Túróczy Zoltán

Márta az Ige mérlegén Időpont: Hetvened vasárnap, 1957. február 17. [Helyszín: Nyíregyháza]
Alapige: Lukács 10:38-42.
Lőn pedig, mikor az úton menének, hogy ő beméne egy faluba; egy Mártha nevű asszony pedig befogadá őt házába. És ennek vala egy Mária nevezetű testvére, ki is Jézus lábainál leülvén, hallgatja vala az ő beszédét. Mártha pedig foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban; előállván azért, monda: Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem. Felelvén pedig, monda néki Jézus: Mártha, Mártha, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: De egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetikő tőle.
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
A mai vasárnapra kijelölt szentlecke régi, ismerős történet. Ne is várjunk tőle semmi különösebb újat. Az anyaszentegyház igehirdetőinek nem az a feladata, hogy mindig újjal szórakoztassák a gyülekezetet, hanem az a feladatuk, hogy hirdessék az egy örök, igaz, régi evangéliumot. Nem csak Mártára áll, hanem áll az anyaszentegyház igehirdetőire, hogy egy a szükséges dolog, és nekünk erről az egyről kell mindig beszélni. Azért hát azok, akik ezen a napon azért jöttek el Istennek szent hajlékába, mert talán valami különlegeset, újat, valami eddig még nem hallottat vártak hallhatni ma itten, azok eleve tegyenek le erről a reménységről, mert én semmi újat nem akarok mondani, csak a régi és egy szükséges dologról akarok beszélni.
Nekem is ez a szükséges és nektek is erre van szükségetek.
Ebben a történetben három szereplő áll előttünk. Mária, Márta és Jézus. Nyilvánvaló dolog, hogy Jézus a középpont. Azonban mi mégis, most erre a középpontra próbáljunk a Márta szemén keresztül nézni, és elégedjünk meg azzal, hogy arra összpontosítjuk figyelmünket, hogy mit mond nekünk Mártáról ez a szent történet. Első pillanatra is világos, hogy Mártáról mond valamit, amiben megdicséri és mond valamit, amiben megdorgálja őt Jézus. És itt van mindjárt az a pont, amelynél meg kell állanunk. Mert olyan csodálatos dolog, amikor az ige mérlegre helyez egy embert. Akkor az ítéletben mindig két mondat van. Az egyik dicsér, a másik dorgál.
Nem Márta az egyetlen, hogy csak két példát említsek, egyet az Ótestámentumból, egyet az Újtestámentumból. Isten igéje feljegyezte Dávid Zsoltárát, de feljegyezte Dávid házasságtörését is. Isten igéje beszél arról, hogy Péter volt az apostolok között az első, aki a Szent Lélek világosságában az első helyes feleletet tudta adni arra, hogy ki a Jézus Krisztus, hogy: "Ő az élő Istennek a Fia." De a Szentírás feljegyzi, hogy volt ennek a Péternek más mondata is Jézus Krisztusról. Ő volt az, aki azt is mondotta: "Soha nem ismertem ezt az embert." Ó, milyen nagy dolog, hogy Isten és az Ő Igéje az embert ilyen józanon, minden eszményesítés és sötétlő rosszindulat nélkül látja. A Biblia lapjain úgy áll előtte az ember, mint ember. Mert ezen a világon az ember nem angyal, nem bűntelen, nem szent és tiszta; de nem is ördög, aki nem térhetne meg a maga bűneiből. Ember, akinek van fény- és árnyoldala. Milyen jó, hogy a szent Isten nemcsak a bűneinket látja, hanem mindazt, ami bennünk Utána való sóvárgás, az Isten igéje után való éhség, a szentség és tisztaság utáni vágy. A bűneink könnyeit is ismeri, nemcsak a tényeit! És ebben annyi csodálatos vigasztalás van.
Így beszél nekünk ez a történet Mártáról is. Nézzük meg, hogy mi az első mondat, a dicsérő mondat erről a Mártáról. Azt mondja az ige, hogy "foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban..." Úgy is szerepel a köztudatban, mint szorgalmas Márta. Abban volt szorgalmatos, hogy életét leélje hajlékának négy fala között. Családi körülményei ismeretlenek.
Valószínűnek kell tartanunk, hogy özvegyasszony volt, de gyermeke nem volt. Miben volt foglalatos ez a két testvérével, fiú és leány testvérével együtt élő, de tulajdonképpen magányos asszony? Nem abban, hogy végigjárja a falut, összeszedje és szétvigye a pletykát. Mert vannak asszonyok, akik ebben foglalatosak. És nem abban volt Márta foglalatos, hogy ott üljön tükre előtt, hogy cirógassa, simítgassa, vasalgassa öregedő arcának vonásait és festékkel próbálja pótolni az eltűnő ifjúság rózsapírját. Mert vannak asszonyok, akik ebben foglalatosak, és ebben élik le életüket. És nem abban volt foglalatos, hogy keresse az élet szórakozó oldalát. Őt nem lehetett találni a báltermekben és a korcsmai duhajkodók között, mert vannak asszonyok, akik ebben foglalatosak. Őt otthon lehetett találni, az ő házának négy fala, portájának kerítése között, mint szorgalmas háziasszonyt. Én tudom nagyon jól azt, Testvéreim, hogy vannak nagyon sokan az asszonyok között, akik szenvednek ez alatt, hogy az ő munkájuknak olyan kevés a látszatja, akik fojtónak érzik a háztartás újra meg újra ismétlődő munkáinak lekötöttségét. De mégis azt kell mondanom, emeljétek fel a ti fejeteket, otthonaitok négy fala között, portátok kerítése között munkában foglalatoskodó, reggeltől estig meg nem fáradó, korán megöregedő háztartásbeli asszonyok, emeljétek fel fejeteket, mert akkor, mikor Isten igéje Mártáról az első dicséretet elmondta, akkor az az volt, hogy: "... ő foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban." Lehet, hogy a férjetek nem becsüli különösképpen talán semmire azt, amit ti dolgoztok. Lehet, hogy nem látszik annak forintban kiszámítható értéke úgy, mint a férfi munkájáé. De Az, aki szüntelenül munkálkodik, a mi Urunk és Istenünk, Az értékeli a ti munkátokat, és azt mondja Mártáról, hogy "foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban." Mond azonban az ige Mártáról mást is. Azt mondja, hogy ez az asszony akkor, amikor Jézus arra járt Bethániában, "befogadá őt házába." Nagy dolog az Testvéreim, amikor Jézust valaki befogadja házába. Mert az nagyon közönséges és természetes dolog, hogy az emberek Jézusnak házat akarnak építeni. De az kevésbé természetes és magától értetődő, hogy emberek befogadják Jézust az ő házukba. Akkor, amikor az emberek templomot építenek Jézusnak, akkor azt akarják, hogy a templom legyen a legkiemelkedőbb, legnagyobb, legszebb hajlék, az Isten háza legyen a város legszebb háza. Nincs az az áldozat, amelyet érette meg nem hoznak.
Ez a gyülekezet nagyon jól tudja, hogy akkor, amikor az ősök ezt a templomot építették, akkor munkában és pénzben milyen nagy áldozatot hoztak azért, hogy ennek a városnak a legmagasabb pontja, legmesszebbről meglátszó háza az Isten háza legyen. Ez szép dolog. De jaj annak a városnak, vagy falunak és jaj annak a gyülekezetnek, amelyik azért épít az Úrnak házat, hogy azután oda becsukja az Istent. Mert vannak nagyon sokan, akik azt gondolják, hogy mindennek eleget tettek akkor, amikor szép és díszes hajlékot építettek Istennek. Legyen megelégedve. Örüljön, hogy ilyen szép körülmények között lakozhat. Majd eljövünk hébe-hóba, amikor tetszik meglátogatni Őt. Énekelgetünk is szépen az Ő dicséretére; kegyeskedünk félig- meddig odahallgatni, amikor óhajt valamit mondani nekünk. Azután letelik a látogatási idő, hazamegyünk. Otthagyjuk a templomban. Még a kulcsot is rázárjuk, hogy valamiképpen ki ne jöjjön az Isten. Mert a világnak kell az az Isten, Aki vagy a mennybe, vagy a templomba van becsukva. És tetszik az az Isten, amelyik a templomból nem akar kilépni. De amelyik pillanatban a mi Urunk Jézus Krisztus ki akar lépni a templomból és azt mondja, hogy én haza akarok veled menni és nem engedem magamat bezárni és itt hagyni a templomban. Én be akarok lépni házadba, bele akarok szólni minden dolgodba. Abba, hogy hétköznapi kenyérkereső munkádat miképpen végzed. Abba, hogy hogyan élsz az élettársaddal, hogyan neveled a gyermekeidet. Abba, hogy miért nem vagy békességben a szomszédoddal, vagy a lakótársaddal. Bele akarok szólni abba, hogy miképpen gazdálkodsz a pénzeddel; nincs olyan területe az életednek, amelyikbe nem akarok beleavatkozni. Mindenbe be akarok avatkozni. Én nem megtűrt vendég akarok lenni házadban, hanem a fő, az első, aki mindenek felett rendelkezik. – Ez a Jézus Krisztus nem kell a világnak! Az, amikor Ő erre a földre jött és első útját járta még édesanyjának a szíve alatt betlehemi sötét éjszaka útján, az, ami ott történt, az Ő egész életére, nemcsak a 33 földön töltött éveire, hanem az Ő feltámadott örök életére is jellemző: hogy mindenre van hely az ember házában, csak Jézusnak nincs helye. Akkor se volt, most se, ezután se. Ezért olyan nagy dolog az, hogy erről a Mártáról elmondja az ige azt, hogy ő befogadá Jézust a házába. És ezért áll elénk ezen a vasárnapon ez a Márta és számon kér téged Testvérem, most már nemcsak az asszonyokat, hanem a férfiakat is számon kéri, hogy vajon a te házad és a te szíved nyitva van- e ma Jézus Krisztus előtt?
Mond ez az ige és történet Mártáról még más dicsérő mondatot is. Elmondja, hogy az a foglalatosság, amelyben ő olyan szorgalmasan sürgött, forgott, az Jézus Krisztus számára hozott áldozat volt. Ő áldozott Jézusnak. Tudnunk kell, hogy az a Bethánia, ahol ez az egész történet történt, az Jeruzsálemnek kissé tőle messzebb fekvő külvárosa, szegénynegyede volt. Ide vetődnek ki azok az emberek, akik a palotákban nem lakhatnak, akiknek még arra sincs módjuk, hogy a főváros központjában egy megfelelő, számukra kijelölt helyen meghúzzák magukat. A külváros szegény viskói, de nekik drága hajlékok azok, ahol ez az esemény történt. Mária, Márta és Lázár szegény emberek. De amikor ők Jézust befogadták házukba, egyszerre gazdagokká válnak. Azért, mert a szeretet az mindig tékozló. Az a szeretet, amelyik számít, az soha nem szeretet. Az önzés. A szeretet, az soha nem számít! Ahogyan Márta se számított akkor, amikor Jézus belépett hajlékába. Nem nézett végig kamráján és nem kezdett gondolkodni azon, hogy vajon ezt, vagy amazt készíthetem el vendéglátó örömöm jeléül Jézus számára? Mert hiszen nem csak egy nap van a világon, holnap, meg egy fél esztendő múlva is élünk. Hát nem lehet mindent most egy napi vendégségre feláldozni. Benne ilyen gondolat meg se fordult.
Kamrájából boldogan akasztotta le a legdrágább falatokat, amelyeket talán ki tudja mióta rakosgatott félre és nagy ünnepekre tette el a család számára. Most semmi nem számít, csak az ami szép, jó, drága van a házban, erszényeikben, udvarukon, mind odakerüljön az asztalra, mert ha mindent odatenne, az is kevés ahhoz, hogy megmutassa háláját azért, amit ők Jézus Krisztustól kaptak. Testvéreim! Itt megint van egy olyan pont, ahol jó nekünk megállani. Ha ma azt nézzük, hogy az Úr Jézushoz és az Ő ügyéhez hogyan viszonyulnak ma az emberek, azt kell látnunk, hogy óriási többségében ma az emberiség nem az áldozat, hanem a takarékoskodás útján közeledik Jézus Krisztushoz. Nem figyeltétek meg azt, hogy valahányszor egy kicsit összébb szorul az anyagi helyzete az embernek, hogy akkor mindig az Istenen kezd el spórolni? Mindig ott spórol először. Az Istenen, az Isten ügyén és az anyaszentegyházon. Sok mindenre jut még neki pénze. De ha korlátozni kell a költségvetést, akkor először az Isten és az egyház költségvetését kell megnyirbálni. Nem mélységesen megszégyenítő ez a mi számunkra, Testvéreim? Hogy itt áll előttünk egy külvárosi szegény asszony, akinek minden bizonnyal fogához kellett verni minden garast és jó beosztással kellett élni, hogy jusson és maradjon is mindig az egész család számára. Hogy ez itt áll előttünk ama tékozló és boldog áldozathozatalával. Mert ebben nincs semmi kényszeredettség. Boldogan és örömmel, gondolkodás és számítás nélkül teszi Krisztus elé mindazt, ami az övé. És ez azért van, mert ő sokat kapott Krisztustól, a legnagyobbat, az egyetlen egyet, Jézus által bűneinek bocsánatát. És ő úgy érezte, hogy ha mindenét, amije van, odatenné Jézus Krisztus lábai elé, ha megfosztaná magát mindentől és egészen az utolsó pont szerint mindent Jézus Krisztusnak ajándékozna oda, akkor még ő maradna adósa. Mert amikor a bűnök bocsánatát Jézus Krisztus az embernek megadja – mi még jobban látjuk, mint akkor Márta látta –, Ő igazán mindenét odaadta nekünk, amikor életét, vérét, még a mennyországot is odaadta bűneink bocsánatáért.
És még van egy dicséret erről a Mártáról, amelyet legalább pár mondatban el kell mondani.
Márta nemcsak áldozott Jézusnak, hanem szolgált Jézusnak. Mert ez a kettő nem egy. Minden áldozatban van szolgálat és minden szolgálatban van valami áldozat. De mégis más az áldozat és más a szolgálat. Például, ha ott lett volna Bethániában valami kedves, házias vendéglő, és azt mondta volna ez a Márta, hogy kedves Uram Jézusom, Te most megleptél bennünket és most én nem tudok hirtelen olyan jó és bőséges ellátást biztosítani, mint szeretném. Én meghívlak Téged, Máriával és Lázárral együtt és én viselem a költségeket. Ez is áldozat lett volna, de nem szolgálat. Aki áldozatot hoz, csak azt adja, ami az övé. De aki szolgál Jézusnak, az önmagát adja Jézusnak. És ez sokkal több. Maga Pál is beszél erről a szeretet himnuszában: "... ha minden vagyonomat a szegények között felosztanám, szeretet pedig nincs énbennem, semmi hasznom abból..." Csak áldozatot hoznék, de magam nem adnám oda a szeretet oltárára.
Lám, ez a Márta odaadja magát a szolgálat oltárára. Boldog, hogy szolgálhat Jézusnak. Boldog, hogyha valamit kér Jézus tőle, és rohanó lépésekkel szalad, hogy hozza. És látjátok, itt most megint van egy olyan pont, ahol nekünk ez előtt a Márta előtt mélyen el kell szégyellnünk magunkat. Mert ha elmaradunk is mögötte az áldozathozatallal, azért mégis csak mi is hozunk áldozatot. Ha néha egy kicsit fanyar szájízzel és keserű lélekkel, mégis támogatjuk Krisztus ügyét, az anyaszentegyház ügyét. De mikor Krisztus Urunk és az anyaszentegyház szolgálatot kér tőlünk, minket magunkat kér, nem amink van. Az időt, az energiánkat, a szaktudásunkat, szívünk szeretetét kéri. Ó, akkor milyen sokszor nem érünk rá, hogy magunkat adjuk oda. Ki akarjuk elégíteni az Urat az áldozatunkkal és ezzel akarjuk megváltani szolgálatunkat. Mert az a Jézus Krisztus, Aki azért jött, hogy adja magát másokért, visszautasítja azt az áldozatot, ami mögött nincs ott az önmagát neki adó ember és annak a szolgálata.
Készakarva beszéltem többet a Márta dicséretéről. Mert Márta általában úgy áll a bibliaolvasók szeme előtt, mint az, akivel kapcsolatban az Úr dorgálása a hangsúlyos. Ezek után könnyebb kevesebbet beszélni a Mártával kapcsolatos értékítélet másik mondatáról, a dorgálásról. A sorrend is nagyon fontos. Előbb a dicséret, azután a dorgálás. Elveszti az az ember a jogát ahhoz, hogy bírálatot mondjon valakiről, aki el nem mondta azt a jót, amelyet el kellett volna róla tudni mondani. Az Ige és mi is elmondtuk Mártáról a jót és most van jogunk elmondani a kifogást is.
Ellene az egyetlen nagy kifogás az, amit mai nyelven így mondanánk: nem volt Mártának jó beosztása. Igen, be tudta osztani ő a munkáját. Minden bizonnyal nagyon jól be tudta osztani a pénzét, az idejét, és mégse volt jó beosztása. Mert helytelen volt a rangsor, amelyet ő felállított.
Akkor, amikor az Úr Jézus belép hajlékukba és csodálatos alkalmat ad arra nekik, hogy az Ő ajkáról közvetlenül hallják az örök evangéliumot, úgy érezte Márta, hogy első a vendéglátás és azután jön a saját üdvössége ügye. Először háziasszony kell, hogy legyek és e kötelességemet kell teljesíteni, azután vagyok szegény, elveszett és elkárhozott lélek, akinek szüksége van az evangélium vigasztalására és a kegyelemben való megerősödésre. Ez a baj a Márta esetében.
Más dolgot tett első helyre, mint amelyet kellett volna tennie, a beosztás volt rossz. Ami második, vagy harmadik, vagy ötödik, vagy tizedik helyen jöhet számításba, azt tette ő az első helyre. Az Úr Jézus Krisztus egyáltalában nem érezte volna sértve magát, hogyha Márta úgy tett volna eleget szíve indításának is, háziasszonyi és vendéglátói kötelességének is, hogy amit úgy hirtelen elő tudott volna minden különösebb munka nélkül teremteni háztartásából, azt odatette volna az asztalra és azt mondotta volna: Uram, úgy szeretnék mindent odaadni, amink van, hogy ezzel is megmutassam a szeretetemet, de futóvendég vagy csupán és menned kell máshova, fogadd szeretettel, amit hirtelen adni tudok, és engedd meg, hogy azt az alkalmat, amelyet most nekünk ajándékozol, arra használjam fel, hogy leüljek lábaidhoz és hallgassam ajkadról a mézédes evangéliumot. Ez lett volna a helyes sorrend. A Krisztussal való közösség, a lelki alkalom felhasználása, az ige hallgatása, az üdvösségem kérdése a fő. A többi csak később jöhet számításba. Ez az egy szükséges dolog. Első az üdvösség. Így mondja az Úr egy másik helyen: "Keressétek először Isten országát és a többiek mind megadatnak néktek..." Első az Isten országa. Minden más csak utána jöhet. Mert ez az egy szükséges dolog, a többi minden más maradhat, később kerülhet elő. Nem azt mondom, hogy elhanyagolható, csak azt mondom, hogy várhat. Az első, a fő, az egyetlen szükséges dolog az ige hallgatása.
