Túróczy Zoltán

Legyetek irgalmasok!
Időpont: Szentháromság utáni 4. vasárnap, 1956. június 24.
Alapige: Lukács 6,36-42.
Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas. Ne ítéljetek és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik; Adjatok, néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, a melylyel ti mértek. Példabeszédet is monda nékik: Vajjon a vak vezetheti-é a világtalant? avagy nem mindketten a verembe esnek-é? Nem feljebb való a tanítvány az ő mesterénél; hanem mikor tökéletes lesz, mindenki olyan lesz, mint a mestere.
Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, mely a te saját szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Atyámfia, hadd vessem ki a szálkát a te szemedből, holott te a te szemedben lévő gerendát nem látod. Te képmutató, vesd ki először a gerendát a te szemedből és azután gondolj arra, hogy kivesd a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van.
Az előző két vasárnapon Isten irgalmasságáról beszélt a kirendelt szentírási szakasz. A nagy vacsora, az elveszett bárány és az elgurult drachma példázata mind arról szólt, hogy Isten nem büntető haraggal, hanem kereső szeretettel és megbocsátásra kész irgalommal közeledik a bűnöshöz. A mai ige az ember irgalmasságáról tanít. Már ebben a helyzetben is benne van a nagy figyelmeztetés: Isten irgalmasságát követnie kell az ember irgalmasságának. Aki kegyelmet kapott, annak kell tudni kegyelmet adni is. 1. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Ezért beszél nekünk a mai ige mindenekelőtt a megbocsátás nehézségéről. „Legyetek irgalmasok!” Így kezdi Jézus a mai tanítást. Ez nem megállapítása annak a ténynek, hogy amint a gyökér és a gyümölcs összetartoznak, úgy tartozik össze Isten irgalma és az ember irgalma is, hanem parancs. Az irgalom tehát nem folyik egyszerűen az ember természetéből, hanem úgy kell azt ráparancsolni. Még a tanítványokat is úgy kell felszólítani reá. Bizonyos, hogy ha talán nem is a legnehezebb dolog a világon, de mégis az egyike a legnehezebb dolgoknak e világon az irgalom, a megbocsátás. Ennek egyik bizonyítékát említem meg csupán.
Még az az ember is, aki hajlandó már a megbocsátásra, aki tehát megharcolta harcát a bosszú és harag indulatával s kész megbocsátani, még az is le akar alkudni mindig valamit a megbocsátásból.
Hányszor mondjuk: Megbocsátok, de a jövőben elkerülöm ezt az embert!? Úgyis van elég súrlódás ezen a világon, minek szaporítsam a súrlódási felületeket? Elég nagy ez a világ ahhoz, hogy leélhessük az életünket úgy, hogy akár sose találkozzunk. Ha pedig már ezen is túlvagyunk, hányszor mondjuk: Hát jó, nem kerülöm el, de nem szólok hozzá!? Csak a békesség borulna fel ettől. Veszekedés lenne belőle. Jobb, ha nem beszélünk egymással. Ha Isten Szentlelke a néma ördögöt már kiűzte belőlünk, akkor újrakezdjük az alkudozást: Ha muszáj, szólok hozzá, de a lábam nem teszem be hozzá. Mit dörgölődzem ahhoz, aki így bánt velem! Utóvégre önérzete is van az embernek. Ha a Szentlélek további hátrálásra kényszerít, engedünk egy lépést, de azután újra alkudozni kezdünk: Hát jó, felveszem vele a társadalmi érintkezést, felejteni nem tudok. Nem tudok többé megbízni benne. Benne való keserves csalódásom gyógyíthatatlan seb a szívemen. S ha kifogyunk a sok „de”-ből, akkor végül is elvi kérdést csinálunk a megbocsátásból.
Rámutatunk arra, hogy az igazság követelménye és a bölcs pedagógia is tiltakozik a megbocsátás ellen, mert ez a bűn könnyen vevésére vezet. Még igére is hivatkozunk: „Ha kegyelmet nyer a gonosz, nem tanul igazságot, az igaz földön is hamisságot cselekszik, és nem nézi az Úr méltóságát.” /Ézs. 26,10./ Ha azután kifogyunk minden érvből, felvetjük Péter kérdését: „Hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és neki megbocsátanom?” /Máté 18,21./ Ha egyszer sikerül is megbocsátani, a bűnbocsánat ismétlése még a hívő számára is nehéz. 2. Mivel ilyen nehéz a megbocsátás, ezért ad nemcsak parancsot reá, hanem a megbocsátás mintáját is bemutatja nékünk.
Így szól Jézus: „Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas”. /36. v./ Az ember bűnbocsánatának példája Isten bűnbocsánata. Úgy kell megbocsátanunk, amint Isten megbocsát. Isten kegyelmének gazdagságából csak három vonást emelek most ki. Az első vonás az, hogy Isten úgy meg tud bocsátani, hogy védelmébe veszi a bűnöst. Így vette Jézus védelmébe a kereszten ellenségeit és kínzóit. Nem hagyta bosszúját az igazságosan ítélő Istenre, nem kérte rájuk Isten haragjának kiöntését, mondván: Fizessen meg néktek Isten!, nem átkozta meg őket így: „Verjen meg az Isten!”, hanem így könyörgött az Atyához: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” /Luk. 23,34./ A mennyei Atya kegyelmének második vonása: úgy meg tud bocsátani, hogy elfelejti a bűnt. Annyira elfelejti, hogy soha többé eszébe sem jut, mintha meg sem történt volna. Így szól: „Eltörlöm álnokságaidat enmagamért, és bűneidről nem emlékezem meg!” /Ézs. 43,25./ A mennyei Atya kegyelmének harmadik vonása, hogy áldozatos. Neki sem könnyű a megbocsátás. Neki is áldozatába kerül. Nem veszi könnyen a bűnt. A bűn megbocsátása ellen tiltakozik szentsége és igazsága, megfontolásra inti a pedagógiája. Nála is áll: Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. /Zsidók 9,22./ Ezért lett a bűnbocsánat eszközlője a golgotai kereszt. Isten úgy bocsátott meg, hogy magára vette bűneinket s elszenvedte érettünk és helyettünk bűneinknek büntetését. A kereszt Isten bűnbocsánatának bizonyítéka, példája, mintája. 3. Jézus parancsából világos, hogy Isten azt akarja, hogy az övéi is meg tudjanak bocsátani.
Ezért beszél ebben az igében a megbocsátás erőforrásáról is.
Egy emlékeztetéssel kezdi. Mikor ezt mondja: „Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas” /36. v./, nem olyan mintát állít elém, melyben én személy szerint nem vagyok érdekelve. Mennyei Atyám az én életemben is megmutatta irgalmát, s aki ezt nem felejti el, hanem emlékezetében tartja, hogy Isten milyen utálatos bűneimet bocsátotta meg, visszaeséseimben mennyiszer megbocsátott újra és újra s a kereszten drága árat fizetett azért, hogy enyém legyen ez a bűnbocsánat, az előtt eltörpül mind az a sérelem, mely embert ember részéről érhet. Az adós szolgáról szóló példázatban ezt az arányt, illetve aránytalanságot így szemlélteti: 10.000 talentum 100 dénárhoz. Mai pénzben: 78 millió forinthoz 78 forint. Tehát egy a millióhoz. /Máté 18,21-35./ Isten milliószor többet bocsátott és bocsát meg nekünk, mint amennyit nekünk kell megbocsátanunk felebarátunknak. Lehet-e hát valamire azt mondanunk: Ezt már nem lehet megbocsátani!, vagy: Ennyiszer már nem lehet megbocsátani!? Aki jól tud emlékezni, nem felelhet mást rá, csak ezt: Mindent meg lehet bocsátani. Egy fenyegetéssel folytatja: „Ne ítéljetek és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik; adjatok, néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, amellyel ti mértek.” /37-38. v./ Aki tehát nem bocsát meg, az nem is kaphat bocsánatot.
Sem Istennél, sem embernél. Aki megbocsátás helyett megfizetni akar, az Istentől és embertől is csak megfizetést várhat. A Miatyánk is azt mondja, hogy Isten is csak úgy és annyiban bocsát meg nekünk, ahogyan és amennyiben mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Az élet pedig világosan megmutatja, hogy nekem is azzal a mértékkel mérnek, amivel én mérek. Az pedig, hogy a Miatyánkban ennek a rendnek megvalósulásáért való imádságot az ajkunkra adja Jézus, annak bizonysága, hogy az ember szerint is ez az igazság: Amivel én mérek, nekem is azzal mérnek. Vak az, aki mindezt nem látja s menthetetlenül a verembe esik, ha tovább megy a haragtartás és a megfizetés útján.
Még egy erőforrást nyit meg előttünk Jézus, mikor egy másik emlékeztetést is mond: „Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, mely a te saját szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Atyámfia, hadd vessem ki a szálkát a te szemedből, holott a te szemedben levő gerendát nem látod. Te képmutató, vesd ki először a gerendát a te szemedből és azután gondolj arra, hogy kivesd a szálkát, amely a te atyádfia szemében van.” /41-42. v./ Nehéz megbocsátani? Emlékezz tehát arra, hogy mennyit kell másoknak velünk kapcsolatban gyakorolni a megbocsátást! Az arányt, illetve aránytalanságot itt is egy képpel szemlélteti Jézus. A gerenda és a szálka arányával, még pedig olyan apró szálkáról szólva, mely olyan kicsiny, hogy az ember szemébe is berepülhet. Hány ilyen szálka kerülhetne ki egy gerendából? Ki tudná azt megszámlálni!
Isten gyermeke világosan látja, hogy a másik embernek sokkal többet kell megbocsátania vétkeit, mint ahányszor fordítva áll elő a helyzet. Így törpül el egyszerre minden sérelme, párolog el a haragja s lesz kész lélekben a megbocsátásra. A megbocsátás hiánya kockáztatja földi életem boldogságát, mert a harag megmérgezi az életet, de kockáztatja üdvösségemet is, mert nem kap kegyelmet az, aki itt e földön nem ad kegyelmet. 4. Beszél azonban Jézus ebben a beszédében a megbocsátás ígéretéről is.
Arról is szól, hogy aki nem ítél, azt nem ítélik, aki nem kárhoztat, azt nem kárhoztatják, aki bő mértékkel mér, bő mértékkel kap is. Istentől is, embertől is. Persze nem szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy azt gondoljuk: az általunk adott bűnbocsánat az első, melyet törvényszerűen követ, mint visszhang, az Isten által nekünk adandó bűnbocsánat. Az általunk gyakorolt bűnbocsánat nem előzmény, hanem következmény, nem ok, hanem okozat. Mert Isten irgalmas, azért /36. v./ kell nekünk is irgalmasoknak lennünk. Ne félj rálépni erre az útra. Nem vak vezet világtalant ezen az úton, hanem Mester a tanítványt. Az út végén nem verem vár, hol vesztedet találod, hanem a kegyelem olyan gazdagsága, melyet elképzelni sem tudsz.
Minél közelebb élünk a golgotai kereszthez, annál inkább élünk kegyelemből és kegyelemben.
Lehet-e ennél nagyobb boldogság? Ámen.

Kezdd újra!
Időpont: Szentháromság utáni 5. vasárnap, 1956. július 1.
Alapige: Lukács 5,1-11.
És lőn, hogy mikor a sokaság hozzá tódult, hogy hallgassa az Isten beszédét, ő a Genezáret tavánál áll vala; És láta két hajót állani a vizen: a halászok pedig, miután azokból kiszállottak, mossák vala az ő hálóikat. És ő bemenvén az egyik hajóba, a mely a Simoné vala, kéré őt, hogy vigye egy kissé beljebb a földtől: és mikor leült, a hajóból tanítá a sokaságot. Mikor pedig megszünt beszélni, monda Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra. És felelvén Simon, monda néki: Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, még sem fogtunk semmit: mindazáltal a te parancsolatodra levetem a hálót. És ezt megtévén, halaknak nagy sokaságát keríték be; szakadoz vala pedig az ő hálójuk. Intének azért társaiknak, a kik a másik hajóban valának, hogy jőjjenek és segítsenek nékik. És eljövén, megtölték mind a két hajót, annyira, hogy csaknem elsülyedének. Látván pedig ezt Simon Péter, Jézusnak lábai elé esék, mondván: Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram! Mert félelem fogta körül őt és mindazokat, a kikő vele valának, a halfogás miatt, a melyet fogtak; Hasonlóképen Jakabot és Jánost is, a Zebedeus fiait, a kik Simonnak társai valának. És monda Simonnak Jézus: Ne félj; mostantól fogva embereket fogsz. És a hajókat a szárazra vonván, elhagyák mindenöket és követékőt.
A mai ige külsőleg a nagy halfogás története, belsőleg egy kudarc története. 1. A kudarc mindig lehangoló.
Egy szürkülő hajnalon, mikor a felkelő nap kezdi már bíborra festeni a sziklákat, a korai szellő pedig fodrozza a tó sima tükrét, ott ül Simon, Jónának fia, a Genezáret partján. A hálójával dolgozik. Nincs ebben semmi rendkívüli. Máskor is így csinált. Minden reggel ott találta őt a tóparton, amint csónakját javítgatta, hálóját bontogatta, mosogatta, vagy a halászzsákmányt válogatta. Ezen a reggelen azonban egészen más minden. Mintha minden ellene szegődött volna.
Simon ideges. Mérges a hálójára, ami ma mintha jobban össze lenne gabalyodva. Mérges az iszapra, amit ma mintha sokkal nehezebben lehetne kimosni a hálóból. Mérges az iszalagra, amely ma mintha jobban rátekeredett volna az evezőre. Mérges a hajnali szélre, mely hajfürtjeit minduntalan szemébe csapdossa. Nem látja a hajnal bíborpírját, nem hallja a dalos madár reggeli dicséretét. Ma mindenre és mindenkire haragszik. Haragszik a hálójára, a Genezáret tavára, önmagára, talán még Istenre is, mert a háta mögött egy nagy kudarc van. Ezért ül mérgesen, leszegett fejjel a csónak oldalán. Egész éjszaka egy fia-halat sem fogott. Amint felemeli szemét, egy embercsoportot lát közeledni. A csoport elején egy szelíd arcú ember: a Názáreti. Hallott már róla. Híre mindenfelé eljutott. Most is nagy sokaság követi.
Simon bosszúsan morog magában: Ezeknek is épp most kell idejönni, hogy elvigyék a hírét a kudarcomnak. Holnap már mindenki arról fog beszélni, hogy ez a Simon, aki olyan nagyra van a tudományával, csak olyan halász, hogy egy fia-hal sem kerül a hálójába. Leszegi a fejét. Azt hiszi, összedől a világ, mert neki valami nem sikerült. Örök történet. Mi is hányszor ültünk már kudarcok szégyenével üres hálónkat mosogatva az élet tengerének partján! 2. Pedig a kudarc a többre vágyás velejárója.
Közben a tömeg feltartóztathatatlanul közeledik. Odaér. De nem botrány tör ki, hanem csoda történik. Jézus belép a kudarcot szenvedett ember hajójába s valami újat kezd. Szokása ez Neki.
Odalép szeretettel minden „elpuskázott” életű emberhez, legyen az Simon, vagy Zakeus, a tékozló fiú, vagy a házasságtörésen rajtakapott asszony. Az élet hajótöröttjeivel, a bűnösökkel való egész bánásmódja nem egyéb, mint ennek a tóparti jelenetnek a folytatása. A szeretetnek ez a mozdulata azt mondja a kétségbeesett embernek: Fel a fejjel! Kezdd újra! Mintha Jézus az emberi élet természetes velejárójának tekintené a kudarcot. Nem csupán azért jár velünk, mert gyarlók vagyunk s gyarlónak nem sikerülhet minden, hanem azért is, mert nem elégszünk meg azzal, amik vagyunk, hanem többre vágyódunk. Aki megelégszik azzal, hogy a földön jár csupán, annak nem lesz repülési kudarca, de nem is fogja olyan csodálatosnak látni a világot, mint amilyen a felhők közül nézve. Aki mindig csak a parton marad s nem száll vízre, az nem is fog hajótörést szenvedni, de azt sem fogja soha megtudni, mit jelent holdvilágos éjjel ringatózni egy csónakon s élvezni a csendet. Aki csak alulról gyönyörködik a hegyekben, az természetesen nem lesz soha turistakatasztrófa áldozata, de nem is fogja tudni azt, hogy milyen csodálatos fent lenni a magasban közel az Istenhez és messze az emberektől. Azért van kudarcunk, mert többre vágyunk. Jaj annak, akinek már nincs kudarca, mert az ilyen embernek már nincsenek vágyai és reményei. Tudsz-e így nézni a kudarcaidra?
Jézus közelében megtanulunk így nézni rájuk. 3. Mert a kudarc a Jézussal való magánbeszélgetés drága alkalma.
A történet szerint Jézus a Simon csónakjából nemcsak a sokaságot tanítja, hanem „mikor megszűnt beszélni, monda Simonnak”. Jézus minden mondanivalója mindenkinek szól, tehát nekem is, de mégis más az, mikor nemcsak úgy hallgatom, mint egy a sokaságból, hanem úgy, mint akihez most személy szerint szól. Más a nyilvános tanítás és más a magánbeszélgetés.
Ilyen magánbeszélgetések alkalmával történnek a nagy dolgok. Ezért vágyódik Jézus olyan nagyon arra, hogy négyszemközt beszélhessen velünk. Mi pedig talán épp ezért menekülünk mindig az elől, hogy négyszemközt maradjunk Jézussal. Félünk, hogy megtérünk.
Bemenekülünk bokros elfoglaltságaink zajába, kitérünk előle azzal, hogy most nem vagyok megfelelő lelki állapotban, vagy hangulatban. Még azok is, akik különben készségesen hallgatják az igét, mint sokaságnak szóló tanítást, egyszerre idegeskedni kezdenek, ha az igét egyenesen nekik szegzik s személy szerint szólítják meg őket vele. Pedig, ha mi nem adunk alkalmat Jézusnak arra, hogy külön beszélhessen velünk, hogy az általános tanítást ránk személy szerint alkalmazza, akkor Jézus kemény kézzel is teremt alkalmat erre. Ekkor jönnek a kudarcok. Kellenek ezek a kudarcok, hogy elcsendesedjünk, hogy legyen időnk, fülünk és szívünk Jézus számára. Hóseáson keresztül is ezt mondja az Úr: „Elviszem őt a pusztába és szívére beszélek”. /3:13./ A kudarc is azok közé a puszták közé tartozik, ahová azért visz be minket az Úr, mert a szívünkre akar beszélni. 4. Jézusnak ezt a személyes beszélgetését csak az tudja szívére venni, aki elég alázatos ahhoz, hogy elfogadja Jézus bírálatát és biztatását is. A kudarc ugyanis az alázatosság iskolája.
