Túróczy Zoltán

Zavarok a keresztyén életben Időpont: 1965. január 17. Vízkereszt utáni 2. vasárnap
Helyszín: Győr - Nádorváros
Alapige: Jn 2,1-11
És harmadnapon menyegző lőn a galileai Kánában; és ott volt a Jézus anyja; És Jézus is meghivaték az ő tanítványaival együtt a menyegzőbe. És elfogyván a bor, a Jézus anyja monda néki: Nincs boruk. Monda néki Jézus: Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony? Nem jött még el az én órám. Mond az ő anyja a szolgáknak: Valamit mond néktek, megtegyétek.
Vala pedig ott hat kőveder elhelyezve a zsidók tisztálkodási módja szerint, melyek közül egybe-egybe két-három métréta fér vala. Monda nékik Jézus: Töltsétek meg a vedreket vízzel.
És megtölték azokat színig. És monda nékik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak. És vittek. Amint pedig megízlelé a násznagy a borrá lett vizet, és nem tudja vala, honnét van, (de a szolgák tudták, akik a vizet merítik vala), szólítá a násznagy a vőlegényt, És monda néki: Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót: te a jó bort ekkorra tartottad.
Ezt az első jelt a galileai Kánában tevé Jézus, és megmutatá az ő dicsőségét; és hivének benne az ő tanítványai.
Úgynevezett lelki énekeink között van egy nagyon kedves ének: csupa napsugár a szív, hol Jézus a király… szövege és dallama is tele van örömmel. Valahányszor énekelnem kell ezt az éneket, mindig megrohan az a kérdés, hogy vajon igazat mond-e ez az ének? Kétségtelen, hogy van napsugár a keresztyén életben, de ki merné tárgyilagosan és józanul azt állítani, hogy csupa napsugár a keresztyén élet. A biblia is beszél elméletileg és példákban is arról, hogy az emberi életben nem csak napsugaras idők vannak, hanem a felhőnek és borúnak is van napja. Saját tapasztalatunk is ugyanezt igazolja. Az énekvers igazsága ott van, ahol azt hangsúlyozza ki, hogy csak ott csupa napsugár a szív, ahol Jézus a király. Krisztus az öröm napja, de ha Őt felhő takarja, elszáll az öröm. Az örömnek és ürömnek a keresztyén életben való váltakozásáról, tehát a keresztyén élet zavarairól beszél nékünk ma a kánai menyegző története. Sokszor beszéltünk már arról ennek a történetnek kapcsán, hogy a keresztyén életben van öröm, arról is, hogy Jézus életünk minden megnyilvánulásában részt akar venni, csodatévő hatalmáról is beszéltünk már, elmélkedjünk most azokról a zavarokról, melyek a keresztyén életet megpróbálják. Az egyik ilyen zavar az, hogy 1. a keresztyén életben van „nincs”, de van Krisztus.
Minden emberi életnek vannak hiányai és nem mindig fontos életszükséglet az, ami hiányzik. Igaz, hogy az általános emberi vélemény a fontos szükségletek közé számolja a lakodalomban a bort, de valljuk be őszintén, hogy nem a bor a lényeg a lakodalomban. Van más örömforrás is és nem csúcsa a bor a lakodalmi örömnek. Még az iszákos ember számára sem, hát még azok számára, akik legfeljebb az ünnepi hangulat előidézésére használják fel a néhány pohár bort. A menyegző meg lehet bor nélkül is, azonban az a sajnálatos tapasztalatunk, hogy mihelyt valami nincs, akkor fontossá válik egyszerre. Amíg van, addig nem vesszük észre, addig nem tulajdonítunk neki jelentőséget, de mihelyt fogyóban van és tudatára ébredünk annak, hogy a következő pillanatban megszűnik számunkra, akkor értékké válik. Felnagyítja a „nincs” az önmaga jelentőségét és elveszíti az értékét az, ami van.
Mennyi minden volt a kánai menyegzőben! Az a fiatal pár, ahol a lakodalom volt, nem tartozott a gazdag emberek közé, mert különben nem lett volna fogytán a boruk. Nem a betervezés hiánya okozta a zavart, hanem bizonnyal a gazdasági helyzetük volt olyan, hogy nem tudtak korlátlan mennyiségben venni italt. Mennyi minden volt a lakodalmi asztalon!
Barátok és ismerősök, mindazok, akiket szerettek. Mennyi minden van, csak egy nincs! És senki sem beszél mindarról a sokról, ami van, csak arról az egyről beszélnek, ami nincs. Ez a nincs óriási hatalma az ember életében. Nagyon egyszerű példával igazolom ezt. Ha az ember úton van s élelmet kénytelen vinni magával az útra s étkezés közben észreveszi, hogy elfogyott a kenyér, egyszerre olthatatlan vágyat érez a kenyér után. Van az élelmiszer készletében több olyan ennivaló, amit kenyér nélkül meg lehet enni, de mikor tudatára ébred annak, hogy nincs több kenyere, egyszerre csak kenyeret kíván. A nincs itt is elnyomja mindazt, ami van. Vagy melyikünk nem tapasztalta még azt, hogy amíg abban a tudatban vagyok, hogy a zsebemben ott van a zsebkendő minden eshetőségre, addig eszembe sem jut, hogy használjam, de amikor észreveszem, hogy nincs nálam zsebkendő, abban a pillanatban úgy érzem, hogy múlhatatlan szükségem van rá. Nagyon egyszerű banális példák, de nem látod benne a n i n c s hatalmát a van fölött? Így jár ez a fiatal pár is a lakodalom alkalmával. Nincs boruk. Igaz, hogy még van valami kis mennyiség az üveg alján, de az oly kevés, hogy ha valaki még koccintani akar, akkor kitör a botrány, mert nem tudnak többé tölteni a vendégeknek.
Mária a gondos háziasszony szemével veszi észre, hogy fogytán a bor. Vajon, hová fordul ezzel a ninccsel? Összedugja a fejét a szolgákkal, hogy hogyan lehetne segíteni, mert a botrányt el kell kerülni, hiszen életük végéig ezzel fogják csúfolni a fiatal párt? Nem ilyenféle megoldásra gondol, ő a kérdéssel Jézushoz megy. Bor nincs, az igaz, de Jézus van és ez számára kellő megoldás. Tudja jól, hogy ahol Jézus van, ott semmi nem hiányzik, ami hiányzik, az nem szükséges, de ahol Jézus hiányzik, ahol Jézus nincs, ott hiába van meg minden, szegény a ház, szegény a család, akinek nincs Krisztusa. Nem az a szegény, akinek nincs pénze, nem az a szegény, akinek szomjúságát nincs mivel eloltania, az a szegény, akinek Krisztusa nincs.
Krisztus ugyan van nélküle is, de neki kell, hogy legyen Krisztusa. Legyen ennek az ősi evangéliumnak ez az első üzenete a mi számunkra! Ma is olyan világban élünk, amikor meg kell néha barátkoznunk ezzel a szóval: ez nincs, az nincs; ez lenne még jó, az lenne még jó, ha volna. Pedig egy életszükséglet van, és ebben benne van minden és mindenki: ez Krisztus. Ahol Krisztus van, ott nem kell félni a nincstől, nem kell félni az örömöt zavaró körülményektől, mert Ő eléje odavihetjük minden ”nincs”-ünket. A kánai menyegző második tanítása ez: 2. van kemény szó, de ennek dacára van bizalom.
Mária odamegy fiához, Jézushoz s elmondja neki, ami a szívét nyomja: Fiam, nincs boruk.
Jézus olyan furcsán válaszol. Az volna a természetes, mindenki azt várná tőle, hogy Jézus így felel: legyen nyugodt édesanyám, lesz. Úgy gondoljuk, hogy ez volna méltó Jézushoz s e helyett olyan furcsán viselkedik, mintha nem törődnék a zavarral, ami fenyegeti az örömöt. Úgy viselkedik, mintha őt mindez nem érintené.
Jézusnak nem ez az egyetlen ilyen magatartása. Máté jegyzi fel a kananita asszony történetét, akinek egyetlen leánya súlyos beteg. Meghallja, hogy Jézus a környéken jár s elébe megy, hogy segítségét kérje. Minden eshetőséget elképzel, csak arra nem gondol, hogy Jézus nem törődik azzal a zavarral, ami az ő életük boldogságát megkeseríti. Elképzeli, hogy Jézus orvosságot ad, vagy talán el is jön s keze rátételével gyógyítja meg a leányát. Mindenfélét képzelt, csak azt nem, mikor ő torkaszakadtából kiált Jézus felé, akkor Jézus továbbmegy, mintha süket volna. Beszélget a tanítványaival, nem érdekli, amit az asszony kiált. Azután annyit mond: nem küldettem, csak Izrael házához, ezekhez nem! Jézusnak van néha ilyen magatartása is. Nem egyedülálló eset a kananita asszony története.
Hívő ember sokszor tapasztalja, hogy a szíve kiált Jézus felé, de válasz nem jön, elzárkózik előlünk, feleletre sem méltatja a mi nagy zavarunkat, életet veszélyeztető nagy nemtörődömséggel megy tovább. Ha a te életedben következett be ilyen idő, jusson eszedbe Mária. Mikor Mária elmondja két egyszerű szóban a zavar okát: Nincs boruk, akkor ilyen feleletet kap: „mi közöm nékem tehozzád oh asszony? Nem jött még el az én órám.” Mit csinálsz te ilyenkor? Felfújod magad?
Megsértődsz és azt gondolod, hogy ez a magatartás méltatlan Jézushoz? Gondolj arra, hogy a kemény szó dacára is nékünk lehet, szabad és kell is bízni Jézus segítségében, ahogy Mária is bízik. A történet ugyanis így folytatódik: „Mond az ő anyja a szolgáknak: Valamit mond néktek, megtegyétek.” Mária feltétlenül bízik abban, hogy Jézus ezt a kérdést meg fogja oldani.
Nemcsak meg tudja, hanem meg is oldja. Hogy hogyan, azt nem tudja, ezért csak ennyit mond: „Valamit mond néktek, megtegyétek”, mert ez fogja megoldani azt a kérdést, amely bennünket az öröm elvételének veszedelmével fenyeget. Pedig nemcsak a hangsúly elutasító, hanem a tartalom is. Már a megszólítás is visszautasítás. Nem azt mondja: Anyám, pláne nem azt, hogy Édesanyám, még csak azt sem mondja: Mária, csak így mondja: Asszony! Hát Mária, aki kér tőle valamit, az Jézusnak nem más, mint egy asszony a millió asszony között? Nem valaki, aki minden asszonynál több, akiből csak egy lehet a számára, az édesanyja? Hát ezt érdemli ez az édesanya Jézustól? És hozzá tehetjük nyugodtan, hogy egy ilyen édesanya ezt érdemli a fiától?
Lehet, hogy talán ez volt az első kérés az életében és most sem magának kér. Talán nem voltak szülei a fiatal párnak s azért hívták meg Máriát, hogy ő legyen a háziasszony. Ő nem a maga számára kér, őt nem fogja különösen zavarni, ha kitör a botrány, mert nem ő a felelős ezért. Ő másokért könyörög és ilyen rendreutasítást, ilyen visszautasítást kap. Mit is mond neki Jézus? Mi közöm nékem tehozzád! Mintha előkelő közömbösséggel rázná le magáról mindazt, ami az ifjú párnak és Máriának a szívét szorongatja: mi lesz, ha ez a jókedvű násznagy még egy pohár bort kér, és akkor nem lehet mást mondani, csak azt, hogy elfogyott, nincs több. A következő mondat, amelyet ezután mond, ha talán hangsúlyban nem is olyan goromba, a valóságban még keményebb: nem jött még el az én órám! Ne sürgess! Ha akarok segíteni, segítek, mikor elérkezettnek látom a pillanatot. Hagyj nekem békét! – még az ígérete is visszautasítás. Bizonnyal a te életedben is volt már testvérem, olyan alkalom, amikor megváratott téged Jézus. A bibliában sem az egyetlen eset ez. János 11. fejezetében olvashatjuk Lázár történetét.
Mikor már haldoklik a család kenyérkeresője s a testvérei ezt az üzenetet küldik Jézusnak: Uram, akit szeretsz, beteg, akkor nem megy sietve Bethániába, hanem azt olvassuk, „Akkor két napig marada azon a helyen, ahol van.” Tanít tovább, mintha nem is halálos veszedelemből jött volna a lüktető segélykiáltás s mikor megérkezik, akkorra már Lázár meghal. Az más kérdés, hogy feltámasztja Lázárt, de hogy a várakozás kínos időszaka a keresztyén ember életében újra, meg újra előfordulhat, azt az Írás igazolja. Sokszor megvárat az Úr. Mit csinálsz ilyenkor, mikor várat téged az Úr? Duzzogsz, kifogásokat emelsz Jézus felé? Kétségbe vonod, hogy szeret téged és törődik veled? Tele vagy szemrehányással? Mert Mária és Márta is csinálhatta volna ugyanezt, de nem csinálták. A szívükben volt valami keserűség, amely így jelentkezett: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.
Mária azonban minden kemény szó dacára is készenlétben tartja a szolgákat és bizalma nem hiú ábránd, hanem diadalmas hit. Mondd testvérem: hiszel-e te akkor is, mikor minden ellene mond ennek a hitnek? Mária hitének ott a kánai menyegzőben minden ellene mond. Üres hordók, üres boros poharak és visszautasító Jézus. Van kemény szó, de van minden látszat ellenére segítőkészségű Jézus! Ha tovább olvassuk a történetet, a harmadik mozzanat, amely meg kell állnunk: 3. Van érthetetlenség abban, amit Jézus csinál, de a vége Őt igazolja. A végén minden jó lesz.
Azt a parancsolatot adja a szolgáknak – most már vége a vacsorának -, a kővedreket, amiben a vizet tárolták, s amelyek kiürültek, töltsék meg vízzel. Mikor készültek a lakodalomra, mikor főzni készültek, akkor szükség volt a nagy mennyiségű vízre, de mikor vége felé jár a vacsora s már csak csendesen, vagy jókedvűen beszélgetnek, mikor a szolgák is pihenhetnének már, mi értelme van annak, hogy megtöltsék a kővedreket vízzel? Ez a nagy érthetetlenség. Miután megtöltötték a kővedreket, a következő parancs ez: vigyetek belőle a násznagynak! Mi értelme van annak, hogy a vízből vigyenek a násznagynak? A násznagy a történetben leírt magatartása szerint is nem nagy pártolója a víznek, inkább az italnak. Miért vigyenek hát neki?! Nem kért.
Érthetetlen parancs. De a szolgák engedelmeskednek. A parancs az parancs, az nem szorul magyarázatra, csupán engedelmességre. Akinek joga van parancsolni, az nem köteles a parancsot indokolni. Akinek joga van parancsolni, az nem köteles meggyőzni bennünket arról, hogy a parancsa célravezető. Aki engedelmeskedik Krisztusnak, az meglátja, hogy jó lesz minden, de amíg jó lesz minden, addig egy sereg érthetetlenségen kell keresztülmenni, és ha ezeken nem megyünk keresztül engedelmesen, akkor nem következik be a csoda. Ha a szolgák azt mondták volna Máriának, vagy Jézusnak, hogy már fáradtak, sokat dolgoztak, ilyen felesleges munkát nem csinálnak, s olyan ostobaságot sem, hogy a násznagynak vigyenek vizet, hiszen a násznagy még a szemük közé öntheti a rossz tréfáért, - akkor nem lett volna megoldva a zavar. Az engedelmesség akkor engedelmesség, ha a másik akarata számomra magyarázatra nem szorul. Most még csak egy pár egyszerű kérdés: mit gondolsz testvérem, a kánai csoda után zavartalan volt a kánai ifjú pár élete? A lakodalom minden bizonnyal zavartalan lehetett, mert mikor Jézus ad, mindig bőven ad. Nem fogyott el a bor, maradt még a hétköznapokra is. De ez nem jelenti azt, hogy egész családi életük holtuk napjáig zavartalan volt. Ahogyan a menyegző örömét megzavarta a nincs, ki tudja, milyen egyéb nincs zavarta az életüket. Nem tudom, hogy tovább hogyan alakult az életük, az Írás nem beszél erről, de azt tudom, hogy ők ebből az első jelből, amit Jézus tett, megtanulhatták egy életre, hogy ha ismétlődnek a zavarok az életükben, akkor nekik van Krisztusuk, akihez menekülhetnek bizalommal és engedelmességgel s jól lesz minden.
