Túróczy Zoltán

Menj és dolgozz!
Időpont: Hetvened vasárnap, 1956. január 29.
Alapige: Máté 20,1-16.
Mert hasonlatos a mennyeknek országa a gazdaemberhez, a ki jó reggel kiméne, hogy munkásokat fogadjon az ő szőlejébe. Megszerződvén pedig a munkásokkal napi tíz pénzben, elküldé őket az ő szőlejébe. És kimenvén három óra tájban, láta másokat, a kik hivalkodván a piaczon álltak vala. És monda nékik: Menjetek el ti is a szőlőbe, és a mi igazságos, megadom néktek. Azok pedig elmenének. Hat és kilencz óra tájban ismét kimenvén, ugyanazon képen cselekedék. Tizenegy óra tájban is kimenvén, talála másokat, a kik hivalkodva állottak vala, és monda nékik: Miért álltok itt egész napon át, hivalkodván? Mondának néki: Mert senki sem fogadott meg minket. Monda nékik: Menjetek el ti is a szőlőbe, és a mi igazságos, megkapjátok. Mikor pedig beestveledék, monda a szőlőnek ura az ő vinczellérjének: Hívd elő a munkásokat, és add ki nékik a bért, az utolsóktól kezdve mind az elsőkig. És jövén a tizenegyórásak, fejenként tíz-tíz pénzt vőnek. Jövén azután az elsők, azt gondolják vala, hogy ők többet kapnak: de ők is tíz-tíz pénzt vőnek fejenként. A mint pedig fölvevék, zúgolódnak vala a házigazda ellen, Mondván: Azok az utolsók egyetlen óráig munkálkodtak és egyenlőkké tetted azokat velünk, a kik a napnak terhét és hőségét szenvedtük. Ő pedig felelvén, monda azok közül egynek: Barátom, nem cselekszem igazságtalanul veled; avagy nem tíz pénzben szerződtél-é meg velem? Vedd, a mi a tiéd, és menj el. Én pedig ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint néked. Avagy nem szabad-é nékem a magaméval azt tennem, amit akarok? avagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Ekképen lesznek az utolsók elsők és az elsők utolsók; mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.
A mai szent lecke a szőlőmunkásokról szóló példázat. Minden példázatban fontos az eredeti szempont megtalálása. A példázat ugyanis csak arra a célgondolatra vonatkozólag igaz, amely létrehozta. A többi részletre rá is áll, hogy minden hasonlat, épp azért, mert hasonlat csupán, sántít. Hamis vágányra futunk tehát, ha az eredeti szemponton túl, vagy annak figyelembe nem vételével akarunk egy példázatból következtetéseket levonni. Ebből a példázatból sem lehet például valami keresztyén bérfizetési rendszert kiolvasni, mert Jézus ebben egyáltalán nem akart szociális tanítást adni. Hamis tanító az, aki ennek a példázatnak az alapján arról beszél, hogy a bér egyszerű jogi ügylet, melynek semmi köze a munkateljesítményhez, a munka időtartamához és a befektetett energiához.
Jézus ezt a példázatot Péternek mondta válaszul. Az előző fejezet tanúsága szerint Péter, mikor látta, hogy a gazdag ifjú nem hajlandó áldozatot hozni Jézus követéséért, nagy önmegelégedéssel, sőt bizonyos önteltséggel gondolt arra, hogy ő és társai a gazdag ifjúval ellentétben milyen áldozatokat hoztak azért, hogy kövessék Jézust. Nyíltan is szóvá teszi Jézus előtt: "Ímé, mi mindent elhagytunk és követtünk téged: mink lesz hát minékünk?" /Máté 19,27./ Jézus pár mondatban és a szőlőmunkásokról szóló példázatban felel Péternek.
Rámutat arra, hogy Isten senkinek sem marad adósa, az Övéi megkapják jutalmukat, de nem jutalomért dolgoznak. A jutalom nem bérprémium, hanem kegyelem, nem az emberi túlteljesítményért járó fizetés, hanem Isten jószívűségének következménye.
Nézzük, mit mond ma nekünk ez a példázat az Isten Országában végzett és végzendő munkáról! 1. Menj és dolgozz! Ez a példázat első üzenete.
A példázat világosan megmondja, hogy Krisztus követése, a Neki való szolgálás, az Isten Országában, – vagy hogy a példázatban maradjunk – az Isten szőlejében való munka nem valami többlet a keresztyén életben, ami nem mindenkitől kívántatik meg s aminek teljesítése különleges jutalmat érdemel. A keresztyén élet lényeges tartozéka a munka Krisztusért. A munkára való felhívás mindenkinek szól. A szőlő gazdája nem tudja szó nélkül elnézni a tétlenséget. Keresztyén naplopó el sem képzelhető. Ha van ilyen, akkor az nem keresztyén. De munkanélküliség sem képzelhető el a keresztyénségben. Itt sohasem fogy ki a munka. Itt mindenki s mindenkor találhat munkát. Igen szemléletes az, hogy a példázat épp szőlőről beszél. A szőlőben is tényleg sosem fogy ki a munka. Nyitástól fedésig akár benne is lakhatik a gazda, mindig talál tenni valót.
Csak két példával szemléltetem azt a tényt, hogy Jézus mindenkit fel tud használni a munkájában. Két életkor esik ki e világban a munkából: a gyermekek és az aggastyánok.
Ebből a két életkorból veszem szemléletesség okából a példát.
Ismerek egy családot. Elég nehéz anyagi körülmények között élnek. Hogy megélhetésükön valamit javítsanak, a szegény ember takarékpénztárához folyamodtak, disznót hizlaltak. Gyönyörködve szemlélték az állat fejlődését. Egyszer azonban megbetegedett a jószág. Gunnyasztott a sarokban. Nem evett, nem ivott. A család igen le volt verve. Egész nap jóformán a beteg állatot nézték s mindenfélét próbáltak vele. Tele voltak aggodalommal. Este – szokás szerint – áhítatot tartottak. Énekeltek, igét olvastak, imádkoztak. Áhítat végén egyszer csak megszólal a kisgyermek: Egész nap annyit aggódtunk a kucuért, hát mért nem imádkoztunk most érte? Íme, a gyermek szolgálata! Az ő szája által szerez magának Isten dicsőséget s mutatja meg, hogy mennyei Atyánkhoz ilyen ügyek sem méltatlanok.
Az aggastyán is találhat munkát Isten szőlőjében. Keze talán már nem bírja a szerszámot. Talán még a főzőkanál is kiesik már a kezéből. A tű fokába sem tudja befűzni már a cérnát. Amint ott gubbaszt télen a tűzhely mellett, nyáron a napsütésben, milyen sokszor gondol arra, hogy minek is él már az ilyen ember! Mikor valakinek halálhírét veszi, keserűen sóhajt fel: Engem még a halál is itt felejtett. Elfeledkezik arról, hogy ölbe hullott két keze talán már alkalmatlan a munkára, egyet azonban még tud: összekulcsolni és imádkozni.
Nem gondol arra, hogy Isten épp erre a szolgálatra rendelte vissza az élet első rajvonalából a hátvédhez. Kimondhatatlan nagy, egyenesen főpapi szolgálat a közbenjáró imádság szolgálata. Emberé a munka, Istené az áldás. Az értem imádkozó épp ezt az áldást könyörgi le reám, amely nélkül minden munkám hiábavaló lenne.
De mit csinálhatok én? – kérdezheti valaki. Lehetsz a Krisztus vőfélye, hívogató a királyi menyegzőbe. Lehetsz a Krisztus postása, terjesztője az Ő irodalmának. Lehetsz a Krisztus szíve, melegítő és vigasztaló fénysugár az Ő szeretetéből. Lehetsz a Krisztus tanúja, bizonysága annak, hogy mit tud Ő tenni az emberrel. Lehetsz a Krisztus főpapja, trónja előtt könyörgő közbenjáró. Egyikhez sem kell nagy tudomány, különös képesség, csak szív, melyet átforrósított Krisztus érettem hozott áldozata s életemben végzett szolgálata. 2. Munka és munka között azonban különbség van. Épp ezért a példázat arról is beszél: Hogyan dolgozz?
Mikor Istennek csinálsz valamit, ne nézz a fizetésre! A példázatbeli gazda a nap folyamán különböző időben fogadott fel munkásokat. Ennek megértésénél tudnunk kell, hogy a zsidó időszámítás reggel 6-kor kezdődik. Az első órások tehát kora reggel álltak munkába, a tizenegy órások pedig már késő délután. A kora reggeli munkások nagyon józanul viselkednek. Nem vállalják minden további nélkül a munkát, hanem megérdeklődik, hogy mi lesz a fizetés s a tisztességes napszámot szerződésben is lerögzítik. Az utolsó órások ellenben rábízzák a fizetést a gazdára. Nincs semmi kikötésük.
Aki számításból szolgál Istennek, elfelejtkezik arról, hogy maga a munka is kegyelem és jutalom már. Nem Istennek van szüksége a mi munkánkra, hanem nekünk van szükségünk arra, hogy szolgálhassunk Istennek. A példázat világosan mutatja, hogy a gazda nem a szükség miatt, hanem szánalomból fogadja fel a munkásokat. Akkor is úgy volt, ma is úgy van, hogy a számító ember, aki ki akarja alkudni előre Istentől a fizetést, mielőtt bármit is csinálna Neki, csalódni fog, aki pedig rábízza a jutalmat Istenre, az Isten bőkezűségével fog találkozni.
Mikor Istennek csinálsz valamit, ne nézz a mások fizetésére!
A példázatban a munkanap befejeztekor elérkezik a bérfizetés ideje. Elsőnek a munkába legutoljára beállók kapják meg a bért. Nagy csodálkozásukra egész napi napszámot kapnak egy órai munkáért. Erre a reggeli munkások egyszerre felrúgják lélekben a reggel olyan pontosan kialkudott szerződést s az egész jogi alapot. Jogtalan igényeket támasztanak a gazdával szemben s amikor a megállapodott bért számolják ki nekik, megtelnek irigységgel.
Az irigységgel mindig együtt jár a gonosz szem, mely nagyítóval néz a másik jutalmára s kicsinyítővel a magáéra. A gonosz szemmel együtt jár a morgó száj, mely zúgolódik Isten osztó igazsága, illetve amint ők gondolják, igazságtalansága miatt. A morgó szájjal pedig együtt jár a békétlen szív, mely elrontja a munkával megszolgált bér birtoklásának örömét is.
Ma is így van. Isten igazságos azokhoz, akik a jog alapján lépnek Vele kapcsolatba és kegyelmes azokhoz, akik rábízzák magukat erre a kegyelemre.
Mikor Istennek csinálsz valamit, csináld örömmel!
A kora reggeli munkások úgy néznek a munkára, hogy az teher és veríték. Fel is panaszolják a gazdának, hogy a napnak terhét és hőségét szenvedték. /12. v./ Nekik a munka szenvedés s a munkás áldozat. Ezzel szemben a késő délután munkába állók örömmel mennek dolgozni. Örülnek annak, hogy mégiscsak van, aki megfogadja őket, mégis lesz valami kereset erre a napra is. Ezért nem alkusznak, hanem sietnek a szőlőbe. Amíg az ember csak azt érezi, hogy kell dolgoznom valamit az egyházban Istennek, addig ez a munka mindig fanyalogva megy. Mikor azonban rájövök arra, hogy lehet dolgoznom, hogy én is tehetek valamit Isten Országáért és szabad dolgoznom, mert Isten még ilyen haszontalan embert is hajlandó elhívni a szőlőjébe, akkor egyszerre megtelik a szívem örömmel és ujjongással.
Mindenütt fontos az, hogy a munka örömmel menjen, mert az az eredmény számára is döntő jelentőségű, az Isten Országáért végzett munkában azonban különösképpen is áll, hogy szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel! /Zsoltár 100,2./ Pál apostol megértette és megtanulta ezt a példázatot. Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv világosan mutatja, hogy milyen örömmel, mennyire mit sem várva szolgált Krisztusnak s a levelei is mutatják, hogy ezt a lelkületet akarta a gyülekezetekbe is beplántálni.
Vajon mi megtanultuk-e a leckét? Menj és dolgozz! szól Urunk parancsa. Megyek és dolgozom. Köszönöm, hogy dolgozhatom. Örülök, hogy engem is fel akarsz használni. Vajon ez-e a mi feleletünk Urunk parancsára? Ámen.

Lehetetlen valóság Időpont: Szentháromság utáni 22. vasárnap, 1956. október 28.
Alapige: Máté 18,23-35.
Annakokáért hasonlatos a mennyeknek országa a királyhoz, a ki számot akar vala vetni az ő szolgáival. Mikor pedig számot kezde vetni, hozának eléje egyet, a ki tízezer tálentommal vala adós. Nem tudván pedig fizetni, parancsolá annak ura, hogy adják el azt, és a feleségét és gyermekeit, és mindenét, a mije vala, és fizessenek. Leborulván azért a szolga előtte, könyörög vala néki, mondván: Uram, légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek néked. Az úr pedig megszánván azt a szolgát, elbocsátá őt, és az adósságot is elengedé néki. Kimenvén pedig az a szolga, találkozék egygyel az ő szolgatársai közül, a ki száz dénárral vala néki adós; és megragadván azt, fojtogatja vala, mondván: Fizesd meg nékem, a mivel tartozol. Leborulván azért az ő szolgatársa az ő lábai elé, könyörög vala néki, mondván: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek néked. De ő nem akará; hanem elmenvén, börtönbe veté őt, mígnem megfizeti, a mivel tartozik. Látván pedig az ő szolgatársai, a mik történtek vala, felettébb megszomorodának; és elmenvén, mindent megjelentének az ő uroknak, a mik történtek vala.
Akkor előhivatván őt az ő ura, monda néki: Gonosz szolga, minden adósságodat elengedtem néked, mivelhogy könyörögtél nékem: Nem kellett volna-é néked is könyörülnöd a te szolgatársadon, a miképen én is könyörültem te rajtad? És megharagudván az ő ura, átadta őt a hóhérok kezébe, mígnem megfizeti mind, a mivel tartozik. Ekképen cselekszik az én mennyei Atyám is veletek, ha szivetekből meg nem bocsátjátok, kiki az ő atyjafiának, az ő vétkeiket.
Jézus példázatai nem kitalált mesék, hanem az élet eseményeiből merített tanítások. Ezért olyan élet közeliek. A mai ige, az adós szolga példázata azonban azok közé a példázatok közé tartozik, melyekre a reálisan gondolkodó ember csak ezt mondhatja: Lehetetlen mese. 1. Lehetetlen ez a példázat.
Lehetetlen az a bűnhalmazat, amit a példázatbeli adós szolgánál látunk. A király szolgája. Nem alacsonyrendű szolgálat, hiszen milliók mennek át a kezén. Micsoda összegek felett rendelkezhetik, mikor csak úgy egyszerűen el tud sikkasztani 10.000 talentumot, ami értékben körülbelül fél mázsa színaranynak felel meg! De akármilyen nagy összegek felett rendelkezhetik is, akkor is elképzelhetetlen egy ilyen arányú sikkasztás. Nincs az a király, akinek akár magányvagyona, akár államháztartása meg ne érezné ezt a hiányt. Akármennyire vakon bízik is hivatalnokában s nem számoltatja el, akkor is észre kellett volna vennie a sikkasztást. Ha a király ilyen könnyelmű, hogy nem veszi észre, akkor meg a szolgatársainak kellett volna észrevenni, hiszen a pénzt nem halmozta fel, nem dugta el, hanem felélte. Az elszámoltatáskor alig tud valamit felmutatni belőle. Milyen tivornyákat csaphatott, hogyan öltözködhetett, hogy ily nagy összeget el tudott pocsékolni! Lehetetlen, hogy ez a szolgatársainak ne szúrt volna szemet! Lehetetlen az a szemtelenség, mellyel az elszámoltatáskor ura előtt megáll. Mégis mikor üt a számadás órája, halálos szorongattatásba kerül. Tudja, hogy most nem csupán arról van szó, hogy eddig gazdag volt, most megvetett koldus lesz, eddig becsben állt, most becstelen lesz.
Az élete forog kockán. Családját is nemcsak gyalázatba dönti, hiszen hordozniok kell majd apjuk s férjük becstelen nevét, hanem eladjákőket rabszolgáknak. /26. v./ Érthető, hogy leborul a király előtt és könyörgőre fogja a dolgot. De hogyan könyörög?! „Uram légy türelemmel hozzám és mindent megfizetek néked”. /26. v./ Mekkora szemtelenség! Jól tudja, hogy sohasem tudja ezt megtenni, mégis ígér. Nincs benne parányi bűnbánat sem. Ilyen magatartás épeszű embernél lehetetlen. Az érthető lenne, ha leborulna és így könyörögne: „Bocsáss meg Uram!
