Túróczy Zoltán

Ki keresztyén?
Időpont: Szentháromság utáni 8. vasárnap, 1956. július 22.
Alapige: Máté 7,15-23.
Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, a kik juhoknak ruhájában jőnek hozzátok, de belől ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajjon a tövisről szednek-é szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét? Ekképen minden jó fa jó gyümölcsöt terem; a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt.
Minden fa, a mely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik. Azért az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket. Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedbenűztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.
Három embercsoportról beszél Jézus ebben az igében. Mind a három rettentő emberekből áll.
Az első kettőről képben mondja meg a véleményét, a harmadikról kép nélküli egyenességgel.
Az első embercsoport olyan, mint a báránybőrbe bújt farkas. Ott cselleng a gyanútlanul legelésző nyáj körül. A nyáj hozzátartozónak tekinti s csak mikor rárohan és elkezdi marcangolni, akkor ébred tudatára annak, hogy álcázott ellenség járt körülötte. A második embercsoport olyan, mint a rossz fa. Bosszúsága a gazdának, szégyene a gyümölcsöskertnek. Talán korhadt, száraz ágakkal éktelenkedő, férges gyümölcsű. Talán kívülről tetszetős, de hasznavehetetlen, vad gyümölcsöket terem. A harmadik embercsoportra a minden titkot ismerő Úr azt mondja: gonosztevők. Önkéntelen felmerül a kérdés, hogy hol vannak ilyen emberek. Jézus szerint nem e világban, hanem az egyházban. A báránybőrbe bújt farkas Isten nyájába férkőzik be s a jó Pásztor bárányának álcázza magát. A rossz fa bent van Isten szőlőskertjében. A gonosztevők pedig buzgó, vallásos emberek. Uruknak ismerik el Jézust. Nevében nagyhangon prófétálnak, ördögöketűznek s egyéb más hatalmas dolgot cselekszenek az Ő nevében. Ki hát akkor az igazi keresztyén? Ezt a kérdést veti fel a régi híres építő író, Arndt János is az „Igaz keresztyénség” című munkájában, amely után készült énekeskönyvünk 434. éneke: „Keresztyén vagy, mondod...” s amely meg akar felelni arra a kérdésre, hogy a kegyelemnek Atyja mikor tart minket keresztyénnek. A mai igében is arra felel Jézus: miről lehet megismerni az igaz keresztyént? Ne arra használjuk fel tehát a mai igét, hogy másokban keressük a hamis próféták és a vallásos gonosztevők ismertető jeleit s azok fölött ítélkezzünk, hanem arra, hogy önmagunkat vizsgáljuk meg, nem tartozunk-e mi is azoknak a rettentő embereknek a sorába, akikről Jézus ezekben az igékben beszél. Ne azt keressük, hogy kiktől kell őrizkednünk, hanem azt, hogy nem tekint-e Jézus minket olyanoknak, akiktől óvnia kell Isten gyermekeit!
Mik tehát Jézus szerint az igaz keresztyén ismertető jelei? 1. Az igaz keresztyén ismertető jele a cselekedet. Azt mondja: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” /16. v./ A keresztyén embert tehát a gyakorlatban lehet megismerni. Nem elméleti ismerete, nem szájának bizonyságtétele a döntő, hanem a cselekedete. Jakab apostol is ezzel a mértékkel mér: „Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből, és én meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet.” /2,18./ Az igaz keresztyén tehát nem kétlaki ember. Nincs egy szent és egy profán élete. Nincsenek istenes ünnepei és pogány hétköznapjai.
Istenét nem zárta be a templomba és nem zárta ki az életéből. Hívő magatartását nem ünneplő ruhájával veszi fel, de nem is veti le azzal. Templomon kívül is olyan, mint a templomban. Élete illusztrálja a hitét, hite pedig magyarázza az életét. A Szentírás tudja jól, hogy azért ez a kérdés nem olyan egyszerű, mint a gyümölcsfa megismerése a gyümölcsről. Képmutató gyümölcsfa nincs. Almafa nem terem körtét, kökény nem terem szőlőt s bojtorján fügét. Az embernél azonban nemcsak képmutató szavak lehetnek, hanem képmutató cselekedetek is. Pál is beszél a szeretet himnuszában olyan szeretet- cselekedetekről, amelyek mögött nincs szeretet. Valaki felétetheti egész vagyonát a szegényekkel, feláldozhatja másokért az életét is úgy, hogy nincs benne szeretet. /I. Kor. 13,3./ Ugyanígy lehet játszani a hívő szerepét is úgy, hogy az egész csak komédia. Ez igaz. De azért mégis sokkal több a képmutató szó, mint a képmutató cselekedet s a keresztyén cselekedet mögött legalább valószínű, hogy van hit, de a keresztyén cselekedet hiánya kétséget kizárólag mutatja a hit képmutató voltát. Keresztyénnek mutat-e engem az életem, a cselekedeteim? 2. Egy cselekedetet külön is kiemel az Úr. Az igaz keresztyén ember ismertető jele a szolgáló szeretet.
A farkas természete ragadozó s ezen nem változtat az sem, ha báránynak öltözik. „Juhoknak ruhájában jönnek hozzátok – mondja Jézus –, de belől ragadozó farkasok”. /15. v./ Kívülről egészen olyan, mint a bárány. A magatartása is olyan. Arra jár, amerre a bárányok nyája. Belől azonban nem báránytermészet. Csak zsákmány számára a bárány, nem pedig sorstárs és testvér.
A legelső adandó alkalommal ki is ütközik belőle a vérengző önzés s mikor megéhezik, vagy amikor úrrá lesz rajta szenvedélye, irgalmatlanul feláldozza önmagáért a másikat. Mi is hányszor tekintjük magunkat a világ közepének s mindenki mást csak a mi szolgánknak! Saját érdekünk szerint értékelünk mindenki mást. Értékes az, aki nekem kellemes, vagy hasznos, a többi elhanyagolható mennyiség. Lelkiismeret furdalás nélkül helyezzük a magunk érdekeit a másoké fölé, még a közérdek fölé is. Irgalmatlanul keresztülgázolunk azokon, akik utunkban állanak. Ahol ilyen énközpontúság van, ott nincs keresztyénség s amikor így cselekszünk, keresztyén létünkre sem vagyunk keresztyének. Jézus Krisztus nem azért jött, hogy Neki szolgáljanak, hanem azért, hogy Ő szolgáljon másoknak és életét adja oda másokért. /Máté 20,28./ Aki nem szereti felebarátját, akit lát, bizonnyal nem szereti Istent, akit nem lát. /I. János 4,20./ 3. Az igaz keresztyén ismertető jele, hogy minden cselekedete „gyümölcs”.
Erre tanít a gyümölcsfa példája. Ezért mondja Jézus: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket”. /16. v./ Kétszer is elmondja ebben a rövid tanításban ezt a mondatot, a 16. és a 20. versben. A gyümölcs nem kívülről van a fára ráaggatva, hanem belülről, a fa természetéből születik. Az igazi keresztyén embernél a szolgáló élet nem betanult szerep, elsajátított modor, hanem magától értetődő életmegnyilvánulás. Nem emberi erőlködés, hanem csendes gyümölcstermés. Nincs rajta semmi izzadtságszag, hanem a hamvas gyümölcs illata lengi körül.
Nem csinál sok hűhót belőle maga sem s másoknak sem engedi meg, hogy úgy nézzenek reá, mint valami rendkívüliségre. Nem szenveleg mártírpózban, hanem úgy jár a lassú, apránkénti önfeláldozás szolgáló útján, mintha az élet közönséges országútján járna. Mindez azért van, mert a keresztyén embernek nem kívül való kőtáblára írt törvénye van, hanem a szíve hústáblájára írt belső törvénye. Isten akaratát nem csupán a fölötte álló Úr hatalmas akaratának látja, hanem az Atya mindenkor jóságos és kegyelmes akaratának is.
Nemcsak a szolga hódolatával tudja mondani: Igen, Uram!, hanem a gyermek áhítatos, belső azonosodásával: Igen, Atyám! 4. Ezzel ott vagyunk már az igaz keresztyén negyedik ismertető jelénél. Az igaz keresztyén minden cselekedete engedelmességi lépés. Azt mondja Jézus: „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram!, megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” /21. v./ A keresztyén élet tehát nem valami, az embertől független, külső, keresztyén erkölcsi elvek megvalósítására való törekvés, még csak nem is csupán egy belső természet következménye, hanem engedelmességi lépés. Életét Istennek rendelte alá s azóta mindenben Istennek akar engedelmeskedni. Ez az engedelmesség a szó szoros értelmében való engedelmeskedés. Nem csupán abból áll, hogy saját belátása szerint alkalmazza életében az Isten által leszögezett nagy elveket, aprópénzre váltva fel a törvényt, hanem azt is jelenti, hogy Isten konkrét vezetésére bízza rá az életét. Vallja és vállalja, hogy „akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai”. /Róma 8,14./ Ez az engedelmesség sokszor hozza a keresztyén embert összeütközésbe a saját értelmével, meg a mások véleményével is. Néha épp ezért fejcsóválva bámul reá a világ s olykor bolondnak is tarja. Ő azonban tudja, hogy Isten gondolatai magasabbak, mint az emberéi /Ézs. 55,8-9./, s épp ezért Istennek akar inkább engedelmeskedni, mint az embereknek. /Csel. 5,29./ Magatartását nem saját, jól felfogott érdeke, sem mások tanácsa, vagy a közvélemény szabja meg, hanem egyedül Isten megismert és felismert vezetése dönti el. Mindez csak a Krisztussal való teljes közösségben valósulhat meg. Csak olyanok életében, akik igazán ismerik Krisztust s akiket Krisztus is vállal ismerőseinek. /23. v./ Akik ismerik Krisztust s akiket ismer Krisztus, azok bűnbocsánatot kaptak, megkegyelmezett emberekké lettek s ebből a kegyelemből élnek minden napon.
Jézus világosan megmondja, hogy a keresztyén komédiázás nem tarthat örökké. Előbb-utóbb bekövetkezik a leleplezés pillanata. Egyikről a szenvedélye törli le a keresztyén mázat s kiütközik alóla a vérengző farkas. A másiknál talán nem ilyen botrányos a leleplezés, hanem a gyümölcseik leplezik le őket. Gyümölcsök, amelyeket nem teremnek és gyümölcsök, amelyeket teremnek. Mindenkinek az életében elérkezik a gyümölcshozó ősz, vagy az arató nyár s akkor már nem lehet többé búzának hazudni magát a konkolynak, a kökény hiába fitogtatja magát, hogy szőlő, a bojtorján, hogy fügefabokor, a vad fa, hogy nemes. De az se bízza el magát, aki talán egy életen át is meg tudja téveszteni embertársait. Istent nem lehet megtéveszteni. Ha korábban nem, az utolsó ítélet napján megtörténik a nagy leleplezés s bekövetkezik a hamis keresztyének elkerülhetetlen sorsa: a kivágatás és a kizáratás. Elfogad-e engem az igaz Bíró keresztyénnek? Ámen.

Az élet felé Máté 7,13-14
Szentháromság ünnepe u. 24. vasárnap 1953. november 15.
A felolvasott ige a hegyi beszéd nagy zárószakaszának bevezetése.
Képletes beszéd. A kép, melyet használ egy város képe, mely régi szokás szerint körül van kerítve fallal. A városba tehát csak kapun keresztül lehet bejutni. A főkapu tágas, nagy kapu. Társzekerek düböröghetnek rajta át, széles sorokban menetelhet át a katonaság is. Ezen keresztül bonyolódik le a város forgalma. Állandóan tömegek hullámzanak ívei alatt. Széles sugárút vezet a nagy kaputól be a városba. Két oldalán ott vannak a paloták, a város legmutatósabb épületei, ott vannak a mulatók, szóval ott zajlik az élet. Mindez azonban csak csalóka látszat, színfal, amely a rettentő valóságot takarja és szépíti. Az út végén veszedelem leselkedik a gyanútlan járókelőre. A vég nem a boldogság, hanem a veszedelem, nem az élet, hanem a halál, nem az üdvösség, hanem a kárhozat.
Van a városnak egy másik bejárata is. Nem hivalkodik csalogató fénnyel.
Egy gyalogösvény vezet csupán hozzá. Kis kapu, amelyen csak egy ember fér át minden poggyász nélkül. Úgy is hívják: szoros kapu. Csendben húzódik meg a fal tövében. Keresni kell, hogy rátaláljon az ember. Nem is tolonganak sokan körötte. Kevesen vannak, akik megtalálják. Aki belép a szoros kapun egy keskeny úton találja magát. Lehet, hogy a magányos vándor egy pillanatra meg is torpan a láttán, s azt hiszi, hogy nem jó úton jár. Mindez azonban csak csalóka látszat. Az út végén egyszerre kitárul a láthatár s a vándor ott találja magát, ahol a boldogság, élet és üdvösség vár rá.
A kép nem szorul bővebb alkalmazásra. Aki keresi Isten országát, az életet, annak szoros kapun kell áthaladnia, s keskeny úton kell vándorolnia az élet felé. Szükség van azonban arra, hogy kép nélkül próbáljuk meg konkretizálni, mi a szoros kapu és a keskeny út, mely az életre viszen. 1. Nézzük előbb a szoros kaput Amint hallottuk, a szoros kapun csak a puszta ember fér át minden poggyász nélkül. A kapu nem tágítható, aki tehát be akar jutni, annak kinn kell hagynia a batyuját. a) A szoros kapun nem mehet át a bűn. Aki tehát Isten országába, az életbe akar bejutni, annak el kell szakadnia a bűntől. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy aki - amint az írás mondja - az életre akar bejutni, annak bűntelennek kell lennie. Ha ez volna a feltétel, akkor mi mind meghalnánk bűneinkben s üres lenne a mennyország. Az ember ugyanis úgy össze van nőve a bűnnel, hogy nincs az a hatalom, mely szét tudná operálni ezt a szomorú összenövést. Ahogyan a szerecsent semmiféle kezeléssel sem lehet fehérré tenni, vagy a párduc bőrének tarkaságát semmiféle kitenyésztés sem tudja megváltoztatni, úgy nem lehet az ember bűnösségét sem megváltoztatni.
Bűnösként jövünk erre a világra, s bűnösként megyünk is el innen. A szoros kapun való átmenetel azt jelenti, hogy szakítunk a bűn szerelmével. Eddig engedtük magunkat sodortatni tőle, most szembefordulunk vele és harcot indítunk ellene. Eddig élveztük, most szenvedünk alatta. Eddig talán még kérkedtünk is vele, most szégyenkezünk miatta. Ahol azonban mindez csak a bűnnel szemben való érzelmi beállítottság marad, ott baj van a szoros kapun való átmenettel. Az élet felé menetelő ember az élet gyümölcseit termi. Az ún. tudatos bűnök kint maradtak nála a kapun innen. A szoros kapu tehát a bűnbánat kapuja. b) A szoros kapun nem mehet át az érdem. Aki az életre akar bejutni, annak a kapun kívül kell hagynia minden önigazságot. Ez még nehezebb, mint kint hagyni a bűnt. Vélt érdemünk ugyanis sokkal több van, mint vélt bűnünk.
Abban a meggyőződésben élünk, hogy mi alapjában jók vagyunk, csak néha- néha megbotlunk a göröngyös életúton. Felállítunk magunknak az ún. polgári tisztesség keretein belül egy erkölcsi mértéket, mégpedig lehetőleg jól testhez szabottat, s megelégedetten állapítjuk meg, hogy többé-kevésbé megütjük azt.
Közben élénk figyelemmel kísérjük a többi embert, köztük különösen is azokat, akiknek kirívó, s az emberi közvéleményben is súlyosan elítélt bűneik vannak, s farizeusi gőggel mondogatjuk nemcsak magunknak, hanem másoknak is, sőt még magának az Istennek is, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi embert.
Nehézzé teszi az érdemeinkről való lemondást nemcsak az, hogy sok a vélt érdemünk, hanem még inkább az, hogy abban a hiedelemben élünk, hogy érdemekre kell szert tennünk, ha az életre akarunk jutni. Minél inkább szeretnénk elnyerni az örök életet, annál kitartóbban gyűjtögetjük az érdemeket. Elkezdünk vallásoskodni, magunkra vállalunk mindenféle kegyességi gyakorlatot, fárasztó zarándoklást, hosszú imamormolást, böjtöt, önkínzást gondolván, hogy mindezzel olyan lelki kincsek birtokába jutunk, amelyek megnyitják majd nekünk az „élet”-re vezető kaput. A szoros kapu előtt döbbenünk aztán rá arra, hogy nekünk nincs semmi érdemünk, hanem a kegyelem alamizsnájára szoruló bűnösök vagyunk. Még jó, ha rájövünk, s nem pöffeszkedünk kiválóságunkkal, s közben, míg a magukat kegyelemre szoruló koldusnak elismerő bűnösök bemennek, mi magunk kint maradunk. A szoros kapu tehát a lelki szegénység kapuja. c) A szoros kapun nem mehet át a bálvány. Bálvány az, akit vagy amit Istennél jobban szeretünk. Mindent a kapun kívül kell tehát hagynunk, ami különlegesen kedvessé, kényelmessé teszi az életet, minden földi kincset, sőt magát az életet is. Minderről le kell mondanunk, akiről, vagy amiről „nem tudunk” lemondani, de akiért vagy amiért eddig Istenről is le tudtunk mondani.
A szoros kapu tehát az Isten előtt való meghódolás kapuja.
Erre a szoros kapura rá kell találni. A tágas kapu kínálja önmagát, ezt keresni kell. S ha rátalálunk, akkor be kell rajta menni, nemcsak ott járkálni körötte. Sokan vannak ugyanis, akik szeretnének az életre bejutni, hajlandók is a keskeny úton járni, de a szoros kaput szeretnék kikerülni. Ez sohasem sikerül. A szoros kapu az életre vezető keskeny út előtt áll. Csak azon keresztül vezet az út.
Ha azt gondolod, hogy mindez nem vonatkozik rád, gondold meg, hogy ezt a beszédet Jézus a tanítványoknak mondta. Ha nekik szükségük volt a szoros kapura, gondolod, hogy te kikerülheted? Igen, kikerülheted, ha a veszedelembe akarsz jutni. 2. Nézzük most már magát a keskeny utat! a) A keskeny úton célegyenest előre kell menni. Nincs játszási lehetőség.
