Túróczy Zoltán

Húsvét és az ige Időpont: Húsvét 2. napja, 1956. április 2.
Alapige: Lukács 24,13-35.
És ímé azok közül ketten mennek vala ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira vala, melynek neve vala Emmaus. És beszélgetének magok közt mindazokról, a mik történtek. És lőn, hogy a mint beszélgetének és egymástól kérdezősködének, maga Jézus hozzájok menvén, velök együtt megy vala az úton. De az ő szemeik visszatartóztatának, hogy őt meg ne ismerjék. Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, a melyeket egymással váltotok jártotokban? és miért vagytok szomorú ábrázattal?
Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás, monda néki: Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod minémű dolgok lettek abban e napokon? És monda nékik: Micsoda dolgok? Azok pedig mondának néki: A melyek esének a Názáretbeli Jézuson, ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt: És mimódon adákőt a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre, és megfeszítékőt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, a ki meg fogja váltani az Izráelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek. Hanem valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek minket, kik jó reggel a sírnál valának; És mikor nem találták az ő testét, haza jöttek, mondván, hogy angyalok jelenését is látták, kik azt mondják, hogy ő él. És azok közül némelyek, kik velünk valának, elmenének a sírhoz, és úgy találák, a mint az asszonyok is mondták; őt pedig nem látták. És ő monda nékik: Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, a miket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, a mikő felőle megirattak. Elközelítének pedig a faluhoz, a melybe mennek vala; és ő úgy tőn, mintha tovább menne. De kényszerítékőt, mondván: Maradj velünk, mert immár beestvéledik, és a nap lehanyatlott! Beméne azért, hogy velök maradjon. És lőn, mikor leült velök, a kenyeret vévén, megáldá, és megszegvén, nékik adá. És megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerékőt; de ő eltünt előlük. És mondának egymásnak: Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk mi bennünk, mikor nékünk szóla az úton, és mikor magyarázá nékünk az írásokat? És felkelvén azon órában, visszatérének Jeruzsálembe, és egybegyűlve találák a tizenegyet és azokat, a kik velök valának. Kik ezt mondják vala: Feltámadott az Úr bizonynyal, és megjelent Simonnak! És ezek is elbeszélék, mi történt az úton, és miképen ismerték meg ők a kenyér megszegéséről.
Az emmausi tanítványok húsvéti emberek húsvétkor húsvét nélkül. Pedig köztük és a húsvéti esemény között jóformán nincs is időbeli távolság. Ők nem kétezer esztendő távlatából néznek vissza a húsvéti eseményre, hanem egyidejűségben élnek azzal, hiszen kortársai a mi Urunk Jézusnak.
Térbeli távolság sincs köztük és a húsvéti esemény között. Mi a képzeletünkre vagyunk kényszerítve, ha el akarjuk gondolni, hol is történt tulajdonképpen a feltámadás. Ők azonban Jeruzsálemben vannak, földrajzilag ugyanazon a helyen, ahol mindez megtörtént.
Lelki távolság sincs köztük és a húsvéti esemény közt. Tanítványai Jézusnak. Benne élnek Jézus élettörténetében, nem úgy, mint mi, kik egy idegen világ gondolatkörében élünk.
Köztük és húsvét között nincs élménybeli távolság.
Mi nagy időbeli, térbeli és lelki távolság halkító, zsongító és szürkítő szűrőjén keresztül kapjuk a húsvéti evangéliumot, ők első kézből, szem- és fültanuktól kapják. Az első ujjongó ajkakról hallják a hírt, azoktól az asszonyoktól, akik maguk látták az üres sírt és hallották az angyali szózatot. Az emmausi tanítványok mégis nagypénteki emberek. Mintha nem is lenne húsvét.
Világos, hogy nem azért nincs húsvétjuk, mert nem volt húsvét, mert nem támadt fel Jézus. Maguk az okai annak, hogy szomorú ábrázattal járnak, mikor ujjongó orcával és daloló ajakkal járhatnának ugyanazon az úton. Nem azért borul még mindig rájuk a nagypénteki gyász, mert nem tépte szét a nagypénteki sötét felleget a húsvéti diadal, – hanem egészen másért. Maga Jézus így mutat rá az okra: „Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére, amit a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-e szenvedi a Krisztusnak, és úgy menni be az Ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza nékik minden írásokban, amikőfelőle megírattak.” /25. v./ Az emmausi tanítványok húsvét nélküli bánatának magyarázata tehát a hitetlenség. Ez a hitetlenség azonban nem elsődleges oka annak, hogy nincs húsvétjuk, hanem úgy bandukolnak, mint a pogányok, akiknek nincs reménységük. Ez a hitetlenség annak a gyümölcse, hogy helytelen viszonyban vannak Isten igéjével. A bibliához való viszonyuk nem jó. Pedig biztos, hogy bibliás emberek. Lehet, hogy nem volt annyi pénzük, hogy saját biblia-tekercset vehettek volna, de hogy minden alkalmat felhasználtak arra, hogy Isten igéjét hallgassák és tanulják, az nem kétséges. Nem lettek volna különben az Úr tanítványai. Bibliás emberek s mégis helytelenül viszonyulnak a bibliához s ennek következtében sínylődnek és gyötrődnek és húsvétkor is nagypénteki emberek, örömtelen és bánkódó keresztyének. Vajon mi volt az igéhez való viszonyukban helytelen? 1. Az első kifogás, amire az Íráshoz való viszonyukkal kapcsolatban rámutat, az, hogy saját elképzelésüket akarták ráerőszakolni a bibliára. Meg is mondják: „Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt.” /24. v./ Volt tehát Jézusról, saját sorsukról, nemzetük jövendőjéről s a világtörténelem alakulásáról egy elképzelésük s ezt akarták bibliailag igazolni. Tudják, hogy Isten igéje az egyetlen fundamentum, amelyre érdemes és lehet építeni, erre akarnak ebben a vonatkozásban is állni, belemagyarázzák tehát saját elképzelésüket a bibliába. A bibliát akarják igazítani a saját gondolataikhoz és nem saját gondolataikat az isteni kijelentéshez. Ez mindig is hiábavaló kísérletezés. Csalódás a vége.
Ezért nincs az emmausi tanítványoknak sem húsvétja. 2. A másik kifogás, amire az Íráshoz való viszonyukkal kapcsolatban az ige rámutat, hogy nem a teljes Írást fogadták el. Mikor Jézus magyarázza nekik a bibliát, nem kiragadott részeket vesz elő az igéből, hanem „elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, amikőfelőle megírattak.” /25. v./ A teljes bibliát nyújtja tehát nekik. Az emmausi tanítványok pedig a bibliából csak azokat a részeket vették ki, amelyekőket reménységeikben és elgondolásaikban támogatták. A messiási jövendölésekből csak azokat tanulták meg, amelyek úgy beszélnek róla, mint királyról, a békesség fejedelméről, aki uralkodni fog s elégtételt fog szolgáltatni népének. Ez is benne van ugyan a bibliában, de csak része annak s aki csak ezt olvassa, az nem a teljes Íráshoz szabja magát. A teljes Írás nemcsak úgy beszél a Messiásról, mint dicsőséges királyról, hanem úgy is, mint Isten szenvedő szolgájáról, a fájdalmak férfijáról. Ezért nem volt az emmausi tanítványoknak húsvétjuk, dacára annak, hogy húsvét napján első kézből kapták a húsvéti evangéliumot. Bibliás emberek voltak, mégis szomorú, nagypénteki emberek maradtak, mert nem a teljes biblia kellett nekik. 3. A harmadik kifogás, amit az ige az emmausi tanítványoknak a bibliához való viszonyával kapcsolatban említ, az, hogy ők csak a saját földi látókörükben nézték az ige üzenetét. Ezt mondják: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt. De mindezek mellett ma van harmadik napja, hogy ezek lettek.” Ők tehát Izrael szabadítására vártak. Ki merne követ dobni rájuk ezért a reménységért? Hiszen Isten nemcsak a lelkünknek, hanem a testünknek is, nemcsak mennyei hazánknak, hanem földi hazánknak is Istene. Tudjuk, mit jelenthetne önmaguk, családjuk, békességük, boldogságuk, nemzetük számára a független Izrael! Nem lehet tőlük rossz néven venni, hogy ilyen szűk látókörben nézik az igét. Ki vehetné zokon tőlük, hogy hazafiúi felbuzdulásuk Jézus közelében új tápot kapott?! De nyilvánvaló, hogy ennek a megszűkített látókörnekők lettek a sajnálatraméltó áldozatai.
Mivel nem Isten üdvtervét keresték Isten igéjében, hanem e világot kormányzó munkája érdekelte őket elsősorban, ezért lettek nagypénteki emberek húsvét napján is.
Hányszor vagyunk mi is így az igével! Világos, hogy az igét földi életemre is szabad, sőt kell vonatkoztatnom, arra vonatkozólag is keresnem kell benne Isten vezetését, de ha csak ezt keresem benne, rejtve marad előttem Isten üdvterve s vele megoldatlan marad az élet sok nehéz miértje. 4. Az is baj az emmausi tanítványok bibliához való viszonyában, hogy nem a kereszt kulcsszavával olvassák és hallgatják az igét. A kulcsszó az a titokzatos rejtjel, mely a máskülönben értelmetlen szöveget egyszerre világossá teszi. A bibliának is van ilyen kulcsszava. Aki ezt ismeri és használja, az előtt kibontakozik az Írás értelme, aki pedig nem ismeri, vagy nem tudja használni, az előtt az Írás összekevert, egymásra hányt, évezredek különböző irataiból összerakott mondatok és gondolatok értelmetlen összevisszasága. Ez a kulcsszó: a kereszt.
Figyeljük meg, hogyan magyarázza Jézus nekik a bibliát! Az egész bibliából ezt olvassa ki: „Ezeket kellett szenvedni a Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe.”
Számára tehát Mózestől kezdve a prófétákon át minden arról szól, ami a kereszten történt, az Ő szenvedéséről, a váltságról. Ez az, amit az emmausi tanítványok nem láttak, nem értettek s ezért voltak húsvétkor is szomorú ábrázattal. 5. Az is baj, hogy az emmausi tanítványok nem figyelnek a Szentlélek belső bizonyságára.
Miután felismerték Jézust, de Ő már elment tőlük, akkor mondják egymásnak: „Avagy nem gerjedezett-e a mi szívünk, mikor nékünk szóla az úton és magyarázá nékünk az írásokat!”
Utólag ébrednek tudatára annak, hogy mi volt az a csodálatos belső érzés, amit így fejeznek ki: gerjedezett a szívünk. A Szentlélek belső bizonyságát érezték Jézus igemagyarázata alatt.
Ha az országút porában nem hessegették volna el maguktól ezt az érzést, hanem engedelmeskedtek volna annak s megkérdezték volna idegen útitársuktól: Nem te vagy-e Krisztus, vagy honnan tudod mindezeket? – akkor bizonnyal sok nehéz órát megspóroltak volna maguknak. Mennyivel hamarább lett volna húsvéti örömük! Magukat szegényítették meg azzal, hogy nem engedték diadalra jutni önmagukban a Lélek belső indítását. Ez volt a baj. Ezért voltak szomorúak.
Mihelyt az igéhez való viszonyuk megváltozik, mihelyt a kenyér megszegésénél az úrvacsorára emlékezve megnyílnak szemeik, egyszerre eltűnnek a bánatfelhők életük egéről, ragyog az arcuk és hangos az ajkuk a húsvéti örömtől.
Ha te ezen a húsvéti ünnepen húsvéti öröm nélkül, szomorúan és terhek alatt roskadozva járod életutadat, halld meg az emmausi tanítványok üzenetét: Nem azért van ez, mintha Jézus nem támadott volna fel, mintha Jézus nem jelent volna meg neked. Veled vándorolt utadon Jézus, csak te nem ismerted fel Őt. Mihelyt az igéhez való viszonyod meg fog változni, lehullanak szemedről a pikkelyek, meglátod Őt, eltűnik minden bánat és gond az orcádról és húsvéti, diadalmas, örvendező emberként járhatsz tovább ugyanazon az úton, amelyen eddig roskadozva vonszoltad az élet terheit.
Az emmausi tanítványok története úgy kezdődik, mint egy gyászmenet s úgy fejeződik be, mint egy csodálatos feltámadási körmenet. Miért ne történhetnék meg ez a csodálatos fordulat a te életedben is? Te is mehetnél másképp haza a templomból, mint ahogy templomba jöttél. Jézuson nem múlik. Rajtad se múljék! Ámen.

Nincs halál, csak élet!
Időpont: 1961. április 3-án, Húsvét másnapján
Helyszín: Gy őr. Fodor Kálmán temetésén. Alapige: Lk 24,5b; Mt 22,32
Mit keresitek a holtak között az élőt?
Én vagyok az Ábrahám Istene, és az Izsák Istene, és a Jákób Istene; az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene Húsvétkor temetni! Van ebben valami groteszk ellentmondás. Az élet diadalünnepén mi mégis ezt cselekesszük. Temet őben, ravatal mellett, feltörő könnyeinkkel birkózunk.
Nem mi vagyunk az elsők és az egyedüliek sem, akik ezt a két egymásnak feszülő cselekményt egyszerre végezzük. Már az első húsvétkor is így volt. Annak a csodálatos napnak a hajnalán Mária Magdaléna zokogva kereste Arimathiai József kertjében eltemetett Mesterét.
Csak a holttestét szerette volna legalább látni, pedig ha szeme lett volna, meglátta volna rögtön őt magát, amint ott áll előtte az élet eleven valóságában. Ugyanannak a napnak estéjén az emmausi tanítványok megfáradva és megszomorodva vánszorogtak a hazafelé vezet ő országúton siratva Jézus Krisztusban eltemetett minden reménységüket, és nem vették észre, hogy mellettük jár ugyanannak az országútnak ugyanabban a porában, őket tanítgatva és vigasztalva az, akit siratnak.
Akkor sem volt ez így jól, most se lenne ez így jól. Ezért hangzott el az első húsvétkor is a temet őt járó asszonyok felé az angyal szemrehányó szava: „Mit keresitek a holtak között az élőt?” Ezért követeli tőlünk is az Úr, hogy itt is ne a halálé legyen a dönt ő szó, hanem az életé.
De hát van-e jogunk, hogy az első húsvét, a mi Urunk feltámadása egyedül álló eseményét magunkra vonatkoztassuk most és itt? Az bizonyos, hogy az élet feltámadott Fejedelme azt akarja: most és itt is ne a halálé legyen a dönt ő szó, hanem az élet diadaláé. Ő feljogosít bennünket arra, hogy amit ott az első húsvétkor az angyal így mondott a temetőt járó asszonyoknak: „Mit keresitek a holtak között az élő Jézus Krisztust?” - Itt a győrszigeti temet őben Fodor Kálmán ravatalánál szabad és lehet nekünk ezt így érteni és így magyarázni, hogy a feltámadás Ura azt kérdezi most itt tőlünk: „Mit keresitek a holtak között az élő Fodor Kálmánt?”
A második ige, amit felolvastam, erre biztat bennünket. Jézus mondja, a Bibliából idézi Isten szavát, amikor azt mondja: „Én vagyok Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene. Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene.” Ábrahám, Izsák és Jákób emberek voltak, mint mi. Mikor Jézus beszélt róluk, már régen meghaltak, a csontjaik is mind elporladtak már, Jézus mégis nem úgy beszél róluk mint halottakról, hanem mint élőkről. A hit szemével tehát nemcsak Jézus egyedülálló eseményére, hanem minden emberre is áll: nincs halál a megsemmisülés értelmében, csak élet van! Így zengte valamikor Pál apostol az élet himnuszában a Korinthusiakhoz írt I. levele 15. részében: „Elnyeletett a halál diadalra!” Az ember csak születhet, de nem halhat meg. Az élet elpusztíthatatlan és örök. Amit mi halálnak nevezünk, az nem más, mint az egyik életterületről egy másik életterületre való elköltözés, az csak életterület változtatás, az egy örök, oszthatatlan emberi élet egy új szakaszának kezdete.