Nagyot vétettem. Régen számoltattál el s én visszaéltem bizalmaddal. Az arany elkápráztatott s hozzá nyúltam. Irgalmazz nékem!” De az, hogy nem így tesz, hanem szinte egyenrangú félként alkudozik a királlyal, az lehetetlen. Lehetetlen az a kegyelem is, mellyel a király elengedi szolgája adósságát. Nincs a világon olyan király, aki – ha felelősséget érez saját vagyona, vagy az ország háztartása iránt, – így futni engedjen egy nagy sikkasztót. Eltekintve az elszenvedett súlyos anyagi kártól, eljövendő nagy veszedelmek csíráját is magában rejti ez a magatartás, hisz ez biztatás a sikkasztásra: Csak lopjatok, a király úgyis mindent megbocsát! Alattvalóiban is tönkreteszi az adómorált. Ahol a közpénzekkel nem bánnak szigorúan, ott lassan kiürülnek a közpénztárak.
Sikkasztók hizlalására senki sem fizet szívesen adót. Lehetetlen az a hálátlanság is, mellyel az adós szolga ezt a lehetetlen kegyelmet fogadja.
Az volna természetes, ha boldogan ölelne mindenkit magához, elengedne ő is minden adósságot, hiszen minden boldog ember boldogítani akar. Ehelyett irgalmatlanul be akarja hajtani a százdénárnyi adósságot. 600.000-ed részét annak, amit épp az imént elengedett neki a király.
Lélektani lehetetlenség, hogy valaki, aki most kap kegyelmet, aki most szabadul a hóhér fojtogató keze alól, a következő pillanatban másokat fojtogasson. Szüksége sincs reá, hiszen a király elengedte minden adósságát, ő maga pedig nem marad koldussorban, hiszen megmaradt vagyonát a király hajlandó lenne elfogadni a veszett fejsze nyeléül kárpótlásul. /25. v./ Lehetetlen az a kegyetlenség is, mellyel a király a gonosz szolgát megbünteti. Hóhérok kezébe adja s kínoztatja addig, míg mindent meg nem fizet. Mit akar a király tulajdonképpen?
Büntetést, vagy kártérítést? Ha büntetést akar, akkor kínoztassa meg s azután akasztassa fel. Ez elég lenne elrettentő büntetésnek is. Ha meg kárpótlást akar, akkor koboztassa el a vagyonát, őt magát pedig dolgoztassa keményen holta napjáig. Így valami mégis megtérülne a kárból. De hogy a hóhérok kezébe adja és mégis várja, hogy lefizesse adósságát, ez lehetetlenség.
Kétségtelen, hogy nagy a bűne, de az örök kín talán mégis királyhoz nem illő bosszúállás. A példázat lehetetlenségét csak növeli még az, hogy a példázat értelme szerint a király Isten, a sikkasztó szolga a bűnös ember, a szolgatárs a felebarát, a hóhérkamra a pokol. 2. Lehetetlen ez a példázat emberi elgondolás szerint, de az életben mégis szomorú valóság. Az élet olykor megcsúfolja még a legcsapongóbb fantáziát is. Nézzük újra végig ezt a példázatot s mi is kénytelenek leszünk meglátni, mint válik a lehetetlen példázat szomorú életvalósággá! Sajnos, nálunk nemcsak lehetséges, hanem valóság az adós szolga bűnhalmaza. Mi nemcsak Isten kincseit tékozoltuk el, hanem magát Istent. Tönkretettük magunkon Isten képét, melyre teremtettünk s bűnbarlanggá tettük Isten templomát, a testünket. Méghozzá azt sem mondhatjuk mentségünkre, hogy miért tűrte Isten, hogy idáig jussunk. Jól tudjuk, hogy Isten türelme a megtérésünk érdekében várt a felelősségre vonással. Azért tűrt, mert remélte, hogy egyszer csak mégis észre térünk. Annál nagyobb a bűnünk, hogy hosszútűrése nem megtérésünket eredményezte, hanem a bűnökben való megátalkodottságunkat s Istentől való teljes elfordulásunkat. Sajnos, nálunk nemcsak lehetséges, hanem valóság az adós szolga szemtelensége. Ha olykor-olykor elfogy Isten türelme s elkezd egy kicsit elszámoltatni bennünket, nem törünk össze bűneink súlya alatt, bűnbánattal nem adjuk meg magunkat kegyelemre, hanem csak további türelemért könyörgünk s ígérünk fűt-fát. Teszünk nagyhangú fogadalmakat. Lehet, hogy míg vállunkon érezzük Isten hatalmas kezének súlyát, magunk is komolyan hiszünk fogadalmunkban, de mihelyt megkönnyebbülünk, azonnal hátunk mögé dobjuk s vígan folytatjuk azt, amit abbahagytunk. Fogadalmaink azt mutatják, hogy mi még mindig hiszünk bűneink jóvátételének lehetőségében, még mindig bízunk a saját akaratunkban, holott világos, hogy már annyiszor becsaptuk Istent, hogy Előtte már régen elveszítettük minden becsületünket és szavunknak nincs többé semmi hitele. Bizony, emberileg teljesen lehetetlen, hogy kegyelmet kapjunk, mégis valóság a mi életünkben is Isten kegyelme. Az a tőlünk semmit sem váró, csak önmagáért való szabad kegyelem, mely a példázatban a szolga minden adósságát elengedte, mely mindig bőségesebb, mint ahogy a bűnös kéri, sőt ahogy el is tudja képzelni. Mi erről a kegyelemről még többet és még nagyobbat is tudunk, mint amit a példázat tartalmaz. Mi tudjuk, hogy ez a kegyelem nem csupán egy királyi gesztus Isten részéről, hanem súlyos áldozat is. Drága ez a kegyelem.
Nekünk ugyan ingyen van, de Istennek a Fia halálába került. Az volna a természetes, hogy aki ilyen irgalmat kap, az ugyanilyen irgalmat ad is annak, aki szóról szóra ugyanazt kéri tőle, mint ő az Istentől. Sajnos, nálunk ez nem így történik. A gonosz szolga lehetetlennek látszó hálátlansága nálunk szomorú valóság. Elfelejtjük, hogy mennyit bocsátott meg nekünk Isten és sokkal kisebb vétkekért fojtogatjuk a felebarátunkat.
Még hívők is. Ezt a példázatot is azért kellett Jézusnak elmondani, mert Péter úgy érezte, hogy az, aki hatszor meg tud bocsátani, elment a legszélső határig s hetedszer nem köteles megbocsátani. Jaj nekünk, ha egyszer Isten csak annyiszor és annyira lesz hajlandó megbocsátani nekünk, amennyiszer és ahogyan mi hajlandók vagyunk megbocsátani az ellenünk vétkezőknek! Pedig ez nem rémlátás, hanem Jézus fenyegetése /35. v./, mely valóság lesz mindazok életében, akik csak elfogadni hajlandók a kegyelmet, de továbbadni nem. Az üdvösség forog tehát itt kockán. Az adós szolga büntetése is örökre szól, mert adósságát sohasem tudja lefizetni.
Büntetése nem halál, hanem örök szenvedés. Nem életfogytiglan tartó börtön, mely a koporsó előtt megnyílik, hanem örök kín, melyet a halál sem szüntet meg. A 34. versben a pokol kénköves bűzét érzi az ember, ahol hóhérok kínozzák a bűnöst s ahol nem nyílik meg soha többé az ajtó, mely egyszer rácsapódott.
Lehetne ennek a példázatnak más vége is. Milyen szép volna, ha úgy fejeződhetnék be, hogy a király utánanéz a kegyelmet kapott szolgának s látja, hallja palotája ablakából, mint mondja adós felebarátjának: Én ma kegyelmet és bocsánatot kaptam, a király elengedte minden adósságomat. Én is elengedem neked a százdénárnyi tartozásodat. Jer a keblemre, hadd csókoljalak meg! Felejtsünk el mindent és szeressük egymást! Milyen szép lenne! Mondd, miért ne lehetne most és itt ilyen vége ennek az igehirdetésnek? Ámen.

A pásztorolt gyülekezet Máté 18,11-18
Húsvét u. 2. vasárnap 1953. április 19.
Ez az ige az élő Krisztus élő gyülekezetét úgy mutatja be, mint pásztorolt gyülekezetet. 1. Ez a gyülekezet kevert gyülekezet Krisztus gyülekezetével szemben azzal az igénnyel lép fel mindig a világ, hogy legyen a gyülekezet tiszta, legyen - az ő kifejezésével élve — a jók társasága. Ha ezt nem látja - márpedig nem láthatja -, akkor feljogosítva érzi magát arra, hogy elvesse az egész, az egyház által hirdetett isteni igazságot s képmutatónak bélyegezzen minden keresztyént.
A világnak ez az igénye, a belőle levont helytelen következtetések nélkül, Krisztus igényén alapszik. Az egyház Krisztus menyasszonya, s mint vőlegény azt akarja, hogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgözés, vagy valami afféle, hanem hogy legyen szent és feddhetetlen (Ef 5,27).
Krisztusnak és a világnak ezt a közös igényét szíve mélyén sóvárogva helyesli minden keresztyén. Ebből a sóvárgásból született meg minden reformáció, indult el minden ébredés s ennek torzhajtása minden, az egyháztól elkülönülő közösségi mozgalom és a szekták.
Az ige azt mutatja, hogy ezt az eszmét a valóság nem fedi. A gyülekezet a valóságban nem tiszta, hanem kevert gyülekezet. Jézus beszél az igében egy pásztorról, akinek 100 juha van. Juhai nem mind kedves, szófogadó, szeretetreméltó, szelíd báránykák. Van köztük olyan juh is, amely önfejű, többet és mindent jobban akar tudni, mint a pásztor. Nem arra megy, amerre a pásztor vezeti a nyájat, hanem saját útjain kódorog. Gyapja tele van bogánccsal, tövis karcolja és tépi, szakadékokba zuhan, lábát töri, vagy nyakát szegi. Mindig gond és bosszúság.
Vele egymagával több baja van a pásztornak, mint az egész nyájjal.
Hogy ez nem csupán kép, hanem szomorú valóság is, mutatja, hogy Jézus azután kép nélkül is beszél arról, hogy a gyülekezetben vannak olyan hívek, akiknek bűne nyilvánvaló, de akik nem hallgatnak a testvéri szóra, a baráti figyelmeztetésre, fittyet hánynak még az egész gyülekezet közvéleményére is, s mennek tovább megátalkodottan a maguk útján.
Ez a józan látás a gyülekezetről. Minden más álomvilág. A világ végéig keverve van a gyülekezetben a búza és a konkoly. Ez persze nem mentség a konkoly, az eltévedt bárány és a megátalkodott bűnös számára, de a többieknek sem arra, hogy ezek miatt hátat fordítsanak az egyháznak. Jézus ezt a kevert gyülekezetet is szereti, hogyne kellene hát nekünk is szeretnünk! 2. Jézusnak ez iránt a kevert gyülekezet iránt való szeretete kereső pásztori szeretet, vagyis misszió. A gyülekezet is tehát missziói gyülekezet.
Mikor a pásztor este hazahajtja nyáját a karámba és észreveszi, hogy a haszontalan kódorgó bárány megint hiányzik, nem legyint a kezével bosszúsan, nem hagyja sorsára, mint akiért kár már egy lépést is tenni, hanem otthagyja a 99-et, s elindul keresni a hiányzót. A kép szerint hegyi legelőn van a nyáj, nem olyan egyszerű tehát a keresés. Nem áttekinthető síkságot pásztáz át a szemével, hanem girbe-gurba hegyi ösvényeken kell végigmennie, hegynek föl, völgynek le, szakadékba kell alászállnia. Tövis megtépi, kezét a kövek felsebzik, körülötte éji árnyak settenkednek, de ő nem hagyja abba. Nem nyugszik addig, amíg meg nem találja, ami elveszett.
A gyülekezettől is ezt a missziói lelkületet várja. A bűnöst nem szabad sorsára hagyni. Mindent meg kell kísérelni a megmentésére. Utána kell menni, nem csak egyszer, nem csak kétszer, hanem sokszor. Nemcsak egyedül. Ha a bizalmas beszélgetés nem vezet eredményre, mozgósítani kell az embereket, kettőt, hármat. Ha ez nem elég, meg kell mozgatni érte az egész gyülekezetet.
A gyülekezetnek mindig megvan az a kísértése, hogy a magja körül betokozódjék. Olyan az ilyen gyülekezet, mint a divathölgy, aki órák hosszat elül a tükre előtt s ápolja a szépségét: masszírozza az arcát, vasalja a ráncait, festi a pírt az arcára, bodorítja a haját, s tanulgatja a hódító mosolyt. Tőle akár el is veszhet a kívül való világ, ő csak magával törődik, csak magát látja. A missziói lelkét levetkőzött gyülekezet is csak magával törődik. Buzgón fújja az éneket, elproblémázgat a Biblián, imádságok szárnyain emelkedik a magasba, s jólesőn lubickol a testvéri közösség szeretetfürdőjében. Ez a megáporodás, az elposványosodás biztos útja. Biztosan elvész, ha nem megy el menteni azokat, akik elvesztek. Menthetetlenül meghal, ha nem indul el felébreszteni azokat, akik halófélben vannak (Jel 3,1-2).
Milyen messzire vagy te hajlandó elmenni a gyülekezet tévelygő bárányai után? 3. Ez a gyülekezet fegyelmezett gyülekezet.
Nem vasárnapról vasárnapra alkalmilag összeverődött templomi közösség vagy egyéb egyházi összejövetelek alkalmára betévedt társaság, hanem nyáj, melyet összetart a fegyelem abroncsa. Az együttlét után nem esik szét darabjaira, mint az abroncs nélküli hordó alkotó dongáira. Mindenki számon van tartva. Hiányzik, ha valaki hiányzik. Egyetlenegy sem maradhat el anélkül, hogy észre ne vegyék.
Az ige pontosan előírja az összetartó egyházfegyelem gyakorlásának módját. Ha valakinek meglazul a gyülekezettel való viszonya akár úgy, hogy elvonja tőle a test és a világ szerelme, mint a példázatbeli tévelygő bárányt a nyájtól, akár úgy, hogy erkölcsi téren jelentkezik rajta az „elszeplősödés”, akkor először bizalmasan kell kezelni a dolgot. Az, aki tudomást szerez az esetről, menjen el hozzá, s próbáljon négyszemközt a lelkére beszélni.
Ha ez nem vezet eredményre, akkor vegyen maga mellé még pár testvért, olyanokat, akiknek szeretete, eligazító bölcsessége közismert, vagy akiket közelebbi szálak fűznek a bajba jutott testvérhez, s próbáljanak együtt beszélni komolyan az elmaradozó vagy bűnbe beleragadt testvérrel. Ha ez sem vezet eredményre, akkor akármilyen fájdalmas is ez, a gyülekezet nyilvánossága elé kell vinni az egész ügyet. Itt vagy magába száll a bűnös, s akkor minden el van intézve Isten dicsőségére, ember üdvére, gyülekezet épülésére, vagy megátalkodik a bűnös, s akkor sajnos nincs más megoldás: ki kell zárni az illetőt a gyülekezetből mindaddig, amíg jobb belátásra nem jut.
Az eljárás világosan mutatja, hogy ez az egyházfegyelem nem bíráskodás, hanem, amint a Jézus által használt példázat is mondja, pásztori ténykedés. Nem a rendőr keresi benne a törvény elől menekülő gonosztevőt, hanem a pásztor az eltévedt bárányát. Ezért van tele az egész fegyelmezés szeretettel. Figyeljük meg, mint beszél Jézus a példázatban a bűnösről! Báránynak mondja a bűnöst s eltévedésnek a gonoszságot. Később a 10. versben a kicsinyek közül egynek nevezi. Csak a szeretet tud úgy nézni a bűnösre, mint valami kis gyermekre, aki elvágódott az úton és besározta magát s most ott sír a piszokban.
Ez az egyházfegyelem nem büntetni, hanem menteni akar. Ha büntet, azt is azért teszi, hogy mentsen vele. A gyülekezetből is azért zár ki, hogy odakapcsolja az elszakadót ezzel is a gyülekezethez.
