Túróczy Zoltán

A megzavarodott hit Időpont: 1957. február 24. Hatvanad vasárnap
Helyszín: Gy őr – Öregtemplom
Alapige: Jn 11,20–27 Mártha azért, amint hallja vala, hogy Jézus jő, elébe méne; Mária pedig otthon ül vala. Monda azért Mártha Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten. Monda néki Jézus: Feltámad a te testvéred. Monda néki Mártha: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon.
Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él; És aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt? Monda néki: Igen Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövend ő vala.
Ima: Urunk, Istenünk! Hisszük, hogy te mindeneket bölcsen cselekszel, ha mi nem is látjuk meg azt. És tudjuk, hogy azoknak, akik téged szeretnek, minden javukra szolgál. Könyörgünk neked, Urunk, hogy amíg hitben járunk, és nem látásban, amíg előre nézzük az eseményeket, és nem visszafel ől látjuk azt, hogy mindent jól cselekszel, addig is tudjuk hinni azt, hogy akik téged szeretnek, azoknak minden javukra szolgál, s engedd meg, hogy a te szent apostoloddal együtt hadd tudjuk mi börtön mélyén is vallani boldogan, örömmel és békességgel: Nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség, ama Szent Fiad, a Jézus Krisztus által, ki veled és a Szentlélekkel egyetemben mint Isten él és uralkodik mindöröktől fogva mindörökké.
Ámen. A mai napra kirendelt, az igehirdetés alapjául szolgáló szentlecke egy hosszabb történetből, Lázár feltámasztásának történetéből való, és ennek egy részletét tartalmazza. Ebből az egész szakaszból tulajdonképpen csak egyetlen versre szeretném különösképpen ráirányítani figyelmeteket, s belőle vetíteni csupán pár fénysugarat magára az egész igére. Ez az egyetlen vers a 21., amelyben azt olvassuk: „Monda azért Márta Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.”
Ebben a mondatban benne van ennek a családnak egész tragédiája. Benne van vallástétele arról, hogy Lázár halála a család számára micsoda rettent ő egzisztenciális csapás is volt. Hiszen ez a három árva testvér – apátlanok, anyátlanok – úgy éltek együtt, mint egy kis család.
Máriának, Mártának sem volt – az írás tanúsága szerint – férje és gyermeke, a három testvér együtt élt szent harmóniában. A családban Márta képviselte a háziasszonyt, Mária – talán így lehetne mondani – a család lelkét, a kenyérkeres ő pedig Lázár volt. Mikor az egyetlen férfi most kidőlt a családból, vele együtt kidől nemcsak a támasz, hanem a kenyérnek botja is. Nincs többé kenyérkeres őjük, a két magára maradt nő önmaga kénytelen majd megküzdeni az élet minden nehézségével, és előteremteni a mindennapi kenyeret. Ha valaha, valamikor egy családf ő kidőlése egzisztenciális válságba sodorhatott egy családot, akkor különösképpen ezt így kell látnunk abban a korban, melyben a n ő számára a kenyérkeresetnek, az elhelyezkedésnek sokkal kevesebb lehet ősége volt, mint ma.
Ebben a mondatban azután benne van nemcsak az, hogy a család számára milyen súlyos kenyérkérdés Lázár halála, benne van, milyen súlyos szívbeli csapás volt az a bethániai hajlékban, ahol az élők most már igazán árvák maradtak. Egész egyedül maradt a két n ő. Ők nem úgy éltek együtt egy fedél alatt, hogy semmi más nem kötötte őket össze, mint a közös lakás, nem úgy éltek együtt, hogy minden apró-csepr ő kis dolgon azonnal összekaptak, minden kis dologban sérelmet látnak és összevesznek, s vele pokollá teszik egymás életét, hanem úgy éltek együtt, mint akik igazán egy fészekbe valók, s élnek békességben, szeretetben, egymás támogatására. Számukra tehát nem csupán az a kérdés, hogy Lázárban elvesztik azt, aki számukra az élet biztonságát, a kenyeret jelentette, de azt, hogy elvesztettek valakit, akit nagyon szerettek. Szívük egy darabját temetik el a bethániai temet ő sziklasírjában akkor, mikor Lázárt a kősziklába helyezik.
Azonban az egész szakasz, amelyik előttünk áll, világosan mutatja azt, hogy a kenyérkeres őnek, a szívbéli csapásnak nagy gyászánál és szomorúságánál, amely felettük úrrá lett, sokkal nagyobb csapás az, amit Lázár halála jelent, mikor arra még úgy is néznek, mint hitbeli csapásra. Mert Lázár halála hitbeli csapás a bethániai hajlék számára.
Ebben a felolvasott versben, melyben azt mondja Márta: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem” – világosan áll előttünk: Megzavarodott a bethániai hajlék hite. Legalábbis megzavarodott Márta hite e szerint a szakasz szerint.
Egy képpel szeretném érzékeltetni azt, hogy mit értek ez alatt: megzavarodott Márta hite.
Gondoljunk egy forrásra, mely valahol az erd ő mélyén fakad, olyan csodálatosan tisztán bugyog a föld mélyéből a víz; ha az ember föléje hajol, meglátja benne arcát, lelát egészen a fenekéig, látja benne a kőszikladarabokat, kavicsokat – ha kedve lenne hozzá – meg tudná számolni is őket. Mikor belemeríti az ember poharát, üdítő, tiszta, friss vizet kap, olyat, melyet semmiféle vízvezeték nem tud pótolni. De ha valaki gonosz lélekkel felkap egy szikladarabot, s beledobja a vízbe, egyszerre összekavarodik a forrás vize. A kő, annak zuhanása, felzavarja a fenékről az iszapot, a moszatokat, a vízben leülepedett mohát és az egészet zűrzavaros kotyvalékká keveri. A megzavarodott forrás most is forrás, van benne víz, de nem tiszta, hanem össze van keverve azzal, ami sár, ami nem tiszta, nem fogyasztásra, üdítésre való.
Ez történik Márta szívében is, és mindazok szívében, akiknek életében bekövetkezik a hitnek e zavarodása. Ilyenkor egyszerre benne van a szívében a hit és hitetlenség. A hit kristálytisztasága keveredik a hitetlenség iszapjával, és lesz belőle megzavarodott forrás.
Hogy mennyire ez a helyzet Márta hitéletében, azt szeretném egy pár vonással megrajzolni, hogy mikor megzavarodik a hit, összekeveredik a hit a hitetlenséggel. Az a mondat, amit Márta mond: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem – ez a hitetlenség mondatának látszik. A hitetlenség mondata azért, mert ez a szemrehányás mondata. Az az ember pedig, aki hisz, az nem tesz szemrehányást Istennek, mert tudja, mikor szemrehányást akar tenni, akkor fölfuvalkodva önmagát föléje helyezi Istennek, bírálatot gyakorol Isten ténykedése, világkormányzása, vele való bánásmódja felett. Ez a hitetlenség bánásmódja. Hívő embernek nincs bátorsága még ahhoz sem, hogy számonkérje Istent, hát még szemrehányással illetni őt. Márpedig Márta ezt cselekszi, mikor azt mondja Jézusnak, … ha itt lettél volna…! Mindennek te vagy az oka! Te vagy az oka annak, hogy most itt vagyunk a temet őben, te vagy az oka, hogy megszűkült a kenyér nálunk; te vagy az oka, hogy kisírt a szemünk, sápadt az orcánk, sajog a szívünk. Te vagy az oka annak is, hogy a gyásznak szomorúsága borult reánk. Miért csináltad ezt, Jézus? …Ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem!
Igen, ez a hitetlenség szava. Ha pedig még ilyen udvariasan sem fejezi ki magát Márta, akkor meg úgy mondta volna Jézusnak: Uram, én csalódtam benned! A hitetlenség szava ez nemcsak azért, mert perbeszállás, a számonkérés mondata, hanem ez a mondat nem is igaz.
Márpedig a hitnek mindig igaza van, mert ragaszkodik az igazsághoz, a hitetlenség pedig mindig legfeljebb féligazságban van. Az, amit Márta mond – ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem – ez a hitetlenségnek tipikus féligazsága. Van benne igaz, hogy Jézus Krisztus nem volt ott, mikor Lázár kínlódott betegágyán a halállal. Szemük sem láthatta őt, fülük hangját nem hallhatta, kezeinek csodatev ő simogatását nem érezhette verítékező homlokán a beteg, ez igaz, – és mégsem igaz. Nem igaz, mert Jézus nemcsak szemmel látható módon tud jelen lenni valahol, vagy gondolatban, hanem a léleknek abban a valóságában is, amely a hívő ember számára sokkal reálisabb valóság, mint amit a szeme lát, füle hall, keze tapint és érzékelhet. Nekik lett volna, lehetett volna ezer meg ezer alkalmuk arra, hogy határozottan tudják, Jézus a távolból is jelen tud lenni. Gondoljunk csak a pogány százados hitére. Mikor Jézus beteg szolgájához hajlandó volna elmenni, egyenesen tiltakozik ellene, azt mondván: Uram, nincs szükség arra, hogy te eljöjj, nincs szükség arra, hogy megnézd a beteget, és hallja a beteg szavadat, kezed megérintse őt, eszed gyógyszert írjon fel, csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám. Jézus Krisztus a kapernaumi százados hite szerint a távolból is jelen tud lenni. Az a hit, amit Márta képvisel, a hitetlenség szava: Nem hiszek másnak, csak amit fülem hall, kezem meg tud fogni. Jézus Krisztus jelenléte csak akkor reális valóság, ha földi érzékszerveimmel meg tudom fogni, ha le tudom fényképezni. Ha mindez nincsen, számomra nincs jelen Jézus.
Pedig maga a történet, a 11. fejezet eléggé világosan mutatja, hogy Jézus Krisztus igenis ott volt Lázár betegágya mellett. Csak gondoljunk arra, mikor hírül viszik Jézusnak: „Uram, akit szeretsz beteg” – a 4. vers tanúsága szerint Jézus azt feleli: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.” És ezt valami csodálatos melegséggel mondta hangjában, hogy Jézus szükségesnek tartja utána hozzátenni: Szereti vala pedig Jézus Mártát és annak n őtestvérét és Lázárt. És mikor elérkezik a halál órája, azt mondja nekik: „Lázár, a mi barátunk, elaludt.” Nem tudjuk mi volt az az elfoglaltság, ami akkor Jézust lekötötte, mikor a hírnök megérkezett, nem tudjuk mi volt az, amivel elfoglalta magát, de, hogy abban a két napban gondolatai ott jártak Lázárnál, hogy szíve Lázárért dobogott, hogy szerette azt a szegény gyászba borult családot, ha ők semmit nem láthattak is belőle, – az, az írás bizonysága szerint az igazság, és amit Márta mond: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem – az csak féligazság volt.
Hitetlenség azonban ez a mondat, amit Márta mond, nemcsak azért, mert perbe szállt Jézussal, és meg nem igaz egészen az, amit állít, hanem azért is, mert vele mintha azt is mondaná: Uram, én hiszek a te hatalmadban, de nem hiszek a szeretetedben. Azt hiszem, hogy van hatalmad arra, hogy ha itt lettél volna, nem hal meg testvérem, de nem hiszek szeretetedben. Mert ha a te szívedben szeretet dobogna, akkor ezt a hatalmadat felhasználtad volna arra, hogy a mi nagy problémánkat megoldjad. De te hatalmadnak birtokában megkeményítetted szívedet, nem jöttél el, csak elkésve, most már minek jössz, nem segíthetsz már semmit!
A hitetlenség szava ez. Milyen szomorú, hogy ugyanaz a Márta, akinek életében, szívében Jézus Krisztus olyan nagy jelentőségű szerepet játszott, ugyanaz került bele ebbe a megzavarodott hitbe: a szíve tele lesz hitetlenséggel.
De ahogy mindezt elmondtam, most el kell mondanom, ki kell bogoznom azt is, hogy ebben a mondatban mennyi hit van. Hogy nemcsak hitetlenség van ebben a zavaros forrásban, hanem egy csomó hit is. Ott kell kezdenem, mikor megérkezik Bethánia faluba a hír, hogy jön Jézus és tanítványai, Márta elibe megy, Mária otthon marad. Nem tudjuk, mi a magyarázata ennek a két magatartásnak. Lehet, hogy nincsen semmi más mögötte, csak egyszerűen a temperamentum kérdése ez. Hogy egészen más a csendes, magába vonuló Mária, és egészen más a dinamikus egyéniségű Márta, aki nem tud egy helyben maradni. Nem tud otthon maradni akkor sem, mikor hallja a hírt: jön Jézus. Lehet, Mária még mélyebben érzi szívének ezt a sebét: „…ha itt lettél volna…” és Márta nem érzi annyira mélyen ennek nagy fájdalmát, tény az, hogy Márta mégis elébe megy Jézusnak. Nem helyezkedik mégsem arra az álláspontra – pedig ez lett volna a logikus álláspont – a hitetlenség és csalódottság logikussága, hogy: Te nem jöttél, mikor kellett a jelenléted, én meg már nem megyek hozzád, mert nincs már szükségünk rád. Ez lett volna a logikus. Márta nem tud logikus maradni. Ugyanakkor mikor egyik mondatában azt mondja – csalódtam benned, Jézus, másik tényével, a tény pedig több, mint a szó, – elindul Jézus felé. Látod, ennek a mondatnak körülményeiből hogyan bontakozik ki valami abból a hitből, ami itt van Márta szívében?
