Túróczy Zoltán

Elárvult lelkek 1943. december 8. Ungvár
Alapige: Máté 9:35-38.
És körüljárja vala Jézus a városokat mind, és a falvakat, tanítván azoknak zsinagógáiban, és hirdetvén az Isten országának evangyéliomát, és gyógyítván mindenféle betegséget és mindenféle erőtelenséget a nép között. Mikor pedig látta vala a sokaságot, könyörületességre indula rajtok, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok. Akkor monda az ő tanítványainak: Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába.
Ami itt történik az nem politika. Ha az volna sem szégyenlenénk, mert ami itt történik, az senki ellen sem irányul, csak a magunk értékeit akarja megmenteni. Nem negatív intrika, hanem pozitív építés. Ilyen politikáért felemelt fővel tudjuk vállalni mindig a felelősséget. Csupán azért hangsúlyozzuk, hogy ami itt történik az nem politika, mert az egyház nem folytat napi politikát. A mi kötelességünk az, hogy Isten időfölötti politikáját csináljuk. Ennek engedelmeskedjünk itt is és most is. Isten politikáját Krisztus magatartásából következtetjük ki.
A felolvasott ige is Krisztusnak egy olyan magatartásáról beszél, amelyből Isten célkitűzéseit olvashatjuk ki. A felolvasott történet szerint Krisztus nem egyházfejedelem, aki trónuson ülve várja hívei hódolatát, hanem olyan valaki, aki utánamegy a nyájnak. Nyugodtan lehet rá mondani, hogy misszionárius, vagy akár azt is, hogy szórványgondozó. Mi az általa használt képpel jelöljük meg, mikor azt mondjuk, hogy Ő pásztor. Mint pásztor szerte jár. Bejárja a falvakat és városokat. Nyitott szemmel jár, s ezért sok mindent lát. Külső és belső nyomorúságot egyaránt: süketeket, vakokat, sántákat, bénákat, betegeket, szenved őket, bűnök rabságában sínylődőket. Akik Jézus szemével tudnak szerte járni e világban, azok tudják, hogy milyen megrendít ő így látni a világot. Jézust azonban nem ezek rendítik meg legjobban körútján. Ezek a nyomorúságok csak cselekvésre indítják. A betegségeket és erőtelenségeket maga gyógyítja meg, van azonban valami, aminek az érdekében mozgalmat indít. Elárvult, magános lelkekre talál. El vannak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok. Ezeken megindul a szíve, s ezek érdekében imádkozásra s keresésre indítja tanítványait.
Kik ezek az elárvult, magános lelkek? Házuk van, talán családjuk is van. Falujuk is van, s őt barátaik is bizonnyal vannak. Csak nyáj nincs, ahová tartoznának, s pásztoruk nincs, aki a nyájban tartaná őket. Olyanok, mint a fészekből kiesett szegény madárfiókák. Lelki otthontalanok. Nincs közösségük, mit a magukénak éreznének, s ami magáénak érezné őket. Ezek a gyermekek is ilyenek. Olyanok voltak, mint a meggyötört, szétszórt, pásztor nélkül való juhok. Kiestek az evangélium egyházának és a magyar hazának meleg fészkéből.
Nem történik itt most más, mint az, hogy Krisztus szemével néz ő pásztor-szívek, akik járnak a világ rengetegében, rátaláltak az avarban ezekre a kiesett madárfiókákra, tenyerükbe vették, szívükhöz szorították, megmelegítettékőket, s fészket építettek a számukra. Ezért van e mögött a mozgalom mögött Krisztus könyörül ő pásztori szeretete.
A gyülekezet lelkipásztora elmondotta e szórványinternátus létesítésének történetét. Minden történésnek azonban két oldala van: egy látható és egy láthatatlan.
Ő csak a láthatót mondotta el. A láthatatlant ez az ige mondja el, amely arról tesz bizonyságot, hogy a szórványinternátus azért jött létre, mert Krisztus itt járt Kárpátalján, s könyörületességre indult a meggyötört és szétszórt, pásztor nélkül való juhokon. Mindez világossá teszi előttünk ennek a szórványinternátusnak célját is. Nem diák- szociális intézmény ez, mely nehéz körülmények között élő családok gyermeknevelési gondjain óhajt segíteni. Nem "tanoda", hol kevés-tehetségű, vagy kevés-szorgalmú gyermekeket akarnak átsegíteni egyik osztályból a másikba. Még csak nem is nevel ő-iskola, amely a közösségi nevelés eszközeivel óhajtja átvezetni az ifjúságot az élet nagy próbatételein.
Lelki-otthon ez az intézmény. Fészek, mely világossá és érzékelhetővé akarja tenni a szórványgyermekek számára, hogy van nyáj, ahová tartoznak.
A nyájhoz tartozni nem mindig könnyű. Az örök ember sokszor félti vélt szabadságát, s ilyenkor menekül a sorsközösség vállalása elől. Ti, gyermekek ne felejtsétek el, hogyha a nyájhoz való tartozás nem is mindig könnyű, de mindig érdemes. Vállaljátok azért boldogan a sorsközösséget magyarságunkkal és evangélikus egyházunkkal, mely íme most is megmutatta, hogy sorsközösséget vállal veletek. Ámen.

Mikor?
Időpont: 1956. november 11,
Helyszín: Nagybarát
Alapige: Mt 9,18–26 Mikor ezeket mondá nékik, ímé egy főember eljövén leborula előtte, mondván: Az én leányom épen most halt meg; de jer, vesd reá kezedet, és megelevenedik. És felkelvén Jézus követé őt tanítványaival együtt. És ímé, egy asszony, aki tizenkét év óta vérfolyásban szenved vala, hozzájárulván hátulról, illeté az ő ruhájának szegélyét. Mert ezt mondja vala magában: Ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok. Jézus pedig megfordulván és reá tekintvén, monda: Bízzál leányom; a te hited megtartott téged. És meggyógyult az asszony abban az órában. És Jézus a főember házához érvén, látván a sípolókat és a tolongó sokaságot, Monda nékik: Menjetek el innen, mert a leányzó nem halt meg, hanem aluszik. És kinevettékőt. Mikor pedig a sokaság eltávolíttaték, bemenvén, megfogá annak kezét, és a leányzó felkelt. És elterjede ez a hír abban az egész tartományban.
Ima: Imádságot meghallgató Úristen, szerető mennyei Atyánk! Feljöttünk szent házadba, hogy imádjunk téged, és imádkozzunk hozzád. Köszönjük Neked, hogy nemcsak imádnunk szabad téged, hanem imádkozhatunk is hozzád. Köszönjük, hogy odavihetjük eléd minden nyomorúságunkat abban a bizodalmas hitben, hogy meghallgatod a könyörgést, megsegíted a hozzád kiáltót. Köszönjük, hogy nem egyedül vagyunk, mikor könyörgünk hozzád. Áldunk és magasztalunk, hogy szíveket indítasz a velünk és érettünk való imádkozásra. Főképpen köszönjük szent Fiadat, az Úr Jézus Krisztust, örök főpapunkat, aki mindenha él, hogy esedezzék érettünk, akinek vére által van váltságunk, bűneinknek bocsánata, s ki veled és a Szentlélekkel egységben él és uralkodik mindöröktől fogva mindörökké.
Ámen A mai napra kirendelt szentlecke tulajdonképpen két történetet tartalmaz. Az egyik Jairus lányának feltámasztása, a másik a 12 év óta nagybeteg asszony története. Mind a kettő nagy nyomorúságában kiált Jézushoz. Az egyik hallhatóan, a másik emberek által nem hallható módon.
Ha szétnézünk ebben a világban, azt kell látnunk, nagyon megszaporodtak a Jairusok és a nagybeteg asszonyok. Akármerre fordulunk, ha nyitott a fülünk, kénytelen vagyunk hallani az emberek segélykiáltását: Uram, segíts! Ha az ember nincs is benne a nagy nyomorúságban, ha körülötte nem is sivítanak a golyók, nem robbannak a gránátok, ha csak a rádiója mellett ül, meg kell, hogy fogja szívét az a nagy nyomorúság, amely az éter hullámain keresztül mindenfelé kiált. Nem halljátok, hogyan keresik egymást a szétszórt magyar családok? Minden rövidre fogott híradás mögött kisírt szemek, átvirrasztott nyugtalan éjszakák, olyan emberek vannak, akik nem találják helyüket. Egyik keresi az édesapját, másik az édesanyját, harmadik a gyermekét, negyedik a testvérét, ötödik a barátját Soprontól és Szentgotthárdtól Sátoraljaújhelyig, Balassagyarmattól Békéscsabáig, Budapesttől Párizsig, Bukaresttől Ausztráliáig keresik egymást a szétszakított magyar családok. Ó, mennyi kiáltás az Isten felé: Uram, segíts!
Nem csak az egyes ember és egyes szétszakított családok nyomorúsága kiált az ég felé.
Hány ember szíve szorul össze arra a gondolatra: mi lesz ebből az országból?! Hánynak a szíve szorul össze egy még nagyobb gondolatra: mi lesz ebből a világból, amelynek egén olyan sűrűn, sötéten gomolyognak a viharfelhők?!
Ilyen időkben az Isten segítségül hívásával kapcsolatban az emberi szív nagy kérdése újra meg újra ez: Mikor? Ugyanis aki imádkozik, valamiképpen mégiscsak hiszi, hogy Istennek van hatalma és van irgalma is ahhoz, hogy segítsen, de mikor, Uram?
A bajban levő ember mindig siettetni szeretné Istent.
Márk és Lukács evangélista is elmondja ezt a történetet, amit a mai szentlecke tartalmaz, de sokkal részletesebben. Máté csak ott kezdi el a történetet, mikor Jairus szolgáitól azt a hírt kapja, hogy leánykája már meghalt, a másik két evangélista elmondja, hogy Jairus akkor indult el Jézushoz, amikor leánya még csak a halálán van. Egyetlen kisleánya! Ó, hogyan szedi lábait ez a zsinagógai főember! Lehet, máskor méltóságteljesen sétált az utcán, mert úgy érezte, nem illik össze nagy rangjával, hogy siessen. Most félreteszi minden méltóságát, szaporázza lépteit.
Minden pillanaton élet-halál dőlhet el. Talán lihegve ér Jézushoz, alig tudja kinyögni mondanivalóját: Uram, jöjj és segíts, az én leányom halálán van!
Azt olvassuk, hogy Jézus megsajnálja, azonnal elindul vele és tanítványaival együtt. De valami közbejön. Jön egy másik beteg. Hatalmas nagy sokaság tolong Jézus körül, és Jézus egyszerre megáll. Odafordul a tanítványokhoz meg a sokasághoz, s azt mondja: Ki az, aki engem illetett? Valaki érintett engem, mert éreztem, hogy erő származik ki tőlem. Gondoljátok meg, hogy még Péter is fölöslegesnek tartja ezt a kérdést, s azt mondja Jézusnak: Uram, annyian vannak körülötted, egyik a másikat taszigálja, természetes, hogy valaki hozzáérhetett a ruhádhoz! Gondoljátok meg, hogy hát akkor Jairus hogyan állhatott ott külön, mikor látja, hogy Jézus ahelyett, hogy sietne, megáll, és azt kutatja: ki az, aki ruháját érintette. Micsoda balga kérdés ez, mikor a leánya halálán van! Gondold meg, mit éreznél te akkor, ha a gyermekedet valami szerencsétlenség érné, s elmennél az orvoshoz, jöjjön azonnal, mert nagy baj van, a gyermekem halálán van: az orvos el is indulna veled rögtön, de az úton megállna beszélgetni! Hogyan felháborodnál és mondanád: doktor úr, minden perc drága, élet és halál forog kockán, siessen kicsit, mert elkésünk!
Igen, a nyomorúságban lévő ember mindig sietteti Istent. Mindig azt akarja, hogy azonnal segítsen neki. Isten pedig nem siet, s ez úgy össze tudja szorítani a nyomorúságban lévő ember szívét. Pedig Jairus leánya feltámasztásának történetén kívül más történetek is fel vannak jegyezve a Bibliában, amik egészen világosan megmutatják, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, aki pedig sajnálja a nyomorban lévőt, nem siet.
Ismerjük mindnyájan a kánai menyegző történetét. Milyen zavart keltő körülmény volt a menyegzői lakomán, hogy elfogyott a bor. Mária odasúgja: nincs boruk! És Jézus csak tovább beszélget, sőt vissza is utasítja édesanyja közbenjárását. Mintha semmire nem volna gondja, megjegyzi a szolgáknak, hordják meg a kővedreket vízzel, s ül tovább az asztal mellett, nem csinál semmit. Közben fogy a poharakból a bor, talán az utolsó kortyot isszák, és még mindig nem segít Jézus. Mit jelenthetett ez Máriának, az ifjú párnak, akik árgus szemekkel figyelik, hogyan fogy a bor? Ha valaki kéri: töltsetek újra a kancsókba, a következő pillanatban kitör a botrány, mert kiderül, hogy nincs több bor. Jézus mégsem siet a segítséggel.
Jn 11. fejezetében ott van Lázár feltámasztásának története. Mária és Márta, mikor Lázár betegsége súlyosra fordul, elküld Jézusért. Kétnapi járóföldre van tőlük, s a követek elmondják neki: Uram, akit nagyon szeretsz, beteg – Jézus mégsem indul azonnal Bethániába.
Negyednapra érkezik meg, mikor már rég eltemették Lázárt. Gondoljátok el, hogy Mária és Márta ajkán milyen keserű a panasz, mikor a falu határába érő Jézus elé mennek, és mondják: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérünk!
Rettentő dolog az, hogy Jézus nem siet, mi pedig azt szeretnénk, hogy siessen, száguldjon, egy pillanatig ne késsék, hanem azonnal segítsen.
Ezt a nehézséget még fokozza az, hogy ezért a világ Urunkat és minket is kigúnyol.
Amikor Jézus odaér Jairus házához, ott már a temetésre készülődnek. Zsidóországban a forró égöv alatt még aznap sietnek eltemetni a halottakat. A kisleány benne van a koporsóban, fel van öltöztetve, kint az udvaron pedig ott vannak a fizetett fuvolások, a siratóasszonyok, akik nagy zenebonát csapnak, a halott hozzátartozói helyett jajgatnak, sírnak a busás fizetség reményében. Jézus szívét bántja ez a pogány gyász, elkergeti őket. Azt mondja: Menjetek el innen, mert a leányka nem halt meg, hanem aluszik. Azt olvassuk, hogy kinevették Jézust azok, akik az előző pillanatban sírtak és jajgattak. Az álkönnyeket, – ahogy szokták mondani, krokodilkönnyeket – hullatók kacagnak, nevetnek: Bolond, azt mondja, hogy a leányka csak aluszik, holott mi tudjuk, hogy már meghalt!