A sötét sír csak alagút. Az alagút nem csak egy nyílással bír. A sírnak sem csak az az egy szája van, mely elnyeli a koporsót. Van egy másik nyílása is. A sír szakadékán keresztülrobog életünk vonata új völgyek és új hegyormok felé. Ez olyan törvény és olyan igazság, amelyen az ember nem tud változtatni még akkor sem, ha akarna. Az ember, még ha akarna sem tudna megsemmisülni.
Az életterület szempontjából azt szoktuk mondani, hogy három élete van egy embernek.
Egyik itt e földön testben, a másik itt e földön az emberek emlékezetében, a harmadik a túlvilágban.
A földi testben lefolytatott élet egészen különleges jelentőségű. Nemcsak azért, mert ezzel kezdődik az élet, hanem azért is, mert ez az egyetlen alkalom a megtérésre. Az egyetlen lehet őség a döntésre az üdvösség és a kárhozat kérdésében. Ennek a földi testi életnek egyedülálló jelentőségét még külön aláhúzza ennek az életnek a bizonytalansága. Bizonyos az, hogy a közfelfogás szerint minden embernek keresztül kell mennie a halál kapuján. De ennek az életnek ez az egyetlen nagy bizonyossága egyben ennek az életnek legnagyobb bizonytalansága. Mindnyájan szembe kell, hogy nézzünk a halállal, de órája és pillanata nincs a homlokunkra írva. Még az orvosok sem tudják megmondani. Ez a koporsó megrázó módon prédikál nekünk arról, hogy sohasem tudjuk, mikor csókolunk búcsúcsókot arra, akit szerettünk, fogunk-e még egyszer kezet szoríthatni vele, és mondhatunk-e neki még egyszer üdvözletet, amikor elválunk tőle. Fodor Kálmánnak nemcsak a halála, hanem az élete is erről szóló bizonyságtétel volt.
Az emberi földi életnek ez a nagy bizonytalansága egyeseket, a léhákat, a könnyelműket, élvsóvárgó élvhajhászásra indíthat, de a komoly és becsületes embereket eltölti a kötelességteljesítés lelkével, és életüket körülveszi a sürg ősség levegőjével. Ezért van tele a Biblia és a Bibliának minden embere a sürg ősség gondolatával: „Munkálkodjatok, míg nappal vagyon, mert elj ő az éjszaka, amikor többé senki sem munkálkodhatik!”
Ezért volt Fodor Kálmán a kötelességteljesítés embere. Pihenést nem ismert. Mikor mások pihentek, ő legfeljebb pihenésként munkát változtatott. Amikor rajta kívül álló testi körülmények ebben a szorgos munkájában megakadályozták, akkor is keresett magának mindig új kötelességeket. Mikor beteg karja nem bírta már az orgona virtuóz játékát, annál keményebben fogta a még megmaradt karnagyi pálcát. Mikor az is kiesett kezéből, könnyű tollat ragadott, és veríték közepette azzal írt kottafejeket a papirosra. Ez a csodálatos kötelességteljesítése és szorgalma annál csodálatosabb volt, mert művész volt. Művész volt minden bohémeskedés és minden nagyképű önhittség nélkül. Azt mondják, hogy nem alkotó lángész, hanem zenepedagógus volt. Nem a mi dolgunk eldönteni azt a kérdést, hogy melyik a nagyobb. Én csak arról tudok bizonyságot tenni, hogy úgy látom, az egyik semmivel sem kevesebb, mint a másik. Nem tudom, hogy nem nagyobb-e az a szolgálat, és nem nehezebb-e az a feladat, amikor nem halott orgonából kell megszólaltatni a vox humanát, hanem emberi hangszálakból kell előcsalogatni azt. A többi művész halott és hangulat nélküli instrumentumokkal dolgozik, a zenepedagógus élő szerszámokkal. És ő ez volt nemcsak az iskola katedráján, nemcsak a karnagyi pulpituson, hanem családjában is.
Istentől kapott két kedves gyermekének nemcsak kenyérkereső édesapja, gondviselője, hanem művészi nevelője is volt egészen kicsiny koruktól kezdve. Mindennek most már vége.
Isten úgy végzett fel őle, hogy búcsú nélkül, hirtelen elmenjen tőlünk. De ezzel nem szűnt meg az élete, csak megkezdődött a másik élete, az emlék-élete ezen a földön. Mikor nagycsütörtökön este szájról szájra szállott városunkban a döbbenetes hír, hogy meghalt, csodálatosan buzgott fel emberi szívek mélyéből az emlékeknek gazdag áradata. Mindenki tudott valamit mondani róla. Apróságokat, de ezek az apróságok az élmény színeiben az elválás keserű pillanatában egyszerre mind olyan nagyon drágák lettek. Ha ezek az emlékek meg is fognak majd szürkülni, gazdag áradásuk idővel csökkenni is fog – hiszen ez az élet rendje –, akkor is sokan és sokáig fognak még beszélni arról, ki volt Fodor Kálmán, és mit csinált.
Az emlékez ők hatalmas táborában ott van legelöl természetesen kis családja. Ott vannak testvérei, akiket Isten kegyelme meghagyott még számára, és akikkel együtt hosszú életen keresztül példás harmóniában és összetartó családnak boldogságában élt. Itt van fájó emlékek alatt roskadozva hitvestársa, kivel 34 esztendőt élt együtt boldog békességben és harmóniában.
És ott van a két leánya, akik mindaddig, amíg csak kezükben mozogni fog tudni a vonó, az édesapjuk művészi pedagógiájának lesznek élő emlékei. És ott van a kis unoka, aki ma még nem tudja, hogy ki volt igazában a nagyapja, de majd egyszer megtudja, hogy milyen sokaknak volt drága, Istentől kapott szent kincs a drága nagypapa.
Az emlékez ők között ott vannak tanítványai. Ki tudná megmondani azt, hogy hány ezerre rúg azoknak, kicsinyeknek és nagyoknak száma, akiket ő vezetett be a zene titkaiba, az ének rejtelmeibe, akiknekő mutatta meg, hogy milyen csodálatos szépségek ragyognak minden zenedarabon.
Ott lesznek, és ott vannak az emlékez ők között azok, akik valamikor is valamit hallottak tőle, akiknek számára felejthetetlen élményt jelentett, amit hallottak tőle. Gyülekezetünkben sok nagyszombaton meg fogják még emlegetni, hogy milyen megdöbbent ő és szívet megremegtet ő volt az, mikor nagyszombat esténként az orgonán feldübörgött a halálnak, a gyásznak melódiája. Sok karácsonykor fogják még emlegetni, hogy milyen csodálatosan lágyan szólalt meg keze alatt az orgonán a pásztorok tilinkója és a szférák zenéje. Cseng ő gyermekhangversenyei s énekkarának klasszikus darabjai sokáig fognak még muzsikálni fülünkben.
Mindez elmúlt, és még több is el fog múlni. Mert az emlékek beporosodnak. Az élményből ismeret, az életéből lassan történelem lesz. De az életnek nem lesz vége. Mert amikor elkezdődött az ő emlékélete, ugyanakkor kezdődött el az a másik élet, amit köznyelven tévesen örökéletnek neveznek. Tévesen nevezzük így, mert az örökélet nem a halállal, hanem a születéssel kezdődik. A halál csak átmenet. A halállal kezdődik az, amit Istennel üdvösségnek, Isten nélkül kárhozatnak nevez a mi hitünk. Nem a mi dolgunk és nem a mi jogunk ezt osztogatni. Nekünk csak az a dolgunk, hogy boldogan merjünk bizonyságot tenni húsvét ünnepén arról, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Fodor Kálmánért is született erre a világra, őérette is meghalt a kereszten, őérette és az ő megigazulására is feltámadott húsvét ünnepén.
Kegyelme és Szentlelke kereste őt 67 esztendőn keresztül. És mi hisszük, hogy az a közel 30 esztendő, amit ő hivatásszerűen Isten házában Isten igéje, imádságok, zsoltárok és korálok között töltött el, nem maradt gyümölcstermés nélkül.
Ezért hát letöröljük könnyeinket, felemeljük lehorgadt fejünket, és a húsvét boldog bizonyosságával mondjuk: nincs halál, csak élet! Elnyeletett a halál diadalra! Mit keresitek a holtak között az élőt?! Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene.
Ámen.
Imádság: Ó, mi Urunk, Jézus Krisztus! Hálát adunk neked azért, hogy te is voltál koporsóban és sírban. Köszönjük, hogy azóta nincs már szívünk félelmére nézni sírunk fenekére. Magasztalunk azért, hogy kijöttél a sírból, és feltámadtál életre, nem egyedül, hanem veled együtt minket is kihozol a sírból örökéletre. - Hálát adunk neked, Urunk mindazért a szeretetért, amivel őt e földi életben körülvetted. Téged magasztalunk mindazért, amivel benne minket ajándékoztál meg. – Köszönjük, Urunk, mint család a kenyeret, mit ő keresett nekünk, a szeretetet, amit az ő szíve dobogott bele életünkbe. Köszönjük mindazt, amit most emberi részvétben és a húsvét vigasztalásaként nekünk ajándékoztál. - Mint gyülekezet könyörgünk, Urunk, légy a meglátogatott családdal. Hadd ajánljuk különösképpen is kegyelmes szeretetedbe két távol lév ő gyermekét. Könyörgünk, hogy mikor elér hozzájuk édesapjuk halálhíre, akkor Szentlelked készítse elő erre őket, szívükben tegye nagyobbá a hálát azért, ami volt, mint a fájdalmat azért, ami elveszett. – Köszönjük, Urunk, mint tanítványok azt, amit benne nekünk ajándékoztál, és mint gyülekezet köszönjük mindazt, amit rajta keresztül áldásként nekünk nyújtottál. És most kérünk, Urunk, akié ennek a világnak a legnagyobb énekkara, akinek tízezerszer tízezer és ezerszer ezer angyal énekel örök dicséretet, fogadd be őt kegyelmedbe, hadd zengje neked örökkön örökké: Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen dicséretet, tisztességet és áldást!
Ámen.

Járjunk megbocsátásban!
Luk. 22,31-34
Szentháromság ünnepe u. 22. vasárnap 1953. november 1.
A mai vasárnap üzenetét egyházunk így fogalmazta meg: Járjunk elhivatásunkhoz méltóan: megbocsátásban. A kijelölt és felolvasott ige első hallásra semmit sem szól a megadott témáról. Nem olyan bűnről van benne szó, amely már megtörtént, s bocsánatra szorul, hanem olyanról, ami még csak ezután fog megtörténni, s ami épp ezért nem bocsánatra, hanem figyelmeztetésre szorul.
Ez is történik az igében. Jézus figyelmezteti Pétert a reá leselkedő veszedelemre, a megtagadás kísértésére. Ha azonban újra meg újra elolvassuk az igét, akkor felfigyelünk ennek a figyelmeztetésnek a módjára s meglátjuk benne a megbocsátást, még pedig valami egészen csodálatos megbocsátást. Jézus előre megbocsát Péternek. Nem tudom, nem nagyobb kegyelem-e ez, mint az, amikor a kereszten kínzóinak megbocsát. A bűn, amit itt megbocsát, szintén ellene szóló vétek, de itt nem idegen követi el, felizgatott tömeg és tudatlan emberek, hanem az egyik legkedvesebb tanítvány, Isten kijelentésének letéteményese és figyelmeztetése ellenére követi el, s ami talán a legsúlyosabb, meghiúsítja vele Jézus érte mondott imádságát. Mégis meg tud bocsátani neki. Az a pár szó, amit Péternek mond, nemcsak a megbocsátás tényébe világít bele, hanem a megbocsátás lelki hátterébe is. Megmutatja s ezzel minket is tanít arra, hogy mi ad erőt a megbocsátáshoz. 1. Erőt ad a megbocsátáshoz a szánalom. „Simon! Simon!” így kezdi beszédét Jézus. Nem mindig szólítja így tanítványát. Néha Péternek szólítja őt, ami magyarul kőszál-embert jelent. Ez az új neve, amit Jézus adott neki, s amivel világos látású hitét és bátor hitvalló készségét jelölte meg. Néha ott van az új neve mellett a régi is: Simon Péter. Néha meg csak régi nevén szólítja, az ó embere nevén: Simon. A megszólítás sokféleségében benne van egy szomorú ténynek a megállapítása. Péternek kettősség van az életében. Simon és Péter birkózik benne, az ó ember és az új ember. Hol az új ember van felül, s diadalmasan csendül a hitvalló Péter bizonyságtétele, hol épp javában tusakodik egymással benne az ó és az új ember, s hol Simon van felül és Péter alul, hol meg Péter kerekedik felül és gyűri maga alá Simont. Ilyenkor telve van ingadozással az élete. Néha meg egészen elhallgat Péter. Legyőzetett az új ember, felülkerekedett az ó. Megint a régi Simon. Simon Péter szenved ez alatt a kettősség alatt, mint ahogy Pál szenved a Római levél 7. fejezetének megrázó tanúsága szerint a belső és külső ember harca alatt s így kiált fel: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem?” (Róma 7,24). Azok a könnyek, amiket a főpap udvarának kerítésére borulva sír el, mindennél megrázóbban kiáltják: „Nem azt mívelem, amit akarok, hanem azt, amit gyűlölök, azt cselekszem” (Róm 7,15 b.). Aki így néz a bűnösre, annak a szívében szánalom fakad s annak könnyebb lesz megbocsátani.
Még világosabban mutatja ezt a megszólítás folytatása. Így folytatja Jézus a beszédet: „Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát.” Jézus tehát úgy néz Simonra, mint a Sátán rostájára került Péterre. Az ördögnek nem volt elég Judás elgáncsolása. Tőrt vetett Péternek is. Azt gondolta, hogy ha Péter elbukik, magával rántja az egész tanítvány-sereget. Ráteszi tehát a rostára, s irgalmatlanul rázza, dobja ide-oda rajta. Jézus szemében tehát Péter nem megrögzött gonosztevő, hanem a Sátán áldozta. Ezért szánja, s ezért tud megbocsátani már előre neki.
Persze mindez nem érinti a bűnös felelősségének kérdését. Ez nem mentség a bűnre és nem jogcím a bűnös ajkán a szánalom igénylésére. De jogcím Istennek és a másik embernek arra, hogy megszánja a bűnöst és megbocsásson neki.
Hogyan nézel te erre a kérdésre? Tudom, hogy ha te vagy a bűnös, igényeled a szánalmat és a bocsánatot. Elvárod, hogy Isten is, meg az emberek is erre az álláspontra helyezkedjenek. Ez teljesen helytelen. Neked kell erre az álláspontra helyezkedned, ha más vétkezik ellened! Neked kell feltételezned róla, hogy nem tudatosan és szántszándékkal csinálta, amit csinált. Neked kell megszánnod őt, mint ó emberének és a Sátánnak áldozatát. Akkor nem lesz nehéz megbocsátanod neki. 2. Erőt ad a megbocsátáshoz a közbenjáró imádság is.
Jézus a nagy próba előtt álló Simonnak ezt mondja: „De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited.” (32.a). Az ellene elkövetni szándékolt bűn tehát nem botránkozás, bosszúság, felháborodás, panaszkodás, hanem közbenjáró imádság tárgya nála.
A közbenjáró imádság felelősséget érez a bűnért. Ha valaki, akkor Jézus igazán felmentve érezhette volna magát Péter tagadásának bűne miatti felelősség alól. Ő mindent megtett azért, hogy ebben a bűnben a vád legkisebb árnyéka se érhesse. Kihívta Pétert a világból, feltárta előtte ó emberének veszedelmes természetét, nagyhangúságát, meggondolatlan nyelvét, megtérítette, hitre juttatta, tanítványává tette, három esztendőn át gondosan nevelte, mégis úgy érzi, hogy itt az Ő becsületéről is szó van. Ezért veszi körül már előre az imádságával, amikor még csak a látóhatár szélén gyülekeznek felette a veszedelem sötét felhői. Ezért figyelmezteti őt, mikor a nagy hitpróba küszöbére ér. Ezért tartja őt szemmel még a bűn mélységében is. Luk. 22,26 szerint Jézus még a főpapi tanácsteremből is kinézett Péterre.
