Túróczy Zoltán

Így szeret Isten!
Időpont: Pünkösd II. napja, 1956. május 21.
Alapige: János 3,16-21.
Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik; a ki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik gonoszak valának. Mert minden, a ki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek; A ki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek.
A mai ünnepre kirendelt szentírási szakasz kissé különösnek tűnik fel első hallásra pünkösd ünnepén. Hogyan kerülhetett ez az ige pünkösd ünnepére, mikor az egészben egy árva szó sincs a Szentlélekről? Ha azonban kissé belemélyedünk az ige tartalmába, akkor kibontakozik előttünk az összefüggés pünkösd és a felolvasott ige között. Az ige Isten szeretetéről beszél. Azt mondja el, hogy hogyan szeret Isten. Isten szeretetét azonban nem az Ő ajándékai és áldásai igazolják, hanem a Szentlélek győzi meg arról az embert.
Csak akik ezt a Lelket kapták, azok tudnak Istenhez így kiáltani: Abbá! Atyám! /Róma 8,15./ Szentlélek nélkül nem tudunk megbirkózni Isten szeretetének nagy ellentmondásaival. Isten szeretetét ugyanis az ember megkérdőjelezi s rámutat azokra a tényekre, melyek ellentmondani látszanak annak a hitcikknek, hogy Isten szeret. Ha Isten szeretet, akkor miért van e világon bűn? – kérdi az ember. Miért engedte, hogy e világra jöjjön, s ha már besettenkedett e világra, miért nem pusztította ki? Ha Isten szeretet – folytatja tovább az ember –, miért van akkor szenvedés e világon? Az emberek által egymásnak okozott szenvedéseken kívül ebben a vonatkozásban külön nehézséget jelent a töprengő ember számára, hogy miért vannak olyan szenvedések, melyek közvetlenül Istentől jövőknek látszanak, vagy legalábbis emberi gonoszságtól függetlenek. Miért vannak elemi csapások? Miért van földrengés, árvíz, rovarkár, mostoha időjárás? Azután miért van annyi igazságtalanság e világon? Miért szenvednek ártatlanok? Miért van a gonoszoknak jó szerencséjük? Az ember sorsán nem látszik meg, hogy szerető atyai kéz formálta. Legalábbis én – mondja az ember – nem ilyen életet biztosítanék annak, akit szeretek.
Nem olyan kérdések ezek, melyekre nincs felelet. Isten azért teremtette az embert a bűn lehetőségével, mert az akarta, hogy erkölcsi egyéniség legyen, nem pedig gép. A világba besettenkedett bűnt azért nem írtja ki, mert a konkollyal együtt a búzát is kitépné az ítélet, Ő pedig nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. A szenvedésért nem lehet Istent felelőssé tenni. Nem Isten teremtette a szenvedést, hanem az ember bűne zúdította e világra. Isten gyermekeinek pedig azért van nehéz soruk, mert Isten nem akar üzleti vallásosságot, hanem önzetlen szeretetet. Azt akarja, hogy Önmagáért szeresse Őt az ember, nem pedig az ajándékaiért. Mindezek elégséges és megnyugtató feleletek azoknak, akik Szentlelket nyertek, de egyáltalán nem győzik meg azokat, akik nem kaptak még Szentlelket.
Az Isten szeretetében kételkedő s emiatt gyötrődő embernek nem meggyőző érvekre van szüksége, még tények sem tudják meggyőzni, csak a Szentlélek győzheti meg őt arról, hogy szereti őt Isten. Ebben az igében is a Szentlélek beszél arról, hogy hogyan szeret Isten. 1. Isten szeretete egyetemes szeretet.
Azt mondja Jézus: „Mert úgy szerette Isten e világot.” /16. v./ Isten tehát nem úgy szeret, hogy személyválogató módon kikeres magának e világból pár rokonszenves embert, gyönyörű virágot, pompás éneklőmadarat, hízelegni tudó, hűséges állatot s azokat szereti, hanem úgy szeret, hogy szeretetével átöleli az egész világot. Ebben a szeretett világban benne van a kicsiny fűszál és óriási tölgy, a csörgő csermely és a zúgó óceán, a pici katicabogár és a halálfejes lepke, a füttyös fülemile és a károgó varjú, a lompos farkas és a kecses őzike és benne van minden ember, nemcsak mi fehérek, hanem a ferdeszemű sárga, a rézbőrű indián, a göndör hajú néger, a halszagú eszkimó, benne van a magyar, a német, az orosz, az angol, az amerikai, benne van az evangélikus és református, a római és görög katolikus, de a szektás is, meg a pogány is.
Mikor Istennek ezt az egész világot átfogó, egyetemes szeretetéről beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a szeretett világ Isten szemében egy Tőle elpártolt, a bűn hatalmába került, elzüllött világ. Mégis szereti. Csak azt érdemelné, hogy hagyja sorsára, Ő azonban mégis gondjaiba veszi és szereti. Mi sokszor elfelejtkezünk Istennek erről az egyetemes szeretetéről. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak az szeret, aki engem szeret. A Szentlélek az, aki kigyógyít ebből az önteltségből s megláttatja velünk a világot, azt, hogy nemcsak én vagyok e világon. Nem szabhatja tehát Isten egy egész vidék időjárását ahhoz, hogy én holnap kirándulni akarok, vagy a tegnapi veteményezésemre jó lenne egy kiadós eső. Más éhes száj is ül Isten asztala mellett, nem tehet tehát minden jó falatot az én tányéromra, a többi testvéremnek pedig kopjon fel az álla. A jogokat és kötelességeket nem oszthatja el úgy, hogy nekem csak jogaim legyenek, másoknak meg csak kötelességük, nekem csak szabadságom legyen, a másik pedig rabom legyen. Istennek ebben az egyetemes szeretetében épp az a csodálatos, hogy egyszerre egyetemes és egyszerre egyéni. Nem lesz kevesebb az egyén iránti szeretete azáltal, hogy szeretete megoszlik az egész világon. Az egész világot szereti, de benne mindenkit úgy szeret, mintha ő lenne egyedül a világon. Ha ez neked nem elég, akkor te nem szeretetet, hanem érdeket keresel s rút, önző lélek vagy. 2. Isten szeretete üdvözítő szeretet.
Így mondja Jézus: Isten szeretetének az a célja, hogy az ember „el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.” /16-17. v./ Isten tehát úgy néz az emberre, mint aki az elpusztulás veszedelmében forog, mégpedig nem akármilyen pusztulás fenyegeti, hanem borzalmas halál.
Úgy néz az emberre, mint bányaomláskor a kint maradt bányászok a bent rekedtekre. Nincs egy percnyi nyugalmuk. Minden erőt mozgósítanak s minden percet kihasználva életre-halálra küzdenek a társaik megmentéséért. Ilyenkor nem fontos a termelés, a legelemibb életszükségletek, az evés, pihenés is háttérbe szorulnak. Minden pillanat drága. Csak egy a fontos, a mentés. Az a pusztulás, melynek veszedelmében Isten látja forogni e világot, még ennél is nagyobb. Többről van itt szó, mint élet-halál kérdésről. Itt az örökélet és a kárhozat kérdéséről van szó. Ezért nem tud Isten egy pillanatig sem nyugodni, még csak egy pillanatnyi szunnyadást sem enged magának. /Zsolt. 121,4./ Minden erőt a mi üdvözítésünkre összpontosít. Minden más mellékes, csak másodsorban jöhet szóba mellette. Ezért olyan a sorsunk, amilyen. Mert üdvözíteni akar, ezért ajándékoz meg bőséggel, de ezért vesz is el tőlünk sok mindent, ezért bocsát meg megszégyenítő módon, de ezért van az is, hogy olykor meg nem hagyhat büntetés nélkül. Életünk minden mozzanata fölé oda lehet írni: „üdvösségtekért van az”. /II. Kor. 1,6./ Szentlélek nélkül nem tudod ezt elfogadni, de a Szentlélek olyan világossá tudja tenni mindezt, mint a nap. 3. Isten szeretete áldozatos szeretet. „Úgy szerette e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta”. /16. v./ A szeretet nem tulajdonság hanem cselekedet. Mindig ad, mégpedig nem a feleslegből, hanem úgy, hogy áldozatot hoz.
Isten is nemcsak energiát adott s fordít az embernek kárhozattól való megmentésére, ez nem lenne áldozat a részéről, hanem olyan valakit adott, akiből neki is csak egyetlenegy volt, egyszülött Fiát, az egyetlent, akiben neki gyönyörűsége volt. Ez az adás nemcsak azt jelenti, hogy hozzánk küldötte. Ezen a mondaton rajta borong a kereszt árnyéka. Isten odaadta Fiát, kiszolgáltatta e gonosz világnak, kínra és halálra engedte oda. Engedte, hogy ő vesszen el, csakhogy nekem ne kelljen elvesznem. Ő szállt alá a poklokra, hogy nekem ne kelljen pokolra jutnom. Nincsen senkiben ennél nagyobb szeretet. Nincs szüksége soha többé irántunk való szeretetének megbizonyítására annak, aki egyszer így szeretett minket. Mindezt Szentlélek nélkül nem tudja elfogadni az ember. A Szentlelket nyert ember szemében azonban ez Isten szeretetének legnagyobb ténye. Mellette eltörpül minden más. De épp ezért minden egyéb másnak esetleges hiánya sem zavarja meg Isten szeretetébe vetett hitében. Elég-e neked Isten szeretetének bizonyítására a golgotai kereszt, a véres, áldozatos kegyelem, vagy minden nap valami új ajándék pótbizonyítékát követeled? Ha így van, akkor baj van nálad a Szentlélek körül. 4. Isten szeretete ítélő szeretet is.
Azt mondja Jézus: „Aki hiszen őbenne, el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, immár elkárhozott”. /18-21. v./ Ahol Szentlélek van, ott krízis, válság, ítélet, sorsfordulat van. A szeretet feltárása döntésre kényszeríti az embert: mellette, vagy ellene. Így volt ez pünkösdkor is. Az egyik csoport kicsúfolta a tanítványok igehirdetését, a másik megtért annak hallatára.
Jézus a világosság példájával magyarázza a Szentléleknek ezt a szétválasztó munkáját. Olyan ez, mint a napkelte. Az éneklőmadarak előbújnak csókjára és dalolni kezdenek, hogy csak úgy visszhangzik tőle az erdő, a baglyok és denevérek pedig sietve elbújnak odúikba. Ilyen kétféle hatása van Isten szeretete feltárásának is az embereknél. Az egyiket vonzza, a másikat taszítja.
Az egyiket örömmel tölti el, a másikat zavarja. Harmadik eset nincs. Vigyázz, te sem maradhatsz a sötétségben anélkül, hogy nem döntöttél volna a világosság ellen! Magad fölött mondod ki ezzel az ítéletet. Az utolsó ítélet csak kinyilvánítja s megpecsételi ezzel már régen eldőlt sorsodat.
Felelj Isten szeretetére szeretettel! A Szentlélek megmondja: Így szeret Isten téged. És megkérdi: Hogyan szereted te Őt? Ámen.

Isten szeretete János 3,16-17
Karácsony 2. napja 1952. dec. 26.
Ez az ige a legrövidebb karácsonyi prédikáció. Nem János apostol mondja el, hanem maga a legnagyobb karácsonyi ajándék: Jézus Krisztus. Nem csupán külső szemlélő, szem- és fültanú beszéli el benne, hogy mi történt karácsonykor, hanem maga a történet hőse, vagy - ha úgy tetszik, így is lehetne mondani - a történet áldozata mondja el, tehát olyan valaki, akivel az egész megtörtént. Ha tehát nem is volna a felolvasott ige a Biblia legismertebb verse, akkor is, már maga ez a körülmény is fokozott figyelmet érdemelne.
Az ige szerint karácsony ünnepe a szeretet ünnepe. Erre a megállapításra mindenki rábólogat: Igen, így van.
Karácsony táján még a legkeményebb szív is ellágyul, még azok is megpróbálnak örömöt szerezni egymásnak, akik különben az egész évet úgy élik le egymás mellett, mintha idegenek lennének, s nem is tartoznának egymáshoz. Igen ám, csakhogy karácsony nem az emberi szeretet ünnepe, hanem az isteni szereteté. Minden emberi szeretet, mely ezen az ünnepen beragyogja a világot, csak visszfénye annak a betlehemi ragyogásnak, mely egykor az éjszaka sötétségében bóbiskoló pásztoroknak kijelentette Isten csodálatos nagy szeretetét.
Nézzük, mit mond Istennek erről a karácsonykor kijelentett szeretetéről az a Jézus Krisztus, akiben ez a szeretet megjelent! Isten szeretete mentő szeretet. 1. Mitől akar megmenteni Isten szeretete? Attól, hogy elvesszünk.
Emlékezz vissza arra az időre, mikor a harctéren az első vonalban voltál! Egyszerre megkezdődött a pergőtűz. Süvítettek a gránátok, robbantak az aknák, kelepelve kaszált a géppuska. Egy-egy megnyíló toroktűz szakadékokat vágott ki melletted a földből. Széttépett emberi testek repültek a levegőben, s egyszerre csak megtizedelt soraitok s feltúrt árkaitok felé megindult a roham. Mintha a pokol tátotta volna fel kénköves, tüzes száját. Ugye emlékszel, hogy akkor mintha valami hideg marok szorította volna össze a szívedet, s te remegve suttogtad: Jaj, elvesztem!
Talán egy rettenetes légi támadás elevenedik meg most, míg ezeket hallod, a szemed előtt. A szirénák riasztó sikoltására óvóhelyre menekült mindenki. Halálos csend borult az egész vidékre, mintha kihalt volna minden. A föld alá húzódott az élet. Te is ott szorongtál. Talán hozzád bújó gyermekeidet csitítgattad, s amit nekik mondtál, azzal a magad szívét is próbáltad csendesíteni. A nagy csendben egyszerre csak motorbúgás hallatszott. Talán még a szívetek is megállt a feszült várakozástól. Egyszerre csak egy nagy zuhanás, majd borzalmas robbanás. Megreng alattatok a föld. Azután sorra jön a többi. Azt sem tudod, hogy percek vagy órák telnek el közben. Peregni kezd az óvóhely vakolata. Azután egy nagy csattanás, s a következő pillanatban kezd összedőlni fölöttetek a ház. Sűrű por lepi el az óvóhelyet, s míg levegő után kapkodsz s a tieidet szorítod görcsösen magadhoz, remegve suttogod: Jaj, elvesztünk!
Pedig ez még mind csak „mintha a pokol lett volna!" Ha tudni szeretnéd, hogy mi maga a pokol s nem annak csak mása, mit jelent egészen elveszni, akkor állj a golgothai kereszt alá, nézd és hallgasd Isten Fiát, amint felkiált: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?! Aki zokszó nélkül hordozta el a megaláztatást, szisszenés nélkül a megkorbácsoltatást, másokat vigasztal és ellenségeiért imádkozik a kereszt észbontó kínjai között, nem bírja a fájdalom sikoltása nélkül elhordozni, mikor alá kell szállnia a poklokra. Ez az Ő kiáltása: Jaj, elvesztem! Igen! Elveszett, hogy nekem ne kelljen elveszni. Pokolra ment, hogy én ne jussak oda. Elkárhozott, hogy nekem ne kelljen elkárhoznom.
