Túróczy Zoltán

A lelkipásztori fájdalom Jézus példázataiban A növekedés kísértése Időpont: 1941. március, evangélizációs heti bibliaóra
Helyszín: Sopron, Evangélikus Teológia Otthon
Alapige: Mt 13,31–32.
Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa a mustármaghoz, amelyet vévén az ember, elvete az ő mezejében; Amely kisebb ugyan minden magnál; de amikor felnő, nagyobb a veteményeknél, és fává lesz, annyira, hogy reá szállanak az égi madarak, és fészket raknak ágain.
A példázatnak kétféle magyarázata van. Az egyik a régi, elfogadott magyarázat az egész példázatot vigasztaló és reménységet keltő példázatnak akarja feltüntetni. A kicsiny kezdetben dolgozó Isten országa munkásainak a reményét akarja felkelteni. Azzal biztat, hogy nem lesz Isten országa mindig olyan kicsiny, mint most. Megnő, mint a mustármag fája. A másik magyarázat szerint a példázat nem vigasztalás, hanem figyelmeztetés. Az újabb exegéták és a Szentföld-kutatók mutatnak rá arra, hogy van a példázat végén valami, amiből világos, hogy figyelmeztetés akar lenni: Rászállnak az égi madarak, és fészket raknak az ágain. Azt állítják, hogy az „égi madarak” a Bibliában mindig a gonosznak a képviselői. Itt arról van szó, hogy vigyázz, most még kicsiny Isten országa, most még nem fér hozzád a sátán, de ha megnő, akkor rászállnak az égi madarak, a sátán, és fészket rak ága között.
Melyik magyarázat az igaz? Jézus maga a mustármagról szóló példázatot nem magyarázta meg, tehát nem lehet eldönteni a kérdést, de nagy a valószínűsége, hogy mind a két magyarázat igaz. Tehát vigasztalás és féltés is. A kisebbségi sorsban élő keresztyénséget biztatja, hogy meg fog nőni. Azokat pedig, akik azt gondolják, hogy a mustárfává növekedett keresztyénségben már semmit sem kell csinálni, figyelmezteti, hogy vigyázz, mert ha megnő a hajtás, akkor beférkőzik a gonosz. Ezt a felfogást igazolja az egész történelem. Igaz, hogy a keresztyénség a mustármagnyi kezdetből kinőtt, már nem jár gyermekcipőben. Az északi sarktól a déli sarkig hirdetik Krisztusnak a dicsőségét. Ma nincsen még egy olyan általánosan elterjedt világjelenség, mint a keresztyénség. Tényleg igaz, hogy a keresztyénség a kicsiny kezdetből hatalmas fává növekedett. De a történelem igazolja azt is, hogy milyen veszedelemmel jár ez a növekedés. Nagy Konstantin ténykedése és az erőszakos, gyors térítések mind arról beszélnek, hogy a növekedésnek megvan a maga nagy veszedelme és kísértése a keresztyén egyház életében. Itt bontakozik ki előttünk ebben a példázatban Jézusnak egy új lelkipásztori fájdalma: Vágyódik a növekedés után, és fél a növekedéstől. Kimondhatatlanul szeretné, hogy nőjön a keresztyénség munkája, és fél attól, hogy megnő.
I. Tudjuk nagyon jól, hogy Jn 3,16-ban a görög szövegben a világ a „kozmosz” szóval van kifejezve. Tehát Isten az egész kozmoszt akarja megváltani, nem csak az embert. Aki Róm 8- ban a teremtett világ sóvárgását olvassa, az meg tudja érteni, hogy Jézus célkitűzése milyen egyetemes, az egész világ megváltását magában foglaló célikitűzés. A missziói parancs sajátos megfogalmazása (Mt 28,19) is ezt igazolja. Gondoljuk meg, hogy ebben a rövid két versben hányszor fordul elő a „minden” szó: minden hatalom…minden népeket… mindazt, amit megparancsoltam… minden napon… – Így csak az az ember beszélhet, aki a saját maga céljaiban és elgondolásaiban határokat és kivételeket nem hajlandó elismerni, hanem jogigényt jelent be az egész teremtett világra. 1Tim 2,4-ben is az van, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.
Jézusnak ez a célkitűzése: vágyódik az után, hogy munkája növekedjék, és betöltse az egész világot. Ez a vágyódás maga is fájdalmat jelent. Ez Jézus örök telhetetlensége, szent telhetetlensége. Ez eredményezi, hogy mindig azt keresi, ami hiányzik, és nem azt nézi, ami megvan. Lk 15-ben a pásztor otthagyja a 99 bárányt, és elmegy megkeresni a hiányzó egyet. A tékozló fiú atyja várja őt. Nem arra néz, aki otthon van, hanem arra, aki hiányzik. A szegény asszony két fillérjével kapcsolatban is azt látjuk, hogy az adakozásban sem azt nézi, ami van, hanem azt, ami nincs: nem azt nézi, hogy mi van benne a gazdagok adományában, hanem azt, hogy mi hiányzik belőle, és ugyanakkor a szegény asszony adakozásában is azt látja meg, ami nincs benne. Jézusnak ez a nagystílűsége nagyon sok fájdalmat okoz neki. Ez jelenti számára, hogy minden meglévő feletti örömét letompítja a hiányzó feletti fájdalom. Egy bűnös ember több fájdalmat tud okozni Jézusnak, mint amennyi örömet ezer igaz szerezhet neki.
Jelent ez egy másik fájdalmat is. Fáj neki, hogy övéi ezt a fájdalmat nem tudják megérteni.
Mt 11 mutatja, hogy Keresztelő János sem érti meg célkitűzésének mindenre kiterjedő voltát, és fáj, hogy nem tudja megérteni, hogy ő mindent megtesz, hogy hirdettessék az evangélium, és hogy őt nem lehet számonkérni, hogy Isten országa miért nem nő jobban. Ugyanez a türelmetlenség volt meg a tanítványok lelkében is ApCsel 1 szerint, és Jézus utolsó szava is éppen ebben a türelmetlenségben való rendreutasítás: „Nem a ti dolgotok tudni az időket és az alkalmakat…” Jn 21,22-ben ugyanez az elutasítás Péterrel szemben, „Mi közöd hozzá…” Ezek az emberek nem tudják megérteni, hogy ő maga is mennyire vágyódik az után, hogy nőjön Isten országa.
Ez az elégedetlenség a keresztyénség munkájának arányaival szemben megvan az Úr ellenségeinél is. Hányszor olvassuk, halljuk, hogy kétezer év óta itt van a keresztyénség a földön, és kiadta a programot: Békesség az embereknek, és a földön jóakarat. Hogy következett ez be? Kimondhatatlanul sok fájdalmat jelent ez Jézus Krisztusnak. Márk elbeszéli, hogy Jézus elmegy Názáretbe, hatalmas dolgokat szeretne ott tenni, a szülőföldjén is, de nem tehet semmi csodát az ő hitetlenségük miatt. Az Úr itt járt ezen a földön, velünk jár ma is, szíve tele van vágyakozással, és nem tud semmit sem csinálni, a vakok továbbra is vakok maradnak, a sánták és bűnösök hordják tovább is bűneiket hitetlenségük miatt. Mennyire fájhat Jézusnak, hogy most a názáretiek neki tesznek szemrehányást, hogy nem csinált csodát köztük. És hogy emberek tesznek szemrehányást, hogy nem halad a keresztyénség. Valami mást, valami nagyszabásút várnak, valami eget-földet rengetőt, és hogy nem történik mindez, annak is mindig a szemrehányók az okai.
II. Jézus fél is a növekedéstől. Fél attól, hogy oda fognak fészkelni a keresztyén élet fájára a gonosz madarai. Hogy Jézusnak joga volt félni a növekedéstől, azt az egész keresztyén egyház történelme igazolja. A növekedés mindig kimondhatatlan veszedelmeket rejteget magában. 1. A növekedés első nagy veszedelme, hogy vízszintesen nő. Ez a példázatban is világos.
Hova tudnak a madarak fészket rakni? A sudárra? Csak a terjeszkedő ágakra. Az őskeresztyénség és a mai keresztyénség között éppen ez az alapvető különbség: ez a vízszintes kiterjedés. Amikor kicsi volt a keresztyénség, felfelé nőtt, amikor naggyá lett, elkezdett hízni.
Túlhízott keresztyénség a mi keresztyénségünk. Sokkal szélesebb, mint amilyen magas. Gnóm.
Az Úr is abban látja Isten országának az ellenségét, hogy megkövérednek a szívek. Ilyenkor azért marad el a felfelé való növekedés, mert az önbiztonsága nagyobb lesz a keresztyénségnek, és megszűnik az Istenre való utaltság érzése. Ellaposodik az egész keresztyénség. Ilyenkor lesz a keresztyénség szociális keresztyénség, ilyenkor lesznek a mellékes dolgok fontosakká. 2. Veszedelme a naggyá lenni akarásnak, hogy úrrá lesz a keresztyénségben a tömegek utáni sóvárgás. A tömegeknek nagy vonzerejük van. Mikor ez a vágy uralkodóvá lesz a keresztyénségben, akkor kezdi el a tömegek kegyét keresni, és ennek a révén csúsznak be hamis, oda nem való dolgok. Elfelejti, hogy Isten népe mindig kisebbségben volt és lesz ezen a világon. A széles úton jár a többség. A keskeny úton mindig a kisebbség jár. A tömegek hajlandók vallásosak lenni, csak megvan a maguk saját vallása. Amikor valamelyik egyház az óember vallásosságát legyezgeti, megmozdulnak mellette a tömegek. Nem szabad sem keresni, sem irigyelni a római katolikus egyház tömegeit. Minden egyház, amely a maga kisebbségi állapotát utálatosnak és kényelmetlennek érzi, kitárja a maga ágait: jöjj gonosz, és rakj fészket az én életem fáján. 3. A növekedéssel együtt járó veszedelem, hogy a tömegek miatt elhanyagolja a kicsiny dolgokat. Az Úr Jézus valami egészen sajátosan vonzódott a kicsiny dolgokhoz. Álltak körülötte nagy tömegek is, de ő nem csak ezekkel törődött. Akkor volt elemében, amikor egy emberrel beszélt. Amikor Nikodémus felzörgeti, amikor a samáriai asszonytól vizet kér, Zákeussal szóba áll. Amikor az egyházban úrrá lesz a növekedés vágya, akkor a lélek eltűnik az egyházból. Akkor már egy lélek se nem oszt, se nem szoroz. Akkor már nem érdemes prédikálni ott, ahol csak két öregasszony ül a templomban, elég, ha valami százéves agendából felolvasunk egy imádságot, vagy éppen hazaküldjükőket. Nem érdemes egy gyermeknek utánamenni a szórványba hitoktatás végett. Az a keresztyénség, amelyben úrrá lett a nagyság vágya, nem tud dolgozni az angyalok alázatosságával, Lk 15,8. Van-e olyan érték az evangélikus egyház számára egy bűnös ember, hogy örülni tud a megtérésén? 4. Elfeledkezik a keresztyénség a mustármagszerű fejlődés törvényéről. A keresztyén egyházban minden kis kezdetből indul. Minden nagy hangon indított mozgalom a keresztyén egyház életében kudarcba fulladt. Ott, hol naggyá akar nőni a keresztyénség, ott vannak a nagy gründolások. Nekünk, magyar evangélikus lelkipásztoroknak, sokszor kellene elolvasnunk a mustármagról szóló példázatot, hogy benne meglássuk Jézus fájdalmát. Ebben benne van, hogy nem nő úgy, ahogy kellene, de benne van az a fájdalom is, hogy a parányi mustárfáknak a gondozása olyan elhanyagolható mennyiség szolgái számára. Nem szabad nekünk megalkuvások árán naggyá lenni akarni. Az égi madaraknak a mustárfán való fészekrakása a keresztyén egyház életében a megalkuvás. Nem szabad elfelejtenünk Luther hasonlatát az égi madarakról: Azt nem tudjuk megakadályozni, hogy a gonosz madarai átrepüljenek a gyülekezet felett, és piszkot szórjanak arra, de hogy ott fészket rakjanak, otthont találjanak, arról tudunk tenni. És kell is tennünk.
Ámen

A lelkipásztori fájdalom Jézus példázataiban Nincs tiszta búza Időpont: 1941. március, evangélizációs heti bibliaóra
Helyszín: Sopron, Evangélikus Teológia Otthon
Alapige: Mt 13,24–30, 37–43
Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. A gazda szolgái pedig előállván, mondának néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? honnan van azért benne a konkoly? Ő pedig monda nékik: Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondának néki: Akarod-é tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat? Ő pedig monda: Nem. Mert amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe.
Ő pedig felelvén monda nékik: Aki a jó magot veti, az az embernek Fia; A szántóföld pedig a világ; a jó mag az Isten országának fiai; a konkoly pedig a gonosznak fiai. Az ellenség pedig, aki a konkolyt vetette, az ördög; az aratás pedig a világ vége; az aratók pedig az angyalok.
Amiképpen azért összegyűjtik a konkolyt és megégetik: akképpen lesz a világnak végén. Az embernek Fia elküldi az ő angyalait, és az ő országából összegyűjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, akik gonoszságot cselekesznek, És bevetikőket a tüzes kemencébe: ott lészen sírás és fogcsikorgatás. Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjoknak országában. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A konkolyról szóló példázat rendkívül gazdag, még akkor is, ha az Úr Jézus lelkipásztori fájdalmait keressük benne. Amit mondani fogok, távolról sem meríti ki a konkolyról szóló példázatot.
Nincs tiszta búza. Az embernek különösen fáj az, ami nincs, de leginkább fáj az, ami volt, és most nincs. Jézus Krisztus valószínűleg hallott olyan emberről, aki ambicionálta, hogy tiszta fajbúzája legyen. Akkor még nem voltak magtisztító gépek. Valószínűleg kezdetleges eszközzel tisztogatta, de garantált tiszta búzát vetett. Az eredmény mégis az lett, hogy nem tiszta a búza. Különösen fáj, hogy ebben nem a búza a hibás, nem is a föld, hanem az egész egy személyes ellenség bosszúja. Anyagi kár szempontjából semmi különbség nincs aközött, hogy villám gyújtotta-e fel a kazalt, vagy egy ellenség bosszúból, mégis sokkal jobban fáj, ha kénytelen az ember látni, hogy egy gonosz kéz zúdította rá ezt a kárt.
Nincs tiszta búza! Mit jelent ez a mi példázat nélküli nyelvünkön? Azt, hogy nincs tiszta ember. Az Úr Jézus hiába veti a tiszta búzát, jön a gonosz, és elveti a maga mérgét. Mi megfertőzött keresztyénséget képviselünk, egész életünk csak bukás. Minden olyan ember, aki azt állítja, hogy az ő élete bukdácsolás nélküli keresztyén élet, nem mond igazat, hazudik. Én hiszem, hogy az illető maga sincs erről meggyőződve. Azok, akik arról beszélnek, hogy minden problémájukat meg tudta oldani Krisztus, nem őszinték, vagy jóindulatból beszélnek így, mert azt gondolják, hogy ezzel csalogathatják megtérésre az embereket. Fájdalmas tény, hogy nincs tiszta búza. Nincs tiszta keresztyén ember. Ez az Úr Jézus Krisztus fájdalma, hogy egész életünk egy lázgörbe. A „Jövel, Jézus, lelkem hő szerelme” kezdetű énekben benne van az újra elbukó és ismét felemelkedő, küzdő ember.
