Túróczy Zoltán

Békülj meg a te atyádfiával!
Időpont: Szentháromság utáni 6. vasárnap, 1956. július 8.
Alapige: Máté 5,20-26.
Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképen sem mehettek be a mennyeknek országába. Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert a ki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, a ki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre: a ki pedig azt mondja az ő atyjafiának: Ráka, méltó a főtörvényszékre: a ki pedig ezt mondja: Bolond, méltó a gyehenna tüzére. Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat. Légy jóakarója a te ellenségednek hamar, a míg az úton vagy vele, hogy ellenséged valamiképen a bíró kezébe ne adjon, és a bíró oda ne adjon a poroszló kezébe, és tömlöczbe ne vessen téged. Bizony mondom néked: ki nem jősz onnét, mígnem megfizetsz az utolsó fillérig.
Jézus az övéivel szemben szigorúbb követeléseket állít fel, mint a világ fiaival szemben. A törvény betartása tekintetében is. Az írástudók és farizeusok törvénytisztelő emberek voltak, Jézus tanítványainak azonban nagyobb igazsággal kell rendelkezniök, mint az írástudóknak és farizeusoknak. Ezt az igazságtöbbletet különösen két vonalon követeli. Az egyik az, hogy a bűnt ne csak külső, látható cselekedeteiben tartsák távol maguktól, hanem belső, rejtett, gyökereiben vegyék fel ellene a harcot. A másik az, hogy a törvény pozitív betöltésére törekedjenek. Minden törvénynek van ugyanis egy látható, negatív oldala: tilt valamit, de van egy kevésbé látható pozitív oldala is: parancsol valamit. Jézus tanítványainak nem szabad megelégedni azzal, hogy nem cselekszik azt, amit a törvény tilt, hanem pozitíve is be kell tölteniök: cselekedniök kell azt, amit a törvény parancsol, vagy ha nincs benne kimondott parancs, támogatniok kell azt, amit a törvény védeni akar a tilalmával. Az ötödik parancsolatot hozza fel a mai igében erre Jézus például. A parancsolat így szól: Ne ölj! A farizeusok és írástudók magyarázata szerint ez csupán azt jelenti: Ne vedd el a más életét! Jézus törvénymagyarázata gyökerében fogja meg ezt a kérdést is. Rámutat a gyilkosság lelki hátterére s figyelmezteti övéit arra, hogy a harag a gyilkosság csírája bennem s a csúfolódás a gyilkosság ébresztője másban.
Ugyancsak rámutat ennek a törvénynek pozitív oldalára is. Az ötödik parancsolat Jézus szerint negatíve azt jelenti: Ne haragudj!, pozitíve pedig: Békülj meg! Vegyük most ezt az igét csupán erről a pozitív oldalról. 1. Te békülj meg! Így értelmezi Jézus személyesen a törvényt. Törvénymagyarázata nem általános felszólítás. Nem azt mondja: Béküljenek meg a pereskedő testvérek, költözzenek össze a szétszaladt házastársak, nyújtsanak baráti kezet a kerítésen keresztül a gyűlölködő szomszédok, hanem egyes szám második személyben mondja: Te békülj meg! Még közelebb kell hoznom hozzád ezt a felszólítást. Az, akit Jézus megszólít, az Krisztus tanítványa. Nem valami gyűlöletet lehelő pogány tehát, hanem a szeretett Mesternek tanítványa, a Békesség Fejedelmének alattvalója és mégis még neki is így parancsolja: Te békülj meg! Még egy lépéssel közelebb kell jönnünk. Mikor Jézus a megbékélésről beszél, olyan emberhez szól, aki szeret templomba járni. Aki boldog, ha az oltár előtt állhat. Ennek a templomszerető embernek mondja: Te, templomban lévő ember békülj meg! Nem lehet kibújnod ez alól a megszólítás alól. Rólad van szó, egyenesen rólad. Kérdezheted: Kivel béküljek meg? Jézus azt feleli reá: a Szentlélek emlékeztet reá. Ezért mondja: Ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened. Bizonnyal megjelenik most is valaki emlékezeted tükrén. Az az az ember, akivel kapcsolatban Jézus azt parancsolja ma neked: Békülj meg a te atyádfiával! 2. Te légy a kezdeményező! Így folytatódik tovább Jézus törvénymagyarázata. Azt mondja: „Menj el, békélj meg a te atyádfiával!” Nem azt parancsolja tehát, hogy várd békekészséggel a másik közeledését, hanem azt kívánja, hogy te indulj el a békesség útján. Nem könnyű dolog a kibékülés kezdeményezése. Minden haragtartó ember azt gondolja, hogy az ő haragja jogos s ezért véleménye szerint az igazság azt követeli, hogy kezdje a megbékélést a vétkes fél. Ez a gondolat és érzés sokszor megakadályozza a békét olyanok között is, akik belsőleg már régen megérettek a kibékülésre, de nem lett belőle semmi, mert egyik sem akarta kezdeni. Nehéz kezdened? Gondolj arra, hogy nem te kezded. Azzal, hogy a Szentlélek emlékeztetett téged, Ő vállalta magára a kezdeményezést, reád tehát már csak a második lépés vár. Nehéz kezdened? Gondolj arra, hogy jogos harag nincs. A magyar biblia beszél ugyan a 22. versben ok nélküli haragról, tehát lehetőnek tart olyan haragot is, melyre van ok. A biblia legrégibb szövegeiből azonban hiányzik ez a megjelölés: „Ok nélkül”. Jézus tehát nem ismert jogos haragot. Nehéz kezdened? Gondolj arra, hogy Jézus nem beszél sértőről és sértettről, hanem mindkét félről úgy beszél, mint neheztelőről. Figyeld meg azt is, hogy nem arra indít, hogy az igazságot, hanem, hogy a békességet keresd. Lehet, hogy ez a világ szemében gerinctelenség, de Jézus szemében ez a keresztyénség. 3. Sürgősen békélj meg!
Így folytatja Jézus a törvény magyarázatát: „Légy jóakarója a te ellenségednek hamar!” /25. v./ Jézus szerint tehát a megbékélés olyan sürgős, hogy mindent félre kell tenni érdekében. Ugyanis a megbékélésnek is van rendelt ideje. Nem mindig lehet megbékülnünk. Nem tudjuk, hogy meddig lehet megbékélnünk. Jézus úgy látja, hogy csak addig lehet megbékélni, amíg az úton vagyunk a másik emberrel. Ez az út addig tart, amíg a bíró elé nem érünk. Ez az út tehát az élet útja, mely feltartóztathatatlanul visz bennünket az utolsó ítélet bírói széke felé. Egyszerűen kifejezve ez azt jelenti, hogy csak földi életünkben békülhetünk ki. Ennek az ideje azonban kiszámíthatatlan. Nem tudom, meddig élek s nem tudom, hogy felebarátom, akire neheztelek, vagy aki neheztel reám, meddig él. Akár én, akár ő kidőlhet az úton s bármelyikünk halála után sem nem kérhetek, sem nem adhatok többé bocsánatot. Hogy a halál lehetőségét és a megbékélés sürgősségét Jézus milyen komolyan veszi, semmi sem mutatja jobban, mint a mai igében ezek a szavak: „Ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el és előbb békélj meg a te atyádfiával.” /23-24. v./ Olyan sürgős tehát a megbékélés, hogy még az istentisztelet végét sem szabad megvárni vele. Ha tehát szóról szóra akarod venni Jézus parancsát, akkor most rögtön szétnézel a templom padsoraiban, hogy itt van-e az, aki neheztelő viszonyban van veled s ha nincs itt, nem törődve senkivel és semmivel, felállsz és elindulsz hozzá megbékélni. Tudom, hogy milyen botrány lenne abból.
Hát még ha valaki félbeszakítaná az istentiszteletet és odamenne valamelyik templompadban ülő neheztelő atyafiához s ott kérne hangosan tőle bocsánatot! Lehet, hogy emberek ezen nagyon megütköznének s ildomtalanságnak tartanák, de meg vagyok arról győződve, hogy Jézus maga ezt nem tekintené istentiszteleti csendháborításnak, hanem az ige áldott gyümölcsének. Siess tehát a megbékéléssel, mert elkéshetsz! 4. A meg nem békélésnek rettentő következményei vannak. Jézus a meg nem békélés három súlyos következményéről beszél. Az első az, hogy a haragtartás érvénytelenné teszi az istentiszteletet. Amikor azt mondja: „Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el, előbb békélj meg a te atyádfiával és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat!” /24. v./, nem azt mondja, hogy jöjj vissza, hanem azt mondja, hogy jöjj! Az első jövetel tehát érvénytelen. Lehet, hogy nagyon drága ajándék van a kezedben, amit Isten elé akarsz hozni. Lehet, hogy hozod a szegényasszony dúsgazdag ajándékát, a magad két fillérét, lehet, hogy hozod az ajkad éneklő dicséretét, a szíved buzgó imádságát, a bűnbocsánat drága könnyeit, igére éhes lelkedet..., egy sem kell Istennek, míg neheztelés van valaki iránt a szívedben, vagy valaki úgy neheztelhet reád, hogy te nem békéltél meg vele. Elkerget Isten az oltár elől, mert Ő csak azzal békél meg, aki emberek felé is a megbékélés útján jár. A másik rettentő következménye a meg nem békélésnek ott tárul elénk, mikor Jézus arról beszél, hogy a bíró felé vezető úton vagyunk: „Légy jóakarója a te ellenségednek hamar, amíg az úton vagy vele, hogy ellenséged valamiképpen a bíró kezébe ne adjon.” /25. v./ Ne felejtsd el, hogy ez a bíró az a Jézus Krisztus, aki éppen a mai igében olvasható törvénymagyarázatában minden haragot, sőt csúfolódást is gyilkosságnak minősít. A harmadik rettentő következménye a meg nem békélésnek az a tömlöc, amivel Jézus az engesztelhetetleneket megfenyegeti. A bíró a poroszló kezébe ad és tömlöcbe vet, melyről azt mondja Jézus: „Bizony mondom néked, ki nem jössz onnét, mígnem megfizetsz az utolsó fillérig.” /26 .v./ Ez a tömlöc nem az adósok börtöne, melyből az adósság lefizetése után lehet szabadulni, hanem ez a kárhozat, melyből nem lehet kijönni, mert a vétkes tartozás elintézésének ott többé már nincs lehetősége.
Így parancsol, fenyeget, követel, hív, biztat és kér téged Jézus: Menj és békülj meg a te atyádfiával! Lehet, hogy azt gondolod: mindez túlzás. Ne felejtsd el, hogy Jézusnak joga van ezt követelni tőled! Ő maga is ezt csinálta. A bűnös emberrel való megbékélést Ő kezdeményezte, a kereszten Ő hozta érte az áldozatot, a legnagyobbat, mit ember hozhat, ártatlan szenvedését és halálát. S mindezt veled cselekedte. Aki ezt tudja, látja, észben tartja, nem felejti el, annak nem lesz nehéz a békesség útján járni. Ámen.

Isten akaratának szolgálatában Időpont: 1961. január 15. Vízkereszt utáni 2. vasárnap
Helyszín: Győr - Nádorváros Oltári ige: Zsid 13,20-21.
Igehirdetési alapige: Máté 5,17-19. Énekek: 363; 760.
Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.
Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.
Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lészen; valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lészen.
Ima: Atyánk! Köszönjük Neked, hogy a Te szent Fiadat, a mi jó Pásztorunkat halálra adtad érettünk, tévelygő juhaidért. Óh, bárcsak észre térítene bennünket e halálos áldozat! Kérünk, jelentsd ki nekünk nemcsak akaratodat, hanem azt is, ami kedves Előtted! Úgy szeretnénk mi nem csak parancsodnak engedelmeskedni, hanem tetszésedre is cselekedni. Kérünk, tégy bennünket készségessé minden jóra a Jézus Krisztus által, aki Veled együtt dicsőségben uralkodik örökkön-örökké.
Ámen. Vízkereszt ünnepkörének központi gondolata Isten dicsősége. Erről szólt a múlt vasárnapra kirendelt Ige. Mi az ember feladata Isten dicsőségének szolgálatában? Erről beszéltünk a múlt vasárnapon. Két képet használt Jézus: keresztyén embernek sónak és világosságnak kell lenni e világban. Most ennek folytatásaképpen arról beszél, hogy Isten dicsőségét az Ő akaratának engedelmeskedő emberek szolgálják. Legelőször is azt kell világosan meglátnunk, hogy Isten akarata nem személyes akarat. Bár Ő fenség, akit senki és semmi nem korlátozhat, velünk is tökéletesen szabad – akarata mégsem szeszélyes, önkényes, hanem tervszerű akarat. Ugyanis Istennek terve van ezzel a világgal.
Terve ezzel az esztendővel, a mai nappal és ezzel az istentisztelettel is. Ha e világnak minden okos embere összedugná is a fejét, összeszedné minden tudományát, szervező erejét és képzelő művészetét s úgy próbálna kiagyalni valami tervet az esztendő, vagy a mai nap számára, az mind semmi volna ahhoz képest, amit Isten gondolt ki az ember, a világ számára. Az a terv, amit Isten tervelt és gondolt ki, a lehető legjobb, legszebb. Csak a lehető legjobb? Hogyan? Hát Isten tervének van olyan akadálya, amiért a helyes és jó elgondolását végrehajtani nem képes?
Igen, van – az ember! Ha Isten úgy tervezhetné meg akaratát, hogy nem kellene más tényezővel számolnia, csak önmagával és az angyalokkal, azok szolgálatkész engedelmességével, akkor mindaz, amit Isten e világ számára kigondolt és elképzelt, az a legjobb terv lenne. Csakhogy Istennek számolni kell az emberrel. Nem akarja az emberre ráerőszakolni az Ő akaratát. Az embert erkölcsi lénynek és nem gépnek teremtette. Istennek számolnia kell tehát azzal, hogy az ember befolyásolja tervének megvalósítását. Az ember nem használ a tervnek, nem javít rajta, hanem mindent elront. Beleszól Isten tervébe ostoba kritikájával és elgondolásával, a kényelmével, lustaságával, bűneivel. Ezért kell azt mondani, hogy mind, amit Isten eltervez e világ, az esztendő, a mai nap s ez istentisztelet felől, csak a lehető legjobb e világon. Az adott helyzetben az adott lehetőségek között ez a legjobb.
Isten terve nem általános elv, hanem vezetés is. Nem csupán általános, nagyvonalú, súlyos, elvi kijelentés. Mindenki, aki egy kicsit foglalkozik az építkezéssel, tudja, hogy a mérnök elkészíti a nagyvonalú tervet, melyből már sok minden látszik az épület beosztásából, de el kell készítenie a pallértervet is, melyben minden egészen aprólékosan ki van dolgozva azért, hogy az egyszerű kőműves ember kezébe is oda lehessen adni, kiismerje magát rajta s valóra tudja váltani a mérnöki tervet.
Isten akarata, terve is egy ilyen aprólékos pallérterv, amelyben minden betű fontos, egyetlen jota, egy kis pontocska sem hiányzik belőle, mert különben nem lenne művészi alkotás, hanem selejt. Önkéntelenül felmerül ezek után az a kérdés: ha Istennek olyan csodálatos terve van az esztendővel, a mai nappal és életünkkel, akkor számomra döntő jelentőségű az, hogy miképpen ismerhetem és tudhatom meg Istennek azt az akaratát? Ha nem tudom, nem ismerem Istennek ezt a tervét, akkor hiába van bennem a szolgálatkészség, hogy itt vagyok Uram! – ismeret nélkül minden jó szándékom hiábavaló! Itt kezdődik minden. Nem állhatok addig Isten szolgálatába, dicsőségén nem munkálkodhatom addig, míg Isten terve a legapróbb részleteiben is világossá nem válik számomra.
Erről beszél nekünk a mai ige. Jézus Krisztus bizonyságot tesz benne arról, hogyan ismerte meg ő Isten akaratát és az ember, te és én is, hogyan ismerhetjük meg Isten tervét a legaprólékosabb részleteiben is. 1. Igéből, a kijelentett írásból!
Ezt az Igét nagy általánosságban, bizonyos tekintetben félre szokták magyarázni. Azt hiszik, hogy Jézus a törvényhez való viszonyát akarja tisztázni benne. Jézusnak a törvényhez való viszonyát ugyanis meg lehetett kérdőjelezni. Egyes törvényről olyan volt a felfogása, hogy az írástudók számára megbotránkozató volt. Például a szombatnap megünnepléséről, a böjtről, mosakodásról voltak olyan kijelentései, melyek az írástudókat megbotránkoztatták, melyeket csak fejcsóválva tudtak tudomásul venni a hagyomány képviselői. Itt tisztázni akarja a kérdést: „Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” Ezt látszik igazolni az is, hogy ezután a szakasz után jön a hegyi beszédben a tízparancsolat magyarázása. Mindez azt mutatja, hogy ő nem a törvény ellen van, hanem a törvény pártján áll. Nem azért jött, hogy a törvényt eltörölje, hanem hogy a törvényt betöltse. Sőt, Ő sokkal szigorúbban magyarázza a törvényt, mint kortársai.
