Túróczy Zoltán

A Szentháromság munkája Időpont: Szentháromság ünnepe – 1954. június 13.
Alapige: 2Pt 1,16-21 „Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint a kik szemlélői voltunk az ő nagyságának. Mert a mikor az Atya Istentől azt a tisztességet és dicsőséget nyerte, hogy hozzá a felséges dicsőség ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, a kiben én gyönyörködöm: ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen.
És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben; tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.”
A Szentháromság ünnepe a nagy titok ünnepe, a kirendelt szentlecke pedig a nagy bizonyosságról beszél. Titok és bizonyosság tulajdonképpen kizárják egymást. Ott van titok, ahol nincs bizonyos ismeret, s ahol bizonyos ismeret van, ott nincs többé titok. Isten azonban mégis egyszerre titok és bizonyosság. Egyszerre elrejtett és megismerhető. Őt magát senki sem láthatja. Hogy önmagában milyen, azt semmiféle emberi elme ki nem okoskodhatja. Ez el van rejtve előlünk. Ez titok. Az azonban, hogy hozzánk, emberekhez való viszonyában kicsoda és milyen Isten, ez megismerhető, mégpedig teljes hiteles bizonyossággal, mert ez ki van jelentve. Erről beszél a mai igében Péter apostol teljes határozottsággal. Amit mond, az nem a pogány istenek mesterkélt mesevilága. Úgy beszél Istenről, mint szem- és fültanú, aki biztos a dolgában. Azzal az igénnyel lép fel, hogy adjon mindenki hitelt annak, amit ő mond. Hallgassuk mondanivalóját mi is a tanúnak kijáró hittel! 1. Mit mond Péter az Atya Istenről? Ezt mondja: Amikor Jézus Krisztus az Atya Istentől „azt a tisztességet és dicsőséget nyerte, hogy hozzá a felséges dicsőség ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, a kiben én gyönyörködöm: ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen”. Azt mondja el tehát az Atyáról, amit hallott, de nem róla, hanem tőle. Nem mások beszélték neki. Ő maga hallotta, mikor a megdicsőülés hegyén Jézus Krisztusról így szólt az Atya: Ez az én szeretett Fiam. Akkor inkább azt érezte ezekből a szavakból, hogy milyen dicsőség és tisztesség ez Jézus Krisztus számára, később talán nyitott ajtórést is látott benne, melyen át be lehet tekinteni az Atya szívébe. Ez a mondat nemcsak úgy mutatja meg ezt a szívet, mint Fia felett örvendező boldog szívet, hanem úgy is, mint a gyermekei felett bánkódó atyai szívet. Van ugyanis abban valami mélységes fájdalom, ha egy atya, akinek sok gyermeke van, azt kénytelen megállapítani, hogy csak egyetlen fiában van öröme, a többi mind szomorúságára van. Ez ugyanis az Isten helyzete. Sok millió gyermeke van, de ezeket mind megbánta, hogy teremtette, mind csak fájdalmára és terhére vannak. Jézus Krisztus az egyetlen, akiben gyönyörűsége lehet.
Ez a mennyei szózat azt is megmutatja, hogy Isten atyai szívének ez a fájdalma nem tétlen sopánkodás vagy kitagadó harag, hanem kereső szeretet. Nem tud belenyugodni abba, hogy gyermekei cserbenhagyták, elpártoltak tőle, hanem utánuk küldi egyetlen gyönyörűséges Fiát, hogy hazahívja őket.
Kereső szeretete áldozatos szeretet. Azt, aki az övé, feláldozza azokért, akik már nem az övéi. Jézus Krisztust a bűnös emberekért. Ebben mutatja meg az ő csodálatos nagy kegyelmét.
Mindez nem mese, nem érzelgős elképzelés, hanem bizonyosság Péter apostol számára. Az-e a te számodra is? Bánt-e téged, hogy Isten atyai szívét oly sokszor megszomorítottad? Kereső szeretete és kegyelme hányszor akart már téged is hazahívni, de te következetesen ellenálltál, és nem akartad! Láttad az Atyát hatalmasnak, teremtőnek, gondviselőnek, bölcsnek, de láttad-e őt bánatos szívűnek? 2. Mit mond Péter a Fiú Istenről? Azt mondja, hogy hatalmas, nagy, tisztességgel és dicsőséggel teljes, Isten egyszülött Fia, aki nemcsak eljött e földre, hanem még el is fog jönni. Ezt is mind nem úgy mondja el, mint teológiai tanítást róla, hanem úgy, mint aki szemlélője volt az ő nagyságának. E világ nem látott benne mást, mint egy egyszerű falusi kisiparost, a názáreti ácsot, le is nézték, de Péter a megdicsőülés hegyén tanúja volt annak, hogy mennyire megbecsülte őt Isten. Egyháza megölte, Istene feltámasztotta.
A társadalom kitaszította magából mint gonosztevőt, Atyja pedig befogadta őt mennyei dicsőségébe.
Vajon miben látta Péter leginkább Jézus nagyságát? Szomjas lélekkel itta bölcs tanításait, álmélkodva szemlélte hatalmas csodáit, legnagyobb azonban mégis az volt a szemében, ahogyan meg tudott bocsátani. Ezt is saját magán tapasztalta. Világosan látja, hogy mindenki más megtagadta volna őt a nagy megtagadás után, mindenki más elkergette volna a szolgálatából. Ő maga sem tett volna másképpen, ha vele valaki így bánt volna. Csak Jézus volt képes még ezt is megbocsátani és visszafogadni őt szolgálatába. Ez a kegyelem azonban nemcsak a méreteinél fogva volt nagy a Péter szemében, hanem az ára miatt is. A Jézus Krisztusban megjelent és általa megszerzett kegyelem drága kegyelem. Az Apostoli hitvallás ezekkel az egyszerű szavakkal mondja el a kegyelem árát: Jézus Krisztus született, szenvedett, meghalt, eltemettetett, szálla alá poklokra. A Kis káté pedig így magyarázza: nem arannyal, nem ezüsttel, hanem ártatlan szenvedésével és halálával váltott meg engem.
Az utolsó évtizedben sok embert láttunk lezuhanni a magasból, de akkorát senki sem zuhant, mint amekkorát Jézus zuhant érettünk, mikor a mennyből a földre, Isten közelségéből az Istentől való elhagyatottság állapotába, az üdvösségből a kárhozatba szállott alá értünk. Sok ember állott már ki nagy kínokat, de olyan lelki és testi gyötrelmek még senkinek sem jutottak osztályrészül, mint Jézusnak érettünk és helyettünk. Sok ember szenvedett már ártatlanul e világon, de oly ártatlanul, mint ő, még senki sem.
Látod-e te mindezt? Nagynak látod-e mindezt? Egy életre elkötelezőnek látod-e mindezt? Péter így látta, s nem volt kétséges előtte, hogy minden embernek így kellene látnia. 3. Mit mond Péter a Szentlélek Istenről?
A Szentírásban látja a Szentlélek munkáját. A Szentírás a Szentlélek műve. Benne egy szó sem támadt saját magyarázatból, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak és írtak Istennek szent emberei.
A Szentírás a Szentlélek prófétai szava. Nem eddig nem tudott ismereteket akar elsősorban közölni, hanem eligazítást akar adni sötétben botorkáló életünk számára. Lábaink szövétneke akar lenni.
Mindez Péter számára „igen biztos”. Meggyőződött arról, hogy Isten minden ígérete miképp lett igenné és ámenné Jézus Krisztusban. Megtapasztalta, hogy az Írás minden szava igaz, minden tanácsa megáll, és senki sem bánja meg, aki figyel reá, s vezérlése alatt éli életét.
Ma is ez a tapasztalata minden komoly bibliaolvasónak. Ha neked nincsenek ilyen tapasztalataid, az csak azért lehet, mert nem olvasod rendszeresen a Bibliát, vagy ha olvasod, nem figyelsz reá úgy, mint sötét helyen világító szövétnekre, vagy ha figyelsz is reá, nem engedelmeskedsz neki.
Így látja igénk a Szentháromságot: A gyermekei bűne miatt bánatos Atya Isten Jézus Krisztusban kínálja meg kegyelmével a bűnöst, s a Szentlélek vezérli Jézus Krisztuson, a Fiú Istenen mint úton át haza, az Atya hajlékába. Mindez nem titok, hanem teljes bizonyosság. Titok csak az, hogy az Atya, Fiú, Szentlélek Isten önmagában, egymáshoz való viszonyában milyen. Ez azonban már nem üdvkérdés, hanem a spekuláció kérdése. Ránk az tartozik, hogy a Szentháromság egy igaz Isten milyen a hozzánk, emberekhez való viszonyában, s ebben nincs semmi kétséges. 4. Ez a nap ebben az esztendőben egyházunkban a konfirmáció ünnepe is. Szentháromság ünnepének s ennek az igének a fényében a konfirmáció nem a gyermeksorból való kilépés vagy az úrvacsorai jogosultság elnyerésének ünnepe, hanem olyan szent szolgálat, melyben a Szentháromság egy igaz Isten akarja megerősíteni gyermekeinket a hitben úgy, hogy ne mesevilágnak lássák a hit világát, hanem legyen minden számukra – mint Péter számára – igen biztos. A konfirmációban a Szentlélek gyűjtögette gyermekeinket, s akarta velük személyes megváltójuknak elfogadtatni Isten Fiát, Jézus Krisztust s így megtéríteni őket az Atya Istenhez. Akinél ez megtörténhetett, annál a konfirmáció ünnepe nemcsak a konfirmandus, a család és a keresztszülők ünnepe, még csak nem is az egyház ünnepe csupán, hanem Isten és az ő angyalainak is ünnepe. Afölött elhangzik, mint egykor Jézus fölött a megdicsőülés hegyén: Ez az én szeretett gyermekem, akiben én gyönyörködöm. Hiszen meg vagyon írva, hogy nagy öröm van a mennyben egy bűnös ember megtérésén. Aki így konfirmál, az már itt a megdicsőülés hegyén van, s ha alá kell is majd szállnia a hétköznapok küzdelmes világába, nem fog eltévedni a sötétségben, mert világító szövétnekké teszi számára a Szentlélek a Bibliát.
Hogy ez így legyen, azért hárman felelünk: a konfirmandus, a család és az egyház. Hordozza mindegyikünk ezt a felelősséget úgy, mintha egyedül kellene hordoznia, hogy el tudjuk egykor mondani a nagy számonkérésen: Akiket nékem adtál, megőrizém, és senki el nem veszett közülük! Ámen.

Szentháromság élmények Időpont: Szentháromság vasárnap, 1962. június 17. [Helyszín: Gy őr–Öregtemplom]
Alapige: II. Péter 1:16-20 [21].
Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint a kik szemlélői voltunk az ő nagyságának. Mert a mikor az Atya Istentől azt a tisztességet és dicsőséget nyerte, hogy hozzá a felséges dicsőség ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, a kiben én gyönyörködöm: Ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen. És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben; Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.
A mai vasárnap a Szentháromság ünnepe. A Szentháromság ünnep határkő, választópont az egyházi esztendőben. Az előtte levő fele az egyházi esztendőnek az úgynevezett ünnepi félév.
Ebben vannak a nagy sátoros ünnepek: karácsony, húsvét, pünkösd. A Szentháromság ünnepe után következ ő fele az egyházi esztendőnek, melynek minden vasárnapja a Szentháromság után való vasárnapok nevét viseli, számokkal vannak megjelölve. Ezekben nincs egyetlen sátoros ünnep sem, csak az aratási hála és reformáció emlékünnepe esik bele. Az egyházi esztendőnek ezt a másik felét ünneptelen félévnek is szokták nevezni. Szentháromság ünnepe azonban nemcsak ilyen választópont, határkő az egyházi esztendőben, hanem ennél több. Csúcspont az egyházi esztendőben. Ami előtte van, az minden rámutat, ami utána következik, az mind belőle következik. A karácsony ünnepkör beszél arról az Atyáról, "Aki úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte..." A húsvéti ünnepkör szól a Fiúról, "Aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén." A pünkösdi ünnepkör pedig szól arról a Szentlélekről, Aki emlékeztet minket arra, amit az Atya tett, a Fiú mondott, vigasztal bennünket igéjével és anyaszentegyházzal ajándékozott meg bennünket. S erre, mint csúcspont, mint valami záró oromkő jön az egyházi esztendő koronája, az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy igaz Isten ünnepe, ez a mai vasárnap. Az egész keresztyénségnek ez a legjellegzetesebb tanítása. Ezen d ől el, hogy valaki keresztyén-e, vagy sem. Hiszen Istent nem egyedül csak mi keresztyének imádjuk, Jézus Krisztust pedig mások is nagy becsben tartják, tanítónak, példamutatónak tartják a maguk számára. Elismerik bölcsességét, mondásait sokszor idézgetik. A Szentlélek Istenről is beszélnek, mint valami Szellemről, mely a keresztyénséget eltölti, valami ideológiai magyarázatot adnak arról, aki minden titkot megfejt, de hogy az Atya, Fiú és Szentlélek egy és mégis három személy, ezt csak egyedül a keresztyénség vallja. Aki ezt nem vallja, annak keresztyénségét meg lehet kérd őjelezni. Sajnos sokkal többen vannak, akik ezt nem hiszik, mint ahányan ezt vallják, mondják és éneklik. A Szentháromságról szóló tanítás ugyanis a legnagyobb titkok közé tartozik. Az emberi elme számára egyenesen felfoghatatlan és megközelíthetetlen. Azok a kategóriák, melyekben mi emberek gondolkodunk, mind arról beszélnek, hogy a lényeg és a személy mindig egy, de hogyan lehetséges egylényegű három személy, az előttünk megmagyarázhatatlan titok. Az ember azért csodálkozik, hogy nem olyan igét jelölt ki az anyaszentegyház erre a vasárnapra az igehirdetés alapjául, mely Istennek erről a titokzatos, megközelíthetetlen, megmagyarázhatatlan fenségéről szól, mint amilyen Pál apostolnak a rómaiakhoz intézett levele 11. fejezete végén lév ő nagy dicséret és dicsőség mondás, hanem egy olyan szakaszt, melyben a levél írója éppen nem mint titokról szól, hanem úgy beszél a Szentháromságról, mint valóságról, amiben nincs semmi titokzatos, ami egészen érthet ő s ami fel ől egészen bizonyosak lehetünk. Mindjárt azzal kezdi ezt a szakaszt az apostol: "Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát..." és a 19. vers első felében így folytatja: "És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek...”
Vajon ez a bizonyosság, amiről Péter apostol tesz bizonyságot ebben a felolvasott szakaszban a Szentháromság kérdéséről, honnan ered? Általában azt mondhatjuk, hogy Isten embereinek bizonyossága Isten igéjéből ered. Mert igen biztos Isten igéje akkor is, amikor emberi értelmünk kudarcot vall. Mikor nem tudjuk tovább magyarázni, megközelíteni sem Isten fenséges, elrejtett titkait, de az ige kijelentette nekünk, az igében maga az Atya mondotta meg, hogy Ő kicsoda, akkor ez előtt az igaz keresztyén hívő lehajtja fejét, megalázza magát, Istennek zsámolyára leteszi minden emberi gondolatát, értelmét, kétségét és elfogadja igen biztosnak azt, amit az ige mond. Péter apostol minden bizonnyal nem jött volna zavarba, ha valaki az első keresztyén gyülekezetben megállítja e levél írásában azt mondva: mondd meg nekem Péter, hogy a Biblia hol beszél az Atya, Fiú, Szentlélek egy igaz Istenről, mert én nem találkoztam vele!... Nem gondolod, hogy a biblián túlmen ő emberi spekuláció, emberi bölcselkedés kutató munkájának a gyümölcse csupán a Szentháromság tanának kikövetkeztetése?... Akkor Péter apostol minden bizonnyal hivatkozott volna az ároni áldás három tagozatára, vagy Esaiás 6. fejezete 3. versében a hármas szentségre. Vagy ha az egészet alá akarta volna támasztani újtestamentomi igével, idézhette volna emlékezetből azt, hogy az Úr Jézus Krisztus, aki az Atyától jött és Atyához ment, aki színről-színre látta, kicsoda az Isten, Ő, aki a Szentháromság második személye, feltámadása után, mennybemenetelekor azt a parancsolatot adta ki tanítványainak, hogy "Menjetek el széles e világra és kereszteljetek meg minden népeket az Atya, Fiú, Szentlélek nevében." Ha egyéb igét nem is akart volna felsorolni, ez maga elég kellene, hogy legyen minden kételked ő, lelkében nyugtalankodó, értelmével viaskodó keresztyén ember számára arra, hogy alázatos lélekkel elfogadja, vallja, higgye a Szentháromság tanát. Ebben az igében éppen az a csodálatos, hogy Péter nem igékkel igazolja a Szentháromságot, hanem – így lehetne mondani – tényekkel. Divatos szóval: Péter itt élményekről beszél. Csakhogy ez a szó: élmény, nagyon rossz. Az élményben ugyanis nagyon sok a szubjektív vonás, ő pedig éppen nem erre a szubjektív vonásra akar hivatkozni, mely valami benyomás lelki visszhangja, hanem történeti eseményre, melyet nemcsak az élmény élvez ője, hanem a körülötte lévő emberek, vele együtt éltek át, s ez teszi számukra bizonyossá az Atya, Fiú, Szentlélek egységének csodálatos tanítását. 1./ A megdicsőülés hegyén hallotta az Atyát.
Az első esemény, amire Péter hivatkozik a 17. és 18. versben, a következ őképpen hangzik: "Mert amikor az Atya Istentől azt a tisztséget és dicsőséget nyerte, hogy hozzá a felséges dicsőség ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm. Ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent helyen." A történeti esemény, amit Péter apostol idéz, a megdicsőülés hegyén történt. Jézus Krisztus felviszi tanítványait a megdicsőülés hegyére. Nem mind a tizenkettőt, csak a három oszlop apostolt: Jánost, Jakabot, Pétert, és ott Isten megdicsőíti Fiát. Amikor a tanítványok ránéznek Jézus Krisztusra, valami csodálatos fehér fényesség sugárzik róla, s a mellette lév ő Mózessel és Illéssel beszélgetett. Érdekes, egy szót sem tudnak a tanítványok elmondani abból, hogy Mózes és Illés mit mondott Jézusnak, sem arról, hogy Jézus Krisztus mit mondott az Ótestamentom e két nagy alakjának. Lehet, nem is hallották. Egy valamit azonban hallottak, ezt egyöntetűen vallják mind a hárman, hogy hallottak egy csodálatos mennyből jövő szót, mely nem hallucináció, hanem objektív valóság volt számukra.
Ők nemcsak a hangot hallották, hanem a mondat tartalmát is megértették. E mennyből jövő szózat azt mondta Jézus Krisztusról, Jézus Krisztusnak és a tanítványoknak, hogy Ő az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm.
