Túróczy Zoltán

Viharban Időpont: 1958. január 19. Vízkereszt utáni 2. vasárnap
Helyszín: Gy őr - Nádorváros
Alapige: Jn 6,16–21
Mikor pedig estveledék, lemenének az ő tanítványai a tengerhez, És beszállva a hajóba, mennek vala a tengeren túl Kapernaumba. És már sötétség volt, és még nem ment vala hozzájuk Jézus.
És a tenger a nagy szél fúvása miatt háborog vala. Mikor azért huszonöt, vagy harminc futamatnyira beevezének, megláták Jézust, amint jár vala a tengeren és a hajóhoz közeledik vala: és megrémülének.
Ő pedig monda nékik: Én vagyok, ne féljetek! Be akarák azért őt venni a hajóba: és a hajó azonnal ama földnél vala, amelyre menének.
A felolvasott ige egy vihar története. A vihar hozzá tartozik az élethez. Nincs az ember életében viharmentes zóna, olyan terület, melyen biztosítva vagyunk vihar, nyomorúság, baj, szenvedés, kísértés, üldözés ellen. Az élet maga inkább viharzóna. Hajósok beszélnek arról, hogy vannak vidékek a tengeren, ahol állandóan lehet számítani viharra. Rendszerint el szokták kerülni az ilyen vidéket, de ha mégis arra vetődnek, nyugtalansággal és aggodalommal gondolnak arra, hogyan tudnak keresztülhatolni rajta.
A vihar hozzá tartozik az élethez, a keresztyén élethez is. Ebben a történetben nem e világ gyermekei jutnak viharba, hanem Jézus tanítványai, Isten gyermekei. Mt 7,24–27-ben beszél Jézus a bölcs és a bolond emberről. Mindkettő házat épít. A bölcs ember kősziklára építi, a bolond fövényre. Eljön a vihar mind a kett őre. Zuhog a zápor, hatalmas szelek ütköznek a házba, eresztékeiben recseg-ropog minden mind a kett őnél. Elkerülhetetlen a vihar. Még annál is, aki bölcsen kősziklára építi a fundamentumot, tehát aki arra a Jézusra építi életét, akiről azt mondja 1Kor 3,11, hogy csak ez az egy fundamentum vettetett. A vihar tehát hozzá tartozik az élethez. Ezt jó tudomásul venni, mert valahányszor belekerülünk a viharba, mindig megkörnyékez az a kísértés, hogy sérelem esik rajtunk. Olyan sérelem, amelynek nem kellene megtörténnie. Kísért az a gondolat, hogy mi értelme van annak, hogy Isten kedvében járjak, ha Isten nem jár az én kedvemben. Nem történik velünk semmi sérelem, ha belekerülünk a viharba. A vihar hozzá tartozik a keresztyén élethez.
De nem tartozik hozzá a viharhoz szükségképpen a félelem. Mikor a tanítványok viharba kerülnek a Genezáret taván, azt olvassuk, hogy megfélemlének. Megrémülnek, s Jézus ezt a rémületet kifogásolja. Amikor megindul a hullámokon a hányt-vetett hajó felé, ezt mondja: „Én vagyok, ne féljetek!” Mi igen sokszor biztatásnak érezzük ezt. Bizonyos, hogy ennek a mondatnak alapgondolata a biztatás, a bátorítás, a szeretet megmutatása, a jövő segítségre való figyelmeztetés, de ebben a szóban – „Ne féljetek!” – benne van a kritika is, Jézus kritikája a tanítványok félelme fölött. Isten népének félelme tehát Jézus ítéletét váltja ki.
Ez azért van, mert a félelemnek lelki és nem materiális okai vannak. Valahányszor megrémülünk, sohasem azért rémülünk meg, mert a vihar, ami reánk tört, rémít ően nagy, hanem azért, mert Jézustól vagyunk távol. A rémületnek sem oka, sem magyarázata nem az, hogy a hullámok igen nagyok, a csónak igen rozoga, és a vihar félelmetes, s mi azzal szemben tehetetlenek vagyunk. Nem! A tanítványok sem ezért rémültek meg, hanem azért, mert távol voltak Jézustól.
Nemcsak fizikailag. Ez a történet sok ezer ember megelégítése után történt. A jóllakott tömeg Jézust királlyá akarja választani. Jézus ez elől a kísértés elől a hegyre menekül.
Odamegy imádkozni. Nincs a tanítványoknál.
Amelyik pillanatban távol vagyok Jézustól, olyan vagyok, mint az ijed ős egér, amely minden mozdulattól megrémül.
De ők nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is távol voltak Jézustól. Mikor megindultak a csónakon Kapernaum felé, bizonnyal arról beszélgettek, hogy a nép mennyire lelkesedett, s hogy milyen lesz majd, mikor Jézus beül a királyi székbe az ő dicsőségében. Az foglalkoztatta a tanítványokat, hogy jöjjön el Krisztus országa, Krisztus pedig azért imádkozott, hogy Isten távoztassa el tőle az aranykoronát, hogy tudja vállalni a töviskoronát. Ez a lelki távollét az oka annak, hogy a tanítványok fölött úrrá lesz a félelem. Még akkor is bekövetkezett volna ez, ha a vihar nem lett volna olyan hatalmas, és nem fenyegették volna elnyeléssel a hullámok a csónakot.
A mi félelmünkre sincs más magyarázat. Valahányszor megrémülünk attól, ami körülöttünk van, az mindig azért történik, mert Jézus elhomályosodott a szemünk előtt.
Amelyik pillanatban megszűnik számunkra a bűnösök Megváltója lenni, abban a pillanatban úrrá lesz felettünk a félelem. Bűneink utolérnek, félünk. Hiába hiszünk abban, hogy Istennek van hatalma, Jézusnak van irgalma a nyomorúságba jutottakon segíteni, nem merünk számítani arra, hogy hatalmát és irgalmát érvényesíteni fogja a mi viharunkban. Ezért telik meg a szívünk rémülettel. Jegyezd meg: mikor viharzó tengeren hányódsz rozoga csónakon, nem a hullámok nagysága miatt van tele szíved szorongással, hanem azért, mert Jézus nincs benne életed rozoga csónakjában.
Van ennek a történetnek egy másik üzenete is. Nemcsak azt üzeni, hogy Isten népének nem szabad megrémülni, s nem is rémül meg a viharban akkor, mikor közel van a vihar Urához, Jézus Krisztushoz, hanem azt is üzeni, hogy a viharban mindig Jézus közeledik hozzánk. Nem mindenki ismeri fel ezt a tényt. Még a tanítványok is azt gondolják, hogy kísértet közeledik.
Pedig Jézus az. Mi is hányszor ijedtünk meg vélt kísértetektől: csontvázas halál, börtön, éhség betegágy, megpróbáltatás, – pedig mindezeken keresztül Jézus jön felénk.
Mi magunk is sokszor hívjukőt a viharban. Sokszor próbáljuk felkölteni őt, mint a tanítványok egykor a Genezáret taván. Ha azonban jobban a mélyére nézünk a dolognak, kénytelenek vagyunk beismerni, hogy nékünk nem Jézus kell, hanem a szabadulás. Semmi sem mutatja ezt annyira, mint az, hogy mikor elül a vihar, s nyugodtan, csendesen siklik a csónakunk, s kedvez ő hátszéllel haladunk a kikötő felé, akkor megint elhomályosodik és ködbe vész előttünk Jézus. Márpedig Jézus elsősorban nem azért jött, hogy a vihart lecsendesítse, hanem azért, hogy önmagát adja nekünk. Ez a vihar evangéliuma. A viharnak nemcsak rémhíre, hanem örömhíre is van. Azért tartozik hozzá életünkhöz a vihar, mert Jézus sokszor nem tud másképp hozzánk jönni, csak hullámok taraján.
Egy sereg példa igazolja a Bibliából azt, amit mondottam. Jónást is viharban kereste Isten.
El akart menekülni előle, ezért érte utol a vihar. Hála Istennek, nem hiába! Saulra is azért szakadt rá a vihar a damaszkuszi úton, mikor a nagy fényességtől megvakult, mert másképp nem tudott az életébe belépni Jézus. A filippi börtön őrt is földrengés viharában kereste az Úr.
Hála Istennek, nem hiába rengett meg a föld, és remegtek meg a börtön falai, mert beleremegett ebbe a börtön őr szíve is, és urává vált Jézus az egész családnak.
Ma is sok ember él viharban. Lehet, hogy te is abban élsz. Vajon megkeményíti-e szívedet a vihar, és elfelé sodor téged a vihar urától, Jézustól, vagy pedig megpuhítja kemény szívedet, és odafordít egészen őfelé?
Még egy üzenete van ennek a történetnek. Nem áltatlak téged azzal, hogy ha a viharban Jézus belép életünk csónakjába, vagy mi hajlandók vagyunk Jézust oda bevenni, és ott kormányossá tenni, akkor mindig az történik, ami ebben a történetben: vége a viharnak, ellenszélnek, és simán megyünk a part felé Jézussal. Nem mindig van így. Jézus számára nem ez a fontos, hogy a vihar elüljön, hanem az, hogy ő beüljön életünk csónakjába. Lehet, hogy az egyiket épp irgalma megmutatásával hódítja meg, a másikat benne kell hagynia a viharban.
Mert ha elül a vihar, akkor elhagyja Jézust. Bízzuk csak rá!
Ő jobban tudja, hogy viharban hányódó életünknek arra van-e szüksége, hogy csend legyen körülöttünk, a vihar eltűnésének nagy csodája, vagy történjék még nagyobb csoda, hogy mi Urunkkal, Mesterünkkel zuhogó záporban, rettent ő szélviharban, hullámokon táncoló hajón békén tudunk aludni, mint gyermek erős édesapja kezén.
Ámen.

A kenyérkérdés Időpont: Böjt 4. vasárnapja, 1956. március 11.
Alapige: János 6,1-15.
Ezek után elméne Jézus a galileai tengeren, a Tiberiáson túl. És nagy sokaság követé őt, mivelhogy látják vala az ő csodatételeit, a melyeket cselekszik vala a betegeken. Felméne pedig Jézus a hegyre, és leüle ott a tanítványaival. Közel vala pedig husvét, a zsidók ünnepe.
Mikor azért felemelé Jézus a szemeit, és látá, hogy nagy sokaság jő hozzá, monda Filepnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek? Ezt pedig azért mondá, hogy próbára tegye őt; mert ő maga tudta, mit akar vala cselekedni. Felele néki Filep: Kétszáz dénár árú kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikök kapjon valami keveset. Monda néki egy az ő tanítványai közül, András, a Simon Péter testvére: Van itt egy gyermek, a kinek van öt árpa kenyere és két hala; de mi az ennyinek? Jézus pedig monda: Ültessétek le az embereket. Nagy fű vala pedig azon a helyen. Leülének azért a férfiak, számszerint mintegy ötezeren. Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek; hasonlóképen a halakból is, a mennyit akarnak vala. A mint pedig betelének, monda az ő tanítványainak: Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne veszszen.
Összeszedék azért, és megtöltének tizenkét kosarat az öt árpa kenyérből való darabokkal, a melyek megmaradtak vala az evők után. Az emberek azért látva a jelt, a melyet Jézus tőn, mondának: Bizonnyal ez ama próféta, a ki eljövendő vala a világra. Jézus azért, a mint észrevevé, hogy jőni akarnak és őt elragadni, hogy királylyá tegyék, ismét elvonula egymaga a hegyre.
A böjti időszak negyedik vasárnapját a kirendelt evangéliumi szakasz alapján valamikor így is nevezték: a kenyerek vasárnapja. A kenyerek vasárnapján természetesen beszéltek a kenyérkérdésről. Régtől fogva kísértette azonban az igehirdetőket ezen a napon az, hogy elszellemiesítsék a bibliai kenyércsodát. El kell ismernünk, hogy van is erre valami jogcím. A fejezet későbbi részében, mikor Jézus maga beszél a kenyércsodáról, szintén szellemi irányba viszi a beszélgetést, mikor arról beszél, hogy Ő az élet kenyere, az Ő teste étel és az Ő vére ital.
Ma különösen két tábor esik áldozatául az elszellemiesítés kísértésének. Az egyik a világmegvető kegyesek tábora. Szemükben a föld, e világ, a test tele van bűnnel, ellenségként kell tehát kezelni. Ha némelyek nem is mennek el idáig, azt mindenesetre vallják, hogy mindez nem fontos kérdés. Az üdvösség kérdése mellett jelentéktelenné zsugorodik a földi lét és a kenyér kérdése. Méltatlannak tartják ahhoz, hogy a szószéken beszéljenek róla.
A másik táborba a csoda tagadói tartoznak. Nem tudnak mit kezdeni a csodával s ezért mesévé, erkölcsi tanításokat tartalmazó példázattá teszik az egész történetet. Pedig hát 5000 korgó gyomort nem lehet fantáziával lecsendesíteni, ez az egyszerű tény egymagában elég bizonyíték amellett, hogy itt valóságos történetről van szó, a mindennapi kenyér kérdéséről.
Az ötezer férfi megvendégelése tehát világosan mutatja, hogy Jézus nem közömbös az ember testi szükségei iránt. Ismeri a kenyérkérdést. Nem minden a számára a kenyérkérdés, de fontos. Nézzük, mit mond e csodában tanúsított magatartása nekünk a kenyérkérdésről! 1. Ami van, elég. Ez a csoda első üzenete.
A történet szerint Jézus a Genezáret partján tartózkodik tanítványaival együtt. Egy hegyre telepszik le velük s elkezdi tanítani őket. Közben hatalmas sokaság gyűl köréjük. 5000 férfi. Csendben letelepednek s hallgatják a tanítást. Közben gyorsan múlik az idő. Ideje volna már enni is valamit. A gyomor követelni akarja a jogait. Még senkinek sem jut eszébe, hogy éhes. Senki sem áll elő azzal a kéréssel, hogy hagyjuk máskorra a tanítás folytatását, most menjünk enni. Nem kezdenek el a tömeg széléről hazaszállingózni csendben, hogy ne zavarják a többieket. Csak egy képviselője van a kenyérkérdésnek: Jézus. Mielőtt jelentkeznék a szükség, mielőtt bárki is gondolna reá, Ő már gondol reá s intézkedik a megoldásról.
Jézus a tanítványok vállára rakja a kenyérgondot. Így szól Filephez: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?” A tanítványok nem tudnak mit kezdeni a súlyos kenyérkérdéssel. Sok az éhes száj és kevés a kenyér. Filep a pénzzel számol. Talán épp kétszáz dénár van a közös kasszában. Tekintélyes summa. Kétszáz napszám ára. Hajlandó volna az egészet is feláldozni a felvetett kenyérkérdés megoldására, de ha mindért kenyeret vennének is, akkor sem volna elég ennyi népnek. Megszólal András is. Ő az ételkészlettel számol. „Van itt egy gyermek – mondja –, akinek van öt árpakenyere és két hala; de mi az ennyi népnek?” Mindennel számolnak, csak Jézussal nem. Pedig látták a kánai menyegző csodáját, hittek is a keveset megsokasító s eléggé tevő Jézus hatalmában, most azonban elfelejtették alkalmazni magukra az akkori hittapasztalatot.
