Testvéreim!
A magyar protestantizmus egén károgó hollók feketítik a leveg őt. Halál vijjogással beszélnek arról, hogy a protestantizmusnak befellegzett. Rámutatnak – szerintük – történelmi jelenségekre, melyekből azt olvassák ki, hogy Németországban, a reformáció hazájában felbomlott a protestantizmus és az egyház vezetői személyes harcokban fecsérlik energiájukat, és ezalatt az őspogányság, vagy fajimádat, vagy emberimádat csúszik be az egyház életébe. És kénytelenek belátni, akik Krisztushoz hívek akarnak maradni, azok számára egyetlen mentsvár a római katolicizmus. Ezért beszélnek arról, hogy ennyi meg ennyi evangélikus lelkész kérte felvételét a római katolikus egyházba. És beszélnek arról, hogy Ausztriában győzött az ellenreformáció, a katolicizmus nyakára lépett a protestantizmusnak és diadalmasan valósítja meg a katolikus Ausztria álmát. És beszélnek arról, hogy itt a csonka hazában is egyrészt a kisebbségi mostoha sors, másrészt az anyagi szegénység hullámai ássák alá a protestantizmus sziklavárát és döntik romba azokat az erődítményeket, melyek birodalmai voltak a protestáns léleknek. Szegény károgó hollók, akik azt gondolják, hogy temetés lesz, mert ők temetésre vágynak, és a protestantizmus szépen bele fog feküdni abba a sírba, amit ők ástak neki. Azonban nemcsak ellenségeink sorában terjesztik ezeket a rossz híreket, hanem közöttünk is vannak sötétlátók, akik végighordozzák a véres kardot, hogy veszélyben a protestantizmus, fegyverbe magyar! De a sötétlátás sohasem egészen megbízható. Azokkal a tényekkel szemben tudnánk más tényeket felsorakoztatni. Egészen más a kép, mint azt egyesek kívánják. Rámutathatnánk Németországban arra a szent egységre, melyet a protestantizmus védői képviselnek, mely hősies harcot hirdet az ellen az áramlat ellen, mely egyfelől faji politikát képvisel, másfelől az őspogányságot akarja visszaállítani. És rámutathatnánk arra is, hogy azok a hírek, melyek a katolicizmus felé való tájékozódásról beszélnek, légből kapott koholmányok, a valóság ellenben az, hogy a reformáció őshazájában van egy nagy sereg, mely a protestantizmusban látja Németország jövend őjét akkor is, ha ő maga nem a protestáns valláshoz tartozik. És rámutathatnánk arra is, hogy Ausztriában van egy sereg, akik megtalálták az utat az evangélikus egyházhoz akkor is, ha kenyerüket vesztették amiatt, vagy őrültek házába záratták őket, hordozva a vértelen ellenreformáció kellemetlen következményeit. És itthon, minálunk is rá tudnánk mutatni jelenségekre, melyeket csak a vak nem lát, és melyek arról beszélnek, hogy a kisebbségi és szórvány egyház sorsa és nehéz megélhetési viszonyok alatt nyögünk, de szétszórt kisebbségünkben is, koldusrongyaink mögött is dobog áldozatos szív és egyházunkért égő lelkesedés.
Azonban sem azoknak nincs igazuk, akik sötéten látnak, sem azoknak, akik rózsaszínben látnak mindent. Nincs igazuk, mert csak itt, a földön néznek szét. És nem látják, hogy amiképpen az egyházat isteni erő, a Szentlélek hozta létre, úgy semmi emberi erő nem tud semmiféle egyházat megdönteni. És aki erőszakkal akar megsemmisíteni egy egyházat, az mindig kudarcot vall. Mert erőszakkal lehet vértanúkat csinálni, de a vértanúk minden csepp véréből hősök születnek. És akkor, amikor valamit el akarnak venni, még azokban is felébred a makacsság, akik egyébként közönyösek és másfelé is hajlanak és azt mondják: csak azért sem!
Az egyház a Lélek szülötte, épp azért emberi erő nem tudja tönkre tenni, csak lelki erők. Azért nem azok az egyház legnagyobb ellenségei, akik üldözik, hanem akik, mint hamis próféták, a lelket akarják megölni benne. A hamis próféták az egyház legnagyobb ellenségei. Azért ezen a vasárnapon, mely közvetlenül megelőzi István király emlékünnepét, akiről lehet különböző véleményeket alkotni, de egyet nem lehet letagadni, hogy ő önmagát a keresztyén vallás prófétájának és apostolának tekintette és egész életét arra építette. Ennek az István király ünnepének küszöbén beszélünk azokról, akik nem az István király nyomdokaiban, hanem hamis prófétaként járnak itt, hogy megsemmisítsék Isten Szentlelkének munkáját.