Ettől a, még Isten Fia számára is sikoltás nélkül kibírhatatlan elvesztéstől akar megóvni, megmenteni Isten szeretete. A „mintha a pokol“-ból van menekvés, ebből nélküle nincs. 2. Kiket akar megmenteni Isten szeretete? Az egész világot.
Isten mentő szeretete tehát minden embert át akar ölelni. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson (I.Tim 2,4). Nem állít fel tehát valaminő mértéket, melynek alapján osztályozná az embereket: Ezt meg kell mentenem..., amaz vesszen el! De jó, hogy nem állít fel mértéket és nem válogat az emberekben, mert akkor én bizonnyal elvesznék. Ha azt mondaná, hogy csak a jókat menti meg, ki merné magáról azt mondani, hogy ő jó az előtt a Jézus előtt, akiben még az ellenségei sem tudtak álnokságot felfedezni, de aki mégis visszautasította a „jó" jelzőt azzal, hogy nincs jó más, csak az Isten? (Máté 19,17). Ha kegyelmi alapon akarná mentő munkáját végezni s azt mondaná, hogy csak azokat menti meg, akik méltók a kegyelemre, ki merné magáról azt mondani, hogy ő méltó a kegyelemre, mikor a kapernaumi százados is, pedig őt egy egész város tartotta méltónak Jézus kegyelmére, magáról csak azt merte Jézus előtt vallani: Nem vagyok méltó (Luk. 7,4-6). Én nem merném magamról azt mondani, hogy jó vagyok, de még azt sem, hogy méltó vagyok a kegyelemre. Nekem csak abban van a reménységem, hogy Isten az egész világot meg akarja menteni, s ebbe az egész világba én is beletartozom. A nagy vacsora példázatában is azt a parancsot kapják a szolgák, hogy az utcáról és a szorosokról hozzanak be minden szegényt, csonkabonkát, sántát és vakot, és kényszerítsenek bejőni mindenkit, akit csak előtalálnak (Luk. 14,21-23). A nyomorékok és nyomorultak, a szegények, koldusok, tolvajok, rablók, paráznák és az éjszaka söpredéke között talán én is megmenekedhetem. Mert az, hogy Isten szeretete az egész világot meg akarja menteni, nem nagyhangú nagyítás Jézus ajkán. Nézd, mint menti ki a romok alól az emberiség által már veszni hagyott emberroncsokat: Zákeust és a többi vámszedőt, a házasságtörő asszonyt, a gyalázatosan gyáva Pétert!
Isten mentő szeretete nemcsak az egész embervilágot öleli át. Az eredeti görög szövegben a világ szó kozmosz szóval van jelölve. A kozmosz nemcsak az egész embervilágot jelenti, hanem az egész világmindenséget is, a csillagvilágot, az állatvilágot, a növényvilágot is, tehát az egész teremtettséget. Az egész teremtett világ ugyanis mentésre szorul, a rothadásig rabságban van a bűn miatt, és sóvárogva várja, hogy a bűnös emberrel együtt ő is megmeneküljön. (Róma 8,19-22.).
Csodálatos, mindent átfogó, egyetemes isteni szeretet! 3. Hogyan akarja Isten szeretete megmenteni a világot az elveszéstől? Úgy, hogy egyszülött Fiát adta érette.
Isten szeretete tehát nem hatalmi szóval menti meg a világot az elveszéstől, hanem áldozattal. A teremtéskor hatalmi szóval hívta létre, de a megváltáskor már vére folyt érette. Ezt a kérdést ugyanis nem szabad a karácsonyi romantika derűjében nézni. Maga Jézus is nem így mondotta: Isten egyszülött Fiát küldte... hanem így: adta. Ebben a megfogalmazásban benne van a Golgotha árnyéka. Próbáljuk egy képpel közelebb hozni ezt az áldozatot! Ha egy hatalmas hósivatagban üldözőbe vesz egy farkascsorda egy szánt, s a távolság egyre fogy a szán és a csorda között, talán belelátsz már a csordavezér tátott torkába s remegve arra gondolsz: Jaj elveszünk!, akkor - ugye - természetes, hogy összeszedsz minden húsdarabot az elemózsiádból s odadobod a farkasok elé, hogy míg azon marakodnak, egy kis egérútat nyerjetek?! Nem sajnálod az áldozatot, még ha az utolsó falatot kell is odadobni. Talán még azt is el tudnád képzelni, hogy mikor már minden veszni látszik, az utasok egyike azt mondja: Én egyedülálló ember vagyok, engem nem vár és nem sirat meg senki, én odadobom magam a farkasok prédájául, hogy ti megmeneküljetek... és erre leugrik a szánból. A következő pillanatban talán eltakarnád a szemedet, hogy ne lásd a véres tragédiát, de közibe vágnál a lovaknak, hogy feszítsék meg utolsó erejüket is.
Meg tudnád-e azonban tenni azt, hogy az utasok megmentéséért egyetlen, szívedhez bújt fiadat kidobjad a szánból a farkascsordának? Gondold azonban mindezt egészen konkréten végig! Nézz a fiadra, aki talán itt ül melletted a templompadban, vagy gondolj arra, aki most otthon van, s talán a karácsonyfa alatt üldögél és gyönyörködik annak szépségében! Oda tudnád őt dobni? Isten ugyanis ezt csinálta karácsonykor. Odadobta Fiát, az egyetlent, a szerelmetest, akiben gyönyörűsége volt, odadobta a csordának. Nézz a betlehemi jászolban csendesen pihegő kisdedre! Ez volt. Utána nézz a kereszten véresre vert, megkínzott emberre, a fájdalmak férfiára! Ez lett belőle. Lehet-e elképzelni ennél nagyobb szeretetet!?
Hogy nézel te erre a csodálatos szeretetre? Szeretném hinni, hogy azért jöttél el a templomba, mert nem nézed közönyösen. Talán szótalanul elgondolkozol rajta, mint Nikodémus, akinek Jézus ezeket a mondatokat elmondotta egykor, s aki nem tudott rá egy szót sem szólani, csak lehajtott fejjel, némán, elgondolkozva hazaballagott. Talán megrendül bele a szíved, mint annak a tahiti-szigeti bennszülöttnek, aki mikor Nott misszionárius erről az igéről prédikált nekik, megkérdezte, hogy igaz-e ez s mikor a misszionárius határozott igennel felelt, így kiáltott fel: És te tudsz erről a szeretetről könnyek nélkül beszélni!? Vagy a hívő ember megdicsőült tekintetével nézel reá, mint aki tudja, hogy ez a szeretet csak a hit által lehet az enyém, de a hit által az enyém. Óh bárcsak ott lennénk mindnyájan azok között, akik hisznek az Isten Fiában és nem vesznek el, hanem örök életet nyernek! Ámen.

A kereső ember és a Szentháromság Időpont: Szentháromság vasárnapja, 1956. május 27.
Alapige: János 3,1-15.
Vala pedig a farizeusok közt egy ember, a neve Nikodémus, a zsidók főembere: Ez jöve Jézushoz éjjel, és monda néki: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul; mert senki sem teheti e jeleket, a melyeket te teszel, hanem ha az Isten van vele. Felele Jézus és monda néki: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Monda néki Nikodémus: Mimódon születhetik az ember, ha vén? Vajjon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é? Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. A mi testtől született, test az; és a mi Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született. Felele Nikodémus és monda néki: Mimódon lehetnek ezek? Felele Jézus és monda néki: Te Izráel tanítója vagy, és nem tudod ezeket? Bizony, bizony mondom néked, a mit tudunk, azt mondjuk, és a mit látunk, arról teszünk bizonyságot; és a mi bizonyságtételünket el nem fogadjátok. Ha a földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mimódon hisztek, ha a mennyeiekről szólok néktek? És senki sem ment fel a mennybe, hanemha az, a ki a mennyből szállott alá, az embernek Fia, a ki a mennyben van. És a miképen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen ő benne, el ne veszszen, hanem örök élete legyen.
A Szentháromság vasárnapjára kirendelt óegyházi evangélium nem tanítást ad a Szentháromságról, hanem egy történetet állít szemeink elé annak megmutatására, hogy Szentháromság nélkül nincs igazi békessége az embernek. Mindezt Nikodémus példáján mutatja be. 1. Nikodémus az első hitágazat embere.
Farizeus, de nem a képmutatók közül, hanem a javából. A bölcs és érdeklődő zsidóság képviselője. Hívő ember. Hisz az egy igaz Istenben, a szövetség Urában, ki népével szövetséget kötött, hisz abban, hogy egyszer majd eljön Isten ígérete szerint a megígért Messiás. Hite nemcsak öröklött, hagyományos hit, hanem tudatos, személyes döntés. Jézus is elismeri, hogy Izrael tanítója /10. v./, tehát művelt teológus, aki nemcsak a maga számára tisztázta a hit kérdéseit, hanem másoknak is útmutatója a hit szövevényei között. Hite nemcsak észbeli ismeret, hanem életformáló erő is. Köztiszteletben áll megszentelt egyénisége. Főember /1. v./, tehát tagja a szinédriumnak, a nagytanácsnak. Még sincs békessége. Kereső ember. A kereső embernek mindig valami hiányérzete van.
Nikodémus is úgy érzi, hogy valami hiányzik az életéből. Maga sem tudná megmondani, hogy mi. Valami belső ösztön hajtja Jézushoz. Az az érzése, hogy nála megnyugvást találna kereső lelke. Hogy milyen nagy benne ez a keresés, a történet mellékkörülményei világítják meg. Keres ő ember, dacára annak, hogy – amint láttuk – hívő ember. Keres ő ember, dacára annak, hogy a 4. vers alapján valószínűnek kell tartanunk, hogy vén ember. A belső nyugtalanság, az erjedés, a keresés, az újba való kapaszkodás az ifjúság jellemvonása. Ahogyan múlik az ember fölött az idő, úgy higgad le, elülnek a kételyei, csökken a szellemi rugalmassága, elkényelmesedik a gondolkodása, Igen nagynak kell lenni annak a hiányérzetnek, mely dacolni tud a vén korral, annak fékező erejével, feldúlja a békességet s keresésre indít. Nikodémus keres ő ember, dacára annak, hogy beérkezett ember. Gazdag. Jézus temetésekor egész hirtelen, minden nehézség nélkül elő tud teremteni száz fontnyi mirhából és aloéból való drága kenetet. /Ján. 19,39./ Tekintélyes ember. Izrael tanítója, főember, nagytanácstag. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen beérkezett emberek rendszerint megülnek már babérjaikon s nem igen nyugtalanítják magukat holmi keresésekkel. Igen nagynak kell lenni annak a hiányérzetnek, melyet nem tud felszámolni sem vagyon, sem tudomány, sem tekintély, hanem megzavarja a békességet s valami ismeretlennek a keresésére kényszerít. Nikodémus kereső ember, dacára annak, hogy félénk természetű. Éjjel megy Jézushoz. /2. v./ Az vessen ezért először rá követ, aki még sosem mérte fel, hogy Jézus mellett való kiállásának mily veszteség-következményei lehetnek. Igen nagynak kell lenni annak a hiányérzetnek, mely erősebb, mint az élet, jólét és tekintély féltése s mely úgy megzavarja az ember békességét, hogy mindent kockára téve megindul valami jobb keresésére. Mindez világosan mutatja, hogy hihetek Istenben, a mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében, a világ fenntartójában és gondviselőjében, a törvényadóban, ez nem csillapítja le lelkem kereső szomjúságát, mert nem intézi el a bűnt. Nekem bűnbocsánat kell. E nélkül nincs békességem. Ezt pedig az első hitágazat nem tudja nyújtani. 2. Ezért keresgél Nikodémus a második hitágazat körül.
Nem a kíváncsiság viszi Jézushoz, hanem a komoly keresés. Mondhatnók, hogy félig-meddig hisz is benne. Tanítónak tartja, rabbinak. Így is szólítja. Nagy dolog az, hogy ő, az előkelő hittudós, az iskolázatlan ácsmestert elismeri tanítónak. Mégpedig nem is akármilyennek.
Istentől küldött tanítónak ismeri el. /2. v./ Olyan valakinek tehát, aki nem magát tolta fel tanítóul, hanem akit Isten maga rendelt népe tanítására. Elismeri őt csodatevőnek is. Csodáiban Isten hatalmának megmutatását látja. Ezért mondja: „Senki sem teheti e jeleket, amelyeket te teszel, hanem ha az Isten van vele”. /2. v./ Végeredményben tehát prófétának tartja őt, Isten emberének, aki Istentől kapta bölcsességét, hatalmát, küldetését, aki Istennel van s akivel vele van Isten. Csak egy ponton botorkál még sötétben. Nem látja benne Isten Fiát és a világ Megváltóját. Értetlenül néz Jézusra, mikor Isten-fiúságáról beszél mondván: „Senki sem ment fel a mennybe, hanem ha az, aki a mennyből szállott alá, az embernek Fia, aki a mennyben van”. /13. v./ Mikor pedig az érckígyó történetét idézi Jézus, magát a történetet jól ismeri, de messiási alkalmazása titok előtte. Nem érti, mit akar Jézus mondani azzal, hogy „amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. /14-15. v./ Jézus nagy ember a szemében, bölcs tanító, hatalmas próféta, de azt nem látja, hogy Isten Fia, bűneinkért keresztre ment Megváltó, ki a hívőknek a bűn mardosásától való szabadulást hozza. A második hitágazatban eljutott a történeti Jézushoz, de nem tudja elmondani, hogy ez a Jézus Krisztus nekem uram, ki engem, elveszett és elkárhozott embert megváltott a bűntől, haláltól és az ördög hatalmából szent és drága vérével, ártatlan szenvedésével és halálával. Ezért marad meg a keresése, ezért nincs békessége, mert nincs bűnbocsánata. A történeti Jézus, a bölcs tanító, a nagy vallásalapító, az igazság hős vértanúja, a nemes példakép nem tud rajtunk segíteni. Nekünk a második hitágazat Krisztusára, a Fiúistenre, a Megváltóra van szükségünk.
Nem álltál-e meg te is feleúton a második hitágazatban, mint Nikodémus? Ha igen, akkor ne csodálkozz, hogy még mindig nincs békességed, hanem nyugtalanul keresel valamit. Talán magad sem tudod, mit. Én tudom: Krisztust, a Fiúistent, a Megváltódat. 3. Nikodémus, a kereső ember, megakad már a második hitágazatban, a harmadik hitágazattal nem tud már mit kezdeni.
Jézus beszél neki a Szentlélek munkájáról, az újjászületésről. Világosan megmondja, nem is egyszer /3, 7. v./, hogy szükség nekünk újonnan születnünk. Úgy, ahogyan e világra születtünk s ahogy vagyunk, nem mehetünk be Isten országába, az Ő nyugodalmába. Születünk kárhozatra, újjászületünk üdvösségre. Ezért szokták mondani, hogy aki egyszer születik, kétszer hal meg, de aki kétszer születik, az csak egyszer hal meg. Aki egyszer születik, az meghal földi életének végén, de a világ végén, az ítélet napján, el kell szenvednie a második halált, a kárhozatot is.