Ez kijelentés volt az Atyától. És ha ez a titokzatos hang a Fiúról beszél, akkor önmagát minden bizonnyal Atyának tekinti. Isten tehát Atyának jelentette ki magát a három oszlop tanítványnak. Most nem beszélünk arról, hogy Jézus Krisztus hányszor beszélt és emlegette, hogy Isten a mi mennyei Atyánk. Maradjunk csak meg Péter apostol élményeinél és vele kapcsolatos tapasztalatainál. Isten tehát Atya, mégpedig áldozatos, szeret ő Atya. Olyan nagyon szereti a Fiút, hogy kijelenti az Ő dicsőségét és tisztességét. Olyan nagyon szereti, még Krisztusnál is jobban ezt a világot, egyszülött Fiánál is jobban, akiről hajlandó lemondani s leküldeni erre a földre. Azzal bocsátja le ide a földre, hogy – emberek, becsüljétek meg és szeressétek az én Fiamat! Áldozatos szeretetén kívül az Atyának szívében bánatos szeretet is van. Nem tudjuk, a megdicsőülés hegyén történt eseménynél ezt Péter mennyire értette meg, később azonban, mint a második levélben ez a szakasz bizonyítja, megértette, hogy az Atya azt mondja az Ő Fiáról, hogy Ő az, akiben gyönyörködik. Hát mondd, testvérem, nem érzed, hogy mennyi bánat van e mondat mögött? Mintha csak azt mondaná: Nekem sok gyermekem van e világon, s ha nem is olyanok, mint az én egyszülött Fiam, az Úr Jézus Krisztus, de gyermekeim és testvérei az én Fiamnak, de e hatalmas embertömegben mégis csak egyetlen egy van, akiben nekem gyönyörűségem van, Jézus Krisztus, a többi csak bánatomra, szomorúságomra van nékem.
Ő az egyetlen egy, akit nem bántam meg, hogy e világra jött, a többire azonban az áll, amit az özönvíz indokolására mondottam: bánom, hogy embert teremtettem erre a világra! Ez az egyetlen szerelmes, szent Fiam, a többi mind tékozló gyermekem. Látod, ugyanez a bánat jut kifejezésre a bibliában, melyet később Péter úgy magyaráz, hogy a mennyei Atya olyan szeretettel vár minket haza, mint édes atya szeretett gyermekét, aki nélkül olyan hosszú egy nap, mint ezer esztendő. Így látja Péter az Atya szeretetét, aki Atyánk marad akkor is, mikor daccal, lázadó szívvel becsapjuk magunk mögött a szülői hajlék kis kapuját.
Ő tovább is szeret és szava hazahívó szó, még ha dörgedelmes is és ostort suhogtat is felettünk, azzal is haza akar kergetni magához. Ha megfáradt, tönkretett életünket a békesség otthonával csalogatja, akkor is így szól felénk: Vár Atyád szerelme, vár rád vigasza, jöjj a messze földről, oh, jöjj haza... Nem tudom, testvérem, te találkoztál-e már életedben az Atyának ezzel a hangjával?
Hallottad-e olyan világosan, mint Péter, János és Jakab, olyan elfelejthetetlenül, hogy bizonyságot tudnak róla tenni, hogy ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk. Lehet, hogy egy bibliaórán hallottad, igén keresztül szólított meg, melyre visszhang támadt szívedben. Vagy talán egy könyvön, egy barát szeretetén keresztül hangzott feléd hívása. Ha nem hallottad, vagy nem tudatosítottad magadnak, ha nem ragyogott fel az Atyának szeretete ebből a hozzád intézett szózatból, vagy a bánata bűnöd miatt, akkor halld meg most az Atya szeretetét ebből az igéből, hogy hív vissza magához téged! 2./ Szemlélői voltunk Krisztus nagyságának.
A másik élmény, melyről Péter apostol szól, a 16. versben olvasható: "Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemlélői voltunk az Ő nagyságának." Itt Péter apostol megint egy tapasztalatra hivatkozik, de nem egy eseményre, amit, mint szemtanú földrajzilag, időbelileg meg tud határozni, mint a megdicsőülés hegyének eseményét. Ő szemlélője volt Jézus Krisztus nagyságának. Vajon miben szemléli Péter apostol Krisztus nagyságát? Minden bizonnyal ebben a szemléletben megragadó és felejthetetlen volt számára Jézus Krisztus erkölcsi nagysága, tisztasága, ami sugárzott róla, békessége, ami ömlött belőle, az a csodálatos szentség, melynek leveg ője körülvette őt és a bátorság, mely a vádaskodó világ elé mert állni s azt merte mondani: "... kicsoda győz meg engem a bűnről...?" Imponáló nagyság volt. Szemlélője lehetett Krisztus nagyságának tanításában is. Elálmélkodhatott, mikor ott ült lábai előtt és hallgatta tanítását. Talán a hegyi beszédet hallgatta, s mint szomjas szivacs a vizet, itta tanítását, a régen hallott, vagy egészen új világításban kapott gondolatokat, Istennek emberhez, embernek Istenhez, embernek a másik ember hez való viszonyáról.
Elcsodálkozhatott rajtuk, mint a sokaság a hegyi beszéd végén elálmélkodott, hogy ez nem úgy beszél, mint a farizeusok és írástudók, hanem úgy tanít, mint akinek hatalma van. Lehet az is, hogy Jézus Krisztus csodái voltak azok, melyeknek szemlélése őt ilyen mélységesen megindította. Hiszen Jézusnak legtöbb csodáját saját szemével látta, fülével hallotta és nem mások mondták el neki. Ott volt, mikor keze érintésétől betegek gyógyultak meg. Vagy egyetlen szava messze távolban is meggyógyította a gyógyíthatatlannak tartott betegeket is. Mindezt látta és nem tudott mást mondani azoknak, akik nyomorúságukkal hozzá mentek: menjetek Jézushoz, nála minden betegségnek van orvossága! Csodálatos az, hogy Péter, aki annyi mindenben szemlélője volt Krisztus nagyságának, legnagyobbnak mégsem erkölcsi méltóságában, tanítása mélységében, csodatételének hatalmában, elálmélkodásra késztet ő voltában látta Jézus nagyságát. Krisztus akkor volt számára a legnagyobb, amikor megbocsátott neki. Figyeld csak meg, mindaddig, amíg bűneinek bocsánatát személy szerint még nem kapta meg Jézustól, addig még mindig ingadozott s egyik lábával Jézus Krisztus körén kívül állott és átkozódással, esküdözéssel tagadta meg Krisztusát. Mikor azonban keservesen megsiratta bűnét a főpap kerítésének dőlve s utána négyszemközt beszélt vele Jézus, majd János evangéliuma 21. fejezetében a tanítványok előtt rehabilitálta őt, megbocsátotta bűneit, háromszor megerősítette őt apostoli tisztjében a Genezáreth partján s erre az esend ő emberre újra rábízta az ő bárányait, juhainak legeltetését, vigyázását, akkor lett az ő számára a legnagyobb Jézus Krisztus. Ettől kezdve nem volt számára kísértés a Krisztus tagadás. Ettől kezdve ki mert állani pünkösdkor vádoló beszédet mondva a gyülekezetnek, mely hallgatta a piacon. Oda mert állni a főpapi tanács elé és mert beszélni arról, hogy Istennek kell inkább engedelmeskedni, mintsem az embereknek, s mindezt azért, mert valamit szemlélt személy szerint. Szemlélte Krisztusban bűnei bocsánatának nagyságát az, akit csak egy hajszál választott el attól, hogy aláhulljon kétségbeesésében ő is ugyanabba a szakadékba, mely Júdást is elnyelte. Ő is úgy érezte: nincs többé bocsánat! De Krisztus azt mondta néki: nincs igazad, Péter, számodra is van még bocsánat!
Ez kötötte őt elszakíthatatlan kötelékkel örökre Jézus Krisztushoz. Mondd testvérem, vajon te mit szemlélsz Jézus Krisztusban? Ha nagynak tartod őt, vajon mi az, amit nagyságában nagynak látsz? Látod-e benne legnagyobbnak azt, hogy naponként minden bűnödet kegyelmesen megbocsátja nem csak hétszer, de hetvenhétszer is? 3./ A Szentlélektől indíttatva szóltak Isten szent emberei.
A harmadik tapasztalat, melyre Péter apostol hivatkozik ebben az igében, az Isten Szentlelkéről szól. "És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad és hajnalcsillag kél fel szívetekbe. Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei." Itt megint olyan tapasztalatra bukkanunk, melyet Péter apostol nem tud, vagy nem akar néven nevezni. Valószínűleg azért nem nevezi néven, mert az nem egy, hanem újra és újra visszatér ő tapasztalata Isten igéjével kapcsolatban. Ők Isten igéjéből éltek, az ótestamentumból és az újtestamentum hagyományaiból, mivel akkor még nem állt rendelkezésükre írott evangélium. Ezekkel kapcsolatban naponta csodálatos tapasztalatokra tett szert Péter is. Az egyiket így fejezi ki: sötétségben vagyunk és az ige számunkra a sötét helyen világító szövétnek.
Péter apostol úgy látja, hogy az emberi élet sötétségben való botorkálás, amelybe menthetetlenül eltévedünk még akkor is, ha jól ismerjük az ösvényeket, ha nincsen szövétnek kezünkben. Itt tulajdonképpen Péter a 119. zsoltárból idéz: Isten igéje lábaink szövétneke, ösvényeink világossága. Péter apostolnak az a tapasztalata, hogy van valami csodálatos élménye a bibliát olvasó embernek és az az élmény, amit olvasott vagy hallott, az mindig aktuális, időszerű, mindig személyesen nekem szóló, mintha csak olyan valaki írta volna le vagy mondaná nekem az én esetemben a mondatokat, aki jól ismeri életutamat, ami ezen a napon rám vár. Jobban, mint azt én elképzelem, elgondolom, eltervezem, és tudja milyen mécsesre, szövétnekre van szükségem, hogy el ne tévedjek a sötétben. Este látom meg sokszor, hogy milyen nagy szükségem volt arra az útmutatásra, melyet Isten igéjéből kaptam. Ez volt az egyik élménye Péternek. A másikat így fejezi ki az Írás: "Mert sohasem ember akaratából született a prófétai szó, hanem a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei." A Szentlélek juttatja eszembe, emlékeztet, magyarázza Isten igéjét. Egy másik képet használ, mikor azt mondja: "... jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad és hajnalcsillag kél fel szívetekben." Mi éjszakában vagyunk, járunk, és ez az éjszaka nagyon hosszú, a hajnalcsillag feljövetele késik. Az éjszaka rémei vesznek körül bennünket s megrémítenek a torzult árnyak. Az emberi fantázia működése belevisz életünkbe sok olyan dolgot, mely bénítja erőnket, akcióképességünket. Péter apostol mintha azt írná nekünk: én mindig azt tapasztaltam, hogy mikor akár a magam, az ember élete és jövend őjét tekintve a kétségbeesés határán álltam, vagy amikor az anyaszentegyházért imádkoztam és minden könyörgésem visszapattant az égből, akkor az igén keresztül hajnalcsillag gyúlt fel reménységemben. Hogyan? Nem úgy, hogy látok valamit abból, hogy a hajnalpír elkezd derengeni a látóhatár szélén, kezd már kibontakozni a hajnalcsillag, mely azt hirdeti: fel a fejjel ember, közeledik a hajnal! Nem! A hajnalcsillag nem a látóhatáron, az égbolton gyulladt ki, nem a történeti események jobbrafordulásában, optimista látásban, mely a jövend őre figyel, a hajnalcsillag a szívben kélt fel. Kint ugyanolyan sötét maradt az éjszaka, ugyanolyan sötét körülmények között kell továbbélni, de mikor a szívben felkél a hajnalcsillag s reménység éled, hiába tajtékoznak körülöttem a hullámok, melyek elnyeléssel fenyegetnek, a szívben már elolthatatlan, elpusztíthatatlan, elvehetetlen, bizonyos remény kél. Ezt nem tudja Péter elfelejteni, mert ez a Szentlélek munkája volt. A Szentlélek vezetéséről annyi tapasztalata volt Péter apostolnak, hogy csak annyit tudott levelében olvasóinak mondani, hogy igen biztos a prófétai beszéd, amire jól teszitek, ha figyelmeztek. Nem tudjuk, hogy milyen élmény az, ami elsősorban áll az apostol szemei előtt, mikor ezeket a verseket írja, de vele együtt minden bibliaolvasó és igét hallgató embernek az a mindennapos tapasztalata, hogy a Szentlélek Isten csodálatos vezetésére biztosan rá lehet hagyatkozni. Aki benne bízik, soha meg nem csalatkozik.
Szentháromság élményekről beszél itt az apostol, nem a mások, a maga élményeiről és ezekben az élményekben nincsen semmiféle titokzatosság. Olyan nagyon józanok, földön járók, mindnyájunk számára könnyen megközelíthet ők. Ne irigyeld az apostolt ezekért az élményekért, mert neked is lehet a Szentháromságba vetett sziklaszilárd hited: az Atya Isten bánatos, a Fiú Isten bocsánatos, a Szentlélek Úristen vezet ő szeretetéről, s akkor a te szívedben is visszhangzik a sokat hallott mondat: dicsőség legyen az Atyának, a Fiúnak, a Szentlélek Istennek! Hódolat néked Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy igaz Isten! Ámen.

Négy keresztnövelő tényező Időpont: Szentháromság utáni 3. vasárnap. [Eredeti elhangzás dátuma: 1938. július 3. Helyszín: Gy őr–Öregtemplom]
Alapige: I. Péter 5:6-9.
Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok. Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen: A kinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben, tudva, hogy a világban lévő atyafiságotokon ugyanazok a szenvedések telnek be.
A szenvedés az ember örök problémája attól a pillanattól kezdve, hogy az első emberpár szakított a tiltott fának gyümölcséből, addig a pillanatig, amíg recsegve-ropogva össze nem fog d őlni ez a régi ég, régi föld s onnan felülről alá nem száll erre az összedőlt világra, ennek romjaira az új ég, új föld. Addig mindig problémája lesz az embernek a szenvedés. A szenvedés nemcsak az ember örök problémája, hanem minden embernek problémája.
Minden ember úgy születik, hogy sírás az első hang, amellyel jöttét jelzi erre a világra és minden ember úgy megy el innen, hogy haláltusájában keserves hörgések között küszködik, hogy meghalhasson és elmehessen innen. És az első gügyögő sírástól az utolsó hörgésig ki tudná megszámlálni a könnyeket, amelyeket minden embernek el kell sírnia, ki tudná töml őbe összeszedni a könnyeket, amelyek emberszemekből kihullottak? A szenvedés nemcsak minden embernek problémája, hanem minden embernek örök problémája. Mikor az Úr Jézus tanítványainak beszélt a kereszthordozás kérdéséről, világosan megmondotta azt, hogy aki engem akar követni, az vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen. Tehát minden embernek minden napon megvan a maga keresztje. Nem lehet találni olyan napot, amelyben minden könnyhullatás, fájdalom nélkül lehetne az emberi élet, hogy ne kellene felfigyelni erre az igére, amely a szenvedés nagy kérdéséről íródott sok-sok esztendővel ezelőtt szenvedő emberek szenvedő gyülekezetének. Péter apostol úgy látja az első keresztyén gyülekezeteket, akik Kis-Ázsiában voltak, mint akik egy kérdés által gyötörtettek különösképpen, s ez a kérdés a szenvedés kérdése. Ebből a levél vége felé lév ő szakaszból az tűnik ki, hogy az apostol úgy látta, amit sokan láttak és látnak a szenvedés kérdésével kapcsolatban, hogy az emberben valami sajátságos kett ősség van: irtózik a szenvedéstől és mégis sokszor kéjeleg a szenvedésben. Az ember menekülni akar a kereszttől, mégis önmaga növeli a keresztnek súlyát s rak új kereszteket a saját vállára. Az imént felolvasott versekben beszél Péter apostol ezekről a keresztet súlyosbító dolgokról, körülményekről. Ebben a négy versben négy keresztnövel ő tényezőről beszél az apostol. Hogy könnyebb legyen megjegyeznünk, úgy csoportosítottam őket, hogy négy "G" betű az, amelyekkel az ember a maga szenvedését növeli: a g őg, a gond, a gonosz, a gondolat. 1./ A 6. versben ezt olvassuk: "Alázzátok meg...”
A g őgről beszél nekünk ez az ige, amikor az alázatosságot parancsolja nekünk. A g őg szenvedésnövel ő tényező az ember életében, mert az emberi gőg sérelemmé tesz minden szenvedést számunkra. Márpedig tudjuk, hogy minden szenvedést nehéz elhordozni, amelyre úgy nézünk, mint valamire, ami teljesen méltatlanul, igazságtalanul ért bennünket. Az ilyen szenvedés különösképpen súlyosan nehezedik rá az ember vállára. Sérelemmé tesz számunkra minden szenvedést emberi g őgünk, amelynél a szenvedés fájdalmán kívül a mi vélt sérelmünk, igazságérzetünk jogosnak vélt megbántódása külön fel van háborodva s ez külön szenvedést okoz nekünk. De azáltal is tudja növelni minden ember szenvedését, mert a g őg elhomályosítja előttünk a szenvedésnek két kapcsolatát: a szenvedésnek a bűnhöz és Istenhez való kapcsolatát.
Elhomályosítja a g őg az emberben a szenvedésnek és bűnnek kapcsolatát akkor, mikor eltakarja előlem azt, hogy én büntetéstől egyebet Istentől nem érdemlek. Nem lehet életemben olyan szenvedés, akármilyen kibírhatatlannak, jogtalannak vélt szenvedés, amelyre nem kellene azt mondanom: Uram, én ezt megérdemeltem. Nekem ilyenkor nem szabad összehasonlításokat tennem a magam szenvedése és a mások kisebb szenvedése között, nem szabad mérlegre helyeznem, vajon az Isten igazságosan osztotta-e ki a szenvedéseket, a bűnnel arányosan nekem és a másiknak, mert ha egyszer az Isten a mi bűneink szerint bánna velünk, akkor nem volna életünkben egyetlen örömsugár, egyetlen jóles ő, boldog érzés és tele volna ennek az egész világnak élete jajgatással és mélységből való kiáltásokkal. Velem sem bánik az Isten bűneim szerint, mikor nem büntet úgy, ahogy megérdemelném és csak annyi szenvedést bocsát rám, amennyit bölcsessége jónak tart, amennyi a bűntől való elijesztéshez örök pedagógiája szerint az én esetemben elegend ő. A másiknál és nálam is az Isten kegyelme szerint és nem igazsága szerint büntet. A másikat lehet talán azért bünteti kevésbé, mert az halkabb szavát meghallja s nem kell neki úgy kiáltani, mint az én süket fülemnek. Lehet, hogy annak elég kis figyelmeztetés, hogy meghökkenjen, nálam hatalmas kezét rá kell tennie g őgös vállamra, hogy megálljak azon az úton, amelyen elindultam. Az az ember, aki a szenvedésnek és bűnnek és a bűnnek és Istennek vonalait meghúzza a maga szenvedő életében, egyszerre megtanulja az alázatosságot és ez az alázatosság türelmet ad neki. Türelmet, mert tudja azt, hogy az Isten majd annak idején fel fog magasztalni bennünket. "Annak idején", mi az időt nem tudjuk, mikor.
Akkor, amikor elégnek fogja tartani azt amivel bennünket megpróbál, amivel minket a bűn útján megállítani akar. Nem lesz a kereszt egy pillanattal sem tovább vállunkon, mint ameddig okvetlenül el kell hordoznom. Hiába lázadozom ellene, hiába akarom ledobni magamról, nem fogom egy pillanattal sem megrövidíteni kereszthordozásomat, amíg az Úr jónak nem látja levenni, míg el nem jön annak ideje. Nézzünk magunkba, lássuk meg azt, hogy a magunk szenved ő életében keresztjeinket milyen sokszor súlyosbította az emberi g őg, mely nem tud megtörni a maga bűnének tudatában a szent, örök Isten előtt. Alázzuk meg tehát magunkat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon annak idején. 2./ A másik "G" betű, amellyel az ember a saját maga szenvedését növeli, súlyosbítja: a gond.