Kik a hamis próféták? Párat megemlítek. 1./ Itt vannak az istentelenség hamis prófétái. Nem gondoljátok, hogy mikor 1919-ben a mi magyar népünk keresztülment a kommunizmuson, olyan védőoltást kapott, mely örökké kigyógyította belőle? Sokszor beszélünk arról, hogy lassanként kiöregszik az a nemzedék, melynek érzik még a szája ízén, amit akkor testileg, lelkileg ennie kellett és lassanként nő fel egy ifjú sereg, egy új nemzedék, amely ezeket az időket csak a mi beszédünkből ismeri. Kedves Testvéreim! A himlő ellen lehet eredményesen ojtani, de az istentelenség ellen nem lehet. És aki pár héttel ezelőtt ott volt a győri temetőben és látta azt a teljesen pirosba borított koporsót, mely egy szerencsétlenül járt fiatalember testét takarta, és látta azokat az arcokat, melyek rendőrkordonon kívül és belül állottak, azoknak volt egy kis meglátása arról, hogy mit művel a sötétben bujkáló sereg, és mit vét Isten, az egyház és a nemzet ellen. 2./ Azután ott van a hamis prófétáknak egy másik serege: az anyagias élet prófétái. Akiket nem üldöz a törvény, mert nem csinálnak semmi olyat, ami miatt összetűzésbe kerülnének a paragrafussal, de akiknek lelki hatása alatt lesz Magyarországon a vasárnap megszentségtelenítve és Isten és a Lélek keresése helyett ráhelyezve a gyönyör és anyagi élet fundamentomára. Aki kicsit széjjelnéz és látja, mennyire megcsökkent az ideálisan gondolkodó emberek száma, és hogyan megszaporodtak azok, akik önmagukon kezdik és végzik a szempontokat, mindent előrejutásuk érdekében, azok látják, hogy az anyagiasság prófétái milyen diadalmasan hintik a konkolyt a magyar néplélek tiszta búzájába. 3./ Hamis próféták a közöny prófétái. Akik arról beszélnek, hogy minden mindegy. Ezek azok az emberek, akik akartak valami nagyot alkotni, ki akartak emelkedni a szürkeségből és minden reménységük kudarcba fulladt. És most az összedűlt romok felett kénytelenek belátni, hogy minden hiába. Ezek járnak szerte az országban, hogy letapossák azokat a kis pásztortüzeket, melyek egy eljövend ő dicsőség reménységének lángját akarják élesztgetni. Nemrég hallottam, hogy egy somogyi gyülekezet református lelkészének aratás idején egymás után három vasárnapon kellett visszafordulni a templomajtóból, mert hiába harangoztak, hiába mutatta az óra, hogy itt az istentisztelet ideje, a harangozón, a kántoron, meg önmagán kívül nem volt senki, akinek prédikálhatott volna. Látjátok, itt van a közöny prófétáinak borzalmas gyümölcse. 4./ Azután rámutatok emberekre, akik a vallás cégére alatt a lelki egység megbontására futkározó atyafiakként surrannak be Isten szőlőskertjébe és ki akarják csalogatni onnét az Úr Jézus bárányait. Ezek közé tartoznak a kerítésen kívül ólálkodó szekták, melyek meg akarják bontani egy-egy gyülekezetben a sorokat.
De ne csak másokról beszéljünk. Hadd valljam be őszinte alázattal, hogy én tudom és érzem, hogy mi lelkipásztorok is hányszor vagyunk hamis próféták. Hogy nagyon sokszor nem az Isten kies legelőjén legeltetjük nyájunkat, hanem ott, ahol csak a mi számunkra nyílnak virágok, de Isten számára nincs aratás. Itt az egyház legnagyobb veszedelme. Ez az ige beszél arról, hogy miképpen lehet felismerni a hamis prófétákat. Mert ez a lista nem teljes, van még egy egész sereg hamis próféta, amelyik meg akarja fúrni Isten hajóját, hogy elsüllyedjen.
Háromféle jellemvonást sorol fel ez az ige, melyekről mindenki ráismerhet a hamis prófétákra. 1./ A hamis próféta nem nyugtalanítja az emberek lelkiismeretét. Ahogy az a 17. versben olvasható: "Szüntelen azt mondják azoknak, akik megvetnek engem: Azt mondta az Úr: békességetek lesz néktek és mindenkinek, aki az ő szívének keménysége szerint jár, ezt mondák: nem jön tireátok veszedelem!" Azok, akik Isten prófétái, nem könnyű beszédeket mondanak, nem simogatnak ott, ahol kemény operáló késsel kell belenyúlni és felvágni a kelevényt. A hamis próféták az emberek szája íze szerint beszélnek, olyan üzeneteik vannak, melyekkel meg akarjákőket nyugtatni a bűnben. Mert az ember a bűnében nem érzi jól magát, érzi, hogy jön az ítélet. Azért a hamis próféták azt hirdetik: ne féljetek, nem jön rátok veszedelem! Testvéreim! Soha ne hallgassatok olyan ember tanácsára, aki meg akar nyugtatni olyan dolgok felől, melyek felől nyugtalan a lelkiismeretetek! Soha ne hallgassatok azokra, akik, mikor belül azt mondja a lelkiismeret: veszedelem jő tirátok, – meg akarnak nyugtatni benneteket és azt mondják: ne féljetek! Akik természetesnek akarják feltüntetni, ami bűn a mi számunkra, azok hamis próféták, az egyház ellenségei. Szeressétek azokat, akik nem embereknek, hanem Istennek akarnak tetszeni. Szeressétek azokat, akiknek életetekbe való belekapcsolódása után nyugtalanabbak lesztek. Áldott, szent nyugtalanság, Isten hitelesítő pecsétje azok életén. 2./ Másik vonása a hamis prófétáknak, hogy ők álmokat látnak és hirdetnek. Ahogy a 25. versben olvassuk: "Hallottam, amit a próféták mondanak, akik hamisságot prófétálnak az én nevemben mondván: Álmot láttam! Álmot láttam!" Ezek az emberek nem Isten igéjét hirdetik, hanem álmaikat prédikálják, saját szívük gondolatát. Szívük csalárdságát alátámasztják naiv utópiákkal, fantazmagóriákkal, melyeknek egy lába sincs a földön és össze fog dőlni az első támadásra. Nézzétek, mindazok az álmok, melyekkel a kommunisták egy új, ideális társadalmi rend felépítésén dolgoznak, és melyekkel az ifjúságot meg akarják téveszteni, az mind csak álom, mely lehet, hogy szép volna, de csak akkor, ha nem emberek, hanem angyalok élnének itt e földön, akiknek nincs önzésük, de teljes szolgálatkészséggel szolgálják a mások érdekeit.