Simon ebben a történetben jó tanítványnak bizonyul az alázatosság iskolájában. Minden kényszerítés nélkül és semmit sem szépítve bevallja kudarcát: „Jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, mégsem fogtunk semmit.” Alázatosan engedelmeskedik Jézus parancsának s leveti újra a hálót. /5. v./ Nem érvel szakfölénnyel ellene. Nem mondja: Nincs értelme. Ilyenkor és a mély vízben halászni csak műkedvelőnek juthat eszébe. Minden hivatásos halász tudja, hogy teljesen hiábavaló. Szakmai tudását alárendeli Jézus személyes hatásának. A történet végén is a nagy halfogás csodája megalázza. Leborul Jézus lábai elé s így szól: „Eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” /8. v./ Nagy dolog ez, hiszen Simon mindig nagyon jó véleménnyel volt önmagáról. Még életének keresztyén korszakában is. Nagycsütörtök estéjén is mindenki másról hajlandó feltételezni, hogy megbotránkozik Jézusban, csak saját magáról tartja ezt elképzelhetetlennek.
Ebben rejlik emberileg vezérkedési hajlamának a magyarázata is. Elképzelhető, hogy halásztársait is hogyan dirigálta egész éjszakán. Talán semmi sem csinál Istennek annyi gondot, mint az, hogy megtanítson minket alázatosságra és megtartson abban. Megpróbál alázatosságra nevelni az igéjével, lelkiismeretünk szava, emberek ítélete által, de ha nem sikerül, keményebb eszközökhöz is kész nyúlni. Engedi, hogy menjünk a saját fejünk után. Fejjel a falnak. Azután jöjjön a kudarc, a szégyen, hadd tanuljuk meg, hogy senki és semmi vagyok. Ezért van Péter életében is annyi kudarc. Ezért üres ebben a történetben is a hálója. Ezért fullad bele nagycsütörtök esti hősködése még azon az éjjel a megtagadás szörnyű szégyenébe. Megtalálod-e kudarcaidban Istennek ezt az áldását? 5. De van a kudarcnak még ennél nagyobb áldása is. A kudarc mélyre vezet. Jézus azt parancsolja Simonnak: „Evezz a mélyre!” /4. v./ Lelkileg is így igaz. Kudarcaimnak az az oka, hogy felszínes voltam a munkámban, a szolgálatom iránti hűségemben, az Úrhoz való viszonyomban. Kísértéseimben is azért buktam el, mert nem merültem el a mélységekbe, hol Jézus erőforrásokat kínál. A Szaharában a homoktenger közepén lehet találni magányos pálmafákat. Körülöttük semmi élet, még egy fűszál sem lézeng ott, csak pusztaság, sívó homok. Hogyan élhet ott, hol egy fűszál sem tud megélni? Rájöttek, hogy a homok alatt nagy mélységben források vannak.
Betemette a homok. A felszínen élő növényzetet is megölte, de a pálmafa lenyúlt gyökereivel a mélységbe s felhozta onnan az életerőt, mely elég volt arra, hogy dacolni tudjon a sivatag halálos tűzkemencéjével. Az elmélyülés mindig az emberileg érthetetlenre és lehetetlenre való engedelmes vállalkozás. Két formában is jelentkezik ez Simonnál. Az egyik a galileai tenger mélyvizére viszi, a másik a népek tengerébe veti bele, hogy legyen ott emberhalász, Jézus misszionáriusa.
Mindkét engedelmességét csodálatos eredménnyel koronázza meg az Úr. Talán most is javában benne vagy a kudarcban. Szégyenkezve bosszankodsz üres hálód mellett. Figyelj fel! Emeld fel lehorgasztott fejedet! Ott áll melletted a kudarcba került életek megmentője, Jézus. Szelíden mondja: Kezdd újra! Jer, kövess engem! Merj elindulni Simon útján, aki felkel, nem látja többé a csónakot, mit talán apja keze ácsolt, sem a hálót, amivel annyit dolgozott, nem látja a mező csodaszép liliomait, a tóparton bólogató fákat, még felesége visszahívó két karját sem, csak Jézust egyedül. Megigézetten megy utána a kudarcból a győzelem, az élet felé. Nem izgatja többé a kudarc. Fütyül arra, hogy mit szólnak hozzá az emberek. Számára csak egy a fontos: Jézus Krisztus. Az a bizonyossága, hogy Érte nem ár a kudarc.
Kudarcaid fájdalmain keresztül Ő jön hozzád, Ő akar találkozni veled, Ő akar a tiéd lenni.
Rajtad áll, hogy kudarcaidnak lehet-e olyan szép vége, mint a Simonénak. Ámen.

Ki vagyok én?
Időpont: 1963. december 17. Advent este
Helyszín: Győr - Nádorváros
Alapige: Lukács 3,15-18 Ének: 339.
Mikor pedig a nép várt és szívökben mind azon gondolkoztak János felől, hogy vajjon nem ő-é a Krisztus; Felele János mindeneknek, mondván: Én ugyan keresztellek titeket vízzel; de eljő, aki nálamnál erősebb, akinek nem vagyok méltó, hogy sarujának kötőjét megoldjam: az majd keresztel titeket Szent Lélekkel és tűzzel: Kinek szórólapátja kezében van, és megtisztítja szérűjét; és a gabonát az ő csűrébe takarja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.
És még sok egyebekre is intvén őket, hirdeté az evangyéliomot a népnek.
Ima: Azt énekeltük Urunk – bárcsak ne csupán ajkunkkal, szívvel is énekeltük volna és ne csak énekeltük, de vallottuk volna is: nincsen szívemnek teljes tisztasága! Te Urunk, mindeneket tudsz és látsz, ismersz bennünket kívül-belül, olvasni tudsz gondolatunkban, fel tudod mérni érzéseinket, Te tudod, nincs nekünk tisztaságunk. Nincs tisztaság érzéseinkben, értelmünkben, sem szívünk nem tiszta. Mi magunk is olyan sokszor érezzük ezt, szégyelljük is magunkat miatta, de ha a Te szentségedre, tisztaságodra nézünk, akkor döbbenünk rá csak arra igazán, hogy mi nem vagyunk tiszták. A Te hófehér szentséged mellett olyan szennyes, piszkos a mi szívünk, Te olyan vagy, mint a frissen esett hó, mi pedig olyanok vagyunk, mint a megtaposott, félig elolvadt, sárrá lett hó. Köszönjük Urunk, hogy mégis azt akarod, hogy megtisztíts minket, nem sajnálod ezért vessződet, metszőkésedet, Igédet sem, sőt még véredet sem, csakhogy megtisztuljunk. Kérünk, áldj meg, szentelj meg és tisztíts meg minket most is a Te Igéddel.
Ámen.
Az embert legjobban az ember érdekli s rendszerint csak a másik ember a legkedvesebb beszédtárgya. Híreket kapni, híreket vinni emberekről. Van ebben a kedvtelésben sok pletyka, szégyenletes bűn is, a nyelvvel való vétkezés, de ez nem változtat azon a tényen, hogy legkedvesebb beszédtémánk, az ember. Jobb eset, ha nem a másik ember, hanem én magam vagyok a téma a magam számára és nem kell okvetlenül arra gondolni, hogy aki önmagával foglalkozik legtöbbet, aki engedi, hogy önmaga iránt való érdeklődése befolyásolja életének további folytatását, az mind önző, énközpontú ember. Az élet legizgalmasabb kérdése ugyanis az: Ki vagyok én? … Ez volt Keresztelő János kérdése is. Kinek mondanak engem az emberek? És Jézus Krisztus kérdése is ez volt.
Keresztelő János sem szégyellte magát azért, hogy az kérdés volt számára: ki vagyok én? – és Jézus sem talált benne semmi kivetnivalót, hogy – Máté 16. fejezete szerint – megkérdezte tanítványait: kinek mondanak engem az emberek és ti kinek tartotok engem? Ki vagyok én?
Ez azonban az embernek nemcsak a legérdekesebb kérdése, de egyben a legnehezebb kérdése is. És igazán nem is tudunk rá megfelelni. Ugyanis mi nem látjuk önmagunkat. Ahogy testi arcunkat nem láthatjuk – így vagyunk megteremtve – ugyanúgy nem láthatjuk igazi lényünket sem. Ha magunkat látni akarjuk, akkor valami közvetett látás által nézhetjük meg magunkat, tükörbe nézünk s így látjuk meg máskülönben láthatatlan testi orcánkat.
Ugyanúgy vagyunk belső állapotunkkal is. Hogy mi nem külső, hanem belső, lélekszerinti formában milyenek vagyunk, azt csak ilyen közvetett világítással láthatjuk meg, ha szintén tükörbe nézünk. Ilyen tükör lehet számunkra egy másik ember véleménye. Ezért kérdezte Jézus is tanítványait: kinek mondanak engem az emberek?
Ilyen tükör lehet számunkra Isten Igéje is. Jakab apostol beszél arról, hogy Isten Igéje az a tükör, melyben meglátjuk igazi ábrázatunkat (Jak 1,18-25). Az a szent Ige, amit most felolvastam, az adventi időszak legtöbbször hirdetett emberének, Keresztelő Jánosnak életében veti fel e kérdést: kicsoda vagyok én? Nézzük meg, Keresztelő Jánosnak kérdésére milyen feleletet ad az embervilág, önmaga és Isten. Ez a három vélemény az, amivel nekünk ma este különösképpen foglalkoznunk kell. 1. Mit mondanak rólam az emberek?
Mit mondanak Keresztelő Jánosról az emberek? Azt mondják: ő a Krisztus. Így kezdődik az Ige: „Mikor pedig a nép várt és szívökben mind azon gondolkoztak János felől, hogy vajjon nem ő-é a Krisztus…” Tehát azt gondolták róla, hogy ő a Krisztus. Ez nem csak hiedelem volt számukra. Ha valaki megkérdezte volna a Jordán partján összegyűlt sokaságot, mely hallgatta Keresztelő János prédikációját, az indokolni is tudta volna véleményét, hogy miért tartja, legalább is miért gondolja Keresztelő Jánost Krisztusnak. Az első pillanatban világos volt azok előtt, akiknek találkozásuk volt Keresztelő Jánossal, hogy Isten embere áll előttük. Aki számára csak Isten fontos s nem fontos ez a világ, sem az, hogy milyen rangja van e világon, az egyházi életben milyen méltóságot tölt be, akinek nem fontos, hogy jól jövedelmező-e az a fizikai munka, mellyel kenyerét keresi, vagy lelki, szellemi értelemben végzett munkája. Nem volt fontos, hogy becsülete, tekintélye volt-e az emberek előtt. Ott hagyta a fővárost, Jeruzsálemet pompájával, szórakozási és kulturális lehetőségeivel és kiment a pusztába s nem volt számára fontos, hogy ott nem volt megterített asztala, nem volt fontos, hogy mit eszünk, mit iszunk, mibe öltözködünk. A biblia más helyén olvashatjuk, hogy sáska és a vadméhek által gyűjtött méz volt eledele. Szőrcsuhában járt, kecskebőr volt egyetlen öltözete. Ha így jelent volna meg a főváros utcáján vagy Heródes palotájában, úgy néztek volna rá, mint különcre. Akik azonban nem emberi külsőségek alapján alkotnak véleményt, azok azt mondták: Íme, Isten embere!
Mint Isten embere, nemcsak a világot vetette meg, megvetette a bűnt is. A bűnnek is ellenségévé vált. Mégpedig nem általában a bűnnek. Hallgatói hozzászoktak ahhoz, hogy az egyház ostorozza a bűnt, hiszen papoknak az a feladata, hogy a bűn ellen prédikáljanak. Az azonban egészen más volt és új volt, ahogyan Keresztelő János prédikált. Nem általában a bűnről beszélt, prédikációi mindig konkrét emberek konkrét bűnéről szóltak. Abban a levegőben, mely Keresztelő Jánost körülvette, egyszerűen nem lehetett a bűnös embernek megmaradni bűnében, annak meg kellett utálnia bűneit s odaállni Keresztelő János elé bűneinek megvallásával, azzal a kérdéssel: mit cselekedjem, hogy megtisztuljak bűneimtől? És a kérdésre Keresztelő János nem teológiai fejtegetést adott a bűnről, a bűnből való szabadulás lehetőségéről, hanem egészen konkrét feleletet adott. Lukács evangéliumának 3. fejezetében a felolvasott versek előtt van leírva, hogy egymásután jöttek hozzá emberek. A gazdagok megkérdezték: mit cselekedjünk, hogy üdvözüljünk? És megmondta nekik: „Akinek két köntöse van, egyiket adja annak, akinek nincs”. Nem tartott nagy előadásokat arról, hogy a gazdagság milyen bilincset tud rakni kezére, lábára, az embert milyen rabszolgájává tudja tenni a mammon, hanem azt mondotta: Két köntösöd van? … ugye, csak egyiket viseled? A másikat add oda annak, akinek nincs egy sem. Van eledeled? Nézz szét a kamrádban, ha több napra valód van s a másiknak nincs, adj a tiedből. Konkrét, személyhez szóló Keresztelő János igehirdetése az emberi bűnről.
Odamennek hozzá a vámszedők, a publikánusok s azt mondják: a mi lelkünket sok bűn terhe nyomja, mondd meg, mit cselekedjünk? Ezeknek is megmondotta: az a ti bűnötök, hogy több vámot vettek ki, mint amennyi jogos és igazságos. Ti a feleslegesen kivetett vámot a magatok céljára használjátok fel. Ne kívánjatok több adót és vámot, mint amennyi elő van írva!
Ne akarjatok meggazdagodni felebarátotok kárára! Milyen konkrét, személyhez szóló az ember fejére olvasott bűn.
Hozzámennek a katonák is személyes beszélgetésre vagy nyilvánosan a gyülekezet előtt teszik fel a kérdést: mi mit cselekedjünk? Ezeknek a vitézeknek nevezett katonáknak pedig azt feleli: Ne éljetek vissza hatalmatokkal, „senkit se háborítsatok, se ne patvarkodjatok; és elégedjetek meg zsoldotokkal”! Ti nem a magatok hasznára kaptátok a fegyvert, hanem Istentől rendelt rend biztosítására, elégedjetek meg zsoldotokkal és így szolgáljátok az Úr ügyét!
S így lehetne tovább menni a hallgatóság minden rétegén.
Sokféle ember hallgathatta Keresztelő Jánost s valamennyien úgy érezhették: ez az ember ismer engem! Ismer keresztül-kasul, tudja minden dolgomat, gondolataimban olvas, érzéseim úgy vannak előtte, mint olvasásra kitárt könyv. Így csak Isten ismer engem! Ez is olyan dolog, amivel indokolni tudják azt a véleményüket, hogy nem ő-e a megígért Messiás, nem Krisztus-e Keresztelő János?
Világosan látják azt is róla, hogy ő Istennek konkrét ügyekben a képviselője. Mikor Keresztelő János az advent nagy prófétája azzal az örök textussal áll elő: térjetek meg, mert elközelített Isten országa, akkor ő mindig az egyes ember konkrét bűnéből való megtérésének ügyét képviselte Isten javára és ember üdvösségére. Nem ez volt azonban az egyetlen vélemény Keresztelő Jánosról, melyet emberek alkottak felőle. Nem kell sokkal tovább lapoznunk a bibliában, e szakasz után közvetlenül megtaláljuk Heródes negyedes fejedelem, Heródiás és Salómé történetét. Ezek elé is odaállt Keresztelő János, előttük is Isten ügyét képviselve, bátran, merészen, emberi tekintéllyel nem törődve meri hirdetni Heródesnek Heródiás jelenlétében: nem szabad neked ezzel az asszonnyal élned!
Mit mondanak erre az emberek? Érdekes, Heródes úgy kezeli Keresztelő Jánost, mint Isten emberét, de felesége tanácsára, hivatalosan azt az álláspontot képviseli, hogy felségsértő. Így kerül börtönbe, majd Heródiás és Salómé kérésére, vérpadra.
Milyen ellentmondó két emberi vélemény! Az egyik azt mondja: Ő a megígért Messiás, a Krisztus. A másik azt mondja: felségsértő! Egyik azt célozza: koronát fejére! A másik: vérpadra vele! És amint mondottuk, hogy van valami igazuk azoknak, akik hódolnak Keresztelő Jánosnak és Messiássá szeretnék tenni, úgy van valami igaza Heródiásnak és Salóménak is, mikor felségsértőnek mondják Keresztelő Jánost. Tény az, hogy ő csak egy Felséget ismer, a felséges Úristent, és előtte senki rajta kívül nem sérthetetlen felség. S ha az egyedül felséges Úristen azt kívánja, hogy az emberek által felségnek titulált koronás király fejére olvassa a bűnt, ő gondolkodás nélkül eleget tesz annak.
Íme, itt van előttünk annak a nehézsége, milyen nehéz nekünk önmagunkkal tisztában lenni. S ha mi nem is vagyunk Keresztelő Jánosok, az embereknek rólunk mégis kétféle véleménye van. Egyik hízelgően magasztal, ezeknek minden jó, amit csinálunk, minden szép, ami rajtunk van, mindig igenel és bólogat, tömjént gyújt tiszteletünkre, a másik megfojtana bennünket egy kanál vízben. Egyik csak erényeinket emlegeti és királyi koronát szeretne fejünkre tenni, a másik csak bűneinkről beszél s vérpadra szeretne hurcoltatni. Az egyik tömegesen tódul hallgatásunkra, a másik el akar hallgattatni, mert kellemetlen neki, amit hall tőlem.
Mondd testvérem, mit csinálsz te akkor, ha az embereknek ez az ellentmondó véleménye rólad, nyilvánvalóvá válik előtted is? Rendszerint utoljára szokott nyilvánvalóvá válni előttünk.
Már régen beszélnek róla az emberek, de mi nem tudunk róla még semmit. Talán az erényeinket hallgatják el előttünk s csak hátunk mögött beszélnek bűneinkről s öltögetik nyelvüket, szapulnak bennünket. Vajon, van-e neked annyi lelki önérzeted, öntudatos bátorságod, mint Pál apostolnak volt, aki 1Kor 4-ben így ír: „Rám nézve pedig igen csekély dolog, hogy ti tőletek ítéltessem meg”! Pálnak joga volt ezt mondani és igaza volt. Azonban mi nem vagyunk Pál apostolok és jó nekünk elgondolkoznunk azon, hogy amit mások mondanak rólunk, abban mi az igazság? Mert, hogy abban van valami igazság, azt nekünk alázatosan el kell ismernünk.