Mi a gond tulajdonképpen? A gond előreélés, a jelenből a jövőbe való átvetítése életünknek, tehát amikor az ember aggodalmaskodik a maga jelenvaló, mai keresztjének súlya mellett ott látja a jövend ő napoknak, hónapoknak, esztendőknek minden keresztjét és minden gondját.
Tudjuk jól, hogy mikor az Úr Jézus ezekről a kérdésekről beszélt milyen meggyőzően parancsolta az embereknek, hogy ne aggodalmaskodjanak, s megmondta azt is, hogy miért nem szabad az embernek aggodalmaskodni. Azért, mert sértés az Istenre, ha mi akarunk mindent a jövőnket illetően elintézni saját magunk. Ezért esztelen, balgatag, hiábavaló dolog minden aggodalmaskodás, s azzal fejezi be az Úr Jézus mondanivalóit ide vonatkozólag: "elég minden napnak a maga baja." Az az ember, aki a kereszt alatt roskadozik, igen sokszor nem azért roskadozik, mert minden napnak a maga baját nem bírja elhordozni, hanem azért, mert gondjaival súlyosbítja és nincsen bizalma neki ahhoz, aki azt mondotta, hogy minden gondotokat énreám vessétek, nekem gondom van reátok. Milyen balgatagság, hogy jobban bízik az ember jövend őjének biztosításában földi körülményekben, amelyek ma meglehetnek, holnap pedig elpusztulhatnak; jobban bízik emberek ígéreteiben, akik ma megígérhetnek valamit, holnap pedig teljesen elfelejtkeznek róla, mint annak a mindenható, örökkévaló Atyának ígéretében, Aki azt mondotta: "Minden gondotokat énreám vessétek, mert nékem gondom van reátok!" Gondold végig azt a keresztet, amelyet ma kell neked elhordoznod – bizonyos, hogy megvan ennek a mai vasárnapnak is a maga keresztje életedben –, ha nehéznek látod, nem azért van-e, mert a ma keresztjéhez hozzávetted a holnapot, a holnaputánt, vagy egy esztendőt, vagy talán késő öregségednek reménytelen jövendőjét s ezért roskadozol alatta, ezért nem bírod!
Minden gondotokat vessétekőreá! Ez a keresztyén ember áldott, szent könnyelműsége, amely egy napra akar élni, a holnapot boldogan, nyugodtan le meri tenni Annak kezébe, Akinek ígéretére mindig lehetett, mindig lehet és mindig lehet lesz építeni. 3./ A harmadik tényez őnek, amellyel az ember a maga keresztjét növeli, azt a nevet adtuk, hogy "gonosz".
Gonosz alatt értjük azt a személyes hatalmat, amelynek létéről a bibliának jóformán minden lapja beszél nekünk, az Isten és ember örök ellenségét, azt az ellenséges hatalmat, amelyik az ellentétet akarja Isten és ember között nagyobbá tenni, kiélezni. Az oltár előtt felolvasott evangéliumi szentlecke /Luk. 15:1-10./ beszélt nekünk arról, hogy a jó pásztor mint megy az elveszett bárány után, ez a vers /8. vers/ szól arról, hogy az elveszett bárányt nemcsak a pásztor, hanem az ordító oroszlán is keresi. A pásztor azért keresi, hogy megmentse, hazavigye, az ordító oroszlán azért, hogy t őrbe csalja, elnyelje. A gonosz a Sátán, az ördög a maga hatalmával különösképpen azok után jár, akik a szenvedések alatt roskadoznak, mert minden szenved ő ember különösképpen hajlamos a Sátán fert őzésére. Különösképpen hajlamos arra, hogy elhiggye: nem szeret téged az Isten, nem igazságos veled szemben, nem törődik veled, különösképpen hajlamos arra, hogy elhiggye: nincsen számodra az életben többé öröm, semmi remény, hogy – miként a Kiskátéban Luther mondja – így minket hitetlenségbe, gyalázatba, kétségbeesésbe, vagy egyéb más bűnbe sodorjon bele. Minden szenvedő ember mellett, mint az elveszett bárány mellett, két láthatatlan hatalom áll. Az egyik azt mondja: jöjj haza, látod azért jutottál mélységbe, azért törted össze magadat, fehér gyapjúdat azért szennyezte be a sár, a tövis azért tépett meg téged, mert eljöttél hazulról, jöjj egészen közel énhozzám. Karjaimra veszlek, fáradt fejedet hajtsd vállamra, én hazaviszlek. A másik oldalon pedig ott áll a gonosz, amelyik rémítget, ijesztget akkor, amikor látja, hogy nem sikerült mézédes szavakkal tovább csalogatni. Azt súgja a füledbe: az első gyámoltalan lépéseknél pórul jártál, de most tanultál, menj tovább ezen az úton! Látod, azért estél el, mert a pásztor nem adott soha semmi szabadságot, gyámság alatt élted az életedet, azért lettél gyámoltalan! E világban minden szenved ő ember mellett ott van e két suttogó hatalom és a szenved ő ember különösen hajlamos arra, hogy szívét megnyissa, feltárja azok előtt a szavak előtt, melyet a gonosz ellenség mond neki. Ez az oka, hogy a szenved ő emberek ajkán sokkal több a lázadás, mint a megbékélés szava, sokkal több az istenkáromlás, mint az istendicséret, sokkal több a mindent felforgatni akaró forradalmi elkeseredés, mint a kereszt csendes elhordozása. Mi magunk növeljük keresztünket, mert a Sátánnak csak annyi hatalma van felettünk, amennyit mi adunk magunk fölött. A Sátánnak nincs több hatalma felettünk, nem mehet beljebb életünkbe, csak addig, ameddig megnyitom neki szívem ajtaját.
Vajon életedben nem volt-e már sokszor sok kereszt azért olyan elhordozhatatlan, mert engedted, hogy ráüljön a gonosz a maga minden súlyával és téged kétségbe ejtsen, hitetlenségbe kergessen bele a maga fert őző gondolataival?! 4./ Az utolsó versben az apostol egy gondolatot akar adni szenved ő híveinek, egy gondolatot, amelyre nem gondolnak akkor, mikor szenvedniök kell: "Gondoljatok arra, hogy a világban lev ő atyafiságtokon ugyanezek a szenvedések telnek be!" Minden szenved ő ember hajlamos arra, hogy azt gondolja: én vagyok az egyetlen szenved ő ezen a világon, vagy én vagyok a legnagyobb szenved ő, vagy legalább azok között, akik velem egy sorsban élik életüket, én vagyok a legnagyobb szenved ő. Az apostol azt mondja: nézzetek szét és lássátok meg, hogy a világban lév ő atyafiságotokon ugyanazok a szenvedések telnek be! Semmi különös sérelem nem esik a szenved ő emberen, mert nincs ember szenvedés nélkül! Sokszor elmondottuk már, de vannak igazságok, amelyeket nem lehet elégszer hangsúlyozni: minden szenved ő ember ellenz őt tesz szeme elé, hogy valahogyan ne lássa meg a többi szenved őket és csak a saját maga szenvedését lássa. Könyörögj az Istennek azért, hogy adjon neked szélesebb látókört, mutassa meg neked azt, hogy mennyi hordoznivalója van minden embernek ezen a világon! Tanulj meg ne csak felfelé nézni, akikről azt gondolod, hogy a te véleményed szerint kevesebb keresztet hordoznak, mint te, hanem tanulj meg lefelé nézni azokra, akik a te hited szerint is kénytelen vagy elismerni, hogy több keresztet hordoznak, mint neked kell hordoznod! Az emberiség egy nagy sor, amelyben mindenkinek megvan a maga helye, azonban ennek a sornak nincsen vége, vég nélkül való sor és bárhol áll az ember, mindig végeláthatatlan sorát látja azoknak, akikről azt kell mondania: "... a világban levő atyafiságotokon ugyanazok a szenvedések telnek be." Ki tudja azt, hogy akik a sorban feletted vannak, titokban nem sírnak- e több könnyet, mint te, nem hordoznak-e nagyobb keresztet, mint te, nem irigyelnek-e téged a te keresztedért? Ki ad nekünk erőt, hogy legyőzzük gőgünket, hogy gondjainkat rávessük Istenre, hogy a gonosznak ellene álljunk, erősek lévén a hitben és tudjunk gondolni akkor, mikor gondolatunk minden porcikája magunkkal van elfoglalva, arra, hogy e világban lev ő atyafiságunkon ugyanezek a szenvedések telnek be? Senki más nem tud erre erőt adni, csak az, Aki e világ minden keresztjét hordozta a Golgothán! Csak a kereszt tud adni erőt a kereszt hordozására, az a kereszt, amelyik meggyőz bennünket az Isten szeretetéről és az Isten mentő akaratáról. Csak ez a kereszt tud neked és nekem erőt adni, hogy Krisztus lába nyomán felvegyük minden nap a magunk keresztjét. Krisztus után járó embereknek ad erőt az Úr arra, hogy elhordozzák a mindennap keresztjét. Aki Krisztust nem követi és a saját maga józan belátása szerint akarja ezeket a kérdéseket így megoldani, nem fogja tudni elhordozni a keresztjét.
Keresztyén nép, Krisztus követ ő emberek serege, menjetek a kereszt után és akkor bírni fogjátok vinni a keresztet! Ámen.

Az alázatosság iskolája Időpont: 1966. június 26. Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnap
Helyszín: Győr - Nádorváros Oltári ige: Lukács 15,1-10
Igehirdetési alapige: 1Péter 5,6-11. Énekek: 259, 257.
Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.
Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok.
Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen: Akinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben, tudva, hogy a világban lévő atyafiságotokon ugyanazok a szenvedések telnek be.
A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket, akik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosokká, Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.
Nagy általánosságban vége a tanévnek. Szünidőre mentek a gyerekek. Az iskola – így mondják, de nem az épületet értik alatta – szintén vakációra ment. Van azonban egy olyan iskola, mely nem szűnik meg, és ha valaki megszűnik attól, hogy ezt az iskolát felkeresse, annak leckéjét megtanulja, az mindig ráfizet.
Egy ilyen iskoláról beszél a felolvasott szentlecke: Az alázatosság iskolájáról. Nehéz iskola. Nem lehet csodálkozni, hogy az emberek inkább iskolakerülők szeretnének lenni ebben a vonatkozásban. De beiratkozásunk ebbe az iskolába nem önelhatározásunktól, sem szüleink elhatározásától függ.
Nehéz ez az iskola, mert nehéz a tantárgya. Egy tantárgya van: az önismeret, - és egy módszere: a megaláztatás. Ez teszi olyan nagyon nehézzé ezt az iskolát. Az az apostol, aki a felolvasott igéket írta és az alázatosság iskolájába invitálja olvasóit, végigjárta a megaláztatás iskoláját. Mikor nagycsütörtökön éjjel az utolsó vacsoránál olyan fél téglával verte mellét, hogyha a többi tanítvány meg is botránkozik Krisztusban, ő semmiképpen meg nem botránkozik – ő volt az, aki még azon az éjszakán háromszor rútul megtagadta Mesterét. Kijárta ezt az iskolát és ennek az iskolának végén Isten újra fel tudta használni őt az alázatos tanítványok között a maga szent szolgálatára.
Azóta nagyon hálás volt Istennek ezért a felejthetetlen éjszakáért és nem győzte eleget figyelmeztetni hallgatóit, olvasóit arra: vigyázzatok, józanok legyetek és az alázatosságról el ne felejtkezzetek! … Milyen messze van egymástól a Zsoltárok könyve meg Péter apostolnak ez a levele. Talán nem lehetne kiszámítani hány száz esztendő van a Zsoltárok könyve és e levél között, mégis a 119. zsoltár 71. verséből ugyanaz szól, mint amiről Péter apostol levelében ír. Ez a 119. zsoltár 71. versében azt az imádságot adja az író ajkára: „Jó nékem, hogy megaláztál”.
Testvérem! El tudod-e mondani megaláztatásod idején ezt az imádságot Isten felé: „Jó nékem, hogy megaláztál”?! ... Vajon tudod-e látni a téged megalázó emberek mögött a téged alázatosságra tanítani akaró szent Istent?! … Péter ezért is ajánlja az alázatosság iskolájába való beiratkozást.
Testvéreim! Ne várjuk meg, míg Isten, a világ meg más emberek megaláznak minket, mert ez úgyis megtörténik, hanem alázzuk meg magunkat! Erről szól a mai vasárnapra kirendelt epistolai szent lecke. 1./ Alázzuk meg magunkat Isten előtt.
Alázzuk meg magunkat mindenekelőtt Isten előtt. A 6. vers így kezdődik: „Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt…” Látszólag nagyon könnyű ez a lecke. Hiszen Isten előtt miért ne alázkodnék meg az ember?
Isten a teremtő, mi a teremtményei vagyunk. Isten mindenható, mi korlátozott erővel rendelkező emberek vagyunk. Ő Isten – mi emberek vagyunk! Hát nehéz Isten előtt megalázkodni?
Nem olyan könnyű ez a lecke, mint ahogy elméletileg elgondolja az ember. Ha én magamat Isten előtt megalázom, akkor ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy gondjaimat Istenre vetem. Így látja Péter apostol, mikor így folytatja az előbb olvasott igének első versét: „Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok.” Tehát mégsem olyan egyszerű ez a kérdés, mint ahogy mi azt elgondoljuk.
Abban a mondatban, amelyben Péter felszólítja olvasóit a gondoktól való szabadulásra, olyan felszólítás van, mely megállít bennünket. Nem azt mondja: ne aggodalmaskodjatok, hiszen Isten gondoskodik rólatok, hanem azt, hogy: „Minden gondotokat ő reá vessétek!”
Ebben van valami erőszakosság. A gond oda van nőve a szívemhez, a szívem oda van nőve a gondokhoz. A kettő egymásba van gyökerezve, nem szakítható el egymástól, csak egy erőszakos mozdulattal, mellyel szívemről le- és kitépem és odadobom, s nem odateszem Isten elé. Odadobom Istenre, mint amitől irtózattal el kell fordulnom.
Miért ilyen veszedelmes a gond, hogy szabadulni kell tőle?
A gond tulajdonképpen gőgös emberi magatartás. A gond tehát nem abból születik, hogy életünk körülményei megnehezednek, hogy olyan próbák elé kerülünk, amiket a magunk erejéből, a magunk bölcsességével megoldani egyáltalában nem tudunk, vagy csak nagyon nehezen tudunk velük megbirkózni, hanem abból, hogy kivesszük Isten kezéből sorsunk intézését. Ebből a mozdulatból születik meg életünk számára a gond. Mindaddig, amíg hiszem, hogy Atyám van, aki rólam gondoskodik, nincsenek gondjaim. Ezért nincsenek gondjai a gyermeknek. A gyermek nem gondolkozik azon, miképpen fog ruházkodni, lesz-e ebédje, vacsorája, mert tudja, hogy az édesapja és édesanyja gondoskodik róla. A gond az a gőgös magatartás, amivel az ember kiveszi Isten kezéből sorsának intézését. Azt gondolja, Isten kezében nem jó helyen vannak gondjai s maga akarja elvégezni a gondok intézését.
Nem olyan egyszerű dolog tehát a gond és az aggodalmaskodás. Nem lehet azt magyarázni, különösképpen nem lehet mentegetni azzal a helyzettel, amelyben élünk. Nem igaz, ha azt mondjuk, hogy a gondok helyzetünkből születnek meg, mert a gondnak szülőanyja nem a helyzet, hanem az istentelen szív. Az az elgondolás, hogy Isten nem jól csinálja a gondviselést.
Nemcsak az istentelen, vagy Istent komolyan nem vevő emberek mondanak ilyen mondatokat: ha én Isten volnék, másképpen kormányoznám ezt a világot, másképpen igazgatnám benne a saját életemet. Nem érzed, hogy ez a gond és aggodalmaskodás lekicsinyli Istent és felmagasztal engem, az embert?! … Letaszítja trónusáról a világot kormányzó gondviselő Istent és egy forradalmi mozdulattal a maga kezébe akarja venni a saját élete kormánykerekét!
Ezért szorulunk mi rá minden időben arra a figyelmeztetésre, hogy alázzátok meg magatokat az Isten előtt és a gondotokat Ő reá vessétek!
Nem meg ez könnyen. A gondjaink bele vannak gyökerezve szívünkbe és gondolatainkba.
Egy erőszakos mozdulattal kell onnan letépni, odadobni Isten elé, de szabadulni kell tőlük, mert gondjaink tönkretesznek minket s nem mi tesszük tönkre gondjainkat. Péter apostol, aki ebben a kérdésben olyan nagyon józanul két lábbal a földön jár, ezért tanácsolja nekünk: alázzátok meg magatokat Isten előtt! 2./ Alázzuk meg magunkat a Sátán előtt.
Van ebben az igében másik megalázkodás is. Némi aggodalmaskodással fogalmazom meg úgy, ahogy elmondom: alázzuk meg magunkat a Sátán előtt!
A keresztyén életben nemcsak Isten előtt kell megalázkodnunk, hanem a Sátán előtt is. Ne botránkozzatok meg addig fölötte, amíg meg nem próbálom kicsit magyarázni, hogy e félreérthető mondat mögött micsoda gondolatok vannak bennem! Azt olvassuk a 8. és 9. versben: „Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen: Akinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben, tudva, hogy a világban lévő atyafiságotokon ugyanazok a szenvedések telnek be.” Ha azt mondom: alázzuk meg magunkat a Sátán előtt, ezzel nem akarom azt mondani: engedelmeskedjünk a Sátánnak, hanem azt akarom vele mondani, hogy lássuk be azt, hogy a Sátán erősebb, mint én, ravaszabb, mint én, cselekedeteit és szándékait jobban tudja palástolni, ügyesebben tud bennünket rászedni, mint ahogy elképzeljük! Nem szabad tehát a Sátán hatalmát és ravaszságát lekicsinyelni! Aki lekicsinyeli, az elvesztette már előre a csatát. Mindig csatavesztes lesz az a sereg, amely kevésre becsüli az ellenség erejét. Péter a saját bukásán tanulta meg ezt a leckét.
Ez a háttere annak a képnek, amit itt használ.
Nem tudjuk, hogy van-e valami valóságos emlék, történeti esemény felhozott példázata mögött, vagy csak az egész egy elgondolás, de mindenesetre nagyon szemléletes a példa, amit mond. Azt mondja: „…a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen” Mikor ráborul a vadonra az éjszaka sötétje, akkor indul el vadászni az éhes oroszlán.
Hatalmasakat bődül. Megremeg szíve embernek és állatnak, mikor az éjszaka csendjében megszólal az ordító oroszlán, s nem tudjuk, hogy közel van-e, vagy távol van még tőlünk. Péter azt gondolta, hogy az ordító oroszlán nem jár és nem keres zsákmányt, ezért lett az ordító oroszlán zsákmánya azon a nagypéntekre virradó hajnalon. Ezért tagadta meg olyan csúfosan Urát, Megváltóját, Jézusát! Mikor a főpap udvarának kerítésére ráborulva keservesen sírva fakadt, siratta a maga bűnös voltát, vigyázatlan vakmerőségét. A maga ördögre nem gondoló figyelmetlenségéből megtanulta: ellenséges földön élek, az ellenséget nem látom, ordítását hallom, s aki nem vigyáz és nem küzd ellene, azt leteperi és széttépi ez az ordító oroszlán.