De amíg magunkfajta emberek élnek e világon, minden megmozdulás, mely más irányba akarja kiépíteni a társadalmi rendet és a vagyonmegosztást, az mind csak álom lesz. És intelligens emberek a spiritizmusnak, buddhizmusnak vetik karjaiba magukat és nem veszik észre, hogy álom után futnak. Szívök csalárdságát hirdető emberek után futnak, és nem kell nekik az egyszerű étel, Isten igéjének reális étele. Testvéreim! Ne hallgassatok azokra, akik olyan ingoványos területre akarnak csábítani, ahol Isten igéje nem lehet lábaink szövétneke és lábaink világossága. 3./ Vonásuk: "Nem küldöttem e prófétákat, de ők futottak." A hamis prófétáknak nincs isteni küldetése, missziója. Nem Isten Szentlelke kényszeríti őket, hanem saját ambíciójuknak engedelmeskednek, mikor kibontják a maguk zászlaját.
De ez az ige a hamis prófétáknak nemcsak ismertető jeléről, hanem a sorsukról is beszél. Hogy sorsuk a pusztulás. Menthetetlen pusztulás a sorsuk, mert az ő elpusztításuk ügyét Isten személyes ügyévé teszi. Az ige végén háromszor fordul elő a 30., 31. és 32. versben, hogy "...én az Úr, a prófétákra támadok." Kedves Testvéreim! Ebben a világban szemeinkkel csak azt látjuk, hogy ez a hamis prófétáknak kedvez, barátságával tünteti ki őket. Isten prófétáit ellenségeskedésével fogadja.
De ne felejtsétek el, hogy aki a világ barátja, az az Isten ellensége, és akinek a világ a barátja, annak Isten az ellensége. És ha minden ember egy táborba állna össze és a másik oldalon csak egyetlen ember maradna Istennel, akkor is a hatalom, a győzelem ennek az egy embernek az oldalán van, aki Istennel van. Ezért mondja Isten: "Én, az Úr, a hamis prófétákra támadok.”
Nem fogok arra várni, hogy felsorakozzatok mellém, ám élesítsétek kardotokat, végezzétek munkátokat, védjétek az anyaszentegyházatokat, Krisztus hajóját, – én rájuk támadok. Meg fogjátok látni, mi az, mikor én személyes ügyemmé teszek valamit! Isten nemcsak személyes ügyévé, hanem az Ő haragja, sőt szenvedélye ügyévé is teszi a hamis próféták elpusztítását. A 20. versben ez áll: "Nem szűnik meg az Úrnak haragja, míg meg nem valósítja..." Az Úr az Ő haragjának ügyévé teszi elpusztításukat. A szenvedély valami csodálatos hajtóerő tud lenni. A szenvedély nem ismer akadályt, józan megfontolást. Hát ha a szenvedély az embernél ilyen nagy hatalom tud lenni, mi lehet az az Istennél? És ugyanez a vers beszél arról, hogy Isten az Ő bosszúja ügyévé teszi a hamis próféták elpusztítását. "Nem szűnik meg az Úrnak haragja..." Ez már több, mint harag, ez a bosszú szenvedélye, mely egy életet is rá tud szentelni, hogy adott pillanatban a nyakára hágjon az ellenfelének és a kielégített bosszú megnyugvásával mondja: na, mégis én győztem! Gondold meg mit jelent a bosszúnak ez a szenvedélye Istennél a hamis próféták számára!
Rettenetes az élő Istennek kezébe esni, hát még milyen rettenetes lehet, az élő Isten bosszújának két kezébe esni!
De beszél ez az ige a hamis prófétákkal kapcsolatban tanulságokról is. 1./ Ne hallgassatok rájuk! Ez természetes. Ezzel kezdi az Úr ellenük való beszédét. "Ne hallgassátok azoknak a prófétáknak szavait!" Kedves Testvéreim! Istennek adjunk hálát, hogy a hamis próféták munkája alól Isten Szentlelke az egyház területén mindjobban húzza ki a talajt.