Igen, a nyomorúságban az Urukban, Istenükben, Jézus Krisztusban hívőket, a benne bízókat, a hozzá imádkozókat, de a segítséget még hiába váró embereket ennek a világnak gúnykacagása kíséri. A Bibliában, különösen a Zsoltárok könyvében sok helyen olvasunk erről.
A 42. zsoltár írója is szól erről, mikor így búsul: „Mintha zúzódás volna csontjaimban, mikor gyaláznak engem az én szorongatóim, naponként ezt mondván nékem: Hol van a te Istened?” (11. vers) Ó, hányszor kérdezik tőlünk: no hát, hol van a te Istened? Miért nem segít rajtunk!
Nekünk egészen őszintén, minden kertelés nélkül rá kell mutatnunk erre a nehézségre, mert hamis próféták, naiv vigasztalók lennénk, ha ezeket a nehézségeket a keresztyén ember életében meg nem mutatnánk. Igen, a mi imádságunkra néha nagyon lassan jön a felelet, mintha Isten nem törődne velünk. Ézsaiás prófétánál is ott találjuk a nagy panaszt: „Ügyemmel nem gondol Istenem” (40,27).
Hol van itt a megoldás? Mert nyilvánvaló: van valahol megoldás, csak meg kell találnunk.
A megoldás keresésénél maradjunk ennél a történetnél. Elégedjünk meg azzal, amit a megoldásból ez a történet feltár előttünk.
Ez a történet mindenekelőtt azt mondja az ebben az idegfeszültségben élő embernek: Ember, várj sorodra! Minden nyomorúságban lévő emberben van valami önzés. Azt gondolja: minden és mindenki más mellékes, most csak az én ügyem a fontos. Mindenki másnak félre lehet tolni a dolgát, csak az enyémet kell sürgősen elintézni. Jézus pedig ezt mondja nekünk: Várj sorodra! Ha szóról szóra nincs is benne a Bibliában, de azzal, amit Jézus cselekszik, ezt mondja Jairusnak: Várj sorodra! Közbejött egy másik beteg. Tudom, Jairus, nagy a nyomorúságod, egyetlen gyermeked, 12 éves kisleányod van halálán, de nézd, ez a szegény asszony 12 esztendő óta gyötrődik nehéz, erőtlenítő, kínos kórban. Az ilyen betegségben szenvedők még a templomból is ki vannak zárva. 12 esztendő óta nem mehetett templomba!
Jairus, várj sorodra! Először ezt az asszonyt fogom meggyógyítani, azután a te leánykádat!
Jézus ezzel azt akarja mondani, hogy bármennyire jogosultnak látszik is, ha nyomorúságunkban csak a magunk ügyét látjuk, nekünk nagyobb látókörben kell nézni a dolgokat. Nem egyedül vagyok e világon. Mennyei atyámnak sok-sok nyomorúságban lévő gyermeke van, akit meg kell látnom. El kell ismernem ezeknek is a jogát ahhoz, hogy nyomorúságukban az Úrhoz kiáltsanak. Olyan ez, mint egy családnál az asztalnak a képe. Ott ülnek az asztalnál a gyermekek: kisebbek, nagyobbak. Az édesanya osztogatja az eledelt.
Tudjuk jól, hogy ilyenkor azután sok mindenféle követelődzés jön elő. A legkisebb rendszerint a legerőszakosabb. Követelődzik: adj! adjál! Nem nyugszik meg addig, míg ő nem kapja az első kanál levest. A nagyobbak talán illedelmesebben, de ugyanúgy követelnek: kérek én is, kérek még! Mit mond erre az édesanya? Várj a sorodra! Mindegyik fog kapni, de várj a sorodra!
Az az álláspont, amellyel egyre siettetem az Istent, az önzés álláspontja, s mikor Isten azt mondja: várj sorodra, az a szeretet álláspontja. Bármennyire jogosultnak látszik, hogy nyomorúságunkban csak magunkat lássuk, csak a magunk nehézségét képviseljük, be kell látnunk, hogy Isten családjában nekünk sok testvérünk van, és Isten mindegyikre gondot akar viselni. Majd reám is sor fog kerülni.
A feszültség megoldására az igének másik izenete ez: Higgy!
Márk evangélista mondja el, hogy mikor Jairus ott van Jézusnál, jönnek a szolgák házától ezt mondván: „Leányod meghalt: mit fárasztod tovább a Mestert?” (Mk 5,35), akkor Jézus azt mondja neki: „Ne félj, csak higgy” (Mk 5,36). És Jairus hisz. Nem mondja Jézusnak: Köszönöm, hogy hajlandó voltál eljönni. Nincs már szükség rá. Sajnos, vége mindennek.
Mindennek dacára megy Jézussal együtt. Hiába hallja messziről már a sípoló fuvolások, jajgató asszonyok zűrzavarát, hiába várja háza kapujában kisírt szemmel a felesége, hiába áll meg a ház szobájában a drága kisleány sárga, halotthalvány holtteste mellett – ő még mindig hisz.
Nem tudja, hogyan és mint lesz. Nem tudja. Nem hallotta, hogy lett volna valaki, aki a halálból vissza tudja parancsolni az életet, mégis valahogyan elvehetetlen szent reménységgel hisz abban, hogy ahol az emberi tudomány felmondja a szolgálatot, ahol ember nem talál semmiféle kiutat, ott Istennek van módja, hogy belenyúljon a dolgokba, és megoldja a megoldhatatlant.
Hisz!
Nem könnyű dolog ilyen esetekben hinni, mert ez az út mindig a hitnek a próbája. Jairusnál a hitnek ez a próbája nem egy próba, hanem a próbák egész sorozata. Minden azt kiáltja feléje: ne higgy! A szolgák, akik azt mondják: ne fáraszd a Mestert, leányod meghalt, a sípoló, jajgató sokaság, háza kapujában kisírt szemű felesége, maga a ravatal: Ne higgy, nincs már értelme! – mégis hisz.
A nyomorúságba jutott embernek mindig ad ilyen hitpróbákat Isten, és csak az látja meg Isten dicsőséges szabadítását, aki ezt a hitpróbát megállja. Ha Jairus azt mondta volna Jézusnak: Köszönöm, hogy még mindig el akarsz jönni, de nincs semmi értelme, menj el békességgel, áldjon meg az Isten, hogy tudj segíteni másokon, akkor eltemethette volna a leányát. De mert a hit próbáját megállta, visszakapta.
Ezek a hitpróbák nem mindig tartanak ugyanannyi ideig. Jairus életében talán nem tartott tovább, mint negyed órát, míg hazaért, s hite látássá vált, mikor feltámasztott kisleányát keblére ölelhette. Néha azonban sokáig tart a hitnek ez a próbás ideje, amíg a hitből látás lesz.
Gondoljunk arra, hogy Máriának és Mártának négy keserves napig tartott a hit megpróbáló útja. Gondoljunk arra, hogy a tanítványok életében nagypéntektől húsvétig három hosszú keserves napig tartott. Az egyháztörténelem folyamán a keresztyén anyaszentegyház üldözése kerek számban 300 esztendeig tartott, és 300 esztendeig kellett nekik vérben gázolni, katakombák mélyén összebújni, állandó életveszedelemben élni, vértanúk vérével öntözni az anyaszentegyház élete fáját, míg Isten megmutatta szabadítását.
Ki lehet-e ezt bírni? Csak Jézus Krisztussal lehet kibírni! Másképp nem. Jairus sem bírta volna ki, ha nem maradt volna Jézus Krisztus mellett. Mi sem bírjuk ki Jézus nélkül, de ha mellette maradunk, igen. Mellette lesz világossá számunkra a keresztről sugárzó evangélium.
Az a Jézus Krisztus, aki érettem életét nem sajnálta, hogyan sajnálná tőlem a segítséget, mikor az nem kerül életébe, az csak kezének egy mozdulatába, ajkának egy kimondott mondatába kerül! És az az Isten, aki egyetlenegy fiát nem sajnálta érettem a keresztre odaadni, lehetetlen, hogy ne segítsen rajtam, lehetetlen, hogy ne akarjon segíteni rajtam!
Régi történet az, amit a Bibliából felolvastam, de nem érzed-e, hogy ez a történet ma egészen közel jött hozzánk. Úgy érezzük, mi vagyunk ezek a Jairusok, és mi vagyunk ez a szegény nagybeteg asszony, akik odamegyünk Jézushoz, és kiáltunk hozzá: Uram, segíts!
Tudsz-e várni a segítségre, és tudod-e hinni a várakozás nehéz idején is a segítség bizonyosságát? Akkor majd meg fogjuk látni mi is a dicsőséges szabadítást.
Ámen Ima: Ó, mi Urunk Isten, mennyei Atyánk! Hálát adunk neked azért, hogy szabad hozzád fordulni minden mi nyomorúságunkban. Köszönjük, hogy bár te örök boldogságban lakozol odafent, szíved mély irgalmával, szánakozásával nézel mégis minden nyomorúsággal küszködő embert. Köszönjük, hogy letérdelhetünk előtted Jairus és a nagybeteg asszony mellé, és kiálthatunk hozzád: Uram, segíts! - Köszönjük Urunk, hogy nem veszed zokon, mikor siettetünk téged. Köszönjük, hogy velünk maradsz akkor is, amikor nehéz útját járja a mi hitünk, a próbatétel nehéz útját. Ezért hát könyörgünk neked, hogy légy irgalmas mindazokhoz, akik hozzád kiáltanak. Hallgasd meg Urunk a sebesültek nyögését, a gyászolók zokogását, az éhező emberek hozzád kiáltását, nyugtalan, vergődő szíveknek békesség után való sóvárgását.
Hallgasd meg Urunk a magyarok imádságát, amellyel hazánk sorsáért könyörgünk, a világ békességéért remegünk.
Köszönjük neked Urunk, hogy szabad hinnünk, amikor semmit sem látunk. A szemünk nem lát mást, mint romokat, gyilkos golyókat, sötét felhőket, fülünk nem hall mást, mint panaszt, mégis hiszünk benned, Uram Isten, aki megmondtad fiad által, hogy nekünk még a fejünk hajszálai is meg vannak számolva, és egy veréb a fészekből ki nem eshetik a te tudtod nélkül. Urunk Istenünk! Mi olyan kicsinyek, senkik vagyunk ebben a világban, mint egy kis verébfióka. Ki törődik a mai világban azzal, hogy egy verébfióka kiesik a fészekből, és nyakát szegi a földön? Csak te törődsz egyedül! Törődj ügyünkkel, kegyelmes Istenünk! Kérünk téged, hogy amit emberek összezavartak, te bogozd ki, amit emberek elrontottak, te hozd helyre! Neked van hatalmad! Taníts meg, Urunk, minket zúgolódás helyett imádkozni, gyűlölet helyett szeretni és megbocsátani, kétségbeesés helyett reménykedni, töprengés helyett dolgozni, és kétségbeesés helyett hinni! Uram! Hiszek, légy segítségül az én hitetlenségemnek!
Ámen

Mikor?
Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 24. vasárnap – 1956. november 11.
Alapige: Mt 9,18–26 „Mikor ezeket mondá nékik, ímé egy főember eljövén leborúla előtte, mondván: Az én leányom épen most halt meg; de jer, vesd reá kezedet, és megelevenedik. És felkelvén Jézus követé őt tanítványaival együtt. És ímé, egy asszony, a ki tizenkét év óta vérfolyásban szenved vala, hozzájárulván hátulról, illeté az ő ruhájának szegélyét. Mert ezt mondja vala magában: Ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok.
Jézus pedig megfordulván és reá tekintvén, monda: Bízzál leányom; a te hited megtartott téged. És meggyógyúlt az asszony abban az órában. És Jézus a főember házához érvén, látván a sípolókat és a tolongó sokaságot, monda nékik: Menjetek el innen, mert a leányzó nem halt meg, hanem aluszik. És kinevettékőt. Mikor pedig a sokaság eltávolíttaték, bemenvén, megfogá annak kezét, és a leányzó felkelt.
És elterjede ez a hír abban az egész tartományban.”
A mai napra kirendelt szentlecke tulajdonképpen két történetet tartalmaz. Az egyik Jairus leányának feltámasztása, a másik a tizenkét év óta nagybeteg asszony története. Mind a kettő nagy nyomorúságban kiált Jézushoz. Az egyik hallhatóan, a másik az emberek által nem hallható módon.
Ha szétnézünk ebben a világban, azt kell látnunk, nagyon megszaporodtak a Jairusok és a nagybeteg asszonyok. Akármerre fordulunk, ha nyitott a fülünk, kénytelenek vagyunk hallani az emberek segélykiáltását: Uram, segíts! Ha az ember nincs is benne a nagy nyomorúságban, ha körülötte nem is sivítanak a golyók, nem robbannak a gránátok, ha csak a rádiója mellett ül, meg kell, hogy fogja szívét az a nagy nyomorúság, amely az éter hullámain keresztül mindenfelé kiált. Nem halljátok, hogy keresik egymást a szétszórt magyar családok? Minden rövidre fogott híradás mögött kisírt szemek, átvirrasztott, nyugtalan éjszakák, olyan emberek vannak, akik nem találják helyüket. Egyik keresi az édesapját, másik az édesanyját, harmadik a gyermekét, negyedik a testvérét, ötödik a barátját. Soprontól és Szentgotthárdtól Sátoraljaújhelyig, Balassagyarmattól Békéscsabáig, Budapesttől Párizsig, Bukaresttől Ausztráliáig keresik egymást a szétszakított magyar családok. Ó, mennyi kiáltás ez Isten felé: Uram, segíts!
Nem csak az egyes ember és egyes szétszakított családok nyomorúsága kiált az ég felé. Hány ember szíve szorul össze arra a gondolatra: mi lesz ebből az országból?! Hánynak a szíve szorul össze egy még nagyobb gondolatra: mi lesz ebből a világból, amelynek egén oly sűrűn, sötéten gomolyognak a viharfelhők?!
Ilyen időkben mindig újra meg újra előjön Isten segítségül hívásával kapcsolatban az emberi szív egy nagy kérdése, és ez: Mikor? Ugyanis aki imádkozik, valamiképpen mégiscsak hiszi, hogy Istennek van hatalma és van irgalma is ahhoz, hogy segítsen, de mikor, Uram?
A bajban lévő ember mindig siettetni szeretné Istent.
Márk és Lukács evangelista is elmondja ezt a történetet, amit a mai szentlecke tartalmaz, de sokkal részletesebben. Máté csak ott kezdi el a történetet, mikor Jairus szolgáitól azt a hírt kapja, hogy leánykája már meghalt, a másik két evangelista elmondja, hogy Jairus akkor indult el Jézushoz, amikor leánya még csak halálán van. Egyetlen kisleánya! Ó, hogyan szedi lábait ez a zsinagógai főember! Lehet, máskor méltóságteljesen sétált az utcán, mert úgy érezte, nem illik össze nagy rangjával, hogy siessen. Most félreteszi minden méltóságát, szaporázza lépteit. Minden pillanaton élet-halál dőlhet el. Talán lihegve ér Jézushoz, alig tudja kinyögni mondanivalóját: Uram! Jöjj és segíts, az én leányom halálán van!