Aki pedig a természetes születésen kívül újjá is születik, az csak egyszer hal meg, földi életének végén, nem kell azonban megkóstolnia a világ végén a második halált. Az újjászületésnek ez a rettenetes parancsa ítélet reánk nézve. Azt jelenti, hogy a bűn teljesen elrontott bennünket. Mindenféle reparációs kísérlet hiábavaló. Lényegünkben romlottunk meg. Egészen újonnan kell születnünk. Nikodémus nem érti, illetve félreérti Jézus szavait. Azt hiszi, hogy Jézus a testi születés megismétlődéséről beszél. Erre Jézus még részletesebben kifejti előtte az újonnan születés titkát.
Az újonnan születés víztől és Lélektől való születés. „Csak az mehet be Isten országába, aki aláveti magát János keresztelésének, ezzel elfogadja János megtérésre hívó igéjét s aki várja, hogy az Isten-küldötte Messiás a Lélek ajándékában részeltesse.” Akit a Szentlélek meg tudott győzni bűn tekintetében teljes romlottságáról, arról, hogy menthetetlenül el kell kárhoznia, az előtt felragyogtatja a váltság titkát. Hitet ébreszt benne, mely Krisztusnak az egész világért hozott áldozati halálát az ő személyes ügyévé teszi, azt, ami a kereszten 2000 évvel ezelőtt elvégeztetett, vele egyidejűvé teszi és új szívet ajándékoz neki, mely telve van a Krisztus szent és drága vérével számára megszerzett bűnbocsánatért való hálával. Megtérés, újonnan születés, kicserélt szív. Milyen sokan vannak egyházunkban, kiknek fülében ezek a jézusi szavak, gondolatok mind szektás hangzásúak. Ők beleszülettek a keresztyénségbe, nincs szükségük tehát – mondják – újonnan születésre. Ők meg vannak keresztelve, minek tehát még meg is térniök? Nem vagyunk mi olyan gonoszok – hangoztatják –, miért kellene kicserélni a szívünket? Le kell egy kicsit törölni a port, mely az életúton rárakódott, meg kell egy kissé tisztogatnunk a ráfröcskölődő szennytől s azután rendben van minden. Csak egy kis akarat kell hozzá! Az ilyen emberek Szentlélek nélkül akarnak boldogulni a keresztyénségben, saját lelki erejükkel akarnak üdvözülni, csoda-e, ha azután semmire sem mennek! Mindig keresnek és sohasem találnak. Mindig újrakezdenek, de célhoz sohasem jutnak.
Szentlélek nélkül nincs bemenetel Isten országába, az Ő nyugodalmába. János evangélista nem mondja el a Nikodémussal való beszélgetés végét. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy ez a beszélgetés még nem hozta meg Nikodémus életében a kívánatos és nélkülözhetetlen döntést Krisztus mellett, de hogy nem ment el fölötte nyomtalanul, azt az evangélium későbbi feljegyzései világosan mutatják.
Mit jegyez fel rólunk az élet könyve a mai igehirdetés után? Ámen.

Meg vagyok keresztelve!
János 3,5-8
Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap 1953. július 12. .
A mai ige Krisztus Nikodémussal való beszélgetésének egy részlete. Egy rettentő ítéletet és egy csodálatos örömhírt hirdet nekünk ez a beszélgetés. Az ítélet ez: Szükség néktek újonnan születnetek. Az örömhír ez: Lehet néktek újonnan születnetek. 1. Szükség néktek újonnan születnetek.
Általános igazságként szögezi le Krisztus ezt a tételt. Nem azt mondja, hogy az elrontott életűeknek újra kell kezdeni az életet, nem a közfelfogást fogalmazza meg, amely szerint a gyilkosok, rablók, tolvajok, paráznák, hazugok, istentelenek és egyéb hozzájuk hasonlók nem mehetnek be az Isten országába, hanem minden emberre kiterjedő elvi igazságként állapítja meg: Ha valaki nem születik újjá, nem mehet be az Isten országába.
Megállapításának külön nyomatékot ad az, ahogyan megfogalmazza. Igénkben azt mondja, hogy aki nem születik újonnan, az nem mehet be az Isten országába, előtte azonban a 3. versben egyenesen ezt mondja: „Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát”. Újjászületés nélkül tehát nemcsak hogy nem mehet be az ember az Isten országába, de még látótávolságba sem kerülhet hozzá. Még arra is képtelen, hogy vágya és reménysége egy-egy áldott pillanatban látóhatára szélén, mint valami ködben, felragyogjon előtte, vágyálomként a mennyei Jeruzsálem.
Ezt a súlyos megállapítást legsúlyosabbá az teszi, hogy nem marad meg az elvi megállapítás személytelenségében, hanem azonnal egy konkrét emberre is alkalmazza, mégpedig nem olyan valakire, akinél mindenki helyeslőleg bólogatna: Bizony az ilyen ember nem láthatja és nem mehet be az Isten országába..., hanem olyan valakire, aki a közfelfogás szerint máris látja az Isten országát s feltétlenül bemehet oda. Nikodémusnak és Nikodémusról mondja. Ez a Nikodémus öreg ember. Olyan valaki tehát, akinek már koránál fogva is kijár a tisztelet, hát még ha olyan tiszteletet parancsoló múlt van a háta mögött, mint Nikodémusnak. Ezenkívül farizeus, de nem a képmutatók fajtájából, hanem azok közül, akik nagyon komolyan veszik vallásukat s kitűnnek az átlag emberek közül szigorú kegyességükkel. Közmegbecsülésben áll. A zsidók főembere (Ján. 3,1), a főtanács tagja (Ján. 7,50). Ezt a kitüntető címet kapta: Izráel tanítója. Maga Jézus is így szólítja őt (Ján. 3,10). Újtestamentumi mérlegen is van súlya. Vágyódik az Isten országa után. Jézusnál keresi az Isten országának titkát. Hisz Jézusban.
Jézus csodái meggyőztékőt arról, hogy Jézus Istentől jött és az Isten van vele (2.v.). Ez a vágy és ez a hit oly erős benne, hogy még farizeusi gátlásait is legyőzi. Nappal ugyan nem meri Jézust felkeresni, de éjjel elmegy hozzá, s vállalja a leleplezés rettentő következményekkel járó kockázatát. Ha felismeri valaki, derékba törik egész élete.
Azt gondolnók, hogy ha valaki, akkor az ilyen ember bizonnyal bemehet az Isten országába. Jézus pedig rá is alkalmazza a tételt és neki is mondja, még pedig esküvéssel megerősítve mondja: „Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki újonnan nem születik, nem mehet be az Isten országába.” Még Nikodémus sem üdvözülhet úgy, amint van, szükség neki is újonnan születnie.
Ebben van ennek az igének rettentő ítélete. Az ember felett, de személy szerint én fölöttem is, te fölötted is.
A bűneset miatt olyan Isten-távolba kerültünk, hogy ha megfeszítjük magunkat, akkor sem tudunk még csak látóközelébe sem kerülni Istennek. A legnagyobb akarati megfeszítéssel és erkölcsi fegyelmezéssel is csak toldozgatjuk-foltozgatjuk és átfestegetjük régi, romlott életünket. Amint a szerecsen nem tudja eltűntetni bőre feketeségét, a párduc a maga foltosságát, úgy az ember sem tudja elkerülni sorsát: a kárhozatot.
Vállalod-e ezt az ítéletet önmagadra vonatkozólag? Én vállalom. Ha te nem vállalod, egyszer Isten előtt majd vállalnod kell, csak akkor már késő lesz. Az újjászületés lehetőségének örömhíre csak e földön élő embereknek szól. 2. Lehet nektek újonnan születnetek!
Ez ennek az igének az örömhíre. Megváltoznunk nem lehet, de újonnan születnünk lehet.
Nikodémus ezt még elképzelni sem tudja. Szerinte az újonnan születés fizikai lehetetlenség. Nem lehet visszaforgatni az időt és az életet, s most született csecsemőt csinálni a vén emberből. Igaza van. Jézus is azt mondja, hogy így nem lehet. Még ha meg lehetne is csinálni ezt a csodát, az új születés nem segítene a régi emberen. Az új születésben is csak a régi ember jönne e világra. Ami testtől született, test az. Ezt a törvényt nem lehet áthágni. Újra születni nem lehet. Hiábavaló is lenne, de újonnan születni lehet. Megérteni nem lehet, de elnyerni igen. A szél születése és halála is titok, de a szél maga valóság. Megfejteni nem tudom honnan jön, s azt sem tudom megmondani hol áll meg, de élni vele tudok. A gyermek felrepíti vele a sárkányt, a molnár megindítja vele hatalmas malomköveit, a hajós befogja a vitorláiba. Az emberi ész fel nem foghatja, de az emberi gyakorlat befogja és megnyergeli.
Az élet mindig titok, de mindig valóság. A földi élet is. Keletkezése el van rejtve az emberi értelem elől, fejlődése azonban már szemmel kísérhető. Az első lépés titka előtt megtorpan minden kutató, a második lépéstől azonban már magyarázni tudja az élet továbbfejlődését. Titok a földi élet, de valóság. Bizonyítéka a sok élő ember.
Te magad is. Én magam is.
Ugyanilyen titok a lelki élet is, de ugyanilyen valóság. Bizonyítéka a sok újonnan született ember. Ott vannak előttünk a Biblia lapjain, az egyháztörténet krónikáiban, a misszió munkamezején, s akinek van szeme a látásra, közöttünk is fellelheti őket. Bizonyítéka vagy-e Te is annak, hogy az újonnan születés valóság?
Az élet indulása azért titok, mert az élet Isten ajándéka. Az élet első lépése Isten ajándékozó cselekedete, teremtési tette. Isten ezt az ajándékát, az általa megszabott formák között adja az embernek. Ez az, amit Jézus az újonnan születés titkából Nikodémusnak is elmond. Az újjászületés víz és Lélek által történik. A víz nyilvánvalóan a keresztségre, a Lélek a Szentlélekre utal.
Nikodémusnak tehát, ha az Isten országába be akar jutni, mindenekelőtt a keresztségre vonatkozó farizeusi állásponttal kell szakítania. Luk 7,30 ugyanis a farizeusok álláspontjáról ezt mondja: „A farizeusok pedig és a törvénytudók az Isten tanácsát megvetékőmagokra nézve, nem keresztelkedvén meg.” A megvetett keresztséget óriási magasra emeli Jézus. Isten országa kapujává teszi. Vajon miért olyan fontos a keresztség?
Újonnan születés nincs az ó ember halála nélkül. A keresztség az ó ember halála. Amint alámerül a hullámsírba a keresztségkor az ember, úgy fullad bele a keresztség vizébe az ó ember. A mai oltári ige is azt mondja, hogy a keresztségben eltemettettünk Krisztussal együtt (Kol 2,12). Luther a kátéjában egyenesen azt a kifejezést használja, hogy az ó ember belefojtatik a keresztvízbe.
Újonnan születés nincs bűnbocsánat nélkül. A keresztségben a bűnök bocsánata adatik nekünk. Amint tisztára mos a víz, úgy mos tisztára benne Krisztus vére minket.
Mindezt az Isten cselekszi. Ajándéka azonban akkor lesz az enyém, ha hitemmel igent mondok a keresztségre. Addig, amíg ezt meg nem teszem, olyan vagyok, mint az az esztelen ember, aki nyomorog, holott a koldusgúnyája rongyos zsebében ott van a hitellevél, melyet csak be kellene a legközelebbi bankban váltania, s minden szükségletére busásan telne belőle.
Mihelyt a keresztség ajándékba kapott drága nagy bankóját az ember hite felváltja a mindennapi élet aprópénzére, abban a pillanatban már ott van a Lélek keresztsége is. A Lélek kiáradását ugyanis az ó ember gátolja.
Mihelyt félreállíttatik az útból, megindul a Lélek áradása, s vele az új élet, melyben a Lélek az úr.
Ne nézz magadra, ha Isten országába szeretnél bejutni. Ha magadra nézel, te sem járhatsz másképpen, mint Nikodémus. Ő is magára nézett, s nem látott lehetőséget az újonnan születésre. Aki csak magára néz, az csak kétségbe eshet az üdvössége felől. Arra se nézz, amit neked kell tenned azért, hogy megtörténhessék az újonnan születésed! Ez is csak kétségbeeséshez vezethet. Arra nézz, amit Isten tett érted! Gondolj arra, hogy meg vagy keresztelve. Tudatosítsd magadban, hogy ó embered meghalt. Ne engedd újra feltámadni! Nyomd a víz alá, a drága keresztvíz alá, ha ki akarja dugni megint a fejét!
Gondolj arra, hogy a keresztségben tied lett a bűnök bocsánata. Szabad újra kezdenem a múlt terhe nélkül.
És ne szűnj meg könyörögni a Szent Lélekért. Akkor majd, nem tudod hogyan, de egyszercsak te is az újonnan születés titokzatos tényének leszel a bizonyítéka. Meg vagyok keresztelve. Víztől már újonnan születtem. Jövel Szent Lélek Úr Isten! Szülj engem újjá Lélek által is, hogy kegyelméből enyém legyen az Isten országa! Ámen.

Az Úr szereti az egyházat Időpont: Böjt ötödik vasárnapja, 1961. március 19. [Helyszín: Győr–Nádorváros]
Alapige: János 2:13-22.
Mert közel vala a zsidók husvétja, és felméne Jézus Jeruzsálembe. És ott találá a templomban az ökrök, juhok és galambok árúsait és a pénzváltókat, a mint ülnek vala: És kötélből ostort csinálván, kiűzé mindnyájokat a templomból, az ökröket is a juhokat is; és a pénzváltók pénzét kitölté, az asztalokat pedig feldönté; És a galambárúsoknak monda: Hordjátok el ezeket innen; ne tegyétek az én Atyámnak házát kalmárság házává. Megemlékezének pedig az ő tanítványai, hogy meg van írva: A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem. Felelének azért a zsidók és mondának néki: Micsoda jelt mutatsz nékünk, hogy ezeket cselekszed? Felele Jézus és monda nékik: Rontsátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt. Mondának azért a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt megépíted azt? Ő pedig az ő testének templomáról szól vala. Mikor azért feltámadt a halálból, megemlékezének az ő tanítványai, hogy ezt mondta; és hivének az írásnak, és a beszédnek, a melyet Jézus mondott vala.
Figyelmes éneklők bizonnyal felfigyeltek, talán kicsit fejüket is csóválták, mikor megnézték az úgynevezett főéneket és látták felette a felírást: templomavatáskor. Talán arra gondoltak, most igazán nincs templomavatás, miért ilyen éneket énekelünk? Jaj volna nekünk, ennek a gyülekezetnek, ha templomavatási éneket egy életben csak egyetlenegyszer énekelnénk el. Ha sem éneklésben, sem imádságban, sem igehirdetésben többször nem kerülne elő a templom, mert olyan természetesnek tartjuk, hogy van, annyira nem érezzük sem kegyelmét, sem feladatát annak, hogy van templomunk. Azért énekeltük most ezt az éneket, mert ez az ének ugyanazon kérdésekről szól, mint melyekről az ige is beszél. Templomtisztítás története az, ami előttünk áll, egy olyan jelenet Jézus Krisztus életéből, mely előtt csodálkozással, sokszor értetlenséggel, mindenekfelett megdöbbenéssel áll meg minden keresztyén ember. Maguk a tanítványok is így voltak, pedig ők nagyon jól és közelről ismerték Jézust. Nemcsak külső formáját, de lelkületét is, mégis egészen rendkívüli, szokatlan volt az, ami e történetnél Jézus Krisztusban előttük áll. Megdöbbentek, csodálkoztak rajta: vajon mi ez? Megértenénk a tanítványok csodálkozását azon, ha azon bámulnak el, hogy micsoda hangja van Jézusnak. Soha nem hallották ilyen hangosan beszélni, ilyen dörgedelmesen szólni.