És most, kedves Testvéreim, hadd mondjam meg egészen őszintén, – ez a gyülekezet hozzászokott ahhoz, hogy én őszintén beszéltem és beszélek most is hozzá, – szívemnek olyan kimondhatatlan nagy öröm, hogy ezt a hatalmas templomot olyan szépen megtöltöttétek ezen a napon. Olyan jól esik nekem végignézni a tömött padsorokon, ismergetni a régi arcokat, és mégis azt mondom, hogy hányan vannak, akik ezen a vasárnapon azért nem jöttek a templomba, mert Márta hibájába estek. Valami más volt nekik fontosabb, minthogy az igét hallgassák.
Valami más volt a szükséges dolog. Én nem tudom, hogy mi volt ma az ő kifogásuk. Ismerjük a példázatokból, az egyik feleséget vett, a másiknak az ökreire kellett vigyázni, a másik a kereskedésébe ment... Meg vagyok győződve, hogy ha megkérdeznénkőket, mindegyik igen jól tudna indokokat, hogy miért hiányzik a templomból. De egy a szükséges dolog. Most arról van szó, hogy Jézus Krisztus vándorútján be akar térni a szívembe, az asztalomhoz akar ülni, akkor minden más várjon. Mert egy a szükséges dolog, és aki ezt elmulasztja, ki tudja, nem mulasztja-e el vele azt, amit soha többé az életben be nem pótolhat. "Mert az Isten útjai nem a mi útjaink és az Ő gondolatai nem a mi gondolataink." Mindaz, ami ebben a történetben olyan szomorú, ennek az alapvető hibának a következménye. Ezért van az, hogy a Sátán a Krisztus oldalánál megszállja Márta szívét. Jézus Krisztus közvetlen közelében szállja meg diadalmasan Márta szívét, és fel tudja őt hergelni a testvére ellen. Addig, míg ő kipirulva sürög-forog az udvaron és a konyhában, szívében indulatos érzések támadnak testvére ellen, aki ott ül hűvösben a tiszta szobában és beszélget Jézussal. Ennek a következménye, hogy ez nemcsak belső forrongás benne, hanem nyílt lázadásba is tör ki, amikor Jézus Krisztus jelenlétében kezd el veszekedni az édes testvérével.
Ennek a következménye az, hogy az Ördög őt még Jézus Krisztus ellen is fel tudja hergelni.
Hiszen Őt kéri számon akkor, amikor egyszer kipirult arccal, talán főzőkanállal a kezében benyit és ilyen keserű mondatokat vág oda Jézusnak: Uram, nincs-e arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem... Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem...
Szemrehányást tesz Jézusnak, hogy miért nem küldi Máriát el magától. Amikor pedig Ő azért ment oda, hogy együtt legyen Máriával és Mártával!
Legyen elég ebből a történetből mára ennyi. Sok minden van még ebben a történetben, ami mellett érdemes volna elcsendesedni. Isten Szent Lelke bizonyára el tudja a hallottakból és az el nem mondottakból is mondani, kinek amire szüksége van. Én még egyet szeretnék a lelketekre kötni. Én tudom azt, hogy sok minden szükségetek van néktek is ebben a világban.
Az egyiknek ez, a másiknak amaz hiányzik. Az egyik talán anyagi, a másik talán lelki szükségben szenved. Az egyiknek egészsége nincs. A másik azért sír, hogy szétszóródott a család. Az egyik ilyen, a másik olyan jajszavakkal telíti meg szívét és ajkát. Én csak egyet tudok mondani, higgyétek el, hogy ez mind nem szükséges. Nem első rangú. Ezt mind megadja nekünk majd az Isten, amikor elérkezik az ideje, amikor Ő jónak látja az Ő bölcsességével és kegyelmével megadni nekünk. De nekünk egy a szükséges dolog: Jézus Krisztus. A Vele való közösség, az igének a hallgatása és az üdvösségünk kérdése. Nem én ígérem, Isten maga ígéri Jézus Krisztus által, az által a Jézus Krisztus által, Akire még az ellenségei se merték mondani azt, hogy valamikor álnokság és hazugság találtatott a szájában. Tegyétek rá életeteket erre, keressétek először mindenek előtt Istennek országát, és most jön az ígéret: a többiek mind megadatnak néktek. Ámen.

A lelkem mindig veszedelemben van Időpont: Szentháromság utáni 13. vasárnap, 1956. augusztus 26.
Alapige: Lukács 10, 23-37.
És a tanítványokhoz fordulván, monda ő magoknak: Boldog szemek, a melyek látják azokat, a melyeket ti láttok. Mert mondom néktek, hogy sok próféta és király kívánta látni, a miket ti láttok, de nem látták; és hallani, a miket hallotok, de nem hallották. És ímé egy törvénytudó felkele, kísértvén őt, és mondván: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem? Ő pedig monda annak: A törvényben mi van megírva? mint olvasod? Az pedig felelvén, monda: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat. Monda pedig annak: Jól felelél; ezt cselekedd, és élsz. Az pedig igazolni akarván magát, monda Jézusnak: De ki az én felebarátom? Jézus pedig felelvén, monda: Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék, a kik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan. Történet szerint pedig megy vala alá azon az úton egy pap, a ki azt látván, elkerülé. Hasonlóképen egy Lévita is, mikor arra a helyre ment, és azt látta, elkerülé. Egy samaritánus pedig az úton menvén, odaért, a hol az vala: és mikor azt látta, könyörületességre indula. És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé néki. Másnap pedig elmenőben két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked. E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, a ki a rablók kezébe esett?
Az pedig monda: Az, a ki könyörült rajta. Monda azért néki Jézus: Eredj el, és te is a képen cselekedjél.
A mai igében foglalt elbeszélés az irgalmas samaritánusról úgy él a köztudatban, mint példázat.
Példázat is abban a tekintetben, hogy önmagán túl mutat s egy igazságra akar szemléltetés útján megtanítani. Aligha példázat azonban abban a tekintetben, hogy csupán költői alkotás, kitalált történet, amely mögött nincs ott az élet valósága. Ha ugyanis ennek a példázatnak nem volna történeti magva, aligha lehetne megmagyarázni azt a türelmet, mellyel a törvénytudó végighallgatja. Ez a törvénytudó ugyanis tudományát fitogtatni szerető, vitatkozó kedvű ember, aki aligha tűrné el szó nélkül a papnak, a levitának, tehát az egyháznak azt a gyalázását s a samaritánusnak, tehát az ellenségnek azt a felmagasztalását, mely ebből a példázatból kitűnik.
Vagy egyszerűen tagadná, hogy ilyen pap és levita van, de ilyen samaritánus sem található az ő véleménye szerint, vagy védelmébe venné az egyház embereit mondván, hogy az útfélen hagyott „félholt” /30. v./ embert bizonnyal halottnak gondolták s ezért nem mertek hozzányúlni félvén attól, hogy a templomi szolgálatra a halott érintése által tisztátalanokká válnak. Ezt a tiltakozást és védekezést csak a tények beszéde hallgattathatja el a törvénytudó ajakán. Tudja, hogy – sajnos – ez a történet igaz. Nemcsak a könnyelmű ember valóság, aki egymagában nekivág a rablók járta vad vidéknek, nemcsak a rablótámadás megtörtént történet, hanem a pap és a levita gyalázatos viselkedése is, meg a samaritánus irgalmas cselekedete is. Jézus korában is történet volt ez a példázat, ma is az. Ma is vannak könnyelmű emberek, gonosz rablók, ma is sokszor megy el az útjába került nyomor mellett önmagát féltő önzéssel és közönnyel a másik ember, néha még az egyház is és ma is sokszor onnan jön a segítség, ahonnan legkevésbé várná az ember. Felületesen kezelnők azonban ezt az igét, ha csak a szociális helyzetre vonatkozó erkölcsi parancsot olvasnók ki belőle. Ebben a példázatban Jézus a saját képét rajzolta meg az irgalmas samaritánusban /Ezékiel 16,6-10./ s a bűn áldozatát a jerikói utasban. Szabad és lehet tehát – anélkül, hogy ezzel a példázatnak e földi, szociális üzenetét elnémítanók – átvinni a példázatot lelki síkra is. Maga Jézus is nagyobb veszedelemnek tartja a lélekrablókat, mint a testi gyilkosokat. Ezért mondja: „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában.” /Máté 10,28./ A lelki kárvallást is minden testi kárvallásnál nagyobbnak tartja, mikor így szól: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” /Máté 16,26./ Márpedig ez igen könnyen megtörténhetik. A 119. zsoltár írója is úgy látja, hogy „a lelkem mindig veszedelemben van”. /109. v./ 1. A lelkem mindig veszedelemben van, mert az élet rablók járta országút.
A Jeruzsálemből Jerikóba vezető út is ilyen rablók járta országút volt. Vad sziklái közt ott tanyáztak a mindenre elszánt gonosztevők és lesték áldozataikat. Nem is igen mertek az utasok egyedül nekivágni a veszélyes útnak, hanem megvárták, míg többen összegyűlnek s akkor karavánokba tömörülve vágtak neki. Nem tudjuk, hogy a példázatbeli utast mi vitte rá arra, hogy ne törődjék ezzel a biztonsági, bevált gyakorlattal. Talán valami kötelesség hajtotta, mely nem tűrt halasztást. Talán valami bombaüzlet várta Jerikóban s ezt nem akarta elszalasztani.
Talán a szerelme volt ott s ahhoz sietett. Hetyke önbizakodással rázta le magáról a figyelmeztetéseket. Elrettentő példákra azzal válaszolt talán, hogy az egyház emberei is maguk járnak azon az úton s mégsem történik semmi bajuk.
Az élet is ilyen veszedelmes vállalkozás. Születésünk pillanatától utolsó leheletünkig mindig körülöttünk ólálkodik az ős ellenség, a nagy lélekgyilkos, a Sátán. Kísér, mint az árnyék.
Nemcsak a világ széles országútján, hanem még a keresztyén élet keskeny útján is. Velünk olvassa és magyarázza nekünk a bibliát. Belebeszél az imádságainkba. Mellénk ül a templompadba és elszórakoztat minket. Legszentebb érzéseinket is beszennyezi és vámot szed legjobb szándékunkból is. Vannak azonban az életben egészen különleges veszélyzónák is. Ilyen volt a jerikói út is. Igaz ugyan, hogy Jeruzsálem nyílt utcáján is érhetett volna valakit rablótámadás, de azért ennek sokkal kisebb volt a lehetősége, mint annak, hogy a jerikói úton éri mindez. A lélek számára is vannak ilyen veszélyzónák. Ráfizet, aki nem hallgat a figyelmeztetésre. Hallgass hát azokra, akik a veszély piros lámpáját gyújtják meg előtted egy-egy út előtt! Nem hatalmaskodni akarnak fölötted, vagy szekírozni, nem ósdi vaskalaposság ez tőlük, vagy nyárspolgári kicsinyeskedés. Ők már jártak a veszélyzónában, magukon tapasztalták, vagy más szomorú áldozatokon látták, hogy mi vár ott rád s ettől szeretnének megkímélni. Ezért mondják: Ne menj el oda! Ne barátkozz ezzel! Ne olvasd el azt a könyvet! Ne nézd meg azt a filmet! Ne érvelj velük szemben azzal, hogy másokkal sem történt semmi baj! Az, hogy másokat megőrzött Isten kegyelme, nem jogosít fel téged arra, hogy játsszál a tűzzel. Ne hallgass azokra, akik ezért gyávának csúfolnak, anyámasszony katonájának neveznek s az önérzetedet akarják feltüzelni!
Nem bátrakők, csak irigyek. Szeretnék, ha te is elbuknál s bűnöd mentegethetné az ő bűnüket. A lelki életben is vannak helyek, ahol ki van írva: A vezeték érintése életveszélyes. A pokol-központ magasfeszültségű árama van benne. Ne nyúlj hozzá! Ne felejtsd el, hogy az élet veszélyekkel van tele, a lelkem mindig veszedelemben van! Némelyik bibliafordítás így fordítja ezt a zsoltárverset: Lelkemet mindig a tenyeremen hordozom. Hordozd tenyereden a lelkedet!
Tartsd mindig szemed előtt, mint drága kincset! 2. A lelkem mindig veszedelemben van, mert akik segíthetnének, sokszor veszni hagynak.
A pap és a levita veszni hagyják a szegény, vérben úszó utast. Nem könyörülnek rajta. Csak magukra gondolnak s tovasietnek. Tulajdonképpen még magukra sem gondolnak igazán, mert akkor eszükbe jutna: Hátha velem történnék ez? s akkor megtennék a szegény utassal azt, amit hasonló esetben ők is elvárnának mástól. Nem gondolnak a hivatásukra sem. Az egyház emberei. A lélekmentés szolgálatában állanak, de most eszükbe sem jut, hogy az a szegény ember az árokparton az örökkévalóság küszöbén fekszik. Nem gondolnak arra, hogy amit cselekszenek, azzal ők maguk is rablógyilkosok lesznek. Elrabolják a nyomorgóktól az egyházba, az Isten embereibe vetett hitet s gyilkosaivá lesznek annak, akit megmenthettek volna.
Az, hogy később az irgalmas samaritánus könyörül a nyomorulton, nem enyhíti bűnüket, mert „aki tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” /Jakab 4,17./ És te nem mégy-e el sokszor érzéketlenül a bűn áldozatai mellett? Kárhozat kapujában fetrengő lelkek hevernek előtted. Az egyiknek talán csak egy kis anyagi segítség kellene s meg lehetne menteni. A másiknak talán csak egy kis szeretet, pár jó szó, meleg cirógatás, mit eddig hiába keresett az életben. A harmadiknak egy érte s vele mondott imádság. A negyediknek az evangélium hirdetése, a Krisztus bűntörlő véréről szóló bizonyságtétel. Te pedig veszni hagyod őket. Félsz a lélekrablóktól s közben magad is lélekrabló leszel. Reszketsz, hogy a lelked mindig veszedelemben van s közben engeded, hogy a másé elpusztuljon a veszedelemben. A felebarátság nemcsak jog, hanem kötelesség is. Nem úgy kell feltenni a kérdést, mint a törvénytudó: Ki az én felebarátom? /29. v./, hanem úgy, amint Jézus: Kinek vagyok én a felebarátja? /36. v./ Igaz, hogy mindenki a felebarátom s ezért várhatom a segítségét, de az is igaz, hogy mindenki a felebarátom s ezért joggal várhatja a segítségemet. 3. A lelkem mindig veszedelemben van, de Krisztus irgalma mindig mellettem áll.
A szegény utas onnan kap segítséget, ahonnan legkevésbé várta. A samaritánusok ellen sokat vétett. Lenézte, kicsúfolta, hitéből s fajtájából kitagadta őket. Tőle igazán csak azt érdemelné, hogy hagyja veszni. Nem ezt teszi. Félreteszi az ellenségeskedést, legyőzi a gyűlöletet és segít.
Kockáztat veszélyt, időt, erőt, vagyont, pénzt áldoz. Nemcsak elsősegélyt nyújt, hanem alaposan segít. Mindezt minden nagyképűség nélkül csendben és rejtetten. Ezt tette velünk Krisztus. Lejött az élet rablók járta országútjára. Nem úgy talált ránk véletlenül, hanem keresett minket. Többet tett, mint az irgalmas samaritánus. Nemcsak bűnbocsánat balzsamával gyógyítgatta bűn mardosta lelkünket, hanem az életét is feláldozta értünk. Őt nem hagyta nyugodtan dolgozni az ős lélekgyilkos. Hadaival megtámadta. A kereszten megölte. De mi megmenekültünk. Lehet-e ezt elfelejteni? Lehet-e, hogy egy lélek, akit megmentett Krisztus a nagy veszedelemből, veszni hagyjon más, veszedelemben forgó lelket? Az Isten iránti hálás szeretet nagy törvénye nem parancsolja-e, hogy a megmentett lélek álljon a lélekmentés szolgálatába?
Így lesz az ige erkölcsi parancsából evangélium s az evangéliumból megint erkölcsi parancs: „Eredj el, és te is akképpen cselekedjél!” /37. v./ Ámen.

Békesség néktek!
Lukács 10,5-6.
Karácsony u. vasárnap 1952. dec. 28.
A felolvasott ige Jézusnak a tanítványokat kiküldő beszédéből való. Ebben a beszédben Jézus megmondja a tanítványoknak, hogy milyen programmal induljanak s milyen módon végezzék munkájukat. Ha semmi más nem volna feljegyezve a Bibliában Jézusnak és a békének egymáshoz való viszonyáról, ez az egy is elegendő lenne annak igazolására, hogy Jézus a békesség Fejedelme, tanítványa pedig a béke embere. 1. Jézus tanítványának békessége van. Ez az ige első megállapítása.
Jézus nem úgy beszél tanítványainak a békességről, mint valami eszméről, melynek megvalósítására törekedni kell, hanem úgy, mint valami tényről, ami megvan, mint valami birtokról, melynek a tanítványok tulajdonában vannak. „A ti békességetek", így beszél róla. a) Ez a békesség nem a jólét biztonsága. Mi hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy békessége csak annak az embernek lehet, akinek mindene megvan, amire szüksége van, akinek, mint a példázatbeli bolond gazdának, sok esztendőre eltett javai vannak, akit nem bánt a maga gondja, sem a holnap aggodalma. Úgy vélekedünk, hogy tele kamra, tele erszény és tele szekrény, ez a békesség feltétele. Ha így volna, akkor a tanítványoknak nem lett volna békességük. Közvetlen a felolvasott ige előtti versben Jézus azt mondja missziói útra induló tanítványainak: „Ne hordozzatok erszényt, se táskát, se sarut!” Tehát nem visznek magukkal erszényt, hiszen úgysem volna mit beletenni, mivel egy fillér nem sok, annyi pénzük sincs. Táskájuk sincs. Minek is verné oldalukat tarisznya, mikor úgysem volna mit beletenni! Egy karéj kenyér, nem sok, annyijuk sincs. Sarut nem visznek magukkal. Fölös tehernek tartják. Ha leszakad az, ami a lábukon van, majd róják mezitláb tovább az országút porát. Hozzászoktakők már ehhez. Semmit sem visznek magukkal, csak magukat, a rajtuk levőt s az evangéliumot, ami a szívükben van. Az egész úton irgalomból fognak élni, kegyelemkenyéren, mint a koldusok, szívük mégis szent gondtalansággal van tele. Minden gondjukat arra az Atyára vetették, akinek eddig is mindig gondja volt reájuk.