Talán akkor is van valami igazság benne, ha dicsérnek, mert talán a mi magatartásunk olyan, hogy provokáljuk a dicséretet, vagy képmutatásunk olyan, hogy úgy viselkedünk, mintha azoknak volna igazuk, akik így gondolkoznak felőlünk.
És bizonnyal, van valami igazságuk akkor is, mikor bűneinkről beszélnek. Lehet, ahogy beszélnek rólunk, nincs igazuk, de valami igazság mégis lehet benne, amit így lehet félremagyarázni s nekünk az a parancsunk van, hogy mindentől, ami gonosznak látszik, őrizkedjünk. Nem azt mondja az írás, minden gonosztól őrizkedjetek, mert ez természetes, de mindentől őrizkedjetek, ami önmagában talán nem gonosz, de gonosznak látszik és megbotránkoztatja felebarátunkat. Ha azt akarod tudni, kicsoda vagy te, figyelj arra, mit mondanak rólad az emberek. 2. Mit mondok magamról én?
Így felel Keresztelő János: „Felele János mindeneknek, mondván: Én ugyan keresztellek titeket vízzel; de eljő, aki nálamnál erősebb, akinek nem vagyok méltó, hogy sarujának kötőjét megoldjam: az majd keresztel titeket Szent Lélekkel és tűzzel: Kinek szórólapátja kezében van, és megtisztítja szérűjét; és a gabonát az ő csűrébe takarja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” Nagyon érdekes, mikor Keresztelő Jánosban felvetődik a kérdés: kicsoda vagyok én s erre a kérdésre nem az embereknek, hanem neki kell felelni, akkor, amit mond, azt negatíve mondja: ki nem vagyok én. Nem magáról beszél, hanem Krisztusról, mert neki Krisztus a minden. Ebben a feleletben megmondja: nem én vagyok a Krisztus, az Eljövendő, Ő majd én utánam jön, de vele van tele szívem, s nem tudok másról beszélni, csak Róla. Nem tudok más munkát végezni, mint csak azt, hogy az Ő útját egyengessem az emberek szívéhez. Az Ő útegyengetője vagyok csupán. Aki jönni fog, az nálamnál erősebb. Ti azt gondoljátok, én erős ember vagyok. Igaz, Isten Szentlelke adott bátorságot, hogy merjek beszélni és Heródesek mellének is odaszegezzem bűnét. De aki utánam jön, erősebb lesz nálamnál. Ti éreztek valami felülről jövőt igehirdetésemben és fellépésemben, de ez mind semmi ahhoz képest, ami a Messiásé lesz. Sokkal erősebb lesz szava és az általa hirdetett Ige, általa kimondott ítélet, mint az én elmúló szavam. És Ő a Lélek keresztségét fogja végezni. Én is keresztelek, hála legyen Istennek, jönnek bűnbánók hozzám és új életet keresők a Jordán partjához, én bemerítem őket a Jordánba, s ahogy elborítja testüket a Jordán hulláma, úgy takarja el a bűnbánat bűnös életüket és mikor kijönnek a Jordán vizéből, úgy jönnek ki, mint új emberek. Az én keresztségem azonban csak a megtérés keresztsége, amit az Eljövendő fog végezni, az a Lélek keresztsége lesz. A megtérés keresztsége, emberi cselekmény, emberek bánják meg bűneiket, emberek akarnak szakítani gonosz múltukkal, emberek határozzák el, hogy új életet kezdenek, s ennek alapján vetik alá magukat a vízkeresztségnek. Tudom, van ereje a nagy emberi elhatározásnak is, a bűnnel szakítani akarásnak, van ereje annak a szimbolikus cselekménynek is, hogy bűneimet benne hagyom a Jordánban, és mint új ember új erővel új életre jövök elő. De mindez csak emberi elhatározás s a bűn mindig erősebb, mint én, a kísértés is mindig nagyobb, mint az én ellenálló képességem. Újra fogtok ti bűnözni, de ha majd eljő az Eljövendő, az igazi Krisztus, a Megváltó, az a Lélek keresztségével fog keresztelni, azzal a keresztséggel, ami nem jelkép, hanem belső erővel való megtöltekezés. A lelketek fog akkor megváltozni és nem testi tisztaságotok lesz csupán.
Beszél arról is, hogy aki Eljő, annak kezében tisztító, szórólapát lesz. Abban az időben a cséplés után nem géppel tisztították meg a gabonát, hanem mikor elérkezett az esti fuvallat ideje, feldobták a szórólapáttal a gabonát, a pelyvát belőle kifújta a szél, a tiszta mag pedig visszakerült a ponyvára. Tudom, én is az élet tisztaságának nagy szolgálatában állok, hiszen azért harcolok a bűn ellen, de aki én utánam jő, annak szórólapát lesz kezében, s mikor felemeli a szórólapáttal a gabonát, akkor a Lélek szele zúg rajta keresztül s kisöpri belőle a pelyvát s ott marad a tiszta mag. A pelyvát megégeti, a tiszta magot betakarítja csűrébe. Az lesz az igazi tisztogatás, amit Ő fog végezni.
Mikor Keresztelő János Krisztusra néz, nagyon kicsinynek látja és érzi magát. Keresztelő Jánost pedig mindenki nagynak látta. Nem volt akkor Izraelben nálánál nagyobb igehirdető, akinek prédikálására annyian mentek volna ki, mint az övére. Messziről jöttek hallgatni beszédét, még a fővárosból is kimentek utána, még papok küldöttsége is ment hozzá és feltette a döntő kérdést: te vagy-e aki eljövendő, vagy mást várjunk? Te vagy-e a Krisztus? Nagy ember volt. Ha ő nem nézett volna másra, csak az emberek beláthatatlan tömegére, mely körülvette a Jordán partján, melyben gazdagok, katonák, főpapok küldöttsége díszes ornátusban sereglett oda, akkor fejébe szállt volna a dicsőség, azt gondolva, milyen nagy ember vagyok én! De ő csak Krisztust látta, olyan dicsőségesnek, hatalmasnak, olyan tündöklőnek, hogy maga teljesen eltörpült mellette. Minél nagyobbnak látta Krisztust, annál törpébbnek önmagát s csak annyit tudott mondani: én még arra a rabszolgamunkára is méltatlan vagyok, hogy saruja szíját megoldjam. Ha a keleti gazda hazajött, a legutolsó rabszolga volt az, aki saruja szíját megoldotta, hogy ő tiszta lábbal mehessen be a szobába. Keresztelő János erre a legutolsó szolgálatra is azt mondotta, - nem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam.
Mondd testvérem, kinek és minek tartod te magadat? Bedőlsz sikereidnek? Elhiszed azt, amit hízelgő emberek mondanak rólad? Úgy nézel másokra, mint akik magadnál mind rosszabbak? Állj egyszer Keresztelő János mellé és nézz te is úgy Krisztusra, mint ő nézett.
Minél nagyobbra fog nőni szemedben, annál kisebb leszel te magad s akkor majd arra a kérdésre: kicsoda vagyok én, csak azt fogod tudni mondani, amit a legnagyobb apostol mondott: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róma 7,24). 3. Mit mond rólam az Ige?
Azt mondottam, egy harmadik tükörben is megnézte magát Keresztelő János, amikor arra a kérdésre akart felelni: ki vagyok én? Ez a tükör az Ige. Erről azonban a legkevesebbet beszél Keresztelő János, de a felolvasott igének utolsó verse utal erre, ahol ezt olvassuk: „És még sok egyebekre is intvén őket, hirdeté az evangyéliomot a népnek.” Olyan furcsán fogalmazza meg Isten Keresztelő János igehirdetésének lényegét. Sokkal közelebb kerülne az igazsághoz, ha úgy olvasnánk - legalább is mi úgy gondoljuk -, még sok egyebekre intvén őket, hirdeti nékik a törvényt és a megtérést. Ugyanis Keresztelő János – a rendelkezésünkre álló adatok, a történeti ismeretek alapján – minden másnak mondható, csak evangélium hirdetőjének nem. Ő a törvény képviselője volt, Isten felségének és szentségének hirdetője. Ő a bűnbánat könnyeit akarja kisajtolni az emberi szemekből és szívekből, mégis azt olvassuk, az evangéliomot hirdette.
Evangéliom, a jó hír annak az embernek, aki tönkretette életét, eljátszotta becsületét, nevének tisztaságát, elvesztette kenyerét, emberek megértését, ha azt hirdetik neki: kezdj új életet.
Kezdhetsz újat!
A bibliában is olvashatunk olyan emberről, aki arra a meggyőződésre jutott, hogy mindennek vége, nem lehet újra kezdeni. Júdás. Nem beszélünk most arról, mit akart, miért árulta el Mesterét, ezt nem is fedi fel előttünk a biblia, tény az, hogy mikor látta, hova juttatta Jézust, rádöbbent, hogy Isten Fiát, Megváltóját bocsátotta áruba, szétszórta a templom padlóján a pénzt és eszelősen kiáltotta: „Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért”! (Máté 27,4). Nem látott más utat, mint a kötelet, elment és felakasztotta magát. Még a kötél sem tartotta meg, leszakadt alatta, összeroncsolta magát, mert nem volt hite újat kezdeni. Az bizonyos, ha Keresztelő János annak a népnek, mely kiment hozzá a pusztába, mert fájt neki a bűne, kétségbeesett elrontott élete felett hirdette nekik azt: térjetek meg Istenhez, bánjátok meg bűneiteket, keresztelkedjetek meg a megtérés keresztségével, kezdjetek új életet, ebben van valami evangélium. Aki úgy érzi, mindennek vége van, orvosi tudománynak, orvosságnak, élni akarásnak, s csak idő kérdése, hogy mikor tesznek koporsóba, ha ilyent, aki önmaga által is halálra szánt ember, valaki fel tud rázni, hogy ne hagyj fel a reménnyel, van még remény, lehet újat kezdeni, az igen nagy dolog, és ebben van valami az örömhírből.
Ez az örömhír azonban csak időszakos, egy ideig tartó, amíg újra el nem jön a nyomorúság, amíg a kísértések újra elő nem jönnek, amíg be nem bizonyítják: emberi szó egy fabatkát sem ér! Ott vagyunk újra, ahol voltunk. Sőt, mint Jézus mondja: a megtisztított szívű ember, akinek szívébe hetedmagával tér vissza a gonosz, annak második állapota hétszerte gonoszabb lesz az elsőnél (Mt 12,45). Emberi fogadkozásoknak ez szokott a szomorú vége lenni.
Keresztelő Jánosnak volt még más üzenete is. Az írás azt mondja róla, hogy nemcsak intette a népet – amit elmondottunk róla, az ebbe a kategóriába tartozott -, hanem Isten kegyelmét is hirdette. Valamit hirdetett arról, ha talán nem is úgy, ahogy mi tudjuk Krisztus váltságát, de valamit tudott arról, hogy Isten kegyelmes. Keresztelő János hirdette ugyan a törvényt: nem szabad vétkezni, hagyd el bűneidet, kezdj új életet, de egyet nem hirdetett, hogy: törleszd le adósságodat, tégy eleget bűneidért, engeszteld ki valamivel a megharagított Istent. Ez nagyon feltűnő Keresztelő János igehirdetésében. Hát csak a jövendőről, a megtért ember új életéről beszél? De mi lesz múltammal, amivel Istent megbántottam? … Magában abban a tényben, hogy Keresztelő János a múltat nem feszegeti, s csak az új élet megtérésére akarja hívni hallgatóit, abban benne van egy másik evangéliom is, az, hogy Isten fátyolt borít a múltra, s ez a fátyol nem lehet más, mint a kegyelem. Én, az ember Istent kiengesztelni képtelen vagyok, múltam, mint elhordozhatatlan teher vállamon van továbbra is. Nincs más megoldás, vagy kegyelmez Isten, eltörli bűnömet és nem emlegeti többet, vagy számonkéri tőlem és akkor végem van. Keresztelő Jánosnak az az evangélioma, hogy Isten kegyelemmel felel az ember bűnbánatára. Ő ennek a kegyelemnek drága voltát, véres árát még nem ismerte, de ennek a kegyelemnek drágaságát látta, érezte, tudta. Ebben benne van, hogy amikor Isten előtt állva e kérdésre felelni akar: kicsoda vagyon én? – csak egyet tud mondani: én megkegyelmezett bűnös vagyok, áldassék érte az eljövendő Krisztus.
Ámen.
Ima: Urunk, Jézus Krisztusunk! Hálát adunk Neked azért, hogy eljöttél erre a világra és eljöttél a szegényekhez, a nyomorultakhoz, bűnösökhöz, az istentelenekhez. Eljöttél nem azért, hogy ítéletet hirdess és büntetést hajts végre, hanem evangéliomot hirdess számunkra. Köszönjük, hogy akiket mindenki csak kárpálni tud, aki felett mindenki csak vesszőt tud törni, Te hozzájuk is lehajoltál, akiket mindenki kitaszított, azokat Te szívedhez ölelted. Kérünk, segíts minket ebben az adventi időben Keresztelő János igehirdetésével ahhoz, hogy mi belenézzünk abba a tükörbe, mit Te tartasz elénk, az megmutatja igazi arcunkat. Kérünk Szentlélek Úristen, törölj le minden emberi szépítőszert arcunkról, amivel a bűnnek rút vonásait orcánkról el akarjuk tüntetni és Te tisztíts meg minket.
Azért könyörgünk Urunk, hogy áldd meg az egész adventet, adventi előkészületünket és add, hogy mikor eljön a karácsony ünnepe, arra a kérdésre: ki vagyok én?, tudjak magamnak, másoknak és Neked is így felelni: megkegyelmezett bűnös, mint a többiek, halálra és kárhozatra méltó, mint mindenki más, nem különbözöm tőlük csak egyben, hogy én kegyelmet kaptam.
Nem azért, mintha megérdemeltem volna, csak azért, mert kegyelmezel annak, akinek kegyelmezel. Magasztaltassék szent neved ezért a kegyelemért itt ideig, amott örökké, Urunk.
Maradj velünk ezen az éjszakán is, őrizz meg bennünket és minden szerettünket minden veszedelemtől. Engedd meg, hogy hadd legyen mindenkinek igazi karácsonya, kegyelemnek örvendező karácsonya.
Ámen.

Nem értem...
Időpont: Vízkereszt utáni első vasárnap, 1929. január 13. [Helyszín: Győr ?]
Alapige: Lukács 2:41-52.
Az ő szülei pedig évenként feljártak Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. És mikor tizenkét esztendős lett, fölmenének Jeruzsálembe az ünnep szokása szerint; És mikor eltelének a napok, mikor ők visszatérének, a gyermek Jézus visszamarada Jeruzsálemben; és nem vevék észre sem József, sem az ő anyja; Hanem azt gondolván, hogy az úti társaságban van, egy napi járó földet menének, és keresékőt a rokonok és az ismerősök között; És mikor nem találákőt, visszamenének Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És lőn, hogy harmadnapra megtaláltákőt a templomban, a doktorok között ülve, a mint őket hallgatta, és kérdezgette őket. És mindnyájan, a kikőt hallgatták, elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein. És meglátván őt, elcsodálkozának, és monda néki az ő anyja: Fiam, miért cselekedted ezt velünk? Ímé atyád és én nagy bánattal kerestünk téged. Ő pedig monda nékik: Mi dolog, hogy engem kerestetek?
Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak dolgai? De ők nem érték e beszédet, a mit ő nékik szóla. És aláméne velök, és méne Názáretbe; és engedelmes vala nékik. És az ő anyja szívében tartá mind ezeket a dolgokat. Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában, és az Isten és emberek előtt való kedvességben.
Keresztyén testvéreim! Mikor a jeruzsálemi templomban a gyermek Jézus ajkáról felnőtthöz méltó kijelentés hangzik el arról, mi az ő életelve és célja, az ott lévő tudós doktorokról azt jegyzi fel a Szentkönyv, hogy nem értették meg azt, amit Jézus mondott. Ha az ember maga elé állítja ezt a történetet, észre veszi, hogy ez a két rövid szó visszhangzik az egész történeten keresztül – nem értem, nem értem. Ott ül Jézus a templomban, körülötte folyik a ceremónia s a gyermek Jézus nagy, csodálkozó tekintetét körülhordozza és talán szép fürtös fejét is megrázza mikor rózsás ajkán elröppen csendesen ez a két szó: nem értem, nem értem. Nem érti, azért is marad ott, hogy kérdezzen. Majd változik a kép. A templom kiürül, mennek haza az emberek, már egy napi járóföldet tesz meg Mária és József, mikor észreveszik, hogy Jézus nincs a sokaságban. Keresik mindenfelé, kérdezik az ismerősöket, rokonokat: nem látták-e a gyermeket? Nem látták, nem értik, hova lehetett a gyermek. Mennek visszafelé, tekintetük bejárja az egész tájat, megzörgetnek minden bokrot, nem aluszik-e alatta, keresik az utcákon és ajkukon e két szó hallatszik: nem értem, nem értem, hol lehet ez a gyermek.
Ez alatt Jézus ott ül a tudósok között a templomban és amint kérdezi a tudósokat, amint lelkének egy-egy szikrája kipattan a templom misztikus csendjében, az öreg doktorok fejüket csóválva mondják egymásnak: nem értem, honnét van ebben a gyermekben ennyi bölcsesség.
Mikor kinyílik az ajtó és a szülők megjelennek a templom küszöbén, amint meglátják a gyermeket, bámuló tekintetükben ott van ismét e két szó: nem értem. Amikor pedig Jézus látja szüleinek örömtől csillogó szemét és hallja szemrehányó hangjukat: fiam, miért cselekedted ezt velünk – akkor meg Jézus csodálkozik el és mondja: nem értem, hogy ti nem tudjátok, hogy nekem azokban kell foglalatoskodnom, amelyek az én Atyám dolgai.