Nem lehetődöngélni, jobbra-balra sétálgatni rajta. Minden lépésre vigyázni kell. A széles útnak nincsenek ilyen követelményei. Azon lehet útközben epizódokat csinálni. A keskeny út olyan, mint a vonat számára a sínpár. Ha a mozdony letér róla, kész a katasztrófa. A keskeny út vándora tehát együgyű ember. Egy ügye van, az, hogy eljusson az örök életre. A keskeny út a célratörés útja. b) A keskeny út azonban nemcsak a céljában meghatározott, hanem a legapróbb részleteiben is. Istennel jár a keskeny út vándora, mint egykor Enokh (I .Móz 5,24). Arra kell mennie, merre Ura jár. Olyan tempóban, amilyet Isten diktál. Lépést kell tartania Istennel. Ha Ő siet, neki is sietnie kell, s még az udvarias köszöntéssel sem szabad néha az időt pazarolni, amint Jézus parancsolta egykor tanítványainak útra küldő utasításaiban: „Az úton senkit ne köszöntsetek” (Luk. 10,4). Ha Ő megáll, neki is meg kell állnia, akármilyen sürgősnek látszó feladat áll is előtte, mint ahogy a tanítványok sem siethettek Lázár betegágyához, hanem Jézussal kellett maradniok a hír vétele után még két napig (Ján 11,6-7). Nem szabad sem előre szaladni, sem elmaradni tőle, hanem úgy kell mellette járni, mint az engedelmes gyermek az édesapja mellett. Oda kell lépnie, ahová az ige világít, mint lábainak szövétneke és ösvényeinek világa. A keskeny út az engedelmesség útja. c) A keskeny úton kevesen járnak. A tömeg a széles úton tolong.
Emberileg érthető is. A széles út kényelmes, jól kitaposott, megfelel az ó ember természetének és e világ gondolkodásmódjának. A tömeg maga is vonz, a kisebbség pedig taszít. A keskeny út vándora pedig mindig kisebbségben van.
Néha egészen egyedül, mintha a magány útját járná. Nem könnyű dolog, hogy épp az élet legfontosabb kérdéseiben mást tegyünk, mint mások. Nem könnyű a kinevetett különcök külön útját járni. Az okos ember azonban előre néz. Nem arra, hogy milyen az út, hanem arra, hogy hová vezet. A véget tartja szem előtt, s kedvezőnek látszó jelenért nem áldozza fel a jövendő életet. Függetleníti tehát magát az emberek általános életirányától, mint aki tudja, hogy a tömeg nem biztosítéka az igazságnak. Hogy valamely út az életre visz-e, az nem attól függ, hogy hányan járnak rajta. Hátha épp a többség tévesztette el az utat! A keskeny út a kisebbség útja.
A szoros kapu és a keskeny út a megtérés és a váltság útja, a kegyelemért könyörgő, a kegyelmet nyert és a kegyelemért hálás ember élete. A tágas kapu és a széles út e világ gyönyöreinek és az ó ember érdemszerző vallásosságának útja. Csak ez a két út van. Fél megoldás nincs. Vagy az egyik, vagy a másik, s vele együtt vagy élet vagy veszedelem. Nem kétséges, hogy Jézus melyikre hív és melyiktől óv. El a tágas kaputól! Ha azt teszitek, amit mások, velük együtt elvesztek. Be a szoros kapuba! Akármilyen nehéznek és megalázónak látszik is. Csak így miénk az örök élet. Komoly ez a beszéd, de becsületes, mert nem áltat, hanem feltárja a nehézségeket. Nem azért, hogy elriasszon, hanem azért, hogy felkészítsen és bátorítson. Jézus nem azt mondja: Menjetek be a szoros kapun, dacára annak, hogy szoros, hanem épp azért, mert szoros.
Így nézz rá te is s célegyenest igyekezzünk a felülről való elhívásunk jutalmára! Előre az élet felé! Ámen.

„Ne nézd a te felebarátod szemében a szálkát!” Időpont: 1931. január 6. Vízkereszt ünnepe Oltári ige: Ézs 60,1-7
Ima: Úr Jézus Krisztus! Megállunk előtted és feléd fordítjuk szemünket, mint felkelő nap felé kelyhét a virág. Oh, Te nélküled olyan sötét lenne ez az élet, mint a legsötétebb fekete éjszaka. Olyan dermesztő lenne, mint az északi sark. Kérünk Téged Urunk, csodálatos naptámadat a magasságból, bocsásd alá sugaradat, hogy mi ne tudjunk tovább a sötétség gyermekei lenni, akik alusznak mikor ezer és ezer munka várja őket. Oh, küldj alá egy sugarat és világolj azoknak, akik a maguk pislákoló apró mécsese mellett csak magukat látják és azokat, akik közvetlen mellettük élnek. Akik csak a pihenési és nem a munkaalkalmakat keresik. Tégy bennünket Urunk, kérünk, a naptámadat embereivé, olyan emberekké, akik frissen állnak munkába és akik messze látnak, akik a feltámadt naptól nyert erővel néznek és indulnak a szolgálatra. Könyörgünk, jöjj Urunk, dicsőítsd meg a Te dicsőítésed házának helyét a Te kegyelmedből.
Ámen.
Alapige: Máté 7, 3-5.
Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!
Keresztyén Testvéreim! Vízkereszt az evangélikus egyházban a külmisszió ünnepe.
Esztendőről esztendőre ez a hivatalos alkalom, mikor a szószékről hivatalosan is a külmisszió kérdése kerül megvilágításba. Ha megfigyeljük ezeket a külmissziói előadásokat, azt látjuk, hogy azok három csoportra oszlanak. Az első csoport, a megoldandó feladatokat állítja elénk. Betekintést enged a misszionálatlan államokba, a civilizálatlan államok közé, akik ugyanolyan Isten képére teremtett emberek, mint mi, kik éppen olyan igényekkel léphetnének fel, mint amilyenekkel mi fellépünk. Az Igehirdetés e fajtája, a szánalmat akarja felébreszteni a nyomorult emberekkel szemben. A második csoport a feladatok megoldásaira akarja ráirányítani figyelmünket, a misszionáriusok életére. Rámutat arra a hatalmas erőfeszítésre, mellyel a misszionáriusok elszakítják magukat hazától, családtól, európai civilizációtól és mennek Isten országát terjeszteni. Reámutatnak ezek az igehirdetések azokra a veszedelmekre, melyek vadállatok és vademberek által testüket és lelküket állandóan fenyegetik. Ezek az igehirdetések azzal akarják felkelteni az érdeklődést a külmisszió iránt, hogy a bámulatot kelti fel a hit hőseivel szemben és a velük való személyes kapcsolatot akarják kamatoztatni az üdv javára. Harmadik csoportja a külmisszió előadásoknak a pogány misszió eredményeit tárja fel előttünk. Rámutat az új keresztyének csodálatos keresztyénségére, amely sokkal jobban magán viseli az igazi keresztyénség (?) minden hímporát és az első szerelem intenzitását, hősiességét és nagy áldozatra képes erejét.
E háromfajta előadás közül legveszedelmesebb az első azért, mert mindig van az emberben valami hajlandóság arra, hogy missziói érdeklődésénél fogva felette érezze magát azoknál a pogányoknál, kiknek fajiságánál fogva is úgy érzi, felette áll. És önmaga értékelése emelkedik azáltal is, hogy külmissziói érdeklődését úgy tekinti, mint valami jótékonykodást, mely még a messze világra is kiterjed és jóleső melegség futja át arra a gondolatra, hogy majd az ő filléreiből fog kórházba kerülni egy nyomorult beteg néger. Keresztyén Testvéreim! Akiknek külmissziói érdeklődése nem több, mint ez a fölényérzet, annak súlyosabb veszedelem, több kísértés az ilyen előadás, mint áldás. A második fajta igehirdetés már értékesebb, mert a feladat megoldóira irányítja figyelmünket. Elénk állít embereket, kiken megmérhetjük magunkat, kikkel szemben az alázatosság érzése ébred bennünk. Ezeknek az igehirdetéseknek csak az a veszedelmük, hogy a személyes kapcsolat keresésére helyezi a fő súlyt.
A harmadik fajta igehirdetés a legáldottabb, mert megmutatja a pogányoknak hatalmas égig érő újtestamentumi keresztyénségét. Mert, hogy Isten ezzel meg akart alázni, az bizonyos.
Vannak ember, kik elindulnak a külmisszió útjára azzal, hogy ők ismerik Krisztust, egyszerre csak látják, hogy nem ismerikőt, mert olyan új dolgokat látnak meg, melyek eddig ismeretlen területek voltak előttük. A másik áldása visszaható, megalázó eredménye, mely rámutat a külmisszió eredményére, mely összehasonlítja a mi keresztyénségünket az ő keresztyénségükkel. De én most egy harmadik megalázó eredményre akarok rámutatni. Nem a megoldott feladatokat, hanem a megoldásra nem szoruló dolgokat akarom a pogány misszió területéről szemetek elé állítani. Azt szeretném, ha beszédem első része úgy hangzanék mint egy propaganda előadás a külmisszió ellen. Azt szeretném, ha ideállna egy pogány ember a helyemre és ő beszélne. És ezt meg is fogom tenni, nem én fogok beszélni, hanem pogányokat fogok beszéltetni, kik úgy gondolják, hogy nekik joguk van ajkukra venni velünk szemben azt a hegyi beszédbeli igazságot, hogy: „Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van nem veszed észre.? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé a te szemedben gerenda van?” Mivel a gyülekezetnek az elmúlt év folyamán kétszer volt alkalma, hogy a külmisszió területéről különösen Indiával ismerkedjék meg, mai beszédemet oda korlátozom. Elvezetlek benneteket egy börtönbe, ahol egy meggörnyedt hátú, agyonsanyargatott ember van elzárva, aki mégis szabadabb mindazoknál, akikőt oda bezárták. Ez az ember Mahatma Gandhi. 1893-ban 38 évvel ezelőtt pogány volt, - ma is az, a hindu vallásnak mélységes követője, - ma is az. Tudományt szerzett, európai egyetemet végzett ügyvéd, újságíró ember, aki felvértezte magát a modern tudomány minden fegyverével és tudományát ma sem dobta sarokba. És ez az ember 1893-ban olvasta a hegyi beszédet és akkor azt mondotta, hogy ez az az erkölcs, mit meg kell valósítani. Én ráhelyeztem életemet a beszéd fundamentumára, az lesz szabályzója életemnek. És elhatározását végrehajtotta. Végrehajtotta mindenekelőtt nemzeti és politikai életében. Szíve fájt, mikor arra gondolt, hogy rabszolga, nyomorult elnyomott nép az ő népe. Lángoló fajisága szeretett volna valami nagyot csinálni érte és mikor a hindu irredentát lelkéből kitermelte és végrehajtási eszközét kiszemelte, akkor az a hegyi beszéd engedékenységének politikája volt. „Aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.” „Aki elveszi a te felsőruhádat, engedd oda neki az alsót is.” „Aki tőled kér, adj neki és ne vonj meg tőle semmit.” „Aki kényszerít téged elmenni egy mérföldre, menj el vele háromra.” stb. Gandhi ezt a merész gondolatot akarta végrehajtani és végre is hajtotta. Az ő serege, amit a hegyi beszéd zászlajával maga köré gyűjtött, elfogadta azt és megesküdött, hogy erőszakkal nem fog nyúlni szabadsága kivívásánál, nemcsak azért, mert vezére ezt kívánja és parancsolja, hanem mert ez az egyetlen helyes kényszerítő politika. Gandhi az ellenség lelkiismeretét akarja felébreszteni, hogy lehetetlen tovább elnyomni ezt a népet. Látta, hogy az erőszak erőszakot szül, ő pedig örök időkre akarta felszabadítani népét. És ha egyszer felébred lelkiismeretük, nem fog tovább tartani az elnyomás. Gandhi megérezte, hogy a szenvedélyes akarásnak és az alázatos engedékenységnek milyen csodálatos vegyüléke a hegyi beszéd krisztusi erkölcse. Egy pár példát fogok elmondani.
Megszentségtelenítették a templomukat és meg akarták azt tisztítani. Megizenték szándékukat a rendőrségnek. Aztán megindult a sereg zárt sorokban, egy szál fegyver nélkül szent éneket énekelve. Egy hídra értek, hol rendőrök kordona várta őket, de ők senkihez hozzá nem nyúlva, csak nyomultak énekelve előre. A rendőrök elővették a vasbotokat és ahová suhantak az ütések, hullottak az emberek a sárga hullámokba, de helyükbe mások nyomultak, egy szó nélkül hulltak el, ki elalélt, ki meghalt, de az ének hangzott tovább. Nem lehetett megállítani őket. A rendőrök kénytelen voltak engedni és a menet a templomba ért és megtisztította a templomot. Az engedékenységnek és a fanatikus akarásnak krisztusi erkölcse!
A másik példa: A só kérdésre került a sor. Gandhi elhatározta, hogy el fogja foglalni erőszak nélkül az állami sóraktárakat. És megindult rongyosan, fegyver nélkül. A katonaság bambusz és vasbotokkal ütlegelte őket és azok zokszó nélkül haraptak a fűbe, de a katonák nem tudták megakadályozni előnyomulásukat. Senki hozzájuk nem nyúlt, de úgy érezték olyan erővel állnak szemben, ami nagyobb minden hatalomnál. Legújabban kiadott az angol kormány egy rendeletet, az erdővédelem törvényét, amely megtiltja a legeltetést minden állami erdőben. És akkor emberek serege, kiknek eddig eszébe sem jutott a legeltetés, kihajtották az összes barmaikat és nem volt a kormánynak annyi katonája, hogy meg tudták volna akadályozni, hogy ezek csendben, szó nélkül el ne foglalják az erdőt, mely a hindu népé és nem a kormányé. Mikor egyik vezetőt el akarták fogni, szépen felöltöztették, feldíszítették, kikísérték a megtiltott erdő területére és várták, hogy fogják el.
Egy egész rendőrcsapat állt meg előtte és nem mertek hozzá nyúlni, mert úgy érezték, borzalmas az a hatalom, mely kiáradt belőlük, 1893 óta.
Keresztyén Testvéreim! Ezek pogányok. És most nézd meg a keresztyén erkölcsöt abban a gondolatvilágban, mely ezekben él és a mai keresztyénség lelkében. Mit mondanának ma nálunk ahhoz, az emberhez, aki azt mondaná, Nagymagyarország feltámasztásához nem kell ágyú, nem kell gépfegyver, csak egy sereg, aki képes engedelmeskedni a végletekig és kitartani a végletekig. Mit mondanának ahhoz az emberhez, aki azt mondaná: emberek, menjünk fegyver nélkül négyes sorokban a komáromi hídra és ha milliót lesöpörnek a csehek, menjen utána egy másik millió még fel nem ébred a csehek lelkiismerete és igazság érzete. Ez elég igazolása annak, hogy milyen messze vagyunk mi a hegyi beszéd erkölcsétől és milyen közel vannak azok a pogányok hozzá. Hogy a mi egész erkölcsi és társadalmi életünk úgy van berendezve, hogy a jog és követelés fundámentumán állunk, nem az akarás és engedékenység alapján.
Nem érzed-e Keresztyén Testvérem, hogy joga volna Gandhi akármelyik paraszt követőjének ideállni helyettem a szószékre és azt mondani: „Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!” De a hegyi beszédnek nemcsak ez az erkölcsi része lett uralkodó felettünk, hanem egy másik része is, az együtt nem működés gondolata is. Jézus felállítja a válaszfalat, azt mondja: mi vagyunk a világ világossága – a másik oldalon a sötétség van. Mi vagyunk a világ sója, a hegyen épített város – ott van a mélység, a posvány. És mi ennek hirdetésére vagyunk a világon, a mi különállóságunkat kell hirdetnünk, nem szabad összekeverednünk a világgal, Béliátnak nincs köze Krisztushoz. Nézd, milyen csodálatosan végrehajtották azok ezt is. Kiadták a jelszót az együtt nem működésre. Elzárkóznak minden előny elől mit nekik jelentene az elnyomó hatalommal való érintkezés. Nem kell semmi közszolgálat, semmi rang, nekik nem kell semmi, mert nincs közösségük velük. Kenyeret kínálnak és nem fogadják el. Nem kell az elnyomó hatóság iskolája, pedig ég a vágy a lelkükben az európai műveltség után. Nem kell az elnyomó hatalom jogvédelme, pedig de sokszor volna szükségük reá. És tudjátok-e, hogy ennek az a következménye, hogy Indiában 20 esztendő óta, kétszázmillió ember nem lakott jól. 200.000.000 ember úgy hal meg, hogy életében egyszer sem mondhatta el, hogy nem vagyok éhes. És ezek azt mondják, mi nem működünk együtt, nekünk nincs közösségünk veletek.
Oh, ha most ezek szétnéznének közöttünk, ahol az emberek olyan olcsón eladók. Vannak, akiket egy rangért, egy medalionért, egy állásért, egy darab kenyérért meg lehet venni. Nem érzed-e milyen joga volna annak a hindu pogánynak ebben az eladó világban prédikálni arról: „Te képmutató, vedd ki előbb a gerendát a magad szeméből, és akkor lásd meg a máséban a szálkát.” A hegyi beszéd harmadik gondolata: a szolgálat gondolata.
Mikor határozottan megállapítja a világtól való elkülönülést, azt is megállapítja, hogy nekik szolgálni kénytelenek vagyunk. A világosság el van határolva a sötétségtől, de azért annak világítania kell. A só elolvad, de erejét beleadja abba az ételbe, amelyben láthatatlanná vált. Az elnyomó hatóságoknak sokszor igen nehéz helyzete volt. És nézzétek akkor felfüggesztette Gandhi az együtt nem működést és kiadta a parancsot a segítésre. A bur háborúba vöröskeresztes csapatokat szervezett és ők kötözték be az elnyomók sebeit. És mikor kiütött a pestis és még a hozzátartozók is menekültek a fertőzöttektől, akkor ez a meggyalázott és agyonsanyargatott sereg volt az, amelyik jelentkezett a kórházkapu előtt, hogy itt vagyunk és ápolni fogjuk a betegeket. Oh Keresztyén Testvérem, nézd meg ezt a gondolatvilágot és a mienkét, amelyik vigyorgó kárörömmel örül, mikor elnyomóinak van nyomorúsága. Hogy rúg bele még egyet, mikor utolsó hörög, az ellenség. Oh, hol van az a lelkület attól, amely érezte és meg is tette azt a krisztusi parancsot, hogy szeressétek ellenségeiteket és aki téged kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel.