Azt olvassuk, hogy Jézus megsajnálja, elindul vele és tanítványaival együtt azonnal. De valami közbejön. Jön egy másik beteg. Hatalmas nagy sokaság tolong Jézus körül, és Jézus egyszerre megáll.
Odafordul a tanítványokhoz meg a sokasághoz, s azt mondja: Ki az, aki engem illetett? Valaki érintett engem, mert éreztem, hogy erő származik ki tőlem. Gondoljátok meg, hogy még Péter is fölöslegesnek tartja ezt a kérdést, s azt mondja Jézusnak: Uram, annyian vannak körülötted, egyik a másikat taszigálja, természetes, hogy valaki hozzáérhetett a ruhádhoz! Gondoljátok meg, hogy hát akkor Jairus hogyan állhatott ott külön, mikor látja, hogy Jézus ahelyett, hogy sietne, megáll, és azt kutatja: ki az, aki ruháját érintette. Micsoda balga kérdés ez, mikor a leánya halálán van! Gondold meg, mit éreznél te akkor, ha a gyermekedet valami szerencsétlenség érné, s elmennél az orvoshoz, jöjjön azonnal, mert nagy baj van, a gyermekem halálán van; az orvos el is indulna veled rögtön, de az úton megállna beszélgetni?! Hogyan felháborodnál, és mondanád: Doktor úr, minden perc drága, élet és halál forog kockán, siessen kicsit, mert elkésünk!
Igen, a nyomorúságban lévő ember mindig sietteti Istent. Mindig azt akarja, hogy azonnal segítsen neki. Isten pedig nem siet, s ez úgy össze tudja szorítani a nyomorúságban lévő ember szívét. Pedig Jairus leánya feltámasztásának történetén kívül más történetek is vannak feljegyezve a Bibliában, amik egészen világosan megmutatják, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, aki pedig sajnálja a nyomorban lévőt, nem siet.
Ismerjük mindnyájan a kánai menyegző történetét. Milyen zavart keltő körülmény volt a menyegzői lakomán, hogy elfogyott a bor. Mária odasúgja: Nincs borunk!, és Jézus csak tovább beszélget, sőt vissza is utasítja édesanyja közbenjárását. Mintha semmire nem volna gondja, megjegyzi a szolgáknak, hordják meg a kővedreket vízzel, s ül tovább az asztal mellett, nem csinál semmit. Közben fogy a poharakból a bor, talán az utolsó kortyot isszák, és még mindig nem segít Jézus. Mit jelenthetett ez Máriának, az ifjú párnak, akik árgus szemekkel figyelik, hogyan fogy a bor? Ha valaki kéri: töltsetek újra a kancsókba, a következő pillanatban kitör a botrány, mert kiderül, hogy nincs több bor. Jézus mégsem siet a segítséggel.
János 11. fejezetében ott van Lázár feltámasztásának története. Mária és Márta, mikor Lázár betegsége súlyosra fordul, elküld Jézusért. Kétnapi járóföldre van tőlük, s a követek elmondják neki: Uram, akit nagyon szeretsz, beteg – Jézus mégsem indul azonnal Bethániába. Negyednapra érkezik meg, mikor már rég eltemették Lázárt. Gondoljátok el, hogy Máriának és Mártának ajkán milyen keserű a panasz, mikor a falu határába érő Jézus elé mennek, és mondják: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérünk!
Rettentő dolog az, hogy Jézus nem siet, mi pedig azt szeretnénk, hogy siessen, száguldjon, egy pillanatig ne késsék, hanem azonnal segítsen.
Ezt a nehézséget még fokozza az, hogy ezért a világ Urunkat és minket is kigúnyol.
Amikor Jézus odaér Jairus házához, ott már a temetésre készülődnek. Zsidóországban a forró égöv alatt még aznap sietnek eltemetni a halottakat. A kisleány benne van a koporsóban, fel van öltöztetve, kint az udvaron pedig ott vannak a fizetett fuvolások, a siratóasszonyok, akik nagy zenebonát csapnak, a halott hozzátartozói helyett jajgatnak, sírnak a busás fizetség reményében. Jézus szívét bántja ez a pogány gyász, elkergeti őket. Azt mondja: Menjetek el innen, mert a leányka nem halt meg, hanem aluszik. Azt olvassuk, hogy kinevették Jézust azok, akik az előző pillanatban sírtak és jajgattak. Az álkönnyeket – ahogy szokták mondani, krokodilkönnyeket – hullatók kacagnak, nevetnek: Bolond, azt mondja, hogy a leányka csak aluszik, holott mi tudjuk, hogy már meghalt!
Igen, a nyomorúságban Urukban, Istenükben, Jézus Krisztusban hívőket, a benne bízókat, a hozzá imádkozókat, de a segítséget még hiába váró embereket ennek a világnak gúnykacagása kíséri. A Bibliában, különösen a Zsoltárok könyvében sok helyen olvasunk erről. A 42. zsoltár írója is szól erről, mikor így búsul: „Mintha zúzódás volna csontjaimban, mikor gyaláznak engem az én szorongatóim, naponként ezt mondván nékem: Hol van a te Istened?” (11. v.) Ó, hányszor kérdezik tőlünk: No hát, hol van a te Istened? Miért nem segít rajtunk?!
Nekünk egészen őszintén, minden kertelés nélkül rá kell mutatnunk erre a nehézségre, mert hamis próféták, naiv vigasztalók lennénk, ha ezeket a nehézségeket a keresztyén ember életében meg nem mutatnánk. Igen, a mi imádságunkra néha nagyon lassan jön a felelet, mintha Isten nem törődne velünk.
Ézsaiás prófétánál is ott találjuk a nagy panaszt: „ügyemmel nem gondol Istenem” (40,27).
Hol van itt a megoldás? Mert nyilvánvaló: van valahol megoldás, csak meg kell találnunk. A megoldás keresésénél maradjunk ennél a történetnél. Elégedjünk meg azzal, amit a megoldásból ez a történet feltár előttünk.
Ez a történet mindenekelőtt azt mondja az ebben az idegfeszültségben élő embernek: Ember, várj sorodra! Minden nyomorúságban lévő emberben van valami önzés. Azt gondolja: minden és mindenki más mellékes, most csak az én ügyem a fontos. Mindenki másnak félre lehet tolni a dolgát, csak az enyémet kell sürgősen elintézni. Jézus pedig ezt mondja nekünk: Várj sorodra! Ha szóról szóra nincs is benne a Bibliában, de azzal, amit Jézus cselekszik, ezt mondja Jairusnak: Várj sorodra! Közbejött egy másik beteg. Tudom, Jairus, nagy a nyomorúságod, egyetlen gyermeked, tizenkét éves kisleányod van halálán, de nézd, ez a szegény asszony tizenkét esztendő óta gyötrődik nehéz, erőtlenítő, kínos kórban.
Az ilyen betegségben szenvedők még a templomból is ki vannak zárva. Tizenkét esztendő óta nem mehetett templomba! Jairus, várj sorodra! Először ezt az asszonyt fogom meggyógyítani, azután a te leánykádat!
Jézus ezzel azt akarja mondani, hogy bármennyire jogosultnak látszik is, hogy nyomorúságunkban csak a magunk ügyét lássuk, nekünk nagyobb látókörben kell nézni a dolgokat. Nem egyedül vagyok e világon. Mennyei atyámnak sok-sok nyomorúságban lévő gyermeke van, akit meg kell látnom. El kell ismernem ezeknek is a jogát ahhoz, hogy nyomorúságukban az Úrhoz kiáltsanak. Olyan ez, mint egy családnál az asztalnak a képe. Ott ülnek az asztalnál a gyermekek: kisebbek, nagyobbak. Az édesanya osztogatja az eledelt. Tudjuk jól, hogy ilyenkor azután sok mindenféle követelődzés jön elő. A legkisebb rendszerint a legerőszakosabb. Követelődzik: Adj! Adjál! Nem nyugszik meg addig, míg ő nem kapja az első kanál levest. A nagyobbak talán illedelmesebben, de ugyanúgy követelnek: Kérek én is, kérek még! Mit mond erre az édesanya? Várj a sorodra! Mindegyik fog kapni, de várj a sorodra! Az az álláspont, amellyel egyre siettetem az Istent, az önzés álláspontja, s mikor Isten azt mondja: Várj sorodra!, az a szeretet álláspontja. Bármennyire jogosultnak látszik, hogy nyomorúságunkban csak magunkat lássuk, csak a magunk nehézségét képviseljük, be kell látnunk, hogy Isten családjában nekünk sok testvérünk van, és Isten mindegyikre gondot akar viselni. Majd reám is sor fog kerülni.
A feszültség megoldására az igének másik üzenete ez: Higgy!
Márk evangelista mondja el, hogy mikor Jairus ott van Jézusnál, jönnek a szolgák házától ezt mondván: „Leányod meghalt; mit fárasztod tovább a Mestert?” (Mk 5,35), akkor Jézus azt mondja neki: „Ne félj, csak higyj.” (Mk 5,36) És Jairus hisz. Nem mondja Jézusnak: Köszönöm, hogy hajlandó voltál eljönni. Nincs már szükség rá. Sajnos, vége mindennek. Mindennek dacára megy Jézussal együtt.
Hiába hallja messziről már a sípoló fuvolások, jajgató asszonyok zűrzavarát, hiába várja háza kapujában kisírt szemmel felesége, hiába áll meg a ház szobájában a drága kisleány sárga, halotthalvány holtteste mellett – ő még mindig hisz. Nem tudja, hogyan és mint lesz. Nem tudja. Nem hallotta, hogy lett volna valaki, aki a halálból vissza tudja parancsolni az életet, mégis valahogyan elvehetetlen szent reménységgel hisz abban, hogy ahol az emberi tudomány felmondja a szolgálatot, ahol ember nem talál semmiféle kiutat, ott Istennek van módja, hogy belenyúljon a dolgokba, és megoldja a megoldhatatlant.
Hisz!
Nem könnyű dolog ilyen esetekben hinni, mert ez az út mindig a hitnek a próbája. Jairusnál a hitnek ez a próbája nem egy próba, hanem a próbák egész sorozata. Minden azt kiáltja feléje: Ne higgy! A szolgák, akik azt mondják: Ne fáraszd a Mestert, leányod meghalt! A sípoló, jajgató sokaság, háza kapujában kisírt szemű felesége, maga a ravatal: Ne higgy, nincs már értelme! – mégis hisz.
A nyomorúságba jutott embernek mindig ad ilyen hitpróbákat Isten, és csak az látja meg Isten dicsőséges szabadítását, aki ezt a hitpróbát megállja. Ha Jairus azt mondta volna Jézusnak: Köszönöm, hogy még mindig el akarsz jönni, de nincs semmi értelme, menj el békességgel, áldjon meg az Isten, hogy tudj segíteni másokon, akkor eltemethette volna a leányát. De mert a hit próbáját megállta, visszakapta.
Ezek a hitpróbák nem mindig tartanak ugyanannyi ideig. Jairus életében talán nem tartott tovább, mint negyed órát, míg hazaért, s hite látássá vált, mikor feltámasztott kisleányát keblére ölelhette. Néha azonban sokáig tart a hitnek ez a próbás ideje, amíg a hitből látás lesz. Gondoljunk arra, hogy Máriának és Mártának négy keserves napig tartott a hitnek próbás útja. Gondoljunk arra, hogy a tanítványok életében nagypéntektől húsvétig három hosszú keserves napig tartott. Az egyháztörténelem folyamán a keresztyén anyaszentegyház üldözése kerek számban harminchárom esztendeig tartott és háromszáz esztendeig kellett nekik vérben gázolni, katakombák mélyén összebújni, állandó életveszedelemben élni, vértanúk vérével öntözni az anyaszentegyház élete fáját, míg háromszáz esztendő múlva Isten megmutatta szabadítását.
Ki lehet-e ezt bírni? Csak Jézus Krisztussal lehet kibírni! Másképp nem. Jairus sem bírta volna ki, ha nem maradt volna Jézus Krisztus mellett. Mi sem bírjuk ki Jézus nélkül, de ha mellette maradunk, igen. Mellette lesz előttünk világossá a keresztről sugárzó evangélium. Az a Jézus Krisztus, aki érettem életét nem sajnálta, hogyan sajnálná tőlem a segítséget, mikor az nem kerül életébe, az csak kezének egy mozdulatába, ajkának egy kimondott mondatába kerül! És ez az Isten, aki egyetlenegy Fiát nem sajnálta érettem a keresztre odaadni, lehetetlen, hogy ne segítsen rajtam, lehetetlen, hogy ne akarjon segíteni rajtam!
Régi történet az, amit a Bibliából felolvastam, de nem érzed-e, hogy ez a történet ma egészen közel jött hozzánk? Úgy érezzük, mi vagyunk ezek a Jairusok, és mi vagyunk ez a szegény nagybeteg asszony, akik odamegyünk Jézushoz, és kiáltunk hozzá: Uram, segíts! Tudsz-e várni a segítségre, és tudod-e hinni a várakozás nehéz idején is a segítség bizonyosságát? Akkor majd meg fogjuk látni mi is a dicsőséges szabadítást! Ámen.

Aki utoljára nevet Időpont: Szentháromság utáni 24. vasárnap, 1956. november 11.
Alapige: Máté 9,18-26.
Mikor ezeket mondá nékik, ímé egy főember eljövén leborula előtte, mondván: Az én leányom épen most halt meg; de jer, vesd reá kezedet, és megelevenedik. És felkelvén Jézus követé őt tanítványaival együtt. És ímé, egy asszony, a ki tizenkét év óta vérfolyásban szenved vala, hozzájárulván hátulról, illeté az ő ruhájának szegélyét. Mert ezt mondja vala magában: Ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok. Jézus pedig megfordulván és reá tekintvén, monda: Bízzál leányom; a te hited megtartott téged. És meggyógyult az asszony abban az órában. És Jézus a főember házához érvén, látván a sípolókat és a tolongó sokaságot, Monda nékik: Menjetek el innen, mert a leányzó nem halt meg, hanem aluszik. És kinevettékőt. Mikor pedig a sokaság eltávolíttaték, bemenvén, megfogá annak kezét, és a leányzó felkelt. És elterjede ez a hír abban az egész tartományban.
A mai ige két történetet tartalmaz. Az egyik Jairus leányának feltámasztása, a másik a 12 év óta súlyos beteg asszony meggyógyítása. A két történetben Jézussal kapcsolatban kétféle magatartás figyelhető meg. Az egyik a hódoló hit, a másik a kinevetés. 1. Nézzük az elsőt, a hódoló hitet!
