Túróczy Zoltán

Isten szeretet és mi…?
Időpont: 1952. június 15. Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap
Alapige: 1János 4,16-21
És mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét. Az Isten szeretet; és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is ő benne.
Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint ő van, úgy vagyunk mi is e világban.
A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.
Mi szeressükőt; mert ő előbb szeretett minket! Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?
Az a parancsolatunk is van ő tőle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.
Szentháromság vasárnapjával befejeződik az egyházi esztendő úgynevezett ünnepi fele s a mai vasárnappal megkezdődnek a Szentháromság ünnepe után való vasárnapok, melyek az egyházi esztendő úgynevezett ünneptelen felét alkotják. Az ünnepi fél a nagy üdvtényekre emlékeztet. A karácsonyi ünnepkör arról beszél, hogy az Atya Isten úgy szerette e világot, hogy a Fiát adta oda érte. A húsvéti ünnepkör arról beszél, hogy a Fiú Isten úgy szerette e világot, hogy meghalt a bűneiért. A pünkösdi ünnepkör arról beszél, hogy a Szent Lélek Isten úgy szerette ezt a világot, hogy megtéréséért egyházat alapított s az evangéliummal hívja, gyűjti, megvilágosítja, megszenteli, az egy igaz hitben megtartja az embereket. Az egyházi esztendő ünnepi fele azt mutatja be, amit János apostol a mai igében röviden így foglal össze: Az Isten szeretet. Még pedig nem valami elvont szeretet, vagy általános szeretet, hanem irántunk való szeretet, irántad és irántam való.
Vajon el tudta-e érni nálad az egyház igehirdetésével az egyházi esztendő lezáródó ünnepi felében, hogy megismerted az Istennek irántad való szeretetét? Vajon meg fog-e látszani az ünnepnélküli félévben ennek a megismert szeretetnek a következménye az életedben? Meg kell látszania! Erről beszél a mai szent lecke. 1. Meg kell látszania a hűségben! Ez az ige első üzenete. „Aki a szeretetben marad, az az Istenben marad és az Isten is őbenne.” A szeretetben való megmaradásról, a megmaradó szeretetről beszél ezekben a szavakban az apostol. A szeretet megmaradása a hűség, a hűség pedig a szeretetnek kis dolgokban való jelentkezése. Az igazi szeretet nem szalmakazal lobogó lángú, de hamar elhamvadó égése, nem egy tűzhányó félelmetes lávája, mely azután egy idő múlva kővé merevedik, hanem a tűzhely csendes parazsa, mely világít a sötétben, melegít a didergésben s eledelt készít a családnak az éhségben.
Ez a szeretet ritka e világban. Istent sokan és sokszor szeretik, nem csupán a szükség kényszerítő ereje következtében érdekből, hanem őszintén is, de kevesen és kevésszer hívek hozzá.
Emlékezz csak vissza, hogyan szeretted őt a konfirmációdkor, milyen áhítattal vetted magadhoz először az Ő testét és vérét, hová lett mindez a hétköznapok szürkeségében? Milyen odaadás élt a lelkedben egy-egy evangelizáció alkalmával a megdicsőülés hegyén, hová tűnt el az új élet a régi körülmények között? Mikor bűneid miatti szorongásodra kegyelemmel és szabadítással felelt az Úr, milyen hálamáglya lobogott a szívedben, miért van ma csak hunyó parázs már belőle? Nem maradtál meg a szeretetben, mert nem voltál hű.
A hűségnek azonban nemcsak bennünk való nehézsége van. Istennek irántunk való szeretete ugyanis nem mindig érzékelhető. Isten olykor elrejti a szeretetét. Ezek a hűség számára próbás idők. Ilyenkor látszik meg, hogy mi csak megismertük-e, vagy el is hittük, hogy Isten szeretet /16a. vers/. Ilyenkor nem segít a tapasztalat, de átsegít a hit.
Tartsd meg tehát a szeretetet s a szeretet megtart téged Istenben! 2. Isten szeretete megismerésének meg kell látszania az üdvbizonyosságban is! „Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint ő van, úgy vagyunk mi is e világban.” /17.v./, így folytatódik az ige. Az apostolnak bizodalma van az ítélet napjához. Nem fél attól. Tudja, hogy az ítélet üdvösségre fog szólni.
Mire alapítja ezt a bizodalmát? Nem vakmerőség így gondolkozni? Még ha most, ebben a pillanatban úgy látná is, hogy ha most halna meg, üdvösségre jutna, hogy meri ezt állítani a jövőre vonatkozólag. Még a célig minden el is veszhet.
Az apostol nem magára alapítja üdvbizonyosságát, hanem Isten iránta való szeretetére.
Isten szeretete ugyanis üdvözítő szeretet, mely a kereszten üdvösségünkért kegyelmesen mindent elvégezett. Péter apostol is így néz az üdvösség kérdésére: „Isten hatalma őriz hit által az idvességre, amely készen van” (1Péter 1,5). Ezt a kegyelmet hitében elfogadta, Krisztustól tanult szeretetével e világban megbizonyította. Ezért nem fél az ítélet napjától, hanem örömmel várja vissza Krisztusát, ki neki a teljes váltságot hozza majd. Ez az üdvbizonyosság tehát nem beképzelt üdvgőg, hanem Isten nagy kegyelmi tényeire való hitbeli támaszkodás.
Van-e neked ilyen üdvbizonyosságod? Nem vélt érdemeid ingoványára támaszkodó öncsalásod, hanem a Krisztus érdemére támaszkodó hitbizonyosságod? Ha nincs, akkor, ha szereted is Istent, csak töredékszeretet van benned Isten iránt. Teljessé csak azzal lesz a szeretetet, ha bizodalmunk van az ítélet napjához. 3. Isten szeretete megismerésének meg kell látszania a félelem nélküli életben is!
Így folytatódik az ige: „A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben. Mi szeressükőt; mert ő előbb szeretett minket!” /18-19.v./ Eszerint az az ember, akinek szívében nincs félelem az ítélet napjától, tehát a világ végétől, nem fél magában a világban sem. Egyszerűen így mondhatnánk: Aki nem fél a halálban, az nem fél az életben sem. A félelem ugyanis nem a félelemgerjesztő körülmények, hanem a szív békétlenségének következménye, a szív pedig nyugtalan mindaddig, míg meg nem nyugszik Istenben. Az Istentől elszakadt szív magától megtelik félelemmel. Ott is fél nagy félelemmel, ahol nincsen félelem, mondja az 53. zsoltár 6. verse. Minden levélrezzenésre összerezzen, minden alaptalan hír is feldúlja, úgy érzi, hogy sötétben botorkál s ezért rémeket lát örök gyanakvásában. Bizony, igaza van az igének: A félelem gyötrelemmel jár.
Ne fogd a körülményekre, vagy gyenge idegeidre gyötrő félelmedet! Nem a világban, vagy idegállapotodban van a baj gyökere, hanem az Isten szeretetébe vetett hitedben. Nem hitted el, hogy szeret az Isten. Ez a hitetlenség az oka mindennek. Ezért hordod roskadozva, egyedül minden terhedet, ezért növeled azt a holnap miatti aggodalmaskodással, ezért nem látsz a bajok útvesztőjében kivezető utat, ezért gondolsz arra, hogy Isten ellened van, vagy legalább is nem törődik veled és ügyeddel.
Ennek a félelemnek csak egy orvossága van: a hívő szeretet. Hit abban, hogy szeret az Isten és szeretet az iránt az Isten iránt, akinek szeretetében hiszek. Ez kiűzi a félelmet. A félelemgerjesztő körülmények, a roskasztó gondok, a kilátástalan holnap talán mind megmaradnak, de másképp nézek rájuk. Velem van Istenem. Így is mondhatnám: Pártomon van az Isten, nem félek, ki vagy mi árthatna nékem?
Ha félelemmel teli szívednek nehéz hinni Isten szeretetében, gondolj arra, hogy Ő előbb szeretett minket. Ez azt jelenti, hogy Isten irántunk való szeretete nem a mi magatartásunk következménye, hanem azt megelőző, tőlünk független szeretet. Lehet, hogy arra gondolsz, s ez zavarja hitedet, hogy ilyen embert, mint én, nem szerethet a szent Isten. Így igaz, ha Isten szeretete „utóbbi” szeretet lenne. De nem igaz, mert Isten szeretete előbbi szeretet. Szabad azonban ezt az igét úgy is magyarázni, hogy mikor nehéz Isten szeretetében hinni, akkor Isten előbbi, tehát a múltban megmutatott szeretetére kell gondolnunk s ezzel erősítenünk gyenge hitünket. Ezért kell a kereszt alá menekülni mindig a félelem idején, hogy megteljék a szívünk Isten irántunk való szeretetébe vetett hittel. 4. Isten szeretete megismerésének meg kell látszania a felebaráti szeretetben is!
Így fejeződik be az ige: „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát? Az a parancsolatunk is van ő tőle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” /20-21.vers/. Az apostol elválaszthatatlanul összetartozónak tekinti az Isten és a felebarát iránti szeretetet. Ha az egyik megvan, a másiknak is meg kell lennie, s ha nincs meg, akkor hazugság az egyik is. János kemény szóval hazugságnak bélyegez tehát minden Isten felé elmondott szerelmi vallomást, minden imádságot, minden lelkes éneket, minden érette hozott áldozatot, melyet nem követ az atyafiak iránti szeretet. Talán még az sem jó kifejezés, ha azt mondjuk, hogy a felebaráti szeretetnek követni kell az Isten iránti szeretetet. Az ige nem egymásutániságba állítja a kettőt, hanem „és” kötőszóval köti össze, tehát egymásmellettiségbe állítja. Egyszerre kell mind a kettőnek meglenni bennünk.
Ha nehezen megy, két dologra gondolj! Az egyik az, hogy a felebaráti szeretet Isten iránti szeretetünknek létbizonyítéka, életjele. Ez igazolja, hogy szeretem Istent. Mihelyt erre gondolok, nem az ember szeretetreméltósága lesz a döntő számomra, hanem Isten és tudom szeretni Istent az atyafiban.
A másik, amire jó gondolnunk az, hogy a szeretetem nem az atyafi magatartásának visszhangja bennem, hanem Isten parancsának való engedelmeskedés. A szeretet tehát kötelesség. Mihelyt erre gondolok, könnyebb szeretni a kevésbé szeretetre méltót is, hiszen a kötelesség független a munka kellemetes voltától.
A mai vasárnap evangéliumi szent leckéje a gazdag és Lázár története. Ez a történet is a szeretetről szól, és az ítéletről beszél. Megmutatja, hogy itt ma oly dolgokról volt szó, melynek rendelt idejük van, s amelyekkel végzetesen és helyrehozhatatlanul el lehet késni. Ne késlekedj tehát!
Ámen.

Isten szeretete Időpont: Karácsony 2. napja – 1953. december 26.
Alapige: 1Jn 4,9-16 „Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa. Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást. Az Istent soha senki nem látta: Ha szeretjük egymást, az Isten bennünk marad, és az ő szeretete teljessé lett bennünk: erről ismerjük meg, hogy benne maradunk és ő mibennünk; mert a maga Lelkéből adott minékünk. És mi láttuk, és bizonyságot teszünk, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül. A ki vallja, hogy Jézus az Istennek Fia, az Isten megmarad abban, és ő is az Istenben. És mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét.
Az Isten szeretet; és a ki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is ő benne.”
Karácsony a szeretet ünnepe, de nem azé a szereteté, amely az embertől telik, és az emberre vonatkozik.
Az ember ennek az Istentől függetlenített szeretetnek ünnepévé tette karácsonyt, holott karácsony épp az isteni szeretetről beszél. Az ember arról a szeretetről beszél, mely az embertől indul ki és emberre irányul, az ige pedig arról a szeretetről, mely Istentől indul ki és az emberre irányul. Az Istentől függetlenített emberi szeretet olyan, mint a gyökerétől megfosztott karácsonyfa. Sokáig tartja még zöld színét, sok minden ékességet lehet ráaggatni, de sorsa kikerülhetetlenül az elszáradás, a szemétdomb. 1. Isten szeretetéről azt mondja az ige, hogy az rejtett.
Így kezdődik a szentlecke: nyilvánvalóvá lett az Isten szeretete. Nyilvánvalóvá annak kell lennie, ami különben önmagától nem nyilvánvaló, ami el van rejtve, ami csak akkor lesz látható és megismerhető, ha lehull róla a rejtő lepel. Sok oka van annak, hogy Isten szeretete rejtett, csak néhányra mutatunk rá a sok okból.
Isten szeretete elrejtett a Sátán miatt. A Sátán eltakarja előlünk Isten szeretetét, félremagyarázza szándékait, kétséget akar bennünk támasztani cselekedeteinek jósága iránt. Így csalja lépre Évát is.
Bebeszéli Évának, hogy Isten azért tiltotta el az embert a fa gyümölcsétől, mert irigy, s nem akarja, hogy az ember olyan legyen, mint Isten. Aki elhiszi az ördögnek, hogy Isten nem szeret, az akkor is, most is a bűn martaléka lesz.