Érzed-e mennyi joga van a hindu pogánynak ideállni a prédikáció igéjével, hogy: „Képmutató! Ne nézd a te felebarátod szemében a szálkát, mikor a te szemedben gerenda vagyon.” Keresztyén Testvéreim! A hegyi beszédnek van még egy mélységes gondolata. A hegyibeszéd a szenvedés dicshimnusza. Ezzel kezdi: boldogok, akik sírnak, a szegények, az éhezők, a szomjazók, a háborúságot szenvedők. A szenvedés boldogságának egy egészen új meglátása az, ahogy Jézus beszél róla. Most nézzétek meg, hogyan néznek a hindu pogányok a szenvedésre. Már ahogy céljukat el akarják érni, az is bizonyítja, hogy milyen érték előttük a szenvedés. De különösen nevelés rendszerük mutatja ezt. A kulik, a hindu nép alja, minduntalan kicsúszott Gandhi kezéből, mindig erőszakoskodásra vetemedtek és akkor Gandhi azt mondotta: én nagyon szomorú vagyok miattatok. És elkezdett böjtölni. Visszavonult házába és csendes önsanyargatással kezdett éhezni. S mintha csak dróttalan távírón ment volna szét ennek a híre, három nap múlva jöttek megalázkodva az engedetlen kulik, hogy „Uram, itt állunk előtted, nem tudjuk nézni, hogy szomorkodsz és érettünk szenvedsz, megígérjük, hogy megölhetnek bennünket, de nem fogunk többé erőszakoskodni.” Oh Keresztyén Testvéreim! Ki az, aki ezt a krisztusi nevelési rendszert meg merné itt valósítani?
Egy másik alkalommal egyik iskolában egy ifjú nem mondott igazat. Gandhi magához hívatta őt és azt mondta neki: fiam, én elhittem azt, amit mondtál, és szomorúan tapasztalom, hogy nem mondtál igazat. És én most nem téged büntetlek meg, magamat fogom büntetni, amiért ilyennek tudtalak nevelni. Böjtölni fogok addig, míg belőled Isten kegyelme más embert fog nevelni.
Lehetett volna keményebben és áldottabban nevelni, mint így? Ha megszidta vagy megverte volna, keményebb lett volna, mint az acél az a fiú, de mivel megalázta magát előtte, keményebb lecke volt az minden büntetésnél. Egy másik példa.
Amíg Gandhi börtönben volt, az alatt a különböző felekezetek összekülönböztek és veszedelem fenyegette a nemzeti összefogást. És mikor Gandhi kiszabadult és ezt látta, azt mondotta: nem bírom elviselni, hogy ennyire csak a személyemhez legyen kötve az egység.
Magamra veszek egy 21 napos nemzeti böjtöt. Nemrég operáción ment keresztül és ez a 60 éves ember, aki mindössze 45 kilogrammot nyomott, visszavonult házába és gyötörte magát.
Két napnál tovább nem bírták az összekülönbözött pártok, s kik előbb késhegyre mentek egymásnak, azok azt mondották, hogy ezt nem lehet elhordozni, hogy ott a város másik végén ő szenvedjen azért, mert mi nem férünk össze. És meghozták a határozatot, hogy senkit sem szabad vallásáért üldözni. Oh Keresztyén Testvérem, gondolj most újra erre a mi nyomorult hazánkra, hol semmivé vált a nemzeti összefogás, mert a különböző keresztyén felekezetek a maguk hatalmát féltve sanda és irigy szemmel néztek egymásra. Mondd, volna-e itt valaki a megkeresztelt keresztyének közül, aki feláll és azt mondja: ezt a felelősséget nem bírom tovább hordozni. Én vállalom magamra a nemzet minden bűnét és böjtjét. Ma kell halálra adnom magam, hogy itt meglegyen a békesség. Oh, van-e valaki, aki ezt meg merné csinálni? Pedig ez a Krisztus pedagógiája. Nézd, hogy akart az emberből új embert csinálni. Hogy szenvedett érte, a pokol minden kínját és gyötrelmét magára vette helyette.
Oh, mennyire joga van a nem dresszúrával nevelt, böjtölő hindu pogánynak idelépni helyembe a szószékre és azt mondani: vedd ki előbb a szemedből a gerendát és azután gondolj a külmisszióra! Még valamire rá akarok mutatni: a hindu pogánynak a Szentíráshoz való kapcsolatára.
Ezek pogányok és nézzétek: 1893-ban egy pogány olvas egy bibliai részt és 37 esztendőn keresztül nem tud szabadulni tőle. 37 esztendeje tart benne Isten igéjének az áldott eredménye.
Nézd meg a mai világot, melynek számára a bibliaolvasás tűnő élmény, futó délibáb, az eredménye eltűnik hetek, hónapok múlva. Gondold meg, hogy az az ember, aki félredobott minden dicsőséget, aki lehetne ma elnök, vagy király, ott ülhetne a dicsőség hegyormain, ma börtönben ül, de boldogan, mert nem tehetett másképp, annyira ránehezedett lelkére a hegyi beszéd. Egy alkalommal Gandhi utazott és egy városban kiszállt, az őt fogadó tömeg az állomáson körülvette, hogy: halljuk mi a mondanivalód számunkra. Akkor elővette háziszőttesének zsebéből az újtestamentumot – egy pogány, aki újtestamentumot hordoz magánál – és felolvasta a hegyibeszédből, hogy kicsoda boldog és azt mondotta: ez az én üzenetem!
Oh, hol van a mi boldogságunk e pogány emberek boldogságától!
Ma mikor iskolákat alakítanak börtönné, szállodákat foglalnak le erre a célra, mert nincs elég börtön, ami befogadja a csendes tüntetőket, ezeknek nagy része ott viszi a háziszőttes zsebében az újtestamentumot, pedig pogányok, akiknek nincs más köze Krisztushoz, mint hogy a bibliát hordják maguknál.
Oh, nézd meg ezt a világot, mely szégyelli a bibliát olvasni és a zsebében hordani, nem érzed-e, hogy joga van annak a pogánynak azt mondani: „képmutató, ne keresd a más szemében a szálkát!”
Keresztyén Testvéreim! Sok mindent lehetne még erről elmondani. Azoknak, akik ezek iránt érdeklődnek hadd ajánljak figyelmébe egy könyvet, mely most jelent meg, amelyből ezekből az adatokat is merítettem. Stanley misszionárius „Krisztus India országútján”
Biberauer Richard fordításában. De most ugye felmerült az a kérdés, szabad-e nekünk, van-e nekünk egyáltalában jogunk a külmisszióra gondolnunk az erkölcsileg annyira felettünk álló néppel szemben? Gerendákat hordozni szemünkben és szálkákat piszkálni az övékben? És mégis, minden sürgeti a külmissziót. Keresztyén Testvéreim! Nagyon, nagyon gazdagok ezek az emberek, sokkal gazdagabbak erkölcsi érzésben, mint pl. mi, sokkal több erejük van, mint nekünk, mindenük van, csak egy valamijük nincs: Megváltójuk. Van tanítómesterük és én sokkal nyomorultabb vagyok, mint ők Krisztus követésében, de egyet tudok róla, hogy ő engemet, elveszett és elkárhozott embert a haláltól megváltott. Hát szabad nekem elnéznem, hogy ezek az emberek, akik ott vannak egész közel a … pitvarában, csak a szentek-szentjébe nem tudnak bejutni, hogy ezek az örök kárhozatra jussanak. Most szeretném kivenni a szót a hindu pogány szájából és azt mondani, hogy tudom, hogy az én szememben akkora gerenda van, hogy sok botránkozást okoz. Hogy nyomorultabb és gyalázatosabb vagyok, mint te a te pogány életeddel. De egyet tudok, hogy az én nyomorult életem felett ott ragyog Krisztus keresztje, beborít hófehér palástjával, hogy én megváltottalak Téged? És mert teneked szálka van a szemedben, meg kell mondanom, hogy hiába van életed minden alázatossága, addig nincs életed megmentve, míg a kereszt alá nem jutottál.
Jézus egy ítéletet mond felettük: mindent megtartottál, de egy fogyatkozásod van. Ezek az emberek is érzik, hogy van egy fogyatkozásuk. Mikor ez a misszionárius visszament Indiába, mutattak neki egy kérvényt, melyen 15.000 pogány kéri keresztelésre való előkészítését. És tudjátok, hogy írták alá? Az ujjukat nyomták rá, mint a bűnösök. 15.000 piszkos kéznek a lenyomata volt ott az egy pár soros kérvény alján. Tudjátok mit jelent ez? 15.000 ember sóvárog és könyörög, jöjjetek és tüntessétek el életünk utolsó nagy fogyatékosságát. Elmondja ez a misszionárius, hogy ott, ahol azelőtt Mott Jánost kifütyülték, mikor Krisztus nevét említette, ott most ő tartott előadást Krisztus keresztjéről. És a végén azt mondotta: akik át akarják adni magukat Krisztusnak a legfelsőbb kasztból, azok jöjjenek ide az első sorba és közben eszembe jutott – írja – hogy valaki azt mondotta, hogy ha egy hindu brahmán megtér, az nagyobb csoda. mint ha egy halott feltámad. És akkor azért könyörögtem, hogy Uram cselekedd, hogy csak egy hindu jöjjön ide, hogy meg nem szégyenüljek. És 150 előkelő ember jött előre és ült le csendesen lehajtott fejjel, szívét Krisztusnak adva. Most felolvasom egy bengál költő karácsonyi versét: (következik a vers). Egy karácsonyi himnusz pogány ajakról. Mit felelsz reá Keresztyén Testvérem? A hinduknak van egy mondájuk, arról, hogy miért van fehér ember a világon. Ezt azzal magyarázza ez a monda: egyszer az Isten megkérdezte az emberektől, hol van a te atyádfia, mit cselekedtél vele? Azok, akik e kérdést meghallották úgy elsápadtak, hogy máig is fehérek azóta. Oh, bárcsak arcunk fehérségének lelkiismeretünk felébredése volna az oka arra a kérdésre, hogy hol van a mi atyánkfia? És bárcsak kipirulna újra az orcánk boldog, napsütötte hindu barnaság öntené el az arcunkat, mikor megindulunk azon az úton, melyen eljön erre a földre az Isten országa!
Ámen.
Ima: Jóságos Istenünk, szerető mennyei Atyánk! Hadd adjunk először is hálát e gyülekezetért, mint a külmisszió gyümölcséért, mert mi nem lennénk ma keresztyének, ha a tanítványok nem teljesítették volna parancsodat. Ki tudja hol volna még a keresztyénség, hol áldoznánk mi még ma is a hadúrnak? Köszönjük, hogy rendeltél külmissziót e világra, hogy nem engedted Pált megtorpadni Troásban, hanem kényszerítetted őt, hogy hozza át az evangéliumot Európába is. Köszönjük, hogy e gondot hordozó világban vannak emberek, akik elmennek szerte e világba bizonyságot tenni minden népeknek. Köszönjük, hogy magyar népünk sem maradt ki az olyan ember elküldésében, aki odadobja életét a te ügyedért.
Köszönjük, hogy lesz misszió, hogy felébred a lelkiismeret, hogy nem szabad embereket, kik jobbak, szentebbek nálunk, Krisztus megismerése nélkül meghalni hagyni. Kérünk áldd meg a hittérítőket. Bontsd meg körülöttük a gonosz hatalmát, az éghajlat zordonságát. Könyörgünk áldd meg őket szolgálatukban és nyisd meg előttük a szíveket, találják meg azok kulcsát. Oh, áldd meg a Hozzád térteket, azokat, akik az eke szarvára tették kezüket, hogy hátra ne nézzenek és ne tanácskozzanak testtel és vérrel. Áldd meg azokat, kik imádkoznak értük, hogy megalázkodva, de felemelkedve, lélekben növekedve érezzék, hogy nekünk adsz többet mikor külmisszióra küldesz el bennünket. Oh Urunk, adj erőt, hogy kiküszöböljünk minden olyat életünkből, amivel megbotránkoztatjuk azokat, akiket mi építeni akarunk. Kérünk, könyörgünk a szenvedőkért, a munkanélküliek hatalmas seregéért, a betegekért, a haldoklókért. A te kegyelmedbe ajánljuk azokat is, akik eljöttek ma ide, hogy megemlékezzenek halottaikról. Kérünk Téged, hogy akik bíznak Benned mikor búcsúznak majd a földi élettől, akkor is úgy érezzék, hogy a halál is áldás a Te kezedből. Könyörgünk áldd meg filléreinket, adj nekik angyalszárnyakat, hogy vigyék messze-messze a szeretetet. Hideg a pénz, de szeretetünk ölelje át és vidd el oda, ahol a Te országod építéséhez szükség van és kérjük ott szaporítsd meg, ahogy egyszer az öt kenyeret meg tudtad szaporítani – ingyen kegyelmed által.
Ámen.

„Ne nézd a te felebarátod szemében a szálkát.” Időpont: Vízkereszt ünnepe, 1931. január 6. [Helyszín: Győr?]
Alapige: Máté 7:3-5.
Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!
Keresztyén Testvéreim! Vízkereszt az evangélikus egyházban a külmisszió ünnepe.
Esztendőről-esztendőre ez a hivatalos alkalom, mikor a szószékről hivatalosan is a külmisszió kérdése kerül megvilágításba. Ha megfigyeljük ezeket a külmissziói előadásokat, azt látjuk, hogy azok három csoportra oszlanak. Az első csoport a megoldandó feladatokat állítja elénk. Betekintést enged a misszionálatlan államokba, a civilizálatlan államok közé, akik ugyanolyan Isten képére teremtett emberek, mint mi, kik éppen olyan igényekkel léphetnének fel, mint amilyenekkel mi fellépünk. Az igehirdetés e fajtája a szánalmat akarja felébreszteni a nyomorult emberekkel szemben. A második csoport a feladatok megoldásaira akarja ráirányítani figyelmünket, a misszionáriusok életére. Rámutat arra a hatalmas erőfeszítésre, mellyel a misszionáriusok elszakítják magukat hazától, családtól, európai civilizációtól, és mennek Isten országát terjeszteni. Rámutatnak ezek az igehirdetések azokra a veszedelmekre, melyek vadállatok és vademberek által testüket és lelküket állandóan fenyegetik. Ezek az igehirdetések azzal akarják felkelteni az érdeklődést a külmisszió iránt, hogy a bámulatot keltik fel a hit hőseivel szemben, és a velük való személyes kapcsolatot akarják kamatoztatni az üdv javára. Harmadik csoportja a külmisszió előadásoknak a pogány misszió eredményeit tárja fel előttünk. Rámutat az új keresztyének csodálatos keresztyénségére, amely sokkal jobban magán viseli az igazi keresztyénség minden hímporát és az első szerelem intenzitását, hősiességét és nagy áldozatra képes erejét.
E háromfajta előadás közül legveszedelmesebb az első, azért, mert mindig van az emberben valami hajlandóság arra, hogy missziói érdeklődésénél fogva felette érezze magát azoknál a pogányoknál, kiknek fajiságánál fogva is úgy érzi, felette áll. És önmaga értékelése emelkedik azáltal is, hogy külmissziói érdeklődését úgy tekinti, mint valami jótékonykodást, mely még a messze világra is kiterjed, és jóleső melegség futja át arra a gondolatra, hogy majd az ő filléreiből fog kórházba kerülni egy nyomorult beteg néger. Keresztyén Testvéreim! Akiknek külmissziói érdeklődése nem több, mint ez a fölényérzet, annak súlyosabb veszedelem, több kísértés az ilyen előadás, mint áldás. A második fajta igehirdetés már értékesebb, mert a feladat megoldóira irányítja figyelmünket. Elénk állít embereket, kiken megmérhetjük magunkat, kikkel szemben az alázatosság érzése ébred bennünk. Ezeknek az igehirdetéseknek csak az a veszedelmük, hogy a személyes kapcsolat keresésére helyezi a fősúlyt. A harmadik fajta igehirdetés a legáldottabb, mert megmutatja a pogányoknak hatalmas, égig érő újtestamentumi keresztyénségét. Mert, hogy Isten ezzel meg akart alázni, az bizonyos.
Vannak emberek, kik elindulnak a külmisszió útjára azzal, hogy ők ismerik Krisztust, egyszerre csak látják, hogy nem ismerikőt, mert olyan új dolgokat látnak meg, melyek eddig ismeretlen területek voltak előttük. A másik áldása visszaható, megalázó eredménye, mely reámutat a külmisszió eredményére, mely összehasonlítja a mi keresztyénségünket az ő keresztyénségükkel.
De én most egy harmadik megalázó eredményre akarok rámutatni. Nem a megoldott feladatokat, hanem a megoldásra nem szoruló dolgokat akarom a pogány misszió területéről szemetek elé állítani. Azt szeretném, ha beszédem első része úgy hangzanék, mint egy propaganda előadás a külmisszió ellen. Azt szeretném, ha ideállna egy pogány ember a helyemre és ő beszélne. És ezt meg is fogom tenni, nem én fogok beszélni, hanem pogányokat fogok beszéltetni, kik úgy gondolják, hogy nekik joguk van ajkukra venni velünk szemben azt a hegyi beszédbeli igazságot, hogy: „miért nézed a szálkát, mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának, hadd veszem ki a szálkát a te szemedből, holott íme a te szemedben gerenda van?” Mivel a gyülekezetnek az elmúlt év folyamán kétszer volt alkalma, hogy a külmisszió területéről, különösen Indiával ismerkedjék meg, mai beszédemet oda korlátozom. Elvezetlek benneteket egy börtönbe, ahol egy meggörnyedt hátú, agyonsanyargatott ember van elzárva, aki mégis szabadabb mindazoknál, akikőt oda bezárták. Ez az ember Mahatma Gandhi. 1893-ban, 38 évvel ezelőtt pogány volt, ma is az, a hindu vallásnak mélységes követője. Tudományt szerzett, európai egyetemet végzett ügyvéd, újságíró ember, aki felvértezte magát a modern tudomány minden fegyverével és tudományát ma sem dobta sarokba. Ez az ember 1893-ban olvasta a hegyi beszédet és akkor azt mondotta, hogy ez az az erkölcs, mit meg kell valósítani. Én ráhelyeztem életemet e beszéd fundamentumára, az lesz szabályozója életemnek. És elhatározását végrehajtotta. Végrehajtotta mindenekelőtt nemzeti és politikai életében. Szíve fájt, mikor arra gondolt, hogy rabszolga, nyomorult elnyomott nép az ő népe. Lángoló fajisága szeretett volna valami nagyot csinálni érte, és mikor a hindu irredentát lelkéből kitermelte és végrehajtási eszközét kiszemelte, akkor az a hegyi beszéd engedékenységének politikája volt. „Aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.” „Aki elveszi a te felső ruhádat, engedd oda neki az alsót is.” „Aki tőled kér, adj neki és ne vonj meg tőle semmit.” „Aki kényszerít téged elmenni egy mérföldre, menj el vele háromra.”