Keresztyén testvéreim! Szeretném, ha e mai napon e két szóval kapcsolatban foglalkoznánk azzal, hogy a világ mit nem ért meg Jézusban. Tehát nézzük meg, melyek azok a dolgok, melyen a világ megbotránkozik és azt mondja: nem értem! 1./ Nem érti meg e világ Jézusban azt, hogy legkedvesebb helye a templom. József és Mária is tudhatták volna ezt, mert látták, milyen örömmel készül a templomba, és mégis mindenütt elképzeltékőt, csak a templomban nem. Mindenhol kérdezősködnek utána az alkonyodó estbe belekiáltják nevét, és ha az egyik bokor tövében szenderegve találják, egész természetesnek találják, hogy elfáradt és elnyomta az álom. Természetes lett volna az is, ha visszamenve megtalálják Jeruzsálem egyik utcájának csillogó kirakata, vagy egy cirkuszi látványosság előtt, hisz a falusi gyermek egyszerű lelkét hamar megragadja a látványosság s szemét elkápráztatja a világvárosnak csodálatos kaleidoszkópja. És mégis, mikor már mindenütt hiába keresik, csak akkor mennek a templomba, talán akkor is azért, hogy imádságot küldjenek fel Istenhez, hogy mutassa meg, hol találják meg Jézust, és így bukkannak rá. Oh, kedves testvérem, figyeld meg, a világ azóta sem változott semmit. Ma is mindent meg tud érteni, csak azt nem, hogy legjobb a templomban. Nem érti meg, hogy mi a templom kemény padján is olyan álmokat álmodunk, amit sehol máshol nem lehet. Itt megnyílik az ég előttünk, halljuk a vigasztaló szavakat, melyek letörölik szemeinkről a könnycseppeket, sebeinket meggyógyítják. Nem értik meg, hogy nekünk jobb egy nap itt, az Isten házában, mint ezer esztendeig máshol. Nem érti meg a világ, hogy vannak emberek, kiknek kilométerek távolsága sem távolság, csak hogy itt lehessenek. Ellenben megértik és természetesnek találják azt a kifogást, aki azt mondja, egész héten távol van családjától, jóformán csak aludni és enni megy haza, ha ezt az egy napot teljesen otthon tölti. Megértik azt az embert is, aki azt állítja, hogy az egész heti munka annyira igénybe veszi minden munkabíró képességét, szervezetét annyira lerombolja, hogy szüksége van egész napi pihenésre, hogy másnap új erővel folytathassa munkáját. Megértik, ha vasárnap korán reggel puskával a vállán elindul az egész héten robotoló ember friss levegőt szívni, vagy csónakba száll és a Duna üdítő habjain ringatja magát, hogy regenerálja erejét és egészségét. Azt is megértik, ha én a robotos élet mindennapiságából kikívánkozom, és ott akarom tölteni szabad időmet, ahol a gyönyör, a szórakozás mámora elfelejteti velem, milyen nehéz az élet. Mindezt megértik, csak azt nem, hogy a templom az a hely, hol az egész heti fáradságot és robotot el lehet felejteni, ahol új erőt gyűjthetünk a következő hétre. Úgy érzem, kedves testvérem, ez a történet minden vasárnap megismétlődik, csakhogy nem Mária és József keresi Jézust, hanem Isten keres téged. Ő nem keres téged árnyas fa tövében, szórakozás mámorában, de keres itt, ezen a helyen, hol rád is vár hely, hol üres a helyed, és milyen fájdalom számára, hogy még mindig van elég üres hely, nem telt be még a háza. 2./ Nem tudja a világ megérteni azt sem, hogy Jézus számára a Lélek a legnagyobb érték.
Kedves testvéreim! Akik gyermekekkel foglalkoznak, azok tudják, hogy sohasem azon csodálkoznak és döbbennek meg a szülők, hogy gyermekük többet tud, mint a hasonló korban lévő, hanem, hogy bizonyos dolgokról milyen ítéletet alkotnak és olyan szemüveggel nézik a világot, amelyet egy gyermektől nem lehet várni. Jézuson is ezért csodálkoznak az öreg tudósok, nem értik, hogy egy gyermek milyen ítéletet tud mondani a világról. Oh, én azt hiszem, Jézus még igen sokszor találkozhatott ezzel a fejet csóváló mormogással: nem értem, nem értem. Oh, hogy tudta ő leegyszerűsíteni egy tételben azt, hogy mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, ha a lelkében kárt vall. A Lélek értékét emelte ki a hegyi beszédben is. Nem azon csodálkozunk, milyen színezetet ad a tízparancsolatnak, hanem hogyan viszi egy nevezőre az egész keresztyénséget, mikor azt állítja szemünk elé: mindent a Lélekért és semmit kárára! Nem tudja megérteni a világ, hogy vannak örömök, amelyek ártatlannak látszanak, amelyektől azonban én távol tartom magamat, mert érzem, hogy a lelkemnek nem használ. Nem tudja megérteni Jézusban és követőiben azt, hogy vannak fájdalmaik és szenvedéseik, amiért nem szorul ökölbe kezük és nem mond átkot ajkuk, hanem könnyezve csókolják meg érte Isten kezét. Nem érti meg a világ, hogy vannak szenvedések, melyeknek izzó kohójában tisztul, nemesedik a Lélek. Kedves testvérem! Én nem tudom, te melyik csoporthoz tartozol, azokhoz-e akikre a világ csodálkozva néz, vagy pedig azok közé, akik megállnak azon csodálkozni, hogy egyes embereknek bizonyos dolgokról milyen értékítéletük van, s megállva előttük azt mondod: nem értem, nem értem! 3./ Azután nem érti meg a világ az Úr Jézusban és a keresztyén emberben az Isten iránti engedelmességet. Mikor kifelé sodródik a tömeg a templomból, Jézus hallja a parancsot: megyünk hazafelé, de úgy érezte, ugyanakkor lelke mélyén egy hang szólal meg: itt maradsz! Jézus sohasem szegült ellen József és Mária akaratának, láthatjuk ezt abból is, hogy egy napi járóföldet mennek már, mire észreveszik hiányát, annyira biztosak voltak abban, hogy Jézus szót fogadva megy velük haza. Kedves testvérem, te nem tudnál egy óráig sem nyugodtan maradni, ha nem látnád állandóan magad mellett gyermeked. Jézus most mégsem engedelmeskedik, mert szülei parancsszava mellett megszólal Isten parancsa is – itt maradsz, és Jézus engedelmeskedik. Feleslegesnek tartja még azt is, hogy szóljon szüleinek, ő maradni akar, nem szól ismerőseiknek sem, hogy figyelmeztessék szüleit majd elmaradásának okáról, sodorja őt Isten parancsa befelé a templomba. Ezt az engedelmességet a világ ma sem tudja megérteni, mint ahogyan Péter sem értette meg, miért megy Jézus Jeruzsálembe, ha tudja, hogy ott meg fog halni. Nem érti meg a világ a Pálokat, akik főpapi bíborszékeket dobnak oda és inkább járják a poros országutat, ha Isten azt parancsolja. Nem tudják megérteni, hogy vannak emberek, akik karrierjüket, kincsüket, feleségüket és gyermekeiket teszik Isten oltárára, ha úgy érzik, Istennek ez az akarata. Nem értették meg Luthert sem, mikor odaállott a wormsi birodalmi gyűlés elé és azt mondotta: itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!
Kedves testvérem, hadd mondjam meg neked, ha te még nem érted, hogy legjobb a templomban, a legnagyobb érték a Lélek, legelőször Istennek kell engedelmeskedni, akkor még nem érted meg, hogy Jézus nem érti, hogy még te ezt mindig nem érted. Nézd, hogyan egyenesedik ki a gyermek Jézus és kezd csillogni szeme, mikor anyja számon kéri: miért tetted ezt velünk fiam, látod én és atyád fájdalommal kerestünk tégedet. Nézd, hogy rázza a fejét, amint azt mondja: én nem értem, hogy engem kerestetek, hisz nektek tudnotok kellett volna, hogy nekem azokban kell foglalatosnak lennem, melyek az én Atyám dolgai. Tudnotok kellett volna, hisz anyám, te beszéltél nekem csodálatos történeteket születésemről. Te mondtad, hogy Szentlélektől fogantattam, s mikor születtem, csillag jelent meg az égen, és e csillag után jöttek el a napkeleti bölcsek. Te mutattad meg a sok kincset és mirhát, mit az én tiszteletemre hoztak! József – hisz te beszéltél arról, mennyi gyermeksikoly hallatszott a betlehemi éjszakában, s folyt patakokban a vér, hány anyának járta át a szívét a tőr énmiattam. Hát ti nem értitek, hogy nekem az én Atyám dolgaival kell foglalatoskodnom? Ennyi tapasztalat van hátatok mögött és még most sem értitek?
Kedves testvérem! Ha te még most sem érted ezt, akkor terád is rád néz a gyermek Jézus nagy csodálkozó szemével és azt mondja: hányszor tapasztaltad már meg, hogy nincs drágább hely a templomnál? A legdrágább ezen a világon a Lélek, hányszor hallottad már, hogy Istennek kell engedelmeskedni... én nem értem, hogy te még mindig nem érted meg! Úgy szeretném, ha ebben az órában nem úgy néznél Jézusra, mint Mária és József, csodálkozva és meg nem értve. Oh, hadd ragyogjon fel Jézus szeme, mikor rád tekint: köszönöm, hogy te megértettél engemet, megértetted azt, amit a világ nem ért meg. Köszönöm, hogy hozzám szegődtél és nem kell társtalanul járnom a világot. Ámen.

Elveszett, de megtaláltatott Időpont: Vízkereszt utáni 1. vasárnap, 1956. január 8.
Alapige: Lukács 2,41-52.
Az ő szülei pedig évenként feljártak Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. És mikor tizenkét esztendős lett, fölmenének Jeruzsálembe az ünnep szokása szerint; És mikor eltelének a napok, mikor ők visszatérének, a gyermek Jézus visszamarada Jeruzsálemben; és nem vevék észre sem József, sem az ő anyja; Hanem azt gondolván, hogy az úti társaságban van, egy napi járó földet menének, és keresékőt a rokonok és az ismerősök között; És mikor nem találákőt, visszamenének Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És lőn, hogy harmadnapra megtaláltákőt a templomban, a doktorok között ülve, a mint őket hallgatta, és kérdezgette őket. És mindnyájan, a kikőt hallgatták, elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein. És meglátván őt, elcsodálkozának, és monda néki az ő anyja: Fiam, miért cselekedted ezt velünk?
Ímé atyád és én nagy bánattal kerestünk téged. Ő pedig monda nékik: Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak dolgai? De ők nem érték e beszédet, a mit ő nékik szóla. És aláméne velök, és méne Názáretbe; és engedelmes vala nékik. És az ő anyja szívében tartá mind ezeket a dolgokat. Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában, és az Isten és emberek előtt való kedvességben.
A felolvasott ige, a 12 éves Jézus története, az egyetlen hiteles történet, mely a Jézus születése és nyilvános fellépése közötti időszakból reánk maradt. Van ugyan ebből a 30 esztendőből más történet is, azonban azok emberi képzelet-szülte mesék. Megbízható adat csupán ez az egyetlen történet. Önkéntelenül felmerül ezzel kapcsolatban két kérdés. Az egyik: Miért épp ez a történet maradt fenn? A másik: Miért nem maradt fenn más történet?
Az elsőre könnyű felelni. Nem is egy indokot tudunk felhozni. A zsidó gyermeket ugyanis 12 éves korában vitték fel először a templomba, – pólyás korát persze nem számítva.
Addig is járt a helybeli zsinagógába, ott azonban csak énekeltek, imádkoztak, bibliát olvastak és magyaráztak, igazi istentiszteletet tartani ott nem lehetett, áldozatot csak a jeruzsálemi templomban lehetett bemutatni. 12 éves korában lett a zsidó fiú a törvény gyermeke. Ekkor csatlakozhatott a felnőttek zarándokcsapatához s vehetett részt az áldozaton. Oly felejthetetlen nagy ünnep volt ez a zsidó fiú számára, mint nálunk a konfirmáció és az első úrvacsoravétel.
Nagyon is érthető tehát, hogy ez az esemény feljegyeztetett róla.
Ezenkívül ez az első alkalom, melyben Jézus jelét adja messiási öntudatának. Ahogyan a rátalált és szemrehányást tevő Máriának megmondja, hogy neki József nem atyja, hanem az ő atyja a mennyei Atya..., ahogyan rámutat arra, hogy otthona nem a názáreti ácsműhely, hanem a mennyei Atya hajléka, a templom..., ahogy leszögezi, hogy az ő foglalatossága nem a házépítés, hanem az Isten dolgainak tanulmányozása, az Jézus messiási öntudatának első hajnalpírja. Nem csoda, hogy anyja felejthetetlenül szívébe zárta ezt a jelenetet. /51b. v./ De hát miért nem maradt fenn róla más történet? Azért, mert életében 30 éves koráig nem volt semmi rendkívüli. Úgy növekedett, mint mindenki más. Kedves, jó gyermek volt.
Mindenki szerette. De nem volt benne semmi rendkívüli. Épp úgy volt gyermek, ifjú s felnőtt férfi, mint bárki más. Ez is megváltói sorsához tartozott. Ebben is magára kellett vennie az embersorsot. Ezért szabad nekünk ebben a történetben nem csupán messiási vonatkozást látni, hanem egyszerűen magát az embersorsot is. 1. Ha így nézünk erre a történetre, akkor az mindenekelőtt az elveszett gyermekről beszél nekünk.
Húsvétra, a páskabárány ünnepére, a világ minden részéről hatalmas tömeg szokott összeseregleni Jeruzsálembe. Azt mondják, hogy néha kétmillió ember jött el a templomba. El lehet gondolni, hogy mit jelentett ez a tömeg az aránylag kisméretű Jeruzsálem számára.
Emberileg egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy mikor vége lett az ünnepnek, a templomból kitóduló hatalmas tömeg elsodorta egymástól Józsefet, Máriát, és a kis Jézust.
Bizonnyal hamar észrevették a szülők, hogy nincs mellettük a gyermek, de eszükbe sem jutott nyugtalankodni miatta. Ez a gyermek még sosem szolgáltatott okot arra, hogy – ha nem látjákőt – ijedten kérdezzék: Merre van már megint ez a gyermek?, s nyugtalanul a keresésére induljanak. Elindulnak nyugodtan hazafelé. Meg vannak arról győződve, hogy a gyermek ott van valahol a názáreti zarándokcsapatban a rokonok és ismerősök között. Csak amikor este sem kerül elő, mikor letáboroznak s minden gyermek szüleihez tér, akkor döbbennek rá arra, hogy a gyermek nincs ott, ahol gondolták. Akkor nyilall be szívükbe a gondolat: Elveszett!
Megindul a nyugtalan kérdezősködés. Egész nap senki sem látta. Jön az izgalmas keresés.
Nem törődve az egész napi út fáradalmaival elindulnak visszafelé. Amíg látnak, erőltetett szemmel nézik az utat, az út melletti rétet: Nem ment-e el virágot szedni? Megnéznek minden bokrot. Nem feküdt-e le pihenni egy kicsit s azután elaludt ott a fáradtságtól? Közben rájuk borul az éj. Most már csak a szájukkal és fülökkel kereshetik. Messzire hallatszik az elnyújtott kiáltás: Jézus! Hol Mária kiáltása süvít, mint valami éles fütty, hol József férfihangja zúg, mint valami trombita, de mindkettő csak ezt fújja: Jézus! De hiába fülelnek utána lélegzetvisszafojtva, válasz nem érkezik reá. A nyugtalan szülői szív megsarkantyúzza a képzeletet s az elkezd rémeket látni. Ki tudja, milyen veszedelem érhette! Eltévedt, elveszett!
Szíven ütött-e már valaha téged: Hol van a gyermekem? Felizgatott-e már valaha az a tudat, hogy veszedelemben van? Nemcsak halálveszede lemben, hanem kárhozatveszedelemben. Nemcsak sebesen száguldó járművek veszélyeztetik testi épségét, hanem az ördög is, aki, mint ordító oroszlán, szerte jár, keresvén, kit nyeljen el. /I. Péter 5,8./ Ő leselkedik reá az utcán, elkapott szavakkal ő fertőzi meg a képzeletét, rossz példával ő buktatja el. Még rokonok és ismerősök és barátok közt sincsen biztonságban. Ne hagyd magára! De ne terrorizáld őt! Az erőszak lázadást szül és bujkálást hoz maga után, ami mindig csak rosszra vezet. Bánj vele szeretettel és megértéssel, hogy bizalmas merjen lenni hozzád mindig és el tudjon mondani neked mindig mindent igazán! Vezesd őt Istenhez s menj vele együtt a templomba! Imádságod pedig kísérje őt, mint fénylő tűzoszlop! 2. Ez az ige azonban nemcsak az elveszett gyermekről beszél nekünk, hanem az elveszett szülőről is.
Az istentisztelet végén a templomból kifelé tóduló tömeg elsodorja Jézust előbb a szüleitől, majd besodorja valamelyik oldalcsarnokba, hol a szentírás tudósai szokták tanítani a bibliára azokat, akik erre vágyakoztak. Jézust megkapja a tanítás és ott felejtkezik. Annyira lekötik a mennyei Atya dolgai, hogy eszébe sem jut, hol vannak a szülei. Kérdések támadnak benne, melyeket őszintén feltár. Kérdései ráirányítják a tudósok figyelmét. Most már ők is kérdeznek tőle s álmélkodnak értelmén és feleletein. Gyorsan repül az idő. Este lesz. Ki-ki hazatér nyugalomra. Neki eszébe sem jutnak szülei. Talán valamelyik, a doktorok hallgatása közben frissen szerzett, hasonló érdeklődésű barátjánál húzza meg magát éjszakára s alig várja, hogy virradjon és tovább tanulhasson. Elvesztette a szüleit. Még pedig nemcsak fizikailag. Egyszerűen kiestek az életéből a szülei. Annyira betöltötte a mennyei Atya dolgaival való törődés, hogy egyáltalán nem törődött azzal, hol lehetnek a szülei. Elvesztek a számára.
Gondolsz-e te néha arra: Hol vannak a szüleim? A templomban, Istent dicsérve..., a társaságban, jóízűen mulatva..., vagy a fájó aggodalomban miattam? Sok gyermek egyáltalán nem gondol erre, pedig mennyi megszentelő erőt dobunk el magunktól azzal, hogy nem gondolunk arra, milyen visszhangot támaszt édesapánkban, vagy édesanyánkban valami cselekedetünk!
Egyszer rájössz arra, hogy mit veszítettél azzal, hogy elveszítetted a szüleid. Ők elmentek, te pedig itt maradtál s nem maradt más belőlük neked, mint két sírhant a temetőben.
