Túróczy Zoltán

Előbb te, azután én!
Időpont: Szentháromság utáni 17. vasárnap, 1956. szeptember 23.
Alapige: Lukács 14,1-11.
És lőn mikor a főfarizeusok közül egynek házához ment szombatnapon kenyeret enni, azok leselkednek vala ő utána. És ímé egy vízkóros ember vala ő előtte. És felelvén Jézus, szóla a törvénytudóknak és a farizeusoknak, mondván: Szabad-é szombatnapon gyógyítani? Azok pedig hallgatának. És ő megfogván azt, meggyógyítá és elbocsátá. És felelvén nékik, monda: Ki az közületek, a kinek szamara vagy ökre a kútba esik, és nem vonja ki azt azonnal szombatnapon? És nem felelhetnek vala ő ellene semmit ezekre. És egy példázatot monda a hivatalosoknak, mikor észre vevé, mimódon válogatják a fő helyeket; mondván nékik: Mikor valaki lakodalomba hív, ne ülj a fő helyre; mert netalán náladnál nagyobb tiszteletben álló embert is hivott meg az, És eljövén az, a ki mind téged, mind azt meghívta, ezt mondja majd néked: Engedd ennek a helyet! És akkor szégyennel az utolsó helyre fogsz ülni. Hanem mikor meghívnak, menj el és ülj le az utolsó helyre; hogy mikor eljő az, a ki téged meghívott, ezt mondja néked: Barátom ülj feljebb! Akkor néked dicsőséged lesz azok előtt, a kik veled együtt ülnek. Mert mindenki, a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik.
A mára kirendelt szentírási szakasz két történetet tartalmaz. Az egyik a vízkóros meggyógyításának, a másik az első helyekért való hiú tolongásnak története. Hogyan kerül ez a két történet egy leckében egymás mellé? Összeköti a két történetet az, hogy mindegyikben Jézus a főcselekvő. Az egyikben Ő gyógyít, a másikban Ő tanít. Összeköti a két történetet a cselekvés helyének és idejének azonossága is. Mindkettő Pereában egy főfarizeus házában történik, ahová Jézus és sok farizeus hivatalos egy szombati ünnepi lakomára. Van azonban a két történet között tartalmi összefüggés is. Mind a kettőben ugyanaz a lelkület működik s ugyanarra a lelkületre tanít. Ennek a lelkületnek jelszavát így lehetne megfogalmazni: előbb te, azután én! 1. Az első történet, a vízkóros meggyógyításának története ezt a lelkületet így alkalmazza: A másik fontosabb, mint én!
A történet szerint Jézust meghívják egy farizeus házához szombati ünnepi lakomára. Már ez maga is nagy dolog. Hozzá még ez a farizeus főfarizeus, tehát előkelő vezető a farizeusok között.
A meghívás mögött nem a Jézus iránti tisztelet van, hanem vesztő szándék. Leselkednek utána s tőrbe akarják csalni. A tőr egy szegény vízkóros ember. Rábeszélikőt, hogy jöjjön elő is ez alkalommal a főfarizeus házába. Talán még azt a reménységet is megkecsegtetik előtte, hogy ott lesz Jézus és meggyógyítja őt. Arról persze nem beszélnek neki, hogy ők is ezt szeretnék.
Ha ugyanis Jézus beleesik ebbe a tőrbe és szombatnapon meggyógyítja ezt a szegény beteget, akkor be lehet őt vádolni azzal, hogy megrontja a szombatot s rá lehet húzni a törvényt, mely szerint az ünnep meggyalázójának halállal kell lakolnia. /II. Mózes 35,2./ Hogy ezt a törvényt milyen szigorúan vették, mutatja az, hogy egyszer egy izraelita férfit, aki szombatnapon fát szedegetett, magának Mózesnek a parancsára kövezték agyon. /IV. Mózes 15,32-36./ De hát lehet a gyógyítást egynek venni például a fagyűjtéssel s az ünnep megrontásának tekinteni? A farizeusok szerint igen. Egy példa erre: Ha valakinek fájt a foga, ecettel öblögette, az elzsibbasztotta kissé az ideget és szüntette a fájdalmat. Az öblögetés után a beteg kiköpte az ecetet s friss ecettel öblögetett tovább. Ha történetesen szombaton fájdult meg a foga, ecettel nem volt szabad öblögetnie, hanem az ecetet a szájában kellett tartania s azután lenyelnie. Ha kiköpte volna, akkor munkát végzett volna s ez a szombat megrontása lenne, de ha lenyeli, akkor az evés, illetve ivás s ez szombaton is meg van engedve. Ez persze ma mulatságosan hangzik, akkor azonban a szó szoros értelmében halálosan komoly dolog volt. Jézus mindezt jól tudta, mégis vállalja a kockázatot. Elfogadja a meghívást. Egymaga bemegy az ellenség főhadiszállására. A tanítványok ugyanis nem kaptak meghívást. Alig lép be a házba, már beleütközik a vízkóros betegbe. Mit sem törődve a saját érdekével, meggyógyítja őt. Ennek a bátor önfeláldozó lelkületnek értékét nem csökkenti az, hogy Jézus mindezt oly ügyesen csinálja, hogy végül is nem lehet ellene vádat emelni. A gyógyítás előtt ugyanis megkérdi: „Szabad-é szombatnapon gyógyítani?” Ellenségei nem mernek felelni erre a kérdésre. Ha igent mondanak, szembekerülnek saját törvénymagyarázatukkal és maguk teszik tönkre gonosz tervüket. De nemet sem mernek mondani, mert nem merik vállalni a felelősséget egy konkrét esetben, hogy ez a szegény vízkóros elessék a gyógyulás jelenlévő lehetőségétől.
Hallgatás beleegyezés. Míg hallgatnak, Jézus meggyógyítja a beteget. Utána pedig rámutat arra, hogy a szombatra vonatkozó törvényt a farizeus magyarázat szerint is feloldja az életveszély.
Ha egy ember, vagy egy állat kútba esik, nem ünneprontó az, aki kimenti. Ez az eset – ha így nem is mondja ki – szintén ilyen eset. Ha most nem gyógyítja meg Jézus, kérdés, hogy fog-e találkozni vele még valaha az életben és nyílik-e még alkalma arra, hogy megszabaduljon betegségéből. Porba hull tehát a rontó terv, megmenekül Jézus és meggyógyul a beteg. Mindez azonban – mint mondtam – nem változtat azon, hogy Jézus saját életérdekeinek elébe helyezi a másik ember érdekét. Azt vallja: a másik fontosabb, mint én.
Vallod-e te is ezt? Vagy azt hiszed, hogy az életkockázat felment a felebaráti kötelesség alól? Ki vehetné zokon tőlem, ha az utolsó falat kenyeremet nem vagyok hajlandó odaadni egy másik éhezőnek, vagy egyetlen öltő ruhámat egy másik mezítelennek? Amire nekem magamnak is életbevágóan szükségem van, azt nem kívánhatja joggal tőlem más. Ne felejtsd el azonban, hogy ebből a lelkületből született meg a váltság s hogy életünk és üdvösségünk van, azt annak köszönhetjük, hogy Jézus ilyen. Ha Ő is úgy gondolkozott volna, mint mi: Előbb én, azután te; én fontosabb vagyok, mint te, akkor ott maradt volna a mennyben s nem jött volna le e földre kínra s halálra érettünk. De mert Ő úgy gondolkozott, hogy előbb te, azután én és a másik fontosabb, mint én, vállalta a halált és a poklot azért, hogy nekünk életünk és üdvösségünk legyen. Aki ebből él, annak így is kell élnie. Isten népe mindig vállalta is ezt a lelkületet. A sareptai özvegy vállalta az éhenhalás kockázatát, hogy Illés éhen ne haljon. /I. Kir. 17,10-15./ Pál hajlandó lett volna az üdvösségét is feláldozni azért, hogy népe el ne kárhozzék. /Róma 9,3./ Te se felejtsd el: A másik fontosabb, mint én! 2. A második történet, a főhelyekért való hiú tolongás története, ezt a lelkületet így alkalmazza: A másik különb, mint én!
A meggyógyult beteg elment, az ellenség zavartan hallgat, kezdődhetik az ebéd. Bemennek az ebédlőbe s akkor egy új betegség képe tárul Jézus elé. Az előcsarnokban a vízkórral találkozott, itt a dicsőségkór áll előtte. A meghívott előkelő vendégek, mint valami gyermekek, úgy rohannak az asztal felé. Mindegyik meg akarja előzni a másikat. A főhelyekért tolongnak. Jézus csendben leül az utolsó helyre, onnan nézi mosolyogva a hiúság tolakodását, a főhelyre jutott farizeus öntelt mosolyát s a lejjebb került alig titkolt bosszankodását. Azután elkezdi csendesen tanítani őket alázatosságra: Ha vendégségbe hívnak, ne ülj a főhelyre, mert nem tudod, kiket hívott meg a gazda s nincs-e azok között előkelőbb, mint te, azonkívül azt sem tudod, hogy a gazda rangsora ugyanaz-e, mint a tied. Márpedig ha ez a két eset fennforog, akkor nagyon megszégyenülsz. Ha megjön az új, különb vendég, nem fogja a gazda felforgatni az egész asztalt, hanem egyszerűen felállít téged, leülteti helyedre a különb vendéget, neked pedig már nincs másutt hely, csak az asztal végén. Inkább ülj le az utolsó helyre. Akkor legfeljebb az a kellemes meglepetés érhet, hogy a gazda majd feljebb ültet, de megszégyenülés nem érhet. Szokatlan és meghökkentő beszéd ez a főfarizeus házában, de senki sem meri kifogásolni. Aki az önként választott utolsó helyről beszél így s egyáltalán esze ágában sincs magasabbra törni, annak joga van így beszélni. Pedig ők még nem tudják azt, amit mi tudunk, vagy legalábbis tudnunk kellene, azt tudniillik, hogy Jézusnál az alázatosság nem jó modor kérdése, hanem az utolsó hely beletartozik a váltság művébe. Miérettünk és mihelyettünk ül az utolsó helyre. Azért ül oda, mert az a mi helyünk: a bűnös helye, aki elveszítette azt a jogát, hogy az asztalnál üljön s aki örül, hogy kegyelemből legalább az utolsó helyen megtűrik. Ez az alázatosság tehát nem illemkérdés, hanem bűntudatunknak gyümölcse. Ez a bűntudat, mint minden igazi bűntudat, nemcsak Isten előtt tesz alázatossá, hanem emberek előtt is. Míg a farizeusnak ez a látása: Én különb vagyok, mint a másik!, Isten hívő gyermeke így látja kérdést: A másik különb, mint én. Így látta a kananita asszony is, aki vállalta, hogy neki nincs helye a fiak asztalánál, csak az asztal alatt van helye az ebek között, s örüljön, ha egy-két morzsa hull alá oda a számára. Így látta ezt Pál apostol is, aki az apostolok között a legkisebbnek tartotta magát /I. Kor. 15,9./, a bűnösök között pedig a legelsőnek, tehát a legnagyobbnak. /I. Tim. 1,15./ Így látod-e te is? Hiszed-e, vallod-e, vállalod-e, hogy mindenki más különb, mint te, hogy a tied az utolsó hely? Vallod-e ezt akkor is, ha nem magad választod magadnak az utolsó helyet, hanem más jelöli ki azt számodra? Csak az tudja ezt vállalni, akinél a Szentlélek már megfordította a ragozást. Az ó ember így ragoz: Én, te, ő. Első vagyok Én, azután jössz te, a felebarát, s utoljára jön ő, az Isten. Az új ember pedig így ragoz: Ő, Te, én. Első Ő, az Isten, azután Te, a felebarát. Előbb Te, azután csak én, az utolsó helyen. Aki ezt a bűnt megfeddő Szentlélektől nem tanulja meg, az készüljön el arra, hogy Isten kemény kézzel fogja megtanítani arra, hogy övé az utolsó hely. Isten a kevélyeknek ellene áll. Azt, aki magát felmagasztalja, ország-világ előtt megalázza. Megragad a gallérunknál s kiemel abból a székből, ahová ügyeskedéssel feltornásztuk magunkat, vagy ahová szemtelenül odatolakodtunk s odaültet szégyenszemre az utolsó helyre, ahová valók vagyunk. Még jó, ha ki nem dobat a külső sötétségre, mint azt a vakmerő gőgös embert, aki a királyi menyegzőbe a saját ruhájában ment el, mert azt gondolta, van neki olyan szép a ruhája, hogy beillik az a király palotájába is.
Uram! A Te asztalodnál az utolsó hely is főbb hely, mint e világ asztalánál a királyi trónus.
Köszönöm Neked ezt az utolsó helyet. Ámen.

„ Ti nem akarátok „
Idő pont: 1959. augusztus 2. Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap
Helyszín: Gy ő r
Alapige: Lk 13,31 – 35
Ugyanazon napon jövénekő hozzá némelyek a farizeusok közül, mondván néki: Eredj ki és menj el innét: mert Heródes meg akar téged ölni. És monda nékik : Elmenvén mondjátok meg annak a rókának: Ímé ördögöketű zök ki és gyógyítok ma és holnap, és harmadnapon elvégeztetem. Hanem nékem ma és holnap és azután úton kell lennem; mert nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.
Jeruzsálem! Jeruzsálem! ki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek , hányszor akartam egybegyű jteni a te fiaidat, miképpen a tyúk az ő kis csirkéit az ő szárnyai alá, és ti nem akarátok ! Ímé pusztán hagyatik néktek a ti házatok; és bizony mondom néktek, hogy nem láttok engem, mígnem elj ő az idő , mikor ezt mondjátok: Áldott, aki j ő az Úrnak nevében!
Ima: Áldott légy, üdvözít ő Úr Jézus Krisztus, hogy irgalmadat kiterjeszted mindenekre e világon, s üdvözít ő terved szolgálatába állítod azokat is, akik engedelmeskednek neked.
Köszönjük hívogató szeretetedet, mellyel hívtál bennünket. Ó, bárcsak sohasem bánnád meg, hogy ide hívtál minket. Tudjuk, hogy mi sohase bánjuk meg, ha hívő szívvel és engedelmes akarattal követjük hívásodat.
Ámen.
Az ember lényegében nem az, ami, hanem az, ami szeretne lenni. Nem mindig sikerül azzá lenni, ami szeretne lenni, nem mindig sikerül neki még annak látszani sem, aminek szeretne látszani. De ugye azért világos az, ha mi a sikert nem a szándék szerint mérlegeljük, akkor az se nem igazságos, se nem méltányos, sem pedig nem tárgyilagos. Az emberre mégis csak az jellemző , amit szándékozik, amit akar, és amit szeretne, s nem az, ami sikerül neki. Mi magunkról tudjuk nagyon jól, mennyi minden szép szándékunk nem sikerül életünkben, munkánkban, családi életünkben, szolgálatunk, hivatásunk területén. És ezek mind bántanak, vádolnak bennünket. Nem tudjuk egyszerű en túltenni magunkat kudarcunkon. Ez mutatja azt, hogy az ember lényegében nem az, aminek látszik, vagy ami a valóságban, hanem az, ami szeretne lenni.
Ez áll nem csak minden emberre, áll minden élő személyiségre. Szabad nekünk úgy is mondani, élő személyre, s ez áll tehát Istenre és Jézus Krisztusra is. Ez a kérdés azok közé a titkok közé tartozik, amelyek nem olyan egyszerű en válnak nyilvánvalóvá. Az ember sokszor felesleges és hiábavaló szeméremb ő l rejtegeti azt, hogy bent a lelke mélyén, szívében, tulajdonképpen mi van, ki ő és micsoda, ki és mi szeretne lenni. Igen meghitt pillanatoknak kell lennie, és igen meghitt barátoknak, mikor az emberi szív feltárulkozik.
Ebben az igében Jézus Krisztus számára van egy ilyen meghitt pillanat, amikor így kitárja szívét, amikor nagyon ember tud lenni, és beszélni kezd arról: mit is akarok én tulajdonképpen?
Mit szeretnék, és mivé szeretnék válni ennek a világnak számára?
Közeledjünk most ehhez az igéhez elő ször azzal a gondolattal, mit felel ez az ige arra: 1. Mit akar Jézus Krisztus?
Egy felejthetetlen képben állítja elénk azt, amit ő a szíve mélyén akar. A tyúkanyó és kiscsirkéi képében. Elnézegethette ő is talán szülő faluja portáján, vagy ki tudja hol, szerte- szét, ahol járt, elnézegette a kotlóst, amint járdogál, vigyáz a kiscsirkéire, és ez adhatja a gondolatát: íme, itt van a kép, mellyel világossá tudom tenni, önmagam elő tt is tudatosítani, mások elő tt is világossá tenni, mi az, amit akarok. És a kotlós sok mindenféle munkájából egyetlen az, amit kiemel és ez a gyű jt ő munkája, mellyel kiscsirkéit szárnyai alá összegyű jti. „ Jeruzsálem!
Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik tehozzád küldetnek , hányszor akartam összegyű jteni a te fiaidat, miképpen a tyúk az ő kis csirkéit az ő szárnyai alá, és ti nem akartátok! ” Én is akartalak titeket, Jeruzsálem népe, mindig összegyű jteni, s ezzel árulja el Jézus szívének legmélyebb titkát. Azt szeretné, hogy legyen ő e világ számára olyan, mint a tyúkanyó a kiscsirkéi számára: összegyű jt ő , összekovácsoló erő .
Miért van ilyen nagy szüksége ennek a világnak erre? a/ Mert mi ezen a világon nagyon szétszóródtunk, mint kiscsibék, szerteszét szaladtunk, szétszóródtunk, s messze kerültünk egymástól. És sajnos ez nem földrajzi távolság. Nem kilométerekben megállapítható távolság, mi lelkileg kerültünk messze egymástól. Lehet, földrajzilag közelebb került egyik ember a másikhoz, hiszen az, ami azel ő tt hetek, hónapok hosszú utazásába került, azt ma órák, napok alatt végig száguldja az ember repül ő gépen, hajón vagy vonaton. Kicsire szű kült a világ, földrajzilag közelebb kerültünk egymáshoz. Lelkileg távolodott el egyik ember a másiktól. Úgy mondhatnánk kép nélkül: elidegenedtünk egymástól.
Régi, meghitt barátságok, családi körök régi meghitt romantikus elcsendesedései hova lettek? … . Az a rohanó élet, amelyben az ember megy a maga útján, végzi munkáját, hogy minél gyorsabban szabadulhasson, félre tudjon vonulni, elcsendesedve pihenhessen vagy szórakozhasson. Hogy közben mellette emberek élnek, mosolyognak, sírnak vagy kacagnak, az nem tartozik rá. Éli a maga életét.
És ez nem csak a világban van így, így van Isten népénél is. Olvastam, hogy milyen megdöbbenést keltett egyik nagy német egyházi összejövetelen, mikor hatalmas tömeg volt együtt tízezres számban, és az igehirdet ő a záró igehirdetés után azt mondotta: Most pedig mindenki forduljon jobbra és balra, s mutatkozzék be annak, aki mellett ül. És megdöbbenve érezték az emberek: itt ültek mellettük emberek, ugyanaz a szabad ég borult rájuk, ugyanannak az igének voltak hallgatói, ugyanazok az érzések vonzottákő ket ide, mint engemet, ugyanolyan drága számukra az ige, mint nekem, nekik is ugyanaz a Jézus Krisztus a megváltójuk, és én ültem mellettük napokon keresztül ismeretlenül és idegenül. Feljegyezték, hogy életre szóló barátságok szöv ő dtek az egyszerű bemutatkozásból és kézfogásból.
Nem látod, itt Jézus Krisztus hogyan akarja a messze került embereket egymáshoz közel hozni? Egy családba akarja ezt a világot, az emberiséget összekovácsolni. Csodálatos dolog, hogy a legmeghittebb körben, közösségekben, még családokban is, mennyire elidegenedtek egymástól az emberek.
Apró kis dolgokat mondok csak el. Ma már nem is csodálkozunk azon, hogy megszű nt az emberek asztal- és ágyközössége. Mert az egyiknek korábban kell ebédelnie, mert délutáni mű szakra megy, aki meg délel ő tt dolgozik, az késő bb tud enni. Az egyiknek, mert reggeli mű szakra ment, korábban kell kelni, a másik, aki éjjeli mű szakos volt, az akkor fog lefeküdni, mikor az dolgozni megy. Rettenetesen szétszóródtunk, mi emberek! És a lelki szétszóródás is feltétlenül bekövetkezik ott, ahol a fizikai szétszóródásnak nem áll ellen az ember Mindig voltak ellentétek a családban a nemzedékek kérdése miatt. Minden idő ben nagy kérdés volt ez. Mert az öregek azt mondották a fiatalokra: Nem értem ezeket a fiatalokat! Az öregekre pedig azt mondták a fiatalok: maradiak! Ez mindig így volt, de az a feszültség és ellentét, ami ma valóságban a szülő és gyermekek, fiatalok és öregebb nemzedék között van, sokszor még a munkahelyen is, feljebbvalók és alattvalók között, ha közöttük a nemzedékek ellentéte feszül, az eddig még ismeretlen volt, vagy legalábbis ennyire nem volt nyilvánvaló.
Jézus pedig azt akarja: Emberek! Össze!
De nem csak össze. Mert nemcsak az a baj, hogy mi messze kerültünk, és elidegenedtünk egymástól, hanem az is a baj, hogy szembekerültünk, és ellenségek lettünk egymás számára.
Az érdekeknek olyan drasztikus szembekerülése, egymáson való keresztülgázolás, és a saját érdekének mindenáron való kiszolgálásnak olyan tünetei állanak szemünk elő tt kisebb nagyobb közösségekben, munkahelyeken, a családi körökben egyaránt, melyekt ő l megdermed a szíve annak, aki ezt a szívén keresztül nézi. Az egyik ember milyen ellensége lett a másiknak!
Lehet-e akkor csodálkozni, hogy ma egyik nép ellenségévé vált a másiknak? Nem elégszik meg azzal, hogy határ ő rséggel, vámsorompókkal ő rizi a maga külön életét, hanem farkasszemet néz a másikkal. Békét kiabálnak, és harcra készülnek. Szembekerültünk egymással!
Nem látod, hogy Jézus Krisztus a békesség Fejedelme, aki maga mondotta önmagáról, hogy az ő békességét akarja övéinek ajándékozni. Az hogyan áll meg a világ közepette, mint a tyúkanyó a nagy porta kell ő s közepén, s riadtan nézi, hogy csak egy-két csirke kapirgál mellette, a többi meg szétszaladt, s azért hívja ő ket szíve minden szorongásával, élettapasztalatának minden bölcsességével: Jertek haza! A messzebbvalókból legyetek közelvalókká, ellenségb ő l barátokká! Ezt akarja Jézus!
És ezt olyan csodálatosan akarja, hogy a legmélyebb vonatkozásában radikálisan szeretné megvalósítani. Ő nem kompromisszumot akar kötni az emberek között. Nem azt akarja mondani: Emberek! Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Minden embernek és népnek megvan a maga életköre és érdekei. Külön egyénisége, nem lehet békességben élni úgy, hogy mindenki csak a saját életét akarja élni – filozófiai nyelven szólva – , mindenki önállítást mű vel.
A mindig csak magukat állító emberek között nem lehet békesség! Tehát neked, ember, meg kell tanulnod alkalmazkodni! S minél hamarabb, annál jobb. Mert ha nem tanulod meg korán az alkalmazkodást, olyan ütlegeket kapsz majd az életben, amelyek keservesen fogják beléd verni ezt az igazságot.
Ezen az úton, tisztán polgári vonalon, erkölcs és belátás alapján is lehetne emberek között valami tű rhet ő együttélés. Jézus azonban nem elégszik meg ezzel, mert ezen az úton legfeljebb csak normális körülmények között lehet fenntartani a békét, de rendkívüli helyzetekben és rohamos idő kben ez a próbálkozás hajótörést szenved. Mert leválik az emberr ő l az, amit a nevelés mint máz t ráragasztott, és kibújik alóla az önző óember.
Jézus Krisztus össze akarja gyű jteni az embert Isten szárnya alá. Mert ő világosan látja, azért kerültek az emberek messze egymástól, mert messze kerültek az Atyától, az Istent ő l. És azért kerültek szembe egymással, mert szembe kerültek az Istennel, a mennyei Atyánkkal.
Azért szű nik meg, s bomlóban az egész világban a világ családi jellege, mert a legjobb családi kapcsolat, a mennyei Atya és a földi ember között, meglazult. Ezért, mikor gyű jtögetni akarja az embereket, nem csak egymáshoz akarja gyű jteni ő ket. Ezért prédikálja szüntelen: térjetek meg! Ezért szólít meg mindenkit: jer, kövess engemet! Ezért beszél hosszú éjszakákon, csendes beszélgetésben arról: szükség néktek újonnan születnetek! Az Istenhez akar összegyű jteni minket. 2. Mit akar az ember?
Most nem kell nektek illusztrációként semmit sem mondanom arról, hogy ebben a világban mennyi Istent ő l eltaszító erő van. Dolgozik ugyan a világon sok olyan erő is, melyik Isten felé akar vonzani – mindig is dolgozott – , de ma különösképpen dolgozik az a centrifugális erő , amelyik az egyik embert elsodorja a másiktól és az élet központjától, a mennyei Atyától. Jézus Krisztus ez elé a centrifugális erő elé veti oda magát: Emberek, ne el Krisztustól, de oda Krisztushoz!
Hogy Jézus mennyire akarja mindezt, talán semmi sem mutatja jobban, mint az, ami a mai igeszakasz elején van. Azt olvassuk a 31. versben: „ Ugyanazon a napon jövénekő hozzá némelyek a farizeusok közül, mondván néki: Eredj ki és menj innét: mert Heródes meg akar téged ölni. ” Meg akarjákő t munkájában akadályozni. elő ször Heródes üzeni meg: Jobb lesz, ha elhordod megadat innen, mert én majd gondoskodom arról, hogy a kezem elérjen utánad, és elnémítsalak. Jézust azonban nem lehetett megfélemlíteni. Pedig az, aki ezt üzeni, véres kezű uralkodó, ő könnyen rendelkezik afel ő l, hogy emberek feje hulljon a porba, de Jézust nem lehet megfélemlíteni annak az embernek, aki elő tt mindenki térdet, fejet hajt, s alázatos talpnyalással szolgál, s azt üzeni neki: „… mondjátok meg annak a rókának: íme ördögöketű zök ki és gyógyítok ma és holnap, és harmadnapon elvégeztetem. ” – majd mikor az én idő m elvégeztetik – elérkezik, elmegyek. Nem lehet visszariasztani ő t.
Mikor a farizeusok is azzal az álarccal jönnek hozzá, mintha Jézus ügyét szolgálnák, mintha Jézust szeretnék megmenteni, és próbálják rábírni, hagyja ott azt a vidéket, menjen máshova dolgozni, nem hagyja magát lebeszélni. Én az én gyű jt ő munkámat itt is el akarom végezni!
És ebben a gyű jt ő munkában benne vannak a farizeusok, írástudók, és benne van Heródes is. Azokat is hívja egymáshoz, és nem egymás ellen és énhozzám. Az más, ha nem akartok.
Nem fogom meg fületeket, nem fogok úgy csinálni, mint sokszor az édesapa teszi, mikor gyermekei duzzognak, megfogja fejüket, és összekoccantva ő ket, azt mondja: Tessék egymást megcsókolni, és nincs több harag! Én ezt nem fogom veletek megcsinálni. Hívlak benneteket, jöjjetek, én örülni fogok annak, ha jöttök, de ha nem jöttök, más juhaim is vannak nékem, elmegyek hozzájuk, és azokat fogom hívni.
De hogy Jézus mennyire akarja gyű jt ő munkáját végezni, mutatja nemcsak az, hogy nem riad vissza a nehézségekt ő l, de az is, hogy nem riad vissza a haláltól sem. Beszél a hallgatóinak arról – talán nem is értik meg, mikor mondja – : „ Hanem nékem ma és holnap és azután úton kell lennem; mert nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el. ” Ő vállalja a halált, vállalja a váltsághalált, hogy ami minket elválaszt Istent ő l, és elválaszt embert ő l, az kiküszöböl ő djék az életb ő l. Mert értsük meg: minket a bű n választ el Istent ő l is, és az emberekt ő l is. Nem az érdekeink, egyéniségünk különböző sége, a bű n az, ami elválaszt, és ő ezt a bű nt vitte fel a fára. Azért halt meg a golgotai kereszten, azért vette magára bű neinket, elszenvedve annak minden büntetését, odaállt az Atya és a bű nös ember közé, s azt mondotta: Lerontatott a válaszfal, Atyám, ímhol a te gyermeked, aki meghalt , de feltámadott, hazahoztam.
Azután lehajolt a bű nös emberhez, s így szólt: Ne félj hazajönni, bű neid el vannak törölve, úgy vár Atyád szerelme, mint a tyúkanyó meleg szárnyai, a messze kint diderg ő kiscsibéit. És elfedezi, törli a bű nt, ami embert embert ő l elválaszt, a vére által. Megtanított kegyelemb ő l élni, mert minden pillanatban abból élünk és nem másból, abból, hogy Isten hajlandó megbocsátani.
Ó, mennyi mindent bocsát meg nekünk az Atya egy-egy nap is, és ezzel tanít, kényszerít arra: Ti is bocsássatok meg egymásnak! Tudjatok a kegyelem, a bű nbocsánat jegyében együtt élni emberekkel, mert nincs más lehet ő ség emberek együttélésére.
Még van valami, ami mutatja, mennyire akarja Jézus ezt a gyű jt ő munkát: „ Hanem nékem ma és holnap és azután úton kell lennem …” Jézus Krisztus az országutak poros vándora. Nem ül le valahol árnyas fa tövében, hogy odavárja a hatalmas tömeget, és próbálja az Istent és embert kibékít ő nagy munkáját végezni, hanem jár az úton. Mindig úton van. Tegnap még Galileában járt, ma már Pereában , holnap Samária valamelyik falujában kér szállást; a negyedik napon a jeruzsálemi templomban tanít. Mindig úton van, örök aktivitásban van az Úr Jézus Krisztus. Teológiailag úgy szoktuk mondani: benne ég a missziói tű z. Nem tud nyugodni, mindig mennie kell tehozzád és énhozzám, mert mi nem megyünkő hozzá, ő jön hozzánk mindig elő ször s, csak ha belekóstolunk abba, hogy mit jelent a vele való együttlét, azután indulunk meg botorkáló léptekkel feléje újra és újra. Jézus Krisztus ezt akarja, lám, mennyire akarja.
Mit akar az ember? Nagyon nehéz erre felelni. Ha megkérdezték volna Heródest, minden bizonnyal sok mindenfélét mondott volna. Szilárd kormányzatot, fegyelmezett hadsereget, jólétben dúskáló népet, üres börtönöket. Ha a farizeusoktól kérdezték volna meg, ő k minden bizonnyal mást mondtak volna: Mi pedig azt akarjuk, legyünk az Isten népe az egész világon.
Azt akarjuk, hogy a kiválasztott nép uralkodjék a pogányokon, a gojokon. Csak azt nem mondták meg, Heródes sem, meg a farizeusok sem, bár szemben álltak egymással, de egyben egyetértettek: Jézust ki ebb ő l a világból! Ebben megegyeztek: ez az ember pedig pusztuljon, és ne zavarja köreinket! Hagyjon minket élni a magunk gondolatai szerint, és ne prédikáljon ha rosszat csinálunk, majd megisszuk annak mi a levét, vállaljuk, és az igazságtalanul kiontott vér legyen rajtunk és a mi gyermekeinken!
Hát ezt akarja az ember. Mindig azt, hogy aki legjobban szereti, az pusztuljon el életéb ő l.
Aki életét hajlandó érte odaadni és áldozni, az ne szóljon bele életének dolgaiba. Azt akarja, hogy Jézus Krisztus, akinél forróbban senkinek nem dobogott feléje szíve, az tű njön el.
Nem csakő k voltak az egyedüliek. A meggyógyított gadareus történetéb ő l olvassuk, hogy annak a városnak lakói hogyan mentek ki Jézushoz az ördöngös meggyógyítása után, hogyan utasították elő t, menjen más vidékre, másutt is vannak gyógyulásra váró betegek, másutt is vannak nehéz esetek, menjen oda. Minket hagyjon békében! Ez az örök emberi gesztus, mely szembeszáll a Krisztus akaratával, ez mindig azt mondja: Én pedig nem akarom!
Micsoda g ő gös beszéd ez!
De nézd meg, mi lesz ebb ő l egyszer … 3. Meddig akarhatunk?
Az idő ki van, és rövidre van szabva. Az idő t itt Jézus Krisztus napokban számlálja: ma, holnap és holnap után … Teljes bizonytalan ez a nap. Nem tudom, 24 órát, vagy más, huzamosabb idő szakot fog-e megjelölni, de mi itt mindig a halál bizonytalan bizonyosságában élünk, és lejár az ember kegyelmi ideje. Krisztusé is lejárt. El ne felejtsd: az övé is lejár.