Gandhi ezt a merész gondolatot akarta végrehajtani és végre is hajtotta. Az ő serege, amit a hegyi beszéd zászlajával maga köré gyűjtött, elfogadta azt és megesküdött, hogy erőszakhoz nem fog nyúlni szabadsága kivívásánál, nemcsak azért, mert vezére ezt kívánja és parancsolja, hanem mert ez az egyetlen helyes kényszerítő politika. Gandhi az ellenség lelkiismeretét akarja felébreszteni, hogy lehetetlen tovább elnyomni ezt a népet. Látta, hogy az erőszak erőszakot szül, ő pedig örök időkre akarta felszabadítani népét. És ha egyszer fölébred lelkiismeretük, nem fog tovább tartani az elnyomás. Gandhi megérezte, hogy a szenvedélyes akarásnak és az alázatos engedékenységnek milyen csodálatos vegyüléke a hegyi beszéd krisztusi erkölcse.
Egy pár példát fogok elmondani. Megszentségtelenítették a templomukat és meg akarták azt tisztítani. Megizenték a szándékukat a rendőrségnek. Azután megindult a sereg zárt sorokban, egy szál fegyver nélkül, szent énekeket énekelve. Egy hídra értek, hol rendőrök kordona várta őket, de ők senkihez hozzá nem nyúlva, csak nyomultak énekelve előre. A rendőrök elővették a vasbotokat és ahová suhantak az ütések, hullottak az emberek a sárga hullámokba, de helyükbe mások nyomultak, egy szó nélkül hulltak el, ki elalélt, ki meghalt, de az ének hangzott tovább. Nem lehetett megállítani őket. A rendőrök kénytelenek voltak engedni és a menet a templomba ért és megtisztította a templomot. Az engedékenységnek és a fanatikus akarásnak krisztusi erkölcse! A másik példa: A só-kérdésre került a sor. Gandhi elhatározta, hogy el fogja foglalni erőszak nélkül az állami sóraktárakat. És megindult egy csoport rongyosan, fegyver nélkül. A katonaság bambusz és vasbotokkal ütlegelte őket és azok zokszó nélkül haraptak a fűbe, de a katonák nem tudták megakadályozni előnyomulásukat. Senki a katonákhoz nem nyúlt, de úgy érezték, olyan erővel állnak szemben, ami nagyobb minden hatalomnál. Legújabban kiadott az angol kormány egy rendeletet, az erdővédelem törvényét, amely megtiltja a legeltetést minden állami erdőben. És akkor emberek serege, kiknek eddig eszébe sem jutott a legeltetés, kihajtották az összes barmaikat, és nem volt a kormánynak annyi katonája, hogy meg tudták volna akadályozni, hogy ezek csendben, szó nélkül el ne foglalják az erdőt, mely a hindu népé és nem a kormányé. Mikor egyik vezetőt el akarták fogni, szépen felöltöztették, feldíszítették, kikísérték a megtiltott erdő területére és várták, hogy fogják el.
Egy egész rendőrcsapat állt meg előtte és nem mertek hozzányúlni, mert úgy érezték, borzalmas az a hatalom, mely kiárad belőlük, 1893 óta.
Keresztyén Testvérem! Ezek pogányok. És most nézd meg a keresztyén erkölcsöt abban a gondolatvilágban, mely ezekben él és a mai keresztyénség lelkében. Mit mondanának ma nálunk ahhoz az emberhez, aki azt mondaná, Nagy-Magyarország feltámasztásához nem kell ágyú, nem kell gépfegyver, csak egy sereg, aki képes engedelmeskedni a végletekig és kitartani a végsőkig. Mit mondanának ahhoz az emberhez, aki azt mondaná: emberek, menjünk fegyver nélkül négyes sorokban a komáromi hídra és ha milliót lesöpörnek a csehek, menjen utána egy másik millió, míg fel nem ébred a csehek lelkiismerete és igazságérzete. Ez elég igazolása annak, hogy milyen messze vagyunk mi a hegyi beszéd erkölcsétől és milyen közel vannak azok a pogányok hozzá. Hogy a mi egész erkölcsi és társadalmi életünk úgy van berendezve, hogy a jog és követelés fundamentumán állunk, nem az akarás és engedékenység alapján. Nem érzed-e, keresztyén testvérem, hogy joga volna Gandhi akármelyik paraszt követőjének ideállni helyettem a szószékre és azt mondani: „ti képmutatók, vessétek ki előbb a gerendát a ti szemetekből és azután gondoljatok arra, hogy kivessétek a szálkát a ti atyafiatok szeméből!” De a hegyi beszédnek nem csak ez az erkölcsi része lett uralkodó felettük, de egy másik része is, az együtt nem működés gondolata is. Jézus felállítja a válaszfalat, azt mondja: mi vagyunk a világ világossága – a másik oldalon a sötétség van. Mi vagyunk a világ sója, a hegyen épített város – ott van a mélység, a posvány. És mi ennek hirdetésére vagyunk a világon, a mi különállóságunkat kell hirdetnünk, nem szabad összekeverednünk a világgal, Béliálnak nincs köze Krisztushoz. Nézd milyen csodálatosan végrehajtották azok ezt is. Kiadták a jelszót az együtt nem működésre. Elzárkóznak minden előny elől, mit nekik jelentene az elnyomó hatalommal való érintkezés. Nem kell semmi közszolgálat, semmi rang, nekik nem kell semmi, mert nincs közösségük velük. Kenyeret kínálnak, és nem fogadják el. Nem kell az elnyomó hatóság iskolája, pedig ég a vágy lelkükben az európai műveltség után. Nem kell az elnyomó hatalom jogvédelme, pedig de sokszor volna szükségük reá. És tudjátok-e, hogy ennek az a következménye, hogy Indiában 20 esztendő óta kétszáz millió ember nem lakott jól. 200.000.000 ember úgy hal meg, hogy életében egyszer sem mondhatta el, hogy nem vagyok éhes. És ezek azt mondják, mi nem működünk együtt, nekünk nincs közösségünk veletek. Oh, ha most ezek szétnéznének közöttünk, ahol az emberek olyan olcsón eladók. Vannak, akiket egy rangért, egy medalionért, egy állásért, egy darab kenyérért meg lehet venni. Nem érzed-e, milyen joga volna annak a hindu pogánynak ebben az eladó világban prédikálni arról: „te képmutató, vedd ki előbb a gerendát a magad szeméből, és akkor lásd meg a máséban a szálkát.” A hegyi beszéd harmadik gondolata: a szolgálat gondolata. Mikor határozottan megállapítja a világtól való elkülönülést, azt is megállapítja, hogy nekik szolgálni kénytelenek vagyunk. A világosság el van határolva a sötétségtől, és azért annak világítani kell. A só elolvad, de erejét beleadja abba az ételbe, amelyben láthatatlanná vált. Az elnyomó hatóságoknak sokszor igen nehéz helyzete volt. És nézzétek, akkor felfüggesztette Gandhi az együtt nem működést és kiadta a parancsot a segítésre. A búr háborúban vöröskeresztes csapatokat szervezett és ők kötözték be az elnyomók sebeit. És mikor kiütött a pestis és még a hozzátartozók is menekültek a fertőzöttektől, akkor ez a meggyalázott és agyonsanyargatott sereg volt az, amelyik jelentkezett a kórházkapu előtt, hogy itt vagyunk és ápolni fogjuk a betegeket. Oh, keresztyén testvérem, nézd meg ezt a gondolatvilágot és a mienket, amelyik vigyorgó kárörömmel örül, mikor elnyomóinak van nyomorúsága. Hogy rúg bele még egyet, mikor utolsót hörög az ellenség. Oh, hol van az a lelkület attól, amely érezte és meg is tette azt a krisztusi parancsot, hogy szeressétek ellenségeiteket, és aki téged kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel. Érzed-e, mennyi joga van a hindu pogánynak ideállni a prédikáció igéjével, hogy: „Képmutató! Ne nézd a te felebarátod szemében a szálkát, mikor a te szemedben gerenda vagyon.” Keresztyén Testvéreim! A hegyi beszédnek van még egy mélységes gondolata. A hegyi beszéd a szenvedés dicshimnusza. Ezzel kezdi: boldogok, akik sírnak, a szegények, az éhezők, a szomjazók, a háborúságot szenvedők. A szenvedés boldogságának egy egészen új meglátása az, ahogy Jézus beszél róla. Most nézzétek meg, hogyan néznek a hindu pogányok a szenvedésre.
Már ahogy céljukat el akarják érni, az is bizonyítja, hogy milyen érték előttük a szenvedés. De különösen nevelésrendszerük mutatja ezt. A kulik, a hindu nép alja, minduntalan kicsúszott Gandhi kezéből, mindig erőszakoskodásra vetemedtek és akkor Gandhi azt mondotta: én nagyon szomorú vagyok miattatok, és elkezdett böjtölni. Visszavonult házába és csendes önsanyargatással kezdett éhezni. S mintha csak dróttalan távírón ment volna szét ennek a híre, három nap múlva jöttek megalázkodva az engedetlen kulik, hogy: „Uram, itt állunk előtted, nem tudjuk nézni, hogy szomorkodsz és érettünk szenvedsz, megígérjük, hogy megölhetnek bennünket, de nem fogunk többé erőszakoskodni.”
Oh, Keresztyén Testvéreim! Ki az, aki ezt a krisztusi nevelési rendszert meg merné itt valósítani? Egy másik alkalommal egyik iskolában egy ifjú nem mondott igazat. Gandhi magához hívatta őt és azt mondta neki: fiam, én elhittem azt, amit mondtál, és szomorúan tapasztalom, hogy nem mondtál igazat. És én most nem téged büntetlek meg, magamat fogom büntetni, amiért ilyennek tudtalak nevelni. Böjtölni fogok addig, míg belőled Isten kegyelme más embert fog nevelni. Lehetett volna keményebben és áldottabban nevelni, mint így? Ha megszidta, vagy megverte volna, keményebb lett volna, mint az acél az a fiú, de mivel megalázta magát előtte, keményebb lecke volt az minden büntetésnél. Egy másik példa. Amíg Gandhi börtönben volt, az alatt a különbözőbb felekezetek összekülönböztek és veszedelem fenyegette a nemzeti összefogást. És mikor Gandhi kiszabadult és ezt látta, azt mondotta: nem bírom elviselni, hogy ennyire csak a személyemhez legyen kötve az egység. Magamra veszek egy 21 napos nemzeti böjtöt. Nemrég operáción ment keresztül és ez a 60 éves ember, aki mindössze 45 kilogrammot nyomott, visszavonult házába és gyötörte magát. Két napnál tovább nem bírták az összekülönbözött pártok, kik előtte késhegyre mentek egymásnak, azok azt mondották, hogy ezt nem lehet elhordozni, hogy ott a város másik végén ő szenvedjen azért, mert mi nem férünk össze. És meghozták a határozatot, hogy senkit nem szabad vallásáért üldözni. Oh, keresztyén testvérem, gondolj most újra erre a mi nyomorult hazánkra, hol semmivé vált a nemzeti összefogás, mert a különböző keresztyén felekezetek a maguk hatalmát féltve sanda és irigy szemmel néztek egymásra. Mondd, volna-e itt valaki a megkeresztelt keresztyének közül, aki feláll, és azt mondja: ezt a felelősséget nem bírom tovább hordozni. Én vállalom magamra a nemzet minden bűnét és böjtjét. Ma kell halálra adnom magam, hogy itt meglegyen a békesség. Oh, van-e valaki, aki ezt meg merné csinálni? Pedig ez a Krisztus pedagógiája. Nézd, hogy akart az emberből új embert csinálni. Hogy szenvedett érte, a pokol minden kínját és gyötrelmét magára vette helyette.
Oh, mennyire joga van a nem dresszúrával nevelt, böjtölő hindu pogánynak idelépni helyembe a szószékre és azt mondani: vedd ki előbb a szemedből a gerendát és azután gondolj a külmisszióra!
Még valamire rá akarok mutatni: a hindu pogánynak a Szentíráshoz való kapcsolatára. Ezek pogányok, és nézzétek: 1893-ban egy pogány olvas egy bibliai részt és 37 esztendőn keresztül nem tud szabadulni tőle. 37 esztendeje tart benne Isten igéjének az áldott eredménye. Nézd meg a mai világot, melynek számára a bibliaolvasás tűnő élmény, délibáb, az eredménye eltűnik hetek, hónapok múlva. Gondold meg, hogy az az ember, aki félredobott minden dicsőséget, aki lehetne ma elnök, vagy király, ott ülhetne a dicsőség hegyormain, ma börtönben ül, de boldogan, mert nem tehetett másképp, annyira ránehezedett lelkére a hegyi beszéd. Egy alkalommal Gandhi utazott és egy városban kiszállt. Az őt fogadó tömeg az állomáson körülvette, hogy: halljuk, mi a mondanivalód számunkra. Akkor elővette háziszőttesének zsebéből az Újtestamentumot – egy pogány, aki Újtestamentumot hordoz magánál – és felolvasta a hegyi beszédből, hogy kicsoda boldog, és azt mondotta: ez az én üzenetem! Oh, hol van a mi boldogságunk e pogány emberek boldogságától! Ma, mikor iskolákat alakítanak börtönné, szállodákat foglalnak le erre a célra, mert nincs elég börtön, ami befogadja a csendes tüntetőket, ezeknek nagy része ott viszi a háziszőttes zsebében az Újtestamentumot, pedig pogányok, akiknek nincs más köze Krisztushoz, minthogy a Bibliát hordják maguknál. Oh, nézd meg ezt a világot, mely szégyenli a Bibliát olvasni és a zsebében hordani, nem érzed-e, hogy joga van annak a pogánynak azt mondani: „képmutató, ne keresd a más szemében a szálkát!” Keresztyén Testvéreim! Sok mindent lehetne még erről elmondani. Azoknak, akik ezek iránt érdeklődnek, hadd ajánljak figyelmébe egy könyvet, mely most jelent meg, amelyből ezeket az adatokat is merítettem. Stanley misszionárius „Krisztus India országútján” Biberauer Richard fordításában. De most ugye felmerült az a kérdés, szabad-e nekünk, van-e nekünk egyáltalában jogunk a külmisszióra gondolnunk az erkölcsileg annyira felettünk álló néppel szemben? Gerendákat hordozni szemünkben és szálkákat piszkálni az övékében? És mégis, minden sürgeti a külmissziót. Keresztyén Testvéreim! Nagyon-nagyon gazdagok ezek az emberek, sokkal gazdagabbak erkölcsi érzésben, mint mi, sokkal több erejük van, mint nekünk, mindenük van, csak egy valamijük nincs: Megváltójuk. Van tanítómesterük, és én sokkal nyomorultabb vagyok, mint ők Krisztus követésében, de egyet tudok Róla, hogy ő engemet elveszett és elkárhozott embert a haláltól megváltott. Hát szabad nekem elnéznem, hogy ezek az emberek, akik ott vannak egész közel a templom pitvarában, csak a szentek-szentjébe nem tudtak bejutni, hogy ezek az örök kárhozatra jussanak? Most szeretném kivenni a szót a hindu pogány szájából és azt mondani, hogy tudom, hogy az én szememben akkora gerenda van, hogy sok botránkozást okoz. Hogy nyomorultabb és gyalázatosabb vagyok, mint te a te pogány életeddel. De egyet tudok, hogy az én nyomorult életem felett ott ragyog Krisztus keresztje, beborít hófehér palástjával, hogy én megváltottalak téged. És mert teneked szálka van a szemedben, meg kell mondanom, hogy hiába van életed minden alázatossága, addig nincs életed megmentve, míg a kereszt alá nem jutottál. Jézus egy ítéletet mond felettük: mindent megtartottál, de egy fogyatkozásod van. Ezek az emberek is érzik, hogy van egy fogyatkozásuk. Mikor ez a misszionárius visszament Indiába, mutattak neki egy kérvényt, melyen 15.000 pogány kéri a keresztelésre való előkészítését. És tudjátok, hogy írták alá? Az ujjukat nyomták rá, mint a bűnösök. 15.000 piszkos kéznek a lenyomata volt ott egy pársoros kérvény alján. Tudjátok mit jelent ez? 15.000 ember sóvárog és könyörög, jöjjetek és tüntessétek el életünk utolsó nagy fogyatékosságát. Elmondja ez a misszionárius, hogy ott, ahol azelőtt Mott Jánost kifütyülték, mikor Krisztus nevét említette, ott most ő tartott előadást Krisztus keresztjéről. És a végén azt mondotta: akik át akarják adni magukat Krisztusnak a legfelsőbb kasztból, azok jöjjenek ide az első sorba, és közben eszembe jutott – írja – hogy valaki azt mondotta, hogyha egy hindu brahmán megtér, az nagyobb csoda, mintha egy halott feltámad. És akkor azért könyörögtem, hogy Uram cselekedd, hogy csak egy hindu jöjjön ide, hogy meg ne szégyenüljek. És 150 előkelő ember jött előre és ült le csendesen, lehajtott fejjel, szívét Krisztusnak adva. Most felolvasom egy bengál költő karácsonyi versét. Egy karácsonyi himnusz pogány ajakról. Mit felelsz reá, keresztyén testvérem?
A hinduknak van egy mondájuk arról, hogy miért van fehér ember a világon. Ezt azzal magyarázza ez a monda: egyszer az Isten megkérdezte az emberektől, hol van a te atyádfia, mit cselekedtél vele? Azok, akik e kérdést meghallották, úgy elsápadtak, hogy máig is fehérek azóta. Oh, bárcsak arcunk fehérségének lelkiismeretünk felébredése volna az oka arra a kérdésre, hogy hol van a mi atyánkfia? És bárcsak kipirulna újra az orcánk boldog, napsütötte hindu barnaság öntené el az arcunkat, mikor megindulunk azon az úton, melyen eljön erre a földre az Isten országa! Ámen.

Először az Isten országa!
Időpont: 1935. szeptember 29. Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap
Alapige: Mt 6,31–34 Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap fel ől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai fel ől. Elég minden napnak a maga baja.
Először az Isten országa!
Ez a három szó egy kemény parancs. Mikor a hajó veszedelembe jut, és süllyedni kezd, rendszerint elhatalmasodik az utasokon a félelem. Elveszítik józan eszüket, és ösztönös életfenntartási vágyukkal szeretnének befurakodni valamelyik mentőcsónakba. Természetes, hogy ilyenkor irtózatos tolongás támad. Fejvesztettségük egyenesen megakadályozza megmenekülésüket. Ilyenkor parancs jön a hajó kapitányától. Síró gyermekek zokogásán, kétségbeesett, jajveszékel ő nők sikongásán, tolakodó férfiak dühöngő káromkodásán keresztül átharsog a kapitány hangja: „Férfiak hátra! N ők és gyermekek előre!” És amelyik férfi nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani, az igen hamar kap kézzelfogható tanítást arról, hogy ez a sorrend: Férfiak hátra! N ők és gyermekek előre! A kapitány, ha kell, revolverrel a kezében szerez érvényt ennek a parancsnak.