Márta azután nemcsak elindul Jézus elé, hanem meg is szólítja őt. Nem áll elébe, mint megtestesült szemrehányás, nem várja, hogy előbb Jézus próbálja magát valamiképpen mentegetni, hogy ezért vagy amazért nem tudott eljönni, ilyen vagy olyan sürg ős elodázhatatlan feladat miatt maradt távol, nagyon sajnálja, hogy nem volt időben itt. Nem várja, ha Jézus nem is mentegeti magát, legalább pár meleg szót mondjon, fejezze ki részvétét ott a bethániai temet ő kapujában, legalábbis annyit mondjon: Sajnállak titeket, szegény Mária és Márta. Nem, ő szólítja meg, s kezdi vele a beszélgetést, s itt sem helyezkedik arra az egyedül logikus álláspontra: nem szólok többet hozzád, nekünk nincs egymással megbeszélni valónk.
Mert ez lenne a következetes magatartás a hitetlenség állapotában. Nem tudja ezt Márta megcsinálni. És ez mind nem más, mint az, hogy ebben a megzavarodott állapotban keveredik a hitetlenség a hittel. Ennek az összezavarodott, mégis meglev ő hitnek bizonyítéka az, amikor azt mondja: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem! Ebben benne van a hitbeli meggyőződés is, ha itt lettél volna akkor tudjuk, hogy a te szereteted mégis csak megszólalt volna. Érzitek-e a keveredést? Egyik pillanatban szemrehányást tesz: hiszek a te hatalmadban most is, de nem tudok hinni a szíved szeretetében. Aztán mintha azt mondaná: Ha itt lettél volna, ha láttad volna Lázárt, lesoványodottan, csonttá váltan ott feküdni ágyán, ha láttad volna sápadt, halvány orcáján kiülni a hideg verítéket, megtört szemének tekintetét, amint téged keresett, Jézus… ha láttál volna bennünket ott állni tehetetlenül ágya mellett, ahogy tördeltük kezünket, és könyörögtünk, ahogy figyeltünk fel minden mozdulatra, minden lépésre, mely az utcáról hangzott be, mindig téged várva, Jézus, – akkor te minden bizonnyal segítettél volna. Meg vagyok arról győződve, hogy te, aki annyiszor megmutattad, mennyi a szíved szeretete a nyomorultakhoz, aki le tudtál nyúlni a bélpokloshoz, az utálatos bűnösökkel egy asztalhoz tudtál ülni, könyörültél embereken, csonkabonkákhoz lenyúltál, segítettél rajtuk, – tudom, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem, mert szíved megsajnálta volna, és bennünket is.
Nem veszitek észre, milyen csodálatos, egyik pillanatban vádolja Jézust, hogy nem jöttél el, és ugyanabban a mondatban mentegeti Jézust, ha itt lettél volna, ha nem távolról, egy hírre támaszkodva kellett volna neked állást foglalnod ebben a kérdésben, akkor te minden bizonnyal meggyógyítottad volna testvérünket. Látod, testvérem, ez a nagy hitzavar. Ezért mondottam, össze van keveredve a hit a hitetlenséggel. Nem tud hinni egészen, és nem tud hitetlenkedni egészen, mert mégis hit az, ha ez megzavarodott lélekállapot is.
Ez a megzavarodott lelkiállapot nem valami specialitása Mártának, ami mások életében elő sem fordulhat. Világossá teszi az írás, mikor a megdicsőülés hegyén való tartózkodás után lejönnek a völgybe, ott találja Jézus a szegény édesapát a tanítványok által meggyógyítani nem tudott gyermekével együtt, és megkérdezi tőle: Hiszed-e azt, hogy minden lehetséges a hívőnek? Akkor a gyermek apja – ismerjük jól a furcsa mondatot, mellyel Jézusnak felel – Én hiszek Uram, de légy segítségül az én hitetlenségemben. Én hiszek Uram, hiszem azt, hogy neked van hatalmad és szíved ahhoz, hogy könyörülj azon a szegény szerencsétlen gyermeken, mégis, nem tudom mi az, ami bennem van, az egyik pillanatban úgy meginog a hitem, hiszen mindent megpróbáltunk, minden hiába. Híres orvosokra vagyonokat költöttem, és nem tudtak rajta segíteni. Nem tudok és nem merek egészen hinni, de nem merek egészen hitetlenkedni sem; hiszek is, nem is, hiszek Uram, és mégis az a könyörgésem: légy segítségül az én hitetlenségemben!
Nem szorul magyarázatra az, hogy amikor előáll az ember életében a hitnek megzavarodása, micsoda gyötrelem az az ember számára. Mit okoz a hitnek ez a megzavarodása? Ugyanazt okozza, amit a forrásvízbe dobott szikladarab okoz, megzavarodik tőle a víz. Hasznavehetetlen egy időre, elveszti élvezhetőségét és használatát. Nem lehet belőle inni. Az üdít ő víz utálatossá lesz, és nem jó arra, amire Isten szánta. A zavaros hitben az ember elveszti a maga energiáját. Nem tudja kifejteni azt, ami benne mint képesség adatott Istentől.
Hasznavehetetlenné válik, pedig a hitre éppen akkor lenne a legnagyobb szükségünk.
Természetes dolog, ha most elvonatkoztatunk magától ettől a történettől, s egészen magunkra vonatkoztatjuk, fel kell magunknak vetni a kérdést: Vajon mi okozta és okozza a hitnek ezt a megzavarodását az ember életében? Lázár feltámasztásának története világosan szemünk elé állítja: A hitnek megzavarodását mindig a szenvedés okozza.
Akármennyire tudjuk is mi – akik magunkat szeretnénk nagyon alázatosan minden dicsőséget elutasítva hívőnek nevezni – hogy bűnösök vagyunk, büntetésénél egyebet Istentől nem érdemlünk, akármennyire tudjuk is, mikor az Isten bennünket büntet nem az igazságával, hanem a pedagógiájával, nem úgy büntetve, ahogyan megérdemelnénk, akármennyire tudjuk, hogy akkor nekünk be kell fogni a szánkat, szó nélkül kell elhordozni azt, amit érdemlünk Istentől, mégis csak valljuk be őszintén, mikor reánk szakad a szenvedés, akár várt, akár váratlan formában, mi azt mindig inzultusnak vesszük és érezzük. Valami olyannak, ami megzavar nemcsak földi életünkben, annak nyugalmában, de hitünkben is. Mindig újra meg újra felmerül a kérdés szenvedés idején: Ha Isten van, miért engedi ezt? Ha Isten a szeretet Istene, miért bánik velünk így? Kérdések, amelyek nem csupán a hitetlen világ kérdései nyomorúság idején, hanem a hívő ember kérdései is, mikor megzavarodik a hitünk a szenvedéstől.
De Márta története világosan állítja elénk azt is – és ezt nem szabad elhallgatnunk –, hogy nem pusztán Lázár halála okozta Márta hitének megzavarodását. Márta hite megzavarodásának fő oka volt az, hogy neki: hamis elképzelései voltak Jézus Krisztusról.
Volt neki egy elképzelése, hogy az a Jézus, aki nagyon szereti őket, aki ennek ezer meg egy jelét adta, az, ha elmegy a követ, s annyit mond: Uram, akit szeretsz, beteg! – akkor Jézus rögtön fogja tudni, hogy a bethániai Lázárról van szó, és azonnal abbahagyja a munkát, akármilyen sok ezer főre menő ember áll is előtte. Félbehagyja a prédikálást, még csak áment sem mond utána, otthagy minden szolgálatot, és hanyatt-homlok rohan Bethániába annak az ágyához, akit nagyon szeret. Az volt az elképzelése Jézusról, ha nem valami tanítás közben találja a hír Jézust, hanem talán betegek sokasága között, akkor hiába jönnek a csonkabonkák, a sánták, a bélpoklosok, hiába az egyéb nyomorultak, azt mondja majd nekik: várjatok! most mennem kell, nekem nagyon sürg ős, mindenki előtt való dolgom van, fontosabb mindennél, mint itt mindnyájan együttvéve! Márta így képzelte el Jézust, és nem azért csalódott benne, mert Jézus olyan volt, mint amilyen, hanem azért, mert ő Jézust másnak képzelte, mint amilyen.
Ó, hányszor vagyunk így mi is. Alkotunk magunknak egy elképzelést Istenről, Jézus Krisztusról, s mivel az, amit ő cselekszik, vagy ahogyan ő cselekszik, az csak azt mutatja, hogy az ő utai nem a mi utaink, az ő gondolatai nem a mi gondolataink, akkor azt mondjuk csalódtunk benne, és megzavarodik a hitünk, pedig nem Jézusban csalódtunk, csak az Istenről való elképzelésünkben csalódtunk. Nekünk nem szabad elfelejtenünk, ha nem akarunk a megzavarodott hitű emberek sorsára jutni, hogy az Úr Jézus Krisztus nem olyan, mint amilyennek elképzelem, hanem amilyennek kijelentette magát.
Még egy ok van, ami a hitbeli megzavarodás indoka lehet. Ezt a másik okot is Mária és Márta, főképpen Márta élete mutatja: Emberközpontúságban éljük életünket.
Ők abban a meggyőződésben élték életüket, hogy én és azok, akik hozzám tartoznak, azok a világ közepe. Mindenki várhat, a többi haldokló meghalhat, csak a mi Lázárunknak nem szabad meghalni. Mindenki mást megvárakoztathat Jézus, csak engem, meg az enyéimet nem szabad megvárakoztatnia Jézusnak. Ez az emberközpontúság. Jézus pedig világosan megmondja, mindjárt az első híradás vétele után: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.” Jézus Krisztus gondolatvilága mutatja Isten-központúságát. Mivel Márta gondolatvilága emberközpontú, azért ennek a kett őnek feltétlenül össze kell ütköznie, s ebből mindig az ember hitének megzavarodása fog származni.
Nem szabad befejezni ezt az igehirdetést anélkül, hogy meg ne mondjam azt is, hogy ez a történet beszél nekünk nemcsak a megzavarodott hitű ember keserves, felemás állapotáról, hanem arról is. hogy van a tisztulásnak is útja: Vidd a hitedet Jézushoz.
Úgy ahogy vagy, abban a megzavarodott állapotban. Vidd oda, szólj hozzá, hallgass reá, és akkor úgy fog végződni a te megzavarodott hitű életed történetének folytatása is, ahogy Mártánál végződött, aki a szent ige utolsó mondatában azt mondja: „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus az Istennek Fia…”
Megtisztult a megzavarodott forrás, kristálytisztán bugyog már belőle az élő víznek folyama, mert Márta Krisztushoz vitte megzavarodott hitét.
Ámen.
Imádkozzunk: Ó, mi Urunk, Jézus Krisztusunk! Köszönjük neked, hogy te annyi megértéssel vagy az ember nyomorúsága iránt. Köszönjük neked, hogy te nem törsz felettünk pálcát azért, hogy hitünk olyan, mint a változó hold, és lelki életünkben a kövér évek után jönnek az ösztövérek, a nagy hangulatváltozások, bizonyságtételek után a péterek nagypénteki tagadása. Köszönjük neked, hogy szabad nekünk ezzel a sokrétű, sokszor megzavarodott hitünkkel teeléd menni, és te a csodálatos szereteteddel, bölcsességeddel megtisztítod összekeveredett hitünket és szívünket. Könyörgünk néked, nézz irgalmasan azokra, akiknek számára olyan sokszor megzavarodik a hit, nem mernek nem hinni, és nem tudnak hinni.
Könyörülj rajtuk, Urunk, és légy segítségül hitetlenségükben, növeld hitüket. Könyörgünk különösen azokért, akik most a megpróbáltatások idejét élik, és abba zavarodott bele hitük.
Akik járnak a halál árnyékának völgyében, koporsók mellett állnak, vagy temet ők útját járják.
Légy irgalmas azokhoz, akik a napokban temették el hozzátartozójukat, vagy a napokban emlékeznek visszatér ő fájó emlékezettel kedvesük elhunytára. Kérünk, hajolj olyan közel hozzájuk, mint amilyen közel voltál Máriához és Mártához, és tisztítsd meg újra hitüket. Tedd előttük világossá, hogy te nem a halottaknak, hanem az élőknek Istene vagy, hogy te vagy a feltámadás és az élet, s aki hisz tebenned, ha meghal is, él.
