Túróczy Zoltán

A könyörgő gyülekezet Lukács 18,1-8 Húsvét u. 5. vasárnap 1953. május 10.
A mai vasárnap ősegyházi neve: Rogate! Imádkozzatok! Ezt a vasárnapot az egyház arra szeretné felhasználni, hogy könyörgő gyülekezetté neveljen minket. Ezért szól a mai ige, a hamis bíró és az özvegyasszony példázata is, a könyörgésről.
Jézusnak vannak mellbevágó - így is lehetne mondani - megbotránkoztató példázatai. A legismertebb közöttük a hamis sáfár példázata, amelyben egy sikkasztót és okirathamisítót állít elénk példának. Ezek közé a példázatok közé tartozik a most felolvasott példázat is.
A példázatnak két szereplője van: egy bíró és egy özvegyasszony. A bíró istentelen és embertelen ember.
Égbekiáltó jogtalanság sem háborítja fel. Az igazság nem izgatja, a szenvedés nem hatja meg, csak magára gondol.
Ha már nem kerülheti el, hogy elintézzen valamit, akkor is csak azért teszi, hogy hagyjanak már neki békét. Úgy látszik, mindig annak ad igazat, akinek nagyobb a szája. De az özvegyasszony sem valami rokonszenves alak.
Makacs. Amit egyszer a fejébe vesz, attól nem lehet eltántorítani. Nagyszájú. Erőszakos. Még a bíró is fél tőle. Az eredeti szöveg szerint a bíró attól fél, hogy az asszony még tettlegességre is vetemedik, s egyszer nekiesik a szemének. Ma talán úgy mondanánk: Attól fél, hogy egyszer még nekiesik és kikaparja a szemét.
Nem maga a történet megbotránkoztató. Utóvégre az élet - sajnos - produkálhat ilyen eseteket. Az a megbotránkoztató, hogy ez példázat. A bíróval Istent, az özvegyasszonnyal az imádkozó embert példázza. Isten, az igaz bíró, a szegények pártfogója, az özvegyek és árvák atyja..., hamis bíró? Az imádkozó ember perlekedő, nagyszájú, félelmetes fúria? Kényesebb ízlésűek és finomkodók hamar rámondják: Ez istenkáromlás. Jézus azonban nem húzódik attól, hogy így beszéljen. Ha botránkoznak, csak botránkozzanak, legalább nem fogják elfelejteni a tanítást. Mikor valamit nagyon mélyen be akart vésni az emberek szívébe, akkor szokta ezt a módszert használni.
Mi az az igazság, amit ezzel a példázattal akart felejthetetlenné tenni? Maga az ige mondja meg: „Mindig imádkozni kell és meg nem restülni”. Az imádkozásba ugyanis hamar bele lehet fáradni. Az imádkozó ember azt gondolja, hogy Isten, mint jó Atya, azonnal teljesíti a kérést. Meg is tehetné. Sokszor meg is teszi, sokszor azonban megvárakoztatja az embert. Nem cselekszik, nem felel, kéreti magát. Ebbe szokott az imádkozó ember belefáradni.
A hitetlen s csak a bajtól imádkozásba hajtott ember, legyint a kezével s ezt mondja: Nem érdemes imádkozni.
Mondtam én, hogy nincs értelme az egésznek. Kár is volt megpróbálni. A hívő pedig elkezd töprengeni: Biztosan azért nincs válasz az imádságomra, mert nem Isten akarata az, amiért könyörgök. Mindkettő - hívő és hitetlen - egyaránt elkedvetlenedik, s abbahagyja az imádkozást. Ezt akarja Jézus megakadályozni.
Ne hagyd hát abba a könyörgést, ha nincs is visszhangja, ha olyannak látszik is az Isten, mint a példázatbeli hamis bíró! Végül is az imádság győz. Addig azonban, Isten hallgatása az imádság iskolája lesz számodra. Ebben az iskolában nem az imádságot hallgató Isten fog megváltozni, hanem én, az imádkozó ember. 1. Míg hallgat az Isten, megváltozik az imádságunk tartalma.
Most használatos bibliafordításunk így fogalmazza meg az özvegyasszony imádságának tartalmát: Állj bosszút értem az én ellenségemen! Az az ige, ami ebben a mondatban szerepel többféle jelentésű. Jelenti azt, hogy bosszút állani, de azt is, hogy megbüntetni, valakit jogához juttatni, valakinek igazságot szolgáltatni, valakit megszabadítani. Ennek az igének tehát két arca van. Az egyik a felperesre néz szigorú arccal, s bosszút, büntetést liheg. A másik az alperesre néz vigasztaló arccal és jogot, igazságot, szabadulást ígér. Nem tudjuk, hogy az özvegy milyen értelemben használta ezt a szót. Mai bibliafordításunk szerint bosszúért kiált, de a most folyó bibliafordítás már így fordítja: Szolgáltass nekem igazságot! Emberileg mindkettő érthető. Nem lehet csodálni, ha egy szegény, magára maradt özvegy ökölbe szorított kézzel, s gyűlölettel néz hatalmas ellenségére, ki felhasználva védtelenségét, mindenéből ki akarja őt fosztani. Lehet, hogy első felindultságában tényleg erre gondolt. Büntesd meg az ellenségemet! Akkor az fűtötte, hogy megfizessen az ellenségének. Még a szabadulásnál is fontosabb lehetett számára a bosszú. Azután talán lassan megváltozott az ige értelme s a szabadulás lett a számára a fontos, nem pedig a bosszú.
Hogy mi ment végbe az özvegy lelkében, arra nincs adatunk, de azt tudjuk, hogy amikor magunk kerülünk hasonló helyzetbe, akkor Isten hallgatása rákényszerít minket imádságunk tartalmának, könyörgésünknek újra meg újra való megfontolására, s ebben a folyamatban lassan megszelídül a könyörgésünk. Emberi indulatok helyett isteni szempontok kezdenek benne érvényesülni, s végül is akaratunk áthasonul Istennek a mi helyzetünkre vonatkozó akaratához.
Amíg hallgat az Atya, beszél az Atya akaratát magyarázó Szentlélek. Hallgass reá! 2. Míg hallgat az Isten, megváltozik az imádságunk indokolása is Ha elgondolkozunk azon, hogy vajon mi indította az özvegyet arra, hogy ügyével a közismerten hamis bíróhoz forduljon, vajon mire alapította azt a reménységét, hogy ügye egy ilyen bíró előtt is kedvező elintézésre számíthat, akkor két indok áll elénk. Az egyik a nyomor, a másik az ügy nyilvánvalóan igazságos volta. Az özvegy nagy nyomorban volt. Nem elég, hogy meghalt a férje, hogy nincs kenyérkeresője, védelmezője, még vagyonkájának romjaiból is ki akarják forgatni, s egészen földönfutóvá tenni. Kőből van annak a szíve, aki ezen a nyomorúságon meg nem indul. Ezenkívül az ügy egészen világos. Csak a vak nem látja, hogy az egyik oldalon van a hatalom, de a másik oldalon, az özvegyén áll az igazság. Emberileg teljes joggal fordulhatott tehát az özvegy a bíróhoz. Ezt a két indokot adta elő neki. Ezt fejtegette, magyarázta, ismételgette új meg új változatban. Elmondta nyugodtan, tárgyilagosan. Mikor látta, hogy ez nem elég, elmondta izgatottan, szenvedélyesen. Egyszer sírt, máskor talán átkozódott. Egyszer fenyegetődzött, máskor meg könyörgőre fogta a dolgot.
Nem tudjuk, hogyan és milyen irányban ment végbe az özvegyben a könyörgése indokolásának a változása, azt azonban tudjuk, hogy amikor mi kerülünk hasonló helyzetbe, akkor Isten hallgatása lassan elhallgattat minket.
Ebben a csendben utolérnek a bűneink. Nem merünk a nyomorúságunkkal érvelni, mert úgy látjuk, megérdemeltük. Csak azt esszük, amit magunk főztünk magunknak. Nem merünk igazságot követelni, mert az igazság az, hogy büntetésnél egyebet Istentől nem érdemelünk. Érveink elnémulnak, s végül nem marad más indokunk, mint az Isten kegyelme, mely Krisztusban megjelent, s amelyre egyedül alapíthatjuk imádságunk indokolását.
Amíg hallgat az Isten, beszél a bűneinkre emlékeztető Szentlélek. Hallgass reá! 3. Míg hallgat az Isten, megváltozik a hitünk is Amikor hallgat az Isten, akkor mindig a hitünket próbálja. Aki abbahagyja a könyörgést, nem azért hagyja abba, mert talán beletörődött a nyomorúságába, vagy megingott az ügye igazságába vetett meggyőződése, hanem azért, mert megingott a hite az imádságot meghallgató Istenben. Nem könnyű ez a próbatétel. A nyomorúság szorongat, a szenvedés fáj, emberi igazságérzetünk lázadozik, Isten pedig hallgat. Az emberi türelmetlenség nehezen bírja Isten hosszútűrését, az igazi hit azonban ki tudja böjtölni. Az özvegyasszony kitartásának sem volt semmi emberi támasztéka, mégsem restült meg a könyörgésben. Hite megállta a próbát.
Nálunk talál-e hitet, amikor hallgatásával meglátogat minket? Csak az a hit bírja ki ezt a próbát, amely a kereszt tövében fakad. Aki a kereszten keresi és találja meg Isten hozzánk való szeretetének bizonyítékát, s akinek ez elég, még ha élete körülményei cáfolni is akarnák Isten szeretetét, aki Pállal vallja: „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk” (Róm 8,32), azt nem ingatja meg Isten szeretetébe vetett hitében, ha olyannak mutatkozik is Isten, mint a példázatbeli hamis bíró.
Amíg hallgat az Atya, beszél a keresztre mutató Szentlélek. Hallgass reá! 4. Amíg hallgat az Isten, megváltozik a hálaadásunk is.
A példázat nem beszél arról, hogy miképp fogadta az özvegy a neki igazságot szolgáltató, s őt ellenségétől megszabadító ítéletet. Bizonyos, hogy ujjongó örömmel és hálával. Ha azonnal megkapta volna mindezt, mikor a kérését először előterjesztette, akkor is hálás lett volna érte, de sokkal kevésbé. Magától értetődőnek tartotta volna, hogy így történt minden. Ha másodszori könyörgésére kapta volna meg, akkor már hálásabb lett volna érte. És így tovább. Minél későbben kapta meg, amiért könyörgött, annál hálásabb volt azért, hogy megkapta. Nálunk is Isten hallgatásával egyenes arányban nő a hálaadásunk. Sokszor úgy érezzük, hogy épp azért hallgat, mert még mindig nagyon természetesnek tartjuk a segítségét.
Amíg hallgat az Atya, beszél a Szentlélek a füledbe dúdolja szép énekünket: „Bár késik néha a segítség, De biztosan eljön végre, Ne zúgolódj, ha nyom az ínség, Utóbb válik üdvösségre. Ami lassan jön, bizonyosabb, Ami késik, kívánatosabb: Légy csendes szívvel!” (Ker. Én. 374,6). Ámen.

Nagy eset Időpont: 1965. szeptember 19. Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap
Helyszín: Öttevény
Alapige: Lk 17,11-19 Énekek: 293, 12.
És lőn, mikor útban vala Jeruzsálem felé, hogy ő Samariának és Galileának közepette méne által. És mikor egy faluba beméne, jöve elébe tíz bélpoklos férfi, kik távol megállának: És felemelék szavokat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!
És mikor őket látta, monda nékik: Elmenvén mutassátok meg magatokat a papoknak. És lőn, hogy míg odamenének, megtisztulának.
Egy pedig ő közülök, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval; És arccal leborula az ő lábainál hálákat adván néki: és az Samariabeli vala.
Felelvén pedig Jézus, monda: Avagy nem tízen tisztulának-é meg? A kilence pedig hol van?
Nem találkoztak akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen?
És monda néki: Kelj föl, és menj el: a te hited téged megtartott.
Ennek az igehirdetésnek azt a címet lehetne adni: Nagy eset. Tényleg az. Igaz, hogy nem az egyetlen, amelyben Jézus gyógyíthatatlannak tartott poklosokat meggyógyított. Nagy esetté teszi a poklosok tekintélyes száma. Nem egyet vagy kettőt gyógyít meg, hanem tíznek adja vissza egészségét. Rendkívüli történet azért is, mert bár a gyógyulásról nem, de a hálátlanságról részletesen beszél. Megköszönni a jótéteményt elfelejtik. 1. Nagy nyomorúság.
Ezek az emberek bélpoklosok, különleges keleti betegségben szenvednek, amit még ma sem tudnak gyógyítani. Ragályos betegség. Halálra szánt emberek ezek. Nagy nyomorúságuk, hogy bár nem kerülnek betegágyba, nem veri le lábukról a láz, de elevenen elrothadnak. Apró kiütések támadnak rajtuk, mind nagyobb számban jönnek s megkezdődik a rothadás: egyiknek az ujja, másiknak az orra, füle vagy lába kezd lerothadni az eleven testről. Ez a legborzasztóbb.
A többi rothadást lehet leplezni ruhával, de akinek nincs füle, vagy orra, csak egy nyílás tátong a helyén, az nemcsak magának, de másoknak is elviselhetetlen nagy nyomorúság.
Gyógyíthatatlanok, ezért hagyják elpusztulni őket s az élőket kímélik, akiken még nem jelentkezik a poklosság. Ezért kell a poklosoknak elhagynia családját, munkahelyét, a faluját, az emberi közösséget. A családból kitaszítottan, a Genezáret-tó túlsó partján lévő hegyekben és barlangokban kellett élniük ezeknek a kitaszítottaknak. Mikor már nagyon éhesek voltak, akkor csoportba verődve megközelítettek egy-egy falut, így kiáltozva: Tisztátalan! Ilyenkor az édesanyák bevitték gyermekeiket a házba, rájuk csukták az ajtót, csak az édesapák, bátrabb férfiak vittek ki az útra ennivalót és sietve húzódtakők is a házba. Elnéptelenedett a falu ilyenkor, mert féltek a ragálytól, a poklosoktól. Igazuk is volt, ezen nem is lehet csodálkozni.
A poklos emberek magukra maradt emberek, még ha csoportokba verődve élnek is. Jézus sokszor beszélt a poklosságról úgy, hogy nemcsak testi, hanem lelki poklosság is van. Jézus a bűnt tartotta a lélek bélpoklosságának. A bűn sebzi halálra és teszi tönkre az embert. A bűn teszi magányossá és taszítja ki az embert a közösségből. Ez a nagy nyomorúság lép most Jézus elé. 2. Nagy gyógyulás.
A történetben nemcsak nagy nyomorúság van, hanem nagy gyógyulás is. Nagy csoda.