Valami ilyen kemény parancs Jézus ajkán ez az ige: először az Isten országa! Félre minden az útból! Első az Isten országa! * * * Az emberi szív körül is olyan rettenetes tolongás van, mint a süllyed ő hajón a mentőcsónak körül. Ha őszintén be tudunk tekinteni saját lelkünk állapotába, és nem takargatjuk magunk elől a szomorú valóságot, meg kell látnunk, hogy emberi szívünk trónja körül a trónkövetel ők légiója tolong. Ott tolong kidülledt szemével, bamba arcával a negyedes fejedelem, Heródes.
Kezében a mámor habzó serlegével rá akar ülni vergődő szívünk trónusára, és azt ígéri, hogy uralma alatt nyugodalmunk lesz, mert megöli a bűneink miatt nyugtalanító lelkiismeretet, Isten élő prófétáját, a mi Keresztelő Jánosunkat. Azután letaszítja helyéről a másik trónkövetelő. Jön felénk, mint Dávid király azon az estén, mikor ott fenn, királyi palotája tetejéről nem látott mást, csak a fürdőző Bethsabét. Nem látta családját, nem látta nemzete becsületét, Istentől felkent voltának elkötelezését, csak egyet látott érzéki, sóvár szemekkel: a fürdőző Bethsabét.
Ráül szívünk trónjára, és ígér vérforraló gyönyöröket, míg le nem taszítja onnan egy új trónkövetel ő. Talán úgy jön, mint Heródes az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben, királyi pompában várva a nép hódolatát, és ráül szívünk trónjára, mint a dicsőség vágya. Ígér hatalmat, uralkodást, hódolatot, míg le nem taszítja trónjáról az új király. Ez talán úgy jön felénk, mint Júdás, keze, mint a karvaly, úgy szorítja az ezüsttel telt pénzes zacskót, és magyarázza, hogy nincs szerelem, nincs mámor, nincs dicsőség, nincs kötelesség, nincs Isten, nincs semmi, csak egy van: pénz! Pénzen mindent meg lehet vásárolni. Tudományt, szerelmet, dicsőséget, tekintélyt, mindent megszerezhetsz magadnak pénzen. És ott ül addig, míg nem jön az új király.
Így jönnek sorba az új trónkövetel ők, ki tudná őket elsorolni? Ott van verítékes arcával a munka, szigorú tekintetével a becsület, rövidlátó szemével az igazság, és a sor végén ott áll csendesen és alázatosan töviskoronás Királyunk. Az ajtó előtt várja, vajon megnyílik-e az ajtó, hogy bemehessen rajta.
Aki látja saját lelke állapotját, az nemcsak azt látja, hogy micsoda verseny folyik szíve trónjáért, hanem azt is, hogy ezek a trónkövetel ők újra meg újra visszatérnek. Letaszított királyok újra felkapaszkodnak szíve trónjára. Valami félelmetes zűrzavar van a szívünk körül.
Misszionáriusok sokat beszélnek arról, hogyan bánnak bálványisteneikkel a pogányok. Ha nem teljesítik kérésüket, elveszítik kegyüket, letaszítjákőket trónjukról, még meg is verikőket, és keresnek maguknak más istent. Újat vásárolnak helyettük. Higgyétek el, nincs az az elvetemedett pogány, aki annyiszor váltogatná a maga istenét, mint mi a szívünk bálványát.
Nincs az az utolsó rossz cseléd, aki gazdáját annyit cserélgetné, mint a mai ember azt, akinek szolgálni akar. Olyan csodálatos, szinte érthetetlen dolog az, hogy a mai ember, aki annyira szereti a rendet, és úgy irtózik az otthontalanságtól, így tud élni, ebben a rettenetes lelki káoszban. Nincs egyensúlya a mai embernek? Azért nincs, mert nincs rend a szívünkben. Ezért vagyunk nyugtalanok, ezért teher az élet.
Krisztus parancsa rendet akar teremteni bennünk. Odaáll a trónkövetel ők tábora elé, szava végigzúg rajtuk, mint a kapitány szava a süllyed ő hajón: Félre az útból! Először az Isten országa! Félre életkérdések! Félre kenyér, ruha, élet és halál kérdése! Nem az a fontos, hol és hogyan töltöd a földi életedet, hanem az a fontos, hogy hol fogod tölteni az örökkévalóságodat.
Mondd azért Eszterrel: „Ha elveszek, hát elveszek!” (Eszt 4,16), de megtalál az Úr. Félre az útból család kérdése! Nem az a fontos, hogy mit mond az anyám vagy az apám vagy a hitvestársam vagy a családomban élő rokonom, egy a fontos: hogy benne legyek abban a szent családban, melyre Jézus azt mondotta: „Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem és nőtestvérem és az én anyám.” (Mk 3,35) Félre emberi vélemények! Nem az a fontos, hogy mit szól a világ. Egy a fontos: mit szól az Úr Jézus Krisztus. Első az Isten országa!
Te talán azt mondod, testvérem, hogy könnyű így beszélni annak a kenyérkérdésről, akinek a kenyérkérdése el van rendezve. De nehéz annak, akinek üres a gyomra, és kenyérért sír a gyermeke. Könnyű azt mondani: először az Isten országa, azután a család! – annak, kinek számára olyan légkört biztosít a családja, amelyikben Isten igéje a vezérl ő gondolat. De nehéz így beszélni annak, akinek családi köre örökös harctér és küzdelem, mert a hitvestárs vagy egy hozzátartozó állandóan harcol az ellen, hogy első legyen az Isten országa. És könnyű így beszélni, mikor benn vagyunk a templomban, vagy egy egyház népe között élünk, de nehéz akkor, mikor egy istentelen világban élünk, hol szidalom, gúny és keresztrefeszítés a sorsa azoknak, akik így beszélnek: „Első az Isten országa!”
Testvérem, hadd mondjam meg neked azt, hogy az az Úr Jézus, aki ezt a kemény parancsot kiadta, elsősorban önmagára vonatkoztatta azt. Neki sem volt ez könnyű. Hisz nem volt, hova fejét lehajthatta volna, országút poros vándora volt. Nem volt kenyere, jótékony lelkek irgalmából élt. Családja furcsa szemekkel nézett rá és missziói útján végzett munkálkodására, azt beszélte, hogy elment az esze, magánkívül van. És mégis azt mondotta: Első az Isten országa! Barátai egyszerű, gyámoltalan emberek voltak, ellenségei fenn ültek a hatalmi polcokon. Barátai gyávák, visszahúzódók, ellenségei erőszakosak, szemtelenek. És mégsem gondol arra, hogy mit szólnak majd a főpapok és írástudók, csak arra, hogy első az Isten országa.
És figyeljük meg, kiknek mondja másoknak ezt a parancsot? Azoknak, akiknek lelkét megterhelte a mindennapi élet gondja, akiknek az a panaszuk, hogy nincs kenyerük, s rongyokban járnak. Látod, ezt az ellentmondást, kivételt nem tűrő kemény parancs neked, nekem, nekünk szóló kemény parancs. Félre az útból minden más kérdéssel! Első az Isten országa! * * * „Először az Isten országa!” Akkor a többiek mind megadatnak néktek. Ez nemcsak kemény parancs igája, hanem világos, bölcs tanítás is.
A „többi mind”, amiről itt szó van, a keresztyén ember életének kereteit biztosító földi javak. Ezekkel kapcsolatban nagy homály uralkodik a keresztyén emberek gondolatában. Az a tévhit, hogy a keresztyénség a földi élet boldogságának legjobb biztosítása. A legtöbb ember úgy gondolkodik, hogy minél közelebb jön Istenhez, Isten is annál közelebb jön őhozzá, és ezáltal boldog és szerencsés lesz az élete. Jézus ezt így soha meg nem ígérte. Ez a gondolat az üzleti szellem beszüremlése a keresztyén életbe, a hasznossági gondolat a keresztyénség mezején. Ne gondoljuk, hogy ez a tévhit csak azok lelkében van meg, akik messze vannak még az igazi keresztyénségtől. Nem! Igen határozott lelkeknél is találkozunk ezzel a gondolkodással. Mikor valami baj történik, vagy csalódás éri őket, az csalódás sok keresztyén számára magában az Istenben is. Én sem titkolom el, hogy sokszor kapom rajta magamat, hogy mikor valami kellemetlenség vagy csalódás ér, sérelemnek érzem azt az Isten részéről. Ez mind az üzleti szellemnek, a hasznossági gondolatnak a beszüremlése a keresztyén életbe.
Ez az üzleti keresztyénség súlyos tévedésen alapszik. Azt gondoljuk, hogy adhatunk valamit az Istennek. Pedig semmit. Amink van, az őtőle van. Nekünk csak egy szerzeményünk van: a bűnünk. Az nem Istentől van. De minden másunk, az erőnk, időnk, pénzünk, a hitünk, az imádságunk, minden őtőle van. Óriásit téved az üzleti keresztyénség, ha azt gondolja, hogy adhat valamit az Istennek.
A másik tévedése az üzleti keresztyénségnek, hogy úgy néz a szeretetre, mint tőkebefektetésre. Így gondolkodik: „Hát jó, mi nem adhatunk semmit az Istennek, de mégis, mikor eljárok a templomba, mikor adakozom az egyház céljaira, mikor imádkozom, mikor bibliát olvasok, mégiscsak közeledem az Istenhez, és a közeledés szeretetet jelent. Hát jó, előtte semmit nem ér az, amit nyújtok neki, hisz csak visszaadom, ami az övé, de ő látja ezek mögött a szívem közeledését, a feléje kinyújtott kezemet, és ez mégiscsak ér valamit előtte, és ezért jobban szeret engem.” Igaza van az embernek, mikor azt gondolja, hogy ezek a keresztyén életformák az Isten iránti szeretet megnyilatkozásai. Aki azonban azzal a gondolattal közeledik Istenhez, hogy megmutatott szeretetéért alkalomadtán számlát fog benyújtani Istennek, annál ez az életstílus nem szeretet, csak szeretetnek álcázott rút önzés. Isten nem engedi meg, hogy számításból szeressük.
Van az üzleti keresztyénségnek egy harmadik tévedése is. Azt gondolja, hogy nekünk jogunk van valamit várni Istentől. Ó, szegény, nyomorult ember! Mi lenne ebből a világból, ha a jogrend alapján, és nem a kegyelem alapján kormányozná az Isten! Ha velem, veled, evvel a gyülekezettel, evvel a bűnös nemzettel úgy bánna az Isten, amint azt megérdemelnénk! Akkor nem állna ez a szép templom, én nem hirdethetném nektek az igét, ellenséges hadak bakancsai tipornák e drága magyar föld újra felszántott és új magot váró barázdáit. Botor, aki azt hiszi, hogy szabad a magunk érdekében jogosnak vélt követelésekkel odaállni Isten elé.
Negyedik tévedése ennek a gondolkodásmódnak az, hogy Isten legnagyobb áldása a földi élet boldogsága. A Biblia világosan megmondja: „Akit szeret az Úr, megdorgálja, s megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.” (Zsid 12,6) Beszél az Írás olyanokról, akiknek áldásává lett a nagy keserűség. És példákat hoz fel arra, hogy nincs nagyobb büntetése Istennek annál, mintha hiányzik a nyomorúság valakinek az életéből, mikor engedi Isten, hogy minden sikerüljön neki, arannyá váljék, amihez hozzányúl, menjen előre dicsőségről dicsőségre, és azután Isten nélkül pusztuljon el a kárhozatban. Gondolj vissza életedre. Mikor jártál legtöbbet a templomba, mikor kerested legjobban az Istent, mikor öntözted könnyeiddel az énekeskönyvedet, mikor olvastad legszomjasabban a Bibliát, mikor imádkoztál legtöbbet?
Ugye akkor, mikor beborult fölötted az ég, amikor sötétben voltál, mikor tapogató két kezed, mint sötétben járó gyermek keze kereste a szilárd édesapai kezet, amelybe bele lehet kapaszkodni!
Mindez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy Isten nem akar az övéi földi életéről gondoskodni. Akar ő, csak üzletet nem enged belőle csinálni. „Keressétek először Istennek országát, és ezek mind megadatnak néktek.” Aki az Isten országát keresi először, és nem törődik avval, hogy mi lesz ennek a következménye: nagyobb karéj kenyér vagy nyomorúság, dicsőség-e vagy gyalázat, csak először Isten országa legyen az övé, az az Isten országával együtt megkapja mindazt, amire szüksége van földi életében. Tehát ami szükséges, azt megkapja. Amit nem kap meg, arra nincs szüksége. Ellenben aki utolsósorban keresi Istennek országát, az elveszíti azt is, ami szükséges neki, és Isten országát sem éri el. Itt a magyarázata annak az aforizmának, hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki pedig elveszti, megtalálja azt. * * * Először az Isten országa!
Ez a mondat nemcsak kemény parancs, nemcsak bölcs tanítás, de csodálatos vigasztalás is.
Vigasztalás földi életünk szempontjából. Akinek ez a jelszava, az mindent Isten szempontjából néz, és így sok minden, ami különben fájna, és keserűséget okozna neki, örömmel tölti el, mert meglátja, hogy Isten országához vitte közelebb.
Finnországban egy parasztember kihallgatta két kis leányka beszélgetését. A fák között végigsuhogó őszi szélben a pergő falevelek között ott állott ez a két kis finn iskolás leány.
Beszélgettek, mint két kis öreg, nagy kérdésekről. Azt mondja az egyik: Látod, úgy lehull minden szépség a fákról, olyan rövid minden gyönyörűség, mint a tavasz meg a nyár minálunk!
Minden porba hull. Akkor megszólalt a másik: De nézd, ősszel mindig nagyobb lesz az ég.
Tavasszal meg nyáron, mikor zöld pompájukban állanak a fák, olyan keveset látunk az égből.
Ősszel, mikor hullani kezdenek a falevelek, nagyobb lesz felettünk az ég. – Ki tudja, hol hallott erről ez a két kis finn leány. Akárhol hallotta, jól tette, hogy megtanulta. Nagy igazság ez. Igen, hulljatok levelek! Vetkőztess le, Isten, mindenből bennünket, csak legyen nagyobb felettünk az ég!
Mikor a finnekkel az ő szép országukról beszélünk, azt mondják: Szép, nagyon szép a mi országunk, de van valami Magyarországon, ami itt nincs. Mikor ott megállunk a nagy Alföldön, olyan hatalmas nagy felettünk az ég.
Az az ember, akinek első az Isten országa, mindent abból a szempontból néz, hogy forró, homokos, lombtalan, földön is mit mutat az ég.
De vigasztalás ez a mondat az örökéletünk szempontjából is. „Keressétek először Istennek országát!” Ez azt is jelenti, hogy Isten országa megvan valahol. Nem úgy kell valakinek megépíteni, megvan, készen van, csak meg kell keresni. Ha Jézus azt mondja, hogy keressétek, akkor meg is lehet találni. Ti, akik keresitek, de nem találjátok, kik lelketek összevisszaságában nem találjátok meg az egyensúlyotokat, nektek azt üzeni az Úr: Keressétek először Isten országát, és megtaláljátok. Mert a megtalálás nem ember műve, hanem Isten műve. Akik egész szívükből keresik, azok megtalálják. Csodálatos, áldott vigasztalás!
Először az Isten országa! Minden más félre az útból! Minden más senki és semmi és utolsó! először az Isten országa!
Ámen.

„Ne aggodalmaskodjatok!” Időpont: 1932. szeptember 4. Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap
Alapige: Máté 6,24-34.
Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.
Azért azt mondom néktek: Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet hogynem az eledel, és a test hogynem az öltözet?
Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?
Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal?
Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy.
Ha pedig a mezőnek füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek?
Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?
Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van.
Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.
Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.
Keresztyén Testvéreim! Az a világ, amelyben most élünk, az aggodalmaskodás világa.
Mennyi minden aggodalomnak a redőit látja az ember az arcokon. Gondoljunk a munkanélküliek táborára, hogy lerí róluk a kenyérgond. Mikor a szeptemberi porban megzörren lábuk alatt a megsárgult falevél, előhírnöke az ősznek, mely arról beszél, hogy vége a nyárnak, jön az ősz, azután meg a tél, hogyan rajta van az arcokon az aggodalmaskodó kérdés: „Mit eszünk, mivel ruházkodunk, mivel fűtünk!” És a másik gond! Akiknek még van megélhetésük, azoknak az arcán is ott látunk egy nagy aggodalmaskodást, a vagyon gondját. Akiknek az a gondolat szorítja össze a szívét, hogy mi lesz a vagyonukkal, ha az a sok éhes ember azt gondolja egyszer, hogy nem jól van ez így, ahogy van és jön újra a nagy felfordulás. Ezeknek az embereknek a homlokára is oda van írva az aggodalom.
Azután van egy sereg ember, akiknek arcán a nemzetük jövője felett való aggodalom redői húzódnak. Akik látják, hogy ez az ország mennyire magára van hagyva megcsonkítottságában, hogyan elzárják előle a vámsorompót, az életlehetőséget, a boldogulás útját. Akiknek a szíve ég a honszerelemtől, azoknak arcára rárajzolódik a honfiúi gond: mi lesz ebből a szerencsétlen országból?
És vannak emberek, hála Istennek nem is olyan kevesen, akiknek lelkén ott borong a keresztyénség jövőjének gondja. Mert látják az istentelenség hatalmas propagandáját, hogy hogyan akarják kiirtani a legkisebb gyermekből az Isten fogalmát, hogyan akarják kipusztítani az ifjúságból az Istenhitet. Ezeknek a szíve összeszorul az aggodalomtól, hogy mi lesz a keresztyénségből, az egyházból, ha ez így megy tovább.
Az aggodalmaskodás e világában, hol nem talál az ember egy szilárd pontot, hol lábát megvethesse, mint valami csodálatos tisztaságú ezüstharang, úgy csendül ki a hegyi beszéd e része, melybe vissza-visszatér az a gondolat: „Ne aggodalmaskodjatok”!
Szeretnék rámutatni Jézus e parancsának kizárólagosságára. Hogy nincs az aggodalomnak egy fajtája sem, mely jogosult lenne, melyet Jézus megengedne. Egymásután sorolja fel az aggodalmaskodás mindegyik fajtáját és mindegyik elé odateszi e tiltó szót: „Ne!” Ne aggodalmaskodjatok, hogy mit egyetek, mit igyatok! … Ne aggodalmaskodjatok az öltözetetek felől! Ne aggodalmaskodjatok a holnap, a jövőtök miatt stb! Nincs az aggodalmaskodásnak olyan fajtája, melyre rá ne tenné mutatóujját: megtiltom! Nem szabad aggodalmaskodni!