Nincs tiszta búza, nincs tiszta keresztyén egyház sem. Tudjuk, hogy az egyház mi mindent elkövet, hogy tiszta keresztyén egyház legyen. Mindent próbálnak az egyházak, hogy tiszta, céltudatos keresztyénséget képviseljenek. Minden egyház mennyit próbálkozik, hogy nem tárja ki kapuját mindenki előtt, hanem merjen egyházfegyelmet gyakorolni, és kiközösíteni azokat, akik szeplők és sömörök az egyház testén. Tudjuk, hogy a népegyház mily sok veszedelmet rejt magában. Nagy kérdés, lehet-e egy népegyház igazán élő egyház? Nincs tiszta búza! Az összes szektás törekvések abból indulnak ki, hogy nem tudnak ebbe belenyugodni. Előbb- utóbb meg kell nekik is látniok, mert Isten nagyon gorombán adja tudtukra, hogy nincs tiszta búza, nincs tiszta keresztyén egyház. Minden szektának az a sorsa, hogy előbb utóbb oda is beveti az ördög a maga magvát. Az egyik gyülekezetben próbálkozott egy baptista gyári munkás gyülekezetalapítással. Rendkívül szorgalmasan védelmezte a maga elveit. És mikor legjobban hirdette a tiszta bűnnélküliséget, akkor el kellett távoznia, mert lopott a gyárban.
Nem egyszer mondták nekem, hogyan tűrhetem, hogy az egyházban ilyen és olyan bűnösök és paráznák lehetnek együtt. Egy adventista ember szintén tett előttem ilyen kijelentést, de ő maga később elhagyta családját, összeállt egy másik adventista nővel, jelenleg pedig mind a ketten millenisták. Aki azt mondja, hogy a tiszta keresztyénséget meg tudja valósítani, az vagy naiv lélek, vagy be van kötve a szeme.
Az Úr Jézusnak az is fáj, hogy ezt a szomorú tényt az övéi nem tudják olyan türelmesen elhordozni, mint ő, és ahogy megkívánja ő, hogy hordozzák. Nincs tiszta búza. És amikor az emberek mégis próbálkoznak, Jézus kurtán-furcsán visszautasítja: Nem. Máskor elismerte volna bennük, hogy tulajdonképpen jót akarnak. Az emberek, az ő szolgái nem tudnak egykönnyen belenyugodni, de ő nem akar változtatni, hanem azt mondja: maradjon meg a megkeveredett keresztyénség ebben a földi életben. Gondoljunk arra, hogy a világháború alatt mennyiszer hallottuk: ha van Isten az égben, hogyan tűrheti mindezt. Ez ugyanaz a lélek, amelyik azt hiszi, hogy ennek az állapotnak a tűrése ellenkezik az Isten gondviselésével, mert hiszen ő gondviselő Atyánk. Hogyan engedheti meg a konkolyt? Beszélnek arról, hogy ez ellenkezik Isten bölcsességével. Hiszen Isten így szarvakat ad a bűnösöknek, hogy minél jobban megkeményedjenek bűnösségükben. Az Úr Jézus Krisztusnak nagyon fáj, hogy az emberek az ő türelmét közönyösségnek tekintik. Pedig hát egészen világos a példázatból, hogy a gazda egyáltalában nem volt közönyös, hiszen azért válogatta ki a jó magot és a végén a lekaszált tiszta búzát.
Mindjárt megértjük ennek alapján Lk 9,52–54. „…eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy. Bemenének egy samaritánus faluba … de nem fogadták be őt. Mikor pedig ezt látták az ő tanítványai, Jakab és János, mondának: Uram, akarod-e, hogy tűz szálljon alá az égből, de ő megdorgálá őket, mondván, nem tudjátok, minémü lélek lakozik tibennetek.” Ekkor adta nekik a Boanergés nevet, és ettől kezdve hívtákőket mennydörgés fiainak. Ez fájt neki. Hogy a szolgák oly elhamarkodottan készek az ítéletre.
A példázatban világosan megmondja, hogy senkiről sem lehet nekünk ítéletet mondanunk, amíg meg nem érett, amíg a teljes kifejlődési állapotra el nem jut. Akkor lehet azt mondani, ez a konkoly, ez a búza. És hogy ez így van a keresztyénségre vonatkoztatva, azt nekünk egy sereg példa igazolja. Az előbb olvastuk a samáriai történetet. A keleti ember szemében a legnagyobb udvariatlanság az éjjeli szállás megtagadása. De ha ApCsel 8,5 és azt követő verseket olvassuk, látjuk, hogy mi lett volna abból a samáriai faluból, ha az Úr Jézus hallgat a tanítványok túlbuzgó tanácsára! Kimaradt volna az egész samáriai ébredésből. Van egy másik történet is, amely István vértanú megkövezésére vonatkozik. A tanácsban, amely halálra ítélte, volt valaki, aki halálára szavazott, és a kivégzésnél funkciót is végzett. Ha azt kérték volna Istentől, hogy azt a fiatalságában utálatosan megfertőzött lelket sújtsa le, és ne engedje, hogy összeszedje a férfiakat és asszonyokat, és börtönbe vigye, hol volna akkor most az egész keresztyénség, ha Sault akkor az Úr elveszti. Mi nagyon hamar hajlandók vagyunk ítéletet mondani emberek és közösségek felett, holott meg kell várnunk, míg megérik a dolog. Kérdezd meg magad, amikor az Úr előtt elcsendesedsz, hogy nem lett volna-e joga Istennek tégedet ezerszer elvetnie magától! Mi a magyarázata annak, hogy egyáltalán még élsz? Hogy az Úr szolgái közé állhatsz, és teológiára jöhetsz? Mi lett volna belőled, ha Isten nem mondta volna: Én még várok, majd a végén mondjátok meg, hogy nekem volt-e igazam, vagy nektek, amikor azt mondtátok, hogy ezt az embert nem érdemes tovább életben hagyni.
Jézus tehát félig-meddig leszögezi azt, hogy a bűn is szolgál Istennek. Ez némileg ugyan túlmegy a példázaton, mert hiszen a konkolyról nem lehet azt mondani, hogy erősíti a búzát.
Hogy Isten meghagyja-e a bűnt ezen a világon, az nemcsak kegyelem, hanem az ő bölcsessége is, amellyel a hívők üdvösségét akarja szolgálni. A bűn tartja ébren a hívőket. Ha nem így volna, akkor az egész keresztyénség elerőtlenedett keresztyénség volna. Figyeljük meg, hogy ahol kisebbségi sorsban van a keresztyénség, ott mindig diadalmasabban éli a maga életét. Az a kérdés tehát, el tudom-e tűrni a konkolyt, és azt, hogy még nem érkezett el az aratás ideje. Róm 8,24, „mert reménységben tartattunk meg. A reménység pedig, ha láttatik, nem reménység, mert ha lát valaki, miért reméli is azt.” Nekünk tehát reménységben kell lennünk, mint ahogy az Úr reménységben volt a konkolyos földdel szemben is.
Az Úrnak fáj, hogy nekünk nincs reménységünk a saját egyházunkkal szemben, amikor azt mondjuk, aludtak azok az emberek, akiknek meg kellett volna akadályozniok, hogy a konkoly elhintessék. Reménységben tartattunk meg. Ha az Úr nem fél a konkolytól, ne aggodalmaskodjunk mi jobban, mint ahogy Isten aggodalmaskodik az országáért. „Ha a te jobb kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt.” Isten azt követeli, hogy legyünk irgalmatlanok a bűnnel szemben, de legyünk irgalmasok a bűnössel szemben. Legyünk irgalmatlanok a magunk bűneivel szemben. Mihelyt ezt tesszük, meg fogjuk érteni a mások bűneit, és akkor nem fogunk mindjárt ítéletet mondani másokról. Ne akard kiirtani a bűnt, amíg nem érett meg, majd a nagy leszámolás idején. Mert ha megfeszül is a világon mindenki, hogy létrehozza a tiszta vetést, a tiszta búzát, akkor sem lesz eredménye.
Ó, csak Isten Szentlelke adna nekünk fájdalmat afelett, hogy ez a helyzet, és mindig tudnók az ő türelmével nézni ezt a helyzetet, és az ő türelmetlenségével a mi összezavart lelkiállapotunkat.
Ámen

A lelkipásztori fájdalom Jézus példázataiban Nem értenek meg Időpont: 1941. március, evangélizációs heti bibliaóra
Helyszín: Sopron, Evangélikus Teológia Otthon
Alapige: Mt 13,10–18.
A tanítványok pedig hozzámenvén, mondának néki: Miért szólasz nékik példázatokban? Ő pedig felelvén, monda nékik: Mert néktek megadatott, hogy érthessétek a mennyek országának titkait, ezeknek pedig nem adatott meg. Mert akinek van, annak adatik, és bővölködik; de akinek nincs, az is elvétetik tőle, amije van. Azért szólok velök példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, sem nem értenek. És beteljesedék rajtok Ésaiás jövendölése, amely ezt mondja: Hallván halljatok, és ne értsetek; és látván lássatok, és ne ismerjetek: Mert megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták; hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. A ti szemeitek pedig boldogok, hogy látnak; és a ti füleitek, hogy hallanak. Mert bizony mondom néktek, hogy sok próféta és igaz kívánta látni, amiket ti láttok, és nem látták; és hallani, amiket ti hallotok, és nem hallották. Ti halljátok meg azért a magvető példázatát.
Felvetődik az a kérdés, alkalmas-e ez a textus, hiszen inkább iskoláskorú gyermekek számára való. Erre felel a 17. vers: „De bizony mondom néktek, hogy sok próféta és igaz kívánta látni, amit ti láttatok, és nem látták, és hallani, amiket ti hallotok, de nem hallották.” Ha Jézus így értékelte példázatait, akkor nekünk sem szabad úgy hozzányúlnunk, mint amelyek „már ismeretesek előttünk”. A másik meggondolás az, hogy böjtben időszerű-e Jézus példázatairól beszélni. Látni fogjuk, hogy Jézus példázatai sajátságos burkolt beszédek, és talán egyetlenegy beszéde sem oly mélyről fakadó, mint éppen példázatai. Példázataiban virágnyelvet alkalmaz, amellyel megpróbálja kifejezni azt, ami a szíve mélyén mint fájdalom él. Ez a textus azért is alkalmas tehát, mert böjt idején figyelmeztet arra, hogy Jézus fájdalmait nem szabad csak a böjti időszakra koncentrálni. Jézus szíve fájdalmas volt mindig.
Az első ilyen fájdalom az, hogy nem értenek meg. Úgy látszik, mintha valami homiletikai alapvetést adna csupán, pedig feltárja fájó szívét ebben a pár mondatban, mikor megállapítja: nem értenek meg. Ez tény. És hogy mennyire így van, mutatja, hogy még saját tanítványai sem értik meg. Márk parallel helyén azt olvassuk: „Amikor magukra maradának, megkérdezékőt a példázat felől”. Természetes, hogy ez nagy fájdalmat okozott neki. Minden emberben benne van a közlés vágya. És aki a maga életében azt nem tudja kiélni, annak fájdalma hasonlatos a süketnéma fájdalmához. Ez a fájdalom: „Nem értenek meg”, a legszorosabb kapcsolatban van azzal, hogy tehát félreismernek engem. Jézust félreismerték a tanítványok, a barátai. A meg nem értett ember elárvul, magára marad, mert félreismerik. Az Úr Jézus Krisztus születésétől kezdve kimondhatatlanul árva volt. Nézzétek meg, milyen árva volt tanítványai között, elfogatásakor vagy a kereszten.
Jézus Krisztus ízig-vérig pedagógus volt. A keresztyénségre senkit és semmit nem lehet ránevelni, de a keresztyénségben lehet nevelni. És ebben van a keresztyén pedagógia nagy értéke. Gondoljuk meg, hogy Jézus a közlés olyan művészetével volt megáldva, amilyennel senki a világon. Az ő beszédei egyformán tudnak szólni a legegyszerűbb tanulatlan és a stílus szépségeiben jártas emberekhez. Mégis hiába szedte össze minden igyekezetét, tapasztalnia kellett azt a tényt, hogy nem értik meg. Voltak fájdalmak, amelyeket nem tudott szó nélkül hagyni. Ezért mondja Mark parallel helyen (Mk 4,13): „Nem értitek ezt a példázatot? Akkor mimódon értitek meg majd a többi példázatot?” Vagy (Jn 14,8–9) „Monda néki Filep: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát! Monda neki Jézus: Annyi idő óta veletek vagyok, és mégsem ismertél meg, Filep?” Valami szent türelmetlenség van benne.
Hát miért fájt neki, hogy nem értették meg? Fájt neki elsősorban a meg nem értés és az, ami miatt nem értették meg. Azt mondja: „Ezeknek nem adatott meg, hogy értsék”. Ezt a kijelentést félre lehet érteni. Hiszen ha nem adatott meg, akkor nem lehet nekik szemrehányást tenni. Mint ahogy a zenei hallás sem adatott meg minden embernek, és nem is lehet ezért felelőssé tenni. Matematikai bűvészmutatványokra sem képes minden ember, de az ige megértése mindenkinek megadatott. Bennszülöttek, akikre azt mondják, hogy minden kultúramunka iránt érzéketlenek, csodálatos fogékonyságot tanúsítanak az ige befogadásánál.
Hát akkor miért olvassuk, hogy ezeknek nem adatott meg? A megoldás ott van, hogy nem a meg nem adatásnál kezdődött ezeknek az embereknek az értetlensége, hanem azzal fejeződött be. Azért nem adatott meg, mert előzőleg nem akarták, hogy megadassék. A 15. versben világosan meg van mondva, hogy mennyire személyileg is történik ez. Nem hallják, nem értik, mert fülüket bedugták, hogy ne értsék. Tehát Jézus úgy látja, hogy Isten igéjének a megértése nem elméleti, hanem akarati funkció. Ezek egyszerűen nem akarnak megtérni, nem akarnak meggyógyulni. Jézusnak van egy ilyen kérdése: „Akarsz-e meggyógyulni?” Ő nagyon jól tudta, hogy van egy sereg ember, aki nem akar meggyógyulni. Hogy nem értik meg, ez akarati funkció, a szívbeli megkeményedés állapota. Bedugják füleiket, hogy ne értsenek, hogy meg ne gyógyítsa őket. Ezért nem értik meg, mert nem akarják megérteni. Ez az, ami neki másodsorban fáj.
Harmadik ok, ami miatt nagyon fáj, hogy nem értik meg, hogy ő látja, mi ennek a következménye. Az lesz az eredménye, hogy nem adatik nekik még egyszer, hogy meghallják Isten igéjét. Azt olvassuk: Akinek nincs, annak nem adatik, csak akinek van, annak adatik.