Csoda az, hogy míg az emberek elkerülik ezeket a betegeket, míg a férj nem ismeri meg feleségét, ha az poklos lesz, a gyermek is megtagadja szüleit, testvér a testvért, széthullanak a családi kötelékek, - Jézus az egyetlen, aki nem húzódik el ezektől az emberektől. Keleten még sok helyen ma is, ahol gyógyíthatatlan ez a betegség, kerülik az emberek az ilyenekkel való találkozást.
Nemrég halt meg a nagy missziói orvos, Schweitzer Albert, az ő általa letelepedésre kiválasztott helyen Lambarene-ban összegyűjtötte a bélpoklosokat s külön falut épített nekik, jó pár kilométernyire, külön a többiektől, az egészségesektől, ápolva őket. Ő rajta kívül csak kétféle ember mert bemenni a lepratelepre: vagy olyan, aki csodálatos módon meggyógyult és ezért volt bátorsága és szíve bemenni a többi hasonló beteghez, vagy olyan, aki Krisztusért vállalta az élet kockázatát, hogy köztük dolgozzék. Akik valamikor meglátogatták a lambarénei kórházat és a kerítésen keresztül benézhettek a szerencsétlen betegekhez, azok írták és mondották, hogy sok felejthetetlen élményt jelentett számukra Lambarene, de a legfelejthetetlenebb, a legmegdöbbentőbb élmény ennek a falunak a messziről való nézése volt, ahol a poklosok élnek.
Csoda az, hogy Jézus nem irtózik tőlük. Más emberhez nem is mertek volna közeledni, de Jézusnak egyéniségéből olyan szeretet sugárzott feléjük, hogy közeledni mertek hozzá. Ő feléje is kiáltották a vigyázásra intő szót: Tisztátalan! – de azért közel mertek menni hozzá, mert meg voltak győződve arról, hogy Jézus meg tudja őket gyógyítani, mert hatalma van nemcsak a természet fölött, mikor a viharzó tengert csendesítette le, nemcsak a halottakat feltámasztani a koporsóból, hanem az ilyen élő-halottaknak is vissza tudja adni az egészségét. Jézus nem félt a poklosságtól, ezért ezek az emberek belé vetették minden reménységüket.
Most nem beszélek arról, hogy Jézus messziről is meg tudta gyógyítani őket. Nem írt nekik orvosságra receptet, nem írt elő életmódot, hanem elküldi őket Jeruzsálembe a papokhoz, akik abban az időben az egészségügyi ellenőrző szolgálatot végezték. Orvosság nélkül magától meggyógyultak. Ez a magától a kegyelem. Jézusban nagy gyógyulás adatik nekik. 3. Nagy hálátlanság.
Ami e történet folytatásaképpen elénk áll, az egy nagy hálátlanság. Az emberek meggyógyulnak. Hogy hogyan, azt nem tudjuk, de van hitük, hogy betegen elinduljanak Jeruzsálembe. Gondoljátok meg, milyen nagy dolog, hogy elindultak. Először is nekik nem volt szabad Jeruzsálem területére lépniük, másodszor csak akkor mehettek oda, ha bizonyosak voltak gyógyulásukban. Ilyenkor a papoknál jelentkeztek, akik becsuktákőket a templomnak egy elkülönített kamrájába, ott töltöttek pár napot, akkor megint megvizsgáltákőket, s ha minden var lehullott a gyógyult sebről, csak akkor kaptak bizonyítványt arról, hogy egészségesek. Ezután már mindenhova mehettek. Ezek az emberek is meggyógyultak. Hogy hogyan, nem tudjuk. Lehet, hogy mikor elindultak Jézustól, már útközben észrevették, hogy gyógyulni kezdenek sebeik. Lehet, hogy észre sem vették a gyógyulás jeleit, de reménység volt bennük, hogy egyszerők is meggyógyulnak. Mikor Jeruzsálembe értek, már csak a formaságok voltak hátra: az egészségügyi zárlat, a bizonyítványok kiállítása. Egészségesek vagytok, mehettek haza!
Gondoljátok meg, hogyan folytatódott a történet. Hát nem azzal kellene folytatódni a történetnek, hogy mikor megkapják a gyógyulásukról a hivatalos pecséttel ellátott levelet, az első gondolatuk az, hogy megkeressék Jézust s megmutassák magukat neki s elmondják szívük háláját a visszakapott egészségért és a visszakapott családért?! Ez volna a természetes. Így tanítjuk már gyermekeinket is kiskorukban: amit kaptál, köszönd meg! A szeretetet is meg kell köszönni. Ez volna a természetes. De a meggyógyult tízből kilenc ember nem tartja ezt természetesnek. Mind a tíz elindul hazafelé, de mire arra a vidékre érnek, ahol hallomásuk szerint Jézus tartózkodik, már csak egy van a tízből.
Nem tudjuk, mi ment végbe szívükben. Mikor Galilea vidékére értek, talán találkoztak ismerősökkel s felelevenedett bennük a régi gyerekkor emléke, szüleik, testvéreik, vagy eszükbe jutott a feleségük, gyerekeik. Gondoltakők Jézusra, hogy el kellene menni megköszönni, de azután talán arra gondoltak: hiszen nem is tett velünk semmit, nem adott orvosságot, semmi diétát nem írt elő, csak elküldte őket a papokhoz. Talán Ő már észrevette akkor, hogy gyógyulni kezdenek. Érzitek, hogyan siklik az ember erre az útra: minél egészségesebb, annál kevésbé látja csodának a gyógyulását! Amíg nem találkoztak Jézussal, addig azt gondolták, hogy rajtuk nincs segítség, legfeljebb csak csoda történhet és segíthet rajtuk. Amikor visszafelé jönnek, már természetesnek tartják, hogy meggyógyultak. Hiszen Jézus csak elküldte őket a papokhoz. Milyen nagy az ember hálátlansága!
Lehet, hogy volt olyan is köztük, aki lakóhelyére érve azt gondolta, meg kell köszönni Jézusnak a gyógyulásom, de előbb hazamegyek, majd azután köszönöm meg. Ki vehetné zokon tőlem, hogy előbb a családom szeretném látni? Majd holnap elmegyek Jézushoz! … A keresztyén életben a halogatás, a késedelmeskedés mindig egyet jelent a nem cselekvéssel. Mindennek rendelt ideje van, s ha azt nem tartja be az ember, akkor az idő nem tér hozzá vissza többé. Ezek az emberek is hazamentek talán azzal, hogy holnap útra kelnek és majd ajándékot is visznek Jézusnak, hiszen most a köszönő szavukon kívül másuk nincs. Nem mentek azonnal Jézushoz. Az a bűnük, hogy rossz a sorrend. Jézus pedig a hegyi beszédben nem hiába mondta: „keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” (Mt 6,33). Ez a sorrend: Isten országa s azután a többi más. Aki ezt a sorrendet megfordítja, az megtapasztalja, hogy ezt az isteni sorrendet megfordítani nem lehet.
Isten országa vagy az első, vagy nem jön többé vissza soha. Először Isten országa, a többi minden várhat és mindenki, csak Jézus nem. Ezért olvassuk sokszor a bibliában Jézus ajkáról ezt a szót: ma és most. Ezt a sürgetést vették át az apostolok is, például a Zsidókhoz írt levélben ez szerepel: „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket...” (Zsid 3,7-8).
Ez az idézet is világosan mutatja, hogy az idő ki nem használása a hálátlanságunkat növeli.
Előbb Jézus, azután a család. Néha nagyon keményen hangzik a dolgok ilyen szembeállítása.
Ott vár a család, a szülő, a testvér, a gyermek, akikhez a vér kötelékei kötnek, akiket Isten ajándékozott nekem, joggal várhatjákők az örömhírt. Nem az a baj, hogy hazamentek, hanem az, hogy előbb mentek haza s azután otthon maradtak. Rettentő rút hálátlanság! Tanuld meg testvérem, Jézus vagy az első az életedben, vagy egyáltalán nem játszik szerepet életedben!
Minden más csak utána következik. Jaj annak az embernek, aki ezt nem tanulja meg s a sorrendet megfordítja! 4. A nagy önzés.
Egy ember mégis csak akad, aki elment megköszönni Jézusnak, amit vele cselekedett. Nem volt ez könnyű út. Ez az ember samaritánus volt, a samaritánusok pedig ellenséges viszonyban voltak a zsidókkal. Egyik sem tűrte volna meg a másikat maga mellett, ha a nyomorúságuk nem lett volna közös. Miután nyomorúságuk elmúlt, ez a samaritánus megint külön maradt. Ő elment megköszönni Jézusnak az egészségét, neki sem volt mása, amit vihetett Jézusnak, csak az egészsége: nézd Uram, meggyógyultam, nincs var már a testemen! Úgy érzi, nem is elég csak a szó, leborul előtte és úgy mondja el háláját Jézusnak.
Felmerül a kérdés: Nem önzés-e ennek az embernek és Jézusnak a részéről ez a magatartás?
Nem Jézus jótéteményét és jövendőjét akarja ez az ember biztosítani Jézusnál a maga számára? … S mikor Jézus várja a hálát és számonkéri a kilencet, ez nem önző magatartás részéről? … Jézusnak nem volt és ma sincs szüksége e köszönetre. Nem Jézusnak van szüksége a hálára, hanem a betegnek, mert a hála megerősíti azt a reménységét, hogy jöhet bármilyen vész és vihar életében, Jézus úrrá tud lenni minden vész és vihar felett.
Milyen sok jótéteményét nem köszöntem meg és mennyi jótéteményét felejtetted el te is megköszönni! Csak egész egyszerű dolgokat kérdezek meg tőled: Megköszönted-e ma reggel Istennek azt, hogy van egészséged? … Hogy a családoddal együtt élhetsz és megvan a mindennapi kenyered? … Ha egyszer Isten mindent elvenne, amit nem köszöntünk meg, milyen borzalmas és kibírhatatlan szegény lenne életünk! Megköszönted-e, hogy megbocsátotta bűneidet s vérét ontotta a golgotai kereszten érted? … Szégyellted-e magadat emellett a meggyógyult samaritánus mellett a hálátlanságod miatt? … A többi kilenc nem szégyellte a hálátlanságát.
Nagy eset az, ami történt ebben a történetben, csak az a szomorú, hogy nem ritka eset.
Jézusnak – egyebek között – ez a nagy és nehezen elhordozható fájdalma ma is: Hát a kilenc hol van? Hol vannak azok, akiket meggyógyított? Csak egyet gyógyított meg? Hol vannak azok, akik magukat szégyenítik azzal, hogy a hálaadásról megfeledkeztek?
Bárcsak ott lennénk mi is a szegény samaritánus mellett és ő vele leborulva magasztalnánk Jézus szent nevét, aki úr minden nyomorúság fölött, aki a bűnöket megbocsátja és a gyógyíthatatlant is meg tudja gyógyítani, aki megoldhatatlan kérdéseket is meg tudja oldani.
Ámen.
Imádkozzunk!
Úr Jézus, drága Megváltónk! Úgy szeretnénk úgy hálát adni, ahogyan illik! Mikor elgondolkozunk mindazon, amit adtál és azon, hogy mi milyen bőbeszédűen tudunk kérni Tőled s milyen szűkszavúan adunk hálát, akkor szégyelljük magunkat. Mennyi mindent nem is kértünk Tőled, csak kaptunk s mi természetesnek tartottuk! Köszönjük minden ajándékodat: az éjszaka nyugalmát, az új reggelt, a vasárnapot, hogy újból hallgathatunk Téged és imádkozhatunk Hozzád.
Köszönjük, az evangélium erejét, mellyel mehetünk tovább az életünk útján hálásabb szívvel, mint eddig. Nem tudjuk soha eléggé megköszönni azt, amit kaptunk Tőled. Jó, hogy Te mindent tudsz s tudsz olvasni a mi gondolatainkban, mikor még ajkunkon sincs a szó. Ezer nyelvem, ha volna, se volna elég zengeni hálámat és a Te nagy neved dicséretét! Hadd köszönjük meg különösképpen azt, amit soha nem tudunk eléggé megköszönni és az örökélet sem lesz elég zengeni dicséretedet, hogy bűneinket magadra vetted és meghaltál, hogy nekünk bocsánatunk legyen. Úgy somfordálunk vissza Hozzád meggyógyított emberek, Tőled ajándékot kapottak és letérdelünk a samaritánus mellé: Ó vajha ezer nyelvem volna s angyalokéval érne fel, mindegyik versenyezve szólna teljes szívemnek mélyéből, dicséretedre Istenem, ki annyi jót mívelsz velem.
Ámen.

A hálátlanság vasárnapja Időpont: Szentháromság utáni 14. vasárnap, 1956. szeptember 2.
Alapige: Lukács 17,11-19.
És lőn, mikor útban vala Jeruzsálem felé, hogy ő Samariának és Galileának közepette méne által. És mikor egy faluba beméne, jöve elébe tíz bélpoklos férfi, kik távol megállának: És felemelék szavokat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! És mikor őket látta, monda nékik: Elmenvén mutassátok meg magatokat a papoknak. És lőn, hogy míg odamenének, megtisztulának. Egy pedig ő közülök, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval; És arczczal leborula az ő lábainál hálákat adván néki: és az Samariabeli vala. Felelvén pedig Jézus, monda: Avagy nem tízen tisztulának-é meg? A kilencze pedig hol van? Nem találkoztak a kik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen?
És monda néki: Kelj föl, és menj el: a te hited téged megtartott.
Egyházunkban régi szokás, hogy a vasárnapokat az igehirdetés alapjául kirendelt óegyházi evangéliumi szakasz alapján nevezik el. Így beszélünk például a jó pásztor vasárnapjáról, vagy a magvető vasárnapjáról. Ezen az alapon a mai vasárnapot a hálátlanság vasárnapjának lehetne elnevezni, mert a mai ige az ember hálátlanságáról állít elénk szörnyű képet. Nincs Istennek hálátlanabb teremtménye, mint az ember. Ha a macskának tejet adsz, hozzád dörgölődzik s dorombol, mintha csak mondaná: Gazdám, köszönöm, hogy volt számomra egy percnyi időd és szíved s ennem adtál. Ha a kutyának odadobsz egy falat kenyeret, farkcsóválva fejezi ki háláját. A ló, mikor meglátja gazdája kezében az abrakos tarisznyát nyerít s ez a nyerítés nemcsak az abrakot köszönti, hanem a gazdát is. A virágillat és a madárdal is égre szálló hálaadás. Csak az ember zsugori ezzel a szóval: Köszönöm. Mindez pedig nem költészet, hanem Isten igéjének szomorú megállapítása. Maga Isten mondja Ézsaiás próféta ajkán keresztül: „Az ökör ismeri gazdáját..., az én népem nem figyel reá!” A tíz bélpoklos meggyógyításának története megmutat nekünk egyet s mást abból, hogy miért ilyen hálátlan az ember. 1. Azért hálátlan az ember, mert hamar elfelejti előbbi nyomorúságát.