Nemcsak tenálad következik be, hogy megbánod azt, amit nem akartál, hanem ő nála is bekövetkezik, hogy azt mondja: Bánom, hogy embert teremtettem erre a világra! Jézus Krisztus még mondja: ma és holnap itt leszek, aztán nekem tovább kell mennem! Mert én mindig úton vagyok. Aztán ha én elmegyek, majd kereshettek engem, akkor már késő , mert lejár a kegyelmi idő a ti számotokra is, és akkor jön az ítélet … Ez a vasárnap a Szentháromság utáni 10. vasárnap, az egyház régi szokása szerint nagyon szomorú eseményre emlékeztet bennünket. Jeruzsálem pusztulására való emlékezésnek napja ez. Nem ebben az idő szakban pusztult el Jeruzsálem, de ez az idő szak az, melyet az egyház ennek a megemlékezésére tartalékolt. Ezért aztán azok az igék, melyek erre a napra vannak kijelölve, mind err ő l szólnak, hogy lejár az idő , és azt nem tudod, milyen hamar jár le. Ebben a szakaszban, melyben a Jeruzsálem elleni panasz elhangzott, csak egy emberölt ő , egy nemzedék élt, és kerek 40 esztendő elmúltával egyszerre megindultak a római légiók Jeruzsálem felé. Körülvették a várost, nagy éhínség támadt, kiütött a ragály, és temetetlenül hevertek a holttestek az utcákon. Az emberek meg ő rültek. Volt édesanya, aki gyermekét ölte meg, és éhségét annak húsával enyhítette. Borzalmas dolgok ezeket még elolvasni is, nem végig élni .
Aztán megszólaltak a kürtök, megindultak a légiók ütemes lépésekkel. A város kiéhezett katonasága a kardokat, hosszú lándzsákat sem tudta kezében tartani, a kiéhezett hely ő rség megnyitotta a kapukat, s a római légiók bevonultak a városba. Fáklyák lobogtak, jobbra-balra lángra lobbantak a házak, leégett az aranykupolás templom is, és nem maradt benne kő kövön.
És ha valaki utána azt mondotta volna nekik: Hát ezt akartátok? Ezt? Hogy legyen rom minden, hogy oszladozó hullák bű ze fert ő zze a leveg ő t, hogy emberségükb ő l kivetkő zött emberek gyilkolják, falják fel egymást? Ezt akartátok? Akkor bizonnyal azt felelték volna: Nem! Nem, mi nem ezt akartuk! De ez lett a következménye annak, hogy nem akartátok azt, amit a Krisztus akart!
Kemény beszéd ez, de nem lehet el nem mondanom! Elutasítani lehet … ám te lássad!
Énrám csak az tartozik, hogy tolmácsoljam neked: Ma még hív az Úr, de hogy mikor jön el ítélni, az az ő titka. De akkor életed romja felett megáll, és keserves könnyek között fogja mondani: Én nem akartam … te akartad … Ám te lássad!
És akkor neked torkodra fog forrni a szó, és nem mered kimondani: Krisztusom! Én nem ezt akartam!
Ámen.
Imádkozzunk: Úr Jézus Krisztus, drága Megváltónk! Hálát adunk neked azért, hogy te utánunk jöttél, mikor mi elszakadtunk az atyai háztól. Nem mehetünk olyan messzire, amilyen messze el ne jöjj utánunk. Köszönjük, Urunk, a te hazahívogató szeretetedet és bű neinket leleplez ő Szentlelkednek beszédét. Könyörgünk, ne fáradj el mindig úton lenni utánunk, érettünk. Köszönjük, hogy ebben az útban benne volt a golgotai út is, áldunk, hogy meghaltál azért, hogy nekünk életünk legyen, és vállaltad bű neink következményeit azért, hogy nekünk menetelünk lehessen a megbántott atyai házhoz. Bocsáss meg, Urunk, hogy annyiszor nem akaratuk, amit te akartál, pedig tudjuk, hogy ez mennyire fáj neked, hiszen nem panaszoltad volna el az igében, és nem sírtál volna a pusztulásra váró Jeruzsálem felett, ha szíved nem rendült volna meg attól a látomástól, amit te már láttál, de még Jeruzsálem nem látott. Urunk, eléd állunk alázatos lélekkel, megindult szívvel, a következményekt ő l való félelemt ő l remegve és mondjuk néked: Uram, akarom, amit te akarsz, és nem akarom azt, amit én akarok, mert különben végem lesz! Ó, áldott, szent egység, melyet te, Urunk létrehoztál az Atya és gyermeke, az ember és embertársak között, hadd legyen valóság bennünk és közöttünk is.
Ámen.
Úrvacsorai beszéd: A mai igében Jézus Krisztus a tyúkanyó és kiscsirkéi képét használja, és fő képpen egy vonatkozásban alkalmazza magára, mely a tyúkanyó hívogató, gyű jtöget ő szeretetével kapcsolatos. Világos, ha a képet ilyen vonatkozásban nem egészíti is ki, de mikor önmagára alkalmazza a képet, halálára is gondol. Vannak mondatok a felolvasott igében, melyek világosan mutatják azt, hogy Jézus Krisztus Jeruzsálem elvesztésekor a próféta pusztulására gondol.
Van a kotlósnak ilyen csodálatos ment ő szeretete, mellyel nemcsak a veszedelem közellétére figyelmezteti kiscsirkéit, hanem az önfeláldozás vonásait hordozza már magán.
Mikor hatalmas jéges ő kezd kopogni a földön, a tyúkanyó nem menti magát, ott marad tovább is. Lehet, ha sorsára hagyná kiscsibéit, védett helyre tudna menekülni, de ő nem akar csibéi nélkül menekülni. Inkább ott marad s betakarja ő ket szárnyaival, s engedi, hogy a jég ő t verje agyon. De kihű l ő teste melegével is életben tartja kicsinyeit.
A mi Urunk Jézus Krisztusunknak is valami ilyen a golgotai szeretete. Mert ott ő azokat az ütlegeket vette magára, melyek minket értek volna halálosan, és azt az ítéletet vette magára, mely a mi kárhozatunkat jelentette volna. A kiscsibékt ő l nem lehet zokon venni, hogy mikor újra kisüt a nap, és elvonul a vihar, értetlenül állják körül a kotlóst, édesanyjuk holttestét, s nem tudják megérteni, most miért nem hívogatja ő ket, most miért nem kapirgál, miért olyan mozdulatlan, de hogy az ember, az ember nem tudja ezt felfogni, hogy az ember ezt megrendülés nélkül közönyös szívvel végig tudja nézni, az valami rettenetes. Pedig így van.
És ezért kell nekünk az Úr Jézus Krisztus halálát olyan sokszor hirdetni, az úrvacsoránál. Az első korinthusi levélben Jézus Krisztus megbízásából Pál apostol a 11,26. versben azt mondja: „ Mert valamennyiszer eszitek a kenyeret és isszátok a pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend. ” Hadd hirdessem hát nektek is az Úrnak megváltó halálát a legnagyobb szeretettel, a helyettes elégtételt, a bű nök bocsánatát megszerz ő , csodálatos irgalmát. Mert az, ami vár ránk itt a megterített oltáron, érettünk megtöretett teste, érettünk kiontott drága vére.
Ó, jer, testvérem megrendült szívvel, vedd magadhoz: Így szeretett engem az én Uram, Jézus Krisztusom.
Ámen.

A hit cselekedetek nélkül halott Lukács 13,22-27
Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap 1953. augusztus 30.
Jézus szeretne mindenkiben hitet ébreszteni. Nem tud emberrel találkozni úgy, hogy ezt meg ne kísérelje.
Útközben, míg megy a Golgotha felé vezető nagy úton Jeruzsálembe, mikor minden joga megvolna arra, hogy csak magára gondoljon, akkor is ezt a hitébresztő munkát végzi. Mindegy, hogy intelligens városi nép-e, mely köréje telepszik, vagy egyszerű írástudatlan falusiak, gazdagok-e vagy szegények, előkelők-e vagy lenézettek. Benne nincs személyválogatás. Az egy irányban haladókhoz hozzácsatlakozik, a szembejövőkkel szóba ereszkedik, felhasználja beszélgetésre a pihenés alkalmát, mikor az eltikkadt emberek valamely árnyas fa köré letelepednek, vagy az étkezési időt, mikor lekerülnek a vállról a tarisznyák. Az ige ezzel a szóval jelöli meg ezt a munkáját: tanítva. A történet maga azonban világosan mutatja, hogy itt nem elméleti istenismeretek közléséről van szó. Jézusnak nem az a célja, hogy hallgatói többet tudjanak Istenről és az Ő országáról, hanem az, hogy térjenek meg és higyjenek az evangéliumnak. A felolvasott ige betekintést enged nekünk ennek a munkának a nehézségeibe, s ezzel megmutatja azt is, hol kell résen lennünk, ha azt akarjuk, hogy a ma is szertejáró Jézus hitébresztő munkája ne legyen hiábavalóvá rajtunk. 1. Jézus egyéni hitet akar adni, mi pedig általánosítunk.
A történet szerint egy valakit - a nevét nem tudjuk- megérintett Jézus igehirdetése. Feltornyosult előtte az üdvösség kérdése. Megijedt annak komolyságától. Ránehezedett lelkére az elkárhozás rettenetes lehetősége. Nem bírta magába fojtani benső szorongását. Kitört belőle. Felvetette az üdvösség kérdését Jézus előtt. Igen nagy dolog az, amikor valaki idáig már eljut. Nincs messze az már az Isten országától.
Kérdez. De nem úgy, mint a gazdag ifjú: „Mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem, hogy idvezüljek?,, (Mk 10,17), sem úgy, mint Saul a damaszkuszi úton: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (Csel 9,6), hanem így: „Uram, avagy kevesen vannak-é, akik üdvezülnek?” Egyéni üdvszorongását általánosságba burkolja. Szorongva gondol a saját üdvösségére, de a kérdés megfogalmazásában már nem az „én” üdvösségemről beszél, hanem az emberiség üdvösségéről. Ezzel a látszólag ártatlan változtatással az igehirdetés szépen induló eredménye mellékvágányra kerül és holtvágányra fut.
Jézus nagyon keményen felel a felvetett kérdésre. Nemcsak a kérdezőnek, hanem - így olvassuk - nekik, tehát azoknak is, akik nem kérdeznek. Tudja jól, hogy milyen sokan vannak, akiknek üdvössége ezen az általánosításon elcsúszik, s ezért mondja: „Igyekezettek bemenni a szoros kapun!” Ne az emberiség üdvösségén töprengj, vagy a világ jövendője felől aggódj, hanem előbb a magad üdvösségének kérdésére keress megoldást!
Hányszor fojtja el ma is az ige csírázó életét bennünk ez az általánosítás! Vedd tudomásul, hogy az ige mindig rólad beszél. Most is. Nem a hitvestársadról, nem a családod tagjairól, nem a szomszédaidról, hanem Rólad, egyenesen Rólad! Ne bújj el előle általánosítások egérlyukába! Csak az egyéni hit élő, az általános halott. 2. Jézus gyakorlati hitet akar adni, mi pedig elméletet csinálunk belőle.
Hallottuk már, hogy Jézus a felvetett üdvkérdésre így felel: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun!” Nemcsak azt mondja tehát: Menjetek be a szoros kapun; Igyekezetre is sürgeti őket. Az az ige, ami az eredeti szövegben az igyekezni szót jelöli, ugyanaz a szó, mint amivel ma is jelöljük a haláltusát: agónia. Aki agonizál, az az élet legnagyobb létkérdésével birkózik. Az élet és a halál harcol benne. Hol az egyik kerül felül, hol a másik gyűri le az egyiket. A haláltusáját vívó ember nem ér rá spekulálni, hiszen az élet leggyakorlatibb tusája köti le minden idegszálát.
Jézus tehát azt akarja, hogy a hit számunkra létkérdés, gyakorlati ügy legyen, mi pedig, mint a történetbeli ember is, elméleti kérdést csinálunk belőle. Az üdvözültek száma iránt érdeklődik, ahelyett, hogy azzal törődne, hogy ő is az üdvözültek közé számláltasson. Kíváncsi számtankérdés lesz nála az egyéni üdvszorongás. Ezen az úton az ember mindig olyan kérdésekbe üti bele az orrát, amik nem tartoznak reá. Ezért is hagyja Jézus legtöbbször válasz nélkül az ilyen kíváncsiskodó kérdéseket, vagy ha felel, akkor a feleletével a kíváncsi embert vissza akarja vezetni az egyéni üdvéért való szorongásba. A mai történetben is ez a válaszának lényege: Arra vagy kíváncsi, hogy hányan jutnak be a mennyországba? Bizonnyal kevesebben, mint ahányan azt magukról képzelik.
Nálunk is hányszor csúszik át Jézus hitébresztő munkája az elmélet holtvágányára! Ne engedd! Az élő hit gyakorlati létkérdés, az elméleti hit lehet gyönyörűen kiépített keresztyén világnézet, de halott. 3. Jézus engedelmes hitet akar adni, mi pedig megelégszünk külső kapcsolatokkal.
Jézus feleletét egy példázattal folytatja. A mennyek országát egy házhoz hasonlítja, melybe a gazda csak azokat engedi be, akik nem cselekszenek hamisságot. Kik ezek? Az összefüggésből nyilvánvaló, hogy nem valami erkölcsileg tökéletes emberek. Amivel a kívül maradtak igazolni akarják a bemenetelhez való jogukat, abból világos, hogy csak Jézus népe jut be a kapun, azok, akiknek közük van Jézushoz és akikhez köze van Jézusnak. A kívül maradottak ugyanis ezzel érvelnek a zárt ajtó előtt Jézusnak: „Te előtted ettünk és ittunk és a mi utcáinkon tanítottál.” De épp ez a védekezés teszi világossá, hogy nem volt közük Jézushoz, s így Jézusnak sincs köze most hozzájuk. Csak külső kapcsolatuk volt Jézussal. Ott éltek, ahol Jézus járt és tanított, de mindennek semmi nyoma sem látszott rajtuk. Csak ettek és ittak, élték tehát az ember természetes életét, a tanítás azonban az utcán maradt és nem jutott el a szívükig.
Jézus igazi népe nem csupán ilyen külső kapcsolatban van vele. Belső kapcsolata van. Az Ő fejével gondolkozik, az Ő szívével érez, az Ő kezével cselekszik, arra jár, amerre az Ő lábnyomai vezetik. Hozzá kötött engedelmes nép, mely mint nyáj, követi őt, a jó pásztort. Nem általuk jónak tartott s ennek alapján önkényesen megválasztott jó cselekedetek követői, hanem a Jézus által előre elkészített jó cselekedetekben járók.
Nálunk is hányszor csúszik át Jézus hitébresztő munkája a külső, gépies kapcsolatok holtvágányára! Ne engedd!
Az élő hit engedelmes Jézus-követő, a külső kapcsolatok üres csigahéj, melyből kiköltözött az élet, tehát halott. 4. Jézus alázatos hitet akar adni, mi pedig emelt fővel szeretnénk besétálni a mennyországba.
A példázatbeli ház ajtaja szoros kapu. Nem lehet rajta sem négyes fogattal berobogni, sem társzekérrel behajtani.
Az egyes ember sem fér át rajta, ha batyu van a hátán. Csak a puszta ember férhet be rajta minden poggyász nélkül.
Ez a szoros kapu azt jelenti, hogy Isten országába csak azok juthatnak be, akik minden testi és lelki gazdagságot itt tudnak hagyni s szegény koldusként kegyelmes alamizsnául tudják fogadni az üdvösséget. A szoros kapu a bűneiben megalázott ember hite az ő bűneiért megalázott Messiásban, aki ennek a történetnek a tanulsága szerint is Jeruzsálembe megy meghalni a bűnösökért.
Mi azonban nem kegyelemért könyörgünk, hanem érdemeinkkel érvelünk a szoros kapu előtt, mint a példázatbeli kintmaradottak. A mi érdemeink is úgy semmivé válnak az Úr előtt mint a példázatbeli hivatkozás arra, hogy előtte ettünk és ittunk, s a mi utcáinkon tanított.
Nálunk is hányszor csúszik át Jézus hitébresztő munkája az erkölcsi önelégültség holtvágányára! Annyi lutheránus iskolázottságunk talán van, hogy nem fejezzük ki magunkat ilyen durván: Én vagyok olyan jó, hogy megérdemeljem az üdvösséget..., de nem gondoljuk mégis legalább azt, hogy a kegyelmet, azt azután igazán megérdemlem. Ne engedd ezt a félrecsuszamlást! A halál útja ez. Az élő hit a Jézus vére által megtisztított bűnös alázatos hite a kegyelemben. A Krisztus érdeme helyett saját érdemére építő hit halott. 5. Jézus most akar hitet adni, mi pedig holnap szeretnénk elkezdeni.