Ha tehát rád szakad a kenyérkérdés s akárhogy forgatod is a kérdést, elégtelennek látszik az, ami van, ahhoz képest, amire szükség lenne,... számolj Jézussal! Higgy a szeretetében, mely hamarább gondol kenyérkérdésre, mint saját magad s mikor rád rakja terhét, akkor is csak azért teszi, hogy próbára tegyen, mint Filepet, mert a kérdés felvetésekor jól tudta már, hogy mit akar cselekedni. /6. v./ Higgy abban, hogy mikor nehéz kenyérkérdés gondjaival terhel, nála már készen van a megoldás, ha még el is rejti előled. És higgy a hatalmában! Ne tételezz fel Róla kevesebbet, mint a Sátán, aki hitte Róla, hogy a kövekből is tud kenyereket teremteni. Ahol a hit erős, ott eltűnik a határ a lehető és lehetetlen között.
Higgy annyira, hogy a kevésért is hálát tudj adni, mint Jézus s előre meg tudd köszönni a kenyérkérdés megoldását, mikor szemed még semmit sem lát a csodából! /11. v./ Luther mondja: „Ahol nincs már segítség, sőt remény sem, csak ott kezdődik el Isten segítsége.”
Vidd a keveset is Jézus áldása alá! Ne szégyelld az asztali imádságokat! Jézus áldása alatt a kevés is elég, nélküle a sok is kevés. 2. Ami van, abból másnak is jusson! Ez a csoda második üzenete.
A hit, ha igaz, sohasem jár egyedül. Mindig velejár a szeretet. Nem hit az, mely nem munkálkodik szeretetben. Ebben a történetben is ezt látjuk. Az 5000 férfi gondját vállalni kell a hívőknek. Nem mondhatják, hiába is mondanák: Mit tartozik reánk az 5000 gondja? Jézus maga helyezi rájuk ezt a gondot. A keresztyén ember nem mehet el közönyösen amellett, hogy a másik embernek nincs kenyere. Még azzal sem védekezhetik, hogy a lehetőségen túl senki sem kötelezhető. Elő sem mernek állani a tanítványok azzal, hogy az öt kenyérre és a két halra magunknak is szükségünk van, sőt nekünk sem elég. Igen, magunknak nem elég, de mindnyájunknak elég. Ez a Jézus furcsa számtana. Ha magunknak tarjuk meg, nem elég, ha szétosztjuk, magunknak és másoknak is elég. Szétosztás közben sokasítja meg Jézus áldása azt, ami van. A csoda nem úgy történik, hogy Jézus áldása nyomán az öt kenyér kenyérheggyé dagad s a két halacska egy hálóra való gazdag halászzsákmánnyá sokasodik, amiben azután boldogan turkálhatnak az élelemosztó tanítványok. A csoda úgy történik, hogy az öt kenyeret és két halat osztja el Jézus 12 felé. Milyen kevés juthatott egy-egy tanítvány kosarába! Mindjárt oda kellett adnia az első embernek. Utána nem maradt a kosárban semmi.
Sem magának, sem másnak. Hit nélkül tényleg így is járt volna. A hit azonban oda tudta adni az utolsó falatot is s erre, mikor a következőhöz lépett, már megint volt egynek való a kosárban. Mindig az utolsó falatot kellett odaadni, mindig üres maradt a kosár, de egy lépés után megint volt mit adni belőle.
Ez a sareptai özvegyasszony útja is. Az utolsó falatját osztja meg Illéssel, ezért nem fogy el soha az utolsó falat. Ha magának tartotta volna meg, pár napon belül éhen halt volna fiával együtt. Mivel megosztotta Illéssel, mindhárman életben maradtak. Kettőnek nem lett volna elég, háromnak elég lett.
Mindez nem csupán jótékonykodási kérdés. Felelősségteljes életrend ez Isten népe számára, melyet számon kér a kenyér gazdája, Isten.
A missziótörténet számon tart egy borzalmas eseményt. Gardiner misszionárius és hat társa elindult, hogy a Tűzföld lakóinak elvigye az evangéliumot. Az volt a megállapodás, hogy a terméketlen sziklás vidéken az utánpótlást élelemben egy segélyhajó fogja vinni.
Szerencsétlen körülmények közbenjárása folytán a segélyhajó csak nagy késéssel 1851. október 21-én ért oda a megbeszélt helyre. A misszionáriusok ott is voltak a parton, de már csak az eltemetetlen hullájuk. Gardiner mellett megtalálták naplóját. Az utolsó bejegyzés szeptember 5-ről szólt. Ebben azt írja, hogy négy nap óta minden élelem nélkül vannak. A hajó késése miatt szó szoros értelmében éhen haltak.
Vigyázz, mert egyszer Isten téged is számon kérhet valaki miatt: Miért nem biztosítottál te számára idejében kenyeret? 3. Ami van, abból minden morzsát meg kell becsülni! Ez a csoda harmadik üzenete.
Mikor mindnyájan jóllaktak, Jézus összeszedeti a maradékot. Nem volt ez könnyű. A jóllakott nép – úgy látszik – nem nagyon becsülte meg azt, amiben dúskálkodhatott. Itt egy darab kenyér, amott egy darab hal feküdt eldobva. Aki kapta, már nem bírta megenni. Nem volt könnyű összeszedni. Nagy fű volt azon a helyen /10. v./, úgy kellett a fű közül kiszedegetni minden maradék-darabot. Nem kicsinyeskedés ez Jézus részéről? Mikor épp azt mutatta meg, hogy neki korlátlan kenyérteremtési hatalma van, mit gyötri a tanítványokat ezzel a fölösleges takarékoskodással?
Mélységes üzenete van ennek az intézkedésnek. Jézus azt akarja, hogy amink van, arra úgy nézzünk, mint Isten ajándékára, Isten ajándékának pedig a legkisebb morzsáját is meg kell becsülni. A megbecsülésnek egyik jele épp az, hogy józanul gazdálkodunk vele. Ez a józanság egyszerre áldozatkészség és takarékosság. Nem tékozlás és nem fösvénység. Azt jelenti ez, hogy anyagi javaink fölött a rendelkezési jog Istené. Ő utal belőle másnak is, nekem is, én pedig úgy vigyázok reá, mint rám bízott idegen vagyonra, melynek utolsó fillérével is pontosan el akarok tudni számolni.
Az a férfi tehát, aki fizetését leereszti a torkán a korcsmában, vagy az az asszony, aki a megélhetésre valót flancra pazarolja el, ne siránkozzék a kenyérkérdésen, mert épp ez ellen vét. Ki a keveset nem becsüli, a sokat nem érdemli.
A mai vasárnapnakősegyházi latin neve: Laetare. Ézs. 66,10-ből való ez a név, mely így kezdődik: „Örüljetek Jeruzsálemmel...” Hogyne örülnénk, mikor nekünk, kenyérgondokkal küzdő embereknek ilyen Urunk, ilyen kenyéradó gazdánk van! Ezért akarta a tömeg is királlyá választani a történet szerint. Aki azonban csak kenyeret akar tőle, az elől eltűnik, aki a lélek kenyerét keresi nála, annak mind a kettőt megadja. Ámen.

Isten hív, figyelj a hívó szóra!
János 5,45-47
Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap 1953. június 7.
A mai ige történelmi előzménye az, hogy Jézus a Bethesda tavánál meggyógyít egy 38 éves beteg embert, s ezt mondja neki: Vedd fel a te nyoszolyádat és járj! A beteg boldogan ugrik talpra, hátára veszi nyoszolyáját, s elindul hazafelé. Igen ám, de aznap szombat van. Az úton templomba siető emberekkel találkozik, akik megbotránkoznak azon, vagy valaki terhet hordoz szombatnapon. Megállítják, megdorgálják. A meggyógyított beteg azzal védekezik, hogy aki meggyógyította, az parancsolta neki, hogy vegye fel a nyoszolyáját. Így kerül Jézus a botránkozás középpontjába. Az a vád ellene, hogy megtörte a szombatnap megszentelésére vonatkozó mózesi törvényt: gyógyított szombatnapon és terhet hordoztatott mással. Így írja le János: „Emiatt üldözőbe vevék a zsidók Jézust és meg akarákőt ölni, hogy ezeket művelte szombaton.” (Ján 5,16) Jézus hosszabb beszéddel felel a vádra. Beszéde védőbeszéd a szombat megrontásának vádja ellen, bizonyságtétel az Ő Istenfiúságáról és vádbeszéd a zsidók hitetlensége miatt. A beszéd belső indítéka azonban nem önmaga mentése, a balgatagok tanítása, a hitetlenek szidása, hanem hívás megtérésre. Ezen nem változtat az a tény, hogy a beszédben több a szomorú ténymegállapítás, mint a reményteljes hívás. Ha nem látta volna értelmét e beszéd elmondásának, ha semmi reménysége sem lett volna arra, hogy bizonyságtétele nem lesz pusztában elhangzott szó, akkor bizonnyal nem mondotta volna el. Az elmondás ténye mutatja hívogató szeretetét. Ennek a beszédnek záró mondatai alkotják a mai igét, s beszélnek nekünk is Isten hívó szeretetéről.
Isten minket is hív. 1. Ez a hívás vádol. „Ne állítsátok, hogy én vádollak majd benneteket az Atyánál; van, aki vádol” — így kezdődik a mai ige. Ebben Jézus megállapítja, hogy a vád fennáll, csak a vádló személye más, mint akit a vádlott gondol. Mi a hívás vádja?
Azt kell hívni, aki távol van. Pásztorember hívja az elcsatangolt bárányt, szülő kiált a szeme elől eltűnt gyermeke után. Minket is azért kell hívni, mert távol vagyunk az Istentől. Lehet, hogy testileg közel vagyunk hozzá, mint a jeruzsálemi templomban is a zsidók, de a szívünk távol van tőle. Lehet, hogy mi is templomjáró nép vagyunk, talán még otthon is imádkozunk és Bibliát olvasunk, de csak szájjal közelítünk hozzá, a szívünk és az életünk távol van őtőle.
Sohasem vagyunk kéznél. Mindig hívni kell bennünket, amikor az Úrnak szüksége van ránk. Lehet, hogy reggel úgy indulunk neki az életútnak, mint akik csendes órájukban az Úr közeléből indulnak neki a napnak, napközben azonban elsodor az Úr közeléből az élet s Istennek úgy kell újra meg újra visszakiabálni bennünket az Ő közelébe.
Aki távol van, s akit úgy kell mindig hazahívni, az nem szereti az otthont, az nem törődik az Atya szívével, ez a hívás másik vádja. Ha a játékába belefeledkező gyermek gondolna arra, hogy milyen nyugtalan az anyai szív, mikor nem látja gyermekét, milyen rémképeket fest a szülői képzelet, ha a gyermek látásának valósága nem csillapítja le izgalmát, akkor sohsem kellene hívni, mert sohasem tűnnék el a szülői szem látóhatárából. Gondoltál-e te már arra, hogy Istentől elvezető útjaink, s Tőle távol töltött pillanataink, perceink, óráink, sőt napjaink milyen fájdalmat okoznak a mennyei Atyának? Hallod-e benne zokogni az Atya hívó szavában az érted szorongó szeretetet, a veszedelemtől való féltésedet?
Érzed-e, hogy Isten hívása vádol minket, Atyánktól eltávozott, s vele nem törődő gyermekeit? 2. Ez a hívás azonban nemcsak vádol, hanem biztat is.
Isten hívása nem elfogatásunkra kiadott rendőrségi körözőlevél, nem tárgyalásra kirendelő bírói idézés, hanem atyai kiáltó szó. Nem a kötelesség van mögötte, hanem értünk dobogó, minket féltő szív. Ezért elhallgattathatatlan. Ha nem is jön rá visszhang, akkor is kiált és hív. Ha visszautasításban részesül, akkor is újra kezdi. Erre a szeretetre is igaz, hogy „a szeretet mindent remél” (I. Kor 13,7). Ezért mondja el Jézus is János 5. fejezetében leírt beszédét. Emberileg nincs sok reménysége, azt is lehetne mondani, hogy emberileg teljesen reménytelen, hogy hallgatói meghallják hívó szavát, mint ezek az élő halottak. Mégis elmondja: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.” (Ján 5,24) Gondolsz-e akkor, mikor Isten hívó szava megállít téged a széles úton, arra, hogy nem okvetetlenkedni akar az Isten, nem az örömeidet irigyli, nem a menekülő rabszolgáját akarja visszaparancsolni, hanem szeret téged, törődik veled, vágyódik utánad? Nem vesztedet, hanem megmenekülésedet akarja. Nem ítéletre hív, hanem életre. Tudod-e, hogy amíg hív, addig reménysége van felőled? Lehet, hogy már magadnak sincs reménységed önmagad felől; lehet, hogy már letettél nagy elhatározásaidról is; lehet, hogy már engeded, hogy minden ellenállás nélkül gurulj lefelé a lejtőn a veszedelembe..., Isten hívása arra biztat: Én még remélek, én még hívlak, én még várlak, figyelj a hívó szóra! 3. Figyelj a hívó szóra!
Ahhoz, hogy figyelni tudjak reá, tudnom kell, hogy mi által hív Isten. Ha ezt nem tudom, akkor nem fogom felismerni a körülöttem zajló eseményekben és a körülvevő hangos zűrzavarban Isten hívó hangját. Isten ugyanis rendszerint földi eszközökkel hív. Ma is meg volna ugyan neki a hatalma arra, hogy szó hallassék az égből, mint Jézus megkeresztelésekor, vagy a megdicsőülés hegyén, neki azonban úgy tetszik, hogy ez akkor is kivételes esemény volt, s ma is csak az legyen.
Egy nagy égből jövő hívó szót azonban mi is kapunk. Ez a hívó szó Jézus Krisztus. A mai szentleckében is erről beszél és így jelenik meg. Ő a testet öltött ige, Isten testet öltött hazahívó szava. Isten nemcsak utánunk kiált, mint egykor az Édenben a bűnbeesett Ádámnak: „Hol vagy?”, hanem megtérésre hívó szavát megtestesíti előttünk, követet küld hozzánk, mégpedig nem is akárkit, hanem az egyszülött Fiát. A gonosz szőlőmunkásokhoz is a Fiát küldte ezt mondván: „Elküldöm az én szerelmes fiamat: talán azt, ha látják, megbecsülik”. (Luk 20,13). Krisztus, mint Isten hazahívó követe, a biztosítéka annak, hogy hazamehetünk az Atyához. Nélküle nem volna bátorságunk az Atya szeme elé kerülni. Ő azonban kiengeszteli a bűneink által megbántott Atyát, s így általa van menetelünk az Atyához. Minden bűnös megtérhet!
Számomra is van még bocsánat!
Isten Krisztusban megjelent hazahívó szava a Biblián keresztül szólal meg. Ezt mondja az ige: „Ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek; mert énrólam írt ő”. Egyéb szentírási helyek világossá teszik, hogy Jézus itt nemcsak a mózesi törvényekre gondol, hanem az egész Ótestamentumra. Az emmausi tanítványoknak is az egész Ótestamentumból magyarázza az üdvtörténetet (Luk 24,27). Róla beszél a Biblia, s Ő beszél a Bibliában hozzánk. Úgy olvasod-e s úgy hallgatod-e a Bibliát, mint Isten hazahívó szavát?