Az a tíz ember, akiről ez a történet szól, szörnyű betegségben szenved. Bélpoklosok. Ragályos betegek, kiket elűzött hazulról a család, kitaszított a társadalom. Még templomba sem mehettek.
Csoportokba verődve barlangokban tengették életüket. Lassacskán elevenen megrothadtak.
Nem volt más reménységük, csak az, hogy egyszer megkönyörül rajtuk az irgalmas halál. Aztán egyszerre mindez a múlté lett. Zsebükben ott a hivatalos papi írás arról, egészségesek. Mehetnek haza a családjukhoz, az emberek közé, látogathatják az istentiszteletet.
Nem a halál áll már előttük, hanem az élet. Naptár szerint nincs még messze tőlük a nagy nyomorúság. Nem múltak el még azóta évek, sőt hónapok sem. Csak napok távolára van tőlük a nyomorúság és mégis úgy elmerül a feledés tengerébe, mintha sohasem lett volna. Hihetetlen gyorsan tudjuk elfelejteni a nyomorúságunkat, ha már elmúlt. Néha ugyan még számon tartjuk, de már csak azért, mert önfontossági érzésünket növeli nyomorúságunk érdekes története, vagy csak azért, hogy jogcímünk legyen panaszt emelni Isten és a sorsunk ellen, de ez az emlékezés már nem hálára indító erő; legfeljebb dicsekedésre és panaszkodásra indít. Leggyorsabban a bűnmardosás nyomorúságát feledjük el. Úgy viselkedünk, mint a gyermek, aki az egyik pillanatban még remegve áll apja haragos tekintete előtt, mert rossz fát tett a tűzre s most tudja, hogy büntetés vár reá, de a másik pillanatban, miután bocsánatot kapott, mindent feledve boldogan száguld a játékai felé. Hányszor történik meg, hogy mikor elvonul fejünk felől az ítélet fenyegető fellege, visszatérünk ugyanazokra a gonoszságokra, melyeket azelőtt cselekedtünk! 2. Azért is hálátlan az ember, mert hamar elfelejti előbbi imádságát.
Jézus híre eljutott a bélpoklosokhoz is. A csodatörténetek szárnyra keltek s reményt keltettek a reménytelen szívekben. A bélpoklosok sem a megváltó halált várták már, hanem a Megváltó Jézust. Mikor híre járt, hogy a vidékükön megy át, kimentek az útra, hogy találkozzanak vele.
Mikor feltűnt a látóhatáron Jézus és követőinek csoportja, már messziről kezdték mondani az imádságukat: „Mester, könyörülj rajtunk!” A könyörgés hangját is feljegyezte az evangélium.
Ezt mondja: „Felemelék szavukat, mondván”, tehát kiáltottak. Mivel a bélpoklosság a hangszálakat is megtámadta s jellegzetesen rekedtté tette a betegeket, el lehet gondolni, mily hatalmas erőfeszítést kellett ezeknek a nyomorultaknak tenni, mikor már messziről észre akarták vétetni magukat Jézussal. Minden erejüket beleadják ebbe az imádságba. Imádságukra furcsa felelet jön. Jézus nem tesz csodát, nem ír elő nekik valami különleges gyógymódot, csupán elküldi őket Jeruzsálembe a papokhoz. Útközben meggyógyulnak. Mire a papokhoz érnek, már megkaphatják az egészségügyi bizonyítványt. Az időtávolság és a lassú, fokozatos segítség miatt azonban mindezt már nem tekintik imádságteljesítésnek s ezért nincs hála a szívükben.
Isten segítsége és imádságunk elmondása között ma is sokszor van ilyen időtávolság.
Néha nem napok, hanem hetek, hónapok, sőt évek múlva érkezik meg a segítés. Mi már el is felejtettük, hogy kértük, de Isten nem felejtette el. Isten imádságmeghallgatásként adja, de mi már egyáltalán nem látjuk annak, mert csak azt tekintjük imádságmeghallgatásnak, mikor imádságunkat nyomban követi a segítség. Elfelejtkezünk arról, hogy az ilyen közbeeső idő hitünk és engedelmességünk próbája. A bélpoklosok ezt a próbát kiállották, mi azonban sokszor elbukunk már azon, hogy nem merjük hinni a hihetetlent s nem merünk engedelmeskedni annak, aminek nem látjuk az értelmét. A bélpoklosok is elbuknak azonban azon, hogy imádságukra lassan, fokozatosan jön a segítség. Mi is csak az azonnali és teljes segítséget tekintjük hálára indító imádságmeghallgatásnak, pedig az Úr ma is sokszor úgy segít, hogy erőről erőre jutunk. /Zsolt. 84,8./ Mire a végére érünk, elfelejtjük, hogy imádkoztunk érte. 3. Azért is hálátlan az ember, mert hamar elfelejti, hogy kegyelmet nyert.
A bélpoklosok nem így könyörögtek: Mester, gyógyíts meg minket!, hanem így: „Mester, könyörülj rajtunk!” Tudták, hogy kegyelem nélkül nincs gyógyulás, de a kegyelmet követheti a gyógyulás, ezért nem gyógyulásért könyörögtek, hanem kegyelemért. Tudták, hogy csak kegyelem az, ha Jézus csinál velük valamit. Az Úr kegyelme egy tanácsban nyilvánult meg: „Elmenvén mutassátok meg magatokat a papoknak”. /14. v./ Elindulnak. Amint mendegélnek, egyszer csak úgy látják, mintha gyógyulnának a sebeik s mintha új élet pezsdülne tagjaikban. Mire beérnek Jeruzsálembe, meggyógyulnak s megkaphatják a felszabadító bizonyítványt. Hazafelé indulva első gondolatuk bizonnyal ez volt: Jézus nemcsak tanácsot adott, hanem meg is gyógyított minket.
A második azonban már ez volt: Jézus nem is gyógyított meg minket, csak tanácsot adott. A harmadik még tovább ment: Jézus tulajdonképpen tanácsot sem adott, hiszen csak azt mondta, ami elő van írva a törvényben s amit nélküle is tudtunk. A negyedik gondolat már ki is mondotta: Tulajdonképpen nincs is neki semmi megköszönni valónk. Természetesnek tartják azt, amit pár nappal azelőtt még kegyelemnek tartottak és amiért kegyelemként könyörögtek. Mi is azért vagyunk olyan hálátlanok, mert sokszor természetesnek tartjuk azt, ami kegyelem. Pedig semmi sem természetes, minden kegyelem. Természetes csak a kárhozat. Ezért írja Pál is, hogy a kárhoztató ítélet kimondásakor Isten előtt bedugatik minden száj. /Róma 3,19./ Senki sem mer tiltakozni ellene, senki sem meri védeni magát, oly nyilvánvaló, olyan magától értetődő, oly természetes, hogy ha nincs kegyelem, akkor el kell kárhoznunk.
Ha többet gondolnánk arra, hogy Isten belenyúlása földi életünkbe mindig kegyelem s hogy a kegyelem sosem magától értetődő, természetes, hanem mindig természetfölötti, rendkívüli, megmagyarázhatatlan és kiérdemelhetetlen, akkor több lenne a hála is a szívünkben és életünkben. 4. Azért is hálátlan az ember, mert hamar elfelejti, hogy Jézus várja a hálát.
A történet világosan mutatja, hogy Jézus várja a hálát. Számon is kéri az egyetlen hálás gyógyulttól: „A kilence pedig hol van?” Nem önmagáért, hanem mi miattunk várja a hálát. Nem neki van reá szüksége, hanem minekünk. Ő nem lesz több az emberek hálájával s nem lesz kevesebb az emberek hálátlanságával, de mi igen. A hálátlanság megszégyenít, a hála meggazdagít. A hálátlanság igényessé s boldogtalanná tesz, a hála megelégedetté és örvendezővé. A tíz bélpoklos közül azonban kilenc nem gondol arra, hogy Jézus várja. Csak arra gondolnak, hogy várja őket a rég nem látott otthon, az elveszített család, a félbemaradt munka s repülnek hazafelé. A tizediknek is volt bizonnyal családja, otthona, örült is, hogy újra láthatja majd, az volt azonban a meggyőződése, hogy minden várhat, csak Jézus nem várhat hiába. Ezért ment vissza Jézushoz dicsőséget adni Istennek. A mi hálánkat is várja Jézus. Velünk nagyobbat tett, mint a tíz bélpoklossal. Azoknak csak a testét gyógyította meg, nekünk a lelkünket tisztította meg. Azok előtt csak a földi családi hajlék s a földi Jeruzsálem ajtaját nyitotta meg, előttünk a mennyei Jeruzsálem kapuját tárta ki.
Nekik csak tanácsot, igét adott, értünk vérét hullatta a Golgothán s ezzel a vérrel tisztított meg minden bűntől. „Mily nagy az Úr kegyelmessége, Van-e ember kit meg nem hat? Van-e szív, mely mindent feledve, Az Istennek hálát nem ad?” Sajnos, van. A többség ilyen. Tíz közül kilenc.
Hiszem, hogy itt is vannak azért, akik dicsőítik az Istent nagy szóval s arccal leborulnak Jézus lábainál, hálákat adván neki azért, hogy megtisztultak. Ott vagy-e közöttük? Vagy azok között vagy, akiket hiába vár Jézus s akiket így keres: „A kilence pedig hol van?” /17. v./ Jöjj! Adjunk hálát a megöletett Báránynak! Magasztaljuk együtt megtisztító vérét! Ámen.

Kegyelemre van szükségünk Lukács 17,7-10
Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap 1953. augusztus 16.
Ez az ige nem az ember és ember egymáshoz való viszonyát akarja szabályozni. Ezen a vonalon ebből a példázatból olyan társadalmi rendszert lehet helyesnek kikövetkeztetni, melyben az egyik oldalon trónuson pöffeszkedik a kizsákmányoló, a másik oldalon porban fetreng a kisemmizett. Az a társadalmi együttélés, melyben nincs sem igazság, sem szeretet, minden más hamarább lehet, mint keresztyén társadalompolitika.
Ez az ige nem az ember és a munka egymáshoz való viszonyát akarja szabályozni. Ezen a vonalon ebből a példázatból olyan munkaerkölcsöt lehet helyesnek kikövetkeztetni, melyben létjogosultsága van a robotnak, az embertelen hajszának. Az a munkaerkölcs, melyben a dologtalanul élők által kiagyalt kötelesség lidércként ül a dolgozók mellén, s nem törődik azzal, hogy a legfőbb érték mégis az ember, minden más hamarább lehet, mint keresztyén munkaerkölcs.
Ez az ige Isten és az ember egymáshoz való viszonyát akarja szabályozni. Ezt a kérdést nem Isten, hanem az ember szempontjából nézi. Nem lehet tehát ennek a példázatnak alapján arról beszélni, hogy Isten olyan, mint a példázatbeli kizsákmányoló, rabszolgatartó úr, de igenis kell arról beszélni, hogy az ember olyan, mint a példázatbeli szolga. 1. Az ember szolga A példázatbeli szolga a teljes jogtalanság állapotában van. Egész nap dolgozik. Látástól vakulásig szánt, vagy legelteti a jószágot. Kivétel nélkül minden nap hordoznia kell a nap hevét és terhét. Ha szünetel kissé a mezőgazdasági munka, akkor sem fújhatja ki magát, hanem ki kell hajtani a jószágot legelni, hogy ne fogyjon a télire eltett takarmány.
Mikor estére holtfáradtan hazakerül, kifogja s beköti a jószágot, azt gondolod, hogy várja már a meleg étel, mellyel elverheti egész napi éhségét? Dehogy! Akkor meg be kell állnia a konyhába, sütni, főzni, vacsorát készíteni. Magának?
Dehogy! A gazdának. S mikor kész a vacsora, előbb fel kell szolgálnia mindent. Csak mikor a gazda már jóllakott, s elfáradva a semmittevésben, meg a jóllakottságtól aludni vágy, akkor nyúlhat ő is a maradékhoz, ha ugyan van még annyi maradék ereje, hogy kíván valamit enni. Mindezért még egy köszönöm szó sem jár neki, nemhogy fizetés.
Rabszolga, aki mindenével tartozik gazdájának, de akinek semmivel sem tartozik a gazdája. Utolsó valaki. A szó szoros értelmében a legutolsó. Még annyi joga sincs, mint az állatnak. Az állatnak is kijár egy szeretetteljes nyakveregetés, mikor leveszik róla a hámot. Vagy az igát, s a jászol elé kötik. Az állatot nem várakoztatják meg, hanem azonnal dobnak eléje a jászolba enni valót. A szolgának mindez nem jár ki. Ő az utolsó. Mikor már mindenki megkapott mindent, mikor a gazda már az igazak álmát szuszogja és a jószág is jóllakottan elpihent az almon, akkor rogyhat le ő is valahol az istálló dikójára, hogy álomtalan mély alvással gyűjtögessen erőt a másnapi embertelen élethez.
Kemény beszéd ez. Nehezen hordozza el a mi ó emberünk. Azt mondjuk, lehetetlen, hogy Isten előtt ez lenne az ember. Hivatkozunk arra, hogy Isten igéje beszél arról, hogy mi gyermekei vagyunk a mennyei Atyának, munkatársai az Istennek, barátai az Isten Fiának. Ez mind igaz, de csak addig, míg mindezt Isten kegyelmi ajándékának tekintjük.
Abban a pillanatban, mihelyt ezekből jogforrást csinálunk a magunk számára, s ezeknek alapján igényekkel lépünk fel Istennel szemben, a mostani példázat lép érvénybe s Isten visszakerget minket az utolsó helyre. Az ember Isten előtt a teljes jogtalanság állapotában van. Ez ellen lehet tiltakozni, de változtatni rajta nem tudunk. Ez teremtésbeli adottság. Isten a teremtő, s mi az Ő teremtményei vagyunk. Ez teremtésbeli adottság. Mikor Pál a római levél 9. fejezetében ezen gondolkozik, így kiált fel: „Kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja- e a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így? Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon?” (20-21.v.). Nekünk is szükségünk van erre a kemény beszédre. Mi ugyanis megfordítjuk a példázatot és sokszor úgy viselkedünk, mintha mi lennénk a példázatbeli gazda és Isten a példázatbeli szolga. Tétlen önzésünk kényelmi párnáján pöffeszkedünk, s elvárjuk, hogy Isten dolgozzék helyettünk, szolgáljon ki minket, álljon rendelkezésünkre éjjel és nappal, s bizony még a „köszönöm” szót is csak úgy foghéjról dobjuk néha oda. Azt mondod, hogy ez talán mégis túlzás? Figyeld meg, hogy mi Istennel kapcsolatban kétféle politikátűzünk: sérelmi és lekötelezési politikát. A sérelmi politika abban áll, hogy mindjárt szembeszállunk vele, ha valamit nem a mi kedvünk szerint intéz el. Igazságot várunk tőle és jogainkat hánytorgatjuk fel. Intézkedéseit az osztó igazság mérlegére helyezzük, s úgy vagyunk, mint az irigy gyermek, aki mindig azon nyafog, hogy a testvére nagyobb darabot kapott a tányérjára. Némelyik még odáig is megy, hogy sztrájkba lép, ha Isten nem teljesíti minden kívánságát. Haragot tart vele. Nem imádkozik hozzá, nem jár az istentiszteletre, félredobja a Bibliáját. Az ilyen sérelmi politikát folytató embernek mondja Isten: Szolga vagy, mars az utolsó helyre!