Ma már nem kell kommunistának lenni, hogy a szegények ügyét tisztán lássa valaki, mert Isten Szentlelkének indítására az egyház egyre világosabban ismeri fel azt a kötelezettséget, amelyet, mint evangéliumot hirdet a szegényeknek és mint felelősséget a gazdagoknak. Ma már nem kell szembefordulni senkinek az egyházzal, mert ott nem találja fel a Krisztust. Ma már nem kell senkinek baptistának lenni, hogy a keresztség elkötelező erejét hangsúlyozza, mert az egyház is hirdeti azt. Ma már nem kell adventistának lenni senkinek, hogy Krisztus eljövetelét várhassa, mert minden világosan látó szem meg kell, hogy lássa, hogy az egyházban él az adventi lélek, mely várja vissza az Urat. Ma már nem kell senkinek szombatosnak sem lenni, hogy Isten napját megszentelhesse, mert az egyház egyre határozottabban követeli Isten napjának megtartását. És ma már nem kell senkinek pünkösdistának lenni, hogy kapja a Lélek keresztségét, mert az anyaszentegyházban dolgozik Isten Lelke és megtért bűnösök beszélnek arról, hogy ezen az életfán is ad az Isten Szentlelket azoknak, akik kérik és várják. 2./ Bízzunk az Úr diadalában. "...az utolsó napokban értitek meg a dolgok értelmét." Az egyház ma még nem diadalmas egyház. Ma még küzdő és harcoló egyház, de az Úr velünk van és ez elég. Amikor eljön az utolsó nap diadala, meg fogjuk látni, hogy mindig az övé volt és övé lesz az utolsó szó. 3./ Az utolsó tanítás: Mi ne legyünk hamis próféták, mert minden keresztyén ember elősegíti, vagy hátráltatja Isten országának ügyét. Aki elősegíti, az Isten igaz prófétája, aki hátráltatja, az hamis próféta, az Úr ellensége, haragjának osztályosa. Hát tedd oda a te lelkiismeretedre ezt a kérdést! Hogy a te evangélikus egyházad számára nyereség vagy-e, vagy pedig teher? Olyan vagy-e számára, mint hajtóerő, melyűzi, hajtja Isten felé, vagy olyan vagy-e, mint egy gáncs, melyben megbotlik, mely meglassítja menetét a mennyei haza felé való igyekvésében?
Testvéreim! Ne féltsétek az egyházat, mert az egyházat félti az Úr. De féltsétek prófétaságtokat, mert minden egyházat csak addig tart Isten féltésre méltónak, míg az Ő prófétái dolgoznak benne. István király, Isten prófétája ünnepének küszöbén halljátok meg ez ige negatív üzenetét: Ne hallgassatok hamis prófétákra és ne legyetek hamis próféták, mert félti az Úr az Ő egyházát!
Ámen.

Kétféle dicsekedés Időpont: Szentháromság utáni 11. vasárnap, 1955. augusztus 21.
Alapige: Jeremiás 9:23-24.
Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcseségével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával; Hanem azzal dicsekedjék, a ki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, a ki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr.
A dicsekedésről szól a mai szent lecke. A dicsekvő ember mindig ellenszenves. Ellenszenves az ember előtt, mert felfújja magát s lenézi a felebarátját. Beképzelt önértékelés trónján ül s hódolatot követel a másik embertől. Ellenszenves Isten előtt is, mert saját magának sajátítja ki s ezzel megrabolja Isten dicsőségét.
Ellenszenves, de mégis sajnálni való ember. Kihívja dicsekedésével maga ellen a másik ember ártó szándékát, mely csak az alkalmat lesi, mikor fizethet neki kamatos kamatostul vissza minden megaláztatásért, melyet tőle el kellett szenvednie. Kihívja dicsekedésével maga ellen az úgynevezett "sors"-ot is. Élettapasztalatot fejez ki a közmondás, mikor azt mondja, hogy a felfuvalkodás a bukás előhírnöke. Felfuvalkodása hamis biztonságba ringatja őt, melyet azután keserves csalódás követ. Mindennek pedig az az oka, hogy dicsekedésével kihívja maga ellen Istent, aki világosan megmondotta, hogy aki magát felmagasztalja, megaláztatik. /Lk. 18:14./ Az a fejezet, melyben Jeremiás ezt a tanítást adja, félelmetesen szemlélteti ezt az igazságot. Ebben a fejezetben Jeremiás kétségbe esik népe romlása fölött, mely felfuvalkodottságában megveti Istent, az erkölcsöt, az igazságot, szeretetet. Olyan feltartóztathatatlannak látja népe pusztulását, hogy már előre halotti sirató éneket sír fölötte.
Ez azonban csak az egyik fajta dicsekedés. A próféta tud egy másik fajta dicsekedésről is. Amaz pusztulásba visz, emez az egyetlen kivezető út a pusztulásból. Ez az Istennel való dicsekedés, az Istenről való boldog áradozás, a Róla való örvendező bizonyságtétel. Ilyen volt Pál apostolnak az Úrban való dicsekedése. /I. Kor. 1:31, II. Kor. 12:1-10./ Erre szeretné rábíztatni Jeremiás is a népét.