Lehet, hogy nem a sírgödör szakadéka választ el egymástól benneteket, hanem valami lelki szakadék. Idegenek lettetek egymás számára. Nem érted meg többé szüleidet s csodálkozol izgalmukon, mint Jézus a Máriáén és Józsefén, ők pedig értetlenül néznek reád s a szívük szemrehányással van irántad tele. Jaj neked, ha ezt bizalmatlanságoddal és titkolódzásoddal magad idézted elő! Becsüld meg és ne taszítsd el magadtól őket! 3. Az a gyermek, aki ebben a történetben elveszett és aki elvesztette szüleit, nem akárki, hanem Jézus. Ezért beszél nekünk ez a történet az elveszett Jézusról is.
Nagy baj, ha valamelyik szülő elveszíti gyermekét, az is nagy baj, ha valamelyik gyermek elveszíti szülőjét, de a legnagyobb baj mégiscsak az, ha az ember elveszíti Jézusát.
Nappal még csak megvagyunk Nélküle. Elfoglal a munka és a társaság, mint Józsefet és Máriát. Mikor azonban eljön az este, nem bírjuk tovább az életet Nélküle. A derült ég fényességében talán eszünkbe sem jut, de mikor megnyúlnak az árnyak, egyszerre kétségbeesetten kezdünk mi is kiáltozni utána, mint Mária és József a jeruzsálemi országúton: Jézus! Jézus! Ha ránk szakad a bűnmardosás éjszakája s gyötör az önvád, mint Máriát: Miért nem fogtam szorosabban a gyermek kezét a tömegben?, kibírhatatlan az élet, ha nincs Jézusom, aki megszabadítja népét bűneiből. Ha vállunkra zuhan a nyomorúság valamilyen keresztje úgy, hogy elsötétül tőle szemünk előtt a világ, ijedt kapkodás lesz az életünk Jézus nélkül, ki megtaníthatna minket hinni Isten szeretetében, aki Fiát sem sajnálta értünk halálra adni. Az éjszaka ma is tele van sóhajtásokkal: Jézus!, kiáltásokkal: Jézus!
Hol lehet Őt megtalálni? Ugyanott, ahol a szülő megtalálhatja gyermekét, a gyermek szülőjét, a templomban, az Ige mellett. Ott vár Ő ránk. Szeresd hát a templomot s keresd Őt benne. Ne sajnálj érte semmi fáradságot. Józsefet a törvény kötelezte, mint férfit a húsvéti templomlátogatásra, Mária, mint nő, nem esett ez alá a kötelezettség alá, mégis mindketten felmentek a templomba, pedig nem a szomszédba, vagy a falu másik végére kellett menniük.
Egy ilyen húsvéti zarándokút Názáretből körülbelül két hetet vett igénybe, mégis minden évben újra meg újra megtették. Mennyivel kevesebb áldozatot követel tőlünk a templomba járás!
A templomból hazamegy az egymásra talált gyermek és szülő, a mennyei Atyjára rátalált Isten Fia s a Jézusra rátalált édesanya s az utolsó versekben kibontakozik előttünk egy családi kép, mely kedves Isten és emberek előtt. Miképp megyünk mi ma haza ebből a templomból? Ámen.

Megjegyzés 1955-ben karácsony ünnepe vasárnapra, így óév estéje szombatra esett, ezért nem volt karácsony utáni vasárnap. Túróczy Zoltán erre utal az igehirdetés bevezetésében.
Teljes sorozat esetén a karácsony utáni ünnepek óegyházi evangéliumai a ma érvényes rend szerint a következők lennének: karácsony ut. vasárnap: Lk 2,33–40 / óév este: Lk 12,35– 40 / újév ünnepe: Lk 2,21 / az esztendő első vasárnapja: Mt 2,(16–18)19–23.
Adjunk hálát az Úrnak!
Időpontja: Ó év estéje, 1955. december 31.
Alapige: Lukács 2,33-40.
József pedig és az ő anyja csodálkozának azokon, a miket ő felőle mondottak. És megáldá őket Simeon, és monda Máriának, az ő anyjának: Ímé ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izráelben; és jegyül, a kinek sokan ellene mondanak; Sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr; hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek. És vala egy prófétaasszony, Anna, a Fánuel leánya, az Áser nemzetségéből (ez sok időt élt, miután az ő szűzességétől fogva hét esztendeig élt férjével, És ez mintegy nyolczvannégy esztendős özvegy vala), a ki nem távozék el a templomból, hanem bőjtölésekkel és imádkozásokkal szolgál vala éjjel és nappal. Ez is ugyanazon órában oda állván, hálát adott az Úrnak, és szóla ő felőle mindeneknek, a kik Jeruzsálemben a váltságot várták. És mikor mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatérének Galileába, az ő városukba, Názáretbe. A kis gyermek pedig növekedék, és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala ő rajta.
Az ó-egyházi kirendelt szentírási szakaszokban, amelyekről ebben az évben prédikálunk, nincs kijelölt ige ó-év estéjére. Valószínűleg azért, mert ezt az alkalmat az egyház polgári és nem egyházi ünnepnek tekintette. Amit az egyház az esztendők változásakor el akart mondani, azt a karácsony utáni vasárnapon mondotta el. Mivel ebben az esztendőben nincs karácsony után való vasárnap, hallgassuk meg ó-év estéjén a karácsony utáni vasárnap evangéliumának üzenetét!
Ez az ige azt mondja el, mi történt akkor, mikor betöltek Mária tisztulásának napjai a Mózes törvénye szerint s felvitte a kis Jézust Józseffel együtt a jeruzsálemi templomba, hogy bemutassákőt az Úrnak. /Luk. 2,22./ A templomban két aggastyán, Simeon és Anna és egy kisded, Jézus, találkoznak. A múlt és a jövő. Épp úgy, mint ma. Itt is a sírba szállni készülő 1955. esztendő találkozik a színre lépni készülő 1956. esztendővel. Ami akkor a jeruzsálemi templomban történt, abban tanítás van a számunkra arra vonatkozólag, ami ma itt, a mi templomunkban történik. 1. Az első tanítás így fogalmazható meg: Adj hálát, hogy nem tudod a jövendőt!
A történet szerint a jeruzsálemi templomba belép egy fiatal pár: József és Mária. Az egyik a gyermeket hozza a karján, a kisded Jézust, a másik egy kis kosárkát, melyben a szegény emberek hálaáldozata, két kis galambfióka piheg. Megszokott kép. A szolgálatot végző pap nem is talál rajtuk semmi különöset. Hozzá van szokva, hogy egyházkeléskor ünnepélyes megilletődöttség ül a férfi arcán és boldogságtól sugárzik az édesanya szeme.
Egyszerre azonban előlép a templom belsejéből Jeruzsálem legöregebb embere, az agg Simeon. Se szó, se beszéd, egyszerűen odalép az ifjú párhoz és kiveszi Jézust Mária karjaiból.
Oly hirtelen jött az egész, hogy Mária a csodálkozástól még tiltakozni sem tud. Odaadja a gyermeket. Reszketős kezével magához öleli a kis Jézust Simeon, ráhulló hófehér szakálla betakarja s reszkető ajka háladalba kezd. József és Mária egyik csodálkozásból a másikba esik. Bámulva hallják, hogy Simeon ugyanúgy beszél, mint az angyalok és a pásztorok.
Azután visszaadja a gyermeket anyjának s megáldja Máriát és Józsefet. Most azonban már nem háladalt zeng. Ajkán komor mondatok morajlanak: „Ímé, ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izraelben; és jegyül, akinek sokan ellene mondanak. Sőt a te lelkedet is – mondja Máriának – általhatja az éles tőr, hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek.” /34-35. v./ Mintha valaki durva kézzel tépné szét azokat az aranyhímes álmokat, miket az édesanya szőtt a fia sorsa felől s amiben őt eddig angyali üzenet és emberi bizonyságtevés is megerősítette. A messze jövendőben, a látóhatár szélén, sejtelmesen felrémlik a kereszt. Simeon szavaiból még csak annyi látszik belőle, hogy Jézusnak sok ellensége lesz s ezek nem lesznek válogatósak eszközeikben, hanem megmutatkozik álarc nélkül vele szemben minden emberi gonoszság. Erre a fájdalomra az édesanyjának fel kell készülnie.
Még más viharfelhő is feltornyosul a láthatáron. Simeon csak Máriának mondja: „A te lelkedet is által hatja az éles tőr.” Miért csak Máriának? Miért nem mondja Józsefnek is?
Vagy talán – villan bele Mária lelkébe a gondolat – József akkor már nem fog élni s neki özvegyen, támasz nélkül fog kelleni elhordozni a szívet tőrként átható fájdalmakat?
Milyen jó, hogy karácsonykor nem tudta még Mária nagypénteket! Hogyan megfagyott volna ajkán minden mosoly, milyen rémülten nézett volna mindig aranyos gyermekére, ha már a bölcsőben is a keresztfán látta volna őt! Ilyenkor világosan látja az ember, hogy nem előkelő titkolózás, vagy lenéző bizalmatlanság Isten részéről a jövő elrejtése szemeink elől, hanem szeretet.
Most, óév estéjén gondolj arra, hogy mennyi minden szíven szúró esemény történt veled ebben a múló esztendőben: kedvesünk szenvedése, talán halála, emberekben való csalódás, gondok, mikkel egyedül kellett megbirkóznod és teljék meg a szíved hálával, hogy mindezt nem tudtad előre. Így is elég volt megbirkózni velük; hát még ha előre vetették volna árnyékukat! Előre nézve ugyanis mindig megnőnek a bajok, visszafelé nézve mindig törpülnek. Áldott legyen az Isten, ki ilyen gyengéden rejtett el sok mindent előlünk ebben az évben is! 2. Az ige második tanítása így fogalmazható meg: Adj hálát, hogy Isten mégis felkészít a jövőre!
Simeont és Annát is felkészíti a jövendőre. Mindketten nagy út előtt állanak. Vének, kikre a halál szekere vár már. Isten azonban nem engedi meghalni őket addig, míg a Megváltóval nem találkoznak. Mikor felismerték a váltságot, készen állanak a nagy útra, jöhet a halál.
Máriát is előkészíti nagypéntekre. Nem engedi, hogy úgy csapjon le rá, mint derült égből a villámcsapás, összetörve őt. Nemcsak sejtelmet ad róla, hanem előre erőt is kínál már hozzá. Simeon elhallgat s megszólal a másik vén: Anna próféta-asszony. Ő már csak a váltságról beszél /38. v./ s nem csupán a szent szülepárnak, hanem mindazoknak, akik Jeruzsálemben a váltságot várták. Simeon is beszél ugyan a váltságról, Jézus üdvözítő munkájáról, de utolsó szavai a váltság árát hangsúlyozzák ki, amit Jézusnak is, de Máriának is meg kell majd fizetni érte. Anna a váltság következményéről beszél, arról az örömről, mely eltölti a megváltottak szívét s rámutat azokra, akik – oly sokan – várják a váltságot. Mintha csak ezt mondaná: Nézd! Érdemes vállalni ezért s ezekért a szívfájdító tőrszúrást. Így készíti elő Isten, hogy a nagypéntek emberi fájdalma Ézs. 53. üdvtörténeti evangéliumának magaslatára emelkedjék.
Ebben a fényben Simeon komor jóslata is megszépül, Igaz, hogy Jézusnak sok ellensége lesz, de ez csak a nagyságát mutatja s nem a szerencsétlen sorsot. Minél nagyobb valaki, annál szenvedélyesebbek körülötte a hullámok. Végletek csapnak össze körülötte: elszánt ragaszkodás és féktelen gyűlölet, hű barát és ádáz ellenség.
Ebben a fényben felragyog az a látás, hogy az Új Testámentumban először Simeon használja a szegletkő képét Jézusról /Ézs. 8,14-15., Zsolt. 118,22./, melyet azután Ő önmagáról is használ. /Mt. 21,42./ A szegletkő kikerülhetetlen. Az egyik beleütközik és szétzúzódik rajta, de a másik belekapaszkodik és reá állva megmenekül az ártól. Sokan lesznek, akik elesnek benne, de sokan lesznek olyanok is, akik feltámadnak általa.
Milyen csodálatos gyengédséggel oltogatja Isten Mária szívébe azokat a gondolatokat, melyek nagypénteken erőt adhatnak majd neki az elhordozhatatlannak látszó elhordozására!
Ha Isten előtt elcsendesedve nézel vissza erre az esztendőre, neked is be kell látnod, hogy Isten reád sem bocsátott soha olyan megpróbáltatást, melynek elhordozásához az erőt fel nem kínálta volna előbb. Ha nem volt erőd, azért, mert elhanyagoltad a templomot, pedig a szent történet szerint Máriának is ott nyújtja Isten a jövendőt előkészítő erőt. 3. A szent történet harmadik tanítása így fogalmazható meg: Adj hálát, hogy Isten végül is mindent jóra fordít!
Lukács a történetet azzal végzi, hogy visszatértek Názáretbe, a kis gyermek pedig növekedék és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala őrajta. /39-40. v./ Elbeszélésében tehát három fontos eseményt átugrik az evangélista: a napkeleti bölcsek, a betlehemi gyermekgyilkosság és az Egyiptomba való menekülés történetét. Messzebbre néző tekintete átsiklik ezeken a hullámvölgyeken s megpihen a názáreti családi otthon idillikus csendjében és megilletődve szemléli, hogy Isten – nem törődve emberi gonoszság által terve elé gördített akadályokkal – csendben, céltudatosan érleli az üdvtörténetet.
A közbeeső és kihagyott események is ezt mutatják. Heródes gyermekgyilkossága elől elrejti Isten Jézust Egyiptomban, az idegen földön való tartózkodáshoz szükséges anyagiakat pedig a napkeleti bölcsek ajándékával biztosítja.
Ha visszanézel az elmúló esztendőre, te is bizonnyal rá tudsz mutatni dolgokra, eseményekre, melyek szíven szúrók voltak akkor, amikor történtek, de azután minden jóra fordult és Isten a rosszból is jót hozott elő. Lehet, hogy nem tudsz még mindent így nézni és látni ennek az esztendőnek a történetében, ennek azonban nem az az oka, mintha Isten valamit nem akarna javadra fordítani, hanem az, hogy annak az eseménynek még nincs meg a kellő távlata az életedben. Majd ha messzebbre kerülsz tőle s messzebbről nézel vissza rá, meg fogod látni, hogy miképp bontakozik ki az időben Isten mindent javadra fordító szeretete.
Ez a szent történet arra tanít, hogy így nézzünk az 1955. esztendőre. Aki így néz arra, ami mindjárt belehull a mulandóság tengerébe, az itt és most erőt kap arra, hogy az 1956. esztendőre nézve is hálával gondoljon Istenre azért, hogy elrejti előle a jövendőt, de mégis felkészíti arra s hogy végül mindent, az 1956. esztendőt is javunkra fogja fordítani.
Rajtad múlik, hogy ezt a felkínált erőt elfogadod-e? Ámen.

Betlehemi út Időpont: Karácsony II. napja, 1955. december 26.
Alapige: Lukács 2,15-20.
És lőn, hogy mikor elmentek az angyalokő tőlök a mennybe, mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Bethlehemig, és lássuk meg e dolgot, a melyet az Úr megjelentett nékünk. Elmenének azért sietséggel, és megtalálák Máriát és Józsefet, és a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik vala. És ezt látván, elhirdeték, a mi nékik a gyermek felől mondatott vala. És mindenek, a kik hallák, elcsodálkozának azokon, a miket a pásztorok nékik mondottak. Mária pedig mind ez ígéket megtartja, és szívében forgatja vala. A pásztorok pedig visszatérének, dicsőítvén és dícsérvén az Istent mind azok felől, a miket hallottak és láttak, a mint nékik megmondatott.
A keresztyén élet olyan, mint a pásztorok útja Betlehembe. Három szakasza van: Oda, ott és vissza. Nézzük ezt a három szakaszt a karácsonyi történet fényében! 1. Az első szakasz: Betlehem felé.
Az angyalok mindig csak vendégek ezen a földön. Jönnek és mennek. Megjelennek és eltűnnek. Itt tartani nem lehet őket. Elmenetelükkel eltűnik a fény, az élmény ragyogása s visszazökken az ember a sötét, mindennapi életbe.
A pásztorok elől is eltűnnek az angyalok, de ők mégsem így járnak. Az Úr angyala tulajdonképpen nem ad határozott parancsot, de a 12. versben foglalt intést: „Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban” mégis jól megértették s elindulnak Krisztust megkeresni. Nem könnyű elhatározás és nem könnyű út ez. Ott kell hagyni a nyájat. Már maga ez a kenyér elvesztésének lehetőségével jár. Nekik azonban más kenyérre van éhségük s ez hajtja őket Betlehembe, mely magyarul azt jelenti: kenyérnek háza.
Kiválasztani sem könnyű, hogy ki maradjon a nyájnál. Éjszaka az alvó városban sem könnyű megtalálni a sok istálló között épp azt, amelyben Jézus megszületett. De hát aki nem mer kockáztatni, az sohasem nyer. Nem találja meg Krisztust, aki nem mer érte semmit sem kockáztatni.
A pásztorok vállalják a kockázatot. Elmennek. Bíznak abban, hogy igazat mondtak az angyalok s békesség lesz a földön, a nyáj mellett is, míg ők távol járnak. Bíznak abban, hogy az istállóból kiszűrődő kis mécsvilág majd útba igazítja őket. Elmennek sietséggel. Vonzza őket a betlehemi jászolban fekvő kis gyermek s hajtja őket a kötelesség, melyhez vissza kell térniök.
Isten mindenkit mozgósítani akar Krisztushoz, karácsonykor a betlehemi jászolhoz.
Mozgósítja az angyali seregeket. Angyali szóval hívja a pásztorokat. A bölcsekért csillagot küld. A Sátán is mozgósítja ellene az ő embereit. Heródes elküldi katonáit Betlehembe, de ő gyilkos szándékkal. Téged is hív Isten. Téged is meg akar akadályozni a Sátán. Kellett, hogy te is érezzél valamit ez ünnepekben ebből a hívó és küldő isteni szóból. Ne engedd elröpülni az alkalmat! Próbáld ki: igazat mond-e Isten?! Merj érte mindent kockára tenni! Próbáld ki: igaz-e, hogy hagyjad a te utadat Istenre és minden gondodat vesd Reá!