Mózes azonban nemcsak az írásain keresztül beszél. Egyszer valamikor élő emberként is beszélt kortársainak.
Nemcsak holt betűi, hanem élő szava is Isten szava volt, amellyel kihívta népét az egyiptomi szolgaságból s hazahívta az ígéret földjére. Az étlen-szomjan vándorló, pusztában elfáradt, ellenségektől megriasztott nép számára ő volt Isten biztató szava.
Ez azt jelenti, hogy Isten sokszor emberek szaván keresztül szól hozzánk. Emberek bizonyságtételén keresztül állít meg, szól bele életünkbe, hív megtérésre, s biztat új életre. Ezek az emberek sokszor nem rokonszenves emberek.
Legtöbbször meg is ölte őket e világ. Visszafelé nézve látta meg azután a nép, hogy Isten látogatta meg bennök az Ő népét. Tudsz-e így nézni Isten hazahívó, Krisztusra mutató emberi követeire? 4. Ha ilyen sokféleképpen és ily kitartóan hív Isten, miért nem figyelünk akkor a hívó szóra?
Azért, mert Isten nem arról beszél, amiről mi akarunk hallani, hanem arról, amiről Ő akar beszélni. Az alapigében is a zsidók a szombatnapról szerettek volna hallani, Jézus azonban pár szóval elintézi ezt a kérdést, s elkezd Istenfiúságáról beszélni. Az emberek e világ dolgairól szeretnének hallani, Jézus pedig az egy szükséges dologról szól. Az emberek a boldogság útjára kíváncsiak, Jézus pedig az üdvösség útjáról beszél.
A másik oka annak, hogy nem figyelünk eléggé a hívó szóra az, hogy nem gondoljuk meg a hívás felelősségét.
Minden hívás döntést igényel s döntést vált is ki. Nemcsak abban az esetben, ha engedelmeskedünk a hívó szónak, vagy ha ellenállunk annak, s megtagadjuk az engedelmességet. A fülünk mellett eleresztett hívó szó, a figyelemre nem méltatott figyelmeztetés is döntés már. Döntés a hívó Atya ellen. Ezért vádol minden hívás. Minket is fog vádolni. Az Úr számonkéri egyszer minden hívását tőlünk, mint egyszer Jeruzsálemtől is számonkérte: .Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csibéit szárnyai alá; és te nem akartad.” (Máté 23,37) Isten hív: Akarom az üdvösséget! Felelj rá: Akarom! Én is akarom!
Ámen.

Az ige életet teremt János 5,24-25
Húsvét u. 1. vasárnap 1953. április 12.
Amikor Jézus valami olyant mond, amit az embernek nehéz hittel elfogadni, de aminek elfogadása létérdek az ember számára, akkor rendszerint ünnepélyes formában közli tanítását s így vezeti be mondanivalóját: „Bizony, bizony mondom néktek.” A mai szent lecke két versből áll. Mindkettő így kezdődik: „Bizony, bizony mondom néktek”. Két ünnepélyes nyilatkozat áll tehát előttünk ma. Fontosságát még növeli az a körülmény is, hogy mindkettő ugyanarról szól: az ige életet teremtő hatalmáról. Figyeljünk fel reá úgy, ahogy elvárja tőlünk az Úr, mikor ilyen nagyon hangsúlyozottan mond valamit. 1. Az ige életet teremt a halott természetben Tulajdonképpen az ige hozta az életet erre a világra. A teremtés történetének leírása szerint a puszta, kietlen, halott világ akkor mozdult meg, amikor megszólalt az Isten (I. Móz 1,2-3). A teremtés új-testámentumi leírása szerint is minden az ige által lett, mert őbenne volt az élet (Ján 1,1-4). Az ige azonban nemcsak kezdetben volt ilyen életet teremtő erő, hanem később is engedelmeskedett neki minden elem. Az Úr szavára kettényílt a Veres- tenger, s népe szárazon kelhetett át rajta. Ugyancsak az Úr szavára összecsaptak a hullámok, s maguk alá temették a Fáraó seregét. Az Úr szavára a Genezáret taván is elállt a szél, s lecsendesedett a tenger. Az Úr szavára a kánai menyegzőben borrá vált a víz, a pusztában megsokasodott a kenyér. Az ige hatalmasabb, mint az anyag mozdulatlansága, a természeti törvény változhatatlansága. Az ige számára nincs megoldhatatlan életprobléma.
Neki minden lehetséges.
Ez az ige öltött testet Krisztusban. Ez az ige jött benne közel hozzánk, a pártunkra állt, a miénk lett. Ezóta nincs az ember számára ok az aggodalmaskodásra. Istennek csak egy szavába került és kerül, hogy a legkilátástalanabb kérdéseinket is megoldja, s Krisztus értünk való feláldozása világosan mutatja, hogy Isten ezt az életet teremtő szót nem sajnálja tőlünk, bűnös emberektől. Ebben karácsony- nagypéntek és húsvét után kételkedni nemcsak esztelenség, hanem egyenesen sértés Istennel szemben. Így látod te is? Így szégyenled te is minden kishitűségedet és aggodalmaskodásodat? 2. Az ige életet teremt a halott emberek között is Jézus ünnepélyes nyilatkozatában nem általában beszél az ige életet teremtő hatalmáról, hanem különösen azt emeli ki, hogy a halott emberek is hallják az Isten Fiának szavát és akik hallják, élnek.
Jairusék udvarán ott sütkérezik a napsütésben egy sápadtarcú kis leány. Boldogan mosolyog bele a napba.
Csillogó szemmel pihen rajta édesapjának és édesanyjának tekintete, hiszen szemük szögletében ott húzódik meg még a könnycsepp, amit az elébb a ravatalon ráborulva sírtak el. A lányka fülében még mindig ott cseng az a két hatalmas szó, ami visszaparancsolta az életbe: Talitha kumi! Leányzó, kelj fel! Az ige életet teremtett benne.
Nain utcáján egymást átkarolva megy az édesanya a fiával. Az útszélen ott hever egy nyitott koporsó. Senki sem törődik már vele. A gyászmenetből vigadozó sokaság lett. Mindenki Jézusról beszél, akinek szavát a halottak is meghallják és élnek. A naini ifjú felett is elhangzott az ige és életet teremtett benne.
A bethániai temető csendjében elhangzott egy nagy kiáltás: Lázár, jöjj ki! Nem a testvért sirató árva észbontó sikoltása volt ez. Azt a halott nem hallotta volna meg. Jézus ajkán csendült fel. Az ige szólalt meg, s íme az oszladozó holttest megmozdult, s kijött a sírból. Az ige életet teremtett benne.
Ami Jézus földi életében csak háromszor történt meg, ami tehát ritka kivétel, vagyis jel volt, az egyszer mindenkivel megtörténő általános esemény lesz. Egyszer majd akkorát szól az ige, hogy minden halott meghallja.
Elhunyt kedveseid is, akik előtted mentek a minden halandók útján s te magad is, aki követni fogod őket. Az ige akkor is életet fog teremteni és lesz viszontlátás. Ne feledd el azonban, hogy amikor az utolsó napon teremt a holtak birodalmában életet az ige, akkor háromféle viszontlátás lesz lehetséges. Lehet találkozni egymással az üdvözülők között. Lehet találkozni egymással az elkárhozók között. És lehet úgy, hogy az egyik az egyik, a másik a másik csoportban van. Lehet tehát találkozni a mennyben, lehet a pokolban és lehet úgy, hogy nagy közbevettetés lesz közöttünk. Mit teszel azért, hogy azokkal, akiket szeretsz, egykor az üdvösségre támaszthasson fel az életet teremtő ige? 3. Az ige életet teremt a lelki halottak között is Nemcsak a temetőben vannak halottak. Vannak élő halottak is. A Sardis-beli gyülekezet angyalának azt üzeni az Úr: „Az a neved, hogy élsz és halott vagy” (Jel 3,1). A tékozló fiú is e világ szemében nagyon is „élt”, atyja mégis azt mondotta róla: „Az én fiam meghalt” (Luk 15,24). Ef 2,5-ben maga Pál apostol is úgy beszél az emberekről, magát is beleszámítva: „Meg voltunk halva a vétkek miatt”.
Jézus hangsúlyozottan mondja, hogy az ige ezek között a lelki, vagy élő halottakban is tud életet teremteni.
Nem elégszik meg ugyanis azzal, hogy leszögezi, hogy az utolsó napon minden halott hallani fogja az Ő szavát, hanem rámutat arra, hogy ez az idő már most is vagyon. Ez az ige legnagyobb csodája. A halott természetnek s a testileg halott embereknek nincs ellenállási joguk és képességük, ezek „vakon” kénytelenek engedelmeskedni az életet teremtő igének, az élő halottak azonban nem kényszeríthetők. Isten az embert erkölcsi lénynek teremtette, ami azzal jár, hogy az embernek, amíg él, választási szabadsága van. Választhatja az életet és a halált. Ellenállhat az ige életre hívó szózatának, s ráléphet az élet útjára. Kitörhet a halál kötelékeiből, s fülére húzhatja halotti lepleit, hogy ne hallja a költögető igét.
Hogy az ige fel tudja ébreszteni halálos álmából az embert, s munkálni tudja benne az új életet, az nemcsak elméleti igazság, hanem tapasztalat is. Péter lelki, vagy ahogy ma mondanánk, erkölcsi halott lett a Krisztustagadás éjszakáján. Mért is nem temetkezett be az eltűnés halotti leplébe? Mért nem bujdosott világgá? Hogy volt képe mégegyszer a tanítványok közé menni s a szemükbe nézni? Mi keresni valója volt még neki a húsvéti sírnál? Péter azért tudott újra életre kelni, mert azon a hajnalon a kakas kukorékolásában megszólalt az ige, eszébe jutott Péternek az, amit Jézus mondott előző este neki (Márk 14,72). Ez az ige teremtett a vámszedő Léviből Máté tanítványt, a mennydörgő, indulatos és törtető Jánosból a szelídség, szeretet és alázat apostolát, a Krisztust üldöző Saulból a keresztyénség legnagyobb misszionáriusát, a samáriai rosszhírű nőből a samáriai ébredés megindítóját.
Lehetne ezt a sort mai példákkal is folytatni. Akinek van szeme a látásra, ma is láthatja az ige életet teremtő hatalmát.
Lemondtál-e te már ellenállási jogodról? Feladtad-e már az igének való ellenszegülésedet? Vagy még mindig a halál munkálkodik benned, s nem mentél át a halálból az életbe? Miért maradsz dohos sírban, amikor az élet napfényében sütkérezhetnél? 4. Az ige a hit által teremt új életet Már az eddigiekből is világos, hogy az ige nem valami mechanikus erő. Csak a hívőben és a hit által teremt életet. Azt mondja az Úr: „Bizony... az életre” (24.v.). Az élet tehát csupán abban az aktusban, abban az esetben, abban az eseményben fogamzik meg, amikor a hirdetett és hallott ige az ember hitével párosul. Hogy ez közelebbről mit jelent, arra maga Jézus utal, mikor ezt mondja: „nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre”. Hinni tehát annyit jelent, mint elfogadni az igét az Isten szavának, az Úr üzenetének, rólam való döntését a magam döntésének. Nem könnyű dolog ez, mert az ige döntése felőlem ez: Halott, elveszett és elkárhozott ember vagy. Az ige kétélű éles kardként üt sebet rajtunk. Ez az új élet szülési fájdalma, ami nélkül nincs új élet. Egyszer mindenkinek el kell ítéltetnie. Aki már e földön az ige hatása alatt elítéli önmagát, azt nem ítéli el majd ama nagy napon az ítélet Ura. Aki az ige megvilágosítása alapján már e földön átélte a kárhozat kínját: szomjúhozott az élő Isten után, de borzalommal látta bűneinek áthidalhatatlan szakadékát közte és Isten között, az ama nagy napon nem megy már a kárhozatra. Aki hisz, az túl van már az ítéleten, és a kárhozaton, annak már örök élete van. Az eredeti szövegben a 24. versben a krízis szó áll. Bizony, ez egy nagy krízis. A krízis nehéz helyzet.
Borotvaélen áll minden. A betegben ekkor dől el, hogy az élet győz-e vagy a halál. Lehet, hogy utána még jó ideig nyomnia kell az ágyat, de ha a krízis jól dőlt el, mégis győzött benne az élet.
Túl vagy-e te már ezen a lelki krízisen?
Egyszer mindenkinek meg kell majd hallania az igét, az Úr életet teremtő szavát, akár tetszik neki, akár nem.
Eljő az idő, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát. Ne várj addig, mert akkor már késő lesz! Az alkalmas idő most vagyon. Most szól az Úr. Most általhív a halálból az életre. Ma, ha az Ő szavát hallod, meg ne keményítsd a szívedet! Néven szólít, mint rothadó életének sírverméből egykor Lázárt: Jöjj ki! Ne húzd füledre halotti lepledet, ne tekintsd okvetetlenkedő zavarónak az igét, hanem fogadd el hittel és jöjj ki a sírból! Ámen.

Ítéletnap Eredeti elhangzás dátuma: 1948. november 7. Egyházi esztendő utolsó előttit megelőző (Ítélet) vasárnap Túróczy Zoltán búcsú igehirdetése Nyíregyházán
Alapige: János 5:22,27.
Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta; És hatalmat ada néki az ítélettételre is, mivelhogy embernek fia.
Pár vasárnap még s vége ennek az egyházi évnek. Az utolsó vasárnapokon az egyház mindig az "utolsó dolgok"-ról beszél. Az "utolsó dolgok" nemcsak arról beszélnek nékünk, hogy az ég és föld elmúlik, hanem arról, hogy elvégezett dolog, hogy az emberek meghalnak és azután ítélet lészen. Ezért csendül fel mindig az egyházi esztendő utolsó vasárnapjain az ítélet napjának a harsonája; ezért van kijelölve a mai vasárnapra ez az ige, mely az ítélet napjáról beszél.
Istennek vannak olyan ítéletei, amelyek előtte járnak az utolsó nagy ítéletnek. Nem csak az úgynevezett "ítélet idők"-re gondolok most, amikor Isten akarata szabadjára engedi a természet elemeit és az emberi indulatokat, amikor recsegve zúg végig a természeti erők orkánja, vagy az emberi indulatokból született háború ezen a világon, tépve drága értékeket és romba döntve évszázadok, vagy évezredek verítékes munkáját, gyászba és vérbe borítva a világot, az egyes embert, nemzeteket, országokat. Nemcsak ilyen ítéletidők vannak, hanem egyszerű hétköznapok is, amelyeken az Úr ítélete hangzik felénk. Minden esztendő-változás ilyen ítéletnap. Mérlegre teszi az esztendő utolsó napja az embert és azon vagy megáll, vagy megítéltetik és könnyűnek találtatik. Ilyen ítéletnap minden lelépés a munkamez őről, a búcsú minden pillanata. Minden őrségváltáskor megméretik az előző őrnek minden hűsége és munkája, s mikor búcsú kéznyújtásra nyúlik az egyik ember keze a másik után, abban is benne van a megméretés és az ítélet.