Akinek van valami vágyódás a szívében, aki valamit már kapott, és elfogadott Isten igéjéből, annak adatik, hogy bővölködjék benne. Akinek pedig nincs, az is elvétetik tőle, amije van. Ez azt jelenti, hogy Isten igéjét nem lehet következmények nélkül hallgatni. Isten igéje nem tér vissza üresen. Ha engedetlen vagyok, akkor nem adatik meg a megértés, hanem az is elvétetik tőlem, amim van. Így lesz a példázat rejtett és világos beszéd egyszerre. Lehet áldás és ítélet egyszerre. Példázatokban beszél Jézus, és ezeket csak azok értik meg, akik egyszer már hajlandók voltak megérteni. Aki egyszer szembehelyezkedett Isten igéjével, lassanként azt tapasztalja, hogy mind távolabb kerül tőle. Egyszer csak aztán elvétetik tőle. A mindennapi életben minden pedagógusnak vannak ide vonatkozó tapasztalatai. Vannak tárgyak, amelyeket napról napra kell tanulni. Ha az algebránál hiányoztam, amikor az elsőfokú egyenletekről volt szó, akkor ha megfeszülök is, nem tudom a másodfokú egyenletet addig megérteni, amíg vissza nem mentem, és meg nem tanultam az elsőfokút. Vissza kell menni, meg kell keresni, hogy hol voltam engedetlen, hol nem engedtem az igének, hogy most nem értem meg.
Érthető most már, hogy miért fáj Jézus szíve. Minden lelkipásztornak kell ezzel találkoznia.
Mennél inkább akarjuk hirdetni az igét tisztán és igazán, annál világosabban kell meglátnunk, hogy nem értenek meg minket. De most az a feladatunk, hogy meglássuk, hányszor kellett Jézus szívének fájnia amiatt, hogy nem értettük meg.
Van Jézus életében a meg nem értésnek öröme is. Lk 2,46–47. A gyermek Jézus templomi kérdezősködései mögött is a meg nem értés volt az indítóok. Vagy Keresztelő János kérdezi: „Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?” Hol a két meg nem értés között a különbség?
Jézus Krisztus, amikor valamit nem ért meg, akkor közelebb akar jutni az igéhez. Keresztelő János is közelebb akar kerülni, nem pedig távolodni, és ezért okoz kérdése Jézus számára olyan nagy örömöt. Ó, hát csak jöjjetekőhozzá mindennel, amit nem értetek, és mondjátok neki: Uram, én ezt nem értem, de meg akarom érteni. És ha szükségesnek tartja, akkor majd megmondja neked. Ha nem, akkor azt mondja, most még nem érted, de majd megérted. Arra azonban mindig rámutat, ha megkövéredett a szíved. Én nem tudom, hogy Isten mit akar cselekedni ezen a héten, de azt tudom, hogy következményei lesznek. Vagy az, hogy adatik nékünk, vagy az, hogy elvétetik tőlünk. De egyszer el kell jutnunk oda, hogy Uram, mindent elvehetsz, csak egyet ne végy el: a te igédet. „Keresni fognak majd, és nem találnak.” (Ézs) Isten igéjének hallgatására gyűltünk össze. Fájdalom lesz-e ez, vagy öröm Jézus számára?
Rajtunk múlik. „Akinek van, annak adatik”.
Ámen

Sötétségből hallásra!
Máté 13,10-17
Hatvanad vasárnap 1953. febr. 8.
Miért beszél Jézus példázatokban? Nem hiszem, hogy sokan tettük volna fel magunknak ezt a kérdést. Annyira magától értetődőnek látszik előttünk az, hogy Jézus példázatokban tanít. A tanítványoknak nem volt magától értetődő. Ők feltették ezt a kérdést. Tegyük fel mi is, és keressük a feleletet: Miért is beszél Jézus példázatokban? 1. Ennek legkézenfekvőbb oka, hogy Jézus keleti ember.
A keleti ember, különösen a zsidó, nem annyira értelmi beállítottságú, mint inkább vizuális lény. Amikor gondolkodik, akkor is inkább élmények, mint a logika hatalma alatt áll. Vérmérsékleténél fogva és ősi hagyományai folyományaképp is nem kedveli az elvont gondolkodást, hanem képzeletének páratlan bőségével mindent lát és láttat. Szemléletesen gondolkodik, beszél és ír. Szereti a hasonlatokat és példázatokat.
A példázat tehát nem valami jézusi különlegesség. Megtalálható általában a zsidó irodalomban is. Ezért vannak már az Ótestámentumban is példázatok, mint például Jóthám példázata a fákról (Bírák 9,7-15), Náthán próféta példázata Dávid királyhoz az egyetlen báránykáról (II. Sám 12,1-6), vagy Ézsaiás próféta példázata a gyümölcstelen szőlőről (5,1-7). Jézus példázatai azonban páratlanul állanak a világirodalomban formájuk megragadó, szemléltető erejével és tartalmuk mélységével. Jézus példázata rövid, egyszerű és mély. Nem minden példázata maradt fenn. Bőségszaruja csak úgy ontotta őket. Ami megmaradt, csak felszedett morzsa.
Cserepei egy összetört csodálatos tükörnek, amelyekből azonban következtetni lehet magára a csodaszép tükörre. Nagyon a felszínen mozgunk és nagyon keveset mondunk azonban Jézus példázatairól, ha csak ennyit tudunk mondani róluk. 2. Jézus példázatai nemcsak költői ösztönből születtek meg.
Nem művészet magáért a művészetért, amit csinál. Jézus tanító. Mesternek hivattatja magát. Példázatai is ebbe a vonalba esnek. Tanítani, magyarázni akar velük.
Amikor példázatot mond, nem önmagáért a példázatért mondja. A példázat nem öncél, hanem segédeszköz. Szokatlan igazságokat akar vele érthetőbbé tenni azáltal, hogy a példázat megszokott, mindennapi köntösébe öltözteti őket. A Biblia emberfeletti igazságai csak úgy kerülhetnek életközelbe, ha a természeti világ képeibe öltözteti azokat. A szemléltetett igazságok sokkal könnyebben foghatók fel és sokkal mélyebben vésődnek az ember emlékezetébe, mint az egyenes tanítás. Éppen ezért ellenállhatatlanabbak is. Ezért használják előszeretettel a próféták is. Ezért feddette meg példázattal Náthán próféta is Dávid királyt házasságtörésekor.
A példázatoknak erre az eredetére utal Máté 13,34-35, ahol ezt olvassuk: „Mindezeket példázatokban... rejtve valának.” Ez az ige egyenesen isteni parancsnak látja Jézus számára a példázatok használatát a rejtett igazságok kitárására. Két ige írta ezt elő a számára: Zsoltár 49,4-5 és Zsoltár 78,2-3.
Minél inkább igazán tanító valaki, minél inkább ráteszi az életét arra, hogy átadja másoknak azt, amije van, annál inkább próbál meg minden módszert. Ennek a folytonos új módszerkeresésnek lelki háttere nem csupán az ambíció, a szakmabeli kiválóságra való törekvés, hanem sokkal inkább a ta nító munka eredménytelenségének láttán érzett fájdalom. Nagyobb és döntőbb benne a tanítványok szeretete, mint a szakma szeretete.
Ha valaki, akkor Jézus igazán tanító akart lenni. Ezt a pedagógusnál legjobban azon lehet megmérni, hogy mennyi benne az igazi pedagógus fájdalma és mégis fáradhatatlansága. Ha elolvassuk fájdalmas szemrehányását Filep értetlensége miatt (Ján 14,8-9), vagy ezt a szíve mélyéből fakadt kiáltást: „Ki hitt a mi tanításunknak?” (Ján 12,37-38), akkor világosan látjuk, hogy neki nem mindegy, van-e eredménye tanítói munkájának, vagy sem. Fáradhatatlanságára pedig elég példa Nikodémus esete, amikor éjjeli pihenését áldozza fel egy ember tanításáért (Ján 3,1-2) vagy a samáriai asszonyé, amikor úti fáradtságát teszi félre egy asszony tanításáért (Ján 4,6-7).
Ennek a tanítói lelkületnek egyik tünete a példázatok használata, s ez az oka annak is, hogy a példázatokban oly gyakori valami fájdalmas mellékzönge. Nem látod-e a magvető példázatban az ige szomorú sorsának rajzát? A mustármag példázatában is lehet, hogy az egyház elvilágiasodásának rajza a fára telepedett madarakról szóló rész. A példázatok nagy száma mögött is lehet valami ilyen fájdalom. Az Isten Országának tanítását minden módon átadni kívánó Jézus fájdalmasan látja, hogy az emberek restek a hallásra, még restebbek a megértésre, újra és újra el kell ismételni nekik ugyanazt, újra és újra más oldalról megvilágítva kell megpróbálni megmagyarázni nekik ugyanazt. Ez is beletartozik a Krisztus passiótörténetébe. Ezs 53,1, a nagypénteki perikopa is egyenesen ezzel kezdődik. Ez a szenvedés előbb kezdődött, mint nagypéntek, és tovább tart, mint nagypéntek. Az tehát, hogy Jézus példázatokban beszél, nemcsak az ő világirodalmi nagyságát mutatja, hanem még sokkal inkább az ember süketségét. Minden példázat Krisztus hozzád való nagy szeretetéről, s a te rossz nebuló-voltodról beszél. Hányszor nem figyeltél az igére! Hallottad és mégsem hallottad. Hányszor nem akartad megérteni, amit pedig nagyon jól értettél! Hányszor kellett neked ugyanazt elismételni, ugyanazt újra kezdeni! Eddig legfeljebb arra gondoltál, hogy „ma nem sok értelme volt a templomba jövetelemnek”, vagy tiszteletlenségnek érezte megmozdult lelkiismereted papoddal szemben a figyelmetlenséget. Muzsikus cigánnyá tetted őt, akire nem okvetlenül szükséges hallgatni, aki mellett lehet élnem a magam külön életét, ő pedig csak muzsikáljon, ha jól esik neki. Most lásd meg mögötte a Mester fájdalmas, töviskoronás fejét, s ajkán halld meg Ezs 53,1 panaszát: „Ki hitt a mi tanításunknak?”
Hatvanad vasárnapja arra figyelmeztet, hogy talán épp most is ezt mondja. 3. A példázat azonban nemcsak tanítási segédeszköz, mely az elvont igazságok felfogását megkönnyíti.
Nem minden példázat érthető azonnal. Az irgalmas samaritánus példázatában például a kérdést feltevő írástudó azonnal megérti, hogy ki az ember felebarátja, de a magvető és a konkoly példázatának értelmét már csak sejtik a tanítványok, s Jézustól kérik rá a magyarázatot. A példázat tehát nemcsak magyarázat, hanem rejtvény is lehet, sőt mind a kettő is lehet egyszerre. Van példázat, amely nem puszta párhuzam és képmás. Az alapgondolata el van rejtve. Ezért van az igazi példázatban mindig valami talányszerű. A példázatot meg kell fejteni.
A példázat tehát nemcsak kijelentés, hanem eltitkolás, nemcsak leleplezés, de elleplezés is lehet, nemcsak magyarázat, hanem elködösítés is. Egyszerre is. Sokszor olyan, mint az egyiptomi kivonulásnál a felhő és a tűzoszlop. II. Móz 14,19-20 szerint az egyiptomiak felé a sötét oldalát mutatta, Izrael felé a világosat. Azokat megzavarta, eltakarván előlük az utat, ezeket megvilágosította, útba igazította, vezette. Mai igénk is erről beszél. Jézus most nem úgy beszél, hogy mindenki megérthesse. Csak azok értik, akik Isten munkáját önmagukon már megismerték és átélték. A nagy tömeg nem érti (11.v.). Bibliájukat jól ismerték, de igazában nem értették. Keresztelő János bűnbánati prédikációja megmozgatta ugyan őket, de nem változtatta meg. Jézus tanítása imponált nekik, de mégis pusztában elhangzó szó maradt számukra. Ismerték Istent és mégsem ismerték, mert a szívük messze volt tőle. Most nem adatik nékik több, sőt az is elvétetik tőlük, amijük van. Isten elrejtőzik előlük. Nem tanítja többé őket. Igéje számukra néma lesz. Az ige nem vétetik el tőlük, ellenkezőleg hallaniok kell, de nem üdvükre, hanem ítéletükre. Isten nem hívja őket általa, hanem épp elválasztja őket általa magától. Ez Isten igazságos ítélete a lelki süketek felett, s Jézus Isten ítéletének végrehajtója. Nem lehet a fülünket büntetés nélkül bedugni Isten igéje elől. A süketnek az a büntetése, hogy mindig rosszabbul hall, a vaké az, hogy mindig jobban eltéved.
Nem akar tehát Jézus félrevezetni a példázatokkal, hanem fájó szívvel végrehajtja Isten ítéletét. A tanító az osztály különcét, a tanulni nem akaró növendéket előbb megpróbálja mindenképpen az osztállyal együtt tartani, de amikor látja, hogy miatta a többiek nem haladhatnak, fájó szívvel sorsára hagyja. Jézus is fájó szívvel borítja a példázatok fátylát Isten titkaira. A példázatos beszéd tehát nem az igazi krisztusi beszéd. Az igazi krisztusi beszéd a hegyi beszéd. Ezért nem kezdi, hanem végzi példázatokkal. Máténál is közvetlenül a kereszt előtt van a legtöbb példázat.
Hallgass az igére, míg példázattá nem válik számodra! Elmondhatja-e rólad Jézus a 16-17. verset? Aki a süketeket hallókká, a vakokat látókká tette, rajtad is szívesen segít, ha kéred. Értitek-e ma mindezt? Ha ezt nem értitek, miképpen értitek majd a többit! (Márk 4,13).
Indulj böjt felé igaz megtéréssel! Térj meg süketségből hallásra! Akinek van füle, hallja! Ámen.

A lelkipásztori fájdalom Jézus példázataiban Az igének ellenségei is vannak Időpont: 1941. március, evangélizációs heti bibliaóra
Helyszín: Sopron, Evangélikus Teológia Otthon
Alapige: Mt. 13,1–9, 18–23
Azon a napon kimenvén Jézus a házból, leüle a tenger mellett. És nagy sokaság gyülekezékő hozzá, annyira, hogy ő a hajóba méne leülni; az egész sokaság pedig a parton áll vala. És sokat beszéle nékik példázatokban, mondván: Ímé kiméne a magvető vetni, És amikor ő vet vala, némely mag az útfélre esék; és eljövén a madarak, elkapdosák azt. Némely pedig a köves helyre esék, ahol nem sok földje vala; és hamar kikele, mivelhogy nem vala mélyen a földben.
De mikor a nap felkelt, elsüle; és mivelhogy gyökere nem vala, elszáradott. Némely pedig a tövisek közé esék, és a tövisek felnevekedvén, megfojták azt. Némely pedig a jó földbe esék, és gyümölcsöt terme, némely száz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig harminc annyit.
Akinek van füle a hallásra, hallja.
Ti halljátok meg azért a magvető példázatát. Ha valaki hallja az ígét a mennyeknek országáról és nem érti, eljő a gonosz és elkapja azt, ami annak szívébe vettetett vala. Ez az, amely az útfélre esett. Amely pedig a köves helyre esett, ez az, aki hallja az ígét, és mindjárt örömmel fogadja; De nincs gyökere benne, hanem csak ideig való; mihelyt pedig nyomorgatás vagy üldözés támad az íge miatt, azonnal megbotránkozik. Amely pedig a tövisek közé esett, ez az, aki hallja az ígét, de e világnak gondja és a gazdagságnak csalárdsága elfojtja az ígét, és gyümölcsöt nem terem. Amely pedig a jó földbe esett, ez az, aki hallja és érti az ígét; aki gyümölcsöt is terem, és terem némely száz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig harminc annyit.