Vállalod-e ezt az egyházfegyelmet? Vállalod-e úgy, hogy rajtad gyakorolják és vállalod-e úgy, hogy te gyakorlod másokon? Aki kikéri magának, s meg van sértve, ha rajta egyházfegyelmet gyakorolnak, annak baj van a keresztyénsége körül. De annak is, aki nem tartja reá is tartozónak a más bűnét, s Kainnal vonogatja a vállát: Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának? 4. Ez a gyülekezet a kulcsok hatalmával élő gyülekezet Az egyházfegyelemmel szerves összefüggésben van a kulcsok hatalma. Erről szól a mai ige utolsó verse: „Bizony... olyan lészen” (18. v.). A bűnök oldozása, vagy megkötése, a kegyelem megadása, vagy megtagadása, a bűnök megbocsátása, vagy megtartása eszerint tulajdonképpen a mennyben történik, ez tehát isteni jogkör, Isten azonban átadja ezt a hatalmat az övéinek is. Tudja, hogy akik e földön mindenben azonosítják magukat az Ő álláspontjával, itt sem fognak melléfogni, s Ő a mennyben eleve jóváhagyatja az övéi földi döntéseit. Ezt nevezi a teológia a kulcsok hatalmának. Az élő Krisztus élő gyülekezete mer élni ezzel a felhatalmazással, persze amint Luther mondja, nem úgy, mint porkoláb, hanem úgy, mint ahogy a mai ige mutatja, mint pásztor. Milyen nagy dolog az, hogy nem kell kétségeskednem, megvannak-e igazán bocsátva a bűneim, nem kell ingatag érzésekben keresni fundamentumot, hanem ennek az igének alapján egyszerűen hittel elfogadhatom Isten bűnbocsánatának az egyházban az ember által hirdetett bűnbocsánatot! Milyen nagy dolog az, hogy a bűneimre figyelmeztető komoly szót nem intézhetem el azzal, hogy az egész csak fontoskodó emberek okvetetlenkedése és kellemetlenkedése, hanem kénytelen vagyok ennek az igének az alapján az egyházban az ember által nekem hirdetett intést Isten intésének elfogadni!
Ilyen az élő Krisztus élő, általa pásztorolt gyülekezete. Ilyen a mi gyülekezetünk is? Ha nem, vajon nem azért van-e így, mert én magam sem vagyok olyan, aki beleillenék az élő Krisztus által pásztorolt gyülekezetbe? Ha igazi gyülekezet volnánk, vajon nem kellene-e engem is kizárni belőle? Eltévedt, szegény bárány! Nézd, mint keres Krisztus a hegyek között a bűn szakadékaiban! Kiálts hozzá! Hadd találjon rád! Ámen.

Az öröm Időpont: Húsvét utáni 3. vasárnap, 1967. április 16. [Helyszín: Nagybarát]
Alapige: Máté 18:11-14.
Mert az embernek Fia azért jött, hogy megtartsa, a mi elveszett vala. Mit gondoltok? Ha valamely embernek száz juha van, és egy azok közül eltévelyedik: vajjon a kilenczvenkilenczet nem hagyja-é ott, és a hegyekre menvén, nem keresi-é azt, a melyik eltévelyedett? És ha történetesen megtalálja azt, bizony mondom néktek, inkább örvend azon, mint a kilenczvenkilenczen, a mely el nem tévelyedett. Ekképen a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elveszszen e kicsinyek közül.
Az egyház, mint minden vasárnapnak, ennek a vasárnapnak is nevet adott. Ennek a vasárnapnak a neve a húsvét utáni harmadik vasárnap. Azonban az, aki ezt a nevet adta, csak a külsőleges forma szerint állapította meg a nevét. Régebben ezt a vasárnapot "az elveszett bárány vasárnapjá"-nak szokták nevezni. Ebben a névben benne van annak a történetnek a lényege, amelyet az anyaszentegyház ezen a vasárnapon mindig elővesz, mert az elveszett bárány története mindig időszerű az ember történetében. Azonban van ennek a vasárnapnak egy másik olyan neve is, amely a tartalmát és a célját akarja megközelíteni. Ez: Jubilate, azaz örvendezzetek! Ezek az elnevezések szoros kapcsolatban vannak egymással. Az anyaszentegyház ezen az Igén keresztül meg akar bennünket tanítani arra, hogy minden nyomorúságnak az oka az, hogy az ember eltávolodott Istentől. Isten nem úgy teremtette a világot, hogy könny, fájdalom, betegség, halál legyen. Mindezek nélkül teremtette.
Mindent, ami keserű fájdalomérzéseket, könnyhullatást, bánatot okoz, azt a bűnös ember hozta erre a világra. Az első emberpár bukása óta állandóan keresi az ember az örömet, de nem azon az úton keresi, amelyen az Isten akarja, hanem az Istentől való eltávolodás útján. Az ördög mindig azt mondja, azért van annyi nyomorúság, betegség, gyötrelem, mert az Isten az emberek számára lehetetlen erkölcsi feladatokat állít, pedig világos, hogy az Istentől való eltávolodás hozta örömök csak csalóka lidércfények és a végén könnyhullatás, szomorúság és feneketlen mocsár várja az embert. Az Istentől való eltávolodás örömmel csalogat minket, pedig az élet öröme – és ez áll nemcsak az emberre, hanem az Istenre is – az Istenhez való visszatalálás öröme. Az az öröm, amelyet a Sátán ígér, hamisított öröm. Amelyre az Isten Igéje hívogat minket, az az igazi öröm. A másik hamis gyöngy, emez az igazi.
Van tehát hamis és igazi öröm ezen a világon. És a mi életünk mindig azon fordul meg, hogy ezt a különbséget látjuk-e és alkalmazkodunk-e hozzá. Tudjuk-e, hogy melyik a hamis és melyik az igazi öröm, hol vár az egyik és hol a másik?
I./ Milyen a hamis öröm? 1./ Hamis öröm az, ami mögött önzés van.
Ami mögött az ember önzése van, az mindig hamis örömökkel csap be minket. A történet az elkódorgott bárányról szól. Vajon miért kódorgott el a nyájtól és a jó pásztortól? Mindig azért, mert extra örömet keres. Úgy gondolja, hogy olyan utat fedezett fel, amelyik jobb, mint amit a pásztor kínált. Olyan örömrózsákat akar letépni az élet fájáról, amelyeknek szúró tövisei vannak és a nyíló virág színpompája csak csalóka külső, amely becsapja. Az a tövis pedig, amely reá vár, nemcsakőt szúrja meg, hanem a jó pásztornak is fájdalmat okoz. Ha nem volna más tanítása ennek az Igének, csak ez a figyelmeztetés: ne menj olyan öröm után, amelyet egyszer valakinek meg kell siratnia, – ez is elég volna. Lehet, hogy a szülő, vagy más valaki siratja meg, de nem kerülheted el, hogy egyszer te magad is kénytelen leszel megsiratni azokat az utakat, amelyeken olyan örömök után szaladgáltál, amelyeket a pásztor bölcsessége megtagad tőled. A szüleidnek talán nincs annyi iskolája, mint neked, de az élet bölcsessége mindig jobban tudja, hogy mi szabad, és mi az, amit az Isten megtiltott. Ne menj olyan örömök után, amelyet meg kell siratni valakinek, aki szeret téged, szüleidnek, vagy másnak, de legfőképpen az Istennek! 2./ Hamis öröm az, amit csak titokban mersz élvezni Hamis öröm nemcsak az, ami mögött önmagával törődő, emberi önzés van, hanem jellemző rá az is, hogy csak titokban mered élvezni. Mindig hamis és szégyenletes öröm az, amit csak titokban mersz élvezni. Mikor a macska besettenkedik az éléskamrába és tilosban jár, mindig tudja, hogy tilosban van, és amelyik pillanatban a kulcs megmozdul a zárban és a háziasszony belép, a macska kiugrik az ablakon, vagy kiszalad az ajtón. De amikor a macska a rendes tányérjából olyan valamit eszik, amit az asszonya ad neki, akkor sem szereti, ha háborgatják, fúj arra, aki közelébe ér, de nem menekül el. Mintha ennek a macskának élőbb lelkiismerete volna, mint sok embernek ezen a világon. Ez a példázat is arról beszél, hogy a kóborgó bárány is olyan örömök után megy, amelyek hamisak. Mintha gondolkodna. Amikor a pásztor szeme rajta van, olyan jámbor képet vág és semmiféle szökési szándékot nem mutat. Mihelyt azonban a pásztor messzebb megy, a bárány is megindul a tiltott örömök felé. Titokban szökik el, nem bírja a nyilvánosságot. Minden olyan öröm, amely nem bírja ki Jézus jelenlétét, tekintetét, hamis öröm. 3./ Hamis öröm az, ami elszakít Krisztustól A hamis örömnek mindig ez az útja: előbb élvezet, utána fájdalom. Előbb élvezet, amíg süt a nap, de amikor kezd alkonyodni, jő a félelem ideje. És a legnagyobb félelem akkor szakad a bárányra, amikor szeretne visszamenni a nyájhoz, az éjszaka félelmei elől a pásztor botjához szeretne menekülni és nem tud hazatalálni. Ahelyett, hogy a nyájhoz menne, a veszedelmes helyekre megy és ott menthetetlenül eltéved. Nem történhetik vele más. Okozza a saját oktalansága. Nem tud hazatalálni. Ebben a példázatban Jézus sok szomorú tapasztalat után arra tanít, hogy óvakodj olyan örömöktől, amelyek vége magány, elhagyatottság és keserű üröm. Gondolj arra az Igére, amelyben a tékozló fiú története van leírva. Hamis örömök után megy. Ellenségnek gondolja azt, aki mindent megad neki és mindazt követni akarja, aminek vége halál és veszedelem.
Milyen botor tud lenni! A barátait ellenségeinek látja és az ellenségeiről azt gondolja, hogy azok a barátai.
II./ Milyen az igazi öröm? 1./ Az igazi öröm a szabadulás öröme Az eltévedt bárány most már nem tudja merre van jobbra és merre van balra, melyik úton közeledik az otthonhoz és melyiken távolodik attól, nem találja meg az utat, mindig jobban belekerül az erdő sűrűjébe, úttalan utakra. A tövisek megtépik, megszaggatják. Lenyugszik a nap, az erdőn felélednek a vadállatok, szegény bárány nem tud semmi mást csinálni, csak retteg, mert nincs aki megvédje a vadállatoktól. Mindez azért, mert elhagyta a pásztort, a gazdáját. De a gazda nem hagyta előt. Lukács evangéliumának 15. fejezete részletesen leírja az eltévedt bárány történetét. Bűnei megkötözték az eltévedt bárányt, de gazdája, akiről azt gondolta, hogy örömeinek megkeserítője, életének megkötöző bilincse, kiszabadítja a tövisekből, amelyek közé nem a pásztor miatt jutott, hanem esztelen kívánságai vezették oda. És akkor megtanulja a kiszabadított bárány, hogy a szabadulás öröme nagyobb, mint a tilos legelő csábító füve. Azonban akkor már ott van a háta mögött egy nagy keserűség, amelyet magának okozott. Ott van a fájdalom a pásztor szívében, hogy ez a bárány elszökik, ennek nem jó az a legelő, ahova én vezetem és mindig a saját buta feje után akar menni és azt gondolja, hogy én nem édes, jó pásztora vagyok, hanem ellensége és kizsákmányolója. A szabadulás öröme nagyobb, mint a tilos legelő csábító füve. 2./ Arról is beszél az Ige, hogy az igazi öröm a kiengesztelődés öröme.
Lehet, hogy a szakadék mélyén, amikor meghallja a pásztor lépteit, csak annyit tud érzékelni, tapasztalni, hogy ember jön erre. Fél az embertől, fél a pásztortól. Vagy talán azt gondolja, hogy ellenség, vagy bosszúálló jön. Pedig jóakaró, megmentő közeledik feléje. Fél a büntetéstől. Meg is érdemelné. De a pásztor szívében nem a harag nagyobb, hanem a sajnálat. Szegény balga bárány okosabb akart lenni! Ez viszi a veszedelembe. És mit hoz a pásztor? Hozza a szigorú karámot, a büntetést? A legnagyobbat hozza, a kegyelem örömhírét, a bűnbocsánat örömét.
Annak is örömhír, aki adja és annak is, aki kapja. A pásztornak is, a báránynak is. Mert az igazi öröm a megtalálás öröme. A pásztor sem bírta el egyedül, otthagyja a többi bárányt – a veszedelemnek teszi ki őket – és megy az elkódorgott bárány megkeresésére. Amikor megtalálja, hazaviszi, a többi bárány közé teszi és azt mondja a barátainak: örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett bárányt. Oh, ez a bárány milyen szelíden pihegett karjain és szívén, amikor hazavitte! Milyen nagy dolog a megtalálás az Isten számára. Lukács 15-ben az van megírva: "... ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogy nem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincsen szüksége megtérésre." Azt kérdezi tőled ez a példázat és ez a mai igehirdetés is: megszerezted-e Istennek ezt az örömet? Tudod-e, hogy Istennek nem tudsz semmit adni, az, amit adsz, csak visszaadás? A szívedet kéri. "Adjad Fiam a szívedet nékem..." Megszerezted-e már Istennek azt az örömet, hogy nem kell többé fegyelme alatt tartania téged? Nem kell figyelmeztetni, hogy vigyázz, mert az eltévedt bárány útja végén veszedelem leselkedik reá? A pásztor jelenléte elég ahhoz, hogy téged saját bűneid következményeire figyelmeztessen? Megszerezted-e Istennek azt az örömet, hogy engedelmesen belesimulsz a karám életébe, a testvérek közé? Ez is nagy öröm. 3./ Az igazi öröm a megtalálás öröme Nem tudom, a többi bárány tudott-e örülni annak, hogy a pásztor megtalálta az elveszett bárányt.
A keresztyén testvéreknek nagy az örömük egy ember újjászületésén és hazatalálásán. A pásztor sem bírja el egyedül. Összehívja barátait, s elmondja nekik.
Még két kérdésem van hozzád, kedves testvérem! Az egyik kérdés ennek a vasárnapnak a nevéhez kapcsolódik. Jubilate, örüljetek! Tudsz- e örülni egy másik ember megtérésén? Vagy közömbösen hagy az egész? Nem törődsz azzal, hogy Istennek mivel szerzel örömet? A másik: Volt-e már Istennek öröme afelett, hogy te hazatértél? Ráébredtél-e már annak a tudatára, hogy micsoda veszedelem fenyegetett volna, ha ott maradtál volna, ahova a bűn vitt téged?
Ez a mai napra kijelölt példázat nem a kereső pásztor példázata. Ez nem beszél arról, hogy a pásztornak mennyi nyugtalanságot okoz a megkeresés. Arról sem számol be, hogy micsoda nagy gyötrelemmel és mennyi veszedelemmel jár ez a kereső munka. Ruháját megtépik, kezét véresre szakítják a tövisek. A kereső pásztor, vérző pásztor! Az evangélista itt még nem látja elérkezettnek az időt, hogy beszéljen a pásztornak ezekről a vérző sebeiről. Mi már kell, hogy lássuk, hogy nemcsak az igehirdetéseken, a templomban keres, hanem a szívével is keres, mert a saját életénél is drágább neki a mi megtérésünk. Megszerezted-e már Jézusnak azt az örömet, hogy hazavihessen téged a karámba? Oh, nincs nagyobb öröm, mint a bűnbocsánat elfogadása. És nincs meghálálhatatlanabb ajándék, mint a bűnbocsánat!
Ott fenn nem az lesz a legnagyobb ajándék, hogy nincs könnyhullatás, betegség, éhség, halál, hogy nincs nincs, hanem az a legnagyobb öröm, hogy ott van bűnbocsánat, és egy örökélet sem elég zengeni érette az Isten bárányának dicséretét! Ámen.

Készülj a szenvedésre!
Elhangzott: Vízkereszt ünnepe utáni 2. vasárnap, 1965. február 7. Helyszín: Győr, Öregtemplom
Alapige: Máté 17:1-9.
És hat nap mulva magához vevé Jézus Pétert, Jakabot és ennek testvérét Jánost, és felvivé őket magokban egy magas hegyre. És elváltozék előttök, és az ő orczája ragyog vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség. És ímé megjelenékő nékik Mózes és Illés, a kik beszélnek vala ő vele. Péter pedig megszólalván, monda Jézusnak: Uram, jó nékünk itt lennünk.
Ha akarod, építsünk itt három hajlékot, néked egyet, Mózesnek is egyet, Illésnek is egyet. Mikor ő még beszél vala, ímé, fényes felhő borítá be őket; és ímé szózat lőn a felhőből, mondván: Ez az én szerelmes Fiam, a kiben én gyönyörködöm: őt hallgassátok. És a tanítványok a mint ezt hallák, arczra esének és igen megrémülének. Jézus pedig hozzájok menvén, illeté őket, és monda: Keljetek fel és ne féljetek! Mikor pedig szemeiket fölemelék, senkit sem látának, hanem csak Jézust egyedül. És mikor a hegyről alájövének, megparancsolá nékik Jézus, mondván: Senkinek se mondjátok el a mit láttatok, míg fel nem támadt az embernek Fia a halálból.