Az ítélet mindig izgalmas. Melyikünk merné azt mondani, hogy neki minden tekintetben nyugodt a lelkiismerete, hogy ő bármely pillanatban oda tudna állani Isten elé és emberek elé; akár a mennyei trón ítélőszéke, akár a földi bíró elé, mivel tudja, hogy ő felemelt fővel állhatna ott és igazságot kapna? Csak öntelt, a saját hibájukat nem látó emberek lehetnek olyan vakok, akik ilyen érzéketlenek az ítélet iránt. Világos dolog, hogy minden ítélet alá kerül ő ember számára nemcsak az a fontos, hogy mi a vád ellene, hanem fontos számára az is, hogy kinek a kezébe fog az ügye kerülni; ki lesz az a bíró, aki fölötte ítéletet fog mondani. Ennek a vasárnapnak az igéjéből az az üzenet csendül felém, hogy a bíró, akinek a színe elé fogok kerülni ítéletre, az Jézus Krisztus. Milyen csodálatos megkönnyebbülés tölti el az ember szívét erre a gondolatra, hogy nem a szentséges Isten, nem a rettenetes Úr, a felséges és félt őn szerető Teremtő az, akinek a kezébe esem és aki előtt meg kell állnom, hanem Krisztus, Isten Fia az én bírám. Hogy kapaszkodik ilyenkor az ember abba, hogy Jézusról itt, e földön jártában azt mondották, hogy Ő a bűnösök barátja. Jézus Krisztusnak van bátorsága arra, hogy ne csak a bírói köntös alatt és a bíró tárgyilagos arca mögött érezzen szánalmat a bűnös ember iránt, hanem a bűnösök iránti barátságát felment ő ítéletekben merje e világ előtt nyilvánvalóvá tenni. Gondoljunk arra, hogy a kereszten mellette lév ő latort a földi bírák halálra ítélték. Az volt a meggyőződésük, hogy ezt a két embert ki kell irtani, ne fert őzzék tovább az életet. Nem tudjuk, hogy volt-e valaki, aki a latort szerette, voltak-e testvérei, szülei, de tény, hogy a kereszt alatt egy sem volt ott közülök, hiszen akkor feljegyezte volna ezt az Írás. A két latort tehát az emberi igazságszolgáltatás, a társadalom és a saját családja is megtagadta, s magatartásával méltónak ítélte a legrettenetesebb halálra, de Jézus Krisztusnak van bátorsága arra, hogy a keresztfa trónusán ilyen felment ő ítéletet mondjon a halálra ítélt, kivégzett gonosztev őnek: Ma velem leszel a paradicsomban. Jézus Simon farizeus házában egy nyilvános utcaleánynak meri azt mondani, hogy megbocsáttattak minden bűneid. Mindenki megbotránkozik rajta, mindenki távol akarja tartani őt a díszlakomától, de Jézusnak van bátorsága ennek az összetört szívű asszonynak azt mondani: megbocsáttattak néked a te bűneid. Jerikóban nem volt senki, aki Zákeus iránt egy kis szeretetet, vagy tiszteletet érzett volna, csak gyűlölködéssel tudtak ránézni. Mikor Zákeus Krisztust szerette volna látni, senki neki helyet nem akart adni. És mégis egy mindenkitől jogosan és igazságosan megvetett, idegen pénzekkel bűnösen manipuláló embernek Jézus nyilvánosan azt meri mondani: Ma nékem a te házadnál kell maradnom. És: Ma lett üdvössége ennek a háznak. Péter megtagadja nagycsütörtök éjszakáján Jézust, és rútul esküdözik és átkozódik, hogy soha nem ismerte őt, s Jézus mégis felmenti Pétert a Genezáret partján, mikor azt mondja neki: Őrizd az én juhaimat! Legeltesd az én bárányaimat!
Milyen csodálatos evangélium az, hogy ilyen bírónak a kezébe kerül az én ügyem!
Hogy Krisztus a bíró, ez nemcsak azt jelenti, hogy a bűnösök barátjának a kezébe kerül az ügyem, hanem azt is, hogy a védőm lesz a bírám. Gondolj arra, Testvérem, hogy A zsidókhoz írt levél állandóan beszél arról, hogy az Úr a mi védőnk, Ő az, aki esedezik érettünk, aki érvel mellettünk, aki a Sátán vádjaival szemben drága palástjával betakar, hogy ki ne lássék mezítelenségünk rútsága. A védőm elé kell állanom, és Ő mond felettem ítéletet. Hát még mennyire megmelegszik a szívünk arra, ha látjuk, hogy az én bírám az én Megváltóm. Nemcsak védőm, aki szíve szeretetével és tudásának a javával áll oda mellém és próbálja bizonyságtételével, jogi műveltségével az én felmentő ítéletemet kiharcolni, hanem olyan valaki, aki annyira nem akarja a bűnös halálát, hogy Önmagát adja érettem, Ő maga megy helyettem kárhozatba, a keresztfa minden gyötrelmére azért, hogy az Ő vére elfedezze minden vétkemet s nekem megbocsáttassék minden bűnöm az ítélőszék előtt. Lehet-e csodálatosabb evangélium számodra testvérem, mint az, hogy mikor meg kell állanunk Isten ítélőszéke előtt, akkor az ítélőszékben nem a felséges Úr fog ülni, akinek a tekintete teremthet és ronthat száz világot, akinek szentsége előtt porba hull az ember, hanem az én Uram Jézus ül ott töviskoronás fejével, megnyitott oldalával, érettem átszögezett kezével, s Őt látva, "az Atya nem ítél senkit", így szól az ige, "hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta.”
Az Atya nem szól bele az ítéletbe, azt egészen a Fiúnak adta.
Azonban, Testvérem, ne bízd el magad. Ez az evangélium nem mindenkinek szól. Ez az evangélium csak a megrettent lelkiismeretű embernek szól. Megrettent lelkiismeretű emberek számára evangélium az, hogy Krisztus a bíró, a többiek számára pedig rémhír az, hogy Krisztus a bíró. Erről beszél nekünk a második vers, amit most felolvastam: "Hatalmat ada néki az ítéletre is, mivelhogy embernek fia." Tudod mit jelent ez testvérem? Azt, hogy aki a bírói székben ül, az nemcsak a bűnösök barátja, nemcsak a védőm és Megváltóm, hanem Ő az embernek Fia, valóságos ember és valóságos Isten. Ez azt jelenti, hogy nincs mentségünk előtte. Neki nem mesélhetünk arról, hogy mit jelent embernek lenni.
Őelőtte nem mentegethetjük magunkat azzal, hogy az emberi lét milyen korlátok közé szorított, milyen gyötrelmes élet; hogy én testből és vérből összegyúrt ember vagyok, örök kísértések küzdelmeiben élő ember, mert Ő tudja, mit jelent embernek lenni. Nemcsak messziről nézte, milyen az ember élete a földön, hanem Ő belealázta magát az ember testébe és élte az emberi életet. Ezért nincs mentségünkőelőtte. Ha Ő számon kéri tőlünk gondterhelt életünket, melyben a holnap fel ől aggodalmaskodunk, Őneki nem lehet beszélni arról, hogy ez természetes velejárója a nyomorult emberi életnek, mert Ő ezt megpróbálta.
Végigélt 33 évet úgy, hogy soha semmije nem volt. Sem kamarája, amelyből éhségét csillapíthatta volna, sem ruhásszekrénye, melyből elővehette volna az ünneplőjét. Nem volt fejét hová lehajtania. Szegényebb volt, mint az ég madarai és mégis derűsen és aggodalmaskodás nélkül végig tudta élni az életét. Jézus előtt nincs semmi mentségünk gondjainkra és aggodalmaskodásainkra. Jézus előtt nincs mentségünk arra, hogy azt mondjuk, hogy éhesek voltunk, az élet követelte a magáét, s ezért voltunk olyan irigyek a terített asztallal bírókra és olyan neheztel ők a jóllakottakra. Ezért voltunk annyira földhöztapadt emberek. Nincs mentségünk, mert Ő azt mondja nekünk: én tudom, mi az éhség. Én böjtöltem, és mégis, éhezve 40 napon keresztül nem a földiekkel törődtem, hanem Istennel és Vele voltam együtt. Nekem ne mond azt, hogy nem lehet embernek másképp élni.
Jézus előtt nincs mentségünk semmiféle haragra és neheztelésre szívünkben. Hiába mondjuk, hogy az emberek rettent őek, nem lehet őket eltűrni és elhordozni, ezért van tele a szívünk nehezteléssel és haraggal, – mert akkor Ő erre azt mondja: Tettek-e veled úgy, mint velem bántak a Golgothán? És látod, én mégis így imádkoztam: Atyám bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Nekem ne beszélj arról, hogy embernek nem lehet elhordozni a másik embert és nem lehet megbocsátani. Jézus, az ember Fia, ítélőszéke előtt nékünk nincs mentségünk semmi kísértésünkre. Mi szeretnénk minden bűnért a felelősséget a kísértéseinkre tolni. Senkinek nem volt nagyobb kísértése, mint az ember Fiának. Senkinek nem volt nagyobb lehet ősége arra, hogy elbukik, mint az ember Fiának és Ő mégis tudott győzni. Előtte ember nem mentegetheti magát azzal, hogy az Ördög erősebb volt, mint én. Ez az üzenete annak a két versnek, amit ma felolvastam előttetek.
Nézzük, hogy mit jelent ez ma nekem?
Jézus Krisztus, az embernek Fia, a búcsú napján engem elmarasztal. Tudom nagyon jól, hogy emberek mondhatnak sok mindent: szépet, jót, túlzót is, meg igazat is arról a közel egy évtizedes munkáról, melyet köztetek végeztem, de én nem a ti mérlegeteken méretem meg, hanem az én Uram és bírám, az ember Fia, a pásztor Jézus mérlegén. Tudom, hogy Luther nem hiába mondotta és nem magától tanulta azt, hogy az egyik keresztyén embernek a másik keresztyén ember számára Krisztussá kell válnia, és ha én erre a mérlegre reáhelyezem magam, és nem azt nézem, hogy én mit cselekedtem, hanem azt, hogy az én Uram Jézus, a pásztor mit cselekedett volna tíz éven keresztül a nyíregyházi gyülekezetben, akkor nekem csak le lehet hajtani a fejem és alázatosan azt lehet mondanom: Légy irgalmas énnékem!
De tudom, hogy akkor szól nékem a másik ige is: hogy aki a bírói székben ül, nemcsak az embernek Fia, hanem Ő az én védőm, az én Megváltóm is, aki nyomorult bűnösnek, nekem is barátom, aki vérével elfedezi mindazt, amit rosszul cselekedtem. Bűnösnek szól a kegyelem.
És nézzük meg, hogy mit jelent ez az ige neked, nyíregyházi gyülekezet? Mert ezen a napon nemcsak éntőlem kérdi meg a bíró Jézus Krisztus: Túróczy Zoltán, mit tettél a nyíregyházi gyülekezettel?, hanem megkérdi tetőled is nyíregyházi gyülekezet: Mit tettél te Túróczy Zoltánnal? Mikor ezt a kérdést tolmácsolom néked, nyíregyházi gyülekezet, akkor én semmit néked felróni nem akarok, mert ahhoz nékem jogom nincsen. Nem arról van itt szó, hogy én mit érzek, hanem arról van szó, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus, a bíró mit keres. Nem arról van szó, hogy mennyire értékelted elköszön ő lelkipásztorodat, arról sincs szó, mennyire szeretted őt, hanem arról van szó: mit tettél az igével, azzal az üzenettel, amit reá bíztam, amit ajkára adtam, amit ő néktek idővel és erővel való takarékoskodás nélkül bőkezűen szólt, azzal mit tettél? Ezt kérdezi tőled Krisztus, a bíró, akinek gondja van az igére és minden elvetett magot megkeres, hogy vajon kihajtott-e, s ha kihajtott, terem-e kalászt és hoz-e gyümölcsöt, vagy pedig az egész munka hiábavaló lett?
Nyíregyházi Testvéreim! Adjuk meg magunkat kölcsönösen ma kegyelemre Krisztus, a bíró, az ember Fia előtt, hogy a búcsúzás alkalmából szívünkben feltámadt szomorúságunk Isten szerint való szomorúság legyen, mely üdvösséges megtérést eredményez. Ámen.

A hit csodája Időpont: Szentháromság utáni 21. vasárnap, 1956. október 21.
Alapige: János 4,46b-54.
Ismét a galileai Kánába méne azért Jézus, a hol a vizet borrá változtatta. És volt Kapernaumban egy királyi ember, a kinek a fia beteg vala. Mikor ez meghallá, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, hozzá méne és kéré őt, hogy menjen el és gyógyítsa meg az ő fiát; mert halálán vala. Monda azért néki Jézus: Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.
Monda néki a királyi ember: Uram, jőjj, mielőtt a gyermekem meghal. Monda néki Jézus: Menj el, a te fiad él. És hitt az ember a szónak, a mit Jézus mondott néki, és elment. A mint pedig már megy vala, elébe jövének az ő szolgái, és hírt hozának néki, mondván, hogy: A te fiad él.
Megtudakozá azért tőlük az órát, a melyben megkönnyebbedett vala; és mondának néki: Tegnap hét órakor hagyta előt a láz; Megérté azért az atya, hogy abban az órában, a melyben azt mondá néki a Jézus, hogy: a te fiad él. És hitt ő, és az ő egész háza népe. Ezt ismét második jel gyanánt tevé Jézus, mikor Júdeából Galileába ment.
A mai ige egy királyi udvari ember fiának meggyógyítása. Ez a gyógyítás nagy csoda. A fiú halálán van. Orvosok véleménye szerint reménytelen eset, Jézus mégis meggyógyítja s méghozzá távolból gyógyítja meg anélkül, hogy látná a beteget. Ez a gyógyítás azonban nem az egyetlen csodája a történetnek. Magán a királyi tisztviselőn, az apán, nagyobb csoda történik, mint a fián. Az apán történő csoda a hit csodája. 1. Az a hit, mellyel ez az apa Jézushoz közeledik: szükséghit.
Előkelő ember. Királyi tisztviselő. Heródes Antipás hivatalnoka. Gazdag ember is. Egész szolgahad áll rendelkezésére. A bajt azonban sem előkelősége, sem gazdagsága nem tudja távol tartani házától. Egyetlen fia megbetegszik. Bizonnyal mindent megpróbált azért, hogy meggyógyíttassa. Semmi áldozattól sem riadott vissza ezért, de mindhiába. A beteg állapota egyre rosszabbodott. Mikor elkezdődik a haláltusa s az apa kezét tördelve áll tehetetlenül a halálos ágy mellett, Jeruzsálemből jövő zarándokok hírül hozzák Jézus csodáit s egyben azt a hírt is, hogy ez a csodatevő Jézus most épp szűkebb hazájukban, Galileában, mégpedig Kánában tartózkodik. Az apában felvillan egy gondolat: Megpróbálom ezt is s a következő pillanatban már indul is Kánába Jézushoz, megkérni Őt, hogy jöjjön el és gyógyítsa meg már halálán levő fiát.