Mikor a nagy sokaság hallgatta az ötezer ember megelégítésénél, ez a szelíd, csendes szavú Jézus Krisztus olyan halkan szólt, hogy a hátsó sorokban levőknek nagyon kellett figyelni, hogy meghallják, mit mond. Ezen csodálkozhatnának, mert nem gondolták, hogy ennyi hangerő van Jézusban. Azt is megértenénk, ha a tanítványok azon csodálkoznának, micsoda indulat van ebben a Jézus Krisztusban! Ahogy beszél, ajkáról ahogy dűl a szó, ahogy kezében csattog az ostor, így még nem látták Jézus Krisztust. Aki őket úgy tanította: "... tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok..., az most, mint a gátat átszakító árvíz, zúdul ki Jézus szívéből is a haragnak, indulatnak ez a szenvedélye. Még azon sem csodálkoznánk, ha a tanítványok Jézus Krisztusnak imponáló bátorságán csodálkoznának el. Ők ahhoz voltak szokva, hogy Jézus inkább kitér a harc elől, mint a béke embere, s megdöbbenéssel állnak a tény előtt, hogy Jézus vállalkozik arra, hogy a templomban szétver egy vásárt egyes-egyedül, egymagában. Mennyi érdek ütközhetett ott össze! Mennyi embernek érzékenységét, vagyoni érdekét sérthette az, amit Jézus a templomban csinált. Nem gondolt arra, hogy egy fallal odébb már ott áll az őrség, mely beronthat és elfoghatja, sem arra, hogy az emberek első riadt kábultságukból felocsúdva agyonütikőt. Imponáló a látvány, ahogy a tanítványok előtt ez az eset megtörtént. E történetben azonban, melyben fel van jegyezve az eseménynek a tanítványokra gyakorolt hatása is, benne egy szót sem olvashatunk arról a reflexióról, amelyről a tanítványokkal kapcsolatban eddig beszéltem. Ők a látottakon azt mondják: "A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem." Egy zsoltárvers az, ami a tanítványoknak eszébe jut. Ők Jézusnak a templom, az egyház iránti féltő és emésztő szeretetét csodálják. Nem fizikai hangerejét, nem elsöprő, tüzes szenvedélyét, vagy imponáló bátorságát, hanem a templom és egyház iránti szeretetét. Mindabban azonban, amit Jézus e történetben cselekedett, abban nem volt könnyű ezt meglátni. A tanítványok sem látták volna meg, ha a történetet nem az ige világította volna meg. Egy zsoltárvers világította meg előttük, hogy Jézus templomtisztításának indítóoka, hogy szerette az egyházat és a templomot. Ez volt a tanítványok alapbenyomása róla, s kell, hogy ez legyen a mi alapbenyomásunk is, mikor ez esemény előtt megállunk. 1./ Ezért látogatja a templomot!
Nem csak a templomtisztítás mutatja, már maga az a tény is, amivel e történet kezdődik. Azt olvassuk: "Közel vala a zsidók húsvétja és felméne Jézus Jeruzsálembe." Jézus egyházszeretete lesz nyilvánvalóvá a templom szeretetében. Nem olyan egyszerű az, hogy ő húsvétra felmegy Jeruzsálembe a templomba. Micsoda fizikai teljesítmény Kapernaumból, hol Jézus tartózkodott, felmenni Jeruzsálembe, ahol a templom van. Az út légvonalban 140 kilométer, oda is vissza is tehát 280 kilométer. S ezt nem teheti meg sem ökörfogaton, sem száguldó paripán, döcögő személyvonaton, akár robogó gyorsvonaton, száguldó autón, hát még repülőgépen, vagy helikopteren, csak gyalog. 280 kilométert gyalogol azért, hogy a húsvéti ünnepeken ott lehessen a templomban. Lehet, voltak más emberek is, akik ezt az utat megtették, mert kötelességük volt, hiszen az országban szerte-szét lakó papoknak és levitáknak az előírt rend szerint meg kellett jelenni, mikor rájuk esett a sor a szolgálatban, vagy más elintéznivalójuk volt az ország fővárosában, de hogy Jézus Krisztus nem másért, csak azért tette meg ezt az utat, mert szerette a templomot, az nyilvánvaló. Fizikai nehézség legyőzése mellett még szellemi nehézséget is jelentett számára ez az út. Gondolkoztál-e már azon, mit adhatott Jézusnak egyáltalában a jeruzsálemi templom?
Micsoda szellemi fölényben volt a templom papságával és népével szemben Ő, aki Istentől közvetlen kapta a kijelentést, aki az Atyával olyan megbonthatatlan egységben élt, mint senki más emberfia? Mit jelenthetett a számára a szépen épült templom tömjénfüstjével, arany, ezüst díszítésével, liturgikus öltözetben méltóságteljes mozdulattal ide-oda járó papjaival, gőzös áldozataival, sült hús illatával és azzal a vásári lármával, ami a templomot betöltötte? Mit adhatott neki ez a templom? Ha a kettő közül valaki kaphat a másiktól, az Jézus volt, aki adhatott a templomnak, de a templom nem adhatott neki semmit, s ő mégis ment a templomba. Fizikai, szellemi akadályon kívül még személyi akadálya is volt Jeruzsálembe menésének. Azok, akik a templom urai voltak, neki személyes ellenségei, kikről tudta jól, hogy követeik mindig settenkednek körülötte, éles füllel hallgatják minden mondatát, vajon nem mond-e valamit, amit félre lehet magyarázni és bíróság elé lehet állítani. Spiclik között él Jézus, az egyház spiclijei között. Egy kanál vízben megfojtották volna, mit keres hát Jézus ezek között?
Mégis megy a templomba. A szeretet nagyságát mindig az mutatja, hogy valaki miképpen tudja legyőzni a szeretet megnyilvánulása elé gördülő akadályokat. Jézus legyőzte mind a szellemi, személyi, fizikai akadályokat. Ha most kétezer év távlatából visszajövünk ide a mába, akkor mélységesen el kell szégyellnünk magunkat, a mi templomlátogatásunk miatt. Jézus Krisztusnak nem volt messze 280 kilométer. Nekünk ma a szomszédban is messze van. Mi néha azt is meggondoljuk, vajon egy negyed órácskát odaáldozzunk-e azért, hogy eljussunk a templomba? A győri gyülekezet története beszél arról, hogy amikor 33 esztendeig nem volt Győrött evangélikus istentisztelet, amikor elvették az akkori győri utolsó evangélikus templomot, a József templomot és 33 esztendeig nem zenghetett az ének, nem szólhatott az igehirdetés lutheránus módon, akkor eleink nem azt mondták: vasárnap van, de jó lenne templomba menni, de nem mehetünk, nincs templomunk, papunk, hanem felszedelőzködtek, nyakukba akasztották az elemózsiás tarisznyát s elindultak, ki szekéren, ki gyalog Felpécre, a templomba. Nem tudom, ha Győrött nem volna egyetlen egy evangélikus templom sem, s nem hangozhatnék az evangélium tiszta hirdetése, vajon a felpéci templomban, akár nagy ünnepeken is, lehetne-e látni egy-két győri evangélikust is? Az akkori evangélikusokat tarisznyás hitűeknek csúfolták, mert minden vasárnap nyakukba akasztották az elemózsiás tarisznyát, s elhordozták a templomért és ajándékáért. Mi megszégyenülve gondolhatunk most arra, mennyi fölényes kritika van bennünk a templommal és az egyház szolgálatával kapcsolatban, mikor azt mérlegeljük, ki beszél, tud-e adni valamit, van-e értelme a templomba járásnak, mikor nem ad számomra semmit. Oh, testvérem, csendesedjünk el ezen a vasárnapon, melynekősegyházi neve: Judica vasárnapja – ítélj meg engem Uram, Isten által való megítéltetés vasárnapja, s engedjük megítélni magunkat templom nélküli vasárnapjainkért. Mert nem igaz, hogy nem érünk rá, nem igaz, hogy messze van tőlünk a templom, nem igaz, hogy a templom semmit sem adhat, hanem az az igaz, hogy szívünk van messze Istentől és a templomtól. 2./ Ezért szegényíti meg az egyházat!
Ha magához a történethez közeledünk, akkor világosan látjuk, hogy Jézus nemcsak azzal mutatja meg az egyház és templom iránt való szeretetét, hogy hűségesen látogatja még a falusi zsinagógát is, melyek nem is voltak templomok, megmutatkozik szeretete abban is, mikor megszegényíti az egyházat. Az, amit Ő a templom tisztításában csinál, az egy megszegényítés.
Mikor ostorral kikergeti az árusokat, pénzváltókat, asztalaikat felforgatja, szétkergeti az egész vásárt, azzal bizony nagy kárt okoz személyileg is és az egyháznak is. El tudjuk képzelni, személyileg hány jónak induló vásár, vele kapcsolatos haszon ment semmibe Jézus közbelépése következtében. El tudjuk képzelni, hogy abban a nagy riadalomban hány ökör szabadult el, melyet többé nem lehetett kötőfékre fogni. Hány barom veszett el, hány galamb repült el úgy, hogy soha többé nem lehetett elfogni. Mennyi pénz gurult el a pénzváltók asztaláról s nem lehetett megtalálni. Az akkori egyház kitűnően élt a vásárokból, azoknak hasznából. A külföldi valutáknak a templom pénzére való beváltásából nyugodtan, békességben, jómódban élt az akkori egyház. Jézus nem engedte az egyházat kalmárság házává tenni. Megszegényítette. Ha nem is merülünk jobban bele ebbe a kérdésbe, ha nem is próbáljuk ezt az eseményt nagyon közel hozni hozzánk, akkor is meg kell látnunk, mi ma megint olyan időben élünk, mikor az egyház elszegényedésének ideje van. Mi hajlandók vagyunk arra, hogy ebben gonosz emberi szándékot lássunk, vagy világáramlatok gyümölcsét, melyet nekünk kell keserű gyümölcsként elfogyasztani, s elfelejtjük, hogy e világon semmi sem történik Isten nélkül, és Isten ebben is benne van. Jézus a templomban szétkergeti a vásárt, elmarad a gyülekezet kasszájából a vásári haszon. Gondoljunk arra, valamikor a győri gyülekezet egyike volt az ország leggazdagabb gyülekezetének. 600 hold földje volt, kisujját sem kellett megmozdítani érte és a bér bőségesen jövedelmezett. Voltak telkei, házai, tőkéje, melyet a rászorulóknak busás kamattal adtak kölcsön, mint bármelyik bank. Olyan idők voltak ezek, amikor az evangélikus gyülekezet és annak hívei nem ismerték az egyházi adót, még az egyetemes egyházi hozzájárulásnak szükségét sem, mert nem volt szükség arra, hogy az élő egyháztagok tartsák el az egyházat. A halott egyháztagok eltartották hagyományaikkal és örökségeikkel. Testvérem! Nem érzel valamit abból, hogy abban a m ozdulatban, mely ma megszegényítette az egyházat, s benne ezt a gyülekezetet is, benne van Jézus Krisztusnak templomtisztító mozdulata, mellyel azt akarja: ne a halottak tartsák el az egyházat, hanem az élők!? Ahol ez nem történik meg, annak nem az az oka, hogy kevés a pénz és más egyébre kell, hanem a szívek vannak messze az egyház Urától, azért esik tőlünk messze olyan dolog, ami az Ő dicsőségét akarja szolgálni és célját akarja valóra váltani. Soha sincs pénze az embernek arra, ami nem érdekli, vagy amiről azt hiszi, nincsen haszna belőle. Nem tudom, testvérem, hogy te az egyház elszegényedésének ezt a Krisztus által megindított folyamatát úgy tudod-e nézni, mint amelyben eléd áll Jézus Krisztus, megnézni, mint egykor a jeruzsálemi templomajtóban, hogy ki mennyit tesz bele a perselybe, hogy mennyire értékeled az Urat és az Ő ügyét.
Van ebben az igében harmadik mozzanat is, ami bennünket kell, hogy elgondolkozásra indítson.
Jézus Krisztus tisztítja meg a templomot. Ezzel kapcsolatban azt akarom figyelmetekbe ajánlani, hogy Jézus meg akarja tisztítani a templomot mindattól, ami nem odavaló, és mindenkitől, aki nem a templomba való. Mert Ő nemcsak ökröket, borjúkat, galambokat és a pénzt kergeti ki a templomból, hanem az árusokat, a kalmárokat, meg a pénzváltókat is. És ha mi most ezen elgondolkodunk, akkor önkéntelenül eszünkbe jut, hogy milyen sokan kimaradtak a templomból. A templomtisztítás után mennyien lemorzsolódtak e templom népéből. Azt értené meg inkább az ember, ha Jézus Krisztus korbácsával bekergetne embereket a templomba, nem pedig kikergetné őket a templomból. Ez a lemorzsolódás a templomtisztítás története. Mi tudjuk, van ebben sok fájdalom, hogy nemcsak a kalmárok maradtak el a templomból, hanem a gyávák is. A jeruzsálemi templomban is voltak, akik megijedtek attól, ami ott történt, akik veszélyesnek látták az ott való tartózkodást, jobbnak látták menteni magukat, másfelé menni, minél messzebb a templomtól. Vannak, voltak és lesznek Démások, akikre fájó szívvel gondol Pál, mikor elhagyjákőt e világhoz ragaszkodva. Nem az a feladatunk, jogunk sincs hozzá, hogy mások felett ítéletet mondjunk, mi csak nézzünk magunkra, mi minden van a mi életünkben, gyülekezetünk életében, ami Jézus Krisztust haragra indítja és bosszantja, amire figyelmeztet minket, és ha a figyelmeztetés nem elég, akkor kezébe veszi a korbácsot. Ne botránkozz ezen, mert annak a Jézus Krisztusnak, aki vérével tisztította meg a templom népét, aki életét áldozta fel annak tisztaságáért, joga van korbácsot fogni kezébe és kemény szóval és cselekedettel biztosítani a templom tisztaságát. Mi csak arra gondoljunk, hogy mi minden van bennünk, ami és aki megszentségteleníti a gyülekezetet és templomot keresztyén életünkben, és könyörögjünk, tisztíts meg bennünket, tisztíts meg akkor is, ha nem a Te tisztító, áldó, szelíd kezed mozdulata, hanem az ostor suhog hátunkon, tisztíts meg minket, óh, mi Urunk Jézus Krisztusunk!
Ő így szerette az egyházat, mi hogy szeretjük? Te hogy szereted? Én hogy szeretem? Erre is áll az, amit az Úr általában a szeretetre mondott: Példát hagytam néktek. Ámen.