A szoros kapu nincs mindig nyitva. Egykor, kiszámíthatatlan, mikor, felkel a gazda és bezárja a kaput. Azután lélek az ajtón se be, se ki. Az ajtó nem nyílik ki sem zörgetésre, sem érvelésre, sem könyörgésre. Most még szól a hívás. Most még nyitva van, a következő pillanatban talán már elkéshetem. Lehet, hogy a példázatbeli emberek nagyon pontosak voltak. Soha semmiről le nem késtek. Nem késtek le a munkáról. Nem késtek le a bűnről sem. De az üdvösségről lekéstek.
Az élő hit mindig azonnali. A ma búcsúzkodó s holnap elkezdeni akart hit halott. Holnap sem fog elkezdődni.
Halld az ég harangjai hívnak! Siess, mert elkéshetel! Ámen.

Ítélet előtt - kegyelem alatt Lukács 13,6-9.
Ádvent 2. vas. 1952. december 7.
Az élet mindig látható. Az életet nem lehet szimulálni, de letagadni sem. „Nem rejtethetik el a hegyen épített város" (Máté 5,14). Van azonban az életnek egy láthatatlan oldala is. Ez az élet természetfölötti oldala. A példázatbeli fügefa életében is ilyen a gazda és a vincellér beszélgetése. A tövében beszélgetnek, róla van szó, de ő az egészről semmit sem tud. Tapasztalati körén kívül esik az egész esemény. Pedig épp ez a példázat mutatja, hogy az életnek ez a láthatatlan, tapasztalati körünkön kívül eső oldala az igazán sorsdöntő az életünkre. A fügefa nyugodtan éli tovább vegetatív életét, s halvány sejtelme sincs arról, hogy ítélet előtt, kegyelem alatt él. Isten kegyelme nekünk betekintést enged ennek a példázatnak kulcslyukán keresztül az életnek ebbe a természetfeletti, láthatatlan világába. Ennek világosságánál próbáljunk feleletet keresni az élet nagy sorskérdésére: Miért élünk? 1. Azért élünk, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek.
Ez a példázat felelete.
A fügefát nem azért ültette a szőlő gazdája, hogy épp csak legyen.
Díszfának sem szánta. Még az a cél sem lebegett előtte, mikor ültette, hogy legyen a szőlőben valami nagyobb fa is, melynek árnyékában lehet majd a nagy hőségben kissé hűsölni a gazdának is, meg a munkásoknak is. A gyümölcséért ültette. Ezt keresi rajta. Joga van gyümölcsöt keresni rajta. Ő ültette. Életét tehát neki köszönheti. Ő gondozta. Verítékével kapálta, földjét javítgatta, kövérítette, ártó férgektől ő tisztogatta, termékenyítő esőt és érlelő napsugarat ő adott reá.
Elmondhatta róla az Ézsaiás példázatában szereplő szőlősgazdával: „Mit kellett volna még tennem, mit meg nem tettem vele?" Joggal ment tehát a fügeérés idején gyümölcsöt keresni a fán.
Az élet célja azonban nemcsak általában a gyümölcstermés, hanem a bő termés. János 15-ben, ugyanabban a fejezetben, amelyben Jézus ezt mondja tanítványainak: „Én rendeltelek titeket, hogy gyümölcsöt teremjetek” (Ján 15,16), ezt olvassuk: „Minden szőlővesszőt, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen” (Ján 15,2). A példázat szerint tehát azért élünk, hogy bő gyümölcstermést hozzunk Istennek.
Próbáljunk most képletes beszéd nélkül közeledni ehhez a kérdéshez! a) A gyümölcs haszon. A gyümölcstermés kötelezettsége azt jelenti tehát, hogy életem Isten hasznára kell hogy szolgáljon. I. Kor 12,7-ben is ezt olvassuk: „Mindenkinek haszonra adatik a Léleknek kijelentése.”
A fügefa nem volt teljesen haszontalan. Az ilyen gyümölcstelen fák olyanok, mint a meddő asszonyok. Magukat szépítgetik. Törzsükben, koronájukban és lombjukban élik fel a talaj minden táperejét. Ez a fa is bizonnyal nagyon szép példány lehetett. Sokan elgyönyörködhettek nemes formájában, sokan élvezhették árnyékát a tűző forróságban. Embereknek jelentett némi hasznot, de Isten számára haszontalan volt.
Lehet, hogy a te életedből is haszna van a családodnak. Megkeresed számukra a földi élet szükségleteit: a kenyeret, a ruhát, a pénzt. Életed és szorgos két kezed biztonságot jelent számukra az élet bizonytalanságaiban. Lehet, hogy haszna van az életedből a hivatásodnak. Becsülettel megállod a helyedet ott, ahová állítottak, és szorgos munkád másokat is hűséges kötelességteljesítésre sarkall. Lehet, hogy haszna van az életedből a köznek, közösségednek, városodnak, hazádnak, mert nem húzod ki magad az állampolgári kötelességek alól. Lehet, hogy haszna van életedből az egyházadnak is. Anyagi támogatásoddal létalapját segítesz megvetni. Megtámadtatása esetén talán még védelmére is mersz kelni. De mi haszna van belőled az Istennek?
Ézs. 43,21-ben így jelöli meg Isten az élet célját: „A nép, amelyet magamnak alkoték, hirdesse dicséretemet!". János 15,8 is ezt kapcsolja össze a gyümölcsterméssel: „Abban dicsőittetik meg... tanítványaim.” A kérdést tehát így kell magamra vonatkozólag megfogalmaznom: Nagyobb-e az Isten dicsősége azáltal, hogy engem megteremtett, s én élek? Úgy képviselem-e Isten gondviselő szeretetét ebben a világban, hogy az emberek az én jó cselekedeteim miatt a mennyei Atyát dicsőítik (Máté 5,16)? Eggyel több tanítványa van-e neki azzal, hogy én is élek? (Ján 15,8/b.). Vagy csak a gyalázat lett nagyobb azzal, hogy én is e világon vagyok? b) Ezen a vonalon továbbhaladva azt is mondhatjuk, hogy a gyümölcs öröm. Azért élünk, hogy örömöt szerezzünk Istennek. Istennek az a vágya, hogy úgy tudjon örülni nekünk, mint a vőlegény a menyasszonynak (Ézs 62,5). Azt szeretné, ha mindnyájunk fölött elmondhatná külön-külön: „Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm” (Máté 3,17). Ehelyett így kell panaszkodnia: „Csak bűneiddel terhelél, vétkeiddel fárasztál engemet (Ézs 43,24 b) és „Bánom, hogy embert teremtettem” (I. Mózes 6,7). Nem gondolod, hogy Istennek meg kellett bánnia, hogy engem, téged, minket teremtett, akik még a bűnös ember megtérése feletti örömöt sem szereztük meg neki? (Luk 15,7).
A terméketlen fügefa nemcsak haszontalan volt, hanem egyenesen kárt is okozott. Hiába foglalta el a földet. Attól félek, hogy belőlünk is nemcsak hogy haszna nincs Istennek, hanem egyenesen kára van belőlünk. c) Gyümölcs alatt a missziói szolgálat gyümölcsét, a megtért embert is kell értenünk. Van-e ilyen gyümölcse az életünknek? Van-e csak egyetlen ember is, akit mi vezettünk Jézushoz, illetve akinek hitrejutásánál minket tudott eszközül felhasználni a Szent Lélek? Hisznek-e az emberek azért, mert mi is hiszünk, vagy hisznek dacára annak, hogy mi is hiszünk? 2. Miért élünk?
Erre a kérdésre nemcsak célhatározói mellékmondattal lehet felelni, hanem okhatározóival is. A példázatnak is van ilyen felelete. Ez így hangzik: Azért élünk, mert Krisztus könyörög értünk.
Nem azért élünk tehát, mert Isten életre hívott. Ő már régen kivágott volna az élők földjéről, s mást ültetett volna a helyünkbe, aki jobban betöltené azt a helyet, melyet most mi foglalunk el. Valljuk csak be, hogy minden oka meglenne reá!
Azért élek, mert Krisztus könyörült rajtam. Pártomra kelt, odaállt az ítélet elé és feltartóztatta azt.
Neki még van reménye hozzám. Eltékozolt esztendeim, egész eddigi semmirevaló életem dacára is. Nem bennem bízik, hanem a saját munkájában.
A kikönyörgött kegyelmi évben a legnagyobbat fogja megtenni a terméketlen fügefáért, amit ember vele csak tehet. A példázat értelme ezen a vonalon is egészen világos. Jézus a váltságmunkájára utal. A haszontalan emberi életet a vérével fogja megöntözni. A felemelt fejsze elé odaáll, s felajánlja magát: „Engem vágj ki helyette az élők földjéről" (Ézs 53,8)!
Ezért áll az emberi életre: ítélet előtt állok, de kegyelem alatt vagyok.
Vigyázz azonban, hogy el ne bízd magad. Isten hosszútűrése itt is a megtérésünket akarja munkálni (Róma 2,4). Megértem az ítéletre. Krisztus közbelépése csak felfüggeszti az ítéletet, elodázza a végrehajtását. A fejsze fel van emelve, s ha hiába halt meg értem Krisztus, akkor nincs többé kegyelem, lecsap a fejsze, s kivágattatom, hogy a tűzre vettessem.
Vigyázz, mert a kegyelemnek is van határa, s ki tudja, nem az utolsó, Krisztus által kikönyörgött esztendő az, amit most élsz!
Mindez pedig nem általános elvi igazság. A példázatot Jézus konkrét embereknek címezte. Jeruzsálemről beszélt. A nagy ünnepeken rendszerint felment Jeruzsálembe. Három éven át látogatta meg így a fővárost, hirdette nekik az evangéliumot és munkálta megtérésüket, de mindhiába. Máté 23,37-ben így kiált fel fájdalmasan: „Jeruzsálem... és te nem akartad.”
Mikor mondja a példázatot, még tart a kegyelmi idő, még folyamatban van a kegyelmi év nagy kísérlete, a Golgotha. A kegyelmi időnek két kimenetele lehet. A fa elkezd gyümölcsöt teremni, s akkor jól van. Vagy továbbra is hiába foglalja a földet, akkor azután Krisztusnak sincs egyetlen mentő szava sem már, s jöhet az ítélet fejszéje. Ez a kétféle kimenetel lett nyilvánvalóvá Jeruzsálem életében is. Akiket a Golgotha megtérített, azok számára pünkösd következett, benne s általa új élet. Akik megkeményedtek, azok számára bekövetkezett Jeruzsálem ostroma, a pogány rómaiak által való elfoglalása, a templom megszentségtelenítése, rettenetes éhínség és a nagy szétszóratás.
Így hallgasd ma ezt a példázatot! Ítélet előtt... kegyelem alatt élünk.
Bárcsak ne hiába könyörögte volna ki Krisztus számunkra a kegyelmi időt!
Vigyázzunk, mert a hiába vett kegyelem súlyosbítja az ítéletet! Ámen.

Az ítélet felé Luk. 12,54-59.
Szentháromság ünnepe u. 25. vasárnap 1953. november 22.
A mai vasárnap az egyházi esztendő utolsó vasárnapja. Az utolsó vasárnapon az egyház az utolsó dolgokra akar figyelmeztetni. Az ember nem szereti az utolsó dolgokra való figyelmeztetést. Szereti az utolsó dolgokra való gondolást utoljára hagyni. Úgy van vele, mint a kellemetlen levéllel, amit meg kellene írnia. Mindig félretolja, mindig máskorra hagyja. Vannak azonban igazságok, amelyek kellemetlenek ugyan, de szükségesek és hasznosak. Ezek közé tartozik az utolsó dolgokról szóló tanítás is. Ezért nem mulaszt el az egyház egyetlen esztendőt sem, hogy ne beszéljen ezekről a dolgokról. 1. A felolvasott ige első tanítása az, hogy mi úton vagyunk.
Jézus az életet egy úton való járáshoz hasonlítja. Közismert kép. Sokszor idézgetjük, hogy jövevények és vándorok vagyunk ezen a földön. Énekeljük is.
Utas vagyok e világban. Gondolatainkat azonban ezekben az idézetekben inkább az idegenség állapota ragadja meg. Idegenek vagy - amint az egyik bibliafordítás mondja - gyarmatosok vagyunk e világban. Elsodort hazulról az élet, s most távol hazánktól kell keresnünk kenyerünket. Ez mind igaz, de hiányzik belőle valami: az, amit Jézus az út képében szemléltet: a mozgalmasság. Mi úton vagyunk, ahol nincs megállás. Sodortatunk. Lábunk alatt zakatol az idő kereke, mint a vonat utasa alatt a vonaté, mely száguld vele egyre tovább. Olyanok vagyunk, mint a folyóba hullott levél. Elkap és sodor minket az ár egyre közelebb a nagy óceán felé.
Hová megyünk? A halálba. Nem tudom, hol, de valahol megvan már az a kis földdarab, amelyben az én síromat fogják megásni, s folyik az idő, a sírhoz minden óra közelebb visz. Megállíthatatlanul úton vagyunk megásott, vagy megásandó sírunk felé. Egyikünk előtt talán még hosszú út van, másikunk talán már holnap bekanyarodik a temető kapuján. Ez az, amit soha senki sem tud kiszámítani, de amire újra meg újra figyelmeztet az Isten. Mint ahogy a tenger felől jövő, s a nyugati égbolton feketéllő felhő bejelenti az esőt, vagy az egyenlítő tájékáról jövő déli szél a közelgő kánikulát, úgy jelentik be ezek a jelek: Ember, készülj a halálra!
Minden erőfogyás, amit tárgyilagosan, de ijedten állapítasz meg magadnál, minden betegség, mely lever a lábadról, minden gyászjelentés, amit a kezedbe veszel, minden temetési menet, amely szembe jön veled, minden megásott sír, mely mellett elhalad az utad, mind ezt mondja: Készülj a halálra, mert úton vagy feléje! Mosolygós gyermek, kinek még játék az élet, készülj a halálra! Délceg ifjú, aki úgy érzed, hogy beláthatatlan távlatokban most bontakozik ki előtted az élet, készülj a halálra! Ember, ki tele vagy nagy tervekkel, számítsd be terveid közé a halált is! Úton vagyunk, s az élet útja a temetőkapu felé kanyarodik és a sírverembe zuhan alá. 2. Az út végén bíró vár Ez az ige második üzenete. Az élet útja a sírverembe torkollik ugyan bele, de nem a sírverem a vég. Nem valamibe visz bennünket, hanem valakihez a halál. A bíró elé. Ez a bíró épp oly kikerülhetetlen, mint a halál. „Elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet” (Zsidók 9,27). „Nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélő széke előtt” (II. Kor 5,10-a).
Ez a bíró mindentudó. Úgy olvas az életemben, mint valami nyitott könyvben.
Mindent tud rólam az első gyermekcsínytől kezdve a legutolsó gonosz gondolatomig. Tudja azt is, amit senki más nem tud, amit mindeddig egészen koporsóm bezártáig sikerült titokban tartanom. Tudja azt is, amit már én magam is rég elfelejtettem. Teljesen ki vagyok neki szolgáltatva. Tagadásomra rápirít, s emlékezni kényszerít. Ez a bíró irgalmatlanul igazságos. A mai ige szerint előtte nem lehet védekezni, szánalomra és kíméletre nem számíthat a bűnös. Minden ügyben, mely eléje kerül, kíméletlenül osztja az igazságot. Amíg eléje nem kerül, addig elintézhető kegyelmi alapon, mikor azonban már eléje került, ott nincs többé szó és lehetőség kegyelemre.
Ennek a bírónak az ítélete az örök tömlöc. A kép teljessége kedvéért beszél ugyan Jézus arról, hogy az ítélet időtartama az az idő, amely alatt utolsó fillérig megfizetheti adósságát a bűnös, az egész beállítás azonban világossá teszi, hogy Jézus nem a szabadulás lehetőségét akarta ezzel feltárni hallgatói előtt, hanem épp azt akarta érzékeltetni, „hogy nem jössz ki onnét”. A tömlöc tehát az örök kárhozat.
Úton vagyunk tehát, de végeredményben nem a halál, hanem az „örökkévalóság” felé. S ebben az örökkévalóságban nemcsak a menny lehetőségére kell gondolnunk. Jézus olyan komoly valóságnak tekinti a kárhozatot, hogy a mai igében nem is beszél az örök üdvösségről, csak az örök tömlőcről, az örök kárhozatról. 3. Ezen az úton útitársaink a panaszosok.
A magyar bibliafordítás „ellenség” szóval jelöli meg az utitársunkat. Az ellenség szó azonban inkább valami harci képbe illenék be, Jézus pedig itt egy bírói tárgyalás képét használja. A bírósági tárgyaláson a másik fél nem mindig ellenségem, de mindig ellenfelem. Valaki, aki vádol engem. Panasza van rám.
Valami elintézetlen ügyem van vele, s ennek elintézését keresi rajtam a bíróságnál.