Jézus példázatai nem koholt illusztrációk. Jézus minden példázatán azonnal megérzi az ember, hogy azoknak micsoda valóságízük van. Jézus látta a magvetőt, és akkor született meg benne a magvető példázata. Látta, hogyan hinti a magvakat, látta, hogyan esik egyik az útszélre, másik a kavicsok közé. Azután, amikor kis idő múlva újra arra ment, látta, hogy kiégett a termés egy része. Kapargatta a földet, és látta, hogy egyik-másiknak nem volt mélyen a gyökere. Látta a csendben meghajló búzakalászokat, kimorzsolta a tenyerére, és látott harminc, hatvan százszoros termést. Rájött arra, hogy ilyen Isten országának is a munkája. Ha elgondolkozunk rajta, azt látjuk, hogy ez egyike Jézus legfájdalmasabb példázatainak. Az a tény, hogy sokkal többet beszél a terméketlen földről, és egyetlenegy versben intézi el a termőföldet, arra mutat, hogy ebben életének, tanításának eredménytelenségét látta. De tudta azt is, hogy ez nem értékmérő, aminthogy vannak lelkipásztorok, akiknek a munkáját sokkal kedvesebben fogadja az Úr, mint más, tömegeket megmozgató prédikációkat. Mégis tagadhatatlan, hogy Jézusnak ez fáj. És fájdalmát röviden abban foglalhatjuk össze, hogy az igének ellenségei vannak.
Nézzük meg, milyen ellenségekről van szó. Sajátságos, hogy az a három ellenség tulajdonképpen megegyezik azzal a három ellenséggel, amelyről Luther folytonosan beszél: az ördög, a saját testünk és a világ. Első a sorrendben az ördög, a gonosz. Van ebben a példázatban valami, ami különösképp megmutatja, miért olyan veszedelmes az ördög, mint az ige ellensége.
Nem az a legveszedelmesebb, amikor külsőképp megtámadja az igét. Tudjuk, volt idő, amikor a gonosz kívülről intézett támadásokat az ige ellen, amikor máglyákat rakott, de az ember úgy van, hogy abban a pillanatban, amikor el akarnak tőle venni, görcsösen ragaszkodik hozzá. Ezért voltak vérrel itatott bibliák. De ennél sokkal veszedelmesebb az a belső támadása, amelyet Isten igéjének érvényessége és hitelessége ellen indított. Gondoljunk a bibliakritika túlzott időszakára. Láttam egyszer egy nagyon érdekes képet, amelyik azt ábrázolta, hogy mit eredményezett a hitetlen kritika. Egy Ferenc József-kabátba öltözött német ember egy bibliát ábrázoló könyvből folyton kivágta először a csodákat, aztán a történeti részeket, és így tovább, végül nem maradt, csak a könyv táblája. Tudjuk nagyon jól, milyen sok embernek okoz zavart ez a kritika, és minden embernek át kell menni ezen a lelki krízisen. De ez még mindig nem a legveszedelmesebb támadás. Tudjuk azt, hogy a brit és külföldi bibliatársulat lerakata ugyanabban a házban van, amelyben valamikor Voltaire lakott.
Van a gonosznak egy másik támadása, amelyik rejtett, és éppen ezért veszedelmesebb.
Hogyan jelentkezik? Madárnak a képében, amelyik egy-két szemet elkapkod. Ugyan ki sajnálja tőle? Olyan jelentéktelen az a csicsergő, játszó madár. A gonosz legveszedelmesebb támadása az, hogy ott van az igehirdetésnél, és ellenőrzi Isten igéjét. Nem lehet ezen a világon magot vetni anélkül, hogy a madár ott ne legyen. Én soha nem olvashatom egyedül Istennek az igéjét, mindig ott van mellettem a gonosz. Azt kell mondanom, hogy nincs buzgóbb hallgatója Isten igéjének, mint a gonosz. Ott van mindenkor mellettünk. Nincs nála szorgalmasabb templomlátogató. Minden üres templompadban ott ül a gonosz. Akit visszatartott az istentisztelettől, annak helyére ül. A sátán nem azokat az igéket fogja nekem meghagyni, amelyek az ő szempontjából a legveszedelmesebbek, amelyek sokat jelentenek számomra, hanem azokat, amelyek nem sokat jelentenek. Valahányszor az ember gondolatai elkalandoznak, egészen bizonyos lehet afelől, hogy Isten igéjéből éppen arra lett volna szüksége, amelyre nem figyelt oda. A gonosz nagyon jól ismeri az igét. Nem csak azt tudja, hogy mire lenne szükségünk. A Bibliát senki sem ismeri jobban, mint a gonosz. Idézni tud Isten igéjéből. Ez az ige elleni mesterkedése az, ami az Úr Jézusnak oly végtelenül fáj. Hogy ott vannak a madarak, és az ostoba emberek engedik, hogy elkapkodják az igét. Ez az első számú közellenség.
A második ellenség a köves hely példázatában világosodik meg előttünk. Itt az Ige ellensége a szív keménysége, Luther így fogalmazza meg, a test. Isten igéjének megértése az ember szívén keresztül történik. Szívével érti vagy nem érti az ember. Ha tehát a szív kemény, akkor Isten igéje nem tudja elvégezni, amit elvégezhetne. A magnak az a tulajdonsága, hogy először lefelé nő. Isten igéjének is ez a természete, és akkor mindig robbantani akar. Tudjuk, hogy hatalmas sziklákat fel tud robbantani a gyökér. Isten igéje mindig a maga dinamikus erejével akar belénk hatolni. Lefelé, a lelkünk legmélyére akar eljutni, és ott akar forradalmat előidézni. Jaj, ha valakinél ez nem sikerül neki. Lehet, hogy sokkal hamarabb fog kikelni a mag, de csak kirakat-keresztyénség lesz a vége. Tudjuk, hogy csőd előtt álló emberek azzal szokták kitolni a csőd időpontját, hogy az egész üzlet tartalmát kirakják a kirakatba, a raktár pedig üres. Ugyanígy jön a csőd a keresztyén ember életében is. Botrány lesz a vége. Egy rettentő csúf bukás. Aki nem engedi, hogy Isten igéje lefelé nőjön, azon a megpróbáltatás idején a test lesz úrrá. Nem azért szárad el a búza, mert forró a nap, hanem azért, mert nincs gyökere, amellyel a mélyebb rétegekből tudna nedvességet felszívni.
Minden ember életében el kell jönnie az Isten igéje miatti üldöztetésnek. Akinek az életében ez nem jön el, az nem keresztyén, mert egészen bizonyos, hogy ez a világ nem tűri a keresztyénséget. A szenvedésnek természetszerűleg be kell következnie a keresztyén ember életében. „Amiképpen engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” Vannak, akik ilyenkor nem bírják, és kidőlnek. Egy példa: Egy úrilányt megtalált az Isten lelke. Olvasta az igét, és a vége az lett, hogy szülei bedugták az elmegyógyintézetbe. Ha strandolt, táncolt, udvaroltatott volna magának, akkor azt mondták volna, lám, milyen életrevaló lány. Másik példa. Történt egy gyülekezetben, hogy egy evangélizátor felforgatta a gyülekezeti életet. Az evangélizáció után egy fiatalasszony ment a helyi lelkészhez azzal, hogy nincs békessége, mert mindig attól fél, hogy Isten ítélete utoléri. Mit cselekedjem, hogy üdvözüljek? Mire a válasz az volt: Azt ajánlom, hogy minden reggel hideg vízzel öntse le magát. Ha nincs mélyen a gyökér, a szív keménysége nem fogadja be az igét, és az ilyen megpróbáltatások alkalmával elszárad.
Harmadik ellenség a világ. Két oldalról van megemlítve: A világ gondja és a gazdagság csalárdsága. A gond mellett lehet védőbeszédet mondani. Lehet azt mondani, hogy a gond tulajdonképpen a szeretet megnyilatkozása. Azért vannak gondjaim, mert vannak, akiket szeretek. Akik felelőtlenül élnek, azoknak nincsenek gondjaik. Ez a beállítás csak cég átfestés, mert a gondban a világ, a csalárd világ szeretete fogott meg minket. Nem azért vagyok tele gonddal, mert kevés a pénzem, hanem mert kevés a hitem, és nagyok az igényeim. Nem azért vannak gondjaim, mert beteg vagyok, hanem mert mindenáron ragaszkodni akarok az élethez.
Nem azért aggódom a gyülekezet lelki jövőjéért, mert féltem a lelkek üdvösségét, hanem mert azt érzem, hogy nem büszkélkedhetem vele. Ez rettenetesen gonosz ellenség. Amint a tövis csak később mutatkozik, úgy a világ is. A dudva között sokkal jobban nő a búza, mint egyébként. Látszólag sokkal nagyobb előhaladást tesz, mert a dudva elszívja előle a táplálékot és ő egyre csak kapaszkodik, hogy elérje a nap sugarait, a vége az, hogy megfojtatik. A világ szerelme olyan az ember életében, mint a felhúzott kézigránát. A meghagyott bűn, parányi tisztátalanság az ember életében olyan, mint a felhúzott kézigránát. Akarjuk tartani, de menthetetlenül eljön a pillanat, amikor felrobban.
Még egy pár szót a 18. versről. Az Úr Jézus Krisztus a 3. vers tanúsága szerint ezt a példázatot a sokaságnak mondotta. A 18. versben pedig ezt olvassuk: Ti halljátok meg a magvető példázatát. Kik azok a ti? A tanítványok, akiket maga mellé vett. Vajon nem érezzük- e, hogy az a ti különösképpen reánk vonatkozik, Isten igéjének hirdetőire. Először azért, mert nekünk is hintenünk kell a magot, és nekünk is az a szomorú tapasztalatunk lesz, hogy az igének ellenségei vannak, és a munkánk eredménytelen. Nem a hallgatók számán, hanem a gyümölcsön méri le az Úr az eredményt. Nekünk bíznunk kell abban, hogy Isten igéje nem tér vissza üresen. De halljuk meg azért is, mert a magvető példázata a szántóföldre is vonatkozik, és mert magunk is szántóföld vagyunk. Mennyi lelkipásztori fájdalma lehetett az Úr Jézusnak az én lelkemnek szántóföldje felett. Ha maga elé állítja az én lelkemet, vajon örömet okoz-e neki, vagy fájdalmat ez a leszámolás? Ne gondoljuk, hogy az Úr ezt a leszámolást nem teszi meg. János evangéliumában ezt olvassuk: Nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot… Az ige fogja őket kárhoztatni. Nincs az a lelkészi napló, melyet olyan pontosan vezetnének, mint az Isten angyalai az én lelkem naplóját. Gondoljunk arra, hogyha volna egy olyan szántóföld, amelyik olyan kevés termést adna, mint a mi lelkünk, akkor a földjét még jó reménységgel bevető magyar gazda is azt mondaná: Én ebbe többet nem vetek. Még azt sem termi meg, amit belé vetettem. Ez nem szántóföld, hanem temető.
Jézusnak fáj a szíve a mi szívünk miatt. Nekünk fájjon a szívünk a Jézus szívének fájdalma miatt. A fájó szív kitárul az ige előtt.
Ámen

Emberek testvére Időpont: 1958. december 19. Advent esti istentisztelet
Helyszín: Győr
Alapige: Mt 12,46-50 Ének: 136. Ima: Örökkévaló Isten, szerető mennyei szent Atyánk! Te tőled száll alá minden adomány és tökéletes ajándék. Kérünk, tedd ezt világossá előttünk, mikor a karácsony előtti napokban az ajándékozás és megajándékoztatás izgalmas napjait éljük. És bocsáss meg nekünk azért, hogy a karácsonyi ajándékozásokkal a karácsony egyetlen nagy ajándéka ellen vétkezünk, mert legyenek karácsonyi ajándékaink akár kicsinyek és jelentéktelenek, akár nagyok és drága ajándékok, letakarják karácsonykor nekünk adott legnagyobb ajándékod. Pedig tudnunk kell, hogy minden karácsonyi ajándék tudva vagy tudatlanul az egyetlen nagy ajándék következménye, annak, hogy karácsonykor egyszülött szent Fiadat adtad a világnak.
Köszönjük, hogy ma este is ajándékot adsz nekünk, a te igéd ajándékát. Kérünk, hadd fogadjuk úgy, mint drága ajándékot és hadd végezze el azt a munkáját, amiért te küldted ide hozzánk.
Ámen Mikor pedig még szóla a sokaságnak, ímé az ő anyja és az ő testvérei állanak vala odakünn, akarván ő vele szólni. És monda néki valaki: Ímé a te anyád és testvéreid odakünn állanak, és szólni akarnak veled. Ő pedig felelvén, monda a hozzá szólónak: Kicsoda az én anyám; és kik az én testvéreim? És kinyujtván kezét az ő tanítványaira, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.
Ezekben az adventi esti igehirdetésekben egy kérdés foglalkoztat bennünket. E nagy kérdés ez: Kicsoda Jézus Krisztus? Mert ez a világ legnagyobb és legdöntőbb kérdése. Mikor czézáriai Filippiben a tanítványoknak Jézus felteszi a nagy kérdést és Simon, Jónának fia megadja rá a helyes feleletet, akkor azt mondja Jézus: „Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én mennyei Atyám!” Ennek a kérdésnek a helyes megválaszolásától függ a boldogság, mégpedig kettős értelemben: A földön és az örökkévalóságban is. Mert aki szívének teljességéből tudja ezt vállalni, annak életében békesség van, mert Isten szeretetéről megdönthetetlen a meggyőződése, aminek nemcsak a boldogság fundamentuma, de az örökélet bezárt kapujának is a kulcsa.
Advent esti istentiszteleteinken három csoportra keresünk feleletet. Az elsőbe a próféták tartoztak és kerestük, mit feleltekők erre, akik csak hitük szemével néztek az eljövendőre; azután a második csoportba tartozók feleletét kerestük, akik nem messziről nézték s hitükkel látták, hanem földi életükben szemtanúi voltak Jézus messiási munkájának; az utolsó adventi héten arra keressünk feleletet, mit mond maga Jézus Krisztus arra a kérdésre: ki vagyok én?
Múlt este arról hallottunk, hogy azt mondotta magáról, Ő Isten embere, ma esti ige kapcsán arról a feleletéről elmélkedünk, hogy Ő az ember testvére. Ha ma esti feleletének és tanításának rikítóbb és tetszetősebb címet akarnánk adni, akkor azt mondhatnánk: Ő nekünk szegényeknek a gazdag rokon.
Nagy dolog az, ha a szegénynek, a lecsúszott, kisemmizett embernek gazdag, hatalmon levő rokona van. Ha az elesett, kinek nincs egy betévő falatja egy dúsgazdag rokonnal dicsekedhetik, aki élen jár, hatalom és pénz van kezében. Igaz, a gazdag rokon sokszor meg szokta tagadni a szegény rokont, tréfásan azt szokták mondani, hogy a szegény rokon a rokonságot a gazdag meg a távolságot szokta tartani. Tehát Jézus Krisztus ma úgy áll előttünk, mint gazdag rokon. Az az ige, amit felolvastam, azok közé a kijelentések közé tartozik, amelyekben önmagáról alkotott véleményét mondja el.