Ne felejtsd el azonban, hogy neked nemcsak Betlehemig kell elmenned. Neked már többet jelentett meg az Úr. Neked már megjelentette a golgothai keresztet is. Neked el kell menned a kereszt tövéig is! Próbáld hát ki: igaz-e, hogy nem bírsz a bűneiddel! Próbáld meg: igaz-e, hogy Krisztus megtartója az embernek! Meddig mégy el? A Golgotha felé vezető úton egyre kevesbednek az emberek. Virágvasárnap még tömeg hódol Krisztusnak, nagypénteken már csak egy férfi és pár asszony van a kereszt körül. Ne törődj azzal, hogy hányan járnak a kereszt felé vezető úton! Menj el a keresztig! Ma kevesebb nem ér semmit. Menj el sietséggel! Mindent azonnal a legkönnyebb megcsinálni. A kockázatvállalás és a keresés, a sötétségben való keserves tapogatódzás nehéz útszakaszát senki sem spórolhatja meg, aki Krisztushoz szeretne eljutni. 2. De utána jön a második útszakasz: Betlehemben.
A pásztorok megtalálják Betlehemben, akit keresnek. Lehet, hogy azt, amit keresnek, nem találják meg. Gyermeki képzelettel talán a megnyílt menny folytatását várják s helyette egy pislogó olajmécset találnak, mely alig tud megbirkózni a sötétséggel. Lehet, hogy azt hiszik: királyi palota meseistállójában aranyjászolban lesz majd a megtartó kisded s helyette szegény barlangot, bűzös állatokat, megrágott gerendájú jászolt, szúrós szalmát találnak. Amit keresnek, azt nem találják meg, de akit keresnek, megtalálják. Éppen azért találják meg, mert nem torpantja meg és nem fordítja vissza őket semmiféle botránkoztató körülmény, álmaik s elképzeléseik csalódása.
Te se botránkozz meg azon, amit Krisztusnál találni fogsz! Isten néha egészen egyszerű dolgokon keresztül adja nekünk az Ő nagyságos dolgait. Boldog az, aki Őbenne meg nem botránkozik. Ne a körítést keresd, de Krisztust magát s fogadd előt olyannak, amilyenként adja neked mennyei Atyád!
Csak ilyen lélekkel lehet célhoz jutni. A pásztorok is ezért találják meg. A homályos istállóban először bizonnyal Máriát látják meg, azután Józsefet s végül a kis gyermeket. A Krisztus után vágyakozó ember ma is előbb a Krisztushoz tartozó embereket látja meg s csak azután magát a Megtartót. Ne utáld meg őket azért, mert talán nem olyanok, mint elképzelted!
Nem földre szállt angyalok, hanem olyan szegény, poros, útszéli vándorok, mint ebben a történetben is Mária és József. Útjelzőkők csupán Ahhoz, aki maga az út. Később önmagadon is meg fogod tapasztalni, mennyire igaztalan az, ha a keresztyének bűnei miatt Krisztust vádoljuk tehetetlenséggel s megtartó voltát vonjuk kétségbe.
Mikor a pásztorok rátalálnak a Megtartóra, elkezdenek beszélni. A pásztorok általában nem szoktak bőbeszédű emberek lenni, de itt a lelkesedés és az öröm sokbeszédűvé teszi őket.
Szinte egymás szájából kapják ki a szót. Mindegyik tud valami újat mondani arról a rövid jelenetről, ami ott a mezőn játszódott le szemük előtt. Ők a Krisztus első ember-prédikátorai.
Így lesz Betlehem a bizonyságtétel helye. Önként, minden különösebb cél nélkül hangzik el ez a bizonyságtétel. Aligha van mögötte más, mint egyszerűen a közlés vágya, az örömtől túláradó szív kiömlése, de így is gyümölcsöt terem. Lukács nyomatékosan kiemeli, hogy milyen nagy hatást gyakorolt a pásztorok bizonyságtétele Máriára. /19. v./ Mária bizonnyal másképp képzelte el Isten Fiának megszületését. A régi angyaljelenés és a mostani istálló- környezet rettentő ellentétében hánykolódhatott a lelke. Felzaklatott lelkének nyugalmát és hitét állította helyre a pásztorok bizonyságtétele.
Így kell mindenkinek, akinek Krisztussal volt találkozása, bizonyságtevőnek lennie.
De nemcsak szóval, hanem egész élettel is. 3. Erről szól a keresztyén életút harmadik szakasza: Betlehem után.
A pásztorok nem maradhatnak sokáig Jézusnál. Az időt nem lehet megállítani. Az élmény nem rögzíthető. A megdicsőülés hegye nem lakóhely. Nekik is vissza kell térniök régi foglalatosságukhoz. Várta őket a régi élet, de a régi életbe új szívet vittek bele. Számukra már nemcsak a jászolban van Krisztus, hanem a szívükben is. Ezért fejeződik be ez a történet ezekkel a szavakkal: „A pásztorok pedig visszatérének, dicsőítvén és dicsérvén az Istent mindazok felől, amiket hallottak és láttak, amint nékik megmondatott.” /20. v./ Nem alkotnak messiási csoportot, mely prédikálva járja az országot, hanem visszatérnek a nyájukhoz. Luther így ír róluk: „Nem lettek gazdagabbak. Nincs nagyobb tisztességük. Nincs több és jobb kenyerük és italuk, nem kaptak jobb foglalkozást. Továbbra is csak egy ruhájuk és egy botjuk van, mint azelőtt. Maradnak pásztorok. Külső életkörülményeik semmit sem változtak, mert Krisztus nem azért jött, hogy a teremtett világot megváltoztassa hamarább, mint ahogy eljön az a nap, amelyen előbb a lelkek tökéletesen és újonnan megváltoznak. Ez az igazi változás, amelyért Krisztus jött, hogy az ember belsőleg, a szívében legyen más és a más szív másképpen lássa az életet.”
Ez a más szív telve van Isten dicsőítésével. A Krisztussal való találkozás meggyőzte őket arról: szeret az Isten. Ez aranyozza be most egész régi életüket. Most minden mögött Isten ajándékozó kezét látják s mindenen ott érzik atyai szeretetének személyes üzenetét. Nem természetes többé számukra, hogy nyugton telik el az éjszaka, tolvaj, rabló, vagy vadállat nem zavarja őket; jó kedvvel ébreszti fel őket a hajnal; hogy engedelmesek a bárányok; hogy süt a nap, mikor fáznak s felhő takarja el, mikor verejtékeznek; hogy van enni és innivalójuk; hogy van erejük a zivatarok és az időjárás viszontagságainak elhordozásához.
Tele van a szívük Isten dicséretével nemcsak a jó napokon, hanem a nyomorúság idején is. Tudják, hogy Isten a rosszból is jót hoz ki. Nem külső életük sikereiben, vagy zavartalanságában látják Isten szeretetét, hanem Krisztusban, illetve abban, amit róla hallottak és láttak.
Korunk tele van megkeseredett emberekkel. Megkeseredésük fő oka azonban nem az életük külső nyomorúsága, hanem az, hogy Krisztusban nem látták meg az Atya szeretetét.
Pedig mi többet láttunk és hallottunk, mint a betlehemi pásztorok. Valószínű, hogy ezek a pásztorok Jézus nyilvános fellépése előtt meghaltak s nem ismerhették meg a tanító, csodatévő és értünk halálra menő Krisztust, de ennek a napnak emléke olyanná tette őket, mint az öreg Simeon, aki hitben és boldogan halt meg, pedig csak a gyermek Jézust ölelhette keblére. /Luk. 2:29-30./ A nevük ismeretlen a földön, de a mennyben fel van írva.
Te hogyan térsz vissza karácsony után a régi életedbe? Régi szívvel-e, vagy megújult szívvel?
A pásztorok, mikor szemükkel nem látják már karácsonyt, a lelkükben akkor is magukkal viszik. Az, hogy egyszer volt karácsony, önmagában nem használ neked. Az, hogy most karácsony ünnepe volt, önmagában szintén nem használ neked, ha szívedben nem viszed magaddal a karácsonykor megjelent isteni szeretet emlékét s a benne vetett hitet. Bárcsak így fejeződnék be a mi mostani karácsonyi ünnepünk is: „Visszatérének dicsőítvén és dicsérvén az Istent.” Ámen.

Azokban a napokban.
Időpont: Karácsony I. ünnepe, 1955. december 25.
Alapige: Lukács 2,1-14.
És lőn azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék. Ez az összeírás először akkor történt, mikor Siriában Czirénius volt a helytartó. Mennek vala azért mindenek, hogy beirattassanak, kiki a maga városába. Felméne pedig József is Galileából, Názáret városából Júdeába, a Dávid városába, mely Bethlehemnek neveztetik, mivelhogy a Dávid házából és háznépe közül való volt; Hogy beirattassék Máriával, a ki néki jegyeztetett feleségül, és várandós vala. És lőn, hogy mikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai. És szülé az ő elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyhezteté őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál. Valának pedig pásztorok azon a vidéken, a kik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett. És ímé az Úrnak angyala hozzájok jöve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket: és nagy félelemmel megfélemlének. És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, a kik az Istent dícsérik és ezt mondják vala: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat! A jól ismert, csillaghímes, angyal-fényes s az emberi képzelettől még jobban felcicomázott karácsonyi történetből állítsuk ma szemünk elé a legszürkébb mondatot: „Azokban a napokban Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeírattassék. Ez az összeírás először akkor történt, mikor Szíriában Cirénius volt a helytartó.” /1-2. v./ 1. Ez a karácsonyi történetet kezdő két vers arra hívja fel a figyelmünket, hogy a váltság történeti esemény. Ez a két vers ugyanis egy történeti világhelyzetet rögzít le, amelyben Augustus volt a római császár és Cirénius a szíriai helytartó. Mi rendszerint figyelmetlenül átfutunk ezeken a verseken. Legfeljebb egy futó pillantásra méltatjuk, mint a levél olvasásakor a levél keltének megjelölését. Azt gondoljuk, hogy mi közünk nékünk Augustushoz és Ciréniushoz, mikor a hatalmas császárnál és helytartójánál sokkal nagyobbról van itt szó: Jézus Krisztusról. Mit érdekel minket az, hogy milyen volt a világhelyzet Krisztus születésekor? Az a fontos, hogy megszületett a mi váltságunkra. Pedig hát ha le van írva a bibliában ez a világhelyzet, nem azért van, mert Lukács, az evangélium írója, mint orvos, tudós pontossággal és aprólékossággal dolgozik és mindennek szorgalmasan végére jár /Luk. 1,3./, hanem azért, mert a Szentlélek szükségesnek tartotta ennek megörökítését a mi számunkra. Augustusra, Cireniusra és a világ-népszámlálásra is áll, hogy amelyek régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg /Róma 15,4./ és hogy a teljes írás hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre. /II. Tim. 3,16./ Annál is inkább így kell néznünk erre a két versre, mert nem ez az egyetlen ilyen hely. Hogy csak egyre utaljunk: az Apostoli Hitvallásban is benne van annak a történeti helyzetnek a rögzítése, amelyben a váltság-történet, ezekben a szavakban: szenvedett Poncius Pilátus alatt. Hiába gúnyolódnak, vagy tréfálkoznak egyesek ezen, kérdezvén: Hogyan jut Pilátus a Credoba?
Mindez nem változtat azon a tényen, hogy például a tanítványok nevei nincsenek benne a Hitvallásban, de Pilátus pogány helytartót minden vasárnap és ünnepen megemlegetjük az oltár előtt.
Mindez azért van, hogy emlékeztessen minket arra, hogy Jézus Krisztus nem a mondavilág hőse, karácsony nem szép népmese, a váltság nem költői álom, hanem történeti esemény, melynek valóságát a világtörténelem lapjain is ellen lehet őrizni. Így hallgatod-e te is a karácsonyi történetet? 2. A váltság azonban nemcsak egyszerű történeti esemény, hanem emlékezetes történeti esemény. Egy történeti esemény akkor válik emlékezetessé, ha túlnő a történés pillanatán.
Vannak ugyanis olyan események, melyek csak átfutnak a történelmen, mint az égen a futó felhők. Jönnek és nyom nélkül eltűnnek. El is felejtik. Nincs miért észben tartani jelentéktelen epizódokat. Csak a döntő jelentőségű, maradandó hatású események maradnak meg az emberek emlékezetében. Közöttük is csak azokéban, kiket személyükben érint.
A bibliában is sok történeti esemény van megörökítve, de nem mindegyikről van pontosan megjelölve a földrajzi hely és a történeti időpont. Karácsonynál azonban megvan, mert karácsony maradandó hatású s reánk is vonatkozó, minket személyünkben érintő, tehát a mába is átnyúló emlékezetes történeti esemény. János apostol még az órájára is emlékezik annak az emlékezetes történeti eseménynek, mikor felismerte Jézusban Megváltóját. Meg is mondja, hogy körülbelül tíz óra volt akkor. /Ján. 1,40./ Pál apostol meg a helyét emlegeti folyton annak a hatalmas élménynek, melyben a damaszkuszi úton az élő Megváltóval találkozott, de azt is tudja, hogy déltájban volt. /Csel. 22,6./ Ma is vannak emberek, akik pontosan meg tudják mondani, hogy hol és mikor tértek meg, mert ezt az eseményt nem lehet elfelejteni. Nem mindenki tudja ezt ilyen pontosan s ezért nem is lehet kétségbe vonni azt, hogy valóban megtért-e. Ha valaki például nem tudja megmondani, hogy hol és mikor született, az még nem bizonyíték amellett, hogy meg sem született. Nem a dátum ismerete bizonyítja, hogy megszületett, hanem az a tény, hogy él. Az újjászületés időpontjának nem tudása sem bizonyíték amellett, hogy valaki nem született újjá. Nem mindenkinek van olyan viharos megtérése, mint Saulnak, mikor Pállá lett, de minden újjászületett tudja, hogy él s ez az új élet a bizonyítéka annak, hogy újjászületett.
Úgy tekintesz-e te is a karácsonyi eseményre, mint aminek hatása túlnő a korán, elér a jelenig, s átnyúlik az örökkévalóságba is? S tudatában vagy-e annak, hogy mindez rád is tartozik? Néked is született ma Megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában. /11. v./ 3. A karácsonyi történet bevezető szavai azt is világossá teszik előttünk, hogy a váltság a világtörténelem középpontja.
Palesztina Jézus születése idejében a római birodalom tartománya volt. Ennek császára pedig Augustus volt. Uralkodása az előző véres háborúk után a béke ideje volt. Ráért békealkotásokra. Ehhez azonban helyzetismeret és pénz kell. Egyiptomi okmányok is tanúskodnak arról, hogy Krisztus előtt a 10-9. esztendőben új adózási rendszer bevezetését rendelte el, s ennek előkészítésére nép- és vagyonszámlálást kellett tartani. Valószínű, hogy nem egyszerre történt a számlálás, hanem országonként s a palesztinai népszámlálás esett Krisztus születésének idejére, az összeírás eredményeképp jelentkező adóemelés pedig Cirenius ideje alatt következett be. Ez volt az első alkalom, mikor Isten népe egy idegen uralkodó rendeletére világi összeírásban részesült, még pedig adóztatás végett és teljesen egy csoportba vétetett a többi népekkel.
Izraelben isteni tilalom tiltotta a népszámlálást. Isten elleni lázadásnak tekintették.
Sátáni gondolatot láttak benne, melyet Isten súlyos büntetése kísér. /I. Móz. 15,5.; II. Sám. 24,1-; I. Krón. 2,1-/ A kormányzati bölcsesség azért nem lakóhely szerint rendelte el a népszámlálást, amint az római szokás volt, hanem zsidó szokás szerint törzs és családi beosztás szerint. Ezért kell Józsefnek is Betlehembe mennie.
A császári parancsra az egész nagy birodalom megmozdul. Rómától Szíriáig szolgák hada sürög-forog. Emberi látás szerint ennek a nagy megmozdulásnak egyik kicsiny mozzanata az is, hogy a Megváltó anyja Betlehembe megy, Augustus császár parancsa tehát az oka, hogy a Megtartó Betlehemben születik. A valóság azonban az, hogy Isten a váltságot a legapróbb részletekig kitervelte s ebben a tervben benne volt az is, hogy a Megtartónak Betlehemben kell születnie, amint azt Mikeás 5,2-ben írva is találjuk. Ennek az egész nagy világmegmozdulásnak tehát azért kellett megtörténnie, hogy Istennek igaza legyen s ez az egész kicsiny, jelentéktelennek látszó esemény megtörténjék. A föld leghatalmasabb uralkodója kénytelen a legmélyebb, alacsonysorban született gyermeknek szolgálatára lenni.
A császár, aki a fél világnak, vagy – amint a rómaiak büszkén mondták, – az akkor ismert egész világnak parancsolt, csak eszköz a váltságot munkáló Isten kezében. Azt tette, amit tennie kellett, ha közben azt gondolta is, hogy a saját gondolatait hajtja végre.
Minden, ami történik körültem, azért történik, hogy ezekben a napokban bennem is megszülethessék a Megváltó s nekem is legyen általa megtartatásom. Minden a váltságomért van. Ha megajándékoz az Úr, ajándékaival akar odaszeretni magához. Ha csapásokkal sújt, azokkal akar odakorbácsolni magához. Minden azért történik, hogy a karácsonyi történeti esemény az én életemben is valóságos esemény lehessen. Nem történeti emlék, hanem emlékezetes történeti esemény. Életednek lehet sok, megoldhatatlannak látszó „miért”-je, de mindegyikre ez a felelet: Minden a váltságomért van. 4. A karácsonyi történetben nem csak Augustus és Cirenius történeti alak, hanem történelmi alakok az angyalok is. Amit az angyalok tesznek, az arra figyelmeztet, hogy az igehirdetés lényege a váltság.
Ott a betlehemi mezőn folyik le az első keresztyén istentisztelet. Jézus Krisztusról, a Megváltóról szól az Úr angyalának prédikációja s róla énekel a mennyei seregek sokasága. A keresztyén igehirdetés lényege tehát a váltság történeti eseményéről szóló híradás, célja pedig az, hogy ez a váltság rajtam és bennem is megtörténjék. Minden evangélium-hirdetés és hallgatás mögött ott van a váltság szándéka. E mai ünnepi istentisztelet mögött is. Ezért hozott el Isten a templomba. Érted mozdul meg most minden, amint egykor a kis Betlehemben, rád figyelnek most az angyalok: Megszületik-e nálad Krisztus?
Azokban a napokban megszületett a világ Megváltója: Jézus Krisztus. A népszámlálásban már benne volt. Karácsonykor Betlehem lakossága eggyel megszaporodott.
Ezen a napon megszületik-e benned a te Megváltódként Jézus Krisztus? Ezen az ünnepen megszaporodik-e Isten országa polgárainak létszáma eggyel, veled? Bekerül-e ma egy új név az Élet könyvébe, a megváltottak seregébe, a tied? Ámen.