Mindez igazság, de csak részigazság. Jézus Krisztus ebben a szakaszban nemcsak a törvényről beszél, hanem a törvényről és a prófétákról. Jézus korában ez a kifejezés az egész bibliát, a teljes írást jelentette. Jézus tehát az egész bibliáról, a bibliához való viszonyáról akar bizonyságot tenni és nemcsak annak egy részéről, a törvényről.
Mit mond Jézus a bibliáról? Azt mondja: én azért jöttem, hogy betöltsem. Jézus úgy látja, hogy az ember Isten akaratát a bibliából, a törvényből, a prófétákból, az írásból találhatja meg.
Jézus itt nem csak elvi tanítást ad, hanem bizonyságot is tesz. Álljunk meg itt egy pillanatra!
Jézusnak is úgy kellett Isten akaratát megkeresni és megtalálni. Ez is az Ő emberi állapotához, az Ő megüresedett voltához tartozott. Neki sem volt külön bejárata az Atyához, mikor itt járt a földön, nem ült Isten tanácsában, Istennek a tervéről való kijelentése nem lett különleges módon az övé. Isten akaratát neki is véres verítékkel, alázatos könyörgéssel kellett megkeresni az írás lapjai és betűi között. Csak így érti meg az ember, miért van az annyiszor megírva: „azért kell mindennek megtörténnie, hogy beteljesedjék az írás”! Számára az volt a döntő, életének legapróbb eseményeiben is, hogy mi van megírva. Számára nem az volt a fontos, hogy Mária és József mit tart helyesnek. Szembehelyezkedik velük, mikor haza akarják vinni, hogy ne legyen vándortanítója népének. Nyíltan megmondotta: neki az az anyja és azok a testvérei, akik Isten igéjét hallgatják és megtartják! Neki nem volt fontos az sem, hogy mit mondanak a népnek elöljárói. Miképpen vélekednek azok, akiknek kezében élet és halál hatalma van, neki az a fontos, hogy mit mond Isten.
Aki Máté evangéliumából olvassa el Jézus történetét, rájön arra, hogy jellegzetesen tér vissza benne ez a mondat: „hogy beteljesedjék az írás”. Máté elálmélkodva és csodálkozva látja, hogy az írás, a törvény és a próféták mennyire beteljesedett az ő életében és magatartásában.
Ebből következik az, hogy aki Isten akaratának szolgálatába akar állni, annak számára nincs más út Isten parancsoló, vezérlő, kis dolgokban is irányt szabó akaratának megismerésére, mint az írás olvasása és tanulmányozása. Ott találjuk meg jotányi és pontnyi pontossággal Isten tervét és akaratát.
Már ebből, amit most elmondottam, világos az, hogy csak az az ember tudja megtalálni Isten vezérlő akaratát, aki rendszeres keresője Isten akaratának. Nem azok, akik csak ritkán, hébe-korban veszik elő a bibliát, vagy csak akkor, amikor életnek és halálnak, üdvösségnek vagy kárhozatnak nagy kérdése forog kockán, s nem tudják előre vagy hátra menjenek-e.
Ilyenkor azután felütik a bibliát és várják Isten feleletét. Én nem mondom, hogy nem felelhet így is Isten, de azt mondom, hogy azok az emberek, akik nem rendszeresen, nem állandóan és mindennap keresik Isten vezérlő akaratát, azok – ha előveszik is a bibliát – rendszerint nem fogják megtalálni, vagy ha megtalálják, nem fogják megérteni, s ha megértik is, nem tudják vállalni Isten útmutatását. Nem lehet Isten igéjét csak nehéz időkben úgy elővenni, mint valami varázskönyvet.
Kritikus, nehéz pillanatokban tanácsot kérni tőle, mint valami jóstól és mikor elmúlik a nehéz idő s nincs semmi baj, akkor félreteszem a bibliát, s azt gondolom, hogy most már a magam eszével és bölcsességével is el tudok igazodni a világ útvesztőjében. Ez nem megy!
Sereg ember panaszkodik keserű szájízzel arról: én megkérdeztem, hogy mit szól hozzá Isten és az Igéből jött feleletre építettem rá tervemet, aztán minden visszájáról sült el! Óh, testvérem, ez minden bizonnyal azért volt így, mert csak úgy kapásból akartad elővenni Isten Igéjét s nem volt Isten Igéje neked lábaid szövétneke, ösvényed világossága. Az a pallér, aki nem tartja állandóan kezében a pallértervet s csak úgy magától, a maga feje után akarja megépíteni a rábízott házat, nem fog sikerülni az, amit épített! a. Egészen világos előttünk az: aki Isten akaratát akarja keresni, annak úgy kell olvasni a bibliát, hogy mindent magára vonatkoztat. Tudom, hogy vannak bibliában tanítói részek, vannak benne ítéletek, melyek valamikor mások felett hangoztak el, de mégis az az igazság, hogy Isten igéjét mindig magamra vonatkoztatva kell olvasnom. Nem azt kell nézni, hogy mit mond Isten igéje a másik embernek, a társadalmi helyzetre, hanem mit mond Isten igéje most nekem. Ha nem így tesszük, ne csodálkozzunk azon, hogy Isten nem szól, és nem felel. Mikor azután mások felfigyelnek az Igére, mint nekik szóló üzenetre és rá merik tenni életüket arra az Igére, mint útmutatásra, akkor csodálkozva nézünk és nem értjük az egészet. Persze, hogy nem értjük. Ezért kell megtanulni: a más által bevett orvosság engem nem gyógyít meg, csak az, amit én veszek be a betegségemben! b. Azután azt mondja az Ige: aki meg akarja találni Isten vezérlő akaratát, annak meg kell hajolni az írás feltétlen tekintélye előtt. Minden jota és pont fontos. Egészen a legaprólékosabb részletekig kell engedelmeskednünk. Nem lehet úgy megtalálni Isten vezetését, hogy válogatunk a bibliában. Van, amire azt mondjuk: ez nem fontos, nem lényeges kérdés, ez nem tartozik rám, az a másik a fontos, amit be kell tartanom.
Két nagy kísértésünk van, mikor keressük Isten akaratát, a jota és a pontocska aprólékosságáig. Az egyik a holt betű szolgálata. Ha a holt betű szolgálatára építem rá életemet, ez annyira megkötöz, hogy elfelejtem a betű mögött a lelket s ebből mindig képmutatás születik.
A másik kísértés az, hogy nem veszem komolyan a betűket, a lényeget keresem, úgy vélem, hogy belső üzenetet, a lelket kell megkeresnem, azt kell elfogadni s annak kell alávetnem magamat. Aki ennek a kísértésnek áldozatául esik, az nem veszi észre, hogy lassacskán valami lelki lazaság lesz úrrá felette. Minden Igére, mely ó-emberünket kemény és szigorú szavakkal akarja öldökölni, mindig azt fogom mondani, ez betű csupán, ez nem lényeg, meg kell keresni a héj mögött magát a lényeget s közben elveszítem a lényeget is. Ez az út a hamis szabadság, a szabadosság útja. Ez az az út, melyről Jézus úgy beszél: „a betű megöl, a lélek megelevenít”.
Jézus nem köti magát a betűhöz dacára annak, hogy a jota és a pontocska is fontos volt számára, de kötötte magát a betű mögött levő lényeghez s engedelmeskedett a betű és a pontot diktáló Léleknek.
Szeretnél te is bizonnyal e világban, ahol annyi döntésre volna szükség, ráállani valami biztos fundamentomra. Mikor belső szorongással állsz meg kérdések előtt, szeretnél valakihez, mint gyermek atyjához odasimulni, megfogni kezét s rábízni magad akár szürkeségbe vagy ködbe vezet is, abban a bizonyosságban, hogy jól tudja, merre kell menni. Ha szeretnéd e vezetést, akkor keresd az Igéből Isten akaratát. 2. A tanításból!
Ebben a felolvasott szakaszban beszél Jézus arról is, hogy nemcsak az ige, hanem a tanítás is fontos. Beszél tanítókról, akik tanítanak minket az igében való tájékozódásra s elmondja, hogy vannak, akik jól és helyesen, s vannak, akik nem jól tanítanak. Vannak, akik megrontják az úgynevezett kisebb parancsolatokat. Hát miért kell az ige mellett tanítás? Tanításra azért van szükség, mert az írásban való tájékozódásnak meg vannak a nagy nehézségei. Nem a kortörténeti adottságokra gondolok elsősorban, hanem gyakorlati kérdésre. Ugyanis én sohasem egyedül olvasom a bibliát. A bibliát mindig hárman olvassuk még akkor is, mikor egymagam vagyok az írás mellett. Hárman olvassuk: én és olvassa velem az ördög, olvassa velem a Szentlélek is. Ketten magyarázzák nekem az írásokat, a gonosz lélek, meg a Szentlélek is magyarázza, tanít engem. Melyikre hallgatok? Sajnos a gonosz lélek biblia magyarázatára többször hallgatunk, mint a Szentlélek tanítására. A gonosz léleknek van egy szövetségese mi bennünk, és ez a mi saját kívánságunk. A gonosz lélek mindig rosszul exegetál, úgy magyarázza a bibliát, amint az az én kívánságomnak megfelel. Jézus Krisztusnak is így magyarázta a pusztában megkísértése alkalmával a Sátán, de Ő átlátott rajta és visszautasította őt. Évának is így magyarázta az Édenkertben. Évát be tudta csapni igemagyarázatával.
Még van valami, ami miatt nem jó tanítás nélkül olvasni az írást, s ez az, hogy az emberben mindig van valami belső bizonytalanság. Legtöbbször feszültség van az Ige és a saját kívánságunk, Isten akarata és a mi akaratunk között. Ilyenkor azután megzavarnak ilyen kérdések: tényleg ezt az Igét küldi Isten? Tényleg ez az Ő akarata? Sokszor túlkiabáljuk Istennek halkan szóló beszédét. Jézus Krisztusnak is meg kellett küzdeni a maga akaratával a Getsemáne-kertben, hogy Isten akaratát el tudja fogadni. Hányszor kapunk mi is az Igéből olyan vezetést s útmutatást, melyhez nem fűlik a fogunk, aztán felütjük itt, felütjük ott az írást, olvasunk itt, olvasunk ott, kikapunk belőle valamit ebből is, abból is, aztán addig válogatunk az írásban, míg az ördög rá nem vezet bennünket egy olyan Igére, amit mi úgy tudunk magyarázni – az ördög sugallatára -, hogy lám, Isten igéje is az én álláspontomon van s azt mondja, hogy ez az Isten akarata! Az az ember, aki úgy ül le, hogy előzőleg megcsinálja tervét, odateszi Isten elé azzal: mit szólsz hozzá Uram?! – s nem nyugszik addig, amíg Isten alá nem írja, mint saját tervét, azt mindig félre fogja vezetni saját bölcsessége. Ezért kell a tanítás, a másik hívő ellenőrzése. Tanítás alatt értjük tehát a lelki testvér segítségét is, akit mellém ad az Atya, akihez elmehetek minden kérdésemmel s kereshetem vele együtt Isten vezetését, akiről tudom, hogy ő is Isten vezetése alatt álló ember s ezért kérhetem, hogy segítsen megtalálni Isten akaratát, szóljon hozzá azokhoz az Igékhez, melyek bennem mozognak és gerjedez tőlük a szívem. Ez a tanítás. Ezt adta nekünk Isten drága ellenőrzőül, szent kontrolul a mi mennyei Atyánk, hogy legyen erőteljesebb a bizonyságunk abban, hogy ez az az Ige, melyre ráállhatok teljes békességgel.
Nem szabad azonban elfelejtenünk bizonyos dolgokat. Vannak hamis tanítók is, akik – lehet – nem okvetlenül akarnak félrevezetni bennünket, de nem jó tanácsot adnak, hamis próféták.
Nem jól tanítanak. Nem felülről való a tanításuk. Pedig lehet, hogy föntről valónak gondoltákők is és mi is. Nem szabad elfelejteni, hogy egy testvér sem dönthet helyettem Isten akaratának megtalálásában. A testvéri közösségben talán hamarabb száll fel a köd és világosodik meg az ég, de dönteni nekem kell és a felelősséget senki sem hordozhatja helyettem.
Aztán azt az Igét sem szabad elfelejteni, 2 Tim 4,3-4-et, melyet Pál apostol mond: „Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök; És az igazságtól elfordítják az ő fülöket, de a mesékhez oda fordulnak”. Tehát nem szabad, ha Isten akaratát igazán keresem, tanítótól- tanítóhoz szaladni azzal az ürüggyel, hogy nem adott világos tanácsot és addig keresni Isten akaratát, míg valaki olyanra nem találok, aki azt nem mondja: úgy jó, ahogyan te gondolod és mondod! Isten akaratának az ilyetén való keresése menthetetlenül zsákutcába juttat.
Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a legnagyobb segítség nem a tanácsadó tanítás, hanem az együtt imádkozás, a közbenjáró imádság! Nem azok segítenek legjobban megtalálni Isten akaratát, akik teljes szívvel és felelősséggel adnak tanácsot és segítenek megtalálni a helyzetben szükséges megoldást, hanem azok, akik letérdelnek, s velem együtt kérik a Szentlélek megvilágosító erejét. Nem emberi bölcsességre van szükségünk, hanem Isten vezetésére.
Azok, akik vállalják a nehéz utat, vállalják Isten akarata keresésének szolgálatát, azok meglátják, hogy ez az út Isten dicsőségének, az ember boldogságának és üdvösségének útja. Vállald!
Ámen.
Ima: Urunk Jézus Krisztusunk! Ki azért jöttél e földre, hogy betöltsed a törvényt meg a prófétákat, és aki be is töltötted az írást, akiben az Atyának minden akarata igenné és ámenné lett, nagyon szégyelljük Előtted magunkat mi, akik a törvényt és a prófétákat nem tartottuk be.
Szégyelljük magunkat, mert tudjuk, hogy az Atya akaratát úgy kell betölteni itt e földön, mint ahogy az angyalok töltötték be a mennyben, de hol van bennünk az angyalok szolgálatkészsége, öröme, Neked való boldog engedelmessége!
Óh, bocsásd meg Urunk, hogy elfelejtkeztünk arról, hogy a parancs felett nem lehet vitatkozni, annak csak engedelmeskedni lehet. Hányszor mondtuk tervedre, hogy nem jó!
Vitába szálltunk Veled és a magunk tervére azt mondtuk, hogy az sokkal jobb, mint a Tied.
Bocsásd meg, hogy gonoszok voltunk, ráfogtuk szívünk hamis indulatára, hogy az jobb, mint amit Te akarsz mivelünk. Bocsásd meg, hogy vétkeztünk mindennapi Igéd vezetése ellen s annyi szégyent, gyalázatot hoztunk Te Reád. Kérünk, vezess Urunk, járjon előttünk Igéd felhő és tűzoszlop alakjában. Tűzön, vízen, árkon-bokron át megyünk Veled, mert tudjuk, hogy célba érünk Veled.
Könyörgünk mindazokért, akik tanácstalanságban élnek s most van kimondhatatlan szükségük a Te bölcs tanácsodra. Kérünk, Te vezesd őket, hogy szívükben békesség támadjon Igéd által, szemükben a könny felszáradjon és vigasztalást találjanak.
Könyörgünk különösen egy gyászoló családért, mely ezen a napon emlékezik a férj és édesapa elhunytáról. Kérünk, szenteld meg fájdalmukat, hogy legyen az vigasztalás fájó szívük számára.
Könyörgünk egy távol, idegenben betegágyon fekvő súlyos beteg testvérünkért. Ha kezünk nem is ér oda hozzá, könyörgő szavunkat nem is hallja, imádságunk Tetőled odatalál, rászáll és megáldja őt. Kérünk, hogy áldd meg mindazokat, akik körülötte, akár mint orvosok a tudománnyal szolgálnak, akár ápoló kezekkel állnak betegágya mellett, hogy ott is, ő általa is bizonyságtevő szenvedésével és életével is Neked legyen dicsőség a mi Urunk, Jézus Krisztus által.
Ámen.

Isten akaratának szolgálatában Máté 5,17-19
Vízkereszt u. 2. vasárnap 1953. január 18.
A mai napra kirendelt szentlecke folytatása a múlt vasárnapinak, az igehirdetés is természetesen folytatja a múlt vasárnapi gondolatokat. Isten dicsőségének szolgálatáról volt szó múlt vasárnap, a mai ige pedig arról beszél, hogy Isten dicsőségét az Ő akaratának engedelmeskedő emberek szolgálják.