Ezért mondottuk, hogy ezen az úton úti társaink a panaszosok. Emberek, akiknek panaszuk van rám.
Körülnézek lelki szemeimmel az életúton, s egyszerre megtelik az út köröttem a panaszosaimmal. Panasza van a szüleimnek, akiknek sok gondot okoztam.
Panasza van a tanulótársaimnak, akiknek nem adtam Krisztushoz vezérlő barátságot. Panasza van a hitvestársamnak, aki nem mintázhatta rólam I. Kor. 13 himnuszát a szeretetről. Panasza van a gyermekeimnek, akik előtt nem tettem kívánatossá a hívő keresztyénséget. Panasza van a meg nem látogatott híveknek, az útba nem igazított bűnösöknek. Panasza van az egyháznak, hogy nem lettem azzá, amiért imádkozott értem. És panasza van a leghűségesebb utitársamnak, Jézus Krisztusnak, hogy sokszor úgy bandukoltam mellette, mint az emmausi tanítványok, nem ismerve fel Őt.
Különbözők a panaszosok. Az egyik elbeszéli fűnek-fának, s velem is patáliát csap. A másik szótlanul hordozza, csak a szívén tátong a kezem vagy a szavam által ütött seb, s elborult tekintete, alácsörgedező könnycseppje beszél a panaszáról. Az egyik talán gyűlöl is már, a másik csak szán. Minél jobban szeret valaki, annál érzékenyebb, s annál jobban fáj neki minden meg nem felelő magatartásom.
Te nem így látod? Talán arra gondolsz, hogy neked mennyi panaszod lehet másokra. Ne bújj el az ige kardja elől egyéni sérelmeid óvóhelyére. Az ige most nem erről beszél. Most az ellened felhozott panaszok a lecke. Lásd meg a panaszosok hatalmas ármádiáját, s gondolj arra, hogy én, a vádlott, a bepanaszolt, s a vádlók, a panaszosok beláthatatlan serege együtt menetelünk a nagy tárgyalásra a bíró elé, ahol rólam lesz szó! 4. Ezen az úton egy útifeladat van: megelőzni az ítéletet a megtéréssel.
Jézus a példában egy lehetőséget lát a tömlöctől való megmenekülésre. Meg kell előzni az ítéletet. Rendezni kell a bűneimet útközben. Ki kell békülnöm az ellenségemmel, elégtételt kell szolgáltatnom a panaszosnak. Így úgy érkezünk meg a bíró elé, hogy nincs többé vádló és panaszos, következésképp nincs vádlott és bepanaszolt sem. Ennek azonban az előfeltétele, hogy el kell ítélnem önmagamat. El kell ismernem a panasz jogosságát. Önmagamtól kell megítélnem, hogy mi az igaz (57.v.), s el kell marasztalnom önmagamat. És ezt meg is kell vallanom. Aki önmagát elítéli, mielőtt Isten ítélete elé kerülne, azt Isten nem ítéli el. Istennek nem öröme az ítélet, hanem az, ha az ember önként szakít bűnével s megtisztul tőle. Ez a megtérés. Isten nem akarja a bűnösnek halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen.
Mindennek azonban időben kell megtörténnie. Rendelt ideje útközben van.
Ezért úti feladat a megtérés. Júdás is megbánta bűnét, elítélte önmagát, de elkésett vele. Ezért összeveszett házastársak, elvetemült gyermekek, perlekedő testvérek, gyűlölködő szomszédok béküljetek ki hamar, míg az úton vagytok, mert a kegyelmi idő nem tudni, meddig tart! Keressük Istent, amíg megtalálható! Térjünk meg, amíg a bíró elé nem kell állanunk!
Úgy gondolod, hogy ez az ige nagyon komor, s nincs benne semmi az evangélium derűjéből? Nem komor, csak komoly. Olyan komoly, mint amilyen komoly az Isten ítélőszéke előtt való megállásunk, az üdvösség vagy kárhozat kérdése. Éppen azért komoly, mert Isten nagyon szeret minket. Ezért szól minden figyelmeztetése. Mentő szeretet van minden figyelmeztetés mögött. Ez a mentő szeretet még többre is képes, mint figyelmeztetésre. A Golgothára is képes. A Golgothán az történik, hogy a bíró kimondja az ítéletet, de a bűnös helyett önmagán hajtja azt végre. Őmaga megy a kárhozat tömlöcébe azért, hogy mi megmenekedjünk. Hogyne kellene sietni az ilyen Istenhez való megtéréssel!
Azt gondolod, hogy mindez nem szól neked? A mai lecke így kezdődik: Monda pedig a sokaságnak is. Nemcsak a tanítványoknak szól. Nézz egyszer szét a temetőben, s figyeld meg, hány fejfa alatt nyugszanak olyanok, akik ugyanabban az évben születtek, amelyben te is, vagy ugyanannyi éves korukban haltak meg, mint amennyi most te vagy, s akkor meglátod, hogy itt most nem elméleti kérdésekről volt szó, hanem egyenesen rólad, rólam, rólunk van szó! Ámen.

Megjegyzés Ezen a vasárnapon eltérés van az akkori és a mai igekijelölés között.
A Liturgikus könyv Lk16,1–9-et, a 2020-as perikóparend Lk 16,1–12-et adja meg.
Szolga vagyok Időpont: Szentháromság utáni 9. vasárnap, 1956. július 29.
Alapige: Lukács 12,42-48.
Monda pedig az Úr: Kicsoda hát a hű és bölcs sáfár, kit az úr gondviselővé tőn az ő háza népén, hogy adja ki nékik élelmüket a maga idejében? Boldog az a szolga, a kit az ő ura, mikor haza jő, ilyen munkában talál! Bizony mondom néktek, hogy minden jószága felett gondviselővé teszi őt. Ha pedig az a szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még az én uram a hazajövetelt; és kezdené verni a szolgákat és szolgálóleányokat, és enni és inni és részegeskedni: Megjő annak a szolgának az ura, a mely napon nem várja és a mely órában nem gondolja, és kettévágatja őt, és a hitetlenek sorsára juttatja. És a mely szolga tudta az ő urának akaratát, és nem végezte el, sem annak akarata szerint nem cselekedett, sokkal büntettetik meg; A ki pedig nem tudta, és büntetésre méltó dolgokat cselekedett, kevesebbel büntettetik. És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és a kire sokat bíztak, többet kívánnak tőle.
Szolga vagy! Ezt mondja Jézus a mai igében. Ó emberünk berzenkedik, önérzetünk ágaskodik ellene, ez azonban nem változtat a tényen. Jobb hát, ha nem ellenkezünk, nem tiltakozunk, nem vitatkozunk, hanem tudomásul vesszük, még pedig egyenesen személyesen: Szolga vagyok.
Így kevésbé megalázó, szebben is hangzik s igazabb is, ha nem más mondja rólam, hanem magam mondom magamról: Szolga vagyok. 1. Szolga vagyok.
Mindegy, hogy ezt az állapotot milyen szóval jelölöm. A különböző fordítások más és más szót használnak. Nevezhetnek sáfárnak, kulcsárnak, intézőnek, vagy akár mai szóval "felelős"-nek is, még miniszternek is szólíthatnak, hisz ez a szó is szolgát jelent a latin nyelvben, beosztásom lehet lelki, vagy testi vonatkozású, vagy akár mind a kettő..., szolga vagyok. Méghozzá nem is akármilyen. Az eredeti szöveg szerint rabszolga. Lehet, hogy uram kiemelt a rabszolgatársaim közül és föléjük helyezett, bizonyos korlátozott rendelkezési jogot is kaphattam tőle, mint az igebeli sáfár, a helyzet mégis csak az, hogy nem vagyok a magamé. Sőt: ami az enyém, az sem az enyém. Afölött is más rendelkezik. Övé a testem és a lelkem, a nappalom és az éjszakám, az eszem és az ügyességem. Nincs egy talpalatnyi hely az életemben, ahová visszavonulhatnék a szolgálatból és azt mondhatnám: most a magamé vagyok. Még a gondolataimra, sőt az álmaimra is számot tart a gazdám, számon is kéri tőlem. Szolga vagyok, de nem ember szolgája. A másik ember is szolga, nekem szolgatársam.
Gazdánk, gazdám: Isten. Fellázadhatok ellene, megszökhetem tőle, de fel nem szabadíthatom magamat. Akkor is szolga leszek, szökött rabszolga. Élhetem világomat távol a gazdámtól, előbb-utóbb mégis utol ér a szökött rabszolga rettenetes sorsa. Okosabb hát jó lélekkel vállalni a szolgasorsot. 2. Mi a munkám?
A szolga számára létfontosságú kérdés, hogy világosan lássa, mi a feladata. Az a feladatom, hogy adjak eledelt minden nap az Isten háza népének. /42. v./ Munkám tehát a körülöttem élő emberek szolgálata. Nem ők vannak énértem, hanem én vagyokőértük. Enni kell adnom nékik.
Testüknek, lelküknek egyaránt. Szolgálatom teljességének megtagadása nélkül egyiket sem hagyhatom el. Hűtlen sáfár vagyok, ha csak a testük számára terítek naponta asztalt, a lelküket meg éhen hagyom veszni, vagy ha csak az emberekkel való beszélgetésre tanítom meg őket, de Istennel nem tudnak társalogni. Ha divatos ruhákról gondoskodom számukra, de Krisztus fehér ruhája érintetlen marad pedig elkészíttetett számukra. De fordítva is igaz: Hűtlen sáfár vagyok, ha étel helyett prédikálok nekik s ahelyett, hogy felöltöztetném őket, a szegények boldogságáról tartok nekik elragadtatott bizonyságtételt. Ez a munka nem robot, hanem nagy megtiszteltetés. Isten a munkatársává tesz általa, sőt mi több: helyettesévé. A példázatbeli gazda ugyanis elutazott hazulról s rábízta háza népét szolgájára. Megbízott benne, hogy távolléte alatt úgy fogja háza népének gondját viselni, mintha ura itthon lenne. Isten sokszor van „távol” e világtól, helyettese azonban, én, az ember, a szolgája, itt vagyok, közel. Nekem kell tehát helyt állanom, hogy senki se mondhassa joggal: Elhagyott az Isten! Azt sem szabad elfelejtenem, hogy kik azok, akik rám vannak bízva. Kik Isten számára?
A magyar fordítás azt mondja róluk: a háza népe, a latin fordítás így szól: a famíliája. Isten családja van tehát rám bízva. Azok, akik között s akiknek szolgálnom kell, drágák Isten számára.
Lehet, hogy nekik nem drága Isten, lehet, hogy tékozló gyermekei, de az Ő szívében benne vannak akkor is, ha ők maguk kidobták szívükből a mennyei Atyát. Így látom-e én az én munkámat? 3. Mi a kísértésem?
Nincs olyan helyzet, melynek ne lenne meg a maga kísértése. Nincs olyan vastag falú vár, ahová a Sátán elől bombabiztos fedezékbe vonulhatnék. A Sátán még a templomba is elkísér, mellém ül, mikor a bibliát olvasom, letérdel mellém, mikor imádkozom. A szolgaállapotnak is megvan a maga kísértése. Jó ezt tudnom, hogy vigyázzam és imádkozzam, mert különben biztos a szégyenletes bukás. A szolgának az a kísértése, hogy az ördög ezt suttogja be neki: Halogatja még Urad a hazajövetelt, verd a szolgákat és szolgálóleányokat, egyél, igyál, részegeskedjél! /45 .v./ A szolga kísértése tehát a szeretetlen hatalmaskodás és a gyönyörkeresés. A hatalomvágy démonikus hatalom. Észre sem vesszük s már a fejünkbe szállt. Ilyenkor aztán elfelejtjük, hogy csak annyi hatalmunk van, amennyit Istentől kaptunk. János 19,10-11- ben Pilátusnak is világos értésére adja ezt Jézus. Azt gondoljuk, hogy hatalmunkban van a hatalom s ahelyett, hogy az Istentől kapott hatalommal Isten rendelése szerint élnénk és szolgálnánk, elkezdünk hatalmaskodni. Éreztetjük a hatalmunkat, megalázzuk a szolgatársainkat, szeszélyeskedünk, ugráltatjukőket. Ilyenkor lesz a családfő porkoláb s a főnök hajcsár. Ugyanakkor, mikor a mások életét pokollá tesszük, a magunkét paradicsommá szeretnők varázsolni. Persze testi paradicsommá, melyben az evés-ivás, dorbézolás a fő.
Visszaélünk a hatalmunkkal a mások kárára s a magunk előnyére. Nem családtag, Isten hozzátartozója és szolgatársam immár a másik s nem felelős, számadásra kötelezett sáfár vagyok többé én. Mindez pedig azért van, mert elfelejtkezünk arról, hogy visszajön és számon kér az Úr. Pedig visszajön bizonnyal, csak az ideje bizonytalan. /46. v./ Épp akkor lep meg, mikor legkevésbé számítunk rá. Úgy élem-e szolga-életemet, mint aki mindennek tudatában van? 4. Mi a jutalmam?
Bibliás embernek mindig borsódzik a háta, valahányszor Isten szolgálatával kapcsolatban jutalomról hall. Beszélünk ugyan arról, hogy Isten is fizet, de ezt rendszerint mindig csak arra értjük, hogy megfizet a bűneinkért. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az embernek valami érdeme lehetne Istennél, amiért majd a tenyerét tarthatja s várhatja a fizetséget. Bizonyos, hogy így is van. Jutalom a fizetség értelmében nincs, de az ajándék értelmében van. Nekem nincs jogom jutalmat követelni, de Istennek van joga ajándékot adni. Ebben az értelemben tehát gondolhatok arra, hogy mit készít Isten kegyelme számomra akkorra, mikor majd leszáll az est és többé nem munkálkodhatom. Mindenekelőtt az az ajándék vár a haszontalan, de megajándékozni szándékolt szolgára, hogy Isten mindenki munkáját értékeli. E világon nagy különbségek vannak a szolgálatban és azok értékelésében. Vannak reprezentatív s vannak jelentéktelen, szürke szolgálatok. Vannak körültömjénezettek és vannak észre nem vett senkik. Az egyik mutató a világóra számlapján, mindenki őt nézi, a másik egy kis csavar a műben, kiről tudomást sem vesznek. A nagy számonkéréskor kitűnik, hogy az Úr szemében minden szolgálat létfontosságú, az én napi munkám is. Ezért nem mér Isten eredményeken. Őt nem lehet szemkápráztató sikerekkel megszédíteni, statisztikai bűvészettel félrevezetni, Ő mindenkinél csak a hűséget és bölcsességet nézi /42. v./, az eredményeknél pedig mindig figyelembe veszi, hogy kinek mit adott és mit vár tőle. /48b. v./ Értékelem-e én másban a kevésen való hűséget s a hűség szigorú mérlegén mérem-e a magam munkáját? Kitüntetésnek tartanám-e az új és több munkát? 5. Mi a büntetésem?
Sajnos, nem az az egyetlen kilátás, hogy Isten azokat, akik szeretetből és örömmel szolgáltak itt neki, új és több munkával jutalmazza meg. A mai szakasz utolsó versei arról beszélnek, hogy azoknak a szolgáknak, akik nem állottak ellen a kísértéseknek s függetlenítették magukat uruktól, rettenetes büntetés lesz az osztályrészük. /46-48a. v./ Ez a büntetés már itt a földön utolér, de végleges formát majd csak az ítéletnapon kap. Az első csak nevelő büntetés, a másik már ítélet. Aki mindezt nem tudta, az közbeeső, nevelő büntetést kap /48a. v./, hogy tanuljon meg szolgálni az Úrnak, akinek azonban mindez nem használ, arra elkövetkezik az az ítélet, melyet az Úr itt a megkorbácsoltatás és felkoncoltatás képével ábrázol. Nem tudjuk, hogy milyen valóságot takarnak ezek a képek, az azonban bizonyos, hogy borzalmasat. Ez a szökött rabszolga sorsa. Ez vár mindenkire, aki nem hajlandó Istennek szolgálni, fellázad ellene, megszökik tőle, magát függetlenítve éli világát. Ó, Uram, őrizz meg engem ettől!
A mai szakasz előtt is ugyanezekről a kérdésekről beszél Jézus. Pétert nyugtalanítja mindaz, amit hall s a 41. versben felteszi a kérdést: „Uram, nékünk mondod-é ezt a példázatot, vagy mindenkinek is?” Jézus nem felel kifejezetten Péter kérdésére, de mindabból, amit mond, világos, hogy ez a tanítványoknak szól elsősorban. Péter is így érezte, ezért kérdezte. Nekünk szól tehát mindez, Isten népének, a templomi gyülekezetnek, neked és nekem. Bár ne szólna hiába! Ámen.