A lekötelezési politika abban áll, hogy bizonyos cselekedetekkel, amelyekről úgy gondoljuk, hogy azok kedvesek Istennek, biztosítani akarjuk ügyeink kedvező elintézését nála. Életünk nagy fordulóinál imádkozunk, templomba megyünk, úrvacsorához járulunk, adakozunk, s ezekkel szeretnénk lekötelezni Istent. Emögött is az a gondolat van, hogy mi nem vagyunk mindenestől Istené, hanem van valamink, ami a miénk, amivel nem tartozunk neki, aminek neki való adása szabad elhatározásunk szüleménye, s elfelejtkezünk arról, hogy Istent nem lehet lekötelezni, s hogy mindenestől az Övéi vagyunk.
Szolga vagyok, jogtalan, kegyelemre szorult, kegyelemből élő, utolsó ember. Minden kegyelem, ami vagyok, s amim van, és ami történik velem. 2. Haszontalan szolga vagyok. Ez az ige második üzenete.
A példázatbeli szolga gazdája szempontjából egyáltalán nem volt haszontalan, sőt nagyon is hasznos volt.
Szorgalmas, engedelmes és csendes ember. Az egész példázatban egy szavát sem hallani, csak a munkáját látni.
Minden parancsot teljesít, még a legembertelenebbnek látszót is. Nem morog, nem lázadozik. Úgy szolgál, mintha nem is ember lenne, hanem valami kitűnő, jól megolajozott gép.
Jézus mégis azt kívánja tőle, hogy haszontalan szolgának mondja magát. Ezt a jelzőt nem abban az értelemben használja, mintha azt akarná mondani, hogy semmirekellő, semmirevaló, hűtelen, lusta, értéktelen szolga lenne, hanem abban az értelemben, hogy „érdemtelen”, Hasznos szolga, de nincs semmi különös érdeme. Amit csinál, azzal tartozik.
Csak a kötelességét teljesíti, a kötelességteljesítésért pedig nem jár elismerés.
Ez így igaz ránk is. Isten előtt nincs semmi dicsekedni valónk sem azzal, amik vagyunk, sem a teljesítményeinkkel. De igaz reánk más vonatkozásban is. Mi nemcsak érdemtelen szolgák vagyunk, hanem a szó vádló értelmében is haszontalan szolgák vagyunk.
Engedetlenek vagyunk. Isten parancsait elengedjük a fülünk mellett, mintha nem is nekünk szólna. Újra meg újra el kell ismételnie, míg hajlandók vagyunk tudomásul venni. Fenyegetéssel kell ijesztgetnie és ígéretekkel csalogatni az engedelmességre, a parancs maga nem elegendő.
Azután kedvetlenek vagyunk. Hiányzik az Istenhez való viszonyunkból az öröm. Kedvetlen, verítékszagú kötelességteljesítés a keresztyénségünk ahelyett, hogy a megváltott ember örvendező hálaszolgálata lenne. Néha meg egyenesen lázadók vagyunk. Szökött rabszolgák, akik bujkálunk az Isten elől, mert nem akarjuk, hogy uralkodjék rajtunk.
Még inkább haszontalan szolgáknak érezzük magunkat, ha nem Isten parancsainak, hanem Isten kegyelmes szeretetének mérlegén mérjük meg magunkat. Isten rabszolgái vagyunk, de nemcsak a teremtés jogán, hanem a megváltás jogán is. Drága árat fizetett értünk az Isten. Nem arannyal, nem ezüsttel, hanem Szent Fiának drága vérével, ártatlan szenvedésével és halálával váltott meg minket. Isten így szolgált nekünk, az Ő ellenségeinek. Így szeretett, így bocsátott meg, így vezérlett haza minket, ellene fellázadt, tékozló szolgákat. Ha erre gondolunk, akkor érezzük magunkat igazán haszontalan szolgáknak. Az igazi szeretet és hála mindig elégedetlen önmagával, mert úgy érzi, hogy mindig messze elmarad attól, amit szeretne. Mi tehát nemcsak a tényeink, hanem a vágyaink alapján is ezt kell, hogy mondjuk: Haszontalan szolgák vagyunk. Még akkor is, ha egy egész világ bizonyítaná, hogy milyen hasznos szolgálatokat teszünk az Istennek! Mi magunkat kegyelemre szoruló, haszontalan szolgának látjuk. Ez bizonnyal igaz.
Kemény ez a lecke, de szükséges, hasznos és kegyelmes. Az ige összefüggésében ez a példázat felelet a tanítványoknak erre az imádságára: Növeld a mi hitünket! (Luk 17,5). Ez a kemény beszéd tehát a hitünk növelésére való. Ez a hit növekedésének az útja: Én az utolsó helyre, Isten az első helyre! Övé minden jog, enyém csupán orcám pirulása! Enyém csak a bűn, de Övé a kegyelem és Jézus Krisztusban az enyém is ez a csodálatos kegyelem! Ámen.

Elkésett ember Időpont: Szentháromság utáni 1. vasárnap, 1956. június 3.
Alapige: Lukács 16,19-31.
Vala pedig egy gazdag ember, és öltözik vala bíborba és patyolatba, mindennap dúsan vigadozván: És vala egy Lázár nevű koldus, ki az ő kapuja elé volt vetve, fekélyekkel tele. És kíván vala megelégedni a morzsalékokkal, melyek hullanak vala a gazdagnak asztaláról; de az ebek is eljővén, nyalják vala az ő sebeit. Lőn pedig, hogy meghala a koldus, és viteték az angyaloktól az Ábrahám kebelébe; meghala pedig a gazdag is, és eltemetteték. És a pokolban felemelé az ő szemeit, kínokban lévén, és látá Ábrahámot távol, és Lázárt annak kebelében. És ő kiáltván, monda: Atyám Ábrahám! könyörülj rajtam, és bocsásd el Lázárt, hogy mártsa az ő ujjának hegyét vízbe, és hűsítse meg az én nyelvemet; mert gyötrettetem e lángban. Monda pedig Ábrahám: Fiam, emlékezzél meg róla, hogy te javaidat elvetted a te életedben, hasonlóképen Lázár is az ő bajait: most pedig ez vígasztaltatik, te pedig gyötrettetel. És mindenekfelett, mi köztünk és ti közöttetek nagy közbevetés van, úgy, hogy a kik akarnának innét ti hozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek. Monda pedig amaz: Kérlek azért téged Atyám, hogy bocsásd előt az én atyámnak házához; Mert van öt testvérem; hogy bizonyságot tegyen nékik, hogy ők is ide, e gyötrelemnek helyére ne jussanak.
Monda néki Ábrahám: Van Mózesök és prófétáik; hallgassák azokat. Ama pedig monda: Nem úgy, atyám Ábrahám; hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájok, megtérnek! Ő pedig monda néki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.
A bibliai gazdag nagyon ellenszenves alak. Úgy él a köztudatban, mint szívtelen, pöffeszkedő alak, aki már azt sem tudja, hogy sok ruhája közül melyiket vegye fel s asztalára milyen ínyenc falatokat tálaltasson, de a kapuja előtt fetrengő szegény koldusra egy rongyot sem hajlandó vetni s az asztaláról lehulló morzsákat is sajnálja tőle. Kutya egy ember – mondanák ma rá. A valóságban azonban még a kutyákban is több szánalom van, mint benne, mert azok legalább nyalogatják a koldus sebeit, a gazdag azonban rá sem néz. Nem egészen bizonyos, hogy a gazdag embernek ez a köztudatban élő képe s a példázatban megrajzolt arca azonos. Az bizonyos, hogy a példázat is úgy rajzolja meg, mint e világba beleszerelmesedett embert. A világ gyönyörűségein kívül mással nem törődik, sem a lelkével, sem a más nyomorával. Arra azonban nincs elég adat a példázatban, hogy úgy beszéljünk róla, mint tudatosan kőszívű emberről. Sokkal mélyebb üzenete van ennek a példázatnak, sem minthogy ki lehetne meríteni a szegények támogatására vonatkozó erkölcsi felhívással. 1. A bibliai gazdag bizonyos tekintetben követendő példa.
Példás a bűnbánata. Mikor Ábrahámot arra kéri, hogy küldje el testvéreihez Lázárt, „hogy bizonyságot tegyen nekik, hogy ők is ide, a gyötrelemnek helyére ne jussanak” /28. v./, ebben benne zokog minden bűnbánata. Ez a bűnbánat példás abban, hogy egész élete fölött mond ki benne kárhoztató ítéletet. Nem egyes bűnök gyötrik. Nem azon sopánkodik, hogy mit vétett Isten és Lázár ellen, hanem azt fájlalja, hogy elrontotta a maga életét, meg a szeretteiét is. Példás a bűnbánata abban is, hogy nem csupán eltitkolt érzés, hanem nyílt vallástétel. Nem fékezi őt sem tekintélyének féltése, sem a mások előtt való szégyenkezés, gátlás nélkül tör elő belőle, jön nyilvánosságra a bűnbánata a bűnvallásban. Példás az Isten után való vágyódása is. Világosan látja, hogy azért rontotta el egész életét, mert nem törődött Istennel. Most tudja csak, hogy ha csak annyit kapna is Isten világából, amennyi egy vízbemártott emberi ujjon marad a vízből, annyi is elég volna ahhoz, hogy mennyé váljék tőle a pokol. Példás az alázata is. Nincs benne már semmi abból a gőgből, mely egykor úgy lenézte Lázárt. Most boldog lenne, ha a koldus ujja végigsimítaná kicserepesedett ajkát. Nincs benne már semmi a régi telhetetlenségből. Aki hatalmas serlegekből itta valamikor a gyöngyöző bort, most egy csepp vízért is hálás lenne. Nincs benne semmi a régi parancsolgatásból. Aki valamikor nyüzsgő szolgahadnak parancsolt kemény, kurta szavakkal, most kér, sőt könyörög, mint aki tudja, hogy kegyelem az, ha kap. /24. v./ Példás az imádsága is. Nem gyermekkorában betanult versikét mondogat. Nem imakönyvből keresi ki mondanivalóját. A saját szavaival imádkozik. A szavak mögött nemcsak mondatokat formálni tudó esze van, hanem a szíve is. Kiált. /24. v./ Imádsága nem kegyességi gyakorlat, hanem létsikoltás. És miért imádkozik? Istennel való közösségért, lelkéért, testvérei üdvösségéért. Lehet-e ezeknél méltóbb imatárgy? Példás a hite is. Hisz abban, hogy Istennek minden lehetséges. Hiszi, hogy még a pokolból is van szabadulás. Hiszi, hogy a mennyből vezet út a pokolba, sőt vissza a földi létbe is. Hiszi, hogy Ábrahám kebelének nyugodalmából vissza lehet jönni e földre bizonyságtevő missziói munkára. És példás a missziói felelősségérzete is. Ránehezedik szívére öt testvérének üdvössége, s mindent el szeretne követni azért, hogy megmentse őket. Még csodát is kér ennek érdekében.
Azt kéri, hogy Lázár útján hadd kapjanak üzenetet a pokolból, felhívást arra, hogy térjenek meg. 2. Mindennek dacára a bibliai gazdag elrettentő példa.
Megszégyenítően példás számunkra a bűnbánata, Isten után való vágyódása, alázata, imádsága, hite és missziói felelősségérzete, csak az a baj, hogy mindezzel elkésett. Halála előtt kellett volna meglátnia, hogy elrontotta az életét, kellett volna keresnie Istent, az alázat, imádság, hit és bizonyságtétel útját. Halála előtt kellett volna megtérnie. Halál után hiába tér meg az ember Istenhez, Isten nem tér meg már akkor hozzá. Mindennek rendelt ideje van e világon s a megtérés rendelt ideje e földi élet. A gazdag ember példája elrettentő példa arra, hogy végzetesen le lehet késni a megtérésről s az üdvösségről. Talán 24 órával pokolbeli megtérése előtt még üdvösségre térhetett volna meg. Talán még egy félórával azelőtt is megtalálhatta volna a szabadulás útját, de eszébe sem jutott. Érted most már, hogy miért sürgeti a biblia mindig a megtérést? Miért követeli ma és miért nem engedi holnapra halasztani? Azért, mert minden késlekedés a végleges elkésés kockázatát rejti magában. Siess, mert az idő hamar lejár! A gazdag sem gondolta talán, hogy olyan hamar lejár életideje. Az ige csak egyszerűen így mondja: „Meghala pedig a gazdag is.” /22 .v./ Talán egész hirtelen köszöntött be hozzá. A dúskálódó élet mindig halálveszélyes. Te sem tudod, mennyi a kiszabott időd. A megtérés lehetőségét azonban nemcsak a testi halál szakíthatja meg, hanem a lelki halál is. Az Ap. Csel. könyvének 24. fejezete mondja el Pál kihallgatását Félix tiszttartó és zsidó származású felesége, Druzilla előtt. Előbb Félix hallgatja ki őt, de mikor a halottak feltámadásáról szól Pál, félbeszakítja a kihallgatást és „elhalasztá dolgukat”. /22. v./ Egynéhány nap múlva felesége jelenlétében folytatja a kihallgatást, de mikor Pál igehirdetése nagyon elevenbe kezd vágni, amikor igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről szól, megrémül s újra elhalasztja a tárgyalást azzal, hogy „Mostan eredj el; de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak téged.” /25. v./ Beszélget is még párszor Pállal, de nem rémül meg többé. Csak pénzforrásnak és diplomáciai eszköznek tekinti már az apostolt.
Addig halogatta a komoly beszélgetést, míg végül is lekésett a rendelt időről. Szíve megkeményedett s beállott a lelki halál. Ragadd hát üstökön az alkalmat, mikor gerjedez a szíved, mert lekéshetsz az üdvösségedről! A megtérés lehetőségét azonban nemcsak a testi, vagy lelki halál szakíthatja meg, hanem van úgy, hogy Isten egy egész vidéktől, vagy egy egész közösségtől elveszi egy időre az evangéliumot. Mikor a korinthusi zsidók szembehelyezkednek az evangéliummal, Pál ruháit megrázva, így szól hozzájuk: „Mostantól fogva a pogányokhoz megyek”. /Csel. 18,6./ Isten meglátogatási ideje tehát vándorol. Ma itt van, holnap talán már másutt zúg az ébredés titokzatos szele. Vigyázz! Sosem tudod, mikor van az idő lejáróban. Szűkül a lehetőség.