A karácsonyi történet tiltása Időpont: 1933. december 25. délután, Karácsony ünnepe
Helyszín: Győr
Alapige: Lk 2,1-14
És lőn azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék. Ez az összeírás először akkor történt, mikor Siriában Cirénius volt a helytartó.
Mennek vala azért mindenek, hogy beirattassanak, kiki a maga városába.
Felméne pedig József is Galileából, Názáret városából Júdeába, a Dávid városába, mely Bethlehemnek neveztetik, mivelhogy a Dávid házából és háznépe közül való volt; Hogy beirattassék Máriával, aki néki jegyeztetett feleségül, és várandós vala.
És lőn, hogy mikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai.
És szülé az ő elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyhezteté őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál.
Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett.
És ímé az Úrnak angyala hozzájok jöve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket: és nagy félelemmel megfélemlének.
És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.
Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.
És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, akik az Istent dícsérik és ezt mondják vala: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!
Régi ismerős történet ez, amit most felolvastam. Hiszen kisgyermekkorunkban is ezt tanultuk az iskolában és azóta is karácsonykor minden esztendőben felolvasták vagy elmondották előttünk. Ez az ige azok közé tartozik, amelyiket közületek talán többen is szóról-szóra el tudnának mondani. Éppen ezért felmerül talán a gondolat, hogy miért beszélünk olyan igéről, amelyet mindenki tud? Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ha a karácsonyi történet nem is változik, változnak az emberek, akik hallgatják a történetet, változnak a szempontok, amelyeken keresztül hallgatják azt. Ez az oka, hogy különböző korok különböző szemüvegén át olvassák, és különböző tanulságokat vonnak le a karácsonyi történetből is a maguk számára. Én három tilalmat szeretnék ebből a történetből tanulságként levonni, mert a történet is tulajdonképp három jelenetre oszlik.
Az első jelenet ott játszódik le Betlehem sötét és poros utcáján, melyen fáradtan ott poroszkál Mária és József és hiába várják, hogy előttük megnyíljék a házak ajtaja. A második jelenet a mezőn játszódik le, hol pásztorok alusszák fáradt álmukat, melyből angyalok szózata ébreszti fel őket és félelem és rettegés tölti el szívüket.
A harmadik jelenet a csodálatos szép befejezése a történetnek, amikor a megnyíló égből angyalok szállnak alá és éneklik a legelső és legszebb karácsonyi éneket: „Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen”. 1. Az első jelenetből azt a tilalmat szeretném, mint tanulságot levonni: Atyámfiai! Ne panaszkodjatok!
Az a világ, amiben most élünk a panaszkodás világa. Ha két ember összetalálkozik, két perc alatt a maga bajával hozakodik elő és tele van a szíve panasszal, a szeme könnyel. Az egyik azért panaszkodik, mert valamije nincsen, a másik azért, mert valamije van, és nem szeretné, ha ezt a másik észrevenné, ezért a panaszkodás láthatatlanná tevő fályolát szeretné ráborítani, hogy ne lássék.
Járványosan terjed a panaszkodás. Emberek, akik sokkal nagyobb nyomorúságokat elhordoztak már tűrő lélekkel zokszó nélkül, most anyámasszony katonájaként tele van az ajkuk panasszal. És nem lehet azon csodálkozni, hogy a panaszkodás még jobban előtör karácsonykor, mikor az életkörülmények összehasonlítására olyan sok alkalom kínálkozik. Egész bizonyos, hogy mindenütt kisebbek lettek a karácsonyfák, nem hajolnak meg olyan mélyen az ágaik a sok holmi súlya alatt, melyeket szerető kezek aggattak rájuk, mint tavaly. Bizonyos, hogy sokkal gyérebb, szegényebb az ajándékasztal is a karácsonyfa tövében. Ha visszagondolunk akár a magunk gyermekkorának karácsonyaira, akár az évekkel előbbi karácsonyokra, önkéntelenül adódik az a megállapítás, hogy bizony, szegényebb lett a karácsonyfa és a megterített asztal. De akik azt gondolják, hogy joguk van ahhoz, hogy panaszkodással könnyítsenek életük terhén, azok figyeljék meg e történet első jelenetét, amely Máriáról beszél és nézzék meg, milyen volt Mária karácsonya? El tudjátok-e képzelni, hogy lett volna még valaki ezen a világon, akinek Isten szebb és gyönyörűbb karácsonyt szeretett volna rendezni, mint egyszülött Fia anyjának? Hisz Mária volt az, aki magára vállalta nemcsak a dicsőségét és büszkeségét, hanem a szégyenét és gyalázatát is Jézus világrahozatalának. Hogyne szeretett volna Isten Máriának szebb karácsonyt szerezni, mikor az angyal is így köszönti Máriát: „Örülj, mert Isten kegyelmébe fogadott!” És nézzétek, milyen volt Mária karácsonya!
Máriának nem volt otthona. Tudjátok, hogy szigorú parancs jött, hogy mindenkinek el kell mennie származása helyére, összeírás végett. Most is karácsonykor egy népvándorlás indul meg, hosszú vonatok viszik hazafelé a családtagokat. Az is ott ilyen népvándorlás volt, de az nem összehozta, hanem széjjelvitte a családot. Így vitte el Máriát és Józsefet is Betlehembe, Dávid városába. Máriának akkor nem volt otthona, idegenbe kellett mennie. Igaz, hogy családjának fája onnan sarjadt ki, de rég elszakadt már onnan, ismeretlen, idegen emberek közé kellett mennie karácsonykor.
Aztán nem szabad elfelejteni nekünk, panaszkodó embereknek, hogy Máriának nemcsak otthona nem volt, hanem lakása sem volt. Ott vánszorog Betlehem utcáján, bekopogtatnak a vendégfogadó ablakán és a válasz: nincs hely! Elfoglalták már fürgébb emberek. Nincs üres szoba, nincs üres ágy számotokra a vendégfogadóban. Mennek, vánszorognak tovább a sötét utcán, bekopogtatnak családi házak világos ablakain, megpróbálják kinyitogatni emberi szívek rozsdás, lelakatolt ajtaját és a válasz mindenhonnan ugyanaz: nincs hely, nincs hely. Egész Betlehemben nincs egy ház, hol összehúzódnának, hogy befogadják Isten Fiának anyját, Máriát. És nékik el kell készülniük arra, hogy ott töltik az éjszakát a szabadban és csillagos ég lesz csak a takarójuk. Ez Mária karácsonya.
Aztán Máriának nem volt egészsége sem. „Várandós vala.” Mária tudta jól, hogy minden órában eljöhet lebetegedésének ideje. És gondoljátok meg, hogy Mária Názáretből jött Betlehembe. És akkor még nem voltak kényelmes vonatok, fűtött kupék, szekéren vagy gyalog utaztak az emberek, vagy a szegények vonatán, szamárháton. Így utazott Mária is. Gondoljátok el, kedves asszonytestvéreim, mit jelenthetett Máriának ez a száz kilométeres út, mit gyalog vagy a szamár hátán kellett megtennie.
Hogyan elfáradhatott a gyaloglásban, hogyan megrázhatta a szamár, mikor felkívánkozott a hátára, hányszor kellett pihegve leülnie a pálmafa alá, hányszor kérhette József karját, hogy belekapaszkodhasson. Egy megfáradt asszony, ki testében érzi a vajúdás kezdő fájdalmait, - ez Mária karácsonya!
És nekünk, panaszkodó embereknek nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy Máriának az ő karácsonyán szeretetben sem volt része. Egyetlen egy lélek, József volt mellette, aki próbálta benne tartani a lelket, aki vigasztalgatta, de akinek a feje egyre mélyebbre hajolt, a szava egyre halkabban zengett, mikor jött az egyforma válasz: nincs hely! Mindig gyengébb visszhangként jött ajkáról: majd lesz hely, majd lesz hely! És minden házból, hol közönyösen, hol durván, hogy udvariasan, hol ridegen, mint szűnni nem akaró irgalmatlan jégeső, úgy kopogott Mária lelkén, forró tüzes szívén a válasz: nincs hely, nincs hely! Hát most próbáld odatenni Mária karácsonya mellé a te karácsonyodat! És lásd be, hogy hát, hiszen nekem mégis csak van otthonom, kisebb vagy nagyobb családom, akik itt vannak körülöttem.
Nem érzed, hogy azt kell mondanod: Én nem panaszkodom többet, Uram, köszönöm, hogy nekem van otthonom.
És nem halkul el a panaszod, ha arra gondolsz, hogy nekünk legalább van lakásunk? Az egyikünknek talán több szobából áll, a másikunknak talán csak egy szűk kis konyhából, az egyiké átfűtött, meleg lakás, a másikén becsorog a hólé, befúj a hideg téli szél, de mégis lakás az, ahol meghúzhatja magát és nem kell a szabad ég alatt végigszenvednie a latyakos, hideg időt. Nem érzed- e, hogy nem szabad panaszkodnod, hanem azt kell mondanod: Köszönöm, Uram, hogy nekem mégis van lakásom. Lehet, hogy kinéznek belőle, mert nem tudod megfizetni a lakbért, de mégis van, ahol meghúzhatom magam. És gondolj arra is, hogy Máriának nem volt egészsége sem. Neked mégis van egészséged. Talán nem nagy, de lásd, mégis el tudtál ide jönni, hogy magasztalhasd az Isten kegyelmét. Látod, köszönd meg, hogy van egészséged, hogy a lábad nem rogyadozik, mint Máriának, hanem békén és nyugodtan itt ülhetsz.
Ne panaszkodj, hanem adj hálát, hogy szerető szívek vannak körülötted. Lehet, hogy vannak ellenségeid, hogy sok ember él körülötted, akik közönyösek irántad, de gondolj vissza a tegnap estére és lásd meg, hogy mégis vannak szívek, kik veled éreznek, vannak kezek, melyek feléd nyúlnak, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánjanak. Egyiknek talán csak az ajkáról jött a jókívánság, a másiknak mélyebbről, de vannak, akiknek forró, szerető szívükből jött jókívánságuk. Vannak, akik szeretnek téged, hát ne panaszkodj.
Látod, ez az első karácsonyi jelenet tanulsága. Ebből meg kell látnod, hogy Isten ebben nemcsak egy egyszerű tilalmat ad, hanem odaállítja eléd a példát is, amelyik erőt ad ahhoz, hogy ne panaszkodjunk, hanem visszaszoríthassuk a panaszt lelkünk mélyére. 2. A másik jelenet ott játszódik le a betlehemi mezőn, ahol a pásztorokőrzik az ő juhaikat. Milyen szép így elképzelni ezt a jelenetet: Alkonyodik, lehunyóban a nap, összedugják fejüket a bárányok, hogy csendesen aludjanak. A pásztorok megrakják a pásztortüzeket, leheverednek mellé és beszélgetnek. Ki tudja, miről? Hisz a pásztortűz füstjében és apró kis táncoló lángjaiban annyi sok csodálatos történet van elrejtve. Lehet, hogy az öregek beszéltek a kis bojtárgyerekeknek régi szép időkről, nagy királyok uralkodásáról, szabad hazáról, meg arról, hogy nem lesz ez mindig így, nem fogunk mi mindig bilincseket hordozni, mert Isten megígérte, hogy jönni fog a naptámadat, feltűnik majd a tündöklő hajnali csillag, jönni fog a Messiás, a felkent király, aki bele fog ülni Dávid üres trónjába. És mint ahogy a magyar pásztorok mesélnek kis bojtárjaiknak a hadak útjáról, úgy beszélhettek a betlehemi mezőn a nagyszakállú öregek a fiataloknak az eljövendő Messiásról.
Aztán,… aztán egyre alacsonyabb lett a tűz lángja, egyre csendesebb és ritkább a beszéd, nehezebbek a pillák, elfáradtak, s mikor utolsót lobbant a tűz lángja, csendesen aludt minden, pásztor és nyáj, öreg és bojtár.
És ebbe a romantikus, szép, hangulatos képbe az van beírva: „nagy félelemmel megfélemlének”.
Hirtelen egy nagy fényesség ragyog fel, a pásztorok felriadnak, elkezdik szemüket dörgölni, ijedten kérdik egymást: nappal van talán? És akkor kilép az Isten angyala, a mennyei küldött a megnyilatkozott egekről az Úr üzenetével: „Ne féljetek…!” Érzitek-e, testvéreim, hogy a karácsonyi történet második jelenetéből ez hangzik ez elé a ma élő, válságba jutott emberiség felé: „Ne féljetek!” A panaszkodó ember a jelenre néz, a félő ember a jövőre néz. És ha szétnézünk ebben a világban, nemcsak azt látjuk, hogy a mában élő ember tele van panasszal, hanem azt is, hogy a jövőbe tekintő ember tele van remegő félelemmel. Nézzétek, mennyi károgó holló jár a magyar ugaron, akik azt kiáltják: itt minden hiába van, össze fog dőlni felettünk minden, egyre megyünk lefelé a lejtőn. Halljátok, mint kárognak terményárak zuhanásáról, mely, mint a Szahara az esőt, úgy nyeli el a magyar pénzt, hogy beszélnek az arany csődjéről, nagy vagyonok bukásáról. Nem látjátok, hogy ezek mögött ott a félelem, mely festi a maga rémképeit?
De van egy másik jelenség is, mely mutatja, hogy itt úrrá lett a félelem. Gyávák lettek az emberek.
Hova tűntek a régi gerinces emberek, akik mindvégig megállottak szavuk mellett és nem voltak hajlandók betörni semmi olyan igának, mely meggyőződésüket kívánta áldozatul. Milyen hétrét görbült emberek járnak most mindenfelé. Nézzétek meg, hogy Krisztus népe is milyen gyáva. Mint hallgatják el, és tagadják le kisebbségben élő evangélikusok, hogy ők ehhez az egyházhoz tartoznak, mert ott van szívükben a félelem, hogy mi lesz a kenyerükkel, az üzletükkel, ha ez kitudódik.
Atyámfiai! Azt üzeni az Úr: Ne féljetek!
De itt megint nemcsak egy mondatot mond az angyal, hanem egy tényre mutat rá itt is. Ez a tény a karácsonyi jászolbölcső. Az angyal odamutat: „Megtartó született néktek!” Mire akar rámutatni az angyal? Hogy az Isten meg akar tartani minket, ezért küld megtartót. Az az Isten, aki kormányozza az egész világot, akinek kezében összefut az élet minden szála, meg akar tartani bennünket. Hát mondjátok: kell nekem, szabad akkor nekem félnem, mikor velem van az Isten? Tajtékozhatnak körülöttem az ellenségeim, - csak nevetem őket, mint a második zsoltár írója. Egész világ ellenem támadhat, - nevetem őket, - ha az Úr meg akar tartani, mit árthat nekem? Tehát: Ne féljetek! 3. A harmadik jelenet a gyönyörű kivilágítású befejezés. Mikor megjelenik a mennyei seregek sokasága és felzendül olyan szépen, ahogy csak angyalok tudnak énekelni, az első karácsonyi ének: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség és az emberekhez jóakarat.” Ebből a csodaszép énekből én egy nagyon időszerű tilalmat hallok kizengeni: Ne békétlenkedjetek! Nézzétek meg, mennyire felfordult a békesség ezen a világon! Most nem arra gondolok, hogy mint néz farkasszemet az új határokon nemzet a nemzetre, hogyan áll szembe egyik társadalmi osztály a másik társadalmi osztállyal, most csak arra gondolok, hogy mennyi irigység és rosszakarat van egyik emberben a másik iránt. Hiszen megérti az ember, hogy ma a nyomorúság iskolájában sokkal idegesebbek az emberek, hamarabb kicsúszik ajkukon az ingerült durva szó, hogy ma kevesebb az emberekben az önmagukon való uralkodás képessége. Azt is megérti az ember, hogy ma a kenyérért való küzdelemben jobban kialakul az irigység, - de hát jól van ez így, Atyámfiai? Nem gondoljátok, hogy nekünk inkább folytatni kellene az angyal karácsonyi énekét, hogy békesség legyen a földön és jóakarat az emberek között?
Kedves Testvérem, én nem tudom, ki az, akivel te nem vagy békességben. Én nem tudom, hogy Győrben melyik az a ház, amelyiknek küszöbére te nem tennéd a lábad. Nem tudom, kik azok, akiknek láttára átmész az utca másik oldalára? De azt tudom, hogy Isten a békesség útjára lépett karácsonykor.
Mert van-e még valaki, aki ellen többet vétettek, akinek több joga lenne szembeszállni az emberekkel, mint az Istennek? És nézd, karácsonykor elindul onnan felülről, rá akarja tenni kezét szíved ajtajának rozsdás kilincsére és ki akar békülni veled. Nézd, Isten nem kérdezi: ki kezdte? – a békülés útját Ő kezdi. És nem várja, hogy hullj előtte porba, mint a publikánus, nem várja, hogy ott vergődj előtte, mint az adós szolga, és majd kegyelmesen elengedi tartozásodat. Nem, Ő nem várja ezt. Ő maga jön, áldozatot hoz, hogy kibékülhessen veled, hozza a legdrágább ajándékot, az Ő egyszülött Fiát, - elhiszed-e, hogy ki akar békülni veled? Elhiszed-e, hogy azért jön, hogy te megtartassál?
Atyámfiai! Ne békétlenkedjetek! Ha az apostol úgy érezte, hogy neki joga van azt mondani: „a nap le ne menjen a ti haragotokon;”! (Ef 4,26), mennyivel több joga van az ő szolgájának azt mondani: ne menjen le ez az esztendő a ti haragotokon! Atyámfia! Egy hét múlva utoljára írod le az 1933. esztendőt, ne menjen le ez az esztendő a te haragodon!
A nagy „igen”-ek ünnepi szent beteljesedése karácsony. Én három „nem”-ről prédikáltam nektek: Ne panaszkodjatok! Ne féljetek! Ne békétlenkedjetek! De higgyétek el, ha e három „nem”-nek engedelmeskedtek, akkor lesz boldog, igenlő karácsony számotokra is, az Isten számára is és akkor folytatni fogjuk az angyalok énekét.
Ámen.

Hol a békesség?
Időpont: 1956. december 25. Karácsony 1. napja.
Helyszín: Győr-Újfalu.
Oltári ige: Ézsaiás 9,6-7. Ének: 139, 135.
Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének! Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké. A seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt!