Krisztus és az egyház János 2,13-22
Böjt 5. vasárnapja 1953. március 22
Egyházunk a mai vasárnapon Krisztust, mint Főpapot akarja a gyülekezetek szeme elé állítani. A felolvasott ige a Főpapot a templomban mutatja be. A jeruzsálemi templom, ahol a történet lezajlik, nem egy templom a sok közül, hanem a templom, az egyetlen templom. A zsidó népnek csak ez az egy temploma volt. Csak itt lehetett áldozatot bemutatni, a zsinagógákban csak imádkozás, ének és tanítás folyhatott. Ez a templom tehát mindig az egész egyház jelképe volt.
Ezért beszélhetünk az alapige alapján nemcsak a Főpap és a templom, hanem a Főpap és az egyház viszonyáról is. Nézzük, mit tanít a mai ige erről a kérdésről: Krisztus és az egyház! 1. Krisztus szereti az egyházat A félelmetesen indulatos, kezében ostort pattogtató Krisztusban nem könnyű felfedezni a szeretetet. Félnek tőle, menekülnek előle. A tanítványoknak azonban eszébe jut egy zsoltárvers az Úr házához való féltő szeretetről, s egyszerre megvilágosodik előttük az egész jelenet. A templomtisztítás egyszerre a zsoltárvers illusztrációja lesz s megmagyarázza azt, a zsoltárvers pedig egyszerre megmagyarázza a templomtisztítást. Még ők sem látták ilyennek Krisztust, az ő szívük is megdermed a rémülettől először, de azután a zsoltárvers nyomán egyszerre tisztán látják: Az Úr házához való féltő szeretet emészti őt.
Van azonban a történetben olyan részlet is, mely ilyen eligazító íráshely nélkül is mutatja, hogy Krisztus szereti az egyházat. Így kezdődik ugyanis a történet „Közel vala a zsidók húsvétja és felméne Jézus Jeruzsálembe” (13.v.).
Jézus tehát templombajáró ember volt. Szombatonként elment a zsinagógába, ünnepenként pedig a jeruzsálemi templomba.
Nem volt ez könnyű. A zsinagóga még csak közel volt, de a templom már messze esett. Történetünkben például Kapernaumból megy Jézus a jeruzsálemi templomba. Ez az út légvonalban is kb. 140 kilométer. És ezt mind gyalog kellett megtenni, mégpedig nemcsak oda, hanem visszafelé is. 280 kilométert gyalogolni a templomért csak az képes, aki nagyon szereti a templomot. Te, akinek néha még a harang hallótávolságából is messzi van a templom, gondold meg ezt és szégyelld el magad!
Nemcsak fizikailag, hanem szellemileg sem volt könnyű Jézusnak az istentiszteletek rendszeres látogatása. Milyen óriási szellemi fölényben volt Ő, a Főpap, kora egyházának vezetői felett! Ugyan mit mondhatott volna neki egy falusi zsinagóga vezetője, jelenthetett-e annak hallgatása valami épülést a számára? Vagy a jeruzsálemi templom vér- és tömjénszagú fényes ceremóniái?
Milyen semmitmondó ürességek voltak mindezek azokhoz a hajnali vagy éjszakai órákhoz képest, amiket Ő maga töltött el csendességben és imádságban az Atyával! Csak az képes erre, aki nagyon szereti a templomot.
Az is nehézzé tette számára az istentiszteletek rendszeres látogatását, hogy az egyházi vezetők személyes ellenségei voltak. A zsinagógában való megjelenését arra használták fel, hogy tőrt vessenek neki, nem mond-e vagy nem tesz-e valami olyat, aminek alapján vádat lehet emelni (Máté 12,9-10). A jeruzsálemi templom főpapjai, farizeusai és írástudói pedig egy kanál vízben megfojtották volna őt. Mégis elment a templomba.
Amikor a finn egyház nem ismerte még fel a Szentlélek munkáját az ébredésben s üldözte az ún. felébredteket, az istentiszteleteken is sokszor támadták és szidalmaztákőket a prédikációban, a felébredtek azonban mégis hűségesen jártak az istentiszteletekre. Mikor megkérdezték tőlük: „Miért jöttök, mikor mindig csak a szidalmakat halljátok?” ezt felelték: „Amíg a templomban az oltár előtt és a szószéken a Bibliából olvasnak fel, amíg a Hiszekegyet mondják, a Miatyánkot imádkozzák s az Úr által rendelt ároni áldással áldják meg a népet, addig a mi helyünk ott van.” Ilyen a Krisztustól tanult egyházszeretet.
Így szereted-e te is az egyházat? 2. Krisztus megtisztítja az egyházat A templomba érkező Jézus a templom előpitvarában egész vásárt talál. Nem szokatlan látvány ez. A nagy ünnepeken így szokott ez lenni. Így gondoskodott az egyház hibátlan áldozati állatokról, a templombajövők kényelméről, no meg a saját hasznáról is. Ott voltak az áldozatra alkalmas állatok: ökrök, juhok és galambok. Ott tolongtak az eladók és vevők. Asztaluk mellett ültek a pénzváltók, akik a különböző országokból jövő hívek pénzét a templompénzre átváltották.
Elképzelhető, milyen vásári piszok és milyen vásári lárma lehetett ott. Az ökrök bőgtek, a juhok bégettek, a galambok turbékoltak, a pénz csörgött, a vevők alkudoztak, az eladók magasztalták árujukat. Egy fallal beljebb pedig ünnepi ceremóniával áldozatot mutattak be Istennek. Jézus nem bírta ezt elnézni. A földön szerteszét hevertek a feláldozott állatok kötelei, melyekre nem volt már szükség. Jó vastag ostort font belőlük. Alakja kiegyenesedett, szeme villogott, ajka harsányan kiáltott, kezében pedig elkezdett csattogni az ostor. Ijedten menekült előle állat és ember egyaránt. Egymaga szétverte az egész vásárt.
Megtisztította a templomot.
Az emberek kezében az ostor a kínzás, a büntetés, a megszégyenítés eszköze. Krisztus kezében a féltő szereteté. Ha nem szeretné az egyházat, sorsára hagyná, de mivel szereti, nem mindegy neki, hogy mi lesz belőle és vele. Meg akarja tisztítani s ha az egyház nem ért a szóból, nem elég neki az ige figyelmeztetése, akkor elkezd vele beszélni azon a nyelven, amelyet azután kénytelen megérteni: a tények, az események nyelvén. Nem nyúl az ostorhoz, ha nincs rá szüksége, de csupa álszeretetből nem kíméli meg tőle az egyházat, ha nem ért a szóból.
Mitől akarja Jézus megtisztítani az egyházat? A kalmárság lelkétől (16.v.).
Az üzleti szellemtől. Meg akarja tisztítani magát az egyházat is. Neki nem mindegy, hogy miből él az egyház. Az oltárra csak tiszta pénz való: az élő hívek önkéntes hálaáldozata. Nem gondolod-e, hogy amikor ma egymásután hull ki az egyház kezéből minden más megélhetési forrás, abban benne csattog a Főpap tisztító ostora, aki azt akarja, hogy az egyházat az élő hívek önkéntes hálaáldozata tartsa fenn?
De a híveket is meg akarja szabadítani az üzleti keresztyénségtől, hogy a templomban ne a maguk hasznát, hanem Isten dicsőségét keressék. Nemcsak a jeruzsálemi templomlátogatók és vásárosok szorultak erre rá. Mi is nagyon, rászorulunk. Néha egész durva formában akarunk Istennel üzletet kötni.
Bajunkban hozzá fordulunk, adományunkkal, jó cselekedetünkkel vagy kegyeskedéssel meg akarjuk vesztegetni, hogy intézze el kedvezően ügyünket.
Néha finomabb formában jelentkezik a kalmárság lelke. Azért jövünk templomba, hogy itt valami lelki hasznot vagy lelki élvezetet nyerjünk. Ez is üzleteskedés, mert nem Istent keresi a templomban, hanem önmagát. Nem gondolod-e, hogy amikor ma nem jelent előnyt Isten házának látogatása, ebben a helyzetben is benne van a Főpap tisztító korbácsa? 3. Krisztus élő egyházat akar Az üzleti érdekeikben sértett vásárosok és a templom urai nem mernek szembeszállani Jézussal, pedig ők voltak a többség és az övék volt a hatalom.
Féltek tőle. Ehelyett jelt követeltek tőle a templomtisztítás jogcímének igazolására. Ezzel elismerték, hogy a prófétáknak van joguk az egyház ostorozására, Jézustól csupán prófétaságának igazolását követelik. Jelt kérnek, s nem veszik észre, hogy a jel ott van előttük. Az a tény, hogy félnek tőle, hogy nem mernek ellenállni, ez minden csodánál ékesebben beszélő csodajel. Jézus rejtélyes feleletet ad nekik: 19. v. A zsidók a názáreti ács lebecsmérlő szakvéleményét érzik ki a csodaszép jeruzsálemi templom felett ebből a feleletből. A tanítványok is csak később értik meg, hogy Jézus a halálának és feltámadásának jeléről beszél, vagy ahogyan János mondja: az ő testének templomáról.
Krisztus, aki a mi emberi testünket hordozta, azt akarja, hogy a mi testünk is templom legyen. A Főpap élő egyházat akar, amelyben nemcsak egy temploma van minden gyülekezetnek, hanem annyi temploma van, ahány lélek tartozik hozzá. Minden test templom, melyben zúg az Isten dicséretének himnusza, betölt az imádság levegője s uralkodik benne Isten igéje, a szentség fényessége pedig sugárzik róla a sötét világba! Pállal kérdezem: „Tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma?” (I. Kor 6,19). Vajon tudja-e rólunk a világ is?
Ma Judica vasárnapja van, az ítélet vasárnapja. Alázzuk meg magunkat a templomtisztítás történetének ítéletes üzenete alatt, értsük meg a templomtisztító események kemény beszédét, s akkor egyszerre evangélium lesz számunkra ez a történet. Amelyik edényt megfoltoztatja az ember, azt még használni akarja.
Amelyik csatornát, ha eliszaposodás folytán használhatatlanná lesz, kitisztíttatja még a hatóság, azt még karbantartásra érdemesnek tekinti. Az egyház megtisztítása tehát nem az egyház pusztulásának, hanem az egyház megtartásának a jele. Ezt akarja az a Főpap, aki úgy szerette az egyházat, hogy önmagát adta azért (Ef 5,25), hogy az ő hátán csattanó korbács nyomán kiserkedt vér mossa tisztára az egyházat.
Krisztus így szerette az egyházat. Te hogyan szereted egyházadat? Ámen.

A reformáció oka Időpont: Reformáció emlékünnepe, 1956. október 31.
Alapige: János 2,13-17.
Mert közel vala a zsidók husvétja, és felméne Jézus Jeruzsálembe. És ott találá a templomban az ökrök, juhok és galambok árúsait és a pénzváltókat, a mint ülnek vala: És kötélből ostort csinálván, kiűzé mindnyájokat a templomból, az ökröket is a juhokat is; és a pénzváltók pénzét kitölté, az asztalokat pedig feldönté; És a galambárúsoknak monda: Hordjátok el ezeket innen; ne tegyétek az én Atyámnak házát kalmárság házává. Megemlékezének pedig az ő tanítványai, hogy meg van írva: A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem.
Ma van az egyházi esztendő egyetlen, kifejezetten evangélikus ünnepe, a reformáció emlékünnepe, évfordulója annak a történeti eseménynek, hogy 1517. október 31-én Luther Márton kiszögezte a wittenbergi vártemplom ajtajára 95 reformátori tételét. Ha nem elégszünk meg egy történeti esemény puszta szemléletével, hanem az esemény mögé is be próbálunk tekinteni, akkor rájövünk arra, hogy minden eseménynek megvan a maga oka. Mégpedig van személyi oka: az az ember, vagy emberek, akik az eseményt csinálták, végrehajtották; van tárgyi oka: a helyzet, mely a szóban forgó eseményt előidézte; van cél oka: az a változás, melynek létrejötte érdekében az esemény történt; és van belső indító oka: az a lelkület, mely az eseményben dolgozott. Próbáljunk ma a felolvasott ige vezetésével így nézni a reformáció történeti eseményére. 1. A reformáció személyi oka az ige szerint Jézus Krisztus. A templomot nem Péter, vagy János, sem Jakab, avagy más apostol tisztította meg, hanem maga Jézus Krisztus. A reformációnak sem Luther a szerzője. Nem kell ennek elismeréséhez különleges teológiai éleslátás, elég ehhez egy kis történeti helyzetismeret is. A történelem világosan mutatja, hogy a reformáció nem Lutherrel kezdődött s nem is fejeződött be vele. A történelem ismer előreformátorokat, sőt utóreformátorokat is. Már a szerzetesrendek keletkezése is tulajdonképpen reformációi megmozdulás. Az más kérdés, hogy ezeket a megmozdulásokat a római katolikus egyház nagy bölcsességgel megszelídítette és saját fellegváraivá építette ki. A 12. században Wald Péter, a 14.-ben Wycliffe János, a 15. század elején Husz János, végén Savonarola Jeromos, a 16. században Zwingli, Luther, Kálvin nevei jelzik azt, hogy a reformáció nem a 16. század pár évtizedének eseménye, hanem világtörténelmi folyamat. S őt nemcsak világtörténelmi folyamat, hanem földrajzi értelemben is világfolyamat.
Wald Franciaországban, Wycliffe Angolországban, Husz Csehországban, Savonarola Olaszországban, Zwingli és Kálvin Svájcban, Luther Németországban csinálta a reformációt.
Nem lehet tehát azt mondani, hogy csak német okvetetlenkedés az egész. Érdekes megfigyelni ezeknek az embereknek a foglal kozását is. Savonarola dominikánus prior, tehát szerzetes volt, Wycliffe, Husz, Luther egyetemi tanár, Zwingli és Kálvin lelkész, de például Wald kereskedő volt. Nem lehet tehát azt sem mondani, hogy az egész reformáció csak vitatkozó teológusok szőrszálhasogatása. Világfolyamat a reformáció. Ezért nem lehetett erőszakkal megakadályozni. Luther és Kálvin előtt az előreformátorok sorsa vértanúság, mégis újra meg újra akad ember, aki felemeli a sárba tiport zászlót. De Lutherrel és Kálvinnal nem is fejeződik be a reformáció. A pietizmus, a belmisszió, az ébredési mozgalmak tulajdonképpen mind utóreformátorok. Világos tehát, hogy egy ilyen világfolyamat nem magyarázható csupán emberi szerzőséggel, hanem valami öröknek kell mögötte lennie s ez a mi hitünk szerint Jézus Krisztus. Ezt igazolja az is, hogy minden reformáció megindítója a biblia, Isten igéje, Jézus Krisztus igéje. A reformáció szerzője tehát épp úgy, mint a jeruzsálemi templomtisztításé: Jézus Krisztus. Felhasznált ugyan benne embereket, de azok nem többek, mint azok a kötéldarabok, melyeket felszedett a templomudvarról, amelyekből ostort font s amelyekkel végigvágott a templomgyalázók hátán.