A felolvasott szentlecke – az óegyházi evangéliumok között kirendelt szakasz – Krisztus megdicsőülésének története, mely több elgondolkoztató kérdést vet fel. Ezek között nem a legnagyobbak a történet csodás elemei: Krisztus elváltozása, Mózes és Illés megjelenése és Isten szava a felhőből. A hívő ember számára a csoda tény és nem probléma, ezért nem kell nekünk ennek a történetnek csodás elemei fölött problémáznunk. E történetben inkább az állít meg minket, hogy mindaz, ami meg van írva, miért történik. Hogy csoda, az bizonyos, az is bizonyos, hogy a csodának lényeges indító oka mindig Isten segítő szeretete. A csoda indoklásába belejátszik Isten dicsőségének megmutatása is, de a csoda igazi indító oka Istennek az ember iránt megmutatandó szeretete. Ebben a történetben vajon miért van szükség a segítő szeretetre és miben jelentkezik ez?
Ha még egyszer végigolvassuk az igét, felfigyelhetünk az utolsó versre: „Mikor a hegyről alájövének, megparancsolá nékik Jézus, mondván: Senkinek se mondjátok el, amit láttatok, míg fel nem támad az embernek Fia a halálból.” Tehát Jézus meggyőződése szerint mindaz, ami a megdicsőülés hegyén történik, kapcsolatban van az Ő halálával és feltámadásával. És ha most ezen a vonalon keresünk tovább a párhuzamos helyek között, akkor Lukács 9:31-ben találunk egy érdekes megjegyzést, amit Máté nem jegyez fel. Mikor Jézus a megdicsőülés hegyén beszélget Mózessel és Illéssel, vagyis inkább Mózes és Illés beszél vele, Lukács feljegyzi a beszélgetés tárgyát: Krisztus halálát. Ha így közeledünk ehhez a történethez, világos lesz előttünk, hogy Jézus és az Ő tanítványai nagy szenvedések és megpróbáltatások előtt állanak, és mindaz, ami a megdicsőülés hegyén történik, azért történik, mert az Atya szeretete elő akarja készíteni Fiát és a tanítványokat a nagy szenvedésre. Ennek az Igének számunkra megfogalmazható üzenete tehát így hangzik: Készülj a szenvedésre! Készülj, mert a szenvedés jön! Ha nem is olyan elemi erővel, mint jött nagyhéten Krisztus és a tanítványok számára, de jön. Nincs olyan élet, amelyre ne jönne el a szenvedés. Erre a szenvedésre fel kell készülnünk, mert akit készületlenül talál, azt a földre tapossa és elbuktatja. Az Ige üzenete tehát ma is az: Isten fel akar készíteni, készülj a szenvedésre!
Hogyan készüljünk a szenvedésre? … Úgy, hogy elfogadjuk Jézus Atyjának, a szerető mennyei Atyának, a mi Istenünknek a szenvedésre való felkészítését. Az Atya szenvedésre felkészítő munkája így kezdődik: 1./ Gondolj a rád váró dicsőségre! A szenvedés előtt az ember, mint a megigézett, mindig csak a szenvedésre gondol.
Képzeletében nagyító szemüvegen keresztül látja a reá váró szenvedést. Isten azt akarja, hogy a szenvedések előtt megigézetten ne csak a szenvedést lássuk, hanem a dicsőséget, amely a szenvedés után reánk vár. Ebben a történetben Jézust valami csodálatos dicsőség veszi körül. Elváltozik. Orcája és ruhája ragyog a fényességtől. Szentek szerető közössége veszi körül, mikor Mózes és Illés megjelenik előtte. Az Atya jó tetszése nyilvánul meg fölötte, mikor a fényes felhőből emberi füllel hallható módon hangzik a szó: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm.”
Milyen csodálatos dicsőség ez! De miért van szüksége Jézusnak erre a dicsőségre? … Hát nem Ő a mindent tudó Úr, aki tudja, hogy ez a dicsőség vár rá, Isten egyszülött Fiára? … Hogyne tudná! De néha a jelen olyan erővel és olyan erőszakos módon támadja meg az embert – és valóságos ember volt a mi Urunk, Jézus Krisztusunk is, – hogy minden mást elfelejt az ember, csak a fájdalmat érzi kínzónak. A megaláztatás és szenvedés terhe eltakarja előle a legfényesebben ragyogó napot is. Ezért akarja az Atya, hogy Fia a szenvedések sötét éjszakájában is gondoljon a reá váró dicsőségre. A megcsúfolt testű, megkorbácsolt Jézusnak hirdeti azt a fényességet, amely egykor körül fogja venni Őt, az emberi formájából kivetkőzöttnek a mennyei dicsőségre való elváltozást. Az ördögi erők szolgálatában álló tömeg és a gyáva tanítványok között hirdeti neki a szentek együtt érző, szeretet közösségét Mózesen és Illésen keresztül. Amikor majd az Atya arca a sötétségben elborul a kereszten és jóságos arcából semmit nem lát, hirdeti neki, a sötétség mögött érette dobog az Atya szíve.
Abban, hogy Jézus a kereszten úgy viselkedik, ahogyan viselkedett, hogy az emberfölötti gyötrelmeket úgy bírta, ahogy bírta, abban lényeges szerepe van a megdicsőülés történetének és annak, amit neki Mózes és Illés a hegyen beszélt. Nyilvánvaló, hogy ebben a történetben az Úr nemcsak Fiát akarja előkészíteni a szenvedésre, hanem Fia tanítványait is. A szenvedés minket is arra kényszerít, hogy csak magunkra gondoljunk, de a Szentlélek ez Igével arra akar kényszeríteni, hogy az eljövendő dicsőségre gondoljunk. Ne arra, ami van, hanem arra, ami lesz, az áldott végre. Ne arra, hogy mi az, ami fáj, hanem arra a csodálatos, boldog dicsőségre, amely osztályrészünk lesz. Elméleti fejtegetés helyett csak két Igét olvasok fel. Nem Jézus, hanem a sokat szenvedő és megpróbált tanítványok mondják. Az egyiket Pál mondja a II. Kor. levél 4:17-18. verseiben: „A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk, mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra.” A másik Ige a Zsidókhoz írt levél 12:11-ben így szól: „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak.” Testvérem! Te se tudod, mi előtt állsz, én sem tudom, mi előtt állok. Nekünk csak sejtelmeink vannak a jövendőről, de hogy nincsen olyan emberi élet, amelyre előbb, vagy utóbb rá ne köszöntene a szenvedés mély és megrázó tragédiája, az nem kétséges. Isten téged is, engem is fel akar készíteni arra az időre, amikor azt mondja: Ne igézzen meg a szenvedés, ne álljon meg tekinteted a szenvedésen, nézz messze, túl a látóhatáron, és lásd meg a dicsőséget, mely a hűséges tanítványokra vár!
A második üzenete az Igének így fogalmazható meg: 2./ Figyelj a hozzád intézett isteni szóra! A megdicsőülés hegyén felhő borította be Jézust és a tanítványokat, s a felhőből Isten szava hallatszik. Isten szava nemcsak ilyen csodamódon szólhat hozzánk. Hitünk szerint Isten szava szól hozzánk az igehirdetésből, a prédikációból, szól a természet, a történelem, egyéni életünkben is, de ezt a szót külön érzékkel kell meghallanunk, kell megértenünk. Itt, a megdicsőülés hegyén egészen csodamódon történik, megszólal a fényes felhőből az Úr mindenki által hallható módon és azt mondja: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm, Őt hallgassátok!”
Kiknek szól ez az isteni üzenet? … A Fiának, akiről és akinek ezt mondja: „Szerelmes Fiam, gyönyörködöm benned! – és a tanítványoknak szól: Őt hallgassátok! Testvéreim! Velünk is sokszor megtörténik, hogy a szenvedés felhője betakarja, meghalkítja Isten szavát, pedig éppen akkor lenne rá a legnagyobb szükség. Jézus a szenvedés idején gondolt legtöbbet az Isten szavára. Ha Lukács 24-ből olvassuk az emmausi tanítványok történetét, világos lesz előttünk, hogy az Igében Jézus miképpen találja meg a szenvedés előtt és után az erőt és a vigasztalást.
Az emmausi tanítványoknak magyarázza Mózestől elkezdve végig az íráson, hogy mindennek így kellett megtörténnie, ahogyan történt. Isten Fiának ezeken a szenvedéseken keresztül kellett bemenni az Ő dicsőségébe. Hozzánk is szól az Úr szenvedés idején. Vajon eleven, időszerű, személyhez szóló-e számunkra Isten Igéje? … Ezen fordul meg ugyanis, hogy mennyi erőnk van a szenvedés és megpróbáltatás elhordozásához. A történet így folytatódik tovább, hogy amikor a tanítványok felemelik szemüket és szétnéznek a megdicsőülés hegyén, akkor minden eltűnik szemük elől: a fény, a felhő, Mózes, Illés. Mintha az egész csak csoda, álom, vagy valami szép látomás lett volna, és nem látnak semmi mást, csak Jézust egyedül.
A szenvedésre való előkészítés munkájában ennek a történetnek a harmadik üzenete: 3./ Csak Jézusra nézz! Csakőt lásd egyedül! Miért? … Mert Ő a fontos. Nem a mennyi fény, nem a mennyei szenteknek, Mózesnek és Illésnek társasága, nem a mennyei boldogság. Ez mind csak jövendő és még nem jelen. De Jézus már itt és most a jelenben is enyém lehet. Az enyém, és ez nekem elég. Hogy neked elég-e, azt nem tudom. Lehet, hogy jó napokban elég. Földi életed szürkeségének megszépítésére és megédesítésére elég, de mikor eljönnek a nemszeretem napok, mikor virágvasárnap után jön életedben a nagypéntek, elég-e akkor neked Jézus egyedül? … Mert ettől függ, hogyan állasz meg a szenvedés vizsgáján. Ha mindenünk elvész, ha nem marad egészségünk, vagyonunk összeomlik, mint egykor Jóbé, ha barátaink cserben hagynak, és nem értenek meg minket, ha minden és mindenki elvétetik tőlünk, ami és aki drága volt nekünk, de Jézus egyedül a mienk, akkor még semmit sem veszítettünk. De ha enyém marad minden: egészség, békesség, boldogság, dicsőség koronája, de Jézust elvesztettem, akkor mindent elvesztettem. 4./ Jézussal vissza az életbe!
A történet azzal végződik, hogy nem lehet mindig fennmaradni a megdicsőülés hegyén.
Amíg itt élünk, addig a megdicsőülés hegye mindig drága, kiváltságos ajándék a mi mennyei Atyánktól, mellyel minket az élet kudarcaira, szenvedéseire akar előkészíteni. Itt is így történik, a hegyről alá kell szállani és a földön vár ránk a betegség, nyomor, az emberektől való vád és kudarc és sok minden más, csak nem a hegyen levő boldog dicsőség, a menny fényessége. A hegyről alá kell jönni, vissza az emberek és kudarcok közé, de nem egyedül, Jézussal együtt lehet visszajönni a mindennapi életbe!
Mondd testvérem, látszik-e belőlünk valami Istennek ebből az előkészítő munkájából a szenvedés idején? … Sajnos, a történet folytatása azt mutatja, hogy a tanítványokon nem látszott meg. Jézuson meglátszott. Vajon meglátszik-e rajtunk? … Ez ennek a mai Igének nagy és számon kérő üzenete. Ámen.

A Sátán és a Kereszt Máté 16,21-27
Böjt 1. vasárnapja 1953. febr. 22.
Újra itt van a böjt. Az egyház, mint egykor Keresztelő János csontos ujja a Jordán partján, odamutat a golgothai keresztre: íme az Isten Báránya, aki meghalt bűneinkért! A mai ige is a keresztre mutat. A Sátán és a kereszt viszonyáról beszél, mégpedig két vonatkozásban: Jézusnál és az embernél. 1. Mit mond az ige a Sátán és Jézus keresztje viszonyáról? a) A Sátán csinálja a keresztet. Ez az ige első felelete.
Eddig is beszélt Jézus tanítványainak arról, hogy szenvedés vár reá és ezzel együtt a tanítványokra is, eddig azonban csak sejttette, hogy egyszer vége lesz a menyegzőnek, elvétetik tőlük a vőlegény, s akkor majd böjtölni fognak a tanítványok (Máté 9,15). Most azonban már nyíltan beszél. Megmondja szenvedése helyét.
Jeruzsálemben fog a szenvedés rászakadni. Megmondja, hogy kik fogják meggyötörni: a vének, főpapok és az írástudók. Megmondja, hogy miben fog állani szenvedése: meg fogjákőt ölni. Ez már félreérthetetlen beszéd. A tanítványok nem akarnak hinni a fülüknek. Ezért eresztik is el a fülük mellett, hogy megmondja Jézus: harmadnapon fel fog támadni. Elképzelhetetlennek tartják, hogy ez legyen Jézus sorsa.
Nagypéntek emberileg tényleg érthetetlen is. Ha a főpapok és írástudók bosszúvágya emberileg valamiképp meg is magyarázható, ki talál magyarázatot Júdás árulására, a tanítványok gyávaságára, a Jézus által meggyógyított emberek hálátlanságára, az öt nappal azelőtt még virágokat szóró kezek ökölbeszorulására, a hozsannák „Feszítsd meg!”-gé változására, Pilátus tehetetlenségére, a csőcselék szenvedélyes dühkitöréseire? Nincs nagypéntekre más magyarázat, mint amit János mond Júdás ábrázolására: Bement Júdásba a Sátán (Ján 13,17). Nagypénteken belebújt az emberekbe az ördög. A főpapokat és az írástudókat addig ingerelte, míg el nem felejtették, hogy ők lennének a törvény őrei. Júdás agyát elködösítette a pénz szerelmével, a tanítványok elé fekete ecsettel felrajzolta a halálveszedelmet és megijesztette őket, az egészségesekkel elfelejttette, hogy betegek voltak, a tömegben szadista vágyak emésztő tüzét szította fel, Pilátus alatt pedig elkezdte ingatni a trónt, hogy elvegye biztonságérzetét. A pokol tátotta ki száját azon a napon, s az ördögök gátlás nélkülűzték borzalmas játékukat. Az ő dühük frecskelt rá akkor az Isten Fiára. b) A Sátán meg akarja akadályozni a keresztet. Akármilyen ellentmondónak látszik is, ez az ige második felelete.
A Sátán tudja jól, hogy Jézus azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa, hogy a bűn foglyait vére által megváltva kiszabadítsa, ezért mindenáron meg akarja akadályozni a váltságot, a keresztet.
Először ígérgetéssel akarja rávenni, hogy halál helyett válassza az életet, szolgálat helyett az uralkodást, kereszt helyett a trónt. A pusztai kísértéskor ezért kínálja fel neki a világ minden országát és azok dicsőségét (Máté 4,8-9).
Mikor ez nem sikerül, akkor ijesztgetéssel akarja visszatartani a kereszt vállalásától. Ez az ige elég kóstolót ad nekünk abból, hogy mennyire tudta előre Jézus mindazt, ami reá vár. Nem kell nagy képzelő erő ahhoz, hogy elgondoljuk, mennyire meg tudta mutatni a Sátán Jézusnak nemcsak a világ minden dicsőségét, hanem a kereszt minden borzalmát is.
Mikor ez sem sikerül, Péter féltő szeretetén keresztül akarja visszatartani. A legalkalmasabb pillanatot választja ki rá. Mikor Cezarea Filippinél egy bizalmas beszélgetésben Pétert megszállja a Szentlélek, s boldogan tesz bizonyságot arról a hitről, hogy Jézus a Krisztus, az élő Istennek Fia, akkor szállja meg ugyanezt a Pétert, megragadtatja vele Jézus karját, bizalmas magánbeszélgetésre félreviszi, s ott suttogva, de szenvedélytől izzó szavakkal mondatja neki: Nem eshetik ez meg tevéled. Nem szabad meghalnod. A halál megakadályoz messiási küldetésed végrehajtásában. Szemében izzik, szavában perzsel a Jézus iránti féltő szeretet. Jézuson kívül aligha vette volna észre valaki, hogy a szeretet angyalának ruhájában álcázott Sátán beszél hozzá, hogy megakadályozza a keresztet.
