Túróczy Zoltán

Jön Isten!
Időpont: Szentháromság utáni 18. vasárnap, 1955. október 9.
Alapige: Mikeás 6:6-8.
Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olaj-patakokban? Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?! Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kiván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.
Mikeás prófétának nagy szorongás él a szívében. Az a meggyőződése, hogy Isten meglátogatja az Ő népét. Jön Isten perbeszálló indulattal. Pere van az Úrnak hálátlan népével. /2. v./ Mikeás előtt nem kétséges, hogy ennek a pernek csak rossz vége lehet. Ha Isten az igazságot akarja érvényre juttatni, márpedig minden pernek ez a célja, akkor végünk van.
Valahányszor azt érzi az ember, hogy jön Isten felém, mindig erőt vesz rajtunk ez az izgatott szorongás. Ezért dugja össze fejét már az első emberpár a bűneset után, mikor hallja, hogy jön Isten s tanakodik azon, hogy hová rejtőzzék el Isten elől. /I. Móz. 3:8./ Ezért veti fel az izgatott kérdést Mikeás népe is: "Mivel menjek elibe az Úrnak?" /6. v./ Ezért lesz Úrrá a megkeseredett tanácstalanság az első pünkösdi gyülekezeten is, mikor a Szentlélek egészen közel hozza hozzá, jelenvalóvá teszi számára Istent. Ezért kérdik: "Mit cselekedjünk?" /Ap. csel. 2:37./ És az utolsó időkben, mikor ország-világ előtt nyilvánvalóvá lesz, hogy jön Isten, ezért kiáltanak emberek a hegyeknek: "Essetek mireánk és rejtsetek el minket!" /Jel. 6:16./ Melyikünk nem érezte még ezt az izgatott tanácstalanságot, mikor belülről valami azt súgta: Jön Isten!? Mit csináljak? Mit csináljak? Törtük a fejünket Mikeás népével s nem tudtunk semmi okosat kigondolni. Erre a töprengésre felel mai igénk. 1. Jön Isten? Menj Elébe! Ennyit már Mikeás népe is tudott, hiszen ezért kérdezte: "Mivel menjek elibe az Úrnak?" /6. v./ Nagy dolog ez. Sokan még ma sem tudják. Az ember általában inkább menekülni és bujkálni akar Isten elől, nem pedig elibe menni. Így tett az első ember s így fognak tenni az utolsó emberek is. Teljesen hiábavaló próbálkozás. Régen megmondta már a zsoltáríró: "Hová menjek a te lelked elől, és a te orcád elől hová fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy, ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem." /Zsolt. 139:7-10./ Ha Isten egyszerűzőbe vesz és beszélni akar veled, hiába temeted bele nappal magadat a munkába s kergeted el a megszólító Istent azzal, hogy nem érsz rá, felkelt majd éjjel, elkergeti az álmot szemedről s leül ágyad szélére és úgy kényszerít arra, hogy hallgasd meg, amit mondani akar. Hiába ölöd mámorba a nyugtalanságodat, mint Belsazár király, a korcsma falán is eléd áll a számon kérő isteni szó. /Dán. 5:25./ Ne menekülj tehát, hanem állj meg! Ne bujkálj, hanem állj elő! Sőt! Menj Elébe!
A biblia azt mutatja és sok bűnös megtérése azt igazolja, hogy Isten elől csak egyetlen helyre lehet menekülni: magához Istenhez. Amikor a bűnös, aki ellen körözést adtak ki, úgy látja, hogy már nagyon szorul körülötte a hurok s idegileg sem bírja már az örökös félelmet és bujdosást, rászánja magát arra, hogy önként jelentkezzék a bíró előtt. Szánd rá erre te is magad és menj Elébe Istennek! 2. De mivel menjek Elébe? Menj elébe üres kézzel! Ezt a leckét már Mikeás népe sem tudja.
Minden áron vinni szeretne valamit Isten elé. Ilyen gondolatok forognak agyában: "Hajlongjak-e a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-e elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-e az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olajpatakokban?
Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?!" /6-7. v./ Ezek az elgondolások világosan mutatják, hogy a népet az Istennel való találkozás kérdésében a bűne zavarja. Ezért fél Istentől és ezért szeretné kiengesztelni Őt. Olyanforma gondolatok élnek benne, mint Jákóbban az Ézsauval való találkozás előtt. Hatalmas ajándékot akar maga előtt küldeni, hogy elfelejtesse vele haragját s megnyerje jóindulatát, mielőtt találkoznak. Ez a nép is minden áldozatra kész azért, hogy Istent kiengesztelje. Hajlandó hódolni Előtte, hajlongani, dicséretet énekelni neve magasztalására, imádni Őt. Nem sajnálja az időt a templomlátogatásra s tékozló bőkezűséggel teszi oltárra az áldozatait. Ezerszámra ontja a kosok vérét s patakokban önti az olajat az oltárra. Még arra is hajlandó lenne, ami pedig tiltott dolog volt Izraelben, hogy emberáldozatot hozzon Isten kiengesztelésére. Még elsőszülött gyermekét, álmainak valóra válását, neve hordozóját is fel tudná áldozni, ha ez segíthetne.
Az, hogy mind e mögött kérdőjel van, mutatja, hogy a nép nem bízik az áldozatok engesztelő erejében. Azért kérdi, hogy kedvét leli-é az Úr ezekben, mert úgy érzi, hogy nem, hiszen az ember semmit sem adhat Istennek, amit nem Tőle kapott volna. Csak egy valamink van, ami a saját szerzeményünk: a bűnünk. Üres kézzel kell mennem elébe. Hányszor énekelted már: "Jövök semmit nem hozva...", de igaz volt-e ez az ének az ajkadon? Átérezted- e igazán az üres kéz rettentő koldus sorsát s Istennek való teljes kiszolgáltatottságát? 3. Ennek az éneknek folytatása is van: "Jövök semmit nem hozva, Keresztedbe fogódzva, Meztelen, hogy felruházz, Árván, bízva, hogy megszánsz." Mindezt ilyen újtestámentumi világosságban természetesen nem láthatta még Mikeás népe, de valami sejtelme neki is volt minderről s ő is érzett valamit ebből: Menj elébe kegyelmébe vetett hittel! Tudja, hogy Isten jön. Azt is tudja, hogy megérdemelné a pusztulást. De azt is tudja, hogy Isten azért jelenti be jövetelét prófétája által, azért mondja meg, hogy mit kíván tőle, mert nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Nem elpusztítani, hanem megmenteni akar. Valami sejtelme lehetett ennek a megmentő kegyelemnek az útjáról és az áráról is.
Látja, hogy a kiengesztelés útja az áldozat. Az áldozatok felsorolásának rendje azt is mutatja, hogy látja: nem az áldozat tömege, hanem a minősége a fontos. Mint utolsó lehetőség felmerül benne az a gondolat is, hogy Istent talán csak az engesztelné ki, ha a legkedvesebb gyermek lenne a bűnért való áldozat.
Ez is lett azután az engesztelő áldozat, de nem ember hozta, hanem Isten. Ő adta egyetlen egyszülött Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért a kereszt kínjára. Hogyne kellene nekem hinni a kegyelemben, mikor Isten a kereszttel jön elém, azzal a kereszttel, amelyen elvégeztetett az engesztelés énérettem is, ahol át van szegezve, meg van semmisítve, érvénytelenítve van Isten ellenem való nagy perében az én vádiratom! Nem nekem kell áldozatot hoznom. Az áldozat már megtörtént. Megnyíltak Krisztus sebei, az egyetlen óvóhely, ahová Isten haragja elől én, a bűnös ember, elrejtőzhetem. Énekeld hát: "Jövök semmit nem hozva, Keresztedbe fogódzva"! 4. Jön Isten? Menj elébe hálaadással!
Az ige utolsó verse így szól: Megjelentette néked, óh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot." /8. v./ Ha ezt az igét nem újtestámentumi szemléletben s nem az eddig elmondottak lelki összefüggésében olvassuk, akkor úgy tűnik fel, mint a cselekedetek által való megigazulás irányában elindító isteni parancs. Ha azonban úgy olvassuk, amint nekünk kell és lehet, akkor ez az ige a gyümölcstermő hálára elkötelezés lesz. A hit ugyanis a még nem látott kegyelmet is valóságnak tudja. Olyan valóság a számára a hitt kegyelem, hogy döntően befolyásolja egész életét, eltölti szívét s meghatározza magatartását. Gyümölcsöket terem a hála nála.
Ilyen hála-gyümölcs az igazság cselekvése. Ez az igazság a hívő ember számára Isten igéje. Az ó-testámentumi ember is erről tesz bizonyságot: "A te igédnek summája igazság" /Zsolt. 119:160./ és Jézus is így szól főpapi imádságában: "A te igéd igazság". /Ján. 17:17./ Luther ebben a versben egyenesen Isten igéjének fordítja az "igazság" szót. A hálás ember nemcsak hallgatja és olvassa Isten igéjét, hanem cselekszi is. Szót fogad Istennek. Igéjének engedelmeskedő hálás lélekkel megy elébe. Nem azért, hogy kegyelmet kapjon, hanem azért, mert hiszi, hogy kegyelmet kapott.
Ilyen hála-gyümölcs az irgalmasság szeretete is. Olyanok szeretete, akiket csak irgalomból és irgalommal lehet szeretni, akiket csak azok tudnak szeretni, akik megtudnak bocsátani, mert ők is bocsánatra szorulnak és naponként bocsánatot kapnak. Bocsánatból élnek. Épp ezért szeretik ezt az irgalmasságot. Nem kényszeredetten gyakorolják, nem áldozatnak tekintik, hanem szívesen és örömest teszik.
Ott van-e ez a két hála-gyümölcs életem fáján? 5. Megemlít a próféta még egy harmadik hála-gyümölcsöt is: "alázatosan járj a te Isteneddel." /8. v./ Aki a prófétai kijelentés szerint megy elébe Istennek, az egy nagy csodát él át. Jön Isten. Szorongva várja förgeteges ítéletét a bűnös. És íme, a haragos Isten úgy érkezik meg az emberhez, mint kegyelmes Atya. Megindul az ember. Vánszorogva, félelemmel, üres kézzel, de mégis reménykedve a kegyelem nagy "talán"-jában. Ezen az úton a kereszt alatt hitre jut, hitében övé lesz a kegyelem, Istené lesz egész hálás élete s megérkezik Istenhez, mint megtért ember. Úgy indulnak egymással szembe, mint Bíró és vádlott, s úgy találkoznak, mint Atya és gyermeke. Eddig szembe mentek egymással, egymás ellen volt az életirányuk, most összeölelkeznek, s ezután együtt járnak. Az ember nem akarja többé elereszteni Isten kezét s szomorú múltjára emlékezve ezután alázatosan, de boldogan együtt jár Istennel.
Ez az én élettörténetem-e? Isten szeretné, ha az lenne. Ámen.

Beteljesedett prófécia Időpont: Karácsony I. napja; 1954. december 25.
Alapige: Mikeás 5:2-5a.
De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, a ki uralkodó az Izráelen; a kinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van. Azért odaadja őket, míg a szűlő szűl, de az ő atyjafiainak maradékai visszatérnek Izráel fiaihoz. És megáll, és legeltet az Úrnak erejével, az Úrnak az ő Istenének fenséges nevével, és bátorsággal lakoznak, mert ímé felmagasztaltatik a földnek határáig. És ő a mi békességünk.
Ez az ige karácsonyi prófécia. A prófécia rendszerint nem történet, hanem jövendölés arról, ami történni fog. Ez a prófécia mégis karácsonyi történet. Arról beszél, hogy Isten miképp készítette elő a történelemben a karácsonyi eseményt. Ahogyan a gyermek élettörténete sem akkor kezdődik tulajdonképpen, amikor megszületik, hanem van egy előtörténete is, egy lappangási időszaka, amíg édesanyja szíve alatt készül arra, hogy megszülessék, így van a betlehemi kisded életének is egy ilyen előtörténete. Nem kilenc hónapos, hanem sok ezer éves. Ennek a karácsonyi előtörténetnek egyik eseménye ez a mikeási prófécia, melyben Isten közli népével, hogy hol fog megszületni, s mit fog hozni a Megváltó. Tudjuk, hogy mit jelentett ez a prófécia karácsony előtt. Tartotta Isten népében a lelket, s tanította őt reménységben várni. De jelent-e ez a prófécia valamit karácsony után is? Nem veszíti-e értelmét, célját, nem válik-e feleslegessé a beteljesedett prófécia? Nem! Ez a prófécia ma is tanít. 1. Tanít arra, hogy Isten komolyan veszi a bűn büntetését.
Az a kor, melyben Mikeás próféta élt, nagyon sötét kor. A politikai helyzet nyomasztó, a belső romlás nagy, az egyházban pedig hamis próféták viszik a szót, akik vigasztaló beszédeikkel hamis biztonságba ringatják a népet. A szétszakadt ország északi része, Izrael összeomlott, Samária elesett, Júda, ahol a próféta működik, még áll ugyan, de a próféta látása szerint rohan a veszedelembe. Mikeás rettenthetetlen bátorsággal küzd a bűn ellen, bármelyik társadalmi osztályban jelentkezik is, s kíméletlenül hirdeti az ítéletet. Megmondja kertelés nélkül, hogy Jeruzsálem kőhalommá lesz, Sion mezővé szántatik, s a templomhegy erdősségé válik. Mindezt pedig nem a történelmi események és erőviszonyok alakulása fogja előidézni, hanem Isten, aki a 3. vers szerint „odaadja őket” minderre a veszedelemre a bűneik miatt.
Nem Babilon fogja legyőzni és hosszú fogságra hurcolni a népet, hanem Isten, kinek kezében csak eszköz lesz Babilon, Isten ostora, mellyel bünteti a bűnt. Azzal bünteti a bűnt, hogy bűnösök kezére adja, kiszolgáltatja nekik a bűnöst.
Istennek ez a fenyegetése nem valami rendkívüli. Minden bűn előtt elhangzik az Ő figyelmeztetése és fenyegetése. Mielőtt belépett volna a bűn ebbe a világba, már elhangzott Isten fenyegetése: Aki eszik a tiltott fa gyümölcséből, meghal! Ma is hangzik állandóan ez a fenyegetés, az ember azonban nem veszi komolyan. Ha eszébe jut is a kísértés pillanataiban, a bűn mámora kiveri a fejéből a fenyegetésre való emlékezést, mint Évánál is történt. Néha Isten megtapasztalt kegyelméből kovácsol érvet Isten fenyegetése ellen, s tompítja le vele a fenyegetés ijesztő élét. Pedig Isten komolyan veszi a fenyegetést. Ezt tapasztalta meg Ádám és Éva is. Erre jött rá a nagy nemzeti összeomlás s a babiloni fogságra való hurcoltatás idején Mikeás népe is.
Mi, karácsony után való nép, még világosabban látjuk, hogy milyen komolyan veszi Isten a bűnt s annak büntetését. Az a Messiás, akinek Betlehembe való megszületését megjövendöli Mikeás, nemcsak uralkodó, pásztor és békekövet, hanem Megváltó is, Isten egyszülött Fia, akit odaadott Isten testbe, szenvedésre, halálba, hogy magára vegye, s elszenvedje Isten valóra vált fenyegetését mi helyettünk. Nézz ezen a szent ünnepen a jászolban síró kisdedre s a kereszten érted szenvedő Krisztusra, s lásd meg: Ilyen komolyan veszi Isten a bűn büntetését, az én büntetésemet is! 2. A prófécia tanít arra is, hogy Isten komolyan veszi a bűnös megmentését is.