Isten szeretete elrejtett a bűneink miatt is. A bűn válaszfalat emel közénk és Isten közé. Nem láthatjuk tőle Istent, mert Istent csak a tiszta szívűek láthatják meg (Mt 5,8). Rossz a lelkiismeretünk, nem merünk hinni abban, hogy Isten mégis szeret. Maradék igazságérzetünk arról győz meg, hogy büntetésnél egyebet nem érdemelünk, s félelemmel és rettegéssel csak azt lessük mindig, mikor csap le ránk Isten ostora. Úgy vagyunk, mint az első emberpár az édenben. Hiába közeledik Isten hozzánk, mi futunk előle, s rejtekhelyeket keresünk. Hiába szólít meg, nem merünk hívó szavára felelni. El sem tudjuk képzelni, hogy nem büntetni, hanem szeretetből megmenteni jön. Rossz lelkiismeretünktől felszított képzeletünk még szeretetének jelei mögött is haragját látja, s attól remeg.
Isten szeretetét azonban nemcsak a Sátán és a bűn rejti el előlünk, hanem sokszor maga Isten is. Az ő szeretete nem becéző, hanem nevelő szeretet, s ezért, ha úgy látja, hogy szeretetével visszaél az ember, tud kemény is lenni szeretetből. Jégpáncélt ölt magára, holott alatta olyan a szíve, mint egy vulkán.
Haraggal csapkod körülöttünk, mint nyári förgetegben a villám, pedig az egész csak műharag. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a bocsánatot kérőnek milyen gyorsan kész megbocsátani.
Hiszed-e, hogy szeret az Isten akkor is, ha semmit sem látsz szeretetéből? 2. Aki szeret, az nem tudja, de nem is akarja sokáig titkolni szeretetét. Leleplezi önmagát, elárulja szívét, s így nyilvánvalóvá lesz, ami eddig rejtett volt. Így van Isten rejtett szeretete is. „Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra (…) engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (9–10. v.) Isten szeretete az ige szerint megbizonyított szeretet.
A szív rejtett szeretetét ajándékok árulják el s bizonyítják. Isten is az ajándékaival mutatja meg, mennyire szeret. Mindennapi földi életünkben is bőven ellát mindennel, amire lelkünknek s testünknek szüksége van. Ez maga is elég volna annak bizonyítására, hogy Isten szeretet, János azonban mindezt szóra sem méltatja. Nem azért, mintha természetesnek tartaná, hogy van élelme, ruhája, egészsége, munkája stb. Tudja jól, hogy ez is mind Isten kegyelmes szeretetének jele, de számára nem ez a fő bizonyíték. Ha mindez nem volna is, ő akkor is vallaná, hogy Isten szeret. Ha éheznie és rongyoskodnia kellene, ha betegágyon fetrengene kínok között, akkor sem rendülne meg abban a hitében, hogy Isten szeretet. Ezekben a dolgokban ugyanis sokszor sajátságosan keveredik az isteni és az emberi szeretet.
Isten megadja minden embernek mindazt, ami földi szükségleteire tartozik, de az egyik ember kapzsi és irigy kezén sokszor eltűnik a felebarát kenyere. Ezen a vonalon tehát a „nincs” nem annak a bizonyítéka, hogy Istenben nincs szeretet, hanem annak, hogy az emberben nincs egymás iránt való szeretet.
János számára Isten szeretetének fő bizonyítéka a jászol és a kereszt, karácsony és nagypéntek.
Olyan tények ezek, amelyek előtt minden kételkedésnek el kellene némulnia. Aki egyetlen egyszülött fiát hajlandó nekünk ajándékozni, tehetetlen kisgyermek testébe öltöztetni, ebbe a rideg világba küldeni s értünk a kereszten kínos halálra juttatni, annak a szeretetében nincs jogunk kételkedni. Annak a szeretete letagadhatatlanul és vitathatatlanul be van bizonyítva.
Még van valami, amiben János Isten szeretetének bizonyítékát látja, s ez az, hogy Isten szeretete megelőző, kezdeményező szeretet. „Nem abban van a szeretet – mondja –, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket…” (10. v.) A szeretetet tehát Isten és ember között Isten kezdi. A mi szeretetünk csak visszhangja annak, amit Isten kiált bele az emberszívek sziklafalába.
Tények ezek, melyeket csak az nem lát, aki nem akarja látni. Látod-e te is? El tudod-e Jánossal mondani: „mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét” (16. v.)? 3. Éppen azért, mert Isten szeretete nem viszontszeretet, hanem elsődleges, kezdeményező szeretet, az ige szerint egyben elkötelező szeretet is. Megható gyöngédséggel figyelmezteti János levele olvasóit Isten szeretetének erre az elkötelezésére. „Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást.” (11. v.) János tehát úgy látja, hogy Istennek irántunk való szeretete elsősorban arra kötelez minket, hogy egymást szeressük. Nem azt köti a lelkükre, hogy szeressük Istent, mert ő előbb szeretett minket, hanem azt, hogy a láthatatlan Istent a látható felebarátban kell szeretnünk. Így magyarázza közelebbről ezt a kérdést: „Az Istent soha senki nem látta: Ha szeretjük egymást (…), az ő szeretete teljessé lett bennünk…” Az apostol tehát különbséget tesz hiányos és teljes szeretet között. Az a szeretet, mely szereti Istent, akit nem lát, de nem szereti a felebarátját, Isten gyermekét, vagyis a saját testvérét, akit lát, az nem teljes, hanem hiányos szeretet. Persze fordítva is igaz. Az a szeretet, mely szereti a felebarátját, de nem szereti felebarátjának s önmagának édesatyját, az Istent, szintén hiányos szeretet. A teljes szeretetben mind a kettő benne van, mégpedig nemcsak szoros egymásutánban, hanem elválaszthatatlan összeforrottságban. A teljes szeretet egyszerre és együtt szereti Istent és a másik embert. Istent a felebarátban szereti s a felebarátban Istent. Minden más szeretet, mely ezt az Istentől rendelt egységet megbontja, hiányos, csonka, amputált, rokkant szeretet.
Érzed-e te is az Isten szeretetének ezt az elkötelezését, vagy csak élvezője akarsz lenni annak, hogy szeret az Isten? Ez alól a kötelezettség alól csak Isten szeretetének elvesztésével lehet kibújni. 4. Isten szeretete az ige szerint végül ígéretes szeretet.
Négy nagy ígéretet állít elibénk az apostol. Az egyik az élet ígérete. A 9. versben azt mondja, hogy Isten szeretetből azért küldte Fiát e világra, hogy éljünk általa. A második a kegyelem ígérete. A 10. vers szerint Isten úgy szeretett minket, hogy elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. A harmadik a Szentlélek ígérete. A 12. és 13. vers arról beszél, hogy aki megmarad az Isten teljes szeretetében, annak a maga Lelkéből ad. A negyedik az Istennel való tartós közösség. A 15. és 16. vers abban csendül ki, hogy aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne.
Csupa olyan ígéret, melynek birtokáért sóvárogva sóvárgunk. Mennyit szenvedünk az alatt, hogy az az élet, amit élünk, nem méltó az élet nevére, hogy a kegyelemben nem tudunk megmaradni, hogy Szentlélek nélkül olyan gépiesen halott, erőtelen és erőltetett az egész keresztyénségünk, s hogy Istenhez való viszonyunk olyan, mint a változó hold ragyogó holdtölték után pislákoló, felhők között szégyenkező újholddal! Mi mindent próbálunk azért, hogy életünk az újonnan született ember élete legyen! Nézd, itt valami egészen egyszerű utat kínál Isten! Nem kíván emberfölötti áldozatokat, nehéz kegyességi gyakorlatokat, elénk siető szeretetével csak egyet ajánl: Szeress! Szeress, de nem az ember Istentől függetlenített szeretetével, hanem Isten szeretetének karácsonyi visszhangjával! Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és felebarátodat, mint önmagadat! A többit bízd a szeretet Istenére!
Az ő ígéretei nem a szerelmes, nagyhangú, pózoló, meggondolatlan ígéretei. Isten szótartó Isten.
Karácsony is ezt mutatja. Évezredes ígéretét váltotta benne valóra. A szeretetnek tett ígéreteit sem dobta a háta mögé. Egyszer te is a betlehemi pásztorok ámuló szemével fogod énekelni: „Eljött már, akit az atyák rég vártak, Sok királyok is kit látni kívántak, Kiről próféták jövendőt mondottak, Nyilván szólották.” (135. ének 3. v.) Ámen.

A szeretet jutalma Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap – 1954. október 17.
Alapige: 1Jn 3,18–24 „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal. És erről ismerjük meg, hogy mi az igazságból vagyunk, és így tesszük bátorságosakká ő előtte a mi szíveinket. Hogy ha vádol minket a szív, mivelhogy nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud. Szeretteim, ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez; és akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait, és azokat cselekeszszük, a mik kedvesek előtte. Ez pedig az ő parancsolata, hogy higyjünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, a mint megparancsolta nékünk. És a ki az ő parancsolatait megtartja, az Ő benne marad, és Ő is abban; és abból ismerjük meg, hogy bennünk marad, abból a Lélekből, a melyet nékünk adott.”
Van-e a szeretetnek jutalma? Ez a kérdés merül fel az emberben, míg a mai igét olvassa. Ez a kérdés azonban nem érdekli azt, aki igazán szeret. Az igazi szeretet nem keresi a maga hasznát. Mégpedig nem csak a földön az embereknél, hanem a mennyben sem Istennél. Aki a szeretet haszna felől gondolkodik, mielőtt szeretne, aki azt számítgatja, hogy hasznos befektetés-e a szeretet, az nem szeret. Az igazi szeretet nem haszonért szeret, hanem attól függetlenül, belső indításra. A Biblia nyelvén szólva inkább: felső indításra. Az igazi szeretet isteni indításra buzog fel az emberi szívben. Mert Isten előbb szeretett engem, az én szívemben is viszontszeretet fakad fel iránta, s mivel az az Isten, akit szeretek, azt szeretné, azt parancsolja, hogy szeressem felebarátomat, szeretem a felebarátomat, függetlenül attól, hogy méltó- e arra, hálás-e érte. Szeretem a felebarátomat egyszerűen azért, mert szeretem Istent. Ez a szeretetem nemcsak indítóokában isteni, hanem módjában is. Szeretném a felebarátomat úgy szeretni, mint Isten szeret. Isten pedig szóval és tettel szeret, igével és áldozattal. Szeretete a testté, tehát testté lett igében, Jézus Krisztusban, s az ő kereszten hozott áldozatával lett nyilvánvalóvá. Az a vágyam, hogy az én felebaráti szeretetem se legyen üres frázis, hanem szóban és cselekedetben valósággá váló meleg érzés!
Mindez világossá teszi, hogy mikor szeretem a felebarátomat, tulajdonképpen Istennel van dolgom, nem pedig a felebarátommal. S mivel Istennel van dolgom, ezért van a szeretetnek jutalma. Emberektől legfeljebb hálátlanságot és új követeléseket kapunk. Önzésük jogforrássá formálja az irgalmat. Isten azonban kölcsönnek tekinti a felebaráti szeretetet. Neki adott kölcsönnek. A saját tartozásának. Ezért mondja: „Kölcsön ád az Úrnak, a ki kegyelmes a szegényhez; és az ő jótéteményét megfizeti néki.” (Péld 19,17) Egy korty italról, egy falat kenyérről sem feledkezik el (Mt 25,35–36). Persze ezt a jutalmat csak az kapja meg, aki nem számít reá. Mt 25-ben is csak csodálkozni tudnak a jutalmon azok, akik megkapják. Egyáltalán nem számítottak reá. Aki számít reá, az nem kapja meg, mert aki számít, az nem szeret.
Mi a szeretetnek ez az isteni jutalma? 1. Bátorságos szív.
Az igazi szeretet meghatározása után így ír az apostol: „És erről ismerjük meg, hogy mi az igazságból vagyunk, és így tesszük bátorságosakká ő előtte a mi szíveinket. Hogy ha vádol minket a szív, mivelhogy nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud. Szeretteim, ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez…” (19–21. v.) A bátorságos szív, az Istenben bízó lélek, a reménykedő ember az apostol szerint nem valami közönséges, mindennapi jelenség, hanem kegyelmi ajándék. A természetes állapot az, hogy az ember nem mer s ezért nem tud bízni Istenben. Nincs bátorsága hozzá. Vádolja a szíve, az élő lelkiismerete, s azt bizonygatja neki, hogy büntetésnél egyebet nem érdemel Istentől. Az ítéletnek valami rettenetes várása nyugtalanítja (Zsid 10,27). Ezért fél ott is, ahol józan ésszel semmi félelemre sem volna ok. De hát a félelem nem a félelemgerjesztő körülményekből, hanem a rossz lelkiismeretből születik meg. Ha a szívünk vádol és elmarasztal, nincs bátorságunk bízni Istenben. Tudjuk, hogy Krisztus vére kiengeszteli a bűnöst a szent Istennel, de még sincs elég hitünk, bátorságunk ahhoz, hogy ezt magunkra vonatkozólag is elhiggyük.