Ezért értsük meg, hogy mikor Pál apostol az efezusbeliekhez írt levél 6. fejezetében a keresztyén ember fegyverzetéről beszél, akkor ezzel azt akarja mondani, hogy a keresztyén ember életében nem képzelhető el olyan pillanat, melyben fegyvereit leteheti, mintha arra most nem lenne szüksége. Amikor az ember fegyvereit leteszi, mindig akkor tör reá az ellenség. Ezért nem lehet eléggé vigyázni. 3./ Az út az alázat.
Mikor Péter apostol a saját maga szomorú tapasztalata alapján erről a vigyázásról beszél, akkor tulajdonképpen szintén az alázatosságról beszél. Az Isten előtt megalázkodó embert Isten felmagasztalja azzal, hogy gondjait átvállalja. A 7. vers végén azt olvassuk: ”néki – t.i. Istennek – gondja van reátok.” A 6. vers végén ez van megírva: „… hogy felmagasztaljon titeket annak idején.” Óh milyen csodálatos, nem azt mondja Péter, hogy most, aznap, vagy azon az éjszakán!
Nem terminust, nem naptári időt jelöl meg, így mondja általánosságban: „annak idején”. Mikor az Úr elérkezettnek látja az időt, akkor megszabadít bennünket az ősellenség hatalmától és győzelemmel koronáz meg. A felmagasztalás időpontja az Úr kezében van. Ha mi sürgetjük, vagy késleltetjük, - vagy ha egyáltalában ebbe a kérdésbe bele merünk szólni – annak rossz a vége. A korai felmagasztalás elbizakodottá tesz és az eredményt önmagunknak tulajdonítjuk.
A mi gondolataink szerint pedig a későbbi felmagasztalás az Isten igazságszolgáltatásába vetett kételkedéshez vezet minket.
Hadd mondjak két példát, amely egész világosan mutatja, hogy Isten mindenkit „annak idején” magasztal fel. Mind a kettő emberről szól: az egyik József, a másik a koldus Lázár története. József története súlyos megaláztatásokról beszél. Testvérei meg akarják ölni, azután egyik testvérének rábeszélésére mégis életben hagyják, de azután eladják izmaelita kereskedőknek, azok meg eladják jó pénzért rabszolgának az egyiptomi Potifárnak. Azt a fiút, aki otthon édesapja szemefénye volt, akinek édesapja mindent megadott: cifra ruhát, finom ennivalókat, most Isten megalázta nemcsak azzal, hogy engedi rabszolgává lenni, de ott is megalázza őt. Hűséges, engedelmes szolgája lesz urának – ismerjük a történetet -, de urának felesége bosszúból, csalárdul, jogtalanul és igazságtalanul erkölcsi állhatatosságáért megvádolja s ezért börtönbe kerül. A legmélyebb megaláztatás, a börtön az övé s azután jön a felmagasztalás. Jön egy csodálatos álma a fáraónak, amit József megfejt. A börtönből kiszabadul, a fáraó uralkodóvá teszi országában – őutána József lesz a második személy az egész birodalomban. Ez még itt történik a földi életben.
Lázárról, a szegény koldusról azt olvassuk, hogy a gazdag ember kapujában várja, hogy valami koncot nem vetnek-e oda néki, vagy nem juttatnak-e számára valami kis szeretet- morzsát. Leéli egész földi életét koldus-sorban. Éhezik, nyomorog, beteg, tele van kelésekkel.
Meghal anélkül, hogy lett volna akár csak egy jó napja életében, kapott volna egy parányi szeretetet, részvétet, melegséget az emberek részéről. Azonban ennek az embernek az élete nem ott fejeződik be, ahol elássák a földbe, vagy mondjuk, koporsóba teszik. Lázár életének van folytatása odafent Ábrahám kebelén, ahol felmagasztaltatik. Lehet, hogy aki itt a földi életben felmagasztaltatik, ott megaláztatik, lehet, aki itt megaláztatik, az ott felmagasztaltatik. Lázár felmagasztaltatott! De a felmagasztalás időpontja Isten kezében van, és ha Ő úgy látja jónak, hogy nem ebben a földi életben történjék ez, hanem a földi életen túl, az örökkévalóságban kerüljön Lázárra a mennyben a felmagasztaltatás, a gazdagra pedig a megaláztatás a gyötrelem helyén, ebbe nincs beleszólásunk!
Aki így tud nézni a szenvedés idejére, annak mindig rövid a szenvedés ideje és hosszú a dicsőség és a felmagasztalásnak ideje.
A 10. vers azt mondja nekünk: „A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket, akik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosokká”. Két időmegállapítás van ebben a versben. Egyik arról beszél, hogy „rövid ideig szenvedtetek”, a másik pedig az, hogy „az Ő örök dicsőségére hívott el minket”. Lehet, hogy ez a rövid szenvedés egy egész életen át tart, de az, ami utána következik, örökkévaló! Tudsz-e te így, bibliai szemmel nézni a szenvedésre?!
Aki e világ szemével néz a szenvedésre, annál a szenvedés órája nagyon lassan jár, annak számára mindig nagyon hosszú a szenvedés ideje. Aki Isten népéhez tartozik, mindig az örökkévalósághoz méri az ideigvalóságot s ilyenkor egyszerre megrövidül a szenvedés ideje.
Még ha egész földi életem minden napjával, sőt minden pillanatával a szenvedés kategóriájába tartozik is, akkor is rövid ideig szenvedek, így mondja Péter apostol s azt akarja, hogy vele mondjam én is. 4./ A Sátán hatalma előtt megalázkodó embert a hit megtartásával magasztalja fel Isten.
Végül még beszél ez az ige arról, hogy a Sátán hatalma előtt megalázkodó embert Isten a hit megtartásával magasztalja fel. A 9. versben ezt olvassuk: „Akinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben, tudva, hogy a világban lévő atyafiságotokon ugyanazok a szenvedések telnek be.” A Sátán ellen a harci kedv és az erős hit győzedelmeskedik. Az önmaga felett kétségbe esett embert a kegyelem Istene megvigasztalja. Óh, milyen ez a kegyelem?
A 10. vers a minden kegyelem Istenéről beszél. Isten, akinek magatartása, világkormányzása, velünk való bánásmódja, gondviselése sokszor úgy megdöbbent bennünket szuverén tekintélyével, ez az Isten a maga igazában a kegyelem Istene, sőt nemcsak a kegyelem, hanem a minden kegyelem Istene.
Mit csinál Isten, mint a minden kegyelem Istene?
A kegyelem mindig bűnbocsánat és mindig boldoggá tenni akaró szándék. Minden kegyelem! Testvérem! Eljutottál-e már odáig, ahova eljutott Péter, hogy minden kegyelem?!
Nemcsak az, ha egészséges vagyok és nem kell betegágyban kínlódni, nemcsak az, ha megvan a mindennapi kenyerem s nem kell éhséget szenvedni, nemcsak ha elismerést kapok, hanem az is, ha megdorgálnak. Ha az emberek tenyerükön hordanak, mindent megadnak, akkor könnyű elmondani, hogy minden kegyelem! De mikor a kegyelemből nem tapasztalunk semmi kézzel foghatót, szemmel láthatót, amikor csak Isten orcájának keménységét érezzük, amikor imádságaink meghallgatatlanul, teljesítetlenül hullanak vissza, amikor semmi örömöt nem találok ebben az életben, csak kínlódást, gyötrelmet! Amikor az emberek nem barátaim, hanem ellenségeim: tudom-e akkor is mondani, hogy ez mind kegyelem?! … Tudod-e nemcsak mondani, hanem tudod-e hinni?! … Ad-e ez neked békességet?! … Meg tudod-e csókolni Istennek azt a kezét, amely – Ő tudja miért – jónak látja, hogy megverjen?
Testvéreim! Az oltár előtt felolvasásra kerülő evangéliumi – meg a szószéki igehirdetés alapjául szolgáló szentlecke mindig összefüggésben van egymással. Az evangéliumi szentlecke Jézus két gyönyörű példázatát mondja el a kódorgó bárányról és az elgurult drachmáról. Mit mond nekünk ez a két példázat? Azt mondja, hogy Isten, a minden kegyelemnek Istene, nem tud belenyugodni abba, hogy mi a nyájból elmegyünk, s a veszedelembe rohanunk. Az asszony nem mondja az elgurult drachmára: több is veszett Mohácsnál, nem keresem tovább azt az elgurult drachmát! Óh, Isten csodálatos, soha meg nem nyugvó szeretete, amivel felforgatja az egész házat, hogy az elgurult drachmát megtalálja! Jár a hegyek ormain, leszáll a szakadékok mélységébe, hogy az önfejű, nyáját elhagyó kis bárányt megtalálja és hazavigye a nyájhoz. Péter szeretné, ha mi Istennek ezt az irgalmát nemcsak elméletben látnánk, hanem ez olyan valóság-tapasztalat lenne számunkra, mint amilyen valóság-tapasztalat volt ez az ő számára. Ha mi nem szeretnénk azt, amit Péter szeretne, ha mi nem iratkozunk be az oroszlán szája helyett az alázatosság iskolájába, akkor menthetetlenül reánk tör az ordító oroszlán!
Aki magát megalázza, felmagasztalja azt Isten, de aki magát nem alázza meg, gondoskodik Isten arról, hogy megalázza őt más. Óh, boldog az az ember, aki Isten előtt alázza meg magát, mert az nem fél attól a megaláztatástól, mely emberek részéről fenyegetheti őt!
Ámen.
Imádság a szószéken: Örökkévaló Isten, szerető mennyei szent Atyánk!
Mi azt érdemelnénk tőled, hogy szólíts fel minket kemény szóval arra, hogy alázzuk meg magunkat előtted. Nekünk előtted nincsen más nevünk, mint az, hogy bűnös ember. Ezt magunk is tudjuk. Magunk is elégedetlenek vagyunk magunkkal, hát még Te, aki mindeneket látsz és tudsz, aki gondolatainkban, szívünk érzéseiben úgy olvasol, mint nyitott könyvben. Mennyiszer botránkozol felettünk, hálátlanságunkon, bűnös úton való járásunkon, Rólad való elfeledkezésünkön! Köszönjük, hogy nemcsak az a szentséges Isten vagy, Aki magadat ilyennek jelented ki, és Aki félelemmel tölti el szívünket, hanem Te vagy az Atya is, aki megsiratod a tékozló gyermeket és haza várod őt. Te vagy a pásztor, aki utána megy az eltévedt báránynak, Te vagy a szegény özvegy, akinek drága minden kicsiny drachma, annyira drága, hogy utána megy, lehajol a földre, kisöpri érte az egész házat, csakhogy megtalálja azt!
Óh, bocsásd meg nekünk Urunk, hogy mi olyan sok bánatot okoztunk neked bűneinkkel, s olyan kevés örömöt szereztünk Neked megtérésünkkel! Köszönjük kereső szeretetedet, tanító bölcsességedet és kérünk: adj nekünk engedelmes szívet, hogy boldogan találjunk haza, mikor hívsz s odaboruljunk válladra, melyre felveszel minket, mikor hazaviszel a nyájba, Tehozzád, az örökkévalóságba!
Ámen.
Oltár előtti ima: Mennyei Édesatyánk a Jézus Krisztus által!
Együtt valljuk, hisszükőseinkkel és az apostolokkal: Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én. Engedd, hogy szívünk mélyéből fakadjon ez a vallomás, mert csak a bűnös szorul bűnbocsánatra, mint beteg a gyógyulásra. Mi pedig bűnösök vagyunk, de Te megtartó Isten vagy! Tarts meg minket szent igéddel, bűnbocsátó kegyelmeddel, Szentlelked ajándékozásával!
Oltalmadba ajánljuk mezeinket, határunkat, azt, amit irgalmad mindennapi kenyérnek nekünk szánt, engedd azt betakarítani hálaadással! Adj alkalmatos időjárást és Neked köszönő szívet! Hallgasd meg Urunk könyörgésünket, szent Fiad a Jézus Krisztus által!
Ámen.

Az élő Krisztus élő gyülekezete Időpont: 1964. április 12. Húsvét utáni 2. vasárnap
Helyszín: Győr - Nádorváros Oltári ige: János 10,11-16
Igehirdetési alapige: 1Péter 5,1-5. Ének: 292, 363.
A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, és a Krisztus szenvedésének tanuja, és a megjelenendő dicsőségnek részese; Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal; Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak. És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadatlan koronáját.
Hasonlatosképpen ti ifjabbak engedelmeskedjetek a véneknek: mindnyájan pedig, egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.
Első olvasásra és hallásra ez igével kapcsolatban bizonyos meggondolások támadnak az emberben. Az egyik meggondolás az, vajon időszerűség szempontjából a mai napra, igehirdetés alapjául kirendelt szentlecke alkalmas-e a húsvét után való második vasárnapra. Ugyanis ez az ige pünkösd utáni eseményt örökíti meg számunkra. Amikor Péter megírja ezt a levelét, elmúlt már pünkösd ünnepe, megalakult az első keresztyén egyház, sőt szétszórva egyes gyülekezetek alakultak s annak vezetésével kapcsolatos problémákról ír levele 5-ik fejezetében.
A másik meggondolás nem formai, hanem tartalmi. Nemcsak időponti szempontból látja kevésbé alkalmasnak ez igét húsvét utáni ünnepkörre, hanem tartalmilag sem azokat a gondolatokat öleli fel, melyek bennünket ebben az időszakban különösen is foglalkoztatnak.
Első pillanatra is világos, hogy egyházi szolgálatról szól. Az egyházi szolgák, közelebbről a presbitereknek, tehát egyházi vezetőségnek kötelességeiről van szó. Ez az ige tehát rendkívül alkalmas volna, hogy akár egy egyházi közgyűlésen állítsuk az ige világossága alá az egyház vezetőségét, vagy pedig egy presbiteri konferencián beszéljünk arról, hogy Isten igéje mit vár azoktól, akiket Isten Szentlelke a gyülekezet élére állított.
Ez mind igaz, mégis, ha az ember közelebbről megnézi az igehirdetés alapjául kijelölt témát, amely így szól: az élő Krisztus élő gyülekezete, akkor sokkal közelebb kerül ez az ige hozzánk. Az egyik, ami rögtön világossá lesz előttünk: igaz, hogy az egyháznak pünkösd a születésnapja, de pünkösd nem úgy robbant ki, mintha nem is lettek volna előzményei. Az egyháznak volt tudatalatti élete is, míg nyilvánvalóvá nem vált. A feltámadott Jézus Krisztus nem eresztette szélnek övéit. A gyülekezet gyűjtése már húsvét után megkezdődött, mikor próbálta összegyűjteni Jézus a gyülekezet magvát. Ezért jelent meg előbb a tizenegynek, majd ötszáz atyafinak egyszerre, tehát egyházgyűjtő munkája húsvét utáni időszakba esik bele. Nem alkalmatlan tehát ma ez az ige sem időben, sem tartalmilag sem.
Világossá lesz ez igével kapcsolatban az is, ha itt elsősorban a gyülekezet elöljáróságáról, a presbiterekről szól is, később mégis rátér az egyházi élet más rétegeire is és beszél ifjakról, vénekről s mindenkiről. Tehát nemcsak az egyházi vezetőséget tartja szeme előtt, hanem a gyülekezet egész népét. Így kerül egyszerre egész közel hozzánk a téma s látjuk meg, hogy ez az ige azt akarja, hogy ez a gyülekezet s benne mi is legyünk az élő Krisztus élő gyülekezete.
Így hallgassunk az igére és alázzuk meg magunkat alatta s ne próbáljuk az igét másnak címezni, presbitereknek nyújtani csupán, az egyházi vezetőség számlájára írni, mert ez az ige nekünk is szól függetlenül attól, hogy töltünk-e be valamilyen tisztséget a gyülekezet életében.
Mik azok az üzenetek, melyek az ige kapcsán mindnyájunknak szólnak? Az első üzenet így hangzik: 1. Tarts össze!
Ebben az igében a gyülekezetről Isten Szentlelke úgy beszél, mint nyájról. A gyülekezet tehát nem tömeg, hanem nyáj. Mi a kettő között a különbség? Lehet, számbelileg semmi különbség nincsen a kettő között, ugyanannyi létszámból áll a tömeg, mint a nyáj, mégis egészen más a lelkülete, az összetartozandósági érzése az egyiknek és a másiknak. Az egyház organizmus, a tömeg, csak összeverődött emberek alkalmi csoportosulása. A tömeg abban a pillanatban válik nyájjá, mihelyt lélekben egymáshoz tartozónak érzi mag. Ahogy nem véletlenül verődik össze, mint valami érdekes eseménynek megtekintésére az utca népe, hanem akiket összehoz valami közös gondolat, közös vágy, azonos lelkület. Így lesz nyáj a tömegből.
Jaj annak az egyháznak, melynek népe csak szám és tömeg, nem pedig nyáj. Az Úr azt akarja, hogy az élő Krisztus élő gyülekezete összetartó és összetartozó nyáj legyen.
Tudatában vagyok annak, hogy Isten igéjének ez a követelése különösen a protestantizmus életében sok nehézségbe ütközik. Vannak különleges nehézségeink, melyek miatt nekünk nehezebb nyájjá lenni, mint esetleg más keresztyén felekezeteknek. Gondoljunk például arra, hogy a protestáns keresztyénség, - most nem az egyes, hanem az összes protestáns gyülekezetekre gondolok, tehát az egészet egy kalap alá veszem, - a gyülekezettel, a nyájjal szemben akarva akaratlanul az egyént hangsúlyozza ki. Kiélezve a helyzetet – sokszor azt is lehetne mondani, hogy a protestantizmusnak nincs gyülekezeti hite, hanem benne csupán az egyéneknek van többé-kevésbé összehangolt, néha nagyon is szembenálló hite.
Tudjuk, sokszor szokták szemünkre hányni, hogy a protestantizmus nem egyházformáló tényező, mert egész kegyességi élete nem a templomhoz és annak oltárához van feltétlenül összekötözve. Nemcsak a papokon, az egyház hivatalos szolgáin keresztül menetelünk az Atyához, hanem Jézus Krisztus az egyetlen közbenjárónk által. Nekünk nincs szükségünk olyan személyre, aki közbenjár érettünk akár külön ornátust viselve, akár pedig szentek galériájához tartozóan, nekünk egyedül csak Jézus Krisztusra van szükségünk. Nem tudom észrevetted-e már azt, hogy ez az áldott tényező az ördög kezében hogyan tudott egyházat, gyülekezetet szétszóró tényezővé válni? Ez az, amiért minket fenyeget az individualizmus: otthon, egyedül is olvashatom a szentírást, imádkozhatom, kegyes gondolatokat táplálhatok magamban, ezt ugyanolyan istentiszteletnek tekinthetem, mintha templomi istentiszteleten lennénk. Nincs szükségem hivatalos személyek közbenjárására, vagy lelkészi igehirdetésre, mellyel kapcsolatba léphetek Istennel. Nekem jogom van saját magamnak olvasni a bibliát és magamnak magyarázni azt.
Nem szükséges ezen a ponton továbbmenni, ennyi is elég annak meglátására, hogy bennünket abban, hogy nyájjá legyünk, különösen fenyeget az a veszedelem, hogy szétszóródjunk, egyedekké váljunk ebben a világban. Tehát különösképpen nekünk szól ennek az igének parancsa: tarts össze!