Rövidlátó az, akinek tekintete megáll az ostornál s nem látja meg mögötte a kezet s a kéz mögött a személyt, magát az egyetlen reformátort, Jézus Krisztust. 2. Van azonban a reformációnak tárgyi oka is s ez az egyház romlottsága.
Sohasem következett volna be a jeruzsálemi templomtisztítás reformátori cselekedete, ha Jeruzsálemben a mennyei Atya háza nem romlott volna meg s emberek nem tették volna kalmárság házává. Lassacskán, szinte észrevétlenül következett ez be s talán nem is rosszindulatból. Úgy kezdődött az egész, hogy a páska ünnepére hatalmas tömegben felsereglő zarándokok kényelmére s az áldozatokhoz szükséges hibátlan állatok beszerzésének megkönnyítésére rendezték be a templom területén a külső udvarokon a vásártereket. A templom területén érvényes külön pénz beszerzésének megkönnyítésére pedig bankárokat állítottak szolgálatba. Úgy indult tehát az egész, mint egyházi szolgálat s lett belőle üzlet.
Eredetileg Isten dicsőségét akarta szolgálni s emberi kapzsiság kiszolgálója lett belőle. Jézus korában már óriási mértékű hangos vásár lett belőle. Ökrök és juhok bőgtek, galambok turbékoltak, emberek alkudoztak és sem embernek, sem állatnak nem tett hangfogót a szájára a templom közelsége, a közvetlen a vásár mellett folyó istentisztelet. Nem lehet csodálni, hogy ez a helyzet kihívta Jézus templomtisztító, vásárt szétverő reformátori cselekedetét. A későbbi reformációk kiváltó oka is mindig az egyház romlottsága volt. Amikor az egyház az üldözöttségből az úgynevezett nagykonstantini állapotba, a kiváltságos államegyház helyzetébe jutott, lassan megváltozott az egyház képe. A katakombák helyébe hatalmas dómok emelkedtek, Krisztus szegény apostolaiból gazdag egyházfejedelmek, az igehirdetésből misék lettek, a küzdő egyházból a dicsőség és hatalom egyháza lett. Mindezzel együtt járt a tiszta biblikus tan megromlása is. Az úgynevezett egyházi hagyomány alapján visszaszökött az egyházba a legyőzött pogányság s belülről mételyezte meg az egyházat. Ezt a kort maga a római katolikus egyház-történetírás is kemény szavakkal ítéli el. Ezt látta Luther is római útja alkalmával, ezzel találkozott a bűnbocsátó cédulák árulásában. Nem lehet csodálni, hogy ez a helyzet kihívta egyháztisztító reformátori cselekedetét. 3. A reformációnak megvan a maga cél oka s ez az egyház megtisztítása.
Ez volt Jézus reformátori cselekedetének, a jeruzsálemi templomtisztításnak is a célja. A templomtisztítás nem egyházi puccs az uralmon levő egyházi vezetőség megbuktatására azért, hogy a templomtisztítás forradalmi lendületében Jézus ragadja magához a hatalmat a templomban s az egyházban. Ilyen ambíció nem fűtötte Őt. Ő másfajta főpap óhajtott lenni. Az Ő főpapsága a kereszt főpapsága. Útja a gyalázat, ára a halál, eredménye persze Isten kiengesztelése s az ember üdvössége. Luthernek sincs más célja, mint az egyház megtisztítása. Nem akar karriert csinálni.
Akkor csinált volna, ha elhallgat és abbahagyja a reformációt. Nem fűti őt a dicsőség testi vágya. Más testi vágyak sem fűtik. Vádolják azzal, hogy az egész reformációt csak azért csinálta, hogy megnősülhessen. Akik ezt állítják, azok agyonhallgatják azt az egyszerű történeti tényt, hogy Luther csak 1525-ben, tehát a reformáció megkezdése után csak 8 évvel, 42 éves korában nősült meg. Ez egymagában is elég cáfolat arra, hogy a reformáció cél oka között ott van-e Luther testisége. 4. Mindez azonban már átvezet minket arra a kérdésre, hogy mi a reformáció belső indító oka.
A reformáció belső indító oka az egyház szeretete.
Mikor a jeruzsálemi templomtisztításnál a tanítványok megfogalmazzák azt a benyomást, mit reájuk ez az esemény tett, ezt mondják a 69. zsoltár 10. versét idézve: „A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem.” /17. v./ Nem Jézus hősies bátorsága ragadja meg tehát a figyelmüket, mellyel egymagában szétver egy nagy vásárt, nem a szelíd Jézus szokatlan indulatossága tölti el csodálkozással őket, hanem álmélkodva mondogatják: Mennyire szereti az egyházat! Jobban szereti, mint a maga életét. Még azzal sem törődik, hogy ezzel a templomtisztítással mennyi ellenséget szerez magának s maga ellen bőszíti a hatalmasakat. Mindehhez ne felejtsük el, hogy itt nem valami eszményi egyházról van szó, hanem épp arról a földi egyházról, a Jézus korabeli zsidó egyházról, mely annyi szennyel volt megfertőzve s amely teljesen szembehelyezkedett Jézussal. Minden reformáció mögött ugyanez az egyházszeretet van, mint belső indító ok. Luther sem akart új egyházat alapítani, hanem a saját egyházát, a római katolikus egyházat akarta megtisztítani. Megható az, hogy a pápának könyörög a visszaélések megszüntetéséért. Nem is ő lépett ki az egyházból, hanem az egyház vetette őt ki magából, kiátkozván őt.
Minden reformációban a jeruzsálemi templomtisztítástól a mai napokig Jézus Krisztus templomtisztító egyházszeretete dolgozik. Embereket használ fel ebben a munkában, de ezek az emberek csak olyanok a kezében, mint a kötéldarabok, melyekből az egyháztisztító ostort fonta és fonja. Annyira szereti az egyházat, hogy nem tudja nézni romlását s ostort ragad, vagy ragadtat az egyházrontók ellen. Ma is úgy bánik velünk, ahogy mi bánunk az egyházzal.
Kérdezd meg magadtól: Nem vagyok-e én is éktelenkedő szeplő az egyház arcán, nem tartozom-e azokhoz, akik belülről rombolják az egyházat? Ki tudja, ki mindenkit kergetne ki Jézus ma is ebből a templomból? Vajon bent maradhatnál-e te? Vajon bent maradhatnék-e én?
Ámen.

Van!
Elhangzott: Húsvét utáni 3. péntek, 1964. április 17.
Helyszín: Győr, bibliaóra
Alapige: János 2:1-12.
És harmadnapon menyegző lőn a galileai Kánában; és ott volt a Jézus anyja; És Jézus is meghivaték az ő tanítványaival együtt a menyegzőbe. És elfogyván a bor, a Jézus anyja monda néki: Nincs boruk. Monda néki Jézus: Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony? Nem jött még el az én órám. Mond az ő anyja a szolgáknak: Valamit mond néktek, megtegyétek. Vala pedig ott hat kőveder elhelyezve a zsidók tisztálkodási módja szerint, melyek közül egybe-egybe két- három métréta fér vala. Monda nékik Jézus: Töltsétek meg a vedreket vízzel. És megtölték azokat színig. És monda nékik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak. És vittek. A mint pedig megízlelé a násznagy a borrá lett vizet, és nem tudja vala, honnét van, (de a szolgák tudták, a kik a vizet merítik vala), szólítá a násznagy a vőlegényt, És monda néki: Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót: te a jó bort ekkorra tartottad. Ezt az első jelt a galileai Kánában tevé Jézus, és megmutatá az ő dicsőségét; és hivének benne az ő tanítványai. Azután leméne Kapernaumba, ő és az ő anyja és a testvérei és tanítványai; és ott maradának néhány napig, Egy szó van ebben a kánai menyegző történetében, ami igen gyakran ismétlődik az emberek ajkán: nincs! Ezt a szót, hogy nincs, újra és újra halljuk az emberek szájából: nincs ez, nincs az, nincs amaz. Örökké hiányérzetekkel küszködünk és amiatt panaszkodunk. Ez a történet azt mutatja, hogy a keresztyén életből Isten törölte sok vonalon ennek a szónak használatát, nincs, s ehelyett azt a szót akarja megtaníttatni velünk, hogy van, hogy mi mindenünk van nekünk, s milyen jelentéktelen kicsiség csak az, ami nincs. A kánai menyegző története – így szoktuk mondani – egyedülálló, egyetlen esemény az evangéliumokban. Arról sokat olvasunk, hogy Jézus Krisztus ott volt a sokaságban, az éhes emberek között, ott volt mindazokon a helyeken, ahol az emberi élet kereszthordozói járnak, de ez az egyetlen eset csak, hogy ott van, ahol emberek örülnek és vigadoznak. Tehát egyetlen történet arról, hogy ott volt egy lakodalmon. Jézus példázataiban sokszor szól a menyegző öröméről, de történeti eseményképpen, mikor ott is volt egy lakodalomban, ez az egyetlen feljegyzett esemény. Ebben a lakodalomban tanította meg az embereket arra, hogy mi mindenök van nekik. Ez a történet eléggé ismerős, hiszen benne van perikopa rendszerünkben, már gyermekkorunkban is tanultuk, tehát nem vesztegetem az időt azzal, hogy magát a történeti eseményt ismertessem, de rátérek mindjárt azokra a tanulságokra, melyeket e történetből meg kell tanulnunk.
Első megállapítása ennek a történetnek: 1./ Krisztusnak igénye van egész életünkre!
Már az előbb rámutattam arra, hogy milyen egyedülálló esemény a kánai menyegző története Jézus életében. Azt mutatja, hogy Jézus Krisztusnak igénye van egész életünkre. Jézus Krisztus nem elégszik meg azzal, hogy hozzá jöjjenek azok, akiket különösképpen is hív: a megfáradtak és megterheltek, hogy megnyugvást keressenek nála. Nem elégszik meg azzal, hogy hozzá jöjjenek a mindenki által kitaszított bélpoklosok, hogy gyógyulást és szabadulást találjanak nála, s hogy a mindenki által megvetett bűnösök pártfogást keressenek nála. Ő nemcsak a megrokkant s megfáradt életekre, hanem egész életünkre igényt tart. Hozzá vagyunk ahhoz szokva, hogy a templomi gyülekezet többségét az idősebb nemzedék alkotja, de nemcsak most van ez így, mikor az ifjúságot különféle rendezvényekkel, ideológiai előadásokkal próbálják elidegeníteni az istentiszteletektől. Így volt ez általában még abban az időben is, amikor parancsszóra hozták a gyermekeket a templomba. Mindig kisebbségben volt az ifjúság, vagy eljött az ifjúság életében olyan idő, mikor kinőttek a gyermekkorból és a szülői fegyelem alól, s mikor némelyik talán egy időre, némelyik azonban örökre hátat fordít Isten házának és igéjének. Itt is azt kell látnunk, hogy megszámlálhatjuk azokat, akik az ifjúsághoz számítanak életkor és nem lelkület szerint. Az életkoron kívül azonban van még valami, amit különösképpen elfelejtünk: mi külön életterületet biztosítunk Jézus Krisztus számára, a többi életterületet pedig szekularizáljuk, tehát elvonjuk Isten behatása alól és függetlenítjük Istentől. Így szoktunk általában vélekedni mi emberek: Istené az én kultikus életem, bibliaolvasásom, imádkozásom, reggeli-esti áhítatom, s mindazok az alkalmak, mikor templomba megyek, esküvőkön oltár előtt, vagy koporsó mellett kell megállnom, tehát az élet különleges és jellegzetes eseményei azok, melyeket kultikus jelenségeknek szoktunk nevezni. De amellett van egy másik úgynevezett profán élet, ez nem mindig rossz értelemben vett profán, nem okvetlen minden esetben Istentől elszakadt, vele nem törődő, Istent káromló, vagy istentelen magatartás, de még sincs kapcsolatban Istennel. Minden profán, ami nincs kapcsolatban Istennel, tehát egész templomon kívüli életünk, hozzászámítva az otthoni meglévő vagy meg nem lévő kegyességi életünket is. Ez külön világ. Amikor becsukom magam után a templomajtót és kimegyek a világba, vagy behajtom bibliámat és elindulok munkába, akkor becsapom hátam mögött az istenes élet kapuját, és ami azon kívül történik, azon már nem látszik meg, hogy templomba járok, bibliát olvasok, hogy imádkozom, Isten akaratának engedelmeskedő életet élek. Rengeteg ember van a világon, aki e kettősséggel meg van elégedve. Megadja Istennek, ami az Istené – úgy gondolja –, s megadja a világnak is azt, ami ezé a világé. Arról már elfelejtkezik, hogy minden Istené. Nem lehet ilyen kettéválasztott életet élni. A templom Istené, de az én lakodalmam, az otthoni vigasságom az enyém, az én magánéletemhez nincs köze Istennek. Ennek a történetnek első hatalmas üzenete: Jézus Krisztusnak igénye van az én egész életemre! Nem lehet életemnek olyan szakasza, amihez Jézusnak nincs joga, nincs szava, vagy rendelkezése. Jézus Krisztus nem véletlen kerül a kánai menyegzőbe. Lehet, azért került oda, mert Mária vállán van az egész lakodalom gondja, talán valami atyafiság volt köztük, de tény, hogy nem úgy vetődik oda a kánai menyegzőbe Jézus. Hiszen a második versben azt olvassuk: „És Jézus is meghívaték az Ő tanítványaival együtt a menyegzőbe.” Testvéreim! A mi Urunk, Jézus Krisztusunk azt szeretné, hogy hívjuk meg mindennapi életünkbe, a templomi, imádkozó, bibliaolvasó életünkön kívül való profán életünkbe is és lássák meg rajtunk, hogy nemcsakő van velünk mindennapon, hanem mi is Vele vagyunk mindennapi életünk minden eseményében. 2./ Van testvérünk!
Jézus Krisztust tehát meghívják a menyegzőbe. Az egész történet világosan mutatja, hogy szűk körülmények között élt az ifjú pár. Nem volt módjuk arra, hogy túlságosan tágítsák a lakodalom kereteit. A lakodalomnál az ember mindig tékozló, nemcsak illendőségből hív meg embereket, akik a násznép számát megnövelik, hanem dolgozik bennük az örvendező készség: jöjjetek!
Meghívják Jézust, de az Úrnak vannak tanítványai is és úgy érzik, lehetetlen dolog – bár még nem alakult ki az apostolok köre, még nem volt meg Jézus mind a 12 tanítványa, ez még csak a gyülekezők csoportja volt – odaállni Jézus elé és azt mondani: Uram, nagyon szeretnénk, ha megtisztelnél bennünket és eljönnél lakodalmunkba, úgyis édesanyád végzi a lakodalom irányítását és főzését, légy Te is vendégünk! S mikor a tanítványok csodálkozva néznek: hát velük mi legyen? … akkor azt mondják: hát ne haragudjatok, mi szegény emberek vagyunk, nincs módunkban, hogy egyszerre 8-10 fővel szaporítsuk a vendégek számát! S erre azok mit mondhattak volna mást: hát megértjük! Ők mégis meghívják Jézust tanítványaival együtt. Meg vagyok győződve, hogy Jézus tanítványai nélkül el nem ment volna. Mert ahol tanítványai vannak, Jézus is ott van, és ahol Jézus ott van, azt akarja, hogy ott legyenek tanítványai is. Nem szabad elfelejteni, nekem vannak testvéreim Krisztusban, akiket nem szabad szégyellnem. Nem tudjuk, mi volt a kánai ifjú pár foglalkozása, de valószínűleg nem tartoztak a város előkelői közé, azonban intelligencia tekintetében bizonnyal felette álltak azoknak az embereknek, akik Jézussal jártak. Ők írástudatlan, úgynevezett közönséges emberek voltak, és nem szégyellikőket. Nincsenek aggodalmaik, sem anyagilag nincsenek társadalmi gátlásaik. Ha nekik Jézus drága és szeretett vendég, akivel meg akarják osztani örömüket, akkor azok, akik Jézusnak drágák, nekik is drágák. Ne felejtsd el, testvéred, lelki testvéred van, Jézusnak tanítványai, ne szégyelld hát őket, velük Jézus jön be hozzád mindennapi életedbe. 3./ Van örömünk!