A közbenjáró imádság azonban nemcsak a bűnös előtt képviseli Isten ügyét, hanem Isten előtt is képviseli a bűnös ügyét. A közbenjáró imádkozó a bűnös védőügyvédje. Így képviseli a védőügyvéd állhatatosságával Ábrahám Isten előtt a pusztulásra ítélt Sodoma és Gomora ügyét. Így mentegeti Jézus a kereszten is mennyei Atyja előtt kínzóit, hogy nem tudják, mit cselekednek. Bizonnyal így érvel Péter ügyében is.
Közbenjáró imádságának tartalmába csak annyi betekintésünk van, hogy azt kéri Istentől, hogy el ne fogyatkozzék Péter hite. Nem azt kéri, hogy vegye le őt a Sátán rostájáról, hanem azt, hogy tartsa meg a hitét. Főpapi imádságában is nem azért imádkozik, hogy Isten vegye ki az Övéit e világból, hanem azért, hogy őrizze meg őket a gonosztól, azaz, hogy úgy tudjanak bennmaradni s élni ebben a világban, mint akik minden körülmények között Isten gyermekei.
Hogyan nézel te erre a kérdésre? Tudom, hogy ha te vagy a bűnös, igényeled a közbenjáró imádságot. Azt várod tőle, hogy harc nélkül győzzél, hogy saját erőfeszítésed nélkül váljék semmivé a Sátán minden erőfeszítése ellened. Ha pedig mégis elbuknál, akkor igényeled a megértést, a bocsánatot, talán még a bűnrészesség vállalását is, mert nem imádkoztak eléggé érted. Ez teljesen helytelen. Neked kell közbenjáró imádságodban hordoznod azt, aki abban a veszedelemben forog, hogy vétkezik ellened s neked kell bűne miatt részfelelősséget vállalnod. Akkor nem lesz nehéz megbocsátanod neki. 3. Erőt ad a megbocsátáshoz a megtérés reménysége is.
Nem könnyű reménykedni a bűnös megtérésében. Ha valakiében nehéz volt, Péterében különösen nehéz volt reménykedni. Aki tanítvány létére ilyen nagyhangú fogadkozás után, méghozzá az első úrvacsorája után ilyen rútul megtagadja bajba jutott Mesterét, lehet-e attól még valamit remélni? Jézus mégis azt reméli s ennek hangot is ad: „te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.” (32. b.v.). Jézus azt reméli, hogy az erőtelen hitű Péter a gyenge hitűek erősítője lesz. És Neki lett igaza. Reménysége nem szégyenült meg.
Isten népének története számos példát mond el nekünk arról, hogy mikor az Úr nem a törvény pallosát forgatta meg a bűnös felett, hanem kegyelemmel számított a megtérésére, ez a reménysége nem szégyenült meg. Ábrahám kölcsönadta a feleségét, mégis ősatyja lett a Megváltónak. Jákob csaló volt, mégis Izrael lett belőle, aki Istennel küzdött és győzött. Mózes gyilkos volt, mégis őáltala adta ki Isten a tízparancsolatot, s vezette népét az ígéret földjére. Dávid házasságtörő volt, mégis Isten hárfása lett. Pál Krisztusüldöző volt, mégis belőle lett a legnagyobb keresztyén misszionárius. Ágoston ledér ember volt, szent egyházatya, és sok bűnös útbaigazítója lett. Bunyant, a Zarándok útja íróját, börtönből hívta el az Úr.
Hogyan nézel te erre a kérdésre? Tudom, hogy ha te vagy a bűnös, akkor igényeled, hogy így reménykedjenek felőled. Még ha sokszor visszaesel is, akkor is igényled, hogy ezzel a reménységgel nézzenek rád. De tudsz-e te ezzel a reménységgel nézni arra, aki rútul és sokszor vétkezett ellened? Ha tudsz, akkor nem lesz nehéz megbocsátanod neki. 4. Végül erőt ad a megbocsátáshoz az is, hogy én is bocsánatból élek Amikor később Péternek bűnösökkel volt dolga, lehet, hogy mások csak botránkoztak, vagy ítélkeztek fölöttük, neki azonban eszébe jutott az a felejthetetlen nagycsütörtöki éjszaka, s úgy érezte, hogy nem lehet meg nem bocsátani annak, akinek annyit megbocsátott Isten. Gondolj te is erre, s akkor akármily nagyot vétett is ellened valaki, nem lesz nehéz megbocsátanod neki.
Halottak napja arra emlékeztet, hogy az idő eljár. Bocsáss meg ellenségednek, s békülj meg atyádfiával hamar, míg az úton vagy vele, mert halál után nincs már megbocsátásra lehetőség, s nem tudsz már kibékülni azzal, aki elment! Ámen.

Megnehezedett szív Időpont: Advent 2. vasárnapja, 1955. december 4.
Alapige: Lukács 21,25-36.
És lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban; és a földön pogányok szorongása a kétség miatt, mikor a tenger és a hab zúgni fog, Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, a mik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei megrendülnek. És akkor meglátják az embernek Fiát eljőni a felhőben, hatalommal és nagy dicsőséggel. Mikor pedig ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelget a ti váltságtok. Monda pedig nékik egy példázatot: Tekintsétek meg a fügefát és minden fákat: Mikor immár hajtanak, és ezt látjátok, ti magatoktól tudjátok, hogy már közel van a nyár. Ezenképen ti is, mikor látjátok, hogy ezek meglesznek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. Bizony mondom néktek, hogy e nemzetség el nem múlik, mígnem mind ezek meglesznek. Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképen el nem múlnak. De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a nap: Mert mintegy tőr, úgy lep meg mindeneket, a kik az egész föld színén lakoznak.
Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, a mik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!
Advent második vasárnapjának evangéliuma a második adventről, a világ végéről, Jézus Krisztus dicsőséges visszajöveteléről szól, s mindjárt elöljáróban rámutat annak jeleire. Nem azért, hogy azután ennek alapján naptári számítást csináljunk s megpróbáljuk egy bizonyos napra rögzíteni Krisztus visszajövetelét s kiszámítani a kiszámíthatatlant, hanem azért, hogy ezzel kialakítsa bennünk azt a magatartást, melynek számára Krisztus visszajövetele nem az idők ködös messzeségébe vesző, bizonytalan s ma még egyáltalán nem időszerű lehetőség, hanem minden pillanatban bekövetkezhető, bennünket személyünkben és létünkben érintő égető kérdés. Ennek a lelki beállítottságnak egy nagy akadályát említi Jézus ebben a beszédében s ez a megnehezedett szív. /34. v./ Nagy dolog az, mikor az embernek meg-, illetve – ahogy inkább szoktuk mondani – elnehezedik a keze. Ilyenkor úgy fogja a ceruzát, mintha kapanyelet szorongatna, úgy megnyomja, mintha át akarná lyukasztani a papírost s olyan lassan szántja a sorokat, mintha ökrös fogat ballagna a barázdában.
Nagy dolog az, mikor az embernek elnehezedik a lába. Nincs többé a gyermek játszi futkosása, eltűnt az ifjú kecses tánclépése, úgy emelgeti a lábát, mintha két fatuskót emelgetne s úgy döng léptei alatt a lépcső, mintha legalább egy század masírozna.
Nagy dolog az, mikor az ember elkezd nehezen hallani. Előbb csak egyre messzebbről s halkabban jönnek a hangok, majd egyre érthetetlenebbek lesznek, aztán nőni kezd a csend, míg végül egészen csend-ország lakója lesz.
Nagy dolog az, amikor az embernek megnehezednek a szemei /Máté 26,43/. Úgy jár, mint a tanítványok a Getsemáné kertjében. Nem bír ébren maradni. Lejátszódhatik mellette a világtörténelem legnagyobb tragédiája, ott kínlódhatik mellette, érette, helyette Isten Fia, nem bír figyelni reá, elnyomja az álom.
Mindegyiknél nagyobb és súlyosabb eset azonban az, ha az embernek megnehezedik a szíve. Valami ránehezedik a szívre. Talán egy bántó mondat, mely elkezdi rágni a szívet.
Talán egy kudarc, mely elveszi életkedvét, vagy ki tudja, mi más. Ez a súlyos teher azután súlypontot alkot a szívben. Olyanná lesz, mint az a játékfigura, melyet akárhogy fordítunk, mindig talpra áll, mert ott van elhelyezve egy ólomsúly, ott van a súlypontja. Nem tud másra gondolni. Ezzel kel, ezzel fekszik, még munka közben is erre kalandoznak el a gondolatai.
Elveszíti a rugalmasságát. A megnehezedett szív élet gátló tényező. A megnehezedett szívű ember rab ember. 1. Mi a szív megnehezedésének oka?
Így szól az Úr: "Vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és az élet gondjainak miatta!" /34. v./ A felsoroltak között a legkézenfekvőbb ok az élet gondja. A gond tényleg teher. Teher, mellyel szemben tehetetlen az ember. Aki a gondokkal akar megbirkózni, az Isten számára fenntartott munkát akar elvégezni emberi erővel. Persze, hogy eleve kudarcra van kárhoztatva az, aki az isteni gondviselés munkáját akarja elvégezni az ember életében. Jézus gúnyos szavakkal bélyegzi meg ezt a nevetséges erőlködést, mely aggodalmaskodással akarja megnövelni termetét. /Máté 6,27./ A gond nem termelő, hanem fogyasztó erő.
Aggodalmaskodással még senkinek sem lett több az enni, inni, fűteni, vagy öltözni valója.
A gond örök teher. Mindig a holnap bajával bajlakodik. Nem azzal foglalkozik, ami van, hanem azzal, ami lesz, "amik a föld kerekségére következnek". /26. v./ Megvan a mai életszükséglet, de mi lesz holnap? Megvan a holnapi is? Mi lesz a jövő héten? Megvan egy hónapra való? Jaj, mi lesz télen? Megvan egy egész évre való? De jövőre mi lesz? Vagy évtizedek múlva, majd ha megöregszem? Vagy ha megbetegszem, vagy megrokkanok? Ha meghalok, hogyan tud majd boldogulni nélkülem a családom? És így tovább. Hát nem kell ebbe belefáradni?
Ráadásul elveszi a gond a ma örömét, a hálát azért, ami van s helyette megtölt szorongással és félelemmel. A gondterhelt ember nemcsak az utolsó időkben, hanem minden nap tele van rémlátással s szinte elhal a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek. /26 v./ Bizony a gond nagyon meg tudja nehezíteni a szívet.
Kevésbé magától értetődő a szív megnehezedésének másik oka: a dobozódás és részegség. /34. v./ Inkább azt gondolnók, hogy az ilyenek azután igazán nem hordanak terhet a szívükön, hiszen könnyelmű, komoly dolgokkal nem foglalkozó, az életet nem kötelességnek, hanem élvezeti alkalomnak tekintő emberek. Ne felejtsük el azonban, hogy akiknek egyetlen életcéljuk a dúsan terített asztal, a csillogó pohár és a mulató cimborák, azok az emberek is szeretnék egyszer mindezt abbahagyni. Talán a kiüresedett zsebük állítja meg őket először, vagy az életerő elfecséreltségének jelentkezése, vagy valami más ok miatt megmozdul a lelkiismeretük s akkor rájönnek, hogy nem tudják abbahagyni. Úgy járnak, mint a morfinista. Tudja, hogy a halálnak szállítja önmagát, mégsem bírja abbahagyni. Nem használ sem értelmi tisztánlátás, sem nagy fogadkozás, még ideig-óráig tartó apró sikerek sem, megnehezedett szívük menthetetlenül lehúzza őket a fertőbe, ha a Megváltó felülről lenyúló kezébe bele nem kapaszkodnak. 2. Mi a szív megnehezedésének következménye?
Eddig is elmondottunk már egyet s mást a szív megnehezedésének következményeiről. Ezek azonban még nem a legborzalmasabbak. Legborzalmasabb következményei a lélek és az üdvösség területén vannak.
A megnehezedett szívű ember nem veszi észre Isten jelzéseit. Jézus felhívja hallgatói figyelmét arra, hogy az évszakoknak is megvannak az előhírnökei. Mikor a fák hajtanak, mindenki tudja, hogy közel van a nyár. Ugyanígy vannak Isten országa elközelítésének is jelei. /29-31. v./ Isten jelzőlámpái azonban nemcsak az egyetemes üdvtörtének országútján állanak, hanem ott vannak az én kis életem üdvtörténetének mesgyéje mellett is. A megnehezedett szívű ember azonban nem látja Isten piros lámpásait. Pedig, ha a mozdonyvezetőt bántja valami, nehéz valamiért a szíve, nincs egész szívvel a munkájában, s elvéti a pirosra állított szemafort és rárobog a foglalt vágányra, feltartóztathatatlanul jön az összeütközés. Vagy ha a gyalogos csupán megnehezedett szívén töprengve szórakozottan megy az úton s nem figyelve a tiltó jelzésre lelép a járdáról az úttestre, a következő pillanatban bekövetkezik a baleset.
Istennek azonban nemcsak veszélyt jelző piros lámpásai vannak, hanem reményt keltő zöld lámpásai is. A megnehezedett szívű ember fásultságában ezeket sem veszi észre. Mikor felemelhetné a fejét, mert elközelgett az ő váltsága /28. v./, ő még mindig citerázó térdekkel s lehorgasztott fejjel néz a körötte zúgó tengerre. /25. v./ Megnehezedett szívéből elszáll a reménység. Tökéletesen elfelejtette, hogy a világ minden zűrzavarából végül is Krisztus kerül majd ki győztesen.
A megnehezedett szívű ember életéből kiesik Krisztus várása. Vagy egyáltalán eszébe sem jut, vagy úgy néz rá, mint nem időszerű kérdésre: Ej, ráérünk arra még! Megszűnik adventi ember lenni. Pedig Krisztust minden nemzedéknek a saját életében kell visszavárni.
Ebben a beszédében is megmondotta, hogy e nemzetség el nem múlik, mígnem mindezek meglesznek. /32. v./ E fejezet elején Jézus Jeruzsálem pusztulásáról beszél s úgy tér át a világ végére. Elsősorban tehát Jeruzsálem pusztulására vonatkozik Jézusnak ez a kijelentése. E beszéd és Jeruzsálem pusztulása között 40 év telt el, tehát egy nemzedék. Jeruzsálem pusztulása azonban egyben Krisztus visszajövetelének első állomása is. Az első jel, mely biztosít arról, hogy Jézusnak ez a kijelentése is örökkévaló igazság. /33. v./ 3. A megnehezedett szívből elszáll advent, vele az öröm, a hála, a remény, az életderű, a váltság várása s ott marad helyette a rabság, fontos tehát számunkra tudni, hogy mi a szív megnehezedésének orvossága. Vigyázzatok és imádkozzatok! – mondja Jézus itt is, mint Getsemánéban a megnehezedett szemű tanítványoknak. /34-36. v./ Vigyáznunk kell, mert tőrök, csapdák között élünk. Nemcsak az áll, hogy olyan meglepetésszerűen és olyan végzetesen csap le ránk az ítélet napja, mint a vadász elrejtett tőre a bozótban gyanútlanul lépkedő vadra, hanem az is, hogy a szív megnehezedésére is rengeteg csapda szolgál s jaj annak, aki nem vigyáz. A Sátán által aláaknázott területen élünk s ha nem vigyázunk, megfog a csapda.
A vigyázás mellett ott kell lenni az imádságnak is! /36. v./ Még pedig nemcsak általánosságban, mint a veszélyes területen járó ember Istenbe kapaszkodása. Az imádságnak tartalmát is megmondja Jézus: "kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!" /36. v./ Imádkoznom kell tehát azért, hogy a szívem meg ne nehezedjék, hogy várni tudjam az Urat s megállhassak majd Előtte. Amikor azt mondja: "Vigyázzatok, kérvén", ezzel arra is figyelmeztet, hogy együtt és egymásért is imádkozzunk. Még azt is lelkünkre köti, hogy a vigyázást és imádkozást "minden" időben kell gyakorolni, tehát veszedelmes ezen a területen minden kihagyás.
Megnehezedett szívű, vagy igazi adventi ember vagyok-e én? Ámen.