Könyörgünk Anyaszentegyházunkért, annak minden munkájáért, hogy legyen a szívében megértés a hitben gyengék iránt, legyen mindig tiszta és zavarmentes az az evangélium, melyet hirdet. Kérünk, áldd meg gyülekezetünket, városunkat, hazánkat és ezt az egész világot a te csodálatos hatalmaddal és még csodálatosabb szíved szeretete szerint.
Ámen.

A hit Isten ajándéka Eredeti elhangzás dátuma: 1941. november 2. Szentháromság ünnepe utáni 21. vasárnap (Halottak napján)
Helyszín: Nyíregyháza Közzétéve a „Válogatás 1915-1968” sorozatban: Egyházi esztendő utolsó (Örök élet) vasárnap
Alapige: János 10:23-30.
És Jézus a templomban, a Salamon tornáczában jár vala. Körülvevék azért őt a zsidók, és mondának néki: Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nékünk nyilván! Felele nékik Jézus: Megmondtam néktek, és nem hiszitek: a cselekedetek, a melyeket én cselekszem az én Atyám nevében, azok tesznek bizonyságot rólam. De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül vagytok. A mint megmondtam néktek: Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Az én Atyám, a ki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél; és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből. Én és az Atya egy vagyunk. Az egyházi esztendő végén járva felmerül bennünk a kérdés: mi volt az egyház célja ebben az egyházi esztendőben? Az egyház célja az volt, hogy az emberek hitre jussanak, hiszen a nagy számadáskor Isten ezt fogja kérdezni minden egyháztól: Hitre jutottak-e a hívek, akiket gondoztál?
Az ige szerint egy téli templomszentelési ünnepen az Úr Jézus ajkán ez a keserű megállapítás hangzik el: Ti nem hisztek! Súlyos ítélet ez minden egyház fölött. Ennél súlyosabb ítélet nem lehet egy gyülekezet fölött. Hiába nem lehet kifogást emelni a gyülekezet ellen más, nem az egyház alapvet ő lényegéhez tartozó szempontból, ha Jézus azt állapítja meg róla: ti nem hisztek, akkor ott hiába vannak zsúfolásig megtöltött templomok, tele kasszák, minden hiábavaló, a mérleg hiánnyal zárul, mert ami a fő, és ami a lényeg, abban nem tudta elvégezni az egyház a munkáját. Ti nem hisztek nékem! Azok, akik hallgatták Jézusnak ezt a kijelentését, maguk is érezték, hogy súlyos dolog az, amit Jézus mond, ezért felvetik a kérdést: ki a felelős azért, hogy ilyen kevés a hit? A zsidók, akik körülveszik Jézust, azt felelik erre, hogy Isten az oka. Ezt mondják: "Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy Krisztus, mondd meg nékünk nyilván!" Ezek a zsidók a hitetlenségükért való felelősséget rá akarják tolni Krisztusra: mi azért nem hiszünk, mert te bizonytalanságban tartasz bennünket, nem mondod meg egészen nyíltan, hogy te vagy az élő Isten Fia, a megígért Messiás, vagy mást kell várnunk. Ha te nem hagynál bizonytalanságban, hanem a cselekedeteiddel rákényszerítenél bennünket a hitre, akkor nem kellene panaszkodnod, hogy "ti nem hisztek". Ne gondoljátok, Testvéreim, hogy ez csak olyan nyakatekert kifogás a zsidók részéről.
Nem ez az egyedüli alkalom, ahol az ember ezzel a váddal lép fel a vele szemben a hitetlenség vádját hangsúlyozó Isten ellen. Jól ismerjük Lázár történetét, aki a gazdag ember kapujában koldult. /Luk. 16:19-31./ Mikor a gazdag ember lelkiismerete felébred a kárhozatban, s szeretné megmenteni hitetlen testvéreit, akkor arra kéri Ábrahámot, hogy küldje le Lázárt hozzájuk, hogy az mondja meg nékik, hogy térjenek meg, mert különben a kárhozatra jutnak. Ábrahám azt feleli erre, hogy van nekik Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat, ők világosan megmondják, hogy elvégzett dolog, hogy az emberek meghalnak és azután ítélet lészen. A gazdag ember azt mondja erre, hogy azoknak nem hisznek, de ha a halottak közül feltámadna valaki és elmenne hozzájuk, annak hinnének. Megint ugyanaz az érvelés. Mózes és a próféták kitehetik a szívüket, könyöröghetnek: Térjetek meg emberek! – nekik nem hisznek. Mindig valami újat, valami mást várnak, aminek majd hinnének. Ha egyszer Lázár megkopogtathatná a gazdag ember testvérének az ablakát úgy éjfélkor és azt mondaná, hogy a bátyád azt üzeni a pokolból, hogy térjetek meg, hogy oda ne jussatok tik is, akkor talán hinnének. Az Úr ellenben látja, hogy annak sem hinnének és akkor sem hinnének. Nem csak a Bibliában állnak előttünk ilyen esetek, amikor a hitetlenség felelősségét az ember Istenre akarja tolni. Ma is hallani ilyet: Ha van Isten az égben, miért nem mutatja meg hatalmát?! Miért engedi a gyűlöletet a népek között? Ha van Isten, miért nem mutatja meg a hatalmát nyilvánvalóan a földön? Miért nem üt szét az emberek között? Ez ugyanaz a gondolat, mely a jeruzsálemi téli templomszentelési ünnepen a zsidók ajkáról felhangzott: Miért hagysz bennünket bizonytalanságban s miért nem mutatod meg nyíltan, ha te vagy a Krisztus?
Ezt a kérdést: ki az oka a hitetlenségnek?, nem az teszi nehézzé, amit eddig elmondottam, hanem az, hogy úgy látjuk, mintha az Úr is azon a meggyőződésen lenne, hogy a hit kérdésében Istené a dönt ő szó. Mikor Jézus azt mondja: ti nem hisztek, ezt meg is indokolja: "mert ti nem az én juhaim közül vagytok." Az Ő juhairól később azt mondja: "Az én Atyám, aki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél." Ne dugjuk be a fülünket ez előtt az igazság előtt: az Úr úgy látja, hogy az embereket Isten adja néki és az emberek nem maguk térnek meg hozzá; akik hisznekőbenne, azok az Ő juhai, akiket Ő a mindenható Atya kezéből kap. Tehát Isten ajándéka a hit, amint Ef. 2:8. is mondja: "Kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez." Ha tehát a hit Isten ajándéka, akkor az hatalmunkon kívül álló valami. Jézus maga mondja, hogy senki termetét meg nem növelheti; ahogyan nem tőlem függ, hogy alacsony vagyok, vagy magas növésű, ugyanúgy senki sem dicsekedhetik azzal, hogy hite van, hiszen a hitetlen Istentől nem kapott és a hívő Istentől kapott hitet. Ennek a nehéz szentírási szakasznak itt van a legnehezebb pontja: a zsidók azt mondják, hogy hitetlenségük oka Krisztus és így, rajta keresztül, Isten. Jézus látszólag helybenhagyja ezt, mikor azt mondja, hogy a hit Isten ajándéka.
A nehézségek az igében nem arra valók, hogy azokat agyonhallgassuk, mert nehezek. Nékünk az igében keresnünk kell a feleletet a látszólagos ellentmondásokra. Az Isten kijelentése, hogy én magamtól hitre jutni nem tudok. Luther is így látja ezt a harmadik hitágazatban: Én a saját erőmből, azaz az értelmem által nem tudnék az én Uramban hinni, vagy Őhozzá jutni. Igen, ez így van. Én megfeszíthetem magam és mégsem tudok hitre jutni, mert a hit Isten ajándéka.
Mikor azonban ez előtt a tény előtt alázatosan megállunk, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy szabad-e és van-e jogunk ennek alapján azt mondani, hogy az emberi hitetlenség oka az Isten?
Igen, a hitet Isten adja. De csak abban az esetben lehetne Istent felelőssé tenni az emberi hitetlenségért, ha Ő azt az Ő szabad tetszése – mondjuk talán így – az Ő szeszélye szerint adná, amely teljesen független minden emberi elhatározástól. Igaz ugyan, hogy Isten hitet ébreszt ott és akkor, ahol és amikor akar; de ez csak azt jelenti, hogy én Istentől nem kényszeríthetem ki a hitet.
Ő nem köteles adni nekem hitet.
Kinek adja Isten a hitet? Az Úr azt mondja, hogy ha ti gonosz létetekre tudtok a ti gyermekeiteknek jó ajándékot adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik. Mit jelent ez? Azt, hogy Isten boldogan és örömmel ajándékoz meg mindenkit hittel, csak kérni kell tőle. Mihelyt így látjuk a kérdést, világos, hogy nem Isten a felelős a mi hitetlenségünkért. Isten ajándékozza a hitet, de Ő maga szabja meg az utat, amelyen Ő azt ajándékozni akarja és ebben az Ő királyi szent felsége, befolyásolhatatlan akarata és bölcsessége az egyedüli irányadó. Az ember azt akarja, hogy Ő úgy adjon hitet, hogy ne hagyja bizonytalanságban az embert, hogy kényszerítse rájuk a hitet. Isten erre az útra nem hajlandó rálépni, mert ezt Ő esztelennek tartja. Az Írás történetei előttünk Istent igazolják. Azt mondják a zsidók: Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nékünk nyilván! Pár verssel később azt mondja: Én és az Atya egy vagyunk. Egy rövid mondat, de hatalmas mondat. Hát lehet ennél nyilvánvalóbban megmondani azt, hogy kicsoda Krisztus? Hát lehet ennél jobban a kedvükbe járni azoknak, akik azt követelik, hogy nyilván mondja meg Krisztus, kicsoda ő? Ha igaz volna az, hogy a bizonytalanság az oka a hitetlenségüknek, akkor erre annak kellene következnie, hogy a zsidók leborulnak előtte és hozsannát énekelnek neki, aki Isten képében lejött erre a világra. És mégis azt olvassuk tovább, hogy köveket ragadnak a zsidók, hogy megkövezzékőt.
Ezért mondja az Úr, hogy céltalan és bölcsesség nélkül való akármilyen kijelentés ennek a hitetlen világnak, mert nem azon fordul meg a dolog, hogy mit mond Isten, hanem azon, hogy az ember hogyan fogadja Isten kijelentését.
A másik dolog, amit Jézustól követelnek az emberek, az, hogy Jézus csodák útján nyújtsa a hitet. Azt mondja Jézus: A cselekedetek, amelyeket én cselekszem az én Atyám nevében, azok tesznek bizonyságot rólam. De ti nem hisztek. Nem beszélek most Jézus egyéb csodáiról, csak Lázár feltámasztásáról. Egy már oszlásnak indult halottat kelt életre Lázárban. És ennek a csodának is a 12. fejezet 10-11. versei szerint az a következménye, hogy "a papi fejedelmek pedig tanácskozának, hogy Lázárt is megöljék; mivelhogy a zsidók közül sokan őmiatta menének oda és hívének Jézusban." Tehát hit helyett még ádázabb gyűlölettel fordultak Jézus ellen. Mikor így áll előttünk a kérdés, látjuk világosan, hogy nem igaz az, hogy Isten az oka annak, hogy az emberek hitetlenek. Isten kínálja és adja a hitet, de nem úgy, nem azon az úton, amelyen a balga ember azt elképzeli, mert Isten látja jól, hogy az ember nem tud hitre jutni. Minden ember, aki ajándékot ad, ő maga szabja meg, hogyan adja az ajándékot. Isten úgy adja az ajándékot, ha mi kérjük. Testvérem, imádkoztál-e te már azért, hogy hited legyen?
Vagy csak panaszkodtál és sopánkodtál azért, hogy a hited gyenge és nincs csapásokat hordozni tudó ereje. Kérd Istentől a hitet az Ő egyszülött Fiában!
Az imádság után a következ ő lépés, amelyen az Úr a hitet ajándékozni akarja: az igének a hallgatása. Imádság és bibliaolvasás. Ez a két lába a keresztyén életnek, amely nélkül sánta és nyomorék minden keresztyén ember. "Az én juhaim hallják az én szómat." E nélkül nem lehet hitre jutni. Hallgatni kell a szóra, amely hozzánk beszél. Nem kell kívánni többet, mint amit mond nékünk. Meg kell elégedni azzal, amit mond nékünk és hallgatni kell szavát.