Becsüld meg s áron is megvedd az alkalmakat! Ne késlekedj, mert elkéshetel! 3. Lehet-e ezért az elkésésért felelőssé tenni a gazdag embert? Ennek a kérdésnek a vizsgálata mutatja meg, hogy a gazdag ember elgondolkoztató példa is.
Ábrahám világosan megmondja a gazdagnak: „Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat”. /29. v./ Istennek figyelmeztető és eligazító beszéde tehát rendelkezésre állott a gazdag embernek, meg a testvéreinek is. Miért nem hallgattak rájuk? Akkor nem következett volna be a végzetes elkésés. De hát Isten igéjét túl közönségesnek tartották s nem vették komolyan. Valami rendkívüli kellett volna nekik ahhoz, hogy megtérjenek. Istennek külön, csupán őhozzájuk küldött rendkívüli követe, egy, a halálból visszatérő szellem, aki kísértetiesen megkopogtatja éjfélkor az ablakukat és síri hangon elmondja: Üzenetet hoztam a pokolból. A testvéretek azt üzeni, hogy nagyon rossz a pokolban, térjetek tehát meg, hogy ti is oda ne kerüljetek! Mindez azonban hiábavaló várakozás. Isten az igéjével akar megtéríteni. Jól gondold meg tehát, hogy milyen sors vár arra, aki nem veszi komolyan Isten igéjét és annak hirdetését! A gazdag embernek lehetett volna találkozása Isten igéjével, de nem élt vele. Ekkor Isten kényszerítette őt Isten fiai egyikével való találkozásra. Kapuja elé vetette Lázárt, a hívő koldust, kinek már a neve is bizonyságtétel volt. Lázár ugyanis azt jelenti: Isten az én segítségem. Istennek állandó munkamódszere az, hogy ha valaki elzárkózik az írott és hirdetett ige elől, annak útjába hoz valakit eléje, aki éli Isten igéjét. A mások üdvösségéért mindig hajlandó feláldozni a híveit, odavetni övéit azokért, akik még nem az övéi. Befekteti övéit a kórházba, hogy az ige elől elzárkózó füleknek egy betegtárs tegyen bizonyságot a gyógyító Úrról. Engedi, hogy becsukják övéit a börtönbe, hogy a bűn fellegvárában is hangozzék a bűnbocsánat evangéliuma azok számára, akik különben nem hallanák. Hitetlen és keményszívű feljebbvalónak ad alázatos, hívő szolgát s azon keresztül áldja meg, mint Potifár házát József által. /I. Móz. 39,1-5./ A gazdag ember nem figyelt Lázár életére, ezért Isten felfigyeltette őt Lázár halálára. „Lőn pedig, hogy meghala a koldus.” /22. v./ Talán ott lehelte ki lelkét a gazdag kapujában.
Talán otthoni vackán hunyta le szemét s egyszer csak üres maradt helye a gazdag házának kapujában. Mindegy. Egyszer a gazdagnak tudomásul kellett vennie, hogy elvégezett dolog, hogy az emberek meghalnak és akkor minden elvész, ami itt betöltötte életét. De a gazdag erre sem figyelt fel és nem kereste az örökkévalókat. Ezért késett el a megtéréssel.
Gondolkozz el ezen! Ma még szól az ige hozzád, ma még szemed előtt vannak Isten megtérésre hívogató gyermekei. Ma még nem lépte át küszöbödet a halál, ma még lehet megtérned. Ne késlekedj, mert lehet, hogy rámegy az üdvösséged, mint a gazdag emberé! Isten Lelke ezért szorongat: Ne légy elkésett ember! Ámen.

Földi hivatásunk Lukács 16,10-12
Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap 1953. június 28.
A felolvasott ige a hamis sáfárról szóló példázat folytatása. Ebből a példázatból két tanulságot von le Jézus: az alkalmazásnál az eszességet, az elmélyítésnél a hűséget. Az egyiket Isten országával, a másikat e földdel kapcsolatban kívánja tanítványaitól. Első pillanatra azt gondolnók, hogy Jézus azt kívánja: legyenek tanítványai eszesek földi viszonylatban, s hűségesek Istenhez. Jézus azonban éppen fordítva tanítja: legyenek az övéi eszesek, találékonyak, életrevalók Isten országába való törekvésükben, s ne engedjék, hogy a világ fiai megszégyenítsék a világosság fiait és legyenek az övéi hűségesek földi dolgaikban. Ez utóbbiról szól a mai szent lecke. Az igében Jézus elsősorban a pénz és vagyon kezeléséről beszél, de elvi kijelentéseit szabad nekünk kiterjesztenünk minden földi dolgunkra és szabad benne útmutatást látnunk egész földi hivatásunkra. 1. Jézus három jelzőt használ a földi dolgokkal kapcsolatban.
Az első ez: Kevés. Ez a jelző nem mennyiség megállapítás, hanem értékjelzés. Minden, ami e földön körülvesz, kevésértékű. Az eredeti szöveg méghozzá felsőfokot is használ, így is mondhatnánk tehát: igen kevés értékű.
A latin fordítás is minimummal fordítja. Önmagában értéktelen, elhanyagolható mennyiség. Mindennek igazolására elég csak arra hivatkoznunk, hogy minden földi kincs múlandó, a mennyeiek ellenben örökkévalók.
Ebből a szemléletből születik meg azután az a magatartás, mely édeskeveset törődik a földi dolgokkal, csekély értékűnek tartja, s elhanyagolja azokat. Sőt néha odáig megy, hogy a keresztyénség egyenes ismertető jelének tartja ezt a minden földit megvető, a mindennapi élettől idegen lelkületet, s ezen méri meg az egyes ember keresztyénségének mélységét. Számára az élet- távolság lesz az Isten-közelség fokmérője.
Ezt a minden földit lebecsülő magatartást igékkel is alá lehet támasztani.
Jézus is megmondotta, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével (Máté 4,4), ne aggodalmaskodjatok tehát és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Ezek a pogányok kérdései és nem a hívő keresztyéneké (Máté 6,31-32). Ne gyűjtsetek azért magatoknak kincseket e földön, ahol a rozsda és a moly megemészti és ahol a tolvajok kiássák és ellopják (Máté 6,19). Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? (Máté 16,26).
Azok, akik ezeknek az igéknek az alapján e világtól való visszahúzódást, vagy egyenesen világmegvetést hirdetnek, félreértik Jézust. Ezekben az igékben Jézus nem világmegvetést prédikál, hanem a helyes sorrendet szögezi le. Kell a kenyér, de előbbre való a lélek eledele, mint a test tápláléka. Kell az ital és a ruha, de nem ezekre kell beállítanunk egész életünket, hanem a hitre abban a mennyei Atyában, aki jól tudja, hogy mindezekre szükségünk van.
Első az Isten országa, s csak utána következhetik minden más. Első az üdvösség, s csak másodrendű kérdés, hogy földi boldogság kísér-e az üdvösség felé vezető utunkon.
A mai ige is ezt hirdeti. Kevés, nem örök értékű az, ami e földön van, de nekünk épp ezen a kevésen kell híveknek bizonyulnunk. A hűség ugyanis mindig aprólékos. Nem nézi a munka reprezentatív értékét. Számára nem fontos, hogy babérkoszorú, s kitüntetés jár-e érte. Neki az ember fontos, aki ott van a munka mögött, akinek szüksége van rá. Ezt az aprólékos hűséget várja a keresztyénektől Krisztus. Mert erre van szüksége ennek a világnak. Nagy dolgokhoz hamarább találni hősöket, mint apró szolgálatokra hű embereket.
Pedig ezek az apróságok alkotják tulajdonképpen az életet. Nélkülük rendetlen összevisszasággá, káosszá válik a világ. A hűség épp ezért élet- és világfenntartó elem.
Vajon úgy van-e, hogy ahol ma megbízható, aprólékosságig pontos és hű munkásra van szükség, ott a Krisztus népére terelődik a figyelem? Úgy van-e az én életemben is? Ne felejtsd el, hogy csak aki itt, ezen a kevésen hív, az kap megbízatást a többre is, csak annak szól majd az örök élet kapujában a hű Megváltó: „Jól vagyon hű szolgám, menj be a te uradnak örömébe”! (Máté 25,21). 2. A másik jelző, amit Jézus a földi dolgokkal kapcsolatban használ, ez: Hamis.
Így folytatódik a szentlecke: „Ha azért a hamis mammonon hívek nem voltatok, ki bízná rátok az igazi kincset?” (11.v.) A Mammont nemcsak az teszi hamissá, ha nem becsületes úton szerzem. A Mammon származásától függetlenül is hamis. Becsap bennünket. Úgy mutatja, mintha ő szolgálna nekünk, valójában pedig bálványunkká lesz, s rabszolgájává tesz bennünket.
Megakadályozza, hogy Istennek szolgáljunk. Nem lehet szolgálni Istennek is, meg a Mammonnak is (Luk 16,13). A magvet ő példázata szerint gondtöviseivel elfojtja, gyümölcstelenné teszi, megöli szívünkben Isten igéjét (Máté 13,22). Megbontja a testvéri egységet. Démászt is elcsalta Pál mellől.
Ezt írja róla Pál: „Démás engem elhagyott, e jelenvaló világhoz ragaszkodván” (II.Tim 4,10). Csoda-e, ha János is szükségét érzi ennek a figyelmeztetésnek: „Ne szeressétek e világot, se azokat, amik e világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete.” (I. Ján. 2,15) Isten emberei jól tudják, hogy e világ nemcsak kevésértékű, hanem veszedelmes is, mert kísértései mögött e világ fejedelme, a Sátán van (Ján. 12,31) Ez mind igaz és mégis, aki ebből arra kovácsol érvet, hogy kimeneküljön e világból, az félreérti Jézust. Ha azok, akikről az első jelzővel kapcsolatban beszéltünk abba a hibába estek, hogy lebecsülték e világot, emezek abba a hibába esnek, hogy túlbecsülik azt. Amazok törődésre nem érdemes kis dolognak tekintették, emezek pedig hatalmas, félelmetes ellenséget látnak benne, akitől menekülni kell. Szerintük a világ mindenestül az ördög martaléka. Pedig hát mégis ez a világ - ha az ember bűne által elrontottan is - de mégis Isten teremtménye, melyet Isten nem hagyott sorsára, hanem fenntartja azt és gondviselő szeretetével ellátja mindennel, amire az élethez szüksége van. Ez a világ úgy, ahogy van, nemcsak Isten gondviselő szeretetének, hanem megváltó kegyelmének is tárgya. Ezt a világot szerette úgy, hogy egyszülött Fiát adta érette halálra (Ján. 3,16). Ebben a világban dolgozik a Szentlélek.
Isten tehát nem húzódott vissza ettől a vele szembeszálló világtól, s az övéitől is ugyanezt a magatartást kívánja. Ezért kívánja Jézus is, hogy a tanítványai hívek legyenek a hamis mammonon is. Ez a világ üldözheti őket, ők nem csinálnak ellenszervezkedést. Ez a világ gyűlölheti őket, ők szeretik az ellenségüket is. Ez a világ akadályozhatja őket, ők imádkoznak érte, s bocsánatot kérnek a számukra.
Dániel prófétát egykor az oroszlánok vermébe dobatta az ellenséges világ, de ő ott is hívőnek bizonyult (Dániel 6,23). Azóta is sokszor jutottak Isten gyermekei az oroszlánok vermébe. Mi történt ilyenkor? A hívők hívek maradtak, s hitük még az oroszlánokat is megszelídítette. Mások megtanultak az oroszlánoktól ordítani és marakodni. Aki e hamis világban a hamis mammonon nem bizonyul hűnek, az nem győz, de nem is kapja meg az igazi kincset, az üdvösséget. 3. A harmadik jelző, amit Jézus e földi dolgokkal kapcsolatban használ ez: a másé, vagy ahogyan más fordítások fordítják: idegen.
A szentlecke utolsó verse ugyanis így szól: „És ha a másén hívek nem voltatok, ki adja néktek, ami a tiétek?” (12.v.) Jézus szerint tehát a vagyon, ami a kezeink között van, amivel emberileg rendelkezhetünk, tulajdonképpen idegen tulajdon. A másé. Nem a mienk. Kié? Az Istené. Ő a birtokos, mi pedig csak sáfárai vagyunk. Elszámolással tartozunk neki, s egyszer, mikor talán legkevésbé gondoljuk, eljön a leszámoltatás ideje. Isten, a gazda, a ránk bízott vagyon egy részét más számára adta. A kezeink között levő vagyon egy része tehát ebben az értelemben is másé. Más emberé, s mi csak kézbesítői vagyunk.
Megtérése előtt nem tudja elhinni ezt az ember. Zakeus is abban a meggyőződésben élt, hogy amit összeharácsolt, ami az ő kincseskamrájában van, az az övé. Azt csinál vele, amit akar. Jézussal való találkozása után azonban anélkül, hogy Jézus erről szólt volna neki, egyszerre így szólt: „Uram, ímé minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe.” (Luk. 19,8). A föld tehát a szeretet, a segítő szolgálat drága alkalma. Híven használod-e ezt az alkalmat?
Nem sikkasztod el azt, ami nálad van ugyan, de nem a tied, hanem másé? Vagy azt gondolod, hogy kegyet gyakorolsz, s nem gazdád parancsát teljesíted kötelességszerűen akkor, mikor szeretettel szolgálsz másnak a kezeid között levő anyagi javakból?
Jézus azt mondja, hogy ha megtartjuk magunknak azt, ami a másé, azt is elveszítjük, ami a mienk. Mi az, ami a miénk? Miénk Krisztusban a bűnbocsánat, az élet és az üdvösség. Ez forog tehát kockán földi magatartásunkon.
Két kérdést tesz fel az igében Jézus: Ki bízná rátok az igazi kincset? és: Ki adja oda néktek, ami a tiétek? Vannak kérdések, amelyekre nem kell felelni, mert a megfogalmazásban, vagy a hangsúlyában már benne van a felelet. Ez a két kérdés is ilyen. Bennök van Jézusnak a felelete: Sem én, sem az én Atyám nem bízná rátok az igazi kincset, s nem adná oda néktek, ami a tiétek. E földön a földi dolgokban megmutatott hűség nélkül nincs üdvösség. Nem ez a hűség szerzi meg az üdvösséget. Kegyelemből hit által üdvözülünk, de az a hit, mely nem termi meg a hűség gyümölcsét, holt hit, melynek nincs megtartó ereje.
Péld. 20,6-ban ezt olvassuk: „A legtöbb ember talál valakit, aki jó hozzá; de hű embert, azt ki találhat?” Ki meri elmondani: Itt vagyok én? Ámen.