Világítélet Időpont: 1968. december 11 (szerda). Adventi esti istentisztelet
Helyszín: Győr - Öregtemplom
Alapige: Lukács 21,25-36. Ének: 128; 721.
És lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban; és a földön pogányok szorongása a kétség miatt, mikor a tenger és a hab zúgni fog, Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei megrendülnek.
És akkor meglátják az embernek Fiát eljőni a felhőben, hatalommal és nagy dicsőséggel.
Mikor pedig ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelget a ti váltságtok.
Monda pedig nékik egy példázatot: Tekintsétek meg a fügefát és minden fákat: Mikor immár hajtanak, és ezt látjátok, ti magatoktól tudjátok, hogy már közel van a nyár.
Ezenképpen ti is, mikor látjátok, hogy ezek meglesznek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa.
Bizony mondom néktek, hogy e nemzetség el nem múlik, mígnem mind ezek meglesznek.
Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.
De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a nap: Mert mintegy tőr, úgy lep meg mindeneket, akik az egész föld színén lakoznak.
Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!
Ima: Örökkévaló Isten, szerető mennyei szent Atyánk!
Köszönjük, hogy Fiadat elküldötted erre a világra. Ennél drágábbat nem küldhettél nekünk.
Köszönjük, hogy Ő a maga gazdagságát a föld szegénységével elcserélte. Köszönjük, hogy olyan ajándékot hozott nekünk, amiből fényesség származott számunkra és a világ számára.
Könyörgünk, áldd meg mostani Igédet, hogy elcsendesedjünk előtte s megtanuljuk belőle mindazt, amit meg akarsz tanítani! Magasztalunk Téged, aki beszélő, szóló Isten vagy, aki üzenetedet az Igén keresztül mindig megadod nekünk!
Ámen. 1. Advent a várakozás ideje, Jézus Krisztust várjuk.
Adventi időben élünk és ebben az adventi időben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy advent a várakozás ideje. Nem kétséges, hogy akit várunk, az a Jézus Krisztus, eljött ugyan már egyszer erre a világra, de el fog még egyszer jönni. Eljövetele a világ végét fogja jelenteni. Mert Jézus – ahogyan valljuk a hitvallásban – az utolsó ítéletkor ítélni fog élőket és holtakat.
Ez a hitünk teljesen ellentétben áll a közvéleménnyel. A közvélemény nem ezt várja tőle.
E világ adventje nem a világ jobb jövőjét érleli - mint ahogy általában gondoljuk - hanem az Ige a világ megítélésére akarja felhívni figyelmünket. Az Írás szerint a világ jövője nem a fejlődő jobb élet, hanem az ítélet. Az ítélet, amely reánk vár ez Ige szerint elmarasztaló ítélet. E világ az elmarasztaló ítélet felé megy, nem pedig a világ boldogsága felé, mint ahogy általában gondolják.
A világ az ítéletre érik, már most is tele van szorongással és félelemmel és ez mindig erősebb lesz még benne, mert jön a Bíró! Tehát nem valami jön, hanem Valaki jön! A lenézett és kevésre becsült Jézus jön hatalommal és nagy dicsőséggel.
Krisztus története tehát nem a hátunk mögött van, amin már túl vagyunk, hanem előttünk, amit még csak várunk. A háborgó tengeren és a félelmetes körülmények között jön Jézus Krisztus! Ezért mondja az Ige: „…emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelget a ti váltságtok.” A bíró ítélni jön és az ítélő bíró mindig szigorú!
A körülmények, melyek között életünket le kell élni, nem a mentségünkre szólnak, hanem arra hívják fel figyelmünket, hogy mi mindent tett meg Jézus a mi váltságunkért. Emeljétek fel a ti fejeteket és nézzétek, nézzétek, hogy nem a világ vége közeledik, hanem a váltságunk! Ez ennek az Igének első üzenete. 2. Mikor jön?
Adventben mi Jézus Krisztust várjuk, de mikor jön az az advent, melyben Ő megérkezik?
Titokzatos és ismeretlen az időpont, de meg vannak a jelei, éppen úgy, mint a közelgő nyárnak.
Mikor elkezdenek rügyezni a fák, tudjuk, hogy közeledik a tavasz. Mikor melegedik a napsugár, akkor tudjuk, hogy közelebb kerül hozzánk a nyár.
Isten országa közeledésének is megvan a tavasza és megvan az elkövetkezendő nyara.
Pontos időpontot nem tudunk rá mondani. Ha elérkezik, az Írás szerint meglepetés lesz, de mindig várni lehet, és mindig várnunk kell. Ennek dacára is az Úr mindig váratlanul jön, de nem úgy, hogy nem jelenti meg nekünk jövetelét. Aki ezt nem tudja, az nem állhat meg az ember Fia előtt. 3. Hogyan vigyázzunk?
Vigyáznunk kell, mert Jézus úgy érkezik, hogy megjelentve, de mégis váratlanul.
Jézus visszajövetelének késésében számunkra az a kísértés van, hogy szívünk megtelik azzal, amit a modern világ kultúrában, technikában, művészetben nyújt a mai embernek s gondolatainkat lefoglalja a napi politika, vagy a családunkban történő események s mindez azt eredményezi, hogy a megjelentett nap váratlanul ér majd bennünket.
Ez a mai Ige is azt teszi világossá előttünk, hogy az Úr megjelentve és mégis váratlanul érkezik. A jövendőnek ez a kijelentése evangélium-e nekünk, vagy félelemgerjesztő ijesztgetés?
Az Úr azt akarja, hogy mi örömmel menjünk ama nagy nap felé és az ítélet napja számunkra az Ő kegyelméből vele való boldog találkozás áldott és boldog napja lehessen.
Ha ma következnék el számodra ez a különben kiszámíthatatlan idő, akkor felmerül a kérdés: megállhatnál-e az ember Fia előtt? Az lenne-e a te számodra Jézus szava: Jöjjetek én Atyámnak áldottai és örököljétek az országot? Vagy ezt fogja mondani és ezzel hívogat magához bennünket, vagy pedig elkerget minket színe elől és ezt mondja: Távozzatok az örök tűzre, nem ismerlek titeket?!
Testvérem! Vigyázz arra, hogy a visszajövő Jézus Krisztus ne az utóbbit mondja el feléd!
Mert ez a veszedelem fenyegeti mindazokat, akik az utolsó nappal nem számolnak, és arra nem készülnek elő!
Vigyázzatok, mert nem tudjátok sem a napot, sem pedig az órát, amelyen az embernek Fia eljön, s mikor eljön, akkor jön az ítélet, amely vagy örökéletre, vagy örök kárhozatra szól!
Boldog az az ember, aki ebből azt az Igét érzi magáénak, mely neki örökéletet ajándékoz és nem azt az örök kárhozatot, amely őt fenyegeti a poklok poklával, mert nem készült el a Krisztussal való találkozásra!
Követi, heroldi szolgálat az, amit az Úr az egyháznak ebben az adventi időben ajándékoz.
Jön, jön a világ vége! Jön, jön a Megváltó!
Vagy jön az örök élet, vagy jön az örök kárhozat!
Mondd: melyikre készülsz?! És melyikre készülsz úgy, hogy felemeled a fejedet és boldogan várod azt, aki eljövendő, és aki nem késik el sohasem?!
Ámen.
Ima: Örökkévaló Urunk, drága Jézus Krisztusunk!
Hálát adunk Neked azért, hogy mindaz, amit megmondottál nekünk, beteljesedik.
Köszönjük, hogy beteljesedett a jó is, amivel bennünket vigasztaltál, de éppen úgy arra is kell várnunk, hogy beteljesedik a fenyegetés is, amivel vigyázásra késztetsz bennünket. Köszönjük Urunk, hogy nem hagysz bennünket úgy, hogy ne legyen tudomásunk arról, hogy jön az ítélet.
Az más kérdés, hogy mikor jön el, az a kérdés, hogy nekünk mindig készen kell lenni és várni kell azt.
Óh, könyörülj rajtunk Urunk, hogy akármikor jön is el a vég, mi felemeljük fejünket, mikor megszólalnak a trombiták, mint akik tudják, hogy elközelgett váltságuk. Könyörülj rajtunk Urunk és ajándékozz meg minket a Te megérkezésednek drága örömével és általad való megkegyelmeztetésnek, bűneink bocsánatának drága örömével!
Ámen.

A könnyező Jézus.
Időpont: 1929. augusztus 4. Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap Oltári ige: 1Kor 12,1-11.
Igehirdetési alapige: Lukács 19,41-48
És mikor közeledett, látván a várost, síra azon. Mondván: Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók! de most elrejtettek a te szemeid elől.
Mert jőnek reád napok, mikor a te ellenségeid te körülted palánkot építenek, és körülvesznek téged, és mindenfelől megszorítanak téged. És a földre tipornak téged, és a te fiaidat te benned; és nem hagynak te benned követ kövön; mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét.
És bemenvén a templomba, kezdé kiűzni azokat, akik adnak és vesznek vala abban, Mondván nékik: Meg van írva: Az én házam imádságnak háza; ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.
És tanít vala minden nap a templomban. A főpapok pedig és az írástudók és a nép előkelői igyekeznek vala őt elveszteni: És nem találták el, mit cselekedjenek; mert az egész nép ő rajta függ vala, reá hallgatván.
Imádkozzunk: Csodálatos Isten, szerető mennyei Atyánk! Ki tudná megszámlálni a teremtett világ sóhaját! Ki tudná megolvasni az elmúlt éjszaka hány csillag gyulladt ki és hány embernek hozott biztatást. Ki tudná megolvasni hány virág tárta szét színes kelyhét a reggeli napsugár felé. Hányan indultak meg Te feléd ez új napnak reggelén. Bizony senki sem. Mi csak annyit tudunk, hogy az összes teremtményed között egy sincs felesleges és hiábavaló, mert mindenkinek megvan e földön célja, rendeltetése és szolgálata. Nincs egy felesleges csillaggal, fűszállal, virággal, emberrel több, mint amennyire szükséged van neked, Atyánk, mint amennyit megkíván a világ szent szolgálata. Csodálatos Isten! A csecsemő és a tehetetlen elaggott öregember sem felesleges, mindenkinek van szolgálata. Oh, de jó ezt tudni.
Kérünk, Atyánk, nézz le erre a gyülekezetre is, kik egy úrnak tiszteletére jött össze és taníts meg bennünket szívből egyért dolgozni, hogy mind egyek lehessünk abban a szolgálatban, melyben egyeknek kell lenni itt és majd odaát a Te tiszteletedre, szentséges Isten.
Ámen!
Keresztyén testvéreim! Ez a felolvasott szentlecke virágvasárnapi történet. Akik most arra gondolnak, hogy miért rendelt ki az egyház egy évben kétszer is egy evangéliumot, azoknak elég, ha annyit mondok, hogy ebben időszerűség van, mert e vasárnap utáni napokban megemlékezik az egyház Jeruzsálem pusztulásáról.
A történet megragadó! Sok minden van e történetben, ami megállítja az embert. Először is megállásra kényszerít benne a nép ünneplése. Csodálatos ez a nagy sokaság, mely kivonul Jézus elé, amint kipirult arccal lobogtatja feléje az olajfa pálmaágait és egy szívvel kiáltja: hozsanna a Dávid fiának.
Ha te is ott mentél volna el, kedves testvérem e sokaság mellett, tudom, te is megálltál volna őket nézni.
Azután csodálatos látvány e tömegben a jósoló Jézus, amint megáll a templom előtt és túl néz az ünneplő sokaságon, túl az aranykupolás város felett és jövőbe néző szeme látásáról beszél ajka. Bizonyára bármilyen sürgős lett volna akkor a dolgod, megálltál volna Jézus közelében és hallgatod Jézus próféciáját.
Megállító e történetben a templomot tisztító Jézus, mikor megfonja a korbácsot és a máskor szelíd szeméből villám cikázik, keze, mely addig csak simogatni tudott, ütésre emelve, amint elkiáltja magát: „Az én házam imádságnak háza; ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.”.
Valami csodálatos az, mikor egy embert elragadja a szent szenvedély. Ha te ott lettél volna a templomban, a te imádságos lelked is tele lett volna szent érzelmekkel, mert megállított volna ez a csodálatos látvány.
De legmegragadóbb mégis ebben a történetben a könnyező Jézus, aki ott áll az olajfák hegyének lejtőjén az ünneplő sokaság között könnyezve.
Milyen jelentéktelen valami a könny! Csak két dolgot hozok fel ennek bizonyítására. 1./ Jelentéktelen azért, mert nagyon gyakori. Mi, emberek aszerint mérjük az értéket, gyakori az, vagy nem. Kell arról bővebben beszélnem, hogy e világban milyen gyakori a könny? 2./ Jelentéktelen, mert az ember saját műhelyében is elő tudja állítani. Mégis, valami csodálatos méltósága van a könnynek, megállítja az embert. Nem tudunk érzéketlenül elmenni egy könnyező ember mellett. Ugye, milyen nehéz az utcán egy maszatos arcú kis gyermek mellett úgy elmenni, hogy meg ne kérdezzük sírásának okát. Minek köszönheti a könny e csodálatos méltóságát? Az ember tiszteli a másik ember érzelmét. Nem tiszteli pld. másnak gondolkodásmódját, az bíráskodásra szokta ösztönözni, de az érzelme előtt leveszi kalapját és kitér. Nézzétek meg, mikor egy temetési menet végig vonul az utcán, hogy meghalkítja mindenki beszédét, elhallgat még a hangos szavú ember is, mert van valami abban a temetési menetben, amit ő is tisztel, ami megállítja őt is. Ha azt gondolod, kedves testvérem, ezt csak a halál okozza, gondolj akkor arra, mikor egy ember kéréssel fordult hozzád és kemény szívvel utasítottad vissza minden érvelését, de mikor utolsó érvül egy könnycsepp futott végig a könyörgő arcán, mondd, akkor nem éreztél te valami kellemetlen érzést? Amíg csak beszélt, addig te fölényesen felelgettél és tértél ki meghallgatása elől, de mikor azt láttad, hogy annyira szívére vette, amit kér, hogy kicsordultak könnyei, megszűnt a te keménységed. Oh, milyen nehéz elutasítani egy könnyező ember kérését!
De nemcsak a másik ember fájdalmával szemben jelentkezik ez a tisztelet, hanem más ember örömével is. Senki sem akar ünneprontó lenni. Ugye, mikor valakit fel kellene világosítani valamiről, ami annak örömét elrontja, akkor úgy húzódozunk tőle, kitérünk előle, mert tiszteljük a más boldogságát és békességét. Azután tiszteletben tartjuk más ember szenvedélyét. Valahogy lenyűgözi a másik ember szenvedélye. Nézzétek, Jézus egyedül áll a templom pitvarában, hol sok ember érdeke fut össze, fölszedi az elhullatott köteleket és korbácsnak fonva egy maga kikergeti a kufárokat. Kitérnek szenvedélye elől!
Kedves Testvérem! Mi lehet az oka, hogy a könnynek ilyen méltósága van? Mikor én ezen gondolkodtam, nem tudtam másra rájönni, minthogy a könnynek valami csodálatos értékű jelentősége van. Tudod mi a könny? Egy nagy protestáció! Protestáció a szónak negatív és pozitív értelmében. Protestálok a könnyeimmel! Engem nem olyannak teremtett az Isten, akinek életéhez a könny hozzá tartozhatna. Tehát a könny egy nagy tiltakozás. Mikor megvágom a fenyőfát, kijön belőle a gyanta, ha levágom a szőlőről a venyigét, vízcsepp alakjában előjön a tiltakozás könnye. A könny annak a jele, hogy élünk. Ha a halottat megvágom, nem sikolt föl, nem tiltakozik ellene. A könny mutatja, hogy valami természet ellenes van a világon. A tiltakozó könny annak bizonyítéka, hogy én egy olyan államnak vagyok polgára, ahol nincs könny, mert nincsen szenvedés és fájdalom. A könny egy állampolgári levél, amely bizonyítja, hogy én itt csak jövevény vagyok. A könnyező emberre tehát olyan tisztelettel nézünk, mint egy idegen állampolgárra, aki egy szebb és jobb világ lakója.