Istennek ugyanis megvan a maga terve a világ számára. Részleteiben is megvan. Az 1953. esztendőre is megvan. Ha minden ember összedugná a fejét és közös akarattal, közös töprengéssel, összeadva képzelőerejüket és minden tudományukat, megpróbálnának valami jó tervet csinálni az 1953. esztendőre, az így kiagyalt terv is csak árnyék lenne Isten tervéhez képest, melyen ott ragyog Isten dicsőségének s az ember üdvösségének minden fényessége. Pedig az Isten terve sem a legjobb, csak a lehető legjobb. A legjobb volna, ha Isten nemcsak a terv elkészítője lenne, hanem egyben a végrehajtója is. Isten azonban nem intézkedik rólunk nélkülünk, hanem tervét az emberrel akarja végrehajtatni.
Tervének elkészítésekor tehát számolni kénytelen az emberrel. Ha csak a saját mindenhatóságával és az angyalok szolgálatkészségével kellene számolnia, akkor a terve a legjobb lenne, mivel azonban számolnia kell az ember bűnével, tervet hátráltató akadékoskodásával, terve nem a legjobb, csak a lehető legjobb.
A tervből ugyanis annyi valósul meg, amennyit belőle engedelmesen vállalnak az emberek. Ezért mondottuk, hogy Isten dicsőségét az Ő akaratának engedelmeskedő emberek szolgálják.
Ezzel azonban már megmondottuk azt is, hogy Isten akarata nemcsak általános életszabályokat tartalmazó törvényt akar adni a világnak, hanem vezetni is akarja annak életét. Minden ember számára minden napra, minden órára, sőt minden percre megvan a maga terve, vezető akarata, csak az a kérdés, hogy az ember vállalja-e Isten akaratát.
Az engedelmességre kész, Isten dicsőségét és saját üdvösségét szolgálni hajlandó ember számára az a nagy kérdés, hogy honnan tudhatja meg, mi az Isten akarata. Hol jelenti ki Isten az Ő akaratát? Az igében és a tanításban. Ezt feleli erre a kérdésre mai igénk. 1. Isten az Ő akaratát az igében jelenti ki.
A mai igét általában úgy szokták értelmezni, hogy ebben Jézus a törvényhez való viszonyáról tesz bizonyságot, s visszautasítja az embereknek ezzel kapcsolatos téves gondolatait. Sokan ugyanis abban a hiedelemben éltek, hogy Jézus lerontja a mózesi törvény érvényét. Mikor a Bethesda tavánál épp szombatnapon meggyógyítja a 38 éve beteg embert, a zsidók üldözőbe veszik ezért és meg akarjákőt, mint szombatrontót ölni (Ján 5,16). A Lévi megtérése alkalmával tartott vendégség után közösen támadják meg őt a farizeusok és Keresztelő János tanítványai azért, hogy miért nem ragaszkodik a böjt előírásaihoz (Máté 9,14). Ezekkel a téves gondolatokkal és vádakkal szemben Jézus itt leszögezi, hogy ő a törvény pártján van. Rámutatnak ezzel kapcsolatban arra is, hogy ez után a kijelentés után következik a tíz parancsolat jézusi magyarázata, ami szintén arra mutat, hogy Jézus itt a törvényhez való viszonyáról akar bizonyságot tenni.
Ez mind igaz, de mégsem az egész igazság. Izrael népe ugyanis - akármily fontosnak tartotta is a tíz parancsolatot - nem vette azt ki Isten igéjének összefüggéséből. Nem is így emlegették: tíz parancsolat, hanem rendszerint így: a tíz ige. Ezenkívül Jézus itt nemcsak a törvényről beszél, hanem a törvényről és a prófétákról. Ez a kifejezés a Bibliában mindig a teljes igét, ebben az esetben az egész Ószövetséget jelentette. Jézus tehát Isten akaratát az egész igében a teljes Írásban tartja keresendőnek.
Saját életében is ezt valósította meg. Nemcsak a tízparancsolat elvei szerint élt, hanem egész életét az ige vezérlő uralma alá helyezte. Az is az ember-sors vállalásához tartozott, hogy Ő sem valami természetfeletti kijelentés által tudta meg Isten akaratát, hanem úgy kellett azt neki az igéből kiolvasnia. Neki is az ige volt lábai szövetnéke és ösvényeinek világa (Zsolt 119, 105). Különösen Máté evangélista csodálkozott el ezen. Úgy látta, hogy Jézus minden szava és cselekedete az igében találja meg a maga magyarázatát. Ezért olvassuk oly sokszor nála, hogy ez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az írás.
Ki tudja az igében Isten vezető akaratát megtalálni?
Az eddigiekben már megadtuk a felelet első tételét erre a kérdésre: Az, aki - mint Jézus - mindig magára vonatkoztatva olvassa a bibliát.
A felelet második tétele is benne van a mai szent leckében: Az találja meg az igében Isten akaratát, aki mint Jézus is, elismeri az ige feltétlen kötelező tekintélyét. Erről beszél Jézus, amikor azt mondja, hogy egy jóta, vagy egy pontocska el nem múlhatik a törvényből. A zsidó írásban ugyanis voltak egymáshoz nagyon hasonló betűk, s mivel az írásban csak a mássalhangzókat írták le, az esetleg rosszul írt betűre nehéz volt következtetni a többi betűből, s így a szó esetleg egészen más értelmet nyert.
Az igének tehát a legaprólékosabb engedelmességgel tartozom. Minden betűje fontos. Nem válogathatok benne, s nem mondhatom: Ez fontos, ezt megtartom... amaz már túlhaladott álláspont, az már nem vonatkozik reám.
Két akadálya van ennek az engedelmességnek főképpen. Az egyik a halott betű szolgálata, a másik a hamis szabadság. Az előbbi pontosan betartja a betűt, a formát, de közben engedi, hogy elsikkadjon a tartalom, a lényeg. Ez a biztos út a képmutatás felé. Az utóbbi, a hamis szabadság nem sokat törődik a betűvel, a külső formával, a tartalomra, a lényegre, a betűkbe öntött szellemre helyezi a hangsúlyt, s eközben nem veszi észre, hogy a szellemi magyarázat jogcímén lazítja a törvény ó emberünket öldöklő szorítását. Ez biztos út az erkölcsi szabadosság felé. Figyeld meg Jézus engedelmességét! Ő nem rabja a betűnek, de rabja a betűkben kijelentett léleknek, s ez nála sohasem a törvény megkönnyítését jelenti, hanem mindig annak megnehezítését. Gondoljunk csak azokra a magyarázatokra, amelyekkel épp ebben a fejezetben magyarázza a tízparancsolatot!
Szeretnéd Isten dicsőségét és ember üdvösségét szolgálni? Állj ezzel az engedelmességgel az ige, s ebben Isten akaratának szolgálatába! 2. Jézus a szent lecke utolsó versében beszél emberekről, akik tanítanak minket Isten akaratának megismerésére.
Isten tehát a tanításban is kijelenti akaratát az azt keresőknek.
Miért van szükség az ige mellett az ige magyarázatára, a tanításra is?
Azért, mert két hatalmas tényező akadályozza, hogy Isten akaratát az igében megtaláljuk. Az egyik az ős ellenség, a Sátán, aki mindenképp meg akarja akadályozni, hogy az ember Istennek engedelmeskedjék. Az Isten akaratát az igében kereső ember mellé letelepedik s elkezdi neki magyarázni az írásokat.
Máté 4. fejezetében Jézus megkísértésének története a legvilágosabb példa arra, milyen jól ismeri az ördög a Bibliát, milyen kitűnően tudja a maga érdekében idézni és magyarázni. Jézust nem tudta félrevezetni Isten akaratának keresésében, de Évát, az első asszonyt már megzavarta az ördög igemagyarázata és engedetlenségre vitte (I. Móz 3,1).
A másik akadálya annak, hogy az igében könnyen rátaláljunk Isten akaratára, a saját kívánságunk. Isten gondolatai mások, mint a mieink (Ézs 55,8), ezért nem fűlik hozzá a fogunk. Addig csűrjük, csavarjuk az igét, míg végre rákényszerítjük a mi kívánságunkat, akaratunkat s akkor nagy fennen lobogtatva hirdetjük, mint Isten akaratát. Ilyenkor nem Isten akaratát kerestük az igében, hanem a mi akaratunknak isteni jóváhagyását.
Ezek miatt az okok miatt van szükség a saját ellenőrzésünkre. Ezt az ellenőrzést keresztyén testvéreink által ajándékozza nekünk Isten. Vigyázzunk azonban, mert Jézus ebben az igében épp arra figyelmeztet, hogy van olyan tanító, aki rosszul tanít.
Az Isten akaratát kereső s testvérétől tanácsot kérő ember ne felejtse el a következőket: a) „Mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek” (Róma 14,12). A döntés felelőssége tehát az enyém, azt másra át nem háríthatom. b) „Lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük” (II. Tim 4,3). Ne szaladgáljak hát testvértől testvérhez, míg végre olyanra nem akadok, aki azt tanácsolja nekem, amit magam is szeretnék! c) Nem emberi bölcsesség tanácsára van szükségem, hanem Isten akaratának megismerésére. Első az ige, s csak utána jön a tanítás.
A „tanító” pedig tartsa szem előtt a következőket: a) Nem lehetek más lelkiismerete. Nem dönthetek más helyett. Csak arról beszélhetek, hogy én hasonló esetben miként látnám Isten akaratát, b) Mindennek dacára tanításomért Isten előtt én vállalom a felelősséget, c) A közbenjáró imádság többet ér, mint a leggazdagabb tapasztalat.
Ahol emberek Isten akaratának szolgálatába szegődnek, ott csodák történnek. A csodák útja ugyanis az engedelmesség. Jöjj, keressük és vállaljuk együtt Isten akaratát! Így lesz neki dicsőség, nekünk üdvösség. Ámen.

Hogy dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!
Időpont: 1968. január 19. Imahéten Ótestamentumi Ige: Ézs 42,1-9
Ímé az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek. Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán.
Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertya belet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg.
Nem pislog és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít, és a szigetek várnak tanítására.
Így szól az Úr Isten, aki az egeket teremté és kifeszíté, és kiterjeszté termésivel a földet, aki lelket ád a rajta lakó népnek, és leheletet a rajta járóknak: Én, az Úr, hívtalak el igazságban, és fogom kezedet, és megőrizlek és népnek szövetségévé teszlek, pogányoknak világosságává.
Hogy megnyisd a vakoknak szemeit, hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad, és a fogházból a sötétben ülőket. Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak. A régiek ímé beteltek, és most újakat hirdetek, mielőtt meglennének, tudatom veletek.
Újtestumentumi Ige: Mt 5,16
Ének: 750, 380
Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. Ima: köszönjük Urunk, hogy igaz az, hogy „Itt az Isten köztünk”. Áldunk azért, hogy csendben vagy lármában, békességben vagy békétlenségben, harcban vagy nyugalomban mindig Előtted élhetünk. Köszönjük, hogy hallhatjuk szavadat, olvashatjuk a Bibliát, ahol szól a Szentlélek és igaz az az ígéreted, hogy „ahol ketten vagy hárman együtt vannak, ott vagy” azok között. Áldd meg gondolatainkat, mutasd meg az utat, amelyen járnunk kell és vezess a te közeledbe minduntalan!
Ámen!
Az imádságról szólnak a szentírási Igék. Ha az ima osztályozására gondolunk, három fajta imádságot lehet megkülönböztetni: van kérő, köszönő, és dicsőítő imádság. Mindhárom nevében benne van a tartalom. Legtöbb a kérő imádság. Istennek elég hallgatni és nemcsak meghallgatni az imádságokat.
Sokkal kevesebb a köszönő imádság, amelyben azt a feleletet – akár igenlő, akár tagadó az – megköszönjük, amit imádságunkra ad.
A harmadik imádság a legritkább. Az az imádság, amelyik meg van győződve arról, hogy „Mind jó, amit Isten tészen” és minden felelet, amit Isten ad, a legkívánatosabb felelet. A kérő imádság a leggyakoribb, a köszönő ritkább, a legritkább a dicsőítő imádság. Az erre a napra kijelölt Ige is imádság, mégpedig a dicsőítő imádságok közé tartozik. Ez nem egyszerűen illem-kérés, hanem az Úr és szolga viszonya, nem pedig a megajándékozott és az ajándékozó viszony, hanem a meghallgató Isten és az imádkozó ember viszonya. Az imát meghallgató Isten az Úr, az imádkozó ember a szolga, függetlenül attól, hogy annak ismerjük- e el vagy pedig nem. Az imát meghallgató Isten, az Úr nem köteles meghallgatni az imádságot, de az imádkozó szolga köteles engedelmeskedni az imádságot hallgató Úrnak. Mi sokszor úgy imádkozunk, mintha nem az Isten parancsolna nekünk, hanem mi parancsolnánk az Istennek.
Hadd kérdezzem meg Tőletek Testvéreim, hogy akkor, amikor imádkozunk, a szolga álláspontján maradunk-e, vagy parancsolni akarunk az Istennek? Az igazi imádság mindig a szolgai lelkületből fakad! Az imádkozó ember partnere az imádságot hallgató Úrnak. Ő választotta magának, ezért kedveli az Isten.
Isten törvényét beszéli a népeknek, mondja az Ige. Nem nagy hanggal, hanem nagy szívvel imádkozik. Számára Isten a gyengék istápolója, (Ézs 42,3) fogja kezét az imádkozó embernek és bizalmába avatja, „mielőtt meglennének, tudatom veletek”. (Ézs 42,9) Féltékenyen vigyáz rá, hogy az imádkozó ember csak az Övé maradjon. Csak ezzel a lelkülettel lehet igazán imádkozni. Oh, ha erre a mérlegre helyezzük imádságainkat, mi marad ezen a mérlegen? Mit felel Isten az ilyen előre dicsőítő imádságra? A dicsőítő imádságokkal telített szívű ember, fénylő ember. A Hegyi Beszéd elején beszél erről Máté evangéliuma az 5. rész 14-16. versben. A dicsőítő ember telített szívű ember. Nem un rá az imádságra a fénylő szívű ember. A fénylő szívű ember, világító ember. Nem a tudományával világít, hanem az életével.
Valósítsuk meg az életünkben azt, amit az énekünkben tanultunk: „Szeretnék lenni, mint Ő, alázatos szelíd…” Míg másoknak világítunk, minket a belső tűz megemészt. Elégek, mint a csipkebokor, de fényesség ragyog körülöttem és ez a fényesség nem szűnik meg. Máté 5,14- ben olvassuk: „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy véka alá rejtsék… hanem hogy fényljék azoknak, akik a házban vannak.” Hadd kérdezzük meg, világít-e életünk másoknak, vagy csak magunkra vet fényességet szolgálatunk? Az igazi keresztyén élet fényeskedő élet, amelynek világossága arra irányul, akiről szólunk, beszélünk, aki az életünk és reménységünk magányunkban is. Ebben a két igeszakaszban ezeket üzente nekünk az Isten Szentlelke. Alázzuk meg magunkat Őelőtte. Valljuk meg, hogy sokkal több a sötét folt az életünkben, mint a világos. Több az, ami árnyat vet, mint ami dicsőítő.
Alázzuk meg magunkat előtte és kérjünk világosságot a sötétségben élő népének. Jaj annak, aki nem rendezi életét a világosságon és jó annak, akinek élete akármilyen sötét van is, meggyújtott gyertyaként fényeskedik addig, míg el nem ég. Fényénél mások lángra gyulladnak, hogy dicsőítessék a mi mennyei Atyánk!
Ámen.
Könyörögjünk azért, hogy Isten ajándékozzon meg világító élettel. Imádkozzunk azért, hogy ne felejtsünk el semmit se megköszönni az Atyának. Ha ezért könyörgünk, akkor rájövünk arra, hogy mennyi megköszönni valónk marad még.
Dicsőítsük az Urat a golgotai kereszten kijelentett kegyelméért, mindazért, amit földi életünkben ajándékoz mindannyiszor, valahányszor keblére ölel és vár minket, mindent megbocsát és az örök hajlékba vezet. Semmi sem hiányzik annyira az életünkből, mint az Isten dicsőítése. Kérni, kérünk Tőle, megköszönni ildomosnak tartjuk, de dicsőíteni az Urat azt nem tesszük meg.
Magasztaljuk az Urat, könyörögjünk Tőle imádkozó szívet, hogy dicsőítsük mennyei Atyánkat, valahányszor megnyílik szívünk és szánk imádságra. Ima: Köszönjük, hogy van füled a hallásra, amikor mi nem érdemelünk mást, mint azt, hogy elkergess akkor, ha mi leborulunk Előtted és ha arra nézel, hogy az imádkozás eredményeképpen miképpen alakul az életünk. Csak az az érdemünk, hogy Magadra és a kereszten hozott áldozatra nézel.
Köszönjük a meg nem hallgatott és nem teljesített könyörgéseinket! Add Urunk, hadd tudjunk hinni – akár igen, akár nem jön – abban, hogy szíved mélyéből jön a felelet.
Köszönjük, hogy a golgotai kereszten erről olyan pecsétes bizonyságot adtál, amelynél hatalmasabbal senki sem győzhetett meg minket.