Hadd legyen hát ennek az igehirdetésnek az utolsó mondata hozzánk biztatás: zavart vagy, ne ess kétségbe akármilyen kétségbeejtő a helyzet. Fordulj Krisztushoz! Lehet, hogy sok mindenünk nincs, de Krisztusunk van és ez nekünk elég. Elég a kánai menyegzőben és elég az egész életünkben, még a halálban is elég.
Ámen.

Íme, az Isten Báránya!
János 1,29-30
Böjt 3. vasárnapja 1953. március 8.
A felolvasott történet a Jordán partján történik akkor, amikor Jézus visszajön a pusztából negyvennapos böjtölés után. Keresztelő János felé megy. Keresztelő János csak nézi, ... nézi. Valami különöst lát rajta. Maga sem tudja hirtelen megfogalmazni magának, hogy mi az, ami Jézuson megragadja őt. A fensége?
Eddig is látta a fenségét. Úgy beszélt róla, mint a világ bírájáról, akinek kezében az ítélet végrehajtásának félelmetes eszközei vannak: a fejsze és a szórólapát (Máté 3,10-12). Most azonban nem a bűnt üldöző bíró szentsége árad el a Jézus orcáján, hanem valami más. Egyszerre megelevenedik előtte Jézus megkeresztelkedésének története. Eszébe jut, hogy mikor ő nem akarta megkeresztelni, Jézus kikövetelte tőle, mert a bűnös emberekkel való közösség megbizonyításaképpen ő is részesülni akart a bűnösök keresztségében. Lélekben újra hallja a mennyei szózatot, mely helyesli a bűnösök keresztségét vállaló Jézus cselekedetét. Felrajzanak előtte ótestámentumi jövendölések a bűnösökért szenvedő Messiásról s mikor Jézus olyan közel ér, hogy már rá is mutathat, egyszerre megvilágosodik előtte minden, csontos mutató ujját Jézus felé nyújtja és a Szentlélek sugallatára kimondja Jézus életének és munkájának legnagyobb titkát: Ímé az Istennek ama Báránya...!
Nyilvánvaló, hogy ebben a bizonyságtételben a bárány jelkép, ha tehát nem akarjuk, hogy üres szó legyen számunkra ez a csodálatos bizonyságtétel, akkor meg kell keresnünk, hogy mit jelképez ez a jelkép. 1. A bárány Jézus bűntelenségének jelképe A bárány nagy szerepet játszott Izrael népének mindennapi és istentiszteleti életében is. Ez az első állat, amelyet a Biblia említ (I.Móz 4,4) s egyben talán a Bibliában legtöbbször említett állat is. Kb. 500-szor említi a Biblia. Izrael népének egyik fő megélhetési forrása volt s az áldozati állatok között a leggyakoribb. Érthető tehát, hogy a nép hasonlataiban és példázataiban is sokszor szerepel. Fehér gyapja miatt már az Ótestámentum sokszor használja a lélek tisztaságának jelképéül (Ezs 1,18), a mai oltári igében is Péter hibátlan és szeplőtlen báránynak mondja Jézust (I. Péter 1,12-4). Hogy János is így néz Jézusra, mutatja az, hogy nem akarja őt a bűnösök keresztségében részesíteni (Máté 3,14). Ebben a meggyőződésében erősíti meg őt a keresztségkor hallott égi szózat is: "Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm” (Máté 3,17).
Mindez persze semmit sem jelent annak, aki el van telve a maga jóságával, aki abban a meggyőződésben él, hogy a büntetlenség csak az akarat kérdése, de aki megpróbált már küzdeni a bűnnel komolyan, aki a test, a vér, a világ és az ördög elleni harcban sokszor fogadkozott már magának, lelki testvérének meg Istennek is, de mindig újra meg újra elbukott, az tudja, milyen nagy szó ez: Krisztus ártatlan bárány.
Abban a pillanatban, mikor ez a bizonyságtétel elhangzott, Keresztelő János ajkáról, különösen nagy hangsúlyt kap Jézus bűntelensége. Jézus a pusztából jön, ahol ő is megéhezett. Ő sem szellemi lény tehát, hanem test. Bűntelensége tehát nem természetes állapot, hanem a test fölötti uralmának következménye. A pusztában azonban nemcsak teste kívánságaival kellett harcolnia, hanem a kísértővel is: Bűntelensége tehát a Sátán fölött aratott győzelmének is a következménye. Így bontakozik ki Jézus bűntelenségének erkölcsi nagysága, az, amit Zsid. 4,15 így fejez ki: „Megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” Nem lehet tehát Jézus bűntelenségét elintézni azzal, hogy „Könnyű volt neki, hiszen Isten Fia volt”. Neki sem volt könnyű, ő is a bűnözés lehetőségével született erre a világra. Neki is meg kellett harcolnia a maga harcát.
De győzött. Ezt nemcsak a tanítványai látták így, akikre még rá lehetne fogni, hogy iránta érzett szeretetük eleszményesítette a Jézus alakját, hanem így látták az ellenségei is. Jézus nekik is fel merte tenni a kérdést: „Ki vádol engem közületek bűnnel?” (Ján 8,46). Elítélni is csak hamis tanuk segítségével próbálták.
Íme Krisztus, Isten ártatlan báránya! 2. A bárány sem támadni nem tud, sem védeni nem tudja magát.
Ezért volt minden időben a türelem jelképe. Ezsaiás is, mikor a szenvedő Messiás türelmét rajzolja meg könyvének 53. fejezetében, a bárányhoz hasonlítja őt s ezt mondja róla: „Kínoztatott, pedig alázatos volt... és száját nem nyitotta meg” (7.v.). Talán épp ezt az igét juttatja a Szentlélek Keresztelő János eszébe, mikor ott a Jordán partján a közeledő Jézusra nézett. Lehet, hogy Jézus arcán meglátszott a negyvennapi böjt s a Sátánnal vívott harc nyoma. Megnyúlt arca láttán Keresztelő János előtt felvillant: Íme a szenvedő Messiás! Ajkán pedig megszólalt az ézsaiási prófécia újtestámentumi visszhangja a türelmesen szenvedő Messiásról: Íme, azt Isten Báránya!
Mint Jézus bűntelenségének, úgy az ő türelmének is van egy minősítő vonása. Ézsaiás azzal kezdi a leírását: Kínoztatott. Amit tehát Jézus türelmesen elhordozott, az nem természeti csapás volt, nem közvetlenül Istentől jövő megpróbáltatás, hanem emberek által okozott kín. Fájdalmait nem valami betegség okozta, hanem emberi gonoszság. Az ember által okozott kín mindig nehezebben hordozható türelemmel, mint a természeti csapás vagy a betegség gyötrelme. A megkínzott ember minden fájdalma megsokszorozódik, mert minden kín mögött ott kell látnia a kínzó és kínjában gyönyörködő ember vigyorgását.
Aki csak egy kicsit is ismeri Jézus szenvedésének történetét, az tudja, hogy tényleg így volt. Olyan védtelen volt ellenségei közepette, mint üvöltő farkascsorda között a bárány, de olyan szelíd, hallgatag és türelmes is.
Utolérhetetlen nagy volt Jézus a tanításában, imponálóan hatalmas a csodatételeiben, de a leglenyűgözőbb mégis a hősi türelme: ahogyan állja a kínzatást. Pilátus így mutatott rá a kicsúfolt s megkorbácsolt Jézusra: Íme az ember! Keresztelő János így: Íme az Isten Báránya! Mindkettő hódolat a hősi türelem előtt. 3 A bárány Jézus engesztelő áldozatának jelképe.
A bárány az első áldozati állat a Bibliában. Ezt tette az áldozati oltárra Ábel.
Azóta is a bárány a legelterjedtebb áldozati állat. Mikor az embereket utolérték bűneik, mindig bárányok vére ömlött az oltárra. Bárány halt meg a bűnös ember helyett. A Morija hegyén is bárány halt meg Izsák helyett az oltáron. Az Egyiptomból való kivonuláskor is bárányok serege halt meg, hogy Izrael népét ne érje az öldöklő angyal kardja. Isten kegyelme tehát nem a büntetés elengedése, hanem éppen annak végrehajtása, csakhogy a büntetést nem azon hajtja végre, aki azt megérdemelné, a bűnös emberen, hanem az ártatlan bárányon.
Keresztelő János Jézust nemcsak egyszerűen áldozati báránynak mondja, hanem Isten Bárányának. Ez azt jelenti, hogy a keresztfa oltárán nem ember áldozik Isten kiengeszteléséért és a saját megszabadulásáért, hanem ezt az áldozatot - óh csodák csodája! - maga a megsértett Isten mutatja be a saját kiengeszteléséért. Azt a helyettes elégtételt, amely - amint láttuk - Isten bűnbocsátó kegyelmének jellegzetes vonása, a Fián hajtja végre. Krisztus, az ártatlan bárány hal meg a bűnös ember helyett, s ezt báránytürelemmel teszi.
Hogy Jézus Krisztus Isten Báránya, az azt is jelenti, hogy a bűnös ember bizonyos lehet afelől, hogy ez az áldozat érvényesen elég Isten előtt. Az emberkészítette áldozatnál mindig marad valami bizonytalansági érzés az áldozatot bemutató emberben: vajon elég-e ez és ennyi az én bűneimért? Krisztus áldozatánál ilyen bizonytalansági érzésnek nincs helye. Ezt az áldozatot Isten maga készítette és mutatta be, bizonyos lehetek tehát afelől, hogy ha Krisztus meghalt helyettem, akkor én meg vagyok mentve, nekem nem kell bűneim miatt és bűneimben meghalnom. Jézus Krisztus elintézte bűneimet!
Még pedig mily csodálatosan intézte el! Ő elveszi a bűnöket. Amit Krisztus nyújt, az több, mint egyszerű bűnbocsánat. Még a helyettes elégtételnél is több.
Ő a bűn elvételét nyújtja. Ami el van véve tőlem, az többé nem az enyém. Ha a bűnöm elvétetett, akkor az a bűn többé nem az enyém. Sem Isten, sem ember nem kérheti többé számon tőlem. Amint az egyik evangéliumi énekünk mondja: „És Ő áll őrt S olyan merészt ki látott, Ki arra merne járni, Hogy bűnöm felkeresse És azt szememre vesse, Mit Isten megbocsátott!”
Ezt a kegyelmet Krisztus az egész világnak nyújtja. Ő a világ bűnét veszi el.
Nincs tehát senki ezen a világon, aki joggal azt mondhatná: Mindez nem vonatkozik reám. Számomra nincs bocsánat. Ebben a világban benne van mindenki, te is, én is. S mindez Istennek örök terve. Amint Jézus örökkévaló, Keresztelő János után jelenik meg ugyan az időben, de előtte volt már, éppúgy Istennek vele kapcsolatos váltságterve is örök.
Mindezt Keresztelő János önmagáról is mondja. Fogadd el te is neked szóló üzenetül! Miért cipeled tovább bűneid terhét, roskadozva alatta, mikor íme itt van, aki hajlandó átvenni tőled, magára venni, meghalni éretted és helyetted?
I. Móz 21 mondja el Hágár elűzetésének történetét. A pusztában elfogy a vizük. A gyermek sír. Az anyja vele. Egy bokor alá dugja gyermekét, hogy ne lássa, mikor szomjan hal. Ekkor egyszerre angyalszót hall, s mikor a hang felé fordul, meglátja a vizet. Így menekülnek meg mindketten. Elgyötört szegény lélek, ki úgy látod, meg kell halnod bűneidben s veled hal meg az is, akit szeretsz, figyelj fel a szóra, mely ma emberi ajkon keresztül onnan felülről hangzik feléd: Íme az Isten Báránya! Nézz arra, akire mutat Keresztelő János, és megtalálod az életet! Ámen.

Ki vagy?
Igehirdetés vázlat Időpont: 1950. december 24. Karácsony este
Helyszín: Győr – Nádorváros
Alapige: János 1,19-28 Énekek: 151; 460
És ez a János bizonyságtétele, amikor a zsidók papokat és Lévitákat küldöttek Jeruzsálemből, hogy megkérdezzékőt: Kicsoda vagy te?
És megvallá és nem tagadá; és megvallá, hogy: Nem én vagyok a Krisztus.
És kérdezékőt: Micsoda tehát? Illés vagy-é te? És monda: Nem vagyok. A próféta vagy-é te? És ő felele: Nem.
Mondának azért néki: Kicsoda vagy? Hogy megfelelhessünk azoknak, akik minket elküldöttek: Mit mondasz magad felől?
Monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, amint megmondotta Ésaiás próféta.
És a küldöttek a farizeusok közül valók voltak: És megkérdékőt és mondának néki: Miért keresztelsz tehát, ha te nem vagy a Krisztus, sem Illés, sem a próféta?
Felele nékik János, mondván: Én vízzel keresztelek; de köztetek van, akit ti nem ismertek.
Ő az, aki utánam jő, aki előttem lett, akinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíjját megoldjam.
Ezek Béthabarában lettek, a Jordánon túl, ahol János keresztel vala.
Mint gyanútlan járókelőt a hirtelen előlépő őrszem, úgy állít meg minket ma ez az Ige: Állj! Ki vagy ?! Mást várnánk, de ezt kapjuk.
Kétféle feleletet kíván Keresztelő Jánostól ez a kérdés. Felelnie kell arra, hogy ki nem vagyok és arra, hogy ki vagyok. 1. Ki nem vagyok?
Előkelő fővárosi küldöttség igen jó véleményt nyilvánít róla: Krisztus, Illés, a próféta.
Keresztelő János egyszerű és határozott nemmel felel.
Nem akarják elhinni.
Újra meg újra bizonykodnia kell, hogy nem alázatoskodás és alakoskodás, amit mond. És megvallá és nem tagadá és megvallá… Rólunk is van a világnak véleménye. Mit mondunk, ha ez a vélemény túlértékel bennünket?
Őszinte meggyőződés beszél-e belőlünk, vagy belül igazat adunk, csak kívül alázatoskodunk?
Olyan élénken és felháborodottan tiltakozunk a túlértékelés ellen is, mint amikor valami rosszat mondanak felőlünk? Nem vagyok csaló, hazug, parázna, …stb.! 2. Sokkal nehezebb az a kérdés, hogy ki vagyok?
Erre csak az Igéből és az Igével lehet igazi feleletet adni.
Keresztelő János is Ézsaiással felel.
Jakab 1. is az Ige tüköréről beszél, mint ami egyedül mutatja meg a mi igazi ábrázatunkat.
Mit mond rólunk az Ige?
Jel 3,17-18. Laodicea Mit mond rólunk a hitvallás?
II. hitágazat: Elveszett és elkárhozott ember.
Vállalod-e? 3. Nem csak szóval, hanem az élet magatartásával is felelünk erre a kérdésre Keresztelő János keresztelési gyakorlata a gyakorlati felelet arra a kérdésre, hogy ki vagyok és ki nem vagyok.
Más emberhez való viszonyulásunkból ütközik ki az önmagunkról alkotott véleményünk.