A lélek gyümölcse Lukács 12,31-37
Pünkösd II. napja 1953. május 25.
Tavasszal a fákon nagy levélváltás történik. A száraz leveleket, amiket nem sodort le az őszi nagy lombhullás, amikkel hiába birkózott a téli szél, amik még tavaszféllel is ott éktelenkedtek az éledni kezdő fán, letolja az új levél. Lehull a zörgő száraz, halott levél, s kihajt az üde zöld új levél.
Így van az ember életében is, mikor beköszönt a Lélek nagy tavasza. Amikkel hiába birkóztunk addig, amikkel szemben erőtlennek bizonyult minden egyhangú akarati erőfeszítésünk, szépen, csendben, hangtalanul letolja az új élet, a Szent Lélek által fakasztott új élet. Ez a Szentlélek gyümölcse.
Ezt a nagy változást tárja elénk a mai ige is. Ebben a nagy változásban. 1. Nincs többé aggodalom, de van Isten Országának keresése Az aggodalom rettentő hatalom. Nincs hatalma fölötte sem az emberi értelemnek, sem az emberi akaratnak.
Belátja az ember, hogy értelmetlen balgatagság minden aggodalmaskodás: senkinek sem lett még több kenyere, melegebb ruhája, több tüzelője, nagyobb egészsége az aggodalmaskodás által. Az aggodalmaskodás nem termelő, hanem fogyasztó erő. Mégis tovább aggodalmaskodik. Belátja az ember, hogy az aggodalmaskodás tönkre teszi az életét. Megrontja az örömeit. A ma fénylő napsugarát eltakarja a holnap sötét felhőivel. Nappalát hajszás robottá teszi, éjjel pedig vele hál, s ráül a mellére, mint valami lidérc. Szabadulni szeretne tőle. Elhatározza, hogy nem fog többé aggodalmaskodni, mégis tovább aggodalmaskodik. Belátja az ember, hogy az aggodalmaskodás bűn.
Bizalmatlanság azzal a gondviselő Istennel szemben, aki eddig is mindig Atyánknak mutatta magát, s aki nem szolgáltatott okot arra, hogy bizalmatlanok legyünk vele szemben. Talán még azt is belátja, hogy épp ezért minden aggodalmaskodás istensértés. Küzd is ellene, de az aggodalmaskodás erősebb, mint az ellene küzdő ember. Lehet, hogy ijedten veszi észre, mint megy tönkre lelki élete is az aggodalmaskodás fojtó ködében. Előtérbe nyomul a föld, s elhalványodik a menny. Hangszórót kap a test követelése, s csendes panasszá tompul a lélek sóvárgása.
Egy pillanatra talán még arra is rádöbben, amit Pál mond Fil. 13,18-19-ben: Krisztus keresztjének ellenségei, kik mindig csak a földiekkel törődnek. Meg-meghőköl egy-egy pillanatra, de azután tovább aggodalmaskodik.
Mikor valakiben elkövetkezik a Lélek tavasza, mikor elkezd benne dolgozni a Szentlélek, egyszerre megtörik az aggodalmaskodás varázshatalma. A mai ige előtti részben is sokat beszél Jézus az aggodalmaskodásról, de a mai ige első versében már csak így szól: „Csak keressétek Isten országát és ezek mind megadatnak néktek.” A Szentlélek eltolta az aggodalmaskodást a földiekért az első helyről, s előhívta a zugolyából az utolsó helyről az Isten országát. Ez lett most a fő, s az aggodalmaskodás a földiekért leszorult az utolsó helyre. Váltás történt. Eddig a boldogságot kereste, most az üdvösséget. Eddig az Isten ajándékai után sóvárgott, most az Isten maga kell neki.
Persze nem jelenti ez, hogy tétlenül, tátott szájjal a sültgalamb repülését várja. Földi kötelességeiben ezután is ugyanolyan pontos, de nem ül már rajta az aggodalom sötét árnya. Földi dolgait rábízta arra, aki a kereszten és a bűnbocsánatban Atyjának bizonyította meg magát.
Végbement-e már rajtad és benned ez a nagy váltás? Hányadik helyen áll nálad az Isten országa? Az első helyen, vagy az utolsón? 2. Ahol a Szentlélek elkezd gyümölcsöt teremni, ott nincs többé félelem, de van élő reménység.
A Szentlelket még nem nyert emberre nemcsak az aggodalmaskodás jellemző, hanem a félelem is. Az aggodalmaskodás is tulajdonképpen a félelem egyik formája. Az aggodalmaskodás félelem a jövőtől.
Maga a pünkösdi történet is igazolja ezt. A pünkösd előtti tanítványcsapat telve van félelemmel, pünkösdkor a leggyávábból, Péterből lesz a legbátrabb kiállású bizonyságtevő.
A Szentlélek nélküli embernek ez a félelme kisebbrendűségi érzéséből fakad. Kicsinynek érzi magát a körülötte levő világgal szemben. Kicsinynek az Isten előtt is. Fél a nagy, hatalmas, szent Istentől. Ez nem gyermeki félelem. Ez a bűnös, bujkáló ember félelme a számonkérő bírótól. Ez a félelem szólal meg az Édenben elrejtőző Ádám ajkán is, mikor így szólt: „Szavadat hallám, megfélemlém és elrejtezém” (I.Móz 3,10). Mivel fél az Istentől, azért fél mindenki és minden mástól is. A félelem levegőjében él. Ez a félelem rabságban tartja (Zsid 2,15). Ott is fél, ahol nincs ok félelemre. Ez ellen sincs az ember kezében orvosság. A sötét szobától félő gyermek, az elalvás előtt minden szögletet s az ágy alját is kikutató embernek ezerszer be lehet bizonyítani, hogy nincs semmi oka a félelemre, mégis mindig szorongani fog s mégis az fog az eszében járni, hogy hátha most mégis van ok a félelemre.
Ezen a félelmen is csak a Szentlélek segíthet. A Szentlélek által merjük kiáltani Isten felé: Abba, azaz atyám! (Róm 8,15). Ez nem jelenti azt, hogy a Szentlelket nyert ember nem érzi magát kicsinynek Isten előtt. Az ilyen ember érzi csak igazán nagynak Istent és igazán kicsinynek önmagát, de nincs már benne az alacsonyabbrendűség félelemérzése. Nem fél az Istentől, hiszen Krisztusban kiengesztelődött vele az Isten, hanem féli az Istent, ahogyan a gyermek felnéz az apjára, tiszteli őt, hódol előtte. Nem a maga erőtelenségével és a világ hatalmával számol, hanem az Isten erejével, aki ezt üzeni neki: „Ne félj te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot!” Kicsiny a maga szemében, a világ szemében is, de tudja, hogy a nyáj egy kedves báránykája a jó Pásztor szemében, s ez eltölti őt élő reménységgel.
Végbement-e már rajtad és benned ez a nagy változás? A Lélek gyümölcseként eltűnt-e belőled a félelem s elfoglalhatta-e helyét az élő reménység?
Jézus így folytatja a beszédét: „Adjátok el, amitek van és adjatok alamizsnát... a ti szívetek is.” (33-34.v.) Ez azt mutatja, hogy: 3. Ahol a Szentlélek elkezd valakiben gyümölcsöt teremni, ott nincs többé kapzsiság, de van szeretet.
A Szentlelket még nem nyert emberre nemcsak az aggodalmaskodás és a félelem jellemző, hanem a vagyongyűjtő szenvedély is. Természetes következménye ez a jövőtől félő aggodalmaskodásnak. Mivel fél attól, hogy mit fog enni, ha esetleg nem lesz jó termés, halmozza kamrájában az ennivalót. Mivel szorongatja szívét az aggodalom, hogy mi lesz vele, ha megöregszik, vagy megbetegszik s nem fog tudni már dolgozni, tőkét gyűjtöget pénzben, földben, házban. Előbb csak a holnapját akarja biztosítani a vagyongyűjtéssel, de azután nem tud megállani. Erőt vesz rajta a gyűjtőszenvedély, s rabjává teszi. A szíve is a kincsgyűjtéssel lesz tele, s nem jut benne hely a felebarát nyomorúságának.
Vannak idők, amikor Isten igen kemény leckét ad az embernek arról, hogy a földi vagyon mennyire bizonytalan, mennyire nem lehet ráépíteni a jövendőt. Amikor nem elég a tanítás, a saját bőrünkön szemlélteti a Mammon csalárd és mulandó voltát. A pénz elolvad, a föld, a ház elúszik, akármilyen görcsösen fogja is a kapzsiság befelé görbülő keze. Mire épít akkor az, aki ezekbe vetette minden reményét.
Ahová azonban belép a Szentlélek, ott egyszerre döntő változás történik ezen a vonalon is. Lehullanak a Mammon bilincsei az ember szívéről. Meg tud válni a vagyonától, ha úgy hozza a sorsa, vagy így kívánja a felebarát nyomorúsága. Szabaddá lesz. A felolvasott igében is ezt akarja Jézus. Nem az a célja ezzel a felszólítással: „Adjátok el, amitek van és adjatok alamizsnát”, hogy alamizsnából élő koldusok társadalmává tegye az emberiséget, hanem az, hogy ne legyenek a Mammon rabjai, az alamizsnálkodásnál ne azt nézzék, mi marad nekem, hanem azt, hogy mire van szüksége a felebarátomnak, a többit pedig tudják rábízni az Atyára, akinek gondja van az Ő gyermekeire. Ez is egy kézzelfogható, s látható gyümölcse a Szentléleknek.
Végbement-e már rajtad és benned ez a nagy változás? A Lélek gyümölcseként eltűnt-e belőled a kapzsiság, s elfoglalhatta-e helyét a felebaráti szeretet?
A mai ige utolsó versei így szólnak: „Legyenek a ti derekaitok felövezve... szolgál nekik.” (35-37.v.) Ez azt mutatja, hogy: 4. Ahol a Szentlélek elkezd valakiben gyümölcsöt teremni, ott nincs többé lelki alvás, de van készenlét.
A Szentlelket még nem nyert embert a csak a földiekkel való törődés, a holnap gondja, a jövő biztosításáért folytatott kapzsi vagyongyűjtés lassan magányos álomba ringatja. Nem keresi már Isten országát, nem várja vissza a mennyből Urát. A visszajövetel elhúzódása csak megerősíti abban a meggyőződésében, hogy ejh, ráérünk arra még! Csoda-e, hogy azután a balga szüzek sorsára jut, amikor egyszer váratlanul mégis megérkezik a ház ura!
Ahová azonban belép a Szentlélek, ott egyszerre felébred az utolsó idők iránti érdeklődés. Ott olyan lesz a keresztyén, mint az urát készenlétben váró szolga, aki feltűrte hosszú felső ruháját, derekán övvel megerősítve, hogy ha megérkezik a gazda, azonnal elébe siethessen és szolgálatára állhasson, s ne akadályozza őt ebben a felső ruhája..., aki mikor beáll az est, nem szunyókál el csendesen a padkán, hanem szövétneket gyújt, hogy ne kelljen majd a világosság gyújtásával sem időt veszítenie.
Végbement-e már rajtad és benned ez a nagy változás? Felébresztett-e már a Szentlélek, s készenlétben várod- e Uradat?
Akiben mindez végbement, az megéli a legnagyobb változást. Ő akar szolgálni Istennek, s íme Ura szolgál neki. Minő csoda! Szolgává lesz az Úr és Úrrá a szolga! Ezt szeretné veled is megcsinálni a Szentlélek Úristen.
Ámen.

Az evangélium világossága Luk. 12,1-10
Reformáció ünnepe 1953. október 31.
Hétköznap van, mikor a szent igében elmondott események történnek és mégis nagy ünnep van. Sokezer főből álló sokaság gyűl össze Jézus körül. Olyanok, mint a nyári este meggyújtott világosság körül egymást lökdöső hatalmas rovartábor. Az eredeti szövegben egyenesen arról van szó, hogy milliárdnyi sokaság van Jézus körül, tehát megszámlálhatatlan, mint az ég csillagmilliárdja, vagy a tenger fövénye szemei. Ahol Jézus evangéliumára hallgató emberek vannak együtt, ott mindig ünnep van, ha fekete betűvel jelzi is a napot a naptár. Ahol pedig nincs ott Jézus, vagy pedig nincs, aki az evangéliumára hallgasson, ott nincs ünnep, akármilyen piros betűkkel írja is azt a naptár. Ma is hétköznap van a naptár szerint, de ünnep a szívünk szerint: evangélikus egyházunk egyetlen evangélikus ünnepe a reformáció emlékünnepe. Ezen a napon sokezer ember állja körül a wittenbergi szerzetest, Luther Mártont, aki kereken négy és fél századdal ezelőtt szögezte ki 95 tételét a wittenbergi vártemplom ajtajára. Csak a „lutheránusok” száma közel 68 millió, ezen a napon azonban velünk ünnepel a sokmilliónyi egész protestantizmus. Nem azért állják körül lélekben Luthert, mert nagy ember volt, történelmi jelentőségű személy, hanem azért, mert Krisztust képviselte, s az evangélium világosságának fáklyája lobogott kezében. A reformáció emlékünnepén is tehát az evangélium világossága a fő.
Jézus a körülötte tolongó hatalmas tömegből egyeseknek beszél. Előbb a tanítványoknak. Nem a tömegöntudatot akarja erősíteni bennük, hanem az evangélium világosságát akarja rávetíteni az életükre. Úgy beszél hozzájuk, mint hogyha nem is volna tömeg körülöttük. Hallgasd ma te is így az evangélium üzenetét, mintha egyedül néked gyújtotta volna meg azt a reformáció ünnepén Luther keze által Jézus Krisztus. 1. Jézus mindenekelőtt a farizeusok kovászától, a képmutatástól óvja tanítványait, s figyelmezteti őket arra, hogy nincs titok, amely ki ne tudódnék Az evangélium világossága tehát mindenekelőtt leleplező fény. A fény elűzi a homályt, s megmutatja a maga valóságában azt, ami addig a sötétség titokzatos leple alatt meghúzódott. Ezért leplezi le az evangélium világossága is a vallásos képmutatást.
Ne törjünk nagyképűen pálcát a farizeusi képmutatás és a középkori keresztyénség felett. Az egyháztörténelem azt mutatja, hogy az emberi bűn következtében a lelki mozgalmaknak is megvan a maga szabályos történelmi hullámvonala. Minden lelki ébredés azzal kezdődik, hogy Lélek van, forma nélkül. A Lélek tavaszi áradatban töri át a gátakat, önti el az életet. Sokszor történeti érzék nélkül rombol az újjászületés fájdalmas gyönyörűségében.
Ezután, mikor elül kissé a lelki ébredés mozgalmának tavaszi rohama, rendszerint beköszönt az a második korszak, amelyben Lélek van formával. A Lélek ekkorra már kiásta a maga életmedrét, s rendezett viszonyok között élő „egyházzá” fejlődik a szabad lelki ébredési mozgalom.
Ezután következik a harmadik korszak, amelyben forma van Lélek nélkül. Ebben az időszakban megmerevednek a formák. Intézményessé válik az élet, fontossá a szervezet, de a megmerevedett életformákból elszállt már a Lélek és vele az élet. Ez a korszak az ember bűne következtében történelmi szükségszerűséggel előálló képmutatás korszaka, amikor erőltetik a külső forma megtartását, törvényeskedő szigorúsággal akarják rögzíteni az elillanó életet, de amikor mindez már csak külső szín, lényeg nélküli forma. Nem lehet csodálkozni azon, hogy ilyenkor az üresen maradt formákba beköltözik a gonosz lélek, s elterpeszkednek a titkos bűnök. Ilyenkor újra szükség van a Lélek tavaszi áradására, különben beáll a halál állapota. Ez a reformáció is. A középkori keresztyénség kitűnően kiépítette a maga egyházi rendszerét, keresztyén világnézetét, de az egyház fölött elterpeszkedett a lélek nélküli ceremónia és a titkolt, vagy sokszor nem is titkolt bűnök szennyes áradata. Ebbe világított bele a reformáció az evangélium fáklyafényével, és leplezte le azt. Történelmileg egészen magától értetődő, hogy ez a leleplező ténykedés nem törődött sokszor az illendőséggel, hanem forradalmi kritika volt nem azért, hogy romboljon, hanem azért, hogy építsen. Nem azért, hogy önmaga érvényesüljön, hanem azért, hogy a lélek érvényesüljön.
Engeded-e, hogy az evangélium világossága irgalmatlanul leleplező fény legyen a te életedben is? 2. Jézus így folytatja beszédét: „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg és azután többé nem árthatnak. „Féljetek attól, aki minekutána megöl, van arra is hatalma, hogy a gyehennára vessen” (4-5. v.). Ezek a versek arról beszélnek, hogy az evangélium világossága ijesztő fény. Olyan, mint a cikázó villám az éjszakai viharban.