Isten a bűn halálát akarja, de nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Vesszen a bűn, de meneküljön meg a bűnös! Amilyen határozottan hirdeti a próféta Isten fenyegetését, ugyanolyan határozottan képviseli Isten kegyelmét is. Miben látja Mikeás Isten mentő szeretetét?
Mindenekelőtt a büntetés ideigvalóságában. Az elvettetés mindig csak egy időre szól ezen a földön. Ez a kimért idő titok. A próféta ezt a titokzatos mondatot mondja erről: Odaadja őket, míg a szülő szül. Meddig Uram? – kérdezi sokszor a szenvedő. Mi közöd hozzá? – felel rá az Úr. Rendelt ideig. Ez a rendelt idő a smirnai gyülekezet számára 10 nap /Jel. 2:10./, az 1618-ban kezdődő nagy vallásháborúban 30 év, Izrael számára a babiloni fogság 70 éve, a XVI. században a magyar nép számára a török hódoltság 150 éve. Mikeás úgy látja, hogy Isten olykor rövidebb, olykor hosszabb ideig haragszik, de nem örökre.
Isten mentő szándékát a próféta másodszor abban is látja, hogy Istennek nemcsak fenyegetése, hanem ígérete is van, s ezek az ígéretek csodálatosak. Egységet ígér a szétszaggatott országnak és a széthurcolt népnek. Ezt mondja: „az ő atyjafiainak maradékai visszatérnek Izrael fiaihoz.” A bűn szétszór, a megtérés összegyűjt. A gonosz lélek meg akarja rontani a másikat, a Szentlélek jóakaratot teremt az emberi szívben egymás iránt.
Bátorságos lakozást ígér a kifosztott és elszegényedett népnek. Ezt mondja a 4. versben: „És megáll, és legeltet az Úrnak erejével, az Úrnak, az ő Istenének fenséges nevével; és bátorsággal lakoznak, mert ímé felmagasztaltatik a földnek határáig.” Olyan nyájjá lesz a megtérő nép, melynek nincs többé gondja, hiszen jó pásztora van, ki minden gondját magára vette. „És ő a mi békességünk”, mondja az 5. versben a próféta. Békességet ígér tehát Isten a háborús izgalmak között élő népnek. Békességet Istennel, békességet emberrel, békességet önmagával. Szinte a karácsonyi angyalok énekét hallja az ember ezekből a versekből előcsengeni: Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön és az emberekhez jóakarat.
Mikor lesz ez a nagy változás és miképp megy végbe? A próféta szerint: mikor a szülő szül, amikor tehát a Megváltó megszületik, s mikor a nép Őhozzá megtér. Amint a próféta mondja: amikor Ő lesz a mi békességünk.
A betlehemi jászol mellett lásd meg, milyen komolyan veszi Isten a bűnös megmentését. Fiát adja oda érte Messiásnak, pásztornak és békekövetnek. Ennyire akarja, hogy el ne vesszek, hanem megtérjek és éljek! 3. Végül arra tanít ez a prófécia, hogy mi is vegyük komolyan a Megváltót és váltságát.
Ez a messiási prófécia Jézus születésekor közismert volt. Mikor a napkeleti bölcsek, kik pogány létükre nem ismerhették Mikeás próféciáját, saját eszük szerint Jeruzsálemben keresik a Messiást, mert hiszen hol is születhetnék másutt az új király, mint az ország fővárosában, a királyi palotában, Heródes hivatja a főpapot és az írástudókat, s megkérdezi őket, hogy hol kell Krisztusnak megszületnie. A főpap és az írástudók rögtön erre a mikeási helyre hivatkoznak: „De te, Efratának Betleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izraelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” Sem Heródes királynak, sem a főpapnak, sem az írástudóknak eszükbe sem jutott, hogy kételkedjenek a próféta szavában, Isten igéjében. Érthetetlennek tartják ugyan, hogy a Messiás ilyen jelentéktelen helyen születik, de hogy ott született, abban bizonyosok, bár még semmit sem hallottak róla a jövendölésen kívül. Ismerik és igaznak tartják a próféciát, de nem veszik komolyan. Heródes még komolyabban veszi, mint a papok. Ő legalább megmozdul a hírre, s ha el is akarja veszteni az új királyt, legalább valami hatást vált ki belőle a prófécia. A papok azonban nem mozdulnak. Az volna a természetes, ha csatlakoznának a napkeleti bölcsekhez, s együtt indulnának megkeresni a Megváltót és hódolni neki. Ők azonban egy tapodtat sem tesznek. Minden marad náluk, bennük és körülöttük úgy, amint volt.
Voltak azonban, akik komolyan vették a próféciát. Komolyan vették a betlehemi pásztorok, s elmentek mind Betlehemig. Komolyan vették a napkeleti bölcsek, s hódoltak a Megváltónak. Komolyan vette az öreg Simeon, aki reszketős lábaival eltipegett a templomig, s boldogan várta és vette a halált, miután szemei látták az Üdvözítőt.
Komolyan veszed-e te is a Megváltót és a váltságot? Van-e egyáltalán valami köze Krisztusnak a karácsonyodhoz? Karácsony ugyan boldog örömnap, de csak azoknak igazán, akik tudják, hogy karácsony nagyon komoly dolog. A betlehemi istállóban, jászolban fekvő Isten-fia megrendítően tárja elénk, hogy milyen komolyan veszi Isten a bűn büntetését. Nem hagyhatja a bűnt büntetés nélkül. Fián bünteti a mi bűneinket. Ott kezdi már a jászolban. Nem kedves csecsemő fekszik ott, hanem a szenvedő Megváltó. De ugyanez a jászol megrendítően tárja elénk Isten mentő kegyelmét is. Fiát teszi szegénnyé, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. Őt küldi ki a mennyből, hogy mi bejuthassunk a mennybe. Őt küldi a halálba, hogy mi éljünk.
A mai ige egy beteljesedett prófécia. Isten megtartja szavát. Fenyegetését is, ígéretét is.
Térjünk meg Krisztushoz, és miénk lesz az ígéret! Ámen.

Jónás, a bűnbánó Időpont: 1936. július 5. Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap
Alapige: Jón 1,12 Ő pedig monda nékik: Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek; mert tudom én, hogy miattam van ez a nagy vihar rajtatok.
Jónás próféta története a Biblia egyik legcsodálatosabb története. Olyan csodálatos dolgok történnek benne, hogy az ember földbe gyökerezett lábbal áll meg előtte. Viharok támadnak, és viharok szűnnek meg egy szóra. Hatalmas halak mozdulnak meg a tenger fenekén, hogy parancsszóra felszínre jöjjenek, és elnyeljenek egy embert, hogy aztán egy bizonyos napon egy bizonyos időben szárazra tegyék. Növényzet indul növekedésnek, egyik napról a másikra olyan nagyra nő, hogy árnyékában megpihenhet az ember, hogy aztán másnap semmi se maradjon belőle. Az indiai fakírok világában történnek ilyen csodálatos dolgok, melyek elképesztenek és megdöbbentenek.
Pedig Jónás történetében nem az a legnagyobb csoda, hogy viharok támadnak és elülnek, halak jönnek és tűnnek el parancsszóra, növények nőnek és hervadnak el egy nap alatt. Jónás történetének legnagyobb csodája az, mikor Jónás az ingadozó hajó fedélzetén térdre esve azért könyörög: „Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek, mert tudom én, hogy miattam van ez a nagy vihar rajtatok.” Ez a bűnbánat csodája.
A bűnbánat csodája azért olyan nagy csoda, mert létrejöttéhez három tényező szükséges.
A bűnbánat csodája: az Isten csodája, a bűnös ember csodája és a felebarát csodája. Ez a vers mind a három tényezőt világosan megmutatja. * * * A bűnbánat Isten csodája.
Kimondhatatlanul nehéz bűnbánatra jutni. Annak, akinek élete tele van bűnökkel, melyeket e világ is bűnnek bélyegez, melyeket nem lehet eltitkolni, mert nyilvánosan cselekszi azokat, annak az embernek azért nehéz bűnbánatra jutni, mert lelkiismerete a bűn levegőjében elaludt, tisztaságérzéke meggyöngült, hozzászokott a bűnhöz. Az igaz, a hívő embernek, vagy mondjuk így: a „jó” embernek, a világ szerinti erkölcsös embernek meg azért nehéz bűnbánatra jutni, mert ha lelkiismerete meg is mutatja élete árnyoldalát, a Sátán mindig gondoskodik róla, hogy szeme elé tartsa élete fényoldalainak sokaságát, hogy evvel elaltassa lelkiismeretét, megnyugtassa, hogy nem kell kétségbe esnie bűnei felett, hiszen azok csak emberi gyarlóságok.
Nem lehet senki sem tökéletes, emberek vagyunk mind, mindenki megbotlik. Lám, Isten kegyelméből milyen világosságra jutott, mennyi hit, mennyi szépség, mennyi szentség van életében! Ezért nehéz a „jó” embernek bűnbánatra jutni.
Pedig mindenkinek el kell jutni bűnbánatra. Még Jónásnak is. Pedig Jónás Isten embere volt. Olyan valaki, akivel Isten beszélő viszonyban állott, szólott hozzá. Nemcsakő szólt Istenhez, de Isten is szólt őhozzá. Nagy munkára szemelte őt ki az Isten, nagy megbízatást tartogatott számára. Ninive misszionálására kiválasztott edénye volt. Egy ország megtérését akarta letenni a kezébe. És a történet további folyása igazolja is, hogy Isten nem tévedett, mikor Jónásban ilyen embert látott. Látjuk, hogy mikor aztán engedelmeskedik küldetésének, szavára az egész nép zsákba öltözik, és hamuba ül. Az egész város megtér. És ennek az embernek is el kellett jutni a bűnbánatra. Milyen rettenetes nehéz volt idáig eljutnia! Istennek vihart kellett bocsátani a tengerre, amelyen az isteni megbízatás útjával ellenkező irányban akart menni. Aki volt már viharban a tengeren, az tudja, micsoda hatalmas erők mozdulnak meg akkor, hogyan kavarják föl a feneketlen tengert, mint parányi pocsolyát a játszó gyermek kis ostorával, hogyan hányják-vetik a hullámok ide-oda a hatalmas hajóóriást, mint kis dióhéjat. Istennek vihart kell bocsátani, hogy a természeténél fogva alvó embert, az alvó Jónást is felébressze bűneinek tudatára.
De néha még ez sem elég. Jónásnak sem volt elég. Amíg vihar volt, Jónás aludt, sorsot kellett vetni rá. Közelebb kellett hozni hozzá Isten ítéletét. A kétségbeesett matrózok sorsot vetnek. Talán egy urnába teszik a hajón lévők nevét, hogy egy névnek kihúzásával mutassa meg Isten, hogy ki miatt van ez a nyomorúság rajtuk, hogy vezesse a sorshúzó kezét afelé, aki miatt ezt a vihart küldte rájuk. Kihúzzák Jónás nevét. Jónás érzi, mint szorul egyre szorosabbra a hurok a nyaka körül, és mikor rárohannak a matrózok az életüket féltő emberek kétségbeesésével: Ember! Mit csináltál te, hogy miattad van rajtunk ez a nyomorúság?! - akkor törik össze a Jónás szíve.
Milyen rettentő kemény tud lenni egy emberi szív! Mozgósítani kell az egész teremtett világot, a tengert, az embereket, az állatokat kell rászabadítani, hogy halálra keressék, míg végre össze tud törni, és el tudja mondani: „…Fogjatok meg és vessetek a tengerbe…, mert tudom én, hogy miattam van ez a nagy vihar rajtatok.” A bűnbánat Isten csodája. Senki a világon bűnbánatra a maga erejéből eljutni nem tud. Isten Szentlelkének csodája ez. Ő győz meg bennünket bűn, igazság és ítélet tekintetében.
Kedves Testvéreim! Ha Isten e vasárnapon elhozott ide, mert nem tudsz tovább nyugodtan aludni életed viharvert hajójában, és úgy érzed, szorul körülötted a hurok, hogy egyre többen vannak, kik támadásra készülnek ellened, emeld fel a fejed! Könnyes tekintettel nézz az égre, mosolyogj a beborult égre, mert Isten nagy csodáját akarja véghez vinni rajtad, bűnbánatra akar ébreszteni. Isten kegyelmének jele ez, mikor a bűnbánat és önítélet vihara kitör egy emberi szívben. * * * A bűnbánatnak azonban van emberi eleme is, és éppen azért a bűnbánat a bűnös ember csodája is. Ne értsük félre, a bűnbánat csodáját egyedül Isten viszi végbe Szentlelke által. Az embernek nincs más szerepe benne, mint hogy megadja magát Isten összetörő akaratának, odahelyezi kemény szívét és életét Isten hatalmas pörölye alá, hogy üsse és törje össze, ha neki úgy tetszik.
Jónás is megadja magát Istennek. Mikor odamennek hozzá, és számon kérik, hogy micsoda bűnt követett el, nem tér ki a felelet elől. Pedig mondhatta volna: „Ugyan micsoda babonaság ez! Hagyjatok nekem békét, én utas vagyok, megfizettem a menetdíjat, nekem jogom van a hajón utazni.” És ha még tovább szorongatják, még sok mindent hazudhatott volna össze- vissza. Messziről jött idegen ember, mesélhetett volna akármit, senki sem tudott róla semmit, elhitethetett volna velük akármilyen történetet. Nem teszi. Megadja magát. Milyen csodálatos, hogy az az ember, aki fut az őt Ninivébe küldő Isten megbízása elől, meghódol, és nem akar elfutni az ítélő Isten elől: „Fogjatok meg engem, és vessetek a tengerbe!…” Ez a Jónás válasza.
Gondoljuk csak meg, mi vár erre a Jónásra. Ott látja maga előtt a sötét színekben feléje ásító mélység borzalmait, a prédára leselkedő halak sokaságát, látja magát széttépve a tenger fenekén vagy egy hatalmas hal gyomrában. Előtte ez a sok szörnyűség, és ő mégis megadja magát: „Nem bánom, akármi történik velem!”
És ekkor egy új csoda történik. Jónás azt hitte, a halál vár rá, és az élet várt rá. Ha a hajón maradt volna, meghalt volna, de mert életét alá merte rendelni Isten akaratának, új életet nyert.
Jónás azt gondolta, az ítélet Istene vár rá, és a kegyelem Istene várta őt. Mikor hatalmas ívben átröpül a hajó korlátján, és nagy csobbanással összecsapódik felette a tajtékzó tenger, mikor rémülve látja feléje közeledni kitátott szájjal az óriás halat, azt hitte, hogy itt a vég. S aztán meg kell látnia, hogy új élet kezdődik számára.
Testvérem, ha úgy látod, hogy Isten össze akarja törni szívedet, hogy ítélet alá akar vonni téged, Jónás így könyörög neked: Ne fuss előle! Isten haragja elől csak egy helyre menekülhetsz: Istenhez magához. Azt mondod, nem tudod, mi vár rád: szégyen? halál? – mindegy! Vesd alá magadat! Meg fogod látni, ítélet helyett kegyelem, halál helyett élet vár rád.
Ez lesz a bűnbánó ember nagy csodája. * * * A bűnbánat csodájában a másik emberi elem a felebarát csodája.
Jónásnak meg lehetett volna úgy is oldani a kérdést, hogy ő ugrik bele a tengerbe.