Nyilvánvaló, hogy az a hit, amely e mögött az elhatározás mögött van, nem igazi hit.
Méltósága és környezete is valószínűvé teszi, hogy ez az előkelő zsidó főember eddig nem sokat törődhetett Jézussal. Csak a nyomorúság kényszeríti őt Jézushoz. Azt nem lehet mondani, hogy nem hisz benne, hiszen akkor nem menne el Jézushoz, ez a hit azonban csak szükséghit. A szükséghit mindig kételkedő. Ez a szó jellemző reá: hátha! Nem tud egészen hinni. Amit csinál, az csak próba. Hátha sikerül! De nem tud egészen nem hinni sem. Nem meri meg nem próbálni, mert hátha mégis sikerül. Hit és hitetlenség között hánykolódva megy Jézushoz. A szükséghit mindig önző. Nem Isten kell neki, hanem az Isten ajándékai. Ebben az esetben nem Krisztus, hanem a gyógyító ereje. Jelet és csodát vár tőle, de ennek a jelnek és csodának az ember a központja. Ha megkapja a jelt, természetesnek tartja, mit Isten tett. Ha nem kapja meg, nem hisz többé, mert Isten nem szolgálta ki őt. Nem lehet csodálni, hogy Jézus kedvetlenül fogadja ezt a szükséghitet s a királyi embernek ezzel a szemrehányással felel: „Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek”. /48. v./ Ma is sok ilyen szükséghit van. Hallottam én már nagyhangú istentagadót így nyögni a betegágyán: Jaj, Istenem! Bajban a közönyösek is megtalálják az utat a templom felé. Milyen csodálatos evangélium a mai történetben az, hogy Jézus még az ilyenekkel is szóba áll.
Megdorgálja ugyan, de kiindulópontnak felhasználja a szükséghitet is, hogy igazi hitet neveljen belőle! 2. A királyi ember szükséghitéből ige-hitet nevel Jézus.
A hitet Jézus mindig próbák által növeli. A próba az igazi hitet növeli, a hamis, vagy gyenge hitet pedig elpusztítja. A próba olyan a hit számára, mint a szélvihar a tűz számára: az égő lángot magasra lobbantja, a pislákolót eloltja. Ezek a próbák mindig fájdalmasak, de mindig áldottak.
Ne féljünk tőlük! Az első próba, amivel a királyi embert Jézus megpróbálja: az elutasítás. Mikor ezt mondja: „Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek”, ez úgy hangzik a fájószívű édesapa számára, mint elutasítás. Ha erre hátat fordít Jézusnak és megsértődve hazamegy, akkor világos, hogy csak kihasználni akarta Jézust. A királyi ember azonban kiállja a próbát. Nem engedi magát elutasítani, hanem tovább könyörög: „Uram, jöjj, mielőtt a gyermekem meghal!” /49. v./ Ennek a könyörgésnek szavaiból kitűnik, hogy két irányban növekedett a királyi ember ez alatt a próba alatt. Még nagyobb a szeretete. Az a szó, mellyel itt fiát illeti, az eredeti szövegben más, mint az a szó, melyet megjelölésére előbb használ. Ezt a szót így lehetne fordítani: az én drága gyermekem.
De több a hite is. Ezt is egy szó mutatja. Jézust itt nem Mesternek, nem Doktornak szólítja, hanem Úrnak, mégpedig az én Uramnak. Ez abban az időben nem társadalmi illendőség, üres szólam, hanem vallomás. Ez már több, mint szükséghit. Hitének azonban még mindig van két gyengéje. Hite szerint Jézus csak személyesen tud segíteni s a halálon már nem tud segíteni.
Ezért sürgeti: „Jöjj, mielőtt a gyermekem meghal!” Ezért Jézus egy második próba alá veti a királyi ember hitét. Próbára teszi, hogy igazán Úr-e a számára. Meghallgatja könyörgését, de nem úgy cselekszik, amint azt a királyi ember várja. Elutasítja a csodát, de mégis megteszi, csak nem úgy teszi meg, amint várják. Nem megy el a beteghez. Nem ad az apának orvosságot, még ápolási tanácsot sem. Elküldi őt úgy, hogy csak egy mondatot kap: „Menj el, a te fiad él!” Egy igét kap. A világ nem lát benne mást, mint elröppenő puszta szót. Igaz voltának nincs semmi más biztosítéka, csak maga az, aki szól. A királyi embernek azonban ez már elég. Hisz a szónak és elmegy. /50. v./ Mégpedig nem azonnal megy haza. Érthető volna, ha azonnal hazasietne, hogy megvigye az örömhírt, melyet hitében valóságnak fogad el. Még az is érthető lenne, ha azért sietne haza, hogy hitének igazolásáról meggyőződést szerezzen s ellenőrizze, hogy valóban úgy történt-e, mint Jézus mondotta. Ő azonban csak másnap megy haza. Kapernaumból Kánába ugyanis öt óra az út. Ha a szolgák szerint hét órakor gyógyult meg a gyermek, akkor az a mi időszámításunk szerint délután 1 óra.
Bőven lett volna tehát az apának ideje ahhoz, hogy még este előtt hazaérjen. Mikor azonban a szolgákkal találkozik, azok azt mondják, hogy tegnap hagyta el a gyermeket a láz /52. v./, amiből világos, hogy csak másnap megy haza. Nem valószínű, hogy valami olyan sürgős dolga lett volna, mely előbbre való, mint a gyermeke egészsége. Nem kellett patikában orvosságra várni. Csak azért tudott maradni, mert hite teljesen bizonyos afelől, hogy gyermeke meggyógyul. Hite nem szorul tapasztalati megerősítésre. Elég neki az ige. Ez már ige-hit. Jézus a csodát váró szükséghitet átformálta igéjében bízó hitté. Elég-e nekünk az ige önmagában? Bizonyosak vagyunk-e az Úr ígéretében akkor is, ha a látás tapasztalata nem áll bizonyító erővel mellette? Ki tudjuk-e várni, míg a hitből látás lesz, vagy sürgetjük a szónak tetté válását? 3. A királyi ember ige-hite végül is hálás hitté válik.
Hazamegy az apa. Hajtja az élmény, mit a Jézussal való hívő találkozás jelentett számára.
Hazulról pedig elébe indulnak a szolgák. Hajtja őket az élmény, amit a szeretett gyermek gyógyulásának látása jelentett számukra. Ott töltötték az egész napot a halálos ágy mellett.
Lesték a gyermek minden mozdulatát. Ugrásra készen állottak, hogy minden sóhajtását teljesítsék. Egyszer csak nagy álmélkodásukra felnyílik a gyermek szeme, visszatér fénye, megszűnik lázas lihegése, szemmel láthatólag megkönnyebbedik, nincs láza többé. A halálos veszély elmúlt. A gyermek él. Elképzelhető, hogy amikor az apa és a szolgák összetalálkoznak, hogyan kapkodják a szót egymás szájából. Bizonyságtevésre készteti őket az átélt élmény. A királyi ember előtt azonnal világos, hogy Jézus nyúlt közbe és szavára gyógyult meg a gyermeke. Nem is hallgat róla. A hálás hit ugyanis mindig bizonyságtevő hit. Amelyik hála hallgatni tud, az nem hála.
Rád és rám is áll ez. A királyi ember azonban nem elégszik meg az egysze rű, Jézusra mutató bizonyságtétellel. Elkezd kérdezősködni, hogy mikor és hogyan gyógyult meg a fia. Az igazi hit nem kérdez előre részleteket. Az alkalmat és a módot leteszi Isten kezébe. Épp abban mutatja meg hitét, hogy nem ír elő Istennek menetrendet s nem akarja rátukmálni a saját elgondolásait.
Mikor azonban látássá válik a hit, tetté a Krisztus irgalmas szava, akkor elkezd „tudakozódni”. /52. v./ Aprólékosan felboncolja az eseményeket, egyre nagyobb csodálkozással szemléli Isten művét. Nem a mindenáron mindent érteni akarás szenvedélye hajtja ebben, hanem az öröm, mely minden apró részletben gyönyörködni akar, mindent alaposan szemügyre vesz, hogy annál nagyobb legyen szemében Isten csoda kegyelme. Az igazi hála mindig ilyen aprólékosan örvendező és örvendezőn aprólékos. Ha nem ilyen, akkor nem is hála. Rád és rám is áll ez. Az igazi hálás hit mindig misszionáló hit is. Az élő hit, ha nem szól, akkor is ragadós, mivel azonban él, épp azért szól is. A királyi ember is elmondja szolgáinak, hogy a csodát Jézus igéje cselekedte. Fiának is lelkére köti, hogy életét Krisztusnak köszönheti. Hite átragad az egész háznépre. /53. v./ Nem azért hisz immár, hogy kapjon valamit Jézustól, hanem épp azért hisz, mert amit kapott, az ige és az annak nyomában fakadt élet, örökre hozzáfűzte életét Jézushoz, mint Krisztushoz.
Ebben a történetben egy ember elindul az aggodalom szülte szükségimádságból s elérkezik az igaz hithez. Elindul csodadoktort keresni s megtalálja Urát. Ez a hit csodája, ebben a történetben a legnagyobb csoda. Ezt a csodát szeretné Jézus a mi életünkben is megcselekedni. Vállalod-e ezt az utat? A vállalt próbák alatt nő a hit. Ez a történet régóta és sokszor volt az egyházban a reformáció ünnepének alapigéje, mivel az ige és a hit textusa. Az ige és a hit népe nem hallgatta-e ma is hiába? Ámen.

Más a vető és más az arató Eredeti elhangzás dátuma: 1936. október 11. Szentháromság ünnepe utáni 18. (aratási hálaadó) vasárnap
Helyszín: Nincs feltüntetve
Alapige: János 4:37-38.
Mert ebben az a mondás igaz, hogy más a vető, más az arató. Én annak az aratására küldtelek titeket, a mit nem ti munkáltatok; mások munkálták, és ti a mások munkájába állottatok.
Keresztyén Testvéreim!
Az elmúlt héten Magyarországra ráborult a gyász. A zászlórudakra felszökött a fekete zászló, s az égre, erre az olyan parányira összezsugorodott magyar égre, amelyik olyan hamar el tud sötétedni, ráborult a szürke felh ő és megindult szűnni nem akaró permetezéssel az őszi eső és megindultak önmagunk siratására gyászkönnyeink. Az elhunyt magyar miniszterelnöknek nemcsak párthívei és imádói, hanem ellenfelei, ellenségei és gyűlölői is, határokon innen és határokon túl, tisztelettel és megrendülve állottak meg koporsója előtt. Megérezték, itt valami nagy tragédia történt, mikor az élete teljes erejében és pályafutása delén lev ő ember munkájának kezdetén így összetörik. Nagyon sokan úgy érezték, hogy Gömbös Gyula koporsójában egy félbemaradt ember pihen. Igaz, hogy emberileg feljutott a legmagasabb polcra, amire csak ebben a megcsonkított országban ember ma feljuthat. Egyszerű falusi rektorházból a miniszterelnöki palotába. És mégis, akikőt ismerték és messziről nézték, mindnyájan úgy érezték, ez az ember még nem bontotta ki a benne rejl ő lehetőségeket és korai halála a remény rügyeit fagyasztotta le. Koporsójában egy félbemaradt munka roncsai hevernek. Igaz, hogy az a pár esztendő, mit munkában tölthetett, nem volt eredmény nélkül való és hűséges kezek össze tudják szedni a kalászokat arról a mez őről, melyen az arató kezéből kihullott a kasza. De érzi minden ember, hogy nem tudta elvégezni azt, amit szeretett volna. És mindig van valami nagy tragédia a félbe maradottságban. Mindig van valami tragédia abban, ha megáll az ember egy félig megépített ház előtt, melyből eltűntek a vakolómunkások, a dolgozó kezek. Mindig van valami megdöbbent ő abban, ha művészkézből kihull az ecset és megállunk egy félig kész vászon előtt, melyen csak pár vonással áll előttünk egy el nem mondott gondolattorzó.
Kedves Testvéreim! Mikor valami ilyen történik, mint most Magyarországon ezen a héten történt, az ember mindig úgy érzi, hogy valami sérelem történik. Sérelem az élet és halál szabados Ura részéről emberrel, nemzettel, munkával egyaránt. És azután ez az ige megmutatja, hogy semmi sérelem nem történik ilyenkor sem emberrel, sem nemzettel, még csak a munkával szemben sem. Nem tragédia a félbemaradás. Nem tragédia az élet mezejéről munka közben való elszólítás, hanem életrend! A mi Urunk így fejezi ki ezt: "... mert ebben az a mondás igaz, hogy más a vet ő, más az arató." És figyeljük meg, nem úgy teszi ezt a kijelentést, mintha ő találta volna fel ezt az életigazságot, hanem úgy állapítja meg, mint valami közszájon lev ő igazságot, melyet már rég megállapított a figyel ő szem és gondolkodó emberi elme. Ott, Samáriában, a Jákob kútja mellett nem új felfedezésként jelenti ki ezt az igazságot, hanem egy közmondást idéz, amikor ezt mondja: "más a vet ő, más az arató". De nemcsak a közmondásban jelentkez ő emberi tapasztalatleszűrés állapította meg azt, hogy munka közben való elszólítása a munkásnak megszokott, közönséges valami, de Jézus megállapítja ezt egy sereg más helyen is. Például Máté 18. fejezetében a gonosz szolga példázatában, aki a 10.000 talentumot sikkasztotta el, az a számonkérés, ami ott történik, egész váratlanul történik.
Ő úgy gondolta, lesz még ideje ledolgozni, előteremteni azt az összeget, amivel bűnét leplezni tudja, – de nem fejezhette be munkáját, hamarabb jött a számonkérés.
Lukács 16. fejezetében van megírva a hamis sáfár története. Az ő számára is a számonkérés minden körülmények között meglepetés volt. Volt ugyan annyi ideje, hogyha kapkodva is, de szellemesen kivágja magát, de az bizonyos, munkáját, mit maga elé kitűzött, nem engedte neki befejezni a számon kér ő Úr. De az Úr Jézus nemcsak példázataiban jelentette ki ezt az igazságot, hanem akkor is, mikor ítéletre való eljöveteléről beszél. Az Ő ítéletre való eljövetele nem úgy fog történni, hogy mikor mindenek ékesen befejeződnek, jön a vég, hanem jön hirtelen, ahogy jön a villámlás áthasítva az eget. Jön, mint a tolvaj, észrevétlenül és nem is sejtve, és egy sereg ember lesz, akit munkában fog találni, egy sereg lesz, akit a mez őről fog hazahívni, lesz, akit veszekedés közben fog félbeszakítani az Úr eljövetele, de nem engedi, hogy mindenek befejeződjenek, amikor minden után pont van téve, akkor jöjjön el ítéletet tenni. És ezt az igazságot igazolja a Biblia minden története. Csak kett őt említek meg: egy ótestamentumit és egy újtestamentumit. Mózes nehéz, keserves nevel ő munkával kivezeti népét Egyiptomból Kánaánba. Vele bujdokol a pusztában 40 éven keresztül. Hogy ez a nép megmaradt Isten népének, hogy ez a nép megmaradt egy népnek, hogy minden nehézség sem tudta kipusztítani belőle elhívatása tudatát, azt Mózesen keresztül vitte végbe az Úr. De mikor eljött volna a munka eredménye, mikor odaértek a Jordán partjára és föltárult előtte Kánaán földje, – Mózes csak benézhetett oda. Aki népét bevezette az ígéret földjére, az már más ember volt. Mert más a vet ő, más az arató. Újtestamentumi példa: Nézzük meg Jézust emberi oldalról.