Az imádság és a bibliaolvasás mellett a következ ő tennivaló Jézus követése. "Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket és követnek engem." Testvéreim! Nem úgy támad a hit a keresztyén emberben, hogy először hisz, azután lesz keresztyén élete, hanem azt kell mondanunk, hogy a hit és a keresztyén élet – a hit, mint elmélet és a keresztyén élet, mint a hitnek gyakorlata – a legszorosabb összefüggésben van egymással. Csak aki nem csupán szájjal akar hinni, csak annak a hite tud megerősödni. Nézzétek meg a gyermeket! A gyermek nem úgy tanul járni, hogy először megmutatják neki hogyan kell járni, hogyan kell egyensúlyt tartani, hanem mihelyt egy kis erőt érez magában, akkor titokban már feláll és megindul. Néha el- elbukik, de újra feláll, csetlik-botlik, sokszor megüti magát, de egyszer mégiscsak lábra áll.
Nem lehet hitre jutni keresztyén életgyakorlat nélkül. Aki azután akarja elkezdeni Krisztus követését, amikor ő már a hit kérdésével elméletben tisztában van, az sohasem lesz keresztyén és sohasem fog hinni az Úrban.
És végül ahhoz az úthoz, amelyen Isten ajándékozza a hitet, hozzátartozik a hűség. Azt olvassuk: "És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Az én Atyám, aki azokat adta nékem, nagyobb mindenkinél; és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből." A hűség kitartás. Kitartásra mindig ott van szükség, ahol lazulhatnak a kötelékek.
Márpedig, Testvéreim, Krisztus és a hívő között, a pásztor és a bárány között örökösen lazítják a kötelékeket. Lazítja az ősellenség, a Sátán, a mibennünk lakozó óember, ennek a világnak ezer csábítása és kísértése. Ez a hitnek a próbája. A hitet próbára kell tenni, ez az Isten akarata.
Amelyik hitet mindig csak dédelget Isten, az a hit olyan lesz, mint a melegházi növény, amely csak az egyforma leveg őben tud megmaradni, de a legelső hideg azonnal lefagyasztja minden ékességét. Ezen az úton kínálja nékünk a hitet Isten. Ha feltesszük magunknak a kérdést: kicsoda az oka az én hitetlenségemnek?, akkor nem tudunk rá mást válaszolni, mint azt, hogy az én hitetlenségemnek az oka egyedül magam vagyok. Ha hitem van, az nem tőlem van, hanem a hitet ajándékozó Istentől, de ha hitem nincs, annak egyedül én vagyok az oka.
Ha úgy érzed, hogy ezekben a nehéz időkben amelyeket ma élünk nélkülözhetetlenné vált az ember számára a hit, mely egyedül képes csapásokat hordozni és a nehéz élet elviselésére erőt adni, vedd tudomásul: a te hited is megvan Istennél, mint drága elkészített ajándék és Ő várja azt a pillanatot, amikor ezt az elkészített hitet neked ajándékozhatja, hogy megteljék az életed üdvösséggel, békességgel, erővel és diadalommal az Istentől ajándékba kapott hited által. Ámen.

A jó pásztor Időpont: Húsvét utáni 2. vasárnap, 1956. április 15.
Alapige: János 10,11-16.
Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. A béres pedig és a ki nem pásztor, a kinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jőni, és elhagyja a juhokat, és elfut: és a farkas elragadozza azokat, és elszéleszti a juhokat. A béres pedig [azért] fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokra. Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem [is] ismernek az enyéim, A miként ismer engem az Atya, és én [is] ismerem az Atyát; és életemet adom a juhokért.
Más juhaim is vannak nékem, a melyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy akol [és] egy pásztor.
A jó pásztorról szóló példázat, melynek egy része a mai napra kijelölt szent lecke, ünnepélyes kettős ámennel kezdődik, magyarul: „Bizony, bizony mondom néktek.” /1. v./ Ez Jézus esküformulája. Akkor szokta használni, mikor nagyon fontosnak tartja a mondanivalóját. Miért olyan fontos Jézus számára a jó pásztorról szóló példázat? Azért, mert önarckép. Vezérmondata ez: Én vagyok. Négyszer mondja Jézus ezt a mondatot a példázatban. Mindig nagy dolog az, mikor valaki – különösen, ha, mint Jézust, sosem bántja az önhittség és dicsekedés – feltárja a szívét és elkezd vallani önmagáról, arról, hogy kinek tartja önmagát. Ebben a példázatban azonban Jézus nemcsak azt akarja megmondani, hogy kicsoda Ő, hanem azt is, hogy kicsoda Ő a mi számunkra. Ezért is választja a pásztor képét. A pásztor nem önmagáért van, nem is a juhok vannak a pásztorért, hanem a pásztor van a juhokért. Így akarja szívünkbe vésni, hogy Ő él-hal értünk. Nagyon fontos a számára, hogy mi ennek tudatában legyünk. Életcéljának megvalósítása függ ettől. Ezért is kezdi olyan ünnepélyesen. Hallgassuk meg mi is ennek az ünnepélyességnek megfelelő figyelemmel a jó pásztor példázatának üzenetét: Jézus a mi jó pásztorunk! 1. Jézus a mi jó pásztorunk, mert ismer minket, az Ő bárányait. „Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim, amiként ismer engem az Atya, és én ismerem az Atyát” /14-15. v./ – mondja Jézus. A példázatnak első, a mai szent leckébe fel nem vett részében is beszél már Jézus erről a kérdésről.
Ott egy külön képet is használ a pásztoréletből ennek az igazságnak megvilágosítására: a nyáj reggeli kivonulásának képét. /1-5. v./ A mezőn a nyájak számára közös akolt szoktak építeni.
Ez az akol egyszerű, fedetlen, csupán fallal körülkerített tér volt. Alkonyatkor ide hajtották a pásztorok nyájaikat s ennek biztonságában pihentek a nyájak. Egyetlen ajtajában egy pásztor vigyázott. Reggel azután megjelentek a pásztorok, megálltak az ajtó előtt s elkezdte ki-ki hívni a maga bárányait. Mindegyik báránynak neve volt. A pásztorok úgy mondták a neveket egymás után, mintha névsort olvasnának s az összezsúfolt, összekeveredett báránytömegből egymás után váltak ki a néven szólított bárányok, kifurakodtak a tömegből s odasiettek a pásztorukhoz.
A pásztor személy szerint ismerte őket s ők személy szerint ismerték a pásztort. Nincs ebben semmi csodálatos a keleti ember számára. Nálunk is csak a városi ember álmélkodik rajta, a falusi tudja jól, hogy a magyar pásztor is ismeri nyáját. Ha talán nincs is minden jószágának neve, de van tulajdonosa. Meg tudja mondani, hogy melyik kié. Ismeri a természetét is. Tudja, hogy ez kezes jószág, az rakoncátlan, ez lomha, mindig elmaradoz, az eleven, mindig elkalandozik. Számon tartja azt is, hogy melyik mikor fog elleni. Idegennek csak egy tömeg a nyáj, melyben nem lehet eligazodni, a pásztornak egy család, melynek minden tagját név és természet szerint is ismeri. Az az ismeret azonban, mellyel Jézus ismer minket, még a pásztorénál is különb. Azt mondja, hogy Ő nemcsak úgy ismer minket, mint a pásztor a bárányát, hanem úgy, amiként az Atya ismeri Jézust és Jézus az Atyát. Testestől-lelkestől ismer minket. Jobban, mint magunk saját magunkat. Ismeri a gondolatainkat, mielőtt ajkunkon lenne a szó. Érzéseinkben úgy olvas, mint valami nyitott könyvben. Nincs előtte semmi titkunk. Ismeri a bűneinket is. Mindez pedig nem valami összbenyomás nála az emberiség felől, hanem egyéni ismeret. Az Úr nemcsak a mi pásztorunk, hanem az Úr az én pásztorom. Csodálatos szeretet, mely annak dacára, hogy ismer, méghozzá ilyennek ismer engem, mégsem hidegedik el tőlem, nem szűnik meg pásztorom lenni, sőt minél nyomorultabb, minél gonoszabb vagyok, annál inkább a pásztorom akar lenni, mert tudja, hogy rászorulok! Jézus a tévelygő juhok s az elcsavargott bárányoknak is pásztora. Ő az igazi, az egyetlen jó pásztor.
Csak rá érdemes hallgatni, csakőt érdemes követni. 2. Jézus a mi jó pásztorunk, mert él értünk, az Ő bárányaiért. „Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért” /11. v./ – mondja Jézus.
Ezzel nem csak azt akarja mondani, hogy a jó pásztor meghalni is kész juhaiért, hanem azt is, hogy élni is csak értük akar. Önfeláldozó élete nem csupán egy hősi halál nagyszerű gesztusában villan fel, hanem egy hősi élet apró önfeláldozásaiban is ég és elég. A bárány ugyanis egymagában tehetetlen. Gondoskodásra szorul. Kell, hogy legyen valakije, aki füves legelőre, üdítő vízre vezeti és oltalmazó akolt épít a számára. Mindezt a pásztor biztosítja a bárány számára. Ezért gondterhelt a jó pásztor élete. A nyájnak nincs gondja.
Minden gondját a pásztorra vetette s a jó pásztor az egész nyáj gondját magára vette. Lemondott a saját életéről s csak a nyájáért él. Nem az vezérli, hogy neki mi a jó, hanem az, hogy a nyájnak meglegyen mindene. A mai szent lecke előtt így fejezi ki ezt Jézus, a jó pásztor: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek.” /10. v./ Gondoltál-e már arra, hogy földi életed létszükségleteit annak köszönheted, hogy Jézus neked is jó pásztorod? Nem egyszerűen az isteni gondviselés kérdése ez. Az, hogy van zöld pázsit, üde víz, védelmet nyújtó karám, az Isten gondviselése, de hogy mindez a bárányt élteti, az már a pásztor jósága. Talán a terméketlen fügefa példázata szemlélteti legjobban ezt az igazságot. /Luk. 13, 6-9./ Az, hogy a terméketlen fügefa nem kerül megérdemelt sorsára, a tűzre, hanem élet meghosszabbítást, sőt új életerőket kap, a vincellér könyörgésének köszönhető. Ez a vincellér ugyanaz, mint a jó pásztor: Jézus Krisztus. Isten gondviselése tehát, mikor az egyénre nyer alkalmazást, mindig kegyelmi tény, melyet Krisztus szerez meg számunkra. Az a Krisztus, akiről azt mondja a Zsidókhoz írt levél /7,25./: mindenha él, hogy esedezzék érettök. Lehet, hogy erre azt mondod: Nem nagyon látszik meg az életemen, hogy Jézus az én jó pásztorom. Elég sok baj van az életemben. Nincs jogod ilyen panaszra. A báránynak nem szabad elfelejteni, hogy a pásztor nem valami kényelmes palota jólétéből dirigálja, hanem megosztja vele a sorsát. A nap az ő bőrét is cserzi, az eső őt is mossa, a széltől ő is didereg. Ha ő békén tűri értem, nekem sem lehet panaszom. Jézus Krisztus, a jó pásztor is vállalta értünk az emberi sorsot. Gazdag lévén szegénnyé lett értünk. Isten lévén emberré lett értünk. Szent lévén bűnné lett értünk. Hidd el, hogy sokkal jobb dolgod van, mint volt Jézus Krisztusnak, a jó pásztornak! 3. Jézus a mi jó pásztorunk, mert meghalt értünk, az Ő bárányaiért. „Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért.” /11. v./ Az erre az igére következő versek azt mutatják, hogy itt Jézus a halálra is gondol. Arról beszél ugyanis, hogy a nyáj veszedelemben forog s védelemre szorul. Farkas ólálkodik körülte. A farkas erősebb, mint a bárány, ha tehát a nyáj kívülről nem kap segítséget, menthetetlenül a farkasok prédája lesz.
Ez a külső segítség a pásztor. De nem mindegyik pásztor. A béres is pásztor, sok jó szolgálatot végezhet, de biztonságot nem nyújt, mert a veszedelem idején elfut. A jó pásztor azonban szembeszáll a veszedelemmel és megmenti nyáját, ha rámegy is az élete. Jézus Krisztus ez a jó pásztor. Nem hagyott minket szabad prédául, csak hogy önmagát megmentse. Szembeszállt ellenségeinkkel: a bűnnel, halállal, kárhozattal, Sátánnal. Ráment az élete. Rajta töltötte ki dühét minden mi ellenségünk. Nézz a keresztre! Ott meglátod, mi lett volna a sorsod, ha Jézus közbe nem veti magát. Neki sem volt könnyű. Ebben a fejezetben is újra meg újra visszatér erre a kérdésre: életemet adom a juhokért. /15. v./ A jó pásztor nem valami álmodozó, andalgó, eget bámuló, tilinkózó, romantikus mese-pásztor, hanem harcos, aki meg is tud halni bárányaiért. Ne felejtsd el, hogy Krisztusnak a kereszten függő, meggyalázott, agyongyötört holtteste az ára annak, hogy neked van bűnbocsánatod, életed, üdvösséged!