Mégis köszönjük, hogy nem mindig hallgatsz meg! Köszönjük, hogy megrostálod imádságainkat. Köszönjük, hogy nem büntetsz azzal, hogy minden imádságunkra igennel felelsz.
Áldunk, hogy imameghallgató vagy és elutasító válaszodban is irgalmas és kegyelmes Urunk vagy. Add Uram, hogy ne riasszanak meg minket életünk próbái, tudjunk hinni abban, hogy Te Magad rostálod meg imádságainkat és megadod azt, amire nekünk életünkre és üdvösségünkre szükségünk van! Hiszen a golgotai kereszten bizonyosságot tettél arról, hogy üdvösségünket megadod még akkor is, ha az Fiad életébe kerül! Hadd menjünk ma mind Eléd! Hadd kapjunk reménységet és békességet. Add, hogy tudjunk hívni, míg nem szólsz és elfogadni azt, amit szólsz, még akkor is, ha nem mondasz igent könyörgéseinkre. Köszönjük azt, amit imaéletünkben velünk cselekedtél, áldd meg imaéletünket ezután is!
Add, hogy legyen velünk mindig valaki, aki, amikor leroskad a kezünk, segítsen felemelni, hogy tudjuk keresni a lelki közösségben egymás segítségét és ügyed győzelmét! Hadd legyen meg ennek az életnek minden áldása hétköznapi életünkön is. Hogy érezzük, velünk van az Isten és akivel vele van az Úr, az győzelmesen járja végig az életutat!
Ámen.

"Ti vagytok a világ világossága" Eredeti elhangzás dátuma: 1937. március 7. Ötvened vasárnap
Helyszín: Győr – Öregtemplom Közzétéve a „Válogatás 1915-1968” sorozatban: Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap
Alapige: Máté 5:14/a.
Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város.
Keresztyén Testvéreim!
Ezen a vasárnap délelőttön nem akarok semmi mást, mint odaállítani szemetek elé magát az igét, minden emberi cicoma és hozzátoldás nélkül, egymás után az ige szavait, úgy, ahogy az meg van írva.
Ezzel kezdődik ez az ige: "Ti". A mi győri gyülekezetünk ma számadó közgyűlés előtt áll. A számadó közgyűlés, alkalmasint sokszor egyoldalúsága miatt, téves felfogásban él az emberek lelkében. Úgy látják a számadó közgyűlést, mint amelyen számot ad a vezetőség pár embere a gyülekezetnek, a nyájnak, amelytől a megbízatást kapta. Tehát ketten állanak egymással szemben: a számot adó vezetőség és a számon kérő gyülekezet. Ha igaz is ez bizonyos szempontból, nem a teljes igazság. Nem lehet egészen ráhárítani a teljes felelősséget egy gyülekezet életében arra a pár emberre, akik a gyülekezet megbízásából állanak a tömeg élén.
Nem lehet és nem szabad senkinek se menekülni a felelősség alól egyszerűen azon tény által, hogy szavazatával megbíz valakit az általa is képviselt ügy szolgálatára. Hiába van a legzseniálisabb hadvezér, ha a katonák megtagadják az engedelmességet. Az elképzelt és bizonyosra vett győzelem helyett csak vereség következhet be. És ezért hordoznia kell a felelősséget minden katonának, aki az engedelmességet megtagadta. És az is bizonyos, hogy hiába van akármilyen művészi készség a művész kezében, akármilyen tehetség és művészi látás a lelkében, ha elpattan a húr, mikor vonóját ráfekteti, nem tud azon játszani, és ha a hangverseny nem tartható meg, nem a művész hordozza a felelősséget, hanem az az egyszerű bélhúr, amelyik nem akart megszólalni. Számadó közgyűlés napján azt szeretném én is, meg Isten igéje is, ha mi nem úgy látnánk a gyülekezet ügyét, mint amelyben vezetőség és gyülekezet, pásztor és nyáj állanak szemben egymással, hanem úgy, hogy te és én, Jézus Krisztus és mindnyájan állanánk oda a nagy számadás mérlegére. Az, aki ezt nem látja, lehet, hogy a maga szempontjából kényelmesen fogja fel a dolgokat, az azonban bizonyos, hogy felelőssége alól kitérnie nem lehet, ha eljön a számadás napja. Érezd meg, testvérem, hogy mikor egy esztendő munkáját tesszük ma mérlegre, akkor evvel nemcsak a lelkészi karnak, a tanítói testületnek, az egyház világi vezetőinek, a pénzügyek intézésével megbízottaknak munkája tevődik mérlegre, hanem számadás alatt állasz te is, "Ti" mindnyájan. Mikor Jézus azt mondotta: "Ti", akkor nem egy tanítványra, hanem az egész tanítványi seregre nézett, az övéire.
Álljunk hát oda mindnyájan a mérleg alá és ezen a mérlegen nem lehet emberi szempontokat érvényesíteni. Azon az Úr mér meg. És az Úr azzal mér meg, hogy világosság voltunk-e, vagy sötétség. "Ti vagytok a világ világossága.”
Vannak emberek, akik a világosságban nem látnak mást, mint ragyogást, dicsőséget, mindenkitől való láttatást. Aki azt gondolja, hogy az Úr azt akarja, hogy az övéi egyenként és úgy is mint egyház valami ilyen tündökl ő, ragyogó, dicsőséges lények legyenek, az nem érti meg az Úr lelkét. Bizonyos, hogy a világosság mindig látszik, de az is bizonyos, hogy nem önmagáért van, hanem szolgálatért. Mert hisz minden világosság önmagát emészti és teszi tönkre, a saját halálát sietteti, amíg szolgál. A világosság tehát szolgálat. Micsoda szolgálat az, amit e szó alatt itt kell érteni, hogy "ti vagytok a világ világossága"?
Szeretném egész egyszerűen megvilágítani e kérdést. Gondoljunk arra, hogyan érzi magát az ember a sötétben és a világosságban, – és rögtön meglátunk valamit a világosság jelentőségéből.
A sötétség tele van félelemmel, mert tele van bizonytalansággal. Éppen azért a sötétben lév ő ember mindenről a rosszat tételezi föl. Mikor úttalan utakon kell járnia, minden bokor mögött, minden árnyékban leselked ő, rossz emberek gonosz szándékát véli látni. Ha otthon marad éjszakára egyedül, hányszor megnézi, be van-e minden ajtó zárva, nem bújt-e el valaki az ágy alá? A sötétben tehát valahogy elveszik az emberekbe vetett hite. Ha a sötétség ránk borul, hajlandók vagyunk azt hinni, hogy az egész világ csupa gonosz emberekből áll, akik tönkre akarnak tenni bennünket. Milyen csodálatos változás áll be azonnal, mihelyt megvilágosodik körülöttünk. Ugyanazon az úton járunk, ugyanazok a fák és bokrok borítanak ránk árnyékot, és mégis valami biztonságérzet tölti el szívünket. Ugyanazokkal az emberekkel találkozunk, de míg sötétségben jártunk, talán keményebben markoltuk át botunkat, vagy a zsebünkbe tett pisztolyunk után nyúltunk, a világosságban közömbösen megyünk el mellettük. A világosság tehát visszaadja az emberekbe vetett hitet.
Nem gondoljátok, hogy ma olyan időket élünk, mikor millió és millió ember él abban a sötétségben, hogy az egész világ megrothadt, nincs senki, aki a másik javát akarja, mindenki önző és gonosz, a saját érdekét szolgálja és keresztülgázol mindenen és mindenkin? Vesz ő félben van az emberekbe vetett hit. És mikor az Úr azt mondja, hogy "ti vagytok a világ világossága", a világosságnak azt a szolgálatát akarja tudatosítani bennünk, hogy arra kell törekednünk, hogy visszaadjuk az embereknek az emberekbe vetett hitét. Oh, milyen könnyű visszaadni ezt a hitet! Elég egy barátságos szó, egy őszinte, segítő mozdulat, mellyel a másikat a hínárból fel akarom emelni, egy falat kenyér, mellyel éhségét csillapítom, – s oly csodálatos, az ember egyszerre átcsap a másik végletbe, s míg előbb arról beszélt, hogy mindenki szívtelen gazember, most azt mondja: mégis vannak még, akik nem olyanok, mint a többiek. Hadd kérdezzen meg, testvérem, a számadás napján a számon kér ő Úr: világosság voltál-e ebben a tekintetben? Sötétben járó embereknek világítottál-e? Akik veled egy hivatali szobában dolgoznak, vagy más ügyben kerültek összeköttetésbe veled, mikor elmennek melletted, sötétebb lett-e számukra a világ, vagy világosabb. Mit éreztek akkor: hogy milyen gonosz a világ, vagy azt, hogy mégiscsak dereng és j ő a hajnal? Ne gondold, hogy okvetlenül mindig anyagilag lemérhet ő, kézzelfogható, pengőkben kifejezhető az a munka, mellyel a világosság gyermekei visszaadják az embereknek emberekbe vetett hitüket. Bizonyos, hogy szavakkal nem lehet ezt elintézni, de jó szívvel, szeretettel, cselekedettel lehet. Állítsd oda magad a mérlegre ebben a tekintetben is. Hogy vajon világosság fia vagy-e, aki visszaadja az embereknek emberekbe vetett hitét?
Van a világosságnak egy másik szolgálata is. Vissza akarja adni az életbe vetett hitet. Gondolj vissza azokra az időszakokra, mikor mi voltunk sötétségben. Mikor álmatlan éjszakákon gondok kemény párnáján forgolódtunk, az éjszakában nem láttunk kivezet ő utat, mikor a sötétségben egyre jobban megnyúltak az árnyak, eltorzultak a nehézségek, összezsugorodtak a reménységek, melyekben máskor bizakodni tudtunk. Oly pesszimista minden ember, mikor sötétségben van. És mikor felkelt a nap, – olyan csodálatos, az élet ugyanaz maradt, mint éjjel volt, a kilátások nem biztattak többel, a körülményekben változás nem történt, és mégis sokkal bizakodóbban tudtuk nézni az életet. A világosság második szolgálata az, hogy az életbe vetett hitet és reménységet vissza akarja adni az embereknek. Hadd kérdezzük meg magunkat a számadás nagy napján, hogy ebben a tekintetben a világosság gyermekei voltunk-e? Megtaláltuk-e az útját annak, hogy emberek, akik a kétségbeesés örvényében vergődtek, vissza tudják kapni ugyanabban a világban a jövőbe vetett reménységüket?
De ez már meg is mutatja a világosság szolgálatának harmadik útját: a hazafelé vezet ő utat. Valahol fenn északon van egy világítótorony, melynek ez a felirata: "Világítani annyi, mint életet menteni." Életmentés az is, mikor visszaadjuk az embereknek az emberekbe vetett hitét, az élethez való reménységét, de a teljes életmentés az, ha haza tudjuk vezetni őket abba a hajlékba, arra az útra, melyről letérni minden tragédiának az oka. El ne felejtsük, testvérem, hogy a krisztusi világosság csak visszafelé tud világítani. Aki már hazaérkezett, csak az tudja kitenni a maga világító lámpását a mennyei otthon ablakába, s onnét tudja bevilágítani az utat, mely hazafelé vezet. De nem állhatunk meg, mint földbe vert ívlámpa, s nem mutathatunk előre, hogy arra menjetek. Mondd, testvérem, a nagy számadásban mit mondana terólad az Úr? Megmutattad-e a sötétben botorkáló embereknek a hazafelé vezet ő utat? Avagy szavaiddal, cselekedeteiddel a közönyösség útját mutattad és sötétségbe borítottad az egyedüli otthont, a mennyei otthont, az Atya hajlékát?
Az ige harmadik szava, amire rá akarok mutatni: "a világ". Hol kell világítanom? A világban.
Abban a világban, mely sötétségben leledzik. Abban a világban, mely ellensége az Atyának, mely soha nem volt megértője, hanem üldözője a világ világosságának. Ebben a világban kell világítanom. Tehát helytelen az a felfogás, amelyik világosságát el akarja rejteni a maga számára, keresztyénségét négy fal között akarja élni. Helytelen keresztyénség az, amelyik nem akarja a sötétséget bevilágítani, hanem lezárja hajléka ablakát, lefüggönyözi, s azután odabenn sütkérezik egyedül a fényességben, míg odakinn pusztulnak és vesznek Istentől üdvösségre teremtett drága emberlelkek. Ez azt jelenti, hogy az egyház nem maradhat meg a templom négy fala között. Az egyház világosságának ki kell terjedni az ellenséges világba. Ott kell tudni világítani, utat mutatni, de úgy, hogy ne a világ oltsa el a világosságot, hanem a világosság oltsa el a sötétséget.
A keresztyénségnek e világba való beküldése harci riadó az Úrtól, egy veszélyes zónán való keresztülverekedés. A világ mindig arra törekszik, hogy lerontsa, lesrófolja a keresztyén ember világító lámpását, hogy lassan elaludjék.
Testvérem! Számonkérés napján tedd fel magadnak a két kérdést: Nem zárod-e el gyertyád világosságát, szeretetedet, evangélikus egyházadhoz való hűségedet szíved négy fala közé, mikor az Úr azt parancsolja, hogy menj ki a világba és világíts? Mennyi benned a missziói érzés, mennyiben vagy első rajvonalában annak a munkának, amelyik Krisztus ügyét és diadalát akarja előbbre vinni ebben a sötét világban? Mennyi visszahúzódó, hadtápterületen megbúvó, gyáva katonája van az egyháznak, mely számadásra áll az Úr elé. És tedd fel a kérdést az Úr előtt, hogy mikor a sötét világgal találkozol, a világnak van-e rád nagyobb hatása, vagy a te világosságodnak a sötét világ felett? Benned homályosodik-e el a világosság, vagy a sötétség dereng-e körülötted a világban?
A következ ő szó: "vagytok". Nem azt mondja: "legyetek"! És hogy ez nem fogalmazási pongyolaságból csúszott ide, mutatja, hogy mikor Jézus erről beszél, mindig ezen az elvi állásponton áll. Mikor azt mondja a tanítványoknak: "...lesztek nékem tanúim...", ez nem felszólítás, hanem megállapítás. Mit jelent ez a mi számunkra? Azt jelenti, hogy az, hogy az evangélikus keresztyén embernek a világ világosságának kell lenni, ez nem valami rajtunk kívül álló követelése az Úrnak, hanem valami egészen természetes életmegnyilvánulás. Olyan természetes, mint az, hogy az élet mozgás, az élő ember lélegzik. Nem kell azt nekem parancsolni, hogy lélegezzem, dobogjon a szívem, mert ez a legtermészetesebb életmegnyilvánulás. "Ti vagytok a világ világossága", – ez azt jelenti, hogy egyszerűen nem lehet keresztyén ember az, aki nem a világ világossága. Jézusnak ez nem többletkövetelése velünk szemben, hanem mint természetes, magától értődő, minimális dolgot állítja elénk, amely nélkül nem lehet keresztyénnek lenni.
Higgyétek el, nagyon fontos és szent dolog az, hogy egy gyülekezet anyagi dolgai miképpen vitetnek. Nagy és szent dolog, hogy az egyházban milyen rend és fegyelem uralkodik, hogy azok a hajlékok, melyekben a gyülekezet egyházi életét éli, milyen karban vannak tartva. De nem ezen fordul meg a számadás mérlege. Hanem azon, hogy a hívek, egyenként és összesen, a világ világossága vagyunk-e? Mert ha egyénenként és mint gyülekezet a világ világossága vagyunk, akkor minden megoldódik. De ha nem vagyunk a világ világossága, akkor hiába kapnánk olyan nagy vagyont, hogy senkinek sem kellene adót fizetni, hiába állanának épületeink rendben és ékesen, hiába lenne olyan elsőrangúan megszervezett egyházi életünk, mely mint egy gép, olyan csodálatos pontossággal járna, – minden hiába lenne, mert csak gépezet lennénk, de nem egyház. Szervezet lennénk, de nem élő teste Krisztusnak.
Álljunk hát oda, pásztor és nyáj, vezet ő és vezetettek az Úr elé és csendesen, lehajtott fővel tegyünk Neki, egyedül Neki számadást magunkról. Ámen.

Isten dicsőségének szolgálatában Máté 5,13-16
Vízkereszt u. 1. vas.
Győr, 1953. jan. 11.
Vízkereszt ünnepén és az utána következő vasárnapokon az egyház Krisztus dicsőségének e világban való megjelenését akarja megmutatni a híveknek. Ennek a dicsőségnek megmutatása nem mindig Istennek, illetve az Ő Fiának öntevékenysége. Sokszor belevonja ebbe a munkába az embert is. Hogy mi az ember feladata Isten dicsőségének szolgálatában, erről beszél a mai szent lecke. 1. Be a világba! Ez Krisztus első parancsa a mai igében.
Két képet használ Krisztus a keresztyének szolgálatának szemléltetésére. A só és a világosság képét. Mind a só, mind a világító közszükségleti cikk. Mindkettőre elkerülhetetlenül szüksége van a világnak, mindkettőnek helye tehát a világban van.