Feltárja a veszedelmeket, melyek a sötétben reánk leselkednek s amelyeket a villám fénye nélkül soha nem vennénk észre.
Két ijedelemről beszél ebben a vonatkozásban az ige. Az egyik az az ijedelem, amely azoknak szívét lepi meg, akik ahhoz voltak hozzászokva, hogy féljenek tőlük az emberek, hogy minden kérdésben övék legyen az utolsó szó, s hogy akaratuknak meghunyászkodva vessék alá magukat az emberek. Ilyenek voltak Jézus korában a farizeusok is.
Jézus azonban az evangélium leleplező világosságával megtépázta a farizeusok tekintélyét. Irgalmatlanul lerántotta róluk a képmutató álarcot, s felfedte bűneiket. Megtépázott hatalmú emberektől nem kell többé félni még akkor sem, ha hatalmuk van a test megölésére is.
Ugyanezt a bátor cselekedetet hajtotta végre a reformáció is. Egyetlen tekintélyt ismer el: az igazságot. S ha valaki nem az igazságot képviselte, azzal szembeszállott, még ha világhatalom volt is. Ahogyan Luther tűzbe dobta az átokbullát, ahogyan a wormsi birodalmi gyűlésen bátran szembenézett a császári hatalommal, az ijesztő lehetett a hatalom birtokosai számára, de üdítően felszabadító volt az emberfélelem rabságában élők számára.
A másik ijedelem, amiről ez az Ige beszél nekünk, az Ördögtől és kárhozattól való félelem. A kárhozat Jézus Krisztus számára olyan valóság volt, melynek tudatában nem bírt a menny boldogságában maradni, hanem lejött erre a földre, hogy a kárhozattól megmentse az embereket. A reformáció számára is olyan valóság volt a Sátán és az ő birodalma, hogy azok között az indító okok között, amelyek a reformációt létrehozták, a legdöntőbb jelentőségű volt a kárhozattól való félelem és másoknak a kárhozattól való féltése.
Mi több benned: az emberfélelem-e, vagy az ördögfélelem? A halálfélelem-e, vagy a kárhozattól való félelem? 3. Jézus így folytatja beszédét: „Nemde öt verebet meg lehet venni két filléren, ... ne féljetek, sok verébnél drágábbak vagytok (6.v.).
Ennek a versnek a világosságában az evangélium világossága úgy jelenik meg előttünk, mint biztató fény. A sötét éjszakában botorkáló, eltévedt vándor számára valahol messze egy ablakból kivilágló fénysugár az élet biztatása.
Arról beszél, hogy nem tart már sokáig magányos botorkálása. Emberek vannak a közelben, akik bizonnyal segíteni is fognak rajta, s otthont nyújtanak, ha átmenetileg is, a számára. Egyszerre eltűnik szívéből minden aggodalmaskodás, s múlófélben lévő ereje egyszerre mintha megifjodnék. A keresztyén élet kockázatai közepette így biztatja Jézus az övéit. Szeret az Isten, gondja van rátok, még a hajatok szálait is számontartja. Drágák vagytok néki.
A reformáció is az evangéliumnak ezt a vigasztaló és biztató világosságát emelte magasra akkor, amikor - mint egykor Mózes a pusztában a kígyómarta nép előtt, magasra emelte a golgotai keresztet, s benne az Isten bűnbocsátó kegyelmét. Ez a titka a lutheri reformáció szent derűlátásának, mindent jóramagyarázó békességének, lelki kiegyensúlyozottságának.
Aggodalmaskodó világban képviseled-e te a bizakodó reformációt? 4. A szentlecke utolsó verseiben így szól Jézus: „Valaki vallást tesz... aki a Szentlélek ellen szól káromlást, meg nem bocsáttatik.” Ezeknek a szavaknak a világosságában a reformáció ünnepén az evangélium világossága úgy tűnik fel, mint vezérlő fény. Aki az evangélium világosságában jár, az nem a maga ura, hanem a Szentlélek szolgája. Aki az igében lábai elé szövétneket és ösvényeire világosságot ad. Ez a Szentlélek teszi őt bizonyságtevővé. Ez veszi el vallástétele elől az emberfélelem gátját, s teszi képessé arra, hogy a másik ember előtt alkalmatos és alkalmatlan időben egyformán merjen vallást tenni Krisztusról. Szívét jeges szorongás szorítja össze arra a gondolatra, hogy engedetlen legyen a Szentlélekkel szemben, mert tudja, hogy a Szentlélek ellen elkövetett megbocsáthatatlan bűn nemcsak fenyegetés, hanem szomorú valóság is lehet a Szentlelket nyert tanítványok életében.
Luther egyháza: Jertek, járjunk az Úrnak világosságában! Ámen.

Jézus Krisztussal mi is legyőzhetjük az ördögöt Időpont: 1933. március 19.
Helyszín: Sopron Oltári ige: Efezus 5,1-9.
Igehirdetési alapige: Lukács 11,14-28. Ének: 174, 436.
És ördögötűz vala ki, mely néma vala. És lőn, mikor kiment az ördög, megszólala a néma; és csodálkozék a sokaság. Némelyek pedig azok közül mondának: A Belzebúb által, az ördögök fejedelme általűzi ki az ördögöket. Mások meg, kísértvén őt, mennyei jelt kívánának tőle.
Ő pedig tudván azoknak gondolatát, monda nékik: Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul; és ház a házzal ha meghasonlik, leomlik. És a Sátán is ha ő magával meghasonlik, mimódon állhat meg az ő országa? mert azt mondjátok, hogy én a Belzebúb általűzöm ki az ördögöket. És ha én a Belzebúb általűzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki általűzik ki? Annakokáért ők maguk lesznek a ti bíráitok. Ha pedig Isten ujjávalűzöm ki az ördögöket, kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa. Mikor az erős fegyveres őrzi az ő palotáját, amije van, békességben van; De mikor a nálánál erősebb reá jövén legyőzi őt, minden fegyverét elveszi, melyhez bízott, és amit tőle zsákmányol, elosztja. Aki velem nincs, ellenem van; és aki velem nem takar, tékozol. Mikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresvén; és mikor nem talál, ezt mondja: Visszatérek az én házamba, ahonnét kijöttem. És oda menvén, kisöpörve és felékesítve találja azt. Akkor elmegy, és maga mellé vesz más hét lelket, magánál gonoszabbakat, és bemenvén ott lakoznak; és annak az embernek utolsó állapota gonoszabb lesz az elsőnél.
Lőn pedig mikor ezeket mondá, fölemelvén szavát egy asszony a sokaság közül, monda néki: Boldog méh, amely téged hordozott, és az emlők, melyeket szoptál. Ő pedig monda: Sőt inkább boldogok akik hallgatják az Istennek beszédét, és megtartják azt.
A régi magyar törvénykönyvben többek között egy ilyen mondat is van: boszorkányok nincsenek. Akkor foglalták ezt a mondatot a törvénykönyvbe, amikor a boszorkányperek napirenden voltak és amikor babonás hitű emberek boszorkányság miatt sok ártatlan lelket meghurcoltak, megkínoztak, halálra kínoztak. Boszorkányok nincsenek, vajon ugyanez mondható-e az ördögökre is? Vajon elmondhatjuk-e, hogy ördögök nincsenek? Tudom sokan közülünk, mindannyian azt szeretnénk mondani, hogy nincsenek, ámde Testvéreim, akinek vannak szemei a látásra, az mindenütt a világban ott láthatja az ördögnek, vagy nem bánom, mondja a rossznak, a gonosznak cselekedeteit. Az emberi élet és lélek nagy ismerői, többek között az emberi sors legnagyobb ábrázolója, a német Göthe a „Fauszt”, és a magyar Madách az „Ember tragédiája”-ban az ember útitársaként, szinte árnyékaként Lucifert, az ördögöt jelölik, - és a Szentírás elejétől fogva végig azt az álláspontot képviseli, hogy igenis az ördögnek van uralma e földön s hogy az ő hatalma nagy, amellett bizonyított a két legutóbbi vasárnap evangéliumi szentleckéje. Két héttel ezelőtt azt hallottuk, hogy az ördög a pusztában háromszor egymásután megkísértette magát az Úr Jézus Krisztust, ma egy hete azt hallottuk, hogy az ördög mint gyötri a kananita asszony leányát és a mai evangéliumi szent leckében az, Akinek szájában álnokság nem találtatott, s Aki azért jelent meg e világon, hogy bizonyságot tegyen az igazságról, az ördög birodalmáról és annak munkájáról szól.
Testvéreim, amikor Göthe Fausztja elgondolkozik, a nagy természetben maga előtt látja annak pazar szépségeit és töméntelen gazdagságát, ily szóra fakad: „te nagy természet, hol foglak meg én”. Valami ilyen forma érzés fogott el engem is, amikor ezen most felolvasott, szép, felette gazdag, tanulságos, megszívlelésre méltó, de nehéz evangéliumi szentlecke fölött elgondolkoztam. Hol fogom meg ezt az evangéliumi szentleckét, miről szólok ebben az órában?
Szólhatnék Krisztus Urunk hatalmas jótéteményéről és csodatevő hatalmáról, amellyel a mindenféle nyomorúságban, bajban levő embereknek segítségére siet; szólhatnék ellenségeiről, akik ellenségeskedésükben annyira mennek, hogy nem átalljákőt az ördög szolgájának nevezni; szólhatnék az ördög birodalmáról, azokról az országokról, amelyek magukban meghasonlanak és elvesznek, elpusztulnak. Most ezeket el szeretném mellőzni és Krisztus Urunkkal őszintén figyelmeztetni szeretnék mindenkit a bűnbe, szégyenbe, gyalázatba való esés, különösen az abba való visszaesés nagy veszedelméről és szólni kívánok arról, hogy szabadulhatunk meg mi ezektől a veszedelmektől.
Háromszáz évvel ezelőtt Dunántúlon egy könyv jelent meg ezen a címen: „Az országokban való romlásoknak nagy okai”. Ha valaki meg akarná írni a világnak, országbomlásoknak nagy okait, okvetlenül rá kellene mutatni arra a sok bűnre, szégyenre, gyalázatra, amelyben népek és egyesek szinte elmerülnek és amely mindig tovább-tovább terjed, mint az öldöklő bacilus.
Csakhogy az öldöklő bacilus ellen higiénikus rendszabályokkal, óvintézkedésekkel védekezünk és megállítjuk annak romboló hatását, de a belső egészséget: hitet, erkölcsöt, tisztaságot támadó és öldöklő baktériumok szabadon burjánoznak mindenféle társadalmi osztályban, sőt minden családban, szívben és sokszor ott rejtőzködik az a néma ördög a saját házunk könyvespolcán egy-egy rossz könyvben, vagy ott ül saját házunk asztalánál egy-egy rossz újság, vagy ott függ a szobánk, avagy a mi szívünk elrejtett falán egy erkölcsöt rontó képben. Óh keresztyén testvéreim, nem hiába mondom ezeket, ismertem nem egy embert, ismertem előkelő gazdag úri családokat, kik a néma ördög, képek, újságok folytán, anyagilag, erkölcsileg tönkrementek.
Azért küzdjünk ezen ördög ellen, tegyünk úgy, mint a hírneves német néptanító és népszerű író, Sonred, aki abban a községben, amelyben tanító lett, összegyűjtette tanítványaival a ponyvairodalom minden termékét és kegyetlenül máglyára tette, de azután jó könyveket adott tanítványai kezébe.
Induljon meg az igazi harc és ne legyen annak vége mindaddig, míg a Sátán akár a művészet, akár az édes andalító ábránd örve alatt meg akar bennünket közelíteni:űzzük ki a néma ördögöket! Ne gondoljunk arra, hogy ez lehetetlen, ami nálunk lehetetlen, Krisztusnál és Krisztussal lehetséges: Hogy is mondja Luther: „Erőnk magában mit sem ér, mi csakhamar elesnénk, de küzd velünk a hős vezér, kit Isten rendelt mellénk”. Ne legyünk olyan katonák, kik már eleve elvetik a fegyvert, akik már eleve lemondanak a küzdelemről.
Amikor a gyönyörű szép, boldog Athént a krétaiak elfoglalták, iszonyatos sarcot kívántak a várostól, nemcsak aranyat, ezüstöt és a tengerből kihalászott drágagyöngyöt kellett a krétai királynak fizetni, hanem minden esztendőben 24 ifjút: 12 szépséges hajadont és 12 hajnalarcú fiút. A krétai király a 24 ifjút évről-évre az ottani labirintusban rejtőzködő szörnyetegnek dobta oda áldozatul mindaddig, míg Perseus oda be nem hatolt és le nem győzte a Minotaurust.
Sokszor úgy tetszik, hogy most a mi országunk és az egész világ Athénnek sorsára jutott, de úgy, hogy nem 24, hanem százezer és százezer, millió és millió hajnal arcú ifjú fiút és leányt, felnőtt, meglett férfit és asszonyt, sokszor öreget és aggastyánt is odadobnak a mindeneket öldöklő, mindeneket felemésztő Minotaurusnak: a munkanélküliségnek, dologtalanságnak, a tétlenségnek s az annak nyomában járó ördögöknek: a hitetlenségnek, az erkölcstelenségnek, a tisztátalanságnak, a bűnnek, szégyennek! Óh testvéreim küzdjünk ezek ellen, küzdjünk ezen modern Minotaurusok, ezen öldöklő ördögök ellen,űzzük ki szívünkből mindezeket. Higgyük el, - higgye el még a legmélyebbre esett bűnös is, hogy még Isten szíve szerinti ember lehet belőle, ha hallgat a szíve mélyén elrejtett jobb érzésre és azt táplálja az életnek kenyerével, az Isten beszédjével, mert ahol Isten beszédje lakozik, ott lakozik Krisztus és ahol Krisztus lakozik, onnan az ördögnek, s Sátánnak menekülni kell. Lásd a könnyelmű, bűnös, fiatal Augustinus mihelyst az isteni sugallatra hallgatott és a Szentírás után nyúlt és azt olvasta, mindjárt elhagyta őt az ördög és annak minden kísértése és ütött a szabadulás, menekülés órája.
Ezért mondja Krisztus: „Boldogok, akik hallgatják Istennek beszédét és megtartják azt!” Krisztus előtti második században Szíriában kegyetlen uralkodó volt és Egyiptom fölé is kiterjesztette hatalmát, de a rómaiak segítségére siettek Egyiptomnak, egy szép napon megjelent nála a római consul s felszólította, azonnal hagyja el Egyiptomot, s mikor kitérő választ adott, pálcájával kört rajzolt körülötte s azt mondotta: innen ki nem mégy, míg határozott választ nem adsz, ha igennel felelsz, békével elmehetsz, ha nem, meghalsz. Krisztus Urunk is elénk áll és határozott választ kér tőlünk, azt kívánja, hogy mi válasszunk Krisztus és a Sátán között. Ha Krisztust választjuk, lesz békességünk e földön és üdvösségünk a mennyekben, ha a Sátán mellé állunk, sok nyugtalanságunk lesz és elkárhozunk és ha kitérő választ adunk, ha kétfelé sántikálunk, Krisztus azt mondja: „aki velem nincs, ellenem van, s aki velem nem takar, tékozol” és kört rajzol körülöttünk s azt mondja: innen ki nem mégy, míg határozott választ nem adsz. Tudod mi ez a kör? Ez a mi rövid életünk, amelynek minden pillanatban vége szakadhat!űzd ki az ördögöt, a bűnt, a szégyent, a gyalázatot és ha választottál, akkor nagyon vigyázz, hogy az ördög vissza nem térjen.
Háborúban többször előfordul, hogy az egyik háborús fél színleg menekül a másik elől és akkor jön a másik fél, nekiesik a zsákmánynak, prédának, osztozkodik azon, eszik, iszik, mulat és egyszerre csak megjelenik az ellenfél és könnyűszerrel legyőzi azt. Ilyen a Sátán harca is: erős, csel ezer a fegyvere. Az orvosi tudomány a nagy beteget nem győzi eléggé figyelmeztetni a betegségbe való visszaesés veszedelmétől, amely nem egy esetben a már-már megmentett életet kioltotta: a meggyengült erő nem bír megbirkózni a visszatérő betegség újabb támadásával; így a Sátán karmaiból az imént kikerült szegény belső ember szintén nem tud megküzdeni azzal a tisztátalan lélekkel, amely nyugodalmat keres s amikor sehol sem találja azt, azt mondja: megtérek az én házamba, ahonnan kimentem és hazamenvén, találja azt megseperve, felékesítve, s akkor elmegyen, maga mellé veszen hét lelket, nálánál gonoszabbakat és bemennek abba a házba és annak az embernek utolsó állapota gonoszabb lészen az elsőnél.