Erről a kétféle dicsekedésről tanít a mai ige. 1. Mivel ne dicsekedjünk? Ez a tanítás első részlete. "Ezt mondja az Úr – szól a próféta – : Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával". Három helytelen dicsekedésre utal az ige: az okos fejjel, az erős ököllel és a teli zsebbel való dicsekedésre.
Helytelenül magyaráznánk az igét, ha az okos fejjel való dicsekedéstől való óvásból az emberi bölcsesség megvetését, valami kultúra és civilizáció-ellenességet olvasnánk ki. Az emberi bölcsesség Isten ajándéka, egy vonása Isten képére teremtettségünknek. Ez az az eszköz, melyet Isten azért adott, hogy parancsa szerint birodalma alá tudjuk hajtani a földet. /I. Móz. 1:28./ Ezzel élni, ezt felhasználni tehát nemcsak jogunk, de kötelességünk is. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az emberi bölcsesség erre a földre adatott. Határán a józan bölcsesség megáll, mert tudja, hogy ott a kijelentés világa kezdődik, a felfuvalkodott bölcsesség azonban elveti a kijelentést s a saját feje után indul ott is. Távcsővel akarja megtalálni a világmindenségben Istent, bonckéssel a lelket, történetfilozófiával a jövendőt. Az ilyeneket figyelmezteti Pál, korának elismert bölcs embere: "mondom mindenkinek közöttetek, hogy feljebb ne bölcselkedjék, mint ahogy kell bölcselkedni." /Róm. 12:3./ Isten más módon is gondoskodik arról, hogy az okos fej felfuvalkodottjait megalázza.
Új meg új vizsgatételeket ad fel az emberi tudománynak s ezeken a vizsgákon a "bölcs ember" sokszor elbukik. A csodálatos eredményeire büszke orvosi tudományt új meg új betegségekkel lepi meg, melyek előtt tanácstalanul áll. A rák kérdésében is már évtizedek óta nyögdécsel a vizsgáztató Isten előtt a tudomány és nem tudja megadni a helyes feleletet. A csodálatos eredményeire hasonlóképp büszke fizika-tudománynak az atomhasadás feltalálásával adott annyi új leckét, hogy csak győzze az emberi ész. Ne nagyon hencegjen tehát az ember a maga tudományával, mert még mindig sok rá tartozó kérdést sem tudott megoldani, s hagyjon békét azoknak a kérdéseknek, melyekkel amúgy sem tudna megbirkózni!
Az okos fej mellett az erős ököllel is szokott dicsekedni az ember. A fizikai erő és a hatalom tekintélyt biztosít és dicsőséget ad ugyan az emberek előtt, de a mai embernek nem kell magyarázni, hogy mindez milyen múlandó. Kemény szemléltető oktatást adott Isten korunknak arról, hogy mindez a földön csak elmúlandó. Összedőlt trónok, guruló koronák, ledőlt bálványok, eltűnt vagy letűnt nagyságok, guruló fejek, rokkant atléták, megöregedett olimpiai bajnokok hosszú sora tanít: "az erős se dicsekedjék az erejével!”
A teli zseb is sokszor tárgya az emberi büszkeségnek. Az bizonyos, hogy a vagyon adhat bizonyos méltóságot, mert függetleníthet emberektől és körülményektől, s megnyithat olyan életlehetőségeket, melyek mások elől zárva vannak. Az is érthető, ha valaki bizonyos önelégültséggel tekint arra a vagyonra, amit maga szerzett... nem erkölcsileg megkérdőjelezhető üzleti ügyeskedéssel, vagy mások kizsákmányolásával, hanem a saját orcájának verítékével. Az azonban már nehezebben magyarázható meg, hogy mire büszke az a gazdag, aki csak úgy belecsöppent valami ősi vagyonba, de amelynek megszerzésében neki személyesen semmi része sincs. Sokszor még a megtartásában sem.
A gazdagságnak azonban veszedelme is van. Függetleníthet Istentől és a mennytől is.
Ezért mondja Jézus: "Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogy nem a gazdagnak az Isten országába bejutni". /Máté 19:24./ Mindettől függetlenül azonban a gazdagság nem állandó. Elúszott vagyonok, lecsúszott gazdagok tanulgatják ma ezt a leckét, s azt, hogy az egyetlen tőke a munka. A gazdag se dicsekedjék tehát az ő gazdagságával! 2. Van azonban helyes dicsekedés is. Mivel dicsekedjünk? Így felel rá az Úr: "Azzal dicsekedjék, aki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem.”
Isten ismeretével szabad és kell tehát dicsekednünk. Ez az ismeret nem hideg értelmi tudás, személytelen lecke felmondása, hanem meleg, színes élmény. Valahányszor az Ó Testámentum egy személlyel kapcsolatban ismeretről beszél, mindannyiszor nem futó ismeretséget ért alatta, hanem a legteljesebb életközösséget. Arról szabad és kell tehát beszélnünk a dicsekedés boldog elragadottságával, hogy milyennek ismertük meg Istent a saját életünkben. Nem arról van tehát szó, hogy én mit tettem Istenért és Istennel – ez öndicséret lenne – ,hanem arról, hogy mit tett Isten értem és velem. Így lesz ez a dicsekedés Isten-dicsőítés.