Az aggódó és meggyötört ember e parancsot úgy érzi, mint kényszerzubbonyt, hogy hát Istenem, hogy lehet ezt tőlem kívánni, hogy ne aggodalmaskodjam, hiszen rajtam kívül álló dolgok miatt aggodalmaskodom. Nincs hatalmam elhárítani az okokat. Ha tudnék magamnak munkaalkalmat teremteni, akkor nem volnának megélhetési aggodalmaim. Ha nem volna nemzetem ilyen körülmények közt, nem volnának honfiúi aggodalmaim. Ha a keresztyénség egén nem látnám tornyosulni a halálos veszedelem felhőit, nem volnának aggodalmaim Isten országa miatt. De ezeket az okokat nem tudom kiküszöbölni, éppen azért vannak aggodalmaim, mert tehetetlen vagyok az okokkal szemben. Testvéreim! Halljátok meg: Jézus soha nem kíván olyat, ami lehetetlen. Ha ő azt kívánja, hogy mi ne aggodalmaskodjunk, akkor lehetséges, hogy a legnagyobb bizonytalanság, a legkilátástalanabb helyzet fojtó ködében is tudjunk járni napsugaras, boldog arccal. Ha Jézus parancsolja, akkor lehet!
Jézus meg is mondja, hogyan.
Rámutat, hogy mikor ezt parancsolja: „Ne aggodalmaskodjatok”! mindig hozzánk beszél.
Neki van hatalma, hogy egy szavával lecsendesítse a háborgó hullámokat és nem csak azoknak tud parancsolni, hogy távozzatok, csend legyen, hanem nekünk is tudja parancsolni. És ezzel megmutatja, hogy az aggodalmaskodás nem kívülről jövő valami, hanem belőlünk vetődik ki e világba. Ezért aggodalmaskodó lelkek, nektek van módotok, hogy az aggodalmaskodást kidobjátok életetek hajójából, mint felesleges terhet!
Testvéreim! Jézusnak annyira ránehezedik lelkére, hogy az aggodalmaskodást kikergesse lelkünkből, hogy érdekesen jelentkezik ez a mondanivalója logikai szerkezetében is. A 33. versben ezt mondja: „Keressétek először Istennek országát és ezek mind megadatnak nektek”, mintha itt be volna fejezve a beszéde, szinte olyan, mintha nem következnék utána semmi. És mégsem hagyja abba, még egyszer visszatér rá, úgy érzi, még egyszer meg kell mondania, hogy ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, mert elég minden napnak a maga baja. Ahogyan visszatér erre, mutatja, mennyire érzi, hogy itt lehet és kell valamit csinálni.
Szeretnék három pontban rámutatni, hogy Jézus mit csinál azért, hogy bennünk ne legyen aggodalmaskodás. 1. Értelmünkhöz akar szólni. Az aggodalmaskodás bizonyos tekintetben az értelem munkája. Az aggodalmaskodó ember mindig gondolkodik, ezért Jézus az értelemhez szól.
Talán ebben lehetne összefoglalni az értelmünkhöz szóló mondanivalóját: nekünk nincs okunk az aggodalmaskodásra. Céltalan és káros az aggodalmaskodás. Ezt a két oldalát világítja meg.
Nézzük meg azt a két igét, hol erről beszél. 27. vers. Jézus itt egy törpe emberről beszél. Jézusnak feltűnik, hogy ez az ő törpesége mennyire bántja őt. Nem tudjuk, kire gondol, lehet, hogy Zákeusra, ki tudja? Nekünk is volt már találkozásunk emberekkel, kik restellték alacsony növésüket. Az ilyenek olyan nevetségessé tudják tenni magukat a nagy igyekezetükkel, hogy minden áron nagyobbnak lássanak. Az egyik túl magas sarkot hord, a másik cilindert. Figyeljük meg, Jézus még attól sem riad vissza, hogy az aggodalmaskodás komikumát megrajzolja előttünk, csakhogy leszokjunk róla. Ezért használja ezt a példát és mondja: „Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal?” Még eddig senki sem volt, aki aggodalmaskodásával eredményt tudott volna elérni. Senki nem növelte meg termetét azzal, hogy kezét tördelte, senkinek nem lett nagyobb a kenyere azért, mert aggodalmaskodott, senki előtt nem nyílt munkaalkalom, senki nem gyógyult meg a betegségéből, senki munkájában nem tudott eredményt elérni azért, mert aggodalmaskodott.
Azt szeretné Jézus mindenekelőtt világossá tenni, hogy hiábavaló, céltalan dolog az aggodalmaskodás. És az ember semmitől nem irtózik jobban, mint a hiábavaló, céltalan munkától. Rámutattam már egy ízben, hogy voltak a régi pogány népek közt is, kik az ő vallásos felfogásuk szerint a pokol borzalmai közt a hiábavaló munka végzésére ítéltetésben látták a legnagyobb borzalmat. Egyik kárhozottnak egy lyukas hordót kellett vízzel tele merni s az sosem tellett meg. A másiknak egy sziklát kellett egy hegyre felgörgetni s az mindig visszagurult. A hiábavaló munka ellen tiltakozik az ember minden porcikája. És milyen csodálatos, hogy nem látja meg az aggodalmaskodó ember, hogy mennyi energiát pocsékol hiába.
De Jézus tovább is megy, amikor értelmünket meg akarja világosítani. Azt mondja, hogy egyenesen káros az aggodalom. Erre tér vissza a szakasz végén. 34. vers: „Elég minden napnak a maga baja.” Testvéreim, Jézus rámutat, hogy az aggodalmaskodó ember a maga esztelenségében nemcsak céltalan, hiábavaló dolgot csinál, hanem egyenesen megnehezíti a maga életét. Milyen nagyon igaza van Jézusnak, hogy elég minden napnak a maga baja. És az aggodalmaskodó ember nem elégszik meg azzal, amire Jézus azt mondja: „Elég”, még rak rá terhet a másnap gondjából is. Milyen ritkán mondta Jézus ezt a szót: „Elég”. Mikor megkorbácsolták, nem mondta, hogy elég! Mikor leköpdösték, szeget vertek kezébe, lábába, nem mondta, hogy elég! De mikor arra gondol, hogy mennyit kell elhordozni egy nap a nyomorult embernek, akkor azt mondja: „Elég”! Ne akarj még többet rárakni. Hány ember van, akinek élete szemléltető példája e krisztusi igazságnak. Hogy milyen káros az aggodalmaskodás, feldúlja a békességét, felőrli idegeit, megzavarja az emberekhez, Istenhez és önmagához való viszonyát. Az aggodalmaskodó ember ezt nagyon jól tudja, de az ember sok mindent belát és nem csinál meg. Hacsak a belátáson múlna, akkor nem volna rossz ember a világon, mert mindenki tudja, hogy mi a rossz és mi a jó, akkor mindenki megmaradna a tisztesség, a jó erkölcs és a megszentelt élet útján. Hát miért nem maradunk meg, ha értelmünk látja? Mert az embert a szíve sok mindenre hajtja, aminek az értelme ellentmond. 2. Ezért Jézus a szívet is fel akarja használni, hogy dobja ki magából, amit az értelem rossznak tart. Rá akar mutatni az isteni gondviselés cselekedeteire a mi életünkben a liliom és az égi madarak példájában. Tudjuk, hogy a hegyi beszédet valószínűleg ott mondotta el a Genezáret partján, ahol a fák ágaira oda ültek a madarak és belecsicseregtek beszédjébe. És akkor rájuk mutatva azt mondja: „Emberek, úgy elnézlek benneteket, milyen gyűrött az arcotok, nézzetek körül, ezek a kis madarak milyen vígan tudnak énekelni, pedig ezeknek nincs szántóföldjük, ahol arassanak, se csűrjük, ahová takarjanak, nincs pénzük, amivel ruhát vegyenek maguknak. És nem aggódnak, mi lesz velük a télen. Isten majd asztalt terít nekik. És látjátok, nem csalatkoznak. Isten megteríti az asztalukat.” Aztán felemeli tekintetét és azt mondja: „Nézzétek, mennyi csodaszép liliom van itt a réten, vegyetek csak egyet a kezetekbe és meglátjátok, milyen csodálatos gyönyörű ruhája van, a szirmai milyen csodálatosan szépek.
Nem volt még senki, aki olyan pompásan, olyan gyönyörűen tudott volna öltözködni, mint Salamon király, de minden ő dicsőségében sem tudott úgy öltözködni, mint ezek közül egy. És látjátok, ezek nem vetnek, nem tilolnak, nem szőnek és Isten mégis milyen csodaszép ruhát ad rájuk. Hát, nyissátok fel a szíveteket, melegedjék fel a szívetek, hogy van gondviselőnk. Hát, ha Isten gondot visel az égi madárra, füvére, mely ma van, holnap kemencébe vettetik, hát hogyne viselne gondot mireánk, akik az ő halhatatlan lelkének birtokosai vagyunk?” Ezzel Jézus a hálaérzetet akarja felébreszteni az emberben Istennek a múltban tapasztalt jótéteményeiért, amiket elfelejtettek. Hogy gondoljatok vissza, hányszor nem volt kenyeretek és ő megadta, hányszor nem láttátok a kivezető utat és ő megmutatta. Ha késett is a segítség, de nem késett el soha. Hát emberek ne felejtsétek el, milyen jóságos volt tihozzátok, hálátlanok vagytok, mikor elfelejtitek jótéteményeit! Így akarja felébreszteni szívüket, hogy a hála napsugara kergesse el az aggodalmaskodás sötét felhőit. 3. Kedves Testvéreim! Az Úr Jézus a lelkiismerethez is akar szólni. Mert a leghatalmasabb úr a világon a lelkiismeret. Amikor az feltámad az emberben, diktálhat a szíve akármit, parancsolhat az esze akármit, megy a lelkiismerete után, mert nem tanácsos dolog, hogy az ember lelkiismerete ellen cselekedjék.
Hát, hol akarja felébreszteni a lelkiismeretet? Két célzást tesz itt. Rámutat, hogy az aggodalmaskodás bűn, nem csupán rossz szokás. A pogányok teszik. Az aggodalmaskodás pogányság. Akinek tele van a szíve aggodalmaskodással, az pogány, nem keresztyén. A másik, amire céloz, hogy az aggodalmaskodás kicsinyhitűség. Ez is azt mutatja, hogy nem vagy keresztyén. Itt mutat rá, milyen bűn benne maradni a sötétségben, mikor hív a világosságba.
Nem folytatja ezt, de a többi ott derül ki a golgotai kereszt alatt. Aki az ő egyetlen egyszülött fiát tudta halálra adni értünk, az ne adna nekünk kenyeret, ruhát, ha úgy látja jónak?
Mikor ez neki nem kerül semmibe, csak egy parancsszavába. Van aranya, van ezüstje, a kövekből tud kenyeret teremteni, hát ezt sajnálná tőlünk, mikor egyetlen egyszülött fiát nem sajnálta kínos halálra adni értünk? Itt érzi az ember, milyen pogányság minden aggodalmaskodás. Milyen bűn felvetni a kérdést, hogy mit együnk, mibe öltözzünk? Hát, Isten ezt a ruhát sajnálná tőlünk, hisz ez nem kerül semmi áldozatába, ezt sajnálná, mikor megszőtte számunkra azt a csodálatos menyegzői köntöst, amit kaptunk, mikor értünk a fiát halálra adta? Milyen vétek, milyen bizalmatlanság az Isten ellen az aggodalmaskodás! Hát, van jogom azt hinni, hogy elhagyott az Isten, ki úgy tanított fia által imádkozni: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”!
Atyámfiai, ne aggodalmaskodjatok!
Így röviden meg is világítottam azt a három gondolatot, amivel Jézus ki akarjaűzni szívünkből az aggodalmaskodást. Azonban nem volnék igazságos az aggodalmaskodókkal szemben, ha rá nem mutatnék arra, amire Jézus a cél érdekében nem mutat rá, hogy az aggodalmaskodás is erény. Mert minden bűn egy-egy erény eltorzítása. Végig lehet menni a bűnökön és meglátjuk, hogy mindegyik valami erényből származik. A fösvénység a takarékosságból, a gorombaság az őszinteségből stb. Hát az aggodalmaskodás? Az aggodalmaskodás egyik oldalról a magam szeretetének, másik oldalról az enyéim szeretetének torz formája. Az enyéim és önmagam szeretete erény, mert erre kötelez Isten, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. De az aggodalmaskodás torz formája ennek a szeretetnek, mert ez a szeretet nem kerülhet összeütközésbe Isten szeretetével.
Ne aggodalmaskodjatok! Itt nincs pardon! Jézus nem tűri, nem tesz semmiféle engedményt az aggodalmaskodásra. Kergessétek ki magatokból és higgyétek el, hogy Istennek gondja van tireátok! Vessétek minden gondotokat őreá! Ő mondja és ő még senkit soha meg nem csalt.
Ámen. Ima: Örökkévaló szent Isten! Szerető mennyei Atyánk! Néha olyan nehéz téged így szólítani. Nehéz azért, mert néha úgy érezzük, hogy mintha nem az atya uralkodnék, hanem a szigorú bíró, a keményszívű király. De azért tudjuk, hogy ha sokszor nem is látjuk atyai szívedet, mégis atyánk vagy te. Hiszen testi atyánk is hányszor eltakarja szeretetét és ütlegel bennünket, pedig nagyon szeret minket. Sokszor azonban nem azért nehéz atyánknak szólítani téged, hanem mert nem hisszük el, hogy atyánk vagy nekünk, mert valahogy nem bízunk benne, hogy neked gondod van ránk. Óh, tudjuk, mi sokszor azért aggodalmaskodunk, mert érezzük, hogy nem vagyunk méltók arra, hogy gyermekeidnek nevezz bennünket. Aggodalmaskodásunk forrása a mi bűneink. Óh, kérünk, bocsásd meg bűneinket és hirdesd kegyelmedet, hogy el tudjunkűzni szívünkből minden aggodalmaskodást.
Kérünk, áldd meg a nap hátralevő részét, légy velünk az éjszakán, adj csendességet, békességet, töröld le könnyeinket, simítsd el párnánkat, ne legyen olyan kemény, vedd le szívünkről a terhet,űzd ki belőle az aggodalmat, hogy mi is tudjunk úgy imádkozni, ahogy tanítottál: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.
Ámen.

A gond Időpont: Szentháromság utáni 15. vasárnap, 1956. szeptember 9.
Alapige: Máté 6,24-34.
Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak. Azért azt mondom néktek: Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet hogynem az eledel, és a test hogynem az öltözet? Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?
Kicsoda pedig az közületek, a ki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy araszszal?
Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. Ha pedig a mezőnek füvét, a mely ma van, és holnap kemenczébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek? Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.
A gondról, vagy amint az ige mondja, az aggodalmaskodásról beszél nagyon komoly dolgokat Jézus a hegyi beszédben. 1. Mindenekelőtt azt állítja elénk, hogy a gond isteni tilalom. Háromszor is ismétli ebben a szakaszban: „Ne aggodalmaskodjatok!” /25, 31, 34. v./ Jól észbe kell ezt vennünk, mert a gondot igen sokszor összetévesztjük a gondoskodással s az élet kikerülhetetlen velejárójának tekintjük. Pedig a gondoskodás isteni parancs, a gond pedig isteni tilalom. Pál is így bíztatja az efezusi véneket: „Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett” /Ap. Csel. 20,28./ s azokról, akik a gondoskodás isteni parancsának nem engedelmeskednek, így nyilatkozik: „Ha valaki az övéiről s főképpen az ő háza népéről gondot nem visel, a hitet megtagadta és rosszabb a hitetlennél”. /I. Tim. 5,8./ Mi a különbség a gondoskodás és a gond között? A gondoskodás Isten világfenntartó, gondviselő munkájában való részvétel, a gond Istentől való függetlenedési törekvés. Isten úgy visel gondot erre a világra, hogy az embert munkatársává teszi s munkába állítja. Ezért parancs a munka /I. Móz. 2,15, 3,19./ s ezért nem érdemli meg az életet az, aki nem akar dolgozni. /II.
Thess. 3,10./ Az aggodalmaskodó ember azonban nem elégszik meg ezzel a munkatársi viszonnyal. Ki akarja egészen venni Isten kezéből a gondviselést s maga akarja megoldani. A gondviselésben tehát az ember segít Istennek, a gondban pedig egyedül akarja megoldani kérdéseit s nem engedi, hogy „segítsen” neki Isten. A gondoskodás abban is különbözik a gondtól, hogy az Istentől megszabott időn belül gondolkodik. A mában él, amint Jézus is mondja: „Elég minden napnak a maga baja”. /34. v./ A gond pedig mindig a holnapot akarja biztosítani. /34. v./ Ez a ma nem mindig 24 óra, hanem az Istentől megszabott időszakasz. A 104. zsoltár, mikor az egész teremtettség kenyérkérdéséről beszél, így szól: „Mindazok tereád néznek, hogy megadjad eledelüket alkalmas időben”. /27. v./ Ez az Istentől kiszabott időegység, ez a „ma” néha 24 óra, néha – mint a fixfizetésűeknél – fél hónap, vagy egész hónap, néha – mint a gazdálkodóknál – egy gazdasági év. Ne felejtsd el tehát, hogy az aggodalmaskodás, a gond nem Istentől parancsolt gondoskodás, hanem Istentől eltiltott magatartás! 2. Isten nem volna köteles megmagyarázni nekünk, hogy mit miért tilt meg. Felségjogai közé tartozik, hogy tetszése szerint tilthat meg akármit. Mégis lehajol hozzánk s meg akarja könnyíteni az engedelmeskedést azzal, hogy megmagyarázza nekünk, miért tilalmas a gond.
Azért, mert a gond emberi ostobaság. Egy példával szemlélteti s teszi egyenesen nevetségessé az ostoba aggodalmaskodást.
Ezt mondja: „Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal?” /27. v./ Egy alacsonynövésű embert állít ezekben a szavakban elibénk, aki kis termetébe nem tud belenyugodni. Alacsonysága miatt alacsonyabbrendűségi érzése van s ezért szeretne minden áron magasabb lenni. Megpróbál minden lehetőt és lehetetlent. Talán magasabb sarkot tetet a sarujára, vagy hosszabb és sötétebb ruhát hord, mert abban magasabbnak látszik az ember, aztán kihúzza magát, szinte lábujjhegyen, pipiskedve jár, pedig mindezzel egy arasszal sem lesz nagyobb, csak nevetségesebb. Éjszakákat átsír, vagy átdühöng miatta, de sem furfang, sem panasz, sem méreg nem segít. Vannak változhatatlan dolgok, amik ellen ostobaság hadakozni. Úgy kell venni, ahogy vannak. Aggodalmaskodással még senkinek sem lett egy karéj kenyérrel sem többje, életszínvonala egy milliméterrel sem emelkedett, sőt inkább süllyedt. Az aggodalom nem energiatermelő, hanem épp energiapusztító hatalom.