Keresztyén Testvéreim! A vándorlegények otthonában egyszer felolvasták a tékozló fiúról szóló történetet, s akkor felállt egy s mellét verve így szólt: ez az én történetem, ez az én történetem! Talán vannak közöttünk olyanok, akik hallván és megértvén mai evangéliumi szentleckénket, lehorgasztott fővel mondják azt: ez az én sorsom, engem juttatott a hét ördöggel visszatérő Sátán az örvény szélére, ahol most felkiáltok: „Óh én bűnös ember! Kicsoda szabadít ki engem e halálnak testéből!” Nos keresztyén testvérem senki más, mint Az, Aki az első alkalommal megszabadított téged, a Krisztus, akinek Te sajnos szívedben, lelkedben nem adtál szállást, helyet; mert jól jegyezzük meg magunknak: nem elég, hogy az ördögöket kiűzzük szívünkből, kell, hogy Jézus Krisztust pedig befogadjuk. Fiatal barátaim! Mindenesetre ismeritek azt a kifejezést „félelem az ürességtől”. Tudjátok a fizikából azt, hogy a légüres tér nem akar üres maradni, minden áron törekszik megtelni akármivel. Lássátok a mai evangéliumi szentleckében Krisztus azt akarja nekünk mondani, hogy szívünkre, lelkünkre áll ez a törvény, hogy a szív nem maradhat üresen, légmentesen, hogyha azt nem töltjük meg jóval, megtelik gonosszal. Így értjük meg, hogy a zsoltáríró, amikor bűnét felismeri, szánja-bánja, így imádkozik: „Teremts bennem tiszta szívet Isten és az erős lelket újítsd meg én bennem, ne vess el engem a te orcád elől és a te szent lelkedet ne vedd el tőlem.” Augustinus így kiált fel: magadnak teremtettél bennünket óh Isten és nyugtalan a mi szívünk, míg Benned meg nem nyugszik. Miképpen a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, szomjúhozik lelkünk az Isten után.
Ha a példázatbeli ember akkor, amikor kiűzte szívéből, lelkéből Isten segítségével az ördögöt, szívét, lelkét a Szentlélek befolyása alá állította volna, úgy a visszatérő ördög nem tudott volna rajta diadalmaskodni, de mert ezt elmulasztotta, gonoszabb lett utolsó állapota az elsőnél. Mi a gonosz elleni harcban sokszor csak negatív munkát végzünk, s megfeledkezünk a pozitív munkáról – a legtöbb bűnös, a részeges, a versengő, az irigykedő, belátja előbb-utóbb hibáját és meg akar azoktól menekülni, kiveti azokat a bűnöket, azokat az ördögöket szívéből, kerüli is a rossz társaságot, de nem keresi a jó társaságot és ezért keserűen csalatkozik. Csak úgy lesz teljes a mi győzelmünk, ha szívünk, lelkünk az Isten parancsa és Isten törvényének hatása alá áll. Ezért lássátok, Krisztus Urunk nem kívánja tanítványaitól azt, amit a hindu vallás reformátora, Buddha kíván, hogy lemondjanak minden életösztönről, vágyról és csak egy után törekedjenek: a nirvána, a szenvedéstelen megsemmisülés után, hanem azt mondja: kívánjatok sokat, kívánjátok a legeslegnagyobbat: „keressétek először az Isten országát és annak igazságát és mindenek megadatnak néktek”. Ha ti igazán Isten országát és annak igazságát keresitek, ha mindenütt az istenit, az erkölcsöst, a jót keressük, akkor észre fogjuk venni, hogy a Sátán csábításai mindig jobban és jobban elerőtlenednek és mi mindig jobban és jobban diadalmaskodunk, akkor a nemtelen, alacsony és csúnya örömök helyett nemes, szent örömökkel töltjük meg szívünket. És akkor mi, minél tovább haladunk, annál inkább elmondhatjuk az ördögre nézve azt, amit régente a boszorkányokra mondtak: nincsenek, nincsen ördög a mi szívünkben, lelkünkben, mert mi azt átadtuk Krisztusnak, Aki azt teljesen átalakította, úgy, hogy a régiek elmúltak és mindenek megújultak, úgy hogy az apostollal boldogan vallhatjuk: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.”
Ámen.

Ki az erősebb?
Időpont: Böjt 3. vasárnapja, 1956. március 4.
Alapige: Lukács 11,14-28.
És ördögötűz vala ki, mely néma vala. És lőn, mikor kiment az ördög, megszólala a néma; és csodálkozék a sokaság. Némelyek pedig azok közül mondának: A Belzebúb által, az ördögök fejedelme általűzi ki az ördögöket. Mások meg, kísértvén őt, mennyei jelt kívánának tőle. Ő pedig tudván azoknak gondolatát, monda nékik: Minden ország, a mely magával meghasonlik, elpusztul; és ház a házzal ha meghasonlik, leomlik. És a Sátán is ha ő magával meghasonlik, mimódon állhat meg az ő országa? Mert azt mondjátok, hogy én a Belzebúb általűzöm ki az ördögöket. És ha én a Belzebúb általűzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki általűzik ki? Annakokáért ők maguk lesznek a ti bíráitok. Ha pedig Isten ujjávalűzöm ki az ördögöket, kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa. Mikor az erős fegyveres őrzi az ő palotáját, a mije van, békességben van; De mikor a nálánál erősebb reá jövén legyőzi őt, minden fegyverét elveszi, melyhez bízott, és a mit tőle zsákmányol, elosztja. A ki velem nincs, ellenem van; és a ki velem nem takar, tékozol. Mikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresvén; és mikor nem talál, ezt mondja: Visszatérek az én házamba, a honnét kijöttem. És oda menvén, kisöpörve és felékesítve találja azt. Akkor elmegy, és maga mellé vesz más hét lelket, magánál gonoszabbakat, és bemenvén ott lakoznak; és annak az embernek utolsó állapota gonoszabb lesz az elsőnél. Lőn pedig mikor ezeket mondá, fölemelvén szavát egy asszony a sokaság közül, monda néki: Boldog méh, a mely téged hordozott, és az emlők, melyeket szoptál. Ő pedig monda: Sőt inkább boldogok a kik hallgatják az Istennek beszédét, és megtartják azt.
Böjt 3. vasárnapjánakősegyházi neve: Oculi, magyarul: a szemek vasárnapja. Nevét a mai vasárnap kezdőigéjétől, a 25. zsoltár 15. versétől kapta, mely így szól: „Szemeim mindenha az Úrra néznek, mert ő húzza ki a tőrből lábamat.”
Ennek a vasárnapnak az ősegyházban nagy jelentősége volt. Ezen a napon volt a katuchumenoknak, azaz a keresztségre jelentkezetteknek a vizsgája, mégpedig nemcsak amolyan tessék-lássék vizsga, hanem komoly megállapítása annak, hogy kellőképpen ismerik- e a Szentírást és hitünk igazságait azok, akik keresztyének szeretnének lenni. A vizsga után következett az exorcizmus, magyarul: ördögűzés. A jelöltek az egész gyülekezet színe előtt ünnepélyesen ellene mondottak a Sátánnak. Hosszú időn keresztül megmaradt a keresztség szent cselekményében ez az ördögnek való ellenmondás. A szertartási könyvben a keresztszülőknek felteendő kérdések között ott volt az is, hogy ünnepélyesen ellene mondanak-e az ördögnek. Ma már elmaradt a keresztelési kérdések közül ez az ördöggel való szembehelyezkedés. Talán az úgynevezett felvilágosodás hozta magával, mely elhitte a hazugság atyjának, az ördögnek legnagyobb hazugságát, hogy „nincs ördög”. Talán épp a hívők szomorú tapasztalatai miatt maradt el, akik keservesen tanulták meg, hogy a Sátán erejével emberi erő szembeszállása teljesen reménytelen. Ha azonban a mai vasárnap igéjét a 25. zsoltár szemüvegén keresztül nézzük s szemeink mindenha az Úrra néznek, akkor nem kell reménytelenül vergődnünk a Sátán tőrében. 1. A mai ige nem tagadja le, sőt megerősíti azt a tényt, hogy a Sátán erősebb, mint az ember.
Maga Jézus is ezt mondja. Úgy beszél Belzebubról, mint fejedelemről, akinek országa van, akinek hatalma alatt alattvalók serege áll. Erős fegyveres, ki nem engedi kezéből könnyen a zsákmányt. /21. v./ Rabtartó úr, kinek börtönéből lehetetlen kitörni, hacsak kívülről nem jön szabadító. /22. v./ A karmai közé jutott ember ki van szolgáltatva neki kényre- kedvre.
Maga a történet is erről tesz bizonyságot. A történet szerint a Sátánnak hatalma van az emberi száj fölött. Meg tudja némítani. Ember felé, de Isten felé is. Melyikünk nem tapasztalta már ezt? Hányszor némított már meg minket a Sátán emberek felé azzal, hogy bizalmatlanságot táplált a szívünkben irántuk s nem mertünkőszinték lenni előttük? Vagy haragot szított ellenük bennünk s megszüntettük velük a kapcsolatunkat. Olykor a sértődöttséggel csukta le a szánkat. Rettenetes az, mikor egy házon úrrá lesz a néma ördög s csendes kriptává válik a csevegéstől hangos hajlék!
Isten felé is meg tud némítani a Sátán. Mikor emberi véleményünk szerint késik Isten a felelettel imádságunkra, kételyt ébreszt bennünk az iránt, hogy van-e értelme az imádkozásnak s egyszerre meglankadnak imádságaink szárnyai. A nemszeretem napokban haragra ingerel Isten ellen, a jó napokban bebeszéli nekünk, hogy nincs szükségünk Istenre s ezzel mind halkul, majd elnémul imádságunk szava. A néma ördög diadala minden ember, aki elfelejtett már imádkozni.
Más irányban is van hatalma az emberi száj fölött. Nemcsak arra tud kényszeríteni, hogy ne mondjuk el azt, amit el kellene mondanunk, hanem arra is, hogy olyanokat mondjunk, amiket nem kellene elmondanunk. A Sátán teszi a történetben rágalmazóvá a farizeusokat. Ő mondatja velük Jézusra, hogy ördögök általűzi ki az ördögöket. Mit törődikő egy kis következetlenséggel. Szemrebbenés nélkül alkalmaz kettős mértéket. Ha a farizeusok fiaiűznek ördögöt, az isteni munka, ha Jézus teszi ugyanezt, az ördöngösség, a Sátánnal való cimboraság.
Az ördög-igazgatta nyelven kívül más vonatkozásban is mutatja a történet a Sátán hatalmát: Vissza tudja hódítani az elveszített szívet. Erről szól a történet végén Jézus példázata a hontalanul tekergő tisztátalan lélekről. Elvesztheti a csatát, ki kell takarodnia az emberi szívből, de nem hagyja annyiban a dolgot. Nem tud belenyugodni a vereségbe. Ott ólálkodik az emberi szív körül s csak az alkalmas, őrizetlen pillanatot várja, hogy megerősített haddal rátörjön az elveszített állásokra s újra birtokba vegye azt. Épp ebben a ravaszságában van erejének egyik titka.
Nem harcolt még a bűnnel igazán, vagy nem merőszintén beszélni az az ember, aki nem ismeri be, hogy a Sátán erősebb, mint az ember, erősebb, mint én. 2. A történet azonban arról is beszél, hogy van valaki, aki erősebb, mint az erős Sátán.
Krisztus erősebb, mint a Sátán.
Ezt állapítja meg maga Krisztus is önmagáról. Úgy beszél magáról a Sátánnal kapcsolatban, hogy ő az, aki nálánál erősebb, aki reá jövén legyőzi őt, minden fegyverét elveszi, melyhez bízott s elrablott zsákmányát kiszabadítja. /22. v./ A történet is ezt mutatja. Krisztus megszólaltatja a némát, kit a Gonosz elhallgattatott s elhallgattatja a rágalmazó ellenségeit, kiket a Gonosz megszólaltatott.
Más történetek is mutatják, hogy Krisztus erősebb, mint a Sátán. A pusztai kísértésben fölényes győzelmet arat rajta. Az ördögök egyenesen rettegnek tőle. Mikor a tisztátalan lélek által megszállott gadarénus kerül Jézus elé, így kiált belőle a gonosz lélek: „Mi közöm nékem teveled, Jézus, a magasságos Istennek Fia? Az Istenre kényszerítelek, ne kínozz engem.” /Márk 5,7-10./ Pedig az ördögök sokan vannak ebben a szegény megszállott lélekben. Egy egész légió van belőlük benne. Jézus egyedül áll szemben a sereg ördöggel, mégis az ördögök fogják alkuvóra a dolgot, hogy ha már ki kell menniök a gadarénusból, legalább az ott legelésző disznónyájba mehessenek.
Akinek van szeme a látásra, az látja, hogy Krisztus ma is megmutatja hatalmát a Sátán fölött s megbizonyítja, hogy erősebb nála. Ma is sokan megpróbálnak saját erejükből szabadulni a Sátán tőréből, mely alattomosan megfogta őket. Megpróbálják széttördelni a bilincseket, melyeket a Sátán a kezünkre, lábunkra, gondolatainkra, nyelvünkre, szívünkre rákovácsolt, de mindhiába. Nem segít az erős akarat, a szent fogadalom, eskü, vagy önmagunk megátkozása. Pszichológiai mesterfogások kudarcot vallanak, a Sátánt nem lehet kinevelni a szívünkből. Kegyességi gyakorlatok is eleve eredménytelenségre ítéltek. A kultusznak nincs mágikus hatalma. De mikor megtér az ember a szívébe bevonul az erős Krisztus, szavától és ostora elől menekül az ördög és széttöretnek a bilincsek.
Nincs megtért ember, aki erről ne tudna bizonyságot tenni saját tapasztalata alapján. 3. Van ennek a történetnek az erős Sátán és a még erősebb Krisztusról szóló üzenet mellett még egy evangéliumi üzenete is: Krisztusban én is erősebb vagyok, mint a Sátán.
Jézusnak a farizeusok rágalmára adott válasza azt mutatja, hogy az ember is érhet el azért bizonyos eredményt a Sátánnal való harcban. Jézus elismeri, hogy a farizeusok fiai is tudnak ördögötűzni. /19. v./ Ez azonban mind csak átmeneti eredmény. Játszik velünk a Sátán, mint a macska az egérrel. El-eleresztget s mikor mi abban a hitben, hogy megszabadultunk a halálos veszedelemből, futásnak eredünk, hogy egérutat nyerjünk, még hatalmasabban ránk csap. Megint elereszt, megint ránk csap. Minden újabb támadás erősebb, mint az előbbi. Mi egyre gyengébbek, a Sátán egyre hatalmaskodóbb lesz, végül is felfal.
Ez ellen nem elég, ha az erős Jézus nevét ajkunkra vesszük. Ettől a varázsigétől nem ijed meg és nem futamodik meg az ördög. Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv 19. fejezetében van leírva Skéva fiainak esete. /13-16. v./ Efezusban Isten sok csodát mível Pál keze által. Látják ezt a lézengő zsidó ördögűzők s közülük egyesek, így Skéva zsidó főpap hét fia is, elkezdik az Úr Jézus nevét hívni azokra, akikben gonosz lelkek voltak, mondván: Kényszerítünk titeket a Jézusra, kit Pál prédikál. A gonosz lélek azonban így felel: „Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kicsodák vagytok?” s rájuk ugorva letépte róluk ruháikat és megsebesítette őket.
A Sátántól szabadulni akaró és vele harcba szálló embertől tehát azt kérdi a gonosz: Kicsoda vagy te? Krisztus híve vagy-e, vagy nem? Szókeresztyénséggel nem lehet őt félrevezetni. Még akkor sem, ha Jézus neve ajkunkon nem csupán lélektelen varázsige, mint Skéva fiaién, hanem a lelkes elragadtatásé, mint a történet végén szereplő asszony ajkán, aki így kiált fel Jézus cselekedeteinek láttára és szavainak hallatára: "Boldog méh, amely téged hordozott, és az emlők, melyeket szoptál." /27. v./ Nem a szavak pátoszára kíváncsi Jézus, de az ördög sem, hanem a szürke hétköznapjainkra s az igének azokban megmutatott engedelmességünkre. Sem Jézus, sem a Sátán nem tűr semlegességet. Vagy-vagy: Nem lehet két úrnak szolgálni.
Vagy Krisztussal a Sátán ellen, vagy a Sátánnal Krisztus ellen. Vagy Krisztus kincseit gyarapítani és a Sátánt csökkenteni, vagy a Sátánnal takarni és Krisztusét tékozolni. Ne vedd túl könnyen ezt a harcot, mert erős az ellenséged, de ne is vedd túl nehezen, mert még erősebb a barátod, ha barátod Krisztus! Ámen.