Gondolkodhatott volna így is: „Énmiattam van rajtatok minden, levonom ennek a következményét, belevetem magam a tengerbe. Ha miattam van ez a vihar, le fog csendesedni, és ti meg fogtok menekülni. Isten veletek!” – és ezzel átdobja magát a korláton. Jónásnak erre magának ereje nem volt. Úgy érezte, ezt önmagától meg nem tudja csinálni. Emberi segítség kell neki. Könyörög a körülötte lévőknek: „Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe!…”
Ne gondoljátok, hogy ez a felebaráti szolgálat könnyű szolgálat. Világosan mutatja a történet, hogy a matrózok mindent megpróbáltak, hogy meg tudják másképp menteni a hajót, és ne kelljen halálra adniok a vétkest, de nem volt más megoldás.
Itt van a bűnbánat csodájában a felebarát csodája. Nekünk bűnbánatunkban mindig szükségünk van emberekre. Mikor Isten Szentlelkének munkája nyomán eljutunk a holtpontra, mikor meglátjuk, hogy nincs más kiút, de nem merjük alávetni magunkat Isten ítéletének tajtékzó tengerébe, akkor azok a felebarátok segítenek át a holtponton, akik megfognak bennünket, és belevetnek az ítélet tengerébe. Bizony ez keserves és nehéz szolgálat. Keserves annak is, aki teszi, és annak is, akivel teszik. Ezeket az embereket nem szoktuk szeretni. Nem szeretjük azokat, akik a bűneinkről beszélnek, csak azokat, akik hízelegnek nekünk. Pedig a bűnbánat csodájához szükségünk van ezekre az irgalmatlan emberekre. Sokkal nagyobb szükségünk van ezekre az irgalmatlan emberekre, mint azokra, akik mindig gyengédek és kedveskedők velünk. Higgyétek el, hogy a lélek üdvössége dolgában sokkal többet ártanak a mézes-mázos, hízelkedő beszédű emberek, mint az irgalmatlanul sarokba szorító, bűneinket fejünkhöz vagdosó emberek.
Testvérem, ha úgy látod, hogy azok, akikkel együtt utazol az élet hajóján, meg akarnak keményen ragadni, mindenért téged akarnak okolni, s az ítélet feneketlen mélységébe dobni, – engedd magad átdobni életed utolsó biztonságának tartott korlátján az irtózatos halál mélységes fekete torkába, és szeresd azokat, akik a te bűneidről beszélnek: „Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak…, imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.” (Mt 5,44) * * * A bűnbánat csodája a világ legnagyobb csodája. Higgyétek el, ha akárhány megfoghatatlan csoda történne most itt a templomban, nem volna olyan óriási csoda, mintha egy ember szíve megtörne és bűnbánatra indulna. Akármilyen bűvészmutatványnak tetsző csodát tenne is Isten, nem volna nagyobb ennél. Ez a templom nemcsak az imádság háza, nemcsak az ítéletnek háza, hanem a bűnbánat nagy csodájának háza is. Engeded-e, hogy a bűnbánat nagy csodáját véghez vigye rajtad Isten kegyelme? Ne félj tőle! Menj nyugodtan neki! Engedd beledobni magad a tátongó fekete mélységbe! Isten kegyelmének két ölelő karja várja ott az önmagát elítélő, bűnbánó embert.
Ámen.

Az Úrnak beszédét nem találják meg 1943. február 20. (helyszín nincs megjelölve)
Alapige: Ámos 8:12.
És vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg.
Régtől fogva jól ismerem Ámos jövendölését, de azért komolyan sohasem gondoltam arra, hogy ilyen hamar eljöhet az idő, amikor keresik az emberek az Úrnak beszédét, de nem találják meg.
Hiszen a bibliapiacon mindig a kínálat volt nagyobb, mint a kereslet. Terjeszteni kellett a bibliát, s áldozatokat hozni azért, hogy az emberek kezébe kerüljön. De nemcsak ez a kereskedelmi szempont tüntette fel a helyzetet úgy, hogy a bibliahiánnyal, mint komoly s közelálló lehet őséggel számolnunk nem kell, hanem az a meggyőződés is, hogy ha valami Isten ügye, akkor a bibliaterjesztés különösképpen az, s ha valami a hívő kötelessége, akkor a bibliaterjesztés ebben a vonatkozásban is különösen az. Abban a meggyőződésben éltem, hogy Isten gondoskodni fog mindig arról, hogy fölös számban álljon rendelkezésre biblia.
Beleringattam magam, s velem együtt bizonnyal sokan mások, abba a gondolatba, hogy magától értetődő s természetes dolog az, hogy biblia mindig áll rendelkezésünkre. Mikor a biblia beszerzésével kapcsolatban az első nehézségek jelentkeztek, akkor lett előttem nyilvánvalóvá egészen világosan az, hogy sem nem természetes, sem nem emberi jogon alapuló állapot az, hogy van bibliám, hanem kegyelem. A Biblia Isten kegyelmi ajándéka, s ha kiesem a kegyelemből, a Biblia is elvétetik tőlem.
Így világosodott meg előttem bukdácsoló keresztyén életemnek sok szomorú időszaka, mikor volt bibliám és mégsem volt bibliám. Volt bibliám, nemcsak a könyvespolcon, hanem minden nap a kezemben is, de nem jelentett számomra semmit. Mondanivalói megszürkültek, elméleti magasságokba húzódtak fel, vagy másoknak szóló textusokká süllyedtek alá, életformáló hatalommá azonban nem váltak bennem. Elvétetett tőlem a biblia, mert kiestem a kegyelemből. Akitől azonban elvétetik a Biblia, attól elvétetik a kijelentés is, ahol pedig nincs kijelentés, ott elvadul a nép. Isten a Magyar Biblia Társulatnak bibliáról gondoskodó munkájában kegyelmes kezét nyújtja népünk felé, hogy el ne vaduljon. Legyen elég a bibliaellátás körüli zavar ízelít őnek abból, hogy mi lenne, ha keresnénk az Úrnak beszédét, de nem találnánk meg. Keressük Isten igéjét, míg megtalálható, s becsüljük meg, míg megbecsülhet ő! Ámen.

Múlik a kegyelem ideje.
Időpont: Óév napja, 1954. december 31. [Helyszín: Győr-Szabadhegy]
Alapige: Ámos 8:11-12.
Ímé, napok jőnek, azt mondja az Úr Isten, és éhséget bocsátok e földre; nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után. És vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg.
A mai este, az óévnek estéje a végre emlékeztet bennünket. Ámos könyvének 8. fejezete is a végről beszél. Azonban, amíg az óév estéje csak általában emlékeztet bennünket a végre, figyelmeztet arra, hogy aminek kezdete van, annak vége is kell, hogy legyen, addig Ámos próféta hallgatóinak egészen személyes kérdéssé teszi, hiszen azt mondja ennek a fejezetnek 2. versében: "...Eljött vége az én népemnek, az Izraelnek; nem bocsátok meg néki többé." Minden vég előfutára a nagy végső végnek, annak a végnek, amelyik után nincs többé folytatás, nem következik új esztendő és új nemzedék nem kezdhet új életet. Arra a végső végre, amikor Isten véget vet ennek a világnak, erre akar elvezetni Isten igéje ezen az estén azáltal, hogy szempontokat ad nekünk, amiket jó figyelemmel kísérni akkor, hogyha az utolsó megméretésre akarunk felkészülni.
Ez az ige felhívja figyelmünket, mit kell nekünk különösképpen megköszönni az óév estéjén.
Minden ember visszafelé néz, s akiben van jó érzés, az sok mindent talál, amit meg kell köszönni ebben a múló esztendőben Istennek és embereknek. Meg kell köszönni nekünk magát az életet. Hiszen ha panaszkodunk is sokat erre az életre, és ha úgy beszélünk is róla, mint a nyomorúság világáról, azért ugye mégiscsak ragaszkodunk ehhez az élethez? Meg kell köszönni Istennek az egészséget, amelyről sok ember azt mondja, ez a legfőbb dolog a világon. Ha mi nem is tarjuk a legnagyobb kincsnek, minden bizonnyal mi is kincsnek tartjuk, amit meg kell köszönni Istennek. Meg kell köszönni nekünk az óév estjén a mindennapi kenyeret. Pedig sokszor volt ez esztendő folyamán panasz ajkunkon, hogy ez vagy az nincs, de azért visszafelé nézve be kell vallanunk, mindig volt annyi, amennyire éppen szükségünk volt, és az elég kellett, hogy legyen. És meg kell köszönni nekünk a munkát is. Az Istennek hálát kell adnunk azért, hogy e kenyérért dolgozhattunk, hogy a munkanélküliség réme nem kopogott be ajtónkon, hanem véres verítékkel megszerzett kenyeret ehettünk egy egész esztendőn keresztül. Meg kell köszönni Istennek, hogy béke volt 1954-ben, hogy nem fegyverbe szólított nép hullatta vérét a csatamezőkön, hanem termelő munkában verítékező nép építhette a békés élet alkotásait. Ajándékok ezek, amelyekre emlékeznünk kell ezen az estén, mégpedig hálával kell emlékeznünk és Istennek megköszönnünk. Aki pedig úgy érzi, hogy mindez neki ebben az esztendőben nem jutott osztályrészül, neki egyáltalán nincs semmi megköszönnivalója Istennek, az gondolkozzék el azon, vajon ennek az ő felfogásának nem az ő túlzott igényessége-e az oka? Az kérje Istent, hogy tanítsa meg őt a nyomorúság és egyéb más megpróbáltatás áldásának felismerésére, mert aki ezt megtanulja, az tudja énekelni azt is: Mind jó, amit Isten tészen. Az tudja, Isten mindent megold, akkor is, mikor ad, akkor is, amikor elvesz, amikor ajándékaival megörvendezteti szívünket, és akkor is, mikor könnyeket sajtol ki szemeinkből. Van mindnyájunknak megköszönnivalója. A mai ige azonban egyvalamire hívja fel figyelmünket. Azt mondja, hogy meg kell köszönni Istennek az Ő igéjét is, mert az ige drága kincs. Mivel mutatja, mivel érzékelteti a próféta, hogy milyen drága kincs az Isten igéje? Azzal, hogy mikor Isten büntetni akarja népét, ez az utolsó büntetés. Azért veszi el Isten az igét utoljára az ő népétől, mert Isten nem hagyhatja a bűnt büntetés nélkül. Azért mindig érzékeny ponton sújtja a bűnöst. Hol ezt veszi el tőle, hol amazt, rendszerint olyat, amit megérez, ha elveszik tőle. De mindig sorrendet tart abban, amit elvesz tőlünk. Először mindig azt veszi el, ami veszedelmes számunkra. Lehet, hogy mi nagyon szeretjük, úgy rajongunk érte, mert bálványunk, és nem tudjuk, hogy az veszedelmes számunkra.
Isten kiveszi kezünkből, mi büntetésnek érezzük, Ő mentő szeretetnek szánja. Azután elvesz tőlünk sok mindent, amit mi az emberi élet nélkülözhetetlen külső feltételének tekintünk, és ilyenkor kevesebb kenyérrel, didergőbb életet élünk, s megtanít sok mindent nélkülözni, amit mi nélkülözhetetlennek tartottunk. Azután jön a következő csapása az Úrnak. Ha ez sem elég, akkor Ő a testünkben személy szerint próbál meg minket. Az egyiket betegágyba fekteti, a másikra ki tudja milyen nyomorúságot bocsát, és így mindig érzékenyebben és keményebben büntet az Isten. Mindig olyan érzékenyen, amilyen kemény a szívünk. Ha szívünk a pálca suhogtatására is megtörik és megtér, akkor nem fog ránk furkósbotot, vagy ahogy Ésaiás próféta mondja: akkor nem bocsátja ránk szekere kerekét és lovainak patáival nem tapodtat meg minket az Isten szérűjén. Az utolsó büntetése az, amikor elveszi az igét. Azt mondja a próféta: "Íme napok jőnek, azt mondja az Úr Isten és éhséget bocsátok e földre; nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után. És vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg." Amikor ezek a napok eljönnek, elhallgat az Isten. Nem szól többé a prófécia.
Üres és érthetetlen könyv marad számunkra a Biblia. Ez nem mindig azt jelenti, hogy nincs többé templom, hogy nem tarthatunk többé istentiszteleteket. Nem jelenti azt, hogy mozivá és színházzá alakítják át az Isten házát, avagy, hogy máglyára dobnak minden Bibliát. Az ige megmarad, de tőlem, vagy egy egész néptől elvétetik. Nem érti többé, üres marad a számára.
Ez az Isten utolsó büntetése. Ez az a büntetés, amivel együtt jár mindig az, hogy "nem bocsátok meg neki többé". Ennek a 8. fejezetnek 2. versében üzeni a prófétán keresztül Isten ezt az akkor élő népnek. Látod, ezért olyan nagy kincs az Isten igéje! Még mivel szemlélteti a próféta, hogy miért olyan nagy kincs az Isten igéje? Azért is kincs, mert mikor elvétetik, akkor veszi észre az ember, hogy mit veszített el. Mindennel úgy szokott lenni, hogy addig, míg valami a mienk, nem ismerjük az értékét, amikor elvétetik tőlünk, akkor egyszerre két kézzel kapkodunk utána, mert úgy érezzük, nem tudunk nélküle élni. Olyan megdöbbentő szemléletesen rajzolja le a próféta az igén keresztül, hogy vajon mi történik azzal a néppel, amelyiktől elvétetik az Isten igéje. "Éhezni fogtok Isten igéje után és szomjúhozni fogtok utána." Olyan alapvető szenvedéllyel keresi az igét, mint az éhes ember a kenyeret, mint a szomjas ember az üdítő italt. Úgy rajzolja le az embert, mint a pusztában eltévedt vándort, akinek tarisznyájából elfogyott az utolsó darab kenyere és tömlőjéből az utolsó korty víz, s elindul, hogy keressen magának. Először futkos jobbról-balra, azután szorgosabban kezd kutatni, végül is elfogy minden ereje, úgy vánszorog ide-oda tengertől-tengerig, északtól fogva napkeletig, és keresi az Úrnak beszédét és nem találja meg. Végül összerogy, s a halál martaléka lesz. Aki eddig semmibe sem vette Isten beszédét, kimosolyogta a templomba járókat, Biblia olvasókat, most az életéért harcoló ember kétségbeesésével keresi az Igét, de nem találja meg. A Szentírás példákat is mond erre. A sok példa közül csak egyet említek meg. Saul király Isten választott embere volt. Első királya Izrael népének. Daliás ember és lélekben is magasan kimagaslott népe felett. Aztán elhagyta az Istent és az engedetlenség útjára lépett. Nem becsülte meg a prófétaszót, amelyen keresztül az Isten szólt hozzá. És akkor elvétetett tőle az ige. Azt olvassuk róla, hogy akkor elment a papokhoz, hogy prófétáljanak, ezek akkor az Urim és Tummim szertartásában keresték az Isten akaratát, de nem felelt az Isten neki semmit. Akkor azután elmegy olyan útra, melyet maga tiltott meg halálos parancsában, elmegy az endéri javasasszonyhoz, hogy igézzen fel valakit a túlvilágból, s adjon választ kérdéseire. És nem kapott választ. Elvesztette a csatát. Arra kérte szolgáját, szúrja őt agyon, s mikor ez nem volt hajlandó megtenni, akkor beledőlt kardjába, és ott ömlött ki vére annak az embernek, akinél elhallgatott az Isten.
Testvérem! Én nem tudom, tudod-e mi az, hogy beszél az Isten? Őrizzen meg téged az Isten attól, hogy egyszer arra ébredjél fel, annak tudatára, amikor nem szól többé hozzád az Isten. Mert akkor már vége az irgalomnak. Akkor vége az életnek, vége az örökéletnek és vége van – ahogyan hallottuk – az én népemnek. Köszönd meg hát Istennek, hogy ebben a múló esztendőben nem vette el az igéjét.