Mindaz, amit a jó pásztor példázata elmond nekünk, nemcsak történet, nemcsak múlt, hanem mai valóság. A meggyilkolt jó pásztor nem maradt a halálban, hanem feltámadt s folytatja, sőt kiterjeszti munkáját. Gyűjtögeti nyáját. Sok mindenféle akolban vannak az Ő bárányai s ezeket szeretné az Ő pásztorsága alatt egy nyájban tömöríteni. Az Ő hívó, gyűjtögető szava szól a bibliában, zúg a harangban, a prédikációban, az Ő sajtója nyomtatott betűiben. Hallod-e a szavát?
Ráismersz-e hangjára, mint Mária Magdaléna, mikor Jézus megszólította? Hallgatsz-e a szavára? Engedelmeskedsz-e neki? Követed-e Őt? A bárány nagyon ostoba állat. Csak egy tudománya van: Ismeri a pásztora hangját s ösztönösen menekül az idegen hangtól. Az idegentől elmenekül, a pásztorához odasiet. Van-e neked ennyi bölcsességed? Ráismersz-e a báránybőrbe bújt farkasra, mihelyt megszólal? Legédesebb csábszavai mögött is megérzi-e szíved, hogy itt az ellenséged beszél? Jézus hívó hangja mindig Őhozzá és a többi bárányhoz, a nyájba hív. Tudod-e vállalni testvérednek mindazt, kit Jézus elvállal a bárányának s ki elvállalja Jézust jó pásztorának? Hívó szava bárcsak ne térne ma sem vissza üresen! Ámen.

Megigazulunk hit által János 9,24-38 Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap 1953. augusztus 9. János evangéliuma 9. fejezete egy vakon született ember meggyógyításának történetét mondja el. Ezzel az emberrel két csoda történik. Az egyik az, hogy lát, a másik az, hogy hisz. Az egyik külső, testi csoda, a másik belső, lelki csoda. Mindkettő nagy csoda. Az elsőről maga a meggyógyult vak mondja: „Öröktől fogva nem hallaték, hogy vakon szülöttnek szemeit valaki megnyitotta volna” (32. v.). A másik azonban még ennél is nagyobb csoda.
Első pillanatra az ember azt gondolná, hogy a szeme világát megnyert vaknak könnyű lehetett hitre jutni. Ha valakivel ilyen csoda történik, mint ezzel a szegény emberrel, az nem is tehet másképp, annak hinnie kell a csodatevő, rajta könyörülő Jézusban. Mindez azonban csak látszat. A valóság az, hogy minden ember hitrejutásának megvannak a maga akadályai, ennél az embernél azonban különösen nagy akadályok gördültek az elé, hogy higyjen Jézusban.
Ez az ember még sohasem látott a maga szemével. Amit a világról tudott, azt a mások szemével látta. A szülei, a koldustársai mondták el neki, hogy milyen ő maga, milyenek a szülei, milyen a tűző nap, a ragyogó ég, az illatos virág, a daloló madár, az otthona, az utca és milyen a templom, melynek ajtajában koldulni szokott. A csoda után látott először életében. Ki csodálkozhatott volna azon, ha belefeledkezett volna az először látott világ látásába! Ezt az is elősegítette, hogy nem a szokott koldulási helyen gyógyította meg őt Jézus, hanem elküldte őt a Siloám tavához. Mikor ott megjött a szeme világa, egyszerre megrohanta őt ezer élmény. Csoda, hogy nem rohan haza látni az otthont, a szüleit és elmondani a nagy újságot. Csoda, hogy nem áll meg az utca forgatagában bámészkodni. Legyőzi a látásszomját, s elindul a templomba.
Nem volt könnyű hinni neki, mert jóformán semmit sem tudott Jézusról. Minden tudománya belefért abba, hogy a nevét tudta és azt, amit vele cselekedett. Egészen különleges eset, hogy Jézus híre, aki akkor már neves, híres, sőt - így is mondhatnánk - hírhedt ember volt, s csodáinak híre bejárta a betegek és nyomorékok országát, ehhez az emberhez még nem jutott el. Számára Jézus egy ember, akit Jézusnak mondanak (11.v.). Sejtelme sincs arról, hogy az, aki meggyógyította őt, milyen közismert személyiség.
Nem volt könnyű hinni neki, mert kikerült Jézus bűvköréből. Más meggyógyított vak, ott gyógyult meg Jézus előtt. Az első, akit meglátott, Jézus volt. Ez a vak azonban Jézustól távol gyógyult meg. Mire a templomhoz visszatért, nem találta Jézust. Talán nem is nagyon kereste. Mikor megkérdik tőle, hogy hol van az az ember, aki meggyógyította, azt felelte rá: „Nem tudom” (12.v.).
Nem volt könnyű hinni neki, mert belekerült a Jézus ellenségeinek bűvkörébe. Ezektől kapja Jézusról az első tanítást. Borzalmas dolgokat hall róla. Azt mondják róla, hogy bűnös ember (24.v.), az ördöggel cimborál; csodái az ördög csodái (Ján 8,48), törvénytaposó, aki nem tartja meg a szombatot (16.v.). Az előbb meg akarták kövezni, de eltűnt a szemeik elől (Ján 8,59). Már döntést is hoztak ellene. Elhatározták, hogy aki Krisztusnak vallja őt, tehát a megígért Messiásnak, az rekesztessék ki a gyülekezetből. Átkozott az, aki az Ő követője.
Ez a magyarázata annak a különben érthetetlen magatartásnak, mely ezt a csodát követi. Szegény vak koldus szíve tele van ujjongással, de senki sincs, aki vele tudna és vele merne örülni. Egészen magára maradt. A szomszédok, amikor ráismernek, ahelyett, hogy a vállukra emelték volna, s diadalmenetben vitték volna haza, a Jézus neve hallatára megtorpannak, s örvendező fogadtatás helyett a farizeusok elé viszikőt, s hivatalos eljárást csinálnak az örömünnepből. A szülők, ahelyett, hogy keblükre ölelnék, s örömükben sírva csókolgatnák, ki tudja, hol bujkálnak.
A tárgyaláson találkozik először velük. Ott látja őket először életében. Ott is semmiről sem akarnak tudni. Jézus nevét még csak az ajkukra sem merik venni. Minden felelősséget a fiukra akarnak tolni: „Mi nem tudjuk, elég idős már, őt kérdezzétek, ő beszéljen magáról.” (21.v.) A maguk féltése nagyobb bennük, mint a fiúk szeretete, a gyógyulás felett való öröm és a gyógyító iránti hála.
Szinte kétségbeejtően magára maradt szegény ember. Szerettei ridegen óvatosak, feljebbvalói gyűlölködők.
Jézus pedig nincs sehol. Ilyen körülmények közölt nem volt könnyű, sőt egyenesen nagyon nehéz lehetett számára hinni Jézusban, meglátni benne a Krisztust, a Messiást. Ezért nagyobb csoda a hite, mint a látása.
Miben jelentkezik ez az ő hite? Abban, ahogyan vélekedik Jézus Krisztusról. Először csak egy ember a szemében, akit Jézusnak hívnak (11.v.). Egy a sok névtelen templomlátogató közül, akik jönnek-mennek a templomkapuban, s olykor-olykor egy kis alamizsnát dobnak neki. Mikor elmegy mellette Jézus és a tanítványok kis csapata, nincs benne semmi különös megilletődöttség, ugyanúgy nyújtja feléjük is fatányérkáját, mint a többiek elé, s mikor megállanak felette beszélgetni élete legnagyobb sorskérdéséről, hogy miért született vakon (1-5.v.), akkor sem figyel fel különösebben. Elereszti a füle mellett azt is, hogy Jézus magát a világ világosságának mondja (5.v.). Nem kap észbe, s nem kiált, mint a jerikhói vak: „Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj énrajtam” (Márk 10,47).
Azután valami doktornak gondolja őt. Az a gyógymód, amit Jézus csinál, csak a mi szemünkben különös.
Keleten abban az időben elég általános volt, hogy szembetegséget nyállal kevert földdel, sárral gyógyítottak.
Gondolja, hogy ez a doktor megsajnálta őt, s kísérletezik vele. Nem ígéri neki, hogy ettől meg fog jönni a szeme világa, de azért betartja az utasítást. Ártani nem árt, legfeljebb nem használ... gondolja magában.
Az ellenvélemények és támadások pergőtüzében kezd azután megvilágosodni előtte, hogy kicsoda Jézus. A farizeusok egyenes kérdésére először azt mondja róla, hogy próféta (17.v.), tehát Isten embere. Olyan valaki, aki bizalmasa az Istennek és képviselője az emberek között. Azután részletesebben is kifejti: Nem bűnös ember, hanem istenfélő, aki Isten akaratát betölti, s akinek imádságát meghallgatja Isten (31.v.). Kihallgatásakor végül is ebben foglalja össze hitvallását: Istentől van, ezért mindenható (33.v.). Mikor pedig a templomon kívül találkozik Jézussal, végleg megjön a lelki szemeinek látása, s imádva borul le előtte: Hiszek Uram, Te vagy az Isten Fia (35- 38.v.). Ez a hit már nem akármilyen hit. Ez már megigazító, üdvözítő hit.
Nagyon érdekes az is, hogy miképp jelentkezik fokozatosan ez a hite a gyakorlatban is. Először csak engedelmeskedik Jézusnak. Tűri, hogy csináljon vele, amit akar. Engedi, hogy bekenje világtalan szemét sárral.
Azután elbotorkál oda, ahová küldi, a Siloám tavához. Kihallgatásakor azonban már egy nagy lépéssel tovább megy.
Nem engedi bántani. Lehetnek a farizeusok akármilyen hatalmasok, ő pedig akármilyen szegény koldus, lehetnek azok akármilyen éleseszűek, ő pedig szegény írástudatlan, közönséges ember, mégis szembeszáll velük. Az ő Jézusát nem engedi bántani. A védelemben nem gyávul meg még akkor sem, mikor a kiközösítés átka borul fenyegetőleg reá.
Sőt támadásba megy át. Gúnyosan kérdi tőlük: „Ti is az ő tanítványai akartok lenni?” (27.v.) Úgy áll az egyház akkori vezetői előtt, mint később Luther a wormsi birodalmi gyűlésen, rettenthetetlenül. Bizonyságtevő, hitvalló, végül mártír is. Vállalja a szenvedést is Jézusért. Eddig is nagyon szerette a templomot, hiszen annak kapujában koldulta össze szűkös betevő falatját. Most, hogy életében először látja, s álmélkodik pompáján, talán még jobban szereti, de inkább vállalja a kiközösítést, mint azt, hogy megtagadja Jézust. Talán most volt először életében bent a templomban, most is kiűzik onnan. Nem lehajtott fővel vánszorog ki onnan, mint valami elítélt, hanem emelt fővel, mint akinek nincs mit szégyellnie. Tudja, hogy ezzel elveszett számára az egyház, a templom, a társadalom, az emberek részvéte, de övé maradt Jézus, s tudja, hogy ez jobb így, mintha fordítva lett volna s mindent megnyer, ellenben elveszíti Jézust. Jobb mindenkitől elhagyatva Jézussal lenni, mint mindenkivel együtt, s mindenkitől támogatva, de Jézustól elhagyatva.
Mikor még vak volt, azt gondolta, hogy ha látna, minden kérdése megoldódnék. Most hogy lát, látja, hogy az ember csak akkor ér célba, ha megigazító hitre jut.
Ez a hitrejutás nem csupán valami lélektani folyamat volt ebben a vak emberben. A megigazító hit Isten ajándéka (Ef. 2,8 b/). Itt is az. Jézus előbb imádkozott érte. A 31. v. azt mutatja, hogy a gyógyítás előtt Jézus imádkozott a szegény koldusért. Azután megszólította őt. Hirdette neki Isten igéjét. Azután egy nagy jótéteményt cselekedett vele, majd pásztori szeretetével magához ölelte, mikor kiűzték a templomból és végül kijelentette magát neki.
Mi volt ebben a vak koldus dolga? Egyszerűen az, hogy tőle kitelő emberi hittel hitt a szónak és engedelmeskedett neki. Ezt az emberi hitet ajándékozta meg azután Jézus megigazító hittel.
Szeretnél te is ilyen hitre jutni? Jézus bizonnyal neked is szeretne ilyen hitet ajándékozni. Itt vagy a templomban. Téged is megszólít, veled is Isten dolgairól beszél. Higyj a szónak, s engedelmeskedj! Vállald Jézust emberek előtt is! Meglátod, hogy Ő is fog vállalni téged, s te is boldogan térdelhetsz majd le a vak koldus mellé mondván: „Hiszek, Uram.” (38.v.) Lehet, hogy addigra te is sok mindent elveszítenél, de célhoz érnél. Ámen.