A farizeusnak nincs bibliai, tehát isteni látása önmagáról, ezért veti meg a vámszedőt.
Ha bibliai látása volna, akkor tudná, hogy csak az a különbség van közöttük, hogy az egyik megkegyelmezett bűnös, a másik pedig még meg nem kegyelmezett. I. Péter 2,10.
Ez is fordítva, mint gondolja.
A legvilágosabban azon mérhetjük meg önmagunkról alkotott véleményünket, hogy neműzünk-e sérelmi politikát felebarátainkkal szemben.
A keresztyén ember sérthetetlen.
Senki sem lehet róla rosszabb véleménnyel, mint önmaga.
Vállalod-e ezt? Miért van erre az önismeretre szükségünk?
Nem az igazságért, hanem a váltságért.
Csak a kegyelemre szorult ember fogadja el a kegyelmet.
Csak a kegyelemre szorult embernek lehet igazi karácsonyi öröme.
Ez az igazi karácsony előfeltétele.
Ezért van szükségünk karácsony estéje előtt erre a leckére.

Kicsoda vagy te?
Időpont: Advent 4. vasárnapja, 1955. december 18.
Alapige: János 1,19-28.
És ez a János bizonyságtétele, a mikor a zsidók papokat és Lévitákat küldöttek Jeruzsálemből, hogy megkérdezzékőt: Kicsoda vagy te? És megvallá és nem tagadá; és megvallá, hogy: Nem én vagyok a Krisztus. És kérdezékőt: Kicsoda tehát? Illés vagy-é te? És monda: Nem vagyok.
A próféta vagy-é te? És ő felele: Nem. Mondának azért néki: Kicsoda vagy? Hogy megfelelhessünk azoknak, a kik minket elküldöttek: Mit mondasz magad felől? Monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, a mint megmondotta Ésaiás próféta. És a küldöttek a farizeusok közül valók voltak: És megkérdékőt és mondának néki: Miért keresztelsz tehát, ha te nem vagy a Krisztus, sem Illés, sem a próféta? Felele nékik János, mondván: Én vízzel keresztelek; de köztetek van, a kit ti nem ismertek. Ő az, a ki utánam jő, a ki előttem lett, a kinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíjját megoldjam. Ezek Béthabarában lettek, a Jordánon túl, a hol János keresztel vala.
Kicsoda vagy te? Ezt a kérdést szögezik Keresztelő János mellének a felolvasott történetben.
A kérdezőket látszólag a Messiás-kérdés érdekli, a valóságban azonban Keresztelő János személyén túl nem hatol érdeklődési körük. Pedig Keresztelő János nemcsak azt mondja meg nekik, hogy "Nem én vagyok a Krisztus, hanem azt is, hogy köztetek van, akit ti nem ismertek." Ezek után magától értetődnék, hogy a kérdezősködők megrohanják Keresztelő Jánost: Ki hát a Krisztus és hol található?, ők azonban eleresztik a fülük mellett a Krisztusról szóló bizonyságtételt s csak azt faggatják: Kicsoda vagy hát te, ha nem te vagy a Krisztus?
Engedjük, hogy ezen a vasárnapon nekünk is mellünknek szegezze az ige: Kicsoda vagy te?
Ha erre a kérdésre helyes feleletet adunk, megtaláljuk a helyes választ arra a kérdésre is: Kicsoda Krisztus? 1. Kicsoda vagy te? – erre a kérdésre Keresztelő János előbb tagadó feleletet ad. A helyes válaszhoz tudniillik szükséges, hogy tisztába jöjjünk ezzel a kérdéssel is: Kicsoda nem vagyok én?
Azt olvassuk az igében, hogy Keresztelő János "megvallá és nem tagadá, és megvallá, hogy nem én vagyok a Krisztus." /20. v./ Emberileg egyáltalán nem volt könnyű Keresztelő Jánosnak ezt az állhatatos tagadó álláspontot tartani. A történet szerint ugyanis Keresztelő János nagy megtiszteltetésben részesült. Egy küldöttség jött hozzá Jeruzsálemből. A nagytanács küldötte. Papok, léviták, farizeusok. A puszta szőrcsuhás prédikátorára tehát felfigyelt a főváros, sőt a legfőbb hatóság is. De nem azt teszik vele, hogy egyszerűen elküldenek érte egy küldöttet s igazoló jelentésre Jeruzsálembe citálják, hanem ők maguk vállalják magukra a Bethabarába vivő hosszú és fárasztó pusztai utat s úgy kérdezik meg tőle: Kicsoda vagy te?
Nagy megtiszteltetés a küldöttségjárás, de még nagyobb az, ami mögötte van. A nagytanácsot egyáltalán nem izgatta volna Keresztelő János, ha a közvéleményt nem izgatta volna. E mögött a küldöttségjárás mögött tehát a közvélemény nyomása áll. Keresztelő János munkája népmozgalmat váltott ki, tömegeket mozgatott meg. Messze földről nagy tömegben jöttek hallgatni őt. Igehirdetése nyomán Istentől való rettegés támadt a hallgatókban s hatalmas sokaság keresztelkedett meg Istenhez való megtérésének bizonyságául. A közvéleményt komolyan foglalkoztatta az a gondolat, hogy vajon nem Keresztelő János-e a Krisztus. /Luk. 3,15./ Mindehhez hozzájárul még az a szinte erőszakos hízelgés, mellyel szinte szájába adja a küldöttség Keresztelő Jánosnak, hogy vállalja: Én vagyok a Krisztus. Szinte alkudoznak vele, hogy ha nem vállalja azt, hogy ő a Krisztus, legalább annyit vállaljon, hogy ő a Malakiás /4,5-6./ által megjövendölt második Illés, vagy ha ezt sem akarja elismerni, akkor legalább azt ismerje el, hogy ő a Mózes által megjövendölt nagy próféta. /V. Móz. 18,15-18./ Annyira rá akarják tukmálni nagyságának elismerését, hogy keményen, háromszoros tagadással "megvallá és nem tagadá és megvallá" /20. v./ Nem! Nem! Nem! /21. v./ Különösen nehézzé teszi Keresztelő János állásfoglalását az a körülmény, hogy ez a róla alkotott felfogás nemcsak közhiedelem, hanem mindennek ténybeli alapja is van. A Malakiás által megígért Illés és a Mózes által megjövendölt nagy próféta tényleg Krisztus előfutárja. Ő maga is Krisztus előfutárjának tekinti magát s maga Krisztus is ezt mondja róla: "Illés ő, aki eljövendő vala." /Máté 11,10-14./ Keresztelő János azonban nagyon érzékeny lelkiismerettel hallgatja a küldöttség beszédét. Igaz: ő Illés, de nem úgy, mint a küldöttség gondolja. A zsidók szó szerint vették a malakiási próféciát s a tüzes szekéren mennybe ragadott Illés testi visszatérését várták, holott ő Illés lelkével és erejével bír csupán. /Luk. 1,17./ Ezért mer erre a hízelgő kérdésre nemmel felelni. A Mózes által megjövendölt próféta alakjához pedig a zsidó váradalom messiási gondolatot fűzött. Amolyan messiásszerű alak volt ez a titokzatos személy a zsidó gondolkodásban, ezért felelt erre a kérdésre is így Keresztelő János: Nem!
Mi adott neki erőt ehhez a háromszoros nemhez? Bizonnyal az igazsághoz való kényes ragaszkodás is, de bizonnyal az is, hogy tudta, hogy a hízelgő körülményeket a Sátán keze rendezi, a széptevő mondatokat a Kísértő sugallja. Mindig kísértés az, mikor valamilyen helyzet, vagy valakik azt szeretnék bebeszélni nekünk, hogy milyen nagy emberek vagyunk.
Jézus megkísértésekor is ezért hangzik a dicsérő szó: Isten Fia vagy. Élj a hatalmaddal!
Teremts kenyeret s csinálj bűvészmutatványt, melytől eláll az emberek lélegzete! /Máté 4,1- 7./ Ne keress ünnepeltetést! Kerüld a megtisztelő helyzeteket! Menekülj a hízelgő ajkaktól! Kísértés mindez. A Sátán álcázott tőre. Keményen, határozottan mindent túlharsogón kiáltsd felé: Nem! Nem! Nem! 2. A tagadás azonban csak egyik fele Keresztelő János feleletének. Van feleletének igenlő része is. A helyes önismerethez hozzátartozik, hogy nemcsak arra tudok felelni: Kicsoda nem vagyok én, hanem arra is: Kicsoda vagyok én?
A küldöttség unszolására Keresztelő János világosan megmondja: "Én kiáltó szó vagyok a pusztában /23. v./ és én nem vagyok méltó, hogy a Krisztus saruja szíját megoldjam." /27. v./ Krisztus előfutárja és méltatlan rabszolgája vagyok. Rámutat azonban arra is, hogy erre a szolgálatra nem ő maga vállalkozott, nem saját maga kínálta föl magát, hanem ez már régtől fogva benne volt Isten tervében. Már Ézsaiás próféta beszélt erről az útegyengető szolgálatról /23. v./ melyre őt választotta ki Isten kiválasztó kegyelme. Nem azért kapta Istentől ezt a kitüntető megbízást, mintha arra különösen méltó, vagy alkalmas lenne, hiszen őbenne nincsen semmi kiválóság. Ő önmagában nemcsak hírnöknek nem való, de még arra a rabszolga-feladatra is méltatlan, hogy a Krisztus saruja szíját megoldja. Mennyi öntudat és mégis mennyi alázatosság van ebben a bizonyságtételben! Még látszani sem akar annak, ami nem, de egészen lenni akar az, aminek Isten szánta.
Sokszor vagyunk úgy, hogy nem merünk felelni őszintén erre a kérdésre: Kicsoda vagyok én? Visszataszító önteltségnek érezzük a hivatástudatot. Talán még magunk előtt is letagadjuk, de mások előtt mindenesetre gondosan eltitkoljuk. Pedig az igenlő felelettől való húzódozás álszerénység, hálátlanság a munkatársait kiválasztó s a munka elvégzéséhez tálentumokat osztogató Istennel szemben, felelősség alóli kibújni akarás és gyávaság az emberek előtt.
De hát hogyan lehet különbséget tenni a Szentlélek és a Gonosz lélek sugallta gondolat között? Mikor felmerül bennem egy gondolat: Ez vagy te, – honnan tudhatom, hogy a Szentlélek hív-e engem benne Isten munkatársául, vagy pedig a Gonosz lélek akar tőrbe ejteni hízelgésével? A különbség az, hogy a Gonosz lélek a jogaimra, a Szentlélek a kötelességeimre figyelmeztet. A Gonosz lélek arról suttog, hogy mit várhatok a többi embertől, a Szentlélek arra mutat rá, hogy mit van joguk várni tőlem a többi embereknek. A Gonosz lélek a méltatlanságtudatomat hizlalja, a Szentlélek a méltatlanságomról győz meg engem.
Ennek a valóságában látod-e önmagadat s tudsz felelni erre a kérdésre: kicsoda vagyok én? 3. Keresztelő János felelete erre a kérdésre: Kicsoda vagy te? – megmutatja azt is, hogy végeredményben azon fordul meg a dolog: Kicsoda vagyok én a Krisztus számára? Fontos az is, hogy kicsoda vagyok én a tudomány, az irodalom, a művészet számára, mit jelentek a családomnak, a társadalomnak, a hazámnak, az egyházamnak, magamnak élő, másokkal nem törődő, önző ember vagyok-e, vagy közhasznú az életem? De az utolsó napon, mikor minden nyilvánvalóvá válik, kitűnik az is, hogy életem mérlegét az dönti el: ki volt számomra Krisztus és ki voltam én Krisztus számára?
Keresztelő János számára Krisztus igen nagy valaki, ő pedig Krisztushoz képest igen senki és semmi. Krisztus Keresztelő János számára az örök Isten örök Fia. "Ő az, aki utánam jő, aki előttem lett" – mondja Róla. /27. v./ Másnap még azt is hozzáteszi, hogy "az Istennek báránya, aki elveszi a világ bűneit." /29. v./ A megváltott bűnös Megváltója iránti hálájából boldogan vállalná Megváltójáért a legszerényebb tennivalót is. Úgy érzi, hogy Krisztus szolgálatában a legszolgaibb teendő is meg nem érdemelt kitüntetés. Saruoldó rabszolgája is szívesen lenne, de Isten ennél többre méltatta: hírnöke lehet annak, hogy Ő jön s azonnal megérkezik. Lihegve szalad a király hintója előtt s rekedtre kiabálja magát: Utat, utat a Királynak! Jön! Mindjárt itt van!
Mit jelentesz te a Krisztus számára? Amennyit jelent Ő a te számodra, annyit ad visszhangként a te életed is az Ő számára. Mert ez a két kérdés összefügg: Kicsoda vagyok én? és Kicsoda Krisztus? Minél nagyobbra tartom magamat, annál kisebbnek látom Krisztust.
Fordítva is áll. Minél nagyobbnak látom Krisztust, annál kevesebbre tartom magamat én. A nagy embernek kis Krisztusa, a kis embernek nagy Krisztusa van! Keresztelő János ezt a nagy Krisztust hirdeti, a világ Megváltóját. Most nekünk kiáltja: Egyengessétek az Úrnak útját!
Utat, utat a világ Megváltójának, a te Megváltódnak is! Ámen.

Az Ige testté lett János 1,1-14
Karácsony 1. napja 1952. dec. 25.
Egy eseményről sokféle történetet lehet írni. Mindegyik igaz és mégis mindegyik más. A leíró történet részletesen elmondja az eseményeket úgy, ahogy egy szemtanú láthatta. Az oknyomozó történet keresi az esemény okát, célját és hatását, meghúzza belőle a vonásokat a múltba és a jövőbe. A szellemtörténet az esemény belső értelmét keresi, a világtörténelem nagy elvi összefüggései között való helyét. Mindegyik jogosult. A leíró történetírás nagyon érdekes és szemléletes, az oknyomozó rendkívül tanulságos, a szellemtörténet elmélyítő és elindító.
Mindez áll a karácsonyi történetre is. Lukács evangélista leíró történetet ír róla, angyalokkal, pásztorokkal, vendégfogadóval, istálló jászlával. Tegnap este a karácsonyfa alatt bizonnyal sok helyen elolvasták, s elgyönyörködtek szépségében és érdekességében. Máté is ír karácsonyi történetet, őt azonban már inkább az előzmények és a következmények érdeklik. Ábrahámtól Heródesig s Betlehemtől napkeletig terjedő történeti és földrajzi távlatba állítja be Krisztus születését. Azt lehetne mondani, hogy Máté írja meg a karácsony oknyomozó történetét. Mellettük János a felolvasott igében karácsony szellemtörténetét írja meg. A szó szoros értelmében világviszonylatba állítja a karácsonyi történeteket.