Meg is mondja az ige, hogy milyennek ismerhetjük meg Istent.
A hívő ember Úrnak ismeri meg Istent. Ő parancsol nekem és nem én Neki. Sőt!
Rendelkezik velem s nekem nincs jogom bírálni, amit velem cselekszik. Szabad velem.
Korlátozhatatlan felség. Parancsait nem köteles sem magyarázni, sem indokolni. Egyetlen indok: Én vagyok az Úr!
Megdöbbentő Isten-élmény ez a hívő életében, mely mélységesen megaláz, de ez az Úr úgy jelenik meg, mint aki kegyelmet gyakorol. Figyeld meg, hogy Isten művének felsorolásában a kegyelem gyakorlása a legelső. Mindenekelőtt és mindenek felett kegyelmet gyakorol. Úr jellegét, szuverén felségét elsősorban abban mutatja meg, hogy szabadon gyakorolja a kegyelmet. Nem engedi magát megkötni benne semmiféle feltétellel, még a saját igazságával sem.
A hívő ember úgy ismeri meg Istent, mint aki a kegyelem mellett ítéletet is gyakorol.
De csak a kegyelem után! Jakab is úgy látja, hogy Istenben dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen. /Jak. 2:13./ Előbb mindig a kegyelmét kínálja fel s csak a kegyelem elutasítása után jön az ítélet.
A hívő ember úgy ismeri meg Istent, mint aki mindenben az igazságot, új- testámentumi nyelven az ember megigazítását, az üdvösséget munkálja. Mindennel ez a célja.
Mindez előttünk, az Új Testámentum emberei előtt még világosabb, hiszen Istent ilyennek elsősorban Krisztusban ismerhetjük meg, hiszen Őbenne lett nyilvánvalóvá Istennek kegyelmes ítélete, üdvözítő megigazítása, hozzánk való csodálatos nagy szerelme. Aki mindezt ismeri, mégpedig nemcsak úgy, hogy tudja az eszével, hanem úgy is, hogy átélte a szívével, aki hittel elfogadta, hogy Isten a bűneiért méltán megérdemelt kárhoztató ítéletét kegyelmesen az Ő Fiára, Krisztusra rakta, s benne kegyelmesen megbocsátotta, aki így Jézus Krisztus váltsága által megigazult Isten előtt, az nem tud erről hallgatni. Az áradozó lelkesedéssel beszél arról s dicsekedik azzal, hogy mit tett érte és vele Isten kegyelme.
Dicsekedsz-e te valamivel? Ne gondold, hogy rendben vagy, ha semmivel sem dicsekszel, hanem szerényen és alázatosan meghúzod magad az emberek között az utolsó helyen!
Nemcsak akkor nincs rendben a dolgod, ha helytelenül dicsekedsz okos fejeddel, kemény öklöddel, vagy teli zsebeddel, hanem akkor is baj van, ha nem tudsz dicsekedni azzal, amit Isten tett érted. Tanulj meg dicsekedni úgy, hogy abból Istenre szálljon dicsőség! Ámen.

Volt, van, lesz Időpont: Szentháromság utáni 8. vasárnap, 1955. július 31.
Alapige: Jer. 2:1-9.
Majd szóla az Úr nékem, mondván: Menj el, és kiálts Jeruzsálem füleibe, mondván: Ezt mondja az Úr: Emlékezem reád gyermekkorod ragaszkodására, mátkaságod szeretetére, a mikor követtél engem a pusztában, a még be nem vetett földön. Szent volt Izráel az Úrnak, az ő termésének zsengéje; a kik emésztik vala őt, mind vétkeznek vala, veszedelem támada rájok, azt mondja az Úr. Halljátok meg az Úr szavát, Jákób háza és Izráel házának minden nemzetsége. Így szól az Úr: Micsoda hamisságot találtak bennem a ti atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem, és hiábavalóság után jártak, és hiábavalókká lettek? Még csak azt sem mondták: Hol van az Úr, a ki felhozott minket Egyiptom földéről, a ki vezérelt minket a pusztában, a kietlen és járatlan földön, a szomjúságnak és a halál árnyékának földén, a melyen nem vonult át ember, és a hol halandó nem lakott? És bevittelek titeket a bőség földébe, hogy annak gyümölcseivel és javaival éljetek; és bementetek, és megfertőztettétek az én földemet, és az én örökségemet útálatossá tevétek. A papok nem mondták: Hol van az Úr?
A törvény magyarázói nem ismertek engem, és a pásztorok hűtelenekké lettek hozzám, a próféták pedig a Baál által prófétáltak, és azok után jártak, a kik tehetetlenek. Azért még perbe szállok veletek, mondja az Úr, és perelni fogok a ti fiaitok fiaival is!
Istennek nagyfontosságú üzenete van ebben az igében. Mutatja ezt az is, hogy a lehető legnagyobb nyilvánosságot akarja számára biztosítani. Nem elégszik meg azzal, hogy Jeremiás próféta otthon mondja el ezt az üzenetet. Anatóti lakhelyéről Jeruzsálembe, az ország fővárosába küldi. A fővárosból messzebb hangzik a szó, mint a kis, vidéki Anatótból.