Köszönd meg, hogy van templomunk, ahova mehetünk. Köszönd meg, hogy még összejöhetünk ebben az iskolában, hangozhatik itt még Isten igéje, hogy várja az oltár a bűnbánókat, hogy gyermekeket keresztelhetünk és házasságnak szent kötelékét Isten nevében megáldhatjuk, hogy van Bibliánk, olvashatjuk; van énekeskönyvünk és szabad imádkoznunk az örökkévaló Istenhez, és mindez egy olyan világban, amelynek társadalmi berendezettsége nem tartja a társadalmi élet alappillérének azt, hogy az ember vallásos legyen. Nem gondolod, hogy mikor eddig jutunk gondolatunkban, le kell hajtanunk fejünket és be kell ismernünk, hogy szükségünk van erre a figyelmeztetésre, mert különben ezen az estén, mikor Isten ajándékait megköszönjük, elfelejtettük volna megköszönni Istennek az Ő igéjét.
Azonban ez az ige nemcsak arról beszél, mit kell nekünk ezen az estén különösképpen megköszönni. Beszél nekünk arról, mit kell nekünk ezen az estén különösképpen megbánni.
Mert minden komoly ember, aki óév estéjén számadást vet magával és lelkében végiggondol az egész múló esztendőn, az kénytelen belátni, sok minden bánni valója van neki. Sok mindent nem úgy csináltunk, ahogy kellett volna. Sok mindent másképp csinálnánk, ha lehetne újra csinálni. Sok olyan úton jártunk, amelyen kár volt elindulni. Akkor nem hittük el, hogy az a széles út, amelyre az ördög hívogatott minket, s a végén a zsákutca és a veszedelem nyomorúsága jött, és ott láttuk meg világosan, nem kellett volna elindulni. Sok minden olyan mondatot mondtunk, amelyért bocsánatot kell kérni Istentől, meg emberektől. Sok minden olyan van az 1954. esztendőben, amit szeretnénk, ha meg nem történt volna. Amit oda kell vinnünk az Isten Fia kereszten kiömlő, bűnbocsánatot jelentő vére alá, és könyörögnünk kell azért, hogy Isten Báránya, ki hordoztad a világ bűneit, töröljed el ezt az én bűnömet is, tépd ki ezt a lapot az 1954. esztendő könyvéből, szegezd, mint vádlevelet, mint széttépett és megszüntetett vádlevelet a Te keresztedre, véreddel írd alá, húzd át, hogy ki van fizetve! De ez az ige világossá teszi, hogy van valami, amiről nem szabad elfelejtkezni. Amikor az elhibázott dolgokra gondolunk az 1954. esztendőben, ez az ige ellen való vétkünk. Mert, hogy ha az ige nagy kincs, amelyet meg kell köszönni az Istennek, akkor az ige ellen elkövetett vétek igen nagy bűn, amelyet igen meg kell bánni. Gondolj az elmulasztott alkalmakra! Gondolj arra, hányszor voltál templomban az 1954. esztendőben, és hányszor mehettél volna és nem mentél el! Lehet, hogy eszedbe jutott mentegetni magadat, lehet, hogy visszafelé is próbálod ezt, hogy nem értem rá. Testvérem! Az óév utolsó estéje sokkal komolyabb dolog, semhogy hazugságokkal üssük el lelkiismereti gyötrelmünket. Nem igaz, hogy nem értél rá, az az igaz, hogy más volt életedben, amit előbbre helyeztél az Isten igéjénél. És gondolj arra, hányszor vádolhat téged megszokott helyed a templomban, vagy ebben az iskolában, mert üresen maradt?
Hányszor vádolhat téged a Bibliád, hogy nem vetted kezedbe, hányszor vádolhat az ige, hogy csak úgy kutyafuttában olvastad el, talán a bibliai útmutatóból a jeligét futotta át a szemed? És mikor becsuktad, már el is felejtetted azt, aminek a lábaid szövétnekének és ösvényed világosságának kellett volna lenni. Hányszor maradt el az imádságod azért, mert sürgetett a munka, és nem voltál hajlandó pár perccel korábban felkelni az Isten kedvéért sem. És este hányszor maradt el az imádságod azért, mert nagyon álmos és fáradt voltál, de csak az imádkozásra, a regény olvasására még ébren maradtál volna, de hogy az Istennel beszélgess, ahhoz fáradt és álmos voltál. Kérdések és mondatok ezek testvérem, amelyek kell, hogy égessék szívünket ezen az estén. Pedig ez még nem minden, amit meg kell bánnunk az igével kapcsolatban. Mert hányszor vettük hiába az Isten igéjét. Ott voltunk a templomban, vagy olvastuk a Bibliánkat, vagy hallgattuk az előadást és semmi sem maradt meg belőle. Nekünk lelkészeknek is van sok minden megbánnivalónk, amit mi is az ige ellen vétettünk, de nyilvánvaló dolog, hogy az igehallgatóknak is van sok megbánnivalójuk, mert figyelmetlenek voltak. Azaz figyeltünk, csak nem arra, amire figyelni kellene. Arra nagyon jól tudunk figyelni, amit az ördög sugdos, aki arra törekszik, hogy a gondolatunkat szétszórja és vigye más irányba, csak arra nem figyelünk, amit az Isten mond nékünk. Meg kell nekünk bánni, hogy olyan sokszor tettük hiábavalóvá Isten igéjét a mi nagy kritikánkkal. Hányszor ültünk katedrára az Isten igéje fölé és bírálgattuk az igét ahelyett, hogy engedelmeskedtünk volna neki. Mi bíráltuk az igét ahelyett, hogy engedtük volna, hogy az ige gyakoroljon bírálatot felettünk. Bűnök ezek, amelyeket nagyon meg kell nekünk bánni. Ha Isten a megvetett igét elveszi tőlünk, az azt jelenti, hogy az igének minden megvetését személyes megvetésnek tekinti, s elhallgat, mert mi nem hallgatunk rá, és ha elhallgat, jaj nekünk!
Még egy harmadik dologról is beszél nekünk az ige, arról, amiben lehet nekünk ennek az esztendőnek határán különösképpen reménykednünk. Mert az óév estéjének két orcája van.
Egyik, amelyik hátranéz, a másik, amelyik előretekint. Az első emlékezik, a másik tekintet terveket sző. Az egyik hálálkodik és bűnbánatot tart, a másik a reménység szálát próbálja szövögetni. Miben lehet nekünk reménykednünk? Minden bizonnyal sok mindenben. De ez az ige különösképpen arra hívja fel figyelmünket, hogy abban lehet reménykednünk, hogy még szól az Isten, hogy nem vette még el az igét. Íme most is itt vagyunk, és Ő beszél velünk. Ebben lehet reménykedni, mert addig, míg szól, addig a kegyelem birodalmában élünk. Addig az irgalom mezején legeltet, addig még van számunkra bűnbocsánat, addig még tart a kegyelmi idő. Az ige arra figyelmeztet, hogy ebben lehet reménykedni, de nem szabad magunkat hamis biztonságba ringatni. Mert a kegyelmi idő múlik. Ma eltűnik 1954, holnap egy számmal többet kezdünk írni, 1955-öt. Azonban a kegyelem ideje nem ilyen nagyon kézzelfogható módon múlik el. A kegyelem ideje észrevétlenül múlik el. Úgy múlik el, hogy az ember nem figyel fel arra, hogy mindig halkabban beszél az Isten, hogy a szava mindig messzebbről jön, mindig jobban meg kell erőltetni magunkat, hogy megfigyeljünk és megértsünk valamit belőle. Egyszer majd egészen eltávolodó Valaki lesz, és nem halljuk többé Isten szavát. Akkor, mikor Ámos próféta erre figyelmezteti népét, semmiféle jele sincs, hogy a kegyelmi idő lejárt. Olyan korszak volt emberileg, hogy semmi sem mutatott arra, hogy vége van az én népemnek, és nem bocsátok meg neki. Az a korszak, a felvilágosodásnak csodálatos nagy korszaka volt. Jól megy az üzleti élet, magasodnak az árak, megtalálja a számítását minden ember, közben pedig a kegyelem ideje elmúlt. Ki van mondva az ítélet, csak még végrehajtva nincsen. Ezek az emberek nem veszik észre, hogy siralomházban ülnek, ahol a kívánságokat még teljesítik, de ahol az ajtó már csak a vesztőhelyre fog megnyílni. Ez így volt mindig, mikor Isten az Ő nagy ítéletét végrehajtotta. Azt olvassuk, mikor az özönvizet bocsátotta Isten e világra, akkor is az emberek ettek, ittak, aludtak, mulattak, házasodtak, dolgoztak, vetettek, arattak, kereskedtek és kinevették Noét, aki bárkát épített. Ilyen bolond gondolatot: erdő közepén akar ő hajókázni bárkájával. Aztán jött az özönvíz és nem volt többé irgalom. Az a nyolc lélek menekült meg, aki a bárkában volt, a többi mind odaveszett. És ugyanígy volt – erre figyelmeztette Jézus hallgatóit – Sodoma és Gomorában is. Ott is éltek az emberek, éltek, mint régen, vígan és boldogan. Ettek, becsületesen dolgoztak, kereskedtek, hatalmas, nagy épületeket emeltek, és mikor azon az éjszakán megzörgette Lót rokonai ablakát, hogy meneküljenek, mert reggelre vége lesz a városnak, akkor a saját gyermekei, a veje, menyei, rokonai és barátai kacagták ki őt és tartották bolondnak, mert semmi sem látszott abból, hogy elmúlt a kegyelem ideje. Reggel pedig három ember híján ott veszett mindenki a kénköves, tüzes esőben. Jézus szenvedéstörténetében van elmondva, hogy mikor Poncius Pilátus elküldte Heródeshez az Úr Jézus Krisztust, azért, mert kellemetlen neki és szabadulni akar Jézus Krisztustól, akkor Heródes sok mindenféle kérdéssel faggatja Jézus Krisztust, s az a reménye, hogy valami nagy csodát fog csinálni, és Jézus nem felel neki. Az élete Heródes kezében van és mégsem felel néki. Heródes még ott ül királyi trónján, körülötte bíbor és bársony s arany ragyog, udvartartási fény veszi körül, de siralomházban van, lejárt a kegyelem ideje. Nem szól többé hozzá az Isten. Nézd, testvérem, ez a mi legnagyobb reménységünk! Nem emberekben reménykedünk, mikor az 1955. esztendőre gondolunk, nem az életkörülmények alakulásában van reménységünk, sem a világpolitikai helyzetben, okos tervekben, szerződésekben és kötésekben, hanem egyedül abban, hogy még szól az Isten. És amíg szól az Isten, addig mindig lehet reményünk.
Énekeskönyvünk 255. énekének két versével hadd fejezzem be óév esti elmélkedésünket. "Igéd szívünk erőssége, egyházadat igéd védje; Ez egy kincset hagyd meg nekünk, mi akkor mást nem keresünk. Igédben élünk és halunk, míg Hozzád mennybe juthatunk; Panasz, sírás ott nem lesz már, ránk ott örök boldogság vár." Ámen.

Az ige kincs Időpont: Ó év estéje; 1954. december 31.
Alapige: Ámos 8:11-12.
Ímé, napok jőnek, azt mondja az Úr Isten, és éhséget bocsátok e földre; nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után. És vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg.
A mai este, ó év estéje, a végről beszél. Ámos próféta is könyve 8. fejezetében a végre figyelmeztet. Míg azonban ó év estéje csak általában emlékeztet arra, hogy mindennek vége van egyszer, Ámos figyelmeztetése személyessé teszi kortársai számára ezt a kérdést, mikor így tolmácsolja Isten üzenetét: „Eljött vége az én népemnek, nem bocsátok meg néki többé!” /2. v./ Minden vég ítélet, előfutárja annak a nagy ítéletnek, annak a végső végnek, mely után nincs többé új esztendő, mely után új nemzedék nem kezdhet új életet, amelyen végleg lezárja Isten e világ s benne minden ember életének mérlegét. Használjuk fel az esztendő végén a felolvasott igét arra, hogy erre a végső végre, erre a nagy ítéletre, erre az utolsó megméretésre felkészüljünk! Az ige elgondolkoztató szempontokra figyelmeztet. 1. Felhívja figyelmünket arra, hogy mit kell különösen megköszönnünk.
Az esztendő határkövénél visszanéző, emlékező ember érzi, hogy sok minden van, amit meg kell köszönnie, mielőtt átlép az új évbe. Meg kell köszönnünk azt, hogy egyáltalában élünk, mert hiszen ha panaszkodunk is sokat az életre, azért mégis csak ragaszkodunk hozzá. Meg kell köszönnünk az egészséget, hiszen sok ember ezt tartja legdrágább kincsének, s ha mi nem is tartjuk a legfőbb dolognak, mégis kincsnek tartjuk. Meg kell köszönnünk azt, hogy egész éven át megvolt a mindennapi kenyerünk. Ha nem is volt meg mindig minden, amire vágyakoztunk, mindig volt annyi és az, amennyire és amire szükségünk volt. Meg kell köszönnünk azt, hogy ezért a kenyérért dolgozhattunk, hogy volt munkánk, s a munkanélküliség réme elkerülte házunkat. Meg kell köszönnünk, hogy megmaradt a béke a világban és így hazánkban is, s háborúskodás helyett alkotó munkát végezhettünk. Meg kell köszönnünk a családi kört, melyben élhettünk, s mely puha fészket nyújtott nekünk.
Aki pedig úgy érzi, hogy neki mindez nem jutott osztályrészéül, az mindenekelőtt vizsgálja meg magát, hogy nem csupán követelődző igényessége miatt van-e ez az érzése, azután pedig keresse meg a bánat és a nyomorúság áldásait. Erre is áll: Aki keres, talál, s így megtanulja majd a könnyekért, a nyomorúságokért is áldani azt az Istent, aki mindenben és mindennel csak áldani akar minket.
A mai ige azonban nem ezeket köszönteti meg velünk, hanem az Úr beszédét, az igét.
Ezt kell különösen megköszönnünk, mert az ige kincs.
Hogy milyen nagy kincs, az mutatja, hogy áldásai között ezt veszi el utoljára a bűnöstől Isten. Nem hagyja a bűnöst büntetés nélkül. Ott veri meg, ahol érzékenyen fáj.
Elveszi örömeit, nyomorúsággal sújtja, de az igét nem veszi el tőle. Szól hozzá, hívja megtérésre, csalogatja a bűnbocsánat igéjével. Mikor azonban szava pusztában elhangzó szó lesz, melyre nem jön visszhang, akkor elhallgat Isten, elveszi a bűnöstől az igét.
Hogy milyen nagy kincs az ige, mutatja az is, hogy mi következik akkor az életünkben, amikor elvétetik tőlünk. Ezt mondja az Úr: „Ímé, napok jőnek és éhséget bocsátok e földre; nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után. És vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg.” Mikor elhallgat Isten, megnémul a prófécia, s megszűnik a felső vezetés, a magára maradt emberen kétségbeesés vesz erőt. Alapigénk rendkívül szemléletesen rajzolja ezt a kétségbeesést. Olyan lesz az ember, mint a puszta vándora, kinek elfogyott a kenyere s a vize. Előbb tűr, azután keres, majd eszeveszetten futkos, végül tántorogva kóborog, míg végül összerogy, s a halál prédája lesz. Akik eddig semmibe vették az Úr beszédét, kimosolyogták a templomba járókat és bibliaolvasókat, most az életéért harcoló ember kétségbeesésével keresik az Isten igéjét, de nem találják meg.