Van egy másik szétszóró tényező is, mely különösen nekünk szól, akik a magyar protestantizmusban élünk, amely különösen aktuálissá és fontossá teszi számunkra a kérdést. A magyar protestantizmus földrajzi elhelyezkedése is olyan, hogy meg lehet jelölni térképen, hol a protestantizmus nagy tömegben vagy legalább is sűrűbben él. Mindenütt másutt mi szétszóródottságban élünk. Akik Győrött születtek, itt is nőttek fel, tehát nagy gyülekezetben élték le lelki életüket, azoknak halvány sejtelmük sincs arról, hogy szerteszét az országban hány apró 10-20 személyből álló vagy pár száz lelket számláló gyülekezet harcolja a hitnek harcát.
Hány olyan hely van, ahol egyetlen evangélikus él szétszóródottságban. Mikor ilyen földrajzi szétszóródottság jellemző egy gyülekezetnek, egyháznak életében, akkor nem lehet csodálkozni azon, ha a kísértés nagyobb lesz arra, hogy mi ne tartsunk össze, de szóródjunk szét, s olvadjunk fel egyenként a tömegben, melynek tengere körülvesz bennünket.
Ugye, most már érzed, hogy különösképpen mennyire nekünk szól ez a parancs: tarts össze, légy nyáj!?
Még egy harmadik szétszóró tényező is van, mely bennünket különösképpen is érint, ami az individualizmuson és szórványhelyzeten kívül mindnyájunkat nyom. Ez az ideológiai félelem. Tudatosan veszem ezt a szót, félelem, mert meg vagyok győződve arról, hogy híveink között is rengetegen vannak olyanok, akik ideológiai vonalon nem tudnák felvenni a versenyt és vitát azokkal, akik más ideológiát követnek. Talán azért nem, mert nem szilárd a meggyőződésük, vagy, mert ezekkel a kérdésekkel önmagukban sokkal kevesebbet vitatkoztak önmagukkal. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy gyülekezetekben a hívek maguk maradjanak, vagy megkevesebbedve éljenek s ez által az összetartó erő gyöngüljön és restüljön.
De még másképp is meg kell fogalmaznom azt a mondatot, hogy tarts össze. Mikor ezt így mondom, benne inkább a passzív engedékenység van kihangsúlyozva, megfogalmazhatom ezt azonban úgy is: tartsd össze a nyájat! Nem elég, hogy van nyáj, hozzá ragaszkodom, hozzá tartozom akkor is, ha a vele való összetartozás nehéz, veszedelemmel, kockázattal jár, hanem ilyen megfogalmazásra is szükségünk van: Tartsd össze! Nem elég tehát összetartozni a nyájjal, hanem nekünk is össze kell tartanunk a nyájat.
Ha idegen társaságban találkozol valakivel, akiről kitűnt, hogy szegről-végről atyafid, abba a családba tartozik, mint te, nem lehet ugyan megfogalmazni, milyen rokonsági fok van közöttetek, mégis egyszerre úgy érzed, hogy az az ember hozzád tartozik, hozzád közelebb áll, mint ott bárki más, akkor megérted az összetartozandóság örömét és az összetartás kötelezettségét, akkor tudod, mit jelent: tarts össze a nyájjal s azt is, hogy tartsd össze a nyájat! 2. Viselj gondot a nyájra!
Mi szeretnénk a gyülekezet minden gondját áthárítani a gyülekezet fizetett alkalmazottjaira, de nem lehet. Isten ezt nem engedi. Ugyanis Isten előtt nem lehet azzal a kifogással élni, hogy én nem tudom, hol van az én atyámfia. Isten akkor ránk pirít és ugyanazt mondja, amit egyszer Kainnak mondott: A te atyádfiának vére felkiált hozzám a földről az égbe!
Tehát én helyezhetem magamat gyülekezeten kívül, megszakíthatom a gyülekezettel a hivatalos kapcsolatot, sőt kiléphetek egyházamból s nem lépem át soha a templom küszöbét, hitvestársammal, gyermekeimmel pogány életet élhetek s mondhatom: minket ez a kérdés nem érdekel! Lehet, de ezzel nem menekülhetsz az alól a felelősség alól, melyért egyszer Isten számonkér téged: hol a te atyádfia? … De mi nem azokra lövöldözzünk kegyes nyilakkal, akik nincsenek itt köztünk. Hadd kérdezzelek meg téged: tudod-e, látod-e egészen világosan, hogy a nyájhoz tartozás gondközösség? Mi mindnyájan gondokkal megterhelve éljük életünket, az egyik talán kisebb, a másik nagyobb gondot hordoz. A gondokat is különféleképpen lehet hordozni, az egyik talán könnyebben viseli, a másikat földig nyomja a gond, de egyformák vagyunk abban, hogy mindenkinek nehezebb az egyedül hordozott gond. Testvérem! Ha életedben elérkeznek olyan napok, mikor különösképpen rád nehezedik az élet valami gondja, nem érezted már, hogy milyen rettenetes nehézzé válik minden olyan gond, amit az embernek egyedül kell hordozni?
Nem vetted észre, ha van valaki, aki rád néz, mikor roskadozol a gondok alatt és jó szóval próbál megvigasztalni, az valamit saját lényéből és erejéből kínál fel, hogy embereld meg magad, egyenesedj fel? … Nem vett az le semmi gondterhet válladról, az egész gond maradt olyannak, amilyen volt, de könnyebb lett a megosztott gond. Látod testvér, mi emberek e világon mind úgy vagyunk, hogy gondjainkat egyedül nem tudjuk elhordozni, ezért keresünk embereket, akik, ha nem is tudnak egyebet adni, csak végighallgatják problémáinkat s velünk együtt kitörölnek szemünkből egy könnyet, lágy simogatással egy redőt homlokunkról próbálnak elsimítani, egyszerre úgy érezzük, valami kimondhatatlan szentség, a testvériség, a közösség szentsége lép életünkbe? A más gondja legyen tehát a tied is! Ha nem panaszkodik is, vedd észre! Ez jelenti azt: visel gondot a nyájra!
Tudom, sokan vannak, akik azt mondják: elég gondom, bajom van nekem magamnak is!
Csak azzal tudjak megbirkózni, nem kell nekem mástól kölcsönkérni gondokat! Nem is arról van szó, hogy azért viselj gondot a nyájra, mert neked nincs gondod, hanem arról, - s olyan csodálatos ez – hogy amely pillanatban én más gondját magamra veszem, könnyebbedik nemcsak a másik, de az én gondom is. Amely pillanatban lerázom magamról a másik gondját, mert elég a magam baja is, abban a pillanatban mázsás súllyal nehezedik rám a saját gondom. Nem tudom volt-e alkalmad ezt megtapasztalni? De, akik ezt gyakorolják, velem együtt tehetnek bizonyságot arról, hogy amíg csak a magam gondját hordozom, nehéz, de mikor ráadásul magamra vettem mások gondját is, egyszerre mintha szárnyaim lettek volna. Titok ez, csodálatos titok, szent ajándék Attól, aki Péter apostolon keresztül ugyanebben a levélben, de más helyen azt üzeni: Minden gondotokat én reám vessétek, mert nekem gondom van rátok!
Hát viselj gondot te is a nyájról! A gyülekezet gondja legyen a te gondod is! 3. Ne uralkodj a többieken!
Ha még tovább megyünk az igének megfigyelésében, harmadik üzenetet is látunk: Ne uralkodjatok a gyülekezeten! Ne uralkodjatok a többieken! Ugyanis a gondviselésből hamar lehet parancsuralom csupa jóindulatból. Nem azért, mintha azt gondolnám: testvérem, te úgy sem értesz hozzá hogyan kell megoldani a dolgot! Majd én megoldom! Lehet, segítőkészségből, csupa túltengő aktivitásból észre sem vesszük, hogy félretoljuk a másik embert, reánehezedünk s azt kívánjuk, hogy csak a mi eszünkkel gondolkozzék, ne dolgozzék csak a mi kezünkkel.
Uralkodunk a nyájon, a családban, a közösségben. A sokat tapasztalt Péter apostol azt mondja: ne úgy uralkodjatok a nyájon, viseljetek gondot a többiekre, hogy egyenruhát akartok ráerőltetni a másikra! Tartsd tiszteletben a másik egyéniségét, lelki szabadságát! Lehet, hogy egyenruhában könnyebb fegyelmet tartani, könnyebb parancsolgatva eredményeket elérni, de keresztyénibb, ha nem uralkodom a többieken. 4. Légy példa!
Ha még tovább megyünk, azt olvassuk az igében: „Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak.” Ez pedig azt jelenti: légy példája a gyülekezetnek! Mi hajlamosak vagyunk arra, hogy alkotunk magunknak egy ideált, egy eszményképet arról, milyennek kell lenni egy gyülekezetnek, az élő Jézus Krisztus élő gyülekezetének s azt rá akarjuk parancsolni a többiekre. Ne követelj mástól olyat, amit magadtól meg nem követelsz! Mert lehet, magunk a kisujjunkat sem mozgatjuk meg azért, hogy életünkben ez valóra váljon, csak a háttérből dirigálunk, mint háborúban a tábornokok, a közkatonákat küldik előre, mi sem vezetjükőket Isten Lelkének vezetése alatt a lelki élet csataterére. Ne küldj, hanem vezess! Légy példa! Hidd el, egy egyszerű példa többet ér, mint egy mázsa tudomány, mint hatalmas teológiai könyvtár, többet, mint prédikációk tömkelege, mert a példa vonz és azt mutatja: lehetséges és én is megpróbálhatom!
Mikor Péter arról beszél: légy példa, ebben benne van az is, hogy nemcsak abban légy példa, amiben szeretnéd, ha a másik is példa lenne, de légy példa abban is, hogy mit csinálsz bűneiddel. Ugyanis igen sok ember van, aki a példát így értelmezi: el kell takarni bűneimet! El kell fedezni mindazt, ami a példaképet zavarja! Valami ideális szentségbe kell öltözni a többiek előtt, majd akkor vonz a példa. Isten szent emberei nem csinálnak s nem csináltak titkot sohasem bűneikből. Nem azért, mintha nem vették volna komolyan, vagy kérkedni akartak volna vele, talán jelentéktelennek tartották, hanem azért, hogy segítsenek vele másokon.
Figyeld csak meg, Pál apostol hogyan beszél bűneiről. Péter apostolnak is újra és újra vannak mondatai a felejthetetlen nagypéntekre virradó éjszakáról, mikor háromszor tagadta meg Mesterét. Hogyan beszél e szakaszban is önmagáról? „Kérem én” kérem én a presbitertárs!
Eddig csak parancsolni tudott, osztogatni tudta a rendelkezéseit, most kérem. Milyen jogon kéri? Presbitertárs vagyok, nem főapostol, csak presbitertárs, Krisztus szenvedésének tanúja.
Nincs magamnak semmi dicsőségem, én csak szem és fültanúja meg okozója voltam Krisztus szenvedésének és a megígért dicsőségnek részese vagyok. Nincs ma dicsőségem, majd egyszer ajándékba kapom kegyelemből. Péter apostol mer beszélni küzdelmeiről, szenvedéseiről is, merj beszélni te is róluk s légy példa abban is, hogy lehet a bűnnel harcolni és vele cselekedni, hogy kegyelmet találjon a bűnös. Mert a kegyelem az alázatosság völgye felé folyó ár. 5. Engedelmeskedjetek egymásnak!
Hasonlatosképpen ti ifjabbak engedelmeskedjetek a véneknek: mindnyájan pedig, egymásnak engedelmeskedvén…” Itt előttünk áll ez a parancs: engedelmeskedjetek egymásnak!
Az ember hajlamos arra, hogy ennek a szakasznak utolsó versében csupán nemzedéki problémát lásson, mikor Péter apostol azt köti a gyülekezet tagjainak lelkére: „ti ifjabbak, engedelmeskedjetek a véneknek”! De Péter is tudatára ébredt annak, hogy ez a mondat így félreérthető, mert úgy lehet értelmezni, mintha a gyülekezetben egyedül csak a véneknek volna vélemény nyilvánítási joguk, az ifjaknak pedig a nevük, hallgass! Engedelmeskedjetek a véneknek, de rögtön tovább fűzi a gondolatot: „mindnyájan pedig, egymásnak…”. Ez pedig azt jelenti, hogy a keresztyén gyülekezetben kell ugyan, hogy fegyelem legyen, ott is vannak feljebb és alárendeltek, parancsolók és engedelmeskedők, de nincs olyan egyetlen egy sem, akinek senki sem parancsolna és olyan, aki mindenkinek parancsolhatna. Nekünk egy fejünk van, Jézus Krisztus, Ő az Úr és kell, hogy neki engedelmeskedjünk. Minden más hatóságnak, személynek csak annyi joga és ereje van, amennyi benne Krisztus parancsaiból van. Az apostolok engedelmeskedtek az akkori egyház vezetőségének, meghajtották a fejüket a vezetők előtt, de mikor azt parancsolták, ne merjetek többet ennek a názáreti Jézusnak nevében szólni, sem pedig csodát cselekedni, akkor ugyanaz a Péter apostol azt mondotta: azt mi nem tehetjük, mert nem ajánlatos és nem becsületes dolog, hogy az ember a lelkiismerete ellen cselekedjék!
Ugye, hogy visszhangzik ezekben a mondatokban Luther Márton hitvallása a wormsi birodalmi gyűlésen annak a kornak leghatalmasabb uralkodója V. Károly császár előtt? 6. Alázzátok meg magatokat! „Egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.” Azok, akiknek írja Péter e levelet, olyan időben éltek, melyben megaláztákőket. Péter azt mondja: ha megaláznak benneteket, ne helyezkedjetek védőállásba, ne próbáljátok magatokat tisztára mosni, ne akarjátok a hamis vádak erejét elvenni, hogy kimutassátok annak hamisságát, csak alázzátok meg magatokat és bízzatok az igazságot szolgáltató Istenben, aki a kevélyeknek ellene áll s az alázatosakat felmagasztalja.
Azt mondottam, ez igeszakasz témája ez: az élő Krisztus élő gyülekezete. Hadd kérdezze meg tőlünk ez az ige, hogy a Győr-nádorvárosi gyülekezetről el lehet-e mondani, hogy az ilyen gyülekezet, vagy lehetne legalább róla azt mondani: ilyen gyülekezet szeretne lenni? … Isten Szentlelke ezt szeretné s ezért prédikáltatta el nekünk ma ezt a prédikációt!
Ámen.
Ima: Hálát adunk Üdvözítő Urunk, hogy jól ismered gyengeségeinket és biztos kézzel vezetsz minket az örökélet felé. Nyisd meg szívünket, hogy figyeljen szavadra és őrizd meg akaratunkat, hogy készségesen engedelmeskedők legyünk az egyetlen Főpásztor, a mi Urunk Jézus által.
Ámen.
Oltári ima: Hálát adunk Neked egyetlen Főpásztorunk, Urunk Jézus Krisztusunk!
Köszönjük Neked, hogy feltámadtál és nem hagytad itt a földet s nem hagytad magára tiéidet!
Köszönjük, hogy itt maradtál s mikor mennybe mentél, azóta is itt vagy minden napon mind e világ végezetéig s nemcsak vagy, hanem élsz és uralkodol. Kérünk, tégy minket az élő Krisztus élő gyülekezetévé. Bocsáss meg nekünk, hogy olyan sokszor akadályoztuk ezt önfejünkkel, hitetlenségünkkel, bűneinkkel és engedetlenségeinkkel. Kérünk személy szerint arra, hogy tégy engem élő gyülekezeti taggá, aki bárányod Néked s megy, amerre Te mégy és tudja, hogy hűs vizű és üde legelőre akarod vezetni nyájadat. Áldd meg Urunk gyülekezetünket, hogy legyen az élő gyülekezet. Hívd össze Urunk azokat, akik elszóródtak e nyájból, járj utána az elkóborolt bárányoknak, az elgurult drachmának, fogd kézen a hazatérő tékozló fiút. Könyörgünk, áldd meg gyülekezetünk elöljáróit, váltsd valóra hatalmad és kegyelmed által szent és szép terveid.
Áldd meg Urunk a mi földünket, ne csak a lélek szántóföldjét, áldj meg minden elvetett magot, adj alkalmatos időjárást és bő gyümölcstermést. Könyörgünk, hogy irgalmad legyen hazánkkal, ezzel az egész világgal. Légy Pásztora, összegyűjtő ereje a szétszórt világnak. A Te nevedben könyörgünk Urunk Jézus Krisztusunk, mikor a Tőled tanult imádsággal imádkozunk: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.
Ámen.

Békeharc Időpont: 1966. július 10. Szentháromság ünnepe után 5. vasárnap
Helyszín: Győr - Öregtemplom Oltári ige: Lukács 5,1-10.
Igehirdetési alapige: 1Péter 3,8-15. Énekek: 6., 374.
Végezetre mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek: Nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek, Mert aki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot: Forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót; keresse a békességet, és kövesse azt.
Mert az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak könyörgésein; az Úr orcája pedig a gonoszt cselekvőkön.
És kicsoda az, aki bántalmaz titeket, ha a jónak követői lesztek?
De ha szenvedtek is az igazságért, boldogok vagytok, azoktól való félelemből pedig ne féljetek, se zavarba ne essetek; Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel: A mai vasárnap azok közé a ritka vasárnapok közé tartozik, amelyben nemcsak tartalmi összefüggés van az oltári és szószéki szentlecke között. A mai vasárnapon mindkét szentlecke ugyanarról az emberi személyről szól. Az oltár előtti evangéliumi szentlecke elmondja Péter apostol megtérése történetét, a nagy halfogást. A mostani epistolai szentlecke Péter apostoltól való üzenetet tartalmaz az első keresztyén gyülekezet felé.
Az evangélium, amint említettem, Péter megtérését mondja el, az epistola Péter térítő munkájába ad betekintést. A megtalált békességet az apostol hogyan próbálja átadni a gyülekezetnek, és ami ebben a vonatkozásban a gyülekezetre tartozik, miképpen próbálja biztatni arra a gyülekezetet.
Az egésznek a gondolat-központja talán ez a mondat lehet a felolvasott ige 11. versében: „… keresse a békességet és kövesse azt.” Azt gondolja az ember, hogy a békesség kívánatos kincs, de nem elérhetetlen. Aki így gondolkozik, az nem ismeri azt a harcot, amit az embernek harcolnia kell azért, hogy Istennel, önmagával meg a másik emberrel békessége legyen.
Az bizonyos, hogy a békesség nélküli napok nem jó napok. Senki sem szereti őket. A teremtéskor mindez még nem volt így. A teremtettség állapotában természetes volt a békesség Istennel, békesség emberrel és önmagunkkal. De ezt a bűneset megrontotta. Ezért nincs ma békesség sem Istennel, sem emberrel, sem önmagunkkal.
A statisztika azt a szomorú igazságot állapítja meg, hogy az emberi történelem folyamán mindig volt, van és lesz valahol háború a világon. Lehet, hogy nem minálunk. Lehet, hogy nem Európában, hanem Ázsiában. Lehet, hogy nem egy nagy nemzet harcol a maga létéért, hanem egy kis nemzet harcol a maga békességéért. Lehet, hogy hódító szempontok vezérelik a támadót és hősies önfeláldozás fűti a védekezőt, de ez nem változtat azon a tényen, hogy az emberi történelem tanúsága szerint mindig van valahol háború ezen a világon!
Nemcsak olyan háború van, amelyben ágyúk dörögnek, repülőgépek szórnak átkos bombákat emberek halálhörgései között és gyászba öltözött hozzátartozók könnyei teszik olyan nehézzé a háborúban hozott áldozatot. A keresztyének között sincs mindig békesség. A békesség elvesztett kincs, amelyet keresni kell.