Sötét háttérből ragyog elő az igében két imádkozó alak. Jairus zsinagógafő háza gyászba öltözött. Egyetlen gyermeke, 12 éves leánykája, a halállal birkózik. Márk és Lukács részletesebben mondja el a történetet. Szerintük még csak halálán van, mikor Jairus elindul segítséget keresni, Máté pedig csak ott kezdi el a történetet, mikor az apa leányának halálhírét veszi. Tizenkét éve beteg a második történet asszonya. Utálatos a betegsége, orvosoktól meggyötört a teste, tisztátalansága kizárja őt a templomból is. Tizenkét éve nem mehetett már templomba. Mindkett ő mindent megpróbált. Hiába. Mindkettő csak Jézusban látja az utolsó, most már egyetlen lehetőséget. Hozzá imádkoznak. A férfi hangosan, az asszony hangtalanul.
Mindkettő hódol Neki. A férfi nyíltan, az asszony titokban. Jairus előtte borul le, az asszony mögötte hajol le, hogy ruhája bojtját megérinthesse.
Mindkett ő rendíthetetlenül hisz Benne. Jairust nem tudja megtántorítani hitében a szolgák által hozott halálhír, a háza körül jajveszékelő gyászhad, a felesége kisírt szeme, a ravatal borzalmas valósága, megremeg az ajka széle, torkában dobog a szíve, nehezen nyeldesi könnyeit, de nem küldi el Jézust azzal: Köszönöm, elkéstünk. Nincs már szükségem Rád. Hite dacol a látással, reménysége a valósággal. A beteg asszonyt sem tudja visszariasztani a nagy tömeg Jézus körül. Addig furakodik, míg közelébe ér. Elölről nem tudja megközelíteni, hátulról fér hozzá. Hangosan nem tudja, vagy nem meri elmondani imádságát, ám rendületlenül hisz abban, hogy Jézus e nélkül is tud segíteni.
Hisz abban, hogy a legkisebb kapcsolat is Jézussal elegendő ahhoz, hogy életének minden nehéz kérdése megoldódjék. Mindketten rendületlenül hisznek Jézus hatalmában és irgalmában. Abban, hogy neki semmi sem lehetetlen s abban, hogy ezt az Ő mindenható erejét nem vonja meg azoktól, akik Hozzá könyörögnek. Hiszel-e te is abban, hogy sohasem lehet nagyobb a baj, mint Jézus Krisztus hatalma s nem lehet olyan nagy mélység, ahová az Ő lehajoló szeretete, szívbeli szánalma le ne tudna érni? Hiszel-e ebben rendületlenül, dacolva minden akadállyal, szemeddel, mely mást lát, füleddel, mely mást hall, emberekkel, akik le akarnak beszélni, akik értelmetlennek és fölöslegesnek tartják azt, hogy Jézushoz fordulsz? Követői vagyunk-e ebben a hódoló hitben Jairusnak és a nagybeteg asszonynak? 2. A másik magatartás, mely Jézussal kapcsolatban a mai igében megfigyelhető: a kinevetés.
Mire Jézus a gyászházhoz ér, már nagyban folynak az előkészületek a temetéshez. A keleti zsidók nagyon siettek a temetéssel. A gyász nélkülözhetetlen kellékei voltak a fuvolások és a sirató asszonyok, akik a hozzátartozók nevében s azok helyett is világgá óbégatták a család fájdalmát. Mire Jézus a főember házához ér, már ott tolonganak ezek a hivatalos gyászmadarak s a busás fizetség reményében ugyancsak hatalmas jajgatást csapnak. Jézust bántja ez a hivalkodó, üzletszagú, lármás gyász s elkergeti őket: „Menjetek el innen, mert a leányzó nem halt meg, hanem aluszik.” És kinevettékőt. /24. v./ A nevetés Isten ajándéka. Gondolj a gyermek rikoltó jókedvére, a nő gyöngyöző kacagására, a férfi harsogó hahotájára! A nevetés az öröm kifejezője és az öröm terjesztője. A nevetésben jelentkező életderű hozzátartozik az élet Isten adta öröm- és erőforrásaihoz. Az Isten adta áldott nevetésből a Sátán átkozott kinevetést csinál. Kerülhetünk olyan komikus helyzetbe, melyet senki sem tud megállani nevetés nélkül. Ez nem átkozott kinevetés.
Ilyenkor talán magunk is tudunk nevetni magunkon. Lehet, hogy nem mindig jóízűen, néha talán szégyenkezve, esetleg kissé fanyarul is. Van azonban gyilkoló kinevetés is, mely nem életderűt szerez, hanem megkeseredettséget szül. Ilyen a káröröm nevetése, vagy – mint itt Jézus esetében – a gúny, a lenézés, a fölény nevetése. Ahogyan Jézust, úgy a követőit is sokszor nevetteti ki a Sátán. A diák, aki a kollégiumban reggel előveszi a bibliáját s csendes órát akar tartani, hamar céltáblájává válik röpködő gúny-nyilaknak s ütemes kacagó kórusoknak. Ha a munkásszálláson valamelyik dolgozó csendben összekulcsolja kezét a fárasztó napi munka után, hogy elmondja magában szokott esti imádságát, micsoda csúfoló nevetés orkánzik fel körülötte! Hát még mit kap egy honvéd, ha vasárnap csendben elkezd dúdolni – otthoni templomára emlékezve – egy egyházi éneket! Előkelőnek mondott társaságban is kinevetés jár annak, aki nem kacag a többiekkel az elmondott sikamlós vicceken, mert nem akar járni gonoszok tanácsán, megállni bűnösök útján s leülni a csúfolódók székében. Mint Jairus háza előtt, ma is az a meggyőződés van a gúnyos kinevetés mögött: ők a felvilágosodottak, mi az elmaradottak, ők a reálisak, mi a fantaszták, ők az okosok, mi a bárgyúk! Vállalod-e Jézussal a kinevetés szenvedését, vagy gondosan elkerülöd, hogy alkalmat adj reá? Tudom, hogy sok esetben az ember szívesebben vállalja a szidást, vagy akár a verést is, mint azt, hogy kinevessék, hogy nevetség tárgyává tegyék, mégis meg kell mondanom, hogy ez a kérdés a hitvallás kérdése s aki túlságosan óvatos, hogy e világ szemében sose lehessen Krisztusért nevetségessé, annál baj van a keresztyén bizonyságtétellel. 3. Melyik győz a két, ellentétes magatartás között, a hódoló hit-e, vagy a fölényeskedő, gúnyos kinevetés? Ezzel a közmondással felelek reá: Az nevet igazán, aki utoljára nevet.
Az evangéliumi történet a mai igében csak egy nevetésről tud: a fuvolások, sirató asszonyok és a tolongó sokaság gúnyos nevetéséről, mellyel kinevették Jézust. Pedig valószínű, hogy Jairus házánál is volt második nevetés. Amikor a kislány felült halálos ágyán, mikor elerőtlenedett testét megerősítették egy kis eledellel, bizonnyal kiült orcájára egy bágyadt mosolygás, mellyel szüleire nézett. Milyen visszhangja lehetett ennek a hangtalan nevetésnek a szülőknél? Hogyan borulhatott rá az édesanya kislányára! Az egyik szeme sírt, a másik mosolygott az örömtől.
Ajka az egyik pillanatban dadogva magasztalta Jézust, a másikban boldogan, játszadozva gyermekével elkezdett kacagni. Ebben a történetben is áll, hogy az nevet igazán, aki utoljára nevet. A két kacagás között azonban idő telik el. Nem sok, de nehéz. A két nevetés között közbevetés van. Nem nagy, de nehéz túljutni rajta. Az az út ez, mely Jauris házának küszöbétől a ravatalig tart s az az idő, mely eltelik a sokaság csúfoló nevetése és Jézus „Kelj fel!” szava között, amíg látássá válik a hit. Kibírod-e ezt a próbaidőt? Mikor hátad mögött élesen, rikoltozva, fölényesen, diadalmasan hahotázik a világ, előtted pedig a hiteddel és reménységeddel ellentétes valóság halottas ágya van, tudod-e rendíthetetlen hittel mondani: Hadd nevessen ki a világ, én nevetek majd utoljára! Ez a próbaidő nem mindig pár perc, ez a próbás út nem mindig pár lépés, mint Jairuséknál. Néha igen megnyúlik az idő, néha nagyon hosszú és egyre nehezebb lesz az út, de az igazi hit mindig tud várni arra, hogy Isten igazolja. 4. A hódoló hit – ha dacol a nevetségessé válással is – nevető, diadalmas hitté válik, de azután végül is hálás hitté kell válnia.
Az evangélium nem beszél arról, hogy mi volt a történet folytatása. Jairus leányáról nem hallunk többet, az egyháztörténelem azonban beszél a nagybeteg asszonyról. Eusebius, az ókor híres egyház-történetírója írja, hogy az asszony Caesarea Filippiben egy ércszobrot állíttatott Jézusnak gyógyulása emlékére. Eusebius még ismerte ezt a szobrot. Ez a szobor ércbe öntött bizonyságtétel volt arról, hogy Jézus mit tett vele, de arról is, hogy Jézus ugyanezt hajlandó megtenni minden bajba jutott, reménytelen helyzetbe jutott emberrel. Biztatás volt ez a szobor arra, hogy „Higgyetek emberek! Imádkozzatok emberek!” Ne mosolyogjuk ki ennek az asszonynak a háláját. Erről az asszonyról azt írja Lukács, az orvos: „minden vagyonát az orvosokra költötte”. /8,43./ Beleszegényedett a betegségébe, de Jézustól mégsem sajnált semmi áldozatot. Jairusék házában is volt egy ilyen élő szobor: a feltámasztott kisleány. Élő szobra annak, hogy kicsoda Jézus és micsoda a hit. Jézus Úr a halálon, a hit úr a nevetségesség gyilkoló hatalmán is.
Ilyen ércbe öntött és élő szobrokká kell nekünk is válnunk. Amit Jézusnak adunk, hirdesse az Ő nagyságát, hatalmát, irgalmát s csak utolsó sorban a mi hálánkat azért, hogy mit tett az Úr velünk! Amik pedig vagyunk, az hirdesse, hogy Jézus Úr a halál fölött is s hogy Általa mi is általmentünk a halálból az életbe! Új életre támasztott emberek s Krisztusért hozott hatalmas hálaáldozatok: ezekre van ma is szüksége Isten országának. Ámen.

Krisztusi életszemlélet Máté 9,15
Ó év estéje Nagybarát, 1952. dec. 31.
Ez az ige első hallásra sehogysem illik bele ó év estéjének gondolat— és hangulatvilágába. Ezen az estén temetjük a megvénhedt 1952-es esztendőt s ezért tele vagyunk temetői gondolatokkal és hangulatokkal, ebben az igében azonban nincs sem könny, sem mérleg. Nincs könny, mely megsiratná azt, ami visszahozhatatlanul elmúlt, s nincs mérleg, mely lemérné azt, ami most lezáratik. Mindez azonban csak az első hallásra látszik így.
Ha jobban elcsendesedünk az ige alatt, akkor meglátjuk, hogy ebben az igében Krisztus az ő életszemléletéről tesz bizonyságot, s ezzel szempontokat nyújt nekünk, hogy miképpen nézzünk szét az életben magunk körül ez ó év estéjén. 1. Megmutatja nekünk, hogyan nézzünk az élet örömeire Isten népének mindig megvolt az a kísértése, hogy illetlen vagy legalábbis méltatlan dolognak tartsa az élet örömeiben való részvételt, azok élvezését. Ennek az igének a hátterében is ez az életszemlélet ütközik össze Jézus életörömével. Jézus egy lakomán van. Lévi vendégeli meg megtérése örömére Jézust, a tanítványait és vámszedő-társait. Kívülről farizeusok leselkednek be a vendégseregre s botránkoznak. Úgy látszik, két dolog bántja őket nagyon. Az egyik az, hogy Jézus a megvetett s a társadalomból kitaszított vámszedőkkel leül egy asztalhoz, a másik pedig az, hogy jóízűen eszik és iszik tanítványaival együtt. Ebben az utóbbiban Keresztelő János tanítványai is egyetértenek velük. Alig várják, hogy vége legyen a lakomának. Mihelyt kilép Jézus tanítványaival együtt a házból, előbb a farizeusok szögezik tanítványainak a számonkérő kérdést, majd Keresztelő János tanítványai magát Jézust kérdezik meg szemrehányó módon: Miért, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek? Jézus világosan leszögezi álláspontját. A keresztyén életet a násznép életéhez hasonlítja. A násznéphez öröm illik, nem pedig komor komolykodás, az eléjük tett étel és ital hálás élvezése, nem pedig valami finomkodó önsanyargatás.
Életszemlélete tehát az életöröm. Nem istene a hasa - mint Pál mondja egyesekről -, de élvezni tudja a szeretettel eléje tett ételt. Nem részegesen - mint ahogy ellenségei híresztelik csúfolkodva róla -, de társaságban szívesen megissza. Nem könnyelmű, de szereti a társaságot. Nem természetimádó, de gyönyörködni tud a virágokban és a madarak énekében. Nem hahotázik, de derűs mosolyától még az idegen gyerekek is megbátorodnak. Örömök neki az élet apró örömei.
Nézz vissza ezzel a krisztusi életszemlélettel a múlófélben levő esztendőre, s akkor egyszerre megtelik a szíved hálával azért a sok-sok örömvirágért, amit a gondviselő Isten életutad mellé ebben az esztendőben is elültetett! A mindennapi terített asztalért, a vetett ágyért, a szomjat oltó italért, az otthonodért, a barátaidért és sok egyéb „apró" örömért, ami úgy tarkállik emlékezetedben, mint a hímes rét a maga vadvirágaival. 2. Megmutatja ez a krisztusi életszemlélet, hogyan nézzünk az élet fájdalmaira.
Keresztelő János tanítványainak kérdése mögött nemcsak a Keresztelő Jánostól tanult aszkéta, lemondó életszemlélet volt, hanem szívünknek egy sajgó fájdalma is. Abban az időben Keresztelő János már négy hónapja börtönben van. Tanítványai talán azt is várták Jézustól, hogy szálljon síkra érte és szabadítsa meg börtönéből, de ha már ezt, ki tudja, miért, nem teszi, legalább szomorkodjék miatta. Az ő, mesterükért sajgó szívüket sérti a Máté házánál tartott lakoma. Elvárták volna, hogy amíg Keresztelő János a börtönben sínylődik, Jézus nem vesz részt ilyen vendégeskedésben. Szemükben Jézus magatartása részvétlenségnek vagy talán egyenesen keményszívűségnek is látszott.