Ez a könny! És mégis, milyen csodálatos ellentét van abban, hogy míg más könnyét az ember tiszteletben tartja, a magáét szégyelli. Miért szégyelli? Sokan úgy gondolják, hogy az emberben ez szemérem érzet. Olyan szentnek érzi azokat a fájdalmakat, melyek a lelke mélyéből fakadnak, hogy eltitkolja. Kedves Testvérem! Ez nem indoklás, ez csak azt mondja meg, mi tartja vissza a könnyeket. De a könnyet azért szégyelli az ember, mert gyengeségnek tekinti. A más könnyét a más világ állampolgársági bizonyítványának, a saját könnyét szégyennek tartja.
Hát hadd mondjam meg neked, kedves testvérem, ha valaki férfi volt e földön, akkor Jézus az volt! Ha valaki tudott uralkodni magán, az Jézus volt. Nézzétek meg őt, mikor oda kötözik Pilátus tornácának oszlopához, megköpdösik, megkorbácsolják… és uralkodik magán.
Nézzétek meg a keresztfán, mindenik szeg végén ott van húsának egy-egy darabja… de könnycsepp szeméből ki nem csordul! Nézzétek a jeruzsálemi utcán, hogy vonszolja a keresztet, az ott álldogáló lányok és asszonyok nem tudják megállni, hogy meg ne könnyezzék.
Hullanak a töviskoronás fejből a vércseppek, azok a drága korallgyöngyök a porba… de könnye mégsem hull alá. Teste vonaglik a keresztfán, fájdalmasan felsóhajt… de sírni senki nem látta Őt. Oh, mondd meg, kedves férfitestvérem, ki eddig büszke voltál arra, hogy mióta kikerültél az iskola padjaiból, azóta könnyek nem hullottak szemedből, mondd, tudnál te olyan férfi lenni, mint Jézus volt? Ha Jézus azt tartotta volna, hogy a könny gyöngeség, hidd el, soha, soha nem sírt volna!
Kedves Testvérem! Érzed-e e mondatnak üzenetét? Jézus sír! Tudod mi ez számodra? Egy nagy felszabadítás! Máshogyan nézhetsz könnyeidre. Az én könnyeim azt jelentik, nem tudok beleszokni e világba, vágyódom vissza a másik hazába. Jézus sírt, ez azt jelenti, neked is szabad sírni és senkinek nincs joga reád mutatva azt mondani: nézzétek, férfi, meglett ember és mégis sír!
Jézus könnyei azonban nemcsak felszabadulást jelentenek, hanem elkötelezettséget is.
Jézus megengedi, hogy én magam felett sírjak. Jeruzsálem leányainak azt mondotta: sírjatok magatok felett. Tehát nekem megengedi, de Ő, magáért soha nem sírt. Minden könnye másokért hullott és ez az én számomra egy nagy elkötelezettséget jelent. Tudok-e én sírni más szenvedése felett? Jézus könnyei azt kérdezik tőled: vannak-e könnyeid mások számára, nem közvetlen hozzád tartozóidért, mert azok szenvedései a tied is. Nem is azt kérdem tőled, van-e pénzed mások szenvedéseinek csökkentésére, többet kérdezek ennél. Van-e könnyed mások szenvedése láttán? Azok a könnyek, melyek ott hullanak Jeruzsálem felett, egy nemzet sírjába hullanak bele. Van-e neked a te néped, nemzeted számára könnyeid? Van-e neked könnyed a magyar Trianon számára? Megsirattad-e csak egyetlenegyszer életedben azt, hogy ellenségeink köröskörül palánkot építettek, földre tiportak bennünket és földönfutóvá tettek millió és millió magyart? Megsirattad-e ezt a szerencsétlen országot, melyen csodálatosan beteljesedett Jézusnak Jeruzsálem felett elmondott próféciája?
De ennél még egy nagyobb kérdést is intézek hozzád: jobban fáj-e neked a más szenvedése, mint a tied? Mások szenvedéséért ömlött-e már könnyed? Kedves Testvérem! Könnyek sokszor önkéntelenül is szoktak hullani, sok minden idézheti elő őket. Hangulat, elérzékenyülés stb.
Sokszor nem lehet megmagyarázni az indító okát. Jézusnak ezek a könnyek nem szentimentális hangulatból születtek meg. Vannak olyan, mások szenvedéséért hullatott könnyek, melyek tulajdonképpen a mi szenvedésünket elevenítik fel és saját magunkat siratjuk meg benne. Oh, Jézus részvétkönnyei nem ilyen tudatlanságból fakadnak fel, ő tudta miért sír. Tudta, hogy betelt a mérték, népe halálra ítéltetett. Jézus egészen világosan látta, hogy népének bűne volt az, mely az ő szenvedését okozta.
Ez az, ami megállítja az embert Jézus könnyei mellett. Tudsz-e te sírni más bűne felett?
Milyen érzelmeket vált ki belőled más bűne? Talán jól esik megállapítanod, hogy másoknak még nagyobb bűnei vannak? Talán más bűne mentség a te laza erkölcsödre? Vagy más bűne téged panaszkodásra, ítélkezésre vezet? Jézus sír más bűne felett! Oh, milyen más érzésvilága volt Jézusnak, egészen más! Mi tudunk sírni más bűne miatt, de csak akkor, ha annak tövisei mi bennünk törik bele. Oh, nézd, az a bűn, amit Jézus megsiratott ő ellene irányult. Ő ott nem egy olyan idegen valaki volt, aki csak nézi, hogy egy nép hogyan zuhan sírjába. Nem! Népe bűne őt magát is halálba viszi és ő sír… nem magán… hanem másokon.
Micsoda érzéseket vált ki belőled ennek a világnak te ellened irányuló bűne? A 109. zsoltár írója azt mondja: „Szeretetemért ellenkeznek velem, én pedig imádkozom.” Te pedig kedves Testvérem, azt mondod: szeretetemért ellenkeznek velem, én pedig – haragszom. Szeretetemért ellenkeznek velem, én pedig panaszkodom, zúgolódom. Szeretetemért ellenkeznek velem, én pedig bosszút esküdök, átkozódom és eldobom magamtól az életemet. Oh, hol vagy te attól, hogy azt mondhasd Jézussal: szeretetemért ellenkeznek velem és én sírok és imádkozom értük!
Ti talán azt gondoljátok, kár az életet ennyire elérzésíteni, nem sokkal jobb megkeményíteni szívemet és lenyelni könnyeim? Nem okosabb, nem átengedni magamat a fájdalomnak? Nem volna boldogabb e világ, ha nem venné magára senki más szenvedését, fájdalmát, ha követné a pap és Levita példáját és elmenne a vérben fetrengő embertársa mellett?
Nem volna okosabb és kényelmesebb így leélni az életet? Nem volna kevesebb könny és szenvedés, ha megkeményíteném szívemet? Nem! Kedves Testvérem! Oh, de hogy lenne! Az én szenvedésem kérdését nem oldja meg az, hogy megkeményítem-e szívemet. Nem! Mert minél keményebb a szívem, annál nagyobbat üt rá Isten. A szenvedés kérdését nem oldja meg más, csak a könny, mely hőssé tud tenni! Jézus soha nem lett volna képes megtisztítani a templomot a kufároktól, ha a fájdalomból előtörő könnyek hőssé nem tették volna. Igazi szenvedély is könnyekből áll elő. Keresed Pál apostol szenvedélyének titkát? Keresed miért tudta e világ minden kincsét szemétnek ítélni? Miért tudott törékeny testével börtön fenekére, az iszonyú halál kínjaiba örömmel menni? Mert tudott sírni! Mikor a filippi levelet írja, egyszer csak elmosódik a levél, mert így írja: „most pedig sírva mondom”. Látod testvérem, ezért tudott Pál apostol olyan csodálatosan erős lenni, ezért tudott gyenge testtel harcot vívni, mert tudott sírni az emberek keménysége miatt. Oh, mi lenne e gyülekezetből, ha itt csak tizenkét embernek úgy tudna fájni szíve e gyülekezet életéért, hogy sírva fakadna! Mi lenne, ha valaki annyira szívére tudná venni e gyülekezet életét, hogy könnyeket tudna ontani akkor is, mikor tőrét szívébe döfné? Oh, milyen csodálatos pünkösd lenne újra!
Jövel, Szentlélek Úr Isten!
Ámen!
Imádkozzunk: Örökkévaló Isten, szerető mennyei Atyánk! Örökké áldunk nagy kegyelmedért, hogy jobban szerettél minket, mint saját magadat. Köszönjük, hogy leküldted szent fiadat, hogy elvégezze a váltságot miérettünk. Oh, köszönjük Úr Jézus Krisztus, hogy a másvilágon, hol nincsen fájdalom, szenvedés és sírás, Teneked úgy fájt a mi bűnünk, annyira a szívedre vetted könnyeinket, hogy lejöttél hozzánk azért, könnyeinket letöröljed. Légy áldott érte Úr Jézus Krisztus! Nagyobb vagy Jézus ezért, sokkal nagyobb, mint mikor angyalok zengtek bölcsőd felett örök halleluját. Drágább vagy így Jézus, mint mikor ott állottál bátran ellenségeid előtt, mint hadvezér. Nagy voltál, mikor átszegezett és gyolcsba bepólyált kezeddel felemelted sírboltod kövét, de nekünk mégis akkor voltál legnagyobb, mikor sírtál miattunk.
Oh, könyörgünk, mutasd meg mennyi könnyet okoztunk Neked! Mennyi fájdalmat okozhattunk mi, ha könnyek nélkül már nem tudtad tovább hordozni. Mi lehetett bűnünk, ha el tudtad egy csepp könny nélkül hordozni a keresztfa fájdalmát, de bűnünk felett sírva fakadtál.
Oda tartjuk kezünket kereszted alá, hadd csepegjen rá drága véred. Nincs nekünk drágább ékszerünk ezeknél a gyémántszemeknél. Úr Jézus Krisztus, felszedegetjükőket és odatesszük kezeidbe, hogy soha többé ne legyen okod sírni miattunk.
És most hadd könyörögjünk hozzád azért, hogy majd mikor az egyház a romba dőlt nemzetnek emléket szentel, nézz végig e nemzet nyomorúságán. Oh, nézz végig rajta, mint egy olyan szerencsétlen nemzeten, amely nem ismerte meg az ő meglátogatásának idejét. Aki nem ismert Téged és azért beteljesedett rajta is Jeruzsálem felett mondott próféciád: „jőnek reád napok, mikor a te ellenségeid te körülted palánkot építenek, és körülvesznek téged, és mindenfelől megszorítanak téged.” Úr Jézus Krisztus, felszedegetjük elhullott könnyeidet, melyet e nemzet felett hullattál és odatesszükőket a magyar koronába. Nincs nekünk más reménységünk, egyedül ezek a könnyek, mert mi tudjuk, ha ezek a gyémántkövek egyszer elindulnak, elmozdítanak minden határkövet és mire odaérnek a Karsztok fölé, már ki lesz tűzve egy meglátogatott népnek piros, fehér zöld zászlója.
Ámen.

A könny Időpont: Szentháromság utáni 10. vasárnap, 1956. augusztus 5.
Alapige: Lukács 19,41-48.
És mikor közeledett, látván a várost, síra azon. Mondván: Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, a mik néked a te békességedre valók! de most elrejtettek a te szemeid elől. Mert jőnek reád napok, mikor a te ellenségeid te körülted palánkot építenek, és körülvesznek téged, és mindenfelől megszorítanak téged. És a földre tipornak téged, és a te fiaidat te benned; és nem hagynak te benned követ kövön; mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét. És bemenvén a templomba, kezdé kiűzni azokat, a kik adnak és vesznek vala abban, Mondván nékik: Meg van írva: Az én házam imádságnak háza; ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek. És tanít vala minden nap a templomban. A főpapok pedig és az írástudók és a nép előkelői igyekeznek vala őt elveszteni: És nem találták el, mit cselekedjenek; mert az egész nép ő rajta függ vala, reá hallgatván.
A felolvasott szent lecke virágvasárnapi történet. Az eseményekben oly gazdag ünnep történetéből két jelenetet állít szemünk elé: Jézusnak az Olajfák hegyén mondott fájdalmas próféciáját és a szenvedélyes templomtisztítást. Az egész szakaszban a legfontosabb vers a 41.: Mikor közeledett, látván a várost, síra azon. Nemcsak az elbeszélésben ez az események kezdete, hanem a valóságban is ebből ered minden, ami azután következik. A fájdalmas prófécia és a szenvedélyes templomtisztítás csak következménye annak, hogy Jézus sírva fakadt az Olajfák hegyén. 1. Minden könny megállító hatalom.
Tulajdonképpen nagyon jelentéktelen valami a könny. A dolgokat ugyanis mi rendszerint a ritkaság mértékével mérjük. Minél ritkább valami, annál drágább és fontosabb, minél gyakoribb, annál olcsóbb és jelentéktelenebb. Kell-e arról beszélnem, hogy e világban milyen gyakori a könny? Mindennek dacára a valóságban mégis valami csodálatos hatalma van a könnynek.
Megállítja az embert. Milyen nehéz például az utcán elmenni egy maszatos arcú, síró kisgyermek mellett úgy, hogy ne álljunk meg és ne kérdezzük meg: Miért sírsz, gyermekem?
Vagy mikor egy temetési menet vonul végig az utcán, miért áll félre minden szembejövő jármű, bármilyen sietős is az útja, miért halkítja le beszédét a leghangosabb ember is, miért veszi le kalapját tisztelettudóan a leggőgösebb is? Bizonyos, hogy Halál Őfelségének jár elsősorban ez a tisztelet, de azért benne van ebben a tiszteletben a koporsó után lehajtott fejjel bandukolók szeméből alápergő könnyeknek is a megállító hatalma. Figyeljük meg, hogy a kíséret nélküli hullaszállító kocsinak nem jár ki ugyanaz a tisztelet, mint a gyászmenetnek. A könny nélküli halál nem állít meg, csak a megsiratott halál. Vagy gondolj olyan esetekre, mikor sírva kért tőled valaki valamit. Amíg csak kért, kemény szívvel utasítottad el. Mikor érvelni kezdett, hidegen vitatkoztál vele. De mikor utolsó érvül egy könnycsepp futott végig az arcán, akkor egyszerre elfogott valami kellemetlen érzés.
Nagyon nehéz elutasítani egy síró ember kérését. Ha minden könnynek van megállító hatalma, hogyne lenne akkor ilyen hatalma a Jézus könnyének! Akármilyen sietős is a dolgod, akármivel van is tele most a fejed és a szíved, állítson meg téged a Jézus könnye s kényszerítsen felfigyelni Reá! 2. A könnynek azért van ilyen méltósága, mert minden könny ünnepélyes protestáció, még pedig ennek a szónak mindkét értelmében. Úgy is, mint tiltakozás és úgy is, mint bizonyságtétel.
Protestálok a könnyeimmel. Tiltakozom az ellen a világ ellen, mely fájdalmat okoz nekem s bizonyságot teszek arról, hogy, mint Isten teremtménye, egy olyan világból származom, ahol nincs könny, mert nincs szenvedés. A könny tiltakozás minden életcsonkítás ellen és bizonyságtétel a teljes élet után való vágyról. Ha a fenyőfát megcsonkítom, kijön belőle a gyanta, ha a szőlővenyigét visszametszem, kibuggyan belőle a tiltakozás könnycseppje. A könny tehát eredete szerint tulajdonképpen egy állampolgársági bizonyítvány.
Igazolója annak, hogy itt csak jövevény vagyok s hazám a könnymentes menny. A könnyező emberre azzal a kíváncsisággal, érdeklődéssel és tisztelettel nézünk, mint egy idegen állampolgárra, egy más világ idetévedt lakójára. Ha minden könnynek van ilyen leleplez ő, a legbensőbb dolgokat eláruló, örökkévalóságba átnyúló jellege s ezért adózik tisztelettel neki az ember, hogyne kellene akkor tisztelettel adózni a Jézus könnyének! Ne csak állj meg tehát a könnyező Jézus előtt, hanem figyelj fel tisztelettel arra is, amiről a Jézus könnye bizonyságot tesz! 3. Jézus könnye nagy felszabadítás a sírásra.