Ítélj meg engem óh Isten!
Időpont: Böjt 5. vasárnapja, 1956. március 18.
Alapige: János 8,46-59.
Ki vádol engem közületek bűnnel? Ha pedig igazságot szólok: miért nem hisztek ti nékem? A ki az Istentől van, hallgatja az Isten beszédeit; azért nem hallgatjátok ti, mert nem vagytok az Istentől valók. Felelének azért a zsidók és mondának néki: Nem jól mondjuk-é mi, hogy te Samaritánus vagy, és ördög van benned? Felele Jézus: Nincs én bennem ördög; hanem tisztelem az én Atyámat, és ti gyaláztok engem. Pedig én nem keresem az én dicsőségemet: van a ki keresi és megítéli. Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké. Mondának azért néki a zsidók: Most értettük meg, hogy ördög van benned. Ábrahám meghalt, a próféták is; és te azt mondod: Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem kóstol halált örökké. Avagy nagyobb vagy-é te a mi atyánknál Ábrahámnál, a ki meghalt? A próféták is meghaltak: kinek állítod te magadat?
Felele Jézus: Ha én dicsőítem magamat, az én dicsőségem semmi: az én Atyám az, a ki dicsőít engem, a kiről ti azt mondjátok, hogy a ti Istenetek, És nem ismeritekőt: de én ismerem őt; és ha azt mondom, hogy nem ismerem őt, hozzátok hasonlóvá, hazuggá leszek: de ismerem őt, és az ő beszédét megtartom. Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is, és örült. Mondának azért néki a zsidók: Még ötven esztendős nem vagy, és Ábrahámot láttad? Monda nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.
Köveket ragadának azért, hogy reá hajigálják; Jézus pedig elrejtőzködék, és kiméne a templomból, átmenvén közöttük; és ilyen módon eltávozék.
A mai vasárnapnakősegyházi neve: Judica vasárnapja. Judica latin szó, a 43. zsoltár első szava, magyarul azt jelenti: Ítélj meg! Maga a 43. zsoltár első verse, melytől a mai vasárnap a nevét kapta, így szól: „Ítélj meg engem, óh Isten! És oltalmazd meg ügyemet az irgalmatlan nemzetség ellen; az álnok és hamis embertől szabadíts meg engem.”
A megítéltetés mindig izgalmas és fájdalmas. Izgalmas, mert rólam, a becsületemről van szó, akár a hivatalos bíróság előtt kell megállanom, akár a pletyka társadalmi ítélőszéke elé hurcolnak. És fájdalmas. Akár igaz a vád, akár nem. Ha igaz, az fáj, hogy mennyire nincs az emberekben megértés, mentegető, jóra magyarázó irgalom. Ha nem igaz, az fáj, hogy mennyire túl tudják magukat tenni az emberek még a tényeken is milyen könnyelműen és lelkiismeretlenül hisznek el minden rosszat s adják tovább anélkül, hogy utánajárnának, igaz- e. Legtöbbször persze az az eset nálunk, hogy az ilyen megítéltetés igaz is, meg nem is. Van valami igazságmagja, de azt vagy felfújják, kiszínezik, vagy rosszra magyarázzák. Ilyenkor azután duplán fáj a megítéltetés is.
Ilyen megítéltetést állít elibénk a mai ige. Jézus a megítélt, ellenségei a vádlók.
Ítéletük ellen Jézus az Atyához fellebbez, mintha csak a 43. zsoltárt venné ajkára: „Ítélj meg engem, óh Istenem!” Tanuljuk meg mi is tőle ezt a szent fellebbező imádságot! 1. Hagyd ügyedet az ítélő Istenre! Erre int mindenekelőtt ez az imádság.
Azt mondják rá, hogy samaritánus. A samaritánusok a nagy fogság idején nem vitettek száműzetésbe, hanem helyükön maradhattak. A nemzeti ellenállás ereje megcsökkent bennük s összeházasodtak a megszálló idegenekkel. Fajilag nem voltak tehát már tiszta zsidók. Épp ezért a fogság után a hazatérő, fajilag tiszta zsidók nem engedték meg nekik, hogy a jeruzsálemi templom felépítésében segítsenek s ezért a samaritánusok a Garizim hegyén külön templomot építettek maguknak. Vallásilag tehát a zsidók szemében eretnekek voltak. Ebből a kettős feszültségből azután ellenségeskedés támadt, mely egyik nemzedékről a másikra szállt.
Ez az ítélet tehát: „Te samaritánus vagy”, azt jelenti, hitet, hazát eláruló ellenség vagy.
Azt is mondják rá: „Ördög van benned”. Előbb csak általánosságban mondják /48. v./, később ki is fejtik. /51-52. v./ Mikor Jézus azt mondja, hogy aki megtartja az Ő beszédét, nem lát halált soha örökké, erre mondják: „Most értettük meg, hogy Ördög van benned.” Ezt a nagy kijelentést a hazugság, a beképzeltség, a tévtanítás ördögének tulajdonítják.
Mikor pedig Jézus az Ő örökkévalóságáról beszél s ünnepélyesen kijelenti: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” /58. v./, ezt egyenesen istenkáromlásnak tekintik. Ezért a bűnért Mózes törvénye szerint /III. Mózes 24,16./ azonnali megkövezés jár. Az az ítéletük tehát Jézusról: istenkáromló, méltó a halálra. Végre is akarják hajtani rajta a népítéletet s köveket ragadnak, hogy reá hajigálják. A jeruzsálemi templomban Heródes ideje óta állandóan folyt valami építkezés, könnyű volt tehát heverő köveket találni. Ott volt a kezük ügyében.
Mindezt a súlyos megítéltetést két körülmény teszi még súlyosabbá. Az egyik az, hogy Jézus mindebben ártatlan, szemenszedett hazugság az egész. A másik az, hogy mindez nem valahol a piacon történik, hanem a templomban, méghozzá sátoros ünnepen. Mit csinál Jézus a vádak pergőtüzében?
Az első vádat szóra sem méltatja. Maga az a tény, hogy itt van a jeruzsálemi templomban, elég bizonyíték arra, hogy nem samaritánus.
A másik vádat egy más alkalommal kellő megvilágításba helyezte már. Megpróbálta velük megértetni, hogy az Ördög nem fogja önmagát kiűzni a megszállott emberből. Ha akkor nem értették meg, mert nem akarták, kár most megint visszatérni rá. Most sem fogják megérteni, mert most sem akarják. Amit mond reá, egyszerű bizonyságtétel: „Nincs énbennem ördög”. /49. v./ Szelíden, de határozottan visszafordítja a vádat: Ti nem vagytok az Istentől valók. /47. v./ Nem vagytok Ábrahám gyermekei.
Az istenkáromlás vádjára csendben eltűnik. Nem tiltakozik ellene. Amit mondhatna róla, azt már elmondotta: tisztelem az én Atyámat. /49. v./ Ügyét Istenre hagyja. Meg is mondja: „Én nem keresem az én dicsőségemet: Van, aki keresi és megítéli. /50. v./ Ha én dicsőítem magamat, az én dicsőségem semmi : az én Atyám az, aki dicsőít engem.” /54. v./ Mi pedig? Felháborodunk minden bírálatra. Rögtön azzal csapunk le minden mendemondára, hogy: ki mondta? Nem az izgat, amit mondanak, hanem az, hogy ki mondta.
Nem az igazságot keressük elsősorban, hanem a bosszúnkat szeretnők kitölteni. Azután elkezdünk vitatkozni. Tagadunk, érvelünk, bizonyítunk, valószínűsítünk rettentő szenvedélyességgel. Meg vagyunk sértve s azt gondoljuk, hogy a mi sérelmünk csökken akkor, ha mi visszasértegetünk. Mindent csinálunk, csak nem hagyjuk ügyünket az igazságosan ítélő Istenre. Magunk akarjuk kiverekedni az igazunkat. Közben elfelejtjük, hogy talán az egész nem más mint visszafizetés, ahogyan Jézus is megmondotta a hegyi beszédben: „Amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek.” /Mt. 7,2./ Csendesedj tehát el, akármennyire fel vagy is háborodva s hagyd ügyedet az Isten ítéletére! 2. De azután fogadd is el Isten ítéletét! A történet ugyanis azt mutatja, hogy Isten ítéletei néha olyanok, hogy meglepik az embert.
Mi azt várnók, hogy Isten adjon igazat nekünk, ismertesse el azt vádlóinkkal is és szolgáltasson nekünk elégtételt. Ha valaki, hát Jézus megérdemelte volna gyalázásának ilyen fényes elintézését. Ehelyett Isten engedi gyalázni őt. Nem némítja el a gyalázók ajkát s mennyei szózattal nem ad elégtételt Fiának. Megtorlatlanul bánthatja őt akárki. Minden rongy ember beletörölheti sáros csizmáját, mintha nem is Isten bűntelen fia lenne, hanem valami lábtörlő. Még akkor sem vet gátat a gyalázkodás árjának, mikor már tettlegességre kerül a sor.
Ebben a történetben ugyan még megmenti a haláltól, de csak azért, mert még nincs itt az ideje. Ha majd eljön a rendelt idő, szabad prédára dobja őt oda Isten gonosz emberek kezébe.
Leköpdöshetik, arcul verhetik, megkorbácsolhatják, kicsúfolhatják, megölhetik. Isten nem nyúl közbe, hogy mindezt megakadályozza.
Jézus elfogadta Istennek ezt az ítéletét. El tudjuk-e mi is fogadni, vagy ha így járunk, az embereken kívül még Isten ellen is felháborodunk. Ha ráhagytad ügyedet Istenre, hagyd rá dicsőséged megkeresésének, becsületed helyreállításának idejét is.
Igen, de hátha nem kapom meg ebben az életben s úgy kell meghalnom, hogy a rágalmazóim diadalmaskodtak rajtam! Befröcsköltek sárral s az rajtam maradt. Megvetve és kitaszítva kell mennem a halálba. Nos, akkor sem jársz rosszabbul, mint Isten egyszülött fia.
Ő is úgy ment el ebből a világból, mint bitófán kivégzett gonosztevő, anélkül, hogy Isten megdicsőítette volna őt. Meg tudsz-e halni elégtétel szerzés nélkül abban bízva, hogy halálod után majd letöri Isten megbélyegző ítéleted piros pecsétjeit s kihozza a sírból dicsőségedet és igazságodat?
Jézus elfogadta Istennek ezt az ítéletét, sőt ma is elfogadja. Húsvét ugyanis még nem jelenti Jézus számára azt a teljes dicsőséget, melyet az atya Számára készít. Még ma is szidalmazzákőt megtorlatlanul, trágár szavakkal s büntetés nélkül dobálhatják rá a gúny köveit. A teljes elégtétellel várnia kell a világ végéig. Az utolsó napig. Akkor jön el majd hatalommal és dicsőséggel, akkor némulnak el a szidalmazó ajkak s esik térdre előtte az egész világ. Tudod-e te kitolni ilyen alázattal és türelemmel ügyed ítéletét az utolsó napig?
Pedig erre nekünk mindezeken túl még egy külön okunk is van. A mai fejezet elején mondja el János a házasságtörő nő történetét. A zsidók a törvény szerint meg akarják kövezni, de Jézus megmenti az asszonyt. Az asszony megkegyelmezetten elmegy, a kövek ott maradnak. Ugyanazokat a köveket még egyszer kézbe ragadják a zsidók. A fejezet végén ugyanazokat a köveket Jézusra akarják dobálni. A bűnös asszony köveit szánják Jézusnak, helyette Jézust akarják megkövezni. Akkor még nem sikerült, de később a kereszten minden, bűnösnek kijáró kő reá hull s őt veri agyon. Az enyém is. És Jézus ezt is vállalja. Amikor Isten ítéletére hagyom ügyemet, tulajdonképpen ennek, az én gyalázatomat magára vállaló Jézus Krisztusnak kezébe teszem le, hogy ne tudnám hát kivárni, ha kell, akár igazán az utolsó ítélet napjáig is, míg ő elérkezettnek látja az időt az ítéletre! Annál is inkább megtehetem ezt, mert a Krisztusban hívők számára a halál nem vég, csupán átmenet, az élet pedig osztatlan egység. Az övéi nem látnak halált soha örökké.
Luther szerint ennek a szakasznak legdrágább igéje az imént említett 51. vers. Halála előtt két nappal megkérték, hogy írjon emléksorokat egy bibliába. Ezt a verset írta bele: „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.” És hozzá írta: „Csodálatos ez a mondás, de mivel Ő mondotta, megáll, hogy az, aki ezt az igét megtartja s azon alszik el, bizonnyal örök életre ébred.” Milyen bagatell semmiség lesz akkor minden „becsületügyem” ahhoz képest, hogy felmentő ítéletet mond fölöttem Krisztus! Ámen.