Elvégezte a váltságmunkáját. A kereszten elégséges áldozatot hozott minden ember bűnéért, senki ahhoz hozzá nem tehet és abból el nem vehet, – és mégis, a váltság elfogadásának nagy diadala, az első Pünkösd, az nem az ember-Krisztus diadala többé, az már a Péterek, a tanítványok munkája. Mert más a vet ő, más az arató. Ezt igazolja a mindennapi élet is. Igaz ez a mondás a családi életben is. Minden édesapa és édesanya másnak neveli gyermekét. Virágot ültet a családi kertbe, félti, óvja minden veszedelemtől, mint gyenge palántát öntözgeti gondjai könnyeivel és takargatja imádsága szárnyaival, hogy korai fagy le ne fagyassza. És mikor kinyílik a virág, más szakítja le. És ennek a mondásnak igazságát igazolja minden pedagógiai munka. Az iskolákban, akik a szent magvet ő utódjaiként járnak gyermeklelkek szántóföldjén, másnak dolgoznak. Amikor a gyermek lelkében kinyílik az a virág, melynek magját ők ültették, szárnyára kapja őt az élet vihara és viszi más iskolába, vagy az élet iskolájába, mert más a vet ő, más az arató. És milyen sokszor felejtkezik el a gyermek arról, aki első magvetője volt. De bármennyire sorakoztatjuk is fel az Írás ez igazsága mellett igazolásul az élet tapasztalatait, ez nem jelenti azt, könnyű beletörődni abba, hogy más a vető, más az arató.
Nehéz beletörődni, mert mindenki sóvárogva sóvárog az elvégzett munka szemlélésének öröme után. Oly csodálatosan boldog öröm és nem mindig hiúság táplálta öröm az elvégzett munka szemlélése. Mikor megáll a gazda vetés után és végignéz a gyönyörű sima táblán – oh, milyen jóles ő öröm neki az elvégzett munka öröme! Mikor végignéz a tisztvisel ő az íróasztalán, hol az elintézend ő akták helyén üresség van – oh, milyen jóleső az ilyen üres íróasztal látása. A keresked őnek milyen öröm nézni évi mérlegét, a jól sikerült üzleti eredményt. A mi Urunk Istenünknek is jóles ő öröm volt végignézni a teremtett világon és elmondani: "Íme, minden igen jó." Az ember egy életörömtől megfosztottnak, kiraboltnak érzi magát, mikor bele kell nyugodnia abba, hogy más a vet ő, más az arató. És nehéz ebbe belenyugodni azért is, mert többé-kevésbé bennünk van a hivatás tudata.
Érezzük, nem véletlenül születtünk erre a világra és nem véletlenül állunk ott, hol állunk. Hogy Isten bölcs és szent célkitűzése állított arra a helyre, az ő akarata, hogy azt a munkát végezzem el, melyet számomra kijelölt. Minél erősebb valakinek elhivatottságáról való meggyőződése, annál nehezebb neki belenyugodni abba, hogy más a vet ő, más az arató. Mégis azt kell mondani, akármilyen kemény és nehéz is ez az igazság, az igazság kérdésében nem szabad azt kérdezni, tetszik-e vagy nem? Az igazság önmagáért van. Az igazság és valóság ellen hiábavaló minden emberi harc azon az alapon, hogy én ebbe nem tudok belenyugodni. Itt nincs más mód, mint belenyugodni. Engedelmesen meghajtani a fejünket, hogy Isten így látta jónak, hogy ezen a világon más legyen a vet ő és más az arató. S amint e ténnyel szemben nem kívülről foglalunk állást, hanem belülről azonosítjuk vele magunkat, mihelyt nem tragédiának, hanem életrendnek érezzük, abban a pillanatban felragyog előttünk az, ami mindig áll: "mind jó, amit Isten tészen." Meglátjuk, hogy a legkellemetlenebb igazságok is mindig jók és hasznosak nekünk. 1./ Tudod-e, testvérem, hogy ez az életrend – más a vet ő és más az arató –, ez tanít meg minket háládatosságra? Olyan végtelenül szomorú az, hogy az ember olyan hamar elfelejti az embert.
Amiatt, hogy a régi belvárosi temet őt ki fogják üríteni, több alkalommal jártam ott. Megállottam egy-egy régi sír előtt és elolvasgattam az alig-alig olvasható neveket és végtelen szomorúság ülte meg a lelkemet, mikor láttam, milyen hálátlan ez a világ. Hogyan el tud felejteni mindenkit, akit, míg élt, magas trónra ültetett, úgy tömjénezett, és boldog volt, ha csak egy-két szót válthatott vele. Olyan szomorú az, hogy a ma csak a mával törődik és a tegnap embereit csak elhanyagolható valaminek tekinti. De nemcsak a temet ők beszélnek erről, hanem sokszor azok a programbeszédek is, melyekkel új emberek állnak be a régi barázdába. Olyan kellemetlen érezni szavak mögött és nyíltan is, hogy az új embernek minden rossz, ami volt. Csak az a tény, hogy elődje cselekedett valamit, már magában foglalja a marasztaló ítéletet felette. Csak az új jó, a régi rossz és eltévesztett cselekedet. Amikor megértjük, hogy e világban a munka folyamatos valami és nem osztható fel emberek szerint egymástól elkülönített részekre, hogy ez eddig X, az meg Y munkája, – ha ezt megértjük, Isten mindenkit olyan barázdába állít, amelyben más szántott, olyan fa érett gyümölcsét rendelte betakarítani, amelyért más verítékezett, amint meglátjuk a munkának ezt a feloszthatatlanságát és folyamatosságát, megtanulunk hálás szívvel gondolni azokra, akik előttünk éltek és dolgoztak. Nem érzed-e, hogy nekünk, jelenkor munkásainak, milyen jó ezt megtanulni, de magának a munkának az érdeke is mennyire megkívánja, hogy tudjuk, mindegyikünk mások vetését kaszálja, s más számára vet új magot? 2./ Szükséges, hogy más legyen a vet ő és más az arató, mert ez tanít meg bennünk az alázatosságra. Az ember olyan hamar hajlandó azt gondolni: mindent én cselekszem, és minden eredményt a maga számára lefoglalni. Olyan hamar hajlandó a csépl őgép mellett álló teli búzászsákokra büszkén rámutatni: ez az én munkám eredménye. Milyen nagy szüksége van az egyénnek is, a munkának is, a dolgozónak és a megmunkált területnek egyaránt arra, hogy más legyen a vet ő, más az arató, hogy senki a maga számára le ne arathassa a munkájának eredményét. Minden munka és győzelem egy nagy staféta munka és győzelem. Régmúlt időkben indult el egy nagy világító fáklyával az első valaki, hogy mi volt a neve, nem tudjuk, a ki tudja hányadiknak vette át az utolsó, aki egy végs ő nagy hajrával odarohant az oltárhoz, hogy meggyújtsa annak tüzét. Hogy a tűz az oltárra került, hogy ott lobog, az nem az ő érdeme csupán, hanem egy nagy együttmunkálkodás eredménye. Babérját ezer levélre kellene szedni és szétosztani azok között, kik vele együtt futottak ugyanazon fáklyával. 3./ Szükségünk van nekünk arra, hogy más legyen a vet ő és más az arató, mert ez győz meg megalázó tényeivel arról, hogy e világon én sem vagyok nélkülözhetetlen. Mennyi ember él abban a hitben, összed ől a világ, ha én kidőlök, mert az én vállam tartja az egész világot, s jaj, ha én alatta összeroskadok. Jó az és áldassék érte az Isten, ha valaki szolgálata fontosságának tudatában éli munkás életét. De jaj, ha azt gondolja, hogy csak velem, csak általam, csak rajtam keresztül történhetik minden, mert én vagyok az egésznek hordozója. Ezek az emberek sohasem gondoskodnak arról, hogy jöjjön valaki utánuk, aki felemelje a porba hullott fáklyát és fusson tovább vele. Ezek az emberek, akiknek fáj az, ha utódokat látnak maguk után. Mennyire kell az nekünk, hogy lássuk, más a vet ő, más az arató. 4./ És szükségünk van erre az életrendre azért is, mert ez tart meg felelősségünkben. Semmi alól nem akar úgy szabadulni az ember, mint a felelősség alól. Ezért próbálja megosztani, áthárítani a felelősséget egészben vagy részben másokra. Csodálatos, első pillanatban úgy látszik, hogy ez az igazság a felelősségérzetet tompítja. Hiszen nem egyedül dolgozom, elődök utódja vagyok, csak egy láncszem egy nagy sorozatban. Pedig a tény az, az a tudat, hogy más fog utánam aratni, csodálatosan megedzi a felelősségtudatot. Mert azt jelenti: én nem fejezhetem be a munkát, nem arathatom le a gyümölcsöt, másnak kell azt adnom, és nem tudom, mikor jön az őrségváltás. Mikor az Uraknak Ura és királyoknak királya a vezért is leváltja és mást parancsol helyébe. Én nem biztathatom magam avval, lesz még idő, tévedésemet ki fogom javíthatni. Nem tudom, mikor jön helyembe a másik arató. Egyénnek is, munkának is, mennyire kell ez a keserű tény, hogy más a vető, más az arató. 5./ És ez őriz meg mindnyájunkat a bizodalomban. Mert ha más a vet ő és más az arató, és a vet ő és arató változása egy felsőbb hatalomtól függ, ez azt jelenti: a munka nem a mienk, hanem azé a felsőbb hatalomé, az Úré, aki magvetőket és aratókat küld az Ő munkájába, aki gondoskodik arról, ha a munkásokat kell is váltania, a munka folyik és szakadatlanul folyik tovább, mert az az Ő munkája. Érzed-e, milyen csodálatos biztatás súlyos veszteséget jelent ő emberek sírja mellett, hogy más a vet ő, más az arató, de egy az Úr és Övé a munka?
Még világosabb e tény vigasztalása, ha még biblikusabbá tesszük számunkra. Minden nevel őjét e világnak magvet őnek szoktuk mondani. Sokszor beszélünk arról, mennyi magvet ő van, szülők, tanítók, előtörő harcosai egy gondolatnak, de ez nem felel meg a biblia értelmezésének.
Figyeljük meg, magát az embert soha magvet őnek nem tekinti a biblia. Az ember lehet szántóföld, amelybe elvetik a magot, lehet jó mag, melyet elvetnek, de sehol nem olvassuk, hogy az ember a magvet ő. A magvető az embernek Fia, Máté 13. fejezetében Ő maga mondja: Ő a magvető, mi csak aratók vagyunk. Ezért nem arra bíztat, hogy könyörögjünk azért, hogy küldjön magvet őket, hanem csak aratókat. Ez azt jelenti, a munka fontosabb, szaktudást igényl ő részét más végzi el, nem az ember. Megfigyeltétek-e, hogy a gazda sokkal nagyobb súlyt helyez a vetésre, mint az aratásra? Vetni maga vet, vagy személyes felügyelete alatt végezteti el, – aratni lehet másokat is fogadni. Hogy lekaszálják, kévékbe kössék, betakarítsák, ahhoz ő maga nem kell. Milyen csodálatos igazság az e világ, nemzet, egyház és egyén életében, hogy nekünk embereknek nincs más munkánk, minthogy betakarítsuk azt, amit az örökkévaló Magvet ő elvetett és megérlelt. Oh, milyen senkik, utolsók, mindenkitől pótolhatók vagyunk. Dőljön bár kaszánk nyomán olyan rend, amelyet senki más nem tud utánunk csinálni, vagy legyünk bár csendes gereblyéz ők csupán, akik az elhullt búzakalászokat szedegetik össze, mi senkik és semmik vagyunk.
Ő az Úr, a Magvető. Ő jár a világ, a nemzet, egyház, egyén szántóföldjén.
Őbenne nincs változás, sem változásnak árnyéka. Csendes léptekkel tovább jár a magyar barázdában és tekintete keres, új, izmos karokat, hogy amit Ő elvetett és felnevelt, alázattal betakarítsák.
Áldassék az Isten, hogy más a vet ő, más az arató, hogy Isten a vető, az ember csak arató, hogy Ő a minden, az ember semmi. Ámen.

Életszomj Időpont: Hatvanad vasárnap, 1959. február 1. [Helyszín: Győr–Öregtemplom]
Alapige: János 4:5-15.
Odaért Szamária egyik városához, Szikarhoz; ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézus elfáradt az úton, azért leült a kútnál.
A hatodik óra felé járt az idő. Egy szamáriai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamáriai asszony így válaszolt: „Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamáriai asszonytól kérsz inni?” [A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamáriaiakkal.] Jézus ezt felelte neki: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked.” „Uram – mondta erre az asszony –, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival és állataival együtt?” Jézus azt mondta neki feleletül: „Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony kérte: „Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen idejárnom meríteni.” A samáriai asszony története egy víz-kérdéssel kezdődik. Ne kicsinyeljük le és ne mosolyogjunk felette. Adódhatnak esetek, mikor lelki kérdéssé válhat a víz-kérdés, élet és halál kérdésévé. Azt mondják, az ember sok mindent kibír, többet, mint az állat, többet, mint a gép, de legnehezebben a szomjúságot bírja. Háború idején forró kánikulában hosszú utakat járó katonáknak, mikor nyelvük szinte odatapad ínyükhöz, hiába adják ki szigorú parancsban: nem szabad inni fertőzött pocsolyából, ne nyúljanak hozzá fertőzött vízhez, hiába magyarázzák nekik, hogy halált isznak belőle és nem életet, mégis igen sokan tilalom és életveszély dacára lehajolnak a pocsolyához inni a halált. A mi Urunk Jézus Krisztusunk is érezte a szomjúság hatalmát. Az Ő életében is milyen nagy jelentősége volt a szomjúságnak. Nem sokszor hallottuk, hogy valamit kér, különösen nem a maga számára, és itt a samáriai asszonytól kér vizet. Azután, mikor nehéz tusáját vívta a kereszten, nem halljuk, hogy azért panaszkodnék, hogy fáj, pedig kimondhatatlan fájdalmai voltak, de a szomjúságot nem bírta panasz nélkül, hogy el ne sóhajtsa: szomjúhozom! Így kezdődik a samáriai asszony története egy víz-kérdéssel, de nem így folytatódik a beszélgetés, mert folytatását igen hamar átteszi Jézus Krisztus lelki síkra. Nem is érti meg mindjárt a samáriai asszony Jézust, aki beszél arról, hogy az embernél nemcsak a testnek van szomjúsága, hanem az emberi léleknek is megvan a szomjúsága, és ez is ugyanolyan hatalmas erő. Mi ez a szomjúság? Sok mindennel szokták a szomjúság tárgyát megjelölni, de talán legátfogóbb az, ha azt mondjuk, az ember az életre szomjúhozik. Nem akármilyen élet után, arra, hogy éljen a szó valódi értelmében, mely méltó erre a névre: élet! De nem ez az egyedüli olthatatlan szomjúsága az embernek. Ez az élő víz nem elégíti ki az ember életszomját. Szüksége van olyan élő vízre, mellyel nemcsak saját szomjúságát oltja és enyhíti, hanem belőle is ömölve üdítse és oltsa mások szomjúságát is. A samáriai asszony is vizet hoz másoknak is. Mert az ember arra szomjúhozik, hogy maga is éljen és mást is éltessen.