Ezen a nyomorúságos állapoton segít Isten akkor, mikor a szeretet gyakorlása közben bátorságos szívvel ajándékoz meg minket. A szeretet gyakorlása közben bizonyosodunk meg afelől, hogy Isten mindent tud. Amikor az ő indítására elindulunk valakihez a szeretet útján, sokszor nem tudjuk előre, hogy tulajdonképpen miért is kell megtennünk azt, amire Isten indít, de azután megdöbbenve látjuk be, hogy mindent tud. Jobban tudja, kinek mire van szüksége, mint mi magunk. Tudja a másik ember szeme elől elrejtett szükséget is, s megindítja feléje a segítséget. Tömlőbe szedi a titkon elsírt könnyeket, számon tartja a sóhajokat is, s irgalmas szeretettel lehajol ahhoz, aki azt gondolja, hogy róla mindenki elfelejtkezett. Isten mindent tud, és senkit sem felejt el.
A szeretet gyakorlása közben bizonyosodunk meg afelől, hogy milyen nagyszívű az Isten. „Méltatlanokra” pazaroltatja velünk a szeretetet, mert az ő szívébe sokkal több fér, mint az emberi szívbe. Ahol mi irgalmatlanok volnánk, ő ott is meg tud bocsátani. Bizony nagyobb az Isten a mi szívünknél. Ahol a mi szívünk elmarasztal, ő még mindig fel tud menteni.
És a szeretet gyakorlása közben bizonyosodunk meg afelől is, hogy Isten elfogadott minket a magáénak, vagy amint az ige mondja, hogy az igazságból vagyunk. Belőle vagyunk. Felhasznál minket.
Munkatársaivá tesz. Így bátorodik fel azután a saját szívünk is hitre, s kapunk ajándékba bátorságos szívet, mely saját vádjával szemben Isten irgalmára, Krisztus keresztjére mer apellálni, s mer bízni abban az Istenben, aki nagyobb a mi szívünknél. 2. A szeretet másik jutalma az örvendező imádság.
Így folytatja az apostol: „…és akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait, és azokat cselekesszük, a mik kedvesek előtte.” (22. v.) Ezekben a szavakban csodálatos bizonyosság csendül meg az imádság értelmét illetően. Érdemes imádkozni – kiált fel az apostol –, akármit kérünk, megnyerjük tőle. A bátorságos szívnek van ilyen bizonyossága. A nyugtalan lelkiismeret nem mer és nem tud így imádkozni. Titkon vagy bevallottan tele van kételkedéssel. Márpedig az imádságos életnek megölője a kételkedés. Mivel olyan kevés a bátorságos szív, azért olyan kevés a bizodalmas, örvendező imádkozás. Az egyik nem más, mint félelem szülte segélykiáltás, melyet csak úgy beleordít az ember a levegőégbe. Fogalma sincs róla, hogy hallja-e valaki, vagy nem. A másik olyan, mint a bajba jutott ember szalmaszálba kapaszkodása. Értelme azt mondja ugyan, hogy a szalmaszál nem mentheti meg a fuldoklót, de hát… ki tudja… hátha mégis, talán! Ártani semmiképpen sem árt. Miért ne próbálná meg!
Van olyan imádság is, amelyről messzire érzik a kötelesség verítékszaga. Így szokta, így tanulta kicsiny gyermekkorától, s nincs bátorsága abbahagyni. Nem mer nem imádkozni. Valami babonás biztonságot jelent számára az a tudat, hogy imádkozott, s babonás félelmet annak elmulasztása. Még éjjel is felriad álmából erre az ijedelemre, ha történetesen hamarább elnyomta őt este az álom, mintsem hogy elmondta volna esti imádságát. Ezzel szemben a bátorságos szív tele van örömmel, hogy imádkozhat, s mindent mennyei Atyja elé vihet a meghallgatás bizonyosságában.
Ezen a nyomorúságon könyörül Isten a szeretet gyakorlása által. Aki Isten vezetése mellett és alatt szeret, annak újra meg újra meg lehet tapasztalnia, hogy Isten imádságot meghallgató Isten. Látnia kell, hogy önmaga is sokszor nem más, mint egy meghallgatott imádság. Rajta keresztül felel Isten a szenvedő imádságára. Aki a szeretet engedelmességének útján jár, annak szíve megtelik isteni ajándékképp az örvendező imádság lelkével. 3. A szeretet harmadik jutalma a Szentlélek bennünk maradása.
Melyikünk nem szenved az alatt, hogy a Szentlélek időszaki vendég nálunk? Jön, s megtölt minket örömmel, erővel, hittel. Azután megszomorodik fölöttünk, s eltávozik tőlünk. Ilyenkor azután ránk tör és megszáll a gonosz lélek, mint egykor Saul királyt. Ezen a nyomorúságon könyörül rajtunk Isten a szeretet gyakorlása által. Ezt mondja az ige: „Ez pedig az ő parancsolata, hogy higyjünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, a mint megparancsolta nékünk. És a ki az ő parancsolatait megtartja, az Ő benne marad, és Ő is abban; és abból ismerjük meg, hogy bennünk marad, abból a Lélekből, a melyet nékünk adott.” (23–24. v.) A szeretet gyakorlása közben növeli a Szentlélek a hitünket, mégpedig nemcsak a gondviselő Istenben, hanem Fiában, a Megváltó Jézus Krisztusban is. Növeli a szeretetünket. Egyre inkább nem úgy nézünk reá, mint valami önként magunkra vállalt élettöbbletre, hanem úgy, mint Isten parancsára. Növeli az engedelmességünket. Rászokunk a Lélek hangjának meghallására. Ráismerünk, mint a bárány a pásztora hangjára. Egyre jobban megértjük a Lélek vezetését, belátjuk annak egyedül bölcs voltát, s így egyre könnyebben, egyre nagyobb örömmel engedelmeskedünk néki.
Ki nyer hát azzal, hogy van szeretet? Többet nyer az, aki szeret, mint az, akit szeretnek. Persze mindez jutalom, melyre az igazi szeretet nem számít, de amelyet mindig megkap kegyelemből. Járj te is szeretetben, s tiéd is lesz a szeretet jutalma! Ámen.

Élet vagy halál Időpont: 1952. június 22. Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap
Alapige: 1János 3,13-18
Ne csodálkozzatok atyámfiai, ha gyűlöl titeket a világ!
Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait. Aki nem szereti az ő atyjafiát, a halálban marad.
Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az: és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna ő benne.
Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.
Akinek pedig van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete?
Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.
Az „élet vagy halál” nagy kérdését tárja elénk a mai ige. Helyes megértéséhez okvetlenül szükséges, hogy szem előtt tartsuk, hogy a biblia szóhasználatában sokkal többet jelent az élet és a halál, mint a mindennapi közönséges szóhasználatban. A mindennapi nyelvben élet alatt a bölcsőtől a koporsóig terjedő időszakot, halál alatt pedig az ezt befejező eseményt szoktuk érteni. A biblia az örökkévalóság felé tágítja ki e szavak jelentését. Az élet számára az Istennel, az élet forrásával való kapcsolat, az üdvösség, a halál pedig nem esemény csupán, hanem állapot, az Istentől való elszakítottság állapota, az, amit Jel 20,14 a második halálnak nevez, vagyis a kárhozat. Ez a különböző szóhasználat az oka annak, hogy lehet beszélni halott élőkről és élő halottakról. Vannak, akik élnek a világ szóhasználata szerint, de a biblia szerint már halottak s fordítva: vannak, akiket már rég eltemettek, de a biblia szerint még mindig élnek. Jel 3,1-ben a sardesi gyülekezetről állapítja meg Jézus, hogy az a neve, hogy él, pedig halott, Lukács 20,37-38-ban pedig a rég elporladt Ábrahám, Izsák és Jákóbról mondja, hogy élnek. Mindebben azonban már benne van annak megállapítása is, hogy az élet vagy halál, az üdvösség, vagy kárhozat kérdése nem túlvilági probléma, hanem e világ kérdése. Halálon innen dől el, hogy mi lesz a halál után, s ami a halál után teljesség lesz, az rész szerint már a halálon innen is valóság az életünkben.
Lehet-e ennél fontosabb kérdése az embernek: Enyém-e az élet vagy a halálé vagyok? Ne hessegesd el magadtól ezt a kérdést azzal, hogy ebben a nagy kérdésben úgysem lehet tisztán látni, hiszen az ítélet az Istené! A 14. versben az apostol arról tesz bizonyságot: „Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe.” Tudni lehet tehát, hogy enyém-e az élet, vagy a halálé vagyok. Mindegyiknek megvannak a maga tünetei.
I. Mik a halál tünetei? a./ A keresztyéngyűlölet. Így kezdődik az ige: „Ne csodálkozzatok atyámfiai, ha gyűlöl titeket a világ!” /13.v./ A világ tehát gyűlöli Isten népét. Ne tedd túl könnyen magadat ezen a tüneten azzal, hogy én nem gyűlölöm a keresztyéneket. Az előző versben egy példát hoz fel az apostol, Káinét. Káinnál sem azzal kezdődött a dolog, hogy felemelte furkósbotját és agyonütötte a testvérét, hanem azzal, hogy elhordozhatatlan volt a számára, hogy a testvére cselekedetei igazak, az övéi pedig gonoszok voltak /12.v./. Bosszantotta őt Ábel megszentelt élete. Vizsgáld meg magad, hogy nem nézel-e te is így a hívőkre! Nem bosszant-e a velük való találkozás? Nem tekinted-e őket tapintatlan, okvetetlenkedő, más dolgába avatkozó embereknek azért, mert meg merik kérdezni tőled, hogy hogyan állsz az üdvösségeddel? Nem lesed-e fürkésző tekintettel, hogy hol lehet rájuk sütni valami bűnt, vagy helytelen magatartást, s ha ilyet találsz – nem nehéz találni – nem fújod-e fel élvezettel óvóhelynek a magad számára, ahová elrejtőzködhetsz a megtérés elől? Vigyázz, mert ez a halál tünete, hullafolt az életeden! b./ A 14. versben így folytatja az apostol: „Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait. Aki nem szereti az ő atyjafiát, a halálban marad.”. Az apostol szerint a halál nem olyan állapot, amelybe belejuthat az ember, hanem olyan állapot, amelyben benne vagyunk, s amelyben nem szabad bennmaradnunk, ha nem akarunk elpusztulni. Mi tehát nem az életre születünk, s azután megyünk át az életből a halálba, hanem a halára születünk, s azután kell átmennünk a halálból az életbe. A kárhozat gyermekének születünk e világra, s ha nem történik meg bennünk a nagy átmenet, benne is maradunk a kárhozatban. Nem kell tehát semmi különös gonoszságot végrehajtanunk, hogy elkárhozzunk, csak olyannak kell maradnunk, mint amilyenek vagyunk s ez elég ahhoz, hogy kizárjon az üdvösségből. A halálnak tehát van egy negatív tünete is: a mozdulatlanság. Akit hiába költöget szelíd atyai szó, drága anyai csók, baráti rázogatás, életmentők riasztó szózata, aki körül hiába reng a föld, zendül az ég, aki minderre nem mozdul meg, aki nem reagál az ébresztő szóra, az halott. A fizikai életben is, de a lelkiben is.
Megmozdult-e már benned az igazi élet? Meghallottad-e, felfigyeltél-e az Isten ébresztő szózatára? Ha nem történt még benned semmi a megtérés útján, akkor ez biztos jele annak, hogy még a halálban vagy. c./ A halál 3. tünete, amiről az ige beszél: a szeretetlenség. Már a 14. versben is beszélt erről az apostol, a 15. versben még keményebben fogalmazza meg mondanivalóját: „Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az: és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna ő benne.”. A 17. és 18. versben pedig így folytatja a gondolatot: „Akinek pedig van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete? Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.”.
Ez az ige világosan megmutatja, miért kárhozat az ember született állapota. Az ember születésétől kezdve önző. Nézd meg a gyermeket, milyen rafinált erőszakoskodással kényszeríti ki, hogy adjanak neki enni, vagy foglalkozzanak vele, milyen mohón kap minden után, ami megtetszik neki, mennyire ragaszkodik ahhoz, ami az övé, hogyan irigyeli a játékot a másiktól s hogy az első szavak, amiket megtanul: Add és Nem. Az egyikkel követel, a másikkal tiltakozik.
Ezt az önzést azután a civilizáció megjelenési formájában kissé letompítja s közönnyé teszi.
El tudja nézni, hogy a másik ember szükségben van, s nem érzi kényelmetlenül magát a szűkölködők között, hogy neki van miből élni. Nem bántja a szemét a gazdag és Lázár ellentéte, a dínom-dánomos ház ajtajában morzsákért könyörgő koldus, a paloták és kunyhók, a kifestett dámák és a rongyosok ellentéte. Ha már nagyon rikító az ellentét, akkor egy kis alamizsnálkodással könnyit a lelkiismeretén s azt hiszi, hogy ezzel megváltotta a jogot a dúskálkodó élethez.