Lelohasztja az életkedvet, terméketlen töprengéssel tölti el a drága időt. Nemcsak, hogy nem szaporítja azt, ami van, hanem egyenesen kevesebbnek tünteti fel, mert hosszabbnak tünteti fel azt az időszakot, amire Isten adta azt, ami van. Ami mára elég, az persze, hogy nem elég, ha úgy nézek rá, mint amiből holnap is meg kell élnem. Hagyd hát abba az aggodalmaskodást! Nem segítsz vele, csak rontasz! 3. A gond azért is tilalmas, mert a gond pogányság.
Ezt mondja Jézus: „Ne aggodalmaskodjatok tehát és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mindezeket a pogányok kérdezik.” /31-32. v./ Az aggodalmaskodás azért pogányság, mert bálványimádás. Mammont, azaz hamis istent csinál a vagyonból. Ezért beszél Jézus két hatalomról, mondván: „Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.” /24. v./ Az aggodalmaskodás az Istentől eszköznek teremtett vagyont céllá teszi, a szolgából urat csinál.
Ezáltal a vagyon „mi”-ből „ki” lett. A Sátán támaszpontja, Isten ellenfele, aki ha megtűri Istent, csak úgy tűri meg, mint vagyonteremtő erőt, mint a vagyon szolgáját. Ez a lassú elpogányosodás feltartóztathatatlanul bekövetkezik annak életében, aki nem dobja el magától a gondjait. /I. Péter 5,7./ A gond tövise elfojtja az igét a szívben. /Máté 13,22./ Azután már nem lesz gondolata s ideje sem Isten számára, mint a bolond gazdagnak /Luk. 12,16-20./, vagy a Lázár példázatában szereplő gazdagnak. /Luk. 16,19-31./ Végül, mint a mai igében mondja Jézus, meggyűlöli az igaz Istent, mert zavarja őt kialakított életrendjében. Vigyázz, hogy a gondok el ne rabolják a keresztyénségedet s pogánnyá ne tegyenek! 4. Még közelebbről is megvilágítja Jézus ezt a kérdést, mikor rámutat arra, hogy a gond hitetlenség.
A keresztyén ember hitvallását földi életünk szükségleteinek kérdésében így fogalmazza meg Jézus: „Jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van”. /32. v./ A hívő ember tehát úgy néz Istenre, mint gyermek az édesatyjára. Elképzelhetetlen számára az, hogy atyja ne vegye észre valamilyen szükségét s ne elégítse ki azt, ha igazán szüksége van rá. Így is mondhatnók: a gyermek „kenyere” az atya, aki minden gondját hordozza. Gond nélküli élete az Atyába vetett hitnek fundamentumán épül fel s egyetlen gondja, hogy megmaradjon az Atyától való függésnek ebben a gondtalan, gyermeki, hívő állapotában. Nem könnyű ez, mert Isten segítsége, ha el nem is marad, sokszor késik és sokszor igazán csak az utolsó pillanatban érkezik meg. Ezt türelemmel csak a hit tudja kivárni. Néha pedig nem azt adja, amit várunk s amiről azt gondoljuk, hogy szükségünk van rá. Ilyenkor is csak a hit tudja hálával elfogadni a mást, abban a tudatban, hogy Isten mindig jobban tudja, mire van szükségünk s ha mást ad, mindig többet érőt ad, mert neki helyes a mértéke. Ő tudja, hogy az élet több, mint az eledel és a test több, mint az öltözet. /25 .v./ Míg a hívő kibírja az Istentől való függésnek ezt a bizonytalan biztonságát, az aggodalmaskodó elbukik ebben a feszültségben. A gond jobban bízik a vagyonban, mint Istenben s Istenben is csak akkor tud bízni, ha erszénye és kamrája televan. 5. Épp ezért a gond Isten-sértés.
Isten nem szolgáltatott okot a gond bizalmatlanságára. Igazolja ezt a növény- és állatvilág. „Tekintsetek az égi madarakra – mondja Jézus –, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?... Vegyétek eszetekbe a mezők liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak és nem fonnak; de mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. Ha pedig a mezőnek a füvét, amely ma van és holnap kemencébe vettetik, így ruházza Isten; nem sokkal inkább-e titeket, ti kicsinyhitűek?” /26-30. v./ De igazolja ezt a saját életünk is. Lehet, hogy voltak nehéz időszakaink, mint Illésnek a Kerith patakja mellett, vagy a sareptai özvegynek a nagy szárazság idején, de csodák csodája, mégis megéltünk, aznapra, mára mindig volt elég. De legfőképp igazolja mindezt a golgothai kereszt. Pál számára ez a döntő bizonyíték.
Ezért kiált fel így: „Aki az Ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” /Róma 8,32./ Olyan kérdés ez az apostolnál, melyre nem ad, de nem is vár feleletet, mert nem is lehetséges más felelet reá, mint az, hogy aki Krisztust nem sajnálta tőlünk, bizonyos, hogy semmit sem sajnál tőlünk. Az írás maga is világosan mutatja, hogy az aggodalmaskodást maga Isten is istensértésnek tekinti. A bizalmatlan ember ugyanis meghazudtolja Istent. Maga a szeretet apostola, János, fejezi ki ezt ilyen élesen: „Aki nem hisz az Istennek, hazuggá tette Őt”. /I. Ján. 5,10./ Izrael népére is azért haragudott meg Isten a Jordánnál, mert nem bízott ígéretében s megijedt a honfoglalás nehézségeitől. Ezért kergette vissza őket a pusztába, hogy hadd nőjön fel ott egy új nemzedék, mely megtanult bízni Istenben.
Lehet-e gond nélkül élni? – kérded. Lehet, de a sorrendet meg kell tartani: Első az Isten országa. „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak néktek”. /33. v./ Ez legyen egyetlen gondod, a többit vesd bízvást Istenre, a te gondviselő mennyei Atyádra!
Ámen.

Isten vagy a mammon Máté 6,19-21
Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap 1953. szeptember 13.
Ez az ige a hegyi beszédből való. Egy figyelmeztetés és egy bíztatás van benne. Ha úgy tetszik, keményebben is megfogalmazhatjuk és azt mondhatjuk, hogy ez az ige egy tilalmat és egy parancsot tartalmaz. Jézus lelkére köti övéinek, hogy mennyei kincsek gyűjtésére törekedjenek. 1. Mindenekelőtt egy féreértéstől kell ezt az igét megóvni.
A földi kincsek gyűjtése nem takarékosság. Ne takaródzék tehát a mai igével egy könnyelmű ember sem, aki elpocsékolja a vagyonát, sokszor nem is a magáét, hanem az édesapjáét, vagy a szülei örökségét! Jézus takarékos volt, de vagyont nem gyűjtött. Önmagára alig költött valamit, de nem olvasunk arról, hogy ács keresetéből házat vett, vagy épített volna magának.
Tanítványait is takarékosságra nevelte. A sok ezer ember megelégítésekor felszedette velük a fűből a jóllakott sokaság által eldobált kenyér és halmaradékot (Ján 6,12). Ugyanez a takarékos Jézus azonban Bethániában védelmébe veszi azt az asszonyt, aki drága kenettel keni meg őt, s akit Judás és a hasonló gondolkodású emberek tékozlónak tartanak (Máté 26,6-13), egy más alkalommal a templomban nyilvánosan megdicséri azt a szegény asszonyt, aki két fillérével egész vagyonát beletette a perselybe, s akinek talán aznap még ünnepi ebédre valója sem maradt, s akinek cselekedetét bizonnyal az egész templomi gyülekezet - Jézuson kívül - esztelen túlzásnak minősítette (Márk 12,41-44). A gazdag ifjúnak pedig egyenesen Ő maga ajánlja, hogy adja el vagyonát és ossza szét a szegények között (Máté 19,21).
Ezek a példák világosan mutatják, hogy a vagyonkérdés Jézus számára nem anyagi kérdés, hanem a hit kérdése. A vagyonban nemcsak az ember verítékét látja meg és becsüli meg, hanem Isten ajándékát is. Ezért becsül meg minden morzsát, mert az is Isten ajándékozó szeretetének bizonysága. És ezért tud és mer feláldozni az utolsó morzsáig is mindent Isten és a felebaráti szeretet oltárán. A vagyon Isten ajándéka. Ezért kell megbecsülni legkisebb részében is, de épp ezért Isten rendelkezik is vele, s ezért kell zokszó nélkül teljesen átengedni Neki fölötte minden rendelkezési jogot. 2. Ha már most a félreértés kiküszöbölése után az ige igazi értelmét keressük, akkor az első, ami elénk tárul belőle az, hogy a földi kincsek gyűjtése esztelenség.
A gyűjtő ember a vagyonban látja a sokszor bizonytalan élet biztos fundamentumát. Ezzel akarja magát minden eshetőségre bebiztosítani. Nem elégszik meg azzal, hogy jövő kenyérig legyen ennivalója a kamrájában, mert „hátha jövőre nem lesz termés”, s ezért sok esztendőre raktároz, hogy az esetleges szűk esztendőkben se jusson zavarba. Élére rakja a garast és a bankót, hogy a „nem szeretem” napokban is legyen kitartása, mert hátha valami betegség éri, vagy valami más ok miatt nem tud majd keresni. No, meg azután az öregségére is kell gondolnia az embernek, s arra is gyűjteni kell, hogy ne szoruljon az ember kegyelemkenyérre! De nemcsak a kamarában és a pénztárcában akar halmozni, hanem a szekrényében is. Végszámra veszi a vásznat és a ruhára valót, bár így is megvan a tisztes öltözéke, de hát egyszer leszakad az emberről a ruha s ki tudja, lehet-e majd akkor ilyen anyagot kapni!
Ezek a példák szemléltetik, hogy mi a különbség a takarékos és a gyűjtő ember között. A takarékos azzal törődik, ami van, a gyűjtőt az foglalkoztatja, ami lesz. A takarékos gondoskodik, a gyűjtő aggodalmaskodik. A takarékos a raktárából él, a gyűjtő a raktáráért él.
Ennek a gyűjtő, előrelátó, s magát rendszerint nagyon eszesnek gondoló embernek mondja Jézus, hogy esztelenség, amit csinál. A földi kincs nélkülözi épp azt a tulajdonságot, amiért gyűjti: az állandóságot, a biztonságot. Épp azzal nem tud megbirkózni, ami ellen gyűjti az ember: az idővel. Nem időtálló.
Egészen apró ellenség is elpusztítja. Megemészti a rozsda és a moly. Amivel pedig nem bír a rozsda és a moly, azt megtalálja az ember, még ha akármilyen biztosnak látszó helyre ássa is el a kincsgyűjtő szenvedély. Ez is mutatja, hogy nem nyugalmat ad, hanem épp nyugtalanságot szerez. Rejtegetni kell, őrizni kell. A mai idők megtaníthattak arra, hogy a „nincs,, is szerezhet sok nyugta- lanságot, de a „van” még többet tud szerezni. 3. A földi kincsek gyűjtése azonban több, mint esztelenség: hitetlenség is.
Ez a hitetlenség legszemmelláthatóbb módon abban jelentkezik, hogy a földi kincsek gyűjtése érzéketlenné tesz minket a mennyei kincsek iránt. A földi kincsek előbb egyenrangúvá válnak szemében a mennyeiekkel, azután a menny egyre távolabb kerül, a föld egyre közelebb. Megpróbálja a kettőt együtt és egyszerre keresni. Azzal nyugtatgatja magát, hogy a kiegyensúlyozott életben összhangban vannak a földi és a mennyei kincsek, de azután beteljesedik rajta az írás igazsága. Senki sem szolgálhat két úrnak. Jézus nem egymás mellé állítja a kétféle kincset, hanem egymással szembe. Nem azt mondja: Gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, és gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben is!.... hanem így szól: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben!”
Mik ezek a mennyei kincsek? Protestáns ember mindig bizonyos teológiai félelemmel nyúl ehhez a kérdéshez. Annyira fél az érdemnek még a gondolatától is, annyira félti a tiszta tant a kegyelem egyedül üdvözítő hatalmáról, annyira megvan arról győződve, hogy csak koldusként állhat meg az ember Isten előtt, hogy még foglalkozni sem akar azzal a gondolattal, hogy ember kincsek birtokosa lehet Isten előtt. Jézus azonban beszél róla, mi se legyünk hát keresztyénebbek Krisztusnál! Igenis van jutalom az írás szerint, de érdem nincs. Van mennyei kincs is, de az nem az emberi akarat megfeszítésének eredménye, hanem a hit gyümölcse az emberben.
Csak egy párat említsünk meg ezekből a lelki kincsekből!
Jézus a gazdag ifjúnak azt mondja, hogy ha szétosztja vagyonát a szegények között, kincse lesz a mennyben (Máté 19,21). Az Isten bűnbocsátó szeretetéért, s annak visszhangjaképpen szívünkben feltámadt hálás hit gyümölcseként jelentkező szeretet megnyilvánulásai tehát számunkra a mennyben eltett kincsek. Nemcsak a gazdagok nagy adományai ezek. Máté 25 szerint egy pohár víz, egy karéj kenyér, egy ruhadarab, egy beteglátogatás is mind, mind ilyen mennyei kincs lehet.
Ézs 33,6 arról beszél, hogy az Úr félelme is lehet kincs. Az Úr megismerésében, félelmében, szeretetében, tehát általában véve a lelkiekben való növekedés szintén ilyen mennyben érvényes kincs tehát.
Kornélius századosnak, ennek a buzgó imaéletet élő embernek azt mondja Istennek angyala: „A te könyörgéseid felmentek Isten elébe emlékezetnek okáért” (Ap.Csel. 10,4), az imádság is ilyen mennyei kincs tehát.
Ezekről a mennyei kincsekről mondja Jézus, hogy ezek, ellentétben a földiekkel, időállók egészen az ítélet napjáig.
Mindez azonban a földi kincseket gyűjtő ember hitetlenségének csak a kezdete. Egyszer azután nemcsak a mennyei kincsekről, hanem a menny Uráról is elfelejtkezik. Nem Őbenne bízik többé, hanem a földi kincsekben.
Biztosabban érzi magát a pénzes zsákján, mint az Isten ölében. Úgy látja, hogy a liszteszsák biztosabban megadja a mindennapi kenyeret, mint a Mennyei Atya. Közben észre sem veszi, hogy immár nemcsak hitetlen, hanem istentelen is, s benne van a felségsértés bűnében, mert kétségbe vonja Isten ígéreteinek igazságát. 4. Olyan folyamat ez, melyet a maga erejéből megállítani már nem képes, mert a földi kincsek gyűjtése a Mammon rabszolgasága. „Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is”. Ezzel fejeződik be a mai szentlecke. Amit az ember kincsnek tart, azt gyűjti. Amit gyűjt, az szenvedélyévé válik. Ami szenvedélyemmé vált, annak odaadtam a szívemet.
Akinek, vagy aminek odaadtam a szívemet, annak hatalma van fölöttem. A szívünk és a felettünk való uralom együtt jár. Ez a magyarázata annak, hogy aki földi kincseket gyűjt, annak életében személyes hatalommá válik a vagyon (ezt nevezi a Szentírás Mammonnak) és ez Isten és az ember közé áll. Ilyenkor Isten félreáll. Isten ugyanis nem elégszik meg megosztott szívvel. De a Mammon sem. Mindkettő egész, osztatlan szívet kíván. Így lesz a Mammon az anyagias lélek istene, s az anyagias lélek a Mammon áldozata. Most már nem azért gyűjti a vagyont, hogy boldogabb, nyugodtabb és biztonságosabb legyen az élete. Többé nem eszköz a vagyon, hanem cél. Önmagáért gyűjti a vagyonért. Hajtja magát, mint valami barmot, megtagad magától minden örömöt, koplal, rongyoskodik, csakhogy minél nagyobb legyen a vagyona.
Rámegy az élete, a boldogsága, meg az üdvössége is.
A XVI. század második felében élt Erzsébet angol királynő (1533-1603).
Mindene volt a szép ruha. Feljegyezték róla, hogy halála után 3000 öltő ruha maradt a ruhatárában. Vajon megvolt-e az az egyetlen ruhája, amit a mennyben hord az üdvözültek serege: A Bárány vérében fehérre mosott mennyegzői ruha? Aligha. Mit segített akkor rajta vagyonokat érő díszöltönyeinek sokasága, királyi koronája? Semmit. Jézus szeretettel int: Vigyázz, hogy te is így ne járjál! Ámen.

Krisztusban elrejtett élet Máté 6,1-6
Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap 1953. szeptember 20.
A mai ige a képmutatásról szól. Elmélkedjünk mi is arról. 1. Nézzük először, hogy mi a képmutatás oka. a) Nem minden képmutató csaló, vagy ahogyan az írás mondja: báránybőrbe bújt ragadozó farkas. Az eredeti szövegben is például olyan szó jelzi a képmutatót, amely a világi görög nyelvben színészt jelent. A színész is tulajdonképpen képmutató, mert a színpadon nem annak mutatja magát, aki a szürke valóságban, de azért senki sem tartja csalónak, hiszen „szerepet” játszik. Ugyanígy van olyan keresztyén képmutató is, aki nem akar csalni, de színész, aki keresztyén szerepet játszik. Szeretne Isten gyermeke lenni, de szeretné a keresztyénséget minél olcsóbban megúszni. Meg akarja takarítani a megtérés és az újjászületés szülési fájdalmait. Belső megújulás nélkül szeretne új ember lenni. Magára ölti tehát a keresztyén élet külső kellékeit, elkezd jótékonykodni, imádkozik, bizonyságot tesz, böjtöl. Olyan, mint mikor a színész felöltözik jelmezébe a jelenés előtt. Lehet, hogy - amint mondani szokás - kitűnően maszkírozza magát. Élethűen játszik. Úgy mozog, úgy beszél, úgy tesz-vesz, mint a hívő keresztyén, mindez azonban csak szerep nála, mellyel tapsot szeretne aratni a néző közönségtől. b) Míg a keresztyén képmutatók egyik csoportja azért lett képmutató, mert az ember szeretne keresztyén lenni, egy másik csoportját az viszi erre az útra, hogy az ember szeretne keresztyén maradni. Keresztyénnek lenni ugyanis nem könnyű. Megtérés nélkül nincs új élet. De keresztyénnek maradni sem könnyű. Senki sem tud megmaradni a keresztyénségben, akinél az egyszeri, nagy döntő megtérést nem követi a mindennapi megtérés. Enélkül elveszíti a keresztyénségünk az élmény hímporát, megmerevedik, olyanná lesz, mint a kiüresedett kagylóhéj. Isten kegyelméért érzett hála boldog lerovása helyett adófizetési teher lesz a felebaráti pontossággal teljesítendő kötelesség az imádság. Aki a keresztyén életnek ezt a kihűlését, megmerevedését, elgépiesedését észreveszi magán, sokszor akarja ezt a válságot is olcsón megúszni. Meg akarja takarítani a mindennapi megtérést, s így ahelyett, hogy az élet gyökereihez szállana alá, az élet külső megnyilvánulásait akarja konzerválni s elkezdi gyakorolni a keresztyén cselekedeteket keresztyén lélek nélkül. Így lesz képmutatóvá. c) Van azután a képmutatóknak egy harmadik csoportja is. Ezek azért lesznek képmutatók, mert az ember szeretne az embereknek tetszeni. Így születik meg az a pózoló keresztyénség, melyet Jézus rajzol meg a hegyi beszédben.