Mint említettem, egyedülálló esemény ez az evangéliumokban. Jézus ez egy esetben vesz részt lakodalomban, de megszámlálhatatlan azoknak az eseteknek száma, amikor gyászházban, betegágy mellett és bűnösök között van, tehát az élet hajótöröttjei, nyomorultjai között. De amíg nálunk embereknél egy esetben nem lehet általános következményeket levonni arra vonatkozólag, hogyha ebben az esetben így gondolkoztam és cselekedtem, akkor bizonyos, hogy minden hasonló esetben ugyanígy fogok érezni és cselekedni. Jézusnál egyetlen esemény örök életű, nála nem lehet egy számmal érvelni, azzal, hogy ez az öröm, az életöröm területének az úgynevezett szekularizált esete, Jézustól függetlenített életterület. Lám Jézus Krisztus is csak egyetlen egyszer ment lakodalomba! Azonban az, hogy egyszer elment lakodalomba, ez nála azt jelenti, hogy minden meghívást, ahol emberek örömében való osztozkodásra hívják, elfogad és elmegy. A keresztyén élet tehát nem olyan élet, melyből száműzni kell, vagy lehet az élet örömeit.
Volt egy olyan időszak, amikor azt gondolták, hogy a keresztyén ember nem nevethet, nem lehet jókedvű, mert ez ellenkezik komolyságával. A keresztyén ember komoly, inkább komor arcú, összeráncolt szemöldökkel, csendesen járja az élet útjait. Ott, ahol pillangók röpködnek, ahol emberi örömdongás hallatszik, ott nincs semmi keresnivalója a keresztyénnek. Az élet sokkal komolyabb – mondották – semhogy át lehetne játszani az egész életet. Jézus Krisztus nem ilyen volt és nem ilyennek nevelte tanítványait sem. Sokat beszélt Ő arról, hogy a keresztyén élet örvendező élet, és hogy Ő az emberi élet boldog, örvendetes napján ott van a lakodalomban a násznép között, ez ténybeli bizonyítéka annak, hogy Ő nemcsak mondotta, hogy örüljetek, hanem cselekedte is. És az is bizonyos, hogy Jézus a kánai menyegző asztalánál nem úgy ült, mint valami faszent, csendes méltóságban, komor nézéssel, hozzáférhetetlen magasságban az emberek felett, és csak tessék-lássék evett, az italt éppen csak hogy megkóstolta, legfeljebb egy-két kortyot ivott. Ha valaki szólt hozzá, arra éppen csak hogy felelt, de Ő senkivel sem kezdett beszélgetni. Volt idő, mikor Jézust így képzelték el. Ha valaki elkezdett tréfálkozni, amin fiatalja, öregje kacagott, Jézus szája nem húzódott kacagásra. Nem!
Jézus örvendezni tudott az örvendezőkkel és nem volt idegen a kánai menyegzőben. Szabad tehát nekünk örülni a világban, sok örömünk is van, de vigyáznunk kell, hogy mik azok az örömforrások, melyekben örülnünk szabad. Nekünk mindig Jézus jelenlétében szabad örülnünk, ott, ahol Jézus ül a főhelyen, a középpontban. Nem az a baj, hogy az életben olyan sok alkalom van örömre, a baj az, hogy mi úgy akarunk örülni, hogy Jézus ne lássa, Ő ne legyen ott. Olyan örömeink vannak, melyekben nem tudunk egyek lenni a mi Urunk Jézus Krisztusunkkal. Másik öröm is van, mely a kánai menyegző lakodalmas népét eltöltötte: a szeretet öröme.
Mert szeretetben vannak együtt a menyegzőben. A szeretet tud örülni nemcsak annak, amit kap, de annak is, amit más kap. Részt tud venni más örömében és személyes boldogság neki is az.
Ha több szeretet lenne a világon, sokkal több öröm is volna az ember életében. De ezen kívül van a keresztyén embernek még külön öröme is. Amit a világ nem ismer, nem próbált, tehát nem is érzi, s ezért nem tartja örömnek. Nem is tudja elképzelni, hogy emberek arca felragyoghatna tőle. Erről az örömről itt most nem beszélek, mert a kánai menyegzőn nem ilyen örömök vannak, de beszélek azokról az emberi életörömökről, melyek a keresztyén élettől függetlenül, tehát hozzá nem tartozóan, de mégis tőle függően, hozzátartozóan keretezik a keresztyén ember életét. 4./ Van bánatunk!
A történet további útmutatása arról is szól, hogy van bánatunk is. A keresztyén élet, Jézussal való együttélés s követése, nem olyan életbiztosítás, melyet egy életre kötöttünk és biztosít bennünket arról, hogy semmi veszedelem, szomorúság nem érhet. A nincs egyszer s mindenkorra száműzetett életünkből s az színültig tejfel, csupa öröm lesz életünk. A kánai menyegző története azt mutatja, a keresztyén embernek bánata is van. A bánat együtt jár az örömmel, színezi azt. Ott a bánat az ifjú pár életében is mindjárt a lakodalom napján, s nem később. Pedig ők szegénységükhöz képest gondoskodtak mindenről, ami a lakodalomhoz szükséges. Minden bizonnyal gondoskodtak borról is, elegendőről, de a bor olyan valami, amit nem lehet előre cseppekben kiszámítani, mert függ attól, ki mennyire szereti, milyen jó kedély lesz úrrá a vendégek felett, nincs-e valaki koccintgató ember is, mint itt a násznagy volt, – dictum-factum a történet az, bekövetkezett a nyomorúság, elfogyott a bor! Persze úgy, hogy nem vették észre. Valaki a szolgák közül, aki talán töltögette és asztalra készítette a bort, szólt először Máriának, aki az egész lakodalom gondját hordozta. Ő rokonságból vállalta az örömanyai szolgálatát. Mikor a szolga szólt Máriának, hirtelen nem tudta, mit cselekedjen, nem is gondolt arra, hogy nem lesz elég a bor. Azt gondoljuk mi is, ahol ott van Jézus, mindeneken uralkodó, mindenható Jézus, kinek kezében van minden hatalom mennyen és földön, ott ember szükséget nem láthat. Ott nem következhetik be zavaró körülmény, hogy elfogy a bor.
Testvéreim! Nemcsak a kánai menyegz ő eseménye, az egész keresztyén egyháztörténelem is mutatja, hogy a keresztyén életnek, a Krisztussal együtt élő életnek is mindig megvan a maga bánata. Igen sokszor ez a bánat sorsközösségből támad. Ami azt jelenti, mikor az egész emberiséget, vagy egy vidéket ér valami szerencsétlenség, nyomorúság, bánat, akkor Isten – Ő tudja miért – nem engedi meg azt, hogy a keresztyének kivételt képezzenek. E kérdésnél gondoljunk Jézusnak a hegyi beszédében arra a kijelentésére, hogy a mennyei Atya felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak földjére. Tehát Isten az időjárást nem úgy igazgatja, ahogy mi – a gondolatunk szerint – megérdemelnénk, hogy az egyik földjére esőt ad, mert az kegyes emberé, amaz istentelen emberé, az nem kap egy szem esőt sem, egyetlen napsugár meleget, az pusztuljon, gyökerében száradjon el. Nem érdemel mást. Isten tudja, hogy miért tart bennünket sorsközösségben, s övéivel miért nem tett kivételt a háború alatt sem, ez sok családnak okozott nehéz kérdést. Isten ura a golyóknak és bombáknak is, de ezt mégsem teszi meg, hogy kivegye övéit a sorsközösségből, szabadságában áll ugyan, kivételesen meg is teszi, csodálatos történeteket tudnak emberek elmondani arról, ami velük történt a fronton, de az általános igazság mégis az, hogy Isten az embereket benne hagyja a sorsközösségben. A sorsközösség pedig az, hogy öröm és bánat együtt vegyül egy pohárban minden ember életében. Van még egy ok, hogy miért van Krisztussal együtt a nyomorúság és a bánat a keresztyén ember életében. A zsidókhoz írt levél 12. fejezete ír arról, hogy Istennek van nevelő büntetése, melyben nem az a fontos, hogy igazságot szolgáltasson, hanem neveljen. Ahogy az apának ott van egyik kezében a vessző, és akit szeret, azt veri, dorgálja, úgy ez alól a vessző alól mi sem vagyunk kivételek. Jaj lenne nékünk, ha Isten feladná a reményt nevelésünket illetőleg és hagyna a magunk útján járni anélkül, hogy megállítana, vesszejével és botjával jó útra nem igazítana minket. 5./ Van közbenjárónk!
Van örömünk, bánatunk, de bánatunkban is van közbenjárónk. Most egészen emberi vonalon értem ezt a szót: közbenjárónk. A közbenjáró szó elsősorban Jézusra vonatkozik, a bűnös ember és Isten között. Itt emberi közbenjáróról van szó, s ez Mária. Nem olvasunk semmit arról, hogy a fiatal pár észrevette volna, hogy fogytán van a bor, ritkábban töltögetnek a szolgák s szólnak Máriának, aki talán csodálatos érzékkel maga is észrevette, hogy itt valami baj van. A szolgák meg is mondják és ő megpróbál segíteni rajtuk anélkül, hogy a fiatal párnak tudomására adná, hogy mindjárt vége a bornak és megzavarná örömüket. Nem tudják, mikor ürülnek ki az üvegek, mikor szólal meg a jókedvű násznagy, hogy, na igyunk még egyet a menyasszony egészségére! – s micsoda botrány, szégyene lett volna a napnak, minden megszentelt öröme tönkre ment volna, s e szomorú pillanat emléke maradt volna meg emlékükben, s az a szégyen, hogy ujjal mutogatnak rájuk: ezek azok, akik meghívtak nagy rongyot rázva egy sereg vendéget és még csak elég bort sem tudtak nekik adni! Mária csendben háttérbe vonul, mert érzi, hogy itt csak imádság segíthet. Így fogalmazom meg, hogy imádság, mert mikor ember Krisztushoz fordul, még ha az Mária, Krisztus földi édesanyja is, akkor is imádság kérése. És az ő imádsága konkrét.
Odamegy Jézushoz, nem magyarázgatja, hogy milyen nagy dolog az, ami Jézusban fordul meg, csak két szót mond: Nincs boruk! Jézus keményen utasítja vissza anyját. Mégis visszafelé nézve a történetre, tudatában mindannak, ami a Mária-kultusz területén történt, Jézus, aki látta, Máriával mit fognak csinálni a történelem folyamán, így felel Máriának: Nem jött el az én órám!
Majd amikor az én Atyám szól és Ő parancsolja, majd akkor lesz boruk! Mária a visszautasítás dacára hisz abban, hogy Jézus nem csak hallotta, de meg is hallgatta imádságát és mint aki bizonyos abban, hogy segíteni fog, odamegy a szolgákhoz és azt mondja nekik: Figyeljétek, amit mond, és azt cselekedjétek! Hogy hogyan, mikor és mit fog mondani, hogyan oldja meg a kérdést, nem tudja, de tudja, hogy meg fogja oldani. Testvérem, nem tudom, tudatában vagy-e annak, hogy mit jelent számunkra az, hogy vannak, akik imádkoznak értünk. Talán édesanyánk, elkerülhettünk messze szárnyai alól, de ránk gondoló szeretete, érettünk dobogó szívének imádságai, mint fehér galambszárnyak röpködnek körülöttünk, vagy talán testvérünk, vagy olyan valaki, akinek lelkére ráhelyezte Isten boldogságomat, örömömet, egészségemet, üdvösségemet, imádkozik értem. Nagy dolog az, hogy vannak imádkozó lelkek, talán nem is tudunk róluk, amint hogy az ifjú pár sem tudta, hogy Mária közbenjárt érettük, de az áldás, ami az ő közbenjáró imái nyomán feléjük áradt, az nyilvánvaló lett. Én már sokszor voltam kénytelen megállapítani azt, hogy mikor csőstől jött rám az Isten áldása és érthetetlenül álltam meg, hogy hogyan történhetett ez, akkor jöttem rá arra, hogy valaki imádkozott értem! Valaki, akit talán nem is ismerek, vagy aki tudott róla, hogy milyen nyomorúságban vagyok, könyörgött érettem. Legyenek áldottak, akik imádkoznak érettünk, legyenek áldottak, akik segítenek szükségeinkben. 6./ Van Krisztusunk!
Azután beszél a történet arról is, hogy van Krisztusunk és ez mindennél több! Több, mint az, hogy van testvérem, örömöm, bánatom, közbenjáróm. Van Krisztusom, akihez mindenkor mehetek és ilyen dolgokkal is mehetek. Csodálatos az, mikor tudatára ébredek, hogy lelkem nagy kérdésével, üdvdöntő dolgokkal, bűneimmel, sőt a mindennapi kenyér, egy korty bor kérdésével is Jézushoz mehetek. Áldassék az Úr, hogy olyan Krisztusunk van, aki nem utasítja vissza kérésünket, vissza azzal, hogy ez nem tartozik rá. Mert minden reá tartozik. Aki szeret engem, azt minden érdekli, ami velem kapcsolatos. Minden, kivétel nélkül, minden érdekli. Azonban, hogy van Krisztusunk, az nem azt jelenti, hogy nincs bánatunk, nincsenek nincseink, mert Krisztus sokszor egészen más, mint amilyennek mi elképzeljük. Mária minden bizonnyal azt gondolta, ha ő, mint édesanyja odamegy Jézushoz: Fiam, elfogy a boruk, akkor mindjárt vége lesz valamiképpen a bajnak. Nem tudja hogyan, de a drága Jézus, ez a kedves gyermek, azt fogja mondani: Köszönöm, hogy felhívtad rájuk a figyelmemet, azonnal gondoskodom, csak tessék nyugodtan visszamenni, bor lesz, nem lesz semmiféle botrány belőle!