Egy tanítása alkalmával édesanyja és testvérei, vagy unokatestvérei, - ki hogyan értelmezi ezt a verset – utána mennek, mert beszélni akarnak vele. Nem tudnak bejutni hozzá az emberek sokasága miatt, akik egymás hátán szorongnak s az ajtóban kénytelenek megállni, onnét üzennek Jézusnak, mely szájról-szájra érkezik előre Jézushoz. Jézus tudja mit akarnak vele és mit szeretnének neki mondani mielőtt megszólalnának és mi is tudjuk az írás egyéb helyeiből is, mi a család véleménye Jézusról és munkájáról. Azt gondolják róla, magánkívül van, elment az esze, hogy otthagyja jól jövedelmező mesterségét és lesz országutak vándora, szegények barátja. Mikor valaki a sokaságból azt mondja Jézusnak a te anyád és testvéreid odakint állanak és téged keresnek, ő nem mondja a sokaságnak: engedjetek utat anyámnak és testvéreimnek, hanem kezének szélesre tárt gesztusával rámutat a hallgató sokaság között levő tanítványaira s azt mondja: „Ímé, az én anyám és testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám!” Hát kik azok, akikre rámutat és azt mondja: ez az én családom és az én rokonaim? Először a tizenkettőre mutat, de az írás egyéb helyein világossá válik, hogy nemcsak a tanítványainak szűk kis körére vonatkoztatva mondja ezt a kijelentését, hanem ez a gesztus, mely itt csak a tizenkettőre terjed, egyre szélesebbé tágul, egyre több embert ölel magához, mindazokat, akik hallgatják az igét és cselekszik a mennyei Atyának akaratát. Azok mind az Ő rokonai és testvérei. Még tovább kell mennünk. Nemcsak a tizenkettőről van szó, nem is az időközben felszaporodott gyülekezetekről, de, - mert Jézus úgy szerette a világot, hogy hajlandó volt lejönni a földre és érte a váltságot elvégezni, azért az egész világot magához öleli, benne nemcsak a hívőket, de a benne hinni fogó emberekre mutatva mondja: Ez az én atyafiságom, az anyám, az én hugom és fitestvérem. Igen, Ő ezt így mondotta és ez a döntő jelentőségű, hogy nem én mondom a szegény nyomorult ember, hanem Ő mondja, hogy én vagyok az Ő rokona és testvére. Hogy ebbe a nagy közösségbe, akik a földön családját alkotják mindenki bele tartozhat, egyszerűk és előkelők, katonatisztek, farizeusok, írástudók, szegények, nyomorultak, süketek és bénák, mint ahogy Máté 11. fejezetében van felsorolva, ezekre mind rámutat Jézus: ti vagytok az én rokonaim! Ha semmi mást nem tett volna, csak azt, hogy nem tagadja meg velünk a rokonságot, csak annyit, hogy hajlandó volt elismerni bennünket édestestvérnek, mint a mennyei Atyának gyermekeit, ha semmi más nem történt volna csak annyi, ami a Zsidókhoz írt levélben van megírva, hogy nem szégyelt bennünket atyafinak tartani, ez is nagy dolog lett volna.
Ő ennél sokkal többet tett és ezt tényekben mutatta meg. Szolidaritást vállalt Jézus Krisztus testvéreivel. Ez a szolidaritásvállalás nem a földön, a mennyben kezdődött. Ott élt Jézus boldogságban az Atyával és az Angyalok szeretetével körülvéve és mégsem tudott rólunk elfelejtkezni. Mert ha elfelejtkezik, nem jön le a földre. De neki keserű volt a szájíze a mennyben a boldogságban is, kibírhatatlan volt számára az üdv édessége, mikor látta, hogy édestestvérei, a mennyei Atyja gyermekei itt a kárhozat útján járnak.
Milyen szomorú, hogy mi testvéreink mellett el tudunk menni közönyösen, szeretetlenül, mikor azok a kárhozat felé mennek, minket nem indít meg sorsuk. Jézus Krisztus pedig leszáll a mennyből, mennyei trónjáról és az Atya egyetlen szavára vállalja a földre születését. Ez a szolidaritás, melyet Jézus Krisztus a kárhozat felé menő emberrel vállal, csodálatos evangélium. Szolidaritása nem múló hangulat nála. Cselekedet követi. „És az ige testté lett és lakozék miközöttünk…” – így olvassuk János evangéliumában a karácsonyi történetet. Emberré lett és lakozott közöttünk. Nem tudom gondoltál-e már arra, hogy mi lett volna, ha Ő úgy végzi el váltságmunkáját, hogy harminc esztendejét nem tölti el itt fölöslegesen, csak kereszt halálával és feltámadásával végzi el az üdvösség szent munkáját és szolgálatát. Miért kellett neki kicsi gyermek módra, kisdedként ide születni a földre, tehetetlenül másra szorulva élni, miért kellett centiméterről-centiméterre nőni és fejlődni, erősödni, úgy nevelkedni, mint a többi szegény embernek, éhséget, szomjúságot megismerni, fárasztó munkából élni? Mert Ő nem látogatóba jött hozzánk, hogy egy gesztussal a gazdag rokont manifesztálja e világban. Ő lakozott közöttünk magára vállalva az emberi test szűk korlátját, beleszorítva előbb magát egy kisgyermek testébe, azután férfitest szűk korlátai közé alázva magát, amit egy emberi test jelenthet Isten számára. Vállalta értelmi életünket is és minden kísértésünket, mellyel embernek kell harcolni a sátánnal „hozzánk hasonlóan”. Talán még kicsinyíti is az írás Jézus kísértését, mikor a mi kísértésünkkel hasonlítja össze. Oh, csodálatos Jézus Krisztus, aki szolidaritást vállal velünk és ugyanúgy vállalja a szenvedést is, mint ahogy nekünk kell szenvednünk és ugyanolyan körülmények között a velünk lakozást. És mindezt nem parancsra teszi, önként, mint a zsidóknak mondja: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt.” Nem más parancsolja rám, a keresztfa kínos halálát, én magam vállalom önként, önzetlenül, szeretetből. Semmi másért! Ha ámító, akkor azért vállalta volna, hogy az angyalok serege dicsérve zengje nevét, de akkor az, amit fizetni kellett érte, nem lett volna arányban az eredménnyel. Mondd testvérem! Lehet-e nekem nyomorúságban, lelki és erkölcsi nyomorúságban élnem e világon, mikor nekem ilyen gazdag rokonom van, akinek hatalma van nagy viharokat lecsendesíteni, kevés kenyeret megsokasítani, betegeket meggyógyítani, foglyokat rabságból kiszabadítani, mert Ő az erősebb fegyveres, akinek a sátán is engedelmeskedni kénytelen. Még tovább kell mennünk e vonalon, és megnéznünk még mit jelent az, hogy Jézus Krisztus a gazdag rokon és testvérünk. Jézus felhatalmazza övéit arra, hogy az Ő nevében imádkozzunk. Megüzeni nekünk a Zsidókhoz írt levélben: „Nem olyan főpapunk van nekünk, aki nem tudna megindulni a mi gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” Jézus tehát nemcsak élt, meghalt és feltámadott értünk, hanem örökké él és esedezik velünk és érettünk. Ő a mi imádságunk egyetlen indító oka és érve, amivel támogathatjuk kérésünket az Atyánál. És ezért is szabad nekünk így imádkoznunk, mert tudjuk, akihez imádkozunk, az tudja mit jelent embernek lenni. Tudja, nem kísértésmentes az emberi élet, mint ahogy az Ő földi élete sem volt kísértés nélkül. Neki is voltak harcai a sátán kísértéseivel, azért nem nézi a mi harcainkat sem mosolyogva. Ő egészen ember volt, embernek fia, aki tudja mi az szomjasnak, éhesnek, mezítelennek lenni, fárasztó munkában élni, háborgó viharos tengeren hánykolódni, a kísértés ezer nyilával szemben a hitnek pajzsát tartani. Ha Jézusnak önvallomását azonban csak az evangélium szempontból néznénk, nem adna teljes igazságot. János 5. fejezete beszél az ítéletről is. Azt olvassuk itt: „Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta.” Ennek a kijelentésnek a súlyát aligha értették meg azok, akik akkor hallották. Jézus meg is indokolja, hogy az Atya miért adja az ítéletet a Fiúnak. Mert Jézus embernek fia. Tudod mit jelent ez? Nagy bátorítást, vigasztalást és imádságra serkentő erőt számunkra. Mert olyan ítél felettünk és ítél meg bennünket, aki ember volt, aki ott fenn az ítélőszék előtt nem felejti el, mit jelent embernek lenni. És aki ezt tudja, az fog felettem ítéletet mondani. Nem minden tudása és látása alapján csupán, mert Ő tudja és látja mi történik bennem, hanem aki helyesen tesz mindent mérlegre, nemcsak azt, hogy én milyen erős vagyok, mekkorák a kísértéseim, hanem azt is tudja, nincs olyan kísértés, mit vele nem lehetne legyőzni, s aki ítél azt is tudja milyen kísértés éhezni és szomjazni. De tudod-e, ha Jézus az embernek fia fog felettem ítéletet mondani, az azt is jelenti, hogy nekem nincsen semmi mentségem az ítélet napján. Mert ha Krisztus nem az én Megváltóm, akkor rettenetes dolog olyan Bíró kezébe esni, akit nem lehet falhoz állítani, előtte sirámokat sírni az emberi gyarlóságról, mert Ő is tudja, mi az embernek lenni.
Végül az a tény, hogy Jézus az embernek testvére és rokona, az a Krisztus követőket arra kötelezi, hogy ők is nézzenek emberekre úgy, mint testvérükre, mint megmentésre szoruló testvérekre és vállalják velük a közösséget a földön és Isten előtt is. Oh, bárcsak így lehetne Jézus Krisztussal a hívő, az Anyaszentegyház, az egész világ, a föld és a menny egy testvér, egy nagy család.
Ámen Imádság: Urunk, Jézus Krisztusunk! Hálát adunk neked azért, hogy Te olyan csodálatos szeretettel szeretted az embert, pedig mi tudjuk, hogy nincsen semmi szeretnivaló rajtunk. Mi magunk is olyan sokszor utáljuk magunkat és azon csodálkozunk, hogy emberek még el tudnak türelemmel hordozni bennünket és meg tudják bűneinket bocsátani. Oh, milyen csodálatos nagy szeretet az, mely minket hordoz és vállalja a velünk való lakozást. Pedig mennyi szenvedést jelentett ez Urunk neked földi életedben, hogy velünk emberekkel együtt lakoztál. Hát még micsoda szenvedés, hogy velünk lakozol a világ végezetéig! Milyen nehéz lehet Neked velünk tartani a rokonságot engedetlenségünk miatt. Kérünk Urunk, ne tagadd meg továbbra sem testvérvoltodat tőlünk, a kárhozat útján járó bűnösökkel. Urunk, Hozzád kiáltunk, aki ott élsz a menny dicsőségének boldogságában és mégis tudod, mit jelent embernek lenni! Urunk! Nem kérünk most tőled semmi konkrétumot, hisz Te jobban tudod, mit kell kérnünk, csak azért könyörgünk, tisztíts meg minket, bocsásd meg bűneinket és szabadíts meg a gonosz hatalmától és a többit tudjuk, úgy is megadod nékünk, s amikor eljön majd az utolsó nagy nap és elibéd kell állnunk, akkor Urunk ne felejtsd el: Megváltónk vagy, aki megholtál értünk, nyomorult emberekért. Köntösöddel akkor takarj be minket, hogy ne lássék ki mezítelenségünk rútsága és vigy be minket a Te mennyei családodba. Könyörgünk az advent hátralevő napjaiért. Add hogy Téged várjunk, a Te jöttödnek örüljünk és a Te jöttödért magasztaljunk örökké. Kérünk maradj velünk, ez esti órákban is minden szerettünkkel együtt, és adj békés, nyugodalmas jó éjszakát mindnyájunknak.
Ámen

Járjunk munkában!
Máté 12,9-14
Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnap 1953. október 11.
Máté evangéliumának 12. fejezetében Jézusnak két olyan cselekedete van megörökítve, mely a korabeli zsidóságot nagyon megbotránkoztatta. Mind- kettő ünneprontás számba ment. Az egyik a szombatnapi kalásztépés, a másik - az elszáradt kezű ember szombaton való meggyógyítása. Ez utóbbit mondja el a mai igénk. Ez a szombatnapi gyógyítás még súlyosabb eset, mint a kalásztépés. A kalászokat szombatnapon csak a tanítványok szaggatták le, maga Jézus nem vett részt benne, csupán védelmébe vette tanítványait, itt azonban maga Jézus töri meg a szombatot. Súlyosbítja az esetet az is, hogy a két eset időben nagyon közel van egymáshoz. Vagy ugyanazon a napon történik a második is, vagy - ami valószínűbb - valamelyik többnapos ünnep két egymás után következő napján történik a két ünneprontás. A kalásztépés esetében Jézus legyőzte a farizeusokat, de nem győzte meg. Jézusnak a szombattal kapcsolatos állásfoglalását sebezhető pontnak látják, s ezért egyenesen megrendezik ezt a zsinagógabeli jelenetet, hogy tőrbe csaljákőt.
Jézus nem tér ki a kelepce útjából, hanem felveszi a felé dobott kesztyűt, s a farizeusoknak nagy felháborodására meggyógyítja az elszáradt kezű embert.
Az eseményben azonban többről van szó, mint a szombatra vonatkozó törvény kétféle értelmezéséről. A két szembenálló félben a munkáról való két, különböző felfogás feszül egymásnak. Két vonalon tűnik ez ki különösképpen.
A munka és az Isten, meg a munka és az ember egymáshoz való viszonyában. 1. A munka és az Isten egymáshoz való viszonyában a farizeusok álláspontja az Istentől függetlenített munka.
A farizeusok a munkában valami szükséges rosszat láttak, aminek megvan ugyan a maga létjogosultsága az ember hétköznapjaiban, de aminek semmi keresni valója nincs az Isten napján. Istennek Ézsaiás prófétán keresztül küldött ezt az üzenetét: „Bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek” (1,13 b/), ők így fogalmazták meg: Munka és ünneplés nem fér össze, együtt el nem szenvedhető. Megértenők, ha ezzel az ünnep lényegét, az embernek Isten dolgaival való foglalkozását akarták volna csupán biztosítani. Az ünnepnek az elhétköznaposítás elleni védelme, a pénzszerző munkának ünnepen való eltiltása, vagy egy ilyen általános szabály: Minden munka, amely ünnep után is elvégezhető, ünnepen nem végezhető el..., a számunkra sem volna megbotránkoztató, a farizeusoknál azonban ennél többről van szó. Itt a munka maga szentségteleníti meg az Isten napját.
Csak két olyan példát hozok fel, ami a mai szentleckében leírt esetet közelről érinti. A farizeusi felfogás szerint tilos szombaton még a zsinagógában is alamizsnát osztani, gyermekeket tanítani, gyászolókat és betegeket látogatni. Hogy pedig a gyógyítást is munkának tekintették, arra jellemző, hogy Maimonides (†1204) törvénymagyarázata szerint az az ember, akinek fáj a foga, csak úgy vehet fájós fogára ecetet, ha azt le is nyeli. Abban az időben ugyanis a fogfájás ellen sokszor használtak ecetet. A beteg szájába vett egy kortyot, rátartotta a fájós fogára, azután mikor kissé elment az ereje, kiköpte, hogy a gyomrát ne rontsa vele. Már most, ha az ecetet ünnepnapon a fájós fogú ember kiköpi, akkor a gyógyítás munkáját végzi, tehát megrontja az ünnepet, ha azonban lenyeli, akkor eszik, azaz olyan életműveletet végez, amely nem számít munkának.