Az örökkévalóságtól az örökkévalóságig terjedő távlatban szemléli. Ezért lesz nála a betlehemi jászol üdvtörténeti eseménnyé. Lefejt az eseményről minden történeti sallangot, legyen az akármilyen szép és megható is. Csak a lényeget, az események szellemét nézi s ezt ebben fogalmazza meg: Az Ige testté lett. Ebben a mondatban benne van karácsony minden isteni fájdalma és minden emberi öröme. 1. „Az Ige testté lett” Ebben a mondatban benne van a karácsony minden isteni fájdalma. a) Ember lett. Még pedig nem valami emberfeletti ember. Nem valami nagy uralkodó, mint Nagy Sándor, Caesar, vagy akár Napóleon, nem világhírű bölcs, mint Sokrates vagy - ha úgy tetszik - Salamon király, nem világszépség, mint Adonis, még csak nem is valami híres olimpiai bajnok, hanem csak egy egyszerű, igénytelen falusi ács. Az sem azonnal. Karácsonykor pólyába burkolt kis csecsemő lett az Ige, tehát az Isten. Ha ezt megfontoljuk, akkor bontakozik ki előttünk az, hogy mire gondolhatott Pál akkor, amikor a Filippi-levélben ezt írja: „Önmagát megüresíté, szolgai formát vévén fel, emberekhez hasonlóvá lévén” (2,7 v.). A mindenható Isten tehetetlen, emberekre rászoruló csecsemő lett. A mindenütt jelenlevő a tér szűk korlátai közé szorult, helyhez kötött lett, ami karácsonykor egy egyszerű jászolt jelentett kevés, zizegő szalmával. Az örökkévaló belépett az időbe s ezzel belépett a halál jegyesei közé. Karácsony a test börtönébe zárta be Istent. Íme, a karácsony egyik isteni fájdalma! b) Hústest lett. Jézus Krisztus emberré léte nem valami látszat-emberség volt. Ahogyan Luther mondja a kátéban: A valóságos Isten valóságos emberré lett. Ugyanúgy született s növekedett, dolgozott és elfáradt, éhezett és szomjazott, ébren volt és aludt, örült és szomorkodott, mosolygott és sírt, mint mi emberek. Teste tehát nem valami megdicsőült emberi test volt, hanem hústest, mint a mienk. Ez azt jelenti, hogy ugyanúgy megkísérthető volt, mint mi. Meg is kísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan (Zsid 4,15). Sőt jobban. Senki ember fia ellen nem intézett még a Sátán olyan eszeveszett támadást, mint az Isten Fia ellen. Ennél a pontnál gondoljunk arra, hogy a Teremtő nem kísérthető, csak a teremtmény. A karácsonyi kisdedben tehát az Isten a „nem kísérthetőség állapotából a kísérthetőség állapotába került.” Megüresítette magát s kilépett védett birodalmából e világ fejedelmének területére, céltáblájául a sötétség minden támadásának. Íme, a karácsony isteni fájdalma! c) Bűn lett. Azzal, hogy magára vette a hústestet, azonosította magát a bűnös emberrel. Az, aki bűnt nem ismert, bűnné lett érettünk. Így fejezi ki ezt Pál II. Kor 5,21-ben. Tehát nemcsak a büntetésünket vette magára helyettünk, ő maga azonban ártatlan maradt, hanem - anélkül, hogy őmaga bűnt cselekedett volna - szentségével elítélte az ember bűnét, szeretetével azonban azonosította magát azzal. Így vetődik rá már a karácsonyi jászolbölcsőre a kereszt árnyéka.
Hogy ennek vállalása mit jelentett, arra elég utalnunk a Getsemáné kert nagy lelki tusájára, a véres verítékre, mely végigpergett Krisztus orcáján. Isten, a szent bűnné lett, a Bíró a vádlottak padjára ült. Ezt látja János egy szelídarcú kis baba helyett a betlehemi jászolban. Íme, a karácsony isteni fájdalma! d) Kitaszított lett. János szerint a testté lett Ige sorsa az üldöztetés. Három oldalról fenyegeti az emberré lett Istent, Krisztust ez a fenyegető ellenállás: a sötétség, a világ és az övéi részéről. A sötétség nem fogadta be (5.v.), a világ nem ismerte meg őt (10.v.), az övéi pedig nem fogadták be őt (11.v.). Hogy a sötétség fejedelme ellensége volt, az érthető, hiszen azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. Ezért mozgósította is a Sátán azonnal ellene a hadait. Heródes hadat üzen a kis gyermeknek, s betlehemi kisdedek vére festi pirosra a földet, édesanyák kétségbeesett sikoltása veri fel a kis város csendjét, amelyet megszentelt az ott testté lett Ige. Úgy üldözik, mint valami kártevő dúvadot.
Kevésbé érthető, de még megmagyarázható, hogy a világ nem figyel fel reá.
Augustus császárnak esze ágában sincs, hogy a Megváltó születésére vonatkozó isteni próféciának engedelmes eszköze akkor, mikor a népszámlálási parancsot kiadja. Egy zugolyában született kis gyermek nem világszenzáció. Az azonban már sem nem érthető, sem nem menthető, hogy az övéi sem fogadják be őt. Azon az éjszakán Betlehemben mindenkinek jutott hely, csak a testté lett Igének nem.
Ő otthontalan s hazátalan.
Csodálatos szeretet, mely nem fordul vissza ily fogadtatásra! Nincs helye a házban? Meghúzódik az istállóban. Nincs helye a szívben? Ott marad a küszöbön, mint a gazdájától kivert, de mégis hűséges kutya. Az ajtó előtt van és zörget, várva a bebocsáttatást (Jel 3,20). Íme, a karácsony isteni fájdalma! 2. Ebben azonban már benne ragyog, ha még meg nem becsülten is, a karácsony emberi öröme is: Szeret az Isten! a) A testté lett Ige világosságul jött erre a világra (4,9 v.). Az eltévedt, sötétségben botorkáló embernek, aki közel áll a kétségbeeséshez vagy talán már egészen kétségbeesett, a világosság, még ha csak egy pislákoló kis mécses vagy egy ablakból kiszűrődő fénysugár is, mégis biztatás, reménység, élet. Akinek igazi karácsonya van, az sohasem kerülhet csillagtalan éjbe. Ha Isten minden ajándéka sötétségbe borul is körülötte, ha nem lát semmit sem Isten szeretetéből, akkor is világít neki a karácsonyi gyermekben testté lett Ige: Úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta érette. Íme, a karácsony emberi öröme! b) A testté lett Ige erőül jött erre a világra. „Valakik befogadákőt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek” (12.v.). Nagy öröm a sötétségben a világosság felragyogása, a reménytelenségben a reménység feltámadása, de még sokkal nagyobb öröm örökké bukdácsoló életünk számára az erő az Istenfiúsághoz. Ember, Istennek tékozló fia, kit úgy bánt, hogy elhibáztad életedet, ki minden reggel új nekiszánással indulsz a napnak, hogy ma vigyázni fogsz magadra, este pedig keserves könnyek között siratod megint a bűneidet, ki felkelsz a porból, hova elgáncsolt a Sátán, de röviddel azután újra csak elbuksz, ki nagy fogadkozások sasszárnyain emelkedsz a fellegekbe, hogy azután annál mélyebbre zuhanj, ki utálod magadat s mégis tovább csinálod az utálatos bűnt, ki tudod, hogy mit kellene cselekedned, de nincs erőd annak véghezvitelére, Ember, ki végére jutottál minden maradék erődnek, halld meg a karácsonyi evangéliumot: Akik Krisztust befogadják, azoknakő, a testté lett Ige, az emberré lett Isten hatalmat ad arra, hogy Isten fiaivá legyenek! Hogyan? Ne kérdezd!
Nem magyarázatra van szükséged, hanem arra, hogy próbáld meg. Meg fogod látni, hogy így van, s akkor nem töprengsz többé a mikéntjén a dolgoknak, hanem boldogan fogsz bizonyságot tenni: Íme, a karácsony emberi öröme! c) A testté lett Ige teljes kegyelemmel (14.v.). Régi életünk minden undokságát elfedezi ez a kegyelem, új életünk minden gyarlóságát pedig hordozza. Ez a kegyelem teljes. Nem rész szerint való. Egészen meg tud bocsátani. Semmi neheztelést, vagy rossz emléket nem hordoz utána a szívében, ha megbocsátott. Egészen megbékél. Nyugtalan lelkiismeretű, Isten haragjától félő ember, halld meg a karácsonyi evangéliumot: Krisztusban teljes kegyelem vár rád Istennél! Íme, a karácsony emberi öröme! d) Igaz-e mindez? — kérdezed. Felel az Ige: A testté lett Ige teljes igazsággal! Az első betűtől az utolsóig mind igaz. Számolhatsz vele, építhetsz rá.
Karácsony minden isteni fájdalma a bűnös ember miatt van. Ezért kellett testté lenni az Igének. Karácsony minden emberi örömét csak a bűnös ember tudja felfogni. Jer, üljünk le együtt a bűnösök padjára, s kezdjünk háladalba: „Hozzánk jött a mennyországból Ő, a szent, Ki megment Minden nyavalyánkból.
Isten emberért ember lesz. És íme Az ige Magára testet vesz”. (136. ének 2.v.) Ámen.

Karácsony előtt – karácsony után Időpont: 1956. december 26. Karácsony 2. napja
Helyszín: Győr-Nádorváros Oltári ige: Mikeás 5,1-3 Ének: 134, 144
Ima: Örökkévaló Isten! A karácsonyi hangulatok elmúlnak, mint ahogy elmúltak a szemkápráztató angyali jelenések mikor az angyalok visszamentek az égbe, s a pásztorok ott maradtak a sötétben. Akik azonban nemcsak a karácsony ragyogó hírnökeit látták, hanem magát a megszületett Megváltót is, azoknak múló karácsonyból megmaradt az örökkévaló Ige, az elvehetetlen öröm, a megszűnhetetlen isten-dicséret. Kérünk Urunk, adj nekünk e múló időben ilyen elmúlhatatlan karácsonyt a Te kegyelmed szerint.
Ámen.
Alapige: János 1,1-15
Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága; És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.
Vala egy Istentől küldött ember, kinek neve János. Ez jött tanúbizonyságul, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higyjen ő általa. Nem ő vala a világosság, hanem jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról. Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert. A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt. Valakik pedig befogadákőt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek; Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.
És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett ő róla, és kiáltott, mondván: Ez vala, akiről mondám: Aki utánam jő, előttem lett, mert előbb volt nálamnál.
Többféleképpen lehet egy történetet elbeszélni. Lehet elmondani úgy, hogy szépirodalom lesz belőle, ilyenkor nem maga a história fontos, hanem a reflexió, amit az ember hozzáfűz.
Ez az esztétika olyan, mint a karácsonyfa. Fenyőfa, gyönyörű szépen felékesítve, fenyő, talán szebb, mint amelyik kint van az erdőn, mégis ez az emberi fantázia szüleménye és nem a talajföldből nő így ki. Lehet aranyfüsttel teleszórni így a karácsonyi történetet is. Lehet gyönyörű szép romantikus színeket venni festői palettáról, szép, de benne nem az a lényeg, amit Isten cselekedett karácsonykor, hanem az, amit az ember csinált karácsonyból. Lehet azután elbeszélni egy történetet szárazon, egyszerűen úgy, ahogy a krónikusok elmondják, írják le valamikor a történeteket, minden szépítés nélkül, nagyon tárgyilagosan. Ez a leíró történetírás. Azután lehet egy történetet elmondani úgy is, hogy az oknyomozó történetírás lesz. Ez nem csak magára az eseményre irányítja a figyelmet, hanem megkeresi azokat a szálakat, amelyekből kinő a múltból és amelyekkel majd belenyúlik a jövendőbe. Az ok és okozat szent összefüggésébe állítja be a történetet és így próbálja értelmét adni annak, ami most itt történt.
Azután lehet egy történetet elmondani úgy is, hogy anno azt szokták mondani: szellem történetírás. A szellem történetírás is kiemeli magát az eseményt, de beállítja az egész összefüggésbe, mégpedig nemcsak az ok és okozat, hanem az egész világösszefüggésbe, azokba a szellemi, gazdasági áramlatokba, amelyek elindultak az ismeretlen történeti múltból és hullámzanak még akkor is, amikor közülünk senki sem fog már élni. Ez a szellem történetírás bizonnyal a legmélyebb történetírás, de ez talán legkevésbé népszerű. Ezt a történetírást nem lehet egykettőre felfogni, mint valami csillogó játékot, nem lehet elgyönyörködni benne, mint az ódában, szép lírában vagy egy gyönyörű regényben, de hogy ez a legmélyebb, az nyilvánvaló. Amit most mondottam, az áll a karácsonyi történetre is. Aki veszi magának azt a fáradtságot, hogy a négy evangéliumból elolvassa a karácsonyi történetet, - most nem beszélek arról, hogy hogyan írták le a történelem folyamán a karácsony történetét – akkor rögtön rá fog találni a karácsonyi történetnek különböző típusú leírására. János a felolvasott igében mondja el a karácsony történetét. Felfigyeltél-e arra, hogy egy árva szó sincs benne a betlehemi jászolról, nincsenek benne a betlehemi pásztorok, még a megnyílt égről, az angyalok énekéről is hallgat a szentíró. Hát mi marad akkor a karácsony történetéből, ha ezeket mind kiejtjük a rostán? Akkor látjuk igazán a karácsony lényegét.
János szellem történeti módon írja le és mondja el nekünk a karácsony történetét. Tudom nagyon jól – ismétlem – ez a legkevésbé érdekes, de ez a legmélyebb és aki veszi magának azt a fáradtságot, hogy ebbe a mélységbe Jánossal együtt alászáll, azelőtt úgy megnő a karácsony jelentősége, hogy azzal semmiféle hiteles történeti okmányokkal, emberi szépítő művészettel felékesített karácsony sem tud felérni.
Nagy összefüggésekben állítja be János a karácsonyi történetet. Kezdi a világteremtés előtt és végzi a világ elmúlása után. Ennél szélesebb távlatban nem lehet beállítani a karácsonyi történetet. 1. Arról beszél mi történt karácsony előtt? Ő nem a népszámlálás elrendelésével sem Augustus császár parancsával kezdi, még csak nem is a prófétákról ír, akiken keresztül Isten megjövendölte Jézus születését. Az oltár előtt olvastuk Mikeástól: „De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között; belőled származik nékem, aki uralkodó az Izráelen, akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” János sokkal messzebb megy.
Ott kezdi, hogy „Kezdetben vala az Ige.” Tudjuk, hogy a „kezdetben” egy megfoghatatlan időpont, melyet emberi ésszel kiszámítani és kikövetkeztetni nem lehet, ez az időtlen idő az örökkévalóság, mielőtt az óra elkezdett volna járni ebben a világban. Ott kezdi János és beszél nekünk arról, ki volt Jézus Krisztus karácsony előtt? „Kezdetben vala”, tehát örökkévaló volt, és lett belőle a halálnak és elmúlásnak gyermeke. Az örökkévalóság és halál, ez a két nagy ellentét az, amelyeknek reflektor fényét a karácsonyi jászolbölcsőre ráirányítja. János apostol azt mondja: így néz erre a karácsonyi gyermekre; Az örökkévaló lett itt a halál martaléka. Egy olyan világból jött, amelyben ezer esztendő annyi, mint egy nap s kénytelen volt leélni egy életet, amelynek 33 esztendeje volt csupán. Rendes emberi életkorban is parányi. Akit 33 éves korában eltemetnek, arra azt is mondják, ifjan halt meg, mielőtt átlépett volna az élet kapuján.
És Jézus ezt vállalta, örökkévalóból lett elmúlandó.
János többet is mond: „… és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.” A karácsonyi tehetetlen kisded ott a betlehemi jászolban Isten volt és ember lett. Próbálkoztam, hogy miképpen tudnám magamnak ezt az óriási ellentétet megrajzolni értelmesen, hogy Isten meg az ember. Minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Nem tudtam olyan nagyot mondani vagy gondolni, amihez képest elég nagy lett volna Isten és elég kicsiny lett volna ez ember. Aki ezt az óriási szakadékot nem látja, az nem tudja, kicsoda az Isten és kicsoda az ember. Igaz ugyan, amikor egy kicsiny fűszál végén kis harmatcsepp van, a felkelő nap minden színpompáját ragyogtatja benne, mint tükörben látni a felkelő napot, vérvörös színében, színpompájában az arany felhőkkel, csak maga a nap egésze nem fér bele s kénytelen belealázkodni nagy tömegével a kicsiny vízcseppbe, csak a képe fér bele, a kicsinyített képmása. De a betlehemi kisded nem képe az Istennek, nem valami miniatűr Isten, hanem maga az Isten. Ő üresítette meg magát és alázta bele magát emberi testbe. Örökkévaló volt és ideigvaló lett. Isten volt és ember lett. De János még többet is tud mondani. Azt mondja tovább: „Minden őáltala lett…” János úgy látja, hogy az Ige teremtette a világot és ő karácsonykor Teremtőből teremtménnyé lett.