Ezt a közönyt a kultúra tovább finomítja. Megtanulja a szeretet édeskés nyelvét és szóval és nyelvvel a társadalmi formaságoknak eleget téve mutatja a szeretetet, mindez azonban csak képmutatás, tehát hazugság nála.
Ha azután az erkölcsi és egyéb gátlások lazulnak, vagy megszűnnek, kitör belőle az ó ember s ha e világ törvényszéke szerint nem is gyilkolja meg talán a másik embert, de irgalmatlanul keresztülgázol azon, aki útjába áll s szándékait keresztezni meri.
Az ilyen ember benne van a halál, a kárhozat állapotában.
II. Az életnek is megvannak a maga tünetei. a./ Gyűlöl a világ. Ha a halálnak az a jele, hogy bosszantja az élet, akkor érthető, hogy az életnek pedig az a jele, hogy nem bírja a halál. Nem könnyű a világ gyűlöletét elhordozni. János levelének olvasói is nehezen hordozhatják. Csodálkoznak rajta. Érthetetlen előttük. Ezért írja nekik az apostol: „Ne csodálkozzatok atyámfiai, ha gyűlöl titeket a világ!” /13.v./ Az a keresztyénség, amely nem zavarja a világot, amelyik mellett nyugodtan lehet élni tovább a bűnben, az nem keresztyénség. Ezért jaj annak a hívőnek, akiről minden jót mondanak az emberek /Luk 6,26/. S ezért boldogság az, ha szidalmaznak és háborgatnak minket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenünk Krisztusért /Máté 5,11-12/. Tudod-e mindebben az élet, az üdvösség, az Istenhez tartozás örvendetes jelét látni? b./ Az élet második jele a megmozdulás. Ha a halálnak az a jele, hogy az ember mozdulatlan, az életnek viszont az a jele, hogy az ember nem akar úgy maradni, ahogyan van.
Lehet, hogy nem sok történt még bennem. Lehet, hogy nem is történt még meg bennem minden, lehet, hogy még csak gerjedezik a szívem az ébresztő szóra, mint az emmausi tanítványoké, mikor Krisztus igehirdetését hallgatták, de ez is már az élet jele. Lekicsinyled-e vagy tudsz úgy örülni neki, mint mikor az édesanya szíve alatt megmozdul az új élet? c./ Az élet harmadik jele a felebaráti szeretet. Ha a halál jele a szeretetlenség, akkor természetes, hogy az élet jele pedig a szeretet. De nem akármilyen szeretet. A 16. versben így ír az apostol: „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.”. Az élet, az üdvösség jele a Krisztustól a Golgotha alatt megtanult új szeretet, az önfeláldozó szeretet. Ez a szeretet mindig hősies. Ha nem is dobja oda életét a halálba másokért egy nagy pillanatnak döntésében, de apránként feláldozza az életét, önmagát másokért. A hétköznapoknak ez az önmagát fel- és lemorzsoló feláldozása talán még nagyobb hősi tett, mint a hősi halál. Mikor 1527-ben Wittenbergben pestisjárvány tört ki, Luther számára természetes kötelesség volt, hogy ne meneküljön el a menekülőkkel, hanem maradjon a betegekkel. Egede János, az eszkimók apostola sem állott hősi pózba, mikor kényelmes paróchiáját Grönland fagyával, éhségével és egyéb nélkülözéseivel cserélte fel, mert nem tudta elnézni, hogy neki van evangéliuma, az eszkimóknak pedig nincs. Minden nap tördelni magunkból valamit kenyér helyet másoknak, aki erre képes, az tudhatja, hogy átment a halálból az életbe.
Itt e földön van átmenet a halálból az életbe. Igaz, hogy fordítva is áll: Van visszatérés az életből is a halálba. Odaát már nincs átmenet. Ott bontakozik tehát ki a nagy tragédia. Most még előttünk áll az élet és a halál. Válasszátok az életet! Nem lehet döntés nélkül maradni. Aki nem dönt az élet mellett, döntött amellett, hogy bennmarad a halálban. Vagy élet, vagy halál.
Válasszátok az életet, hiszen azért halt meg Jézus, hogy életünk legyen és bővölködjünk!
Ámen.

Isten gyermekei vagy az ördög gyermekei Időpont: Vízkereszt utáni 3. vasárnap – 1954. január 24.
Alapige: 1Jn 3,10-12 „Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: a ki igazságot nem cselekszik, az egy sem az Istentől való, és az sem, a ki nem szereti az ő atyjafiát. Mert ez az üzenet, a melyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást: nem úgy, mint Kain, a ki a gonosztól vala, és meggyilkolá az ő testvérét. És miért gyilkolta meg azt? Mivel az ő cselekedetei gonoszok valának, a testvéreéi pedig igazak.”
Isten igéje sokszor megdöbbentő módon veti fel a vagy-vagy kérdését, s kibúvót, alkudozást nem engedve állítja döntés elé az embert. Csak egy párat említek meg ezekből: Csak két út van. Az egyik széles, a másik keskeny. A kettő közül valamelyiken kénytelen vagyok járni, mert harmadik út, valami arany középút nincs. Vagy-vagy. Csak két vég van. Vagy kárhozat, vagy üdvösség. Tisztítótűz nincs.
Csak kétféle bűnös van. Az egyik megkegyelmezett, a másik kegyelmet nem nyert bűnös. Középlény nincs. Vagy-vagy. Csak kétféle keresztyén van. Az egyik szíve Jézusért ég, a másik csak gondolja magát keresztyénnek, holott Jézus megmondotta, hogy aki nincs vele, az ellene van. Az egyik tehát Jézus híve, a másik már Jézus ellensége. Langyos keresztyén nincs. Az ilyet undorral köpi ki szájából a Jelenések könyve szerint Jézus. Jézus önmagával kapcsolatban nem ismer pártatlan semlegességet. Vagy-vagy.
A mai szentlecke is ilyen ige. Két csoportra osztja az embereket. Az egyik csoport Isten gyermekei, a másik az ördög gyermekei. Kétféle az emberi lét is. Az egyik élet, a másik halál. Persze ez az élet és ez a halál nem azonos azzal, amit ugyanezek alatt a szavak alatt a közfelfogás ért. Isten gyermeke ha meghal is, él. Az ördög gyermeke ha él, akkor is halott. Az emberek mindegyike e két csoport valamelyikébe tartozik. Vagy-vagy. Átmenet lehetséges, de közbeeső állapot nem. A halálból át lehet menni az életbe, az életből vissza lehet zülleni a halálba, az ördög gyermekeiből lehet Isten gyermeke, s Isten gyermeke visszazuhanhat az ördögfiak közé, de a kettő között, mint valami senki földje lakója nem maradhat. A hernyóból lesz a pillangó. A csúszó-mászó, csúf, utálatos hernyó és a napsütésben röpdöső, tarka, csillogó pillangó között azonban van egy középlény: a báb. Már nem hernyó, de még nem pillangó. Hát ez a bábállapot nincs meg az embernél. Vagy-vagy. Vagy Isten gyermeke, vagy az ördög gyermeke, vagy az élet boldog birtokosa, vagy a halál rabja.
Ez ellen a szíven ütő állítás ellen megpróbál az ember védekezni. Hivatkozunk arra, hogy magunknál is, másoknál is tapasztaljuk a keresztyén élet hullámzását, ismerjük a forrósodó s a hűlő szívet, a kereső lelket s a pusztában vándorló seregtől el-elmaradozó megfáradt hívőt. Hivatkozunk bibliai helyekre.
Rámutatunk arra, hogy Jézus egy írástudónak is azt mondotta: „Nem messze vagy az Isten országától.” (Mk 12,34) Olyan ember lehetett tehát ez, aki úton volt az istenfiúság felé az ördögfiókák közül. A sárdisi gyülekezet angyalát pedig olyanokhoz küldi, akik halófélben vannak, akik tehát valamikor éltek, de most úton vannak az életből a halálba, már se nem élnek, se nem halnak (Jel 3,2). Ez mind igaz, de nem változtat a nagy vagy-vagyon. A kérdést ugyanis az dönti el, hogy Jézus miképp néz erre a kérdésre.
Jézus pedig világosan megmondja, hogy az írástudó még nincs benne az Isten országában, tehát kívül van rajta, s ha nem érek oda a nagy menyegzőre, mikor bezáratik az ajtó, mindegy, hogy pár lépésre vagyok-e tőle, mikor csikordul a zár, vagy még nagy messzeségben botorkálok valahol a sötétben. A sárdisi gyülekezet angyalának is ezt mondja: „…az a neved, hogy élsz, és halott vagy.” (Jel 3,1) Missziói munkára nem képes ugyan még, de jelenleg mégis a halál birodalmában van. Nem lehet tehát kibújnunk ez alól a tény alól: vagy Isten gyermeke vagyok, vagy az ördög gyermeke.
Vajon megismerhető-e, hogy ki Isten gyermeke, és ki az ördögé? Nem könnyű, de nem lehetetlen az apostol szerint.
Némelyik gyermeket meg lehet ismerni az arcvonásairól. Úgy hasonlít az apjára vagy az anyjára, hogy aki nem is találkozott előbb vele, de ismerte a szüleit, ráismer, hogy kinek a gyermeke. Bizonyos, hogy az istenfiúság is ki szokott ülni az arcra. Mózes orcája is félelmetesen tudott sugározni (2Móz 34,29–30). István vértanú orcája a kihallgatás alkalmával olyan volt, mint egy angyal orcája (ApCsel 6,15). Ma is láthatjuk, hogy a bűn hogyan el tudja torzítani a legszebb arcot is, s a hit hogyan meg tudja szépíteni a legcsúnyábbat is. Amarról lerí a gonoszság, emerről sugárzik a tisztaság. Mindez azonban mégsem biztos ismertetőjel, mert hiszen az ördög is fel tud öltözni a világosság angyalának álruhájába (2Kor 11,14).
Némelyik gyermeket meg lehet ismerni a beszédéről. Mihelyt megszólal, azonnal kitűnik, hogy nem idevalósi. Péternek is ezt mondja nagycsütörtök éjszakáján az egyik ott álldogáló: „Bizony te is közűlök való vagy; hiszen a te beszéded is elárúl téged.” (Mt 26,73) Isten gyermekének ma is más a beszédtémája és beszédmodora, mint az ördög gyermekéé. Ajkát megtisztította Isten, mint Ézsaiásét, oltárról vett parázzsal (Ézs 6,5–7). Mindez azonban nem biztos ismertetőjel, hiszen sok, képmutatóvá züllött istenfi beszéli még folyékonyan a kánaáni nyelvet.
Némelyik gyermek erkölcsi magatartásával árulja el származását. Isten gyermekének is más az erkölcsi élete, mint az ördög gyermekéé. Más a bűnhöz való viszonya. Iszonyodik a gonosztól, s ragaszkodik a jóhoz (Róm 12,9). Más az öröme. Másképp dolgozik. Másképp szenved. Igaz, de azért sokszor tapasztaljuk, hogy az ördög gyermekei szilárdabb erkölcsűek, s nem járnak meg olyan mélységeket, mint Isten gyermekei. Mózes gyilkos volt, Dávid házasságtörő, Péter megbízhatatlanul gyáva, Pál Krisztus-üldöző. Mikor mindezeket elkövették, az ördög gyermekei voltak, de megtérésükkor Isten megbocsátott nekik, s gyermekeivé fogadta őket.
A sorsukból sem lehet biztos következtetést levonni. Azt gondolnók, hogy Isten gyermekeinek jól megy dolguk, az ördögéi pedig Isten haragja alatt állanak. Néha éppen fordítva áll, illetve látszik a helyzet.
A gonoszoknak van jó szerencséjük, s Isten gyermekei kereszt alatt nyögnek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ördög gyermekei Isten türelme alatt élnek még, Isten gyermekei pedig Isten fegyelmezése alatt nevelődnek.
Nem is lehet csodálni ezek után, ha a lelkek megítéléséhez külön kegyelmi ajándék szükségességét hangsúlyozza az írás. 1Kor 12,10 szerint a lelkek megítélése olyan kegyelmi ajándék, melyet csak némelyeknek ad meg Isten. Ne is kontárkodjunk bele! Istenre és az Istentől erre felkészített emberekre tartozik ez. Az azonban ránk tartozik, hogy magunkat ítéljük meg: Isten gyermeke vagyok-e vagy az ördög gyermeke. Ez a szentlecke szerint szükséges is, lehetséges is. Semmiféle műszerrel sem lehet ugyan megállapítani, hogy végbement-e valakiben a nagy változás – még János sem tudja leírni, miképp lesz az ördög gyermekéből Isten gyermeke –, de gyümölcseiről meg lehet ismerni a fát. Megvannak az ismertetőjelei annak, hogy valakiben végbement-e ez a folyamat.
Isten gyermekének első ismertetőjele János szerint az, hogy igazságot cselekszik. Ahogy az éhes ember keresi az ételt, a szomjas a vizet, úgy keresi szenvedélyesen az igazságot. Nem a saját igazságát, hanem az igazságot. A megtalált igazságot azután minden vonatkozásban alkalmazza. Még saját magával szemben is. Közfelfogás nem befolyásolja, zsarnokok nem tudnak szájkosarat tenni rá, mert az ő igazsága nem az ő igazsága, nem emberi agymunka eredménye, hanem Jézus Krisztus, aki önmagát mint az igazságot jelentette ki.