Mikor ez sem sikerül, akkor szabadjára ereszti a Sátán minden haragját. A kiszolgáltatott Jézust nagypénteken üti, vágja, köpködi, csúfolja, hátha megtöri ellenállását, s megfutamodik a kereszt elől. Mindhiába.
Amikor ez sem sikerül s áll már a kereszt, még akkor is próbál a Sátán egy utolsó támadást. Az önérzetét akarja felkorbácsolni. Csúfoló szájakon keresztül kiáltja felé: Szálljon le most a keresztről és majd hiszünk neki! (Máté 17,42). Le tudott volna szállani. Más az Ő helyében le is szállott volna és szétütött volna közöttük, Jézus azonban maradt a kereszten. c) Miért nem tudta a Sátán megakadályozni a keresztet?
Mert Jézus nem állott vele szóba. Akár személyesen lépett hozzá, akár Péterbe bújva, mindig ez volt a fogadtatása: Távozz tőlem, bántásomra vagy nékem!
Mert Jézus mindig az Isten dolgaira gondolt, arra a nagy „kell"-re (21.v.), amellyel őt az Atya a váltság munkájára küldte.
És mert arra a dicsőségre gondolt, mely reá a kereszt után várni fog: a feltámadásra (21.v.) és a dicsőségben való visszajövetelre (27.v.).
Így lett a kereszt a váltság ténye, az üdvösség útja, Krisztus győzelme, nem pedig a Sátán győzelme és Krisztus bukása. 2. Beszél az ige a Sátán és az ember keresztje egymáshoz való viszonyáról is.
A Sátán legyőzése után Jézus beszél tanítványainak arról, hogy Ő vállalja az ember keresztjét, meghal bűneinkért, de az embernek is vállalni kell Krisztusért a keresztet. Érte minden lemondást, önmegtagadást, minden szenvedést, még életünk elvesztését, a halált is vállalnunk kell. Jézus nagyon jól tudja, hogy a Sátán ezt a kereszthordozást is meg akarja akadályozni, ígérgetéssel, ijesztgetéssel, baráti tanáccsal, ezer meg ezer praktikával. Nálunk könnyebben megy a dolga, mert erősebb, mint mi, de vele kapcsolatban is igaz az ige: „Istennel győzedelmet nyerünk, s ő tapodja el ellenségeinket” (Zsolt 60,14). Jézus a Sátán legyőzője, de az övéi is örömmel tehetnek bizonyságot arról, hogy még az ördögök is engednek nekik a Krisztus neve által (Luk. 10,17).
Mivel győz a Krisztus híve a Sátán fölött? a) Isten dolgaira gondol (23.v.). Ez a szempontja, amellyel megítél mindent. Nem a test, hanem a lélek, nem a boldogság, hanem az üdvösség a fő. Ami a lélek javát és az üdvösséget elősegíti, az nála szívesen látott vendég, még ha a szenvedés fekete ruhájában köszönt is be hozzá. Ami a lélek kárára szolgál, s az üdvösség útján hátráltat, az ellenség akkor is, ha a gyönyört hozó jó barát képében jelentkezik is. b) Gondol arra, hogy az ördög mindig rossz vásárt ajánl az embernek. A 26.v. ezt mondja: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” Ha egy óriási mérleg egyik serpenyőjébe beletennék az egész világot, a másikba pedig csak lelkem egy kis darabkáját, lehúzná a lelkem kis darabja a mérleget. Ha e világon minden föld nekem teremne, minden hegy nekem ontaná kincseit, minden gyár nekem dolgozna, minden pult mögött nekem szednék az áruért a pénzt, ha igazában én lennék a világ ura, s ezért nem kérne a Sátán tőlem csak egy kis darabot a lelkemből, akkor is becsapna engem. Ő csinálná a jobb vásárt, én a rosszabbat. Az ördög ravasz boltos. Eddig még mindenkit becsapott, aki szóba elegyedett vele. Én sem lennék kivétel. c) Gondol arra, hogy egyszer lesz ám számonkérés is. A 27. v. szerint „Az embernek Fia eljő az Ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival; és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint”. Megtagadja azt, aki itt megtagadta Őt. Sátán prédájának dobja oda azt, aki itt önmagát dobta oda Sátán prédájául. Ott azután nem lehet magyarázkodni. Mentségeinkkel elő sem merünk állani, azok széthullanak, mint a szappanbuborékok.
Fogadkozásainkkal elkéstünk. Aratjuk azt, amit vetettünk. d) Gondol arra, hogy egyszer lesz ám jutalom is. Mi, evangélikusok, nagyon félünk a jutalom szótól. Attól tartunk, hogy a kegyelemből hit által való megigazulás alaptanítása ellen vétünk és a cselekedetek pártjára állunk, ha arról beszélünk, hogy Isten megjutalmazza övéit. A Biblia azonban nem fél ettől a szótól. Miért is félne! A jutalom isteni cselekedet és nem emberi mű. Nem lehet követelni, mint járandóságot, mert ajándék, az ajándék pedig nem peresíthető. Isten annak, aki elveszíti az életét Krisztusért, mindegy, hogy egyszeri fellobbanásban, mint hősi cselekedetben, vagy a szürke hétköznapok apró vértanúságában, odaajándékozza örökre az életet (25.v.).
Persze mindezek a gondolatok erőtelenek a meg nem tért ember életében. A Sátán egyetlen fuvallatára összedőlnek, mint a kártyavár. De a megváltottak, a kegyelmet nyert bűnösök számára, a győző vitéz Krisztus híveiben diadalmas erővé válnak. Krisztus a Sátán legyőzője. A saját életében, az övéi életében, a mi életünkben is, a te életedben is, az én életemben is. Úgy van? Úgy legyen! Ámen.

Mit kér Jézus a böjt kapujában tetőled?
Időpont: Böjt első vasárnapja, 1931. február 22. [Helyszín: Győr?]
Alapige: Máté 16:21-23.
Ettől fogva kezdé Jézus jelenteni az ő tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon föltámadni. És Péter előfogván őt, kezdé feddeni, mondván: Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled. Ő pedig megfordulván, monda Péternek: Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra.
Kedves Testvéreim!
Ott van az Úr Jézus a cezareai Filippi környékén. Egyedül van tanítványaival. Végre valahára egyedül van velük. Olyan sokszor kereste az alkalmat erre, elmenekült a hegyek magányába, az éjszaka csendességébe, menekült a sokaság elől, de az Őt kereső néptömeg mindenütt megtalálta Őt. Végre valahára sikerül teremtenie egy csendes, bizalmas együttlétet tanítványaival. Az ilyen bizalmas együttlét olyan, mint a bimbónyitogatás. Azok, akik eddig egymás mellett éltek, akik egy asztalról ettek, akiket sem nappal, sem éjjel nem választott el egymástól, mégis oly idegenek voltak egymás számára, nem tudtak belepillantani egymás lelkébe, most kinyílik a lelkük a meghitt, bizalmas együttlétben. Megnyílik a tanítványok lelke, és kezdenek beszélni arról, hogy mit gondolnak az emberek Jézusról és, hogy ők is mit gondolnak Felőle. És Jézus is megnyitja szívét, és kitárul előttük az a titok, amit ott hordoz lelke mélyén, de amiről még nem beszélt senkinek. Most elkezd nékik beszélni arról, ami messze járó gondolatainak egyetlen tárgya, keservesen átvirrasztott, verítékes éjszakáinak egyetlen imádsága: beszél a nagy titokról, hogy neki Jeruzsálembe kell menni és sokat szenvedni, az ember Fiának meg kell halni. Képzeljétek el, hogy ennek a bizalmas kijelentésnek, a nagy titok feltárulásának milyen visszhangja támadt a tanítványok lelkében. Képzeljük el, hogy János apostol érzékeny lelkülete hogyan érezte meg valami csodálatos intuitív módon, hogy közeledik számukra életük legnagyobb tragédiája, és hogyan ül ki arcára egyszerre szívének minden megsejtő fájdalma.
Képzeljük el, hogyan emelte fel egyszerre fejét Júdás, hogyan hegyezte fülét és szemében hogyan jelent meg a zsákmányát féltő és érte mindenre képes kapzsi embernek pokolbeli tüzes tekintete. Képzeljük el, mint ül ki Tamás arcán a megdöbbenésnek, a féltésnek, a mindent elvesztésnek az a csodálatos döbbenete, amelyik azt adja ajakára: menjünk vele mi is és haljunk meg vele! Temessünk el mindent ami szép volt életünkben, reménységet, színes álmokat egy új életről, Krisztus királyságáról..., ha minden elvesztett, vesszünk el mi is, haljunk meg vele! Oh, ki tudja, micsoda viharok dúltak a tanítványok lelkében, mikor Jézus ajakán csendes szóval elkezd folyni a beszéd. Az embernek Fia elmegy meghalni. Nem csak azért volt ez a beszéd olyan döbbenetes, mert váratlan titok volt, ami előttük feltárult, hanem mert érezték, hogy keményebb kötelék is fűzi őket hozzá. Megérezték, hogy abban az első személyben, amiben Jézus beszélt, abban a sajátságos beszédmodorban benne van a nagy várakozás, hogy ugye nem hagytok egyedül, ugye nem engedtek egyedül menni a halál útján, jertek, jertek velem meghalni Jeruzsálembe.
Kedves Testvéreim! Ez az első alkalom, mikor Jézus beszél tanítványainak szenvedéséről. Ott áll a böjt kapujában a halni készülő Jézus és azt mondja: megyek meghalni, ki jön velem? És az ember hallgat. Csak egy felel: Simon, Jónának fia. Azt mondja: "Mentsen Isten Uram, nem eshetik ez meg veled." Ez a mondat a szeretet szava Péter ajkáról. Úgy hangzik, mint mikor egy családban búcsúzás készülődik. Mikor a fiú indul szerencsét próbálni. és mellette ott tipeg-topog az öreg édesanya, rakosgatja a fiú holmiját, és csomagolja mindazt, amit szíve vérével készített számára. És amikor már minden együtt van, elszakad hősiességének húrja, odaáll a ház kapujába, gyermeke nyakába borul, reszkető ajkáról csak ez hangzik: hát el tudsz menni, itt tudsz hagyni? A búcsúzkodó Jézus felé ilyen érzések élnek és égnek Péter kebelében. Olyan ez a mondat, mintha a tékozló fiú történetének volna egy meg nem írt részlete.
Mikor a fiú zsebében ott csörög már a drága arany, szívében ott ég a fiatalság erejének büszke gőgje, egyszer csak odaáll eléje a kapuba az édesapa, nem szól semmit, csak ránéz, de ebben a tekintetben annyi szemrehányás, annyi féltés, annyi szeretet van: hát mégis elmész édes fiam?
Ami a tékozló fiú apjának lelkében él akkor, mikor az ablakon keresztül látja, hogy megy a fia, vissza sem néz, nincs egy könnycseppje, egy meleg tekintete az elhagyott atyai hajlék számára.
Ami akkor ott van az apa szívében, amitől könnyek peregnek fehér szakállára, valami ilyen érzés ég Péter lelkében is, mikor odaáll a halálba menő Jézus elé. Olyan ez a mondat, mint mikor haldokló édesapát vesznek körül apró gyermekei. Álltam én már haldokló édesapa ágya mellett, akinek megüvegesedett szeme arról beszélt, hogy már nem lát semmit, zihált kebelében a lélek már máshol járt, nem itt, a földi tájakon. És akkor ráborult legidősebb gyermeke, arra a hűlő emberi testre, aki neki az egyetlen volt, akinek azt mondhatta: édesapám. És ahogy ráborult, és kitört zokogó kebléből a kiáltás: édesapám – arra kinyílt a lecsukódott szem, visszatért még egyszer az élet, a halni készülő édesapa meghallotta a búcsúkiáltást. Ami van a fiától búcsúzó édesanya szívében, ami van a tékozló fiú apjának lelkében távozó fia láttára, ami van a haldokló édesapára boruló gyermeki szív sikoltásában, az van benne a Péter kiáltásában, mikor a búcsúzó Jézusnak azt mondja: nem lehet az Uram, hogy elmenj! Kedves Testvérem! Jézus odalép hozzád a böjt kapujában, és kéri tőled szíved szeretetét az Ő böjti útjára. Azt a szeretetet, amiben benne van a fantáziának színes ecsetje, amivel ki tudja festeni ennek az útnak a borzalmait, amiben benne van a féltő ragaszkodásnak féltő remegése. Add oda neki, menj el Vele jeruzsálemi útjára! Minden esztendőben felhangzik e szószékről, hogy vegyétek ilyenkor a kezetekbe és olvassátok el a passió történetét. Lássátok meg a fekete betűk mögött borzalmas szenvedéseit, és menjetek el Vele meghalni. Rajzold meg a Jézus passió útját képzeleted szerelmes ecsetjével. Ezt kéri tőled először Jézus!
De ez nemcsak a szeretet, de a szenvedély szava is Péter ajkáról. Mikor Jézus megmondja neki, meg kell halnia, Péter hirtelen feláll, megfogja Jézus kezét, félrevezeti, és elkezd neki beszélni.
Úgy látszik, Máté, aki feljegyzi ezt a történetet, nem hallhatott mindent, csak Péter kipirult arcát látja, csak egyes mondatfoszlányok jutnak füleihez, csak azt hallja ismételni: mentsen Isten Uram, az nem lehet, hogy te meghalj! Aki kívülről nézi ezt a jelenetet, az csak azt látja, hogy Péter fel van szíve mélyéig háborodva: nem lehet, nem szabad, hogy te meghalj Uram! Kedves Testvéreim! Ennél a pontnál csak egyet akarok megemlíteni, hogy ennek a szenvedélynek egy éle irányul azok ellen, akik Jeruzsálemben laknak. Az a Péter, aki hirtelen természetével egykor kardot ránt, mikor Jézus veszedelemben van, az a Péter most teljes szenvedélyével, ökölbe szoruló kezével odafordul a jeruzsálemiek ellen, hogy jaj nektek, ha meg akarjátokőt ölni! Kedves Testvérem! A böjt kapujában halni induló Jézus kéri tőled szívednek ezt a szenvedélyét. Hogy éljen a te kebeledben valami borzalmas, emésztő tüzű szenvedély azok ellen, akik megkínozták és megöltékőt. De ha te most azt gondolod, hogy ennek az az eredménye, hogy nekünk így kell olvasnunk Jézus szenvedésének történetét, hogy bennünk zsidógyűlölet égjen és öklünk lecsapjon az utódokra, akik ezt gondolják, azok nagyon tévednek és félreértik a Szentírást, félreértik Péter és Jézus akaratát is. Nekünk ki kell gyógyulnunk egy nagy naivságból. Mikor a frankok királyának egyszer felolvasták Jézus szenvedésének történetét, amikor látja, milyen pipogya népség veszi körül Jézust, amikor látja Pilátust, aki olyan, mint egy ingadozó nádszál, mikor látja, hogy katonák, katonatisztek adják oda magukat ilyen nyilvános gyalázathoz, akkor az öreg frank király haragosan az arcára üt és azt mondja: ha én ott lettem volna! Oh, de sok ember lelkében él ez a mondat és ez az érzés, mikor olvassa Jézus szenvedésének történetét. "Ha én ott lettem volna!" Pedig ha én ott lettem volna, akkor talán azok között lettem volna, akik feszítsd meg!-et kiáltottak volna. Ha benn ültem volna a főpapi tanácsban, megszaggattam volna köntösömet és azt mondtam volna: méltó a halálra! Ha Pilátus székében ültem volna, én lettem volna az, ki jobbra-balra tekintgetek, úgy szeretném megmenteni, azután mégis eltöröm felette a pálcát. Ha katonazubbony lett volna rajtam, talán én lettem volna az, aki a lándzsát oldalába döfi. Vagy talán azok között lettem volna, akik a kereszt körül csúfolják és ingerkednek vele. Akármi lettem volna, Krisztus gyilkosa lettem volna. Kedves Testvérem! Kell benned valami emésztő szenvedélynek, haragnak lenni Krisztus minden ellenségével szemben, mikor Jézussal akarsz menni Jeruzsálembe. Vedd kezedbe a korbácsot és sújts le vele, sújts le magadra, ki Krisztus gyilkosa lettél volna és ki bűnöddel Krisztus gyilkosa lettél. Ezt kéri tőled másodszor a böjt kapujában halálba menő Úr Jézus!