Megint nem tudom érzékelhetően felfogni mi az az óriási különbség, ami van a Teremtő és a teremtmény között. Azt a képet használom, amit az Írás többször használ, a fazekas képét. Ott ül az iparművész a korong mellett, úr az anyag felett és formálja alkotásait. Ha egyszer felkelne a korong mellől és egy kicsike vázává válnék a polcon a többi között, az nem volna olyan nagy szakadék, mint amilyen szakadék az, hogy a teremtő Isten teremtménnyé, emberré lett karácsonykor.
Még további következménye is van karácsonynak. A világteremtő Jézus Krisztus mindenható volt. A szó szoros értelmében mindenható, Aki ronthatott és teremthetett egyetlen szavával 100 világot és a mindenható Isten lett tehetetlen kisgyermek karácsonykor. Nézd meg a kisgyermeket, lehet-e gyámoltalanabb jószága Istennek, mint a kisgyermek? Minden más, ami születik, születése pillanatában sokkal több életrevalóságot mutat, mint a gyermek.
Az ember, a teremtés koronája a leggyengébb, a legtehetetlenebb a legmásokra szorulóbb. A madár talán valahogyan meg tudna élni, ha magára maradna, a kis csirke tudna talán magának valami ennivalót találni, de a magára hagyott kisgyermek menthetetlenül elpusztul, a halál martalékává válik, mert mások segítsége nélkül nem élhet meg. A mindenható Jézus Krisztus így lett másokra szoruló, tehetetlen kisgyermek.
Még egy további következménye is van a karácsonynak. Isten az, aki a világot teremtette és azt mondotta a világteremtés végén: „… ímé, igen jó.” Valaki, Aki oly bölcs volt, hogy ezt a hatalmas nagy mindenséget a maga összekuszáltságával és mégis rendezettségével, törvényszerűségével úgy teremtette meg, hogy minden igen jó lett, az lett most gyermekké, olyan Valaki, akit tanítani kell, aki az ember örök törvénye szerint úgy tanul meg látni, beszélni, gondolkodni, kenyeret keresni és mindent, ami az élethez hozzátartozik. Én nem tudom, te látod-e ezt úgy, mint János látta? Meg vagyok győződve, hogy én nem értem olyan mélyen, mint amilyen mélyen János látta, mikor leírta. De mégis szeretnék elmondani valamit azzal a Keresztelő Jánossal, aki egyetlen történeti alak, tényező ebben az Igében, tanúbizonyságul, hogy ez az Isten lett karácsonykor emberré. Az Ige lett testté, „Isten vala az Ige” és megalázta magát az Isten, belealázta magát egy tehetetlen, síró, másokra szoruló kicsiny gyermeknek testébe. Csak így látja meg az ember karácsony igazi nagyságát, e nélkül a látás nélkül csupán romantika, szép legenda és drága mese az egész karácsony. 2. János azonban nemcsak arról beszél, hogy mi volt karácsony előtt, szól arról is, mi történt karácsony után. „Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de sötétség nem fogadta be azt. Vala egy Istentől küldött ember kinek neve János. És jött tanúbizonyságul, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen ő általa. Nem ő vala a világosság, hanem jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról. Az igazi világosság eljött már a világba, amely megvilágosít minden embert. A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az övéi közé jött és az övéi nem fogadták be őt...” Az is nagy dolog lett volna, hogy az így megalázkodó, a magát emberré megüresítő Istent diadalkapuval és hallelujával várta volna az ember. De az övéi közé jött és az övéi számára idegen volt. Nem fogadták be őt, nem hittek neki. És ez nemcsak egyszer történt, karácsonykor. A betlehemi történet csak szomorú jelkép. Szomorú jelképe annak, ami Jézus egész életében valósággá válik. A valóság azt volt, hogy Betlehemben mindenki számára volt hely, csak Jézus Krisztus számára nem volt. A legutolsó vándor is megtalálta övéit, a maga rokonait, hiszen akkor Betlehemben mindenki atyafi volt. A parancs szerint Dávid házának kellett gyülekezni Dávid városában. Mindenki megtalálta atyafiságát, atyafiság nélkül csak a földre szállt Isten zarándokolt fáradtan, megterhelten édesanyja szíve alatt, kivert kutyaként a betlehemi éjszakában. Az, aki ezt nem látja, azt a rettentő sötétséget, mely Betlehem városát körülveszi és amely az embervilágon uralkodik, az nem látja mit csinált karácsonykor az Isten és mit csinált karácsonnyal az ember. Mindez azonban csak kezdet volt. A többi is így ment tovább a földre szállt Istennel.
Sorsa bujdosás, hitetlenség, kételkedés, kigúnyoló csúfolódás volt. A rókáknak barlangjuk volt, az égi madaraknak fészkük, csak az ember Fiának fejét nem volt hová lehajtania.
Országából kiüldözik, mikor Heródes halála után visszajön, ellenség kíséri úgy, mint embert kíséri árnyéka. Szavát félre magyarázzák, értelméből kicsavarják, hurkot, tőrt fonnak belőle, hogy elejtsék, eltegyék láb alól. Nem tudom elmondani nektek micsoda rettentő ez a visszautasítás, a sötétség, a kemény szívűség, mellyel az ember a földre szállt Istent fogadta.
Nagypénteken már csak a pecsétet ütötte rá, mikor megölte a földre szállt Istent. Oh testvérem, Jézus sokszor gondolhatott arra, hogy vajon érdemes volt e neki földre szállni, érdemes volt-e azt a nagy áldozatot meghozni? Én lehajtom fejemet és nem tudok néki, de nektek sem mást mondani, csak azt, hogy szégyenlem magamat, hogy sokszor és rólam is azt kellett gondolnia: ezért az emberért nem volt érdemes megüresíteni magamat és földre szállni. Ezért az emberért nem volt érdemes felmagasztaltatnom a bitófára, nem volt érdemes egy csepp véremet sem hullatni. Szeretném, ha karácsony másodnapján valamit ebből megéreznél. Ez az egyetemes bűn, mellyel az ember szembefordul a földre szállott Istennel, nem akar hinni benne, nem akarja befogadni, ez az én bűnöm és a te bűnöd, ez a karácsony örök sötét fellege, a karácsony rettentő rothadása, amelyet nem lehet eltusolni sem karácsonyfával, sem éjféli misével, sem ajándékkal, vagy aranyfüsttel, semmivel ezen a világon, mert erre nincsen semmi mentség. Ő az övé közé jött és az övé nem fogadták be őt. Még pár verse van az igének, melyben arról beszél János, mi történik karácsony után. Oh, áldassék az Isten, hogy vannak kivételek, hogy az egyetemes emberi visszautasítás, amelyben Isten földre szállt kegyelme részesült, az nincs kivétel nélkül. Ahogyan vannak karácsonyban Betlehemben pásztorok, napkeleti bölcsek és a névtelen ember, aki a barlang istállóját átengedte Józsefnek és Máriának, úgy vannak most is olyanok, akik befogadják a földre szállt Istent. Nem sokan, kevesen vannak, de Isten népe mindig kicsiny nyáj. Az ember szíve összeszorul arra a gondolatra, hogy a széles úton a kárhozatba sokan mennek, a keskeny úton pedig kevesen járnak. De vannak kivételek és ezeknek a kivételeknek karácsony után is van karácsonyuk. Ezek a kivételek, akik hisznekő benne. Tudod mit kapnak ezek? Hatalmat.
Hatalmat ad nekik Isten. Testvérem, tudod-e, hogy erre van nekünk szükségünk? Mi nagyon jól tudjuk, hogy mit kellene nekünk cselekednünk, csak erőnk nincsen hozzá. Jól tudjuk, hogy milyen csalfa, hogyan csábít ez a világ, csak nem tudunk ellenállni neki. Világosan látjuk, hogy az ördög milyen ravaszul fon körénk hurkot, vet tőröket, hogyan akar Istentől eltávolítani, botrányos életbe belesodorni, látjuk azt, csak erőnk nincsen hozzá, hogy ellenálljunk neki. Tudjuk jól, hogy szeretni kellene mindenkit, az ellenségünket is, csak erőnk nincsen hozzá, hogy indulatunkon, szenvedélyünkön tudjunk uralkodni. És nézd erőtlen testvérem, ki szenvedsz ökölbe szorult kézzel, aki próbálsz újra és újra nagyokat akarni, könnyekkel öntözöd terveid romjait, nézd, hatalmat ad azoknak, akiknek van bátorságuk az Istennel szembeszálló tömegből kiválni, az elutasító magatartással szembehelyezkedni, és Jánossal együtt azt mondani: én hiszem, hogy a földre szállt Isten Jézus Krisztus. Hatalmat ad nekünk és azt ígéri, Isten Fiává leszünk. Isten fiai vagyunk mi így is úgy is, mégsem vagyunk Isten fiai. A tékozló fiú fia volt atyjának, de mikor elment a bűn útján, mégis azt mondta rá atyja, elveszett és meghalt. Az idősebb testvér is fia volt atyjának, mégis olyan messze volt tőle, mint napkelet napnyugattól. Nyilvánvaló dolog, mikor ez az Ige ezt mondja, akkor nem egy jogviszonyt, szülői vagy gyermeki, hanem lelki viszonyt akar megállapítani. Azt akarja vele mondani, hogy úgy leszünk fiává Istennek, mint ahogy fiává lett az atyának a tékozló fiú, mikor újra hazatért, mert akkor lett igazán gyermeke, mikor megtért bűnös útjáról, attól a pillanattól mennyország volt számára az atyai hajlék, boldog volt, ha szolgálhatott atyjának, szíve mélységéből meg volt győződve arról, hogy ezen a világon nincs jobb és nincs szebb élet, mint engedelmeskedni az édes atyának. Oh nem látod, micsoda bukdácsoló fiai vagyunk az Atyának? Egyszer tékozló fiak vagyunk, máskor fiai vagyunk. Hányszor indulunk útra s megint újra visszatérünk. Hányszor szökünk el tőle. Olyan szomorú, hogy a tékozló fiú története nem egyszer történik meg életünkben. A példázatban csak egyszer történt meg, de nálunk újra meg újra megismétlődik az elképzelhetetlen, a lehetetlen válik lehetővé életünkben, hogy a kegyelmet kapott, kinek bűne megbocsáttatott, kit irgalommal magához fogadott az Atya, helyreállító kegyelmével asztalához, saját jobbjára ültetett, az szembefordul atyjával, elmenjen újra tőle és ismét visszatérjen hozzá. Nézd testvérem, akinek igazán van karácsonya, az így látja mit történt karácsony előtt és karácsonykor, hogy egy kicsiny gyermek felmagasztosult földre szállt Istenné, - annak életében valóra válik ez az ígéret: „Valakik pedig befogadjákőt, hatalmad ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek.” – hogy legyenek Isten fiai és lakozzanak az Istennel. Aki ezt meglátta karácsonykor, az nem hagyja Istent a templomban, hanem együtt megy vele haza és lakozni fog vele templomban és otthon egyaránt. Oh, testvéreim, az én szívem ujjong, mikor János evangéliumából elolvasom a karácsonyi történetet és úgy szeretnék valamit ebből a hatalmas ujjongásból, ugyanakkor a belső megszégyenülésből nektek átadni, hogy boruljunk le együtt a bölcső előtt, magasztaljuk Istent, aki földre szállt, aki megalázta magát énérettem és éretted. És szégyeljük magunkat minden ember helyett azért, hogy Istennek ezt a nagy alászállását, megüresítését mi ellenkezéssel fogadjuk, s mikor ő lemond gazdagságról azért, hogy szegénysége által meggazdagodjunk, akkor ráütünk arra a kézre, mely drága ajándékul önmagát kínálja nékünk.
Azután csillogjon fel tekintetünk, hogy karácsony után nemcsak az lehet, hogy a karácsonyfáról lehullnak a tűlevelek, elfogynak a szaloncukrok, lommá, szemétté válik a karácsonyfa, lekopik aranyfüstje, elszáll felőle minden illúziónk, s jönnek újra a szürke hétköznapok, hanem jöhet utána az istenfiúvá létel és lakozás az Istennel. Oh, vajon ez a mi karácsonyi ünnepünk, ez a mai mostani istentiszteletünk milyen adalékot szolgáltat János apostolnak karácsonyi szellemtörténeti írásához?
Ámen.
Ima: Örökkévaló Isten, szerető mennyei Atyánk! Dadogva tudunk csak imádni Téged, mert nincs szó, amely elég lenne ahhoz, hogy Téged magasztaljunk azért, amit velünk karácsonykor cselekedtél. Hiába szedjük össze a legszebb szavait a világnak, a legszebb mondatait is, szürke, semmi hétköznapi prózává lenne ahhoz képest, amit Te érettünk cselekedtél. Köszönjük Neked Istenünk, hogy alászálltál erre a földre, Istenből emberré, örökkévalóból mulandó, gazdagból szegénnyé, szentből bűnössé lettél én érettem és én helyettem. Bocsásd meg nekünk, hogy mi ezt olyan sokszor semmibe vettük, magától értetődőnek tekintettük vagy észre sem vettük. Bocsásd meg, hogy jöttél és nem fogadtunk be Téged, hitet kerestél és vártál és nem hittünk Benned, hatalmat kínáltál az élethez és mi a magunk erejében, magunk jóságában bíztunk. Hazahívtál atyai gyermeknek az atyai házba, mi pedig elmentünk az atyai hajlékból azt gondolván, csak az az igazi élet, melyet Tőled távol töltünk. Könyörgünk, bocsásd meg nékünk és adj igazi karácsonyt, áldd meg mindazokat, akiktől elvette az élet azt, amit karácsonykor csak az ember adott az ünnepen, akik szívét fájdalom tölti el. Könyörgünk Neked a szétszakított magyar családokért, itthon maradottakért, távollévőkért, hadd lássák meg együtt, hogy a legnagyobb karácsonyi ajándék nem az, akit én szeretek, hanem az, aki engem szeret, az én Uram és én Istenem. Könyörgünk azokért, akik nélkülözések között kénytelenek tölteni ezeket az ünnepeket.
Akiknek asztaláról megfogyatkozott a kenyér, akiknek szobájában nincsen meleg, rommá lett otthonuk. Te tudod milyen sokan vannak, akiknek könnyfátyolos a szeme, pedig csak az múlt el tőlük, amit ember teremtett. Könyörgünk légy irgalmas Anyaszentegyházunkhoz, tudja igazán hirdetni az örök karácsonyi evangéliumot, tudja szemét megnyitni annak meglátására, amit János megmutatott. Áldd meg gyülekezetünket, áldd meg szegény hazánkat, hogy legyen békesség ezen a földön és békesség az emberek között is. Hallgasd meg Urunk könyörgésünket és légy irgalmas hozzánk karácsonykor kijelentett szent kegyelmed szerint.
Ámen. *** Úrvacsora: Az ősegyházban karácsony második ünnepének külön tartalma volt. Nemcsak függeléke volt a karácsonyi történetnek, hanem István napja, az első vértanúnak ünnepe az ősegyházban.