Van valami csodálatos ellentét a könnyek értékelésében. A más könnyét tiszteletben tartja az ember, a magáét azonban szégyenli. Van ebben valami a lelki szeméremérzetből, mely titokként akarja kezelni az emberi szív legmélyén felgyülemlett érzéseket, valójában azonban azért szégyenli, mert gyengeségnek tekinti. A más könnyét a másvilág állampolgári bizonyítványának tekinti, a sajátját szégyennek tartja.
Pedig hát, ha valaki, akkor Jézus nem volt gyenge. Ha valaki egész férfi volt, akkor Ő az volt. Tudott uralkodni magán. Pilátus udvarában kicsúfolják, leköpdösik, megkorbácsolják..., de Ő uralkodik magán. A fájdalmak útján összeroskad a kereszt alatt, hullanak töviskoronás fejéből a vércseppek a porba, de könnye mégsem hull alá. A kereszten embertelen kínok között szenved, sóhajt, kiált, de sírni nem látja őt senki. Ha Jézus azt tartotta volna, hogy a könny gyöngeség, akkor sosem sírt volna. Hogy azonban sírt, az azt jelenti, hogy neked is szabad sírnod. Másképp nézhetsz könnyeidre. Könnyeid azt jelenthetik, hogy nem tudsz beleszokni e világba s vágyódsz vissza a másik hazába. Senkinek sincs joga ujjal mutatni rád s azt mondani: Nézzétek! Meglett ember, férfi és mégis sír! 4. Jézus könnye azonban el is kötelez.
Jézus megengedi, hogy magam fölött sírjak. Nem tekinti lázadásnak Isten ellen a szenvedő ember könnyeit. Ő maga azonban sohasem sírt önmaga fölött. Virágvasárnap is ott van előtte a kínos kereszthalál, már csak öt nap választja el tőle, de ezért egyetlen könnyet sem ejt. Minden könnye másokért hull. Tudok-e én sírni mások szenvedése fölött? „Mikor Jézus közeledett, látván a várost, síra azon.” Tudok-e én olyan közel kerülni másokhoz, hogy meglássam a saját örömöm, vagy akár a saját fájdalmam közepette is a mások szenvedését, hogy mi másnak fáj, nekem is fájjon, sőt amin más maga még nem is tud sírni, én már afölött is tudjak sírni? Jézus virágvasárnapi könnye tudniillik ezt jelenti. Jézus könnye nem azt kérdezi: Van-e pénzed a mások szenvedésére, hanem ezt: Van-e könnyed mások szenvedése láttára? Ezek a mások nem csupán a hozzátartozók. Az természetes, hogy azok szenvedései az én szenvedéseim is. Jézus virágvasárnapi könnyei Jeruzsálem fölött egy nemzet sírjába hullanak.
Egyházunk épp azért veszi ezt az igét a Szentháromság utáni 10. vasárnapra, mert ezen a vasárnapon emlékezik meg arról, hogy Jézus virágvasárnapi jövendölése a 70. év augusztus 10- én bekövetkezett s Titus csapatai Jeruzsálem fölött végrehajtották Isten ítéletét. Csak a templom alapfalai és a város három tornya maradt meg, különben nem maradt kő kövön. Kereken egy millió ember pusztult el. Ismered-e te a honfiú könnyeit? Sírtál-e már magyar népünk fölött?
Kisajtolt-e már szemedből könnyet más nép nyomorúsága? Jézus nem csupán egy előre látott nemzeti szerencsétlenség fölött sír. Panaszából világos, hogy ennek oka miatt sír. Azért, hogy népe elpártolt Istentől, nem ismerte meg meglátogatásának idejét, ellene szegült a kereső isteni szeretetnek, megáltalkodott bűneiben s ezzel kihívta maga ellen Isten ítéletét. Tudsz-e sírni mások bűne fölött? Vagy csak bosszankodni tudsz miatta? Könnyekig megráz-e az a tudat, hogy körülötted emberek a kárhozatba rohannak, vagy közömbösen hagy mindez? Pál sírva fakadt római börtönében, mikor Isten ellenségeire gondolt. /Fil. 3,18-19./ 5. Jézus sírása azonban nem szentimentális hangulat, hanem indító erő is.
A szentimentális könnyek tétlen ellágyulásra vezetnek, Jézus könnyei ellenben akcióba lendítenek, segítségre kényszerítenek. Ezért olyan lendületes a virágvasárnapi történetnek ez a szakasza. Már maga az elhangzott prófécia is hatalmas tett, hát még ami utána következik, a templomtisztítás! Könnyező szeme villámokat szór, panaszos ajka úgy harsog, mintha ütközetre vezénylő kürtszó lenne s kezében csattog az ostor. Mindegyik könny annyit ér, amennyi mentő szeretet van mögötte s minden könny mögött annyi mentő szeretet van, amennyi mentő cselekedet következik utána. Ha egyszer csak 12 embernek a szívére nehezednék ebben a gyülekezetben a gyülekezet mozdulatlansága, a kárhozat felé sétáló emberekre váró rettenetes sors, az egyház romlottsága..., de amúgy igazában, hogy nemcsak tudnának, hanem kénytelenek is lennének sírni a latrok barlangjává lett emberi szív és földi templom fölött, micsoda csodálatos lélekébredés és egyháztisztítás lenne ebből! Miért ne lehetnél te is ezek közül egy? 6. Jézus könnye végeredményben mégis a kegyelem hirdetője.
Dacára minden ítéletes jellegének, mégis a kegyelem hirdetője. Arról beszél, hogy Jézusnak szívügye a váltság, az én váltságom is. Nem tudja érzéketlenül és tétlenül nézni, mint rohan a bűnös a vesztébe. Ezért van könnye fölötte, korbácsa reá s ezért van a keresztje is érette. Akinek mindez nem használ, aki nem használja fel a kegyelmi időt, nem ismeri meg a meglátogatás idejét, akit Jézus könnye csak egy csodálkozó pillanatra tud megállítani, azután továbbhalad a kárhozat felé, akinél a megtisztított templomba visszalopakodnak a kiűzött lélekrablók, annál azután elrejtetik a kegyelem és nyilvánvalóvá lesz az ítélet. Jézus könnyel a szemében és korbáccsal a kezében áll meg ma efölött a gyülekezett fölött is. Ma még ébreszteni és menteni akar.
Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók, amíg el nem rejtőzik a mentő kegyelem a te szemeid elől! Ámen.

Mielőtt az itt következő prédikációval megismerkednének, szeretnénk emlékeztetni az olvasókat, hogy honlapunkon, az ez évi sorozatunk elindításakor ezt írtuk: „… az új egyházi esztendő igehirdetési sorozatát Túróczy Zoltán több mint 50 éves igehirdetői szolgálatának szenteljük. Egy olyan sorozatot állítunk össze, amelyben csak egy szempontot érvényesítettünk: kapjunk képet Túróczy Zoltán 1915-től 1968-ig tartó igehirdetői szolgálatának egészéről.” E szempont szerint közöljük Túróczy Zoltánnak ezt a – nehéz és érzékeny kérdéseket is felvet ő – igehirdetését. Ez a prédikáció így kordokumentum. Ott és akkor Túróczy Zoltán így prédikált… Ismerd meg meglátogatásod idejét!
Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap, 1915. augusztus 8. [Helyszín: Klagenfurt – Hadikórházi igehirdetés]
Alapige: Lk 19:41-44.
És mikor közeledett, látván a várost, síra azon. Mondván: Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, a mik néked a te békességedre valók! de most elrejtettek a te szemeid elől. Mert jőnek reád napok, mikor a te ellenségeid te körülted palánkot építenek, és körülvesznek téged, és mindenfel ől megszorítanak téged. És a földre tipornak téged, és a te fiaidat te benned; és nem hagynak te benned követ kövön; mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét.
Keresztyén Testvéreim!
Most mikor jóformán az egész világ tele van szenvedéllyel, mely öl, rombol, nyomában haldoklók hörgése, sebesültek jajgatása – oh, hányszor káromkodása –; most mikor oly sok sóhaj száll az ég felé, oly sok bánatos, otthon maradó könnye hull a földre le, – most oly szívesen jövünk az Isten házába Jézushoz, hogy a világ lármáját és keservét felejtve békét, boldogságot lássunk és élvezzünk. De nem csalódunk-e várakozásunkban? Íme, a felolvasott szent igékben az Úr Jézus Krisztus boldogságtól sugárzó, szeret ő arca is könnyekben úszik, a közvetlen utána következ ő versekben pedig az Ő különben betegeket gyógyító, áldó keze is korbácsot ragad, s szent haraggalűzi ki az imádságnak házából azokat, akik adnak és vesznek vala abban. Nem különös-e ez? Hogy törölheti le a mi könnyeinket az, aki maga is sír; hogyan csillapíthatja le a mi szenvedélyeinket az, aki maga is szenvedélyes? Hogyan vigasztalhat meg bajainkban az, aki maga is sír, s méghozzá olyankor, mikor mi a mi emberi fogalmaink szerint nem sírnánk? Mert Jézus akkor sír, amikor közönséges emberi gondolkodás szerint örülnie kellene.
A megváltás nagy ünnepére, a zsidó húsvétra megy fel Jeruzsálembe. Arra az ünnepre, melyre minden zsidó férfi kötelességének tartotta, hacsak tehette, fölmenni a jeruzsálemi szentélybe, melyre örömmel siettek szeretett fővárosukba az ország minden részéből a jámbor zarándokok, hogy bűnüktől megtisztulva térjenek majd vissza. Még hozzá épp evangéliumi szakaszunk előtt van leírva, mint üdvözli Őt a nép az útjában elébe terített felsőruhákkal, s mint dicséri Istent fennszóval mindazokért a csodákért, melyeket látott. Mondhatja-e hát joggal egy olyan ember, aki ily körülmények között sír: Jöjjetek énhozzám mindnyájan ti, kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket? Bármily különös is –, mondhatja, mert az Ő szenvedélye szent harag, melyet nem saját rossz sorsa idéz elő, hanem Istennek embertársai által való megsértése; könnye sem a maga balsorsa felett folyik, pedig ott áll már előtte a kereszt kínos halála, hanem honfitársai, Jeruzsálem lakói felett sírja azokat, akikért annyit fáradozott, s akik mégsem fogadták el a feléjük nyújtott kegyelmet, mivelhogy nem ismerték meg az ő meglátogatásuknak idejét. Keresztyén Testvéreim! Minden embernek van meglátogatási ideje. Nem ilyen-e számunkra ez a háború? Megismertük-e mi? Nem sír-e fölöttünk is Jézus? Óh, az Ő Jeruzsálem fölött ontott könnyei ejtsenek gondolkodóba bennünket a mi meglátogatási időnkre vonatkozólag és nézzük: 1.) mennyiben meglátogatási idő ránk nézve ez a háború? 2.) miben áll ennek megismerése? 3.) meg nem ismerésének büntetése? 1./ Mit gondol ugyan Jézus a zsidó nép meglátogatási ideje alatt?
Azt az időt, amely alatt hirdettetett nékik, ami az ő békességükre való, ami Istenhez való igazi viszonyukra vonatkozik. Isten meglátogatta tehát a zsidó népet már az Ő igéjében, prófétáiban, de legteljesebben akkor, midőn az Ő egyszülött fiát küldé el, hogy minden valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. S Jézus ott járt már közöttük 33 éve, éjt napot összetéve vándorolt, jót tett, vagy amint Keresztel ő Jánosnak üzentette: „Menjetek el és jelentsétek Jánosnak, a miket hallotok és láttok: A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangyéliom hirdettetik” (Mt 11:4-5). S mi az eredmény? Tódulnak hozzá ezrével az emberek úgy, hogy a tó partjáról csónakba kell szállania, hogy a nagy tömeg be ne szorítsa Őt a tóba; örömmel fogadják gyógyítását, kiviszik Hozzá a betegeket, hogy legalább köntöse szélét érintsék…, de a 10 bélpoklos közül csak egy tér vissza hálát adni. Jeruzsálembe bevonulásakor is Hozsannával fogadják ugyan, s a megtisztított templomban rajta függ vala a nép reá hallgatván, a főpapok és írástudók igyekezete ellenére is, de Jézus már kiérzi a „Hozsanna”-ból a „Feszítsd meg!”-et, s tudja, hogy a most néki örvendez ő nép nemsokára készséges segédkezet nyújt az Ő kivégzéséhez. Hogy ne sírna hát!? Hát te nem sírnál Testvérem, ha egész életed legszentebb törekvésével csak ennyit tudnál elérni? – Így nem ismerte meg a zsidó nép az ő meglátogatásának idejét. Keresztyén Testvéreim! Mihozzánk is eljött, minket is meglátogatott az Úr. Hisz odahaza minden vasár- és ünnepnap hallhattátok az Ő igéjének hirdetését. Akkor a békés időben talán nem is becsülte egyik másik nagyra azt az istentiszteletet, talán eszébe se jutott.
De bezzeg eszetekbe jutott ugye, mikor vasárnap sáros mundér volt az ünnepl ő ruhátok, es őverdesés a mosakodástok, srapnelbúgás a reggeli harangszótok, a melódiát pedig a golyók fütyülték hozzá –, hogy hej! most odahaza ünnepl őbe öltözik a falu, megszólal az a szép csengésű harang, kézen fogja a feleség a gyermekeket, s mennek az Isten házába megnyugvásért az igéből, imádkozni miérettünk. Most, mikor már egyesek hónapok óta nem voltatok templomban magyarul hallani az Urat, most ugye vágyódtok utána? S az Úr megérzi ezt a vágyakozást, meglátogat Titeket az Ő szolgái által, s alkalmat ad néktek, hogy immár egy hónapja minden vasárnap hallgathatjátok az Ő igéjét, s ha Isten úgy akarja, még tovább is.
Elküldi tihozzátok az Ő szolgáit a kórházakba, sőt lelkes püspöke még a front közelébe is elmegy hozzátok, hogy egy szikla oltalma alatt, ágyúdörgés között vegyetek örökké emlékezetes úrvacsorát. De az Úr nem csak beszéd által látogat meg benneteket, jelenti ki magát nektek, hanem -mint a zsidó népnek is – cselekedetek, események, éltetek apró-csepr ő történései által is. A biztos békében sokan lehettek közöttünk, akik büszkén vallották, hogy nekik nincs szükségük Istenre. Olyan nagynak tartották személyüket, hogy sorsuk egyedüli intéz őjének magukat tekintették. Legfeljebb egy kis szerencse még hozzá, semmi más, hisz ki-ki maga szerencséjének a kovácsa. Ott a csaták zajában ugye úgy eltörpül az ember, oly kicsinynek érzi magát az egyes ott, ahol ezreket is olykor semmibe sem vesznek? Ott ugye úgy érzi az ember, hogy nem ő maga sorsának igazgatója? Ott, hol a gránát napokon át rontott be ugyanazon lövészárokba, ahol a srapnel búgása 100 és 100 halált okozható apró golyó jövetelét jelenti, ott ahol a fegyver úgy ropog, mint a folyó medrében a kavics, ha szaladunk rajta, ott ugye úgy érzi az ember, hogy nem valami vak szerencse igazgatja a golyók futását, hanem valami láthatatlan személyes lény?! Hisz ha az ellenség golyózápora, a gépfegyver eszeveszett kattogása közt szinte önkívületi állapotban rohamra indulsz, ott ugye tebelőled is felfakadt a fohász: Isten segíts! Csak Tebenned bíztunk eleitől fogva… Szerencse-e hát, ha épen jutsz ki az öldökl ő tűzből? Nem, – Isten műve. Szerencse-e, ha életben maradsz, mert épp az előbb váltott fel egy bajtársad, aki a következő pillanatban már halott, s így ha még egy percig ott maradtál volna, most te lennél halott? Nem, – Isten kegyelme. De ha mégis megsebesülsz, legyen az könnyű, vagy nehéz, szerencsétlen véletlen-e hát az csupán? Nem, – Isten műve. S ha kórházba kerülsz magyar földre, vagy legalábbis magyar környezetbe, szerencsés véletlen-e az? Nem, – Isten szeretetének a jele. De ha mégis idegen földre, vadidegen népek közé kerülnél, hogy senkivel sem tudnál beszélni, nem Isten munkája-e az, hogy minél többet beszélgess más híján Ővele?