Ugye, emberileg ez volna a természetes. Nem szabad megbotránkozni ezen, hogy Jézus nem ezt csinálta, ahogyan ott Mária elképzelte, hogy a szent közbenjáró imádságot olyan gorombán utasítja vissza, s magától értetődő lett volna, ha Mária megrántja vállát és azt mondja: Hát ha te nem törődsz velük, én sem, lesz, ami lesz. Nem! Mária hisz abban, ha vissza is utasította kérését, csak az időpontot utasította vissza, de ha eljön az Ő órája, megmutatja, hogy Ő csak megvárakoztatta, de kérésüket meghallgatta. Testvéreim! Mi is sokszor vagyunk olyan helyzetben, mint Mária volt. Nem értjük, hogy Jézus miért reagál úgy kérésünkre, ahogy reagál, s nem úgy, ahogy mi elképzeltük! Nekünk is hinnünk kell, hogy Ő csak várakozik, de nem késik el. Még van valami Krisztussal kapcsolatban e történetben. Krisztus ad egy furcsa parancsot. Kővedrek voltak minden zsidó házban, hat nagy kőveder itt is vízzel megtöltve, sok víz kellett mosakodásra, lábmosáshoz, főzéshez, étkezés utáni mosakodáshoz. A nagy vendégseregnél sok víz elfogy és a kővedrek fenekén volt már csak egy kis víz. A szolgák örültek, hogy vége a lakodalomnak, vacsorálhatnak már ők is, s akkor jön az a parancs Jézustól: Töltsétek meg a vedreket vízzel! Furcsa parancs, nem kell a víz már semmire. Minden megtörtént, mi is fáradtak vagyunk, hisz eleget ugráltunk a lakodalom alatt, hagyna már békén bennünket vacsorázni! De Mária megmondta, akármit mond, megtegyétek! Ne kérdezzétek, hogy van-e értelme, miért parancsolja ezt, majd később meg fogjátok látni, hogy úgy volt jó, ahogy Ő parancsolta. Sokszor kapunk mi is ilyen furcsa parancsot az Úrtól, vajon elég-e az nekünk az engedelmességhez, hogy azt Jézus mondja?… 7./ Vannak áldott tapasztalataink!
Az utolsó, amiről a történet szól az, hogy vannak áldott tapasztalataink. Először a vőfély veszi észre, hogy itt valami furcsa dolog történt. Felhozzák az új bort az üvegben, töltögetik, viszik a násznagynak is, aki aztán megkóstolja az új bort. Úgy látszik, borszakértő volt, és rögtön észrevette, hogy ez másfajta bor, jobb, mint az előző. Odalép a vőlegényhez és azt mondja: Minden ember a jó bort adja fel először, amikor megittasodtak, akkor az alábbvalót, akkor jó már a vinkó is, te meg megfordítva csináltad! Akkor tűnt ki, hogy Jézus hogyan oldotta meg az egész problémát! Így olvassuk: „Ezt az első jelt a galilei Kánában tevé Jézus és megmutatá az Ő dicsőségét és hívének benne az Ő tanítványai.” Áldott tapasztalatokat szereztek mindnyájan ezen a lakodalmon. Áldott tapasztalatot szerzett a vőfély, Mária hitét igazolta, ami bekövetkezett, az ifjú pár, aki látta, hogy Jézus hogyan tudja a sötét viharfelhőket elkergetni családi életük egéről. Áldott tapasztalatokat szereztek a tanítványok és dicsőítették az Úr Jézus Krisztust s hittek Benne.
Megörökítette János ezt a történetet, mert felejthetetlen volt számára. Életében még sokszor bekövetkezhetett a nincs, de ő a kánai menyegzőn megtanulta, tanuljuk meg belőle mi is azt, hogy életünkben sokkal több az, ami van Isten kegyelméből, mint ami nincs. Adjunk többet hálát azért ami van, s mienk lesz a kánai menyegző áldott öröme és áldott tapasztalata is.
Ámen.

Nincs!
Időpont: Vízkereszt utáni 2. vasárnap, 1956. január 15.
Alapige: János 2,1-11.
És harmadnapon menyegző lőn a galileai Kánában; és ott volt a Jézus anyja; És Jézus is meghivaték az ő tanítványaival együtt a menyegzőbe. És elfogyván a bor, a Jézus anyja monda néki: Nincs boruk. Monda néki Jézus: Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony? Nem jött még el az én órám. Mond az ő anyja a szolgáknak: Valamit mond néktek, megtegyétek.
Vala pedig ott hat kőveder elhelyezve a zsidók tisztálkodási módja szerint, melyek közül egybe-egybe két-három métréta fér vala. Monda nékik Jézus: Töltsétek meg a vedreket vízzel.
És megtölték azokat színig. És monda nékik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak. És vittek. A mint pedig megízlelé a násznagy a borrá lett vizet, és nem tudja vala, honnét van, (de a szolgák tudták, a kik a vizet merítik vala), szólítá a násznagy a vőlegényt, És monda néki: Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót: te a jó bort ekkorra tartottad. Ezt az első jelt a galileai Kánában tevé Jézus, és megmutatá az ő dicsőségét; és hivének benne az ő tanítványai.
A kánai menyegző története három szempontból is egyedülálló történet a bibliában. Ez Jézus nyilvános működésének kezdete. Ez első csodája és ez az egyedüli eset, amikor menyegzőn vesz részt.
Jézus, mikor kilép a nagy nyilvánosság porondjára, egy szegény ember hajlékába lép be s egy családi eseményt tesz jelenlétével feledhetetlenné. Van ebben valami jelképesség.
Nem a maga dicsőségét keresi, hanem szolgálni akar az embernek s ezért nem nagy, díszes templomok után vágyik, hanem egyszerűen a hajlékunkba akar belépni.
Mi történik abban a házban, ahová Jézus belép? Az emberek azt gondolják, hogy Vele belép a boldogság és a jólét is s ott nem ismerik többé ezt a szót: Nincs! Azt hiszik, hogy ahol Jézus van, ott mindene megvan az embernek: jólét, egészség, öröm, békesség. A kánai menyegző története világosan mutatja, hogy mindezt a világ nem jól tudja. A kánai menyegzőben is ismerik ezt a szót: Nincs! Rettenetes szó ez a "nincs". Milyen borzasztó, mikor a munkájából elbocsátott, utcára került s bizonytalanságba kitaszított ember ráébred ennek tudatára: Nincs állás! Hogyan összeszorul az édesanya szíve, mikor kenyeret kérő, éhes gyermekének ezt kénytelen mondani: Nincs kenyér! Hát még milyen megrendülés követi ezt a szót, mikor az orvos jelenti ki egy betegről: Emberileg nincs semmi remény már! Az ember azt gondolná, hogy Isten népének életében nincs "nincs". Ez felelne meg annak, hogy Isten szeretet s annak, hogy Isten örül a bűnös ember megtérésének.
Pedig a kánai menyegzőben is van "nincs". Elfogy a boruk s ijedt zavar ül ki a háziak arcára. A vendégek még nem tudják, de a háziak szorongva lesik, mikor ürülnek ki a poharak s mikor kér valamelyik vendég még bort s akkor kitör a botrány. Lehet, hogy nagyon egyszerű oka van annak, hogy ez a zavar bekövetkezett. Talán elszámították magukat, mikor arról beszélgettek, hogy mennyi bor kellene a menyegzőre. Talán nem futotta nekik többre, mert szegények voltak. Talán több vendég jött, mint amennyire számítottak. Talán jobb volt a hangulat s ezért fogyott több bor, mint különben. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Jézus jelenlétében is bekövetkezik a nincs. Pedig ha valahol, akkor a menyegzőn igazán rászorulna az ember, hogy Jézus ne engedjen előállni ilyen helyzetet. A menyegző emlékezetes nagy eseménye az életnek, hát ennek az ifjú párnak mindig ez a kínos jelenet jusson eszébe, valahányszor egybekelésük örömünnepére gondolnak? És egész életükben ujjal mutogassanak rájuk csúfolódva: No, ezek is csak rázzák a rongyot! Annyi vendéget hívtak a lakodalmukba és még bort sem tudtak eleget adni!
Jézus betérése azonban nem jelent zavartalan, szenvedés nélküli életet. Sőt, talán fokozza is a zavart. Jézus ugyanis nem hajlandó egyedül menni. Ahol az övéit, a tanítványait nem látják szívesen, oda ő sem megy el. Ezért is hívták meg Kánába is a tanítványaival. Ha egyedül jött volna, nem lett volna semmi baj, a kíséret kielégítése azonban már felülmúlta az ifjú pár anyagi erejét. Ahová Jézus belép, ott nehézségek történnek.
Ha így áll a dolog, nem volna-e okosabb azt mondani, hogy maradjon távol Jézus!?
Vannak, nem is kevesen, akik így gondolkoznak. Néha még Isten népén is erőt vesz ez a kísértő gondolat: Nem lenne nekem semmi bajom, ha nem volnék istenfélő. Békét hagyok Istennek, hagyjon Ő is békét nekem s akkor a világ is békén hagy. Még az istenfélő Jób is, mikor rászakad a sok nincs, mikor nincs többé vagyona, családja, nincs egészsége, nincs békessége, így fakad ki: "Vétkeztem! Mit cselekedjem én neked, óh embereknekőrizője?
Mért tettél ki céltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére?" /Jób 7,20./ Izrael népe is, mikor a pusztában nincs kenyér, nincs víz, nincs hús, perbe száll Istennel és Mózessel, hogy miért hozták ki őt az egyiptomi húsos fazekak mellől.
Miért viselkedik így az Úr? Régi kérdés ez. Isten gyermekeinek örök kérdése, hogy miért van jó soruk a gonoszaknak s miért vannak nehézségeik az istenfélőknek. Miért nincs "nincs" amazoknál s miért van "nincs" emezeknél? 1. Azért van "nincs", mert az Úr nem akarja táplálni bennünk az önzést.
Amúgy is sok bennünk az önzés. Megtérésünkben is sokszor játszik szerepet. Nem azért térünk meg, mert utáljuk a bűnt és megragadott Istennek a bűnösökhöz lehajló irgalmas szeretete, hanem a nyomorúság hajt minket Istenhez s az atyai hajlék jóléte vonz. Úgy vagyunk, mint a tékozló fiú. Hátunk mögött a disznóvályú, előttünk az elhagyott atyai ház, hol még a szolgák is bőviben vannak a kenyérnek, természetes, hogy a jobb és könnyebb életet választjuk. Ez azonban önző megtérés. Mögötte nem Isten szeretete van, hanem önmagunk szeretete és Isten ajándékainak kívánása. Ha a megtérés jólétet biztosítana az embernek, ha Isten a megtérést azzal jutalmazná, hogy vele eltűnnék az ember életéből a nincs, ha az esőt, napsugarat, kenyeret, vagyont, egészséget, munkasikert megtérés szerint osztogatná, akkor mindenki meg akarna térni, de mindenki csak addig lenne hű Istenhez, míg Isten hűségesen kiszolgálná minden szeszélyét.
Részben ez is a magyarázata annak, hogy Jézus olyan sokszor húzódozik a csodától s – mint a kánai történet is mutatja – csak a legvégső esetben hajlandó csodát tenni. Ő nem csodadoktor, vagy megbámult bűvész akar lenni, hanem Megváltó. Ezért nem akarja, hogy az embernek "érdeke" legyen a megtérés. Ebben az összefüggésben világosodik meg, hogy miért figyelmezteti az Őt követni szándékozókat azokra a nehézségekre, amelyek az Ő követésével együtt járnak, mintha csak el akarná rettenteni az embereket ettől a vállalkozástól. A keresztmentes életre vágyó embert kíméletlenül figyelmezteti arra, hogy csak kereszttel a vállunkon lehet követni őt. Aki azért szeretne megtérni, mert ott nincs kereszt, kijózanítja s félreérthetetlenül megmondja neki: Igenis van, nagyon is van kereszt. Önzetlen szeretetet akar. Olyant, mint amilyen volt Sidrák, Misák, Abednégóban, kiket az egy igaz Isten imádásáért s a bálvány előtti meghajlás megtagadásáért tüzes kemencébe akar dobatni a király, de ők akkor, mikor a bálvány előtti meghajlás felcsillogtatná előttük a szabadulást, az egy igaz Istenhez való ragaszkodás pedig az izzóra fűtött kemence rőt fényét vetíti eléjük, mégis így szólnak a királyhoz: "Ímé, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből és a te kezedből is óh király kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, óh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádjuk." /Dán. 3,17-18./ Azért van "nincs" a te életedben is, hogy tanuld meg önzetlenül szeretni az Urat. 2. Azért is van "nincs", mert az Úr táplálni akarja bennünk az összetartozandóság érzését.
Isten az emberiséget egy családnak teremtette s azt akarja, hogy bármennyire elszaporodott is, bármily messzire is sodorta egymástól tagjait az élet, bármennyire elválasztja is őket, hogy más az arcszínük, a fajuk, a nyelvük, az érdekük, egy családnak érezzék magukat továbbra, tudatában legyenek összetartozásuknak, annak, hogy sorsközösségben élnek s egy testnek kell lenniök, melyben minden tag fájdalmat érez, ha egy tag fáj. Ezért nem ismer személyválogatást, mert a külön sors szeretetlenné tenné Isten gyermekeit, érzéketlenné a mások nyomorúsága iránt. Amikor "nincs" a világnak, ez alatt Isten gyermeke is szenved.
Mikor Izraelben 3 évig nem esett eső s az éhségtől szédelgett ember és állat, Illésnek és a sareptai özvegynek is nélkülöznie kellett. Éhen nem haltak. Isten gondoskodott róluk, de minden napra csak egy pogácsára valót kaptak. Ez elég volt az életben maradáshoz. A 3 év alatt ők is lefogytak csonttá és bőrré, de Isten kegyelme megtartotta őket. Kell a "nincs", mert nélküle nem tudnánk szeretni. Ezért van "nincs" a te életedben, hogy tanuld meg megérteni és szeretni a másik embert. 3. Azért is van "nincs", mert Isten üdvösségre akar vezérelni minket.
Isten szeretete elsősorban üdvözítő és nem boldogító szeretet. Nem az a célja, hogy jó dolgom legyen, hanem az, hogy üdvözüljek. Ha boldogságom elősegíti üdvösségemet, örömmel tesz boldoggá, hiszen édesatyám ő nekem, de ha boldogságom azt eredményezi, hogy a jó napokban elfelejtkezem Istenről és így boldogságom akadályozza üdvösségemet, gondolkodás nélkül feláldozza boldogságomat üdvösségemért. Istennek az a szomorú tapasztalata s ezt nekünk is be kell ismernünk, hogy szenvedés nélkül nincs üdvösség. A "nincs" kell az üdvösséghez. Nem könnyű Istennek ránk engedni a szenvedést. Neki magának is fáj, ami nekünk fáj, de nincs más megoldás. Ne vedd zokon ezt a fájdalom-okozást attól, aki ezt üdvödre cselekszi s aki ugyanezért az üdvösségedért még nagyobb fájdalmat vállalt magára, a Golgothát! Ne ródd fel a "nincs"-et annak, aki érted még több "nincs"-et vállalt, mikor lemondott a mennyről, az angyalok szeretetközösségéről, a fényről és a dicsőségről!
Nézz a "nincs"-re úgy, mint Isten szálláscsinálójára, aki az Úr előtt jár s helyet készít neki.
A kánai menyegzőben nincs boruk, de van Krisztusuk, aki megosztja örömüket, megszenteli bánatukat, megoldja megoldhatatlannak látszó kérdéseiket. Te se sajnáld azt, amiért Krisztust kapod cserébe! Áldassék a "nincs"-ért is Isten! Ámen.