Mikor mi erre az első vértanúra gondolunk, az Isten iránt való szeretetnek olyan mértéke alá állunk, amely kell, hogy megalázzon minket, mert István hűséges volt mindhalálig, mi pedig bizony vérig nem állunk ellen. Milyen messze van minden hűségünk, Isten iránt való szeretetünk ettől a szenvedő hűségtől, életfeláldozástól, amellyel István egy ellenséges világgal szemben égre emelt tekintettel mert bizonyságot tenni arról, hogy karácsonykor született Jézus Krisztus, aki az ég s föld bírája s az Atyának jobbján ül. Ez alá a mérték alá alázkodjunk, mert aki hív volt hozzánk mindhalálig, meghalt értünk, annak joga van elvárni övéitől azt, hogy vértanúhalálig hűségesek legyünk hozzá. Ima: Én nyomorult, bűnös ember vallom Neked, szent és igaz Isten, hogy nem szerettelek Téged mindenek felett, sem pedig felebarátomat, mint magamat. Szavammal, gondolatommal, cselekedetemmel sokszor, sokféleképpen vétkeztem. Tudom, ezzel kárhozatot érdemeltem.
Isten légy irgalmas. Bűnbocsánatot ígértél kegyelemből, ebben bizakodom én is, kérlek adj nekem bűnbocsánatot szent neved dicsőségéért.
Ámen.
Úrvacsora utáni ima: Áldjad én lelkem az Urat és egész bensőm az Ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. Áldjátok az Urat minden ő teremtményei, az ő uralkodásának minden helyén! Áldjad én lelkem az Urat! Oh kérlek téged Uram, Jézus Krisztusom, minden kívánságom, vágyam benne van ebben az egyetlen mondatban: Születésed ünnepe legyen az én újjászületésem ünnepe a te ingyen való kegyelmedből nagy neved dicsőségére.
Ámen.

Keresztyének egysége Időpont: 1961. január 22, este. Az Ökumenikus Imahét kezd ő igehirdetése.
Helyszín: Gy őr - Öregtemplom
Alapige: Jn 1,1–6 Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága; És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. Vala egy Istentől küldött ember, kinek neve János. Ez jött tanúbizonyságul, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higyjen ő általa.
Ima: Urunk! Két kéréssel járulunk most hozzád. Azt kérjük, taníts meg minket imádkozni, és taníts meg minket szeretni, mert mi egyiket sem tudjuk. Imádságokat tudunk mondani, néha megpróbálunk imádkozni is, szent törekvésünk az, hogy lélekben és imádságban imádjunk téged, és mégis milyen botorkálók a mi imádságaink! Kérésünk milyen sokszor kimondhatatlanul balgatag, ahogy mondjuk, sokszor annyi a követelés benne, annyira hiányzik a te szent Fiad érdemére való támaszkodásunk. Urunk, kérünk téged, mikor ezen a világon e héten leborulunk előtted az egyetemes imahéten, te magad taníts meg imádkozni.
Kérünk, taníts meg minket szeretni is, mert ezt sem tudunk magunktól. Szeretetünket úgy megfert őzi önzésünk, hogy még a legönzetlenebbnek látszó szeretet mögött is saját érdekeink húzódnak meg. Olyan kevés szeretetünkben a cselekedet, olyan sok az üres és tartalom nélküli áldozathozatal. Urunk, kérünk, taníts meg minket úgy imádkozni, ahogyan a te egyszülött szent Fiad tanított imádkozni azért is, hogy mi tudjuk szeretni egymást. Ámen. A mai nappal elkezdődött hazánkban az egyetemes, mégpedig az úgynevezett ökumenikus imahét. Ebben az esztendőben a körül a téma körül csoportosul, amelyet az Egyházak Világtanácsa az ez évi újdelhi ökumenikus nagy világgyűlés témájául tűzött ki. Ennek címe így hangzik: Jézus Krisztus a világ világossága. A főtéma altémái: az egyház bizonyságtétele, – szolgálata, – egysége. Ezért szól a mai napra, az egyetemes imahét első estéjére kirendelt ige is arról, hogy Jézus Krisztus a világ világossága.
Mai esténk témája, imádságunk tárgya: Imádkozzunk minden keresztyének egységéért.
Mikor ez előtt a két tény előtt megállunk, látjuk, hogy nem is olyan egyszerű és könnyű az ige és a téma egymáshoz való kapcsolatát megtalálni. A mai estén tehát a keresztyének egységéről kell szólni, az ige azonban Jézus Krisztusról szól, a világ világosságáról. Hogyan és miképpen kapcsolódik ez a kett ő egymáshoz?
Az ige nehéz titkokkal foglalkozik. Csak megemlítem a kérdéseket. Foglalkozik az apostol azzal a kérdéssel, hogy a teremtés előtt mi, illetve ki volt ezen a világon. „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.” Ez az úgynevezett preegzisztenciának, a teremtés előtti létnek nagy kérdése. Foglalkozik a teremtés tényével, s nagyon érdekesen mutat rá arra, hogy az Atya, a Fiú az Ige által teremtette meg ezt a világot „Ez kezdetben az Istennél vala”. 2. vers.
Foglalkozik ez az ige a világ nagy tragédiájának kérdésével is. A világ nagy tragédiáját abban látja János apostol, hogy eljött a világosság erre a világra és ennek a világnak nem kellett a világosság. Nem fogadta be azt. „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.”
Foglalkozik ez az ige a világ nagy tragédiájának megoldásával is. „Vala egy Istentől küldött ember, kinek neve János. Ez jött tanúbizonyságul, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen őbenne.” (5,6.) A világ problémájának nincs más megoldása, csak az ingyen való kegyelem, melyben kegyelmet kapunk kegyelemért.
Beszél ez az ige ennek a világnak, benne Isten népének jövend őjéről, az Isten-fiúságról, amikor azok, akik befogadják a világ világosságát, hatalmat kapnak arra, hogy Isten fiaivá legyenek, akik az ő nevében hisznek. „Valaki pedig befogadja őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek.”
Ha semmi mást nem veszünk is elő ebből a igéből, akkor is ezek a nehéz kérdések megmutatják, hogy az egész szakasznak alapgondolata az, hogy Krisztus derít fényt, mint a világ világossága minden nehéz kérdésre. János apostol úgy látja, hogy nincs ennek a világnak olyan nehéz kérdése, mely Krisztus világosságában fényt ne kaphatna, s megoldást ne találhatna.
János apostol ezeket a kérdéseket nemcsak felveti, hanem meg is feleli. Itt kapunk valami kapcsolatot mai esténk tárgyával.
A keresztyénség egysége szintén nagyon súlyos és nehéz, sokszor megoldhatatlannak látszó kérdés. Vigyük azért oda ezt a kérdést is Jézus Krisztus világosságába, s ne saját eszünk, értelmünk, gyakorlati tapasztalataink, érdekeink szempontjából kíséreljük meg a problémára feleletet kapni, hanem nézzük meg, hogy a világ világossága milyen fényt vet erre a kérdésre.
I. Jézus fájdalma a keresztyén egység hiánya miatt.
Rögtön meglátunk pár értékes szempontot. Ennek az igének fényében a keresztyén egységnek hiányát úgy kell meglátnunk, mint Jézus Krisztus kimondhatatlan fájdalmát. Az igeszakasz eleje tele van Jézus fájdalmával. Mi nagyon hamar elfelejtjük, ha tudomásul is vesszük, ha fáj is talán nekünk, hogy a keresztyének szétszakadozottságban élnek. Valahogyan megszokjuk, hogy egyes felekezetek, egyházak farkasszemet néznek egymással, hadjáratot indítanak, folytatnak egymás ellen, hidegháborúban üldözi egyik a másikat. Könnyen túltesszük ezen magunkat, mondván: nem a szíven, hanem a józan emberi értelmen keresztül kell azt nézni, hiszen olyan adottságok ezek, amiken mi úgysem tudunk változtatni. Törődjünk bele abba, hogy Isten népe szétszórt nyáj, különböző karámokban, aklokban élnek e világon.
Jézus Krisztus fájdalmát úgy fogalmazza meg ez a szakasz: ennek a világnak nem kellett a világ világossága!
Jézus Krisztus számára a keresztyénség egységének hiánya: 1. Az elrontott munkának fájdalma.
Fáj az embernek, ha maga rontja el munkáját, ha valami nem sikerül. Valamit szeretne nagyon szépre megcsinálni, selejtmentesen elkészíteni, szeretne vele örömöt szerezni valakinek, és nem sikerül. Valami olyan belső lelki zavar jelentkezik, vagy külső körülmények zavarják az alkotást, s a műből selejt születik, nem pedig műalkotás.
E fejezetben János beszél arról, hogy Jézus Krisztus az Ige, kezdetben az Istennél volt, minden őáltala lett, nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ennek az igének történeti értékeléséhez hozzá kell még venni 1Móz 1 elejét, a teremtés történetét. Arról van ott szó, hogy mielőtt ez a világ a maga valóságában megformáltatott volna, káosz, zűrzavar, kuszaság volt, s ebben a káoszban Jézus Krisztus teremtett rendet. Nemcsak az úgynevezett halott, anyagi világban, hanem az emberen kívüli életvilágban is, s őt magának az embernek világában is.
Hozzá kell vennünk azonban nemcsak a teremtés történetét, hanem még a váltság munkáját is. Az ember bűne káosszá tette Isten és ember, az ember és ember között való viszonyt is, s ebben a rettent ő káoszban, melyben szenvedett ember és világ, mégis Krisztus megint rendet teremtett a golgotai váltsághalálával. Mit jelent hát a keresztyén egység hiánya? Az ember belerúgott Jézus Krisztus rendet teremt ő munkájába. Mikor Jézus a káoszból rendet teremtett, az ember a Jézus Krisztus által teremtett rendből káoszt csinált újra. Mikor Jézus Krisztus erre fájdalommal gondol, akkor nem az Istentől elpártolt világnak népére gondol elsősorban, hanem az ő népére, az ő nevéről nevezett tanítványai seregére. Joggal elvárhatná tőlük, hogy az ő rendet teremt ő munkáját megbecsüljék, megőrizzék és tovább folytassák, ehelyett a keresztyének kerítéseket húznak, lövészárkokat ásnak maguk körül, s ez Jézus Krisztus számára az elromlott munka fájdalmát jelenti. 2. A hiába ontott vér fájdalma.
Beszél ez az ige a Jézus Krisztustól kapott világosság fényében arról, hogy a keresztyén egységnek hiánya a hiába ontott vérnek fájdalma is. Említettem, hogy Jézus Krisztus nemcsak munkáját adta bele abba, hogy rend legyen a világon, hanem vérét is ontotta érte. Ismerjük a régi balladát Kőműves Kelemenről. Épülne a vár, amit fel kellene építeni, de amit nappal dolgos kezek építenek, gonosz kezek éjjel elhordják. Nincs más megoldás, mint az, hogy valakinek, akit nagyon szeret a kőműves, annak vérét kell belekeverni a malterba. Ez lesz benne az összeköt ő erő, mely megakadályozza a gonosz kezek rombolását. Megrendít ő a ballada. A golgotai váltság még megrendít őbb. Kőműves Kelemen balladája itt nem válik be. A vér nem tudja összekötni az omladozó falakat. A balladában a vérontás nem volt hiábavaló, de a keresztyénségnek nem volt elég Jézus fájdalmas arcának szomorú tekintete elrontott munkája felett, hogy értünk kiontott vére sem volt elég ahhoz, hogy együtt tudjon maradni, hanem mindezek dacára is széthullott. Amit szorgos, imádkozó kezek, őérette lobogó szívek és lelkek nappal építettek Jézus Krisztus templomának, az egyháznak megépítésére, azt gonosz kezek mindig széjjelhordták lelki vagy fizikai sötétség leple alatt, ezért lett rom, nem pedig templom a keresztyén egység. Senki ne csodálkozzék azon, hogy Jézus Krisztus számára ez kimondhatatlanul nagy fájdalom. 3. A hiába mondott imádság fájdalma.
Jézus Krisztus számára nagy fájdalom a keresztyén egység hiánya azért is, mert ebben benne van a hiába mondott imádság fájdalma is. Ha semmi más, János evangélista 17. fejezetével megmutatta, hogy Jézus Krisztus számára milyen szívügy övéinek egysége. főpapi imádsága utolsó nagy imádsága volt. Imádkozott ő még azután is, voltak tusakodásai az Atya akaratával azután is, még a kereszten is imádkozik nemcsak magáért, hanem kínzóiért, elítélőiért is, de utolsó nagy imádsága mégis az volt, amit János evangélista 17. fejezetében örökített meg. Ebben újra és újra visszatér az a könyörgés: Atyám, cselekedd meg, hogy enyéim egyek legyenek, mint ahogyan te és én egyek vagyunk. Most gondold meg, testvérem, mit jelentett ennek az imádkozó Jézus Krisztusnak látni azt, hogy nincs keresztyén egység. Látni azt a nyelvöltögető, egymás ellen bujtogató lelkületet, mely a keresztyéneket egymástól elválasztja. Látni a szeretetlen ítélgetés lelkét, mely mindenféle együttműködést lehetetlenné tesz. Az egymás ellen való gerillaháborúk minden gyalázatát, nyomorúságát és gyötrelmét.
Jézus Krisztus abban a meggyőződésben van, mikor imádkozik, hogy az Atya nemcsak az ő kérését teljesíti, hanem mindazokét is, akik majd az ő nevében fognak imádkozni az Atyához.
Jézus itt szembekerül azzal a szomorú ténnyel, hogy egy imádsága hiába szállt az Atyához.
Külön fájdalma pedig az, hogy éppen az övéi teszik lehetetlenné azt, hogy az Atya teljesítse Fiának kérését, s ezért a keresztyén egység széjjelhull.
II. Mit cselekedjünk?
Természetes, hogy a hiányérzetből felfakad a kérdés: mit cselekedjünk? Ha e kérdésre feleletet akarunk kapni, megint a Krisztustól kapott világossággal le kell előbb hántani gondolatainkból mindazt, ami nem a keresztyén egység tartozéka, vagy ami nem a mi dolgunk, amit nem tudunk megoldani, amit nem tudunk megcselekedni. Világosan meg kell látnunk: 1. a keresztyén egység nem szervezeti egység.
Így próbálja megoldani a kérdést a római katolikus egyház. Hol szép szóval, csalogató ígéretekkel, hol fenyegetésekkel, kemény inkvizícióval próbálta a történelem folyamán újra meg újra, hogy az úgynevezett Rómától elszakadt eretnekeket s felekezeteket magához csalogassa, keblére ölelje azzal a gondolattal, hogy ezzel Jézus Krisztus főpapi imádságát teljesíti, és a keresztyén egységet szolgálja.
Nem lehet meg nem látni, ha Jézus világosságának fényében vizsgáljuk a kérdést, azt, hogy mikor János apostol 10. fejezetében Jézus Krisztus erről a kérdésről beszél, s világosan megmondja, hogy nem az a baj, hogy sok akol van, a sok akolban egymástól elválasztva élnek az ő juhai, hanem az a baj, hogy nincs egy nyáj, és nincs egy Pásztor. A keresztyén egység tehát az akol egysége. Mikor Jézus Krisztus a keresztyén egységre gondol, elsősorban nem szervezeti egységet akar. Létrejöhet szervezeti egység is, de csak a belső egység gyümölcseképpen. Szervezeti egység igazi belső egység nélkül semmit sem ér.
Jézus Krisztus világosan megmondja azt is: 2. a keresztyén egység nem típusazonosság.
Ez még mélyebbre visz bennünket. A szervezeti azonosság mellett is minden egyes egyházban – nemcsak a jobban atomizálódott protestantizmusban, hanem a jobban szervezett katolicizmusban is különböző keresztyén típusok vannak. Vannak olyanok, akik a szív- keresztyének, vannak, akiknél a fej, értelem uralkodik, s vannak, akiknél a gyakorlati megvalósítás útjára vezet. E különböző típusok nem mindig tudják megérteni egymást. Ebből feszültségek támadnak. Ha azt a kérdést az 1Kor levél fényében nézzük, (12. fejezet) ahol arról van szó, hogy egy a Lélek, de különböző lelki ajándékok adattak az embereknek, akkor egyszerre világosan meglátjuk, hogy minden hadseregnek van uniformisa, csak Krisztus hadseregének nincs.