Az igazságot azonban nem nagyképűen és irgalmatlanul képviseli, hanem szeretettel. Épp ez a szeretet a második ismertetőjele. Arról ismerhető meg, hogy Istentől való, hogy szereti az ő atyjafiát.
Nemcsak szaval a szeretetről, mint valami zengő érc és pengő cimbalom, nemcsak mézesmázos beszéd szirupjával keni be s álcázza el szíve önzését, nemcsak kegyesen s begyesen odavetett alamizsnával akarja megvásárolni a szeretet hírnevét, hanem igazán szeret, tehát szolgál. Szolgálata kiterjed nemcsak azokra, akikőt szeretik, akik neki szolgálnak, akiket könnyű szeretni, hanem azokra is, akikőt gyűlölik, akik segítség helyett akadályokat gördítenek útjába, akiket nagyon nehéz szeretni.
Mert Isten gyermekeinek harmadik ismertető jele épp az, hogy gyűlöli őket a világ. Az ember azt gondolná, hogy épp ellenkezőleg, szereti és megbecsüli a világ az ilyen derék, hasznos és szeretetre méltó embereket. Nem így van. Az ördög gyermekei egyszerűen nem bírják ki Isten fiainak létezését.
Fölöttük Isten fiainak egyszerű léte is ítélet, s ez ellen az ítélet ellen védekeznek, mikor gyűlölettel fordulnak Isten gyermekei ellen. Ábel sem vétett Káinnak semmit. Csendesen legeltette nyáját s mutatta be áldozatát. Áldozatának felfelé szálló füstje azonban kibírhatatlan volt Káin számára. Ítéletnek érezte önmaga felett, s ahelyett, hogy önmagára és saját gonoszságára haragudott volna, Ábelre haragudott meg, s megölte őt. Ez a gyűlölet nem mindig forr fel gyilkosságig, de mindig kikerülhetetlen. Lehet, hogy ma megelégszik azzal, hogy le akarja magához rántani a szennybe. Kicsúfolja tisztaságát, csalogatja őt a bűnre, s ha sikerült, ő fújja először nagyra, hogy mindenki lássa meg. Ha pedig nem sikerül, még mindig ott van a pletyka és rágalom sara, azzal fröcsköli be Isten gyermekét.
Megvannak-e bennem ezek az ismertetőjelek? Ha nem, akkor az ördög gyermeke vagyok, s sorsom a halál. Ha igen, akkor Isten kegyelméből az ő gyermeke vagyok, s enyém az élet. Vagy-vagy! Vigyázz, hogy úgy ne járj, mint aki fél az igazi élettől, mert halálnak tartja azt, s inkább megy az örök halál felé, mert azt tartja életnek! Válaszd az életet! Ámen.

A hívő és a bűn Időpont: Böjt 1. vasárnapja – 1954. március 7.
Alapige: 1Jn 3,5-8 „És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és ő benne nincsen bűn. A ki ő benne marad, egy sem esik bűnbe; a ki bűnbe esik, egy sem látta őt, sem meg nem ismerte őt. Fiacskáim!
Senki el ne hitessen benneteket: a ki az igazságot cselekszi, igaz az, a miként ő is igaz: a ki a bűnt cselekszi, az ördögből van; mert az ördög kezdettől fogva bűnben leledzik. Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” Újra itt a böjt. Böjt a keresztjáró napok ideje. Lélekben elzarándokolunk a golgotai kereszt alá, s ott azon elmélkedünk, hogy mit tett Jézus a bűnnel, és mit teszünk mi a bűnnel. Jézus elvette tőlünk a bűnt, mi pedig visszavesszük tőle. Jézus lerontotta az ördög munkáját bennünk, mi pedig a romokból újra felépítjük magunkban azt. Erről beszél a mai szentlecke is. Éles fogalmazása miatt sokszor félreértett ige ez a mai. 1. Félreértik a bűnös hívők.
A rajongók erre az igére építik fel a megtért, újjászületett hívők, Isten gyermekei bűntelenségének tanítását. Nincs bűnünk – mondják önmaguk felé –, mert Krisztus elvette bűneinket, és nem cselekedhetik több bűnt, aki Istentől született. Nem vagy Isten gyermeke – mondják mások felé –, mert bűneid vannak, márpedig aki bűnbe esik, egy sem látta Krisztust, sem meg nem ismerte őt.
Nyilvánvaló, hogy ez az írásmagyarázat írásellenes. Jellemző példája annak, miképp lehet bibliaellenes tanítást bibliai alapon tanítani azáltal, hogy egy-egy bibliai verset kiragadunk az összefüggésből. Maga János apostol állapítja meg épp ebben a levelében, hogy egyedül Jézus az, akiben nincsen bűn (5. v.), mi többiek pedig, ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen mibennünk. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszükőt, és az ő igéje nincsen mibennünk (1Jn 1,8–10). Pál apostol is azt mondja az emberiségről, hogy nincs különbség, mert mindnyájan vétkeztek (Róm 3,22–23), s mikor a Római levél 7. fejezetében a hívő ember harcáról beszél, ezt mondja önmagáról: „a bűn megvan bennem” (Róm 7,21). Timótheusnak pedig egyenesen ezt írja önmagáról: a bűnösök közül „első vagyok én” (1Tim 1,15).
Nyilvánvaló az is, hogy ez az írásmagyarázat tapasztalatellenes. A bűn nem hitcikk, hanem érzékelhető valóság. A lelkiismeretünk rámutat, a szemünk láthatja, mások a fejünkhöz vagdoshatják.
Tagadhatjuk, de nem szüntethetjük meg. Ezek a rajongók nem is életük erkölcsi tapasztalatai alapján beszélnek bűntelenségükről, hanem egy hittapasztalat alapján. Megtérésükre, újjászületésükre, hitre jutásukra hivatkoznak. Ezt mondják: Mivel Istennek újjászületett gyermekei vagyunk, ezért nincs bűnünk. Cáfolhatja a tapasztalat önmaguknál is, másoknál is, ők kitartanak elvük mellett, mint a rögeszmések.
Ez azután nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy van ebben az írásmagyarázatban valami ördögi. Az ördög hiteti el velük azt, hogy bűntelenek. Eltompítja lelkiismeretüket, s nem érzik többé bűnnek azt, ami azelőtt nyugtalanította őket. Szemük elé állít más embereket, akikhez mérten önelégülten állapíthatják meg magukról, hogy nem vagyunk olyanok, mint egyéb emberek. Pontosan úgy, mint a farizeusról és publikánusról szóló példázatban. Kegyes gőggel telnek el. Észre sem veszik, hogy megcsalja őket a Sátán, és ők megcsalják önmagukat. Tetszelegnek önmagukban, hiszen óemberünknek mindig tetszik a dicsőség. A Sátán vak Sámsonjai, akiknek elment az erejük, s most a Sátán taposómalmában raboskodnak.
Vajon nem tartod-e te is magad ilyen „jó” embernek? 2. Félreértik ezt az igét a hívő bűnösök is.
Ezek azok, akik tudják, hogy bűnösök. Tudják, sőt hiszik is azt is, hogy Jézus Krisztus azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye, s az ördög munkáit bennünk lerontsa. Vallják, hogy az Isten gyermekei számára bűnbocsánat van Krisztusnak a kereszten kiomlott drága vérében. Mindezt azonban nem merik magukra vonatkoztatni. Hitüknek szárnyát szegi a bűntudatuk. Nem merik magukat Isten újjászületett gyermekeinek tekinteni, mert – erre az igére támaszkodva – azt mondják, hogy ha igazán megtörtént volna bennük ez a nagy változás, akkor nem volna bennük bűn. Aki ugyanis Krisztusban van, az egy sem esik bűnbe. A Sátán nyomorult rabjainak tekintik magukat, hiszen meg van írva, hogy aki bűnt cselekszik, az az ördögből van. Amíg tehát a bűnös hívők azt mondják: Mivel megtértem, nincs bűnöm, az ilyen hívő bűnösök pedig ezt mondják: Mivel még bűnöm van, tehát még nem tértem meg.
Ez az írásmagyarázat is írásellenes. Csak két igére mutatok rá. Az egyik ótestamentumi, Ézs 44,22: „Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt, bűneidet; térj én hozzám, mert megváltottalak.” Eszerint a bűnbocsánat és a váltság előzménye, és nem következménye a megtérésnek.
Nem azért bocsát meg Isten, mert megtértünk, hanem azért térünk meg, mert Isten megbocsátott. A másik ige újtestamentumi, Jn 1,16: „…az ő teljességéből vettünk mindnyájan, kegyelmet is kegyelemért.” Isten kegyelme szabad kegyelem. Az emberben nincs indoka. Nem lehet sem előre kiérdemelni, sem utána megszolgálni. A kegyelemmel természetszerűleg együtt jár ugyan a hála, amely életünk megszentelődésében termi meg gyümölcseit, de a mi vissza-visszatérő hálátlanságunk nem teszi a kegyelmet meg nem történtté. Hogy Isten megbocsátotta bűneimet, s gyermekévé fogadott, azt nem azért hihetem, mert valami földöntúli, boldog érzelem tölti el szívemet vagy eddig még nem tapasztalt erkölcsi erő az életemet, hanem egyszerűen azért, mert Isten így szólt: Megbocsáttattak néked a te bűneid. Az ige a fundamentum, és nem emberi érzés vagy cselekedet.
Ez az írásmagyarázat Krisztus-ellenes. Azok, akik az ember bűntelenségéből akarnak visszakövetkeztetni Isten kegyelmére, előbb-utóbb áldozatául esnek a jó cselekedetek által való megigazulás tévtanításának. Előbb ugyan a kegyelem következményeként, gyümölcseként keresik az emberi jó cselekedeteket, de a hangsúly egyre jobban áttolódik az ember cselekedeteire, s ezt a mondatot: Még nem kaptam bocsánatot, mert bűneim vannak…, csak egy hajszál választja el ettől a fogalmazástól: Ha majd nem lesznek bűneim, akkor kegyelemben leszek – s ez már teljesen az ember érdemére alapítja üdvösségét. Aki pedig a maga bűntelenségéből akar üdvözülni, annak nincs szüksége váltságra, Jézus Krisztusra, a golgotai véres áldozatra.
Ez azután nyilvánvalóvá teszi, hogy ebben az írásmagyarázatban is van valami ördögi. Az ördög kerülteti ki velük a golgotai keresztet, s hajszolja bele őket az erények Bábel tornyának építésébe. Mivel pedig ez sohasem sikerülhet, belehajszolja őket a kétségbeesésbe. Így lesznek belőlük a Sátán nyomorult Júdásai, akik kétségbe esnek bűneik miatt, nem mernek hinni abban, hogy még számukra is van bocsánat, s maguk rohannak a kárhozatba.
Hiszed-e, hogy akármilyen gonosz vagy, van még számodra is bocsánat? 3. Nekünk azonban ne a Sátán magyarázza a Bibliát, hanem a Szentlélek. A Szentlélek magyarázatát csak azok értik meg, akik egyszerre bűnösök és egyszerre hívők. Luther beszél arról, hogy a bűn és a megigazulás nem egymásután következnek az ember életében, hanem egyszerre vannak jelen. A keresztyén ember egyszerre igaz és egyszerre bűnös. Ha Krisztusra néz, aki vérével eltörölte minden bűnét, s megajándékozta őt igazságával, akkor igaznak tudja magát. De ha önmagára néz, akkor ugyanaz az ember, aki előbb igaznak látta magát, elszörnyülködik saját romlottságán, és nyomorult, hálátlan, gonosz bűnösnek tudja magát. És ez így van, amíg csak e testben élünk. A bűn kiküszöbölhetetlen e földi életünkből. Bűnözés és bűnözés között azonban nagy különbség van. Lehet elbukni a bűn elleni harcban, s lehet küzdelem nélkül megadni magunkat a kísértőnek. Lehet futni a kísértés elől, az azonban mégis utolér s leteper… És lehet belső kívánsággal vágyódni a kísértés után és keresni annak alkalmát, elébe menni vagy megvárni azt. Lehet utálni magunkat, hogy még mindig ilyen gonoszok vagyunk, s lehet mentegetni magunkat, hogy „én is csak ember vagyok”. Lehet sírni a bűneink fölött, s lehet magunkat csupán sajnálatra méltó áldozatnak tekinteni. A Szentlélek azt akarja világossá tenni előttünk ebben az igében, hogy az egyik fajta bűnözés a keresztyén ember számára erkölcsileg lehetetlen, s ezzel akar megerősíteni a bűn elleni harcban, hogy a valóságban is lehetetlen legyen. Nem lehet Krisztusban hinni s engedni, hogy a Sátán tovább végezze rontó munkáját bennem.
Nem lehet bűneimért kegyelemért könyörögni, azt elfogadni s továbbra is ugyanúgy élni a bűnben.