Pénzük, kenyerük, sarujuk nincs, de békességük van. b) Ez a békesség nem a békénhagyás nyugalma. Mi hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy békessége csak annak az embernek lehet, akit békén hagynak az emberek. Ha így volna, akkor a tanítványoknak nem lett volna békességük. Mindjárt a kiküldő beszéd elején, a 3. versben ezt mondja nekik Jézus: „Ímé én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé”. A farkas nem hagyja békén legelészni a bárányt, hanem megtámadja.
Különösen, ha több a farkas, mint a bárány. Jézus tehát arra készíti elő a tanítványokat, hogy az emberek között mindig kisebbségben lesznek, s a körülöttük levő többség mindig ellenséges indulattal lesz irántuk. Ott fognak oldalogni az oldalukon, s csak a kedvező pillanatot fogják lesni, mikor beléjük marhatnak. Nekik pedig még csak egy pálcájuk sincs, amivel védekezhetnének (Máté 10,10). Védtelenül ki lesznek szolgáltatva az ellenség lompos csordájának.
A felolvasott igében is arra figyelmezteti őket, hogy legyenek elkészülve barátságtalan fogadtatásra is. Nem minden házban fogják szívesen fogadni őket. Ahol nem a békesség fiai laknak, onnan ki fogjákőket utasítani.
Talán korgó gyomorral kell tovább állniok, talán nem lesz hová fáradt fejüket lehajtani, de békességük rendíthetetlenül állni fog. „Reájuk tér vissza”. c) Mert ez a békesség belső békesség. Ki tudják kapcsolni a külső zavaró körülményeket. Uralkodni tudnak testükön és annak indulatain. Sok tényezőből tevődik össze ez a belső erő. Csak párat említsünk meg belőlük!
Ez a sors nem meglepetés számukra. Jézus előre megmondotta nékik s figyelmeztette őket, hogy mikor benne lesznek, akkor emlékezzenek vissza arra, hogy erre el kellett készülniök (Ján 16,4), nem esik tehát rajtuk semmi sérelem.
A tanítványnak a Mestert kell követni, a Mester pedig azt tanította, hogy az ellenséget is szeretni kell (Máté 5,44), s élete példájával meg is mutatta, hogy ez lehetséges. (Későbbi példa Luk 23,34).
Tudják, hogy minden megpróbáltatás - mint a neve is mutatja - egyben próba is. A tanítványság próbája. Nem szeretnének elbukni a próbán, hiszen tudják, hogy ketten figyelik a próba eredményét. A vizsgáztató Mester és a buktatni akaró Sátán (II. Kor 13,5). Minél jobb a tanuló, annál többet vár tőle a tanító, annál nehezebb feladat elé állítja a vizsgán. A nehéz életfeladat tehát a Mester tőlünk sokat váró, kitüntető bizalmának a bizonyítéka. Nem szabad engednünk, hogy megszégyenüljön!
Mindezek fundamentuma pedig az volt, hogy békességük volt Istennel. Isten megbékélt velük, bűnbocsánatot kaptak. Ez minden békesség alapja. Enélkül nincs békessége még annak az embernek sem, aki jólétben és nyugalomban él. Ezzel békessége van a kegyelemkenyéren tengődő üldözött embernek is. Ezért tud Jézus tanítványa nemcsak eltűrni mindent békességgel, hanem boldog is lenni, ha szidalmazzák és háborgatják és minden gonosz hazugságot mondanak ellene Jézusért (Máté 5,11-12). 2. Jézus tanítványának nemcsak békessége van, hanem békeprogramja is.
Az a feladata, hogy vigye a békességet, az Ő békességét minden háznak. Ezt mondja az Úr: „Valamely házba bementek, először ezt mondjátok: Békesség e háznak!"(5.v.) Ebben a parancsban hangsúlyozottnak érzem ezt a szót: először. Minek mondotta volna Jézus, ha nem akart vele valami különösen fontosat mondani, hiszen magától értetődő, hogy idegen házba nem lépünk be köszönés nélkül, s az első szó, amit ott ajkunk kiejt, a megszokott köszöntés szava! És minek figyelmeztette őket nemcsak arra, hogy köszönjenek, hanem arra is, hogy hogyan köszönjenek! Nem voltak a kiküldöttek kis gyerekek, akiknek mindent a szájukba kell rágni. Tudtákők jól, hogy abban az időben minden zsidó így köszönt, ha belépett egy házba: Békesség néktek. És miért tette ezt a kérdést Jézus a kiküldöttek munkaprogramjának legelejére? Nyilván nem formai okokból, hanem azért, mert a világ megbékélését elsőrangú fontosságúnak látta. Mikor Pál I. Tim 2,2-ben a világi felsőbbségért való könyörgést helyezi a keresztyének szívére, ennek is az az első indoklása, „hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk.”
Mit tesznek Jézus tanítványai ennek a békeprogramnak a megvalósítására? a) Imádkoznak érte. Amikor így köszönnek:,, Békesség e háznak”!,... akkor tulajdonképpen közbenjáró imádságot mondanak. A köszöntések ugyanis eredetileg imádságok voltak. A régi magyar köszöntés nem így hangzott: Jó napot kívánok vagy egyszerűen kurtán: Jó napot! s a felelet sem ez volt rá: Jó napot!, hanem így szólt a köszöntés: Adjon Isten jó napot!, a válasz pedig ez volt reá: Adjon Isten! Az idők folyamán megszokottá vált, lerövidült, megszürkült, elvesztette hímporát a köszöntés. Társadalmi illendőség lett az imádságból. Isten népe azonban nem nyugszik ebbe bele, hanem a kiüresedett formát legalább a maga életében meg akarja tölteni az eredeti tartalommal. A zsidó köszöntés megüresedett formáját is lelki tartalommal töltik meg a tanítványok.
Imádság lesz az ajkukon. Miután pedig „igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése” (Jak 5,16/b), ez az imádság nem szó, hanem tett. b) Árad belőlük a békesség. Jézus azt ígéri tanítványainak, hogy békességük rá fog szállni arra a házra, amelybe a békesség imádságos köszöntésével belépnek, és azon fog maradni. Békességük nemcsak kívánság lesz a ház népének, hanem mindjárt adomány is.
Vannak ilyen emberek. Ma is. Árad belőlük a békesség. Minden erőlködés nélkül, olyan természetesen, mint a virág kelyhéből az illat. Ahol megjelennek, hangfogót kapnak a hangoskodó szavak, hülni kezd az indulattól áttüzesedett szív, s elülnek a harc hullámai, mint mikor olajat öntenek a háborgó vízre. Nem az ő érdemük, hogy ilyenek. A békesség fejedelme tette őket ilyenekké. Nem az ő csodájuk, hogy békességük átragad másokra is.
Krisztus ígérete teljesedik be csupán rajtuk. Az Istennel megbékélt emberek magukból békességet árasztó emberek. c) Vállalják a békekövetséget. A tanítványok nem húzódnak be imádságukkal a csendes kamra zárt ajtaja mögé, nem bújnak el szerényen illatozó ibolyaként az élet rengetegének fái alá, hanem járnak faluról falura, városról városra, házról házra, mint békekövetek. Nem könnyű munka ez. Sokszor nem találnak megértésre, sokszor kiutasítás a részük, de ők mégis mennek. A békesség fiai felfigyelnek rájuk és békességet kapnak. A harag fiai elűzikőket, de békességüket nem tudják elűzni.
Van-e neked békességed? Tudod-e továbbadni a békességedet? Ezt a két kérdést veti fel számodra a mai ige.
Az, aki karácsonykor ezzel a programmal jött: Békesség a földön a jóakaratú embereknek, azt akarja, hogy te is Istennel és emberekkel megbékélve állj be az Ő békeköveteinek táborába. Ámen.

Vesztek Szentlelket ajándékul Lukács 11,9-13
Pünkösd I. napja 1953. május 24.
Pünkösd egy isteni ígéret beteljesedése. Jézus megígérte a tanítványoknak, hogy vesznek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reájuk. Még azt is megígérte, hogy mindez Jeruzsálemben fog megtörténni nem sok nap múlva (Csel 1,4-5). Betartotta ígéretetét. Megszületett a csodálatos pünkösd. Az első pünkösdkor Péteren keresztül Szentlelket ígér Isten Izrael népének. Így prédikál Péter: „Veszitek a Szentlélek ajándékát, mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek.” (Csel 2,39) Betartotta ígéretetét. Az első pünkösd nemcsak a tanítványok pünkösdje volt, hanem Izrael népéé, amelyből mintegy 3000 lélek lett azon a napon a megfeszített Krisztus követőjévé. A mai igében is Szentlelket ígér az Úr, még pedig nemcsak a 12-nek, nemcsak a választott népének, hanem a mennyei Atya minden gyermekének, tehát nekünk is. Még pedig milyen csodálatos tágkeblű biztatással ígéri! Azzal az ajándékot osztogató gesztussal beszél, mellyel az atya szokta teljesíteni gyermeke kérését. Miért van akkor nekünk mégis csak naptári pünkösdünk? Miért hiányzik életünkből a Szentlélek keresztsége s egyházunkból a pünkösd diadalma? Világos, hogy mindez nem Istenen múlik. Aki megtartotta a tanítványoknak tett ígéretét, aki bővölködő mértékben adott Szentlelket választott népének, annak minden ígérete igen és ámen. Az is, amit nekünk tett. Csak mi bennünk lehet a hiba. Igaz ugyan, hogy a Szentlelket ajándékul ígéri Isten, az ajándék pedig éppen azért ajándék, mert a megajándékozottnak semmi szerepe sincs benne. Az ajándékra nem szolgálunk rá, nem érdemeljük ki, az teljesen kegyelmi aktus. Mégis van az ajándékozásnak valamilyen útja. Az ajándékozó Isten megszabja, s ehhez, mint ajándékozónak teljes joga van, hogy milyen úton akarja adni ajándékát. Aki azon az úton jár, találkozik az ajándékozó Istennel, s övé lesz a Szentlélek ajándéka. Aki nem hajlandó azon az úton járni, az elkerüli az ajándékozó Istent s nem lesz övé a Szentlélek ajándéka. Jól jegyezd meg: Nem Isten kerüli előt, hanem ő kerüli el Istent! Szabad tehát, sőt szükséges is - a Szentlélek ajándék-jellegének teljes fenntartása mellett - önvizsgálatot tartanunk afölött, hogy miért nem a mienk is a Szentlélek ajándéka.
Az ige ad nekünk pár felvilágosítást arról, hogy kié a Szentlélek ajándéka. 1. Szentlelket az kap, akinek nagyon hiányzik a Szentlélek.
A mai ige két példázattal van tartalmi összefüggésben. Az egyik előtte van, a másik magában a mai igében.
Mindkettő éhes emberről beszél. Az egyik egy megéhezett felnőttről, a másik egy éhes gyermekről. A megéhezett felnőtt egy utas ember, aki éjjel állít be a barátjához s nemcsak éjjeli szállást kér tőle, hanem őszintén megmondja azt is, hogy nagyon éhes. Barátjának nincs mivel megkínálnia. Egy falat kenyere sincs otthon. Más ember talán szomorúan tudomásul venné ezt a helyzetet s éhgyomorral lefeküdnék. Nem így a példázatbeli ember. Félreteszi az illendőséget, s arra kéri a barátját, hogy mégiscsak próbáljon valahonnan valami ennivalót keríteni. Ha másképp nem lehet, kérjen valahonnan kölcsön. Az éhes utas ráveszi a vendéglátó barátot arra a kellemetlen szolgálatra, hogy elmenjen éjnek idején kenyeret kérni valamelyik barátjától. Bezörget a barátjához, ahol gondolja, hogy van kenyér.
Nem megy könnyen a dolog. A házban mindenki alszik már. Az ajtó gondosan el van reteszelve. A gyerekek is ott alszanak. Úgy látszik, nehezen aludtak el, mert apjuk nagyon fél attól, hogy a zörgetésre, meg a motoszkálásra felébrednek majd, s megint elkezdődik az álmos gyerekek nyafogása. A vendéglátó gazda azonban az éhes utas követe, akinek annyira kell a kenyér, hogy azért még szemtelenül önző is tud lenni, s nem nyugszik addig, míg meg nem kapja a kenyeret.
A másik példázat egy éhes gyermekről szól. Olyan éhes, hogy egyenesen falánk. Minden kell neki, amit csak az asztalon meglát. Előbb kenyeret kér, azután már hal is kell neki, végül még a tojásból is kiköveteli a maga részét.
Két nagyon éhes ember kapja az ajándékot. Szentlelket is csak az kap, aki nagyon éhes reá. Éhes vagy te a Szentlélekre? Nagyon éhes? Vagy egészen jól megvagy nélküle is? Gondold csak végig egy kicsit a keresztyénségedet! Nem az a baj, hogy nem tudjuk, mi a jó, hanem az, hogy nincs erőnk annak megvalósítására.
Nem az a baj, hogy nem ismerjük a balzsamot a fájó sebre - másoknál kitűnően tudjuk a receptet - az a baj, hogy a szenvedések közben önmagunknál nem csapáshordozó erő a hitünk. Nem az a baj, hogy nem szeretjük Jézust, az a baj, hogy a bűnt is szeretjük. Nem az a baj, hogy nem akarunk bizonyságot tenni, hanem az, hogy gyámoltalanoknak érezzük magunkat, s nem merjük szólásra nyitni az ajkunk. Mindez pedig azért van, mert még pünkösd előtti, Szentlélek nélküli keresztyénséget élünk. Ne törődj bele ebbe, mint valami változhatatlanba! Pünkösd története világosan mutatja, hogy a Szentlélek mindent meg tud változtatni. Légy éhes nagyon a Szentlélekre, s tied lesz a Szentlélek ajándéka!
Aki éhes, az kér. Minél éhesebb, annál jobban kér. 2. Szentlelket is az kap, aki nagyon kéri.
A példázatbeli két ember nagyon kéri a kenyeret. Állhatatosan, szinte tolakodó módon, ellenállhatatlanul. Mi pedig nagyon hamar abbahagyjuk a Szentlélekért való könyörgést. Az a tény, hogy Jézus két ilyen, hangulatilag egymással szöges ellentétben álló példázattal biztat minket a Szentlélekért való könyörgésben állhatatosságra, világosan mutatja, hogy nagyon rászorulunk erre a bíztatásra. Ez a két példázat ugyanis nagyon ellentétes hangulatú.
Az egyikben egy ellenszenves, tolakodó, erőszakos ember, a másikban egy kedves gyermek áll előttünk. Az egyikben egy kényelmes alvó hallgatja az éhes ember üzenetét, a másikban egy szíves atya felel a gyermeke kérésére.
Az egyik megbotránkoztató történet, a másik szívmelegítő. Nagyon a szívén feküdhet Jézusnak, hogy állhatatosan imádkozzunk a Szentlélekért, ha két ilyen, merőben ellentétes történettel is biztat arra.
Isten ugyanis rendszerint nem azonnal adja a Szentlelket, hanem egy idő múlva. A tanítványokat is megvárakoztatja tíz napig. Ez a várakozási idő méri le, hogy mennyire kell nekünk a Szentlélek. Akinek nem nagyon kell a Szentlélek, az hamar ráun a céltalannak látszó könyörgésre és abbahagyja, aki azonban nagyon éhes a Szentlélekre, az annál erőszakosabban és kitartóbban fog érte könyörögni. Akinek a számára a Szentlélek csak afféle jó többlet, ami jó, ha megvan, de ami nélkül meg is lehet lenni, ha hiányzik, annál ez a várakoztatás eloltja az imádkozás tüzét. Akinek a számára olyan a Szentlélek, mint az éhes ember számára az életet megmentő falat kenyér, annál ez a várakoztatás még jobban felszítja az imádkozás tüzét.
Ezért beszél az ige arról, hogy a Szentlelket nemcsak kérni kell, hanem azt keresni is kell, sőt zörgetni is kell tudni érte. Aki nagyon kéri a Szentlelket, az nem elégszik meg azzal, hogy elénekeli, vagy elimádkozza: Jövel, Szentlélek Úristen!, hanem az keresni is kezdi a Szentlelket. Keresi ott, ahol az Úr ígérete szerint megtalálható. A Szentlélek az igében, a testvéri közösségben, az igehallgató és együttimádkozó anyaszentegyházában található meg.
Ne panaszkodjék a Szentlélek hiányára az, aki kéri ugyan Istentől, de nem keresi ott, ahol Isten kínálja!
Meg kell tanulni zörgetni is érte. A zörgetés úgynevezett existenciális imádkozás. Olyan imádkozás, amelyre az ember az életét teszi fel. Tudsz-e így zörgetni a Szentlélekért? Ne félj! Nem aluszik és nem szunnyad a mi Istenünk. Hozzá sohse jövünk alkalmatlan időben. Nagyon zörgess és megnyittatik! 3. Szentlelket azonban az éhesek és zörgetők között is csak az kap, aki vállalja a Szentlelket.
A Szentlélek ugyanis kellemetlenül mutatkozik be. Azzal kezdi, hogy a bűneinkről beszél. Így volt az első pünkösdkor is. Így van ebben az igében is. Ezt mondja a Lélek: „Ti gonosz létetekre is tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni”. A Szentlélek nem általánosságban beszél, hanem személy szerint és konkréten olvassa a fejünkre a bűneinket. Az első pünkösdkor így beszél a Krisztusgyilkosoknak: „Akit megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek, Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek”. (Csel 2,23- 36). A Szentlelket nem lehet erényeinkkel félrevezetni. A mai igében olyan embereknek mondja: Ti gonoszok!, akik imádkozni szeretnének megtanulni tőle, s akik jó atya módjára szívesen teljesítik gyermekük minden kérését. Nem mondja, hogy ezek az erények nincsenek meg bennük, de állítja, hogy ezek dacára sem mások, mint gonoszok.
Van, aki vállalja ezt az ítéletet, van, aki visszautasítja. Aki megsértődik a Szentlélek szaván és visszautasítja az ítéletet, az ne csodálkozzék azon, hogy nem kap Szentlelket. Akinek nem kell a Szentlélek, az a Szentléleknek sem kell. Aki azonban megalázza magát a Szentlélek ítélete alatt, aki megkeseredik önmaga fölött, mint a pünkösdi jeruzsálemi gyülekezet, az megkapja a Szentlélek ajándékát, s megtelítődik a Szentlélek vigasztalásával és erejével is.