Isten gyermekeinek a helye is e világban van. Nem remetebarlangokban, nem kolostorokban és zárdákban, nem e világtól elzárkózó közösségekben, hanem benne a lüktető, mindennapi életben. Nem könnyű Isten gyermekeinek megtanulni ezt a leckét. Több oldalról jövő hatás taszít minket e világtól, vagy legalábbis lazítani akarja vele való kapcsolatunkat. Az egyik az, hogy nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük (Zsid 13,14), a mi országunk a mennyekben van (Fil 3,20), e világban tehát csak átutazóban vagyunk. Nagy a kísértésünk arra, hogy csak annyi figyelmet szenteljünk neki, mint a vonatablakból látható suhanó tájnak: közönyösen szemléljük, vagy ki se nézzünk rá hanem egy könyvet olvasva beleringassuk magunkat egy egészen más világba, mint amelyen átszaladunk, sőt esetleg behunyt szemmel átszundikáljuk az egész utazási időt.
A másik, e világtól elkülönítő hatás abban jelentkezik, hogy e világban nemcsak átutazó jövevények és vándorok vagyunk, hanem üldözöttek is. E világ üldözi Isten gyermekeit. Mai szentleckénk előtt is arról beszél Jézus, hogy övéinek háborúságot kell szenvednie az igazságért, szidalmazni és háborgatni fogják őket és minden gonosz hazugságot fognak mondani ellenük Krisztusért. Az üldözöttnek mindig megvan az a kísértése, hogy meneküljön. El szeretne tűnni a látóhatárról. Ezért bújnak az üldözött mozgalmak is mindig a föld alá. Üldözések idején az egyház is a föld alatt élte az életét.
A harmadik, a világtól elkülönítő hatás abban jelentkezik, hogy Isten igéje világosan megmutatja, hogy e világnak bűnbe sodró hatalma van. A világ tele van a test kívánságával, a szemek kívánságával és az élet kérdésével (I Ján 2,16). Érthető tehát, hogy Isten gyermekei óvakodnak ettől a világtól.
Mindezek Isten igéjéből igazolható igazságok, de aki ezeknek alapján el akar menekülni a világból, az félremagyarázza ezeket az igéket. Jézus a megdicsőülés hegyéről maga vezette le a világ völgyébe tanítványait (Máté 17,9), s nem engedte meg, hogy ott verjenek a hegyen örök tanyát. Főpapi imádságában pedig azért könyörgött, hogy övéi tudjanak úgy benne maradni a világban, hogy a gonosznak ne essenek prédájául. A tiszta búza és konkoly példázatban is a jó mag Isten országának fiai (Máté 13,38), akiket belevet e világ szántóföldjébe.
Az Isten dicsőségének szolgálatában álló emberhez ezért szól így az első parancs: Be a világba! 2. Szolgálni a világnak! Ez Krisztus második parancsa a mai igében.
A só és a világosság nem önmagáért van. A só önmagában élvezhetetlen, a világosság önmagában, vagy - amint Jézus mondja - egyenesen véka alá rejtve, értelmetlen. Mindkettő a világért van, s a szolgálatban találja meg élete egyetlen értelmét és célját.
Így van Isten népével, az egyházzal is. Az egyház a világ szolgája. Természetesen nem abban az értelemben, hogy az egyház felett a világ parancsol, s az egyház a világ parancsainak végrehajtója, hanem abban az értelemben, hogy Isten az egyházat nem a világ felett való uralkodásra teremtette, hanem azért, hogy a világ javát, üdvét szolgálja. Nem a világ van tehát az egyházért, hanem az egyház a világért. Az egyháznak missziója van a világban, s ennek a missziónak végzése az útja annak, hogy miképp menekedhet meg az egyház a világ bűnbe sodró hatalmából.
Miben áll ez a szolgálat?
A só az étel ízesítésére való. Nélküle a legfinomabban elkészített étel is élvezhetetlen. Csak beteg ember tudja magát rászánni az elfogyasztására, ha az orvos sótalan ételt ír elő neki. Így kell a keresztyén embernek is megízesítenie e világ ételét, hogy jókedvvel fogyassza, hogy szeressen élni. Az életkedvet ugyanis rendszerint emberek veszik el tőlünk, de emberek útján kapjuk vissza is. Ha gonosz, szívtelen emberekkel van dolgunk, úgy meg tud nehezedni a szívünk, hogy még az élettől is elmegy a kedvünk. Ha viszont kedves, örömöt szerző emberekkel találkozunk, úgy fel tudunk vidulni, hogy azt érezzük: oly szép az élet, oly jó élni! Istennek is az ember vette el a kedvét a világtól, mikor az özönvíz előtt így szólt: „Bánom, hogy embert teremtettem” (I. Móz 6,6-7).
A világosságnak is van ilyen életvidító hatása. A sötétség a maga bizonytalanságával nyomasztó, a fény biztonságot és ezzel derűt áraszt maga körül.
Vajon olyan ember vagyok-e, ki szárnyat ad az életnek, vagy olyan, aki béklyót ver az élet lábára?
Hogyan kell végezni ezt a szolgálatot?
A só és világosság önzetlenül és hangtalanul szolgál. Mindkettő felemészti magát a szolgálatban, s egyik sem csinál lármát a vértanúságából. Csendben felolvad a só a megízesített ételben, s halkan sercegve ég tövig a gyertya a tartóban.
Kiknek szól ez a szolgálat? Azoknak, akik a házban vannak. A legszűkebb környezetünknek, a családunknak, a munkatársainknak.
Van-e eredménye? Az a kisebbség, amiben Krisztus népe mindig él e világon, tud-e valamit elérni a világ hatalmas embertömegeiben? A sóból egy csipetnyi elég sok étel megízesítéséhez. A világosságból egy ellobbanó gyufaszál is elég ahhoz, hogy egy pillanatra megszűnjék a sötétség, és tájékozódni tudjon az ember.
Mindez azonban e világ földi szolgálata még csak. 3. Isten népének üdvösségre vezérlő szolgálata is van e világban.
Erről szól Krisztus harmadik parancsa az igében: Megláttatni Isten dicsőségét!
Így szólt a szentlecke utolsó verse: „Úgy fényljék a ti világosságotok….mennyei Atyátokat.” Ez az ige látszólag ellentétben van a hegyi beszéd egyéb követeléseivel. Mikor Máté 6.-ban az alamizsnálkodásról szól, azt kívánja, hogy alamizsnánk titkon legyen. (Máté 6,4). Az imádkozó embert is a belső szobába küldi, hogy ne lássák az emberek (Máté 6,5-6). A böjtölő embert is arra szólítja fel, hogy ne kövesse azokat, akik komor nézéssel böjtölnek, hogy lássák az emberek, hogy ők böjtölnek (Máté 6,16-18). A mai szentleckében pedig azt kívánja, hogy lássák az emberek a mi jó cselekedeteinket. Az ellentétesnek látszó utasítások közötti különbségnek az az oka, hogy ellentétes lélek van a képmutatókban és a tanítványokban. A képmutatókban a hiúság lelke van, a tanítványokban a szolgálaté. Amazok maguknak akarnak propagandát csinálni ezért törekednek a nyilvánosságra, emezek Krisztusnak akarnak propagandát csinálni, ezért akarják, hogy lássák az emberek. Amazok a maguk dicsőségét szolgálják, emezek az Istenét. Isten népének az a vágya, hogy legyen feddhetetlen és tiszta, Istennek szeplőtlen gyermeke az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, akik között szeretnének fényleni, mint csillagok e világon, életnek beszédét tartván elébök (Fil 2,15-16). Az életnek beszéde a leghatalmasabb prédikáció.
Csak azután az életem Istenről beszéljen és ne rólam. Nem titeket kell látni az embereknek, hanem a ti cselekedeteiteket. Nem a gyertyát, hanem a világosságot, nem az embert, hanem a mennyei Atyát. Van-e az életemnek vonzó ereje? Mondja-e, vagy gondolja-e legalább a másik ember, aki engem lát: Szeretnék lenni, mint ő? S meglátják-e, hogy életem titka egyedül az, hogy Krisztusban bocsánatot nyert gyermeke vagyok Istennek?
Elmondhatom-e magamról, mint Pál Gal. 1,24-ben: „És dicsőíték bennem az Istent”?
Van ebben az igében komoly figyelmeztetés is azok felé, akik nem akarnak Isten dicsőségének szolgálatába állani. A megízetlenült keresztyénség sorsa a megromlott só sorsa: a kivettetés és megtaposás. A kép megértéséhez tudnunk kell, hogy a tiszta só nem romol ugyan meg, de az a só, amelyet Jézus korában a Holt-tengerből termeltek ki, még mindenféle mellékanyagot is tartalmazott, s így ki volt téve a megromlás veszélyének. Az így megromlott só még trágyának sem volt használható, kidobták az utcára. Josephus történetíró mondja el, hogy Heródes idejében egyszer nagy mennyiségű só romlott meg a raktárakban, Heródes a megromlott sót a templom pitvaraiban szóratta szét, ott taposták szét az emberek.
Milyen ez kivetésre ítélt, megízetlenült keresztyénség? Luther azt mondja: az, amelynek kiestek a fogai, nem tud harapni többé, amelynek elveszett az éle. Szóval az elvilágiasodott keresztyénség. Az elvilágiasodott keresztyénség már sem Istennek, sem e világnak nem jó. Vigyázz, hogy ide ne jussál! Ámen.

Boldogok, akiknek szívük tiszta Eredeti elhangzás dátuma: 1950. október 28, szerda. Reformáció heti esti igehirdetés
Helyszín: Győr–Öregtemplom Közzétéve a „Válogatás 1915-1968” sorozatban: Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnap, Reformáció ünnepén
Alapige: Máté 5:8.
Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják.
Akik eddig figyelemmel hallgatták a boldogság-mondásokat, amelyek A HEGYI BESZÉD elején Jézus ajkáról elhangzottak, észrevehették azt, hogy ezek a kijelentések Jézus ajkán olyanok voltak, amelyekre óemberünk már az első pillanatra az ellenzék álláspontját foglalta el. Mert hiszen ki merné vallani, hogy "Boldogok a sírók", mikor a könny a legjobb árulója az ember boldogtalanságának. Ki merné vallani, hogy "Boldogok a szelídek", mikor azokat mindig mindenütt félretolják és így nem tudnak boldogulni sehol. Ki merné vallani, hogy "Boldogok az éhez ők és a szomjazók", mikor éppen ezek a legelhordozhatatlanabbnak látszó életkínok, amelyek kiforgatják az embert emberi mivoltából. Azt is igen ellenzi óemberünk, hogy "Boldogok az irgalmasok", mert az irgalmasok e világ szemében gyámoltalanok, akik mindig mindent megbocsátanak, akiket éppen ezért mindenki az ujja köré tud csavarni, akiket elhanyagolható mennyiségként lehet tekinteni, félre lehet állítani, félre lehet dobni, ha nincs szükség tovább rájuk. És Jézus ajkán mégis milyen igazak ezek a mondások! A boldogság-mondások között ma egy olyanhoz értünk, amelyet óemberünk is, e világ gyermekei is aláírnak és helyeselnek.
Nyilvánvaló dolog, hogy a tisztaság mindig boldogító érzés. Aki valamikor nem csak úgy gépszerűen mosta le magáról a test szennyét, hanem fáradságos, verítékes és szennyes munka után végre megmosakodhatott, az tudja, hogy milyen kellemes érzés a tisztaság érzése az ember számára. Mikor ledobjuk magunkról a beszennyezett ruhát és felöltjük a tisztát, vagy pláne egy egészen új ruhát, akkor is milyen boldogító és kellemes érzés tölt el bennünket. Az emberi énünk számára igen boldogító érzés ez. Világos azonban az is, hogy a tisztaság nemcsak testünk számára boldogító érzés, hanem áll ez lelki vonatkozásban is. Valahányszor erőt vettek rajtunk bűneink és piszkos cselekedetekre, gondolatokra, vagy szavakra indítottak bennünket, akkor – emlékezzünk csak rá mindnyájan – egyszerre vége volt a békességünknek. Amíg a kísértés mámorában elhomályosodott értelmünk nem tudott tisztán gondolkodni, megfojtott lelkiismeretünk szava nem tudott hangosan szólni, amíg a zsongító mámorban olyanok voltunk, mint a narkózisban lév ő beteg, aki nem tudja, hogy mi történik vele, addig nem éreztük a bűn szennyének boldogtalanságát. Addig talán a vágyaink kiszínezték mindazt, ami, mint kívánság meg akart foganni bennünk, hogy bűnt szüljön, de amely pillanatban megszületett a bűn, mi is úgy jártunk, mint Éva, amikor beleharapott a tiltott gyümölcsbe: nem kellett neki több egy harapásnál, mert úgy érezte, hogy csak addig volt kívánatos és gyönyörűséges, amíg hozzá nem nyúlt, amíg meg nem ízlelte, amíg valósággá nem lett az életében, de amelyik pillanatban nem a vágyálmain keresztül látta, hanem valósággá lett az életében, akkor undorral dobta el magától, de már vége lett a békességének és bujdosniok kellett Isten elől. Melyikünk nem érezte azt, hogy a megzavart szív, a tisztátalan és beszennyeződött szív mindig békételen, és a bűn nem boldogságadó, hanem boldogságrabló hatalom ezen a világon?
Ezért fáraszt úgy, ezért tesz békételenné és boldogtalanná.
Azonban bármennyire is kézenfekv ő ennek a boldogság-mondásnak az igazsága számunkra, világos dolog, hogy a mi Urunk Jézus valami többet mondott és valami többre akart inteni bennünket, mikor ezt a boldogság-mondást elmondotta, mint amennyit a mi átlag óemberi gondolkodásunk elfogad az igéből.
Nézzük meg azért közelebbről, hogy mit ért Jézus tiszta szív alatt! Egy képpel próbálom ezt közelebb hozni magunkhoz. Ha megálltál már valamikor a Duna partján és végignézted, amint széles ágyában méltósággal hömpölyög tovább, vajon elgondolkoztál-e azon, hogy mi mindent rejt el előled ez a víz? Mert hiszen te legfeljebb egy araszra láttál a víz színe alá, de hogy alatta a mélyben mi van, azt nem tudtad. Hogy lenn a mélységben iszap van-e, vagy homok, kavics- e, vagy emberek által beleszórt törmelék, vagy hasznavehetetlen roncsok, emberek által eldobált limlom, emberi, vagy állati hulla húzódik-e meg a hínárban, a víz mélyén, az előtted titok volt, mert a víz nem tiszta. És álltál-e valamikor hegyi patak mellett, amely mozgalmasságában rohanva siet kis ágyacskájában a hegyről a völgy felé? Gondoltál-e arra, hogy milyen tiszta? Milyen átlátszó? Meg tudod benne olvasni a köveket és kavicsokat, amik a fenekén vannak. Láthatod, mint hajladoznak benne a fűszálak és miként siklanak benne az apró kis halak. Tiszta víz. Átlátszó. Tiszta szív! Átlátszó szív! Azt jelenti ez, hogy nincsenek titkai.
Nem rejteget semmit, megmutatja magát egészen. Éppen ezért mindig megbízható. Szavai mögött nem kell keresni titkos szándékot, vagy el nem mondott gondolatokat. Cselekedetei egészen őszinték. Céljuk és indító okai is azonnal érthetők, átlátszók, amelyek kételyt maguk után nem hagynak. Nincsenek hátsó gondolatok, emberek felé és Isten felé is olyan átlátszóak.
Nincs a tiszta szívnek titka. Gyermeki bizalommal tárul fel mennyei Atyja előtt, mint ahogyan csak az ártatlan szív tud egyedül feltárulni.
Mit ígér az ilyen átlátszó szívnek Jézus ebben az igében?