Krisztus nem azért intézte el bűneimet, hogy ezután nyugodtabban bűnözhessek, hanem épp azért, hogy ezután ne tudjak többé nyugodtan bűnben élni, hanem harcoljak ellene. Aki ezt az erkölcsi lehetetlenséget észben tartja, annak kezében hatalmas fegyver van a bűn elleni harcban. Az szívében szembekerült a bűnnel, s ez óriási dolog.
Ez az erkölcsi lehetetlenségre való gondolás azonban csak addig lesz eleven ható erő bennünk, míg Krisztusban maradunk. „A ki ő benne marad, egy sem esik bűnbe”, mondja az ige. Így is van. Amíg benne maradok, nincs hatalma fölöttem a bűnnek, mert körülvesz és megvéd, mint valami erős vár.
Amely pillanatban azonban kilépek belőle, rögtön elkap a Sátán, és leteper. Maradj hát benne, s akkor meglátod, hogy Jézus Krisztus nemcsak azért jött, hogy a bűneink büntetését elvegye, hanem azért is, hogy a bűneinket elvegye! Akkor meglátod, hogy a Sátán legyőzött ellenfél, akinek nincs hatalma fölöttünk addig, míg Krisztusban maradunk. Jézus Krisztus, aki meghalt bűneinkért, a Sátán legyőzője.
Dicsőség néki érte! A bűn elleni harcunkkal is dicsőség néki érte! Ámen.

A világ világosságának szolgálatában Időpont: Vízkereszt – 1954. január 6.
Alapige: 1Jn 2,7-11 „Atyámfiai, nem új parancsolatot írok néktek, hanem régi parancsolatot, a mely előttetek volt kezdettől fogva; a régi parancsolat az ige, a melyet hallottatok kezdettől fogva. Viszont új parancsolatot írok néktek, a mi igaz ő benne és ti bennetek; mert a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik.
A ki azt mondja, hogy a világosságban van, és gyűlöli az ő atyjafiát, az még mindig a sötétségben van.
A ki szereti az ő atyjafiát, a világosságban marad, és nincs benne botránkozásra való. A ki pedig gyűlöli az ő atyjafiát, a sötétségben van, és a sötétségben jár, és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította az ő szemeit.”
Egy megszólítással kezdődik a mai szentlecke: Atyámfiai! Amilyen természetes, hogy egy beszélgetést megszólítással kezdünk, vagy hogy egy szónoki beszéd elején megszólítjuk a hallgatóságot, avagy ha valakinek levelet akarunk írni, azzal kezdjük, hogy megszólítjuk a címzettet, épp annyira nem magától értetődő, hogy beszéd vagy levélírás közben alkalmazzunk megszólítást. Szónoki beszédben még csak eltűrjük, bár ott is súlytalan, tartalmatlan, tehát fölösleges szószaporításnak érezzük, a levél szövegében azonban egészen szokatlan. Valami nagy, belső, lelki megindultság kell, hogy erőt vegyen a levélírón, ha szükségét érzi annak, hogy mondanivalójának súlyát külön megszólítással növelje. János apostol ebben a levelében többször alkalmaz ilyen közbeeső megszólítást. Hol fiacskáim, hol szeretteim, itt pedig atyámfiai ez a megszólítás. Ez annál feltűnőbb, mert ez a levél nem személyhez szóló levél, hanem körlevél, kevésbé érvényesülhetnek tehát benne a személyes kapcsolatok. Mégis újra meg újra megszólítja olvasóit. Nagyon a szívén lehet az, amit ír s az, hogy amit ír, azt olvasói megértsék és befogadják. Vajon mi az, ami ilyen belső megindultságba hozza az apostolt? A sötétség és a világosság harca.
Ebben a szinte értekezésszerűen megírt levélben érzi az ember az élményszerűséget, mikor az apostol a sötétség és a világosság harcáról ír. Számára ez a harc élmény. Nem úgy ír róla, mint valami tantételről, melyet ki kell fejtenie, hanem úgy, mint amely harcot ő maga is megharcolta lelkében. Még a hasonlat is, mellyel meg akarja világosítani, magán viseli az élmény jellegét. A természetből veszi hasonlatát.
Amikor azt írja, hogy a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik, akkor a hajnalhasadás, a napkelte lebeg a szeme előtt. Öreg ember már, amikor ezt a levelet írja. Az öreg ember korán álmosodik este, és korán ébred reggel. Ki tudja, hányszor ébredt ő is még sötéttel, s milyen nehezen várta ilyenkor, míg megvirrad! Ki tudja, hányszor nézte végig a sötétség harcát a világossággal, amint a sötétben előbb kibontakoznak a tárgyak vonalai, majd szürkeségbe borul minden, s végül megjelenik az első piros csík az ég alján, hirdetve: Pirkad már! Győz a világosság!
Ez a harc nem könnyű. A sötétségnek hatalma van.
A fizikai sötétségnek is. Aki nem tudott aludni, az magán tapasztalhatta. A sötét a gonosz életeleme.
Ilyenkor megnőnek az árnyak, s ijesztőre torzulnak a dolgok. A sötétből előbújnak a gondok.
Napközben elhessegette őket a napi hajsza, vagy ha eszünkbe jutottak, a világosságban józanul s reménykedve gondoltunk rájuk, a sötétben azonban minden ilyen félelmetes. A képzeletünk még ijesztőbbre festi azt, ami magában is elég ijesztő. Az így megnőtt gondok ráülnek az ágyunk szélére, rátelepülnek a mellünkre, és szorítanak, mint valami rajtunk lovagló lidérc. És nincs sehol fény, nincs remény. Ilyenkor születnek a lehetetlennél lehetetlenebb tervek, rendszerint az ördög sugallta, eleve kilátástalan álomtervek. Az ember tényleg úgy érzi, amint az apostol írja, a sötétben az ember „nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította az ő szemeit” (11. v.).
A levél olvasóinak is lehetett elég sok ilyen sötét éjszakája. Nehéz idők jártak akkor a keresztyénekre. Pétert keresztre feszítették, Jakabot, az Úr testvérét agyonkövezték, Pált lemészárolták, Jeruzsálemet elpusztították. Fekvőhelyükön forgolódva sokszor mondogathatták: Győz a sötétség! Mi lesz velünk? Ebbe a sötétségbe kiáltotta bele János szíve teljes megindultságával: Atyámfiai, pirkad már, győz a világosság!
Hatalma van az értelmi sötétségnek is. Értelmi sötétségben a tudatlan ember van. Első pillanatra azt gondolná az ember, hogy a tudatlanság nem hatalom. Azt gondoljuk, hogy a tudatlanság csak hiány, ismeretek hiánya. Ez a hiány gátolja az embert a boldogulásában, s akadályozza a társadalmat is abban, hogy felhasználja az illetőt úgy, amint különben lehetne, de ezen a káron túl nem jelent semmit. Tévedés.
A tudatlanság lélekformáló hatalom, amely azt mutatja, hogy az értelmi sötétség is a gonosz életeleme. A tudatlan ember egészen különleges valaki. Csak annyit említek meg ebből, hogy befolyásolható és csökönyös. Bármilyen ellentétesnek látszanak is ezek a tulajdonságok, így igaz. Nincs kellő ismerete, s így hiszékeny. Be lehet csapni. Minél hihetetlenebb valami, annál hamarább elhiszi. Az egyszerű, józan igazságok helyett mindig jobban imponál neki az, ami sejtelmes és komplikált. Az igaz hit nem kell neki, mert az túl egyszerű, de a babonára esküszik. A tiszta tan hidegen hagyja, de a legbolondabb tévtanért rajong, ahhoz csökönyösen ragaszkodik, azért tűzbe is hajlandó menni, abban meggyőzhetetlen. Ezért van az a közmondás, hogy a butaság ellen az istenek is hiába harcolnak.
A levél olvasói között is lehettek ilyen, értelmi sötétségben leledző emberek. Írására főképp az szolgáltatott okot, hogy Kis-Ázsia gyülekezeteiben tévtanítók léptek fel, kiknek vezére egy Kerinthos nevű efézusi keresztyén volt. Ez a tanítás megkülönböztette a mennyei és a földi Krisztust. A mennyei Krisztus csak Jézus megkeresztelkedése alkalmával vett lakozást Jézusban, s eltávozott belőle, mielőtt a kereszten meghalt volna. Ma csak mosolyogni tudunk rajta, de akkor csoportosan szedte áldozatait ez a sötét tévtanítás, s tette ingadozóvá az igazi hívők hitét is, s szenvedélyes vitákban hűtötte le a keresztyének között a testvéri szeretet melegét. Sokszor gondolhattak arra, hogy győz a sötétség.
Ezekbe a lelkekbe kiáltotta bele János szíve teljes megindultságával: Atyámfiai, pirkad már, győz a világosság! Csak ragaszkodjatok a régi parancsolatokhoz, és ne vessétek meg az igét (7. v.)!
Hatalma van a lelki sötétségnek is. Erről szól főképpen a szentleckében. A lelki sötétség a vak gyűlölet világa. Ezt írja róla: „A ki pedig gyűlöli az ő atyjafiát, a sötétségben van (…), és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította az ő szemeit.” (11. v.) Nem egyszerre hatalmasodik el a sötét lelken a gyűlölet. Előbb meghidegül a szív. Még megmaradnak a szeretet cselekedetei, de nincs már mögöttük a szeretet érzése. Azután közönyös lesz. Egyszerűen nem érdekli a másik ember. Azután terhére lesz a másik ember. Örömei untatják, panasza fárasztja. Innen már csak egy lépés, és útjában van a másik ember. Akadály a számára, akit félre kell állítani, ha nem megy másképp, át kell rajta gázolni. Ezzel azután megkezdődik mindenki harca mindenki ellen. Ebben a harcban nincs belátás, csak vak gyűlölet, mely esztelenségekre ragadja az embert. A zsidók sem tudták, hová viszi őket Jézus elleni vak gyűlöletük: megölték Isten fiát, a saját Messiásukat. De nem is lehet ez másképp. A lelki sötétség is a gonosz életeleme, akiről azt mondja Jézus, hogy emberölő volt kezdettől fogva (Jn 8,44).
A levél olvasói között is lehettek, akik borzadva látták, hogy a tanviták között mennyi aljas szenvedély lobban fel a szívek mélyén. Talán senki sem tud úgy gyűlölködni, mint két különböző irányzathoz tartozó keresztyén. Lehet, hogy a maguk szíve mélyén is megdöbbenve vették észre a növekvő csírákat, s ijedten kiáltottak fel: Győz a sötétség! Ezeknek kiáltotta oda János szíve teljes megindultságával: Atyámfiai, pirkad már, győz a világosság!
Mire alapítja János a világosság győzelmébe vetett hitét? Két tényre. Az egyik régi, a másik új.
A régi tény az, hogy megjelent a világ világossága, Jézus Krisztus. Ő a régi parancsolat képviselője, ő az örök Ige. Ő veszi le a gondok sötét fellegét a meggyötört orcákról, ő az út a legsötétebb, legkilátástalanabb útvesztőből is. Az értelmi sötétségben ülőknekő az igazság. Aki őt követi, olyan úton jár, amelyen még a bolond sem téved el (Ézs 35,8). A gyűlölet sötétségében ő az élet, a szeretet világossága. Senki nem kénytelen többé sötétségben élni. Meglátogatott minket a naptámadat a magasságból.
Az új tény, hogy megjelentek e világon a világ világosságának szolgái: emberek, kikben – amint írja – igaz lett a szeretet életének világító fénye (8. v.), akikben nincs botránkozás (10. v.), mert nem botránkoznak a mások bűnén, hanem imádkoznak érte és mentik azt, s nem botránkoztatnak másokat, nem elbotlatni, hanem felsegíteni és útba igazítani akarván őket. Apró kicsiny fénypontok ugyan, de néha egy gyufaszál, egy kis mécses is elég ahhoz, hogy megtörje a sötétség hatalmát. Virradat hírnökei, előre küldött sugarai a felkelő napnak. Még nincs nappal, de pirkad már, s feltartóztathatatlan a világosság győzelme.
Vízkereszt ünnepe egyházunkban a misszió ünnepe is. Ezen a napon hódoltak Jézus előtt az első pogányok, a napkeleti bölcsek, ezért emlékezünk ezen a napon a sötétségben ülő pogányokról s a világ világosságának köztük munkálkodó szolgáiról. A mai ige arra figyelmeztet, hogy a pogányoknak sem a civilizáció fényforrásaira van legégetőbb szükségük, még csak nem is a kultúra ismeretterjesztő igazságfényére, hanem Jézus Krisztusra, a világ világosságára, s a tőle tanult szeretettel világító emberi fénypontokra. Ma sok mindenféle munkát nem végezhet a misszió, de szeretnie lehet, szeretnie szabad, a szolgáló szeretet hangtalan, de mégis bizonyságot tevő fényével világítania megengedett, s ez elég, hogy Jánossal mi is úgy nézzünk a keresztyénség jövőjére itthon és a misszióban, mint akik tudjuk, hogy: Atyámfiai! Pirkad már. Győz a világosság! Ámen.