Ő nem az egyformaságot akarja, hanem az egylelkűséget, az egy Lélek által itattatottak egységét. A különböző ajándékok azután különböző gyümölcsökben jelentkeznek az életük fáján. Nem szabad a keresztyén egységet úgy elképzelni, hogy keresztyén egység csak akkor lesz a világon, ha mindenki olyan keresztyén lesz, mint én.
Azt is meg kell látni Krisztus világosságában s ez még súlyosabb: 3. a keresztyén egység nem tanazonosság.
Az ember azt gondolná, hogy ez már mégis olyan valami, ami az egység feltétlen feltétele.
Nekünk egyformán kell látni, tanítani, különben nem lehetünk egységben egymással. Ez a kérdés szorosan összefügg az igazság kérdésével. Azt mondja a mi Urunk: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot.”
Ő azt akarja, és gyakorolja saját életében is, hogy elemi életszükséglet legyen az ember számára az igazság keresése és megtalálása, a megtalált igazsághoz való feltétlen ragaszkodás még életének kockáztatása árán is.
Ez mind igaz. Nem becsületes keresztyén az, aki egy felismert igazságra nem tudja rátenni életét, felekezeti hovatartozandóságát. Két dolgot azonban nem szabad elfelejteni. Az egyik az: csak rész szerint van bennünk az igazság, tehát nem a teljes igazság a mienk. Nem lehet egyetlenegy embernek sem azt mondani: az, amit én képviselek, az az igazság. Nem szabad megtagadnom a másik embertől sem azt, hogy az is keresi, próbálja megtalálni az igazságot.
A másik pedig János első levele 4. fejezetében található. Azt mondja: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-e, mert sok hamis próféta jött ki a világból. Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van.” Itt az igazság nagy kérdését feszegeti János apostol. Senkitől a keresztyének közül nem akarja elvitatni a lelkek megítélésének jogát, azt, hogy különbséget tudjon tenni próféta és próféta, tanító és tanító között! Ez igaz, ez nekem testvérem, ez nem igaz, ez tévtanító. Csak figyeld meg, milyen kevés ez az igazság, amelyben azonosságot követel az apostol. Amely ember Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van, az Isten gyermeke, és ha ő jó Isten gyermekének, akkor jó kell, hogy legyen nekem is testvéremnek.
Az őskeresztyéneknek volt egy jelképük. Valamikor, amikor még üldöztékőket s titokban kellett tartani meggyőződésüket, ha valakiről meg akarták tudni, keresztyén ember-e, vajon Krisztus népéhez tartozik-e, akkor a porba lerajzoltak egy halat. Ha arra a másik felfigyelt, kezet nyújtott, akkor keblére ölelte, megcsókolta, mert tudta, hogy testvér. Ha a másik ember úgy nézett erre a halra, mint játékra, világos volt, hogy nem Krisztus népéhez tartozott. A hal görögül azt jelentette: ichtys. Ennek a szónak kezd őbetűiből alkották az első és legrövidebb hitvallást görögül. Ez magyarul azt jelentette: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Aki ezt vallja, az Istentől van, Isten gyermeke, nekem testvérem.
Ebben az egyben kell nekünk egységre jutni, a többi mind csak rész szerint való, s a többit mind ráhagyhatod az emberekre, a maguk látására, rész szerint való ismeretükre.
Vajon nem vádol-e bennünket abban a tekintetben az, hogy sok-sok részletkérdésen nyargalunk, mikor az igazságot keressük? Ez mind azt mutatja, hogy a magunk igazát keressük ahelyett, hogy az igazságot, az üdvdönt ő kérdésekben való megegyezést keresnénk. 4. A szeretetközösség.
Az, amit a keresztyén egységben keresnünk lehet, és keresnünk kell: a szeretetközösség.
A szeretet és igazság között sokszor van feszültség. Jézus Krisztus azt akarja, hogy övéi tudják az igazságot s egymást szeretni. Ehhez mindenekelőtt az kell, hogy szakítsunk minden ítélkező magatartással. Ha valaki ebben az egyben, az üdvdönt ő kérdésben nem ért velünk egyet, akkor sem a vitatkozás feladatunk, hanem a bizonyságtétel arról, hogy én hogy látom a kérdést, nekem kicsoda Jézus Krisztus, a többit rá kell bízni a Szentlélek Úristenre, ő fog majd vitába szállni a másikkal. Ha a bizonyságtételben az ítélkezés lelke szólal meg, az mindig elválaszt, a szeretet lelke mindig összekötöz.
Mit vár tőlünk a mi Urunk Jézus Krisztusunk? Addig, míg minden kerítés keresztyén és keresztyén ember között le nem omlik egyszer, és nem rész szerint lesz bennünk az ismeret, hanem mindnyájan színről színre láthatunk, addig is tudjuk ítélkezés lelke nélkül kezünket a kerítésen keresztül átnyújtani a szomszédnak, tudjunk neki szívbéli jónapotot köszönni és segítségére lenni mindenben, amiben neki a mi segítségünkre szüksége van.
Nem fejezhetjük be ezt az igehirdetést anélkül, hogy el ne mondjuk: Jézus Krisztus imádságának azért vannak gyümölcsei is. Ha az egyháztörténelem lapjait lapozzuk s olvassuk, hogy azelőtt micsoda ádáz gyűlölet, üldözés folyt az egyházak között, és ha nézzük, ma mi van, akkor nem lehet meg nem látni, hogy sok minden megváltozott e világon. Ez nem jelenti azt, hogy ha a viszonyok mások lennének, nem gyulladna-e fel újra a szeretetlen türelmetlenség, a kíméletlen kritika, az üldözések régi lángja, mert ha nagyon jó dolguk van az embereknek, akkor mindig veszekednek egymással, de a tényt mégsem lehet meg nem látni, hálával meg nem állapítani, hogy sok mindenben csendesedett meg a légkör a különböző felekezetek között.
Különösen a missziói területeken, ahol az ifjú egyházaknak a maguk lábára kellett állni, látjuk az egység gyümölcseit. Mikor magukra maradtak, megtalálták egymás kezét. A misszió gyümölcseképpen különböző felekezetek alakultak, s most a magukra maradt egyházak megkeresték, megtalálták egymás kezét, nagy tömörülések történnek közöttük a világ minden táján.
Azt az egyszerű tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az Egyházak Világtanácsában a római katolikus egyházon kívül jóformán az egész keresztyénség képviselve van, és tud együtt imádkozni, tudja együtt keresni az ige világosságát. Ezek nagy dolgok, melynek nemcsak örülni szabad, hanem hálát is kell adni érte a mi Urunknak. Szerezzünk örömöt Jézus Krisztusnak azzal, hogy Isten népének szeretetben való egyességéért mondott nagy imádságában mellé térdelünk, imádkozunk vele, és dolgozunk vele érte.
Az imahét mai napjára előírt imádság: Úr Jézus Krisztus, világ Világossága! Ragyogj fel nekünk! Légy világosság a mi szívünkben is! Lelked által szülj újjá, hogy befogadva téged szeretni és szolgálni tudjuk a mi atyánkfiai földi és örök javát, üdvösségét. Add az istenfiúság lelkét nekünk, adj hatalmat a te cselekedeteid cselekvésére és hirdetésére.
Ámen.

A földön szolgáló gyülekezet Lukács 24,44-49
Húsvét u. 6. vasárnap 1953. május 17.
Jézus mennybe ment. A tanítványok itt maradtak a földön. Jézus a tanítványok számára is helyet készít a mennyben, hogy ahol Ő van, az övéi is ott legyenek. Odavárja őket. Addig is azonban, míg ennek ideje elérkezik, nem akarja, hogy az övéi csak úgyődöngjenek itt a földön, tétlenül, míg ők is hazamehetnek. Épp azért hagyta még őket e földön, mert feladat vár itt rájuk. Az élő Krisztus élő gyülekezete mennybe készülő, hazavágyó, de e földön szolgáló gyülekezet. 1. Ez a szolgálat be van építve Isten nagy világtervébe.
A felolvasott igében Jézus összefoglalja azt a tanítást, amit feltámadása után 40 napon át adott tanítványainak. Ebben a tanításban felfedte előttünk Isten nagy világtervét.
E világon a történelem színpadán emberek játszanak, terveket szőnek, beszélnek, cselekszenek. Gazdasági erők lépnek működésbe, s látszólag ellenállhatatlan erővel sodorják az embereket, az eseményeket. Minden úgy tűnik fel, mintha azok a tényezők csinálnák a történelmet, amiket a színpadon látunk. Jézus azonban feltárja a tanítványok előtt a világtörténelem láthatatlan oldalát. Megmutatja a nagy rendezőt, aki a színfalak mögül irányítja azt, ami a színpadon történik. A színpadon annak kell történnie, amit a nagy rendező eltervezett. Ezért beszél a közelmúlt eseményekről, a tanítványok legmegrázóbb emlékeiről is úgy, mint amiknek szükség volt beteljesedniük, amiknek így kellett történni. Ez a „szükség”, ez a nagy „kell”, a világtörténelemnek ez a sorszerűsége: Isten akarata, Isten világterve.
Ebbe a világtervbe nemcsak a jó van beépítve, hanem a rossz is. Nemcsak az erény, hanem a bűn is.
Nemcsak a kellemes, hanem a szenvedés is. Nemcsak virágvasárnap, hanem nagypéntek is. Nemcsak áldozó csütörtök, hanem pünkösd is.
Ez a világterv nemcsak nagy vonalakban rajzolja meg a történelem folyamát, hanem részleteiben is.
Nemcsak a célt jelöli meg, amelybe egyszer minden beletorkollik, hanem az utat is, ami a célhoz vezet. Ebben a tervben minden embernek megvan a maga helye és szolgálata. Ebben benne van János a maga hűségével, de Péter is a tagadásával és Judás is az árulásával. Benne van Pilátus, aki a maga gyávaságával keresztet tetet Jézus megkorbácsolt hátára, de benne van Cirenei Simon is, aki leveszi a válláról, hogy vigye helyette. Benne vannak a gúnytűző emberek is a kereszt alatt, de benne van a lator is, aki védelmébe veszi Jézust. Ebbe a tervbe bele van építve az a szolgálat is, amit a mennybemenetel után Jézus visszajöveteléig az Ő népének, az egyháznak, e földön el kell végeznie. Benne van személy szerint is Péter pünkösdi prédikációja, s mindaz, amit a többinek kell majd elvégeznie. Számunkra is el vannak készítve azok a jócselekedetek, amelyekben járniok kell majd (Ef 2,10).
Persze, felmerül itt az a nagy kérdés, hogy ha így áll a helyzet, felelős- e akkor az ember a cselekedeteiért.
A bűnös mindig szívesen bújik a felelősség elől a „sors” mögé, s azzal védi magát, hogy így volt ez rendelve.
Ezzel szemben azonban tény az, hogy az ember felelősnek érzi magát. Isten rendelése, s az ember felelőssége két letagadhatatlan tény. Hogy ez a két, a mi szemünkben egymásnak ellentmondó tény, miképp kerül harmóniába, az nincs nekünk kijelentve. Lehet, hogy Isten, aki előre látja azt, ami történni fog, előre belekalkulálta már világtervébe a mi, saját elhatározásunkból fakadó, felelős emberi cselekedeteinket is. Mindez azonban nem tartozik ránk. Az tartozik ránk, hogy tudatosítjuk magunkban Isten nagy világtervét, keressük meg benne a mi feladatunkat, azt vállaljuk s engedelmesen teljesítsük. 2. Ez a szolgálat ki van jelentve az írásban.
A 40 nap alatt Jézus nem történetbölcseletre tanította a tanítványokat, hanem a Szentírás olvasására és megértésére. Végigmagyarázta nékik az Ótestámentumot, a törvényt, a prófétákat, és a zsoltárokat. A tanítványok ámulva hallgatták ezeket a magyarázatokat. Régi ismerős igék kaptak egészen új fényt, s homályos igék lettek egészen világosak előttük a Jézus írásmagyarázatai nyomán. Most már látták, hogy minden Jézusról beszél. Kibontakozott előttük Isten nagy üdvterve, karácsony, nagypéntek, húsvét mind olyan egyenes vonalban vitték most már az ő szemeik előtt is megvalósulás felé a váltság nagy titkát. Eddig is bibliaolvasó emberek voltakők, de most látják, hogy Krisztus nélkül épp a legfontosabbat nem értették meg belőle. Most nyílt meg az elméjük, hogy értsék az írásokat. Most értettek meg sok mindent Jézus életéből, ami eddig megfejthetetlen titokként meredezett előttük. Most látják, hogy Jézus vállalta Isten üdvtervét, ez volt az Ő szolgálata e földön.
Megtanulták, hogyan kell nekik maguknak is olvasni a Bibliát, hogyan kell benne megtalálni Isten vezetését.
Péter pünkösdi prédikációja, s a többi apostolok prédikációi mind szemléltető példái annak, hogy a tanítványok jól megtanulták a leckét.
A te szolgálatod is ki van jelentve az írásban. Persze nem úgy, hogy ezáltal betekintést nyerhess Isten titkaiba, de úgy, hogy világosan megláthasd kötelességeidet. A terv egészét, a nagy távlatokat Isten magának tartja fenn, nekünk az általunk elvégzendő részfeladatokat tárja fel. Legyen elég neked is, hogy földi életed pár évtizede is be van ágyazva Isten örök tervébe. Mielőtt még lettél volna, Ő már tudta, hogy miért leszel. Földi életed apró kis mozaikját belerajzolta a nagy világképbe, s annyit mindig megmond az Igében, hogy ma mit kell ebből megvalósítanod. Így kap a legjelentéktelenebb élet, a legszürkébb szolgálat, a névtelen ember, a törpe gyülekezet is örökkévaló értéket. A nagy mozaikképen minden kis darab fontos. Torz és hiányos a kép, ha csak egy darab is hiányzik belőle. Menj tehát mindig arra, amerre Isten vezet a Bibliában, s csináld mindig azt és úgy, amit és ahogy Ő parancsolja neked az írásokban! 3. Ennek a szolgálatnak lényegtartalma Isten üzeneteinek tolmácsolása .
Jézus így fogalmazza meg övéinek szolgálatát e földön: „Prédikáltatni kell az ő nevében a megtérésnek és a bűnök bocsánatának minden pogányok között”,(47.v.) Isten üdvterve tehát két üzenet továbbítását bízza a földi emberre.
Az egyik a megtérés üzenete. Ezzel kezdte Keresztelő János. Ezt vette át elnémított ajkáról Jézus. Ezt kell tovább harsognia a földön maradt tanítványcsapatnak: Térjetek meg! Ez az üzenet ítélet az ember fölött. Meg kell térnünk, mert olyan végzetesen eltévedtünk, hogy újra kell kezdeni az egész életutat! Kijavíthatatlanul megromlottunk, újonnan kell születnünk. Nem bűnök elhagyásáról, rossz szokásokról való leszokásról, erények megtanulásáról, kegyes szokások elsajátításáról van tehát szó, hanem új teremtésről.
És ezt hirdetni kell minden embernek. A tisztes, bölcs, öreg Nikodémusnak éppúgy, mint a házasságtörő asszonynak, a buzgón vallásos Saulnak éppúgy, mint az Istennel és emberrel nem törődő Zakeusnak.
Aki ezt az ítéletes üzenetet meghallgatta, s elfogadta, annak szól azután a második üzenet: Van még számodra is bocsánat. Amint a megtérésről szóló üzenet hallatlanul kemény ítélet, úgy a bűnbocsánat evangéliuma hallatlan örömhír minden ember számára.