A kétségbeesés után azután jön a halál. Saul király esete mutatja ezt nagyon világosan.
Mikor sorozatosan semmibe vette az Úr beszédét, elhallgatott Isten. Mikor azután bajba került, kereste a prófétai szót, de nem találta, javasasszonyokhoz menekül, de ott sem talál békességet, végül öngyilkos lesz és kardjába dől.
Köszönd meg hát Istennek, hogy ebben a múló esztendőben mienk volt az ige, hogy szólt hozzánk az Úr, hogy van templomunk, az nyitva van, zenghet benne az ének, szárnyalhat az imádság, szólhat a prédikáció, hogy megkeresztelhetjük gyermekeinket, vár az oltárnál a bűnbocsánat szentsége..., hogy van bibliánk, hogy olvashatjuk azt, s mindez a miénk volt ebben az esztendőben, egy oly társadalmi berendezkedésben, mely nem tekinti az állam pillérének a vallást. Úgy-e szükségünk van erre a figyelmeztetésre, különben elfelejtenénk megköszönni. 2. Az ige felhívja a figyelmünket arra is, hogy mit kell különösen megbánnunk.
Van sok minden, amit meg kell bánnunk, amiről egy év távlatában már világosan látjuk, hogy rosszul csináltuk. Van sok minden, amiért bocsánatot kell kérnünk embertől is, Istentől is.
Van sok minden, amit szeretnénk, ha nem történt volna meg ebben az évben, amit Krisztus bűnbocsátó vére alá kell vinnünk azzal a könyörgéssel, hogy törölje ki azokat ennek az évnek évkönyvéből. Van azonban valami, amit különösen meg kell bánnunk, s amiért különösen bocsánatot kell kérnünk, ez pedig az, amit az ige ellen elkövettünk. Ha ugyanis az ige nagy kincs, akkor az ige ellen elkövetett bűn is nagy bűn. Ha Isten nem engedi meg az ige megvetését, s a meg nem becsült igét elveszi az embertől, akkor Isten személyes sértésnek tekinti az ige ellen elkövetett bűnt.
Lássuk meg, mi mindent vétkeztünk mi ebben az esztendőben is az ige ellen!
Gondoljunk az elmulasztott alkalmakra! Ne arra gondolj, hogy hányszor voltál ebben az esztendőben templomban, hogy az Úr beszédét halljad, hanem arra, hogy hányszor lehettél volna, mégsem jöttél. Milyen üres kifogássá zsugorodik össze így visszafelé nézve minden mi kifogásunk! Nem igaz, hogy nem értünk rá, az az igaz, hogy mást fontosabbnak tartottunk, mint az Úr beszédét! Otthoni bibliaolvasásunkat is hányszor elhagytuk, s hányszor végeztünk igazán csak úgy kutyafuttában, hogy megnyugtassuk magunkat: ezt is elvégeztük!
Gondoljunk azokra az igével való találkozásainkra, amelyekből semmi áldást sem kaptunk! Bizonnyal van ezen a téren nekünk papoknak is sok megbánni valónk, de bizonnyal van az igehallgatónak is. Mennyi áldás ment veszendőbe azáltal, hogy figyelmetlenek voltunk! Azaz figyelmesek voltunk mi, de nem arra, amit az Úr mondott, hanem arra, amit az ige ellensége, az ördög súgott a fülünkbe. Mennyi áldás ment veszendőbe azzal is, hogy helytelenül viszonyultunk az igéhez! Felülről kezeltük, bíráltuk ahelyett, hogy a lábaihoz telepedtünk volna és engedtük volna, hogy az bíráljon minket. Mennyi áldás ment kárba az engedetlenségünk miatt! Minden valóra nem váltott ige olyan, mint a megrothadt mag a barázdában. És mennyit vétkeztünk az ige ellen azzal, hogy hamisan használtuk.
Varázsszernek használtuk, vagy a bűneinket akartuk vele igazolni. Bizony mi is megérdemelnénk, hogy elvegye tőlünk az Úr és ne szóljon többé hozzánk.
Nincs sem igehirdető, sem igehallgató, akinek ne lenne ezen a ponton sok megbánni valója. 3. Felhívja az ige figyelmünket arra is, hogy miben lehet különösen reménykednünk.
Az ige szerint, amikor elvétetik az ige, akkor már nincs többé bűnbocsánat, lejárt a kegyelmi idő. Ebből következik, hogy amíg szól az ige, addig van bűnbocsánat és még tart a kegyelmi idő. Ebben az évben is szólt az Úr, ma is szól. Ebben lehet tehát különösen reménykednünk.
Nem hagyott még sorsunkra. Belebeszél a világtörténelembe, eligazít nehézségeink között.
Még kegyelmi időben élünk.
A kegyelmi idő azonban múlik. Nem egyszerre szűnik meg, mint ahogy kiszámítható az a pillanat, mikor az 1954. évszám átugrik az 1955-re. Lassan tűnik el, mint a nap az égről alkonyat idején. Ezért kell kihasználni az időt, amíg nappal vagyon. Ámos korában sem mutatta semmi a prófécia figyelmeztetésén kívül, hogy eljött a vég. Inkább az volt a szemlélő benyomása, hogy tavaszi fellendülés ideje köszönt rá a népre. Az üzlet virágzott, az árak jól állottak, a politika tetterős király kezében volt. Mégis Ámosnak lett igaza.
Mindig így volt ez. Így volt az özönvíz idejében. Az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek s a végről beszélő Nóét kinevették ... és elvesztek. /Lukács 17:27./ Így volt Sodomában is. Az emberek ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek. Senki sem hitte el Lótnak, hogy lejárt a kegyelmi idő ... és mind elvesztek. /Lukács 17:28-29./ Így volt Belsazár királynál. Tivornyázva éltették az életet, egyszerre megszólalt az ige, s még azon az éjjel megöleték a király. /Dán. 5:30./ Heródes még királyi pompában díszeleg Jeruzsálemben, mikor eléje viszik kihallgatásra Jézust, de Jézus már nem felel neki. Elvétetett tőle az ige, lejárt a kegyelmi idő, csak az ítélet végrehajtása nem történt még meg. Heródes nem is sejti, hogy már a siralomházban van. /Luk. 23:9./ Abban lehet tehát különösképpen reménykednünk, hogy még szól az Úr, tehát még tart a kegyelmi idő, s ennek kihasználására szólít fel az Úr figyelmeztető szava. Búcsúzzunk tehát az ó esztendőtől s köszöntsük az újat ezzel a régi szép énekkel: „Igéd szívünk erőssége, Egyházadat igéd védje; Ez egy kincset hagyd meg nekünk, Mi akkor mást nem keresünk, Igédben élünk és halunk, Míg hozzád mennybe juthatunk; Panasz, sírás ott nem lesz már, Ránk ott örök boldogság vár.” /255:8-9.*/ Ámen. * (A Keresztyén Énekeskönyv eredetileg 9 versszakos éneke az Evangélikus Énekeskönyvben csak 6 verssel szerepel. A prédikáció végén idézett két versszak – részben változtatásokkal – az EÉ 259,5–6-ban található.)

Életművészek?
Időpont: Szentháromság utáni 15. vasárnap, 1955. szeptember 18.
Alapige: Ámos 6:1-7.
Jaj azoknak, [rész 4,1. 2.] a kik gondtalanul élnek a Sionon, és a kik elbizakodnak Samaria hegyén; a kik a népek elejének elei, és a kikhez jő az Izráelnek háza! Menjetek át Kalnéba, és nézzetek szét; onnan pedig menjetek a nagy Hamátba, és szálljatok le a Filiszteusok Gáthjába; vajjon jobbak-é azok, mint ezek az országok, és vajjon szélesebb-é azoknak határa a ti határotoknál? A kik a veszedelem napját messze gondoljátok, és az erőszaknak széket emeltek; A kik elefántcsont pamlagon hevernek, és az ő nyoszolyáikban elnyújtózkodnak, és a nyáj legjavából és a kihízlalt borjakból lakmároznak; A kik hárfa mellett dalolgatnak, és azt hiszik, hogy hangszereik a Dávidéi; A kik a bort serlegekkel isszák, és szín-olajjal kenegetőznek, és nem búsulnak a József romlásán: Most azért is ők vitetnek el a száműzöttek élén, és vége szakad a nyújtózkodók dáridózásának.
Júda, Izrael, Samária főembereiről beszél Ámos próféta a mai igében. Irigylésre méltó emberek ezek a világ szemében. Gazdagok. Mindenük megvan, amit szem, száj megkíván.
Finom étel, ital, nóta, szép lakás mind az övék. Minden nap örömünnepük van. Ünneplőbe öltöznek és színolajjal kenik meg magukat.
Emellett előkelőek és hatalmasok. A nép elejének elei. Hozzájuk jő Izraelnek háza minden ügyes-bajos dolgában. Ők intézkednek s ők szolgáltatnak igazságot.
Mindezen felül tudnak is élni gazdagságukkal és hatalmukkal. Gazdagságuk nem teszi őket zsugoriakká. Semmit sem sajnálnak maguktól. A legfinomabb ételeket tétetik asztalukra, a nyáj legjavát a mezőről, kihizlalt borjakat az istállóból. Nem kérdezik az árát. A bort sem kis poharakból szürcsölgetik, mint valami drága orvosságot, hanem hatalmas serlegekből ürítik. Ha megittasodnak? Nem baj. Majd kialusszák mámorukat. Nem hajtja őket a munka.
Minden étkezésükkor szól a zene, zeng a nóta, folyik a kurjongatás. Nincs az életörömnek az az új divatja, mit ők azonnal fel ne kapnának. Abban az időben jött divatba, hogy az étkezőasztalnál nem ültek, hanem pamlagokon hevertek az asztal körül. Ők azonnal felveszik az új divatot. Drága elefántcsont-díszítésekkel ékesített pamlagokat készíttetnek maguknak, s azokon heverészve lakmároznak. Új hangszereket találnak fel, s azok zengik nékik az életöröm dalát.
A hatalom sem teszi őket töprengővé. Nem a felelősséget érzik, hanem a jogot. Nem szívják mellre a mások baját. Igazi életművészek. Tudják, mint lehet az életet széppé, kellemessé tenni. Irigylésre méltó emberek.
Életművészek? Kérdi Ámos próféta. Nem. Élet-kontárok. Így is lehetne mondani: életfuserek. Elrontják, elfuserálják, tönkreteszik az életüket. 1. Mindenekelőtt azzal teszik tönkre az életüket, hogy nem törődnek Istennel. Mindennel törődnek, csak Istennel nem. Egyszerűen kidobták az életükből, mint fölösleges, vagy feszélyező terhet. Minden után mohón kapnak, ami fokozhatja életörömüket, de nem kell Isten nekik. Istenre úgy néznek, mint az életöröm fékezőjére, nem pedig úgy, mint az életöröm fokozójára, ezért nem kell nekik. Nem kell nekik még az ajándékozó Isten sem. Erre próbálja a próféta nyitogatni a szemüket, mikor ezt mondja: "Menjetek át Kalnéba, és nézzetek szét; onnan pedig menjetek a nagy Hamátba, és szálljatok le a Filiszteusok Gáthjába; vajon jobbak-é azok, mint ezek az országok, és vajon szélesebb-e azoknak határa a ti határotoknál?" /2. v./ A szomszéd pogány országok városaira hívja fel népe gazdag előkelőinek figyelmét. Ezek a városok mind úgy éltek a köztudatban, mint virágzó, életörömtől duzzadó városok. Ámos úgy látja, hogy ezeknek a városoknak jóléte hozzá sem mérhető az ő népe jólétéhez. Az igaz Isten népe elérhetetlen magasságban van a pogány városok népe fölött s ez mind az egy igaz Isten ajándéka, mégis hol a hála mindezért? Az ajándék kell, de az ajándékozó nem. Nem kell nekik a hála, mert a hála feszélyez és lekötelez, akadályoz tehát az életnek saját gondolataink szerint való szabad kiélésében. Ezért nem is tulajdonítanak semmit abból, amijük van, Istennek. Természetesnek veszik azt, ami ajándék, saját ügyességüknek és szerencséjüknek tulajdonítják azt, ami Isten műve.
Ha nem törődnek az ajándékozó Istennel, még kevésbé törődnek az ítélő Istennel.
Elméletileg tudják, hogy eljön majd a veszedelem napja /3. v./, a nagy leszámoltatás, de a veszedelem napját messze gondolják. Ez a kérdés számukra nem időszerű. Ej, ráérünk arra még! – kurjongatják ittasan a lakomáikon.
Emberileg nagyon érthető, hogy akinek kellemetlen az ajándékozó Isten, aki hálaáldozatra vár, annak még kellemetlenebb az ítélő Isten, aki felelősségre von. Úgy néznek rá, mint az életöröm fő fékezőjére, s egyszerűen kirázzák a fejükből. A jelennel teljesen megelégedve gondtalanul, elbizakodottan és fényűzően élnek. Ezzel a hamis derűlátással szemben hirdeti a próféta az élet bizonytalanságát és az ítélet, a veszedelem napjának kiszámíthatatlanságát. Isten akkor is, ma is ebben a bizonytalanságban akar tartani, mert a bizonytalanság függésben tart Istentől, a biztonság függetlenít Tőle; néha ad egy-egy megdöbbentő leckét a hamis derűlátásnak, de mi újra meg újra csak visszazökkenünk a biztonság kellemes érzésébe. Ha visszagondolunk a háború idejére, mikor ráébredtünk annak tudatára, hogy a háború színtere nemcsak az úgynevezett front, hanem hadszíntér az egész ország, látjuk, hogy akkor megreszkettetett az élet bizonytalansága. Az egyik az óvóhelyben bízott, a másik falura menekült, a harmadik az erdőben töltötte éjszakáit, a negyedik a sziréna megszólalásakor egy-egy árokba kuporgott. Volt, aki a templomba menekült, vagy kétségbeesetten imádkozni és fogadkozni kezdett. Úgy éreztük, hogy itt a veszedelem napja.
Megijedtünk, de nem eléggé. Nem ijedtünk meg megtérésre. Mikor elmúlt, a veszedelem napját megint messze gondoltuk. Kitűnt, hogy nem megváltoztatni akartuk az életünket, hanem csak a változatlan életünket szerettük volna biztosítani.
Ámosnak az a meggyőződése, hogy aki nem törődik Istennel, az elfuserálta életét, még ha egy egész világ bámulná is, mint életművészt. Vajon nem sorolna-e Ámos minket is azok közé, akikhez így kell kiáltania: Jaj néktek! /1. v./? 2. Ámos úgy látja, hogy népe előkelői azzal is tönkreteszik életüket, hogy nem törődnek az emberekkel.
Így szól hozzájuk: "A veszedelem napját messze gondoljátok, és az erőszaknak széket emeltek". /3. v./ A nép tehát, mely hozzájuk jön, nem talál náluk megértést, védelmet, segítséget, igazságot. A magas bírói széket az erőszak székévé alacsonyították. Vagy erőszakosan lerázzák magukról a panaszost, mint valami kellemetlen legyet, vagy az ügybe való belemélyedés nélkül könnyelműen és felületesen alkotnak véleményt és mondanak ítéletet, avagy nem az ügy érdeme, hanem a benne érdekelt emberek rokonszenves, vagy ellenszenves volta szerint intézkednek személyválogató módon. Minél távolabb gondoljuk az égi Bíró megjelenését, annál erőszakosabbak vagyunk embertársainkkal szemben.