Jöjj, Szentlélek nélkül kínlódó Testvérem! Merjünk éhesek lenni a Szentlélekre! Merjünk zörgetni érte!
Szívesen ád a mi mennyei Atyánk Szentlelket azoknak, akik tőle kérik. De azután merjük vállalni is, amit a jelentkező Szentlélek mond nekünk, s rólunk! Ámen.

Hívás bizonyságtételre Lukács 8,16-18
Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap 1953. Július 5.
Az egyéni keresztyénség nyilvánossága tekintetében két kísértés környékezi a keresztyén embert. Az egyik a fitogtatás, a másik a titkolódzás kísértése.
Akin a fitogtatás kísértése vesz erőt, az imaéletével kimegy a nyilvánosság elé, s az utcák szögletein imádkozik, szeretetmunkájának reklámot csap, s a bűnbánat, meg a szent szigor komolykodó pózait erőlteti magára, ajka pedig a kegyeskedő szólamoktól csepeg. Akin a titkolódzás kísértése vesz erőt, az a belső szobába jut imádságával és még az ajtót is magára zárja, mikor imádkozik, közös imaórán pedig a világ minden kincséért sem volna hajlandó kinyitni a száját. Amikor adakozik, még akkor sem engedi nyilvánosságra hozni a nevét, ha az szolgálat lenne, bizonyságtevő kiállás valami szent ügy mellett. A nyílt önkritikát szentségtörésnek tekinti, s ízléstelenségnek tartja a lélek belső kérdéseinek úton-útfélen való tárgyalását.
Mindegyik tudja bibliailag is igazolni a magatartását. A keresztyénségüket fitogtatók ilyen igékre szoktak hivatkozni: „Valaki vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt” (Máté 10,32-33) és „Nem szégyenlem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére” (Róm 1,16). A titkolódzók viszont a hegyi beszéddel érvelnek: „Mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt..., ne tudja a te bal kezed, mint cselekszik a te jobb kezed; hogy a te alamizsnád titkon legyen. És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben, s az utcák szegletein fennállva szeretnek imádkozni, te pedig menj be a te belső szobádba és ajtódat bezárva imádkozzál... Mikor pedig böjtöltök, ne legyen komor a nézésetek..., kend meg a te fejedet és a te orcádat mosd meg, hogy ne az emberek lássák a te böjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van... Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal.” (Máté 6,1-6, 16-18,7:6). Abban nincs hiba, amit idéznek. Mindegyik igaz igét idéz. Ott van a hiba, hogy mindegyik a másik leckéjét tanulta meg a magáé helyett. A hitükkel kérkedők, a kegyességüket fitogtató képmutatók kitűnően megtanulták azokat az igéket, melyeket az Úr a félénk, bujkáló, s a titkolódzó keresztyéneknek mondott és adott fel leckéül, a titkolódzók pedig kívülről tudják, csak úgy fújják a képmutatóknak feladott leckét.
Közben, míg egymást ítélgetik, nem veszik észre, hogy mindketten ugyanabban a bűnben leledzenek. Mindegyik a maga dicsőségét keresi. Az is, aki azért fitogtatja keresztyénségét, hogy lássák az emberek, s az is, aki azért titkolja, hogy ne lássák az emberek. Mindegyik azt akarja, hogy őt kedvező színben lássák az emberek. Mindegyikből egyformán hiányzik a szolgálat lelke, s mindegyiken egyformán uralkodik az önzés, a haszonlesés.
Az egyik abból akar üzletet csinálni, hogy keresztyén, a másik abból, hogy nem keresztyén. Korok szerint változik, hogy melyikből van több. Az ún. keresztyén kurzusok idején mindig több a képmutató, ha pedig leáldozóban van a keresztyén kurzus napja, akkor mindig a bujkálók száma szaporodik meg.
A mai ige a bujkálók leckéje. Őket hívja bizonyságtételre. Mit mond a hit eltitkolásáról? 1. A hit eltitkolása esztelenség.
Így kezdődik az ige: „Senki pedig, ha gyertyát gyújt, be nem fedi azt valami edénnyel, sem az ágy alá nem rejti, hanem a gyertyatartóba teszi.” A példa, amivel az Úr ezt a magatartást megbélyegzi, azt mutatja, hogy a hit eltitkolását oly esztelenségnek tartja, amelyhez foghatót még a legvérmesebb emberi képzelet sem tud kitalálni. Sok bolond ember van ugyanis ezen a világon, de olyan, aki gyertyát gyújt, s azután véka alá rejti, hogy ne világítson, nemigen akad. Mert vagy sötét van és szükség van a világosságra, akkor meggyújtom a gyertyát, s hagyom hogy világítson, vagy nincs szükség világításra, avagy valami okból nem szabad világítani, akkor nem gyújtom meg a gyertyát. Mindkettő értelmes cselekedet. Ha azonban szükséges és lehetséges a világítás, s akkor meggyújtom a gyertyát, ellenben nem engedem, hogy világítson, hanem egészen eltakarom, az már bolondság.
Akkor miért nem fújom el a gyertyát. Mit csalom magam azzal, hogy a véka alatt van világosságom? Úgy sincs, mert elalszik, ha nem juthat levegőre. Jó ezt a leckét megtanulnunk, mert az ilyen titkolódzók rendszerint nagyon eszes, bölcs mérsékletű, ügyes diplomatáknak tartják magukat. Az Úr véleménye róluk pont az ellenkezője. 2. A hit eltitkolása engedetlenség Az előbb idézett képből világos, hogy Urunk véleménye szerint a gyertya a gyertyatartóba való és nem a véka alá. Az a rendeltetése, hogy világítson. Ha fényét elrejti, Istentől nyert hivatásával kerül ellentétbe.
Természetesen a gyertya elhelyezkedése nem erkölcsi cselekedet, s ezért nem is kérhető számon, de az ember magatartása, aki nem világít, holott arra rendeltetett, erkölcsi cselekedet, s ezért, mint engedetlenség, számon kérhető.
Isten számon is kéri.
Ennek az engedetlenségnek külön minősítő körülménye is van. Mikor Jézus eltávozott erről a földről, munkáját a tanítványaira bízta. Nem létesített hatalmas szervezetet, nem csinált valami propagandaközpontot, hanem bízott abban, hogy a megváltott lelkek tovább fogják mondani a váltság örömhírét, tanúbizonyságai lesznek annak, ami történt, s ami mindenkivel megtörténhetik immár. Apró kis fénypontok lesznek, eligazító sugarak a sötétben botorkáló bűnösök számára. Amikor tehát azt mondja tanítványainak: „Ti vagytok a világ világossága”, e mögött nem csupán a fölöttünk hatalommal rendelkező Úr parancsa van, hanem a barát bizalma is, aki reánk bízza művét, miért életét is feláldozta. A fény elrejtése tehát nem egyszerű engedetlenség. Jézus csalatkozik általa abban, akiben megbízott, s akit bizonyságtételre elhívott.
Nem csalatkozott-e Jézus énbennem is? 3. A hit eltitkolása felelőtlenség a ránkbízottakkal szemben.
A gyertyát azért teszik a gyertyatartóba, hogy - amint az ige mondja - „akik bemennek, lássák a világot”. A gyertya tehát nem azért ég, hogy csak égjen, hanem szolgálata van. Világítania kell. Ugyanígy van szolgálata minden hitre jutott embernek is. Isten senkit sem vezet hitre csak azért, hogy az illető maga hitre jusson, hanem azért is, hogy rajta keresztül azután mások is hitre jussanak. Mindenkinek haszonra adatik a Lélek kijelentése (I. Kor. 12,7). Aki tehát véka alá rejti hitét, az nemcsak Isten parancsával helyezkedik szembe, tehát - így is mondhatjuk - istentelen magatartást tanúsít, hanem egyben a másik ember üdvösségét is hátráltatja, tehát - így is mondhatjuk - embertelen magatartást tanúsít. Olyan, mint az az orvos, aki tudna egy utcai szerencsétlenség áldozatán segíteni, de letagadja, hogy orvos, s tovább siet.
Olyan, mint az élelmiszerhalmozó, akinek kamrájában talán garmadaszámra áll az élelem, talán romlik is már, de elnézi, hogy más nélkülöz. Ha valakire fokozott mértékben áll, akkor a hitrejtegetőkre különösen áll: „Aki tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak” (Jakab 4,17). A gyertya példája még egy szempontból súlyosbítja ezt a felelőtlenséget. A gyertya fogyása független attól, hogy hány embernek világít. Egyformán fogy, akár egy ember ül az asztal mellett, akár egy nagy család tartózkodik mellette a szobában. A hívő sem lesz szegényebb azzal, ha hitét továbbadja.
A hitnek ezt a világító felelősségét nem általánosságban állapítja meg az ige, hanem konkrét emberekre utal, „akik bemennek”. Azokra tehát, akik velünk együtt élnek, egy családot alkotnak, egy munkában foglalatoskodnak, akik tehát a szívünkhöz közel vannak, akiket szeretnél boldognak tudni és látni.
Nem vagy-e embertelen szeretteiddel szemben? Világítsz nekik Jézus felé? 4. A hit eltitkolása bizalmatlanság Isten előkészítő munkájával szemben.
Az ige így folytatódik: „Mert nincs oly titok... világosságra ne jőne” (17. v.). Ez a vers nemcsak a bűnös fenyegetése, hanem a bátortalan bíztatása is.
A hitre jutásnak is van ugyanis egy titokzatos ideje. Ez a lappangási időszak.
Olyan ez az idő, mint mikor az édesanya a szíve alatt hordja a gyermeket.
Megvan már, de még nem jött világra. A hívő bizonyságtétele termi meg azután Istennek ez az előkészítő munkája a gyümölcsét. Így volt előkészítve Zakeus. Jézus egyetlen látogatása elég volt, hogy üdvössége legyen házának.
Így volt előkészítve Saul. Ananiás látogatása elég volt, hogy Pál legyen belőle. Mit tudod te, ki úgy félsz bizonyságot tenni, hogy nem a régi magvetés learatására és betakarítására küld-e Isten téged! A kipattant titok, a nagyvilágra került sóvárgás Isten után, sokszor mutatja, hogy aratósztrájkot csináltál volna, ha nem teszel bizonyságot. 5. A hit eltitkolása önmagunk megszegényítése.
A 18. v. ezt mondja: „Meglássátok, elvétetik tőle”. Isten minden ajándéka kötelez. A fel nem használt ajándékot Isten visszaveszi. Az elásott talentumot elrejtője elveszti. A véka alá rejtett gyertya elalszik. Aki ellenben ad, az kap. Minél többet ad, annál többet kap. A megosztott hit megszaporodott hit.
Minket is hív ma az Úr a bizonyságtevésre, a világító élet bizonyságtevő szolgálatára. Meglássátok azért, mi módon hallgatjátok az Ő hívó szavát. Óh, bárcsak ne találtatnánk sem képmutatóknak, sem bujkálóknak, hanem bizonyságtevőknek, egyszerű kis gyertyaszálnak, felülről kapott fénnyel világítónak a házak asztalán! Ámen.

Az ige ellenségei Időpont: Hatvanad vasárnap, 1956. február 5.
Alapige: Lukács 8,4-15.
Mikor pedig nagy sokaság gyűlt egybe, és minden városból mentek vala ő hozzá, monda példázat által: Kiméne a magvető, hogy elvesse az ő magvát: és magvetés közben némely esék az útfélre; és eltapostaték, és az égi madarak megevék azt. És némely esék a kősziklára; és mikor kikelt, elszárada, mert nem vala nedvessége. Némely esék a tövis közé; és a tövisek vele együtt növekedvén, megfojták azt. Némely pedig esék a jó földbe; és mikor kikelt, százannyi hasznot hoza. Ezeket mondván, kiált vala: A kinek van füle a hallásra, hallja.
És megkérdékőt az ő tanítványai, mondván: Mi lehet e példázat? Ő pedig monda nékik: Néktek adatott, hogy az Isten országának titkait értsétek; egyebeknek példázatokban, hogy látván ne lássanak, és hallván ne értsenek. A példázat pedig ez: A mag az Isten beszéde. Az útfélen valók pedig azok, a kik hallják; aztán eljő az ördög, és kikapja az ígét az ő szívökből, hogy ne higyjenek és ne idvezüljenek. És a kősziklán valók azok, a kik, mikor hallják, örömmel veszik az ígét; de ezeknek nincs gyökerük, a kik egy ideig hisznek, a kísértés idején pedig elszakadnak. És a melyik a tövis közé esett, ezek azok, a kik hallották, de elmenvén, az élet gondjaitól, és gazdagságától és gyönyörűségeitől megfojtatnak, és gyümölcsöt nem teremnek.
A melyik pedig a jó földbe esett, ezek azok, a kik a hallott ígét tiszta és jó szívvel megtartják, és gyümölcsöt teremnek béketűréssel. A magvetőről szóló példázat az ige életfeltételeiről beszél, mégpedig sokkal többet beszél az ige kártevőiről, mint a jó talajról. Maradjunk meg ma mi is a példázatban részletesebben tárgyalt kérdésnél és vegyük szemügyre az ige ellenségeit.
Lehetnek-e az igének ellenségei? Hiszen minden szó annyit ér, mint az a személy, aki mögötte van, az ige mögött pedig Isten áll. Az ige tehát Isten szava. Épp ezért az ige nagyhatalom, mégpedig elsöprő hatalom. Azt mondja önmagáról, hogy sziklazúzó pöröly /Jer. 23,29./, sőt dinamit /Róma 1,16./, tehát robbantószer. Ha nem is sújt le mindig azonnal arra, aki nem engedelmeskedik neki, az utolsó napon minden igéért félelmetesen felelnünk kell.
Amint Jézus mondja: "A beszéd, amelyet szólottam, az kárhoztatja azt az utolsó napon." /Ján. 12,48b./ Ki merne az ilyen félelmetes igének ellenállni!?
Az ige hatalma azonban nem pusztulásunkra, hanem életünkre akar szolgálni. Ez az ige teremtette számunkra a világot. Ugyanő hozza rendbe a bűn által elrontott világot. Az ige hirdeti nékünk, hogy nem haragszik Isten, hanem megbocsátott, szeret. Ezért örömhír az ige.
Ki tudna az ilyen igének ellenállni!?
Ez az ellenállás mégis megvan. Ez a példázat is azt mutatja, hogy az ige sorsában az én magatartásom is benne van. Lelkiismeretünk is erről tesz bizonyságot, mikor felelőssé tesz az ige sorsáért s rámutat arra, hogyha nem nyílik ki szívem az ige befogadására, az az én bűnöm. 1. A példázat szerint az ige első ellensége a kemény szív. Olyan, mint az útfél, keményre paskolt. Nem tud beleférkőzni az ige.
Keményre paskolta a megszokottság. Nem felemelő és megrendítő élmény már számunkra Isten igéje. Milyen felemelő és felejthetetlen számunkra az, amikor egy államfő beszél velünk? Milyen megrendítő, amikor az ítélőszékből egy bíró mond felettünk ítéletet?
Az igében az uraknak Ura szól hozzánk és a világ Bírája mond ítéletet, de mi mindebből semmit sem érzünk.
Ha jegyesed, vagy távollévő gyermeked ír levelet neked, hányszor végigolvasod minden sorát! Miért hagy minket mégis közömbösen a biblia, holott az Isten szerelmes levele az emberhez?
A megszokottságon kívül keményre paskolja szívünket minden engedetlenség.
Minden be- és el nem fogadott ige akadálya a következő ige befogadásának. Fáraó példája /Róma 9,17./ világosan mutatja ezt a tragikus körforgást: az engedetlenség keménnyé tesz, a keménység még engedetlenebbé tesz. Ezért szól a figyelmeztetés: Ma, ha az Úrnak szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket! 2. A példázat szerint az ige második ellensége a madár.
Ahol a magvető jár és magot vet, ott mindig ott lebzselnek a madarak és lesik a zsákmányt. A magyarázat szerint ez a madár az ördög. Ő az ige ellensége. Ahol az igét hirdetik, ott a madár éberségével, fürgeségével, kapzsi étvágyával és szemtelenségével leselkedik és dolgozik a Sátán. Célja: megakadályozni az ige és az ember találkozását.
Néha úgy dolgozik, hogy eltereli a figyelmet. A Sátán mindig jobban figyel az igére, mint mi és amikor úgy látja, hogy olyan ponthoz közeledik az igehirdetés, mely számunkra az ő szempontjából veszedelmes lehet, azonnal el akarja kapkodni azt az igét a szívünkből. Így azután rendszerint azt nem halljuk meg, amire épp szükségünk van. Megakadályozza a gondolkodás összpontosítását. Az egyiknek divatbemutatót rendez a templomban, a másikkal költségvetést dolgoztat ki, a harmadikkal holnapra készíttet munkatervet s közben elveszítjük az igét.
Néha úgy dolgozik, hogy megzavarja Isten akaratának keresését. Az ördög kitűnően ismeri a bibliát s kitűnően tud citálni belőle az Isten akaratát keresőknek. Jézus megkísértésekor is ő idézi Jézusnak a 91. zsoltárt. /Máté 4,6./ Ezzel rettentően meg tudja zavarni azt, aki nem gondol arra, hogy a biblia olyan, mint a gyógyszertár, minden orvosság benne, de az egyik betegségre méreg lehet az, ami a másikra gyógyszer. Az ördög pedig az ige polcairól mindig azt veszi le, ami méreg a számunkra.
Néha úgy dolgozik, hogy kétséget támaszt az igében. Évánál is ezt tette. /I. Móz. 3,1- 5./ Itt először hazugul idéz, azután a kijelentés mögötti atyai szeretetet akarja kétségbe vonni.
Az igehallgatás ezért nem tétlen befogadás, hanem harc az ördöggel. 3. Ellensége az igének a taposó ember is. /5b. v./ Az úton ugyanis nemcsak az ördög leselkedik az igére, az utat emberek is tapossák.
Amerre az ember tapos, ott halál jár és könnyek hullanak. Gondolsz-e te arra, hogy min taposol? Talán egy fűszál haldoklik a lépted alatt, egy virágszirom morzsolódik szét a porban, vagy egy bogár lehel utolsót, mert megölte a lépted! Vagy egy ottfelejtett gyermekjátékszer reccsen a lábad alatt. Tönkretetted. Vannak azonban nemcsak öntudatlan járókelők, hanem szeszélyesek és rosszindulatúak is. Vannak igét taposó emberek is.
Mennyi igét taposnak el emberek a templom utáni beszélgetésben! Valaki szeretné folytatni azt, ami a templomban történt, visszhangot szeretne adni Isten hangjára s te egy megjegyzéssel torkára forrasztod a szót s visszarántod a porba, melyből a templom felemelte.