Pedig Jézus nagyon szerette Keresztelő Jánost. Mikor börtönében megingott a hite, védelmébe vette nyilvánosan, s olyan elismerően nyilatkozott róla, mint senki más ember fiáról (Máté 11,7-15). Mikor halála hírét veszi, egy puszta helyre vonul, mert szeretne egyedül lenni szíve fájdalmas gyászával (Máté 14,12-13). Azt azonban nem akarja, hogy a szerető szív fájdalma rabigájába hajtsa az életet. Tudja jól, hogy a konzervált fájdalom természetellenes. Erőltetése könnyen képmutatássá válik vagy hiúsági kérdéssé. Egyszerűen nem akar az ilyen ember vigasztalást bevenni (Zsolt 77,3), mert kéjeleg abban, hogy ő milyen sorsüldözött vagy kereszthordozó.
Neked is vannak fájdalmaid, melyek ma este eszedbe jutnak, akár akarod, akár nem. Életközelségből elragadott szeretteid halovány orcája feltűnik lelki szemeid előtt. Ne szégyeld a könnyeidet! A keresztyén embernek is szabad sírni. De úgy emlékezz rájuk, mint akinek van reménysége és vigasztalása, s nem úgy, mint a pogányok, akiknek nincs reménysége. Akkor a tegnap fájdalma nem fogja megrontani a ma hálás örömét, s nem fogja beárnyékolni a holnap reménységét. 3. Megmutatja ez a krisztusi életszemlélet, hogyan nézzünk a jövőre.
Keresztelő János tanítványainak kérdése, s bizonnyal Keresztelő János jövő sorsára is gondolva Jézus gondolatai a jövőbe visszaszállnak. Nem ringatja magát csalfa álomképekbe. Kancsalul festett egekbe nem néz.
Józanul nézi az eshetőségeket, s nem húnyja be a szemét a várható nehézségek előtt. Gondolatai között feltornyosodik a kereszt, amelyen elvétetik a vőlegény, s a lakomáról kitódult tanítványcsapatot látja, mint pásztor nélkül való szétszórt, megriadt nyájat. Elvétetett tőlük a vőlegény, életük értelme, célja és öröme.
Bármily világosan látja is azonban a jövőt, nem engedi meg, hogy az előrevetítse árnyékát s beborítsa a ma örömét. Elég minden napnak a maga baja. A holnap majd gondoskodik a maga dolgai felől (Máté 6,34). Ez nem könnyelmű nemtörődömség nála. Tudja, hogy aki a tegnapnak meg a mának Ura volt s mindent jól intézett, az a holnapnak is Ura lesz, s holnap is mindent jól fog intézni. Az idők változhatnak, Istennél azonban nincs változás sem változásnak árnyéka (Jakab 1,17). A vőlegény erőszakos elvételének, a golgothai keresztnek tragédiájából lesz a legnagyobb jótétemény, a váltság s a tanítványok szomorú árvaságából a misszió és az egyház.
Az ó év sírpartján tekintetünk ugyan inkább visszafelé néz, de azért szemünk előtt felrémlik már az új part, a ránk köszönő 1953. esztendő. Ilyenkor azután mindig felmerül a nagy kérdés: Mit hoz majd az új esztendő? Ne zavartasd magad ezzel a kérdéssel! Hagyjad a jó Istenre minden te utadat! Akármi lesz is, végül mindent jóra fordít az Isten, mert akik az Urat szeretik, azoknak minden a javukra szolgál. 4. Megmutatja ez a krisztusi életszemlélet, hogy hogyan nézzünk Krisztusra.
Ebben az igében Jézus önmaga fontosságáról tesz kijelentést. Amilyen komikus nagyzolás lenne ez más ember részéről, olyan természetes ez Jézus messiási öntudatánál. Ő a vőlegény. A tanítványok életének legfőbb öröme. A vele való közösség öröme mellett eltörpül az élet minden más öröme, a vele való közösség hiányának fájdalmát pedig nem szüntetheti meg e világ semmilyen öröme. Ha Ő velünk, mi sem nehéz, ha Ő elhagy, minden elvész. Ezt így látja nemcsak Jézus, hanem így látják maguk a tanítványok is.
Gondolj ezen az estén arra is, hogy e kimúló esztendőnek legnagyobb áldása maga Krisztus volt! Ő könyörögte ki számunkra az élet Urától ezt az esztendőt (Luk. 13,6-9). Ő törölte el vérével ennek az esztendőnek bűneit is. Ő szentelte meg örömeinket. Ő vigasztalta meg fájdalmainkat. Ő tette ezt az esztendőt a kegyelem esztendejévé.
Ő veled volt. Vajon te Vele vándoroltál ennek az esztendőnek útjain? 5. Megmutatja ez a krisztusi életszemlélet végül azt is, hogy hogyan nézzünk a kegyelmi időre.
Jézus a lakodalom képét használja ebben az igében. Ugyanazt a képet, melyet maga Keresztelő János is használt vele kapcsolatban János 3,29-ben. A lakodalom azonban időben lejátszódó esemény. A kegyelem ideje egyszer lejár. Ahogy múlnak az évek, úgy múlik a kegyelem ideje is, s egyszer azután elvétetik tőlünk a vőlegény. Akkor azután nincs többé megtérés, nincs üdvözülési lehetőség. Nem élhetünk tehát a múló időben úgy, mintha időmilliomosok lennénk. Igaz ugyan, hogy időmilliomosok vagyunk, mert aki él, az mind örökké fog élni, csakhogy az egyik az üdvösségben, a másik a kárhozatban, de hogy a kettő közül melyik lesz a mi sorsunk, az ebben az elmúló, kiszámíthatatlan időtartamú földi életben dől el. Hány ember számára lett ez az 1952. esztendő az utolsó kegyelmi év, s ki tudja, nem lesz-e sokunk számára az utolsó majd az 1953! Vagy talán még ezen az éjjel számonkérik a lelkünket, mint a bolond gazdagét (Lukács 12,20).
Azért hát ezen az estén köszönd meg az elmúlt év apró örömeit, gondolj megvigasztalódva fájdalmaidra, jövődet hagyjad Istenre, s térj meg Krisztushoz, amíg lehet, amíg tart a kegyelmi idő! Ámen.

Bűnösök barátja Máté 9,9-13
Hetvened vasárnap 1953. febr. 1.
A felolvasott ige egy megtérés története. Lévi vámszedő, a későbbi Máté tanítvány, megtérését mondja el. Minden megtérés története érdekes és tanulságos. A most felolvasottnak különös hangsúlyt ad az, hogy nem mások mondják el, hanem maga Lévi, mégpedig nem úgy, mint sok megtérő: bőbeszédűen, bűneiben vájkálva, a megtérés boldogságát rajongva magasztalva, mások megtérését erőszakolva, hanem olyan szűkszavúan, tárgyilagosan, ahogyan a Biblia szokott nagy dolgokat elbeszélni. Nem önmagáról beszél, hanem arról, hogy mint vélekedtek róla az emberek és mint vélekedett róla Jézus. 1. Mint vélekedtek róla az emberek?
A bűnösök bíráinak gondolták magukat és ítéletet mondottak felette. a) Azt mondták rá, hogy telhetetlen pénzeszsák.
Életéről nagyon keveset tudunk. Nem lehetett átlagember, mert írni és olvasni tudott, hiszen különben nem lehetett volna vámszedő. De szegény ember lehetett, mert különben aligha szánta volna rá magát a vámszedők gyűlölt mesterségére. Magányos ember is lehetett, mert csak apja neve van feljegyezve családi körülményeiből. Apját Alfeusnak hívták.
Egyszercsak megunta a szegénységet, a rongyoskodást, a nélkülözést, a szegény ember máról holnapra élő életének örökös bizonytalanságát. Úgy érezte, hogy mivel abban a korban a művelt emberek sorába tartozott, másra, magasabbrendű életre van hivatva. Megjelent előtte a vámhivatalnokok könnyű és kényelmes élete. Felcsapott publikánusnak. Ismerősei felhördültek erre az elhatározásra. Akiknek sejtelmük sem volt a szegénység nyomorúságáról, hiszen mindenük megvolt, amire szükségük volt, akik a kis ujjukat sem mozdították meg talán, hogy Lévinek képességeihez mért munkát és ezzel tisztességes megélhetést biztosítsanak, akik maguk talán pénzeszsákokon ültek, kikiáltottákőt telhetetlen pénzeszsáknak. b) Azt mondják rá, hogy szemérmetlen. Nem törődik a pénz eredetével.
Nincsenek erkölcsi gátlásai. Nem fontos, hogy honnan, milyen módon és miért jön a pénz. Az a fontos, hogy legyen. A becsületét is hajlandó áruba bocsátani.
Aki ugyanis vámszedő hivatalt vállalt, annak ráment a becsülete.
Lehet, hogy bírái sem voltak nagyon kényesek a pénz kérdésében. Lehet, hogy az erszényükben gyanús üzletek haszna is meghúzódott. De hát ők nem csinálták nyíltan, vagy legalábbis társadalmilag megtűrt, avagy bevett formák között szerezték a pénzt, s ezért feljogosítva érezték magukat arra, hogy pálcát törjenek azok fölött, akik pénzért vámszedő hivatalt vállaltak. c) Azt mondták rá, hogy hazaáruló. A vámszedők ugyanis adóbérlők voltak, akik a római felsőbbség által megállapított adókat és illetékeket beszedték. Lévi Kapernaumban a Genezáret taván átszállított személyek és árúcikkek után szedte a vámot.
Az adószedők sohasem tartoztak a közkedvelt emberek közé. A Jézus korabeli publikánusok ezt még azzal is tetézték, hogy a megszálló római hatalom szolgálatába állottak, és ezzel segédkezet nyújtottak az ellenségnek saját honfitársaik kizsákmányolásához. Igazi zsidó, aki szerette hazáját, s népét, nem vállalkozott erre a munkára.
Lehet, hogy bírái is igénybe vették a rómaiakat akkor, amikor érdekük úgy kívánta. Lehet, hogy olyanok is voltak közöttük, akik később Pilátusnál éppen a császári hűségükkel akartak célt érni Jézus ellen, vádként hozva fel ellene a nemzeti függetlenségre való szervezkedést (Luk 23,2; Ján 19,12). Ha ők csinálták, nem volt hazaárulás, ha más csinálta, hazaáruló bitang volt. d) Azt mondták rá, hogy reménytelen eset. Ki tudja, hányan próbálkoztak azzal, hogy visszatartsák elhatározásának végrehajtásától, vagy visszacsalogas- sák a vámszedő asztaltól. Ha élt még az édesapja, bizonnyal mindent megkísérelt. Mozgósította a barátait, rokonait, ismerőseit. Hiába volt minden érv, minden szemrehányás, minden fenyegetés, minden könny. Minden lepergett róla. Ment nyakasan a maga útján. Fájt a szívük utána, talán meg is siratták, de azután legyintettek a kezükkel, s letettek végleg róla: Reménytelen eset.
Kitagadták, megtagadtak vele minden közösséget. Igazi zsidó többé lakása küszöbét át nem lépte. Ha találkoztak vele, utálattal fordultak el tőle. Szó nélkül dobták asztalára a vámot. Számukra elveszett, meghalt. Talán titokban bíztak abban, hogy ez az irgalmatlan kiközösítés még észre térítheti, semmi jel sem mutatott azonban arra, hogy Lévi nehezen hordozza ezt a kiközösítést.
Egykedvűen söpörte be a pénzt a vámszedő asztalnál, s elvesztett régi barátai helyett vámszedőtársai lettek új barátai. 2. Mint vélekedett róla Jézus?
A farizeusok nagy megbotránkozására nem úgy, mint bíró, hanem úgy, mint a bűnösök barátja. Egy közmondást idéz a botránkozó farizeusoknak: „Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek”. Jézus tehát úgy néz Lévire, mint betegre. Világos, hogy ezzel nem Lévi testi egészségét akarja megjelölni. Lévi makkegészséges ember volt, mégis olyan volt, mint a beteg. a) Jézus véleménye szerint Lévi gyenge. Ez a képből is következik, amit Jézus használ. Minden beteg gyenge. Az eredeti szövegben az egészséges szó megjelölésére olyan szó áll, melynek első értelme ez: erős. Jézus ennek ellentétekép használja a beteg szót, a szöveg szerint is tehát azt akarja mondani, hogy gyenge. Léviről az volt az ismerősök véleménye, hogy erős akaratú, keményfejű ember. Amit egyszer fejébe vesz, attól nem lehet eltéríteni. Jézus ezzel szemben úgy látja, hogy szegény gyenge ember, aki azért lett vámszedő, mert nem bírt ellenállni a Sátánnak, aki a pénz szerelmét élesztgette benne s a meggazdagodás vágyálmát rajzolta elé. b) A beteg ember szenvedő ember. Jézus véleménye szerint is Lévi szenvedő ember. Kitűnő önuralommal, látszólag szenvtelenül ül a vámszedő asztal mellett. Gúnyra és megvetésre nem reagál, vagy legfeljebb egy vállrándítással felel. Úgy látszik, jól beletalálja magát új helyzetébe. Mindez azonban csak látszat. Ugyanolyan látszat, mint a tékozló fiúnál a dorbézolás heje-hujája, melybe bele akarja temetni megszólaló lelkiismeretét. A bűnös nem tudja tartósan jól érezni magát a bűnben. Lehet, hogy az elkövetés pillanatában már keserű lett a szájíze, mint Ádámnak. Lehet, hogy másnap kezdődik a szenvedés, mint Júdásnál. Lehet, hogy később érik utol a bűnei, de egyszer utolérik, és akkor elkezd szenvedni a bűnei alatt. Még csak Jézus látta, hogy Lévi szenved már a vámszedő asztal gazdagságában. c) A beteg ember harcol az egészségéért, az életért. Jézus véleménye szerint is Lévi harcoló ember. Nem először találkozik vele. Mikor a tóparton prédikálni szokott, sokszor figyelte az arcát. Látta rajta a tusakodást. Látta, hogy szívében egymás után szakadnak el a szálak, melyek a vámszedő asztalhoz kötik.
Szeretne már a bűnétől szabadulni. Maga sem tudja, mi tartja még vissza. Talán valami álbüszkeség. Csak egy lökés kellene, s otthagyna mindent. d) Ezért reményteljes eset Jézus szemében a Lévié. Nem kemény ítéletű bírára, nem lelkiismeretet altatgató bűn-cimborára, orvosra van szüksége, aki megszánja és meggyógyítja őt. Aki úgy tud ránézni, mint ahogy az eredeti szöveg mondja: mint aki rosszul van. 3. Kinek van igaza?