Mindez a sokszor már a nevetségesség határán mozgó kínos pontosság ma már a múlté, de sajnos nem a múlté a farizeusi felfogás lényege. Még mindig vannak, akiknek a számára a munka csak szükséges rossz, amiből csak annyit kell vállalni, amennyi elkerülhetetlenül szükséges, akiknek életesz- ménye a munkanélküli élet. 2. Ezzel szemben Jézus az Istennel összekapcsolt munka álláspontján áll.
Számára a munka nem szükséges rossz, hanem Istentől rendelt életforma.
Maga az Isten is munkában él. Azt mondja róla: „Az én Atyám munkálkodik” (Ján 5,17). A mennyei angyalok is munkások, szolgáló lelkek elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget (Zsid 1,14). Ő maga is így éli életét. Egyáltalában nem érzi sérelemnek, hogy szegény ácsmester családjába helyezi be őt Isten megváltó akarata, s fizikai dolgozóvá teszi, aki gerendák, lécek, szekerce és forgácsok között éli az életét, háztetőkön mászkál, vállát nyomja a gerenda éle, kezét feltöri a szekerce nyele. Mikor ezt abbahagyja, akkor meg szellemi dolgozóvá válik. Aki látja őt, amint fáradhatatlanul tanítja a népet, vigasztalja a szomorkodókat, gyógyítja a betegeket, úgy hogy jóformán sem éjjele, sem nappala, sokszor még arra sincs ideje, hogy egy kis ételt bekapjon, az világosan látja, hogy olyan ember áll előtte, akinek nem eszménye a munka nélküli uraskodás, vagy a világtól elvonatkozó tétlen szemlélődés, hanem aki dolgozó a szó mai értelmében is.
Az ember számára is ebben látja az Istentől rendelt életformát. Az Éden kertben is volt munka s a mennyben is lesz majd. Az Istennel közösségben élő első emberpár ezt a feladatot kapta Istentől: „A földet hajtsátok birodalmatok alá!” (I. Móz 1,28), s az Éden kertjébe azzal a munkafeladattal helyezte, hogy mívelje és őrizze azt (I. Móz 2,15). A mennyek egyik jutalma pedig éppen az lesz, hogy a kevésen is hívnek bizonyult ember ott többre való megbízatást, nagyobb munkát kap (Máté 25,21).
Jézus számára a munka kitüntetés, jutalom, az Isten életébe való bekapcsolódás. Ez a te számodra is? Ha Jézus templomnak tudta tekinteni nemcsak a Genezáret tavának szép partját, ahol prédikált a sokaságnak, hanem az ácsműhelyt is, akkor te is nézhetsz így a műhelyedre, az irodádra, a konyhádra, a szántóföldedre. Így nézel reá? 3. A munka és az ember egymáshoz való viszonyában is két ellentétes álláspont feszül egymásnak a történetben.
A farizeusok szerint a munka az ember önfenntartási eszköze. Ez a felfogás jelentkezik abban a törekvésben is, mely a munkát az ünnepből kizárni és a hétköznapokra internálni akarja. De ennek a jelentkezése az is, hogy az ünnepen is megtűrnek minden olyan munkát, amely az ember létérdekébe vág.
Itt azonban nagyon sikamlós lejtőre jutnak. A létérdek nagyon rugalmas fogalom. A Jézus által felhozott példából ugyanis kitűnik, hogy ha egy farizeusnak szombaton egy juha beleesik valami verembe, azt szombat ide, szombat oda, siet kihúzni, hogy kárt ne szenvedjen. Pedig a Jézus által felhozott példában hangsúlyos az „egy” szó. Azt akarja ezzel a hangsúllyal kiemelni, hogy egy juh a keleti ember szemében még nem a világ, mégis megmentéséért hajlandó megtörni a szombat munkatilalmát, mert az érdeke így kívánja.
A mai szentlecke is azzal végződik, hogy a farizeusok kimenvén a zsinagógából tanácsot tartának ellene, hogyan veszíthetnék előt. A szombati gyógyítás megtörése a szombatnak, de ugyanakkor gyilkos tervet szőni a másik ember ellen, az nem ünneprontás! De hát a száradt kezű ember meggyógyítása nekik nem érdekük, Jézust láb alól, s az útból eltenni azonban érdekükben áll.
Ahogyan nem tekintették ünneprontásnak azt sem, hogy húsvét szombatján a főpapok és farizeusok tanácsülést tartanak a keresztyénség elfojtása érdekében, elszaladnak a tisztátalan pogány Pilátushoz, onnan a Koponyák átkozott hegyére, hogy lepecsételjék Jézus sírját és megakadályozzák feltámadását (Máté 27,62-66).
Aki csak azért dolgozik, hogy egyék, az ma is ennek a farizeusi léleknek örököse. 4. Ezzel szemben Jézus felfogása szerint a munka szolgálat.
Isten és az angyalok munkája is szolgálat.
Ő maga sem azt akarja, hogy neki szolgáljanak, hanem Ő akar szolgálni másoknak. Az embert is erre a szolgálatra akarja megtanítani. Ezért más az Ő kérdése a szombat tekintetében, mint a farizeusoké. A farizeusok azt kérdik: Mi tilos és mi szabad? s a válaszban a törvény betűje köti őket. Jézus azt kérdezi, hogy mi a jó, s a válaszban a felebarát érdeke köti. Ennek teljesítését azután halaszthatatlan kötelességnek érzi. A farizeusok szerint életveszély esetén szabad szombatnapon gyógyítani, de a száradtkezű ember esetében nincs életveszély. Gyógyulása elég fontos, de nem sürgős. Várhat az ünnepnap utánra is. Jézus szerint a szeretet szolgálata mindig halaszthatatlan. Az elhalasztott szeretet sokszor lesz elmulasztott szeretetté. Aki pedig tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak (Jak 4,17). A szombat törvénye nem erősebb, mint a szeretet törvénye. A törvény betöltése a szeretet. Nem az töri meg tehát a szombatot, aki szeret, hanem az, aki nem szeret.
Mit nyomna az én ünnepem a szeretet szolgálatának mérlegén, ahogyan azt Jak 1,27 megfogalmazza: „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.”?
Milyen hatása lett ennek a történetnek a farizeusokra? Az, hogy beszüntették a szombaton verembe esett juh kimentésének engedélyét. Ezentúl csak alá volt szabad valamit tenni, hogy magától kimászhasson, vagy enni lehetett neki adni és inni, hogy másnapig el ne pusztuljon. És nálunk mi a hatása? Jaj nekünk, ha a tilos és szabad nagy kérdésének egy részletkérdésében való állásfoglalásra bír csupán! Jézus többet akar. Isten uralma alá akarja helyezni hétköznapjainkat és ünnepeinket egyaránt, mert az Istentől függetlenített hétköznap és az Istentől függetlenített ünnepnap egyformán veszedelembe sodor. Csak Istennel lehet áldásosan dolgozni és áldásosan pihenni. Csak vele szűnik meg az életnek kettéosztottsága. Ámen.

Isten akarata Eredeti elhangzás dátuma: 1948. szeptember 12. Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap
Helyszín: Nyíregyháza – ÉLIM Evangélikus Szeretetotthon
Alapige: Máté 11:26.
Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted. Mind a két ige, amelyet mára az egyház kijelölt, az oltár előtti és az igehirdetési szakasz is, Isten akaratáról és az embernek Isten akaratához való viszonyulásáról beszél nékünk. A zsidókhoz írt levél 12:18-24. /oltár előtti/ beszél arról, hogy az Isten akaratában van valami megrémít ő. Van benne fenség, amelytől megrémült Izrael, mikor Isten kiadta a tíz parancsolatot. Mennydörgés, villámlás, félelem vette körül az embereket, mikor Isten az Ő akaratát tolmácsolta. Arról beszél ez az ige, hogy mit érez az ember és milyen álláspontot foglal el akkor, mikor Isten az Ő akaratát kijelenti. Az igehirdetési szakasz pedig arról szól, hogy a mi Urunk Jézus milyen magatartást tanúsít, milyen álláspontot foglal el Isten akaratával szemben. Mind Mózesnek, mind Jézusnak Isten kijelentett akaratára ez a válasza: Igen. Mózes szíve ugyan tele van remegéssel, mikor a szent Istennel beszél, minden bizonnyal a tíz parancsolat fenséges szigorúsága is hozzájárul ehhez, de nem tud mást mondani, minthogy: Igen. Nem kezd alkudozni Istennel, hogy ne állítson fel ilyen szigorú parancsolatot, mert az ember azt úgysem tudja megtartani. Nem mondja azt, hogy ne kívánd Uram, hogy az ember a szíve mélyén lév ő kívánságok fölött is úrrá tudjon lenni; elégedj meg azzal, hogy az ember nem nyúl hozzá a más vagyonához, de a kívánságot ne tiltsd meg neki. Mózes nem alkudozik. Ahogy Isten parancsolta, úgy vési rá a táblára; tudja, hogy embernek Istennel alkudni nem lehet. Mikor Jézusnak mutatja meg Isten az Ő akaratát, Jézus sem mond rá semmi mást, minthogy: Igen.
Isten akarata megvalósul függetlenül attól, hogy az ember igent mond rá, vagy nem, mert Isten akarata megakadályozhatatlan. Mint ahogy jönnek egymás után az évszakok, ahogyan Isten előírja, s nem lehet itt tartani a nyarat, akármennyire szeretnénk is, hanem jön a tél, de akárhogyan dacol a tél a tavasszal, el kell takarodnia akkor, ha jön a tavasz ideje, ugyanúgy megvalósul Isten akarata e világon, akár hozzájárulok, akár nem. Aki hozzájárul, az megmarad, aki nem, azt elsöpri Isten akarata. Isten akarata rendszerint természeti törvényeken és emberi tényezőkön keresztül valósul meg. Mi most az utóbbival foglalkozunk. Istennek megvan a célkitűzése és akarata e világra nézve és Ő azt embereken keresztül valósítja meg. Mikor Isten kiválasztja a maga embereit, s azok véghez viszik akaratát, mint például Mózes, akkor rendben van a dolog, de ha az ember ellenszegül Istennek, akkor Isten elsöpri az embert és teremt magának új embert, aki az Ő akaratára rá tudja mondani: Igen. De nem mindegy az, hogyan mondjuk rá Isten akaratára az igent. Isten akarata megvalósul a mi hozzájárulásunk nélkül is, de Isten számára nem mindegy, hogy az ember milyen magatartást tanúsít az Ő akaratával szemben. Isten akaratát sokféleképpen lehet teljesíteni. Lehet úgy is, mint a rabszolga az ő ura akaratát: fogcsikorgatva, lázadó érzésekkel, mert tudja, hogy ki van szolgáltatva, tehát engedelmeskedik. Lehet úgy is, mint ahogy a katona teljesíti a parancsot: nem gondolkozva, nem vitatkozva és mérlegelve, csak megszokásból, mert a parancs az parancs, azt teljesíteni kell. De lehet úgy is engedelmeskedni, úgy igent mondani, hogy teljes szívemmel benne vagyok a dologban; nemcsak külsőleg, cselekedetekkel engedelmeskedem, hanem belsőleg is teljesen azonosítom magam a paranccsal. Isten így várja tőlünk az Ő akaratának teljesítését. Ezért tanított Jézus a "Mi Atyánk"-ban úgy imádkozni, hogy "legyen meg a Te akaratod" és még hozzátette, hogy ahogyan a mennyben, úgy legyen meg a földön is. Ahogyan a mennyben teljesítik az angyalok Isten akaratát, úgy teljesítsük mi is idelent.
Az "igen"-t tehát úgy mondjuk Isten akaratára, amiképpen az angyalok mondják azt a mennyben.
De hogyan mondják az angyalok az "igen"-t Isten akaratára? Konkrét adatok erre feleletképpen nem állnak rendelkezésünkre, csak a fantáziánk szárnyára ülhetünk, mikor erre felelni akarunk arra, hogyan teljesítik az angyalok Isten akaratát.
Isten azonban adott erre nekünk példát. A példa a mi Urunk Jézus példája. Isten akaratára úgy kell nékünk igent mondani, ahogyan Ő mondott igent. Az angyalok is a mennyben úgy mondanak igent Isten akaratára, mint Jézus mondott itt a földön igent. Jézus életéből három ilyen példát említek meg. Az egyik az a jelenet, amelyet ez az oltárkép is ábrázol: Jézus a Gecsemáné kertben. Azt akarja Isten, hogy Jézus igya ki a keserű poharat, amelyben benne van a világ minden bűne és Isten haragja. Jézus tudja, hogy mit jelent mindez számára. Jelenti a bűnnel való azonosodást, Isten haragja alá való odaállást, a kigúnyolást és kereszthalált. Ez az Isten akarata. Erre is igent mond Jézus. Nem könnyen.
Mennyit könyörög: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; ha lehet, ne kívánd, hogy ez az akaratod legyen meg. De mint mindig, most is úgy kél fel az imádságból: ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint te. Véres verítéket izzad, míg harcolja ezt a harcot, de a felelet mindig ez: Igen. Közben remeg a szíve, vért izzad orcája, keményen harcol és tusakodik, de a válasz mindig ez: Igen, legyen úgy, ahogyan te akarod. Azonban mi igen sokszor erre az egy jelenetre építjük fel Jézusnak Isten akaratába való belenyugvását. Nem gondolunk arra, hogy Istennek van vezérl ő akarata is, és erre is kell tudni igent mondani.
Hogy hogyan viselkedik Jézus Isten kijelentéseivel szemben, mutatja János 4. fejezetében a samáriai asszony története. Jézus leül a kút mellett és tanítványait élelemért küldi a városba.
Mikor azok visszajönnek s ennivalóval kínálják, Jézus azt mondja, hogy van nékem eledelem, amit egyem, amit ti nem tudtok. Olyankor mondja ezt, amikor éhes, hiszen Ő küldte ennivalóért a tanítványokat a városba. "Mondának azért a tanítványok egymásnak: Hozott-é néki valaki enni? Monda nékik Jézus: Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, aki elküldött engem és az ő dolgát elvégezzem." Ez azt jelenti, hogy az Úr számára az Isten akaratára való igen-mondás természetes életmegnyilvánulás, olyan, mint a táplálkozás. Ahogyan természetes az, hogy az embernek táplálkoznia kell, ugyanolyan természetes Jézusnál az, hogy Isten vezérl ő akaratára ezt mondja: Igen, engedelmeskedem. Hiszen a cselekedet, amit cselekedett, nem volt könnyű, ezt csak engedelmességi lépésként lehetett megtenni. Forró napon jön oda hozzá egy asszony, a város legutolsó asszonya, egy nyilvánvaló parázna, és Ő mégis szóba áll vele. A lelkét meg akarja menteni, bizonyságot tesz néki a váltságról. Nem volt könnyű engedelmeskedni, de Ő természetesnek tartotta, hogyha Isten ezt az asszonyt elébe hozta, akkor megpróbálja megmenteni a lelkét a kárhozattól.