Miért késel Jézus?
Időpont: 1966. november 20. Az egyházi esztendő utolsó vasárnapja
Helyszín: Győrújfalu Oltári ige: Máté 24,37-51.
Igehirdetési alapige: 2Péter 3,3-13. Énekek: 590, 588.
Tudván először azt, hogy az utolsó időben csúfolkodók támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak, És ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva.
Mert kész-akarva nem tudják azt, hogy egek régtől fogva voltak, és föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára; Amelyek által az akkori világ vízzel elboríttatván elveszett: A mostani egek pedig és a föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek tartatván fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára.
Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap.
Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.
Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek.
Mivelhogy azért mindezek felbomlanak, milyeneknek kell lennetek néktek szent életben és kegyességben, Akik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét, amelyért az egek tűzbe borulva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak!
De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik.
Mindnyájunk előtt ismeretes, hogy a polgári esztendő és az egyházi esztendő nem esik egymással össze. Az egyházi esztendőnek máskor van az új éve és az év vége. Az egyházi esztendő vége nem december 31, hanem a Szentháromság után következő utolsó vasárnap s az ma van. Mához egy hétre Ádvent első vasárnapja van.
Ez a gondolat már maga is prédikál nekünk. Arról beszél: egyszer elfogynak a vasárnapok.
Mik a vasárnapok? Vannak emberek, akiknek számára a vasárnap nem más, mint a munkaszünetnek, az ember pihenésének, erőgyűjtésének, vagy szórakozásának napja. Pedig a vasárnap a kegyelmi időbe tartozik. Ez a nap az, amit Isten különösképpen maga számára akar fenntartani. Parancsban kötelezte el az emberiséget, hogy ezt a napot egészen Neki szentelje.
Egyszer elfogynak a vasárnapok, lejár a kegyelmi idő s Isten számonkéri, hogy mit csináltam a vasárnapjaimmal?!
Az egyházi esztendő utolsó vasárnapja éppen a végre emlékeztet, a világ végére és Krisztus visszajövetelére.
A felolvasott szent Ige szerint a világ végével és Jézus Krisztus visszajövetelével kapcsolatban problémái voltak már az első keresztyéneknek. Kereken kétezer esztendeje, hogy a keresztyének várják Jézus Krisztus visszajövetelét. Azóta sokszor erőt vett a keresztyénségen a végső dolgok várásának hangulata – és Jézus késik. Nem lehet csodálkozni, hogy – amint ennek az Igének mindjárt az elején olvassuk – a csúfolódók állandóan kérdezik Isten népétől: Hol van Jézus eljövetelének ígérete? Így olvassuk: „Tudván először azt, hogy az utolsó időben csúfolkodók támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak, És ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva.” Csúfolódók csúfolódhatnak, mi ennek dacára Isten Igéjének hiszünk! A mi Urunk Jézus Krisztus Igéjében megmondta: vissza fog jönni, megmondta, hogy azt a napot és azt az órát az ember nem tudja kiszámítani. Jelei lesznek, melyekkel figyelmeztet az Úr a készülésre, de a gyötrő kérdés megmarad mindnyájunkban: Miért késel Jézus?
Tény, hogy a mi emberi időszámításunk és Isten időszámítása nem esik egybe. Az ember a maga időszámításában azt gondolja, Jézus késik. Nézzünk szemébe e kérdésnek: Miért késel Jézus? Mindenekelőtt azt kell meglátni, mit jelent az, hogy Ő késik? 1./ Ez nem jelenti azt, hogy nem akar jönni Ő az ígéretét ma is állja. A 9. versben így olvassuk: „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” Ígéretét tehát állja, nem hagyja magára ezt a világot, pedig ez a világ megérdemelné, hogy magára hagyja. De Isten órája másképpen jár, mint a mienk, Ő évezredekben számol, az az Ő időegysége. A 8. versben ezt írja az apostol: „Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap.”
Tehát tévedés azt hinni, hogy az Ő visszajövetele még messze van. Még két nap sem telt el az Ő időszámítása szerint az ígéret megtétele óta, mert még nem írjuk a kétezredik esztendőt. Az örökkévalóságban nincs idő!
Úgy jön, mint a tolvaj. A 10. versben ezt olvassuk: „Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek.” Kiszámíthatatlan! A legbölcsebb elmék sem tudták eddig kiszámítani! Akik számításokat végeztek, mind megszégyenültek, mert az Úr keresztülhúzta, mint hibás számtani megoldást.
Az azonban bizonyos: a csúfolódók az utolsó idők jeleihez tartoznak. „Az utolsó időben - olvassuk a mai Ige 3. versében - csúfolkodók támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak” Az első tehát, amit az Ige világosan megmond nekünk az, hogy Jézus visszajövetelének késése nem jelenti azt, hogy nem akar jönni. Még egy másik dologra rá kell mutatni, hogy mit nem jelent Jézus késése. 2./ Jézus késése nem jelenti azt, hogy az első keresztyének csalódtak várakozásukban.
Az első keresztyének saját nemzedékükben várták vissza Jézust. Jézusnak vannak is olyan kijelentései, hogy az a nemzedék nem fog elmúlni addig, amíg mindezek meg nem történnek.
Az utolsó időkkel kapcsolatban azonban beszél Jézus abban a fejezetben, amelyben ez a mondat fel van jegyezve, az utolsó idők előkészületeinek hatalmas nagy sorozatáról. Addig, amíg ezek meg nem lesznek, amíg ezek az előjelek be nem következnek, addig nem fog eljönni az Úr az Ő időszámítása szerint és a mi időszámításunk szerint váratlanul.
Ennek a téves várakozásnak torz hajtása volt az, hogy az első keresztyének nagy része abban az időben az utolsó időket vélte felvirradni és várták Jézus visszajövetelét. Az nem baj, hogy emberek voltak, akik saját életükben várták vissza Jézust, a baj abban volt, hogy pl. Thessalonikában voltak olyan emberek, akik egyszerűen nem akartak dolgozni. Azt gondolták: minek dolgozni, vége lesz úgyis ennek az egész világnak, kezdődik a mennyek országa az Úréi számára?! Ez nyilvánvaló félreértése volt mindannak, amit Jézus visszajövetelével kapcsolatban mondott.
Máté 24. fejezetében különösképpen sokat beszél e kérdésről. Megjövendölte az utolsó idők bekövetkeztét, de nem fogja azt jelek nélkül hagyni. Mi az utolsó időt úgy értelmezzük: most van az utolsó idő, pedig hosszú folyamat az. Ez a folyamat Pünkösdkor kezdődik, ez az egyház folyamata, az utolsó idő az egyház kora. De ez nem jelenti Jézus visszajövetelének a végtelenségbe való kitolását.
Két visszajövetele van Jézus Krisztusnak: egyik, mikor a világ számára jön el. Utolsó eljövetelével kapcsolatban a kegyelmi idő lezárul az egyes ember számára a halállal. A világra majd akkor fog eljönni a kegyelmi idő lejárása, mikor majd megjelenik fényességben, dicsőségben, de az egyén számára, az én számomra egyénileg az én halálommal jár le az utolsó idő. Én úgy kerülök Isten ítélőszéke elé, amilyen állapotban talál a halál. A 12. versben ezt olvassuk: „Akik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét, amelyért az egek tűzbe borulva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak!
Ez az utolsó idő a világ számára való utolsó időnek leírása, ellenben mindez a mi számunkra e külső jelek nélkül bekövetkezik halálom pillanatában.
Eddig elmondottam mit nem jelent Jézus Krisztus visszajövetelének késése, most még meg kell nézni ez Igének világosságában, mit jelent Jézus visszajövetelének késése. 3./ Jézus késése azt jelenti, hogy szereti a bűnöst.
Érettünk késik az ígérettel, nem pedig valami rajta kívül álló okok kényszerítik erre a késésre. A 9. versben így olvassuk: „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” Jézus késése tehát nem tétlenség, hanem mentő tett. Azt akarja, hogy az ember jusson el az ítéletnek, az ítélet igazságának és az ítélet irgalmasságának belátására. Ezért hagyja, hadd nőjön együtt az aratásig a konkoly és a búza. Így éri el, hogy amikor Ő visszajön – olvassuk a királyi menyegzőről szóló példázatban – s ott meglátja azt az embert, aki a saját ruhájában ment be a menyegzőbe s nem fogadta el a neki felajánlott menyegzői ruhát, s a király megkérdezi tőle: barátom, mi módon jöttél ide, az az ember hallgata, nem tud mentségére egy árva szót sem szólni. Lukács 23. fejezetében is Jézus keresztre feszítésénél az egyik lator azt mondja: mi méltán szenvedjük el az ítéletet, Jézus Krisztus pedig méltatlanul hal meg a kereszten.
Jézus visszajövetelét gúnnyal sem lehet siettetni, erőszakkal sem lehet visszatartani. Mikor jónak látja, akkor menthetetlenül, megakadályozhatatlanul megérkezik. 4./ Készen kell lennem az ítéletre.
Ha Jézus megérkezik, akkor valóban készen kell lenni az ítéletre. Ez ennek a tanításnak utolsó témája. Ennek az Igének 10-13. verseiben ezt olvassuk: „Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek. Mivelhogy azért mindezek felbomlanak, milyeneknek kell lennetek néktek szent életben és kegyességben, Akik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét, amelyért az egek tűzbe borulva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik.”
Testvéreim! Mi sohasem vagyunk messze az ítélettől. Az ördögnek a csalafintasága az, amivel bennünket arra akar figyelmeztetni, hogy ráérünk arra még, messze vagyunk még az ítélettől! Pedig nem vagyunk messze, mert nem vagyunk messze a haláltól. Ismerjük jól, hogy Dávid mondotta egykor Jonathánnak: egy lépés van közöttem és a halál között. Ezért van az, hogy nekünk mindig készen kell lenni. Készen kell lenni szent életben és kegyességben.
Mondd testvérem, nem változnék-e meg a te életed akkor, ha te gondolnál arra, hogy a halál nemcsak a véget jelenti, a földi élet végét, hanem azt is jelenti, hogy ebben a földi életben van egyedül alkalmam az utolsó nagy ítéletre, a Jézus Krisztus ítéletére való előkészülésre?!
Úgy fogok odakerülni, úgy fogok odaállani az ítélőszék elé, ahogyan az utolsó pillanatban a földi életben állottam, ahogyan viselkedtem. Hogyan viselkednék, hogyha ennek a világnak most következnék be a vége? Jajgatnánk, vagy Hozsannát énekelnénk?! Ugyanis ez a két visszhang támad az emberben. A Jelenések könyvének írója a jajgató emberek és a Hozsannát éneklő embereknek a sokaságát látja.
Vigyázzatok! Nem tudjuk az órát. Te se tudod, én sem tudom, egyikünk sem tudja, csak Isten tudja, hogy Ő mikor szakítja el életünk fonalát, mikor helyez bennünket abba a helyzetbe, amelyben megtérés többé nincsen s mikor fog onnan feltámasztani.
Ezek mind olyan kérdések, amelyekre ember felelni nem tud. Én csak azt tudom, hogy a kegyelmi idő, a megtérés ideje, az én kiszámíthatatlan életem idejével egybeesik. Nem tudjuk az órát és vigyázzatok, meg ne nehezedjék szívetek, mert aki itt elkésik, az örökre elkésik!
Ámen.
Imádság: Hálát adunk Neked, Urunk Jézus Krisztusunk, hogy még egyszer vissza fogsz jönni erre a földre. Az is nagy dolog volt, hogy egyszer eljöttél, otthagytad a mennyország dicsőségét, az angyalok seregét, Isten közelségét s lejöttél e földre az emberek közé, akik üldöztek, megölni akartak s megutáltak.
Köszönjük, hogy mikor elmentél e világból, visszamentél az Atyához, az angyalok szent serege közé, oda ahol szerettek, dicsőítettek Téged mindörökké, onnan is visszavágyódsz ide erre a földre s onnan is jössz egyszer, mikor elérkezik annak az Atyától rendelt ideje. Nem fogsz vonakodni. Nem fogod azt mondani: én már egyszer voltam a földön, nem kellettem az embereknek, kínos kereszthalállal megöltek, eltemettek, miért menjek még egyszer arra a földre?! Köszönjük, hogy jössz a Te népedért, a kevesekért, akik várnak Téged, akik imádkoznak azért, hogy jöjjön el a Te országod, akik felajzzák lantjaikat, hárfáikat, tanulgatják a Hallelujáht, Hozsannát, amivel fogadni akarnak Téged.
Köszönjük, hogy eljössz. Köszönjük azt is, hogy úgy jössz, hogy eljöveteled beteljesedés a tieid számára.
Tudjuk, hogy úgy is jössz el, hogy eljöveteled ítélet azok számára, akiknek nem kellettél.