Lehet igét taposni egy gúnyos megjegyzéssel, sőt egy csendes mosollyal is. Mindkettőből az úgynevezett felvilágosodott ember szól és bélyegzi elmaradottságnak az ige komolyan vevését. Lehet igét taposni a tudomány álarcában is.
Ne taposd az igét! Ne gázolj bele Isten vetésébe! A taposó ember a Sátán csatlósa. De ne engedd taposni sem az igét! Kelj védelmére bátor bizonyságtétellel. Más számára is megmented az igét, ha magadnál nem engeded eltaposni. 4. Ellensége az igének az állhatatlanság is.
A második fajta föld örömmel fogadja az igét, érzelmi visszhangja van tehát nála az igehirdetésnek. Az érzelem Isten drága ajándéka. Színt és ízt ad az életnek. Isten azonban dísznek szánta az érzelmet, nem fundamentumnak. Az érzelem nem tartósítható. Él s ezért változik. Kísértése az, hogy ideig való. Ezért van az, hogy az érzelmi beállítottságú emberek csak egy ideig hisznek. Az érzelemben ugyanis mindig van valami én központúság. Ez az oka annak, hogy mihelyt nyomorúság, vagy üldözés támad az ige miatt, azonnal megbotránkozik, én-sérelemnek érzi az ige miatti kellemetlenséget s ez lehűti őt. Érzelmi életének holtpontjain nem tud átlendülni, ezért nem tud kitartani s állhatatlansága megöli az igét.
Ne légy hát állhatatlan! Ne nagyold el az igeolvasást, ha emberileg kevés is rá az időd.
Ne hagyd abba az igeolvasást, ha nem is jelent számodra az ige semmit. Olyan ez, mint az étvágytalan gyermek esete. Azért nem eszik, mert nincs étvágya s azért nincs étvágya, mert nem eszik. Az orvosság tehát csak az, hogy ennie kell.
Ne hagyd abba az igének való engedelmességet sem, még akkor sem, ha emberileg előre nem látod értelmét s Isten még nem mutatta meg látásban hited igazságát! Nem érdemes félig keresztyénnek lenni. Nem érdemes csak egy ideig hinni. 5. Ellensége az igének a gond is.
A gondot össze szokták téveszteni a gondoskodással. A gondoskodás Isten akarata szerinti velejárója az életnek, a gond Isten akaratával szemben vállalt fölösleges életteher. A gondoskodás engedelmesség Isten iránt, a gond engedetlenség Istennel szemben. Amaz mindig aktív, emez tétlen. Amaz az élet elősegítője, emez élet-ellenség, fojtó köd, mely a ma napsütését eltakarja a holnap felhőivel.
A gond ellensége az igének, mert hitetlenség. Nem tud hinni Isten ígéreteiben. Nem veszi komolyan az igét. Bizalmi válság van közte és Isten között. Hazuggá tette Istent. /I. Ján. 5,10./ A gond e világ szerelme. Az ilyen ember előtt ködbe borul az üdvösség s értelmetlenné válik az üdvösségről szóló ige. A gond az ember függetlenségi törekvésének gyümölcse. Függetleníteni akarja magát Istentől. Aki pedig Istentől távolodik, az igétől is eltávolodik. Gond és ige épp úgy nem fér meg, mint a búza és tövis. A ki nem irtott tövis menthetetlenül megöli a búzát. A magára hagyott búza-tövis harcban mindig győz a tövis. 6. Az ige ellensége a gazdagság és gyönyörűség.
Mind a kettő a vágyak birodalmába tartozik. A vágyakat általában ártatlannak tartja a világ, az ige azonban azt mondja, hogy a kívánság megfoganván bűnt szül. /Jak. 1,15./ A példázat két vágy veszedelmére hívja fel a figyelmet. Az egyik a meggazdagodás, a másik a gyönyörűség vágya. Ez a vágy két területet akar felszabadítani Isten uralma alól: a gazdasági életünket és a szórakozásainkat. Isten azonban nem hajlandó osztozni az uralmán. Ha nem szólhat bele mindenbe az életünkben, akkor elhallgat. Ezért ellensége az igének a meggazdagodás és a gyönyörűség vágya. Még pedig rettentő ellenség. Lassan öli meg az igét.
Apránként megfojtja, mint a gyom a nemes növényt, a tövis a búzát.
A példázat végén Jézus felkiált. Nem csendes hangon vonja le a tanulságot, hanem hangos szóval kiált: Akinek van füle a hallásra, hallja! Így kiáltok én is bele az életedbe: Ne légy az ige ellensége, hanem becsüld meg azt, mint egykor Sámuel, aki egy igét sem hagyott a földre esni! Ámen.

Csak bűnösöknek!
Időpont: 1961. június 18. Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnap
Helyszín: Gy őr - Öregtemplom
Alapige: Lk 7,36–50 Kéré pedig őt egy a farizeusok közül, hogy ő vele egyék; annakokáért bemenvén a farizeus házába, leüle enni. És ímé a városban egy asszony aki bűnös vala, mikor megtudta, hogy ő a farizeus házában leült enni, hoza egy alabástrom szelence drága kenetet. És megállván hátul az ő lábainál sírva, könnyeivel kezdé öntözni az ő lábait, és fejének hajával törlé meg, és csókolgatá az ő lábait, és megkené drága kenettel. Mikor pedig ezt látta a farizeus, aki őt meghívta, monda magában: Ez, ha próféta volna, tudná ki és miféle asszony az, aki őt illeti: hogy bűnös. És felelvén Jézus, monda néki: Simon, van valami mondani valóm néked. És az monda: Mester, mondjad.
Egy hitelez őnek két adósa vala: az egyik adós vala ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel.
És mikor nem volt nékik miből megadni, mind a kettőnek elengedé. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban? Felelvén pedig Simon, monda: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus monda néki: Igazán ítéltél. És az asszonyhoz fordulván, monda Simonnak: Látod-é ez asszonyt? Bejövék a te házadba, az én lábaimnak vizet nem adál: ez pedig könnyeivel öntözé az én lábaimat, és fejének hajával törlé meg. Engem meg nem csókolál: ez pedig az időtől fogva, hogy bejöttem, nem szünt meg az én lábaimat csókolgatni.
Olajjal az én fejemet meg nem kented: ez pedig drága kenettel kené meg az én lábaimat.
Minekokáért mondom néked: Néki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.
És monda annak: Megbocsáttattak néked a te bűneid. És akik együtt ülének vele az asztalnál, kezdék magukban mondani: Ki ez, hogy a bűnöket is megbocsátja? Monda pedig az asszonynak: A te hited megtartott téged. Eredj el békességgel!
Ima: Magasztalunk téged, Atyánk, hogy Jézus Krisztust, a te Fiadat azért küldted e világba, hogy megtartsa a bűnösöket. Engem is. Kérünk, mutasd meg nekünk sok és rettenetes bűnünket, elveszett és elkárhozott állapotunkat, s ragyogtasd fel előttünk Krisztusban megjelent kegyelmedet, hogy el ne felejtsem, ki voltam megkegyelmezés előtt, s kinek kell lennem a megkegyelmezés után, hogy így örökkön zengjem a hálát itt és egykor majd odafenn örökké.
Ámen. Évtizedekkel ezelőtt az oxfordi ébredési mozgalom kiadásában jelent meg egy könyv, amely a maga idejében nagy feltűnést keltett, és óriási elterjedésnek örvendett. A könyv címe ez volt: Csak bűnösöknek! A mai vasárnapra, a Szentháromság utáni harmadik vasárnapra, anyaszentegyházunk oltár előtti felolvasásra és az igehirdetés alapjául is olyan igét jelölt ki, amely fölé nyugodtan oda lehetne írni ezt a nagy feltűnést keltő címet: Csak bűnösöknek! Az oltár előtti ige egy bűnös férfi megtéréséről beszél, az igehirdetés alapjául kijelölt ige pedig egy bűnös nő megtérését állítja elénk. Mindkét ige olyan, hogy a nyárspolgári erkölcsösség csak botránkozni tud rajta, de a bűnösöknek, akik bűneik terhe alatt roskadoznak, felragyog szemük, mikor hallják. Nekik evangélium, a nem bűnösöknek csak botránkozás.
Nem tudom, testvérem, hogy a te számodra ez az ige botránkozás-e vagy evangélium. Azt azonban tudom, hogy ezt a kérdést számodra az dönti el, fel tudsz-e sorakozni Pál apostol mögé, aki azt mondja: a bűnösök között első vagyok én. A legnagyobb bűnös. Le tudsz-e térdelni Jézus lába elé, a mellé a gonosz, parázna, bűnös, falurongya mellé, és mered-e kérni vele együtt bűneid bocsánatát? János evangéliuma 8. fejezetének tanúsága szerint egyszer Jézus elé odavittek egy tetten kapott bűnös asszonyt. A törvény szerint meg kellett volna az asszonyt kövezni. Az asszony várta is ezt az ítéletet, Jézus azonban odafordul azokhoz, akikben az ítéletnek ez az indulata lobogott, és azt mondja nekik: aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ! – és akkor azt olvassuk a történetben, hogy azok között, akik nagy álszent farizeizmussal odacipelték és halálra szánták ezt az asszonyt, egyetlenegy sem volt, aki Jézus színe előtt merte volna vállalni az első kődobás jogát. Vagyis azt: én nem vagyok bűnös!
Testvérem! Vajon mered-e vállalni Jézus Krisztus színe előtt itt e templomban azt, hogy én pedig nem vagyok bűnös!? Azt énekelted az előbb: én Istenem, én bűnös ember, itt állok szent színed előtt. Igazat mondtál, mikor ezt énekelted? Ha igazat mondtál, akkor neked szól ez a történet, mert odasorolod magad a „csak bűnösök” közé. Ha azonban képmutató farizeus módon dörgölöd kezedet, és pálcát törsz emberek felett, hívják azokat akár Paulusnak, akár névtelen bűnös asszonynak, akkor tégy le arról, hogy ez az igehirdetés neked bármit is fog jelenteni. Mert ez az ige és igehirdetés csak bűnösöknek szól.
Az a történet, mely a mai igehirdetés alapját képezi, Lukács evangélista gyűjtéséből való.
Egyedül csak a Lukács írása szerint való evangéliumban van feljegyezve. Ebben a történetben három nagy szenzáció van: egy farizeus meghívja Jézust magához ünnepi ebédre. Aki ismerős kicsit a Bibliában, az tudja, hogy abban az időben hogyan néztek a farizeusok Jézusra. Igaz, okuk is volt arra, hogy tartózkodó álláspontot foglaljanak el vele szemben. Jézus nagyon keményen beszélt a farizeusoknak és a farizeusokról. Közülük egy mégis fittyet hány arra, hogy mit fognak majd mondani magatartásához farizeus társai. Nem tudjuk, miért, egy bátor elhatározással ezt a megvetett Jézus Krisztust meghívja magához ebédre. Ez az első szenzáció.
Nem kisebb szenzáció a másik sem, hogy Jézus ezt a meghívást elfogadta. Tudja, hogy a farizeusok hogyan gondolkoznak róla, hogy megvetik, halálra szánták, csak az alkalmat várják gyilkos tervük végrehajtására. E meggyőződésében a meghívó farizeusnak magatartása is megerősíti. Igaz, elismerésre méltó, hogy mégis meg meri hívni magához Jézust, viszont a keleti vendéglátás szokásának elengedhetetlen minimumát sem adja meg Jézusnak. Mikor megérkezik, nem ad vizet lábának megmosására, nem csókolja meg az üdvözlés békecsókjával sem. Nem keni meg haját olajjal, pedig ezek olyan kellékei a keleti vendéglátásnak, amelynek elmulasztása súlyos illetlenség, hogy enyhén fejezzem ki magamat. Jézus is szóvá teszi ezt.
Úgy látszik, a meghívó farizeusnak az a meggyőződése, hogy Jézus tartsa megtiszteltetésnek azt, hogy ő hajlandó meghívni magához, s vele együtt asztalhoz ülni. Jézus ezt a megalázó meghívást is hajlandó elfogadni.
A harmadik, a legnagyobb szenzációja e történetnek, a bűnös asszony megtérése. Lehet, hogy ez az ebéd szóbeszéd tárgyát képezte a városban. Emberek sokat beszéltek róla, mindenkit minden érdekelt. Kikérdezhették még a szolgákat is, kik a vendégek, hogyan ültek az asztalnál, milyen ételeket szolgáltak fel, azután fantáziájukkal színesítették, gyarapították a híranyagot.
Leginkább azonban az érdekelhette őket, hogyan történt ennek a bűnös asszonynak megtérése.
Akik nem voltak szem- és fültanúi az esetnek, azok legfeljebb csak külsőségeit tudták elmondani, nekünk azonban ezek az igék betekintést engednek abba is, hogy ez a megtérés belülről hogyan oldódott meg. 1. Megtérése bűnbánattal kezdődik!
Azt olvassuk a 38. versben: az asszony „megállván hátul az ő lábainál sírva, könnyeivel kezdé öntözni az ő lábait, és fejének hajával törlé meg, csókolgatá az ő lábait, és megkené drága kenettel.” A sírás, a hajlebontás, a kibontott haj keleten a gyásznak jele volt. Az asszony valakit gyászolt. Vajon kit gyászol? Önmagát, elrontott életét siratja. Valószínű, nem itt kezdődött az önmaga felett való megkeseredés, bűnének megbánása, csak itt először kerül nyilvánosságra. Ki tudja, előtte már hányszor furdalta lelkiismeretét, aztán megnyugtatta lelkiismeretét, s egy időre megint nem volt benne semmi nyugtalanság bűnös élete miatt. Múlt az idő, egyik esztendő a másik után, s talán ő is megállt egyszer csendesen szobájában a tükör előtt, s elnézegette magát, észrevette arcán az első ráncokat, az ifjúság piros rózsájának lehervadását arcáról, s rádöbbent: mi lesz velem, ha megöregszem? Eldobott, megtaposott rongy, és siratni kezdte elveszett életét. Talán ha lépteket hallott ablaka alatt, s megállt valaki ajtaja előtt, felszárította könnyeit, megfésülködött, rendbe szedte magát, s újra ő volt a városka legvidámabb, legkacagóbb asszonya.
Egyszer találkozott Jézus Krisztussal, és megtörtént vele az, ami eddig nem történt meg, pedig bizonnyal el akarták már sokan végezni benne ezt a munkát. Hányszor próbálhatták útját állni a lejt őn való csúszásának, ki szeretetből, féltésből, ki kemény szóval, dorgáló beszéddel próbálta a maga ítéletét megfogalmazni előtte, nem tudott nála semmi eredményt elérni.
Kemény szívéről lepergett minden dorgáló szó, figyelmeztető intés. Egyszer aztán Jézussal találkozott, nem tudjuk hol, hogyan, mit kapott tőle, de akkor az elrejtett bűnbánat, önmaga felett elrejtett keserűség, önmaga gyászolása, amit eddig olyan eredményesen komédiázott el a világ előtt, az egyszerre előtört, mint ellenállhatatlan szökőár szíve mélyéből. Bűne elbírhatatlanná vált. Most nem törődött azzal, mit fognak mondani, nem törődik emberek véleményével, őszintén gyászolja omló könnyeivel elrontott életét.
Testvérem! Ha te úgy gondolkozol, mint a vendéglátó farizeus, s nyárspolgári erkölcsi fölényeddel nézed a cégéres bűnösöket, hadd mondjam meg neked: erkölcsös farizeus, ne ítélkezz, hogy ítéltessél! Mit tudod te azt, hogy mi van annak a cégéres bűnösnek szívében? Te csak azt láthatod, amit az emberi szem láthat, és az téged megbotránkoztat, Jézus azonban látja azt is, amit más nem lát, csakő. Bűnös testvérem, te pedig ne alakoskodjál tovább, ne akard becsapni önmagadat és másokat. Engedd, hadd törjön fel szíved mélyéből a magad felett való ítélet, elrontott életed felett való könnyeid. Kár minden percért, mellyel vissza akarod fojtani. 2. Megtérése a szabadulás elszánt akarásával folytatódik.
Az asszony szabadulni akar bűneitől. Nincs tartós jóérzés a bűnben, de nincs tartós szabadulás sem a magunk erejéből. Az asszony is, ki tudja, hányszor akart szabadulni bűneiből, de nem sikerült. Egyszer a teste, vére gáncsolta el, máskor a pénztelenség gondolata kényszerítette a bűnök útján való továbbhaladásra, a régi bűn bénító tehetetlensége sodorta tovább a lejt őn, és nem tudott már megállni. Egyszer világosan megláthatta, ha van valahol megoldás, szabadulás a bűn bilincseiből, az csak Jézus Krisztusnál lehetséges. Nem tudjuk, hol találkozott Jézussal, mit hallott tőle, talán a tékozló fiú történetéről, az elveszett bárányról vagy elgurult drachmáról hallott, de úgy érezte, neki mindenáron Jézus Krisztushoz kell mennie.
Lehet, hogy első gondolata az volt, hogy úgy megy Jézushoz, mint Nikodémus. Majd megtudja, Jézus hol tölti az éjszakát, s éjjel, mikor már mindenki pihenni tér, megzörgeti ablakát, és kérni fogja tőle a négyszemközti beszélgetést. Nikodémus is ezt csinálta. Úgy érezte, már nem várhat tovább, nem tudja, Jézus útja merre fog kanyarodni, most itt van, most a farizeus házában van, de azt sem tudja, már délután nem fog-e útra kelni. Most vagy soha! Vagy most találja meg, vagy elveszíti szeme elől. Valami kemény elszántság lett úrrá felette, megy Jézushoz. Elindul fényes nappal a farizeus háza felé. A kapuban azonban útját állhatták a farizeus szolgái, ismerik kiféle, mit keresne ez itt náluk? Nincs itt semmi keresnivalója, takarodjon innen! Az egyik talán szép szóval, a másik kemény, dorgáló beszéddel, talán kezének taszító mozdulatával akarja elkergetni, de nem bírnak vele, szíve mélyén olyan erős a vágy, hogy talán ellenállhatatlan életösztönnel félrelöki a kapuból a szolgát, és utat tör magának a belső szobához. Ott sem fogadja más, csak gyilkos tekintetek. Talán odabenn udvariasabbak, s nem merik hangos szóval kiutasítani, de ha pillantással ölni lehet, szemük sugara menten megölné a bűnös asszonyt. Nem törődik vele, neki Jézushoz kell menni! Mindenen, mindenkin keresztülgázol azért, hogy hozzá juthasson.