Még egy másik szemrehányást is tesz a próféta népe előkelőinek: "Nem búsulnak a József romlásán." /6. v./ Úgy tesznek, mint egykor József bátyjai a mezőn, mikor József atyja parancsára meglátogatta ott legeltető bátyjait. Irigységből el akartákőt tenni láb alól.
Megragadták és belevetették egy kiszáradt kútba, hogy ott haljon étlen, szomjan, utána pedig leültek a kút mellé kenyerezni. /I. Móz. 37:23-25./ Mit törődtekők azzal, hogy pár lépésre tőlük a kút mélyén ott búsul a testvérük és meghalni készül! Fontos, hogy ők megszabadultak ettől a kellemetlen testvértől, akit mindig például állított atyjuk elibük. Míg ők maguk jóízűen falatoznak, eszükbe sem jut, hogy testvérük a kút fenekén éhezik. Ők vígan vannak, s nem bántja őket, hogy József búsul.
Ilyenek Ámos korának előkelő főemberei is. Míg ők turkálnak unottan a finom falatok között, eszükbe sem jut, hogy testvérük, a nép éhezik. Míg ők serlegből döntik magukba a bort, nem gondolnak arra, hogy másnak még vízből sem jut elég. Nem lesz számukra kemény a díszes pamlag attól a gondolattól, hogy másoknak puszta föld az ágyuk. Nem búsulnak a nép romlásán. Fontos, hogy ők biztonságban vannak s élvezik az életet kötelezettség nélkül.
Ámosnak az a meggyőződése, hogy aki nem törődik Istennel és embertársaival, az elfuserálta életét, még ha egy egész világ bámulná is, mint életművészt. Vajon nem sorolna-e Ámos minket is népünk nagy kérdései iránt való közönyösségünk és önzésünk miatt azok közé a szívtelenek közé, akikhez így kell kiáltania: Jaj néktek!? 3. Ámos úgy látja, hogy népe előkelői abba pusztulnak bele, amivel nem törődnek. Szent igénk ezzel a rettenetes mondattal zárul: "Most azért is ők vitetnek el a száműzöttek élén, és vége szakad a nyújtózkodók dáridózásának". /7. v./ Isten, akivel nem törődtek, beleszól egyszer az életükbe. Míg ajándékait osztogatta, nem vették észre, egyszer csak megvonja kezét, s akkor egyszerre tudatára ébrednek annak, hogy van. A veszedelem napját messze gondolják, s egyszer csak, mint a tolvaj éjjel, meglepi őket, s akkor jaj nekik!
A nép, melynek romlásán nem búsultak, egyszer csak magával rántja őket is a romlásba, s rádöbbennek arra, hogy abból a közösségből, melybe Isten beleteremtett minket, nem vonhatjuk ki magunkat. Sorsuk a mi sorsunk is. Elsőnek gondolják magukat, s íme, elsők lesznek a megítéltek és elhurcoltak között!
Mikor mindezeket Ámos elmondotta, emberileg minden az ellenkezőjét mutatta. Az ország a jólét magas fokán állott, egymás után győzte le ellenségeit. Olyan volt a próféta, mint vészt jósló kuvik pirospozsgás emberek között. Nem is bírták hallgatni. Elkergették működési helyéről. A történelem azonban őt igazolta. Előbb a például odaállított négy pogány város pusztult el, azután pedig bekövetkezett a rettenetes fogság. Akkor eszükbe jutott, hogy mit is mondott ez a kellemetlen próféta, de akkor már késő volt.
Urunk azt mondotta egyszer Önmagáról, mint megvetett kőről: "Aki e kőre esik, szétzúzatik; akire pedig ez esik rá, szétmorzsolja azt". /Máté 21:44./ De ugyanő mondotta azt is, hogy Ő az a kőszikla, amelyre a bölcs ember építi a házát. /Máté 7:24./ Most felénk kiáltja az egyház: Tönkreteszi életét az, aki nem törődik Krisztussal és felebarátjával! Bárcsak ne kiáltana hiába, hanem megijednénk megtérésre! Ámen.

Igaz és hamis istentisztelet Időpont: Szentháromság utáni 16. vasárnap, 1955. szeptember 25.
Alapige: Ámos 5:21-24.
Gyűlölöm, megvetem a ti ünnepeiteket, és nem gyönyörködöm a ti összejöveteleitekben. Még ha égőáldozatokkal áldoztok is nékem, sőt ételáldozataitokat sem kedvelem; kövér hálaáldozataitokra rá se tekintek. Távoztasd el tőlem énekeid zaját, hárfáid pengését sem hallgathatom. Hanem folyjon az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak.
Ha egy gyülekezetre azt mondjuk, hogy szép és eleven egyházi élete van, rendszerint három megfigyelésre alapozzuk ezt a véleményünket: a szorgalmas templomlátogatásra, a buzgó adakozásra és a lelkes éneklésre. Van is valami felemelő a teli templomban, örömkönnyeket előcsaló az áldozati vasárnapok bankóhegyeiben s megremeg az ember szíve, mikor hatalmasan felzúg az ősi korál, mint nagy vizek zúgása.
Ámos korában ilyen szép és eleven egyházi élete volt Izraelnek. Hatalmas tömegek tolongtak az oltár körül. Nemcsak egyszerű emberek, hanem a királyi udvar is rendszeres látogatója volt az istentiszteleteknek. Nemcsak közelről jöttek ráérő emberek, hanem messze földről is elzarándokoltak a hívők, nem sajnálva időt, fáradságot, s költséget azért, hogy Isten házában lehessenek. És nem jöttek üres kézzel. Ma legfeljebb pár pénzdarabot tesz zsebébe a templomba induló ember, hogy legyen mit tenni a perselybe, akkor azonban természetbeli adományokat hoztak magukkal, ételt, italt és állatokat a bemutatandó áldozatokhoz. Még pedig nem valami silány jószágot, hanem mindenből a legjavát. Abban a meggyőződésben éltek, hogy Isten számára csak a legjobb a megfelelő. És hogyan tudtak énekelni! Hárfák zenekara, tanult énekesek kara, jó hangú papok s hatalmas gyülekezet énekelte váltakozva, vagy együtt a csodaszép zsoltárokat. Ma azt mondanánk rá, hogy még hangversenynek is beillenék, ahogy zenélni és énekelni tudtak.
Ez elé a szép és eleven egyházi élet elé áll oda a mai igében Ámos próféta és Isten nevében rettenetes dörgedelmes szózattal ront bele az istentiszteletbe. Ezt mondja Isten nevében: "Gyűlölöm, megvetem a ti ünnepeiteket, és nem gyönyörködöm a ti összejöveteleitekben. Még ha égőáldozatokkal áldoztok is nékem, sőt ételáldozataitokat sem kedvelem: kövér hálaáldozataitokra rá se tekintek. Távoztasd el tőlem énekeid zaját, hárfáid pengését sem hallgathatom." /21-23. v./ Felháborító! Hogyan mer Ámos így beszélni Isten nevében, mikor épp Isten maga parancsolta meg ezeket az áldozatokat! Isten nem kifogásolhatja azt, amit Ő maga parancsolt.
Ámost azonban nem lehet elhallgattatni. Meg van győződve arról, hogy ő nem az istentisztelet ellen beszél, hanem a hamis istentisztelet ellen, az az istentisztelet pedig, amely előtte folyik, legyen bármily nagyszabású is, nem igaz, hanem hamis istentisztelet. Mi a különbség az igaz és a hamis istentisztelet között? Három kérdés dönti el ezt a kérdést. Mi van mögötte? Mi van előtte? Mi van utána? 1. Mi van mögötte?
Semmi. Külszín az egész. Üres ceremónia, mely mögül hiányzik a szív. Ez Isten látása és Ámos bizonyságtétele. Isten ugyanis mögéje lát a dolgoknak. Őt nem lehet kulisszákkal félrevezetni. Minden mögött a szívet keresi. Minden istentisztelet annyit ér a szemében, amennyi mögötte a szív. De hát akkor miért csinálják, ha csak szív nélkül cselekszik? Hajtja őket a hagyomány továbblendítő mesterséges ereje. Így csináltákősei. Így szoktattákőt is a szülei, így oktatták nevelői. Erre kötelezi őket a törvény, mely világosan előírja az áldozatok bemutatását, s a törvénynek muszáj engedelmeskedni. Így kívánja a társadalmi illendőség is.
Közmegvetés tárgya a templomkerülő és az Istenen spóroló ember. Ezenkívül viszi talán őket a szórakozás vágya is. Szép dolog egy felemelő istentisztelet, élvezet hallgatni a jó zenét és jó dolog találkozni régi, kedves ismerősökkel.
És nálunk talán másképp van? Bizonyos, hogy manapság jobban kidomborodik a templomlátogatás bizonyságtevő jellege, de azért kérdés, hogy ott van-e a szív, az én szívem a templom felé induló lépéseim mögött. Milyen sokszor nincs mögötte más, csak régi szent szokás, még le nem vetkőzött társadalmi illendőség, esetleg szórakozási lehetőség keresése, vagy talán egyszerű emberkultusz. Próbáld egy kicsit kielemezni, hogy mi van e mostani templomlátogatásod mögött! Lehet, hogy magadnak sem tudsz pontos feleletet adni, s kénytelen vagy ezt mondani: Magam sem tudom. Csak eszembe jutott, hogy ma vasárnap van, rá is értem, hát gondoltam, hogy eljövök templomba. El is jöttem. Nem látod-e, hogy ma sincs mögötte a szíved?
Hát ha még azt kezdjük vizsgálni, hogy istentisztelet alatt istentiszteleten van-e a szívünk! Énekelünk, imádkozunk, hallgatjuk az igét, de mindez csak látszat, a szívünk nincs itt, ezerfelé kalandozik s kergeti, szétszórja gondolatainkat a szélrózsa minden irányába.
Megtanultuk, hogy a templomban illedelmesen kell viselkedni, s illedelmesen mutatjuk is, hogy itt vagyunk, de csak a testünk van itt.
Nemcsak neked, mint gyülekezetnek kell szembenézned most azzal a kérdéssel, hogy a mostani istentisztelet mögött mennyire van ott a szíved, hanem nekem, a lelkipásztornak is.
Az én szolgálatom is annyit ér, amennyi szív van mögötte, s óh, jaj, hányszor csak az eszem van mögötte, de a szívem nincs ott! Megremeg a szívem arra a gondolatra, hogy Istennek most is joga és oka volna arra, hogy elküldje Ámosát erre az istentiszteletre, belekiáltasson vele a prédikációba, félbeszakíttassa az éneklést, sőt még az imádság áhítatát is elkergesse: Hagyjátok abba! Utálat az, amit cselekedtek! Isten nem bírja a hamis, hazug istentiszteletet! 2. Mi van előtte? Ez a másik döntő kérdés az igaz és hamis istentisztelet közötti különbségtételben. Azt a kérdést veti fel ez a kérdés, hogy mi a célja az istentiszteletünknek.
Isten úgy látja, s Ámos úgy mondja, hogy Izrael virágzó egyházi élete mögött nincs szív, előtte pedig nincs más, mint rút emberi önzés. Nem Isten imádása, hanem az ember életének a biztosítása főcél benne. Három cél vezérli Izraelt, mikor áldozatot hoz. Az egyik az, hogy kapott valamit Istentől, s úgy érzi, hogy saját érdekében is meg kell azt köszönnie, mert a hálátlan ember nem számíthat Isten további jóindulatára. A másik az, hogy szeretne valamit kapni Istentől. Valami nagy dolog előtt áll, amit saját erejével megoldani képtelen, szüksége volna a hatalmas Istenre. Úgy érzi, hogy bűne miatt erre nem számíthat, s ezért hozza a maga engesztelő áldozatát. A harmadik az, hogy talán nincs ugyan most semmi különösebb meghálálni, vagy kérni valója, de egyszerűen fél nem hozni áldozatot, hiszen a szegény ember sosem tudhatja, mikor szorul rá Isten segítségére, szabadítására, kegyelmére. Mind a három cél önző üzleti számítás. A hamis istentiszteletben az ember a fő, nem pedig Isten.
És nálunk? Minket a reformáció kemény tanítással tanítgat arra, hogy az evangélikus ember számára az istentisztelet látogatása nem érdem. Nem mi adunk benne valamit Istennek, hanem Isten ad benne nekünk. Nem mi szolgálunk benne Istennek, hanem Isten szolgál benne nekünk igéjével, szentségeivel, a hívők közösségével. Mégis ott kísért bennünk is sokszor a hamis istentisztelet kovásza. Hányan lehetnek ma is ebben a templomban, akik azért jöttek el, mert nem mertek meg nem köszönni valamit Istennek, vagy nehéz kérdésekben szükségük van Isten jó tetszésére, avagy egyszerűen nem mertek el nem jönni s ezzel kockáztatni Isten jóindulatát. Bizony lehetne ma is oka Ámosnak leállítani az istentiszteletet és bekiáltani: Hagyjátok abba! Ez nem istentisztelet, hanem rút emberi önzés! 3. Mi van utána? Ez a harmadik döntő kérdés az igaz és a hamis istentisztelet közötti különbségtételben. Azt a kérdést veti fel ez a kérdés, hogy mi a következménye az istentiszteletünknek. Az igaz istentiszteletnek az a következménye, hogy folyik az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak. /24. v./ Ennek a versnek kétféle fordítása lehetséges.
A mai magyar fordításban úgy hangzik, mint egy rettentő fenyegetés: Isten szabadjára engedi ítéletét, pusztító haragját a hamis istentisztelet népe fölött. Az a szó azonban, ami a magyar fordításban "ítélet", fordítható így is: Isten szerinti életfolytatás, kötelességteljesítés. Ha így fordítjuk, akkor ez a vers felhívás arra, hogy üres ceremóniák helyett szent életet éljen a gyülekezet, az élő víz folyamai ömöljenek belőle. Párhuzamos helyek alapján ma inkább efelé az utóbbi fordítás felé hajlanak. /Ézs. 1:16-17, Hos. 6:6./ Eszerint az igaz istentisztelet után szentebb élet következik. Ha nem következik, vagy csak olyan időszakosan, mint a sokszor kiszáradó hegyi árok patakja, akkor megkérdőjelezhető, hogy igaz volt-e az istentisztelet.
Isten ugyanis nem ünneplést vár, hanem engedelmességet. Uralkodni akar a hétköznapjainkon is. Ahol ez nem következik be, ott jön a vers második értelme: folyik az ítélet és nincs, mi feltartóztassa.
Nálunk mi az istentisztelet következménye? Van-e egyáltalában valami következménye? Ha nincs, nemcsak hogy nem ér semmit az egész, hanem még hozzá utálat és bosszantás is Isten számára.
Ahol Krisztus tartja az istentiszteletet, ott élő vizek folyamai ömlenek az igehirdetőből és a gyülekezetből is, s megtermékenyül tőle a hétköznapok szürke, sivár világa. Ott megváltottabbak lesznek az emberek és megváltottabb lesz a világ is. Miért ne lehetne most is, itt is így?! Ámen.

Pünkösdi egység Időpont: 1964. május 17. Pünkösd vasárnap
Helyszín: Börcs Oltári ige: János 14,23-31. Igehirdetési alapige: Joel 2,28-29. Ének: 236, 243.
És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok; véneitek álmokat álmodnak; ifjaitok pedig látomásokat látnak. Sőt még a szolgákra és szolgálóleányokra is kiöntöm azokban a napokban az én lelkemet.