Péter apostol levelének felolvasott szakasza 11. versében azt mondja: „Forduljon el a gonosztól és cselekedjék jót; keresse a békességet és kövesse azt.” Mikor Luther Márton a biblia fordításánál e vers fordításához érkezett, akkor azt az igét, hogy a keresztyén ember keresse a békességet, egy nagyon szemléletes igével fordította, ezzel a szóval: „Jagen”, ami a vadászat szakkifejezése. Azt mondja, hogy a keresztyén embernek a békességre vadászni kell. Azt mondja, hogyűzőbe kell venni, mert a békesség elmenekül a bűn következtében erről a földről.
Tehát az embernek a saját létérdekében utána kell iramodni és addig nem szabad békén maradni, míg a békességet meg nem találja a maga számára. A békesség keresésénél tehát nem elég várni azt, hogy békességünk legyen. Nem elég elfogadni azt a békességet, amivel esetleg mások meg akarnak ajándékozni bennünket, hanem ezért a békességért harcolnunk kell.
Ez a szentírási szakasz, amit az egyház a mai vasárnapra kirendelt, erre a békeharcra akarja figyelmünket felhívni. 1./ A békeharcot mindenekelőtt magam ellen kell folytatni.
Ebben a tekintetben mindenekelőtt azt kell világosan meglátni, hogy a békeharcot nem más ellen, hanem magunk ellen kell folytatnunk.
A békének első számú, legnagyobb, legmegátalkodottabb közellensége nem a másik ember, hanem én vagyok. Én és nem más a békebontó. Mikor Isten igéjét úgy olvassuk, amint azt kell olvasni, hogy benne a megörökített igazságot, mint személy szerint nekünk szóló üzenetet keressük, akkor nem csodálkozunk azon, amit nekünk kell tenni a béke érdekében.
Világviszonylatban mindig baj, mikor az ember e kérdések elől úgy menekül el, hogy elnagyolja a kérdéseket. Naggyá, az egyes ember érdeke fölött álló kérdéssé teszi a kérdéseket.
A békesség érdekében folytatott harcban igen sokszor az a helyzet, hogy emberek, akik szeretik a békességet, akiknek talán fáj, hogy nincs békesség ezen a világon, ráhagyják az államfőkre, a miniszterekre, a diplomatákra és a gazdasági élet alakulására a békességért való küzdelmet. Testvéreim! Ez az ige arra akar bennünket figyelmeztetni, hogy a békebontó ezen a világon nem a másik ember, hanem én vagyok! Mindaddig, míg az ember erre a keserű igazságra rá nem jön és alázatosan nem vállalja, addig nem lesz békesség a világon és az én életemben sem! … Nem könnyű dolog, nehéz feladni azt az úgynevezett önigazságot, amivel mi áltatjuk magunkat! Pedig itt kell kezdeni! … Isten Lelke ezért indít ebben az igében is arra, hogy a békességet lehet és szabad várni, lehet örülni annak, ha más a békességért munkálkodik, de a békeharc elsősorban az én kötelességem, az egyénnek kötelessége! Mindaddig, amíg ehhez a bibliai igazsághoz el nem jutunk, addig, ha a békétlen állapot magyarázatát keressük, mindig azt mondjuk: a másik a hibás! Vagy azért, mert ő kezdte, vagy azért, mert ő adott okot arra, hogy én ne tűrjem szótlanul és némán, amit velem cselekszik. Mindaddig, amíg Isten Lelke ezt a kérdést helyes megvilágításba nem teszi, legfeljebb arra gondolok, hogy én is oka vagyok talán a békétlenségnek, de a békesség hiányának nem elsősorban én vagyok az okozója, mert én csak folytattam azt, amit a másik elkezdett. Isten Szentlelkének nagyon sokat kell inteni, dorgálni, megalázni bennünket, amíg eljutunk arra az igazságra, amit Isten igéje így fejez ki: én vagyok a hibás abban, hogy nincs békesség ezen a világon! Nemcsak abban, hogy nincs békességem Istennel, nemcsak abban, hogy nincs békesség bennem, nemcsak abban, hogy nincs békesség köztem meg a felebarátom között, hanem abban is, hogy nincs békesség ebben az egész világban!
A 11. vers szerint a békességet keresni és követni kell. Az az Isten szerint való szomorúság, amely nem tud beletörődni abba a hadiállapotba, amiben az ember természeténél fogva Istennel, a másik emberrel és önmagával szemben áll, hanem amelyben elindul keresni a békességet, ahelyett, hogy keresné az igazságot! … Testvéreim! Tudjuk nagyon jól, hogy az igazságért való harc mögött az igazság után való vágyódás van. Az igaz, hogy ezt Isten oltotta belénk, de az is bizonyos, hogy az igazság meg az önigazság között olyan nagy a különbség, mint az ég és föld között. Éppen ezért nekünk nem az igazságot kell keresni. Ugyanis mikor az igazságot keressük, rendszerint a magunk igazolását keressük. Nekünk a békességet kell keresni néha a saját igazságunk feláldozásának árán is. Ezt akarja Péter mondani, mikor azt mondja: keresni kell a békességet és követni kell azt! 2./ Harcolni kell az önzésem ellen.
Vajon mi az, ami én bennem, mint személyben, mint keresztyén egyéniségben akadályozza a békesség létrejöttét?
Testvéreim! A békességet mindig az én önzésem dúlja fel! Lehet, hogy történetileg igazolni tudom azt, hogy a harcot nem én kezdtem, hanem valaki más, de akkor is igaz marad az, hogy valakinek az önzése feldúlta a békességet. Ezért kezdi az apostol mindjárt e szakasz elején levelében a békéről szóló leckét így: „Végezetre mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek:…”.
A békesség létfeltétele tehát a közösségi érzés. A békesség útja nem az igazság, hanem a szeretet kompromisszuma! Nem olyan könnyű ez a kérdés a valóságban, mint amilyen könnyű azt szavakba önteni és arról beszélni. De mégis az a tény, hogy a zsarnokság, - mert az is egyik útja a békességnek – békéje a temető békéje, az élet békessége pedig a lemondások és a békés kompromisszumok élete…!
Testvérem! Most ne nézd ezt a kérdést előkelő elvi magasságból, nézd ezt a kérdést saját egyéni életed tapasztalata alapján és meglátod, hogy így igaz! Ha én békességet akarok, akkor harcolni kell mindenekelőtt a saját önzésem ellen…! 3./ Harcolni kell a megfizetés gondolata ellen.
Ha még közelebb akarunk menni a kérdéshez, akkor azt kell mondanunk: harcolni kell a megfizetés gondolata ellen. A 9. versben így olvassuk, azt írja Péter: „Nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek”.
Két erény eltorzult formája az ember életében a megfizetés gondolata. Istentől kaptuk mi azt a gondolatot és törekvést, hogy senkinek semmivel ne tartozzatok! Tehát az ember, Isten gyermeke sem akar adós maradni. Ezt a szent gondolatot, ezt a bibliai kijelentést, ezt az isteni indítást azonban visszájára fordítja az ember. Isten azt mondja, hogy ne csináljak adósságot, de nem azt érti, hogy mindenkinek fizess meg mindenért! Amikor Isten az adósságról és a megfizetésről beszél, akkor azt akarja, hogy mi a mi adósságunk tudatára ébredjünk és letörleszthetetlen adósságunkat szem előtt tartsuk, mikor Isten felé fordulunk. Igen, Istennél nem szabad adósnak maradni! Az más kérdés, hogy mi adósok maradunk, mert Ő mindig többet ad, mint amennyit mi vissza tudunk adni. És Ő mindig hamarabb kezdeményez, mint ahogy mi azt észben is tudjuk tartani…!
Az istenfiúság nem akar adós maradni, de az ember kezében ez az isteni adottság és teremtettség bosszút csinált ebből az isteni gondolatból: nem akarok senkinek adósa maradni!
Ez nem azt jelenti az ember számára, hogy én mindenkinek meg akarom adni: Istennek, embernek, önmagamnak, felebarátomnak, amivel tartozom neki, hanem azt jelenti: én megfizetek mindenkinek! Ha Isten úgy bánik velem, ahogy teszi, én is úgy bánok! Ha a felebarátom nem úgy viszonyul énhozzám, amint én szeretném, majd megtanítom, mit jelent elszenvedni a jogtalanságot, igazságtalanságot a másik ember részéről! Ezért mondom, hogy a megfizetés gondolata eltorzult az ember kezében. Isten a hála indítékának adta a megfizetés gondolatát, az ember pedig a bosszú indítóokává tette azt! … De nemcsak a megfizetés gondolata és az istenfiúság kérdése az, ami ezzel kapcsolatban eszünkbe jut. Az igazság szeretete is nehezen tudja elhordozni az osztóigazság érvényesülésének a hiányát. Fel van háborodva az ember, hogyha ez az osztó, egyforma igazság akár Isten-, akár ember részéről nem jelentkezik. Az osztó igazság az ő szemében az, hogy mindenkinek meg kell fizetni azért, ahogyan viszonyul én hozzám. A megfizetésnek ez a gondolata mindig megöli a békességet!
Nem arra kell gondolnunk, Jézus is mondja ezt példázatában, - amivel embereknek tartozunk megfizetetlen gonosszal, rosszal, hanem arra, hogy nekünk Isten felé van fizetési kötelezettségünk! Isten felé mi teljesen eladósodott emberek vagyunk! 4./ Harcolni kell a nyelv bűnei ellen.
Ez a nagyon gyakorlati szentírási szakasz következő üzenetében azt akarja lelkünkre kötni, hogy ha mi a békesség képviselői akarunk lenni ezen a világon Isten, emberek és önmagunk előtt, akkor nem szabad elfelejteni egy nagyon hétköznapi kötelességünk teljesítését: harcolnunk kell a nyelv bűnei ellen. A 10. versben ezt írja Péter: „…aki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot”. Jakab apostol bővebben beszél e kérdésről. Azt a képet használja, amit a lovas és kocsis ember nagyon jól meg tud érteni: a keresztyén ember megzabolázza nyelvét. A keresztyén embernek zabola van a szájában és nem azt kell mondania, amit ő akar, nem oda kell mennie, ahova ő szeretne, hanem azt kell mondania és oda kell mennie, ahova gazdája irányítja. A lónak is, hogy a lovas akaratát teljesítse, zabola kell. Zabola nélkül nem lehet lovat hajtani! Isten által való fegyelmezés nélkül nem lehet békességben élni a másik emberrel! Nem tud nyelvének határt szabni és a nyelve által felgyújtott tüzet nem tudja eloltani, vagy lokalizálni az az ember, aki nem engedi, hogy Isten zabolát tegyen szájába és kormányozza őt a nyelv bűneivel kapcsolatban! 5./ Harcolni kell a kétségbeesés ellen a reménységért.
Ha most a hátralévő verseket veszem még egy csomóba, akkor a 12-15. versekben ezt olvassuk: „…az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak könyörgésein; az Úr orcája pedig a gonoszt cselekvőkön. És kicsoda az, aki bántalmaz titeket, ha a jónak követői lesztek? De ha szenvedtek is az igazságért, boldogok vagytok, azoktól való félelemből pedig ne féljetek, se zavarba ne essetek; Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel”. Harcolni kell tehát a reménységért a kétségbeesés ellen. Amikor mi valamiért, vagy valakiért harcolunk, akkor mindig valami ellen és valaki ellen is harcolunk.
Ha azt szeretnénk, hogy békességünk legyen Istennel, emberekkel és önmagunkkal, az nem oldódik meg másképp, csak harccal. Ebbe a harcba nem szabad belefáradnunk!
Nem szabad belefáradni abba sem, hogy harcoljunk azért, hogy békességünk legyen Istennel. Légy csendes szívvel, légy békével, bízzál ember az Istenben!
De nem lehet ezt a kérdést megoldani úgy sem, hogy nem harcolunk a másik emberrel való békességért! A keresztyén ember a béke katonája. Ez nem megy megfegyelmezés nélkül! Ez nem megy úgy, hogy sokszor nem merünk, vagy nem akarunk lemondani a teljes igazság javunkra szóló érvényesítéséről! A hegyi beszédben Jézus megmondotta, hogy boldogok a békességre igyekezők. Testvéreim! Nem tudom, van-e neked békességed?! Van-e békességed Istennel, önmagaddal és emberekkel?! De ha ezt az egyet nem is tudom, azt tudom, hogyha nincs békesség, akkor nem azért nincs, mert Isten nem jól bánik veled, vagy mert a sorsod nem kielégítő, vagy a másik ember nagyon gonosz teellened, hanem mindennek az az oka, hogy te magad nem törekszel a békességre! Nem véletlenül van az Írásban a hegyi beszéd elején, amikor a boldogoknak sorában Jézus Krisztus felsorolja nem azokat, akiknek békességük van, hanem azokat, akik békességre igyekeznek!
Vajon te várod a békességet Istentől és emberektől, vagy pedig nyújtod a békességet és harcolsz érte!? Ezen fordul meg a kérdés megoldása, nem pedig azon, hogy Isten békén hagy- e engem, vagy a felebarátom békén hagy-e és mindketten szolgálják-e az én boldogságomat, nyugalmamat és békességemet! … A békességre igyekezők a boldogok! Lehet, hogy a másik a békétlenségünkre igyekezik, mi a békességre igyekszünk! Ebben, csak ebben rejlik békességünk fundamentuma! … Ámen.
Imádság a szószéken: Hálát adunk Neked, örökkévaló Isten, szerető mennyei Atyánk azért, hogy Te nemcsak parancsolod nekünk a békességet, hanem példát is mutatsz arra, hogy miképpen kell a békességért küzdeni. Köszönjük Neked Urunk, hogy hajlandó voltál áldozatot hozni azért, hogy béke legyen közötted és a bűnös ember között. Nem azt nézted, hogy az ember vétkezett, nem a büntetés és igazságszolgáltatás gondolata uralkodott rajtad, hanem Te közeledtél. Nem az ember közeledett Hozzád, hanem Te közeledtél az emberhez. A békesség szolgálatát nem az embertől vártad, hanem Te magad hoztad érette a legnagyobb áldozatot ott a golgothai kereszten. Azóta van joga a Te népednek a másikat így köszönteni: békesség néked! Azóta szent joga az anyaszentegyháznak ennek a békességnek a szolgálata, amit üdvözletül és imádságul mond a gyülekezetnek: kegyelem néktek és békesség! Köszönjük Neked Urunk azt az áldozatot, amit ezért a békességért hoztál a golgothai kereszten. Köszönjük azt a türelmet, amely ezt a békességet munkálta.
Szégyelljük magunkat azért a sok-sok szemrehányásért, amivel Téged illetünk, és békétlenségünkért, ami szívünket Irántad és emberek iránt eltölti.
Könyörgünk Szentlelkedért, mert aki Szentlelket kap Tőled, annak békessége van Veled, önmagával és embertársával. Nincs okunk és jogunk panaszkodni, hogy nincs békesség, mindaddig, míg mi vagyunk a békebontók és nem tudjuk türelemmel és alázattal elhordozni békebontásunk ártó következményeit.
Óh könyörgünk Neked Urunk, ajándékozd meg az egyes keresztyén embert is ezzel a békességgel, ajándékozd meg ezt a világot is ezzel a békességgel! Hiszen karácsonykor így hangzott az isteni program: békesség a földön!
Könyörgünk Urunk, hogy lásd meg irgalommal azokat a csatatereket, ahol ádáz harcot folytat ember ember ellen, teremts közöttünk békességet! Könyörgünk: lásd és láttasd meg, hogy ezt a világot nem az igazság, hanem a békesség tudja megmenteni! Az a békesség, amit Te teremtettél a kereszten, az a békesség, amelyet a kereszttől megtanult a Te néped, az ember is.
Könyörgünk: láttasd meg velünk ebben az időben azt is, hogy a békességnek milyen gyakorlati gyümölcsei vannak: ezért adsz terített asztalt ebben az esztendőben is az éhes embernek, ezért van aratás és ezért van csűrbe takarás, ezért van emberi munkánkon isteni áldás! Óh kérünk: ajándékozz meg bennünket az élet, az igazi élet, a szent élet drága ajándékával, a békességre való igyekezettel!
Ámen.
Imádság az oltár előtt: Áldunk Téged mennyei Atyánk, hogy nem tartasz haragot az emberiséggel, nem ítéled kárhozatra, hanem egyszülött Fiadra hárítottál minden bűnt, hogy egy haljon meg mindnyájunkért, a békességért.
Ébressz bennünket élő hitre, hogy mi is többé ne önmagunknak, hanem embertársainknak éljünk az Úr Jézus Krisztus által!
Könyörgünk: tedd igédet a békesség hirdetőjévé, szívünket áldott talajjá Igéd számára és engedd meg, hogy akik minket látnak, hadd lássák meg: hogy tudod Te a viharos tengert lecsendesíteni, a hullámokat megjuhászítani és hogyan tudsz Te békességet adni mindnyájunknak a Te szent Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus által!
Ámen.

Hogyan szenvedsz?
Időpont: Húsvét utáni 2. vasárnap, 1952. április 27. [Helyszín: Győr ?]
Alapige: I. Péter 2:21-25.
Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: A ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre: A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel szógyultatok meg. Mert olyanok valátok, mint tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához.
A húsvét utáni második vasárnapot a Jó Pásztor vasárnapjának szokták nevezni, mivel az erre a napra kirendelt evangéliumi és epistolai szentlecke a jó pásztorról beszél. Az evangélium inkább Jézusról beszél, mint a jó pásztorról, az epistola inkább mirólunk, mint tévelygő juhokról. A tévelygés nem egyszeri elkalandozás a jó pásztortól és a nyájtól. Amikor Péter így jelöli meg a keresztyének életét, akkor nem arra gondol, hogy egyszer úgy belefeledkeztünk a világ gyönyörűségeibe, hogy elmaradtunk a pásztortól, elvesztettük a szemünk elől a nyájat s ezzel belesodródtunk mindenféle veszedelembe, hanem úgy látja, hogy ez a mi állandó magatartásunk. Eltévedtünk egyszer, megkeresett, s hazavitt a jó pásztor. Másnap megint csak a magunk útjára tértünk. Megint megkeresett, s hazavitt a pásztor, s másnap megint újrakezdődött az egész. Mi nem eltévedt juhok vagyunk, hanem tévelygők, gonosz, akaratos bárányok, kik sok gondot, munkát s fájdalmat szerzünk a pásztornak. Abból a sok jelből, melyből erre a mi tévelygő állapotunkra következtetni lehet, Péter apostol csak egyet emel ki a felolvasott igében: Nem tudunk szenvedni. Jöjj, s nézzük meg magunkat ennek az igének a tükörében! Hogyan szenvedsz? 1./ Nem jól nézel a szenvedésre, ez az ige első felelete. "Arra hívattatok el", mondja Péter a szenvedő keresztyéneknek. /21. v./ A keresztyén ember és a szenvedés tehát hivatásszerűleg van összekapcsolódva. Elkerülhetetlen velejárója az életünknek. Mi bizony rendszerint nem így nézünk a saját szenvedésünkre. Lehet, hogy általában, elvileg így nézünk a szenvedésre, de amikor az elvből a mi életünkben kellene gyakorlatnak lennie, akkor egyszerre sérelemnek érezzük, hogy szenvednünk kell. Pedig Isten népének nem kevesebbet, hanem többet kell szenvednie, mint a világ gyermekeinek.