Az elveszett ember és a kereső Isten Időpont: Szentháromság utáni 3. vasárnap, 1956. június 17.
Alapige: Lukács 15,1-10.
Közelgetnek vala pedig ő hozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassákőt. És zúgolódának a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez bűnösöket fogad magához, és velök együtt eszik. Ő pedig ezt a példázatot beszélé nékik, mondván: Melyik ember az közületek, a kinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilenczvenkilenczet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt? És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén. És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédait, mondván nékik: Örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat, a mely elveszett vala. Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilenczvenkilencz igaz emberen, a kinek nincs szüksége megtérésre. Avagy ha valamely asszonynak tíz drakhmája van, és egy drakhmát elveszt, nem gyújt-é gyertyát, és nem sepri-é ki a házat, és nem keresi-é gondosan, mígnem megtalálja? És ha megtalálta, egybehívja az ő asszonybarátait és szomszédait, mondván: Örüljetek én velem, mert megtaláltam a drakhmát, melyet elvesztettem vala! Ezenképen, mondom néktek, örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén.
Lukács evangéliumának 15. fejezete egyike a biblia leggyönyörűbb fejezeteinek. Háromlevelű lóherének is szokták nevezni, mert három példázatot tartalmaz ugyanarról a témáról. Az elveszett bárány, az elgurult drachma és a tékozló fiú példázata ugyanarról a témáról szól.
Mindegyik az elveszett emberről és a kereső Istenről beszél, csak a példázatban szereplő személyek változnak. Az elveszett, bűnös ember az egyikben az eltévedt bárány, a másikban az elgurult drachma, a harmadikban a tékozló fiú képében áll előttünk, az elveszett bűnöst hazaváró, kereső és hazavivő Isten pedig az elsőben egy pásztor, a másodikban egy szegény asszony, a harmadikban pedig egy atya. Mai szent leckénk a három példázatból az első kettőt foglalja magában. Nézzük, mit mond ez a két példázat együtt s külön-külön is az elveszett emberről és a kereső Istenről! 1. Mit mond az elveszett bárány és az elgurult drachma példázata az elveszett emberről?
Mindkettő teljes komolysággal állítja elénk, hogy veszedelembe jutunk, ha Istentől eltávolodunk. Az Istentől való eltávolodás nemcsak ártatlannak látszó elméleti kérdés, afféle világnézeti eltolódás, hanem lét- és sorskérdés. Nem mindegy tehát, hogy a világ létrejöttét az örök anyag mozgásából vezetem-e le, vagy úgy nézek reá, mint amit Isten szava hozott létre.
Nem jelentéktelen elméleti kérdés tehát, hogy a történelmet anyagi erők és érdekek küzdelmének tekintem-e csupán, vagy Isten sorsformáló kezét látom benne. A kételkedés és a hitetlenség útja veszedelembe visz, még pedig nemcsak örökkévaló veszedelembe, kárhozatba, hanem ideig való veszedelembe is. Az elveszett bárányról szóló példázat megmutatja, hogy az Istentől való eltávolodás félelemmel teli életbe visz. A bárány sem ment bizonnyal messzebb a pásztortól, mint ahonnan véleménye szerint még vissza tudott volna találni, de azután ráköszöntött az este, egyszerre sötét lett, elveszítette a látás adta biztonságát, a vadon pedig felébredt, az éjszaka vadjai elindultak vadászó útjukra. A képzelet még jobban felajzotta a félelmet. Ott is félt, ahol nem lett volna oka félni. Vadállat karmainak érezte a bozót belékapaszkodó tüskéjét s minden porcikájában remegve hullott alá a szakadékba. Bizony nincs békessége az istentelennek. /Ézs. 57,21./ Ha a félelem alaptalan lenne, az is borzasztó lenne, ez a félelem azonban nem alaptalan.
Az Istentől való eltávolodás halálos veszedelembe visz. A bárány komoly életveszélybe kerül.
Agyonzúzhatja magát a szakadék szikláin, vadállat tépheti szét, vagy étlen-szomjan pusztulhat el. Az Istentől eltávolodott emberre is a lelki és az örök halál leselkedik. Amaz földi életében is utolérheti már, emez halála után bizonyos osztályrésze lesz.
A drachmáról szóló példázat azzal egészíti ki ezt a szomorú képet, hogy az Istentől eltávolodott ember szennybe jut. Az asztalról elgurult drachma lekerül a padlóra, begurul a bútorok alá a porba. Az Istentől való eltávolodás útja biztosan a bűn lejtőjére visz. Még Isten közelében is hozzánk férkőzik a Kísértő, Istentől távol pedig szabad prédái vagyunk. Megszűnik a gátlás, nem működik többé a fék, és mi zuhanunk alá a szennybe, a bűnbe. Azzal is továbbviszi a drachma példázata a képet, hogy rámutat: az Istentől való eltávolodás az érzéketlenségbe sodor bele minket. A drachma érzéketlen. Rajta van ugyan a király képe, de nincs sem szíve, sem lelkiismerete. Az Istentől eltávolodott ember sem látja a saját értékét, a király képét, Isten képére és hasonlatosságára való teremtettségét. Nem látja elveszett állapotát sem. Nem törődik azzal, hogy – mint az elgurult drachmán – utálatos pókok mászkálnak nála is az örökkévaló király képén. Nem érez semmit Isten szeretetéből. Nem reagál a keresésre. Benne van a megkeményedés állapotában. Még arra is rámutat a drachma példázata, hogy az Istentől eltávolodott ember belekerül a tehetetlenség állapotába. A bárány még tud legalább bégetni, a maga módján keservesen sírni, segítségért kiáltani, de a drachma teljesen tehetetlen. Egy milliméterrel sem tud odébb vánszorogni, egyetlen halk sóhajt sem tud hallatni. Tehetetlen és menthetetlen rab. Idejut az Istentől eltávolodott ember. Tehetetlen rabjává válik a bűneinek. Persze mindez nem azonnal következik be. Ez csak a vég. Addig a báránynak is van hímes rét, melengető napsugár, ugrándozó szabadság, a drachmának is van az erszény sötétje helyett fény, a tétlenség helyett rohanó élet, de a vég ez s ez a vég kikerülhetetlen. Jól gondold meg, ki kacérkodsz a bűnnel! 2. Mit mond az elveszett bárány és az elgurult drachma példázata az ember elveszésének okáról?
Mi távolítja el az embert Istentől?
Az elveszett bárány példázata azt feleli erre a kérdésre: a vágyaink. A bárány rabszolgaságnak érzi a pásztor közelében való élést s a neki való engedelmességet. A maga ura szeretne lenni.
Neki ne írják elő, hogy mit cselekedjék, ne osztogassanak neki parancsokat, elég bölcső már ahhoz, hogy maga rendezze be az életét. Ez a függetlenedési vágy viszi el az embert is Istentől a bűn útjára. Ezt támogatják a test vágyai, az élet kívánságai. A bölcs pásztori szeretet korlátokat szab ezek elé a vágyak elé, mert tudja, hogy hová vezetnek, a szabadság, az élvezet után vágyó lélek azonban nem hisz az óvó szónak, nem szeretetet, hanem hatalmaskodást lát benne s fellázad ellene. Miért nem szabad – gondolja magában a bárány – azt a szép zöld füvet lelegelni, miért volna veszedelmes megnézni, hogy mi van az erdő titokzatos árnyékvilágában? Az ördög mindig csak az engedetlenség útjának elejét mutatja meg csábításakor, a szabadságot és a gyönyört, a veszedelmes véget azonban eltakarja és agyonhallgatja. A drachma példázata egy vonással tovább viszi a képet. A drachma nem tudatosan szökik meg az erszényből, nem a világ fénye csalja el az erszény börtönsötétségéből, úgy sodródik el. Legurul az asztalról s gurul-gurul egyre messzebb. Vannak az életben is ilyen sodró hatalmak. Fürdőzők tudják azt, milyen borzasztó az, mikor a folyóvízben egyre beljebb merészkednek s egyszer csak elkapja őket az ár s elkezdi sodorni egyre messzebb a parttól. Az ember is ilyen sodró hatalmak partján él. Messze vivő ár és mélybe húzó örvény leselkedik rá.
Ezért figyelmeztet Isten állandóan: Vigyázzatok! Imádkozzatok! Legyetek józanok! Ne tévelyegjetek! A bűn útján könnyű megindulni, de nehéz megállni s nem ott állsz majd meg, ahol akarsz, ahol szeretnéd, hanem odafutsz, ahová nem akarsz. 3. Mit mond az elveszett bárány és az elgurult drachma példázata a kereső Istenről?
Mind a két példázat rámutat arra, hogy Isten nem hagyja elveszni a Tőle eltávozott s vesztébe rohanó embert. Nem azért, mintha az ember önmagában olyan nagy érték lenne. A pásztornak van még 99 báránya, a szegény asszonynak is 9 drachmája, nem jutna koldusbotra, ha veszni hagyná, ami veszni indult. Mégsem hagyja, mert szereti. Mert szereti, ezért hiányzik neki, ezért nem tudja pótolni azt, aki nincs, az, aki van. Ezért keresi. Nem keresteti, hanem keresi. Saját maga megy utána, nem másokat indít utánuk. Lehetetlen a pásztor és a szegény asszony keresésére gondolni anélkül, hogy meg ne jelenjék szemeink előtt Jézus Krisztus, aki a menny magasságából lejött a bűnösök útjára, alászállt a bűn szakadékaiba, lehajolt a bűn szennyébe, ruháját s arcát megtépte a tövis, beszennyezte őt az élet s ez mind azért, mert szeret minket. A pásztor példázata inkább csak általánosságban rajzolja meg a keresést, a szegény asszonyé azonban részletezi. A szegény asszony gyertyát gyújt. Isten meggyújtatja az anyaszentegyházzal az ige gyertyáját s ezzel világít be az élet és bűn sötét odúiba, hogy előcsalogassa a sötétség gyermekeit. Becsüld meg az igehirdetést, akármily szerény gyertyafényű is! Téged keres Isten általa. De nem csak az egyházát mozgósítja a bűnös megkeresésére. Megmozdítja érte az egész világot. Seprőt ragad s felforgatja érte az egész házat. Ilyenkor a seprő előhoz minden megbújó szemetet. Ha az ige gyertyafénye nem elégséges, körülötted is felfordítja az egész házat. Ne panaszkodj, hogy Isten kemény sepreje port ver fel, szemetet kotor elő, megzavarja nyugalmadat! Te kényszerítetted Istent a seprőre, mert nem volt elég neked a gyertya. Isten nem nyúl addig a seprőhöz, míg azt nem kénytelen megállapítani, hogy a gyertya nem elég. Mind a két példázat rámutat arra, hogy Istennek a bűnös iránti szeretete nemcsak a keresésben mutatkozik meg, hanem talán még inkább abban az örömben, melyet az elveszett megtalálása, a bűnös megtérése fölött érez. Mindkét példázatnak nagyon szép vége van. A bűnösre rátalál Isten, hazaviszi s nagy öröm van a mennyben. Lehetetlen tehát, hogy olyan vége legyen a történetnek, hogy Isten nem találja meg a szökevényt. Mindig rátalál. Egy azonban lehetséges: Lehetséges az, hogy a megtalált ember nem akar hazamenni, a megtalált bűnös nem akar megtérni.
Mi a vége ennek a példázatnak ma és itt a te életedben? Van-e öröm a mennyben egy megtérő bűnösön, vagy sírva néznek utánad az ég angyalai? Ámen.

Az öröm Lukács 15,1-7
Húsvét u. 3. vasárnap 1953. április 26.
A mai vasárnap megint az elveszett juh és a kereső pásztor példázata áll előttünk, a mai vasárnap azonban egészen különleges szempontból állítja elénk a példázatot. A mai vasárnapnakősegyházi neve ugyanis: Jubilate! A mai vasárnap tehát az öröm, mégpedig a jubiláló, az ujjongó öröm vasárnapja. Aki benne él az egyházi esztendőben, az ma ezt a példázatot is úgy hallgatja, hogy az örömről szóló tanítást keresi benne. Hallgassuk ma mi is így!
Az az egyszerű tény, hogy az egyház úgy rendezte be életét, hogy évente hivatalosan is arra szorítja szolgáit: adjanak tanítást az örömről, világosan mutatja, hogy az öröm az egyház szerint is életszükséglet. Úgy vágyik utána az ember, mint a virág a napfény után. Az öröm azonban nemcsak életszükséglet, hanem életkísértés is. Nemcsak igazi öröm van ugyanis, hanem hamisított öröm is, amint van igazgyöngy, meg hamisgyöngy is. A hamisgyöngy azonban ártalmatlan valami. Legfeljebb annak okoz kárt, aki engedi magát becsapni, s megveszi igaz gyöngyként igazgyöngy árán. Az ilyen ember azonban magára vessen! Minek akart mindenáron igazgyöngyöt venni, utóvégre gyöngynyakék nélkül még jól megélhet az ember! Öröm nélkül azonban nem élhet az ember, s ezért aki nem tud különbséget tenni igaz és hamis öröm között, az nemcsak anyagi kárt vall, hanem - amint a példázat is mutatja - életveszedelembe kerül.
I. Milyen a hamis öröm?
Az elveszett juh példája világosan megmutatja. Őt is a hamis öröm vitte veszedelembe. 1. Hamis öröm az, ami mögött önzés van.
Az elveszett juhnak nem volt elég az a legelő, amelyre a pásztor terelte a nyájat, nem volt elég üdítő az a víz, amelynek forrásához a többi bárány boldogan sietett, nem volt elég hűs az az árnyék, amelyben déli verőfényben a nyáj pilledten pihent. Neki extra igényei voltak. Ezek az önző extra igények elszakítottákőt a nagy közösségtől, a nyájtól, a pásztortól s külön utakra vitték. Mit törődött ő azzal, hogy mit jelent mindez a többiek számára?! Ő csak magára gondolt, s közben elfelejtkezett arról, hogy más is van a világon, nemcsakő.
Elfelejtkezett a közösség iránti kötelességeiről, s nem is gondolt arra, hogy magatartása milyen fájdalmat okoz a pásztornak s milyen veszedelembe sodorja a többi bárányt, akikőrizetlen maradnak, míg a pásztor ő utána szaladgál keresve őt.
Örömkereső utadon ne gondolj hát csak magadra! Nincs jogunk olyan örömhöz, amelyből valaki másnak kára lesz. Ne szakíts le olyan örömrózsát, melynek tövise mást fog megszúrni, s amely miatt másnak fog egyszer a könnye hullani! Saját önző beállítottságod szerint is ostoba az olyan gondolkodás, mely csak magával törődik. Saját magadat is veszedelembe döntöd ezen az úton. Talán ma még nem nyilvánvaló, de egyszer leszáll az este s akkor rászakad minden önző emberre, reád is a rettentő magány, eltátják szájukat ellened a leselkedő veszedelmek, s te reszketve állapítod meg: elrontottam mások életét, de a magamét is. 2. Hamis öröm az, amit csak titokban merünk élvezni.