Testvérem, aki talán úgy gondolod, Jézus Krisztus a tiéd, s te Jézus Krisztusé vagy, vigyázz, ne akard Jézus Krisztust a magad számára lefoglalni. És bűnös testvér, akinek szíve mélyén ott dereng valami felismerés, hogy csak Jézus Krisztusnál van szabadulás, ne engedd magadat visszatartani, szállj szembe mindenkivel, taszíts félre mindenkit és mindent, aki téged ebben meg akar akadályozni, mert ennél fontosabb, életbevágóbb dolgod nincsen a világon! El ne felejts két dolgot: az erőszakosoké a mennyek országa! A másik: aki énhozzám j ő, azt semmiképpen ki nem vetem! Mind a kett őt Jézus Krisztus mondta, akire neked egyes-egyedül van szükséged e világon. 3. Megtérése a kegyelem hitben való megragadásával éri el tet őpontját.
Valamit világosan lát az asszony, hogy kett őre van szüksége: bűnbocsánatra a múltra, erőre a jövőre. Egyiket sem tudta eddig megtalálni. Emberektől nem kapott kegyelmet.
Kihasználták, elítélték, félrerúgták. Önmagából nem telt erő. Mint a fel-feldobott kő, újra és újra visszahullott a földre, melyről szeretett volna szárnyra kelve elrepülni. Se bűnbocsánat, se erő!
Valamije van azonban ennek az asszonynak, hite, mégpedig csodálatos hite. Jézus mondja: „hited megtartott tégedet!” Ez az asszony nem azért megy Jézushoz, hogy leboruljon előtte, és megmondja: Uram, én az utolsó vagyok a városban, könyörülj rajtam, bocsáss meg nekem, tisztíts meg, adj új életet! Nem! Az asszony nem könyörögni megy, ő előre viszi a hála kenetét.
Hálát adni megy Jézushoz, és leborul lába előtt. Mindenki más, akihez így hozzányúlna kezével, rúgna egyet rajta, Jézus védelmébe veszi. Mindenki más elítélné szemtelen erőszakoskodásáért, Jézus megbocsát neki, és új élettel ajándékozza meg. Csodálatos ez asszonynak előlegzett hite, melyet Jézus igazol.
Akik ott vannak körülötte, nem tudják ezt megérteni. Elsősorban a vendéglátó házigazda.
Jézus egy példázattal akarja megmagyarázni, s elmondja a nagyon egyszerű magyarázatát. Egy hitelez őnek két adósa volt. Az egyik kisigényű lehetett, csak ötven pénzzel kellett segíteni rajta.
A másik nagystílű ember, 500 pénzre volt szüksége. Mind a kettő fizetésképtelen, csődbe jutott.
Mikor őszintén feltárták a hitelező előtt szomorú helyzetüket, a hitelezőnek megesett rajtuk szíve, elengedte tartozásukat, s elkárolta a kölcsönadott pénzt. Jézus most azt kérdezte a farizeustól: mit gondolsz, Simon, melyik szereti jobban a hitelez őt a két adós közül? Józan gondolkodású ember nem tud mást felelni erre a kérdésre, csak azt, amit a vendéglátó farizeus is felelt: az, akinek többet engedett el. Látod, látod – mondja Jézus –, te elfelejted azt, hogy nincsen olyan ember, aki ne lenne Istennek adósa! Az egyik 50, a másik 500 pénzzel, elfelejtkezel, hogy a bűnök bocsánatáért mennyi hálával tartozol Istennek s annak, aki neked ezt a bűnbocsánatot szerezte, nekem. Aztán odafordul az asszonyhoz, s azt mondja: „megbocsáttattak néked a te bűneid!”
Testvérem! Akár olyan valaki légy, akit tiszteletben tart ez a világ, talán erkölcsi mintaképnek állít mások elé, akár olyan vagy, akitől óva int, mint pestistől, ragályos bűnfertőző embertől, vedd tudomásul, hogy nincs ember, aki ne lenne rászorulva Isten kegyelmére.
Farizeus, vigyázz, megelőznek! Bűnös, a kegyelem mindig nagyobb, mint a bűn! Te, aki úgy gondolod, veszve van minden, Isten előtt életed egészen elveszett, halld meg a hívást: Az embernek fia azért jött, hogy megkeresse és megtalálja azt, aki elveszett! Nem azt, aki eltévedt, sem azt, aki abban a veszedelemben van, hogy el fog pusztulni, hanem azt, aki már elveszett.
Akinek ügye emberileg be van fejezve, a menthetetlen, a halál karmai közé jutott. Isten kegyelme mindig nagyobb, mint a te és az én bűnöm. 4. Megtérése a hálában tartósul.
Az utolsó, amiről még beszélnünk kell, hogy ennek a bűnös asszonynak megtérése a hálában tartósul... Háláról beszél Jézus, amikor a példázatot elmondja a vendéglátó házigazdának. Hála érződik ki a szegény bűnös asszony egész magatartásából. A hála azonban csak akkor segít rajtunk az új életben, ha tartós a hála. Megtérni könnyebb, mint megmaradni a megtérés keskeny útján. Sokkal könnyebb megtérni, mint újjászületetten élni. Csak a hálás tud megmaradni. A hála ereje mindig a bűn nagyságától függ.
Vajon volt-e e szegény asszony megtérésének következménye? Erre a Biblia nem ad feleletet. Nincs többé szó róla. Az a gondolat, hogy ez a bűnös asszony lett volna a későbbi Mária Magdolna, az csak emberi elképzelés, fantázia, melynek a Bibliában nincsen alapja.
Nem mondom, hogy nem lehetséges, de nincs neki semmi bibliai alapja. Annak azonban, hogy ez az asszony nem esett vissza bűnébe, annak bibliai fundamentuma van. Mikor Jézus azt mondja: a te hited megtartott téged, akkor a mondatban egész különleges hangsúlyt kap a múlt idő. Jézus Krisztus nem úgy néz életére, hogy majd meg fog térni, Jézus mint lezárt folyamatot hirdette néki a megtartatást. Megtérése egész életén keresztül ki fog tartani. Ez a tény. Nagy a valószínűsége annak, hogy az a Lukács evangélista, aki olyan pontosan utánajárt mindennek, s egyedül tartotta feljegyezni valónak a bűnös asszony megtérésének történetét, az hírt szerzett volna arról is, ha az asszony visszaesik bűnébe, s amennyire hűséges, igaz történetíró, azt is megírta volna.
Testvérem! Csak bűnösöknek szólt ez az ige és igehirdetés! Nekem. Szeretném hinni, hogy neked is szólt. Farizeus, neked is kegyelem kell! Bűnös, nagyobb a kegyelem, mint a te bűnöd!
Csak bűnösöké a kegyelem! Csak Krisztusé a hála! Csak Istené a dicsőség!
Ámen. Ima: Urunk, Jézus Krisztusunk! Hálát adunk néked azért, hogy te a bűnösök barátjának bizonyultál, és nem tiltakoztál az ellen, mikor ezzel csúfoltak téged. Köszönjük, hogy nem azért jöttél e világra, hogy az igazakat hívjad magadhoz, kikeresd a szenteket, s azokat, egybegyűjtsd, és őket vidd fel a te dicsőségedbe. Ó, akkor üres kézzel kellett volna visszamenned, s nekem sem lenne helyem a te országodban. Köszönjük, hogy bűnösökhöz jöttél, az utolsókhoz, a senkikhez, az országút csavargóihoz, az éjszaka pillangóihoz, a bűnösökhöz, a halálos veszedelembe jutottakhoz, akik felett eltöretett a pálca a közvélemény meg maguk ítélete szerint is. Bűnösöknek egyetlen reménysége, Úr Jézus Krisztus, köszönjük neked, hogy szabad hozzád menni, hogy te, a tiszta, nem utálsz minket, hozzád érhetünk, nem taszítasz el, nem tiltakozol ellene, nem mondod: ne nyúlj hozzám, ne szennyezz be engem.
Hálát adunk, hogy engeded, hogy leboruljunk lábaid elé, könnyeinket elsírjuk, könyörgésünket elmondjuk, és hálánkat elrebegjük.
Köszönjük, hogy szabad ezen a vasárnapon is így leborulni előtted, s könyörgünk azért, hogy kínos kereszted ára rajtunk ne vesszen kárba. Kérünk, áldd meg anyaszentegyházunkat, annak igehirdetését szerte a világon, add, hogy szóljon a bűnösöknek az evangélium.
Könyörgünk, áldj meg minket, és őrizz meg e vasárnap további óráiban is, és a hétköznapok forgatagában, és hálás hitünk engedelmes szolgálatával.
Áldd meg, kérünk, szeretteinket kegyelmeddel, hogy mi együtt tudjunk odamenni hozzád bűnösökkel és megkegyelmezettekkel. Könyörgünk, áldd meg kegyelmeddel hazánkat, városunkat, világunkat, jövőnket, hogy emberek, akiknek felelős helyen kell megállaniuk és helytállniuk, hadd tudják magukat mindig rád szorulónak, bűnösnek, vezetésed alatt meghajlónak, megkegyelmezettnek tudni, s legyen neked így is dicsőség mindörökké.
Ámen.

Bűnösöké a kegyelem Lukács 7,36-50
Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnap 1953. június 21.
A felolvasott történet Lukács evangélista gyűjtéséből való. Egyedül őnála található. Vajon miért vette fel Lukács ezt a történetet az evangéliumába? Bizonnyal azért is, mert azt a ritka esetet örökíti meg, hogy egy farizeus meghívta Jézust magához vendégségbe. Igaz ugyan, hogy a vendégnek kijáró udvariassági szertartásokat nem csinálja meg, ennyire már nem ereszkedik le Jézushoz, de az is nagy dolog, hogy meg meri hívni magához s ezzel szembe mer helyezkedni az egész farizeusság ellenséges magatartásával. Ha ez lett volna döntő szempont a felvételnél, akkor bizonnyal ezt hangsúlyozta volna ki az elbeszélésben, a történetben azonban a hangsúly nem Simon farizeuson van, hanem a bűnös asszony megtérésén. Nagy dolog, hogy Jézus még az ellenségeire is hatást gyakorol, de sokkal nagyobb az, hogy a város közismert bűnös asszonya megtér. Szenzáció volt a városka számára, hogy Simon farizeus meghívta Jézust vendégségbe, szenzáció volt az is, hogy Jézus elfogadta a meghívást, de a legnagyobb szenzáció mégis az volt, hogy a város legutolsó asszonya, egy utcanő megtért. Ez az esemény háttérbe szorítja Simont és az egész vendégséget. Napirendre térnek felette, de a bűnös asszony megtérése közbeszéd tárgya marad. Sokat beszéltek róla. A legapróbb részleteket is megtárgyalták. De természetesen csak a külső dolgokat észlelhettek, azt, ami magában a bűnös asszonyban ment végbe, nem láthatták. Minket azonban minden külső történésnél jobban érdekel a megtérésnek ez a belső története. Próbáljuk megrajzolni ennek a bűnös asszonynak a megtérését erről a belső oldalról szemlélve! 1. A bűnös asszony megtérése bűnbánattal kezdődik. „Könnyeivel kezdé öntözni az ő lábát és fejének hajával törlé meg.” Ezt írja róla az evangélista. A könnyet a fájdalom sajtolja ki a szívből, a kibontott haj a gyász jele, ez az asszony tehát bánatban van. Nem itt kezdődik a bánata, csak itt lesz először emberek előtt nyilvánvalóvá. Eddig csak titokban sírt. Az emberek előtt ő volt a város legledérebb, legkönnyelműbb, legmulatósabb, legkacagóbb asszonya, mikor azonban senki sem látta, egyszerre megváltozott az arca. Maga elé meredt, arcán megjelentek a ráncok, szemébe kiült a kétségbeesés, s egyszerre megrázta testét a zokogás. Siratta önmagát, tönkretett életét. Megrázkódott. Utálattal, s undorral gondolt a szennyre, amelyben élt. Ha azonban lépteket hallott, gyors mozdulattal törölte le a könnyeit, szedte rendbe a haját, simította végig a ruháját, erőltette arcára a mosolyt, s mire belépett hozzá valaki, megint a régi, ragyogó kedvű, könnyűvérű asszony volt.
Ki tudja, hányan akarták már benne a bűnbánatot felébreszteni! Magyarázták neki, hogy tönkreteszi magát, szidtákőt, de mindhiába. Az érvek leperegtek róla, a szidásra fittyet hányt, vállat vont, s daloló tánclépésekben lejtett tovább lefelé a lejtőn. Egyszer azonban találkozott Jézussal. Nem tudni, hol. Nem tudni, mit látott, s mit hallott tőle. Az azonban bizonyos, hogy megérezte benne a szeretetet a bűnösök, az elrontott életűek felé. Mit kapott ő eddig az emberektől? Előbb gyönyört, azután pénzt, azután szidást, majd megvetést. Ezzel dacolt, de a szeretet megtörte a szívét. A bűnbánat eddig rejtegetett forrása egyszerre kitör a szíve mélyéből, s ráömlik Jézus lábára.
Erkölcsös farizeus, ne törj pálcát a bűnösök fölött! Te csak azt látod, ami a szem előtt van, Jézus azonban azt is látja, ami a szívben van. Te csak a konok bűnözőt látod, Jézus a bűnbánat titkon sírt könnyeit is látja. Te a bűnöst, Jézus a szenvedőt látja.
Te pedig, szegény bűnös, ki szenvedsz elrontott életed fölött, ne alakoskodj tovább! Sírd el Jézus előtt bűnbánatod könnyeit! Így kezdődik az új élet. 2. A bűnös asszony megtérése a szabadulás elszánt akarásával folytatódik.
Nincs olyan bűnös, aki tartósan jól érezné magát bűneiben. Nincs olyan bűnös, aki ne akarna szabadulni bűneitől. De nincs olyan bűnös sem, aki a maga erejéből szabadulni tudna a bűneiből. A bűnnek az az átka, hogy mindig új bűnöket szül. Szaporább, mint a legszaporább kártevő rovar. Kifog minden nevelési rendszeren, erőtelen vele szemben minden nagy akarás, a legünnepélyesebb fogadalmakat is lábbal tiporja. Bizonnyal nincs senki sem ebben a gyülekezetben, aki ezt velem együtt saját maga is meg nem tapasztalta volna. Vagyunk azonban ebben a gyülekezetben olyanok is, akik azt is megtapasztaltuk, hogy Jézus ma is szabadító.
Ezen a lelki folyamaton ment keresztül a bűnös asszony is. Ki tudja, hányszor próbált új életet kezdeni, de mindig visszarántotta valami. Egyszer a teste és vére, máskor a pénztelenség nyomorúsága, majd múltjának akaratot bénító tehetetlenségi nyomatéka. Szeretett volna felemelkedni a fertőből, de fel-feldobott kőként hullott vissza mindig a földre. Egyszer volt valami találkozása Jézussal. Megsejtett valamit abból, hogy itt a szabadító s ekkor összeszedte minden maradék erejét és a fuldokló életért harcoló elszántságával megragadta a kínálkozó alkalmat mondván: Ha törik, ha szakad, Jézushoz kell jutnom! Csak erőszakoskodással tudta célját elérni. A farizeus házában szolgák állták útját. Félrelökte őket. Az ebédlőszobában gyilkos tekintettel mérték végig. Nem törődött velük. Célegyenest ment oda, ahol Jézus - keleti szokás szerint - az ebédlő asztal mellett egy kereveten feküdt.
Te, Jézussal együtt érkező farizeus, ne foglald le Jézust a magad számára, ne zárd el a szabadítót a bűn foglyai elől! Te pedig, szegény bűnös, ne engedd magad visszariasztani! Használj fel minden kedvező alkalmat, s árkon- bokron, tűzön-vízen, embereken, magadon és másokon is keresztülgázolva, erőszakoskodj oda Jézus lábaihoz!
Maga Jézus mondotta, hogy a mennyek országát az erőszakoskodók ragadják el (Máté 11,12). 3. A bűnös asszony megtérése a kegyelem, hitben való megragadásával éri el tetőpontját.
A bűnös asszonynak kettőre volt szüksége: Bocsánat a múltra és erő a jövőhöz. Ha életkörülményeire és önmagára nézett, nem hitte, hogy ez lehetséges. Az emberektől nem kapott kegyelmet, önmagából pedig nem tudott kicsiholni erőt. Mikor Jézussal találkozott, egyszerre felébredt benne a hit. Ezért mert Jézushoz menni.
Tudta, hogyha mindenki rátámad is Simon farizeus házában, Jézus védelmébe fogja venni. Olyan erős volt ebben a hite, hogy már előre viszi a hála drága kenetét is. Még nem is hangzik el fölötte a kegyelem drága igéje, máris hálacsókkal illeti a Jézus lábát. Előbb hisz benne, előbb hálás érte, s csak azután kapja meg érzékelhető módon: „Megbocsáttattak néked a te bűneid” (48. v.). Mire alapítja ezt a hitét? Jézus magatartására. Ha bárki máshoz nyúlt volna a bűnös asszony a vendégseregben, mind felszisszent volna, s ijedten húzta volna el a lábát. Félt volna, hogy rossz hírbe keveredik. Jézus azonban nem rúgta el magától a szegény bűnöst, védelmébe veszi a házigazdával és a vendégekkel szemben, majd nyíltan feloldozza, s így bocsátja el: „A te hited megtartott téged” (50.v.).
Te, Jézus közelében levő, erkölcseidre és hitedre kényes farizeus, vigyázz, mert Jézus megszégyenít téged a „nagy” bűnösök hitével és a gonoszok megelőznek téged a mennyeknek országában! Te pedig, szegény bűnös, ki talán azt hiszed, hogy nálad veszve már minden, hidd el, hogy rád is igaz: „Azt, aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem” (Ján 6,37). 4. A bűnös asszony megtérése a hálában tartósul.
Nagy dolog a megtérés, de sokkal nehezebb a megtérésben való megmaradás. Sokan megtérnek és azután sokan visszatérnek régi gonoszságukhoz. Sokan kapnak kegyelmet, de azután visszaélnek vele, s kiesnek a kegyelemből. A megtérés utáni élethez az erőt a hála adja, a hála ereje pedig attól függ, hogy milyen nagynak érezzük a kapott kegyelmet, a kapott kegyelem nagyságának tudata pedig egyenes összefüggésben van azzal, hogy milyen nagy bűnösnek tudjuk magunkat. Jézus egy egyszerű példázattal magyarázza meg ezt a házigazdának. A példázat két adósról szól, akik mindketten fizetésképtelenek. Az egyik 500, a másik 50 pénzzel tartozik. A hitelező megsajnálja őket, s elengedi az adósságukat. Világos, hogy akinek többet engedett el, az nagyobbnak érzi a kapott kegyelmet, s hálásabb érette, mint a másik! Ez az asszony nagynak érzi a bűnét, ezért érzi nagynak a kegyelmet is, s ezért nem tud betelni a hálával. Ez a hálás szeretet fogja őt megtartani az új életben.