Ima: Úr Jézus Krisztus! Te bűn nélkül születtél, ki az én bűneimmel terheltettél meg, embernek gyermeke, Ki mégis Istennek egyszülött Fia vagy, Világ Királya, Ki mégis szegény pólyába burkolt síró csecsemő vagy, Mindenható, Ki mindent megtehetsz, ugyanakkor még ember és kicsiny is tudsz lenni, Világ Megváltója, Ki az Atyával és a Szentlélekkel egységben élsz és uralkodsz mindörökké, az angyalok serege zengi odafenn dicséretedet, egyházad magasztal a földön, bölcsődnél kiáltok én ujjongó szívvel: Halleluja.
Ámen
Alapige: Lukács 2,14
Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!
Bibliánkban három mondat a karácsonyi ének. Az első mondat így szól: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek”, a középső így: „és a földön békesség”, és az utolsó így: „és az emberekhez jó akarat!” Ezen a mostani szent ünnepen irányítsuk oda figyelmünket csak a középső ének, az angyali éneknek arra a pár szavára: E földön békesség. Valahányszor a karácsonyi éneknek ezt a szakaszát külön megfigyeli az ember és akár a körülötte lévő, akár a benne levő körülményekre gondol, akkor nem csoda, ha sokszor elkezdi csóválni a fejét és szívében valami keserű érzéssel, ajkára tódul az a kérdés, amit egyszer az első világháború egy háborús karácsonyán így fogalmazott meg egy megkeseredett szívű keresztyén ember: Igazat mondtak-e a betlehemi angyalok? Sokféleképpen lehet értelmezni nyelvtanilag ezt a mondatot: e földön békesség. Lehet ténymegállapítás. Hogy az angyalok nem akarnak mondani mást, csak azt, hogy mikor Jézus a világra jött, karácsonykor vele együtt a békesség is erre a világra lépett. Lehet ezt a mondatot úgy megállapítani, mint valami ige részletet, akkor nem azon van a hangsúly, hogy most békesség van, hanem azon, hogy Jézus Krisztussal békesség lesz ezen a földön. És lehet ezt a mondatot úgy nézni, mint egy isteni programot. Mintha az angyalok mondanák el Jézus helyett karácsonykor az ő programbeszédét és leszögeznék azt, hogy az ő programja, békesség e földön.
Akárhogyan nézzük ezt a mondatot, minden körülmények között meg kell állapítanunk, hogy e között és a valóság között rettentőűr tátong. Amikor karácsonykor először hangzott a betlehemi éjszakán angyalok ajkán ez az ének, akkor sem volt valóság, mert ha a békességnek lényeges kelléke a szabadság, nyilvánvaló dolog, abban az időben Betlehemnek és Izrael népének nem volt békessége, mert nem volt szabad ország. Idegen hatalom katonái tartották megszállva. A római légiók dárdáin és sisakjain csillogott a verőfény az egész zsidó országban.
Amerre jártak, megnémultak a honfiak, ellenséges tekintetet vetettek rájuk az indulatosabb természetűek. Hol van a békesség egy megszállott országban? De másért sem volt békesség. A karácsonyi történet maga is rámutat egy nagy békétlenítő időre. Augusztus császár, aki adóösszeírást és ezért népszámlálást rendelt el, megbolygatta az egész világot. Ha békesség alatt azt értjük, hogy az ember élhesse nyugodtan a saját gondolatai, tervei szerint a maga életét, ebbe senki halandó ne avatkozzon bele, őt ne kényszerítsék olyan dolgokra, amelyek akár érdekével, akár felfogásával ellenkeznek, akkor egészen világos az, hogy karácsonykor Betlehemben és zsidóországban nem volt békesség. Hiszen el kellett menni mindenkinek népszámlálás végett a maga szülővárosába. József szegény, iparos ember volt, akinek nem volt félretett tőkéje, egyik napról a másikra kereste a maga és hozzátartozóinak kenyerét szorgalmas kezével. Egyszer egy császári parancsra le kellett tenni szekercéjét, ott kellett hagyni gyaluját, be kellett csukni műhelyét és útra kellett indulni. A császár nem kérdezi miből fog megélni, ha nem tud dolgozni és mit fog enni, ha elfogy az útravalónak vitt elemózsiája? És itt van Mária, amint az evangélium mondja el – neki jegyeztetett vala feleségül és utolsó óráiban élő asszony. Nem az volna természetes, ha békesség van ezen a földön, akkor egy ilyen asszonyt ne kényszerítsenek arra, hogy hosszú napokon át keserves gyaloglást vagy szamárháton való utazást kényszerítsenek rá, kitegyék annak a veszedelemnek, hogy valahol, talán országút szélén, árokban hozza világra gyermekét. És nincs irgalom. Ahogy Józsefnek el kellett menni, Máriának is útra kellett indulni. Hát hol van a békesség? Még tovább megyünk. Mikor megérkeznek Betlehembe, ha békesség alatt nyugalmat értünk, akkor első karácsonykor Betlehemben nincs békességük, mert nincs fejüket hová hajtani. Hiába mennek végig a városon, nekik is vannak ott rokonaik, szegről-végre atyafi az egész város, hisz csupa Dávid városából való atyafi mind. Persze ők nem tartoznak a gazdag rokonok közé. A gazdagok, előkelőek, a hatalmasok minden bizonnyal megtalálják rokonaikat Betlehemben, de szegény rokon a gazdagnál hiába kopogtat. Nézzetek végig ezen az éjszakán Betlehem utcáján, amint halotthalványan vonszolja magát Mária a sötét utcákon, amint próbál egymás után kopogtatni ajtókon férje és nincs helye. Hát hol a békesség kérdezi az ember? És ha átugrunk most 2000 esztendőt s csak nagy távlatban nézünk végig a világ történetében, akkor is meg kell látnunk, hogy békesség nem volt ezen a világon még akkor sem, mikor elhallgattak a fegyverek, mikor talán sehol a világon nem volt háború, mert az emberek akkor meg marakodtak egymással. A szomszédok akkor is összevesztek egy kaparó csirkén talán, a rokonok meg a testvérek akkor is perlekedtek az örökségen, az egymást bántó és tépő emberek nyelve akkor is meghurcolta a másikat és lett belőle harag és békétlenség. Hol a békesség?
És nem kell sok magyarázat, hogy ma azután igazán nincsen békesség! Hiszen amerre nézünk a világon, hol itt, hol ott ropognak a fegyverek, dördülnek az ágyúk és robbannak bombák, egyre menetelnek a katonák. Sebesültek jajgatnak, halottakat siratnak és gyászolók hordoznak szívükön egy életen keresztül be nem gyógyult sebeket. Algíria, Suez, Indonézia, Magyarország, hol van a békesség?
Ha eltekintünk a világ eseményeitől és ma csak a magunk szűk körére gondolunk, hol van ma ezen a karácsonyon a békesség? Mennyien hiányoznak! Hiányoznak azok, kiknek vére omlott Budapest utcáin, hiányoznak azok, akiknek nincsen nyomuk, eltűntek a forradalomban.
Hiányoznak azok, akik vándorbotot vettek kezükbe, mert úgy érezték, ott kint békességük lesz, mert itt nincs. Vajon van-e békességük ott ezen a karácsonyon? … Lehet, hogy szeretet ott is körülveszi őket, valószínű, hogy megvan a betevőfalatjuk és nem kell dideregni nekik. Lehet, hogy szép tervek és reménységek tárulnak fel előttük, de az, hogy idegenben vannak, ha könnyen itt is hagyták e tájat, hazát, portát, kenyeret, az atyafiaikat, azért most mind hiányzik nekik. Hol a békesség az ő szívükből és hol a békesség a mi szívünkből? Ők minket siratnak, mi meg őket siratjuk. Hát igazat mondtak a betlehemi angyalok? Kedves testvérem. Az Írásnak mindig igaza van, akkor is, ha nem értük, ha nem látjuk, még akkor is, ha nagyon fáj az igazság. Az angyalok igazat mondtak akkor, mikor így énekeltek: A földön békesség. Mert nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten a világot és benne az embert is úgy teremtette, hogy a világ és mi emberek nem vagyunk gép, mely Isten parancsszavára automatikusan végzi a munkáját. Mi erkölcsi lények vagyunk, Isten bennünket azzal a joggal teremtett, hogy azt mondhatjuk az ő világkormányzó és egyedül bölcs szavára: Igen Atyám és engedelmeskedünk neki, és úgy is teremtett, hogy nekünk hatalmunk van szembehelyezkednünk bölcs akaratával is és azt mondani: Nem úgy Atyám és nem engedelmeskedünk néki. Ami tehát itt a földön történik, azért nem lehet az Istent egyedül felelőssé tenni, mert ez a föld nem a mennyország hol angyalok szent serege engedelmeskedik boldogan és azonnal Istennek, hanem ez a föld az ember földje, hol az ember sokszor szembehelyezkedik Isten akaratával és Istentől kapott szabadságát arra használja fel, hogy fellázadjon Isten akarata ellen és a maga feje után járjon. Így derül világosság arra a kérdésre, van-e ezen a földön békesség, igaz-e ez az ének.
Kettőn fordul meg a vásár. Azt kell megnézni, hogy Isten igazat mondott-e akkor, mikor ezt a mondatot mondta: e földön békesség. És vállalta-e az ember azt, hogy Istennek ez az akarata igaz legyen? Egészen világos előttünk, hogy az angyalok ebben az énekben az Isten békeakaratját proklamálták, azt nyilvánították ki, hogy Istennek az az akaratja, hogy békesség legyen a földön. Nézzük meg mit mutat karácsony ebben a tekintetben? Mindenekelőtt azt mutatja, hogy Isten a béke érdekében megtette a legnagyobbat, az első lépést. Tudod-e, hogy mi a legnagyobb dolog a béke érdekében? Mindig az első lépés. Az első lépés, ami ellen tiltakozik önérzetem, vagy igazságérzetem, amellyel azt mondom: Kezdje ő, mert ő volt, aki megsértett. Miért kezdjem én? Mikor nekem van igazam! Ez az első lépés nagyon nehéz, pedig a békétlenség is nehéz. Mert lehet, hogy egy ideig még az indulat fűti az embert, aztán elszürkül a sérelem, az indulat tüze is elhamvad, nem marad más, mint a keserűség, ami úgy rá tud nehezedni az emberre. Úgy tud vágyódni békesség után, csak azt az első lépést olyan nehéz megtenni. Várom, tegye meg a másik, közeledjen felém és én boldogan fogom meg a felém kinyújtott békejobbot. Kitárt karral fogom átölelni azt, aki felém jön. De sok megbékélés maradt el a földön, mert egyiknek sem volt bátorsága megtenni az első lépést.
Hányan mentek haraggal a szívben koporsóba azért, mert nem volt bátorságuk vagy erejük az első lépés megtevéséhez. Az első karácsony arról beszél, hogy Isten megtette az első lépést, Isten kezdte nem az ember. Az az Isten, akit az ember megsértett, lépett oda karácsonykor Jézus Krisztusban az emberhez. Az Istent sértő embernek mondja, hogy béküljünk meg. Így nézz erre a betlehemi jászolra. Ne felejtsd el, hogy a békességben mindig nagy dolog az áldozat, mert minden béke áldozattal jár. Isten odaáldozta a maga szentségét, félretette a maga nevelő elgondolását, amelyek az első lépés megtételében talán meggátolták volna őt. Félretette önérzetét, igazságát, de nem ez volt mégsem a legnagyobb áldozat, hanem az, hogy lemondott fiáról. Az is nagy dolog lett volna, ha Isten az angyalok közül kiválaszt valakit, talán Mihály arkangyalt és azt mondja neki: Eredj fiam, nyíljék meg az ég, zengjen az ének, hogy békesség ezen a földön, hirdesd minden bűnösnek hajlandóságomat, hirdesd ki a nagy amnesztiát, hogy mindenkinek megkegyelmezek. Ez is nagy dolog lett volna, és mennyivel nagyobb történt ennél, mert Isten e szolgálattal egyetlen, egyszülött Fiát bízta meg. Mikor Jézust leküldte e földre, az ég üres lett, Fia nem maradt néki. Ha angyalt küldött volna, maradt még volna angyala, de Fia nem maradt néki. Úgy igaz, Isten mindent megtett azért, hogy Isten és ember között békesség legyen. De mindent megtett azért is, hogy ember és ember között is legyen békesség. Jézus Krisztust azért küldte a megbékéltetés szolgálatára, hogy a bűnös embert és a szent Istent békítse ki egymással és azért is küldte, hogy az embert és embert is kibékítse. Tanítsa meg őket szeretni, a haragvókat, ellenfeleket, kibékítse még az ellenségeket is. Tudja szeretni az embert.
Ezt gyakorolta Jézus. Nézd meg, hogyan imádkozik a kereszten, hogyan próbálja megmenteni szeretetével Júdást az utolsó pillanatban. Nézd hogyan fogadja újra kegyelmébe Pétert, aki megtagadja, mint mutatja egész életével azt, hogy ember az emberrel békéljen meg. De ennél még többet is tett, mikor az emberrel való békességünket az Istennel való megbékélés feltételévé tette. Tudjuk jól, a Miatyánkban, más tanításban is ott van mindenütt az, hogy ahogyan én tudok megbocsátani az embernek, ugyanúgy bocsát meg az Isten is. Az én bűnbocsánatom bizonyos tekintetben feltétele az Isten bűnbocsánatának. Nem úgy, hogy előtte kell járni, hanem utána kell következni. Hatálytalanná, érvénytelenné válik Isten bűnbocsánata, ha nem jelentkezik abban, hogy én is kegyelmet gyakorolok. Elveszítem Isten kegyelmét, ha az ő kegyelme nem terem gyümölcsöt az én életemben. Ennél többet Isten nem tehetett azért, hogy békesség legyen Isten és ember, ember meg ember között. Tehát Istenen nem fordul meg az, ha nincs békesség a földön. Világos, hogy akkor csak rajtunk fordul meg minden. Éppen ezért karácsony ünnepe nem arra való, hogy perbe szálljunk Istennel és számonkérjük Istentől, hogy hol van az angyalok által énekelt békesség a földön, hanem karácsony arra való, hogy bűnbánattal verjük mellünket, bocsásson meg nekünk, hogy amit olyan szépnek kezdeményezett, miattunk nem lett valóság, miattunk nincs békesség a földön. Mert mit csináltunk Isten békekövetével? Isten elküldötte egyszülött Fiát, mi ezt a békekövetet meggyilkoltuk. Aki figyelemmel kíséri a háborút, az tudja, milyen nagy sérelem az, mikor elindul az ellenséges táborból akár egy ember, akár egy kicsiny csoport fehér zászlóval a másik tábor felé békességes szándékkal és nem törődnek a fehér zászlóval s megölik a békeköveteket. Hogy felhorkan a világ lelkiismerete ilyen esetekben, milyen nagy lármát csapnak, hogy elítélik a gyilkosokat. Mi ezt csináltuk a kereszttel. A karácsonyi bölcsőben belép az Isten békekövete és mi az Isten parlamenterjét meggyilkoltuk. És mit csinál ember az emberek között? Nem törődik azzal, amire Isten teremtette. Fiának példáját megvalósíthatatlannak tartjuk és üdvösségünkkel nem törődve tovább marakodunk. És ez az, ami kell, hogy nagyon megalázzon bennünket ezen a karácsonyon. Hol a békesség? Nem én kérdezem az Istentől, egyedül Istennek van joga megkérdezni tőlem, az embertől, hova tetted a békességet és akkor nincs más megoldás, mint az, hogy leboruljunk előtte és így könyörögjünk néki: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek! És higgyünk abban, hogy feleletül ezt a választ kapjuk tőle: Békesség néked!
Ámen Ima: Jóságos Isten, szerető mennyei Atyánk! Hálát adunk Neked azért a kegyelmedért, melyet karácsonykor is kijelentettél. Köszönjük Neked nagy békeszándékodat, hogy nem akarsz minket bűnünkben elpusztítani, hanem a mi megmentésünkre Fiadat elküldötted a földre.
Köszönjük, hogy jött az evangéliummal a kegyelem, az amnesztia drága evangéliumával.
Áldunk Téged azért, hogy megtetted az első lépést s meghoztad érte a legnagyobb áldozatot.
Könyörgünk bocsásd meg nekünk, hogy mi ezt a nagy áldozatot nem méltányoljuk, hogy olyan sokszor elrontjuk béketörekvésedet, olyan sokszor szegülünk ellened mikor a mi érdekünk azt kívánná, hogy engedelmesen simuljunk bele világkormányzó szent kezedbe. Kérünk, bocsásd meg mindazt a békétlenséget, amit magunk körül csinálunk és szívünkben, családunkban tettünk és kérünk hadd meg nekünk Uram irgalmadból a békességet. Ne vedd el tőlünk a karácsony ajándékát, hanem hadd meg nékünk. Adj békességet mindazok szívébe, akik nyugtalanok, akiknek szeme könnyes, ajka remeg, akik azokat keresik, akik hiányoznak nékik.
Kérünk adj békességet azoknak, akik itthon maradtak és azoknak, akik elmentek. A szétszórt magyar családokat egyesítsd Urunk karácsony szent ünnepén a trónod előtt összetalálkozó imádságokban. Könyörgünk teremts békességet hazánk határai között s azt a sok mindent, amit ember összezavart Te magad bogozd ki. Urunk kérünk, Te magad csitítsd el az indulatokat.
Könyörgünk egyházunk, gyülekezetünk békességéért, kérünk Téged vezérelj minket kegyelmed útján biztos révpart felé. Kérünk Urunk, hogy ne lett légyen hiábavaló a békesség és szeretet ünnepe közöttünk.
Ámen Úrvacsorai beszéd Karácsony éjszakáján Isten szállást keresett, de nem volt számára hely. A karácsonyi úrvacsorában Jézus ismét szállást keres, nálad keres, szívedben kér helyet. Van-e helyed számára? Van-e hely Jézus Krisztus számára, aki drága ajándékot hoz neked, a bűnbocsánat drága ajándékát. Vagy azt mondod nincs hely? Oh borulj hát le előtte és mondd neki: Jöjj be oh Istennek áldott embere, foglald el helyedet, el van készítve számodra. Ima: Zörgess Uram áldott igéd és a szent Sakramentomod által az én szívemnek ajtaján.
Én is a publikánussal verem mellemet, hogy bejöhetsz. Tudom, hogy nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba és szívembe jöjj. Azt is tudom, hogy nagyon konok és kemény vagyok és Te nem szoktál erőszakkal betörni emberi szívekbe. Könyörgünk Neked, ha nem akar szívem ajtaja kinyílni előtted, vedd elő mindenható erődet, törd be azt, hogy Zákeussal megismerhessem: Ma lett üdvössége az én házamnak.
Ámen