Jézus egy szóval sem mondja, hogy Lévi nem rabja a pénznek, és hogy nem vétkezett hazája ellen. Ebben a farizeusoknak igazuk van. Igazuk van, de joguk nincs mindezt a Lévi fejéhez verni. Itt is elmondhatta volna Jézus, hogy az vesse Lévire az első követ, aki nem bűnös, s itt is el kellett volna csúfosan somfordálni mindenkinek, mert Jézus, akinek egyedül lett volna joga az első követ rádobni, nem dobott rá követ, hanem meg akarta gyógyítani, téríteni. Abban nem volt a farizeusoknak igazuk, hogy erre nem láttak reménységet. A következmények Jézust igazolták. Ezt mutatja, hogy Lévi azonnal felkel és követi Jézust. Olyan gyökeresen szakít múltjával, hogy megtérése történetében még csak nem is említi a régi nevét. Olyan ujjongó öröm tölti el megszabadulása felett, hogy ünnepi lakomát készíttet s azt missziói alkalommá teszi Jézus és tanítványai számára vámszedőtársai felé is. Mások botránkoznak ezen a vegyes társaságon, ő azt tartja, hogy nagyon is egymáshoz illő vendégsereg van együtt: a bűnösök és a bűnösök szabadító barátja.
A mai vasárnap neve: Hetvened vasárnap. Közeledik a böjt. Az egyház már kezdi számolgatni és számoltatni a nagyhétig tartó napokat. Induljunk mi is böjt felé igaz megtéréssel. Ne kínlódj tovább bűneid megkötözöttségében! Ne törődj mások elítélő, kárhoztató véleményével. A bűnösök barátja előtted is megáll és szól: Kövess engem! Kövesd azonnal Őt, hadd lehessen megírni a te megtérésed történetét is! Ha ez megtörténik, megváltozik a többi bűnöshöz való viszonyod is. Bűnösök fölött fennhéjázó képmutatással való ítélkezésből megtérsz bűnösök között végzendő missziói szolgálatra. Ám csóválják mások a fejüket, mint a történetben a farizeusok a Máté által rendezett missziói vendégség láttán, te légy boldog, hogy a többi bűnösökkel együtt a Bűnösök Barátja a tied! Ámen.

Mi a legfontosabb, mi a legnehezebb?
Időpont: Szentháromság utáni 19. vasárnap, 1956. október 7.
Alapige: Máté 9,1-8.
És hajóra szállva átkele, és méne a maga városába. És ímé hoznak vala hozzá egy ágyban fekvő gutaütött embert. És látva Jézus azoknak hitét, monda a gutaütöttnek: Bízzál fiam!
Megbocsáttattak néked a te bűneid. És ímé némelyek az írástudók közül mondának magukban: Ez káromlást szól. És Jézus, látva az ő gondolataikat, monda: Miért gondoltok gonoszt a ti szívetekben? Mert mi könnyebb, ezt mondani-é: Megbocsáttattak néked a te bűneid; vagy ezt mondani: Kelj föl és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani (ekkor monda a gutaütöttnek): Kelj föl, vedd a te ágyadat, és eredj haza. És az felkelvén, haza méne. A sokaság pedig ezt látván, elálmélkodék, és dicsőíté az Istent, hogy ilyen hatalmat adott az embereknek.
A mai szent lecke egy kapernaumi történet. Két nagy kérdésre ad feleletet. Mi a legfontosabb és mi a legnehezebb ezen a világon? 1. Mi a legfontosabb?
A történetbeli gutaütött ember szerint az egészség. Nem is lehet csodálkozni azon, ha így gondolkodik. Nem tudni, mióta fekszik már bénán az ágyán. Fájdalmak talán nem hasogatják testét, de annál fájdalmasabb számára az a tétlenség, amelyre kárhoztatva van. A család tagjai virradattól alkonyatig szüntelen munkálkodnak, ő pedig tehetetlenül nyomja az ágyat. Ha ott marad mellette valaki, mikor a többiek munkára mennek, tudja, hogy csak azért marad otthon, mert kell, aki kiszolgálja őt s a munkaerőnek ez a kiesése nagyon bántja őt. Ha meg nem marad mellette senki, akkor meg az fáj, hogy olyan rettenetes árva. Nincs aki a feje alatt megigazítsa a megcsúszott párnát, aki egy korty vizet adjon neki. Minek is él az ember, ha nincs egészsége? – kérdezi sokszor magától és másoktól is, hiszen teher már önmaga, meg mások számára is. A gutaütött ember szerint az egészség fontosabb, mint az illendőség. Gondolkoztál-e már valamikor azon, hogy a „nem illik” nagyobb hatalom, mint a „tilos”? Pedig a „nem illik” mögött nincs büntető szankció, a „tilos” mögött pedig ott van a fenyegetés. Máté nagyon röviden mondja el a történetnek idevágó részletét. Csak annyit ír: „És ímé hoznak vala hozzá egy ágyban fekvő gutaütött embert.” /2. v./ Márk /2,1-12./ és Lukács /5,17- 26./ azonban, akik szintén elmondják ezt a történetet, sokkal részletesebben elmondják az eseményt. Mikor Jézus Kapernaumba érkezésének híre elterjed a városban, elindul a betegek hatalmas sokasága a ház felé, melyben tartózkodik. A gutaütöttben is remény ébred. Nem nyugszik addig, míg nem talál négy embert, akik hajlandókőt hordágyon Jézushoz vinni. Mire azonban odaérnek, akkorra már olyan hatalmas tömeg veszi körül a házat, hogy nem tudnak Jézushoz férkőzni. Könyörgő szó mit sem használ. Mindenkinek a maga egészsége a fontosabb.
Mikor a beteg látja, hogy így nem tudnak Jézus elé jutni, ráveszi barátait arra, hogy vigyék fel hátulról a ház lapos tetejére, bontsák meg a háztetőt s az így nyert nyíláson bocsássák le őt Jézus elé a ház belsejébe. A vivők hiába próbálják lebeszélni. Hiába érvelnek azzal, hogy ez nem illik, ez szemtelenség, tolakodás. Azt is hiába mondják, hogy ez tilos. Nem szabad a más vagyonában kárt csinálni. A beteg hajthatatlan. Semmivel sem törődik, neki csak az a fontos, az a legfontosabb, hogy meggyógyuljon. Keresztül is viszi akaratát s így kerül a megbontott tetőn keresztül Jézus elé. Jézus szerint azonban nem az egészség a legfontosabb, hanem a bűnbocsánat. A szegény gutaütöttnek nem ezt mondja: Kelj fel és eredj haza!, hanem ezt: „Bízzál fiam! Megbocsáttattak néked a te bűneid.” /2. v./ Jézusnak ezt a magatartását különösen is aláhúzza az a körülmény, hogy a történet nem ad semmi alapot arra az állításra, hogy a gutaütött ember betegsége valamilyen bűnnel lenne okozati összefüggésben. Nincs szó arról, hogy könnyelmű élete miatt ütötte meg a guta, vagy valamilyen más bűn miatt sújtotta őt Isten ezzel a büntetéssel. Arra az állításra sem ad alapot a történet, hogy a bűnbocsánat talán feltétele lenne a gyógyulásnak. A bűnbocsánat ugyan időben megelőzi a gyógyulást, de a gyógyulás nem folyománya a bűnbocsánatnak, hanem a bűnbocsánatra ráadásul adott ajándék. A bűnbocsánat tehát következményeitől és az utána következő eseményektől függetlenül is a legfontosabb ezen a világon. A gutaütött elfogadja Jézusnak ezt az értékelési sorrendjét. Nem tiltakozik ellene. Nem mondja: Nem kegyes szólamokra van nekem szükségem, hanem egészségre! Elfogadja, hogy mindent megelőző, legfontosabb ezen a világon a bűnbocsánat. Pedig semmi jel sem mutat arra, hogy bűnmardosás gyötörné. Valószínű, hogy Jézus közelében ő is ráébredhetett bűnei tudatára, hiszen a fényben lesz igazán láthatóvá minden folt, de mindez nem jut napvilágra emberek által is látható módon. Elfogadod-e te is, hogy a bűnbocsánat a legfontosabb a világon? Fontosabb, mint bármi, ami nélkül szűkölködsz. Fontosabb, mint az egészség, a mindennapi kenyér, mint minden, amit csak kérsz Istentől. Ezt kéred-e legbuzgóbban? Ezért jössz-e Jézushoz? Elfogadod-e, hogy a bűnbocsánat a legfontosabb, függetlenül attól, hogy jön-e utána a Kis Káté szerint élet és üdvösség? Fontosabb-e számodra a bűneid kérdésének megoldása, mint a nyomorúságból való szabadulásod? Fontosabb-e az üdvösséged, mint a boldogságod? Elfogadod-e ezt akkor is, mikor Jézus csak az első mondatot mondja: „Megbocsáttattak néked a te bűneid” s nem következik utána a második mondat: „Kelj föl és eredj haza!”? Elég-e neked a bűnbocsánat egészség nélkül? S ha Jézus ez elé a választás elé állítana: vagy bűnbocsánat egészség nélkül, vagy egészség bűnbocsánat nélkül, zokszó nélkül le tudnál-e mondani az egészségről, hogy tied legyen a bűnbocsánat? 2. Ez a történet azonban egy másik nagy kérdésre is feleletet ad s ez: Mi a legnehezebb?
A beteg megelégszik a bűnbocsánattal, de az egészségesek fellázadnak ellene. A jelenlévő írástudók közül némelyek istenkáromlásnak tekintik Jézus bűnbocsátó mondatát. Jézus belelát ki nem mondott gonosz gondolataikba s felveti nekik a nagy kérdést: Mi könnyebb, ezt mondani-é: Megbocsáttattak néked a te bűneid; vagy ezt mondani: Kelj föl és járj? /5. v./ Nehéz kérdés. Ha csak a puszta szóra gondolunk, világos, hogy könnyebb a bűnöket megbocsátani, mint a gyógyító szót kimondani. Amaz ugyanis nem ellenőrizhető, emez azonban igen. Hogy Jézus szavára tényleg nyert-e a beteg bűnbocsánatot, azt ember nem állapíthatja meg, de hogy a gyógyító szó hatékony volt-e, az abban a pillanatban kitűnik. Ha azonban arra gondolunk, amire az írástudók gondolnak, hogy a bűnbocsánat Isten felségjogai közé tartozik, hogy a bűnöket senki más nem bocsáthatja meg, csak egyedül Isten, akkor világos, hogy a bűnök megbocsátása a nehezebb, mert ahhoz, hogy valaki a bűnöket megbocsáthassa, Istennek, vagy Istentől erre hatalommal felruházott embernek kell lennie. Jézus azonban ebben a történetben feltűnő könnyedséggel bocsátja meg a bűnöket. Nem vár bűnvallást, nem keresi a bűnbánat jeleit, nem követeli meg a bocsánatkérést, megelégszik azzal, hogy mindent látó szeme hitet lát bennük /2. v./ s elmondja a bűnbocsánat drága feloldozó igéit. Hihetetlenül kevéssel megelégszik a bűnös ember részéről. Pár perccel később azonban ugyanolyan könnyedséggel mondja el a gyógyító mondatot is. Úgy látszik, mintha egyformán hatalmában állana mind a kettő, egyforma könnyű lenne neki a bűnöket megbocsátani és a beteget gyógyítani. Az egész Új Testámentum világosságában azonban jól látható, hogy Jézus számára a bűnbocsánat mégis nehezebb, mint a gyógyítás. Nehéz elsősorban mi miattunk. Jézus a történet szerint belénk lát. Messziről érti gondolatainkat, mielőtt ajkunkon lenne a szó s úgy olvas a szívünk érzéseiben, mint valami nyitott könyvben. Amit bennünk lát, az nem teszi könnyűvé számára a bűnbocsánatot. Meg is mondja, mit lát az emberi szívben: gonosz gondolatokat, gyilkosságokat, házasságtöréseket, paráznaságokat, lopásokat, hamis tanúbizonyságokat, káromlásokat. /Máté 15,19./ Csoda-e, ha harag és bánat tölti el a szívét, mikor elnéz minket? /Márk 3,5./ Milyen csekélység ehhez képest a hitnek az a látványa, melyet Jézus a történetben a betegben és hordágyát vivő barátaiban lát?
Tud Ő ennek örülni, de azért világos, hogy mennyivel több szívszomorító látványa van Jézusnak bennünk, mint szívderítő élménye. Hát még ha meggondoljuk, hogy Jézus azt is kénytelen látni, mit csinálunk mi a kegyelemből! Hogyan élünk vissza vele, mennyire csak arra használjuk, hogy a múlt szennyét lemossa, de nem válik bennünk új életre ösztönző hálává!
Látom és vallom, hogy bizony nehéz lehet ilyen embernek, mint amilyen én is vagyok, megbocsátani. Ebből a nehézségből születik azután egy újabb nehézség. Ebből a látásból könnyebb ítéletnek születni, mint kegyelemnek. A vízözön előtt is így szól az ige: „És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz, megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az Ő szívében, és monda az Úr: Eltörlöm az embert.” /I. Móz. 6,5-7./ Ebből a látásból született az özönvíz ítélete. Bizony, ma is könnyebb ebből a látásból ítéletnek, mint kegyelemnek születni. Isten kérlelhetetlen szentségét Istennek magának kellett kiengesztelnie egyszülött Fiának engesztelő áldozatával. Látod, milyen nehéz az Atya számára a bűnök bocsánata? Azután nézz a Fiúra, ki a bűnbocsánat árát megfizette! Nézd Őt a Getsemáné kertjében véres verítéket izzadva, nézd a Golgothán kínok közt vergődve! Ilyen nehéz a bűnök bocsánata!
És nézd a Szentlélek vergődését, míg a kereszten szerzett bűnbocsánatot a szó szoros értelmében rám tukmálja! A mindenható Szentháromságnak is ilyen nehéz a bűnbocsánat! Ez a legnehezebb e világon. Ez a legfontosabb és ez a legnehezebb. És mégis az enyém lehet, ha hiszek. Ámen.

Megjegyzés Az 1955/56-os egyházi évben vízkereszt ünnepe után mindössze három vasárnap volt. Ennek az időszaknak a hosszát ugyanis húsvét időpontja szabja meg. Ha korán van húsvét, akkor kevesebb, ha későn, akkor több vasárnap – maximum hat – „fér bele”. A most folyó 2019/20- as évben négy vízkereszt ünnepe utáni vasárnapot ünnepelhetünk. Ezért nincs igehirdetés a hagyatékban lévő sorozatban a vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnapunkra. Felhasználva az alkalmat, azt is az Olvasók figyelmébe ajánljuk, hogy húsvét ünnepének időpontja nemcsak visszafelé „hat”, hanem előre is. Ezért nemcsak a vízkereszt utáni vasárnapok száma, hanem a Szentháromság ünnepe utániak száma is függ tőle – maximum huszonhét lehet. [Erre még az egyházi esztendő vége felé vissza kell térnünk.] Még azt is meg kell említenünk, hogy egyházunk gyakorlatában változás történt az évtizedekkel korábbihoz képest. Míg a Túróczy-sorozatban a harmadikkal lezárul a vízkereszt utáni vasárnapok sora, mai helyesebb gyakorlatunk szerint mind a vízkereszt utáni utolsó vasárnap igerendje, mind az egyházi év utolsó három vasárnapjának igerendje „kihagyhatatlan”. Az említett időszakok vasárnapjai közül tehát – az időszakok hosszától függően – az utolsó ill. utolsók előttiek közül marad ki több vagy kevesebb. A fentiekből az is következik, hogy mostani sorozatunk a hetvened vasárnapi igehirdetéssel folytatódik majd.