Isten közösségre, kollektív életre teremtette az embert. Nem tud egymagában boldog lenni.
Nem tud megelégedni azzal, hogy csak a maga életszomjúságát elégítse ki, azt akarja, akik körülötte élnek, akiket szeret, vagy nem szeret, akik közömbösek, vagy nem közömbösek számára, az egész embervilág, melynek részese, sorstársa, az is kapjon valamit abból az éltető vízből. Mert a kielégített emberből másokat kielégítő élő víz folyamai ömölnek. Nem minden ember látja ezt ilyen világosan, de szíve mélyén ott van az örök isteni vágyakozás, az életszomj és az éltetőszomj. Szomjúhozik, hogy éljen és éltessen.
Hol keresi az ember a kielégülést erre a szomjúságra? 1./ Hol keresi hiába?
Erről beszél először a samáriai asszony története. A samáriai asszony is keresi az életet és éltetést. De hol keresi? A gátlástalan életben kereste. Ez a meggyőződése, és ebben a meggyőződésében nem áll egyedül. Vele együtt sokan úgy érzik – mi magunk is sokszor rajta kapjuk magunkat azon a meggyőződésen –, hogy az igazi élet csak a gátlástalan élet, hogy a korlátozott élet, nem élet; csak az az élet, mikor szabadon, gátlás nélkül érvényesülhet az én kívánságom, talán a szeszélyem. Mikor az ember életének saját maga által elképzelt formálhatósága beleütközik valami akadályba, mindig úgy érzi, nem élet az élet, mert csak a szabad, szabados és gátlástalan élet az igazi élet! Sok mindenféle gáttal kell megküzdenünk, mikor életünket formálni szeretnénk. Hány ember életének válik korlátjává az anyagi szegénység. Hány álomnak, szép, drága, megépített álomnak, gyönyörűségnek és boldogságnak temetőjévé vált a szegénység. Az, hogy az embernek nem állanak rendelkezésére azok az anyagi eszközök, melyek nélkül vágyak, álmok valóra nem válhatnak. Lehet, hogy a samáriai asszonynál is ez volt a legdöntőbb életgát. Talán szűkös körülmények között élt és fájt neki, hogy nem öltözködik úgy, mint mások. Fájt, hogy szépségét és testét nem tudja méltó környezetbe helyezni, hogy csilloghasson és ragyogjon. Lehet, ő is azért lépett a bűn útjára, a szegénységét háta mögé dobva arra gondolt, így megvalósulhatnak álmai, a szép divatos ruhák, csillogó fényűzés számára is lehetővé válik. Vannak más életgátak is. Sokkal nehezebbeknek látszó életkorlátok. Életgát lehet a kötelesség is. Nem azokról az emberekről beszélek, akik elmennének a munka temetésére, akik mindig a munka könnyebbik végét szeretnék megfogni, minél kevesebb munkával, minél több pénzt keresni. Azokról az emberekről beszélek, akik megállják helyüket mindenütt, akárhová állítják is őket. Szívük mélyébe van írva a kötelességteljesítés parancsa, s ez az acélabroncs tartja össze fegyelmezetten életüket. Ezek is hányszor érzik azt, hogy ez nem élet, reggeltől- délutánig, vagy délutántól-estélig, estétől-reggelig, műszak-műszak után jöjjön, örökké csak dolgozzunk és vezettessünk. Ez robot és nem élet! Nem csinálhatom azt, amit szeretnék, mindig azt csinálhatom csak, amivel pénzt tudok keresni családom és magam megélhetésének biztosítására. Oh, hány ember volt, van és lesz, akik úgy érzik, ostobák, mikor életüket ráteszik a kötelesség mérlegére. Az élet korlát, és ha élni akarnak, akkor ezen túl kell tenni magukat, gondolják nagyon sokan. Lehet, a samáriai asszony is így gondolkodott. Minden bizonnyal neki is voltak kötelességei, ha más iránt nem, talán szülei, családi köre iránt. Talán öregedő szülei voltak, akik számára mindennapi kenyeret kellett volna biztosítani, de ő háta mögé dobta kötelességét, nem törődött velük, éljenek meg úgy, ahogy tudnak, vagy haljanak meg, ha nem tudnak élni, én nem áldozom fel magamat senkiért. És ment a gátlástalanság útján keresni az életet! Aztán van úgy testvérem, hogy egy ilyen életkorlát lehet egy ember a másik ember életében, aki a maga rámenős egyéniségével, zsarnoki természetével és szeszélyével, a családi körben összpontosított hatalmánál fogva, de lehet, csak csupa pedagógiai bölcsességből keresztezi újra meg újra a másik útját és formálja életét, jellemét a maga élettípusára. Ez néha kimondhatatlan teherré tud lenni a másik ember számára. Nem engedi kibontakozni saját önmagára, nem csinálhat semmit úgy, ahogy szeretné, ami az ő egyénisége, nem adhatja önmagát, mindig másnak képmását és álarcát kell hordoznia. Kimondhatatlan rabságnak érzi ezt az ember még akkor is, ha józan pillanatában világosan látja, hogy e mögött nem a zsarnoki indulat, hanem az engemet bölcsen szerető és vezető pedagógia van. Mégis fellázad az ember, mert azt gondolja, az élet akkor kezdődik, amikor felszabadulok a gyámkodás alól. Ilyen életkorlát lehet a közfelfogás is. Az illik, nem illik nagy kérdése. A társadalom ítélete és véleménye, mely egyik felett pálcát tör, a másikat felemeli, felmagasztalja. Oh, ez is milyen kimondhatatlanul fájó életkorlát tud lenni! Mikor az ember úgy érzi, életvonatja olyan sínpárra van rátolva, melyen már régen túl haladt az idő, amelyen új idők új dalai nem zenghetnek, mert valami ósdi, vaskalapos, maradi felfogás megbénítja és bilincsbe veri életét, a mai modern életet, az én életemet, amely egészen más, mint azoké, akik társadalmi ítélőszékben ítélkeznek, vagy akarnak ítélkezni az én életem felett. Hányszor dobják el ezt az életgátat is emberek az életért! A samáriai asszony is odadobta. Ő is jól tudhatta, hogy lehetnek abban a városban sokan, akik ugyanazon az úton járnak, melyiken ő jár, férfiak és nők egyaránt, s takarják, vagy eddig még nem ütött ki a botrány, de azért feljogosítva érzik magukat arra, hogy a társadalmi törvénykezés nevében pálcát törjenek felette! Ilyen életkorlát lehet a lelkiismeret és az erkölcsi gátlás is. Ez is tilalomfát állít bizonyos utak elé. Ezeknek az utaknak korlátján túl pedig csodálatos gyönyörűségek, nagy betűvel írt, piros élet hívogat engem. A samáriai asszony ezen a gáton is túltette magát. Megtalálta életszomjának kielégülését. Az bizonyos, első pillanatban úgy gondolta, megtalálta, mikor becsapta háta mögött a szülői háznak ajtaját és elindult arra a gátlástalan életre, felszabadulva teleszívhatta tüdejét a szabadság, az erkölcsi szabadság friss levegőjével. Enyém az élet! Amíg boldog mámorban ölelkezett, úgy érezte, igazán enyém az élet, de másokat is éltetni tudok. Igen, akkor így érezte. De az eredmény, a vég ... – a vég arról beszél, hogy ez az asszony keservesen csalódott a gátlástalan élet útján. Ennek az asszonynak keserű szájíze azt mondja, szégyelli magát, bujkál az emberek elől. Nem mer akkor kútra menni, mikor a város többi asszonya odajár.
Milyen kedves, drága alkalom tereferére a kúthoz járás. Ez volt a keleti asszonyok kedves korzója, ott tárgyalták meg a világ dolgait, a város pletykáit! Hogyan várták mások a kúthoz menés idejét! Ő akkor ment vízért, amikor egyetlen ember nem ment a kúthoz, a forró kánikulában. Csakő egyedül ment, mint rossz lelkiismeretű, gonosz ember, aki kerüli az emberek tekintetét. Nagyon jól látta, hiába vetette háta mögé az ítéletet és mondta: fütyülök rá!
Nem törődöm vele! Nincs szükségem a többiekre, elég vagyok önmagamnak meg a páromnak.
Nagyon jól tudta, a gáttalan élet, a lejtőn való gurulás élete. Mindig lefelé lehet futni rajta. Isten azért adja a gátakat, hogy megállítsa az embert a lejtőn való lefelé gurulásban. Maga is tudja, egyre lejjebb és lejjebb süllyed. Ez már az ötödik férfi, kivel együtt él, és ez már arra sem méltatja, hogy legalább valami törvényes formát adjon viszonyuknak. Nem hajlandó feleségül sem venni, csak él vele együtt. Már csak szeretőnek jó, feleségnek már nem jó! Ide jutott ez az asszony! Beszennyezett élete tisztaság után sóvárog, szomjasabban, mint valamikor a bűn után. Szomját oltani végül is nem tudja. Ne csak női történetről beszéljünk, hadd mondjunk el az írásból csak pár szóval egy férfi történetet is. Mert a férfiak ugyanígy keresik, sokszor ők is téves utakon, a gátlástalan életben az igazi életet. a tékozló fiú is ezt az utat járta. Ugyanúgy indult el az élet keresése után. Le akarta rázni magáról a gátakat, amit a szülői ház jelentett számára. Az atyai ház korlátját, a kiszabott munkát, a beosztott pénzt. Úgy érezte, ha egyszer senkinek nem tartozik felelősséggel, s úgy tölti idejét, ahogy akarja, úgy költi pénzét, amire jónak látja, akkor enyém az élet, az idő, az igazi élet az enyém! És meg kellett látni azt, amit a samáriai asszonynak, hogy nemcsak a saját életét teszi tönkre az az ember, aki a gátlástalanság útján keresi az életet, hanem mások életét is tönkreteszi. Ki tudja, hány családi életet dúlt fel, borította fel békességét az asszony, a tékozló fiú pedig jószívű édesapja fájó szívét taposta meg. Nem tudom, ki most ebben a templomban az, aki ott áll a kapuban, akár a samáriai asszony, akár a tékozló fiú kapujában, s úgy érzi, valami "szent" szabadságharcba kell indulni a saját élete érdekében és félre kell dobni kemény, forradalmi mozdulattal minden gátat, amivel akadályozni akarják, mert csak akkor övé az élet! Nézd, két tönkrement élet, s e mögött ezer és ezer tönkrement élet mondja: Ember állj meg, ne szakítsd át a határt, amit Isten szabott neked, ne dobd hátad mögé a gátakat, korlátokat, melyeket Ő állított elibéd! Gátak nem azért vannak a folyók mellett, hogy a folyam szabadságát korlátozzák, hanem az ember életét és munkáját mentsék. Nézd, a tékozló fiú és a samáriai asszony sem találta meg az élet szomjúság kielégítését – te sem fogod megtalálni a gáttalanság útján. 2./ Hol lehet megtalálni?
Azt mondja ez a történet egyetlen szóval: Jézusnál! Nemcsak a történet, maga Jézus Krisztus is mondja: "Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik. Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha többé meg nem szomjúhozik, hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne." A történet és a tapasztalat igazolja ezt.
Nézzétek, hogyan kezdődik a samáriai asszony története. Bujkálva megy a kúthoz és rohanva siet vissza a városba. Mintha nem is ugyanazon asszony lenne. Valamivel úgy tele van szíve, valami úgy megragadta, hogy még vödrét is a kútnál hagyja. Még azt is elfelejti, miért jött a kúthoz. Nem gondol arra sem, hogy szomjas, vizet kell hazavinni, vízről kell gondoskodni férjének is, mindent elfelejt, mert Valakivel tele a szíve, egyszerűen így lehetne megfogalmazni: Megtaláltam a Messiást! Úgy érzem, most találtam meg az életet, most kortyoltam belőle, és ez a valami olyan kimondhatatlan örömet okoz számomra, hogy nem tudok egy helyen maradni, nem tudok nyugodt munkát végezni, csodálatos szárnyakat ad nekem az, hogy megtaláltam a Messiást! Megy a városba, egymásután megállítja az embereket, ismerősöket és ismeretleneket, asszonyokat és férfiakat, olyanokat is, akik eddig elkerülték, akik megmerevítették rajta keresztülnéző tekintetüket, most azoknak is mondja: Jertek ki a Jákób kútjához, ott van egy ember, aki nekem mindent megmondott! Menjetek, nézzétek meg, hallgassátok meg, nem ő-e a Messiás? Jézusnál ez az asszony rátalált az életre! Ujjongó élet az övé, és osztogatni akarja az életet másoknak is. Ömlenek belőle az élő víz folyamai. Él és éltet.
Mondjunk egy férfi példát is erre. János evangéliumának 1. fejezete mondja el, hogy Jézus Krisztus megkeresztelkedése után ott jár két tanítványa Keresztelő Jánosnak, András és János. Ezek is ugyanolyan élményen mennek keresztül, mikor Jézus után mennek és meglátogatjákőt. Nincs feljegyezve semmi arról, milyen volt a ház, melyben Jézus lakott, hogy volt berendezve, miről beszélgettek hosszú órákon keresztül, csak az van megírva, hogy amikor kijöttek Jézus hajlékából és András először találkozik Péterrel, a Simon Jóna fiával, testvérével, egyszerre kirobban belőle a nagy mondat: Megtaláltuk a Messiást! Pedig ez az András nagyon furcsa természetű ember volt. Szótlan, majdnem úgy lehetne mondani, szófukar ember. Az egész bibliai történetben alig van egyetlen mondat tőle. Passzív egyéniség, ahova teszik, ott marad, ha felveszik, elindul. Ez az ember látszólag gyámoltalan, olyan, akitől nem sokat lehet várni, akiben kevés az aktivitás, mintha beszélni sem tudna. Nézd, most nem lehet ráismerni, a passzív emberben csak úgy forr az aktivitás, tele van dinamizmussal, a szófukar András bőbeszédű lesz, nem tud hallgatni, az elsőnek, kivel találkozik, elmondja élete nagy titkát: Megtaláltuk a Messiást! És hadd emlékeztesselek téged most arra, hogy az oltári igében olvastunk valami titokzatos pár verset. [2Kor 12,1–9] Pál beszél arról, hogy valami történt vele. És az, aki olyan precízen tudja fogalmazni Isten titkait, aki olyan világosan tudja kifejezni a nehezen érthető dolgokat, most nem tud kifejezést találni. Itt azt sem tudja, hogy ébren van-e, vagy álmodik, mint a mai ember szokta mondani: megcsípem magamat, hogy tudjam, ébren vagyok-e, vagy álmodom? Észnél, vagy elragadtatásban voltam-e, csak azt tudom, hogy a paradicsomban voltam, amiben még én nem voltam! Látod, Pál apostolnak ez a dadogó beszéde, ez az egyhelyben toporgása, önmagát kifejezni nem tudó, dadogó beszéde szól arról: én Jézusnál megtaláltam az életet! Életszomjam kielégült és az élő víz folyamai ömlenek belőlem!