Aki ezt a szolgálatot végezni akarja, annak először önmagán kell elkezdenie. Mindenekelőtt saját magára kell alkalmazni mindkét üzenetet. Meg kell térnie, s bűnbocsánatot kell kapnia, hogy róla is elmondhassa az Úr: Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai. Így hirdetem ma én is nektek Urunktól vett szolgálatként ezt a két üzenetet. Hirdetem előbb magamnak, de azután hirdetem minden „igaz”-nak: Neked is meg kell térned!; és hirdetem minden „bűnös”-nek: Krisztus vérében neked is megbocsáttattak bűneid! 4. Ehhez a szolgálathoz az erőt a Szentlélek adja.
Keresve sem lehetett volna találni alkalmatlanabb embereket egy ilyen nagy világmisszió végzésére, mint a tanítványokat. Írástudatlan, közönséges emberek. Anyanyelvükön kívül más nyelven nem beszélnek. Mint a húsvéti történet mutatja, Jézus tanításából is sok mindenre, néha épp a legfontosabbakra nem emlékeznek.
Azonkívül gyávák. Nem harcos egyéniségek. Már a legelső feladattól visszariadnának. Ha az Úr külön nem parancsolná meg nekik, hogy maradjanak Jeruzsálemben, s ott kezdjék meg a munkát, bizonnyal elhagyták volna a fővárost, s valami más, szerintük alkalmasabb területet kerestek volna a munka megkezdésére. Jézus azonban nem a tanítványok képességeiben bízik, hanem a Szentlélek mennyei erejében. Ezt ígéri s ezt adja is nekik. A Szentlélek csodálatosan át tudja formálni az embereket. A gyáva Péterből bizonyságtevő hőst, az indulatos Jánosból a szeretet apostolát, a megfutamodó tanítványokból vértanúkat, a Krisztus-üldöző Saulból a világ legnagyobb misszionáriusát tudja formálni. Belőlem és belőled is más embert tud formálni. Kapaszkodjunk bele az Atyának és a Fiúnak ígéretébe! Kérjük, várjuk s vállaljuk a Szentlelket, hogy formáljon minket az Úrnak e földön szolgáló gyülekezetévé! Ámen.

Élet Krisztus nélkül, élet Krisztussal Időpont: 1939. április 10. Húsvét hétfő.
Alapige: Luk. 24:13-35
És ímé azok közül ketten mennek vala ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira vala, melynek neve vala Emmaus. És beszélgetének magok közt mindazokról, amik történtek.
És lőn, hogy amint beszélgetének és egymástól kérdezősködének, maga Jézus hozzájok menvén, velök együtt megy vala az úton. De az ő szemeik visszatartóztatának, hogy őt meg ne ismerjék. Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok jártotokban? és miért vagytok szomorú ábrázattal?
Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás, monda néki: Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod minémű dolgok lettek abban e napokon? És monda nékik: Micsoda dolgok? Azok pedig mondának néki: amelyek esének a Názáretbeli Jézuson, ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt: És mimódon adákőt a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre, és megfeszítékőt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek. Hanem valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek minket, kik jó reggel a sírnál valának; És mikor nem találták az ő testét, haza jöttek, mondván, hogy angyalok jelenését is látták, kik azt mondják, hogy ő él. És azok közül némelyek, kik velünk valának, elmenének a sírhoz, és úgy találák, amint az asszonyok is mondták; őt pedig nem látták.
És ő monda nékik: Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, amikő felőle megirattak.
Elközelítének pedig a faluhoz, amelybe mennek vala; és ő úgy tőn, mintha tovább menne.
De kényszerítékőt, mondván: Maradj velünk, mert immár beestvéledik, és a nap lehanyatlott!
Beméne azért, hogy velök maradjon. És lőn, mikor leült velök, a kenyeret vévén, megáldá, és megszegvén, nékik adá. És megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerékőt; de ő eltünt előlük.
És mondának egymásnak: Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk mi bennünk, mikor nékünk szóla az úton, és mikor magyarázá nékünk az írásokat? És felkelvén azon órában, visszatérének Jeruzsálembe, és egybegyűlve találák a tizenegyet és azokat, akik velök valának. Kik ezt mondják vala: Feltámadott az Úr bizonynyal, és megjelent Simonnak! És ezek is elbeszélék, mi történt az úton, és miképpen ismerték meg ők a kenyér megszegéséről.
Emmausnak tart két vándor, Lelkük oly bús, csüggeteg, Arcuk ázott könnyhullástól, Keblüket gond tépte meg...
Nem csoda, temetésről jönnek és ők mindent, mindent eltemettek azon az egy temetésen, abban az egy koporsóban. Mögöttük irtózatos csalódás nehéz árnyéka sötétlik. Pedig mi azt reméltük... szakad fel szívükből a vallomás forrón, keserűen. Előttük a nagy bizonytalan, hogy lesz, mint lesz, él-e vagy meghalt egészen? Némelyek azt mondják, hogy a sírja üres, állítólag angyal is mondta, hogy feltámadott, de senki még nem látta. Mi hát az igazság? A szívük merő bánat, s mindez azért, mert elvesztették Krisztust, pedig tanítványok voltak.
Nekem meg kell alázkodnom ez alatt az Ige alatt, mert azt tanulom belőle, hogy a tanítvány is elveszítheti a hitet és kihullathatja életéből Krisztust. Igen, mert a keresztyén élet nem holmi főnyeremény, amelyet vaktában, de azután egyszer s mindenkori érvénnyel meg lehet ütni, azután nincs vele más gond, mint gondtalanul élvezni. A keresztyén élet mindennapi kenyér, amelyikért minden nap új harccal kell az embernek megharcolnia.
Az emmausi vándorok szomorú útja szomorú példája annak, hogy milyen a Krisztus nélküli élet. A Krisztus nélküli élet örömtelen élet. „…Miért vagytok szomorú ábrázattal?”
Mekkora lehetett ezeknek az embereknek a szívén a borulat, hogy még az ábrázatukra is jutott egy darab bánatfelleg! A krisztustalan ember élete azért örömtelen élet, mert egész élete szüntelen veszteség. Az eltemetett Krisztussal ő mindent eltemet. Éppen miközben görcsösen ragaszkodik az innenső parthoz, elguruló, fogyó életéhez, ebben közben veszít, elveszíti az egész életet. Mert meg van írva: valaki meg akarja tartani életét, elveszíti azt! Csak az tarthatja meg életét, aki Krisztusért elveszíteni kész azt. A Krisztussal járó ember élete éppen ezen az alapon örök nyereség. Neki mindenből nyeresége van, mert Krisztusban a veszteségből is nyeresége van és éppen a legnagyobb veszteségből van legnagyobb nyeresége. Azt mondja Pál apostol: „nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereség”.
A Krisztustalan ember élete azért örömtelen élet, mert egész élete csalódás. Mindig kevesebbet kap, mint amennyit vár és megérdemeltnek remél. Ezért élete örök panasz, perpatvar az ég ellen és zúgolódás. A Krisztussal járó ember élete azért örömteli élet, mert élete szüntelen boldog örök meglepetés, mindig többet kap, mint amit vár, amit megérdemelt volna, ezért van tele szíve, szája, élete hálaadással.
A Krisztus nélküli élet azért örömtelen, mert élete bizonytalanság, örök kérdés: hogy lesz, mint lesz. Van-e élő Isten, van-e örök élet? A Krisztussal járó ember élete azért öröm, mert így élete boldog bizonyosság: tudom, hogy az én Megváltóm él, előttem megyen és én nyomában megyek haza, s ez nekem elég.
Mikor azt mondjuk, hogy a Krisztus nélküli ember élete örömtelen élet, jól tudjuk, hogy e világban éppen a Krisztus nélküli emberek társaságában szokott legjobban harsogni, tivornyázni a magát örömnek nevező lárma. De tudjuk azt is, hogy van színlelt, látszat öröm és a legtöbb úgynevezett örülő ember csak azért örül, hogy elleplezze a világ és maga előtt is életének örömtelenségét és sivár ürességét. Nem láttatok még tivornyázó embert, akinek ajkán úgy ömlött ki az öröm, mint kráter száján a láva, s egyszerre minden átmenet nélkül leborult zokogni az asztalra? Akik örömüket a világban keresik, habzsolják, ha tudnának, ha mernénekőszinték lenni, bizony leborulnának mind az asztalra és zokogva siratnák vélt örömüket, ördögnek áldozott lelküket, egész elkótyavetyélt életüket.
Hogy a Krisztus nélküli élet örömtelen élet, annak második szomorú bizonysága az emmausi vándorok útján az, hogy az ilyen ember nem érti meg a bibliát. "Ő monda nékik...”
Ezek a versek mutatják, hogy a két emmausi tanítvány ismerte a Bibliát, olvasta Mózestől kezdve a prófétákon keresztül végig, csak nem értette, mert azt olvasták ki a Bibliából, ami nekik kellemes volt, irredenta álmaikat fűtötték vele és Krisztust politikai hősnek szerették volna. Nem értették meg, hogy Krisztus szenvedő Krisztus lesz, aki meghal e világ bűneiért, úgy megy be dicsőségébe és övéit is úgy viszi be dicsőségébe. Nem értették az Írásokat, hanem Krisztusnak meg kellett azt számukra magyarázni. Krisztus nélkül nem lehet a Bibliát megérteni. Nincs keresztyén ember e világon, aki legalább egyszer el ne mondta volna, olvasván a Bibliát, s azután hogy-hogyan sem egyszer csak ráunt, betette és letette. Nem csodálom, Krisztus nélkül kezdte, Isten megvilágosító Szentlelke nélkül próbálta olvasni, azért nem ment. A Szentírás nem holmi élvezetes, érdekfeszítő olvasmány. Aki azért akarja elővenni, hogy szórakozzék belőle, idejét mulassa vele, feltétlenül bele fog unni. A Szentírás nehéz könyv, nem lehet megérteni pislákoló értelmemnek világánál, ezt Krisztusnak kell megmagyarázni, ezt Isten Szentlelkének kell megvilágítania.
A Szentírás rendkívül kellemetlen könyv. Milyen kellemetlen dolog, mikor álmunkba beleberreg a vekker, éppen most szólal meg a kellemetlen hang! Ilyen vekker a Szentírás is.
Olyan jó volna aludni, a bűnök párnáin zavartalanul élvezni a vétkeket, azokat az édes-kedves bűnöket. Ezt megzavarja ez a könyv, szembesít engem önmagammal, bűneimmel, Istennel.
Szenvedő Krisztusról beszél, a keresztre mutat, ítéletet emleget és döntésre hív fel. Dönteni pedig olyan kellemetlen! Sokkal könnyebb semlegességben élni le az életet. A Szentírás kellemetlen könyv annak, aki nem az Úr Jézussal olvassa, aki nem kéri az Isten Szentlelkét, hogy magyarázza meg neki. Nem azt kérdezem, van-e Bibliád? Bizonyosra veszem, hogy ma már nincs család, ahol legalább 70 filléres biblia ne lenne, nem azt kérdezem, olvasod-e, de azt kérdezem: hogyan olvasod? Kéred-e Isten Szentlelkét, hogy világítson meg téged? Kéred-e az Úr Jézust, hogy magyarázza meg neked? Hasznod csak akkor lesz belőle, ha az Úr Jézus megeleveníti neked ezeket a holt betűket, ha 2000 és több ezer év távlatából átemeli ezt a könyvet a te életedbe, minden benne szereplő név helyébe odaírja a te nevedet: én megfeszíttettem érted és feltámadtam a te megigazulásodért. Az emmausi vándorok szomorú útjának nyitja az, hogy Jézus nélkül nem lehet Jézust felismerni. Ez ellentmondásnak látszik, hiszen valamikor jól ismerték. Most is csatlakozik hozzájuk, 12 kilométert vele mentek, látták ábrázatát, de szemük vissza volt tartóztatva, nem ismerték meg, hályog volt szemükön. Magának az Úr Jézusnak kellett magát kinyilatkoztatni, a hályogot levenni szemükről a kenyér megszegésekor.
Jézus minden emberhez egyformán közel van, csak nem ismerjük meg mindig. Ő közelít hozzánk mindenben. Ő mindenben közeledni tud hozzánk. Ő áld meg örömmel s én nem ismerem meg, azt mondom, szerencsém volt. Ő ver meg, s én nem ismerem meg, azt mondom: ver a balsors, nehéz az élet. Pedig Ő közeledik hozzánk, hogy megismertesse magát. Nem véletlen, hogy az Úr Jézus az emmausi tanítványokkal éppen a kenyér megszegésével ismerteti meg magát. Tudjuk mi ez, az Úrvacsora szentsége. A keresztyén ember azért járul gyakran az Úr asztalához, hogy a kenyér megszegéséről megismerje azt az élő Krisztust, Aki éppen ebben a szentségben adja magát legigazibb lényegében. Krisztus nélkül nem lehet Krisztust megismerni, aki pedig Őt meg nem ismeri, Istent sem ismeri, mert hiszen senki sem juthat az Atyához, hanem csakőáltala. Az Isten igen magasan van, mi Őt soha meg nem ragadhatjuk.
Istent Jézusban ismerjük és ragadjuk meg. Van valahol e világon egy híres képtár, amelynek mennyezetét gyönyörű festmények díszítik. Emberek ezrei jártak oda és nézték félórákon keresztül felfelé néző szemmel, fárasztó testtartással, de így nem lehetett zavartalanul megnézni. Ezért a képtár igazgatósága elhatározta, hogy segít a bajon: a mennyezet alatt a padlózatot egy tükörré tette, azóta nem kell felfelé nézni, most már lefelé lehet nézni, s ugyanazt látom, mert a padlózat visszatükrözi a mennyezet képét.
Mit akart az ember a bábeli toronnyal? Felmenni az Istenhez, hogy megismerje. Sok más ezer kudarcba fulladó igyekvésével azt próbálta elérni, hogy megismerje az Istent, de nem sikerült, belefáradt, visszahullott. A bűneset óta nem lehet az Istent a mi vaksi szemünkkel meglátni. Ezt az Isten úgy oldotta meg, hogy lejött a magasságból a mélybe. Nekünk nem kell többé felfelé nézni, hanem emberi szintünkön ragadhatjuk meg az Istent az Úr Jézusban.
Ezért olyan fontos, hogy megismerjük az Úr Jézust: mert aki Őt megismerte, megismerte az Istent. Mi tudjuk: "az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, egyedül örökkévaló Isten." Így mentek végig az emmausi vándorok az úton örömtelenül, míg Krisztus meg nem vidította szívüket: értetlenül, süketen, vakon, míg Krisztus meg nem magyarázta nekik a Szentírást. Ott volt mellettük az Úr, mégsem ismerték meg Őt, míg Ő maga ki nem nyilvánította magát előttük. Ha valaki most meg akarná írni életed énekét, vajon nem így kellene-e neki kezdeni: Emmausnak tart egy vándor, Lelke oly bús, csüggeteg, Arca ázik könnyhullástól, keblét gond tépte meg! Nézd, Húsvét második ünnepén itt voltál az Isten házában! Ne hidd, hogy véletlen volt és hiába volt: Isten Lelke hozott téged ma ide az Ő Igéje hallására. Lásd meg, hogy Isten azt akarja, hogy segítsen rajtad: örömtelen életed örömtelivé váljék, süket füled, vak szemed kinyíljék, krisztustalan életedbe bevonulhasson az Úr. Azt akarja, hogy átszövegezhesse neked Húsvét hétfő énekét így: Emmausnak tart egy vándor, Lelke nem bús, csüggeteg, Arca ragyog boldogságtól, Szívét öröm tölti meg! Miért bandukolnék én Emmaus felé árván, bánatosan, mikor én Krisztusommal mehetek ketten, boldogan?
Ámen.