Búcsú a győri gyülekezettől Időpont: 1939. március 26. Böjt 1. vasárnapja, Judica vasárnapja
Helyszín: Győr, Öregtemplom
Alapige: Jn 8,46 Ki vádol engem közületek bűnnel? Ha pedig igazságot szólok: miért nem hisztek ti nékem?
Keresztyén gyülekezet! Szeretett testvéreim az Úrban! Akkor, mikor Isten akaratából, mint ennek a nemes győri gyülekezetnek tőletek meghívott, és hitem szerint Istentől is elhívott rendes lelkipásztora, mint ilyen utolsó alkalommal szólok hozzátok, ezt azon a vasárnapon teszem, melyet az ősegyház Judica vasárnapjának nevezett. Ez a vasárnap az ősegyházban Judica vasárnapja volt, ami azt jelenti: ítélet vasárnapja.
Minden búcsúzás nem más tulajdonképpen, mint egy nagy ítélkezés. Igaz, hogy ez az ítélet nem tárgyilagos. Nem tárgyilagos azért, mert a búcsúzót mindig a szeretet szemüvegén keresztül nézi az ember, a szerető üvegen keresztül nézi azt, ami fáj, és nagyítóüvegen keresztül nézi azt, ami megnyugtató, kellemes. A búcsúzó szeretet is nagyítva lát mindent, ami kellemes volt, és kicsinyítve mindent, ami a múltban fájt. Ezért nem tárgyilagos a búcsúzó szeretet ítélete. Ezért tehát nem tárgyilagos, nemes győri gyülekezet, az ítélet sem, melyet te alkotsz ezen a napon magadnak rólam, a te lelkipásztorodról. De tudom, nem tárgyilagos az az ítélet sem, melyet az én fájó szívem alkot tirólatok ezen a napon. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad ennek így lenni. Az Isten, aki belénk az érzéseket adja, szívesen veszi tőlünk, emberektől azt a szeretetet, melyet a búcsúzás pillanatában a búcsúzóval szemben érezünk. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a szeretet subájával letakarva, tárgyilagosság nélkül való ítélettel áltassuk magunkat. A mi ítéletünk egymásról kölcsönösen csak érzés ítélet. De meg kell nekünk ezen a vasárnapon hajolnunk az Úr ítélete alatt is. Ez a vasárnap az ítélet vasárnapja, mert Judica annyit jelent: ítélj meg engem, Uram. S ezen a napon a pásztornak és nyájnak ajkára az anyaszentegyház ezt az imádságot adja: Ítélj meg engem, ó, Uram!
Az a szentírási vers, melyet felolvastam, ítéletet jelent mindkettőnek, pásztornak és nyájnak egyaránt.
Ítéletet jelent elsősorban nekem, a pásztornak. „Ki vádol engem közületek bűnnel?”
Kedves testvéreim, az a pásztor, aki feltette első alkalommal ezt a kérdést, a pásztorok Pásztora volt. S ezt a kérdést csak egyedül neki, a pásztorok Pásztorának volt joga feltenni.
Mindenkinek, akinek a pásztorok Pásztora után ajkát ugyanez a kérdés hagyja el, nincs joga ezt a kérdést azzal a gondolattal föltenni, hogy a válasz az lesz rá: senki, bizonnyal senki. Úgy veszem ezt a kérdést erre a vasárnapra, mint amire magának az Istennek kell nekem megfelelni ezen a napon ennek a nemes gyülekezetnek színe előtt. Ezt a kérdést az Isten intézte hozzám.
És én erre a kérdésre néked, gyülekezet, felelek.
Kicsoda vádol engem közületek bűnnel? Erre a kérdésre nékem azt kell felelnem: én magam vádolom magamat közöttetek bűnnel. Amikor most végignézek rajtatok, nemcsak titeket látlak, hanem szemeim előtt végigzajlik a közöttetek eltöltött 11 és fél esztendő minden munkája. Látok szemem előtt elvonulni személyeket és munkákat, s ezek egyaránt vádolnak engem. Előjönnek most mind bűneim is egymás után, vádat emelnek ellenem. Vádolnak mindenekelőtt az én mulasztási bűneim. Még egyszer végignézek rajtad, gyülekezet, megsimogatom tekintetemmel a régtől ismerős arcokat. Megáll tekintetem azok arcán, akiket vasárnapról vasárnapra mindig itt látni, de nyugtalan szívemmel meglátom azokat is, s ó, milyen sokan vannak köztetek, akiket nem ismerek. Ó, de milyen sokan és még hányan vannak azok, akik nincsenek itt, mert nem jöhettek el, vagy mert a templom falán kívül élik le az ő életüket, s ezekkel én 11 és fél évi idő alatt soha nem találkoztam. Az én mulasztásomnak bűnei! Mulasztottam azokkal szemben, akikkel soha nem találkozhattam, kezet nem foghattam, kiknek szemébe soha nem nézhettem, hogy meglássam, nékik ott bent mi fáj. Pedig meg van írva, hogy a jó pásztor ismeri az ő nyáját, nevén szólítja minden egyes báránykáját, aki pedig nem ismeri az aklához tartozó juhokat, nem pásztor az, de béres. Az előttem ismeretlen bárányaim odaállnak ezen a napon lelki szemeim elé, és vádolnak engem bűnnel.
Odaáll ezen a napon sok hajlék ebből a gyülekezetből lelki szemeim elé, és én hálát adok a jó Istennek, hogy sok hajlékban ezek között Isten kegyelméből többször volt alkalmam megfordulhatni. Sok hajlék küszöbét átléphettem, hogy lakóival kezet szoríthassak. De most ezen a napon úgy érzem, hogy nékem nem azokra a hajlékokra kell néznem, ahol voltam, hanem arra kell gondolnom, hogy hányan és hányan vannak, akik családi házának küszöbét 11 és fél esztendő alatt egyetlenegyszer sem léptem át. Ó, mennyire vádolnak engem ezek a hajlékok s ezeknek lakói, akikkel 11 és fél esztendő alatt nem volt időm találkozni. Ezek a hajlékok most mind-mind megállnak itt előttem, és vádolnak engem tiközületek bűnnel. És elém állnak ezen a napon meggyötört arcú, békétlen emberi szívek, akik úgy vágyódtak egy megnyugtató szó után, egy pásztori kéz simogatása után, de nem volt bátorságuk megtenni azt a lépést, mely hozzám vezetett volna, én pedig nem láttam meg őket. Nem láttam meg tekintetük mélyén a testvéri szív melege után való vágyódást, és hagytam őket vergődni és nyugtalankodni, holott az Úr engem azért rendelt ide, hogy békét hintsek emberi szívekbe.
Békételen, nyugtalan szívű hívek, most mind-mind odaállnak elém, és vádolnak engem tiközületek bűnnel. És elém áll sok feldúlt tűzhelyű családi hajlék, hol veszekedés és békétlenség ütött tanyát hitvestárs ellen, testvérek egymás ellen, szülők a gyermekek ellen, gyermekek a szülők ellen harcolják a nemzedékek komoly, megrendítő harcát. Elém állnak ebben az órában az egymással harcoló, béke után vágyódó családi tűzhelyek lakói, és vádolnak engem, mert nékem mint lelkipásztornak Máté 10. részében az Úr azt parancsolja: „Menjetek, köszöntsétek a házat: békesség néktek!” És én mégsem jártam sok házban, nem vittem sok családi tűzhelyre békességet, és ezek most ezen a napon teljes súlyukkal ránehezednek lelkiismeretemre, és vádolnak tiközületek engem bűnnel.
Én tudom, hogy engem az Úr itt a győri gyülekezetben, mint embert és mint lelkipásztort sok mindenre fel tudott használni, én tudom, hogy az Úr kegyelméből sokat építhettem, én tudom, hogy bizonyságtevésem nyomán lelkek indultak el Krisztus felé, és tudom, hogy lelket felrázó prédikációm nyomán nem egy lélek kereste az üdvösséget. Ó, de ez a kevés munka milyen parányivá zsugorodik össze, ha arra a sok feladatra nézek, melyet nékem el kellett volna végeznem, és én nem végeztem el. Ó, engem, a pásztort de sokan vádolhatnának bűnnel! De én önmagamat vádolom a legjobban bűnnel.
De megáll ezen a vasárnapon az Isten is előttem, és vádol engem ő is bűnnel, és én nem tudok mást mondani, mint lehajtott fejjel alázatosan könyörögni: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek. Én bűnöm, igen nagy az én bűnöm. Isten, bocsásd meg nékem az én nagy bűnömet.
De ezen a vasárnapon nem csak a pásztornak kell odaállni az Úr ítélőszéke elé. Ezen a vasárnapon, Judica vasárnapján a nyájnak is oda kell állni az Úr ítélőszéke elé, és azt kell mondani: Ítélj meg engem, ó, Uram! Szemébe kell nézni ennek a gyülekezetnek a vers második felével, mely vádolóan azt kérdezi ma minden győri hívőtől: „Miért nem hisztek nékem?” A nyáj ellen a vád így hangzik: kaptál, sokat kaptál! Én tudom, nagyon jól tudom azt, hogy a győri gyülekezetnek van hite, és tudom, jól tudom azt is, hogy ez a hit élő. Én tudom azt, hogy ennek a gyülekezetnek munkamezején sokszor volt bő aratása az Úrnak. Tudom, hogy ennek a gyülekezetnekősi népe évszázadokon keresztül harcolt, tűrt, könyörgött, hogy megállhasson.
Örömmel, büszke, nagy örömmel látom lelki szemeim előtt azt a hitvalló sereget, mely a szenvedések tüzében törhetetlen hittel vallotta: „Erős vár a mi Istenünk!”. Igen a győri gyülekezet hitét szemmelláthatóan és kézzelfoghatóan be tudja bizonyítani. Milyen csodálatos teremtő erő égett századokon keresztül ebben a gyülekezetben, és annak ellenére nékem mégis azt kell mondanom néked, nemes győri gyülekezet, mint nyájnak is meg kell alázkodnod az Úr ítélete alatt, ki vádolva megkérdi tőletek: miért nem hisztek nékem?
Testvéreim, bennünk, mint egyházi közösségben, működik az Isten Lelke, az bizonyos, de nékünk ezen a vasárnapon, Judica vasárnapján azt is meg kell látnunk, hogy hányszor volt eredménytelen munkája az Isten Szentlelkének. Jó nékünk Judica vasárnapján arra gondolni, hogy kevés bennünk a hit! Nézd csak meg, kedves testvérem, hányszor volt bennetek bizonytalanság a jövőt illetőleg. És mi hogyan próbáltunk hitet önteni, bizalmat csöpögtetni a ti félő szívetekbe, és a ti szívetek mégis félt és nyugtalankodott. Miért? Mert nem hittetek eléggé. Kedves testvéreim! Hányszor töltötte el bánat a ti szíveteket, és a bánat felhőjén keresztül nem tudtátok meglátni az Isten kegyelmének napját. Nem gondoljátok, hogy Judica vasárnapján, az ítélet vasárnapján odaáll elétek, és vádol benneteket bűnnel az a pogány szomorúság, mely sokszor eltöltötte a ti szíveteket. Vagy milyen sokszor voltatok süketek, és nem akartátok bevenni a mi vigasztaló beszédeinket. Ennek is az az oka, hogy kevés volt a hitetek. Ezen a vasárnapon ezek is vádolnak benneteket: miért nem hittetek? Vagy gondoljatok arra, hogy milyen sokszor mondottuk, kértünk benneteket arra, hogy szeressétek egymást, és mégis milyen sokszor ti nem szerettétek egymást. Mennyi békételenség, mennyi harag, széthúzás és gyűlölködés volt még ebben a gyülekezetben is! Hát miért nem hittetek nékünk, miért nem szerettétek egymást? Nem érzitek, hogy ezen a vasárnapon mennyi szeretetlenség vádol hitetlenséggel benneteket? Ó, hányszor mondottuk néktek, hogy ne tartsatok és ne tápláljatok haragot szívetekben, hányszor figyelmeztettünk, hogy nem lesz annak jó vége, ha nem tudtok megbocsátani egymásnak, mert nem tudhatjátok, hogy meddig járhattok még azon az úton, amelyen megbocsátani még lehet. Minden meg nem bocsátó emberi szívet ítélet vasárnapján bűnnel vádol az Isten Szentlelke. Bizony bűnös a pásztor, bűnös a nyáj!
Testvéreim, hajtsátok le fejeteket ítélet vasárnapján az Úr előtt, és könyörögjetek bűnbocsánatért, hogy bűnös pásztor és bűnös nyáj egyaránt elnyerhesse az Isten kegyelmét.