De ez a csodálkozás mondata is Péter ajkán. Abban az indulatban, amivel Jézusnak magyarázgat, benne van a csodálkozás is. Nem érti Jézust. Hogy lehet ilyet mondani, mikor hatalmad tetőfokán vagy, mikor hátad mögött emberek sokasága áll, királlyá akarnak koronázni, hogy mehetnél most meghalni, most Uram? Hogy akarsz meghalni, Jézus, mikor még nem végezted el munkádat, hisz még emberek milliói várnak gyógyításodra. Beteg a lelkük, a testük, és te azért jöttél, hogy nekik az evangélium hirdettessék. Nem szabad meghalnod, hisz még nem végezted el a szolgálatot, amit vállaltál. Azt mondottad, azért jöttél, hogy dicsőséget szerezz Istennek, és nézz körül, farsangi mámor üli meg a lelkeket, hogy mersz odaállni Isten elé, mint megvert csapat gyáva katonája, hogy nem tudtál dicsőséget szerezni neki. Azért jöttél, hogy békesség legyen e földön, nézz körül, nincs még békesség sem, hisz meg akarnak ölni Jeruzsálemben, ez azt jelenti, nincs békesség. Nem szabad még elmenned, ne menj fel Jeruzsálembe, "mentsen Isten Uram, nem eshetik ez meg veled!" Kedves Testvérem! Jézus azt kéri tőled a böjt kapujában, hogy menj fel vele Jeruzsálembe a csodálkozásnak e csodálatos érzésével, amelyik Péter lelkében élt. Péter nem tudja megérteni, hogy Jézus meg akar halni. Péter annyira csodálkozik Jézus halálkeresésén, hogy feddi, dorgálja Jézust. Oh, gondold meg, hogy a csodálkozásnak, a meg nem értésnek micsoda nagy hegye nehezedhetett Péter lelkére, hogy elfelejt minden köteles tiszteletet, azt hiszi, ő a tanító és Jézus a tanítvány, és feddi Jézust! Kedves Testvérem! Azt kéri tőled Jézus, hogy amíg mész vele Jeruzsálembe, ne szűnj meg csodálkozni azon, hogy ő maga keresi a halált, hogy itt nem egy áldozatot visznek a vágóhídra, hanem egy hős keresi maga a mártír halált. Hogy itt nem összekeveredett körülmények áldozatává válik egy ember, hanem valaki, aki élhetett volna, aki szeretett volna élni, kinek hivatása lehetett volna élni, az egyetlen ember, kiben Istennek gyönyörűsége tellett, az azt mondja: én leteszem az én életemet, megyek meghalni érted! Kedves Testvérem! Kísérd el Jézust ezzel a csodálatos péteri értetlenséggel!
Itt már a második oldalára is rá kell mutatni ennek a mondatnak. Ez a szava a Sátán szava is.
Mikor kicsendül Péter ajkán a kiáltás, mentsen Isten Uram..., akkor Jézus odafordul hozzá, szava úgy zeng, mint a bíró szava, mikor ítéletet hirdet: "távozz tőlem, Sátán!" Miért a Sátán szava Péter szava ott a böjt kapujában? Mert meg akarja akadályozni a váltság halált. Oh, balgatag Péter, minden szeretetével, szenvedélyével, naiv gyermek lelkével nem tudja, hogy a világnak nem az a legnagyobb tragédiája, hogy Jézus elmegy meghalni, hanem az lenne a legnagyobb tragédiája, ha nem halna meg. Az a legnagyobb örömhír, hogy "megyek meghalni érted, Péter!" Kedves Testvéreim! A Sátán mindig meg akarta akadályozni Jézus váltság halálát.
Amikor a pusztában megkísérti, a halál útjáról a dicsőség útjára akarta vezetni. Még ott is, mikor a keresztfán függ, az önérzetét akarja felkorbácsolni a csúfolódó emberek ajka által: "ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!" Kedves Testvérem! Jézus könyörög neked, int, figyelmeztet, ne menj vele Jeruzsálembe a Sátán lelkével. Azzal a lélekkel, mely könnyeket tud áldozni, mikor olvassa történetét, amely hódolattal áll meg hősiessége előtt, de amelyiknek nem kell semmi Jézus váltság halálából.
Végül ez a szó Péter ajakáról Krisztus bántásának a szava. "Bántásomra vagy nékem!" Gondold meg, Jézus szíve telve van fájdalommal. Már látja, hogy gomolyog a felhő feje felett, látja, hogy dugják össze fejüket az írástudók, hogy elveszítsékőt. Látja és érzi, hogy akik körülötte vannak, hogy fognak gyáván szétszaladni, és akkor jön valaki, aki a maga szeretetének minden szenvedélyével elébe áll azzal a csodálatos, mindenről megfeledkező nagy szeretettel és azt mondja neki: nem szabad neked meghalnod, csak az én holttestemen keresztül mehetsz fel Jeruzsálembe! És ezzel új tövist szúr Jézus szívébe: "bántásomra vagy nékem!”
Nem érzed-e, hogy ebben benne van egy könyörgés: Péter, hagyjatok engem meghalni, ne állj elém szereteteddel, dorgálásoddal, a te bölcsességeddel – félre az útból, én megyek Jeruzsálembe, a Golgothára, meghalni! Ha szerettek, akkor hagyjatok, hogy menjek a magam útján, ha jót akartok nekem és magatoknak, engedjetek, hogy ne legyen számomra nehezebb a Golgotha útja, mint amilyen nehéz így is.
Kedves Testvérem! Jézus hív: gyere velem! Mit felelsz neki? Feleleted vigasztalás-e, vagy új tövis? Engeded-e, hogy Ő meghaljon érted, avagy odaállasz eléje és azt mondod: Uram, nincs semmi értelme, hogy te meghalj énértem. Ámen.

Egy imádság története Időpont: 1951. február 18. Böjt 2. vasárnapja
Helyszín: Budapest – Óbudai Evangélikus templom Rádión közvetített evangélikus istentisztelet 9:30 - 10:15-között Megörökítve a teljes liturgiával együtt
Alapige: Mt 15,21-28
Közének: 288. ének 1-3 verse: Igaz bíró, nagy Úristen, Örök rend van műveidben, Reggelt fényeddel deríted És a délt te melegíted.
Oltsd meg indulatink tüzét, Vedd el bűneinknek terhét; Adj minekünk egészséget, Lelki, testi békességet.
Dicsőség néked, Atyánknak S a világ Megváltójának; Dicsőség a Szentléleknek, Kitől minden jók erednek.
Lelkész: Az Atya, Fiú, Szentlélek Szentháromság egy igaz Isten nevében.
Ámen.
Gyülekezet: Ámen, ámen, ámen.
Lelkész: Emlékezzél meg Uram, irgalmasságodról és kegyelmedről, mert azok öröktől fogva vannak.
Ámen.
Közének: 334. ének 1. verse: Hozzád, szívem mélységéből Sóhajtok fel Jézusom, Midőn nehezül sorsom. Te vigasztalásod nélkül Elcsüggedne én szívem, Jézusom, reménységem!
Lelkész: Hallgasd meg, Isten, az én imádságomat és ne rejtsd el magad az én könyörgésem elől.
Könyörülj rajtam én Istenem, a te kegyelmességed szerint. Irgalmasságod sokasága szerint töröld el az én bűneimet. Egészen moss ki engem az álnokságomból és az én vétkeimből tisztíts ki engem. Teremts tiszta szívet bennem, ó Isten és az erős lelket újítsd meg énbennem. Ne vess el engem orcád elől és Szent Lelkedet ne vond meg éntőlem. Add vissza nékem szabadításod örömét és engedelmesség lelkével támogass engem.
Ámen.
Közének: 184. ének 1. verse Jézus sebeidnek mélye Vigasztalja lelkemet; Minden földi nagy ínségbe Ott látom keresztedet. Ha kísértnek a bajok És már bűnre gondolok, Szenvedésed emlékeztet, Hogy kerüljek minden vétket. Lelkész: Vigasztalásunkra azt mondja az Úr szent evangéliuma: Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Mert nem azért küldte Isten az Ő Fiát a világba, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy üdvözíttessék a világ általa. Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek!
Közének: 352. ének 3. verse Bizalmamat Krisztusnak Szent vérébe vetem. Örök igaz javamat Csak Benne lelhetem. Én gyarló életemben Jót nem találhatok, De Krisztus érdemével Én is megállhatok.
Lelkész: Íme, milyen jóságos és kegyelmes a mi mennyei Atyánk, hozzánk bűnös földi gyermekeihez. Méltó hát és igaz, hogy mi is vallást tegyünk benne való hitünkről. Mondjuk el az Apostoli hitvallást: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.
Hiszek a Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, születet Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett; alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadott halottaiból, felment a mennyekbe, ott ül Istennek, a mindenható Atyának jobbján, ahonnan eljő ítélni élőket és holtakat.
Hiszek a Szentlélekben, egy keresztyén anyaszentegyházat, szenteknek közösségét, bűnöknek bocsánatát, testnek feltámadását és az örök életet.
Ámen.
Közének: 291. ének 4. verse Atya, Fiú és Szentlélek. Téged áldjon minden lélek, Téged dicső Szentháromság Dicsérjen az egész világ. Lelkész: Szent Úristen, aki hozzáférhetetlen fényességben lakozol, kiáltunk Hozzád mi, megfertőztetett emberek s könyörgünk néked, cselekedd meg bennünk, amire elhívtál, tisztíts meg minket Fiad vérével s szentelj meg igéddel ugyanazon Te Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki Veled és a Szentlélekkel egységben, mint Isten él és uralkodik mindörökké. Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét. Megíratta számunkra Szent Lelke által s a mai napra, úgy mint böjt 2. vasárnapjára oltár előtti felolvasásra kirendelte keresztyén anyaszentegyházunk Pál apostolnak a thesszalonikabeliekhez írt első levele 4-ig fejezetéből, ahol is Isten igéje az első hét versben a következőképpen hangzik: „Továbbá pedig kérünk titeket, atyámfiai, és intünk az Úr Jézusban, hogy a szerint, amint tőlünk tanultátok, mi módon kell forgolódnotok és Istennek tetszenetek: mindinkább gyarapodjatok.
Mert tudjátok, milyen parancsolatokat adtunk néktek az Úr Jézus által. Mert ez az Isten akaratja, a ti szentté lételetek, hogy magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok; Hogy mindenitek szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét. Nem kívánság gerjedelmével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent; Hogy senki túl ne lépjen és meg ne károsítsa valamely dologban az ő atyjafiát: mert bosszút áll az Úr mindezekért, amint elébb is mondottuk néktek és bizonyságot tettünk.
Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten.” Boldogok, akik hallgatják és megtartják az Isten beszédét.
Ámen. Közének: 328. ének 1-3 verse Kegyes Jézus, én imádságomra, Hajtsad füled én kiáltásomra; Kérésemet kegyelmesen fogadd, Ne tekintsed méltatlan voltomat.
Szomorkodom undok bűneimért, Melyek miatt immár sok szégyen ért; Félek most is, hogy kedvet nem lelek, Hogy hűtlen szolgádat megveted.
Mégis Uram, te a bűnösöknek, Akik sírva hozzád könyörögnek, irgalomból nyújtasz bocsánatot, Ínségükben őket el nem hagyod.
Lelkész: Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.
Ámen.
Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Isten igéjét. Megíratta számunkra Szent Lelke által s a mai napra, úgymint böjt 2. vasárnapjára az igehirdetés alapjául kirendelte evangélikus keresztyén anyaszentegyházunk Máté evangéliumának 15. fejezetéből, ahol a 21. verstől a 28- ig a következőképpen hangzik Isten igéje: „És elmenvén onnét Jézus, Tirus és Sidon vidékeire tére. És ímé egy kananeus asszony jövén ki abból a tartományból, kiált vala néki: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik.
Ő pedig egy szót sem felele néki. És az ő tanítványai hozzá menvén, kérik vala őt, mondván: Bocsásd előt, mert utánunk kiált. Ő pedig felelvén, monda: Nem küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz.
Az asszony pedig odaérvén, leborula előtte, mondván: Uram, légy segítségül nékem! Ő pedig felelvén, monda: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni. Az pedig monda: Úgy van, Uram; de hiszen az ebek is esznek a morzsalékokból, amik az ő uroknak asztaláról aláhullanak.
Ekkor felelvén Jézus, monda néki: Óh asszony, nagy a te hited! Legyen néked a te akaratod szerint. És meggyógyula az ő leánya attól a pillanattól fogva.” Keresztyén Gyülekezet! Szeretett Testvéreim az Úrban!
Ez az ige egy imádáság története. Fontos történet, mert ez az imádság a leggyakoribb imádság-fajtából való. Nem dicsőítő, vagy hálaadó, hanem kérő imádság. Az ember mindig többet kér Istentől, mint amit megköszön neki s mindig több ajkán a hálaadás Isten ajándékaiért, mint a dicsőítés Istenért, önmagáért. A kérő imádságok is különbözők. Mindig több ajkunkon az az imádság, amely a földi lét szükségeit viszi Isten elé, mint az, mely az örök élet üdvösségének kéréseivel hozakodik elő.
Egészséget és kenyeret többször kérünk, mint bűnbocsánatot. Ez az imádság egy beteg meggyógyulásáért mondott imádság, egy bajba jutott család Istenhez sikoltása, tehát a gyakori imádságok között is a leggyakoribbak közé tartozik. Fontos ez az ige azért is, mert betekintést enged az imádságnak általában nem látható és nem hallható oldalára is. Mi rendszerint csak azt tudjuk, hogy az imádságban mi történik az emberi oldalon, de hogy mi történik az imádságra Isten oldalán, az el van rejtve előlünk s csak később, az időben bontakozik ki az emberi imádság isteni visszhangja. Ebben az igében egyszerre áll előttünk az imádkozó ember és az imádságot hallgató Úr. A történet elmondja pontosan, hogy mi történik az ember oldalán és mi történik az Úr oldalán. Különös jelentőségű ez az ige azért is, mert egy olyan imádság történetét mondja el, amelyet az Úr megdicsér. Ez a történet tehát egy, az Úrnak kedves, kérő imádság története.
Mire tanítja az imádkozókat ez a történet? 1. Az imádság mindig párbeszéd.
Nem egyoldalú emberi monológ, mely elmondja mondanivalóját s az ámennel abba is hagyja az imádkozást, mint aki nem kíváncsi arra, hogy mit szól mindehhez Isten. Még csak nem is levél, melyet megírunk s azután elküldünk, várva, hogy majd egyszer jön reá felelet. A kananita asszony nem tudja abbahagyni az imádkozást dacára annak, hogy Jézus egy szót sem felel neki. Addig kiált, amíg feleletre kényszeríti az Urat.
Befejezed-e te imádságodat az ámennel, vagy elcsendesedve várod utána a visszhangot felülről? Tudsz-e kiáltani addig, míg csak nem felel az Úr? 2. Az imádság mindig a teremtő és teremtmény párbeszéde.
Nem egyenrangú felek állnak egymás előtt az imádkozásban. Az egészen más Isten és az egészen más ember állanak egymás előtt. Ezen nem változtat az a tény sem, hogy az imádkozásban jogunk van Istent Atyánknak szólítani. Az atya és a gyermek egymáshoz való viszonya is az egymás fölé, illetve alá rendelésnek viszonya. Aki erről elfeledkezik, az imádságban hamar követelőző lesz. Az imádságot hallgató Úr hallgatása sokszor azért következik be, mert nem érti meg az imádkozó ember, amit Jézus a kananita asszonynak világosan megmond: Nem vagyok köteles segíteni rajtad. Nem küldettem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz.
Tudatában vagy-e te imádkozásod közben ennek a távolságnak s úgy terjeszted-e elő kéréseidet, mint aki tudod, hogy az, aki hallgat téged, nem köteles imádságodat meghallgatni? 3. Az imádság mindig a Szent Isten és a bűnös ember párbeszéde.
A kananita asszony könyörületért könyörög s mikor Jézus megalázza őt s ebhez hasonlítja a leánya életéért könyörgő fájó szívű édesanyát, nem érzi sértésnek, nem háborodik fel rajta, nem utasítja vissza, hanem alázatosan elfogadja: „Úgy van Uram!” S az irgalom morzsáiért könyörög csupán. Alázatosan elfogadja tehát Jézusnak azt a magatartását, mely könyörgésére valójában így felel: Nem vagy érdemes reá.
Mivel szoktál te érvelni könyörgéseid érdekében imádkozásodban? Érdemeidre hivatkozol, melyekért – úgy gondolod – Isten lekötelezetted néked? Vagy a kérésed fontosságát hangsúlyozod ki, mint ahogy kihangsúlyozhatta volna a kananita asszony leánya betegségével kapcsolatban, hogy itt élet-halál kérdéséről van szó? Tudod-e, hogy nékünk azért kell a Jézus nevében imádkoznunk, mert nékünk csak egy nevünk van Isten előtt: bűnös ember, s Jézus érdeme az egyetlen érv, amellyel a bűnös ember könyörgése érdekében érvelhet a Szent Isten előtt? 4. Az imádság mindig létsikoltás.