Nemcsak azt szabja meg, hogy hol mondja el a próféta ezt az üzenetet, hanem még azt is, hogy miképp mondja el. "Menj és kiálts Jeruzsálem füleibe!" – utasítja a prófétát. Kiáltania kell tehát, méghozzá egyenesen az emberek füleibe kell kiáltania, hogy senki se mondhassa: Nem hallottam.
Miről szól ez a nagyfontosságú üzenet? Az ember és Isten viszonyáról. Így mondom és nem fordítva: Isten és az ember viszonyáról. Isten azt akarja, hogy az ember helyes, rendezett viszonyba kerüljön Vele. Ezt látja a világ legfontosabb eseményének. Ez az egy szükséges dolog. Óh bárcsak tudnám most én is Isten szenvedélyével és a próféta engedelmességével kiáltani, egyenesen a te füledbe kiáltani: Jöjj rendbe Isteneddel! Ne mondd: Most nem érek rá, mert fontosabb és sürgősebb dolgom van! Nincs ennél fontosabb és sürgősebb dolog. Előbbre való, mint az egészség, a munka, a kötelesség, a családi békesség, minden.
Rendeznünk kell Istenhez való viszonyunkat, ez azonban egyszer s mindenkorra nem rendezhető. Az ige üzenete világosan mutatja, hogy ez a viszony nem rögzített, nem stabil, hanem élő, s ezért folytonos változásnak van kitéve. Nem dobhatod tehát a hátad mögé ezt a felhívást azzal, hogy én rendben vagyok, mert meg vagyok keresztelve, megtértem, benn élek az egyházban. Nem hiába figyelmeztet az apostol: Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket! /Fil. 2:12./ Még a célig minden el is veszhet. Az igében felhozott példa is ezt mutatja. Az ember Istenhez való viszonyának, mint mindennek, ami él, története van. Van múltja, jelenje és jövője. Van benne ami volt, ami van és ami lesz. 1. Mi volt? "Ezt mondja az Úr: Emlékezem reád, gyermekkorod ragaszkodására, mátkaságod szeretetére, amikor követtél engem a pusztában, a még be nem vetett földön." /2. v./ A népnek pedig ezt kellene mondania: "Az Úr felhozott minket Egyiptom földéről, vezérelt minket a pusztában, a kietlen és járatlan földön, a szomjúságnak és a halál árnyékának földén, amelyen nem vonult át ember és ahol halandó nem lakott." /6. v./ Isten az Ő népének múltjából azt az időt idézi, amikor kiszabadította őket a szolgaság házából s a nép boldogan engedelmeskedve ment a hívó szó után még a pusztában is. Egy képet használ ennek az időnek a jellemzésére. A kép, mint a bibliában sokszor, a házas életből való. Azt mondja, hogy ez az idő a mátkaság ideje volt Isten és az Ő népe között. A mátkaság szeretetének emlékét idézi fel Isten. A bűn rabságából való szabadulás, az Istenhez való megtérés utáni első időszakról az Új Testámentum is úgy beszél, mint az első szeretet idejéről. /Jel. 2:4./ Milyen ez a mátkasági szeretet, melyre emlékszik és emlékeztet Isten?
A mátkaság szeretete mindent eltöltő szeretet. A jegyespár szíve egymással van tele.
Jóformán sem nem látnak, sem nem hallanak mást. Mindig egymásra gondolnak, egymás után vágyódnak, egymásról és egymásnak beszélnek, mindig együtt szeretnének lenni. Ilyen volt Izrael élete is az Egyiptomból való kiszabadulás utáni első időben. Mint valami megigézett, úgy ment Isten után. Nem számított, hogy körülte puszta van, kietlen és járatlan út, szomjúságnak és a halál árnyékának földje, az volt a fontos, hogy arra jár Isten s ott lehet együtt Vele.
Ilyen ma is a megtérés utáni első idő. A bűneiből szabadult ember nem tud betelni Istennel. Szinte falja a bibliát, hiszen abban az ő szabadító, drága Megváltója szól hozzá.
Vége-hossza nincs az imádkozásnak, hiszen abban meg ő beszélhet el mindent Annak, akiről tudja, hogy a világon legjobban szereti s a legnagyobb megértéssel hallgatja őt. Úgy repül mindig lelki testvéreinek közösségébe, mint madár a fészkére s olyan természetesen, üdén beszél mindig és mindenütt Istenről, mint aki meg van győződve arról, hogy ez az a kérdés, ami mindenkit a legjobban érdekel.
A mátkaság szeretete a boldog lemondás ideje. Isten népe lemond az egyiptomi házakról és sátorba költözik. A változatos asztal helyett a puszta egyhangúbb kosztját eszi. Az egy helyben való lakozás helyett a vándorlás bizonytalanságát vállalja. Mindaddig azonban, míg lobog szívében az Isten iránti szeretet, mindezt nem érzi lemondásnak, megszegényedésnek, hiszen az a hő vágya, hogy tessék Istennek. "Ha Isten megváltoztat valakit újjászületés útján, a kezdő új élet jellemvonása a csonkaság. Se szeri, se száma azoknak a dolgoknak, amiket nem szabad többé cselekedned.