Szenvednünk kell, mint minden embernek, a magunk bűneiért, mert Isten, ha megbocsát is, sokszor nem hagyhat büntetés nélkül üdvösségünk érdekében. Szenvednünk kell, mint minden embernek, a mások bűneiért is, mert Isten az emberiséget sorsközösségbe teremtette, s ez alól a törvény alól az övéit sem hajlandó kivonni. Ezenkívül azonban szenvednünk kell a Sátán megsokszorosított kísértéseit. Aki az övé, azt nem nagyon kísértgeti, de aki nem az övé, aki menekülni akar előle, aki Istenhez tartozik, annál szenvedélyesebben támad a Sátán. /Jakab 1:2./ A Sátán kísértéstöbbletén kívül Isten is keményebben fogja az övéit. Zsid. 12:5-11. beszél arról a szenvedéstöbbletről, mellyel Isten az Ő gyermekeit fenyítve neveli. Végül be kell teljesednie Isten népén Krisztus jövendölésének, melyet János 15:20-ban mondott: "Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd." Ez a Krisztusért való szenvedés többlete. Míg mindezeket magadra vonatkoztatod, ne felejtsd el, hogy Péter ezt a szenvedésszemléletet olyan rabszolgáktól kívánta levelében, akik szívtelen /2:18./, tettlegességre vetemedő, pofozkodó /2.20./ urak alatt voltak kénytelenek élni szolgaéletüket! 2./ Nem jól szólsz a szenvedésben, ez az ige második felelete.
Az apostol a szenvedő Jézus példájára emlékezteti olvasóit, akinek szájában álnokság nem találtatott, aki szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött. /22- 23. v./ A szenved ő ember mindig bőbeszédű. Nem is lehet csodálni. Akinek telve van a szíve – márpedig a szenvedő embernek tele van a szíve – annak csordultig telt szíve tartalma kicsordul a száján. Embertelenség a szenvedőtől elvenni a panaszkodás jogát és némaságra kárhoztatni őt. Ugyanaz a Jakab apostol, aki sokat harcol a nyelv bűnei ellen, levele 5. fejezetének 13-16. versében arra bíztatja a szenvedőt, hogy nyissa meg ajkát Isten és ember előtt, Isten felé imádságra, ember felé bűnvallásra. Péter sem azt akarja az igében, hogy a szenvedő keresztyének némuljanak el, hanem azt, hogy a szenvedésben úgy szóljanak, mint Krisztus. A szenvedő ember szájában ugyanis sok álnokság található. Imádság, bűnvallás, megértő testvért keresés szavai helyett a szidalom és fenyegetődzés szavaira nyílik a szenvedő ajka, mégpedig nemcsak emberrel, hanem Istennel szemben is. Ne felejtsd el, hogy Péter ezt a levelet keresztyénekhez írja. Hát keresztyének is rászorulnak ilyen figyelmeztetésre? Sajnos, igen. Gondolj a Biblia nagy szenvedő emberére, Jóbra! Kegyessége megfésüli a mondatokat, melyek ajkára tolulnak, a gondolatok megfogalmazása nem olyan durva, mint ahogyan hangoznának egy istentelen ember ajkáról, de Istennel és emberekkel való nagy perlekedése végén ő is úgy érzi, hogy nem felelhet mást Isten kérdőre vonására, mint ezt: "Kezemet a szájamra teszem. Egyszer szóltam, de már nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé!" /Jób 39:37-38./ Ha pedig meggondoljuk, hogy Isten messziről érti gondolatainkat amikor még nyelvünkön sincs a szó, Ő már egészen érti azt /Zsolt. 139:2-4./, előtte tehát a gondolat és a szó ugyanaz, akkor nekünk is alázattal kell szájunkra tenni a kezünket, mert ha mindent elmondottunk volna, ami szenvedés közben Isten és ember ellen az agyunkban megfordult, mi sem vagyunk különbek, mi sem jól szólunk a szenvedésben. 3./ Nem jól érzel a szenvedésben, ez az ige harmadik felelete.
Az ige a bosszúállás érzéséről beszél, amikor ezt mondja: "Szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. /23b. vers/ Ez a vers félreértésre adhat alkalmat, ha elfelejtkezünk arról, hogy az összefüggés szerint ez is Jézus példájára vonatkozik. A bosszúállás érzése ugyanis nemcsak úgy vehet rajtunk erőt, hogy úrrá lesz fölöttünk a megfizetés indulata, s minden alkalmat felhasználunk, ha pedig nem kínálkozik ilyen, keresünk lehetőséget arra, hogy fájdalmat, kárt, szenvedést okozzunk annak, aki nekünk szenvedést hozott, hanem megbújhat a bosszú vallásos takaró alatt is. Ha gyávák vagyunk a személyes megtorlásra, vagy túl kockázatosnak látszik az, akkor sokszor tesszük át ügyünket Isten ítélőszéke elé, Őt akarjuk felhasználni bosszúnk eszközéül. Ha szenvedélyesebb a természetünk, átkot szóró ajkunk követeli Istentől az elégtételt, a kamatos kamattal való megfizetést. Ha csendesebb egyéniségűek vagyunk, akkor ráhagyjuk a megfizetést, de figyelve lessük, mikor következik be a megtorlás, s türelmetlenek vagyunk, ha nem hamarosan elégülhet ki bosszúvágyunk. Világos, hogy Jézus nem így vitte szenvedése ügyét az igazságosan ítélő elé. Ő imádkozott a kereszten azokért, akik neki szenvedést okoztak. Nem azért imádkozott, hogy verje meg Isten őket, mert az Ő kezei le vannak szögezve s így saját maga nem vehet magának elégtételt, hanem azért könyörgött, hogy az igazságosan ítélő vegye tekintetbe ellenségeinek tudatlanságát és bocsásson meg nekik. Vajon így érzünk-e mi is a szenvedésben? 4./ Nem jó a viszonyod a szenvedésben Krisztushoz, ez az ige negyedig felelete.
A 24-25. vers arra figyelmezteti a levél szenvedő olvasóit, hogy Krisztus nemcsak példánk, hanem Megváltónk is. Ha csak példát hagyott volna ránk, az rajtunk nem segítene. Nekünk nem példára, hanem erőre van elsősorban szükségünk. A szenvedő nem arra kíváncsi, hogy hogyan kell szenvedni, hanem azután sóvárog, hogy ereje legyen úgy szenvedni, ahogyan kell. Hát itt az erő nagypéntekben és húsvétban. Krisztus eleget tett bűneinkért, tévelygő bárány életünkben szerzett sok sebünkből meggyógyított, s új élettel ajándékozott meg, mely meghalt a bűnnek s él a Krisztus pásztorlása alatt. Figyeld meg, hogy Péter szerint ez az új élet nem az emberi erőfeszítés eredménye, hanem ajándék. Az ajándék megvan, csak érte kell nyúlnunk a hitünk karjaival. Ha nem az enyém, nem azért van így, mert az ajándék nincs meg, hanem azért, mert nem törődtem vele, s nem kellett nekem. Ha nem tudok Krisztus-módra szenvedni, nem azért van, mert talán a szenvedésem kibírhatatlan, hanem azért, mert Krisztus még nem lett azzá számomra, ami szeretne lenni.
Krisztus tévelygő juhai! Igaz-e rólunk is az ige, hogy csak voltunk tévelygő juhok, de most megtérünk lelkünk pásztorához és felvigyázójához? Ámen.

Növekedjetek!
Időpont: Hetvened vasárnapja – 1954. február 14.
Alapige: 1Pt 2,1-5 „Levetvén azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irígykedést és minden rágalmazást, mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek; mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr. A kihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, a melyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.” Drága ajándéka Istennek az emberi szó. Ezzel értetjük meg magunkat. Ezzel fejezzük ki gondolatainkat, érzéseinket, szándékainkat. Mikor azonban a lélek legbelsőbb dolgaira kerül szó, gyengének bizonyul a legékesszólóbb ajak is. Ilyenkor menekül az ember a képekhez, hasonlatokhoz, s így próbálja megkerülni, körülírni a kifejezhetetlent, láttatni azt, amit szavakkal nem tud hallhatóvá tenni.
Péter apostol is így járt a mai szentleckében. Arról akar szólni, hogy a keresztyén ember nem maradhat meg ugyanabban az állapotban, hanem növekednie kell. El is kezdi értelmes szavakkal magyarázni, hogy miben áll ez a lelki növekedés. A növekedő gyermek kinő a gyermekruhákból.
Kénytelen levetni, s nem veszi fel többé, mert egyszerűen nem megy már rá. Így kell levetni a keresztyén embernek is minden álnokságot, képmutatást, irigykedést és minden rágalmazást, szóval minden gonoszságot. Itt egyszerre abbahagyja a magyarázó leírást. Úgy érzi, hogy a lelki növekedés ennél sokkal több. Abba is hagyja a magyarázkodást, és színes képekben próbálja megláttatni olvasóival, hogy mi a lelki növekedés. Merész képes beszédében egymásra halmozódnak a képek.
Próbáljuk szétválasztani őket, s mindegyiknek üzenetét vegyük külön szemügyre! 1. Három képet használ az apostol. Ezek között az első a csecsemő képe. Azt mondja: Legyetek olyanok, mint a most született csecsemő, aki először szívta tele magát a meleg, édes anyatejjel, megízlelte annak jóságát, s azóta egy vágy tölti el egész parányi életét: vágy az anyatej után.
Ez a kép mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy a lelki növekedés bizonyos alapvető dolgok frissességének megőrzésében áll. Mindig most született gyermeknek kell maradnunk. Megtérésünknek és újjászületésünknek mindig olyan frissnek kell maradnia, mintha most történt volna meg. Szájunkban ott kell, hogy legyen az a csodálatos Isten-íz, melyet akkor tapasztaltunk, mikor a megtérésben először ízleltük igazán, hogy jóságos az Úr, s ez a jóság nemcsak rólunk való gondoskodó atyai szeretet, bajoktól megoltalmazó hatalom, hanem értem véres áldozatot vállaló kegyelem. Isten megismétlődő bűnbocsánatának mindig oly megrendítően újnak kell lennie, mint mikor először hangzott el fölöttem, kétségbeesetten Isten haragját váró, szorongó szívem számára szinte megfoghatatlanul: Megbocsáttattak néked a te bűneid.
Ahol ez nem így van, ahol a megtérés és újjászületés nem a jelen eseménye, hanem a múlt drága emléke csupán, ott megállt a lelki növekedés, s megindult a visszaesés. A vitrinbe tett drága emlékre csukott ajtó mellett is rászáll a por, az élmény megfakul, s olyan lesz, mint megszáradt, porlepte, régi menyasszonyi csokor. A csókok megszokásból vagy udvariasságból, avagy kötelességből megmaradnak, de nincs bennök többé az első csók íze. Ez az az állapot, mely ellen az Jézus panasza: Az első szeretetet elhagytad. Nem olyan számodra többé Isten irántad való szeretete, mint először volt, s te sem szereted őt már úgy, mint először szeretted.
Lehet, hogy te erre azt mondod, hogy könnyű frissen megőrizni egy megrendítő, hirtelen megtérést és újjászületést, mint Péternél a nagy halfogást vagy Pálnál a damaszkuszi utat, nékem azonban nem volt ilyen hirtelen és megrendítő élményem. Ha ilyen nem volt, akkor is elkövetkezett számodra egy olyan pillanat, amelyben hittel meg tudtad ragadni, hogy Isten megbocsátotta bűneidet, gyermekévé fogadott és szeret téged. Ennek az ízét őrizd meg akkor állandóan frissen! Ha pedig azt mondod, hogy néked ilyen tapasztalatod sem volt, akkor nem tudok mást mondani néked, mint csak azt, amit Jézus mondott Nikodémusznak: Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja Isten országát. Szükség néked újonnan születned (Jn 3,3–7).
Egy másik tanítása is van a csecsemő képének. A csecsemő vágyódik az anyatej után. Az egészséges gyermekkel együtt születik ez a vágy. Senki sem magyarázza meg neki, hogy szüksége van rá, s hol található. Az egészséges keresztyén élet is így vágyódik Isten igéje után. Tudja, hogy abban van benne minden, ami megmaradásához és növekedéséhez szükséges. A lelki kenyér után való éhség nemcsak feltétele a növekedésnek, hanem egyetlen jele is. Amint az étvágytalan gyermek beteg, s ezért satnyul, ugyanúgy az a keresztyén ember is, aki csak kötelességből olvassa a Bibliát, vagy egészen rá is unt, az a lelki elsatnyulás útján van. Tudsz-e úgy vágyódni Isten igéje után, mint a gyermek az anyatej után?
Tudsz-e sírni érte, és tudod-e szent erőszakoskodással követelni? 2. A második kép, amit az apostol használ, a templom képe, vagy amint ő mondja: az élő kövekből épült lelki ház. Így ír az apostol: „A kihez – tudniillik az Úrhoz – járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá…” (4–5. v.) Lehet, hogy amikor az apostol ezeket a sorokat leírja, a jeruzsálemi templom építésére gondolt, hiszen ez volt az ő egyetlen templomuk. Azt mondják, hogy a jeruzsálemi templom köveit nem a helyszínen faragták, hanem a kőbányákban, s onnan készen kifaragva hozták a templomépítés helyére, s ott minden nagyobb munkazaj nélkül csak szépen összeállították. A szétszórt kövekből így épült meg a templom. Megvolt tehát a templom azelőtt is, mielőtt megépült, csak szétszórt darabokban. Isten pedig nem szétszórt templomköveket, hanem egybeépült templomot akar.
A keresztyén növekedésnek sem az a célja, hogy a keresztyénség kertjében egyéni díszpéldányok nőjenek, hanem az, hogy Jézus Krisztushoz mint örök fundamentumhoz eljusson minden, Isten teremtő és kegyelmes keze által formált keresztyén egyén, s benne és rajta szent templommá, élő közösséggé épüljön. A keresztyén növekedés célja tehát: belenőni a gyülekezetbe. A gyülekezet Isten temploma, de nem kőből épített művészi templom, hanem élő emberekből épülő lelki ház, a szentek közössége. Amint a csecsemő képe a hitben való növekedésre, úgy a templom képe a szeretetben való növekedésre tanít minket.
A szentlecke első versében csupa olyan bűnök levetéséről beszél az apostol, amelyek a felebaráti szeretet ellen vannak, tehát a gyülekezeti közösség megbontását idézik elő. Ezért kell a keresztyén embernek levetnie a gonoszságot, amely örülni tud a felebarát kárának, az álnokságot, amely kárt okoz a testvérnek, a képmutatást, amely megcsalja az atyafit, az irigységet, amely elkeseríti a másik embert s a rágalmazást, amely megmételyezi az együttélés levegőjét.
Kinőttél-e már ezekből, mint óembered régi gyerekruhájából? Érzed-e, hogy a szeretet nélküli keresztyén ugyanolyan nevetséges figura, mint mikor a felnőtt ember régi gyermekruhájába próbál öltözni? Harcolsz-e ellene? Élő kő vagy-e a gyülekezet lelki házában, vagy különcködve extra utakon jársz, s bontod a szentek közösségét? 3. A harmadik kép, amit az apostol használ, a szent papság képe. Így fejeződik be a szentlecke: „…épüljetek fel (…) szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, a melyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.” (5. v.) A papság papi gyülekezet. Az apostol előtt tehát nem olyan gyülekezet képe áll, amelyben van egy pap, az dolgozik, s a többiek vagy csupán tétlen szemlélői a szakadásig dolgozó pap verítékes küzdelmének, vagy legfeljebb élvezői annak, esetleg csak igényes bírálói…, hanem olyan gyülekezetre gondol, mely a szó szoros értelmében papi gyülekezet, amelyben tehát minden egyháztag pap. Mégpedig nem csupán olyan, akinek papi jogai vannak, hanem olyan, akinek papi kötelességei is vannak, s ezt vállalja. Egy gyülekezet, melynek minden tagja dolgozó pap! Amíg tehát a csecsemő képe a hitben való, a templom képe a szeretetben való növekedésről tanít, addig a szent papság képe a keresztyén munkában, a szolgálatban való növekedésre hívja fel a figyelmet.
A keresztyén növekedésnek tehát nem az a célja, hogy egy szent család otthonában jól érezze magát a keresztyén ember, s sütkérezzen ott a kölcsönös szeretet melegében, hanem az, hogy a gyülekezet munkaközösség legyen, melyben mindenki dolgozik Isten országáért. A munkát is megmondja az apostol, amit minden élő, egészséges, növekedő keresztyénnek vállalnia kell. Az Ótestamentum papságának fő szolgálata az áldozatok bemutatása volt. Az áldozat az Isten és az ember közötti megbékélés útja volt. A papság szolgálata tehát a békéltetés szolgálata. Ebben kell részt vennie minden keresztyénnek. Aki ezt nem vállalja, aki nem hajlandó dolgozni valamit az egyházban, az a lusta, tétlen emberek sorsára jut, elsatnyul.
Érzed-e, hogy állandóan szól az Úr a hivalkodó keresztyénekhez: Jöjj, és dolgozz az én szőlőmben! (Mt 20,4) Mit dolgoztál ma azért hívogatással vagy bizonyságtétellel, hogy valaki rátaláljon Istenre, s megbékéljen vele?
Mint az atya rég nem látott gyermekét, úgy mustrál ma végig minket Isten, s kérdi tőlünk: Nőttél-e, édes gyermekem? Ámen.

A szeretet parancsa és ajándéka Időpont: Ádvent 1. vasárnapja – 1953. november 29.
Alapige: 1Pt 1,22-25 „Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre tisztítván meg a Lélek által, egymást tiszta szívből, buzgón szeressétek; mint a kik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek igéje által, a mely él és megmarad örökké. Mert minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, és virága elhull: de az Úr beszéde megmarad örökké. Ez pedig az a beszéd, a mely néktek hirdettetett.”
Újra itt van ádvent s vele az új egyházi esztendő. A mai napra kirendelt szentlecke a szeretetről és az igéről beszél. Ádvent a szeretet hónapja. Készülünk benne karácsonyra, Isten szeretete kijelentésének nagy ünnepére, s arra a napra, amelyen ennek az isteni szeretetnek visszhangjaként az örvendező ember meg akarja örvendeztetni felebarátait. Ránk fér tehát a tanítás a szeretetről. Az új egyházi esztendő pedig az igehirdetésre figyeltet fel minket, melynek új sorozata indul meg az új egyházi esztendőben.
Ránk fér tehát a tanítás az igéről. A mai ige ezenkívül össze is kapcsolja a szeretetet és az igét. Úgy beszél az igéről, mint amin keresztül Isten újjászületett, szeretetre képes élettel ajándékozza meg az övéit. A mai szentlecke üzenete tehát ebben foglalható össze: A szeretet parancsa és ajándéka. 1. Az ige nem akármilyen szeretetet parancsol. Így kezdődik: „Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben (…) szeretetre tisztítván meg a Lélek által…” Az ige által parancsolt szeretet tehát engedelmes szeretet. A világ azt állítja, hogy parancsszóra, engedelmességből nem lehet szeretni. A szív nem tűr kényszerítő béklyót. Szeretete mindig önkéntes és szabad. Engedelmességből tehát lehet mutatni a szeretetet, de nem lehet érezni. Ezzel szemben Isten nem tűr egyetlen életterületet sem az övéinél, ami nem áll az ő rendelkezése alatt, hanem önállóan, Istentől függetlenül akarja élni életét. A szeretetünket is az ő rendelkezési körébe akarja vonni a Lélek által. Nem azt kell tehát szeretnünk, aki vagy ami felé a szívünk megmelegszik, hanem akit és amit a Szentlélek mutat nekünk. És nem úgy kell szeretnünk, ahogyan a szívünk szeretettárjának dagálya és apálya magával hozza, hanem úgy, ahogyan a Szentlélek kívánja tőlünk és tanácsolja nekünk. Isten ugyanis nem azt akarja, hogy mi szeressünk, hanem azt, hogy ő szeressen rajtunk keresztül, hogy az ő szeretetének csatornái legyünk, ez pedig csak a Szentléleknek való engedelmességben történhetik meg. Hányszor volt a mi szeretetünk engedetlen szeretet! Hányszor sztrájkolt a szívünk, mikor Isten fel akarta használni szeretete megmutatására!