Vagy nem tudsz fájdalmaid miatt éjszaka aludni, nem az Isten akarata-e az, hogy az éjszaka csöndjében magadról és bűneidről gondolkodjál? Keresztyén Testvérem! Itt vége a büszkeségnek, itt az Úr intéz mindent.
Ő az, aki a kicsit és nagyot is intézi, aki a legkisebbet, s a legnagyobbat is szolgálatába állítja, hogy mindenben a te lelkedet látogassa meg.
Ő a hű lelkipásztor. Ha győzelem ér, ha vereség sújt, Ő adja, nincs senkinek mivel dicsekednie. „Avagy dicsekszik-é a fejsze azzal szemben, a ki vele vág? vagy a fűrész felemeli-é magát az ellen, a ki vonsza azt? Mintha a bot forgatná azt, a ki őt felemelé…” (Ézs 10:15) Ti láttátok az Úr cselekedeteit, halljátok igéjét. Bizony-bizony, a meglátogatás ideje ez reátok nézve. Bizony-bizony, az Úr akar minket magához emelni, ezért cselekedeteivel, a bizonytalansággal, bajjal, csapással és áldással megpuhítja, fogékonnyá teszi szíveinket igéje befogadására, hogy így önerőnkben nem bízva Őhozzá meneküljünk, s azután gondoskodik igéje hirdetéséről. 2./ Miben áll most már másodszor ezen meglátogatási idő megismerése?
Mit kívánt volna Jézus a zsidóktól? Hogy ismerjék fel az Ő messiási, megváltói voltát, hogy a Fiúban lássák az Atya szeretetét s a maguk bűnösségét, hogy erős hittel ragadják meg a Fiúban nyújtott kegyelmet, az alkalmat megbékülni s helyes viszonyba jutni Istennel. Nekünk is ezt kellene tennünk – megragadni a tapasztalatot. Ha tapasztaltad, hogy kér ő imád meghallgatta az Úr, ha benne való reményed nem szégyenített meg, ne mondd később, mikor már nem fenyeget a baj, hogy mégis csak szerencsés véletlen volt az – hanem imádkozz továbbra is az Úrhoz, s ha látod, hogy az Úr mennyire szeret téged, mennyi bajból és veszélyből ment ki, óh, szeresd te is Őt, hisz Ő előbb szeretett téged. S ha valamikor lelkiismereted megszólal: ezt ne tedd, ezt nem szereti Isten, ez hálátlanság lenne, óh, hallgass lelkiismereted szavára, ne tedd azt, s őt inkább mélyedj bele Isten törvényeinek olvasásába. Ha pedig így bűnös voltodnak tudatára jutsz, csak fordulj Jézushoz, Ő, mint Istennek szent Fia szerez néked is bűnbocsánatot. Ha így összeszedjük és megrögzítjük háborús tapasztalatainkat, élő vallásos emberek leszünk, akik kiemelkednek abból a kufár világból, mely csak addig vallásos, csak addig imádkozik, míg az élete forog kockán, aztán… nem! Olyanok leszünk, akik szeretik az Istent, s ezért akarnak neki tetsz ő életet élni, akik lelki áldásokért sokkal inkább könyörögnek, mint a testiekért. Testvérem! Megismerhetjük-e mi így a mi meglátogatásunknak napját? Lettek-e a közönyösek vallásosak, a vallásosak még vallásosabbak? Úgy érzem, Testvérem, hogy ismét kísért az egyéni büszkeség és vak szerencse felfogása. Még jó, ha amolyan vasárnapi keresztyénség lett belőlünk, mely csak az ő testi jólétéért vallásos, s ha az ki van elégítve, rendben van minden. Bizony-bizony, a különös meglátogatás e napjaiban nagy idők kis emberei lettünk. Nem gondoljátok-e Testvéreim, hogy Jézus, aki az Atya trónusáról mindenüvé ellát, sír fölöttünk? Óh, indítsanak-e könnyek minket meglátogatási időnk teljes kihasználásához! „Mondván: Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, a mik néked a te békességedre valók!”, mert különben „… j őnek reád napok, mikor a te ellenségeid te körülted palánkot építenek, és körülvesznek téged, és mindenfel ől megszorítanak téged. És a földre tipornak téged, és a te fiaidat te benned; és nem hagynak te benned követ kövön; mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét.” 3./ A meglátogatási idő fel nem ismerése és ki nem használása tehát büntetéssel jár, hisz Isten irgalmának és szeretetének is van határa.
Midőn látja, hogy valakire hiába pazarolja szeretetét, hasztalan látogatja meg, mert nem akarja Őt meglátni sehol, annak vakká teszi a lelki szemeit, hogy látván mégse lásson, s őt ha végül már akarná is az Urat keresni, nem tudja meglátni, mert elrejtetett az ő szemei elől. Testvérem!
A kegyelmi meglátogatások láncolatának utolsó láncszeme: már késő. Az Istenhez való odafordulást nem lehet folyton halogatni; ej, ráérünk arra még, mert íme, egyszer csak, amikor már szeretnénk menni, – hogy profán képpel éljek –, nem indul több vonat a mennyországba. – Különösen komolyan meggondolandó dolog ez ma, mikor különösen bizonytalan az életünk és sose tudjuk, mely pillanatban kerülhetünk a világ bíró elé. Keresztyén Testvérem! Óh, ragadd meg Krisztus feléd nyújtott kezét, hisz ki tudja, mikor vonja vissza, s rejti el előled, s te lebuksz a külső sötétségbe, ahol lészen sírás és fogaknak csikorgatása. De van egy másik büntetése is. A 43. vers: „Mert j őnek reád napok, mikor a te ellenségeid te körülted palánkot építenek, és körülvesznek téged, és mindenfel ől megszorítanak téged.”, mit gondoltok, nem teljesedett-e ez be a zsidókon? Hol van ma a zsidó nemzet, van-e egy zsidó ország, hol van Jeruzsálemnek, az Isten városának régi fénye, dicsősége? Sehol. Jött az ellenség, porba hullott Jeruzsálem, szétszóródtak a zsidók a szélrózsa minden irányába, hogy mint megvetett, lenézett emberek éljenek tovább.
Keresztyén magyar Testvéreim! Hát akarjátok-e, hogy eljöjjenek mi reánk is ama nem szeretem napok, mikor a mi ellenségeink odafönn a Kárpátok ormain még egyszer megszólaltatják ágyúikat, mikor a bérces Erdélyben még egyszer megjelennek a kozák hordák, mikor odalenn a Száva partján vad szerbek fenyegetik a Bánátot, mikor a mi ellenségeink palánkot építenek a mi szép magyar földünk köré, amelyen annyiszor apáink vére folyt, amelyet annyi időn át szántottatok, vetettetek, műveltetek, amely oly hűn termett mindnyájunknak – mikor a mi ellenségeink körülvesznek minket és minden fel ől megszorítanak minket?! Azt gondoljátok talán, hogy ez lehetetlen?! Emlékeztek a múlt ősz dicső győzelmeire, arra a bámulatos előnyomulásra? Ki gondolta akkor, hogy egykor majd Magyarország északi részén fognak pusztítani az oroszok? Emlékeztek Belgrád elestére, s Szerbia szívébe való gyönyörű előhaladásunkra? Ki gondolta volna akkor, hogy egyszer csak a Száva partján kell ismét farkasszemet néznünk a szerbekkel? Bizony még földre is tiporhatnak minket és a mi fiainkat, s nem hagynak követ kövön.
Mert a háború sorsát nem emberek, az Isten intézi, eredménye erős mértékben vallási tényez őkön fordul meg. Hisz hallottátok, hogy minek tulajdonította a nagy Hindenburg előbb említett vereségeinket: annak, hogy meglankadt idehaza az imádság. Fontoljuk meg hát, hogy különös meglátogatási idő ránk nézve ez a háború, ragadjuk meg azért vallásos tapasztalatainkat, s építsük azokat tovább, míg igaz keresztyén ember nem lesz belőlünk, s akkor nem ér ez a büntetés bennünket, hanem miénk lesz a diadal, diadal után a boldog béke, melyet e világ nem adhat, s akkor mégis megnyugtat minket az az Úr, aki ma maga is sír. De az Ő könnyei is csendesebben fognak majd akkor folyni.
Igaz ugyan, hogy az Úr megostorozza olykor azokat, akiket szeret, de mi mégis reméljük a győzelmet, s ez a mi reményünk nem fog megszégyenülni. Úgy legyen! Ámen.

A vakok látnak Időpont: Ötvened vasárnap, 1956. február 12.
Alapige: Lukács 18,31-43.
És maga mellé vévén a tizenkettőt, monda nékik: Ímé felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik minden az embernek Fián, a mit a próféták megírtak. Mert a pogányok kezébe adatik, és megcsúfoltatik, és meggyaláztatik, és megköpdöstetik; És megostorozván, megölikőt; és harmadnapon feltámad. Ők pedig ezekből semmit nem értének; és a beszéd ő előlük el vala rejtve, és nem fogták fel a mondottakat. Lőn pedig, mikor Jerikhóhoz közeledett, egy vak ül vala az út mellett koldulván. És mikor hallotta a mellette elmenő sokaságot, tudakozódék, mi dolog az? Megmondák pedig néki, hogy a Názáretbeli Jézus megy el arra. És kiálta, mondván: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! A kik pedig elől mentek, dorgálákőt, hogy hallgasson; de ő annál inkább kiálta: Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! És Jézus megállván, parancsolá, hogy vigyék azt hozzá; és mikor közel ért, megkérdé őt, mondván: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? Az pedig monda: Uram, hogy az én szemem világa megjőjjön. És Jézus monda néki: Láss, a te hited téged megtartott. És azonnal megjöve annak szeme világa, és követé őt, dicsőítvén az Istent az egész sokaság pedig ezt látván, dicsőséget ada az Istennek.
Pár nap és itt a böjt. A mai ige is erre figyelmeztet. A benne elmondott események akkor történnek, mikor Jézus utolsó útját járja átkelve a Jordánon s megy Jerikón át a Golgotha felé.
Az Ó Testamentum próféciáin megélesedett szemmel jól látja, merre és hová visz az út, körülötte azonban vak emberek vannak. Vakok a tanítványok, akik követik az úton és vak a koldus, aki az út mellett üldögél. Nem egyforma a vakságuk. A tanítványok lelkileg vakok, a koldus testileg vak. A két vakság közül a tanítványoké a nagyobb. A legnagyobb vakság ezen a világon nem látni a keresztet, a rajta kijelentett isteni kegyelmet, a váltságot. Sokkal többet veszít az, aki ezt nem látja, mint az, aki sohasem látta, hogy milyen kék az ég, milyen tarka a hímes rét, milyen színpompás a végtelen tenger. Aki a keresztet nem látja és nem fogja fel az üzenetét, afölött összedől a világ s tragédiává válik, mikor bekövetkeznek a nemszeretem napok. Ezért lett a tanítványok számára is mindent felborító inzultus a nagypénteki esemény.
Júdás elárulta, Péter megtagadta, Tamás kételkedni kezdett, az emmausi tanítványok hite megingott, a többiek is fejvesztetten remegtek.
Keresztyén szemmel olvasva az igét, nehezen tudjuk megérteni, hogy a tanítványok nem értették meg, amit Jézus mondott. Olyan világosan beszélt! Nem is először mondta meg ezeket. A mai igében már harmadszor jelenti meg szenvedéseit és kínos halálát. De hát a vaknak hiába mondom el a legszínesebb szavakkal is, hogy milyen a világ..., nem tudja elképzelni épp azért, mert vak. A legvilágosabb, félre nem érthető szavak is leperegnek a tanítványok lelkéről, mert az a meggyőződésük, amit Péter, mikor Jézus először jelentette szenvedését, ezekben a lelkes szavakban fejezett ki: "Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg tevéled." /Máté 16,22./ Elképzelhetetlennek tartják, hogy Isten ilyen borzalmas dolgot megengedjen. Luther szerint bizonnyal azzal áltatgatták magukat, hogy Jézus szavainak valamilyen más, mélyebb, átvitt, lelki értelme van.
A tanítványok vaksága nagyobb és veszedelmesebb, mint a koldusé. A testileg vak csak ebben a világban tévedhet el, a lelkileg vak azonban beletéved a pokolba. Nagyobb és veszedelmesebb a lelki vakság, mint a testi, de nem reménytelenebb. Erre is áll, mint a koldus esetére: Aki látni akar, azt az Úr meggyógyítja. A lelki vakság gyógyulásának útja szinte lépésről-lépésre ugyanaz, mint a testi vakságé. Nézzük végig és járjuk végig nagy vonásokban ezt az utat! 1. Látni akarsz? Tudd meg, hogy vak vagy!
Csak azt lehet meggyógyítani, aki tudja, hogy beteg. Aki abban a hiedelemben él, hogy egészséges, egyáltalán nem hajlandó orvoshoz menni. Tudod-e te, hogy vak vagy? Jézus beszél olyan keresztyénekről, akiknek sejtelmük sincs arról, hogy nem látnak, sőt kitűnően érzik magukat a sötétségben. A laodiceai gyülekezetnek ezért üzeni: "Ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak." /Jel. 3,17./ Pál apostol egyenesen arra mutat rá, hogy ez a lelki vakság nem valami, az élet folyamán szerzett betegség az embernél, hanem születési állapot. Lelki vaknak születünk, mint a kis macska. Erre utal, mikor azt mondja: "Érzéki ember nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait; mert bolondságok néki; meg sem értheti." /I. Kor. 2,14./ Az a tény tehát, hogy hiszel Istenben, jársz templomba, imádkozol, igyekezel becsületes életet élni, még nem bizonyíték amellett, hogy veled megtörtént a jerikói vak koldus csodája s születési vakságodból kigyógyított Jézus. A lélek vaksága és látása azon dől el, hogy mi számomra a kereszt. A lelkileg vak nem tud vele mit kezdeni, mint a tanítványok. Legfeljebb hősi tragédiát lát benne, de az engesztelő áldozat-jellege érthetetlen számára. Nem lehet az – mondja –, hogy Isten ilyen vérszomjas lenne s ilyen emberáldozatot követelne a kiengesztelésére! Megbocsát Ő e nélkül is.
Ez a hit csak a jó napokra elég. Mikor ránk tör a nyomorúság, mikor nem látjuk Isten szeretetét, egyszeribe meginog a hitünk abban, hogy igazán szeret-e Isten. Mikor elraboltatik tőlünk e világ öröme, csalódásba és keserűségbe süllyedünk, mert nem ismerjük a váltság örömét. Mindig akkor lép be életünkbe zavar s lesz békétlenné a szívünk, mikor elhomályosodik előttünk a kereszt s mindig akkor szenvedünk hajótörést, ha nem látjuk többé Isten Bárányát, ki bűnünket hordozta a Golgothán. Ez a keresztyén szem szürke hályogja. 2. Látni akarsz? Higgy Jézus Krisztusban, mint az élet világosságában!
A vak embernek nem volt szüksége arra, hogy valaki bebizonyítsa neki, hogy vak.
Jézus mégis tudatosítani akarta benne a vakságát, mikor ezt a látszólag teljesen felesleges kérdést teszi fel neki: "Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?" /41. v./ A vak helyzetének teljes ismeretében felel reá: "Uram, hogy az én szemem világa megjöjjön." /41. v./ Szüksége volt azonban a vak koldusnak külső támogatásra ahhoz, hogy hinni tudjon Jézusban, mint a vakok orvosában. Látni sosem látta. Valószínűleg hallani sem hallotta soha. Beszélni sem beszélt Vele azelőtt. Csak másoktól hallott Róla. Talán koldus társai beszéltek Róla csodás történeteket, melyek mind azt mutatták, hogy mennyi szeretet és mennyi hatalom van benne.