A harmadik példa a mai ige: "Igen Atyám, mert így volt kedves teelőtted." Ez is egy "igen”
Isten akaratára, de egészen más "igen". Ha az előbb azt mondottam, hogy Jézus önmagát legyőzve tud igent mondani Isten akaratára és tud természetszerűen is igent mondani Isten akaratára, most azt mondom, hogy eszerint az ige szerint tud teljes belső azonosodással is igent mondani Isten akaratára. Jézus így szól: "Hálákat adok néked Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől és a kisdedeknek megjelentetted." Jézus tehát szívében hálaadással és boldogan tudja Isten akaratára ezt mondani: Igen. Ha most valaki a harmadik igenlését Jézusnak azzal akarja elintézni, hogy Isten különböző akaratára különbözőképpen reagál Jézus, hogy mikor tőle a szenvedést követeli Isten, akkor tusakodva, önmagát legyőzve mondja az igent; a munkánál kötelességszerűen mondja; itt pedig, mivel öröm érte, azért mondja rá boldogan az igent, – az olvassa végig Máté 11. fejezetét és meglátja, hogy az az idő, amikor Jézus azt mondja, hogy "igen", az az idő nagyon is megpróbáltatásos idő volt számára. Kételkedni kezdett benne Keresztelő János és elküldi tanítványit, hogy megkérdezze Jézust: "Te vagy-é az, aki eljövend ő, vagy mást várjunk?" Mennyire fájhatott ez Jézusnak! Akit Isten előfutárként küldött, az vonja kétségbe megváltói küldetését. Mennyire nem lehet az ember kedvére tenni, akárhogy csináljuk is! Mindig lesznek elégedetlen emberek. Milyen szomorúan mondja Jézus Máté 11:16-19-et... Nem könnyű dolog a kételkedést hallania és azt, hogy ő nagyétkű és részeges ember. És a 20-24. versek szerint mit jelenthetett Jézusnak látni azt, hogy Korazin, Bethsaida és Kapernaum nem térnek meg. Nem könnyű ilyen lelki állapotban azt mondani, hogy "hálát adok néked Atyám". Te tudod, hogy miért ilyen eredménytelen az életem nekem, és hogy miért szólnak reám ilyen rágalmakat, hogy nagyétkű és részeges ember vagyok; Te tudod, hogy Kapernaumban miért nem tudok eredményt elérni. Hálát adok neked, hogy Te elrejtetted az emberek előtt ezeket, de vannak kicsinyek, akik előtt megjelentetted. Én csak azt mondom, hogy igen Atyám, ha így volt kedves teelőtted. Nem kérem, hogy értesd meg velem azt, hogy Te miért és hogyan cselekszel, csak azt mondom, hogy igen Atyám, ha így kedves előtted.
Vajon mi a mi életünkben a mi Urunk akaratára rá tudjuk-e mondani mindig az "igen"-t, vagy tele vagyunk lázadozással, Isten előtt való perpatvarral, azt gondolván, hogy nagy sérelem esik rajtunk, ha nem egyforma Isten akaratával az enyém. Ember nem mondhat mást Isten akaratára, mint azt, hogy igen. Tudomásul veszed-e azt, hogy Istennek nem mindegy az, hogyan mondjuk rá az Ő akaratára az igent? Nekünk úgy kell tudnunk rámondani az Ő akaratára az igent, mint Jézus mondotta. De csak az tudja ezt elmondani, aki a második szót is el tudja mondani: Atyám. Mert nem tudom Jézus szerint mondani ezt a szót: Igen, ha azt nem tudom utána mondani, hogy Atyám. Ha azt mondanám, hogy "Igen mennynek és földnek Ura", – ez már nem az a lélek lenne. Csak az tud belső azonosodással Isten akaratára igent mondani, aki tudja, hogy az én Atyám a mennynek és földnek Ura. Jézus is csak azért tudta így mondani az igent, mert tudta, hogy aki néki Atyja, annak az akarata csak jó és bölcs lehet. Vagy megbízom Istenben, mint atyámban, és akkor eleve mindenre azt tudom mondani, hogy igen, ha pedig ez a bizalom nincs meg, akkor hiába próbálom magamnak magyarázgatni, hogy Isten hatalmas, nem lehet ellenszegülnöm, bölcs, tehát majd megértem, hogy ez a jó. Így nem tudom mondani belső azonosodással azt, hogy igen Atyám. De hát én, e földön élő ember, kaphatok-e bizonyosságot arról, hogy Isten nékem Atyám, mint amilyen bizonyossága volt Jézusnak, aki szemtől-szembe látta Istent?! Igen, Testvérem, lehet. Hogy mi az, ami bennünket Isten atyajellegéről bizonyossá tesz, arról beszél nékünk az oltárelőtti ige: Krisztus véréről. Ez a pecsétje annak az okmánynak, mely bizonyítja számunkra, hogy Isten a mi Atyánk. Aki ezt hittel tudja elfogadni, az világosan látja, hogy az az Isten, aki Egyszülöttjét nem sajnálta odaadni és nagy kínok közé bocsátotta életét és engedte Fiát értünk kínos kereszthalált halni és poklokra alászállani, az az Isten joggal elvárhatja, hogy mindenkor mindenre, amit Ő akar, azt mondjam: Igen Atyám! De úgy, mint a gyermek, föltétlen bizalommal. És akármi történik velünk, akármilyen gyalázások hullanak reánk, akkor is csak ezt tudom mondani: Igen Atyám, ha így volt kedves előtted, így van jól.
Itt van Isten népének a békessége. Ezért ne csodálkozz, ha ezek után a versek után ezzel fejezi be Jézus beszédét: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű." Krisztus csodálatos békességét, mely Isten minden akaratára mindenkor belső lelki azonosodással tudta örvendez ő és hálát adó szívvel az igent mondani, ezt a békességet kínálja néktek. Fogadjátok el! Ámen.

Mást várjunk?
Időpont: Advent 3. vasárnapja, 1955. december 11.
Alapige: Máté 11,2-10.
És lőn, mikor elvégezé Jézus a tizenkét tanítványának adott utasítást, elméne onnan, hogy tanítson és prédikáljon azoknak városaiban. János pedig, mikor meghallotta a fogságban a Krisztus cselekedeteit, elküldvén kettőt az ő tanítványai közül, Monda néki: Te vagy-é az, a ki eljövendő, vagy mást várjunk? És felelvén Jézus, monda nékik: Menjetek el és jelentsétek Jánosnak, a miket hallotok és láttok: A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangyéliom hirdettetik; És boldog, a ki én bennem meg nem botránkozik. Mikor pedig azok elmentek vala, szólni kezde Jézus a sokaságnak Jánosról: Mit látni mentetek ki a pusztába? Nádszálat- é, a mit a szél hajtogat? Hát mit látni mentetek ki? Puha ruhába öltözött embert-é? Ímé a kik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban vannak. Hát mit látni mentetek ki?Prófétát-é?
Bizony, mondom néktek, prófétánál is nagyobbat! Mert ő az, a kiről meg van írva: Ímé én elküldöm az én követemet a te orczád előtt, a ki megkészíti előtted a te útadat.
A mai ige egy kérdést tartalmaz: "Te vagy-é az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?" /3. v./ Ez a kérdés nagyon mélyről fakad. Földrajzilag is. Egy börtön fenekéről. De nem ez a legnagyobb mélysége. Keresztelő János a kétség mélységéből küldi ezt a kérdést. Megingott benne a Jézus messiásságába vetett hite. Arra a hitre építette fel egész életét, hogy Jézus a Messiás, ő pedig az előfutárja. Már kis korában sokat hallott erről, később maga is megbizonyosodott felőle. Jézus megkeresztelésekor mennyei szózat erősítette meg ezt a hitét.
Nyilvánosan is bizonyságot tett erről a hitéről főpapi küldöttség előtt. Saját tanítványi körét is hozzá küldte, mint Isten Bárányához, aki hordozza a világ minden bűnét. Most megingott ez a hite. Úgy érzi, csalódott Krisztusban, létkérdés tehát számára, hogy Jézus-e, aki eljövendő, vagy mást várjunk.
Ez a kérdés örök emberi kérdés. Mai kérdés is. Ma talán legtöbben így fogalmazzák meg: Nem jutott-e csődbe az egyház? Kétezer éve dolgozik egy ilyen óriási méretű és erejű szervezet, mint az egyház és hol van mégis az Isten országa? Megváltozott azóta sok minden e földön, de vajon nagyobb-e ma Isten dicsősége, boldogabb és jobb-e az ember, mint 2000 évvel ezelőtt? Látszik-e valami ezen a világon abból, hogy itt volt, itt van, dolgozott és dolgozik 2000 éve az anyaszentegyház? Nem lehet tagadni, hogy a megváltozott életkeretek között is változatlanul a régi az ember. Nem ad nagyobb dicsőséget Istennek, több szeretetet az embernek, tartósabb békét a világnak. Ezért nem lehet zokon venni, ha vannak, akik a Jézus egyházának csődjéről beszélnek, s azt állítják, hogy valami újra, valami más szervezetre van szükség, mely – ha másképp nem megy – akár az egyház romjain keresztül is meg tudná valósítani azt, amit az egyház nem tudott megcsinálni.
Az őszintébbek már nemcsak az egyház, hanem a keresztyénség csődjéről is beszélnek. Az egyház csődjében az egyház által képviselt evangélium csődjét látják. Más világnézet kell – hangzik a kiáltás sokfelől –, mert a keresztyénség tehetetlennek bizonyult az élet létkérdéseinek megoldásában.
Akik egészen végére mernek nézni és járni a dolgoknak, azok egyenesen már Krisztus csődjéről beszélnek s megmondják nyíltan: Csalódtunk Jézusban. Más megváltóra van szükség.
Valljuk be őszintén, hogy ennek az egyházban, a keresztyénségben és Krisztusban való csalódásnak van ténybeli alapja. Keresztelő Jánosnak is volt némi igaza, mikor kételkedett Krisztusban. Nem látszott semmi abból, hogy elközelített Isten országa. A római megszállás tovább tartott. A földi nyomorúság nem csökkent. A bűn ereje nem tört meg. Ma is van ténybeli alapja a csalódottság érzésének. Ki merné mondani, hogy az a világ, amelyben mi ma élünk, Isten országa?
Kérdés azonban, hogy jogos-e a csalódottság érzésében rejlő szemrehányás a mi részünkről.
Nem azért csalódott-e Keresztelő János s általában az ember Krisztusban, mert olyat várt tőle, amire Ő sohasem vállalkozott? Úgy látszik, hogy börtöne mélyén Keresztelő János is áldozatául esett annak a tévhitnek, mely Jézusban politikai Messiást várt. Jézus sohasem csinált titkot abból, hogy nagyon szereti hazáját, abból sem, hogy Ő király akar lenni, de hozzátette, hogy az Ő országa nem e világból való s a védelmére kivont kardot hüvelyébe parancsolta vissza. Nincs joga Krisztus csődjéről beszélni s helyette más Megváltót várni annak, aki olyat vár Tőle, amire Ő sohasem vállalkozott s aminek nem vállalása felől sohasem hagyta kétségben az embereket.
Sokan csalódnak Krisztusban azért is, mert Benne valami társadalmi reformátort várnak, aki az osztó igazságot érvényre juttatja s ezzel új, boldogabb társadalomnak veti meg alapját. Jézus azonban nem vállalta, hogy szétossza az örökséget a veszekedő örökösök között. Sohasem mondotta azt, hogy programja megvalósulásával e világ lassú fejlődés útján mennyország lesz. Ellenkezőleg, arról beszélt, hogy ez a világ mindig lejjebb és lejjebb fog zülleni, végül pokol lesz belőle, ez fog összedőlni s ennek romjain jön el majd Isten országa.
Mondd, hát nincs igaza Néki!?
Sokan csalódnak Krisztusban azért is, mert azt várták, hogy övéinek egyéni kiszolgálója legyen. Mentse meg övéit minden veszedelemtől, közelebbről: szabadítsa ki Keresztelő Jánost a börtönből s tegye övéi életét sikerekben gazdag, boldog életté! Krisztus ilyet sohasem ígért, ellenben arról beszélt, hogy aki Őt akarja követni, annak minden nap fel kell vennie a keresztet. Hát nincs-e igaza ebben is? Ki ne látná, hogy Krisztus népe egyáltalán nem részesül különleges bánásmódban, vagy ha abban részesül, akkor az legfeljebb abban jelentkezik, hogy Isten szigorúbban bánik velük, mint e világ gyermekeivel? Nincs jogom Krisztusban való csalódásról beszélnem, mikor csak az én Róla való elképzeléseim, az álmaim mondtak csődöt s minden úgy történt, ahogyan Ő előre megmondotta.
Annak a kérdésnek is szemébe kell néznünk, hogy nem azért csalódtunk-e Krisztusban, mert valamit nem adtunk meg neki, amit programja valóra váltásához tőlünk követelt? Az embert ugyanis Isten erkölcsi lénynek teremtette, ami azt jelenti, hogy felruházta az ellenállás jogával. Krisztusnak az Ő munkája kapcsán a természetben sohasem kellett megküzdenie ellenállással. Mikor a Genezáret taván viharba kerülnek s a kétségbeesett tanítványok felköltik az alvó Jézust, Jézus feláll a hányódó csónak orrába, felemeli kezét és csendet parancsol a viharnak. Szavára a zápor azonnal eláll, a szél elül, a tornyosuló hullámok lábai elé simulnak és lesz nagy csendesség. Nincs ellenállás.
Mikor a Genezáret partján hatalmas sokaság hallgatja őt s a nép megéhezik, a tanítványok nem tudnak előteremteni több ennivalót, mint pár kenyeret és halat, Jézus imádságos szavára megsokasodik a kenyér és a hal úgy, hogy mind jól lakhatnak. Nincs ellenállás. A kenyér és a hal engedelmesen sokasodik meg a szükség szerint.
Még a halál is kénytelen visszaadni zsákmányát Jézus parancsoló szavára. Mindegy, hogy most halt-e meg csupán, mint Jairus leánya, vagy már temetni viszik, mint a naini ifjút, avagy már sírban oszladozó holttest, mint Lázáré, mikor elhangzik Jézus ajkán: Kelj fel!, nincs ellenállás, a halál visszaadja, amit elrabolt.
Valahányszor azonban élő emberek között végez Jézus munkát, mindig ott van a nagy kérdés: Hiszed-e ezt? A hit, amelyet Jézus az emberben keres, az engedelmesség magatartása, a hitetlenség az ellenállásé. A hit kibontakoztatja Jézusnak az ember életében véghezvinni szándékolt programját, az ellenállás pedig útját állja annak.
Márk 6,1-6. mondja el, hogyan járt Jézus Názáretben. A hazájába megy. Bizonnyal csodálatos munkaprogrammal. Ott szerette volna elmondani legszebb példázatait, ott szerette volna végrehajtani legcsodálatosabb csodáit, hiszen a názáreti betegek, nyomorultak, bélpoklosok, bűnösök mind gyermekkori ismerősei. Ebből a csodálatos munkaprogramból azonban jóformán semmi sem lett. Az ember hitetlensége, ellenállása béklyóba verte Názáretben Krisztus áldó kezét. Nem tehette meg eltervelt csodáit. Szomorúan volt kénytelen megállapítani, hogy senki sem, Ő sem próféta a maga hazájában. Kérdezem tőled, hogy Názáretben a továbbra is sötétben botorkáló vakok, a rettenetes csendben sínylődő süketek, a kivert kutyaként kóborló bélpoklosok, a bűneik bilincseit kétségbeesetten, de hiába feszegető bűnösök joggal mondhatták-e, hogy Jézus nem tudta megoldani az ő kérdéseiket, csalódtak Benne, más Messiást kell várniok? Nem a názáretiek csalódtak Jézusban, hanem Jézus csalódott bennük.