A példák azt mutatják, s tudom jól, benned is ugyanaz a kérdés, ami bennem volt, amikor idáig jutottam ennek az igének tanulmányozásában: Hogy lehet mindez az enyém? Azt már tudom, hogyan nem lehet az enyém, de hogyan lehet az enyém, mit jelent az, hogy Jézusnál találom meg az életszomjam kielégülését, azt nem tudom. Hadd próbáljunk pár mondattal konkrétan felelni erre. Tied és az enyém is lehet ez a boldog kielégülés, ha személyesen találkozol az élő Jézus Krisztussal! Nem elég, ha találkozol Vele olvasmányodban, képzeletedben, ismereted világában, tanulmányaidban, találkozol egy múlt Jézus Krisztussal, a történelmi Jézus Krisztussal, egy meghalt Krisztussal, egy nagy emberrel. Neked az élő Jézus Krisztussal kell találkoznod, aki úgy szól hozzád eleven valóságában, mint a samáriai asszonyhoz Jákób kútja mellett. Neked személyesen kell Vele találkoznod, nem úgy kollektíve, nagy tömegben, konferenciákon, istentiszteleteken, ki tudja milyen más közösségekben, neked négyszemközt kell találkoznod Vele. Lehetséges ez? Mikor elindul az ember, azt mondja, ez nem lehet, ez valami önszuggeszció lehet, de akik ezen az úton már jártak, hidd el nekünk, ez lehet! Az igében, szentségekben, valóságban jelen van és szól hozzád. Próbáld egyszer így hallgatni azt, amit Ő mond, vagy mondat neked. Még ez sem elég, az is kell hozzá, hogy elfogadd Tőle alázattal, amikor a bűneidet fejedre olvassa. Mert Jézus Krisztus bűneidről beszél. Oh, nem úgy, mint ez a világ szokta, dörzsölve kezét kárörömmel. Ennek az asszonynak Jézus nem tart erkölcsi prédikációt, nem olvasta fejére az áldozatokat, akiket lábával taposott élete gáttalan útján, csak egy mondatot mond: "Jól mondád, hogy nincs férjem. Mert öt férjed volt és a mostani nem férjed, ezt igazán mondtad." És ez a nagyon egyszerű, nagyon tárgyilagos mondat elég ahhoz, hogy ez az asszony szíve mélyéig megrendüljön. Ez az ember mindent tud rólam! Ez az ember olvas a szívemben, ez a valaki próféta, a Messiás! Engedd te is testvérem beszélni, hadd beszéljen neked is bűneidről. Aztán engedd, hadd beszéljen neked kegyelméről is. Ennek az asszonynak nem mondta ugyan Jézus e mondatot: megbocsáttattak a te bűneid, de az asszony megérzett valamit abból, hogy ennyi szeretettel még senki sem beszélt vele, pedig Ő nem akarta elkenni bűneit, de nem akarta halálát sem, hanem neki akarja adni az igaz életet. Fogadd el te is ezt a kegyelmet és szeretetet hálával Tőle, akkor meglátod, szíved megtelik valami csodálatos örömmel, és egyre te is úgy érzed: nem tudom, ébren vagyok-e, vagy álmodom, elragadtatásban vagyok-e, vagy mi történt velem, de itt a paradicsom, itt az élet, az örökélet, az igaz élet. És akkor majd te is elindulsz erről az életről beszélni, megmutatni mindenkinek.
El tudod-e mondani magadnak és másoknak: megtaláltam a Messiást! Meglátszik-e rajtad, hogy megtaláltad az életet? Testvérem! A Biblia utolsó lapján olvashatsz egy mondatot. Olyan csodálatos, hogy az utolsó lapon van megírva, mert nem tudta a Szentlélek befejezni a Szentírást anélkül, hogy el ne mondja ezt a mondatot: "És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét – ingyen." Ámen.

Menjetek eléje örvendezéssel!
János 3,26-30
Ádvent 4. vasárnapja.
Győr, 1952. december 21.
Ennek az igének nagyon sötét a történeti háttere. Kettészakadt Isten népe. Az egyik tábor, a nagyobbik, Jézus köré csoportosult, a másik, a kisebbik, hű maradt Keresztelő Jánoshoz. A két tábor szembeállította egymással a két vezért, Jézust és Keresztelő Jánost, akik maguk sohasem állottak egymással szemben. A többség oldalán fölényes gőg, a kisebbségben ideges féltékenység fogta el a tanítványok lelkét. Ez a feszültség nem maradhatott elrejtve.
Vitatkozásban tört ki. Az egyik zsidó, aki talán épp akkor jött a Jézus keresztségéből, a vita hevében, amely vetélkedéssé fajult, lehet, hogy valami olyasfélét is mondhatott, hogy Keresztelő János keresztsége már túlhaladott, abba kellene hagynia már a munkát, Keresztelő János tanítványai pedig talán hálátlan konkurensnek bélyegezhették Jézust, akinek pedig Keresztelő János bizonyságtétele készítette elő az utat, aki tehát - szerintük - Keresztelő Jánosnak köszönheti, hogy az, aki.
Ezen a sötét háttéren úgy világít Keresztelő János alakja, mint a betlehemi éjszakában a megnyílt ég az angyalsereggel. A vetekedésben felhevült szívű s elkomorodott arcú tanítványok között csak úgy ragyog Keresztelő János örvendezése. Egészen szokatlan ez nála. Az ember azt gondolná, hogy Keresztelő János talán nem is tud örülni, most pedig máskor kemény tekintetű szeme boldogan csillog, morc arcára szelíd mosoly ül. Hát még amit mond, az milyen örvendező! Mennyegzőről beszél, a jegyes, a vőlegény és a vőlegény barátja öröméről. És ez az öröm mind Krisztus felé ujjong, s így biztatja az embereket, a saját híveit is: Menjetek eléje örvendezéssel!
Nézzük meg kicsit közelebbről azokat az örömöket, amikről Keresztelő beszél! 1. Az első a menyasszony öröme.
Ez mind ebben az egy szóban van benne: jegyes. a) A jegyes öröme a szeretet öröme. Ha meg akarná fogalmazni, ezt mondhatná: Szeretek és engem is szeret az, akit szeretek. Amilyen kínos az, mikor én szeretek ugyan, de engem nem szeret az, akit én szeretek; amilyen kellemetlen és kiállhatatlan tolakodás az, ha engem szeret valaki, akit én nem szeretek, épp oly csodálatos öröm és boldogság, mikor két szív egymásra talál s egyszerre tud így kiáltani: Szeretek... szeretnek. Ezt a menyasszonyi örömöt a mennyegző napján még egy körülmény növeli. Ezen a napon örök szeretetről álmodozik a menyasszony. Elképzelhetetlennek tartja, hogy csalatkozzék a vőlegény szeretetében, de a maga érzései felől is biztonságban érzi magát.
Ez az öröm vár Jézusnál minden megtérőre. Mikor egy emberi szív Jézus szívével találkozik, ez a szeretet gyűl fel a szívében.
Meghódítja a Jézus szívéből feléje kicsapó szeretet, ez a mindent megelőző, mindent felülmúló, véres áldozatra is képes szeretet. A megtérőt Jézus a kölcsönös szeretet örömével ajándékozza meg. b) A menyasszony öröme az élet beteljesedésének öröme. Ha szavakban akarná kifejezni ezt az örömét, ezt mondaná: Célhoz értem, helyemen vagyok, kezdődik az igazi, boldog élet!
Ez az öröm is vár Jézusnál minden megtérőre. A Krisztushoz ért ember célhoz ért ember. A helyén van, a kereszt alatt, ahol eltöröltetnek minden bűnei, s ahonnan múltja terhétől megszabadulva új életre indulhat. A megtérés boldogságában mindig van valami mennyei előíz. A megtért ember odaért az ígéret földjének határához.
Betekintést kapott a tejjel-mézzel folyó Kánaánba. Bemennie még nem lehet. Vissza kell onnan térnie, mint egykor Izraelnek a pusztába.
Ott még sok megpróbáltatás vár reá: Meg kell halnia az ó emberének, mint ahogy elpusztult a pusztában Izrael régi nemzedéke. Tudja azonban, hogy a puszta viszontagságai között kipróbált hitű új ember majd bemegy, mert neki ígértetett az ország, s ha még nincs is ott, tőle távol is örökségül bírja a földet.
Hideg a világ, ridegek az emberek? Céltalan küzködés az élet?
Ezt panaszlod? Miért kínlódsz? Jézusnál a szeretet és az élet beteljesedésének öröme vár rád is. Menj hát eléje örvendezéssel! 2. A másik öröm, amiről az ige beszél: a vőlegény öröme.
Ez az öröm az ige szerint a hangján mutatkozik. Barátja örvendezve örül a vőlegény szavának. Hogy mit mond, azt nem érti.
Az igazi nagy öröm nem fér logikus mondatokba. Talán a vőlegény és menyasszony találkozásának boldog örömkiáltását hallja a vőlegény ajkáról a vőlegény barátja. Vagy. csak csendes mormolást hall, amikor a vőlegény a menyasszony fülébe súg csendes szavakat, melyeknek tartalmát csak az orcák mosolygása és a szemek csillogása sejteti.
Mindegy. A vőlegény hangja a birtoklás örömét fejezi ki: Enyém, akit szeretek. Karjaim között van, akit meg akartam hódítani. Keresztelő János a birtoklás örömét így fejezi ki: „Akinek jegyese van, vőlegény az.”
Ez az öröm Krisztusnak a megtérő bűnös felett való öröme.
Minden vágya az, hogy az ember az övé legyen. Nem azért, hogy Ő legyen gazdagabb, hanem azért, hogy az ember legyen boldogabb.
Nem azért, hogy neki legyen nagyobb dicsősége, hanem azért, hogy az embernek legyen üdvössége. Nem a szerzés vágya fűti, hanem az üdvözítésé.
Mi mindent meg nem tesz azért, hogy célját elérje! Nincs az a szerelmes, aki úgy járna az után, akit szeret, mint Jézus. A mennyből jött le érted a földre. Még a bűnbe is utánad megy. A poklokra is alászáll érted.
Ajándékaival édesget. Nincs az a szerelmes, aki annyi ajándékkal halmozná el szerelmét, mint Jézus. Amerre nézel, mindenünnen az Ő ajándékai néznek vissza rád. Amerre lépsz, mindenütt az Ő szerelmének bizonyságaiba ütközöl. A kenyér az asztalodon, a ruha a testeden, a meleg a szobádban, az egészséged, a munkád, a rád mosolygó emberi szeretet, egész életed, mind az Ő ajándéka. Nem járhatsz olyan veszedelmes helyen, vakmerőséged vagy könnyelműséged nem vihet oly szakadék szélére, hogy a veszély pillanatában ott ne teremjen s kezedet védő mozdulattal meg ne ragadja.
Az életét sem sajnálja érted. Az ördög rabságából való kiszabadításodért vérét ontja. Büntetésedet magára veszi. Szenved és elkárhozik helyetted. Hogyne volna hát számára kibeszélhetetlen öröm, mikor az ember a megtérésben az Övé lesz! Ha van, már pedig van, egekbe kiáltó bűn, akkor van egekbe kiáltó öröm is. Krisztus vőlegényi öröme ilyen egekre csapó öröm. Isten angyalainak színe előtt is öröm van a mennyben egy bűnös ember megtérésén.
Menj hát eléje örvendezéssel, hiszen Ő meg jön elibéd örvendezéssel! 3. A harmadik öröm, amiről Keresztelő János beszél: a vőlegény barátjának öröme.
A vőlegény barátja a násznagy. Fontos személy a házasság- kötésnél. Ő kéri meg a vőlegény számára a menyasszonyt. Az esküvő elérkez;tekor ő kéri ki a szülői házból s vezeti a vőlegényhez. A lakodalomban ő a főrendező. Jelentősége azután egyre inkább háttérbe szorul. Később már csak békekövet. Ha a házasfelek között megbomlik az egység, zsidó szokás szerint a násznagy kötelessége volt a megbékéltetés szolgálata. Öröme az örömszerzés öröme.
Keresztelő János úgy tekinti magát, mint Krisztus-vőlegény barátja. Elkészítette immár útját a menyasszonyhoz, a menyasszonyét Őhozzá. Hozzá megy most már mindenki. Itt a mennyegző ideje. Az ő szolgálata vége felé jár. Végén az erőszakos pont nincs még ugyan leírva, még nincs fogságba vetve, de napja már leáldozóban van.
Tanítványai nehezen viselik el mesterüknek ezt a háttérbe szorulását, ami azonban nekik bosszúság, neki öröm. Míg végignéz egyre gyérülő hallgatóságán, s elgondolja, hogy legkiválóbb tanítványai már Krisztusnál vannak, a még megmaradtakat is Őhozzá küldi. Tud szépen, sőt - ami sokkal nagyobb dolog - örömmel félreállani.
Tudod-e, hogy minden megtérésben vannak ilyen Krisztus-barátok. A tiedben is. Talán az édesanyád, aki először kulcsolta imádságra kis kacsódat. Talán az édesapád, aki először nézett rád elkomoruló tekintettel, amikor valami csínyt tettél. Talán a tanítód, aki először vette észre ijedten benned, hogy a gonosznak milyen lehetőségei húzódnak meg a szíved mélyén. Talán a lelkészed, aki először beszélt veled komolyan az életről, a bűnről és a Megváltóról. Talán egy barátod, aki boldogan beszélt neked arról, hogy Krisztusban megoldódott az élete. Talán valamelyik konferenciai társad, aki testvéred lett, mert megnyitotta a szívét előtted. Emberek, akik azért lettek a te barátaid, mert Krisztus barátjai voltak, s neki verbuváltak téged, mint menyasszonyt. Mindnek az a sorsa, hogy lassan eltűnnek az életünkből. Vajon elmondhatják-e Keresztelő Jánossal: Az én örömöm immár betelt. Együtt van a vőlegény és a menyasszony. Én boldogan eltűnhetek az életükből, mint akire már nincsen szükségük?!
Közel van karácsony, Jézus Krisztus születésnapja. Hadd legyen az a te újjászületésednek napja is! Menj eléje örvendezéssel! Ő is jön eléd örvendezéssel. Hadd mehessenek a te Keresztelő Jánosaid, a Krisztus-barátok is tőled tovább örvendezéssel! Ámen.