Minden állattartó gazda jól tudja, hogy az állat is tudja, mikor jár tilosban. A cica nyugodtan lakmározik abból a tányérból, amit a gazdaasszony tett elébe. Jöhetnek, mehetnek körülötte, nem zavartatja magát. De ha az éléskamrában torkoskodik, s valami zajt hall, riadtan kapja fel a fejét, s mikor megjelenik a gazdaasszony az ajtóban, mint a villám, úgy ugrik ki az ablakon. A példázatbeli bárány is kaphatott már párszor kemény dorgálást kószálásáért, talán egypárszor az utána dobott pásztorbot is oldalba találta, vagy az utána uszított kutya harapott a lábába. Mindez eleven ösztönként élt benne, s ezért csak titokban merte folytatni kóborlását. Talán alattomosan figyelte, hogy mikor nyílik kedvező alkalom az elmaradásra, mikor nem néz arra a pásztor, mikor szalad elől a nyájőrző kutya, s akkor lépett félre.
Örömkereső utadon ne felejtsd el: Hamis öröm az, amit csak titokban merünk élvezni, ami nem bírja a nyilvánosságot! Isten népe még máskép is fogalmazza ezt az igazságot s ezt mondja: Hamis öröm az, ami nem bírja Jézus jelenlétét! Ne nyújts kezet tehát olyan örömvirág után, melyről nem mernél beszélni az édesanyádnak, s ne menj olyan helyre, ahová nem mernéd Jézust magaddal vinni, vagy ahol rettentően szégyelnéd magad, ha ajtót nyitna rád az a Jézus, aki meglepetésszerűnek mondotta visszajövetelét! És ne felejtsd el, hogy Jézus megmondotta: „Nincs oly titok, ami ki ne tudódnék!” (Máté 10,26). Lehet, hogy ma még büszke vagy álcázó művészetedre és ügyességedre, de holnap már rád törhet a botrány, a veszedelem. 3. Hamis öröm az, ami elszakít Krisztustól.
Az eltévedt bárány először örült annak, hogy elkerült szeme elől a pásztor. Élvezte a tilos édes gyümölcsét. Eljött azután az este a maga sötétjével, megbődült a vadállatok hangja, félelmetes lett minden. Akkor eszébe jutott, hogy mily jó lenne most a pásztor. Lehet, hogy el is indult megkeresni. Futott, ahogy bírt.űzte a félelem. A sötétben utat vesztett, s valami szakadékba alázuhant. A vadállatok egyre közelebb lopakodtak, s ő borzadva látta: Elvesztem, mert elszakadtam a pásztortól.
Minden, még a legközömbösebbnek látszó dolog is, vagy közelebb visz minket a jó pásztorhoz, Krisztushoz vagy elsodor mellőle. Keresd, mi közelebb visz hozzá! Vannak olyan örömök is, amik közelebb visznek hozzá. Fuss onnan, ahol attól lehet tartanod, hogy elkap az ár! Vannak örömök, amik lazítják a Krisztushoz való kapcsolatunkat. Ezek mind hamis örömök s veszedelembe visznek.
II. Milyen az igaz öröm?
A példázat erre a kérdésre is felel. Nézzük először a báránynál az igazi örömöt. 1. Igaz öröm a szabadulás öröme.
Ott hever az önfejű bárány valami szakadék mélyén. Jártányi ereje sincs már. Ha volna, akkor sem tudna menekülni. Tövisbokor akad a bundájába, s úgy tartja fogva, mint a pókháló a legyet. Egyre közelebb settenkednek a vadállatok. Gyötrelemtől, s halálfélelemtől remegve tehetetlenül várja a borzalmas véget, hogy egyszer csak beléharap egy éhes fenevad. Ekkor egyszerre lépések zaja hallatszik. Riadtan futnak szét a vadak. Egy erős kéz megragadja, s kiszabadítja őt. Lehet-e ennél nagyobb öröm?
Ismered te ezt az örömöt? A Krisztusától elszakadt, s a hamis örömök útján veszedelembe jutott, megkötözött, tehetetlen ember számára is üt a szabadulás órája. Akit elhagyott, az nem hagyta előt. Akitől elszakadt, az nem szakadt el tőle. Krisztus kereste, rátalált, s megszabadította. El tudod-e énekelni: „Mikor hevertem bűnben megkötözve, Felém kinyújtád irgalmas kezed; Örömkönnyekkel térdre hullva áldom Te üdvözítő nagy szerelmedet!”? 2. Igaz öröm a kiengesztelődés öröme A bárány szabadulásának a szabadulás tényén kívül van még egy külön öröme is, ez maga a szabadító. A pásztor, akit ellenségének tartott, akiben minden jó elrontóját látta, aki mindig csak a tilalmak korlátai közé akarta bezárni szabadság utáni sóvárgó kis bárányéletét, most az jön, hogy megszabadítsa. Az első pillanatban talán megrémül tőle. Joggal fél attól, hogy most lesz azután hadd el hadd. A pásztor azonban nem szidja össze, nem veri meg, nem köt kötelet a nyakára, s így vonszolja haza, hanem a vállára veszi s úgy viszi haza. Nem haragszik a pásztor!— ezt veri ijedt kis bárányszíve ujjongó örömmel, míg a pásztor vállán pihen.
Ismered te ezt az örömöt? Tudod, mit jelent az, mikor az ember tudatára ébred annak, hogy nem haragszik az Isten, megbocsátott, kiengesztelődött? Ha nem ismered, akkor életed legnagyobb öröme, az evangélium, az igazi örömhír még előtted van. 3. A pásztornak is van valami öröme Az 5. vers azt mondja, hogy a megtalált gonosz bárányt felveszi az ő vállára, örülvén.
Ez az öröm is igaz öröm: a megtalálás öröme. Olyan nagy öröm ez, hogy nem is bírja egymagában elhordozni. Elmondja mindenkinek. Szomszédainak és barátainak örömmel újságolja: Megtaláltam az én juhomat. Ez az öröm nem csupán az anyagi veszteség elkerülése miatti öröm. A szentföldön az az ember, akinek 100 juha van, még szegény ember. Nincs módja ahhoz, hogy pásztort tartson. Maga legelteti nyáját. De épp ezért minden bárányához személyes viszony fűzi. Mindegyiket ismeri. Ezért veszi észre azonnal, ha egy is hiányzik.
Olyan az öröme most is, mint a tékozló fiú atyjáé a fia hazatértekor. Ismered te ezt az örömöt: a hazaérkezés örömét? 4. Olyan öröm ez, melynek ég és föld egyaránt örül. Az újjászületés öröme.
Örül a megtért, újjászületett ember. Örülnek körülötte azok, akik a jó pásztor kereső szeretetével kerestékőt a magaokozta veszedelmek között. Örül az Isten, akinek fia született.
Örülnek az angyalok, kiknek testvérük született. Persze lehetnek mindenütt ünneprontók. A tékozló fiú történetében is ott van a bátyja. A mai igében is a zúgolódó farizeusok és írástudók. A törvényeskedők sohsem tudják megérteni a kegyelmet. Nem méltányolják. Nem tudnak örülni neki. A bűnösök és a bűnösöket hazaváró Atya bezzeg örül! Tudsz-e örülni te is vele? Jubilate! Örüljetek! Legyetek az övendező Atya ujjongó gyülekezete! Ámen.

Járjunk megszentelt életben!
Lukács 14,25-35
Szentháromság ünnepe u. 20. vasárnap 1953. október 18.
A megtérés még nem célbajutás. A bűnbocsánat első bizonyosságában, a szabadulás szívet feszítő örömében azt hiszi a megtérő, hogy most végre célba jutott az élete, de azután sokszor nagyon is keservesen meg kell tapasztalnia, hogy a céltól még nagyon messze van. Átjutott a szoros kapun, rátalált a célba vivő keskeny útra, de a célig még minden el is veszhet. Szorongattatásai közepette sokszor gondol arra, milyen igaza van Luthernek, mikor azt mondja, hogy a keresztyén ember mindig készül, de sohasem kész.
Aki erre nem számít, az pórul jár. Az történik vele, mint a szentleckebeli meggondolatlan építővel. Hatalmas épületet akar emelni, tornyot, erős várat, pompás kastélyt, s rom lesz belőle, vagy úgy jár, mint a szentlecke könnyelmű királya, aki balgatagul dicső győzelemről álmodozik, s megalázó békekötés lesz belőle. Van-e szomorúbb látvány, mint az omladozó torony, a gazverte vár, vagy a fejvesztve menekülő megvert sereg? Pedig ez a hangulat- keresztyének sorsa, a meggondolatlan lelkesedés vége. Ezért sem tartja Jézus becsületes dolognak, hogy nagyhangú ígéretek propagandáját állítsa be missziói munkaeszköznek, s tömegszenvedélyek sodrásával verbuváljon követőket. A sokaságot mindig meg akarja rostálni. A mai szentleckében is nagy sokaság van körülötte, ezért válik keményre a hangja, figyelmeztetéssé a hívogatása. Ezért beszél a keresztyén ember megszentelődési harcáról.
Mikor Luther a Kis Kátéban a keresztyén ember megszentelődési harcáról beszél, három ellenségről szól, mellyel holtunk napjáig kell küzdenünk. Ezek: az ördög, a világ és a testünk. Csoportosítsuk a mai ige mondanivalóját is e köré a három ellenség köré! 1. Az első ellenség, akivel állandóan harcolnunk kell: az ördög.
Ő az ős ellenség, aki az első bűneset óta jogos tulajdonának, a kárhozat gyermekének tekint minden embert, személyes sértésnek tekinti a váltságot, s ezért minden úton, módon meg akarja hiúsítani Isten üdvtervét. Aki meg akar győződni arról, hogy ez így igaz, az csak próbáljon szabadulni a bűneiből, keresse a Krisztushoz való megtérést, és kézzelfogható bizonyítékot kap arról, hogy az ördög nem elv, gondolat, hanem élő, személyes hatalom.
Persze az ördög nem úgy jelenik meg nekünk, ahogyan a naiv képzelet rajzolja: szarvakkal, lógó piros nyelvvel, szőrös testtel, lópatás lábbal. Az ördög álcázva jár. Sokszor bújik emberekbe, s rajtok keresztül indul hadba ellenünk. Néha a legkedvesebb szerettünkön keresztül szól hozzánk. Mikor Jézus először jelenti tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, s ott halál vár reá, nem a tudatlan Filepen, vagy az árulásra kész Judáson keresztül akarja megakadályozni a keresztet, hanem épp Péteren keresztül. Azon a Péteren keresztül, aki pár perccel előbb lett isteni kijelentés drága antennája, s fogalmazta e világon először az üdvözítő hitvallást: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (Máté 16,16). Ez a Péter akarja visszatartani őt a jeruzsálemi úttól. Látszólag a legnemesebb indulat vezérli Pétert. Szereti Jézust, és félti őt.
Jézus azonban felismeri Péter szavában a Sátán hangját, s így dorgálja meg őt: „Távozz tőlem Sátán!” (Máté 16,23) Ezt a magatartást várja az övéitől is. Ezért mondja a mai igében: „Ha valaki Én hozzám jő és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit..., nem lehet az én tanítványom” (26.v.) Nem a szeretteinket kell tehát gyűlölnünk! Az a Jézus, aki a felebaráti szeretetet tanította, életével példázta, ilyet nem követel a tanítványtól. Az elébb említett jelenet után sem gyűlölte Jézus Pétert, hanem továbbra is szerette. A szeretteinkben megszólaló Sátánt kell gyűlölnünk! Irgalmatlanul le kell róla tépni az álarcot, még ha a legkedvesebb hozzátartozóm féltő szeretetének képébe öltözik is. Iszonyodnunk kell tőle, s a gyűlölet szenvedélyével kell reagálni azonnal minden kísérletére, mellyel Krisztustól, s az Isten akaratának való engedelmességtől akar eltántorítani minket!
Felhasználhatja azonban az ördög szeretteimet célja érdekében úgy is, hogy egy árva szót sem szólnak. Egyszerűen odaállítja őket közém és Krisztus közé. Ilyenkor nem szócsövei az ördögnek, de sakkfigurái, akik mögött ő van, ő mozgatja őket, hogy fondorlatos csellel vereségbe csaljon. Észre sem veszem, és bálványommá válik az apám, vagy anyám, a feleségem, vagy valamelyik gyermekem, vagy valamelyik testvérem. Azt gondolom, hogy Isten kedve szerint való dolgot cselekszem, mikor olyan nagyon szeretem őt és nem látom, hogy az ördög kedve szerint cselekszem, mert olyan nagyon szeretem, hogy nem tudnék róla lemondani, még az Istennél is jobban szeretem őt.
Ilyenkor nincs más mód, mint gyűlölni a Sátánt, s ledönteni az emberbálványt.
Van-e füled a Sátán hangjának megismerésére? Van-e szemed a háttérben bujkáló Sátán felfedezésére? Van-e erőd a Sátán gyűlöletére, mégha a legkedvesebb orcájában, s a legédesebb hangján közeledik is felém? 2. A másik ellenség, akivel állandóan harcolnunk kell: a világ.
Világ alatt a Biblia elsősorban az embervilágot érti. Az embervilágban nem mindenkinek tetszik az, hogy én Jézust követem. Sőt, a többségnek nem tetszik. Lenéznek; túlzó, rajongó, nem egészen normális embernek tartanak. Ki is gúnyolnak: bolondnak tekintenek és így is kezelnek. Kihasználnak, mint valami élhetetlen jó bolondot, s azután a hátam mögött kacagnak rajtam.
Lelkiismeret furdalás nélkül háttérbe tolnak, mert az ilyen együgyűnek az is jó. Olykor azután még ezen is túlmennek. Kitaszítanak maguk közül, mint valami fertőző bélpoklost, s létemet veszélyeztető nyomás alatt akarnak eltántorítani Krisztusomtól. Ez az a kereszt, amelyről Jézus a 7. versben ezt mondja: „És valaki nem hordozza az ő keresztjét, és én utánam jő, nem lehet az én tanítványom.” Ezt a keresztet tehát nem méricskélni kell, nem másokéhoz kell hasonlítgatni, nem sopánkodni kell fölötte, hanem fel kell venni és hordozni! Vállalni kell, mint olyan valamit, ami úgy hozzátartozik a Krisztus követéséhez, mint az egyenruha a katonáskodáshoz! Aki nem így néz a keresztre, s nem így vállalja, azt a világ elijeszti Krisztus mellől.