A csoda Időpont: Vízkereszt utáni 3. vasárnap, 1956. január 22.
Alapige: Máté 8,1-13.
Mikor leszállott vala a hegyről, nagy sokaság követé őt. És ímé eljövén egy bélpoklos, leborula előtte, mondván: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem. És kinyújtván kezét, megilleté őt Jézus, mondván: Akarom, tisztulj meg. És azonnal eltisztult annak poklossága. És monda néki Jézus: Meglásd, senkinek se szólj. Hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel az ajándékot, a melyet Mózes rendelt, bizonyságul nékik. Mikor pedig beméne Jézus Kapernaumba, egy százados méne hozzá, kérvén őt, És ezt mondván: Uram, az én szolgám otthon gutaütötten fekszik, és nagy kínokat szenved. És monda néki Jézus: Elmegyek és meggyógyítom őt. És felelvén a százados, monda: Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jőjj; hanem csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám. Mert én is hatalmasság alá vetett ember vagyok, és vannak alattam vitézek; és mondom egyiknek: Eredj el, és elmegy; és a másiknak: Jöszte, és eljő; és az én szolgámnak: Tedd ezt, és megteszi. Jézus pedig, a mikor ezt hallá, elcsodálkozék, és monda az őt követőknek: Bizony mondom néktek, még az Izráelben sem találtam ilyen nagy hitet. De mondom néktek, hogy sokan eljőnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában: Ez ország fiai pedig kivettetnek a külső sötétségre; holott lészen sírás és fogaknak csikorgatása. És monda Jézus a századosnak: Eredj el, és legyen néked a te hited szerint. És meggyógyult annak szolgája abban az órában.
A mai ige Jézus két gyógyítási csodáját mondja el. Az egyik egy bélpoklos megtisztulása, a másik a kapernaumi százados gutaütött szolgájának gyógyulása.
A csodát ma elméletileg sokan tagadják, a gyakorlatban azonban még többen várják. A csodának ugyanis nem az a lényege, hogy a természeti törvényekkel ellenkező cselekmény. A csoda sokszor történik úgy, hogy a természeti törvények kiszámíthatatlan összejátszása épp maga a csoda. Az sem lényege a csodának, hogy értelemfeletti, megmagyarázhatatlan titok.
Sok olyan jelensége van az életnek, mellyel szemben tehetetlenül áll az emberi tudomány.
Megmagyarázni nem tudja, de felhasználni igen s közben a gyakorlatban annyira hozzászokott már, hogy egyáltalán nem érzi többé csodának a titkot. A csoda lényege életkörülményeinknek tőlünk független jóra fordulása. Így azonnal érthető, hogy a csodát a gyakorlatban sokan várják. Többen, mint amennyien tagadják lehetőségét. A különbség csak az, hogy a hívő csodavárás egy személytől várja a csodát, a hitetlen csodavárás pedig egy személytelen tényezőtől. A hívő abban bízik, hogy a kegyelmes és hatalmas Isten belenyúl az életébe s ezzel minden jóra fordul. A hitetlen pedig a sorsban, a szerencsében. Az igazi keresztyén csodahitbe épp ezért mindig belejátszik a bűn kérdése, a pogány csodahit mögött pedig csupán az érdek húzódik meg. Jézus csodái ezért tartoznak bele a váltság munkájába. A bűn következményeit akarja elhárítani velük s kóstolót adni abból a csodálatos világból, melyben nem lesz többé nyomorúság.
Ha így nézünk a mai igében elmondott két csodára, akkor azt látjuk, hogy ez a két történet egyrészt biztatás a csodát remélni nem merők számára, másrészt pedig intés a csodavárók számára. 1. Biztatás ez a két csoda a csodát remélni nem merők számára.
Mind a két csoda Jézus hatalmáról beszél. Mindkét eset emberileg teljesen reménytelen. Az egyik bélpoklos. Keleten ezt a betegséget a halál elsőszülött fiának nevezték.
Gyógyíthatatlannak tartották s ragályossága miatt egyáltalán nem is gyógyították. A másik beteg gutaütött. Betegsége nem okvetlenül halálos. Máténál csak azt olvassuk róla, hogy fekszik és nagy kínokat szenved /6. v./, Lukács azonban, az orvos, aki szintén elmondja ezt a csodát, már azt írja róla, hogy rosszul, sőt egyenesen halófélben van. /Luk. 7,2./ Két halálra szánt ember. Lehet-e a te eseted ennél nehezebb? Gondolod, hogy rajtad még Jézus sem tudna segíteni?
Még más vonatkozásban is beszél Jézus hatalmáról ez a két csoda. Neki nincs szüksége a beteg megvizsgálására, a betegség megállapítására, sem orvosságra, sem egyéb gyógymódra, mert olyan hatalma van a betegség fölött, mint a katonai parancsnoknak a közvitéz fölött. Szavára sietve elkotródik a betegség. Még személyes megjelenésére sincs szükség. Szava távolból is parancsoló hatalom. Gondolod, hogy ez a hatalom ma már nem áll fenn s a Jézus szava megerőtlenült? Ne gondold! A kétezer év előtti lehetőség ma is lehetőség a nyomorult ember számára.
Igen, igen. A bélpoklossal én is hiszem, hogy: "Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem." De hát akarja-e? A két csoda arról beszél, hogy Jézus nem személy válogató.
Túlteszi magát a vallási és faji különbségeken. Három ember áll előttünk ebben az igében.
Két vallást képviselnek. A bélpoklos Izrael gyermeke, a százados és valószínűleg a szolgája is pogány. Két fajt is képviselnek. Az egyik zsidó, a másik kettő római. Ez a vallási és faji különbség nagy szakadék abban az időben. Egyiket a másiktól távol tartja a büszkesége. Zsidó nem hajlandó belépni pogány házba, a pogány hódító lenézi a meghódított zsidót, a katona a civilt. Jézus azonban mindkettőnek hajlandó csodát tenni.
Jézus túlteszi magát a társadalmi különbségeken is. A kapernaumi százados zsoldos katonatiszt, tiszti szolgája valószínűleg rabszolga. A közöttük való viszony egészen rendkívüli. A százados emberséges bánásmódja fehér holló. Máskülönben az egyik fent van, a másik lent. Az egyik kizsákmányoló, a másik kizsákmányolt. Az egyiké minden jog, a másiké minden kötelesség. Jézus azonban mindkettőnél hajlandó csodát tenni.
Jézus túlteszi magát azon a kérdésen is, hogy ki méltó a csoda jótéteményére. Mindkét beteg a méltatlanság állapotában van. A bélpoklost a törvény tisztátalannak bélyegzi, aki templomba nem mehet, emberekkel nem érintkezhetik, hanem a társadalomból kiűzve és megutálva kénytelen várni a rothadás halálát. A gutaütött szolga – bár ura megbecsüli – társadalmi helyzeténél fogva emberszámba sem megy. A százados maga is méltatlannak tartja magát arra, hogy Jézus a hajlékába jöjjön. Jézus mégis ezeken a méltatlan embereken mutatja meg az Ő csodatevő akaratát, egyben azt is, hogy a csoda indító oka nem az ember erkölcsi magatartása, még csak az ember szánalomra méltó nyomorúsága sem, hanem egyedül Jézus irgalmas szíve. Ahogyan a kegyelmet kegyelemért kapjuk, épp úgy a csoda kegyelme mögött sincs semmiféle emberi indok, egyedül a kegyelem. Bátorodj fel tehát te is a csodavárásra!
Merj nagy dolgokat várni Jézustól! Az Ő irgalmának széles skálájába te és a te ügyed is belefér. 2. Ez a két csoda azonban intés is a csodavárók részére.
Sokan várják a csodát, de nem mindenki kapja meg. Ez a két csoda megmutatja, hogy kik kapják meg a csodát.
Csak azok, akik kérik. A bélpoklos és a százados is kéri. Mégpedig mind a kettő nagyon alázatosan. A bélpoklos leborul előtte s úgy mondja el könyörgő imádságát: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem. A százados pedig még arra sem találja magát méltónak, hogy Jézus eljöjjön a hajlékába, holott Jézus kifejezi erre való készségét. Alázatosságukat mutatja az is, hogy egyik sem mer egyenesen előállni a kérésével: Gyógyíts meg Uram!, hanem csak a nyomorúságát tárja fel Jézus előtt. Tudja, hogy részéről ez is elég.
Te se várd a csodát, ha nem kéred! Te se tartsd magától értetődőnek, hogy Jézus belenyúl életedbe s elintézi erődet és képességeidet felülmúló ügyedet, ha még arra sem méltatod Őt, hogy imádságban feltárod szívedet Előtte! Jézus nem cseléded neked, ki a gondolataidat is köteles ellesni és kiszolgálni téged. Imádság nélkül nincs csoda.
Csak azok kapnak csodát, akik hisznek. A bélpoklos és a százados is hisz. Nem egyformán, de hisznek. Az a tény, hogy ügyüket Jézus elé viszik, már maga is hitüknek bizonyítéka. Az, hogy kifejezetten nem is mondják el kérésüket, még inkább mutatója hitüknek. A bélpoklos hite azonban kisebb, mint a századosé. Meg van arról győződve, hogy Jézus tud rajta segíteni, de afelől nincs bizonyossága, hogy akar-e rajta segíteni. Jézus ezt a hitet is elfogadja. A százados hitét pedig egyenesen megdicséri. A százados ugyanis hisz Jézus szavának távolba is ható erejében. Mindkét hit nemcsak a szív dolga, hanem a szájé is.
Mindketten nem rejtik véka alá hitüket, hanem vallást tesznek róla. A bélpoklos egy nagy sokaság /1. v./ közepette tesz vallást hitéről, a pogány százados pedig Lukács elbeszélése szerint egy zsidó küldöttség előtt.
Te se várd a csodát, ha nem hiszel abban, hogy Jézus meghallgatja a könyörgést és szabadításával felel az imádságra! A hitetlenség megkötözi Jézus kezét. Hitetlenek között nem tehet csodát. /Máté 13,58., Márk 6,5./ Ne bántsd meg bizalmatlanságoddal azt, aki kész rajtad segíteni!
Csak azok kapnak csodát, akiknek elég az ige. A bélpoklos kap ugyan egy cirógatást is. Nagy dolog ez számára, hiszen mióta kiütött rajta a betegség, senki sem mert hozzányúlni, még a szerettei is undorral és félelemmel fordultak el tőle. De nem ez gyógyította meg, hanem ez az ige: "Akarom, tisztulj meg!" /3. v./ A százados pedig egyenesen fölöslegesnek tartja Jézus tettleges beavatkozását a szolga betegségébe. Elég egy parancsoló szó, egy ige. Jézus el is mondja: "Eredj el, és legyen néked a te hited szerint!" /13. v./ Ez az ige elég neki. Ezzel haza tud menni. A szolga gyógyulásából még semmit sem lát, de mindent hisz s ami otthon fogadja, az igazolja hitét.
Csodát vársz és ígéretet kapsz, egy igét, elég-e ez neked? Akinek ez elég, ezzel együtt mindent megkap. Akinek ez kevés, az semmit sem kap, mert akinek nem elég az ige, az ezzel arról tesz bizonyságot, hogy kételkedik Jézus szavának igazságában és erejében.
Csak azok kapnak csodát, akik a csoda megtörténésének időpontját teljesen Jézusra tudják bízni. A "mikor" kérdését ugyanis az Úr a saját felségjogai közé zárta. Meg is mondotta: "Nem a ti dolgotok tudni az időket, vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett." /Ap.csel. 1,7./ A bélpoklos azonnal megtisztul /3. v./, a százados szolgája csak abban az órában. /13. v./ Az ember azt szeretné, hogy Jézus azonnal intézkedjék. Bezzeg ő maga nem ugrik azonnal, engedelmesen, mikor Jézus szól hozzá és kér tőle valamit. Mikor az Úr megvárakoztat, mindig a hitünket akarja próbára tenni. Aki a próbát megállja, az a századossal együtt fogja megtapasztalni, hogy mikor ő még úgy rótta útját, hogy a csodából még semmit sem látott, a csoda már megtörtént, csak előtte nem lett még nyilvánvalóvá.
Legyen ez a két csoda biztatás a mi számunkra is, hogy merjünk csodát várni, de egyben komoly intés is arra, hogy csak kik várhatják a csodát. Aki az intést megfogadja, az bátorodjék fel a csodakérésre! Nem fogja hiába kérni. Ámen.

„Akarom, tisztulj meg!” Időpont: 1965. január 24. K. Anikó-Hajnalka keresztelési igehirdetése
Helyszín: Gy őr - Nádorváros
Alapige: Mt 8,3 És kinyújtván kezét, megilleté őt Jézus, mondván: Akarom, tisztulj meg. És azonnal eltisztult annak poklossága.
Isten drága ajándéka egyházunk számára a perikopa-rendszer. A vasárnapok igéjét nem mi választjuk, hanem úgy kapjuk. Ez őriz meg minket attól, hogy a Bibliába belemagyarázzuk saját vágyainkat, s Isten vezetésének hitelesít ő pecsétjével lássuk el emberi elgondolásainkat.
A mai vasárnap óegyházi evangéliumi perikópája, Mt 8,1–13 két történetet tartalmaz. Az egyik egy bélpoklos megtisztítása, a másik a kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása.
Az előbbi történetből való Jézusnak az a mondása, melyet e drága kisgyermek keresztelésénél Istentől kapott igeként elétek akarok állítani. Jézus mondja: Akarom, tisztulj meg! Kicsit idegenül hangzik. Nem kétséges, hogy Jézusnak joga van így beszélni. Neki joga van akarni, mert néki adatott minden hatalom mennyen és földön. Tehát nem kétséges, hogy nemcsak joga, de hatalma is van hozzá. Egész élete példája is ezt mutatja.
Amikor csendet parancsol, a tenger vihara elcsitul. Mikor a betegségnek azt mondja: Távozz! – a beteg meggyógyul. Mikor a kősziklával lezárt sír előtt megáll, és akaratának nyilvánításával kihívja a rothadásból a holtat, akkor Lázár feltámad. Mégis azt kell mondanunk, hogy ahogyan mi Jézust ismerjük és szeretjük, ebből a szótárból hiányzik ez a szó: akarom!