Az ige azonban nemcsak a Léleknek való engedelmességről beszél, hanem közelebbről az igazság iránt való engedelmességről is. Az ige által parancsolt szeretet tehát az igazsághoz hű szeretet. A világ azt állítja, hogy az igazság kellemetlen, aki pedig szeret, az nem akar kellemetlenséget a másiknak, megengedett, sőt kötelező tehát a szeretet számára az úgynevezett kegyes hazugság. Van azonban ebben a gondolkodásban egy nagy tévedés. Sohasem az igazság a kellemetlen, hanem mindig az igazság közlési módja: a részvétlenség és az elítélés. Ha a rossz hírt valaki közönyösen közli, mint a sürgönydrót, ami nem izgul fel, akár öröm-, akár gyászhír zúg is rajta végig; ha valaki a leleplező igazságot úgy vágja oda a bűnös fejéhez, hogy szinte kéjeleg belé, az nem szolgája nemcsak a szeretetnek, hanem az igazságnak sem. Az igazi szeretet leül az igazság által lesújtott ember mellé, vele szenved és imádkozik. Nem szívtelenség és gorombaság, amit mond és csinál. A másik sem érzi annak.
Hányszor volt a mi szeretetünk édeskés szörp, amikor komolynak kellett volna lennie, és hányszor volt otromba, mikor gyengédnek kellett volna lennie!
Az ige által parancsolt szeretet képmutatás nélkül való szeretet. A szeretetnek mindig megvan az a veszedelme, hogy megüresedik, tartalom nélkül való formává merevedik. Ilyenkor modorrá válik, a társadalmi illendőség hagyományává, a jólneveltség kérdésévé. Mennyi ilyen képmutatás van a társadalmi érintkezésben, amit már nem is érzünk képmutatásnak, kezdve a „Jó napot!” köszöntéstől az „Örvendek, hogy találkoztunk!”-on át a „Viszontlátásig!” való búcsúzásig! Vannak, akik úgy akarnak segíteni ezen, hogy hadat üzennek minden társalmi illemnek, s modortalan emberekké válnak azon a címen, hogy ők nem akarnak képmutatóskodni s hazudni. Nem az az orvosság, hogy dobjunk ki az életünkből mindent, ami szeretetet mutat, de nem takar szeretetet, hanem az, hogy töltsünk meg szeretettartalommal mindent, ami mögött nincs szeretet, csak megszokás az életünkben. Mi mindenre el lehet mondani nálunk is, hogy zengő érc és pengő cimbalom, de szeretet nincs benne!
Az ige által parancsolt szeretet tiszta szívből való szeretet. A szeretetet beszennyezte az ember.
Beszennyezte a birtokvággyal. Az igazi szeretet mindig áldozó szeretet. Átadja önmagát annak, akit vagy amit szeret. Tékozló szeretettel akar mindent neki adni. Szolgálni akar neki úgy, hogy olvadjon fel egészen benne, tűnjék el egészen az ő életében. Az igazi szeretet nem birtokolni akar, hanem minden birtokát odaáldozza szerelme oltárára. Ezzel szemben a beszennyezett szeretet birtokolni akarja szeretete tárgyát.
Ezért érzéki, élvező és önző. Mennyivel több mibennünk is ez a birtokba venni akaró, mint a birtokba adni vágyó szeretet?
Az ige által parancsolt szeretet buzgó szeretet. Olyan, mint a forrásvíz, mely akkor is buzog, ha szárazság van. Felszínen futó patakok kiszáradhatnak, őt rejtett mélységek táplálják, hogy el ne fogyjon üdítő vize. Az igazi szeretet ilyen megmaradó szeretet. Kiábrándíthatatlan, elfogyhatatlan. Független a külső körülményektől. Isten szeretetének rejtett mélységei táplálják kifogyhatatlanul. A mi szívünk hány szeretetben hűlt már ki, s csúfolta meg a szeretet himnuszának utolsó sorát: Megmarad a szeretet! 2. Ki képes erre a szeretetre? Én nem. Bizonnyal te sem. Egyetlen ember sem. A természeti ember, a Biblia nyelvén az óember képtelen így szeretni. Az óember csak önmagát képes szeretni. Amikor másokat szeret, végeredményben akkor is önmagát szereti. Szereti azt a kellemes érzést, amit a szép látása kelt benne, vagy azt a hasznot, amit a valakivel való kapcsolata neki jelent. Úgy szeretni, ahogyan ez az ige parancsolja, csak újjászületett ember képes. A születés azonban esemény, nem pedig emberi akarat produkciója. Velünk történik, nem mi csináljuk. Így van az újjászületéssel is. Az újonnan született élet Isten ajándéka. Ezért mondja az ige, hogy erre a szeretetre csak azok képesek, akik újonnan születtek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek igéje által. Isten tehát a szeretetre képes új élet ajándékát az ő igéjén keresztül adja. Igéjével kétféle módon közeledik hozzánk: az írott igében és a hirdetett igében. Amaz a Biblia, emez a prédikáció.
Ránk az újjászületésből annyi tartozik, hogy becsüljük meg és fogadjuk be Isten igéjét. Ennek a megbecsülésnek egy megjelenési formájára utal a mai szentlecke: Úgy nézzünk Isten igéjére, mint örök értékre!
Nézzünk így az írott igére, a Bibliára is! Nem muzeális érték a Biblia, melynek értéke régiségében van, de amely már csak vitrinbe való, mai jelentősége nincs. A Biblia él és megmarad örökké.
Mindennek rendelt ideje van. A mező füvének, a kert virágának s az ember dicsőségének is. Az egyik tavasztól őszig él. A másik pár nemzedéken át. De az Úr beszéde megmarad örökké. A Biblia túlél mindenkit és mindent. Túléli az eget és a földet is. Ég és föld is elmúlnak egyszer, de az Úr beszéde megmarad örökké. Pedig az ember mindent elkövetett és elkövet azért, hogy elpusztítsa a Bibliát. Tiltott könyvvé tették, hajtóvadászatot rendeztek utána, máglyákon égették meg. Támadták a gúny nyilaival, a tudomány fegyverzetével. A Biblia túlélte minden támadóját. A Biblia azonban nemcsak megmarad, hanem él is. Nincs dohos régiségszaga. Mindig modern. Minden időben Isten mai beszéde a ma élő emberhez. Péter nem romlandó magnak mondja. Olyan mag tehát, mely nem veszíti el csíraképességét.
Élet fakadt belőle, mikor először hangzott el. Élet maradt benne akkor is, mikor betűkbe merevedett.
Évezredek során olvasták, s évezredeken át születtek tőle újjá embermilliók.
De nézzünk így mint örök értékre a hirdetett igére, a prédikációra is! A mai szentlecke utolsó verse így szól: „Ez pedig az a beszéd, a mely néktek hirdettetett.” Az ige magva rendszerint a hirdetett és meghallgatott ige útján kerül az emberi szívbe. Néha nagyon emberi a köntöse. Mindig méltatlan ahhoz a szent tartalomhoz, amelyet hirdet, s ahhoz a nagy feladathoz, melyet végre kell hajtania. Mégis meg kell becsülnünk! Lehet, hogy az egyik modern vetőgéppel veti már az ige magvát, a másik még mindig kérges paraszttenyérből szórja a magot, a lényeg mégis csak az, hogy tiszta magot vessen.
Aki ilyen megbecsüléssel fogadja Isten igéjének magvát, abban megindul az újjászületés folyamata.
Hogyan? Az titok. De hogy megindul, az tény. Megfogant egy új élet, s egyszer majd, mikor eljön rendelt ideje, megszületik az új ember. Hogy ez az új ember, aki megszületett, miként tanul meg igazán szeretni, az is titok. Ajándékba kapja Istentől. Az ige szüntelen arról a szeretetről beszél neki, amellyel Isten szereti őt, s amellyel neki kell szeretnie a felebarátját. Egyszer csak elkezd járni az Istentől számára előre elkészített jó cselekedetekben.
Isten parancsolja, de egyben ajándékozza is az új szeretetet. Nincs tehát senkinek mentsége a szeretetlenségre. Csak figyeljünk Isten igéjére az új egyházi esztendőben, s miénk lesz az új szív, az új élet, az új szeretet! Ámen.

A szentség erőforrásai Időpont: Böjt 3. vasárnapja – 1954. március 21.
Alapige: 1Pt 1,17-20 „És ha Atyának hívjátokőt, a ki személyválogatás nélkűl ítél, kinek-kinek cselekedete szerint, félelemmel töltsétek a ti jövevénységtek idejét: tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén: a ki eleve el volt ugyan rendelve a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek.” Egyszer kemény kézzel ragadott vissza az erkölcsi lejtő széléről egy fiatal leányt a szülői szigor. A leánnyal való lelkipásztori beszélgetés közben egyszer csak könnybe borult a leány szeme, arcán valami titokzatos fény gyúlt ki, és sírástól remegő ajakkal ezt mondotta: „Úgy szeretnék jó lenni!” Azon az úton volt, hogy e világ ítélete szerint is rosszá legyen, de ez a könnyes, remegő mondat világosan megmutatta, hogy a szíve mélyén sóvárgó vágy van világosság, fény, jóság, szentség után. Melyikünk nem ment még ugyanezen keresztül? Melyikünk nem utálta meg még önmagát, mikor a bűn szennyében meghempergett? Melyikünk nem szidta még össze magát olyan indulatosan, hogy ha tudta volna, szemen köpte volna magát? Melyikünk nem sikoltott még fel Pállal: Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem? Akinek szívét még nem tompította el egészen a Sátán, abban benne van a mélyben ez az elveszített paradicsom utáni honvágy, a vágy a szentség után.
Vágyunk a szentség után, de nincs erőnk a megvalósításához. Pedig sok mindent megpróbálunk. Ma van kerek ezernégyszáz esztendeje annak, hogy 543-ban meghalt Nursiai Benedek, a nyugati szerzetesség megalapítója. Lehet többféleképpen vélekedni a szerzetesi életről, de azt nem lehet letagadni, hogy indítóokai között a legfőbb ugyanez a szentség utáni vágy. Ezért akar kolostorba menekülni a világ kísértései elől, s ezért keresi hitében való erősödését a hívők közösségében. Persze, amint Istent sem lehet sehonnan sem kizárni, úgy – amíg e világ világ lészen – a Sátánt sem lehet sehonnan sem kizárni. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy szívünk mélyén ott lobog hatalmasan a szentség utáni vágy.
Erről beszél Péter apostol is a mai szentleckében. A szakaszt megelőző versben ugyanis ezt olvassuk: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (16. v.) A továbbiakban azután rámutat a szentség erőforrásaira. Kettőt említ meg közülük. Az egyik a félelem, a másik a hála. 1. A szentség egyik erőforrása tehát a félelem. Ennél a gondolatnál felmerül az emberben az a közfelfogás, hogy az újtestamentumi keresztyénnek nem kell félnie többé Istentől. Az Újtestamentum Istene nem az Ótestamentum haragvó kényura, akinek szeme villámokat cikáz, szava félelmetesen mennydörög, és keze büntetéseket és halált osztogat, hanem szerető mennyei Atya, aki övéit kegyelemmel hordozza, s áldozatával üdvösségre viszi. Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy ez a közfelfogás téves. Az Ótestamentum Istene is szerető mennyei Atya, s az Újtestamentum Istene is szent és bűnt gyűlölő. Nem is lehet ez másképpen, hiszen csak egy Isten van, s ugyanarról az egy Istenről beszél az Ó- és Újtestamentum is. Éppen ezért beszél az Újtestamentum is arról, hogy dacára annak, hogy bűneink büntetését Krisztus magára vette, s véréért az Atya megbocsátott nékünk, mégis ott kell, hogy legyen szívünkben a félelem, mégpedig nemcsak az Isten magasabbrendűsége iránt való hódolat vagy a gyermeknek atyja iránti tisztelete formájában, hanem az Isten büntetésétől való félelem formájában is. A mai szentleckében is ezzel kezdi Péter apostol: „És ha Atyának hívjátokőt, a ki személyválogatás nélkűl ítél, kinek-kinek cselekedete szerint, félelemmel töltsétek a ti jövevénységtek idejét…” (17. v.) Ha valaki, Péter tudta, hogy mi a bűnbocsánat és az Atya közösségébe való visszafogadás, mégis úgy látja, hogy egész földi életünkben ott kell lennie az Isten ítéletétől való félelemnek.
Isten kegyelembe fogadott gyermekeinek is kell félni Isten fegyelmező büntetésétől. Éppen azért, mert szeret Isten, s mert szülői felelősséget érez irántunk, nem hagyhat szabadjára minket. Minél jobban szeret, annál keményebben fog, annál kevesebbet enged meg nékünk. Jól tudjuk ugyan, hogy Isten javunkra fenyít, hogy szentségében részesüljünk, de ez a fenyítés mégis keserves és félelmetes (Zsid 12,10–11).
Isten kegyelembe fogadott gyermekeinek is kell félni Isten utolsó ítéletétől. Jól tudjuk ugyan, hogy azokat, akik hisznek Jézus Krisztusban, Krisztus érdemének palástja eltakarja az utolsó napon a szent Isten haragjától, de éppen az a kereszt, amely Isten kegyelmét hirdeti minékünk, hatalmas szóval hirdeti Isten ítéletességét is. A kereszt mutatja meg, hogy Isten milyen komolyan veszi a bűnt, mennyire igaz az, hogy vérontás nélkül nincs bűnbocsánat, és hogy a bűnnek zsoldja a halál és a kárhozat. A kereszt evangéliuma épp arról beszél, hogy Isten kegyelme nem ellágyult atyai szíve pillanatnyi elérzékenyedése következtében kihirdetett amnesztia, hanem bírói cselekmény, amelyben a kegyelem abban áll, hogy az ítéletben kiszabott büntetést más szenvedi el helyettünk.
Péter apostol az utolsó ítéletről az igében két dolgot emel ki: az egyik az, hogy személyválogatás nélkül való, a másik pedig az, hogy cselekedeteink szerint történik. Személyválogatás nélkül való, tehát nem számíthatok semmi kedvezményre azért, mert Isten gyermeke vagyok, sőt akinek több adatott, attól több kívántatik is. Cselekedeteink szerint ítél meg. Ez nem azt jelenti, hogy érdemünk lehet az utolsó ítéletnél, de jelenti azt, hogy hitünket az életünk cselekedeteiből mint hitünk gyümölcseiből állapítja meg az utolsó ítélet. Lehet-e csodálkozni tehát, ha Isten gyermeke bizodalommal mer nézni az ítélet napjára, ha hitével Krisztusra tekint, de egyszerre megtelik a szíve félelemmel és reszketéssel, ha önmagára tekint?
Isten megkegyelmezett gyermekeinek is kell félni attól, hogy még a célig minden el is veszhet. Ez az élet a jövevénység ideje. Vándorok vagyunk. Luther egyszer azt mondotta, hogy az egész földi élet nem több, mint egy éjszakai szállás. Idegenben járunk tehát, ahol istenellenes hatalmak nyújtják felénk polipkarjukat. Kezünkbe, mint az egyszeri keresztes lovag kezébe, Krisztus sírján meggyújtott gyertyát adott Isten, s ezt a lángot kell hazavinnünk idegen országokon át szélben, zuhogó záporban, csúfotűző emberek között. Nem érünk vele haza, ha nem félelemmel, tehát elővigyázatossággal töltjük jövevénységünk idejét. 2. A büntetéstől való félelem nevelő hatalom, de e világban jobban beválik, mint a lelki életben. Isten büntetése ugyanis sokszor késik, és sokszor egészen el is marad. Nem csap le azonnal a bűnösre, mert nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen, s ezért hosszan tűr értünk. Ez sokszor tompítja a félelmet bennünk, s ilyenkor nem félünk bűnt cselekedni. Ezért beszél az apostol a szentség egy másik erőforrásáról is, s ez a hála. Így folytatja a szentleckét: „…tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén, aki eleve el volt ugyan rendelve a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek…” (18–20. v.) Tudatosítani kell tehát magunkban, hogy mibe került a váltságunk. Nem csengő pénzt áldozott értünk Krisztus, mint a rabszolgáért, akit valami vagyonos úr megszán, s az emberpiacon megvesz, hogy azután szabadon bocsássa. A kemény rabtartó úr igájában sínylődő rabszolga tudja, hogy ez is milyen nagy dolog lett volna. Krisztus azonban úgy szabadított fel minket, hogy vérét ontotta értünk. Meghalt érettünk a felszabadító harcban. Sőt még többet is csinált: áldozati báránnyá lett a bűneinkért. Hibátlan és szeplőtelen volt, mint az áldozatra szánt bárány, de magára vette a bűneinket, s eleget tett értök Isten előtt.
Szabad-e ezt elfelejtenünk? Ugye nem! Lehet-e ezt elfelejtenünk? Ugye, sajnos, lehet! Pedig itt nem régi jóltevők sírjának kegyeletes ápolásáról van szó, hanem olyan valakiről, aki a világ megalapítása előtt már élt, s a világ elmúlása után is élni fog, aki ma is él. Aki tudatosítja magában, hogy mit tett érte Krisztus, annak nem alszik ki a szívében a hála lángja, s iszonyodni fog attól, hogy ennek a Krisztusnak fájdalmat okozzon, s sóvárogni fog azután, hogy örömöt szerezzen neki.
Tudjuk jól, hogy a gondolatok ócska fringiák a bűn elleni harcban. A bűn nem gondolat, mely párbajra, vitába hívja a bennünk levő többi gondolatot, s amelyiknek nagyobb az igazságtartalma, az győz. A bűn szenvedély, a szenvedély pedig mámorba ringat. A mámoros ember pedig érzéketlen az érvekkel szemben. Egyszerűen nem gondolkozik. A bűn mámorában nem fél az ember a büntetéstől, nem gondol arra, hogy milyen szomorúságot okoz Megváltójának, csak megy vakon arra, amerre a szenvedélye viszi. Aki azonban, mielőtt a mámor köde egészen elborítaná, a fuldokló kétségbeesésében felsikolt az Úrhoz, amellé odalép a Szentlélek, eszébe juttatja azt, ami mögötte van: a Krisztus keresztjét, s azt, ami előtte van: az ítéletet. Felébreszti benne a hála buzgó szenvedélyét azért, ami volt, s a büntetéstől reszkető félelmet attól, ami lesz. Ezek a szenvedélyek azután kijózanítjákőt a bűn mámorából, s megmenekül. Persze ez nem valami lélektani kúra, hanem Isten megtartó kegyelme. Aki megtapasztalta, az tudja, hogy nem övé a győzelem, hanem a könyörülő Istené. Nem úgy menekült meg, hogy valami ügyes lélektani fogással kiragadta magát az őskígyó bűvköréből, hanem úgy, ahogyan megmenekül a tűzgyűrűben kínlódó féreg, amelyre mindenfelől a biztos halál leselkedik, ha felülről be nem nyúl a tűzgyűrűbe egy irgalmas kéz, mely kiemeli őt. Ámen.