Óh, készíts fel minket Urunk, mikor elérkezik találkozásunk órája, készek legyünk nemcsak a halálra, hanem a Veled való találkozásra is. Irgalmadhoz fellebbezünk és menekülünk, véreddel fedj be! Mint egykor az egyiptomi tízedik nagy csapásnál néped a vér alá menekült, a Te véred alá menekülünk mi is! Kérünk, őrizz meg és tarts meg minket a nagy ítéletkor a Te kegyelmedből!
Ámen Oltár előtti imádság: Urunk! Hálát adunk Neked az egyházi esztendőért! Köszönjük mind a vasárnapokat, amelyek ebben az egyházi esztendőben Tőled ajándékképpen ideérkeztek. Köszönjük, hogy összegyűjtöttél szent harangszavaddal és a lelkiismeret szavával ide templomodba. Áldunk, hogy minden vasárnap hallhattuk Igédet. Köszönjük, hogy imádkozhatunk Hozzád és velünk voltál és vagy minden napon. Hálát adunk, hogy most is összegyűjtöttél. Köszönjük a csendet, amellyel készítetted megszólalásodat, amellyel minket kerestél. Kérünk: vidd véghez rajtunk, bennünk a Te áldott munkádat, tégy minket olyan néppé, mely feszült várakozásban él és vár Téged! Kérünk, áldd meg községünket, családunkat, hazánkat, Te őrizd meg minden veszedelemtől! Őrizd meg az elvetett magot szántóföldünkön s engedd, hogy mi majd egyszer örök tavaszban élve Nálad zenghessük az elpusztíthatatlan élet nagy dicséretét! A mi Urunk Jézus Krisztusért hallgass meg minket, kit nékünk üdvösségül és váltságul adtál.
Ámen.

Miért késel, Jézus?
Időpont: Szentháromság ünnepe utáni utolsó vasárnap – 1966. november 20.
Alapige: 2Pt 3,3–13 „Tudván először azt, hogy az utolsó időben csúfolkodók támadnak, a kik saját kívánságaik szerint járnak, és ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert a mióta az atyák elhunytak, minden azonképen marad a teremtés kezdetétől fogva. Mert kész-akarva nem tudják azt, hogy egek régtől fogva voltak, és föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára; a melyek által az akkori világ vízzel elboríttatván, elveszett: a mostani egek pedig és a föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek tartatván fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára. Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elveszszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson. Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, a mikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek. Mivelhogy azért mindezek felbomlanak, milyeneknek kell lennetek néktek szent életben és kegyességben, a kik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét, a melyért az egek tűzbe borúlva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, a melyekben igazság lakozik.”
Mindnyájunk előtt ismeretes, hogy a polgári esztendő és az egyházi esztendő nem esik egymással össze.
Az egyházi esztendőnek máskor van az új éve és az év vége. Az egyházi esztendő vége nem december 31., hanem a Szentháromság ünnepe után következő utolsó vasárnap, s az ma van. Mához egy hétre ádvent első vasárnapja van.
Ez a gondolat már maga is prédikál nekünk. Arról beszél: egyszer elfogynak a vasárnapok. Mik a vasárnapok? Vannak emberek, akiknek számára a vasárnap nem más, mint a munkaszünetnek, az ember pihenésének, erőgyűjtésének vagy szórakozásának napja. Pedig a vasárnap a kegyelmi időbe tartozik.
Ez a nap az, amit Isten különösképpen maga számára akar fenntartani. Parancsban kötelezte el az emberiséget, hogy ezt a napot egészen neki szentelje.
Egyszer elfogynak a vasárnapok, lejár a kegyelmi idő, s Isten számon kéri, hogy mit csináltam a vasárnapjaimmal!
Az egyházi esztendő utolsó vasárnapja éppen a végre emlékeztet, a világ végére és Krisztus visszajövetelére.
A felolvasott szentige szerint a világ végével és Jézus Krisztus visszajövetelével kapcsolatban problémái voltak már az első keresztyéneknek. Kereken kétezer esztendeje, hogy a keresztyének várják Jézus Krisztus visszajövetelét. Azóta sokszor erőt vett a keresztyénségen a végső dolgok várásának hangulata – és Jézus késik. Nem lehet csodálkozni, hogy – amint ennek az igének mindjárt az elején olvassuk – a csúfolódók állandóan kérdezik Isten népétől: Hol van Jézus eljövetelének ígérete? Így olvassuk: „Tudván először azt, hogy az utolsó időben csúfolkodók támadnak, a kik saját kívánságaik szerint járnak, és ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert a mióta az atyák elhunytak, minden azonképen marad a teremtés kezdetétől fogva.”
Csúfolódok csúfolódhatnak, mi ennek dacára Isten igéjének hiszünk! A mi Urunk Jézus Krisztus igéjében megmondta: vissza fog jönni, megmondta, hogy azt a napot és azt az órát az ember nem tudja kiszámítani. Jelei lesznek, melyekkel figyelmeztet az Úr a készülésre, de a gyötrő kérdés megmarad mindnyájunkban: Miért késel, Jézus?
Tény, hogy a mi emberi időszámításunk és Isten időszámítása nem esik egybe. Az ember a maga időszámításában azt gondolja, Jézus késik. Nézzünk szemébe e kérdésnek: Miért késel, Jézus?
Mindenekelőtt azt kell meglátni, mit jelent az, hogy ő késik? 1. Ez nem jelenti azt, hogy nem akar jönni.
Ő az ígéretét ma is állja. A 9. versben így olvassuk: „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elveszszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.”
Ígéretét tehát állja. Nem hagyja magára ezt a világot, pedig ez a világ megérdemelné, hogy magára hagyja. De Isten órája másképpen jár, mint a mienk, ő évezredekben számol, az az ő időegysége. A 8. versben ezt írja az apostol: „Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap.” Tehát tévedés azt hinni, hogy az ő visszajövetele még messze van. Még két nap sem telt el az ő időszámítása szerint az ígéret megtétele óta, mert még nem írjuk a kétezredik esztendőt. Az örökkévalóságban nincs idő!
Úgy jön, mint a tolvaj. A 10. versben ezt olvassuk: „Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, a mikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek.”
Kiszámíthatatlan! A legbölcsebb elmék sem tudták eddig kiszámítani! Akik számításokat végeztek, mind megszégyenültek, mert az Úr keresztülhúzta, mint hibás számtani megoldást. Az azonban bizonyos: a csúfolkodók az utolsó idők jeleihez tartoznak. Az utolsó időben, olvassuk a mai ige 3. versében, csúfolkodók támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak.
Az első tehát, amit az ige világosan megmond nekünk, az, hogy Jézus visszajövetelének késése nem jelenti azt, hogy nem akar jönni. Még egy másik dologra is rá kell mutatni, hogy mit nem jelent Jézus késése. 2. Jézus késése nem jelenti azt, hogy az első keresztyének csalódtak várakozásukban.
Az első keresztyének saját nemzedékükben várták vissza Jézust. Jézusnak vannak is olyan kijelentései, hogy az a nemzedék nem fog elmúlni addig, amíg mindezek meg nem történnek. Az utolsó időkkel kapcsolatban azonban beszél Jézus abban a fejezetben, amelyben ez a mondat fel van jegyezve, az utolsó idők előkészületeinek hatalmas nagy sorozatáról. Addig, amíg ezek meg nem lesznek, amíg ezek az előjelek be nem következnek, addig nem fog eljönni az Úr az ő időszámítása szerint és a mi időszámításunk szerint váratlanul.
Ennek a téves várakozásnak torz hajtása volt az, hogy az első keresztyének nagy része abban az időben az utolsó időket vélte felvirradni, és várták Jézus visszajövetelét. Az nem baj, hogy emberek voltak, akik saját életükben várták vissza Jézust, a baj abban volt, hogy például Thessalonikában voltak olyan emberek, akik egyszerűen nem akartak dolgozni. Azt gondolták: minek dolgozni, vége lesz úgyis ennek az egész világnak, kezdődik a mennyek országa az Úréi számára! Ez nyilvánvaló félreértése volt mindannak, amit Jézus visszajövetelével kapcsolatban mondott.
Mt 24. fejezetében különösképpen sokat beszél e kérdésről. Megjövendölte az utolsó idők bekövetkeztét, de nem fogja azt jelek nélkül hagyni. Mi az utolsó időt úgy értelmezzük: most van az utolsó idő, pedig hosszú folyamat az. Ez a folyamat pünkösdkor kezdődik, ez az egyház folyamata, az utolsó idő az egyház kora. De ez nem jelenti Jézus visszajövetelének a végtelenségbe való kitolását.
Két visszajövetele van Jézus Krisztusnak: egyik, mikor a világ számára jön el. Utolsó eljövetelével kapcsolatban a kegyelmi idő lezárul az egyes ember számára a halállal. A világra majd akkor fog eljönni a kegyelmi idő lejárása, mikor majd megjelenik fényességben, dicsőségben, de az egyén számára, az én számomra egyénileg az én halálommal jár le az utolsó idő. Én úgy kerülök Isten ítélőszéke elé, amilyen állapotban talál a halál. A 12. versben ezt olvassuk: „…a kik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét, a melyért az egek tűzbe borúlva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak!”
Ez az utolsó idő a világ számára való utolsó időnek leírása, ellenben mindez a mi számunkra e külső jelek nélkül bekövetkezik halálunk pillanatában.
Eddig elmondottam, mit nem jelent Jézus Krisztus visszajövetelének késése, most még meg kell nézni ez igének világosságában, mit jelent Jézus visszajövetelének késése! 3. Jézus késése azt jelenti, hogy szereti a bűnöst.
Érettünk késik az ígérettel, nem pedig valami rajta kívül álló okok kényszerítik erre a késésre. A 9. versben így olvassuk: „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elveszszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.”
Jézus késése tehát nem tétlenség, hanem mentő tett. Azt akarja, hogy az ember jusson el az ítéletnek, az ítélet igazságának és az ítélet irgalmasságának belátására. Ezért hagyja, hadd nőjön együtt az aratásig a konkoly és a búza. Így éri el, hogy amikor ő visszajön – olvassuk a királyi menyegzőről szóló példázatban –, s ott meglátja azt az embert, aki a saját ruhájában ment be a menyegzőbe, s nem fogadta el a neki felajánlott menyegzői ruhát, s a király megkérdezi tőle: barátom, mi módon jöttél ide, az az ember hallgat, nem tud mentségére egy árva szót sem szólni. Lk 23. fejezetében is, Jézus keresztre feszítésénél az egyik lator azt mondja: mi méltán szenvedjük el az ítéletet, Jézus Krisztus pedig méltatlanul hal meg a kereszten.
Jézus visszajövetelét gúnnyal sem lehet siettetni, erőszakkal sem lehet visszatartani. Mikor jónak látja, akkor menthetetlenül, megakadályozhatatlanul megérkezik. 4. Készen kell lennem az ítéletre!
Ha Jézus megérkezik, akkor valóban készen kell lenni az ítéletre! Ez ennek a tanításnak utolsó témája.
Ennek az igének 10–13. verseiben ezt olvassuk: „Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, a mikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek. Mivelhogy azért mindezek felbomlanak, milyeneknek kell lennetek néktek szent életben és kegyességben, a kik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét, a melyért az egek tűzbe borúlva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, a melyekben igazság lakozik.”
Testvéreim! Mi sohasem vagyunk messze az ítélettől. Az ördögnek a csalafintasága az, amivel bennünket arra akar figyelmeztetni, hogy ráérünk arra még, messze vagyunk még az ítélettől! Pedig nem vagyunk messze, mert nem vagyunk messze a haláltól. Ismerjük jól, hogy Dávid mondotta egykor Jonathánnak: egy lépés van közöttem és a halál között. Ezért van az, hogy nekünk mindig készen kell lenni! Készen kell lenni szent életben és kegyességben!
Mondd, testvérem, nem változnék-e meg a te életed akkor, ha te gondolnál arra, hogy a halál nem csak a véget jelenti, a földi élet végét, hanem jelenti, hogy ebben a földi életben van egyedül alkalmam az utolsó nagy ítéletre, a Jézus Krisztus ítéletére előkészülésre?! Úgy fogok odakerülni, úgy fogok odaállani az ítélőszék elé, ahogyan az utolsó pillanatban a földi életben állottam, ahogyan viselkedtem.
Hogyan viselkednék, hogyha ennek a világnak most következnék be a vége? Jajgatnánk, vagy hozsannát énekelnénk?! Ugyanis ez a két visszhang támad az emberben. A Jelenések könyvének írója a jajgató embereknek és a hozsannát éneklő embereknek a sokaságát látja.
Vigyázzatok! Nem tudjuk az órát. Te sem tudod, én sem tudom, egyikünk sem tudja, csak Isten tudja, hogy ő mikor szakítja el életünk fonalát, mikor helyez bennünket abba a helyzetbe, amelyben megtérés többé nincsen, s mikor fog onnan feltámasztani.
Ezek mind olyan kérdések, amelyekre ember felelni nem tud. Én csak azt tudom, hogy a kegyelmi idő, a megtérés ideje, az én kiszámíthatatlan életem idejével egybeesik. Nem tudjuk az órát, és vigyázzatok, meg ne nehezedjék szívetek, mert aki elkésik, az örökre elkésik! Ámen.