Figyeld meg, hogy e világ szerint a tisztaszívű ember önmagában hordja boldogságát, Jézus pedig itt azt mondja, hogy "Boldogok, akiknek szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják". Tehát a boldogságuk nem a tisztaság kellemes érzésében van, hanem abban, hogy megajándékoztatnak az Isten látásával. Világos dolog előttünk az is, hogy a boldogság- mondások e sora a messze jövőbe, az "utolsó idők" végére irányítja tekintetünket, hiszen ott fogják majd a tisztaszívűek szemtől-szembe meglátni Istent úgy, amiképpen van és nem úgy, ahogyan mi elképzeltük magunknak, hiszen "bennünk csak rész szerint van az ismeret". De bizonyos dolog az, hogy mindaz az ajándék, amelyet az Úr nékünk az utolsó időkben készít, tehát a mennyek országának ajándékai, köztük Isten meglátása is, bizonyos formában kóstolóként, zálogként már itt e földön ajándékoztatnak Isten gyermekeinek. Azért tehát azok, akik tiszta szívűek, azok nemcsak azzal a reménységgel élhetnek, hogy egyszer majd színről- színre meg fogják látni Istent úgy, amint van, hanem abban a boldogságban is élhetnek, hogy már itt e földön kapnak ajándékot Isten látásából. Az egyik ember Istenből ezen a földön többet lát, a másik kevesebbet. Az egyik előtt, mint valami messze, ködbe gomolygó, kialakulatlan ős- köd, úgy rémlik csupán Isten, a másik számára olyan eleven valóság, mint a mellette lélegző másik ember, s őt – azt kell mondanom, hogy elevenebb valóság számára, mint a mellette ül ő, akit a szemével lát, a kezével megfoghat, akinek szavát hallhatja. Vannak emberek, akiknek a számára nagyon-nagyon távol van Isten, alig látható messzeségben, és vannak olyanok, akikhez egészen közel, olyan közel, hogy csak azt tudja mondani, amit a zsoltáríró mondott: "Isten közelsége oly igen jó énnékem!" Testvérem, aki ezt hallod, lehet, hogy ez a te számodra nagyon nehezen felfogható és érthet ő, de azok, akik Isten gyermekeihez tartoznak, tudják jól, hogy mindig ott volt baj az életünkben, ha távol volt tőlünk Isten. Akkor volt baj, mikor nem láttukőt. A tékozló fiú történetében is azt olvassuk, hogy mikor kikövetelte atyjától az örökséget, elköltözött tőle messze vidékre, távol volt az atyai háztól, hogy semmit ne is lásson belőle. Még csak az emlékébe se térjen vissza semmi a régi életéből, hanem hagyja őt zavartalanul járni a bűn útján.
A mi életünkben is akkor volt baj mindig, ha távol volt Isten. Minden ember, aki a maga nyomorúságos életét és szívét figyeli, látja, hogy itt rettent ő körforgás van. Amikor a szívem megzavarodik, olyanná lesz, mint a Duna zavaros vize. Abban a pillanatban én távolodom Istentől, azért zavarodott meg a szívem, s akkor távolodik tőlem Isten, ezért nem láthatom Őt.
Mivel távolodik tőlem Isten, azért lesz egyre levertebb a szívem és mivel egyre zavartabb lesz a szívem, azért távolodik egyre messzebbre tőlem Isten. Aki e nyomorúságon keresztülment, tudja, milyen mélységből kiált fel az ember: Hol van az én Istenem?! Miért felejtkeztél el rólam én Istenem?! Pedig nem történt más, csak az, hogy én felejtkeztem el Róla és az én megzavarodott szívemben nem tükröződik Isten képe, amelyik csak a tiszta vízben válik láthatóvá.
Isten ezen a világon csak az engedelmesség útján ismerhet ő meg. Az engedelmesség a szív megtisztulásának az útja. Igen ám, de hát van-e tiszta szív ezen a világon?! Az Ige azt mondja: Nincs! Mózes első könyvének 8. fejezetében, az özönvíz történetében van megírva, hogy mikor Isten lenéz e földre, azt állapítja meg, hogy "az embernek minden gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva". /21. vers/ Mózes első könyvének 6. fejezetében, az 5. versben ezt olvashatjuk: "És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz." Szüntelen csak gonosz. Nincs benne kihagyás. Nincs benne egy pillanatnyi pihenés, mikor más volna az ember, mint gonosz. Csak gonosz! Gondolj arra, hogyan erősíti meg ezt az igazságot Jézus az Újtestamentumban, amikor arról beszél, hogy a bűn a szívből származik és nem kívülről rakódik ránk, mint a por. Belülről n ő ki, mint a gyümölcs a fán. Az ember szívéből, belülről "származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások." /Máté 15:19./ Egymás után sorolja fel a bűnök rettentő lajstromát, melyeket nem kívülről, másoktól tanulunk, hanem azok belülről, beszennyezett szívünkből születnek meg, mint gyümölcsök az életünk fáján. Mikor idáig eljut az ember e fölött az ige fölötti gondolkodásában, felmerül benne az a kérdés, hogy miért van az 51. zsoltárban, Dávid imádságában az a könyörgés, hogy "tiszta szívet teremts bennem, ó, Isten!" Hát ezt az imádságot nekünk csak úgy szabad olvasnunk, mint bűnvallást, amelyik elmondja, hogy az én szívem nem tiszta, és hogy az tisztává csak úgy lehet, ha Te, Teremt ő Úristen teremtő aktusoddal kicseréled, újjá teszed, mert úgy be van szennyezve, hogy már megtisztíthatatlan és kitisztíthatatlanul szennyes? Vagy szabad nékünk úgy is nézni ezt az imádságot, melyet Isten Lelke azért adott Dávid ajkára, mert az ilyen imádságot Isten szívesen hallgatja és meghallgatja?
Bizonyos, hogy ez az ige is: "Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják", nem azt akarja nekünk, beszennyezett szívű embereknek mondani: Essetek kétségbe, mert örök boldogtalanságra kárhoztatlak benneteket szívetek tisztátalansága miatt; soha az Istent meg nem láthatjátok! Nyilvánvaló, hogy ez az ige nem csak megállapítás, hanem biztatás és intés arra, hogy emberek, könyörögjetek tiszta szívért és meglátjátok Istent.
Igen, tiszta szív nincs! De megtisztított szív van! Megtisztított szív az, amelyik bűnei miatt kétségbeesve oda tud roskadni a kereszt alá, Jézus kiömlő vére alá, s így tud kiáltani: Hullj, ó Jézus drága vére az én szívem sebére! És akkor az a vér, mely minden bűnt eltöröl, melyről próféták azt ígérték, hogy még ha olyan sötétek is bűneink, mint a karmazsin, akkor is fehérre tud mosni minket a vér, mint a hó, – az a vér, amelynek ott fenn az elszennyezhetetlenül, örökre megtisztított szentek zengenek örökkön-örökké, – az a vér a te szívedet is és az én szívemet is meg tudja tisztítani.
Hallod?! Nem csak arról van szó, hogy a bűneidet le tudja mosni, nem csak azt ígéri az Ige, hogy mindazt, amit cselekedtél, az Úr meg nem történtté tudja tenni vérének bűntörlő kegyelmével, – nem csak azt jelenti, hogy a gondolataidat, a szíved érzéseit, a mondataidat, szavaidat mind megtisztítja, hanem a bűnnek a gyökerét veszi ki belőled. A szívedet egészen kicseréli, a beszennyezett, megkeményedett szikla-szívedet kiveszi a kebeledből és új szívet ad néked. És ez az új, megtisztított szív az Isten szerelmétől megtelített szív. Ez a szív nem tud mást dobogni, csak azt: Szeretlek téged, én Uram és én Istenem! Ez a megtisztított és kicserélt szív engedelmes szív, amely boldog, ha járhat az Ő ösvényein és láthatja Istent. Persze ez itt még sohasem beszennyezhetetlen tisztaság, nem örök tisztaság, csak olyan tisztaság, amely mindig újra és újra beszennyeződhetik, de amely újra meg újra odamehet a bűntörlő vér alá, s ott újra meg újra megtisztul és még jobban megtelik Isten szerelmével.
Felmerül ezek után a kérdés: Vajon ennek az igének mi köze van reformáció ünnepéhez? Ennek az igének az a köze van reformáció ünnepéhez, hogy ebből a vágyból, a megtisztított szív utáni sóvárgásból született meg a reformáció. Nem látjátok-e, hogy mindaz a küzdelem, amelyet Luther a kolostorban folytatott, hogy Isten kegyelmét megszerezze, nem volt más emberi vonalon, mint a szív tisztaságáért való küzdelem? Hiszen Luther cselekedetei, szavai már régen tiszták voltak, – csak a legnagyobb elismeréssel és tisztelettel tudtak ránézni a szerzetestársai, de ő mindig úgy érezte, hogy a kérdés nincs megoldva, mert még mindig csak a felszín tiszta, de bent a szív, a minden bűnnek a gyökere, az még mindig nincs megtisztítva. Minden kínja és gyötrelme a reformátornak a kolostorban ezért volt mindaddig, míg fel nem ragyogott előtte a hit által való megigazulásnak, így is mondhatnám: a Bárány vére által való megtisztulásnak a drága evangéliuma. Ebből a vágyból született meg a reformáció. És ez az üzenet lett a reformáció által Isten drága ajándéka minden e világ szennyével küszköd ő, tisztaság után sóvárgó emberi szívnek: "Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet én szólottam tinéktek. Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják." Rá tudod-e mondani, Testvérem, az "Ámen"-t úgy, mint aki magad is mindezt megtapasztaltad? Ha nem tudod, mondd rá az áment úgy, mint ahogy rámondod az áment egy imádságra: Tiszta szívet teremts bennem Isten! Ámen.

Három boldog ember Igehirdetés vázlat Időpont: 1965. október 31. Reformáció ünnepe Oltári ige: Gal 5,1-6.
Igehirdetési alapige: Mt 5,1-10 Énekek: 296; 256
Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, felméne a hegyre, és amint leül vala, hozzámenének az ő tanítványai.
És megnyitván száját, tanítja vala őket, mondván: Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.
Boldogok, akik sírnak: mert ők megvígasztaltatnak.
Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.
Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek.
Boldogok, akiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják.
Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.
Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.
Reformáció ünnepe az egyetlen evangélikus ünnep.
A boldogmondásokban nincs semmi alkalomszerű.
Aki az Igében nem válogat, hanem Isten kezéből veszi azt, amit kap, az mindig megtalálja benne az időszerű üzenetet. 1. Boldogok vagyunk mert bibliánk van.
Csak látszólag nincs köze ennek az Igének a reformációhoz.
Az Ige teremtette a reformációt.
Az Ige Jézus szava, nem kultúrtörténeti dokumentum.
Az Ige ma is Jézus szava, mely eldönti kérdéseinket.
Csúfolhatnak emiatt papírospápával, mi boldogok vagyunk, hogy bibliánk van.
Van-e neked bibliád és olvasod-e?
Mindenki megveheti, mindenki olvashatja.
Ahol biblia a házban nincs….
Tudsz-e szenvedni érte boldogan? 2. Boldogok vagyunk mert üdvösségünk van.
A boldogságról szól a hegyibeszéd.
Amit a biblia a boldogság alatt ért, az üdvösség.
A földi értelemben vett boldogság nem mindig üdvösség.
De az üdvösség mindig boldogság.
Üdvösség nélkül nincs boldogság sem a földön, sem a mennyben.
Üdvösségünk alapja nem keresztyén érdemünk, hanem a Krisztus keresztje.
Az Ige mellett ezt a keresztet emelte magasra a reformáció.
Nálad is ez az egy szükséges dolog?
Nálad is csak Krisztus érdeme szerzi meg?
Nálad is megtermi a jócselekedetek gyümölcsét?
Nálad is gyümölcs és nem érdem a jócselekedet?
A reformációnak is van üdvbizonyossága.
A hegyibeszédben is Jézus nem felszólít a boldogságra, hanem megállapítja azt. 3. Boldogok vagyunk, mert szenvedhetünk Krisztusért.
E világ szemében furcsa embereket mond Jézus boldogoknak: szegény, síró, szelíd, éhes, szomjas, irgalomra szoruló, békességre igyekező, engedékeny, háborúságot szenvedő A keresztyén élettel vele jár ez a szenvedés, de ezzel a szenvedéssel vele jár a boldogság.
Boldoggá tesz-e téged a Krisztusért való szenvedés?
Az evangélikus ember nem a bűneiért, hanem a hitéért szenved.
Ez a hitnek igazoló levele.
Evangélikus = örömhírt hozó Van-e ilyen boldogságod már itt e földön?

Boldog ember Időpont: 1959. január 15. Hetvened vasárnap
Helyszín: Győr - Nádorváros Oltári ige: 1Kor 1,19
Igehirdetési alapige: Máté 5,1-12. Énekek: 295, 463.
Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, felméne a hegyre, és amint leül vala, hozzámenének az ő tanítványai.
És megnyitván száját, tanítja vala őket, mondván: Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.
Boldogok, akik sírnak: mert ők megvígasztaltatnak.
Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.
Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek.
Boldogok, akiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják.
Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.
Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.
Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem.
Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben: mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak.
Ima: Úr Jézus Krisztus, drága Megváltónk! Templomodba jöttünk, hogy mi magunk is templommá váljunk. Könyörgünk, tedd testünket a Szentlélek templomává, hogy véred által drága áron megváltott életünk dicsérje az Atyát, aki Veled és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik örökkön örökké.
Ámen.
Hetvened vasárnapja van ma. A világ még sűrítve élvezi ebben az esztendőben különösképpen rövidre szabott farsangot, mikor az egyház már – régi elnevezés szerint – böjtelőben él és számolja a napokat, melyek után majd bekövetkezik nagypéntek. Egyben azért mégis egyek, mert a világ a farsangban is a boldogságot keresi, az egyház pedig ma is a boldogságról prédikál, s a boldogságot kereső világ felé azt prédikálja: 1. Isten boldogítani akarja az embert!
Nem olyan egyszerű igazság ez, mint amilyennek látszik! Ellene mond az ember minden tapasztalata. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy Isten nem nagyon törekszik arra, hogy az embert boldogítsa, mert ha Isten mindenható – mint ahogyan mindenható -, miért nem oldja meg a kérdést úgy, hogy az emberek boldogok lehessenek a földön. Miért nem veszi ki életükből azokat a tényezőket, melyek boldogságukat tönkre teszik? Miért nem teszi a szegényeket gazdagokká, a sírókat nevetőkké, miért nem engedi érvényesülni a félrelökött szelídeket? És így lehetne végignézni az összes boldogmondásokon. Mert, hogy Isten nem ezt csinálja, az kézzelfoghatólag világos mindenki előtt. Vagy pedig nem mindenható az Isten, vagy nem akarja boldoggá tenni az embert. Így állítja fel a feszültséget az ember.
Ebben a tekintetben nemcsak a tapasztalat teszi nehézzé ennek az igazságnak elfogadását, maga a teológia, a szentírás tudománya is ellene mond ennek az állításnak. A teológia nagyon sokszor mondja azt, hogy Isten szeretete nem boldogító, hanem üdvözítő szeretet. Ez igaz. Mert ha a boldogság egy embernek életében – akár az én, akár a te életedben – összeütközésbe kerül egymással, akkor Isten gondolkodás nélkül az üdvösség pártjára áll, s az üdvösségünkért feláldozza a boldogságunkat. Sőt, más üdvösségéért is hajlandó feláldozni boldogságunkat. Ez így igaz. Gondoljunk arra, hogy Isten Jézus Krisztus boldogságát is feláldozta a világ üdvösségéért. A misszió területén is ezt tapasztalhatjuk. Emberek vérükkel pecsételik meg az Úr iránt való hűségüket. Életük boldogságát, családi életük zavartalanságát, földi örömeiket feláldoztatja Isten a pogányok üdvösségéért. Ez is így igaz. És mindennek dacára, Jézus kijelentése szerint, igaz az, hogy Isten az embert boldogítani akarja. Nézd meg ebben a tekintetben Jézus Krisztust, Isten egyszülött Fiát, az egyetlent, aki színről-színre látta Istent, aki nem tanulta, hanem tapasztalatait mondotta el róla és Ő is, mikor a boldogságról szól, nem állítja szembe a boldogságot az üdvösséggel. Minden boldogságmondás a boldogság szóval kezdődik és majdnem mindegyik az üdvösségre mutat a végén, a mennyországra, Isten országára. Mert Jézus Krisztus is úgy látja, hogy Istennél az ember boldogsága és üdvössége nincs feszültségben egymással.
A teremtés rendjében is a kettő együtt volt. Isten úgy teremtette a világot, hogy benne minden igen jó legyen, az embernek jó legyen itt élni. Isten boldognak teremtette az embert. A boldogságot és üdvösséget azonban az ember hozta feszültségbe. Isten boldognak akarja látni az embereket és az üdvösség sem más tulajdonképpen, mint boldogság. Boldogság a földön és boldogság ennek a földnek határain túl.
Isten nemcsak beszél róla, munkálja is ezt a boldogságot. Figyeld meg Jézus Krisztus földi életét. Nem tudta a boldogtalanságot tétlenül nézni, szíve megindult a boldogtalan embereken.
Mikor a bélpoklosok sivár életét látja egy-egy találkozás alkalmával, nem tud tétlenül maradni, szánalomra indul szíve. Az eredeti görög szöveg az egész emberi belső felháborodását, megindultságát fejezi ki. A betegeket gyógyítja, a sírók könnyeit letörli, a nyomorékokat éppé teszi, a gyászolókkal együtt sír, még a halottakat is feltámasztja. Csodálatosan igaz az, hogy Isten az ember boldogságát akarja, az én boldogságomat is.
De ha így igaz, akkor önkéntelenül felmerül a második kérdés. Ha Isten boldoggá akarja tenni az embert, akkor miért van olyan kevés boldog ember és miért olyan sok a boldogtalan ember? Folytathatnánk ezt a kérdést személyesen is. Ha Isten az ember boldogságát akarja - már pedig bizonnyal akarja -, miért van annyi boldogtalan napom, hetem, esztendőm, kétségbeesett pillanatom, miért nem úszik az én lelkem a boldogság gyönyörében?