Nem csevegés, mely kellemesen elbeszélget Istennel, nem az előadó tárgyilagos referádája a főnök előtt, hanem sikoltás a mélyből, belekapaszkodás az egyetlen lehetséges mentő övbe.
Olyan, mint a kananita asszony imádsága, aki messziről kiált, futva siet, térdre esik Jézus előtt s mindent vállal a leánya meggyógyulásáért.
Honnan fakadnak a te imádságaid? A szájad felületéről, a gondolataid agy-műveletéből, vagy a szíved sikolt benne irgalomért? 5. Az imádság mindig a hit próbája.
A kananita asszony imádságára Jézus nem megy el leányának meggyógyítására, nem ír elő gyógymódot, nem ad csodatévő orvosságot, csak egy igét ad neki: „Legyen néked a te akaratod szerint.” Ezzel az igével kell tudni neki hazamenni. Ez a nagy próba. Mivel elég neki az ige, mivel fel tud állani imádkozásának térdepléséből úgy, hogy leánya meggyógyulásából még semmit sem lát, de az igének mindent hisz, - megadatik néki annak megtapasztalása, hogy meggyógyult leánya az ige kimondásának pillanatában.
Próbálj így imádkozni s a kananita asszony imádságának története a te imádságod története is lesz.
Ámen.
Imádkozzunk!
Imádságot meghallgató Isten!
Köszönjük Néked, hogy szabad imádkoznunk. Szégyelljük magunkat sok Téged bosszantó imádságunkért s azért, hogy nem volt elég sokszor számunkra az ige felelete, hanem türelmetlenül követeltük azonnali segítségedet.
Magasztalunk Téged azért, hogy Fiad és Szent Lelked mellénk áll imádkozni tanító és imádkozni segítő kegyelmével a mi nyomorúságunknak.
Könyörgünk Néked anyaszentegyházunkért. Templomaid hadd legyenek az imádság házai!
Könyörgünk hazánkért, népünk elöljáróiért. Támogasd őket bölcsességeddel s váltsd valóra rajtuk keresztül is ország építő akaratodat!
Könyörgünk néked a világ békességéért s magasztalunk azért, hogy imádságot meghallgató Istennek bizonyultál eddig, ilyen vagy most is s ilyen maradsz mindörökké, szent Fiad, a mi Urunk Jézus által.
Ámen.
Közének: 295. ének 3. verse A te áldott beszéded Teremjen jó gyümölcsöket! Szent igéd és Szentlelked Térítse a bűnösöket. Vigasztaljon bánatunkban. Bátorítson halálunkban.
Lelkész: Dicsőség legyen az Atyának, a Fiúnak, és a Szent Lélek Istennek, miképpen kezdetben dicsősége volt, úgy legyen mindörökké.
Ámen.
Közének: 328. ének 7. verse Szent halálod halálunk óráján Erősítsen, ha kísért a Sátán; Teáltalad vegyünk diadalmat, Uram Jézus, áldassék irgalmad!
Lelkész: Keresztyén gyülekezet! Mielőtt eltávoznánk Isten szent házából, mindazt ami még a szívünkön van, foglaljuk össze az Úrtól tanult imádságban: Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod. Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert Tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökké.
Ámen.
Gyülekezet: Ámen, ámen. Ámen.
Lelkész: Mindeznek utána; Istennek népe áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged.
Világosítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad és könyörüljön terajtad. Fordítsa az Úr az Ő orcáját tereád és adjon néked békességet. Gyülekezet: Ámen, ámen. Ámen.
Közének: Himnusz. utána: Maradj meg kegyelmeddel Velünk óh Jézusunk, Hogy a bűnös világnak Tőrébe ne jussunk.
Maradj meg Szent igéddel Velünk óh Megváltónk, Földi vándorpályánkon Te légy útmutatónk.
Maradj meg hűségeddel Velünk, Uram Isten. Adj erőt, hogy megálljunk Mindvégig a hitben.

A kananita asszony: a hívő Időpont: 1935. március 17, Böjt 2. vasárnapja
Alapige: Mt 15,21–28 És elmenvén onnét Jézus, Tirus és Sidon vidékeire tére. És ímé egy kananeus asszony jövén ki abból a tartományból, kiált vala néki: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik. Ő pedig egy szót sem felele néki. És az ő tanítványai hozzá menvén, kérik vala őt, mondván: Bocsásd előt, mert utánunk kiált. Ő pedig felelvén, monda: Nem küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz. Az asszony pedig odaérvén, leborula előtte, mondván: Uram, légy segítségül nékem! Ő pedig felelvén, monda: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni. Az pedig monda: Úgy van, Uram; de hiszen az ebek is esznek a morzsalékokból, amik az ő uroknak asztaláról aláhullanak. Ekkor felelvén Jézus, monda néki: Óh asszony, nagy a te hited! Legyen néked a te akaratod szerint. És meggyógyula az ő leánya attól a pillanattól fogva.
Ahhoz, hogy a váltság a mienk legyen, két dolog szükséges: látnunk kell a Megváltót, és látnunk kell magunkat, mint megváltásra szorultakat. Csak akkor kapaszkodunk bele hitünk két karjával a fentről kinyúló, megváltást kínáló szent kézbe, s így lesz a váltság a mienk.
A felolvasott szentige erről a hitről beszél. Nem elméleti oktatást ad róla, mert a hit nem elmélet, nem Istenről való spekuláció, hanem egészen gyakorlati dolog. Egy példában mutatja meg, példában, és nem példázatban. A kananita asszony története nem példázat. Nem úgy született meg Jézus képzeletében, hanem az egész történet valóság.
Egy asszony hitét állítja elénk az ige. Egy asszony hitét, akit Jézus megdicsért. „Ó, asszony, nagy a te hited!...” Ha e dicséret jelentőségét fel akarjuk fogni, nem szabad bizonyos tényez őket figyelmen kívül hagyni.
Először is nem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus nemigen szokta dicsérgetni az emberek hitét. Az a Jézus, aki csodálatos türelemmel tudta fedezgetni a bűnöst, aki hajszálfinoman meg tudta húzni a határvonalat a szánalomra méltó bűnös és az utálatra méltó bűn között, kevésszer talál alkalmat arra, hogy megdicsérje valakinek a hitét. Azért ez a dicséret annál súlyosabb jelentőségű.
A második, amit szintén nem szabad elfelejteni, az, hogy az Úr Jézus például a tanítványok hitét kevesli. Megdorgálja őket, hogy kicsinyhitűek. Pedig Krisztusba vetett hitük arra képesítette őket, hogy elhagyják otthonukat, kenyérkeresetüket, és menjenek a bizonytalanságba Jézus után. A hitük arra képesítette őket, hogy missziói útjukban még az ördögök is engedelmeskedjenek nekik. Boldogan számolnak be erről Jézusnak. Jézus mégis kicsinek találja hitüket. Ha ezt meggondoljuk, akkor különös súlyt kap Jézus dicséretében a kananita asszony hitének ez a jelzője: „Nagy a te hited!”
A harmadik, amit a helyes megértéshez számon kell tartani, az, hogy amikor Jézus a hitről beszél, azt mondja, hogy a hitből egy mustármagnyi is csodákat tud már teremteni.
Akadályokat tud félretolni, hegyeket képes megmozdítani, mert akiben csak egy mustármagnyi hit van is, annak Isten hatalma áll rendelkezésére.
Mikor az ember ezt a három dolgot végiggondolja, akkor döbben rá, hogy mit jelenthet az, hogy Jézus ennek a pogány asszonynak a hitét megdicséri. Miért olyan nagy ez asszony hite a Jézus szemében?
Nagy az asszony hite, mert dacolni tud minden csalódással.
Ott virraszt, ki tudja mióta már, leánya betegágya mellett. Egyszer csak hallja, hogy van egy rabbi a környéken, akiről azt mondják, hogy csodálatos nagy orvos. Minden betegséget meg tud gyógyítani. Nem csupán misztikus felh ő veszi körül orvosi alakját. Emberek jönnek, akik tényekre mutatnak rá. Látták, hogy ördöng ősöket és bélpoklosokat meggyógyított, halottat feltámasztott. Orvosi tudománya kudarcot soha nem vallott. Nincs emberi nyomorúság, amin ő ne tudna segíteni. És akkor, talán egy álmatlan éjszakán kirajzolódik előtte Krisztus, a nagy orvos képe. Hallott arról is, hogy az a rabbi nemcsak nagy tudományú ember, hanem csodálatosan meleg szíve is van. Hallja, hogy meg tudja szánni a betegeket, a síró asszonyt, milyen megért ő a bűnös iránt, és kialakul szívében a jószívű ember képe. Lehet-e csodálni, hogy mikor hallja, hogy Jézus ott jár a közelben, egyszerre felébred benne a vágy a nagy orvos és a jó ember után? Ki tudja, hogyan intézte el otthon, hogy el tudott menni leánya betegágya mell ől, talán csak rácsukja az ajtót, s megy megkeresni álmai eszményét, egyetlen reménységét: Jézust, a nagy orvost és jó embert. Messziről meglátja őt. Nincs türelme megvárni, míg utoléri. Szalad utána, de már messziről kiáltja: „Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!...”
Ekkor zuhan életére az első nagy csalódás. A nagy orvos egy szót sem felel. Pedig tudja, hogy hallotta kiáltását, hisz mindenki, a tanítványok serege is megfordul rá. Jézus felé sem néz, ajka meg sem mozdul, megy tovább. Hát ez a nagy orvos? Hát nem az volna természetes, hogy annál, aki orvosi hivatásra rendezi be életét, mikor nyomorúságot lát, szólaljon meg azonnal a lelkiismeret, és hagyjon ott mindent, örömöt, szórakozást, reménységet, beteljesedést ígér ő alkalmat, és menjen a beteghez, ki reménységét vetette beléje? Micsoda orvos az, aki süket a nyomorúsággal szemben, aki nem ér rá megállani a könyörgésre, és arra sem méltatja a betegéért könyörg ő édesanyát, hogy egy szót szóljon neki? Hát ez a nagy orvos? Még a tanítványok is furcsának találják Jézus viselkedését. Az asszony azonban dacol első csalódásával. Megy tovább Jézus felé, s tovább kiált utána.
Ekkor zuhan életére a második nagy csalódás. Csalódik a jószívű emberben, akit elképzelt magának. Mi sem volna természetesebb, mint az, hogy akinek keblében nem kő, hanem hússzív van, a hozzá legközelebb állóknak közbenjárására meghallgassa a könyörg őt, és teljesítse kérését. De mint valami jégveremből, úgy jön a válasz: „Nem küldettem, csak az Izrael házának elveszett juhaihoz!” Hát ez a jószívű ember, aki szeretetben akarja összeforrasztani az egész világot, aki arról beszél, hogy Isten Fia, és mi mind egy atyának vagyunk a gyermekei! Hogyan tehet így különbséget ember és ember közt! Mindenható hatalmával, gyógyító tudományával csak az Izrael kerítésén belül lev őket akarja megváltani? Akik a kerítésen kívül vannak, azok pusztuljanak, süllyedjenek el a nyomorúság árvizében egyszerűen azért, mert az nem az ő nyája?
A kananita asszony kibírja ezt a második borzasztó csalódást is. Dacol vele. Jézus megy tanítványaival. Egyre jobban távolodnak. Utánuk fut ez a szegény asszony, aki mögött, ki tudja, milyen hosszú út van már! Testi és lelki nyomorúságtól kimerült, agyonkínzott, gyenge n ő. Ez az agyongyötört, holtfáradt asszony siet, rohan Jézus után minden csalódáson keresztül. Mintha csak azt mondaná: Nem bánom, Jézus, hallgathatsz, vagy mondhatsz akármit, tehetsz akármit, én mégis hiszek benned! Hiszem, hogy te szeretsz engemet is, és meg fogod gyógyítani az én leányomat.
Ó, milyen csodálatos ennek az asszonynak csalódásokkal dacoló hite! Úgy érzi, mintha egyre messzebb tűnnék előle a porfelhőben Jézus alakja és vele egyetlen reménysége, leánya meggyógyulásának egyetlen lehet ősége. Fáradt lábát mégis tovább vonszolja, könnyes szemével keresi Jézust a porfelhőben, és míg szalad feléje, minden csalódással dacoló hittel mondja: Én hiszek benned, Jézus, én hiszem, hogy te szeretsz engem, és könyörülni fogsz rajtam!
Ezekben az időkben nagyon sokan vannak, akiknek az élete hasonlít a kananita asszony életéhez. Sokunknak van része hasonló csalódásban. Sokszor alakul másképp a helyzet, mint reméljük. Sokszor más az isteni bánásmód, mint várjuk. Sokszor érezzük úgy, mintha süket lenne felettünk az ég, és nem hatná meg semmi alázatos könyörgés. Sokszor hull vissza minden imádságunk, amellyel ostromoljuk az eget.
Mondd, testvérem, van-e neked minden csalódással dacoló hited, mint volt ennek a kananita asszonynak? Amikor úgy érzed, mindennek vége van, amikor Krisztus, akihez mentél, egyre messzebb tűnik előled, és úgy érzed, egészen magadra maradsz, tudsz-e akkor sötét, magányos úton, porba tűnő Krisztus után csalódásokkal dacoló hittel kiáltani: Én mégis hiszek benned, Jézus, és hiszem, hogy te szeretsz engem!? * * * Nagy a kananita asszony hite azért is, mert dacolni tud minden önérzeti felháborodással.
Ami eddig történt, az csak a gondvisel ő Istenben való hitét mutatja meg. A gondviselő Istenben is sokszor nehéz bízni. Különösen akkor, mikor eltűnik előlünk, és nem hajlandó gondviselését elképzelésünk szerint megmutatni. Sokkal nehezebb azonban a kegyelmes Istenben hinni. Mert, hogy a gondvisel ő Istenben higgyek, ahhoz csak a földi életem nyomorúságát kell látnom. De hogy a kegyelmes Istenben higgyek, ahhoz meg kell látnom elveszett voltomat, a bűneimet. A gondviselő Isten ellen legfeljebb az értelmünknek vannak kételyei, a kegyelmes Isten ellen azonban egész önérzetünk felháborodva tiltakozik. Kegyelem tudniillik csak ott lehet, ahol előbb ítélet volt. A kegyelmes Isten tehát az ítélő Isten háta mögött áll. Csak rajta keresztül látható.
Ennek az asszonynak a hite kibírja ezt a próbát. Dacol minden önérzeti felháborodással, és hisz Krisztus kegyelmében. Azt mondja neki Jézus: „Nem küldettem, csak Izrael házának elveszett juhaihoz!” Mintha csak azt mondaná: Mit akarsz itt, te jött-ment? Izrael házáé ez a föld, mi vagyunk itt itthon, te csak nyomorult, pogány jövevény vagy itt. Neked nincs itt polgárjogod, sem kérni, sem követelni valód! – A kananita asszony nem vág vissza sértett faji önérzettel: Te beszélsz így? Hiszen ti jöttetek ide elfoglalni ezt a földet! Ti vagytok a jövevények. Mi voltunk itt az őslakók. Hogyan mered mondani, hogy nincs jogunk semmihez? – Elnyom minden felháborodást, s megy tovább Jézus után, és könyörög néki.
Utoléri. Letérdel előtte az országút porába. Ekkor jön Jézus ajkáról a másik kemény mondat: „Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni.” Megint ez a borzasztó szakadék, amit megvon a zsidók és a pogányok között! Azok a fiak, akik a kegyelem asztaláról esznek, akiknek joguk van kenyeret kérni, te csak eb vagy, akinek rúgás jár, és ajtó mögött a helye.
Semmi keresnivalód nincs nálam.
Gondold el, mit jelentett ez a két, önérzetet sértő kijelentés az asszony számára! Lehet, – csak az Úr tudná megmondani –, hogy voltak dolgok ennek az asszonynak az életében is, melyek miatt mélyen megalázkodott volna. De most, életének ebben a szakában, olyan lelkiállapotban volt, amikor minden mást inkább megérdemelt volna, csak ezt a megaláztatást nem. Hiszen teljesen felolvad édesanyai tisztségében. Minden gondolata a leányáé. Minden könyörgése, megalázkodása nagy szeretetről beszél. Egy vérző szívű, beteg leányáért aggódó édesanya szívét tapodja meg ez a szó: Te eb, mit akarsz itt, semmi jogod sincs, hogy elém állj!