Igaz, hogy ezt a parancsoló szót máskor is használja, ha nem is ebben a nyelvtani formában, de itt különösen – majdnem azt kell mondanom, hogy keresztyén érzékenységünket és ízlésünket bántó módon – hangsúlyozza nemcsak a személyét, hanem akaratát is: Akarom, tisztulj meg!
Máskor nem így viselkedik. Máskor nem az akaratával, hanem szívével közeledik az élet eseményeihez, a szeretet szelíd hangja szól belőle, és mi úgy érezzük, hogy ez jobban illik hozzá. Máskor olyan szelíd és lágy, ebben a történetben és megfogalmazásban olyan rettentően határozott és kemény. Máskor hitet keres az emberben, s rajta végzett csodáját így indokolja: „A te hited megtartott tégedet!” Itt a bűnbocsánatot, életet és üdvösséget a saját akaratából adja. Megtisztítja a bélpoklost nem azért, mert megsajnálta, hanem azért, mert akarja, és meg is teszi.
Minél mélyebbre néz bele az ember Jézus e kijelentésébe, annál jobban látja, hogy a mai napra adott és kapott ige mennyi evangéliumot tartalmaz. Ebben a megfogalmazásban, amikor ő egy bélpoklos embernek azt mondja: Akarom, tisztulj meg! – benne van az, hogy ehhez a kérdéshez Jézus nem úgy viszonyul, mint aki csak szeretné, hogy ez az ember megtisztuljon, hanem úgy, mint ég és föld Ura, mint betegségek felett parancsoló hatalom: Akarom, tisztulj meg!
Milyen nagy dolog, hogy a kisgyermek mellett a mi Urunk a keresztség órájában és az ezután következ ő életében nem úgy áll, mint akinek szíve tele van lágysággal, melegséggel, szeretettel, hanem úgy, mint akinek hatalma, akarata van, s aki ezt az akaratát végrehajtja ennek a gyermeknek életében, mert neki adatott minden hatalom mennyen és földön.
Ő ezzel a hatalommal él is. A golgotai kereszt tesz bizonyságot előttünk arról, hogy mikor életünkről van szó, akkor annyira akarja szívünk megtisztítását, hogy még a saját életét is hajlandó letenni érte a kereszten.
Hadd legyen számunkra hát a mai evangéliumnak ez a mondata drága evangélium. Jézus nem tehetetlen kotlósként jár kiscsibéi között, nem így jár itt sem, mikor ennek a kisgyermeknek a jövendőjét formálja, hanem úgy, mint akinek hatalma van, és aki ezt mondja ennek a gyermeknek: Akarom, tisztulj meg!
Az ősegyházi evangélium világosan megmutatja azt is, hogy bár Jézus a saját vérével tisztítja meg e gyermeket, ezt a tisztítást nélkülünk nem végzi el. Akarjátok-e ti is azt a munkát, amit Jézus akar, akarjátok-e ti is, hogy megtisztuljon?… Édesanya! Akarod-e ezt a gyermeket megfürdetni a Krisztus bűntörlő vérében?… Édesapa! Nemcsak szeretnéd tisztának látni ezt a gyermeket, hanem akarod is?… A szívedet le tudja benned győzni az akarat?… Testvérek! Akarjátok, hogy ez a kis testvéretek megtisztuljon?… A Krisztus jó illata száll belőletek majd feléje?… Keresztszülők! Ott lesztek-e mellette imádságaitokkal nemcsak azért, hogy élete megőriztessék, egészsége megmaradjon, szülei felnevelhessék, hogy boldog élete legyen, hanem azért is, hogy megtisztuljon?… Gyülekezet és egyház! Akarjátok-e, hogy ez a gyermek megtisztuljon?… Jézus akarja! Ezért halt meg a kereszten, és ezért keresztelteti meg ezt a gyermeket. Erre teszünk ma ígéretet szülők, keresztszülők, család, gyülekezet és egyház. Akarjuk-e megtartani ígéretünket?… Persze nem szabad s nem lehet bezárni fülünket és szívünket az előtt sem, hogy van egy harmadik rövid kérdés is ezzel kapcsolatban. Jézus mondja: Akarom! Szeretném hinni, hogy az egész gyülekezet rámondja: Akarom! Vajon ez a gyermek akarja-e? Persze ma még nem, most és itt nem nyilváníthatja akaratát. Most a keresztszülők, család és egyház felelünk helyette, és mi azt feleljük: Akarom! Rajtunk van a felelősség, hogy majd egyszer, mikor szóra nyílik szája, mikor szíve megtanul szeretni, mikor értelme megnyílik, mikor Isten szeretetének nagysága felragyog előtte, alá üti-e akaratának pecsétjét a mi nyilatkozatunk alá: Akarom, tisztíts meg! Úr Jézus, fogadd kegyelmedbe a keresztség által e kisgyermeket, tedd egyházad élő tagjává, hogy neked éljen már itt e földön, egykor pedig veled éljen az örökkévalóságban is!
Ámen.

Mi lesz a sorsunk?
Máté 7,24-27.
Új év napja Nagybarát, 1953. jan. 1.
Két házépítő emberről szól a mai napra kirendelt szent lecke. A házépítő ember jövőbe néző ember. Egy napra csak sátrat szoktak verni. Csak az épít házat, aki messzebb néz. A messzebb néző embert pedig sokszor megrohanja ez a gondolat: Mi lesz a sorsunk? A két házat építő ember is bizonnyal sokszor gondolt erre, míg a házat építette: Mi lesz a házam sorsa? Békesség fog-e tanyázni benne, vagy háborúság csatazaja veri majd fel falai csendjét? Boldog napok mosolygós arcú emberei fognak-e ki s bejárni ajtaján, vagy szenvedők sápadt arca fog kinézni ablakain?
Új év napján minden ember jövőbe néző ember, s minden ember ajkán ott van a kérdés: Mi lesz a sorsunk ebben az új esztendőben? Mi ne keressünk választ erre a kérdésre babonás jóslásokban, ne próbálgassuk magunk sem megadni rá a választ rövidlátó emberi spekulációkkal, hanem keressünk rá választ Isten igéjében.
Mit mond az ige? Mi lesz a sorsunk? 1. Sorsunk a vihar. Ez az ige első felelete.
Mindkét megépített ház a hasonlatban viharba kerül. Még pedig nem akármilyen vihar próbálja ki tartósságát, hanem rettentő felhőszakadásos orkán.
Felülről ömlik rájuk az eső, alulról az árvíz szennyes hullámai ostromolják vadul, az orkán pedig, mint valami eszeveszett óriás, rázza az épületeket, hogy csak úgy recseg bennük minden ereszték. Azt mondod rá: Rettentő kilátás. Lehet, de az ige ezt mondja, még pedig kikerülhetetlennek mondja. Ezen a földön nincs viharmentes zóna. Nincs olyan hely, ahová azzal a biztos tudattal tehetnéd le házad alapkövét: Itt biztosítva vagyok minden vihar elől. Az 1953. esztendő sem kivétel tehát. Itt is el kell készülnünk viharra.
Lehet - s adja is Isten, hogy így legyen, hogy a népek békevágya meg fogja akadályozni a háborús feszültségek kitörését, de magát a hasonlatbeli vihart semmiféle emberi jóakarat és összefogás nem tudja megakadályozni. A vihar a hasonlatban a szenvedést példázza. Erről pedig Luk. 9,23-ban ezt mondja Jézus: „Mondja vala pedig mindeneknek: Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét minden nap és kövessen engem.” Minden embernek és minden napnak megvan tehát a maga keresztje. Ez elől a kereszt elől nem lehet elmenekülni. Utolér és ránk zuhan, akárhová megyünk. A kereszt elől csak a kereszt alá lehet menekülni. A magunk keresztje alá. Azzal, hogy alázatosan alátartjuk a vállunkat, vállaljuk és hordozzuk. Ehhez meg az erőt egy másik kereszt adja, a Krisztus keresztje, mely bűnbocsánatot, életet és üdvösséget ad a hívőnek. 2. Sorsunk a fundamentum. Ez az ige második felelete.
A hasonlatban két ház épül. Lehet, hogy a két építtető rokon, barát vagy ismerős is. Az is lehet, hogy együtt beszélik meg a tervet s elhatározzák, hogy két teljesen egyforma házat fognak építeni. Amikor azután a kivitelezésre kerül a sor, az egyik egy sziklás helyet választ ki az építkezés helyéül. A másik ezt ostobaságnak és fölösleges pénzpocsékolásnak tartja. Sziklára építeni rettentő drága. Maga a fundamentum helyének kicsákányozása rengeteg erőfeszítést és költséget igényel. Ő okosabban csinálja. Az építkezés helyéül egy homokos területet választ ki, ahol gyerekjáték a fundamentum helyét megcsinálni, s a munka is sokkal olcsóbb. Így épül meg a két ház. Mikor készen vannak, az emberi szem semmi különbséget sem lát közöttük, ám a vihar megmutatja. A különbség a láthatatlanban, az elrejtettben, a fundamentumban van. A homokra épült ház alól kimossa a felhőszakadás és az árvíz a homokot, az orkán pedig összedönti, mint egy kártyavárat. A sziklára épült házat is megtépázza, de nem bír vele, mert sziklába van gyökerezve. A ház sorsát tehát a fundamentum szabja meg.
A szenvedés vihara mindig feltárja azt, ami a mélyben van, mint ahogy a tó iszapját felkavarja és felszínre hozza, úgy mutatja meg, hogy van-e fundamentuma az életünknek, hogy milyen belső, eddig láthatatlan erők vagy erőtelenségek húzódnak meg bennünk a felszín alatt. Ezeken a belső erőkön vagy erőtelenségeken fordul meg a sorsunk a viharban. A szenvedés viharát nem az erős fizikum állja, hanem az erős lélek. A bölcs ember ezért nem hanyagolja el a lélek gondozását, ezért nem tartja azt fölöslegesnek, hanem az élet alapvető kérdései közé tartozónak.
Vajon így gondolkodtál-e eddig is, vagy nem törődtél lelked kérdésével? Ha nem törődtél, kezdd el korán, mert aki akkorra halogatja, mikor már hallani lehet a közeledő vihar zúgását, az olyan balga ember, mint az a kocsis, aki igás lovait a hegy tövében kezdi el abrakolni, különben pedig csak törekszalmán tartja őket. 3. Sorsunk Krisztus. Ez az ige harmadik felelete.
A lélek gondozása alatt az ige nem valami jó idegállapotra való törekvést ért. Vannak ugyanis sokan, akik abban a véleményben vannak, hogy a viharban való megállás annyiban lelki kérdés, mert az idegek kérdése. Minél erősebb valakinek az idegzete, annál jobban bírja a vihart, míg a gyenge idegzetű egy- kettőre elveszti a fejét és összeomlik. A hasonlatban a fundamentum nem valami, hanem valaki. „Valaki hallja tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat,,, és „Valaki hallja tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat”... így szól az igében Jézus, a fundamentum tehát Ő maga. Pál apostol is ezt mondja: „Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus” (I.Kor 3,11). Az előrelátó, bölcs ember tehát úgy készül fel minden eshetőségre, hogy Jézus Krisztusra építi rá az életét, ami hasonlat nélkül azt jelenti, hogy élő és állandó összeköttetésbe lép vele, mint a szőlővessző a szőlőtőkével.
Külön szeretném hangoztatni azt, hogy Krisztusra, mint fundamentumra való ráépülés a vele való állandó kapcsolatot jelenti. A szőlővessző sem teheti meg, hogy gondol egyet, lelép a szőlőtőkéről, önállósítja magát, s amikor egyszer ijedten veszi észre, hogy fonnyadnak a levelei, gyöngül az ereje, akkor megint visszakéredzkedik a tőkére. A szőlővessző csak a tőkén élhet. A tőkéről való leválás a halálát jelenti. Ugyanígy van a fundamentumnál is. A ház nem lehet időszaki közösségben a fundamentummal. Nem ülhet rá, mint biztos székre, mikor elfáradt, s nem lazíthatja meg kapcsolatát vele, mikor frissnek, elevennek, életerősnek érzi magát. A fundamentummal való kapcsolat minden meglazulása a ház összedőlésének kockázatát rejti magában.
Ha tehát az elmúlt esztendőben csak afféle műkedvelő keresztyén voltál, aki hébe-hóba felkerested a templomot, kezedbe vetted, mikor épp eszedbe jutott, a Bibliádat s ha valami nagy öröm ért, vagy bánat sújtott, akkor imádságra kulcsoltad a kezedet, akkor tudd meg, hogy ezért nem voltál viharálló, s így sohasem leszel. Viharálló ember csak a Krisztussal állandó életközösségben élő ember. 4. Sorsunk az ige. Ez az ige negyedik felelete.
Ha - amint eddigi gondolatmenetünkből kitűnik - sorsom az új esztendőben azon dől el, hogy állandó, élő kapcsolatban vagyok-e Krisztussal, akkor sorsdöntő kérdés számomra, hogy miképp lehet megvalósítani ezt az állandó életközösséget vele. Az igén keresztül. Ezt feleli rá Jézus. Az igével kell állandó kapcsolatban maradnom, mert ezen keresztül szól hozzám Jézus. A hasonlatban is azt mondja: „Ha valaki hallja én tőlem e beszédeket,,. Mindennapos bibliaolvasó emberré kell lenned.
Jézus beszédét azonban nemcsak olvasni kell, hanem hallani is. A Jézussal való fundamentális kapcsolathoz tehát nem elég a mindennapi csendes óra magányos beszélgetése Ővele, hanem a gyülekezet közössége is kell hozzá.
Rendszeres templomi igehallgatóvá kell tehát lenned.
Jézus beszédét azonban nem elég olvasni és hallgatni, hanem azt meg is kell cselekedni. A szent leckében említett mindkét ember igehallgató volt, csak az egyik nemcsak hallgatója volt az igének, hanem megtartója is, a másik pedig csupán hallgatója. Az egyik mindent magára vonatkoztatott s mindjárt ki is próbálta a mindennapi életben, a másik csupán elgyönyörködött benne, vagy Isten felől való ismereteit gyarapította általa. Csak az Isten igéje által vezérelt élet a viharálló élet.
Nem tudom, megfigyelted-e, hogy az ige nem felel a kíváncsiság kérdésére: Mi lesz a sorsunk? ellenben felel arra, hogy min dől el a sorsunk. A felelet pedig ez: Rajtam dől el, hogy mi lesz a sorsom az 1953-as esztendőben. Ne azon törd tehát a fejedet, hogy mi lesz körülötted, hanem azzal törődj, hogy mi lesz benned!
Ha Krisztus a fundamentumod, akkor mosolyoghat napsugár, bömbölhet vihar, nem dől össze a házad, mert kősziklára építtetett. Ámen.