Erre a nehéz kérdésre nagyon nehéz feleletet ad az Írás, mikor ezt mondja: Nem Isten az oka, hanem az ember, én magam! Isten boldogítani akarja az embert. 2. Az ember nem akarja a saját boldogságát!
Ez ellen a tétel ellen fellázad az emberi értelem: ez nem igaz! Én csak boldog akarok lenni!
Hisz körülöttem mindenkiűzi, hajtja, keresi tisztességes és tisztességtelen eszközökkel, sokszor mások letiprásával is, de keresi a boldogságot. Hát, hogy lehet azt mondani, hogy az ember nem akar boldog lenni! Nem is azt akarom én ezzel mondani, hogy az embernek ez az akarata valami tudatos, határozott, céltudatos akarat, de ha nem akarja, akkor is csinálja. Két olyan tünetre mutatok rá, mely világossá teszi, hogy az ember nem a boldogságát, hanem a boldogtalanságát munkálja.
Az egyik életjel az, hogy az ember nem tudja, mi az igazi boldogság. Ami gyönyörűséget kínál, azt boldogságnak tekinti. Mert kétféle boldogságot kínálnak neki láthatatlan hatalmak.
Az egyiket a Sátán, a másikat a Szentlélek kínálja, és az ember összecseréli az igaz és hamis boldogságot. Mikor a gonosz lélek kínálja a boldogságot, az is boldogság, de annak fenekén keserű üröm van. A gonosz lélek csak a színpadnak kulisszáit mutatja meg, a díszletet, de hogy mögötte ott van az összetört emberi élet, a tönkrement boldogság, arról a Sátán soha nem beszél.
Sokszor idéztük már azt, hogy mikor a Sátán az örömpoharát kínálja, akkor mindig csak az útnak elejét mutatja, a végét sohasem, nem mondja meg, hogy ez út vége veszedelem. A tékozló fiúnak sem mondta meg, hogy útjának vége koldussors, disznóvályú, szégyenletes hazatérés lesz. Az ember mindig szívesebben hallgat a gonosz lélekre, mint a Szentlélekre, mert az az érzése, hogy a gonosz lélek jót akar nagyhangú ígérgetéseivel, mikor káprázatos színekkel festi meg a gyönyörűségeket. A Szentlélek pedig olyan komor, szűkszavú, szűkmarkúan osztogatja az élet boldogságát, amit mi tartunk annak. A Sátán által kínált boldogság olyan kézzelfogható, a Szentlélek által kínáltak olyan légies dolgok, olyan elszellemiesedett, elködösített dolgok, melyekben nincsen benne az embernek egész egzisztenciája. Így gondolja az ember, mert nem tud különbséget tenni a gonosz lélek és a Szentlélek által felkínált boldogság között, sőt – mikor különbséget tesz, a gonosz lélek pártjára áll. Világos tehát, hogy az ember nem munkálja saját boldogságát. Könnyen veszi üdvösségét, azért a Szentlélek által kínált boldogságot az ember mindig hajlandó áruba bocsátani és eladni. Éva is eladta üdvösségét egy harapás almáért, Ézsau eladta elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért, mellyel egy estére elverhette éhségét. Így bocsátja áruba az ember potom áron örök boldogságával együtt az üdvösségét. A pillanatnyi örömért feláldozza örök boldogságát. Pedig tudnia kellene, de nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy az egyik pillanatnyi, a másik örökkévaló öröm. Az egyik múló, a másik elvehetetlen boldogság. Az ember - idézőjelben mondom – a boldogító Sátán mellé áll az üdvözítő Istennel szemben. A másik tünet és életjelenség arra vonatkozólag, hogy az ember nem munkálja a saját boldogságát, hogy keressük, de nem akarjuk boldogságunkat az, hogy függetleníteni akarja magát Istentől. A maga önkormányzatának, autonómiájának érdekében Istentől is szeretné magát függetleníteni. Ez a boldog napokban megy legkönnyebben s ebben a gonosz lélek az embernek az általa táplált vágyálmában mindig meg is erősíti őt, mikor ez a kérdés elébe kerül.
A jó napoknak megvannak a maguk külön nehéz kísértései. Nem olyan dolgok ezek, melyekről kevés ember tud. Mindnyájunknak az a tapasztalata, hogy a jó napok mindig messzebb visznek minket Istentől, mint a nehéz, nemszeretem napok. Pedig az volna természetes, hogy mikor Isten körülvesz bennünket gondviselő, boldogító szeretetével, megáld és megajándékoz, akkor szívünk megteljék iránta való ragaszkodással, szeretettel, hűséggel. És az ellenkezője történik.
Minél simábban mennek dolgaink, minél megolajozottabban fut életünk szekere s kevesebb kudarc, megpróbáltatás ér bennünket, kevesebb ellenállással kell megküzdenünk e földi életben, annál messzebb kerülünk Istentől. Csak a bajba jutott ember tudja, milyen szüksége van neki Istenre, nem tud nélküle boldogulni, míg a jólétben élő ember úgy érzi, nincs szüksége Istenre, saját maga képességének erejével, a rendelkezésére álló eszközökkel is tud boldogulni földi életében. Az Úr Jézus Krisztus is szomorúan beszélt a gazdag emberekről, jólétben élő, jó napokat látókról és elmondotta milyen nehéz ezeknek bejutni Isten országába, nagyobb csoda az, mint a tű fokán a tevének átjutni. Ezzel kapcsolatban is azt szögezte le, hogy a gazdagság, a jólét a boldog napok bennünket helytelen irányba terelnek s ahelyett, hogy Istenhez vezetnének, Istentől elfordítanak, ahelyett, hogy a boldogság forrásához vinnének, a boldogtalanság keserű Mira vizéből itatnak meg végül bennünket.
Így kényszeríti az ember Istent arra, hogy a jó napokat szűkösen mérje s a nemszeretem napok legyenek többségben életünkben, a nehéz napok ostorával verjen vissza magához. A boldogság és üdvösség Isten teremtési rendjében nincsen feszültségben, csak az ember állította azt szembe egymással, mert mi úgy keressük a boldogságot, hogy Istennek és üdvösségnek hátat akarunk fordítani.
Ha így áll a helyzet, akkor a harmadik kérdés jön: Isten boldogítani akarásából és az embernek abból az akaratából, hogy nem akarja igazi boldogságát, születheti-e boldog ember és 3. Hogyan találkozik Isten és az ember akarata a boldogság kérdésében?
Melyik az az út, melyen a találkozás megtörténhetik? A hegyi-beszéd eleje beszél erről az útról, ahol a boldogságot kínáló Isten találkozik az emberrel. Messzire vezetne, ha minden boldogmondáson végig mennénk, azért az egész szakaszból csak a legelsőt vesszük, nem azért, mert legelső, de az egésznek alapvető kérdését tárgyalja. Tehát ez az út a lelki szegénység útja.
Ember és az Isten akarata a lelki szegénység útján találkozik és így születik meg a boldog ember.
Mi a lelki szegénység? Nem szükséges magyaráznom, hogy nem a gyengeelméjű, értelmetlen, balgatag ember a lelki szegény, hanem akik bármily kiválóak is, Isten előtt lelki szegényeknek érzik magukat. Sőt, az eredeti szövegben így olvasható: koldus szegények.
Koldusoknak tudják és érzik magukat Isten előtt. Akik irgalomból, szánalomból, a kegyelem morzsáiból élnek csupán. Nincs semmijük. Nekem sem lehet semmim. Nem enyém a hitem, tőle kaptam. Nem enyém tehetségem, talentumaimat ő ajándékozta nekem. Nem enyém az időm, életem ideje az Ő kezében van. Nem enyém egészségem, Ő adja, Ő veszi el úgy, ahogy jónak, üdvösségesnek látja. Semmi sem az enyém. Nincs semmi érdemem sem. Nem dicsekedhetem megtérésemmel sem, hogy világosan megláttam, hogy boldogtalanságba, kárhozatba vezetett volna az az út, melyen jártam. Nem érdemem a hitem sem, mellyel belekapaszkodom Krisztus keresztjébe, nem érdemem Isten iránti szeretetem sem, mellyel odatartok egyenesen Ő felé és benne élek s belőle élek. Semmi jócselekedetem sem érdem, csak haszontalan szolga vagyok és minden jócselekedetem csak a Szentlélek gyümölcse, melyet az én hozzájárulásom nélkül termel életem fáján. Még bűntudatom sem, lelki szegénységem, mennyei honvágyam se érdemem, mert ezeket is úgy kaptam kegyelemből ajándékba. Mit jelent hát a lelki szegénység? Üres tenyeret, mikor úgy állok Isten elé: Itt van Uram az én két tenyerem, nincsen benne semmi!
Ezt azonban még könnyű megérteni. Üres, koldus tenyérbe hull az üdvösség ajándéka.
Isten alamizsnaképpen belehullatja az üdvösséget. De hol van a földi boldogság? Az üres tenyér, a koldus-sors meg a boldogság, hol találkozik egymással?
A zsoltáríró beszél valami csodálatos örömről, a szabadítás öröméről. A megkegyelmezettségről. Az amnesztia a miénk! Mikor Isten elengedi a büntetést, mert megbocsátotta bűnünket, megnyitja életünk börtönének ajtaját és mi mehetünk a megszabadított emberek örömével. Ez hull bele a kegyelmet kapott ember életének üres tenyerébe, ez olyan öröm és boldogság, melyet tőlünk senki el nem vehet, csak magunk dobhatjuk el magunktól.
Mikor Luther meghalt, másnap reggel íróasztalán keresgéltek barátai. Még utolsó este is ott dolgozott íróasztala mellett. Szokása szerint apró cédulákra írta fel azokat a mondatokat és gondolatokat, melyek eszébe jutottak. Az utolsó mondat, melyet a nagy reformátor leírt, így hangzott: Bizony, koldusok vagyunk csupán! Ez az igaz!
Lagus Jónás a finn ébredési mozgalom egyik paraszt vezére mikor közeledni érezte halálát és úgy érezte, csak pár pillanat még míg eszméleténél lehet, magához kérette hozzátartozóit és nagy erőfeszítéssel kihúzta elszáradt, betegségben megsoványodott kezét a takaró alól és kitárta szerettei előtt s azt mondta: Nézzétek, ebben a két kezemben van mindenem! Minden, amit Isten elé vihetek. Ebben van hitem, megtérésem, hűségem, Krisztus érdemébe vetett egyedüli reménységem. Mi van benne? Semmi, semmim sincsen, de Megváltóm van, ott ül az Atya jobbján és vár engem, ez az én boldogságom!
A boldog élet és a boldog, üdvösséges halál titka: az üres, koldus tenyér.
Ámen.
Imádkozzunk: Örökkévaló Isten, szerető mennyei szent Atyánk! Hálát adunk Neked azért, hogy Te boldogítani akarod az embert, ha mi nem is vagyunk boldogok. A mi boldogtalanságunk nem változtat azon a tényen, hogy Te boldogítani akarsz minket s nekünk ezt nagyon meg kell köszönnünk. Köszönjük is neked Urunk és kérünk, bocsáss meg nekünk, hogy mi olyan sokszor ellene szegülünk ennek a boldogító, üdvözítő akaratodnak. Szégyelljük magunkat, hogy jobban hiszünk a gonosz léleknek, ígérgetéseinek, mint a Szentléleknek. Kérünk, bocsáss meg nekünk, hogy mi olyan sokszor Téged okolunk azért, amiért egyedül magunkat okolhatnánk. Neked tettünk szemrehányást, Téged vontunk kérdőre mindazért, aminek mi voltunk az oka.
Köszönjük Neked, Urunk, hogy kemény, nehéz utakon akarsz vezetni minket, és el akarsz venni tőlünk mindent, amiben földi boldogságunkat keressük. Még lelki életünket is, hogy ne maradjon üres tenyerünkben semmi más, mint koldus lelkünk szegényessége. Kérünk, Szentlelkeddel őrizd meg ezt a lelki szegénységet bennünk, mert erre könnyebb eljutni, mint abban megmaradni. Óh, Te tudod, hogy megtérésünkkor milyen könnyen eljutunk odáig, hogy semmink sincsen, kegyelemre szorult ember vagyok, a megtérésem után kegyes mázzal bekent ó-emberem hogyan tud dicsekedni a Szentlélek gyümölcseivel. Kérünk, őrizz meg minket ebben a koldus szegénységben, a kegyelemre szorultság állapotában és a kegyelmet nyert emberek boldogságában, hogy bármi történjék a földön velünk, mindig lássuk, mindig tudjuk, hogy Te megkegyelmeztél, a börtön ajtót megnyitottad, s Veled vagyunk! Ez elfelejthetetlen boldogság és elveszthetetlen üdvösség!
Könyörgünk, áldd meg mindazokat, akik a boldogtalanság nehéz útját járják, hadd figyeljenek fel Reád. Könyörgünk, Urunk, a betegekért, hadd érezzék meg, hogy azért fektetted őket betegágyra, mert beszélni akarsz velük és elvenni kezükből mindent, ami még ott van és akadálya annak, hogy üres tenyerükbe beletehesd a Te drága ajándékaidat. Mert amíg tele van a tenyerük, nem tudsz semmi ajándékot beletenni.
Kérünk, áldd meg a gyászolókat, azt a családot, aki különösképpen kéri a gyülekezet közbenjáró imádságát ebből az alkalomból. Kérünk, mikor elvevő nagy hatalmad érzik s megszegényítő kezed alatt roskadoznak, hadd érezzék meg, hogy mindig azért veszel el valamit vagy valakit, mert magadat akarod ajándékozni helyette és magad számára készíted a helyet szívünkben.
Kérünk, áldd meg irgalmaddal mindazokat, akik üdvösségük egyetlen biztos zálogához ragaszkodnak görcsösen és nem a földi javakhoz vagy emberi érdekeikhez. Tanítsd meg őket mindig járni a lelki koldus szegénység üdvösséges útján és élni abból, amit napról-napra, reggelről-reggelre megújuló hűséged drága alamizsnaként mindennap megadsz nekünk.
Ámen.

Jézus megkísértetése Időpont: 1951. február 11. Böjt 1. vasárnapja
Helyszín: Győr Oltári ige: 2Kor 6,1-10
Igehirdetési alapige: Mt 4,1-11
Akkor Jézus viteték a Lélektől a pusztába, hogy megkisértessék az ördögtől. És mikor negyven nap és negyven éjjel bőjtölt vala, végre megéhezék. És hozzámenvén a kisértő, monda néki: Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké. Ő pedig felelvén, monda: Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, amely Istennek szájából származik.
Ekkor vivé őt az ördög a szent városba, és odahelyezé a templom tetejére. És monda néki: Ha Isten fia vagy, vesd alá magadat; mert meg van írva: Az ő angyalainak parancsol felőled, és kézen hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe. Monda néki Jézus: Viszont meg van írva: Ne kisértsd az Urat, a te Istenedet.
Ismét vivé őt az ördög egy igen magas hegyre, és megmutatá néki a világ minden országát és azok dicsőségét, És monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor monda néki Jézus: Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.
Ekkor elhagyá őt az ördög. És ímé angyalok jövének hozzá és szolgálnak vala néki.
Szentséges és kegyelmes Úr Isten! Elcsendesedő böjti időben szent Színed elé állunk befelé néző tekintettel és felfelé néző hittel és könyörgünk Hozzád, hogy amíg befelé nézünk, hadd lássuk meg bűneinket és szent Fiadnak bűneinkért való szenvedését; és míg hitünkkel felfelé nézünk, hadd lássuk meg a kereszten kijelentett nagy kegyelmedet, ama Te szent Fiad, a Jézus Krisztus által, aki Veled és a Szentlélekkel egyetemesen él és uralkodik örökkön örökké.
Ámen.
Megint itt van az áldott böjt, Urunk Jézus Krisztus szenvedésének és rávaló emlékezésünk időszaka. Ez a vasárnapi szentlecke, amelyet az Anyaszentegyházunk a mai vasárnapra kirendelt világosan emlékeztet bennünket arra, hogy bele ne essünk abba a tévedésbe, mintha az Úr Jézus Krisztus szenvedése csak a nagyhéttel kezdődött volna és nagypénteken ért véget, amikor testét levették a keresztről, eltemették és a lepecsételt sírral be is fejeződött a szenvedés története. Igaz, hogy ami ebben az Igében le van írva, nem nagyheti történet, nincs ebben szó semmi testi szenvedésről, megostoroztatásról, megköpdöstetésről, meggyaláztatásról, és mégis, ez az Ige is beletartozik Jézus Krisztusnak szenvedés történetébe, mert a megkísértetés is beletartozik a szenvedésbe. Kedves Testvéreim! Nekünk nem szabad megelégednünk tárgyilagos szemlélettel csupán, mert itt nemcsak Jézus Krisztus szenvedéséről emlékezünk, hanem benne én rólam és te rólad, minden bűnös emberről van szó, tehát Jézus Krisztus szenvedésére való emlékezéskor reális látásunknak kell lenni. Ő érettünk szenvedett és amit szenvedéséről megírtak, a mi tanulságunkra íródott meg és azért íratott meg ez az Ige is, hogy tanuljunk belőle, mit kell nekünk is a megkísértetés idején cselekednünk. Nézzük meg egy-két pontban, mit jelent Jézus Krisztus megkísértetésének tanulsága a mi megkísértetésünk idejében? 1. Tanulság, ami elénk áll e történet kapcsán az, hogy mindenkinek van kísértése.