Saját szemedben és a téged ismerő világ szemében ezek a dolgok olyanok, akár csak a jobb kezed és a jobb szemed. /Máté 5:30./ Nem lelki emberek mondhatják: »Mi lehet ebben helytelen? Micsoda lehetetlen teremtés vagy?« Még sohasem volt olyan szent, aki ne ily csonkán kezdte volna az új életet. De jobb csonkán és Isten szemében kedves állapotban lépni az életbe, mint az emberek szemében kedvesen, de Isten előtt bénán. Kezdetben Jézus Krisztus Szent Lelke által egész sereg olyan dologban fog meggátolni, ami mindenki számára tökéletesen helyes lehet, csak éppen a te számodra nem." /Chambers/ Ez a mátkasági idő Istennek is kedves. Nemcsak az mutatja ezt, hogy milyen szívesen emlékezik reá vissza, hanem az is, amit a 3. vers mond: "Szent volt Izráel az Úrnak, az Ő teremtésének zsengéje; akik emésztik vala őt, mind vétkeznek vala, veszedelem támada rájuk." Féltőn szerető gonddal veszi körül Isten az Ő mátkáját. 2. Ez azonban már mind csak fájdalmas emlék Isten számára. Ez mind csak volt. Ezzel szemben mi van?
A dicső múltat szomorú jelen követte. Egyszerre megváltozik a prófécia hangja, mikor erről szól. A meleg hang dörgedelmessé válik. A boldog vőlegény helyett a szemrehányó férj, a felelősségre vonó bíró szólal meg: "Elidegenedtek tőlem, és hiábavalóság útján jártak, és hiábavalókká lettek. /5. v./ Bevittelek titeket a bőség földébe, hogy annak gyümölcseivel és javaival éljetek; és bementetek, és megfertőztettétek az én földemet, és az én örökségemet utálatossá tevétek. A papok nem mondták: Hol van az Úr? A törvény magyarázói nem ismertek engem, és a pásztorok hűtelenekké lettek hozzám., a próféták pedig a Baál által prófétáltak, és azok után jártak, akik tehetetlenek." /7-8. v./ A szív tehát meghidegedett. A mindent eltöltő szeretet helyébe a kötelesség motorja lépett. Ami kapcsolatuk még volt Istennel, abban több volt a megszokottság sodra, mint a szívbeli indíték. A boldog lemondás megszűnt. Helyette lazítani akarták a kötelékeket, s így keveredtek bele a bálványok bűvkörébe is. Lassan odáig jutottak, hogy nem ők keresték többé Isten tetszését, hanem azt követelték, hogy Isten keresse az ő tetszésüket. Isten helyett Isten adományaira tartottak igényt. Mindezt szó nélkül tűrték az egyházi és világi vezetők, akiknek példamutatóan kellett volna tartani a népet a mátkaság első szeretetében. Így lett a mátkaság szeretetéből a legdurvább házasságtörés, hogy a hasonlat világában maradjunk. Isten helyett a Baálhoz pártolt a nép.
Nem vesszük-e sokszor mi magunkon is ugyanezt észre? Bibliaolvasásunk elnagyolódik, imádságos életünk elgépiesedik, a lelki testvéreinkkel való közösség egyszerre csak terhessé válik, a bizonyságtételünk erőltetetté lesz s ami még megmarad a keresztyénségünkből, abban több a kötelességteljesítés, mint a szív boldog önátadása. 3. Nem jól van ez így. Isten épp azért kiáltat bele népe fülébe, mert az első szeretet elhagyásának tragikus következményei lehetnek. Mi lesz?
Erről a kérdésről szól a szent lecke utolsó verse: "Azért még perbe szállok veletek, mondja az Úr, és perelni fogok a ti fiaitok fiaival is!”
Per, ítélet, elítéltetés, halál vár azokra, akik meg nem állanak ezen az úton. Szomorú sors önmagában is, de még szomorúbb, ha meggondoljuk, hogy olyanoknak lesz ez osztályrészük, akik egyszer már kegyelmet, szabadulást kaptak, s elindultak Isten után az ígéret földje felé. Útközben éri őket a halál. Megmenekültek és mégis elvesznek. Jézus is megismétli ezt a fenyegetést, mikor az efezusi gyülekezetnek ezt írja: "Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéről, ha meg nem térsz!" /Jel. 2:5./ Izrael sorsa a pusztában szomorú igazolása annak, hogy mindez nem üres fenyegetés. Az Egyiptomból kiszabadultak közül csak két ember jutott be az ígéret földjére, a többi ott pusztult el a pusztában.
Mindennek nem Isten az oka. Joggal kérdezi: "Micsoda hamisságot találtak bennem a ti atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem, és hiábavalóság után jártak és hiábavalókká lettek?" /5. v./ Nem Isten pártolt el tőlünk, mi pártoltunk el Tőle.
E mögött a figyelmeztetés mögött azonban mentő szeretet van. Azért mondja, hogy ez lesz, mert azt akarja, hogy ne legyen ez. Térj meg hát, térj meg újra te is, te megtért, hogy ne legyen ez, hanem legyen élet, örök élet! Ámen.