Sok ember lett volna, aki ezek után feláll, megkeményíti arcvonásait, letörli könnyeit, és szó nélkül ott hagyja az Urat, gondolván: Nincs nekünk egymással több dolgunk, mert aki így tud beszélni egy édesanyával, avval nincs beszélnivalóm. Pusztuljon inkább a leányom, de én neked, Jézus, nem fogok többet könyörögni. Ez az asszony azonban nem emelkedik fel térdeiről, nem háborodik fel, hanem ágaskodó önérzetét legyűrve, elmondja ezt a csodálatos megalázkodó mondatát: „Úgy van, Uram, de hiszen az ebek is esznek a morzsalékokból, amik az ő uruknak asztaláról aláhullanak!” Nem kérek én a kegyelem asztaláról, egyék meg azt a fiak maguk! Nekem csak egy morzsa kell a kegyelem asztala alól, nekem az is elég. Ha százszor megrúgsz is érte, kérem kegyelmed morzsáját!
Krisztus itt egészen más, mint máskor. Nincs az arcán semmi szelídség, ajkán egy meleg mondat, minden szava csíp, vág, ostoroz. De az asszony mégis vallja: Én mégis hiszem, hogy te nem az vagy, akinek mutatod magad, akinek most a szemeim látnak, hanem te kegyelmes Úr vagy, Úr Jézus Krisztus!
Sokszor vezet keresztül ilyen időn bennünket is az Isten. Mintha csak elnémult volna ajkának kegyelmes szava! Mintha csak bűnünkről tudna beszélni! Minden szava ostorcsípés, mérges kígyó marása. Ó, mondd, mikor így összetör és megtapod, tudod-e te is azt mondani: Én mégis hiszem és tudom, hogy te irgalmas és kegyelmes vagy, és kegyelmedből egy morzsa nekem egészen elég!? * * * Nagy a kananita asszony hite, mert dacolni tud minden lehetetlenséggel.
A történet végét nem írja meg az evangélista, csak azt, hogy meggyógyult az asszony leánya, és hogy Jézusnak ez a szava idézte elő a gyógyulást: „Óh, asszony, nagy a te hited!
Legyen neked a te akaratod szerint.” De hogy adott-e Jézus az asszonynak valami más biztosítékot is arra, hogy meggyógyul a leánya, vagy csak hazament, és úgy találta meggyógyulva a leányát, a történetből nem állapítható meg. Valószínűleg nem is történt ott több, mint amit az evangélista leír. Jézus azt mondja: „Legyen neked a te akaratod szerint!”
És erre az asszony szó nélkül sarkon fordul, és megy haza. Megy úgy, hogy nem kapott Jézustól semmit, se orvosságot, se gyógykezelési utasítást, csak egy mondatot. Elmegy vele haza, és tudja, hogy a lányát egészségesen fogja találni. Ha valaki azelőtt azt mondotta volna neki, hogy messziről egy mondattal meg lehet a beteget gyógyítani, nem hitte volna el. De ha most azt mondta volna neki valaki: Kérj hát legalább valami orvosságot! – azt felelte volna: Nem kell.
Nekem ez az egy mondat is elég. Megy boldogan haza. Fáradt lábai most szinte repülnek, csillog a szeme a reménységtől. Beront otthon az ajtón. Tudja, hogy egészséges leányt fog ott a keblére ölelhetni, és csókjaival elhalmozni. Nem is szégyenült meg.
Nagy ennek az asszonynak a hite. Háta mögött van Krisztus. Elment már. Nem lát belőle semmit. előtte bezárt hajléka, hol nem tudja, mi történik. Semmi sincs, ami hitét megerősítené.
Nem jönnek eléje a szolgák jelenteni, hogy jobban van, meggyógyult a leánya. És ő mégis ezen a nagy úton, melyen nem látja sem Krisztust, sem a leányát, megy dacoló boldog nagy hittel: Meggyógyult a leányom!
Sokszor járunk mi is ilyen közbees ő, nehéz, nagy úton. Eltűnt előlünk Krisztus, csak egy biztató mondatot hagyott itt, de még nincs itt semmi sem, ami e mondatot igazolja. Semmi biztató pozitívum, csak pusztaság, homoksivatag. Vajon el tudjuk-e akkor mondani: Hiszek, Uram, és tudom, hogy minden lehetséges a hívőnek!? * * * Egy megdicsért hitű asszony állt előttünk. A megdicsért hit örömöt jelent Jézusnak. A tanítványok hite, melyet meg kellett szidni Jézusnak, fájdalmat okozott néki. Nem gondoljátok, hogy a fájdalmak útján járó Úr Jézus Krisztus mennyire vágyódik az után, hogy legyenek emberek, akiknek azt mondhassa: „Nagy a te hited!” Talán azért nem felel, azért utasít vissza, azért engedi, hogy csalódjál benne, azért szid és tör össze, azért nem ad semmi pozitívumot, melyre jó reménységgel építhetnél, mert azt szeretné látni, hogy milyen nagy hittel tudsz mindezzel dacolni, és mert úgy vágyódik utána, hogy a kananita asszony szomorú útján, Tírus és Sidon határán vezet ő életed felett neked is elmondhassa: „Nagy a te hited.”
Ámen.

Próbás idők Időpont: Böjt 2. vasárnapja, 1956. február 26.
Alapige: Máté 15,21-28.
És elmenvén onnét Jézus, Tirus és Sidon vidékeire tére. És ímé egy kananeus asszony jövén ki abból a tartományból, kiált vala néki: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! Az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik. Ő pedig egy szót sem felele néki. És az ő tanítványai hozzá menvén, kérik vala őt, mondván: Bocsásd előt, mert utánunk kiált. Ő pedig felelvén, monda: Nem küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz. Az asszony pedig odaérvén, leborula előtte, mondván: Uram, légy segítségül nékem! Ő pedig felelvén, monda: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni. Az pedig monda: Úgy van, Uram; de hiszen az ebek is esznek a morzsalékokból, a mik az ő uroknak asztaláról aláhullanak. Ekkor felelvén Jézus, monda néki: Óh asszony, nagy a te hited! Legyen néked a te akaratod szerint. És meggyógyula az ő leánya attól a pillanattól fogva.
A múlt vasárnap Jézus megkísértéséről szólt az ige, ma egy ember megkísértésének története áll előttünk. Mindkét kísértés-történet győzelemmel végződik. A különbség a kettő között az, hogy míg Jézusnál az ördög kísért Isten engedelmével, itt Jézus képében maga Isten a kísértő, persze nem a szó bűnbe csábító értelmében. Jézus próbára teszi a kananita asszonyt. A történet elbeszélése is mutatja, hogy a szent író számára nem a beteg leány meggyógyítása a fontos, hanem az a bánásmód, mellyel Jézus a beteg leány meggyógyításáért imádkozó édesanyával bánik. Ilyen gyógyítás rengeteg volt Jézus életében, ez a tény tehát nem ragadta meg az evangélista figyelmét, a rendkívüli, a feljegyzésre méltó a próbatétel volt.
Ma is vannak ilyen nehéz, próbás idők. Nézzük meg közelebbről, milyenek ezek! 1. Próbás időbe kerülünk, mikor Isten hallgat.
A történet szerint Jézus Tirus és Sidon vidékén jár. Hírét veszi ennek egy édesanya, az elbeszélés szerint egy kananeai asszony, kinek súlyos beteg a leánya. Ő maga pogány, Jézus pedig a zsidók Messiása, mégis felkeresi, hiszen mit meg nem próbálna beteg gyermekéért egy édesanya. Mikor rájuk akad, már messziről kiált: „Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!
Az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik.” Jézus azonban egy szót sem felel neki.
Mintha nem is hallaná, pedig lehetetlen, hogy ne hallja. Az édesanya torkaszakadtából kiált, Jézus azonban nem engedi zavartatni magát, megy tovább a maga útján, egyre messzebb a kiáltozó édesanyától.
Érthetetlen magatartás. Talán nem jót kér az asszony? Dehogynem. Egészséget kér, az ördögtől való szabadulást egy betegnek és megszállottnak. Nem magának kéri, hanem a gyermekének. Vagy talán nem jól kéri? Dehogynem. Urának ismeri el Jézust. Dávid fiának, tehát a megígért Messiásnak vallja. És nem valami megfizethető orvosi ténykedést kér, hanem könyörületet, az ördög munkájának lerontását attól, aki azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. Erre a hallgatásra nincs magyarázat. Épp ez az érthetetlen hallgatás a próbatétel.
Isten népe ismeri Istennek ezt az érthetetlen hallgatását. Jeremiás is kesereg efölött, mikor Siralmaiban így sír: „Felöltötted a felhőt, hogy hozzád ne jusson az imádság.” /3,44./ A zsoltáríró is ilyen próbás, nehéz, érthetetlen időkre mondja: „Gondolkodom, hogy ezt megérthessem; de nehéz dolog ez szemeimben.” /Zsolt. 73,16./ Az Új Testamentum is beszél olyan példázatokról, melyekben arról van szó, hogy „elutazik” Isten s magára hagyja az embereket. /Máté 25,14-15./ Lázár betegágyához sem jő válasz Jézustól Máriának és Mártának. /Ján. 11,3-6./ Magának Jézusnak is keresztül kellett mennie ezen a gyötrelmen. Ez váltotta ki belőle a kereszten ezt a kiáltást: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” /Máté 27,46./ Rettenetes az ilyen próbás idő. Futunk Isten után s Ő egyre jobban elvész a távolság ködében szemünk elől. Kiáltunk utána, de mintha üres levegőbe kiáltanánk, vagy mintha megsiketült volna Isten, nem jön felelet. Kétségbeesve roskadunk össze s rekedten mormoljuk magunk elé: „Ügyemmel nem gondol Istenem.” /Ézs. 40,27./ Tudjuk, hogy sokszor büntetésből jön ránk ez a nagy némaság. Futottunk Isten elől, mikor Ő keresett minket, most mi keressük s Ő fut előlünk. Nem hallgattunk reá, mikor Ő beszélt hozzánk, most Ő nem hallgat reánk, mikor mi beszélünk Hozzá. /Ámos 8,11-12./ Sokszor a meg nem bánt és be nem ismert bűnünk választ el Istentől s nem világosítja meg orcáját mirajtunk s nem áll helyre a közösségünk Vele addig, míg ezt nem rendezzük. /Máté 5,23-24./ Van azonban úgy is, hogy ennek a hallgatásnak nem a büntetésjellege domborodik ki, hanem a próbajellege, mint a kananita asszonynál is. Úgy járunk, mint Ezékiás király, kiről meg van írva, hogy „elhagyá őt az Isten, hogy megkísértené őt és meglátná, mi volna az ő szívében.” /II. Krón. 32,31b./ Ha rád köszönt ilyen nehéz, próbás idő, gondolj a kananita asszonyra! Ne sértődj meg Isten hallgatásán! Ne hagyd abba az Utána való kiáltást! Még a saját szemednek és fülednek se higgy, melyek arról akarnak meggyőzni, hogy ügyeddel nem törődik Istened! Hallja Ő jól.
Tud is, akar is segíteni! Csak próbál. Kísért, mert látni akarja, hogy mi van a szívedben. Hát mutasd meg, hogy mi van a szívedben: Jákób imádsága: "Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet." /I. Mózes 32,26./ 2. Nem az az egyedüli próbás idő, mikor hallgat Isten. Próbás időbe kerülünk akkor is, mikor Isten visszautasít.
A történet szerint Jézus nem engedi zavartatni magát az asszony kiáltozásától, de az asszony sem engedi lerázni magát Jézus hallgatása által. Jézus továbbmegy tanítványaival, de az asszony utána iramodik. Közben folyton kiált s kiáltása egyre közelebbről, egyre hangosabban hangzik: „Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!” Már a tanítványok is megsokallják s közbenjárnak az érdekében. Jézushoz lépnek s kérikőt: „Bocsásd előt, mert utánunk kiált.” Ekkor végre megszólal Jézus. Felel, de nincs köszönet benne. Hallgatása csak közönyt mutatott, szava azonban már egyenes visszautasítást tartalmaz. Nemcsak az asszony kérését utasítja vissza, hanem még a közbenjárást is, mikor így szól: „Nem küldettem, csak az Izrael házának elveszett juhaihoz.”
Nagyon nehéz, próbás idők azok, amikor Isten visszautasít minket, amikor visszautasítása nemcsak hallgatás immár, még csak nem is a szabadító cselekedet elmaradása, tehát a tények beszédével való visszautasítás, hanem egyenesen hozzánk szóló ige, mely eltemeti minden reménységünket. Ilyenkor szoktunk segítséget keresni imádkozó testvéreinkben. Közbenjáró imádságukat kérjük. Belekapaszkodunk abba az igébe, hogy „imádkozzatok egymásért, mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” /Jak. 5,16./ Keresünk olyanokat, akiket magunknál igazabbaknak ismerünk, hátha kedvesebb Isten előtt az ő könyörgésük mint a miénk. Mozgósítjuk lelki testvéreinket. Belekapaszkodunk azokba az igékbe, melyek a közös imádkozásnak ígérik a meghallgatását. /Máté 18,19./ Azután leborulunk a legnagyobb, az egyetlen Közbenjáró, Jézus Krisztus előtt s az Ő közbelépését kérjük az Atyánál. Mindhiába. Jézus is elutasít. Lehet-e még egyáltalán reménysége annak, akit még Jézus is visszautasít? Hátha még olyan is hozzá a visszautasítás, mint a kananita asszony történetében, hogy nemcsak egy adott esetre vonatkozik, hanem elvi állásponton mutatja ki kérésem teljesíthetetlenségét! /24. v./ A kananita asszony példája arra bíztat, hogy ne hagyj fel a reménnyel. A jog Istenétől fellebbezz a kegyelem Istenéhez! Ahogyan a pogánynak nincs joga Jézushoz, úgy nekem sincs jogom arra, hogy kérésem teljesítését várjam. Büntetésnél egyebet nem érdemlek Tőle.
Igaza van, mikor elutasít. De én nem is jogot keresek, hanem kegyelmet kérek. Aki a kegyelemre bízza magát, megállja a próbát. 3. A próba azonban ezzel még nem ér véget. Próbás időkbe kerülünk, mikor Isten megaláz minket.
Az asszony, mikor a történet szerint utoléri Jézusékat, leborul Előtte és így könyörög: „Uram, légy segítségül nékem!” /25 .v./ Megértő irgalom helyett azonban súlyos sebet kap.
Jézus így szól hozzá: „Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni.” /26. v./ Milyen mélységes megalázás! Tudjuk, hogy a Talmud és a benne élő zsidóság a pogányokat kutyáknak nevezi és tekinti, de ezt egy, gyermeke életéért könyörgő édesanyára mondani, micsoda szívtelenség.
Néha minket is nagyon megaláz Isten. Nemcsak egyes bűneinket olvassa fejünkre, hanem az állapotunkat leplezi le: Nem tartozol Isten nyájához. Nem vagy gyermeke Isten családjának. Ki vagy rekesztve Isten országából.
Ez a próba legmélye. A kananita asszony mégis azt mondja: Ne hagyd abba! Ő sem hagyta abba. Nem ugrott fel térdeiről felháborodva, nem utasította vissza a sértést, nem átkozta meg a „szívtelen Jézust”, hanem belekapaszkodott a megalázó mondat egy parányi részébe, egy kicsinyítő képzőbe. Az eredeti szöveg nem általában beszél kutyákról, hanem kimondottan kis kutyákról beszél. Ez a kicsinyítő képző az asszony szemében egyszerre elveszi a mondat sértő értelmét. Szeme előtt megjelenik egy idillikus családi kép, ahol a nagy család az asztalnál ül és étkezik, az asztal alatt pedig ott csetlenek-botlanak a családhoz tartozó kis kutyák. Az asztalnál ülő gyermekek szokás szerint elég vigyázatlanul esznek, hol ez, hol az hull ki kezükből és esik az asztal alá az ott lábatlankodó kis kutyák nagy örömére.
Ezekért a kis morzsákért könyörög Jézushoz a koldus alázatos és minden odavetett kis falatért hálás lelkületével.
A próbás idők mindig megaláznak. Ne elégeld meg a megaláztatás mélységét, ha Isten még úgy látja, hogy „Mélyebbre még!” Borulj le egészen a porba, alázd meg egészen magadat s megállod a próbát.
A kananita asszony megállta a próbát. Öröm volt ez Jézusnak is, ezért dicsérte meg. Öröm volt ez magának az édesanyának is, ezért futott el Jézus gyógyító parancsa után szinte köszönő szó nélkül haza. Öröm volt a beteg gyermeknek is, aki boldogan várta egészségesen haza édesanyját. Mi akadálya van annak, hogy mi részesei lehessünk ennek az örömnek?
Ámen.