Mások is ésszerűsítették a szegények segítését azzal, hogy bizonyos napokra, s bizonyos órára korlátozták az alamizsnák kiosztását. Néha azt is megtették, hogy megfújatták a kürtöket jeladásul a koldusoknak, hogy jöjjenek, mert kezdődik az adományok szétosztása..., ezek azonban mindig kürtöltettek, jó hosszan fújatták, s nem a szegényeket akarták ezzel összecsődíteni, hanem nézőközönséget akartak toborozni jótékonysági kegyeskedésük számára.
Mikor pedig a zsinagógában elérkezett a perselygyűjtés ideje az istentiszteleten, mások is megcsinálták, hogy előre kikészítették maguknak a perselybe tenni szándékolt összeget, s mielőtt odaért volna a persely, megnézték, hogy tényleg annyit készítettek-e ki, mint amennyit akartak..., ezek azonban azt csinálták, hogy balkezükben tartották az előkészített adományt, s mikor elkezdődött a perselyezés, jobb kezükben feltűnően átszámolták a balban tartott összeget, hogy mindenki lássa, mit vetnek a perselybe.
Mások is megtartották reggel, délben és este az előírt imádságokat. Mikor elérkezett a szent idő, s az nem otthon találta őket, akkor félrehúzódtak valami csendes helyre, s ott végezték el könyörgésüket..,, ezek azonban akárhol érte őket az imádság rendelt ideje, ott nyomban, sőt keresve a minél nagyobb nyilvánosságot, elkezdtek imádkozni az utca forgatagában, vagy az embertömegben, hogy lássák az emberek, milyen kegyesekők.
Ezek már tudatos képmutatók, az emberek hiszékenységére építő csalók. 2. Nézzük most már, mi a képmutatás következménye.
Nincs képmutatás következmények nélkül. Kétszer is mondja Jézus a felolvasott igében: „Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat”. Mi ez a jutalom? Előbb tetszelgés önmaga szerepében, majd dicséret az emberektől, de azután? Ez az azután az, amire különösen kell figyelnünk.
Mi lesz a képmutatás következménye annak az életében, aki, mint keresztyén színész a „hívő” szerepét játssza? Úgy jár majd, mint az a színész, aki annyira beleélte magát a szerepébe, hogy akkor is tovább játszik, amikor már vége van az előadásnak. Nem veti le a jelmezét, hanem az utcán is úgy jár, mint a színpadon, talán királyi koronával a fején és bíborpalásttal a vállán, vagy angyalszárnyakkal fehér köntösben, ha épp angyalszerepet játszott. A járókelők nem fogják királynak, vagy angyalnak tartani, hanem hóbortos ripacsnak, s kinevetikőt. Egyszer azután kihozza valami a sodrából, kiesik a szerepéből, lehull a jelmez és előbukik a királyi köntös alól a szürkén, nyomorult ember, az angyalszárnyak alól az ördögien bűnös.
Mi lesz a képmutatás következménye, „jutalma” azoknak az életében, akik a hit lemorzsolódása ellen a külszín gondos megőrzésével akarnak harcolni, s akik, ha már nem sikerül nekik keresztyénnek lenni, legalább szeretnének annak látszani?
Az embereket nem lehet tartósan félrevezetni. Van valami különös érzékük, amellyel meg tudják állapítani, hogy mi van szívből és mi csak színből. Előbb-utóbb eljön a kiábrándulás, s akkor elkezdik kerülni őket, mint akiknél csak a kegyességnek látszata van még, de megtagadják annak erejét (II. Tim. 3,5).
Ugyanez lesz a jutalma, csak még botrányosabban a tudatosan csaló képmutatóknak. A kegyes csaló nemcsak maga leplezi le önmagát, nemcsak az emberek rántják le róla a kegyes álarcot, hanem maga az Ördög is gondoskodik erről. Neki ugyanis nyert csata minden képmutatásra vezetés, de hatalmasabb diadal minden képmutató leleplezése. Ezzel mindig egy sereg, Krisztus felé meginduló lelket megállít az útjában. Épp ezért gondoskodik a leleplezés minél nagyobb nyilvánosságáról is. Neki nem elég a leleplezés. Neki botrány kell. Meg is csinálja.
Nem tudja a képmutató sem magát, sem az embereket, de legkevésbé az Istent becsapni. Akármily ügyesen keverte is össze a képmutató a gonosz lényeget, és a jó látszatot, ama napon, mikor meg kell állanunk Isten ítélő széke előtt, szétválik a keverék és elhangzik a rettenetes szó: Sohasem ismertelek titeket (Máté 7,23). 3. A helyzet azonban nem reménytelen. Az ige beszél arról is, hogy mi a képmutatás orvossága.
Mindenekelőtt az, hogy meg kell térnünk. Először egyszer, azután minden nap. Ezt nem lehet megtakarítani. Enélkül minden további orvosság sem használ semmit. Aki azonban ezen a ponton engedelmes, annak a mai lecke azt tanácsolja, gondoljon sokszor arra, hogy „A te Atyád titkon néz”. A keresztyén élet Isten jelenlétében, Isten szeme előtt folyó élet. Tulajdonképpen minden élet így folyik le, a különbség csak az, hogy a hitetlen nem akar tudni erről a kényelmetlen titkos ellenőrzésről, a hívő pedig tudatosan vállalja. Mindig szem előtt vagyok. Annak a szeme előtt, aki a szívet vizsgálja, s aki előtt a legtisztább cselekedeteket is értéktelenné teszi a tisztátalan szív, a tisztátalan mellékszempontok.
Azt is lelkünkre köti az ige: Ne törődj azzal, hogy mit szólnak hozzá az emberek, az legyen számodra a döntő, hogy Jézus mit szól hozzá! Ne emberek dicséretét keresd, hanem Tőle várd a hűség jutalmát!
A fő orvosság azonban az elrejtőző élet. Az új élet ugyanis tudatos bűnbánatban és tudatalatti szentségben nyilvánul meg. Felebaráti szeretetedet ne kiabáld ki! Egyik írásmagyarázó a mai igéhez egyszer ezt a megjegyzést fűzte: A kotlós mindig kikiabálja, mikor tojással ajándékozza meg az embert.
El is veszi a jutalmát. Hangos kotkodácsolására elősiet a gazdaasszony és elveszi tőle a tojást. Még magad előtt is rejtsd el jótékonyságodat! A vallási öntetszelgésből a vallásos képmutatásig igen rövid lépés van. Egy angol író ezt mondotta: „Ne írd be a kiadási könyvedbe, amit a szegényeknek adsz! Másüvé írják be!”
Imádságos életed súlypontja is legyen a titkos kamrádban, az Istennel való áldott egyedüllét.
Nem ellenkezik-e azonban mindez a hívő élet nyilvánosságára vonatkozó parancsokkal, a hitünkkel való bizonyságtétel, a szeretetben való példaadás kötelezettségével, s a közös imádkozásnak adott nagy ígéretekkel? Nem! A keresztyén élet nyilvánossága tény, de nem szándék, munkaeszköz, de nem cél.
A hívő ember olyan, mint a szentjánosbogárka. Jelentéktelen, semmi feltűnő dísszel nem rendelkező, szürke kis bogár. Neki sincs esze ágában sem, hogy pompázzék az emberek előtt és elkápráztassa őket. De mikor leszáll az est, elkezd magától világítani. Bokrok mélyéből, levelek sűrűjéből, füvek erdejéből egyszerre kigyulladnak apró lámpácskáik, s olyan lesz a sötét föld, mintha egy darab csillagos ég szállt volna le ide.
Légy a Krisztus szentjánosbogárkája, életed legyen Krisztusban elrejtett, de Krisztus által világító élet! Ámen

Isten gyermekei vagyunk Máté 5,45-48.
Szentháromság ünnepe utáni 8. vasárnap 1953. július 26.
Különféle gyermekek vannak. Van olyan, mint József, aki öröme ifjú korában s gondviselője felnőtt korában az édes atyjának, de van olyan is, mint Absolon, aki sok szomorúságot okoz, mint ifjú. Felnőtt korában pedig egyenesen apja élete ellen tör. Van olyan, mint Izsák, aki együtt jár édesatyjával az oltár felé vezető úton, de van olyan is, mint Hofni és Fineás, Éli főpap fiai, akik Istennek szolgáló öreg atyjuk mellett istentelen és erkölcstelen, megbotránkoztató életet élnek. Van olyan, mint Timótheus, akinek kibontakozó élete valóra váltja a hozzá fűzött reménységeket, s van olyan, mint a tékozló fiú, akire csak ezt mondhatja atyja: Az én fiam elveszett és meghalt.
Lehet, hogy most gyermekarcok jelennek meg lelki szemeid előtt, míg ezeket hallgatod. Talán a saját gyermekeidé, talán ismerőseidé, vagy jó barátaid gyermekeié. Az egyikre rámosolyogsz, s mondod: Olyan, mint József, Izsák, Timótheus. A másikra való gondolásnál elsötétedik az arcod, s így szólsz összeráncolt szemöldökkel: Olyan, mint Absolon, mint az Éli fiai, mint a tékozló fiú.
A mai ige azonban nem másokat akar mérlegre helyezni, hanem minket: engem és téged. Azt a kérdést veti fel, hogy mit mond rólunk az édesapánk, milyen gyermekeinek tart Ő minket. Mégpedig nemcsak a földi édesatyánk, hanem elsősorban és mindenekfelett a mennyei Atyánk, kinek gyermekei vagyunk. 1. Isten gyermekei vagyunk Isten gyermekei vagyunk a származásunknál fogva. Emberi szülőktől származunk ugyan, de Isten az, aki emberi szülőkön keresztül az élet útjára elindított minket. Mégpedig nemcsak valami általános törvényszerűség, így is mondhatnók: teremtési rend által. Az ember nem mech anikai törvényszerűséggel születik. Minden szülő jól tudja, hogy nem mindig születik gyermek, amikor az ember szeretné és sokszor születik gyermek, amikor az ember nem szeretné. Minden egyes ember születése olyan teremtési tény, mely Isten külön elhatározásán alapszik. Nem általánosságban Isten teremtménye az ember, hanem személy szerint minden ember Isten gyermeke, mert Tőle származik.
Ezért tekint Isten is úgy az embervilágra, mint egy nagy családra, melynekő a feje, a kenyérkeresője, az eltartója. A családban nem egyformák a családtagok. Nemcsak általában különfélék a gyermekek, hanem egy és ugyanazon család körében is különfélék. Van közöttük jó és gonosz, igaz és hamis. Az atya nem nézi közömbösen ezt a különféleséget. A jó és igaz gyermekeinek örül, a gonoszokon és hamisakon bánkódik, de az eszébe sem jut, hogy az egyik gyermeknek púpozva rakja meg a tányérját, a másikét pedig felfordítsa azt mondván, hogy ilyen gyermeknek nem jár étel. Felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak, vagy - amint Luther mondja a Kis Kátéban - megadja a mindennapi kenyeret a mi kérésünk nélkül is minden bűnös embernek. Judást sem kergette el Jézus. Helye volt Jézus asztalánál még akkor is, mikor elhatározta már, hogy elárulja Jézust. Fájdalommal panaszolja Jézus, hogy aki vele együtt eszik a tálból, az emelte fel sarkát ellene, hogy megtapodja Őt, de mégis engedi, hogy vele együtt nyúljon a tálba.
Ahogyan az örökösödésnél van bizonyos köteles rész, amiből a hálátlan gyermek sem zárható ki, úgy adja ki Isten is, mint mennyei Atya a köteles részt gonosz gyermekeinek is: a napfényt, az esőt, a mindennapi kenyeret.
A mai ige azonban világosan megmondja, hogy Isten mindezt nem szülői kötelességből cselekszi, hanem irgalmas szeretetből, vagy amint az ige mondja: tökéletes szeretetből. Nem tagadja meg atyai mivoltát még akkor sem, ha mi megtagadjuk gyermeki voltunkat. Nem zár ki a szívéből még akkor sem, ha mi kizárjukőt a szívünkből. Szerető atyánk marad akkor is, ha mi az ellenségeivé leszünk. Ha mindezt Isten nap-nap mellett tapasztalt gondviselő szeretetéből nem látod meg, nézz a keresztre s lásd meg ott Isten csodálatos atyai szeretetét, mellyel sok gonosz gyermekéért halálra adja egyetlen gyermekét, akiben gyönyörűsége telt. Bizony, drága gyermekei vagyunk mi Istennek. Sok verebecskénél drágábbak, ahogyan Jézus mondja (Máté 10,31). Két értelemben is vagyunk drágák. Drágák vagyunk, mert nagyon szeret és drágák vagyunk, mert nagy árat fizetett értünk a kereszten.
Tudatában vagy-e annak, hogy Isten gyermekei vagyunk? A jelek azt mutatják, hogy nem nagyon vagyunk a tudatában. Ezért állapítja meg a mai ige, hogy az embert figyelmeztetni kell arra, hogy Isten gyermeke. 2. Isten gyermekivé kell lennünk!
A mai ige is így kezdődik: „Legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai!”
Felszólít minket arra, hogy legyünk Istennek gyermekei. Ha Isten gyermekeit fel kell szólítani arra, hogy legyenek Isten gyermekei, akkor Isten gyermekei vagy nincsenek tudatában annak, hogy ők már Isten gyermekei, vagy nincsenek tudatában annak, hogy mire kötelez minket az a tény, hogy Isten gyermekei vagyunk.
Sok mindenben mutatkozhatik meg ez. Megmutatkozhatik az Istenhez való viszonyunkban. Szeretem-e Őt, mint a gyermek az édesatyját? Reá merem-e bízni egészen az életemet s annak minden gondját, mint a gondtalan gyermek?
Engedelmesen belesimul-e a kezem az Ő hatalmas kezébe, mint a vezetést elfogadó gyermek kis kacsója az édesatyja erős tenyerébe?
A mai ige azonban nem Istenhez való viszonyunkon méri meg, hogy valóban Isten gyermekeihez illő módon élünk-e, hanem a felebarátainkhoz való viszonyunkon. Isten gyermeke ugyanis nemcsak atyjának tudja és érzi Istent, hanem egy nagy családnak az egész embervilágot. Minden embert testvérének tud, testvérének érez és testvéreként szereti.
A mai ige el is marasztal minket ezen a mérlegen. A mi szeretetünk szűkkörű. Csak azok férnek el benne, akiket könnyű szeretni. Egypárat a szívünkbe zárunk, ez a mi kis világunk, a többit, az egész „világ”-ot pedig kizárjuk a szívünkből. A mi szeretetünk személyválogató. Az egyikkel tartjuk a rokonságot. Atyafiként köszöntjük. A másik mellett közönyösen megyünk el, mintha semmi közünk sem volna egymáshoz. A mi szeretetünk élvező szeretet.
Fürdeni akar csupán a szeretet kellemes, langyos fürdőjében, de nem hajlandó szenvedni szeretetből és a szeretetért. A mi szeretetünk nem kezdeményező szeretet, hanem mindig csak visszhang. Akik minket szeretnek, azokat mi is szeretjük. Akik minket köszöntenek, azokat mi is köszöntjük. Amilyen az „Adjon Isten!”, olyan a „Fogadj Isten!”
Lehet-e egyáltalában szeretetnek nevezni ezt a szeretetet? Ha szeretetnek nevezzük, akkor legfeljebb önszeretetnek nevezhető. Önzés tehát. Semmivel sem vagyunk különbek, mint a vámszedők és a pogányok. A vámszedők embertársaikhoz való viszonyukban az előnyt keresik, a pogányok legfeljebb a kötelességeiket teljesítik és mi vajon teszünk-e ennél többet?
A mi bűnünk annál nagyobb, mert tudjuk, hogy ezzel a magatartással nemcsak testvéreinknek okozunk bánatot, hanem mennyei Atyánkat is szomorítjuk. Mennyiszer törünk pálcát a tékozló fiú bátyja fölött, aki ürömöt vegyít édesapja örömpoharába, mikor csordultig van a szíve örömmel bűnös tékozló fia hazatérése fölött, az idősebb testvér ott kinn durcáskodik az udvaron ahelyett, hogy bemenne a házba, s boldogan ölelné keblére testvérét. Mi magunk pedig ugyanezt a komédiát csináljuk sokszor és fájdítjuk vele Atyánk szívét. 3. Az ige utolsó mondata ebben foglalja össze a felhívást: „Legyetek azért ti tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Isten parancsa nemcsak eszmény, hanem lehetőség és bíztatás is: Isten gyermekei leszünk!
Túlbővítik ennek az igének értelmét és így félreértik azok, akik benne Isten teljes tökéletességére való felhívást látnak. Az ember ember és nem Isten. Nem is lehet Isten. Csak az ördög állította, s az ember elhitte neki az első bűnesetkor, hogy lehet olyan, mint az Isten. Az ember sohasem lehet mindenható, mindentudó, örökkévaló, jó, mint az Isten. Ebben az igében Jézus a szeretetben való isteni tökéletességet parancsolja. Persze, hogy erre sincs az embernek önmagában ereje, de aki megtanul élni Isten tökéletes, kegyelmes szeretetéből, azt élete minden napján látja, tudja és érzi, az olthatatlan vágyat fog érezni szívében arra, hogy valamiképp próbálja törleszteni a szeretet nagy adósságát.
Az megérti, hogy Isten az Ő nagy, atyai szeretetének törlesztését a felebarátunk szeretetében kívánja látni. Az egyre jobban megtanulja Istent szeretni a felebarátban, s már e földön úgy élni, mint illik testvérek között az Isten gyermekének.
János, a szeretet apostola, I. levele 3. fejezetében így ír: „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!...
Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünkőhozzá, mert meg fogjukőt látni, mint van.”
Egykor majd mi is hazaérünk az atyai házba, s akkor igazán és tökéletesen Isten gyermekei leszünk. „Akiben megvan ez a reménység Ő iránta, az mind megtisztítja magát” (I. Ján 3,1-3). Ámen.