A mai napra kirendelt szentírási szakasz e két szóval kezdődik: „és lészen”. Tehát nem olyan valamiről akar szólni, ami már volt, hanem olyan valamiről, ami még csak lesz. Ami Joel próféta idejében még csak jövendő volt, az részben valóra vált pünkösdkor, egy része pedig még csak ezután lesz meg. Ezért ez az Ige harmadik szava: „azután”. Ez az „azután” nem pontos időmegjelölés. Nem az van itt megírva, hogy utána, ezek után a jövendölt dolgok után majd ennyi meg ennyi esztendővel, hónappal, nappal, órával fog valami bekövetkezni. Hogy mikor, az nincs kijelentve. Nem a mi dolgunk tudni az időket és alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett. Ez az Ige ezen a pünkösdi ünnepen nemcsak valami történetre való emlékezést akar nyújtani, hanem arra akar kényszeríteni bennünket, hogy nézzünk szemébe ennek a próféciának, ami pünkösdkor beteljesedett, és ami még ezután fog teljességre jutni.
Ezért van ebben az Igében három üzenet: - az egyik pünkösdi prófécia, - a másik a pünkösdi megvalósulás, - a harmadik pedig a mi örök feladatunk.
Nézzünk ennek az Igének szemébe és alázkodjunk meg Joel próféta üzenete előtt. 1./ Pünkösdi prófécia Miről szól a pünkösdi prófécia? Joel próféta arról beszél, hogy eljön majd egy idő, amikor valami csodálatos egység valósul meg Isten népében. És erről nemcsak úgy beszél, mint valami vágy-álomról, hanem úgy, mint ami egész konkrét valóságában áll előtte, ha majd Isten kiönti lelkét minden testre, minden emberre. Tehát ha eljön majd a Szentlélek kitöltetésének drága ideje, azok az ellentétek, feszültségek, amelyek szembeállítják az embereket egymással, meg fognak szűnni. Figyeljünk fel, milyen feszültségekről állítja, hogy meg fognak szűnni!
Beszél fiúkról és leányokról, vénekről és ifjakról, szolgákról, szolgálóleányokról és a gazdájukról. Csupa ellentét. És igazat kell adni neki. Ezek az ellentétek mindig megvoltak s mindaddig, míg a Szentlélek Úristen lakozást nem vesz bennünk, e világon meg is lesznek.
Nézzük közelebbről ezeket az ellentéteket! Beszél nemi ellentétekről, férfiről és nőről, fiakról és leányokról. A mi időnkben kezdenek elmosódni ezek a különbözőségek. Nemcsak az öltözködésben, ebben csak külsőségesen nyilvánulnak meg. Belsőleg is jelentkeznek a különbözőségek elmosódásának tünetei. Igen sok elférfiasodott nő és igen sok elnőiesedett férfi van e világon. De mi ne ebben találjuk a különbséget, hanem abban, ami már Isten teremtési rendjében is megvolt, mint különbség. Mennyivel más a férfi, mint a nő! A férfi mindig tudni és érteni akarja azt, ami történik körülötte, s amit neki cselekedni kell. Ami vár rá, annak neki akar feküdni teljes akaraterejével. A férfira ez jellemző: az értelem s az akarat, a nő ellenben az érzelme által van vezettetve. Ez nem azt jelenti, hogy a nőben nem jelentkezik az Istentől kapott értelem, s hogy a nőnek nincsen akaratereje nagy dolgok véghezviteléhez, csak arra mutat, hogy nem ez a jellemző rá, nem ez a többlet, különbség, ami a férfitől megkülönbözteti. A férfinek is vannak érzelmei, de az igazi férfit nem az érzelmek mozgatják elsősorban. A férfi is tud sírni és kacagni, a nő is tud nagyokat akarni és hűségesen hatalmas dolgokat véghezvinni, de benne az érzelem adja a színt, a szépséget, az illatot életében. Akkor, abban az időben, amiről Joel próféta próféciájában szól, ez a különbség a férfi és nő között el fog mosódni. Igaz, hogy a férfiban mindig az értelem, az akarat, a nőben pedig mindig az érzelem lesz a fő uralkodó, de azok a különbségek, amelyek feszülnek a különböző nemek között, egyszer, majd azután egyszer, meg fognak szűnni. Másik nagy különbségre is felhívja figyelmünket a próféta: a nemzedékek különbségére.
Beszél vénekről és ifjakról. A vénekről azt mondja: álmokat álmodnak; az ifjakról pedig: látomásokat látnak. Tehát különbség van az idős, az öreg ember, meg az ifjú ember között. Azt mondja az öreg emberről, hogy álmokat álmodik, visszamenekül a múltba. Ez nem azt jelenti, hogy nem teljesíti azt a kötelességet, amit a ma állít eléje, nem állja meg helyét a porondon, amelyen a kenyeret kell megkeresni, de mikor szűnik a munka dandárja, mikor behunyja szemét, akkor nem előrenéz, hanem hátra. Akkor kezd öregedni az ember, amikor sokat kezd beszélni arról, ami volt. Az ifjakra pedig az jellemző, hogy őket a történelem kevésbé érdekli. Ők csinálják a történelmet. Legfeljebb muszájból az iskolában tanulják a történelmet, de nem nagyon akarnak emlékezni rá. Ők nem álmokat álmodnak, hanem látásokat látnak. A vágyaikat, reménységeiket, terveiket vetítik ki a jövendőbe és annak feszülnek neki. Ezért van, hogy az öreg mindig maradi, az ifjú pedig mindig modern külső formában is és az életfelfogásában is.
A nemzedékeknek ez a feszültsége igen sok bajt okoz. Óh, hány családban fordul fel a családi békesség azért, mert az öregeknek és az ifjaknak ez a feszültsége nem oldódik fel. Egy- egy nemzet életében hányszor tör ki forradalom azért, mert a maradi vének tartják kezükben a kormánykereket, a hatalmat és az általuk diktált élettempó túl lassú, túl halk a feltörekedő ifjúság számára.
De talán a legnagyobb feszültség az, amit társadalmi feszültségnek lehetne nevezni. A szolga, a szolgálóleány és az úr, a gazda között levő feszültség. Mennyi érdekellentét van a két társadalmi osztály között! A szolgának, a szolgálóleánynak az az érdeke, hogy minél hamarabb, minél ésszerűbben végezze munkáját, minél több időt tudjon felszabadítani saját maga számára, minél hamarabb tudja elvégezni a rábízott munkát és minél több pénzt kapjon érte. A gazdáknak az az érdekük, hogy a szolgák minden percét igénybe vegyék, kisajtolják belőlük mindazt, ami belőlük kihozható a lehető legolcsóbban.
Így jön az érdekfeszültség, s ez néha komoly tragédiákat okozhat egy-egy családnak, egy- egy nemzetnek, sőt a világnak életében is.
Joel prófétán keresztül Isten izen valamit. Figyeld meg, hogy Joel próféta nem így ír: lészen azután, majd Isten kiönti lelkét minden testre s akkor ez meg ez fog történni, hanem Isten szól: én az Isten üzenem: „És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet…” – én az Isten – „minden testre”, s ennek ezek meg ezek lesznek következményei. Valamit látott tehát lélekben Joel próféta a pünkösdi prófécia valóságából. Világosan látta azt is, hogy azok a feszültségek, egyenetlenségek, különbözőségek, amik az embereket megosztják, igen sok szenvedést hoznak e világra. Ha majd eljön az az idő, mikor ezek az ellentétek megszűnnek, amikor egy nagy egység fogja a világot eltölteni, ez lesz az igazi evangélium. Hogy mikor, azt nem tudja. Mi már visszafelé tudunk arról, ami első beteljesedése volt az ótestamentomi próféciának. Kereken körülbelül ötszáz esztendő múlt el a prófécia után – Joel kb. ötszáz esztendővel élt Jézus előtt - , tehát öt évszázad múlva a „lészen azután” valósággá lett. Persze azután eltelt megint kerek kétezer esztendő, de ez Igének pünkösdi megvalósulása világosan mutatja, hogy igen biztos a prófétai beszéd és jól teszi az, aki annak szavára figyel. 2./ Pünkösdi megvalósulás.
Az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv 2. fejezete mondja el pünkösd történetét, azt, hogy miként vált valóra ez az egész prófécia. Pünkösdről sok oldalról tekintve lehet Igét hirdetni és üzenetet tolmácsolni, mi azonban ezt az egyet emeljük ki, hogy pünkösd az egység ünnepe lett, amint énekeltük is, hogy azon a napon Isten sok népet egy hitre vitt.
Ez az egység kicsiben kezdődött azzal, hogy a 12 tanítvány egységre jutott. Júdás helyett ugyanis megválasztották tizenkettediknek Mátyást. Egységre jutottak, pedig ellentét volt közöttük egyéniségben, műveltségben, származásban. Ez az ellentét milyen sokszor feszült a tanítványokban! Jézus Krisztusnak is kellett egyszer emiatt panaszkodni, de ki tudja, hang nélkül, szó nélkül, szemrehányás nélkül mennyit szenvedett szívében a tanítványok ez egyenetlensége, versengése, feszültsége miatt. Egyszer elmondta: meddig szenvedlek még titeket? Mennyi ellentét volt közöttük nemcsak egyéniség, nemcsak teremtési adottság tekintetében! Gondoljunk arra a jelenetre, amikor Salome odamegy Jézushoz és elkezdi kiemelni két fiának, Jakabnak és Jánosnak érdemeit, próbálja őket a többi tanítványok fölé emelni s azt kéri Jézustól: ez az én két fiam, aki olyan nagyon szeret téged s olyan értékes két ember, ha felállítod a te országodat, a többi tíz is nagy úr, nagy ember lesz, akkor te leszel a király, ezek meg a minisztereid lesznek, de Uram, ez a két fiam – látod nincs több fiam, csak ez a kettő s mind a kettőt odaadtam neked – üljön legközelebb tehozzád, egyik jobb- a másik bal kezed felől, ezek legyenek a te személyed körüli miniszterek, többek, mint a többiek! Látod mennyi feszültség van a tanítványok között és pünkösdkor ez tökéletesen eltűnik. Eszükbe sem jut felvetni a kérdést, ki az első közöttük. Olyan magától értetődően, természetesen jön, hogy először Péter szólal meg, elmondja nagy pünkösdi prédikációját s azután beszélnek a többiek.
Mindenki szóhoz jut, egyik se zavarja a másikat. Íme a tanítványok egysége!
A Joel próféta által prófétált egység megvalósul. Pünkösd ünnepe arról beszél, hogy egységre jutnak a szórványok. Pünkösd nemcsak az Izrael országában maradt zsidóságban volt ünnep, hanem ahhoz a nagy fő ünnepkörhöz tartozott, amelyen minden igazi zsidó a világ bármelyik részéről, ha csak tehette, feljött Jeruzsálembe, a templomba és ott bemutatta áldozatát. Ezért van, hogy azt olvassuk a Cselekedetek könyvében, hogy a világ minden részéről annyiféle ember, nép gyűlt össze. Valamikor mindnyájan egy nyelven beszéltek. Talán az istentiszteleteken még tudták énekelni héberül a zsoltárokat, énekeket, de mikor otthon beszélgettek, mindegyik a maga nyelvén beszélt: pártusok, médek, elámiták, krétaiak, arabok mind-mind a saját nyelvükön beszéltek. Óh, mennyi különbség volt már közöttük nemcsak nyelvben, beszédben! Egészen bizonyosan rányomta bélyegét a szétszóródott zsidóságra annak a népnek minden szokása, amelyben éltek. Lehet, hogy nem úgy öltözködtek már, mint az izraeliták. A görögök, rómaiak egészen másképpen öltözködtek, mint a régi Izraelnek itt maradt lakói. Látjátok, ezek a különbözőségek nyilván mind eltűntek pünkösd ünnepén. Mindnyájan egy akarattal együtt voltak. Milyen nagy dolog, hogy a pünkösdi prófécia megvalósulásakor a szétszóródott nép egységre jutott újra.
Kihangsúlyozom, hogy a különböző nyelvek is egységre jutnak ezen a napon. Úgy olvassuk a pünkösdi történetben, hogy az emberek egymásra néznek, s azt mondják: hogy van az, hogy mi mindnyájan megértjük, amit az apostolok mondanak, hogy ők a mi nyelvünkön beszélnek? Nem tudjuk hogyan, miképpen lehetséges, hogy ők a mi nyelvünkön beszélnek, mert nem tudnak különben másképpen beszélni csak arámul, a hébernek e tájszólásán. A pártusok és médek, elamiták, krétaiak és arabok, görögök és rómaiak és mindenki megérti most, hogy mit mondanak. Óh, milyen csodálatos egység ez!
Az egésznek pecsétje az, hogy megkeresztelkedik 3000 ember. Az is nagy dolog, hogyha 3000 ember egy nevezőre jut valamilyen kérdésben, de még csodálatosabb dolog, hogy egyszerre megkeresztelkedik ennyi népből ennyiféle korú ember: férfiak és nők, ifjak és öregek egyaránt lehajtják fejüket s megkeresztelkednek, Krisztus népévé lesznek. 3./ Örök feladat.
Látod testvérem, ami Joel próféta idejében még prófécia, jövendölés, az pünkösdkor már valóság! De mondottam, hogy csak részben valóság, a prófécia egy része megmaradt próféciának pünkösd után is. Ezért lett ez az ige elkötelezés Isten népe számára, mintha csak azt mondaná: Isten azt ígérte, majd egyszer azután egyek lesznek az övéi. Pünkösdkor megajándékozott Isten ezzel az egységgel titeket, most pünkösd után az a kötelességetek, hogy ezt az egységet munkáljátok és őrizzétek. Isten népének egysége örök feladat.
Két olyan dologra szeretném különösképpen felhívni figyelmeteket, amely ezt igazolja.
Tudjuk jól, hogy Jézus Krisztus János evangéliumának 17. fejezete tanúsága szerint főpapi imájában imádkozott azért, hogy az övéi egyek legyenek. Jézus imádkozott azért, hogy az ő népe egységre jusson s ezt az egységet pünkösdkor ajándékozta is. Ezt az egységet azonban őrizni és munkálni kell. Azok az emberek, akik együtt vannak, szétszóródhatnak, akik együtt tudnak imádkozni, összeveszhetnek egymással. Jézus imádkozik azért, hogy ez az egység megmaradjon. És nemcsak imádkozik. Tudatában vagyok annak, hogy nem helyes, mikor így beszélünk: „nemcsak imádkozik”, mert az imádság nem valami „csak”, aminél van valami több, nagyobb, eredményesebb e világon. Az élet, a szolgálat nem több, nem eredményesebb, mint az imádság, csak más, mint az imádság. Jézus Krisztus munkálkodik Szentlelke által, hogy egységben legyen az ő népe. Aki emlékezik Luther Kis Kátéjából a harmadik hitágazat magyarázatára, amelyben a Szentlélekről van szó, tudja, hogy Luther úgy magyarázta, hogy a Szentlélek ma is munkálkodik: hív, gyűjt, megvilágosít, megszentel és megtart az egy igaz hitben. A Szentlélekkel munkálja Isten ma is népének egységét.
Úgy munkálja, hogy összegyűjti. Gyülekezetbe gyűjti, egyházba tömöríti. Ezért pünkösd az egyház születésnapja. Nektek, börcsi gyülekezetnek, különösképpen kell gondolnotok arra, hogy a Szentlélek Úristen hogyan dolgozik újra meg újra még mindig Isten népének egységén.
Azért épülnek templomok, mert ahol nincs otthona Isten népének, ott nincs egység. Ott nincs egység, ahol nincs közös hajlék. Gondoljatok arra ezen a napon, hogy Istennek milyen drága ajándéka, hogy a Szentlélek nem hagyott békét nektek, míg sok-sok kudarc, megpróbáltatás, nehézség után végül összegyűjtögetett titeket közös hajlékba, a templomba!