A zsidóknak írt levél 4,15 beszél nekünk arról, hogy nekünk „…nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan…” Ez azt jelenti: A Sátán mindenkiről feltételezi, hogy elbuktatható! A Sátán nem számít emberi tényezőkkel, emberi erővel, elkülönüléssel, egy-egy ember elbuktatásánál annyira bízik erejében és a megkísértett ember gyöngeségével és bűnre való hajlandóságával, hogy senkiről sem hajlandó lemondani. Világosan láthatjuk, hogy egyetlen egy emberfia sincs bebiztosítva a bűn elkövetése ellen. Sokszor hallunk ugyan embereket, mások bűnét látva megbotránkozva kijelenteni: én ilyen dolog elkövetésére képtelen volnék. Ne mondd azt testvérem, hogy te valami ilyen bűn elkövetésre képtelen volnál, mert a Sátánnak rólad egész más a meggyőződése. Nézd, - ha a Sátán az Úr Jézus Krisztust is meg merte kísérteni és támadni, akkor ő nem azzal a reménységgel indult bele abba a küzdelembe, hogy minden próbálkozása hiábavaló, hanem azzal a reménységgel indította meg a támadást Jézus ellen, hogy még az Úr Jézus Krisztust is el tudja tántorítani az Atya szeretetétől. És ne gondold testvérem, hogy a Sátánnak ez a reménysége minden fundamentom nélkül való reménység volt. Beszél az Írás bukott angyalokról, akiket a Sátán a Szellemvilágból magával rántott a földre! Beszél az Írás bukott angyalok egész seregéről; és ha az angyalok elbuktathatók voltak a kísértésükben, akkor itt a fundamentoma annak a sátáni reménységnek, hogy az Úr Jézus Krisztus is elbuktatható lehet. És ha te erre azt mondod, hogy azok az angyalok csak kivételek voltak; és akik azzal akarják a helyzet kényességét megkerülni, hogy azt mondják, igen ám, de Jézus Krisztus nem úgy jött a világra, mint mi emberek, az eredendő bűnnel, azzal a bűnre való hajlandósággal, amivel mi születtünk. Ez igaz! Az ördögnek ezzel a belső szövetségessel könnyebb célhoz érni és őt is felhasználni elbuktatásunkban; de ne felejtsük el, hogy Ádám és Éva sem született eredendő bűnnel, ezzel az átkos szövetségesével a Sátánnak, - amelyet mi mindig továbbadunk, - és mégis elbukott! Igaz, hogy Jézus Krisztus is úgy született erre a világra, hogy az eredendő bűn hiányzott belőle, de az is igaz, hogy az Úr Jézus Krisztusnak is úgy meg kellett birkózni minden kísértéssel, mint nekünk embereknek. Mi is állandó kísértések között élünk, igaz, egy-egy időre elképzelhető ugyan az, hogy a kísértő elmegy tőlünk, ezek az időszakok azonban csak ritka alkalmak, csak ünnepi pillanatok az ember életében. Lehetséges és bekövetkezhet az is életünkben, hogy huzamosabb időszak következik a kísértés elmaradásában, azonban ez már veszedelem, mert azt jelenti, a Sátánnak az a hite felőlünk, ez az ember biztos préda, kár rá az időt pazarolni. Tehát nincs olyan ember, akinek ne volna kísértése! 2. Tanulsága az Igének: minden helyzetnek meg van a maga kísértése!
Azt hiszem, szabad feltételeznem erről a gyülekezetről, hogy teljesen ismerős Jézusnak megkísértése történetével, azért én most csak e történet reánk vonatkozó tanulságával foglalkozom, és beszélek arról, hogy Jézus Krisztus ebben a történetben három helyzetben van! a./ Az első helyzet, amelyben az Úr Jézus van, ott a pusztában, hol negyven napig éjjel- nappal böjtöl és bekövetkezik nála is a test természetes kívánsága az éhség, - megéhezik! Ez az éhség helyzete a földi nyomorúság helyzete, amelyek a testi életben következetesen lépnek fel és teremtenek bennünk egy bizonyos helyzetet. b./ Helyzete Jézusnak ebben a történetben az, mikor ott áll a templom tetején a párkányszélen és a Sátán arra akarja rávenni, hogy dobja alá magát, mert meg van írva, Isten az ő angyalainak parancsolt felőle, hogy kézen hordozzák és meg ne üsse magát. Ezt a második helyzetet ott a magasban, a párkányszélen, a templom szédítő magasságában, talán lehetne nevezni a hatalom helyzetének, ahonnét szédítő lehetőségek tárulnak fel a megkísértett ember előtt. c./ Helyzet ebben a történetben, rokon a másodikkal, az Ördög Jézust felviszi egy magas hegyre, ahol megmutatja a világ minden országát és azok dicsőségét és azt mondja: ezt mind neked adom, ha leborulva imádsz engem! Ezt a helyzetet meg úgy lehetne mondani: a dicsőség helyzete! Ennek is nagy kísértése van, azért mondottam, hogy minden helyzetnek megvan a maga kísértése, tehát nem lehet olyan helyet és helyzetet elképzelni, amelynek meg ne volna a maga kísértése. Vannak ugyan emberek, akik azt mondják, csak a helyet kell megváltoztatni, aztán megszűnik a kísértés. Testvérem! Ez a történet világosan megmutatja, ha a pusztába megyünk is, hol senkivel sem találkozunk az erdő vadjain és madarain kívül, ha hátunk mögé vetünk is minden közügyet és gondot, hiába, ott is megtalál és utánunk jön a kísértés, mert a pusztának is megvan a maga kísértése! De próbáljuk csak ezeket a helyzeteket kicsit közelebb hozni magunkhoz: a. Azt mondottam az első helyzet, amelyben az Úr Jézus van, a földi nyomorúság, az éhség. Az éhség ráveheti az embert arra, hogy meg nem engedett eszközöket vegyen jogos igényébe, az éhség elutasítása érdekében. Jézust is rávehette volna éhsége arra, hogy kenyeret teremtsen magának, pedig Ő nem arra kapta hatalmát, hogy vele a maga éhségét enyhítse, hanem a kapott hatalmát teljes egészében a mások éhsége csillapítására és nyomorúsága enyhítésére használja fel. Ez az éhség kísértése!
Azonban a terített asztalnak is megvan a maga kísértése. Gondoljunk Lk 16-ra, ez a fejezet beszél a gazdag emberről, kinek vagyoni helyzete volt kísértése arra, hogy csak arra legyen gondja mit egyék, mit igyék, mibe – bíborba, bársonyba öltözködjék? – és akinek élete világosan mutatja, azért ment kárhozatra, mert nem jutott hely életében az Isten számára. Itt a terített asztal kísértése!
És azt hiszitek, Isten népének nincs meg ez a kísértése? Nézzétek a sok ezer ember megvendégelésének történetét, ott hogyan jelentkezik Isten népe életében az üzleti keresztyénség, azt gondolják, ilyen király kell nekünk, aki a kevésből is sokat tud teremteni és Jézus Krisztusnak úgy kell áttuszkolni őket a túlsó partra, kikergetni a viharos sötét éjszakába, hogy e kísértéstől megmentse őket. b. Helyzet, melyet szintén nézzünk meg közelebbről a hatalomnak helyzete, - ennek is megvan a maga kísértése!
Minden hatalom a párkány szélén való álldogálás! A magasságban álló ember alatt szédítő mély szakadék tátong és a magasság párkányán álló ember azt hiszi, ő már ledobhatja magát a hatalommal való visszaélés nagy mélységébe, nem történik neki már semmi baja. Sok hatalmon lévő ember, azért fekszik összezúzottan a szakadék fenekén, mert azt hitte magáról, neki már semmi sem csinálhat bajt! Itt a hatalom kísértése! De hát az olyan embereknek, akiknek nincs semmi hatalmuk, azoknak csak nincs kísértésük? Azt hiszed, akinek nevére és munkájára senki fel nem figyel és senki nem néz, annak nincs kísértése? Van! Az ilyen jelentéktelen emberben pedig a felelősségérzete alszik ki, azt gondolván minden munkáról: nem az én dolgom! És nem gondol arra, hogy Isten mindenkit számon kér és felelősségre von a lehetőségek ki nem használása miatt, és elmarasztalja abban, amit neki kellett volna megcselekedni és nem cselekedte meg; s ha mást nem is kívánt tőle, azt igen, hogy ott álljon a hatalmon lévők mellett hűséges, kitartó imádságával! c. Helyzet, a dicsőség helyzete.
Mennyi fennhéjázást, mennyi gyönyörhajhászást teremtett ezen a világon! És ennek az ellenkezője, az érvényesüléstelenség, a megaláztatottság is mennyi indulatot szorított ökölbe, amely csak az alkalmas pillanatot várja, hogy lesújthasson. Minden helyzetnek megvan a maga kísértése. 3. Amire megtanít bennünket Jézus megkísértetésének története az, hogy minden időnek is megvan a kísértése!
Azt olvassuk az Ige utolsó versében: amikor Jézus visszautasítja az ördögöt, elhagyja őt az ördög. De Lukács 4. fejezetében, ahol szintén le van írva a megkísértetés története, van még két kis szócska, amely különösképpen figyelemre méltó: „… az ördög eltávozék tőle – egy időre”.
Csak egy időre somfordál el a csatatérről, amelyen elvesztette a harcot, de csak egy időre, mert egy más időt vár, mikor újra indulhat támadásra. Nincs még egy olyan szívós valaki, mint a Sátán!
Nincsenek feljegyezve az Írásban az összes kísértései Jézusnak, de egy-kettőt hadd mutassak meg annak a világos meglátására, hogy minden időnek meg van a maga kísértése, s hogy a Sátán Jézust csak ideig-óráig hagyta békén és milyen igaza van Lukácsnak, hogy csak egy időre távozott el Jézustól a kísértő.
Máté 16-ban, mikor Jézus először jelenti szenvedéseit és tudatja tanítványaival, neki Jeruzsálembe kell menni, ahol keresztre fogják feszíteni, akkor a Sátán Péterben áll elé és azzal mondatja: mentsen Isten Uram, nem eshetik ez meg veled! – hát ne menjünk Jeruzsálembe, ha neked ilyen aggodalmaid vannak a jeruzsálemi úttal kapcsolatban! Ekkor mondja Jézus Péternek: távozz tőlem Sátán! Mert bántásomra vagy! Máté 4-ben is ugyanezt a mondatot mondja Jézus: „Eredj el, Sátán!” Lám, ott Péteren, egy kedves tanítványon, oszlopapostolon keresztül támadja a Sátán és azt akarja, hogy meg ne váltsa a világot. Azután a kereszt alatt a csőcseléken keresztül támadja, beleszámítva az írástudókat és főpapokat, beleszámítva az egyik Latort és a kivégzést végző katonákat is, akik gúnytűzve kiáltják feléje: ha Isten Fia vagy szabadítsd meg magad! Megint ugyanaz a kísértés, mert a Sátán kísértése mindig egy dologra irányul, - ne legyen kereszt! Ne legyen váltság! Ne legyen bűnökért való bocsánat, halálból való feltámadás! Ezért volt hajlandó a Sátán Jézusból a királyok királyát csinálni, neki adni a földi élet minden gazdagságát, eldorádóját csak azért, hogy a kereszttől vissza tudja tartani. Nincs tehát az ember életében olyan időszak, amely mentesíthető volna a kísértő támadásától! 4. Ez a történet világosan beszél arról és tanít arra is bennünket, hogy nincs legyőzhetetlen kísértés!
A bűnök mélységében hányszor kapaszkodunk bele abba a gondolatba, hogy nem bírtuk az ördöggel a harcot. Legyőzhetetlen a Sátán! Testvérem! Ha azt mondod, a Sátán erősebb, mint te, akkor igazad van! De azt ne mondd, hogy az ördög legyőzhetetlen. Az én számomra legyőzhetetlen, de Jézus Krisztus megtörte a Sátán legyőzhetetlennek látszó nimbuszát. A Sátán tudott angyalokat elbuktatni, Ádám és Évát kiűzni a paradicsomból, Kaint rábírni, hogy megölje testvérét Ábelt; és tudta a világot egy olyan bűnzuhatagba taszítani, mintha hatalmas zsilip szakadt volna el, a bűn árja úgy elborította a világot! De ezt a nimbuszt letépte Jézus a Sátán fejéről és megmutatta, ha erős is a Sátán, de van Valaki, aki erősebb nálánál. És ezt kell nekünk kísértéseinkben látni, ezt, hogy nem legyőzhetetlen a Sátán, mert Jézus Krisztus a győző Vitéz mellettünk áll. Így értjük meg 1 Kor 10,13 versét: ”… hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd…”. 5. Üzenete e történetnek: minden kísértésben hatalmas fegyver az Ige!
Világos, hogy Jézus Krisztus a kísértés felett nem az erkölcsi erejével győz, nem az erkölcsi érintetlensége az a hatalom, amellyel győz a Sátán felett, hanem az Igével győzedelmeskedik, mert a Sátán minden támadását az Igével védi ki és nem áll szóba az ördöggel, csak az Istennel, - és ezzel győz! Éva sem azért bukott el mert nagy volt a kísértése, amellyel megkörnyékezte az ördög, hanem mert szóba állt az ördöggel és nem állt szóba az Istennel! 6. Az utolsó tanítása e történetnek pedig így fogalmazható meg: minden legyőzött kísértés csodálatos örömmel ajándékoz meg bennünket.
Eltávozik a Sátán és előjönnek az angyalok és szolgálnak neki. Nincs megírva miből állott ez a szolgálat, de az Úr Jézus Krisztus az angyalok társaságába került. A Sátán társaságából aki örömöt kínált és keserűséget ad. A legyőzött kísértés után egyszerre eltávozik az ördög, vele együtt eltűnik a kénköves tó bűzös levegője is, a kísértés minden kielégítetlen vágyával és ránk szakad a menny dicsőséges gyönyörűsége és minden öröme, a test minden bűnös vágyódásánál sokkal nagyobb és felejthetetlenebb öröm és boldogság!
Két Igével fejezem be beszédemet. 1Jn 3,8 „… azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa…” – nálam is, nálad is. És Jakab apostol 4,7-8 „… álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok…” Ez a két Ige azt mondja: a legyőzhetetlen Sátán, aki magát legyőzhetetlennek gondolta, Jézus Krisztus megkísértetésében meggyávult, elvesztette önmaga legyőzhetetlenségébe vetett hitét és azóta gyáva ördögünk van nekünk és bátor legyőzhetetlen Krisztusunk, akire mindig számíthatunk! Azért hát, álljatok ellen az ördögnek és elfut tőletek, közeledjetek Istenhez és közeledni fog hozzátok.
Ámen!
Ima: Bocsásd meg nekünk Urunk, hogy mi sokszor jobban hittünk a kísértőnek, mint Neked az igazmondónak. Bocsáss meg nekünk, hogy jobban imponált a Sátán fenyegető hatalma, mint a Te mentő hatalmad. Bocsáss meg, hogy nagyobb valóság volt számunkra az, amit az ördög kínált, mint amit Te ígértél nekünk. Bocsáss meg, hogy a kísértés elleni nehéz küzdelmünkben olyan keveset gondoltunk arra, hogy Jézus imádkozik értünk ugyanúgy, mint Péterért imádkozott élete megkísértetésének legsötétebb éjszakáján; és éppen úgy, mint a tanítványokért a tengeren a szembe fúvó szélben, a viharos éjszaka sötétségében.
Oh Urunk, beléd kapaszkodunk, Te diadalmas és Győző-vitéz, aki egyedül csak azért jöttél, hogy az ördög munkáját lerontsad, könyörgünk most azért, hogy rontsd le bennünk is az ördög munkáját. Kísértések idején adj bátorságot, hogy ne álljunk szóba a kísértővel, hanem csak Veled és kérjük Tőled az Igét védőfegyverül, hogy harcolhassunk ellene.
Könyörgünk a szenvedőkért, azokért, akik a test és vér, a kenyértelenség és nincstelenség, a hatalom és meggyaláztatás nyomorúságában vannak, járj tábort körülöttük és körülöttünk és adjál nekik és nekünk is a Te kegyelmedből győzedelmes életet.
Ámen.