Ahelyett tehát, hogy beállanál azoknak táborába, akik akár szívük mélységes megrendüléséből, akár eltanult szólamokból Krisztus csődjéről beszélnek, előbb nézz önmagadba s lásd meg, hogy mindaz, amit Krisztusnál tehetetlenségnek látsz, egyházában gyámoltalanságnak bélyegzel, evangéliumában erőtelenségnek tartasz és aminek konkrét bizonyítékait látod józan szemmel a magad, családod életében, a gyülekezetben, a nemzetben, nem Krisztust vádolja, hanem téged. Ember, lépj le a pódiumról, melyen vádolod Krisztust s ülj le a vádlottak padjára, mondván: Verem a mellemet. Miattam, hitetlenségem, engedetlenségem, ellenállásom miatt hullanak e világ gyalázásai az igaz Megváltóra, aki adatott nékünk Istentől bölcsességül és igazságul, szentségül és váltságul. /I. Kor. 1,30./ Ahelyett, hogy Krisztusnak tennék szemrehányást, megalázkodva s bűnbánattal elfogadom Krisztus szemrehányását: "Hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad!" /Máté 23,37./ Nem várok mást. Ő az, kire várt a világ. Ő az, aki eljövendő volt és eljött. Feladom minden ellenállásomat.
Meghódolok Előtted. Még börtön fenekén, bitófa árnyékában, hóhér villogó pallosa alatt is hiszek Benned, Úr Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, én Megváltóm! Ámen.

Hiszek Benned, Uram Jézus!
Időpont: 1966. december 11. Advent 3. vasárnap, reggeli 8:30 órai istentisztelet
Helyszín: Győr - Öregtemplom Oltári ige: 2Tim 1,8-13
Igehirdetési alapige: Máté 11,2-10 Énekek: 410; 116; 729. János pedig, mikor meghallotta a fogságban a Krisztus cselekedeteit, elküldvén kettőt az ő tanítványai közül, Monda néki: Te vagy-é az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?
És felelvén Jézus, monda nékik: Menjetek el és jelentsétek Jánosnak, amiket hallotok és láttok: A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangyéliom hirdettetik; És boldog, aki én bennem meg nem botránkozik.
Mikor pedig azok elmentek vala, szólni kezde Jézus a sokaságnak Jánosról: Mit látni mentetek ki a pusztába? Nádszálat-é, amit a szél hajtogat?
Hát mit látni mentetek ki? Puha ruhába öltözött embert-é? Ímé akik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban vannak.
Hát mit látni mentetek ki? Prófétát-é? Bizony, mondom néktek, prófétánál is nagyobbat!
Mert ő az, akiről meg van írva: Ímé én elküldöm az én követemet a te orcád előtt, aki megkészíti előtted a te útadat.
A keresztyén hit nem olyan, mint az ingatlan vagyon. A keresztyén hitet el lehet veszíteni.
A keresztyén hitnek élete van: születik, él, megmarad, vagy meghal. Közben vannak hullámhegyei, mélységes szakadékai, hullámvölgyei. A legnagyobb emberek hite is ilyen hullámzó hit. Nem őszinte az az ember, aki ennek ellenkezőjét állítja a saját maga hitéről.
Keresztelő Jánosról szól a felolvasott történet. Arról a Keresztelő Jánosról, akit Jézus Krisztus igen nagyra becsült és az anyaszentegyház Jézus Krisztus útegyengetőjének tart. Hívő ember volt, aki hitét vértanúsággal pecsételte meg. Lám Isten Szentlelke szükségét érezte annak, hogy feljegyezze számunkra Máté evangéliumában az ő kételkedésének történetét. Neki is harcolnia kellett azért, hogy hite megmaradjon. Ha semmi mást nem mondana el ez a történet, ez is elegendő lenne ahhoz, hogy figyelmeztessen és bátorítson bennünket. 1./ Ne ess tehát kétségbe!
Azért ne essél hát kétségbe, ha hited meggyengül!
János börtönben van. Emberileg nagyon érthető, hogy a börtön kikezdi nemcsak egészségét, hanem lelki békességét is. Hitét is kételyek támadják.
Nem tudjuk melyik nagyobb szenvedés: az-e, hogy ez az örökké szabadban mozgó ember most négy fal közé van bezárva, vagy hitének megingása? Hiszen számára Jézus Krisztus valóságos élmény volt. Résztvevője volt Jézus megkeresztelésének. Hallotta Isten bizonyságtételét Róla a keresztelés alkalmával. Maga is bizonyságot tett Róla, mint Isten Bárányáról – s most az a kérdés gyötri: Ő-e a megígért Messiás, akit hirdetett?
Vajon, mi változtatta meg meggyőződésének szilárdságát?
Egyik oka az lehetett, hogy a római megszállás tovább tartott, mint elképzelte. Ő is benne élt abban a gondolatban, hogy ha a Messiás eljön, Izráel népének szabadságot fog hozni, a római igát letöri nyakáról. Ez nem történt meg. Akiről mások azt mondották s ő is azt mondotta: ez a Messiás, nem váltotta valóra a hozzáfűzött nemzeti reménységeket. A rómaiak akkor is urak voltak Izráel földjén, Poncius Pilátus helytartó hatalma egyre virágzott és megdönthetetlennek látszott.
Első pillanatra világos, hogy ő nem Jézus Krisztusban csalódott, hanem a Jézus Krisztusról alkotott reménységében és felfogásában csalódott.
A másik, ami nehézséget jelentett számára az volt, hogy a bűn ereje nem tört meg. Azok is, akik nem vártak nemzeti szabadsághőst Jézus Krisztusban, hanem világosan látták, hogy Ő azért jött, hogy a bűnösöket hívja megtérésre, azok is azzal a tapasztalattal kénytelenek találkozni, hogy a bűn továbbra is uralkodik. Hol van hát a bűnösök felszabadulása, a Messiás megígért országa?!
De minden bizonnyal Keresztelő János kételkedésének legfőbb oka az volt, hogy elfogyott a hite. Nem bírta ki a hitnek azt a próbáját, amiről pedig Isten úgy látta, hogy azt is ki kell neki bírnia!
Csodálatos dolog, hogy ez fel van írva a Bibliában! A Biblia nem elképzelt eszményképeket állít elénk, hanem húsból, vérből való embereket, mint mi, akik ugyanúgy küzdenek nehézségekkel, kísértésekkel, mint mi saját magunk. De ugyanúgy tudhatunk győzni is felettük, mint ezek az emberek. Keresztelő János is győzött. Sok oka lett volna arra, hogy kétségbe essék, de nem esett kétségbe. Hol keresett segítséget? A testvérekben. 2./ Keresd testvéreidet!
Nekünk is a lelki-testvéreinknél kell segítséget keresni, ha körülvesznek bennünket a kételyek hullámai. A Szentírásból felolvasott szakaszból világosan kitűnik, hogy Keresztelő János a börtönben is kapcsolatot tartott tanítványaival. Nem tudjuk, hogy hermetikusan el volt- e zárva a fogságban emberektől, ismerőseitől, rokonaitól, vagy valami érintkezési lehetőség volt számára velük. Az bizonyos, hogy abban az időben sokkal kevesebb szociális lehetőség nyílt a kint maradt hozzátartozókkal való érintkezéshez, mint ma.
Keresztelő Jánosnak szüksége volt tanítványaira s a tanítványoknak is szükségük volt annakidején Keresztelő Jánosra. Most visszaadták neki a kölcsönt, azt az erőt, amelyet az ő igehirdetése, Krisztusról való bizonyságtétele jelentett számukra. Nem tudjuk, miképpen találtak kapcsolatot a börtönben Keresztelő Jánossal, de találtak kapcsolatot.
Isten minket sem hagy a kételkedésben magunkra, csak találjuk meg testvéreinket! Keresd tehát testvéreidet! Fogadd Isten ajándékaképpen azokat, akik ilyenekül küldettek hozzád!
Keresztelő János is két testvért talált. Eddig ő vezette őket hitre és a hitben, most ők adják vissza neki ezt a szolgálatot. Hogy mit mondtak neki, az nincs feljegyezve. Nem tettek szemrehányást neki: Miért mondtad nekünk: Ímé az Istennek Báránya, aki elveszi a világ bűneit, miért mondtad nekünk: Ő a Krisztus, ha te magad is kételkedsz eben?! Ők nem oktatni, hanem segíteni akartak Keresztelő Jánosnak. Vállalják a szolgálatot és elmennek Jézushoz. 3./ Keressétek együtt Krisztust!
A kételkedésben Keresztelő János nem távozik el Krisztustól. Ez a leginkább előforduló emberi tévelygés. A kételkedések közepette Ő Krisztussal keres még szorosabb kapcsolatot.
Tudja nagyon jól, hogy Jézus Krisztus nem fogja zokon venni tőle, hanem meg fogja becsülni az őszinteséget, amelyben kételkedésében nem elmegy Jézustól, hanem Jézushoz még jobban közelebb megy. 4./ Jézus felel a szívből jövő kérdésre.
Szívből jön a kérdés – tapasztalatból jön a felelet. Jézus megnyitja szemét és megmutatja neki azokat az eredményeket, amikkel munkája nyomán minden látó embernek találkozni kell.
Azt mondja a követeknek: „Menjetek el és jelentsétek Jánosnak, amiket hallotok és láttok: A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangyéliom hirdettetik; És boldog, aki én bennem meg nem botránkozik.” Milyen csodálatos dolog az, hogy Jézus Krisztus, akinek világmegváltói jelentőségében kétségbe esik és kételkedik Keresztelő János, most nem a világban általa végrehajtott, vagy végrehajtandó nagy világmegváltó tényekre mutat rá, hanem azokra az egyszerű tényekre, amelyek az egyes emberek életében munkája nyomán jelentkeznek: a vakok látnak, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, halottak föltámadnak és a szegényeknek evangyéliom hirdettetik.
A keresztyén ember sem kap kételkedésében azokról a hatalmas nagy isteni ígéretek teljesedéséről más bizonyságot, mint amelyeket Jézus Krisztus által az emberiségnek adott Isten. Jézus Krisztus nem a társadalmat akarja megváltoztatni, hogy azután a társadalomban megváltozzanak az emberek, hanem az embereket akarja megváltoztatni, hogy az embereken keresztül megváltoztassa e világ társadalmát! 5./ Nincs vége a történetnek Nincs vége itt a történetnek, pedig lehetne vége itt a történetnek. Óh, milyen csodálatos, hogy Jézus tovább megy ennél!
Mikor a követek elmennek és elviszik Krisztus üzenetét s elmondják Keresztelő Jánosnak mindazt, amit láttak és hallottak Jézus környezetében, akkor Jézus elkezd a körülötte lévő sokaságnak Keresztelő Jánosról beszélni. Őróla beszél és védelmébe veszi Keresztelő Jánost.
Olyan csodálatos az a szeretet, ami szívében van! Nem tör pálcát felette. Nem figyelmezteti a kételkedéssel kapcsolatban hallgatóit vigyázásra Keresztelő János történetével. Védelmébe veszi Keresztelő Jánost. Így olvassuk: „Mikor pedig azok /a követek/ elmentek vala, szólni kezde Jézus a sokaságnak Jánosról: Mit látni mentetek ki a pusztába? Nádszálat-é, amit a szél hajtogat? Hát mit látni mentetek ki? Puha ruhába öltözött embert-é? Ímé akik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban vannak. Hát mit látni mentetek ki? Prófétát-é? Bizony, mondom néktek, prófétánál is nagyobbat! Mert ő az, akiről meg van írva: Ímé én elküldöm az én követemet a te orcád előtt, aki megkészíti előtted a te útadat.” Jézus tehát védelmébe veszi Keresztelő Jánost, János pedig meghal Jézus Krisztusért. Mind a ketten ott állanak szent bizonyságtételeként Isten megváltó csodájának. Jézus Krisztus elismerést követel a küszködő Keresztelő János iránt, János pedig vérével pecsételi meg, hogy ő felismerte újra Jézus Krisztusban a világ Megváltóját. Higgyétek el, hogy ez nagyobb segítség volt Keresztelő Jánosnak, mintha sereget toborzott volna és egy arra alkalmasnak látszó pillanatban kiszabadította volna őt Heródes börtönéből!
Tudod-e te vallani: én hiszek Benned, Uram Jézus?! Tudod-e nemcsak akkor, mikor könnyű hinni Benne, hanem akkor is, amikor nehéz hinni?! Tudod-e nemcsak szóval, hanem élettel megvallani: Hiszek Benned, Uram Jézus?! Mered-e ezt megvallani nemcsak azok előtt, akik szeretik Jézust, de azok előtt is, akikőt el szeretnék tenni láb alól?!
Advent prófétája, Keresztelő János ezeket a kérdéseket teszi elénk. Nem azért, hogy feljogosítva és felmentve érezzük magunkat a Jézus iránt való hűség kötelezettsége alól, hanem azért, mert Istennek Krisztusban hívő népe küzdő nép, hitéért harcoló nép. Ha ebben a harcban elbukik is, ahhoz a Krisztushoz megy, akit lélekben elhagyott. Azért megy, hogy örökre Nála maradhasson. Testvéreim! Amikor hamarosan megkezdődik gyülekezetünkben is a konfirmációi oktatás, s ti ifjak jártok az órákra és felhasználjátok az alkalmakat arra, hogy Krisztushoz menjetek, most ne törődjetek azzal, hogy Krisztus iránt lángoló hit visz-e titeket a konfirmációi oktatásra.
Áldassék Isten azért, hogyha ez a lehetőség megadatott néktek! De akkor se maradjatok el, ha kételyek fognak körül, ha hitetek meginog. Aki kételkedésében magára marad, vagy aki kételkedésében a másik kételkedőnél keres támaszt, vak vezeti a világtalant s mind a ketten a verembe esnek. De aki őszintén, igazán odamegy Jézus Krisztushoz, megtapasztalja, hogy Ő nemcsak bölcs tanító, aki felelni tud kételkedésére, nemcsak Pásztor, Aki szerető szívvel éppen a veszedelemben forgó bárányt veszi ölébe, hanem meg fogod tapasztalni te is azt, amire életét rátette és vérével pecsételte meg Keresztelő János: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia, a Bárány, Ki hordozza a világ bűneit!
Ámen.
Ima: Köszönjük Neked Urunk, Jézus Krisztusunk, hogy Te annyi megértéssel vagy a hitéért küszködő ember iránt. Köszönjük, hogy nem kergeted el magadtól azokat, akik kételyeikkel Hozzád mennek. Köszönjük, hogy tanítod azokat, akikről lehullott eddig a tanítás. Köszönjük, hogy tényekre mutatsz rá, mikor a tények meglátására meghomályosodik a szemünk.
Köszönjük Urunk azokat, akiket Te látókká tettél, pedig vakok voltak, akiket megtisztítottál, holott bélpoklosok voltak, akiket megvigasztaltál, holott szemük ki volt sírva! Köszönjük mindazt, amit hatalmadból megmutattál e világon nekünk is.
Kérjük: bocsásd meg minden kételkedésünket! Engedd, hadd merjünk Hozzád úgy odamenni, ahogy vagyunk és tudjuk, hogy Te fogsz felelni kérdéseinkre és megmutatod magadat nekünk úgy, ahogyan és Akinek leküldött üdvösségünkre az Atya.
Ámen.