Talán akadt is közöttük olyan, akit Ő gyógyított meg nyomorúságából. Vagy az utcán járókelő emberek beszélgetéséből, talán vitatkozásából fogott el egy-két mondatot. Elég az hozzá, hogy hitt másoknak s ezért hitt Jézusban. Hite nem csupán afféle mindent megpróbáló kísérletezés. Az az erőszak, amellyel Jézushoz akar jutni, midőn meghallja, hogy Ő megy el előtte az úton, kétség nélkül bizonyítja, hogy a vak koldus erre a hitre mindent rátett.
Ma is így születik a hit: embereken keresztül, hitből hitbe. Az egyik ember hite szüli a másikat. A vak hisz a látónak. Hiszel-e te annak, ki neked Jézus Krisztusról, mint az élet világosságáról beszél? Hiszel-e most nekem? 3. Látni akarsz? Akkor ne akadj el embereknél!
Van ember, aki hitre segít és van, aki akadályoz a hitben. Van, aki Jézushoz segít, és van, aki utamat állja, amikor Jézushoz szeretnék jutni. A jerikói vak koldusnak is meg kellett ezt tapasztalnia. Méghozzá az ő esetében nem Krisztus ellenségei, nem a hitetlen világ állott közé és Krisztus közé, hanem azok, akik Krisztussal jártak, az Ő zarándokcsapatának tagjai.
Mikor a vak meghallotta, hogy a Názáretbeli Jézus megy el arra és ő elkezdett kiáltani: "Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!" /39. v./, a zarándokok rászóltak, hogy hallgasson.
Mikor nem hallgatott el, még meg is dorgáltákőt. Illetlen rendzavarásnak tekintették a vak könyörgését. Fülüket bántotta, kultikus érzésüket sértette a vak koldus kiáltozása. Élvezték, hogy láthatják, hallhatják Jézust, Vele lehetnek s nem volt szánalom a szívükben az iránt, aki Jézus nélkül sötétségben vergődött. A vak koldus azonban nem engedte magát elhallgattatni.
Az volt az érzése: most, vagy soha. Igaza is volt. Jézus akkor ment utoljára Jerikón keresztül.
Ha ezt az alkalmat elmulasztja, soha többé nem találkozhatik Vele.
Akinek nincs mersze erre a szent erőszakoskodásra, az elakad az embereknél és nem jut el Jézushoz. Néha még az is előfordul, hogy magával Jézussal szemben is szükség van erre a szent erőszakoskodásra. A kananita asszonyt maga Jézus tolja el Magától, Ő maga áll a könyörgő asszony és a könyörgést meghallgató Megváltó közé, de a kananita asszony nem akad el ezen az emberi akadályon. Megállja a próbát és meghallgattatik. /Máté 15,21-28./ 4. Látni akarsz? Kövesd a megtalált Világosságot dicséretmondással!
A csoda megtörtént. Jézus látóvá tette a vakot. Így írja le ezt szent leckénk: "És azonnal megjöve annak szeme világa, és követé őt, dicsőítvén az Istent, az egész sokaság pedig ezt látván, dicsőséget ada az Istennek." /43. v./ A vak koldus tehát nem körülnéz a gyógyulása után a még nem ismert világban, nem az eget, a napot, a földet, fákat, embereket, a várost issza szomjas tekintete, hanem arra néz, aki meggyógyította, látja irgalmas, szelíd szemét s rögtön a nyomába szegődik. Jézusról bizonnyal önmagára esik tekintete.
Elszörnyülködve szemléli koldusrongyait és minden szennyét, mely úgy kirí az ünneplőbe öltözött zarándokcsapatból. Mégis követi Jézust. Ajka, mely eddig csak alamizsnáért tudott reszkető, szánalmat kelteni akaró hangon énekelni, most egyszerre hallelujára nyílik. Dicséri és dicsérteti Istent, hiszen az egész sokaság vele magasztalja Istent.
Akinek Jézus ma megnyitja szemét, az is kettőt lát meg: egy borzalmasat és egy csodálatosat.
A borzalmas az ő bűne, a csodálatos az Isten kegyelme. A kettőt együtt látja meg az előtte felmagasztosult kereszten: Ilyen nagy a bűnöm, hogy csak ez a véres kereszt tudta eltörölni! és: Ilyen nagyon szeret Isten, hogy ezt vállalta értem! Ez a látás teszi őt örökre a Krisztus követőjévé. Ezt a látást azonban el is lehet veszíteni. Vissza lehet esni a vakságba. Csak az marad meg a megnyílt szemek életében, aki hálás dicsérettel követi az Urat, még a Golgothára is. Uram, cselekedd, hogy az én szemem világa megjöjjön és megmaradjon! Ámen.

Az igazi bűnbánat Időpont: Szentháromság utáni 11. vasárnap, 1956. augusztus 12.
Alapige: Lukács 18,9-14.
Némelyeknek pedig, kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették, ezt a példázatot is mondá: Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Bőjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, a mit szerzek. A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik.
A farizeus és publikánus példázatának két szereplője van: a farizeus és a vámszedő. A farizeusról sokkal többet beszél, mint a vámszedőről, a példázat fő alakja mégis a vámszedő. A farizeus csak háttér, mely arra való, hogy még élesebb megvilágításba helyezze a főalakot, a vámszedőt s a vámszedő bűnbánatát. Akkor járunk el tehát helyesen, a példázat céljának megfelelően, ha a vámszedő bűnbánatán próbáljuk megtanulni, hogy mi az igazi bűnbánat. 1. Az igazi bűnbánat nem látja a maga erényét.
Nincs ember, akiben ne lenne valami jó, de olyan sincs, akiben ne lenne valami rossz. Az ember nem bűn nélküli angyal, sem erény nélküli ördög, hanem ember, kiben benne keveredik az erény és a bűn. A farizeus jól látja a maga erényeit. Számon is tartja. Ahogyan felsorolja, látszik, hogy nem csak úgy hirtelen jut eszébe, mikor Isten előtt önvizsgálatra megáll, hanem sokszor nézegette már magát lelki tükörben s pontosan megállapította lelki szépségeit. Látja a negatív erényeit: nem vétkezik a VII. parancsolat ellen, nem nyúl hozzá a máséhoz sem ragadozó erőszakkal, sem hamis úton nem szerzi azt meg magának. Nem vétkezik a VI. parancsolat ellen.
Oda meri vinni nemi életét Isten színe elé s el meri mondani, hogy nem paráználkodik. Látja és felsorolja pozitív erényeit is. Túlteljesíti a böjtölési és tizednormát. A törvény kifejezetten csak évente egy böjtöt ír elő, a nagy engesztelési napra /III. Mózes 16,29./, ő azonban hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön böjtöl. A törvény csak azt írja elő, hogy Isten tulajdonjogának elismeréséül a mező, szőlő és olajfa terméséből kell tizedet adni Istennek, ő azonban a kerti növényekből is tizedet ad, a köményből, kaporból és a mentából is. Kínos pontossággal fizet Istennek s egy fillért sem akar spórolni rajta. A vámszed őnek is megvannak a maga erényei, de egy árva szót sem szól azokról. Pedig felsorolhatná, hogy templomlátogató, imádkozó életet él, bánja bűnét s Istentől nem földi javakat kunyerál, hanem kegyelmet kér. Semmi mást, csak kegyelmet. Minderről azért nem szól egy árva szót sem, mert valószínűleg nem is látja mindezt. Nem tud magáról semmi jót sem.
Nehezen jut el az ember odáig, hogy Pállal el tudja mondani: "Tudom, hogy nem lakik énbennem jó" /Róma 7,18./, pedig amíg a magam erényeit látom és számon tartom, nem jutottam el az igazi bűnbánatra. 2. Az igazi bűnbánat nem látja a maga mentségét.
A mentség tulajdonképpen magyarázat s ebben az értelemben nemcsak a rossznak van mentsége, hanem a jónak is. A farizeus erényeinek is megvan a magyarázata s a farizeus nagyon helyesen tapint rá erre, mikor így kezdi imádságát: „Isten!, hálákat adok néked.” Erényeinek magyarázata tehát Isten, ki kegyelmével megoltalmazta ordító bűnöktől s erőt adott neki megszentelt életre.
Az azután más kérdés, hogy ez a mondat a farizeus ajkán nem őszinte, imádsága nem hálaadás, hanem dicsekedés. Míg szavaival Istennel magyarázza erényeit, egész magatartása azt sugározza, hogy mindezt önmagának tulajdonítja. A vámszed ő bűnének is van magyarázata, van tehát mentsége is. Nem tudunk róla, mert nem beszél erről, de el tudjuk képzelni. Talán a nyomor vitte rá arra, hogy eladja magát az ellenséges hatalomnak és saját népének nyúzója legyen. Talán nem bírta már tovább a sok „nincs”-et, elvette józan eszét a családja éhsége és mezítelensége. Lehet, hogy a mások kísértése volt olyan állhatatos, hogy megtörte az ő állhatatosságát. Minderről nem szól egy árva szót sem, mert valószínűleg nem is látja mindezt. Bűnére semmi mentséget sem talál. Nehezen jut el az ember odáig, hogy feladja védekezését, elhallgatja minden mentségét, még másokat is elhallgattat, ha mentegetni akarjákőt. Pedig, amíg mentegetődzöm, addig nem jutottam el az igazi bűnbánatra. 3. Az igazi bűnbánat nem látja a mások bűnét.
Minden önvizsgálatban jelentkezik az a kísértés, hogy másokhoz mérjük magunkat s mások bűnében keressünk és találjunk mentséget a magunk bűneire, vagy indokolást, igazolást saját önhittségünkre. A farizeus elbukik ebben a kísértésben. Mértéke a mások bűne, közelebbről a megvetett és társadalomból kitaszított vámszedő. A vámszed ő nem látja a mások bűnét, mikor önvizsgálatot tart. Pedig láthatná. Ott hivalkodik a szeme előtt épp a farizeusban, mint a szeretetlenség és gőg megtestesülésében. De találhatna vámszedőtársai között is olyanokat, akik emberi ítélet szerint sokkal bűnösebbek, mint ő. Nincs olyan ember, aki ne tudna találni még nálánál is bűnösebbet, akire lenézve elmondhatná a farizeus imádságát: „Isten!, hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek ... mint ím ez az ember is.” Nagyon veszedelmes ez az út. Aki nem Isten igéjének tiszta tükrében nézi meg magát, hanem mások bűnös életének szennyének pocsolyájában vizsgálja önmagát, az sohasem jut el bűnbánatra s helyes önismeretre. Nehéz dolog eljutni odáig, hogy Pál apostollal valljam: „A bűnösök közül első vagyok én” /I. Tim. 1,15./, de amíg van valaki ezen a világon, akit magamnál nagyobb bűnösnek tartok, addig nincs bennem igazi bűnbánat. 4. Az igazi bűnbánat nem bűnöket lát, hanem bűnt.
A farizeus erényeket lát önmagában és részletesen fel is sorolja azokat, a vámszedő azonban nem sorolja fel bűneit bűnvallásában, csak ilyen, általánosságban tartott gyónást tesz: „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!” /13. v./ Nem azért, mintha nem tudná, vagy nem akarná konkretizálni bűnvallását. Bűnbánata nem valami ködbevesző, rossz hangulat, vagy megfoghatatlan kellemetlen érzés. Jól látja minden bűnét. Szembenézett már velök. Épp ez a leszámolás kergette Isten elé a templomba. Mikor azonban odaáll a templom félhomályában Isten elé, egyszerre tudatára ébred annak, hogy nem a legnagyobb baja, hogy bűnei vannak, hanem az, hogy ő maga bűnös. Az egyes, konkrét bűnök csak következményei annak, hogy ő maga bűnös, csak gyümölcsei annak az Istennel szembefordult magatartásnak, melynek áldozatul esett a szíve. Ezért nem könyörög így: Isten, bocsásd meg a bűneimet!, hanem így: Isten légy irgalmas nekem, bűnösnek! Jól látja: nem az a baj, hogy elárulta hazáját, önkényesen vetette ki a vámot, hamis adólajstrom alapján hajtotta be az adót és sápot húzott népe nyomorúságából, hogy meggazdagodhassék, hanem az, hogy eldobta magától a hitet. Akinek meglazul a viszonya Istennel, annak meglazul a viszonya az erkölccsel is. Nem könnyű eljutni önmagunk teljes romlottságának meglátására, de aki még nem jött rá arra, hogy a hitetlenségem „a” bűn, abban a Szentlélek még nem végezhette el igazi bűnbánatra vezérlő munkáját, mert a Szentlélek úgy feddi meg a világot bűn tekintetében, hogy megmutatja, hogy az a bűn, hogy nem hiszünk Krisztusban. /Ján. 16,8-9./ 5. Az igazi bűnbánat levonja a bűn következményeit Isten és emberek felé is.
A vámszedőnek minden gondolata, érzése, szava Isten felé száll, de a fejét nem meri felemelni, szemét lesüti, fejét mellére horgasztja. /13. v./ Nem mer Isten szemébe nézni. Tudja, hogy nem érdemelne mást Istentől, mint azt, hogy elkergesse: Takarodj a szemem elől! Bűntudata alázatossá teszi. Nem csak szemének földre szögezésében lesz ez nyilvánvaló. Veri a mellét is. /13. v./ Ezzel arról tesz bizonyságot, hogy tudja: nem érdemel mást Istentől, csak verést s ez elől nem akar bőrét féltő kutya szűkölésével elszökni, nem mer kihívó szemtelenséggel eléje állani sem, hanem alázatosan vállalja és várja. Ez az alázatosság jut kifejezésre abban is, ahogyan Istent megszólítja. Nem így szólítja: Atyám! Tudja, hogy a hazulról megszökött fiú elveszítette ehhez a megszólításhoz a jogát. Így sem szólítja: Istenem! Az Istentől elpártolt embernek nincs bátorsága magához tartozónak tekinteni az elhagyott Istent. Csak így meri szólítani: Isten! Bűnbánatából ugyanez az alázatosság következik emberek felé is. Elmegy ugyan a templomba emberek közé, mert nem tud el nem menni, mikor bűnmardosása kergeti, de nem mer közéjük elegyedni. Nincs benne semmi a bűnös mindenre fittyet hányó, pökhendi szemtelenségéből. Távol áll meg /13. v./, mint aki tudja, hogy tisztátalan, megérdemli az emberi társadalom kitaszító ítéletét és bojkottját. Nem könnyű dolog ez a bűnbánatból fakadó alázat. Sem Isten előtt, sem emberek előtt.
Aki azonban csak azt bírja elhordozni, hogy saját maga beszéljen a bűneiről, arra azonban megsértődik, ha Isten, vagy emberek figyelmeztetik bűneire, s levonatják vele annak következményeit, abban még nincs igazi bűnbánat. 6. Az igazi bűnbánat hisz a kegyelemben.
Nem minden bűnbánat hisz a kegyelemben. Júdás is megbánta bűnét, de nem hitt a kegyelemben. Vannak, akik azt gondolják, hogy az igazi bűnbánatnak feltétlenül a kétségbeesésbe kell torkollnia. Ha nem jut el oda, akkor nem elég mély a bűnbánat. Tévedés!
A kegyelemben hívő bűnbánat nem azért hisz a kegyelemben, mert nem látja elég nagynak, hanem megbocsáthatónak tartja a bűneit, vagy nem eléggé hisz megromlottságában, hanem kireparálhatónak tartja magát, hanem azért, mert hisz abban, hogy akármily nagy a mi bűnünk, még több az Úr kegyelme s Istennek van hatalma még a kövekből is fiakat teremteni magának.
Ez a hit volt a vámszedőben is. Ezért mert elmenni a templomba, ezért mert imádkozni s ezért merte alázatosan várni az irgalmat. Nem hiába várta. Meg is kapta. Megigazulva mehetett alá az ő házához. /14. v./ Hogyan vagy most itt e templomban? A farizeus módján, vagy a vámszedő lelkületével? Ettől függ, hogyan mégy majd haza: elkárhozottan-e, mint a farizeus, vagy megkegyelmezetten, mint a vámszedő. Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek! Ámen.