Hát őrizzétek meg ezt az egységet! Ne engedjétek, hogy a gonosz lélek szétszórjon benneteket. A Szentlélek mindig össze akar gyűjteni, a gonosz lélek össze akar veszíteni és szét akar szórni benneteket. Maradjatok egyek! Maradjatok egyek nemcsak ennek a templomnak szeretetében, szolgálatának igénybevételében, a közösségben, az imádságban, az Ige együttes hallgatásában, hanem maradjatok egyek a családban is Isten népe egységében, hogy a nemzedékek különbsége és feszültsége szűnjék meg. A fiatalok ne nézzenek úgy a Bibliára, énekeskönyvre, a templomra, mint ami csak az öregeknek való. Az öregek ne nézzenek megvetéssel az ifjúságra, mint akik a legdrágább értéket életükből ki akarják dobni. Pünkösd van, Isten mindenhonnan, mindenünnen, mindenféle lelki állapotban lévő embereket össze akar gyűjteni, sok népet egy hitre akar vezérelni, pünkösdöt akar ajándékozni nekünk. Óh, ha jön a Szentlélek és indít minket erre, tüzével felgyújtja szívünket s lángra lobbantja, akkor ne zárkózzék be senki önző módon magányos életének ajtajai mögé! Ki a világba, ki az egyházba, ki a gyülekezetbe és a szívnek teljességéből szóljon a száj! A Lélek tanítson meg minket boldog egységben lenni a Szentlélek által Krisztussal és Krisztus által Istennel!
Ámen.
Szószéki ima: Hálát adunk Neked Urunk azért, hogy megint pünkösd van. Köszönjük a drága emléket, amit felelevenítesz, köszönjük a szent feladatot, amire biztatsz. Óh, kérünk, tedd Igédet most is szívünkben élővé és hatóvá Szentlelked által.
Ámen.
Oltári imádság: Hálát adunk Neked Szentlélek Úristen, hogy ma is építesz templomokat és Te a kicsiny gyülekezetek számára is akarsz templomot építeni. Köszönjük neked ezen a napon ezt a kis hajlékunkat. Köszönjük mindazt az áldást, amit rajta keresztül ajándékoztál abban is, hogy egységre hoztál bennünket, hogy felébresztetted szívünkben a Te házadhoz való szeretet lángját. Köszönjük az Igét, amely hirdettetik, a megszaporodott alkalmakat, amikor összegyűlhetünk. Kérünk, áldd meg e templom szolgálatát, hogy általa hadd épüljünk fel mi magunk is szent templommá, a Szentlélek templomává.
Kérünk, áldd meg kegyelmeddel a természet nagy templomát. Áldunk Urunk a harmatos, éltető, növelő drága májusért. Köszönünk neked minden zöldellő határt, minden szál gabonát, amely fejét büszkén emeli fel az ég felé. Kérünk Urunk, őrizd meg azt, őrizd benne a mi mindennapi kenyerünket.
Hálát adunk azért, hogy hazánkat is hívogatod, őrizd meg itt lakó népedet. Könyörülj azokon, akiket e nép vezetésének felelősségteljes szolgálatával megbíztál és hozz Szentlelked által egységbe, ajándékozz meg a békességnek lelkével és szabadíts meg minket minden széthúzástól, egyenetlenségtől!
Adj Urunk családunkban is békességet, hadd legyen nyilvánvalóvá, hogy a Lélek teljességében megszűnnek a különbségek, végét vetjük minden feszültségnek s egy szívvel, egy szájjal, egy lélekkel tudunk szeretni, magasztalni Téged, ki vagy örökké áldandó Isten.
Miatyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.
Ámen.
Úrvacsora: Pünkösd ünnepe az egységre figyelmeztet bennünket, az úrvacsora pedig arra figyelmeztet, hogy egység csak Krisztusban lehet és csak a Krisztusban való egységnek lehet gyümölcse, következménye az emberek egysége. Az úrvacsora erre való, mert itt a Krisztussal való egységet kapjuk, nem megszerezzük, hanem kapjuk és azért kapjuk, hogy egység legyen egymás között is. Óh, áldja meg Isten mindazt, amit elmondottam, és amit cselekedni akarunk, most ezzel a Lélek-egységgel, a pünkösdi egységgel!

Emberi szeretet Időpont: Vízkereszt utáni 3. vasárnap; 1955. január 23.
Alapige: Hóseás 11:1-4.
Mikor még gyermek volt Izráel, megszerettem őt, és Egyiptomból hívtam ki az én fiamat. A mint hívtákőket, úgy mentek el előlök: a Baáloknak áldoztak és a bálványoknak füstöltek.
Pedig én tanítottam járni Efraimot; ő vette őket karjaira, de ők nem ismerték el, hogy én gyógyítottam meg őket. Emberi kötelékekkel vontam őket, szeretetnek köteleivel, és olyan voltam hozzájok, mint a kik leemelik szájukról az igát, és ételt adtam nyájasan eleikbe.
Hóseás próféta szívét eltölti az álmélkodás afölött, hogy milyen csodálatosan szeret Isten.
Ennek kifejezésére egy szerfölött szokatlan kifejezést használ. Így szól az ige: „Emberi kötelékekkel vontam őket, szeretetnek köteleivel.” Azt jelenti ez, hogy Isten, mikor nagyon meg szeretné mutatni az embernek, hogy mennyire szereti, akkor úgy szeret, mint az ember.
Emberi szeretettel szeret. Megbotránkoznánk ezen a képen, annak merészségén, a benne rejlő embermagasztaláson és Isten-kisebbítésen, ha ezt a képet csak a próféta használná. A prófétán keresztül azonban Isten szól. Ő maga mondja ezt önmagáról, s ezért áhítattal kell felfigyelnünk reá. 1. Nézzük, mit jelent Istennél ez az emberi szeretet!
A kijelentés és a magunk tapasztalata is azt mutatja, hogy Isten egészen másképp szeret, mint mi emberek.
Isten szeretete okos szeretet. Nem teljesíti minden kérését annak, akit szeret. Tudja jól, hogy a gyermek is sokszor kér szeszélyességből olyant, aminek kérését maga sem veszi komolyan, nincs is szüksége rá, s ha megkapja, sem becsüli meg. Sokszor pedig ostobaságból kér olyant, ami káros lenne a számára. Isten okosan szeret, ezért az ilyen kéréseket nem teljesíti. Hiába sírunk miatta, könnyeink nem hatják meg. Hiába toporzékolunk és fenyegetődzünk, nem ijed meg tőlünk. Hiába nyűgösködünk, nem un rá a nyafogásunkra.
Ezzel ellentétben mi emberek oly ostobán tudunk szeretni. Kiszolgáljuk minden kénye-kedvét annak, akit szeretünk, nem bírjuk elhordozni, hogy sírni, vagy haragudni lássuk, erre mindig felborul minden bölcs elhatározásunk. Mindez azért van, mert tulajdonképpen magunkat szeretjük, s nem a másikat.
Isten szeretete nevelő szeretet. Ha szükséges, el tudja rejteni a szeretetét, s ha annak, akit szeret, az érdeke úgy kívánja, tud büntetni is. Ez az oka annak, hogy minél jobban szeret valakit, annál szigorúbb hozzá, annál kevesebbet néz el neki, s annál keményebben fenyíti. „Akit szeret, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.” /Zsid. 12:6./ Mi emberek pedig minél jobban szeretünk valakit, annál gyengébbek vagyunk hozzá, annál ritkábban nyúlunk a fenyíték eszközeihez, s annál többet engedünk meg neki, nézünk el neki.
A mi szeretetünk legtöbbször nem nevel, hanem elnevel.
Isten szeretete bűnbocsátó szeretet. Szigorúság és kegyelem váltogatja egymást a szívében, de nem szeszélyesen, hanem bölcsen. Szigorú a bűnhöz, irgalmas a bűnöshöz.
Haragját nem titkolja el, de nem is őrzi. A bűnbánónak elébe siet, s a bűnvallást lecsókolja a tékozló fiú ajkáról. Bennünk emberekben ellenben nem szentség lakozik, hanem érzékenység és sértődöttség. Ezért őrizzük a harangunkat, s tudunk olyan nehezen megbocsátani. Ezért hánytorgatjuk fel sokszor még a megbocsátás után is sérelmeinket, s nem tudunk igaz bűnbocsánattal felejteni.
Isten szeretete áldozatos szeretet. Mindig ad. Semmit sem sajnál tőlünk. Még a legdrágábbat, egyszülött Fiát is odaadta nékünk, értünk. Mi ellenben a szeretetben is mindig kapni szeretnénk. Amit adunk, vagy viszonzásként adjuk azért, amit kaptunk, vagy azért adjuk, hogy még többet kapjunk.
Mindebből világos, hogy Isten szeretete üdvözítő szeretet. Minden, amit csinál és minden, amit nem csinál az mind a mi üdvösségünkért van. /II. Kor. 1:6./ Ezért hívogat nyájas szóval, ezért szid össze kemény beszéddel. Ezért ajándékoz meg minden jóval, s ezért büntet mindenféle csapásokkal. Ez minden, számunkra érthetetlen cselekedetének értelme. A mi emberi szeretetünk pedig sokszor nem odavezet az üdvösség egyetlen forrásához, Jézus Krisztushoz, hanem elvezet tőle. Sokszor nem üdvözítő, hanem elkárhoztató szeretet.
Ha így áll a dolog, márpedig így áll, hogyan mondhatja akkor Isten önmagáról, hogy emberi szeretettel szeret, mikor nyilvánvaló, hogy egészen másképp szeret, mint mi emberek.
Emberi módon beszél, mikor így szól. Így is kell értenünk. Annyira szeret, hogy minden módon meg akar hódítani, s ha ez nem megy isteni szeretetével, megpróbálkozik emberi kötelékekkel, az emberi szeretet kötelékeivel magához vonni minket. Az igében meg is mondja, hogy mik azok az emberi utak, amelyeken magához akar édesgetni minket. „Mikor még gyermek volt Izrael, megszerettem őt” – mondja az ige. Szabad szeretettel kiválasztotta őt a népek sokaságából és saját népévé tette. Nem volt nagyobb, sem hatalmasabb, sem bölcsebb mint más nép. Nem volt benne semmi olyan, ami indokolhatta volna, hogy miért épp Izrael lett Isten választott népe és nem más nép. Még vallásosabb sem volt. Lám, csupa szeretetből így lett személyválogató az az Isten, aki előtt pedig nincsen személyválogatás. /Róma 2:11./ „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat” – folytatja az ige. Isten emberi szeretete tehát szabadító, bajelhárító. Az ember szeret így. Szeretne minden bajt elhárítani annak fejéről, akit szeret, szeretne minden göröngyöt félretenni az útból, amelyen jár, szeretne minden tövist kihúzni, hogy meg ne sértse őt. A gyermekét járni tanító szülő szeretetének gyengédségében példázza ezt a bajelhárító szeretetet, mikor így szól: „Én tanítottam járni Efraimot.” Nézd meg az apát, mikor járni tanítja gyermekét! Milyen gyöngéden hajol le hozzá! Mint választja ki a legsimább utat a szobában, ahol semminek sem mehet neki a bizonytalanul tipegő kis láb!
Hogyan csalogatja kitárt karjával, s ha odaér, mint kapja karjába, s emeli örömében magasra!
Feszülten figyel minden ingadozásra, s mielőtt elesnék a gyermek, már ott terem erős karjával és felfogja őt. „Én gyógyítottam meg őket.” Ezt is mondja Isten az Ő emberi szeretetéről. Megint ennek a bajelhárító szeretetnek a képe. Úgy ül az ember betegágya mellett, mint édesanya a beteg gyermekénél, nem pedig úgy, mint az orvos. Számára nem csupán egy kóreset, ami előtte van, hanem a gyermeke piheg a betegágyon. Semmi fáradság sem nehéz a számára, csakhogy betegét kiápolja.
Ugyanezt mondja akkor is, mikor így szól: „Olyan voltam hozzájuk, mint akik leemelik szájukról az igát és ételt adtam nyájasan eleikbe.” Jellegzetesen emberi szeretet: minden igát levenni arról, akit szeretünk, s minden jót adni nekik, amit csak kíván a szemük, szájuk. Megint az ebédosztogató édesanya képe jelenik meg ezekben a szavakban. Mintha csak kérdezné: Mit szeretsz, fiacskám? És nem így tett tényleg a pusztában? Szomjasak voltak, vizet fakasztott a kősziklából nekik. Éhesek voltak, mannát hullatott nekik. Pecsenyére vágytak, fürjeket küldött számukra. Jellegzetesen emberi, boldogító szeretet.
Lássátok, ilyen nagyon szeret minket Isten! 2. És most nézzük, milyen ez az emberi szeretet az embernél!
Csupa önzés, hálátlanság. Isten ajándékai kellenek az embernek, de maga az ajándékozó Isten nem. „Amint hívtákőket, úgy mentek el előlük” – állapítja meg az ige. Isten maga is hívta őket, prófétákat is küldött hozzájuk, s azok által is hívogatta őket megtérésre, de nem jöttek, hanem épp ellenkezőleg, elmentek. Minél többször hívta, annál süketebbek lettek, minél jobban hívta, annál messzebbre szaladtak Tőle. „Nem ismerték el, hogy én gyógyítottam meg őket” –állapítja meg továbbá az ige.
Észre sem vették. Természetesnek tartották, nem pedig a szeretet megnyilvánulásának. Nem méltányolták azt, amit Isten cselekedett. Abban a meggyőződésben éltek, hogy mindez jár nekik, joguk van hozzá, s nekik még egy „Köszönöm” szó sem kötelességük.
Mást szerettek, nem Istent, aki szerette őket. „A Baáloknak áldoztak és a bálványoknak füstöltek.” Isten számára nem volt idejük, de a pogányságra mindig ráértek.
Istenen mindig spórolni akartak, de bálványaiktól semmi áldozatot sem sajnáltak.
Így volt ez Hóseás idejében is. Kora viharos kor volt. Egyik király a másikat váltotta a trónon, de a süllyedő ország kétségbeesésében nem Istenhez fordult, hanem idegenekhez.
Efraim, a kedves fiú, elkényeztetett gyermek lett. /Jer. 31:20./ Istennek nincs szüksége az emberi hálára. Nem lesz vele több, sem a hálátlansággal nem lesz kevesebb. Az elmaradását azonban mégis fájlalja. Jézus is megkérdezte a tíz meggyógyult bélpoklos közül egyedül visszatértet: „Avagy nem tízen tisztulának-e meg? A kilence pedig hol van?” /Luk. 17:17./ A mai igében is felpanaszolja Isten az ember hálátlanságát. Nagyon fáj a szerető szív, mikor már panaszkodni kezd, s felhánytorgatja a szeretetét.
Nincs-e Istennek oka és joga rám is panaszkodni hálátlanságom miatt? Ne felejtsük el, hogy Hóseás azon csodálkozott el, mennyire emberi szeretettel is tud szeretni Isten, mi azonban ennél csodálatosabbat láttunk már: Láttuk Krisztust, az Ő egyszülött Fiát elhagyottan, halálra odaadottan a kereszten a mi bűneink váltságáért. Későbbi korokat erre figyelmeztetett a mai ige. Első versét Jézusnak Egyiptomból való hazatérésére magyarázta Máté evangélista: Egyiptomból hívtam ki az én fiamat. /Máté 2:15./ Ha Isten Izrael és Efraim hálátlanságát fájón felpanaszolta, mennyivel inkább felpanaszolhatja az én hálátlanságomat, kiért Fiát áldozta fel! Ámen.