A bűnös asszonyról nincs több szó a Bibliában. Az a gondolat, amit hosszú időn át sokan képviseltek, hogy ez a bűnös asszony lett volna Mária Magdaléna, csak az emberi képzelet szüleménye, melynek nincs bibliai alapja.
Ha nincs is szó arról, mi lett vele ezután, mégis tudhatjuk, hogy megmaradt az új életben. Hiszen Jézus ezt mondotta neki: A te hited megtartott téged! Jézus tehát úgy látta, hogy az asszony hite elég a megtartáshoz.
Ezenkívül pedig, mint említettük, ez a történet Lukács gyűjtéséből való, s ha az asszony később visszaesett volna, biztosan azt is elmondották volna Lukácsnak, s Lukács azt is feljegyezte volna.
Te, kegyességedre büszke farizeus, ne gondold, hogy mivel te botrányos bűnökbe nem estél bele, nem kellett nagy kegyelem ahhoz, hogy Neked is megbocsásson Isten! Te pedig, szegény, csődbe jutott bűnös, hidd el, hogy a kegyelem elég nagy a te adósságod elengedéséhez is, s ha megkaptad, sohse felejtsd el, honnan emelt ki a kegyelem!
A bűnösöké a kegyelem. Krisztusé a hála. Istené a dicsőség. Ámen.

A halál Időpont: 1965. október 3. Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap
Helyszín: Börcs Oltári ige: Ef 3,13-21
Igehirdetési alapige: Lk 7,11-17 Énekek: 593, 216
És lőn másnap, hogy méne Nain nevű városba; és az ő tanítványai sokan menénekő vele, és nagy sokaság. Mikor pedig a város kapujához közelített, ímé egy halottat hoznak vala ki, egyetlen egy fiát az anyjának, és az özvegy asszony vala; és a városból nagy sokaság volt ő vele.
És látván őt az Úr, megkönyörüle rajta, és monda néki: Ne sírj. És oda menvén, illeté a koporsót; a vivők pedig megállának. És monda: Ifjú, néked mondom, kelj föl! És felüle a megholt, és kezde szólni; és adá őt az ő anyjának.
És elfogá mind azokat a félelem, és dicsőíték az Istent, mondván: Nagy próféta támadt mi köztünk; és: Az Isten megtekintette az ő népét. És kiméne ő felőle e hír az egész Júdeába, és a körül való minden tartományba.
Aki figyelemmel énekelte, lelki odafigyeléssel azt a két éneket, amit eddig az istentiszteleten énekeltünk, az világosan megláthatta, hogy mind a két ének a halálról szól.
Milyen jó, hogy nemcsak a halálról szól, hanem arról is, aki a halált le tudja győzni. A halálról csak siralmas énekeket tudnánk énekelni, de a halálgyőző vitézről, Jézus Krisztusról diadaléneket tudunk énekelni. 1./ Embernek nincs hatalma a halálon.
Az a történet, melyet az anyaszentegyház a mai napra, Szentháromság utáni 16. vasárnapra az igehirdetés alapjául kirendelt, arról beszél nekünk, hogy Jézus Krisztus halálgyőző vitéz.
Nem Ő volt az első, aki támadást indított a halál ellen és nem is az utolsó. A halál ellen az ember mindig berzenkedett, berzenkedik és berzenkedni fog, amíg ember lesz a világon. A halál ellen hősi hadjáratot indít sok orvos, aki nemcsak a tudománya, hanem a szíve szerint is az életet akarja szolgálni, de halálgyőző vitéz csak egy volt és nem lesz több, ez az Úr Jézus Krisztus. Nézzük ezt a történetet, mely ebben az igében előttünk áll. Ez a történet világosan megmutatja, hogy az embernek nincs hatalma a halálon. Még valahogyan bele tud törődni az ember abba, hogyha valaki akkor megy el az élet területéről, mikor már érett búzakalászként aláhull a földbe. Azt szokták mondani: öregembernek ez a sorsa. De ebben a történetben nem egy öregember hal meg, hanem egy fiatalember. Nem olyan valaki, aki már leélte életének hosszú évtizedeit, hanem olyan valaki, aki még előtte áll az életnek. Olyan valaki, aki nem fölösleges már ezen a világon, kenyérpusztító teher, hanem olyan valaki, akire még nagy szükség volna ezen a világon. Édesanyja él még, a kenyérkereső édesapa már elment a minden halandók útján. Édesanyja nehéz gondok között nevelte fel őt, hiszen a magára maradt édesanya a gyermekáldást bizony sokszor tehernek és nyűgnek érzi, nem pedig áldásnak. Dolgozott reá, megkereste számára a mindennapi kenyeret és tisztességgel felnevelte. Mikor most a legnagyobb szüksége volna reá, amikor már ereje múlóban van, s mikor fia ereje teljében átvehetné tőle a mindennapi élet kenyérkeresetének minden gondját, akkor köszönt be hozzájuk a halál. Szüksége volna reá, hiszen ő a családnak a fenntartója, ő anyja életének egyetlen értelme. De a halállal nem lehet disputálni. A halállal szemben érveink mind a földre hullanak, mert a halál nem aszerint kopogtat be hozzánk, hogy szükség van-e arra, akit el akar vinni, vagy már csak fölösleges teher a világon. Jön és megy, ahogyan akar és viszi azt, akit akar, és itt hagyja azt, aki talán már nem is akar itt maradni. Nem lehet azon csodálkozni, hogy akkor, amikor elérkezik a temetésnek a napja ennek a családnak életében, nagy részvét veszi körül őket. Jóformán Nain városának egész lakossága ott tolong a koporsó körül. A koporsót annak a kornak szokása szerint nyitva viszik. A sokaságból hányan megnézték a menetben a halott ifjút! Sajnálták, megsiratták, de segíteni nem tudott rajta senki!
Lehet, jószívű emberek, talán szomszédok, ismerősök, közeli, vagy távolabbi rokonok próbálták vigasztalni az édesanyát. Beszéltek arról, hogy fiad elment, de reménységedet ne temesd el vele. Amíg mi vagyunk, házunk a te házad, asztalunk a te asztalod, kenyerünk a te kenyered lesz. Mást és többet adni nem tudnak, mint meleg részvétet a fájdalmas veszteségben és a fájdalomtól megreszkető ajak drága ígéretét. Ez az egyetlen, amit emberek adni tudnak.
Ember a koporsót a temető felé vezető úton megállítani nem tudja, vagy ha megállítja, visszafordítani nem tudja. Erre csak Jézusnak van hatalma ezen a világon. 2./ Jézusnak volt hatalma a halál fölött.
A 13. versben olyan szűkszavúan, mégis olyan sokat mondóan mondja el Lukács evangélista a legnagyobbat, ami történik: „És látván őt az Úr, megkönyörüle rajta, és monda néki: Ne sírj.” Látja őt az Úr akkor is, amikor azt gondolja, hogy nem látja őt, vagy ha látja, nem veszi észre, vagy ha észreveszi, nem törődik vele. Elveszi tőle életének egyetlen értelmét, célját, reménységét, kenyérkeresőjét. Látja nemcsak a gyászt, ami egy édesanya egyetlen gyermekét takarja, hanem az ürességet is, ami az egyetlen fiú után a gyászházban marad. Látja és megkönyörül rajta. Óh, mennyien könyörülnek rajta, de úgy senki, ahogyan csak Jézus tud könyörülni. Emberek a legnagyobb könyörületet nem tudják gyakorolni: a fiút nem tudják visszaadni neki.
Jézus könyörül rajta. Miben könyörül? Először is nem abban, hogy fiát visszaadja.
Könyörülete azzal járt, hogy szólt az özvegy és gyászoló édesanyához. Óh, mennyi emberi szó vehette körül azokban a napokban, talán akkor is, amikor halálos betegségben szenvedett a gyermek! Mennyi emberi szó akarta a vigasztalást nyújtani! Jézus sem mond mást neki, csak emberi szót. Igaz, hogy ezt az emberi szót sokan mondották néki, mikor látták halovány orcáját, megtört testét, hányan mondották neki: „Ne sírj!” Vajon, mit érzett ez az édesanya erre az emberi vigasztalásra? Vajon, nem azt érzi-e: könnyű ezt mondani, de nem lehet parancsolni. A könnyeimnek nem tudok parancsolni. Ha megindul odabent a fájdalmak forrása, a könnyem ömlik akkor is, ha uralkodni akarok magamon, ömlik akkor is, amikor talán szégyellem magamat érte. Nem tudnak mást mondani, csak ezt az egyet: „Ne sírj!” Tudjuk, ebben a mondatban mennyi különféle hangsúly lehet. Az egyik talán csak azért mondja, mert mondani kell valamit. Nem tud mást mondani, csak ezt. A másik illendőségből, a harmadik talán megszokásból mondja. Mind hiába. Amikor Jézus mondja, az egészen más. Valamit megérez az emberi szív melegéből belőle. Óh, milyen csodálatosan érzővé tud válni egy fájó emberszív, ha megérzi azt, hogy ez a két szó nem kong, mint valami üres teremben az emberi hang! Ez mélyebbről jön, ebben benne dobog Jézus szíve, mely tele van szeretettel. Pontosan ugyanazt mondja, amit azon a napon, ki tudja, hány száz ember, aki eljött a temetésre, mégis más a hangsúlya, más a visszhangja, más a hatalma. Más, ha Jézus mondja nekünk az emberi szavakat.
Jézusnak volt hatalma a halál felett és ezt a hatalmát szavával mutatta meg.
Ha csak ennyi volna feljegyezve ebben a történetben, akkor is azt mondanánk reá: drága történet. Melyikünk nem szorul rá ebben az életben arra, hogy valaki, aki szereti őt, azt mondja neki, hogy ne sírj! Nemcsak halálesetnél. Nemcsak a temetőjárás, meg a koporsó, a sírhantok váltják ki a sírást belőlünk. Óh, hányszor volna szüksége fájó szívünknek az életben nem koporsó mellett is azt hallani, hogy ne sírj, mikor fáj az élet, mikor az emberek inkább könnyeket okoznak, mint könnyeket törölnek. Óh, hogy rászorulunk arra, hogy mondják nekünk: ne sírj! 3./ Jézusnak van hatalma a halál fölött.
Jézusnak azonban nemcsak volt hatalma a halál fölött, hanem Jézusnak van ma is hatalma a halál fölött. Van hatalma a halál fölött, mert ami egyszer megtörtént Jézus életében, az soha nem egyedülálló eset, az mindig ismétlődő eset. Hogyha Jézus Nainban szembejött egy temetési menettel, akkor mindenki, aki roskadozó léptekkel megy egy előtte haladó koporsó után, számíthat arra, hogy szembejön vele Jézus. Nem mellette megy, nem olvad bele a gyásztisztesség-tevő gyülekezetbe, hanem szembe jön vele. S ha szembejön vele, akkor ma is megszólal. Nemcsak akkor a naini temető felé vivő úton szólalt meg egyszer, ma is megszólal.
Amit ott cselekedett, azt ma is meg tudja cselekedni. Amit egyszer megtett, azt Ő mindig hajlandó megcselekedni. Hadd hívjam fel figyelmeteket arra, hogy az Újtestamentum lapjain három olyan eset van feljegyezve, amely Jézust koporsó mellé állította és mind a háromban a feltámasztás csodáját végezte. Az esetek nem voltak egyformák. Ahány eset, annyi a szín, annyi visszhangja, fájdalma volt. Mikor Jairus hívta el leánya betegágyához, úgy érkezik a betegágyhoz, hogy a kisleányt éppen akkor vitte el a halál, talán pár perccel azelőtt, hogy Jézus odaérkezett. Talán még meleg volt a teste, talán még nem volt egészen megtört a tekintete, de rajta ült a halál.
Mikor a naini ifjú mellett megáll, őt már viszik ki a szülői házból a temető megásott sírjához.
Amikor Lázár sírjánál megáll, akkor már olyan valakinek sírja mellett áll meg, aki négy napos halott. Mindegyik súlyosabb eset, mint az előtte való, de mindegyikben irgalmával, hatalmával támaszt. Jézus irgalmas a fájó szívűhöz és hatalma van a halál fölött. Ez az, ami Jézusban mindig ugyanaz marad. Nekünk nem annál a ténynél kell tehát megállnunk s azon csodálkozni, hogy a halál ma is ugyanaz, ha egy hajlékba beköszönt, a szülő kebeléről leszakasztja az élet virágát, hanem hogy Jézus hatalma és irgalma ugyanaz ma is.
Hát akkor miért nem él vele? Miért csak ez a három eset van feljegyezve a Bibliában Jézus halott-támasztási esetei között? Nem voltak mások, akik meghaltak? Nem voltak szomorú szívű édesapák, özvegy édesanyák vagy hátramaradt szegény testvérek, akiknek könnye megindíthatta volna az irgalmas cselekedetre? Miért kellett eltemetni másokat, miért támasztotta fel ezeket?
Egyet nem szabad elfelejteni és ez az, hogy az idő az Ő hatalmában van. Istennek nem szabhatjuk meg az időt. Őt nem lehet siettetni és nem lehet késleltetni. Kiálthatok hozzá eszeveszett sírással, nem mozdul meg, míg el nem jön az Ő ideje. Mikor Lázár megbetegszik, testvérei utána küldenek valakit Jézusnak, mert tudták merre van, hol tanít. Ezzel az üzenettel küldik: „Uram, ímé, akit szeretsz, beteg.” – és nem jön, két napig ott marad azon a helyen. Mire megérkezik Bethániába, az élő Lázár helyett csak a halottat találja ott. Őt nem lehet sürgetni, nincs jogunk számonkérni sem. Talán Mária és Márta Lázár halálos ágya mellett észbontó fájdalommal felkiáltott: ezt nem vártuk Jézustól! De ezen változtatni nem tudtak. Az idő Isten hatalmában van, Ő akkor cselekszik, amikor elérkezettnek látja az időt.
Jézus ebben a tekintetben semmi kétséget nem hagyott az emberekben. Nyilvános fellépésének első csodatételénél a kánai menyegzőben, megmondta őt sürgető édesanyjának, mikor az felhívta figyelmét arra, hogy elfogyott a bor, hogy a következő pillanatban botrány lehet a lakodalomban, mert nem tudnak bort adni a vendégeknek: - „Nem jött még el az én órám!” Milyen nehéz nekünk elfogadni Mária türelmével, hogy Ő nem késik el sohasem, Ő mindig időben jön. Ha Isten jónak lát ugyanazon a kemény iskolán keresztülvezetni, mint a bethániai hajlék Máriáját és Mártáját, ne felejtsük el: az idő az Ő hatalmában van. Nem az idő parancsol neki, hanem Ő parancsol az időnek.
Ha most magát ezt az esetet akarjuk nézni, akkor azt kell mondanunk: Jézus nem késik a feltámasztással, akár az előbbi pillanatban halt meg a gyermek, mint ahogy Jairus családjában történt, vagy talán egy nappal azelőtt, mielőtt Jézus találkozott volna a koporsóval, mint Nainban, akár több nappal azelőtt, mint Lázár sírjánál. Ez nem döntő tényező. A döntő az, hogy Jézus irgalma, hatalma ma is ugyanaz. Itt nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy Istennél másképpen jár az idő, mint nálunk, embereknél. Így van megírva: „egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap”. (2Péter 3,8). Az idő az Ő hatalmában van, és egyszer mindenkit feltámaszt. Nemcsak azt, aki még ott van betegágyán, nemcsak azt, akit most visznek ki a koporsóban a temetőbe, azt is, aki már régen ott van a sírhant alatt, azt is, akit hiába ásnak ki, szerető családja már csak pár csontdarabot talál a földben, „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll”, amint egy ótestamentumi ember mondotta ezt újtestamentumi világossággal (Jób 19,25).
Vedd tehát tudomásul, testvérem, hogy a naini ifjú története ismétlődő történet. Ez az ismétlődő történet lényegében nem változik azzal, hogy Isten feltámasztó szavát Fia által most mondja-e el, vagy a világ végén fogja elmondani. 4./ Hogyan gyakorolja Jézus a halál fölötti hatalmát?
Most már itt vagyunk ezzel a régi történettel kapcsolatban egészen a mai időben. Ha így áll, hogy Jézusnak hatalma volt, van és lesz a halál felett, akkor felmerül az a kérdés, hogy hogyan gyakorolja Jézus a halál fölötti hatalmát?
Ez a történet világosan megmutatja, hogy nem tőlünk függ, hanem Tőle indul ki és benne találja egyetlen magyarázatát. Ember sok mindent megtett, megtesz és meg fog tenni azért, hogy a halál időpontját kitolja. Néha a halál markából vissza tud valakit az emberi, orvosi tudomány szerezni, drága, halálra szánt embereket, de a halállal szemben mégis tehetetlenek vagyunk. Nem tőlünk függ, hanem Tőle és Benne találja egyetlen magyarázatát. Jézus szava feltámaszt minket. Annyit mond az ifjúnak, akinek koporsóját megállítja a naini temető felé vezető úton: „Ifjú, néked mondom, kelj föl!” /14b. v./ Ez elég ahhoz, hogy felkeljen és visszatérjen az életbe.
Parancsolt. Lehet, hogy első pillanata nagyon furcsának érzi az ember ezt a parancsoló szót. Ez a mondat: „kelj fel!”, értelmében sokféle lehet aszerint, hogy milyen hangsúllyal mondják.
Lehet úgy mondani, mint valami parancsot s akkor a mondatból inkább a hatalmi szó hangzik ki, mint az együttérző részvét. Lehet ezt a mondatot olyan szelíden és kérlelően is mondani, hogy az ember nem a hatalmat, hanem a tehetetlenséget érzi belőle, de megmelegszik szíve attól a szeretettől, mely belőle feléje csendül. Nem lett volna Jézushoz illőbb, hogyha sír a naini ifjú koporsója mellett? A magára maradt özvegy édesanyával szemben nem többet mutatott volna-e meg így szíve szeretetéből? Megtette Ő ezt a bethániai temetőben. „Könnyekre fakadt Jézus”, így olvassuk János evangéliumának 11. fejezetében, mikor látta Mária és Márta nagy szomorúságát. De Ő parancsol, mert neki hatalma van, és jobban tudja, mint mi, hogy mikor és hogyan mondja ki a feltámasztó igét. Ő parancsol, de parancsszava vigasztal.