Világ alatt a Biblia az anyagi világot is érti. Ennek kísértésére utal az igében a tornyot építő emberről szóló példázat. Az építkezés mindig nagy vállalkozás. Akkor is, ha egy kisember épít magának családi házat, akkor is, ha jómódú valami tornyos kastélyt. Az építkezés nem fér bele a rendes költségvetésbe, az mindig külön áldozatba kerül. Talán meg kell rongyoskodni, talán szűkösebb is lesz addig a falat. Sok mindenre nem kerül, nem is gondolhatunk rá, mert az építkezésre kell a pénz. De megéri!
A keresztyén élet is ilyen nagy vállalkozás. Úgy is mondhatnánk, hogy a mennyei hajlék építése. Lemondás nélkül nem valósítható meg. Sokszor az anyagi boldogulás az ára. Ezért mondja Jézus a 33. versben: „Ezenképpen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom.” Aki nem vállalja a keresztet és a szegénységet Krisztusért, az nem jut célba. 3. A harmadik ellenség, akivel állandóan harcolnunk kell: a testünk.
A 26. versben azt mondja Jézus: „Ha valaki Én hozzám jő és meg nem gyűlöli még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” Az a „lélek” szó, ami ebben a versben van, a Biblia nyelvén az énemet, az életemet jelenti, szóval mindazt, amit a Kis Káté itt a „test” szóban foglal össze. Az énem élni és érvényesülni akar. Tervei, vágyai vannak, mint a bokrétás sapkával, daloló ajakkal hadba induló vezérnek. Hőstettekről, csillogó kitüntetésekről, ünnepelt hősként való hazatérésről álmodozik. Jézus azonban józanul és hidegen a halál kockázatának vállalásáról és önmegtagadásról beszél. Aki célba akar érni, annak le kell döntenie trónusáról bálványozott énjét és szívvel-lélekkel oda kell magát adnia Krisztus követésére. Nem szabad tekintettel lennie saját kívánságaira, vágyaira, érdekeire. Míg e testben élek, minden nap újra meg újra meg kell harcolnom. Lehet, hogy ma én győztem, de ha nem vigyázok bizonyos, hogy holnap engem vág földhöz. Keresztyénségemnek önmagam vagyok a legtöbb bajt okozó ellensége.
De hát érdemes-e akkor Krisztust követni, ha ez ennyi harccal jár?
Érdemes. Nemcsak az üdvösségért, mely minden harcot megér. Magáért Krisztusért is, aki minden harcot megérdemel tőlünk. Az, aki ezt így vállalja, az két csodát fog megtapasztalni. Az egyik az, hogy a hit csak addig él, amíg harcol. A másik az, hogy a hit mindig csak addig éled, amíg harcol. Mihelyt abbahagyja a harcot, lelohad és elenyészik. Határozottan rombolj le tehát némely dolgot az életedben! A Szentlélek rámutat, hogy mit kell lerombolnod, s mindjárt kínálja is az erőt hozzá.
Jézus el van készülve a szomorú másik lehetőségre is. Vannak félbemaradt keresztyének. Nekik mondja a megízetlenült sóról szól befejező mondatokat. A félszívű, félbemaradt keresztyén hasznavehetetlen. Semmire sem jó. Még trágyának sem használható. Akinek van füle a hallásra, hallja! Jer, kövessükőt teljes szívvel-lélekkel, semmit sem sajnálva attól, aki értünk semmit sem sajnált, hanem mindent odaadott a kereszten! Ámen.

Nem érek rá Időpont: Szentháromság utáni 2. vasárnap, 1956. június 10.
Alapige: Lukács 14,16-24.
Ő pedig monda annak: Egy ember készíte nagy vacsorát, és sokakat meghíva; És elküldé szolgáját a vacsora idején, hogy megmondja a hivatalosoknak: Jertek el, mert immár minden kész! És mindnyájan egyenlőképen kezdék magokat mentegetni. Az első monda néki: Szántóföldet vettem, és ki kell mennem, hogy azt meglássam; kérlek téged, ments ki engem! És másik monda: Öt iga ökröt vettem, és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam; kérlek téged, ments ki engem! A másik pedig monda: Feleséget vettem, és azért nem mehetek. Mikor azért az a szolga haza ment, megmondá ezeket az ő urának. Akkor megharagudván a gazda, monda az ő szolgájának: Eredj hamar a város utczáira és szorosaira, és a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat és vakokat hozd be ide. És monda a szolga: Uram, meglett a mint parancsolád, és mégis van hely. Akkor monda az úr a szolgának: Eredj el az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts bejőni mindenkit, hogy megteljék az én házam. Mert mondom néktek, hogy senki azok közül a hivatalos férfiak közül meg nem kóstolja az én vacsorámat.
Ha valami hangzatos címet akarnánk adni a nagy vacsoráról szóló példázatnak, ezt a címet adhatnók: Nem érek rá. A példázatnak ugyanis az a szomorú tartalma, hogy Isten hívására a meghívott ember mindig nemmel felel. Isten országába mindenkit hív az Úr, de senki sem akar bemenni. A példázat a meghívottak két csoportjáról beszél. Az egyik már régebben megkapta a meghívást, a másikat csak alkalmilag hívják meg a szolgák az utakról és szorosokról. Bemenni azonban egyik sem akar. Az elsők üres kibúvókkal felelnek a meghívásra, az utóbbiak sem hajlandók bemenni, úgy kell bekényszeríteni őket. Most csak az első csoportra irányítsuk oda a figyelmünket. Mentegetődzésük lényege ez: Nem érek rá. 1. Nem érek rá. Ez a mondat nagyon valószínűtlenül hangzik ebben a példázatban.
Jézus példázatai mindig nagyon életközeliek. Érzik rajtuk, hogy alakjai és eseményei nem a költői képzelet szüleményei csupán, hanem úgy leste el azokat Jézus az életből. Ennél a példázatnál azonban úgy érzi az ember, hogy ezt nem az életből vette Jézus. Mintha valami mesterkéltség volna benne. A meghívottak magatartása ugyanis nagyon valószínűtlennek látszik.
Megértené az ember ezt a feleletet: Nem érek rá, ha valami nagy munkára hívná a gazda a vendégeit. Ha hirtelen beköszöntene az aratás ideje s nem volna elég a munkáskéz és a gazda azzal küldené el szolgáit a barátaihoz: Fehérek a tájak az aratásra, jöjjetek és segítsetek betakarítani! Akkor még érthető lenne, hogy a meghívottak húzódoznak s azt felelik: Nem érek rá. Még az is érthető lenne, ha vigasztalásra hívná őket. Ha így szólna az üzenet: Nagy az én szomorúságom, sem éjjel, sem nappal nem szűnik könnyhullásom, jöjjetek és vigasztaljatok engem! Bár akkor is tapintatlanság lenne, de mégis megértené az ember, hogy akik nem szeretik látni a szenvedést, akik kellemetlen feladatnak tekintik a mások vigasztalását, így felelnének a meghívásra: Nem érek rá. Vagy ha ezt üzenné a gazda: Nehéz kérdések előtt állok, tanácstalan vagyok, jertek, segítsetek az Istentől néktek adott világossággal! Akkor is érthető volna, hogy aki fél a tanácsadással járó felelősségtől, az nem meri vállalni azt a kockázatot, hogy ha rosszul sül el a dolog, esetleg szemrehányást kap érte. Az így felel erre az üzenetre: Nem érek rá. A gazda azonban nem munkára, nem vigasztalásra, sem tanácsadásra hívja őket, hanem együtt örvendezésre, egy nagy vacsorára. Talán nincs is a világon olyan valaki, aki – ha lakomára hívnák – így felelne rá: Nem érek rá. Külön is rá kell mutatnunk arra, hogy a lakoma vacsora. Estére szól a meghívás, mikor elül már a nappali munka s ráér mindenki. Ráadásul még „hivatalosak” a meghívottak, olyanok tehát, akik igényt is tartanak arra, hogy meghívjákőket a lakomára. Zokon is vennék, ha a meghívás elmaradna. Talán még szemrehányást is tennének érte a gazdának. Hát bizony nagyon valószínűtlen, hogy ilyen emberek ilyen körülmények között egy vacsorára szóló meghívást ezzel utasítanak el: Nem érek rá. 2. Nem érek rá. Bármilyen valószínűtlennek látszik is ez az elutasító magatartás, mégis ez a szomorú valóság. Nem költői képzeletszülte mese, hanem valóság.
Nézz szét körül itt a templomban! Hát ennyien vagyunk evangélikusok? A többi, a többség hol van? Nem tudnák, hogy mikor és hol van istentisztelet? Nem hiszem. Tudják és meghívást is kaptak. Az egyik hallotta talán a harang szavát. A másiknak a lelkiismerete harangozott. A harmadiknak az ünneplő ruhája juttatta eszébe, hogy vasárnap van. Isten mindenkinek tudtul adta valamiképpen: Jertek el, mert minden kész! Igaz, hogy a templom megterített asztalán nem pecsenyék, ízes falatok, kedvre derítő borok vannak feltálalva, de bizonyos, hogy itt van az örökélet kenyere és bora s aki ebből táplálkozik, az soha többé meg nem éhezik és szomjúhozik.
Olyan drága étel és ital ez, melyhez foghatót a világ leggazdagabb embere sem tud kínálni vendégeinek. Mégis azt mondják sokan a hívásra: Nem érek rá.
Nem csak a templomba hívogató Isten jár így az emberrel. Hányszor hívogat Isten hiába a bibliához! Reggel időben felébreszt s ezt mondja neked: Itt van a bibliád, minden készen van benne, amire a mai napon szükséged van, tanács, erő, amit elkészítettem számodra, vedd és olvasd! Az ember pedig álmosan ránéz az órájára és ezt mondja: Most nem érek rá. Vagy a munka nagy hajrájában, mikor azt sem tudod már, hogy mihez kapkodj, így szól hozzád Isten Lelke: Jöjj, imádkozzál, mert nem bírod különben! Te pedig idegesen rántasz egyet a válladon s ezt mondod: Nincs időm, nem érek rá. Vagy el akar küldeni Isten valamilyen szolgálatra. Ő tudja jól, hogy ez nemcsak annak lenne áldás, akihez menned kellene, hanem önmagadnak is. Míg mást erősítenél, magad erősödnél s te mégis mindig csak odázod az engedelmességet: Most nem érek rá. Bizony, szomorú valóság ez a példázat a mi életünkben is. 3. De nemcsak szomorú valóság, hanem átlátszó hazugság is ez a mondat: Nem érek rá. A példázatban is, nálunk is.
A példázatbeli egyik meghívott ezt mondja: „Szántóföldet vettem és ki kell mennem, hogy azt meglássam.” Hát nem látta még? Látatlanban vette, mint valami zsákbamacskát? Aligha. Meg azután mit akar rajta nézni sötét este? Nyilvánvalóan hazug kifogás az egész.
A másik meghívott ezzel védekezik: „Öt iga ökröt vettem, és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam.” Érthető, ha valaki, aki öt iga ökröt vesz s valami nagy fuvar előtt áll, nem mer nekiindulni a munkának addig, míg ki nem próbálta az új jószágokat..., de hát éjszaka akarja kipróbálni őket? Ha próba közben az egymáshoz s az új gazdához nem szokott jószágok megbokrosodnak, hol szedi őket éjjel össze? Világos, hogy nem foghatta, nem is fogta be azon az estén új ökreit, csak nem akart elmenni. A harmadik meghívott így mentegeti magát: „Feleséget vettem és ezért nem mehetek.”
Érthető, hogy ifjú házas nem szívesen hagyja magára fiatal hitvesét, hisz minden embert annyira leköt a munka, hogy a család számára jóformán csak az estéje marad, de azért nem valószínű, hogy a felesége jelenetet rendezett volna a férjének az elmenetel miatt, ha megmondta volna neki, hogy erkölcsi kötelezettsége a vacsorán való részvétel. Bizonyos, hogy meg sem beszélte a feleségével, csak rávágta a meghívásra: Nem érek rá. Nálunk is ez a helyzet. Mindenre van időnk, csak Istenre nem. Órák hosszat tudunk ülni a korcsmában, vendéglőben, kávéházban, de arra nincs időnk, hogy egy órácskát a templomban töltsünk. Abba nem fáradunk el, hogy egész délután, vagy talán még egész éjjel is forgassuk az ördög bibliáját, a kártyát, de Isten bibliáját kézbe venni fáradtak vagyunk. Ahhoz nincs erőnk, hogy egy negyedórával korábban keljünk, hogy jusson időnk Isten előtti elcsendesedésre, de ha a filléres gyors hajnalban indul, úgy ugrunk ki az ágyból, mintha villanyáram érne. Mindenre van időnk, amire akarunk időt szakítani, amihez a szívünk húz. Amihez nem húz a szívünk, ott nem akarásnak mindig nyögés a vége. A szívünket nem érdekli Isten, ezért nem érünk rá. 4. Ezért ez a mondat: Nem érek rá, súlyos sértés Istenre nézve.
Már az maga is sértés, hogy üres, hazug kifogással zárkózunk el Isten hívása elől s ezzel eláruljuk, hogy Isten nem kell nekem, nem érdekel, nem fontos számomra. Súlyosbítja ezt a sértést az, hogy olyan valakit utasítunk vissza, aki mindig ráér velünk törődni. Mikor imádkozunk hozzá, nem mondja: Jöjj máskor! Mikor segedelemért könyörgünk, nem ráz le azzal: Nem érek rá ilyen bagatell dolgokkal foglalkozni. Olyan valakit sértünk meg, aki ráért a váltság munkájára. Ráért arra, hogy egyszülött Fiát értünk halálra adja s ráér ma is arra, hogy ezerszer meg ezerszer hívogasson minket Hozzá megtérésre. Hogy ez a sértés nem kitalálás, hanem valóság, azt mutatja a példázat vége. Jézus egyenesen megmondja, hogy a visszautasított gazda megharagszik. /21. v./ Haragjában nem hívja többé a hivatalosakat. Nem értek rá arra, hogy eljöjjenek, a gazda sem ér többé rá arra, hogy hívogassa őket. Helyettük a sötétség embereit hívja be, a koldusokat, bujkálókat, a tolvajokat, gyilkosokat, a rongyosokat. Van ebben a szélesre tárt kapuban csodálatos, szívet melegítő evangélium is, de bizonyos, hogy van benne a visszautasítás miatt megsértett Istenből is. Aki meg akarta nézni szántóföldjét, megtartotta szántóföldjét, de elveszítette a szántóföldbe elrejtett kincset. Az ökörvásárló gazda másnap talán nyílegyenes barázdát tudott szántani új ökreivel, de kezéből kiesett Isten országa ekéjének szarva. Aki nem akarta otthagyni feleségét, annak megmaradt a felesége, de lemaradt a mennyei menyegzőről.
Az Úr szolgája kopog ma szíved ajtaján. Kezemben itt a meghívó. Nevedre van címezve. A mennyei gazda üzeni: Jöjj, minden kész, csak téged várlak! Ne sértsd meg Istent azzal, hogy ezt feleled reá: Nem érek reá! Ámen.