Kettőt mond, egyet az édesanyának: „Ne sírj!”, a másikat a halott ifjúnak: „Kelj föl!”, és a kettő között csak mi emberek érzünk időkülönbséget. Úgy érezzük, hogy a kettő egymásután következik. De nem így következik, hogy: „Kelj fel!”, és azután „Ne sírj!”. Hanem így következik: „Ne sírj!”, és az után, hogy „Kelj fel!”. Lehet, hogy mi ezt a sorrendet emberileg nem tartjuk helyesnek. Miért mond Ő ilyent ennek az édesanyának halott fia koporsója mellett a temető felé vivő úton: „Ne sírj!” Előbb támassza fel a fiút, s ha az édesanya még mindig nem tud hinni a két szemének, ha még mindig ott csillog szempilláján a könny, ami nem az öröm, a szent látás, hanem a fájdalomnak könnye, nem a jelennek, hanem a múltnak könnye, akkor mondja: Ne sírj! – Ez a sorrend is olyan, amit mi emberileg kifogásolhatunk, de megváltoztatni nem tudunk. Mert az Úr azt akarja, hogy mi a koporsó mellett is a hitnek útját járjuk. Ezért mondja: „Ne sírj!”, akkor, amikor még előttünk minden ott van, ami a sírásra kényszerítene bennünket. De ha Jézus azt mondja: „Ne sírj!”, akkor ennek az igének van igaza mindazzal szemben, amit a szemünk lát, a szívünk érez a nyitott koporsónál, az egyetlen halott gyermeknél is. Jézusnak van igaza, Ő ezt az előlegezett hitet követeli tőlünk.
Ne sírj, mikor azt hiszed, hogy jogod és okod van sírni, s ha könnyeid felszáradtak, akkor hitedet igazolja Isten! „És felüle a megholt, és kezde szólni; és adá őt az ő anyjának.” Jézus a fiút visszaadja édesanyjának. A történetnek ez a része is olyan, ami mellett nem mehet el az ember anélkül, hogy szíve meg ne melegedjék. Milyen természetes lett volna, hogyha ennek a feltámadt fiatalembernek, mikor körülnéz, leszáll a koporsóból, Jézus azt mondta volna: kövess engem!
Ki merte volna ezt kifogásolni? Jézusnak nemcsak hatalma van a halál és élet felett, hanem hatalma és joga van, hogy azt az ellenszolgáltatást várja: hagyd itt édesanyádat, hiszen életerős, nem fog többet nélkülözni, légy az én követőm, légy az enyém! Amerre megyek, jelenléteddel hirdesd, hogy a halálból van feltámadás, a halál csak álom, ha Jézus felébresztő szavával szólít.
Jézus ezt nem teszi, hanem visszaadja a fiút édesanyjának. Ebben a mozdulatban csodálatos nagylelkűség, meleg szerető emberi szív dobog, amit nagy szeretettel mással kifejezni nem lehet, mint ezzel a mozdulattal: itt az édesanyád! 5./ Van örök elválás.
Nem szabad azonban befejeznem ezt az igehirdetést és a naini ifjú történetét anélkül, hogy egy másik történetnek tanulságára is fel ne hívjam a figyelmet.
Igen, van újra találkozás, de nem minden újra való találkozás drága isteni boldog ajándék.
Lukács evangéliumának 16. fejezetében Jézus elmondja a meghalt gazdag embernek történetét.
A naini ifjú története csak egy eset még akkor is, hogyha megismétlődő, vagy ismétlődhető eset. Van más eset és az is ismétlődő. A gazdag ember is a halál után felnyitja a szemét és látja Ábrahámot távol és Lázárt az ő kebelén. Ez nem csoda. Eltemetése után is tudatában van annak, ami volt. Elkezd fájni a bűne, végigélte az életet anélkül, hogy ami bűn, azt bűnnek érezte volna, de a halál kapujában ráébredt arra, hogy mindent elhibázott. Elhibázta a saját örökéletét és üdvösségét. De ebben még meg tudna nyugodni: megérdemeltem, nem panaszkodhatom. De van neki öt testvére. Öt testvér! A gazdag ember minden bizonnyal jószívű ember volt, mindig vendég ült asztalánál és bizonyosan testvéreit is vendégül látta, gazdag tárháza mindig nyitva volt és boldog volt, ha testvéreinek mindent megadhatott. Csak a legnagyobbat nem adta meg.
Testvérei tőle úgy tanulták és úgy éltek, hogy az a rövid pár esztendő az élet, amit e földön élnek és nem törődtek az örökkévalósággal és Istennel. Most látja már a gazdag, hogy hol hibázta el életét és szeretné megoltalmazni ugyanettől a súlyos tévedéstől testvéreit. Ezért kéri Ábrahámot, hogy küldje el hozzájuk Lázárt, mondja meg nekik, azt üzeni a pokolból, térjenek meg, ne legyen számukra viszontlátás a pokolban. Térjenek meg és legyenekők a menny lakói, ha már az ő helye a pokolban is van!
Testvéreim! Van örökélet, de van örök elválás is. Van nem kívánt, hanem rettenetes és örök viszontlátás is. Könyörögjünk azért, hogy Isten a naini ifjú történetét is váltsa ismétlődővé életünkben és szabadítson meg minket attól, hogy a gazdag ember története ismétlődjék meg velünk akkor, amikor már nem lehet rajta segíteni!
Ámen.
Ima: Örökkévaló Isten, szerető mennyei szent Atyánk! Hálát adunk azért, hogy életet adtál.
Köszönjük mindazt az örömöt, amivel ezt a földi életet körülvetted szereteteddel, megajándékoztál adományaiddal. Köszönjük a családi életet, amit adtál. Köszönjük mindazokat, akik földi életünkben gondviselésednek eszközei voltak. Bocsáss meg nekünk, hogy mi úgy beleszerelmesedünk ebbe az életbe, hogy nem is gondolunk arra: nincs halál, csak elköltözés, nincs elpusztulás, csak átalakulás, elvégezett dolog nemcsak az, hogy az emberek meghaljanak, hanem az is, hogy ítélet alá kerüljenek! Kérünk, Urunk, taníts meg minket az igének nemcsak vigasztalására, hanem kemény üzenetére is. Add, hogy úgy tudjunk élni, mint akiket a halálból Krisztus feltámaszt. Nem tudjuk, milyen volt a naini ifjú élete feltámasztása után. Mindenesetre édesanyját nagyon szerethette, boldog volt, ha kenyérkérdését biztosította. Hányszor adhatott hálát azért, hogy Jézus itt járt ezen a földön, szegényeknek, özvegyeknek vigasztalója, csodatevő megsegítője volt. Urunk! Hadd legyünk mi is bizonyságai feltámasztó hatalmadnak ezen a világon! Hányszor mondhatta Nain városában az özvegy édesanya rokonoknak, ismerősöknek, ismeretleneknek: nézzétek, ezt az ifjút, aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott! Add, hogy ne csak a naini ifjú története ismétlődjék meg egyedül bennünk, hanem a tékozló fiú története is, akit nem kellett a koporsóba tenni, mégis a kárhozat útján járt! Adj nekünk hatalmadról, kegyelmedről bizonyságot tevő feltámadott életet! Mennyire más lenne ez a világ, hogyha a Te életre hívó szózatodat nemcsak halottak hallanák meg, hanem az élők is meg tudnák hallani! Köszönjük, hogy a mai napon ezt hirdettetted nekünk, s hogy minden vasárnapon ezzel ajándékozol meg. Köszönjük, hogy otthon is van Bibliánk, benne a Te ajkad szól nekünk, élet- teremtő megváltó Krisztusunk!
Ámen.

Életutunk Időpont: Szentháromság utáni 16. vasárnap, 1956. szeptember 16.
Alapige: Lukács 7,11-17.
És lőn másnap, hogy méne Nain nevű városba; és az ő tanítványai sokan menénekő vele, és nagy sokaság. Mikor pedig a város kapujához közelített, ímé egy halottat hoznak vala ki, egyetlen egy fiát az anyjának, és az özvegy asszony vala; és a városból nagy sokaság volt ő vele.
És látván őt az Úr, megkönyörüle rajta, és monda néki: Ne sírj. És oda menvén, illeté a koporsót; a vivők pedig megállának. És monda: Ifjú, néked mondom, kelj föl! És felüle a megholt, és kezde szólni; és adá őt anyjának. És elfogá mind azokat a félelem, és dicsőíték az Istent, mondván: Nagy próféta támadt mi köztünk; és: Az Isten megtekintette az ő népét. És kiméne ő felőle e hír az egész Júdeába, és a körül való minden tartományba.
Akármilyen furcsán hangzik is, mégis igaz, hogy a mi életutunk olyan, mint a naini ifjú útja. 1. Megyünk a temető felé.
Ezzel kezdődik a bibliában a naini ifjú útja. A világ nem így látja, de a biblia így látja. A világ, míg gondolatban végigkíséri életét a bölcsőtől a koporsóig, sok minden egyebet lát s azt látja legkevésbé, hogy életiránya a legelső lélegzetvételtől kezdve már mindig a temető volt. A halál mindig feltámasztja az élet emlékeit. A naini ifjú koporsója körül is sok drága emlék elevenedik meg a gyászoló édesanya, a barátok, ismerősök lelkében. Az első babamosolytól a korán árván maradt ifjú kenyérkereső komolyságáig, a gyermekszáj mulatságos bölcsességétől az özvegy édesanyjával minden életkérdést megbeszélő ifjú koraérettségéig mennyi drága történetet mondanak el a halottkísérők! Mind arról beszél, hogy ez az ifjú mint készült az életre. Ezzel szemben a biblia ott kezdi a történetet, hogy a naini ifjú megy a temető felé. Megy? Dehogyis megy. Míg élt, addig ment, most az utolsó szakaszon viszik. Hiába tiltakoznék ellene, ha tudna, hiába feszítené lábát a földhöz kemény daccal mondván: Nem megyek, nem akarok meghalni!, ha képes volna reá..., ellenállhatatlanul viszik a temető felé. Ez a mi életutunk is: Megyünk a temető felé. Már születésünk óta a temető felé megyünk.
A halálra születünk. Nem egyforma idő alatt érünk oda. Az egyik szinte angyalszárnyon suhan át a bölcsőtől a koporsóig. Jön s még jóformán alig örültünk jöttének, már sirathatjuk azt, hogy elment. A másik hosszú évtizedek után hajlott hátú aggastyánként botorkál a temetőkapu felé.
Az egyik nagy életmohósággal maga rövidíti az utat, a másik józan életbölcsességgel próbálja kitolni a halállal való találkozás időpontját. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy megyünk a temető felé. Te is, én is. Akár gondolsz rá, akár nem. Akár tudatában vagy ennek, akár elkergeted magadtól ezt a kellemetlen igazságot. „Foly az idő s a sírhoz Minden óra közelebb ejt.” /540. ének/ Úgy élj, mint Dávid, aki tudta ezt s így szólt jó barátjához, Jónathánhoz: „Alig egy lépés van köztem és a halál között.” /I. Sám. 20,3./ 2. A biblia ezt az életutunkról szóló tragikus igazságot egy még tragikusabbal is megtoldja: nemcsak a temető felé megyünk, hanem megyünk a kárhozat felé. A naini ifjú is. Pedig nem volt falurossza. Legalábbis erre enged következtetni az az osztatlan részvét, mely koporsóját körülveszi. „A városból nagy sokaság volt ővele.” /12. v./ Bizonyos, hogy ez a részvét a magára maradt édesanyának is szólt, de azért szólt magának az ifjúnak is bizonnyal. Az ember – mindegy, hogy e világ szerint jó-e, vagy rossz, ártatlannak mondott kisded-e, vagy akasztófára való börtöntöltelék – születésétől kezdve a pokol jegyese. A kárhozatra születünk s ha nem találkozunk Jézus Krisztussal, mint személyes Megváltónkkal, feltétlenül el is kárhozunk.
Számunkra tehát a temető nem csendes vég, hol, mint valami nyugvóhelyen, megpihenünk a fáradt életesten s egyszerűen nem ébredünk fel többé, hanem egy nagy kapu, melyen át vagy az örök üdvösség, vagy az örök kárhozat felé kanyarodik el életünk útja. Vagy-vagy? Nem!
Egészen bizonyos, hogy Krisztus nélkül az örök kárhozat felé kanyarodik el a temető megállóhelye után életünk útja. Azt mondod, hogy ez túlzás? A bibliai gazdag is így gondolta. Majd meglátjuk: neked lesz-e igazad, vagy nekem. A bibliai gazdag is meglátta, de akkor már a pokolban volt. Addig halld meg, hogy megyünk a kárhozat felé, míg oda nem értél, mert akkor már minden késő! 3. Áldott legyen Isten, hogy nem enged minket a halál és kárhozat pusztulásába rohanni, hanem szembe jön velünk Jézus.
Nain kapujában összetalálkozik a halottas menet Jézussal és az élet menetével. Jézus és az övéi nem állanak félre az útból, hogy tisztelettudóan s megilletődve szabaddá tegyék az utat a temető és a pokol felé. Jézus útját állja a gyászmenetnek. Nem engedi tovább. Lehet, hogy ezt sokan tapintatlanságnak tekintik, a fenséges gyászpompa megzavarásának, de mindegy, Jézus egyszerűen nem bírja ki, hogy mellette emberek menjenek a temető és a pokol felé úgy, hogy még csak meg sem állítja őket. Ma is, a mi életutunk is így van. Előbb, vagy utóbb utunkat állja Jézus. Néha szelíden szólít meg, néha, mikor futunk előle, utánunk kiált. Néha elcsal a templomba, néha kezünkbe nyomja a bibliát. Néha azonban torkon ragad. Amikor veszedelemből menteni kell, nincs idő udvariaskodásra. Nem hallgattál a szelíd szóra? Tud Ő másképpen is beszélni. Elkezd a tetteivel beszélni s attól bizony sokszor megcsendül az embernek mind a két füle. /I. Sám. 3,11./ Vagy kiereszti hangját s attól megszeppen az egész föld. /Zsoltár 46,7./ Ebben a történetben is akkorát szól Jézus, hogy még a halott is meghallja. Vedd tudomásul: nem lehet elkárhoznod e nélkül a találkozás nélkül! Csak úgy mehetsz a pokolba, ha kikerülöd, vagy félretolod az utadat álló s téged igéjében megszólító Jézust, ha nem ismered meg a te meglátogatásodnak idejét. 4. Jézus szeretettel jön szembe velünk az életúton.
Mindig az igéjével és igéjében jön szembe velünk, de e mögött az emberi szó mögött isteni szívének szeretete dobog. Nain kapujában is szíve mélyéig megrendíti a gyászmenet. Nem tud elhaladni mellette. Megáll és megállítja a menetet. Előbb az édesanyához szól. Semmi különöset sem mond neki, csak ezt: „Ne sírj!” /13. v./ Milyen sokan mondhatták a haláleset óta ezt a két szót a szegény gyászoló özvegynek! Az egyik megrendülten mondta. Míg szólt: Ne sírj!, közben neki magának is ömlöttek a könnyei. Volt, aki tudott uralkodni magán. Nem zokogott, míg vigasztalt, de az ajka remegett s a hangja megcsuklott, míg elrebegte ezt a két szót: Ne sírj! Volt, aki oktató bölcselkedéssel magyarázgatta neki: Ne sírj! Könnyekkel nem tudod visszaszerezni fiadat, csak magadat gyötröd, a változhatatlanba bele kell nyugodni. Talán még olyan is akadt, aki indulatos türelmetlenséggel ripakodott rá: Ne sírj!, mikor látta, hogy minden csendesítő szó eredménytelenül pereg le a gyászoló szívről s a szegény anya úgy elhagyja magát, hogy a legelemibb kötelességeiről is megfeledkezik, csak sír, meg sír folyton.
Milyen más volt ugyanez a két szó Jézus ajakán! Szinte árad belőle a vigasztaló szeretet. Ha nem is jött volna utána segítség, akkor is már maga ez a két szó, ez a szürke kis ige is már segítség lett volna. Jézus megszólító igéje mögött mindig szeretet van. Nem úgy állít meg pokolba vezető utadon, mint az őrszem, aki a tilosba tévedőt figyelmezteti. Az őrszem a rendre ügyel, Jézus reád vigyáz. Az őrszem mozgatórugója a felelősség, Jézusé a szeretet. Hidd el, hogy szeretet van az ige mögött akkor is, ha nem látszik mindig annak. Nemcsak akkor, mikor vigasztal, mint a naini édesanyát, hanem akkor is, mikor parancsol, vagy ha összeszid. Szeretet van mögötte akkor is, ha nyomában ostor csattog a hátadon. 5. Jézus megállító szeretete életet akar adni nekünk.
Az igazi szeretet sohasem elégszik meg a szóval. A Jézusé sem. Az igazi szeretet mindig tettekben él. A Jézusé is. A naini kapuban is. Hozzányúl a koporsóhoz. Az elszörnyülködésnek milyen moraja zúghatott végig erre a gyászmeneten! A kultikus törvényekőrzői talán még rá is szólhattak: Ne nyúlj hozzá! A halott érintése tisztátalanná tesz. Talán az édesanya szívén is végigsajgott egy ilyen gondolat: Ne bántsd a fiamat! A sokaság is méltatlankodhatott: Miért zavarod meg ezt a szép szertartást? Jézus azonban életet akar adni és ezért semmivel sem törődve felhangzik ajkán az éltető szózat: „Ifjú, néked mondom, kelj föl!” /14. v./ Életutunkon sokszor megállít minket is Jézus ezzel az éltető szózattal. Mikor a bűn mocsarában fetrengünk, egyszer csak tisztán és hallhatóan felcsendül a szózat: Ifjú, néked mondom, kelj föl! Jézus szava volt. Mikor a fájdalmak és vereségek alatt elfogy életerőnk s mi világfájdalommal a szívünkben tétlenül kesergünk életromok fölött, hányszor szólal meg egy szelíd hang: Ifjú, néked mondom, kelj föl! Kezdd újra az életet! Jézus szava volt. Nem kell majd egyszer a koporsóban sem maradnunk s a halál martalékává lennünk, mert egyszer sírunk fölött is elhangzik majd a hatalmas ébresztő szó: Ifjú, néked mondom, kelj föl! A koporsóban fekvő naini ifjú nem kergeti el magától a visszatérő öntudatába hatoló ébresztő szót. Nem tekinti álomnak, képzelődésnek csupán. Nem kell kétszer költögetni. Az első szóra felül halálos ágyán. Ezzel az engedelmességgel minden megváltozik Nain kapujában.
A gyászmenetből diadalmenet lesz. Az életirány többé nem a halál, a temető és a pokol, hanem az élet, az otthon és az üdvösség. Ujjongó öröm tölti el az ifjút, édesanyját s az egész népet.
Ilyen az életutad? Jézus téged is megállít utadon igéjével. Ma is. Szeretettel közeledik hozzád és életet, örvendező életet akar adni neked. Ha nem úgy történik, mint Nain kapujában, nem Rajta múlik. Egyedül rajtad. A te engedelmességeden. Néked mondja, kelj fel! Elhangzott a nagy szó. Merre mégy tovább? A halál és a pokol felé, vagy az élet, az öröm, az üdvösség felé?
Ismétlem, csak rajtad fordul meg ez a fordulat. Ámen.