Testvéreim! A pásztor formálja a gyülekezetet, a nyáj formálja a pásztort, és mindkettőt egyformán formálja, mindkettőnek Teremtője és Ura az Isten! Akkor, amikor ennek a hétnek utolsó napjaiban életem legfárasztóbb és legnehezebb győri útját jártam végig, megpróbáltam elbúcsúzni azoktól, akiktől még egyetlenegy meleg kézszorítással el akartam búcsúzni, sok egyszerű hívem ajkán megcsendült az a régi szép magyar szokás: tisztelendő úr, bocsásson meg nékem, ha valamit vétettem ellene. Kedves testvéreim! Én úgy érzem Judica vasárnapján, hogy nekem is eleget kell tennem annak a szép magyar szokásnak, és arra kell nékem kérni téged, gyülekezet: bocsáss meg nékem! Bocsáss meg nékem, hogy az Isten is megbocsáthasson, és megbékélten indulhassak el a magam útjára. Régi szép szokás volt az eklézsiának megkövetése, én is megkövetem az eklézsiát. Én úgy érzem ezen a napon, kedves győri gyülekezetem, hogy nekem nincs mit megbocsátanom, nekem csak megköszönni valóm van, nagyon sok, egyedül csak megköszönni valóm van. Én bocsánatot kérek tőled, gyülekezet akkor, mikor elválok tőled, bocsáss meg nékem!
Pásztor és a nyáj megállott Judica vasárnapján az Úr színe előtt. Pásztor és a nyáj megáll majd egyszer a nagy Judica napján, az utolsó ítélet napján az Úr színe előtt, és ott pásztornak és nyájnak egyaránt az Úr kegyelmére lesz szüksége. Kegyelemre, mellyel az Úr elfödözi a bűnös pásztor és bűnös nyáj minden bűnét. Pásztort és a nyájat egyaránt az utolsó ítélet napján befödözi annak a Bárány Jézusnak vére, aki mindenkiért egyformán, pásztorért és nyájért meghalt a kereszten.
Ámen Ima: Könyörülő Isten, szerető mennyei Atyánk! Életutunkat te hintetted tele a válás fájdalmával, s mikor nekem is válnom kell, megállok előtted, és bűneimről teszek bizonyságot.
Köszönöm néked, hogy tudhatom azt, hogy te nem ítéled el azt, aki önmagát elítéli. Fogadd azért az én szívemnek minden háláját, amely egy bűneit megbocsátott embernek hálája.
Uram, ezen a napon tudom, hogy sok megköszönnivalóm van néked. Köszönöm mindenekelőtt a győri gyülekezetet, amelynek több mint egy évtizeden keresztül pásztora lehettem. Köszönöm néked ezt a győri templomot, amely most a távozás pillanatában minden zegzugával még százszor drágább nekem. Köszönöm a győri templom fehér falait, melyek között én is nyugalmat lelhettem, köszönöm a győri templom gyülekezetét: köszönöm azokat, akik minden héten itt voltak, és azokat is, akik e templomhoz tartoznak, de a templomon kívül élik életüket. Köszönöm e gyülekezet minden szeretetét, mely most a búcsúzás napján felém sugárzik. Köszönöm ennek az egyháznak minden szeretetintézményét és minden idetartozó kis szórványát. Áldd meg, Uram, a győri templom szószékét, hol hosszú időn keresztül én hirdethettem az igét, áldd meg azokat a vezetőket, akik engem fognak követni. Add, hogy mindig téged prédikáljanak, a te gyülekezetednek.
Könyörgök áldó kegyelmedért e gyülekezet minden családja számára, kicsire-nagyra egyaránt. Áldd meg ezt az egész várost. Add, hogy annak vezetői mindig a te tetszésed szerint irányítsák annak ügyeit. De eléd visszük forró imádságunk szárnyain szegény meggyötört drága hazánk sorsát. Add, hogy ebben a megtépett hazában szeretet és békesség uralkodjon minden egyes magyar szívében.
Őrváltás van, engem leváltanak, és én, a leváltott őr, hozzád könyörgök, szálljon a te nevedre dicsőség, aki őrváltás előtt, alatt és után egyformán Úr vagy, s egyedül tied a dicsőség örökkön-örökké.
Ámen

A hazugság atyja Eredeti elhangzás dátuma: 1945. március 18. Böjt 5. vasárnapja
Helyszín: Nyíregyháza, Kisteleki szőlő Közzétéve a „Válogatás 1915-1968” sorozatban: Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap
Alapige: János 8:44.
Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberöl ő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.
Aki szokta olvasni a Bibliát, az tudja jól, hogy kiről szól ez a most felolvasott szentírási vers, aki azonban kevésbé járatos az igében, az felveti a kérdést, hogy ki lehet az a valaki, akiről az Úr Jézus azt mondja, hogy egészen át van itatva a hazugsággal; tőle származik minden hazugság és nem is tud mást tenni, mint örökké hazudni, mert ez az ő lényege. Mint ahogy a méz nem lehet más, csak édes; az ecet nem lehet más, mint savanyú, úgy ennek a valakinek is, akiről az ige szól, a lényege, a sajátsága a hazugság. Minden porcikája, cselekedete hazugság. Ez a valaki az Ördög. Jézus az Ördögről mondja a mai vasárnapon, hogy át van itatva egészen a hazugságtól.
Azt lehetne mondani, hogy a most felolvasott ige legegyszerűbben ebben a mondatban foglalható össze: Ne higgy az Ördögnek, mert ő mindig hazudik.
Nézzük meg egy pár egészen egyszerű esetben azt, hogy mit jelent ez a számunkra. Ha az Ördög mindig hazudik, akkor hazudik minden ígéretében. Figyeljétek meg testvéreim, hogy az Ördög mindig ígér valamit, mikor az emberhez jön. Mikor az első emberpárhoz megy, akkor is azt mondja Évának, csak egyetek az almából, mert akkor olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és rossznak tudói. A mi Urunk Jézusnak is mindig ígért: néked adom az egész világot, ha leborulva imádsz engem. A tékozló fiúnak azt ígérte, hogy az otthon fegyelme alól felszabadulva szabad élete lesz; az otthoni robot helyett állandó élvezetet ígér neki a Sátán. A Sátán ígéretei azért olyan veszedelmesek, mert a Sátán mindig többet ígér, mint az Isten. Isten is ígér nekünk, de a Sátán többet ígér, mint az Isten. Úgy tesz, mint az árverésen, ahol fel akarják verni valaminek az árát, mindig rálicitál Isten ígéretére. Mindig többet ígér, mert ő az embert magának akarja megszerezni. Még olyat is ígér, amit nem tud valóra váltani.
Ezért veszedelmes a Sátán, mert nem minden ember tudja, hogy ő mindig hazudik.
Van olyan ígérete, amely teljesíthetetlen ígéret. Azt mondotta Évának, hogy olyanok lesztek, mint az Isten. Dehogy lettek olyanok, még olyanok sem maradhattak, mint amilyennek Isten teremtette őket, elveszítették az Isten képét és hasonlatosságát és aláhullottak a föld porába, mert hittek a Sátánnak. De nem azok az ígéretei veszedelmesek a Sátánnak, amelyek egészen teljesíthetetlenek, hanem azok, amelyekben van egy kis igazság is; ahol az ember nem jön rá rögtön arra, hogy az ígéret, amelyet a Sátán tett, hazug. Ezek azok az ígéretek, amelyeknélő mindig csak az elejét mondja el a dolgoknak. Figyeljétek meg, hogy az Ördög mindig csak az elejét mondja el annak, ami bekövetkezik, ha hiszünk neki. Évának azt mondja, hogy ha esztek az almából, tudni fogjátok, hogy mi a jó és mi a rossz, de hogy ők rettegni fognak az Istentől, valahányszor jön feléjük és nem fogjákőt szeretettel várni; hogy nékik szembe kell majd nézni az ítélettel és ott kell majd hagyniok az Édenkertet minden boldogságával; hogy verítékkel kell majd keresni kenyerüket, amely addig mindig ölükbe hullott, arról a Sátán nem beszélt nekik.
Az elkövetkezend ő dolgoknak a végét nem mondta el, csak az elejét. És ugyanez az eset a tékozló fiúnál is. Igaz az, hogy a fiú kapott szabadságot és élvezeteket, hogy dorbézolhatott kedvére, nem szólt bele senki, de arról a Sátán már nem beszélt neki, hogy nincs az a sok, ami egyszer el ne fogyna, hogy egyszer neki is elkövetkezik az az idő, amikor a barátai segítségére lesz szorulva, de azok cserben fogják hagyni őt, mert szegény lesz, és azt már nem mondotta el az Ördög, hogy a disznóvályú mellett úgy fogja érezni, hogy a disznóknak is jobb soruk van, mint neki, mert a moslékból ehetnek eleget. Ezt már nem mondotta el a Sátán, mert ő mindig csak az út elejét mondja el. Gondoljunk a Hegyi beszéd kétféle útról szóló példázatára. Jézus azt mondja, hogy a szélesen sokan járnak, a keskeny úton kevesen, mert a széles út kényelmes, a keskeny szakadékokon vezet keresztül, de Ő azt is megmondja, hogy a széles út vége veszedelem, a keskeny út vége pedig örökélet. Ezért nem lehet nékünk a Sátánnak hinni, mert az ő ígéretei olyanok, mint a halász horgán a csalétek. A csalétek körül is ott rajzanak a halak, nem látják, hogy a csalétekben ott van elrejtve a halálos horog, amely megöli őket és elpusztítja, ők csak a csalétket, az ígéretet látják, amit szívesen bevesznek, és azért elpusztulnak. Azért hát mindenki, akit körülvesz a Sátán ígéreteivel, mondja az ördögnek határozottan: távozz tőlem Sátán, te a hazugság atyja vagy, minden ígéreted hazugság és ámítás, én nem hiszek a te ígéreteidnek!
A Sátán nemcsak az ígéreteiben, de a vigasztalásaiban is a hazugság atyja marad. A Sátán nemcsak ígérni, hanem vigasztalni is tud. Mégpedig nagy előszeretettel vigasztalja az embereket akkor, mikor a legnagyobb megpróbáltatás veszi őket körül. Hogy csak a legdurvább esetet említsem: hány olyan ember van, aki – ha valami nagy nyomorúság rászakadt – elmegy és leissza magát, hogy felejtsen, hogy megvigasztalódjék. Hát ki vigasztalja meg őt a kocsmában? A Sátán vigasztalja, aki elkábítja az agyát a pálinkával s még gyilkossá is teszi őt, mert úgy gondolja, hogy majd meg fogsz vigasztalódni. Lám, milyen nyilvánvaló, hogy hazudik, amikor azt mondja, hogy a korcsmában is lehet vigasztalódni. De szokott a Sátán úgy is vigasztalni, hogy azt mondja: ne törődj a bánatoddal, foglald le magad, hogy ne tudj gondolkozni és majd elfelejted a nyomorúságodat. Itt már nem olyan nyilvánvaló, hogy hazudik, mert mit akar ezzel? Azt, hogy a nyomorúság és szenvedés ne lehessen áldás. Minden szenvedés és nyomorúság olyan az ember életében, mint a természet számára az éjszaka. Forró kánikulai napokban éjjel száll le a harmat, hogy felüdítse a növényzetet, hogy az el ne pusztuljon a nagy szárazságban. Korán kel ő ember láthatja a mezőn az éjszaka harmatcseppjeit, amely a sötétségben rakódott le, az éjszakában szállott alá, hogy táplálja és megmentse a növényzetet. Minden nyomorúság és szenvedés egy ilyen éjszaka az ember életében, amelynek megvannak a maga harmatcseppjei. Lehet, hogy a könnyeid ezek a harmatcseppek, de ez az, amellyel Isten fel akar üdíteni, a lelkedet megtérésre akarja indítani.
A Sátán azért akarja, hogy ne gondolj a szenvedésre, hogy Isten áldott harmata reád ne szállhasson, meg ne termékenyíthesse a szívedet és áldásodra ne lehessen néked a keserűség.
Ez is a Sátán hazugsága. Ez nem azt jelenti, hogy hagyd el minden munkádat, mikor bánatos vagy, és búsulj. Isten kötelességeket is ró reánk és megvan a munkának is a vigasztalása, de a Sátán rálicitál Isten ígéretére, többet ígér a munkában is, mint amit meg tud adni. Hazudik akkor is, amikor hamis próféták mondják, hogy béke, béke és nincs béke. A Sátán mindig lidércfényeket lobogtat.
Tudjuk, hogy a lidércfény a mocsárgáz meggyulladásából származik. Lent, a föld mélyén a rothadó növényzet gázt termel, amely feltör és néha megjelenik fénysugárként a mocsár felett.
Aki a mocsárvidéken nem ismerős és arra felé járva szeretne hajlékot találni, könnyen kerülhet a mocsárba, mikor a fellobbanó lidércfény után indulva azt gondolja, hogy kivilágított hajlékot lát maga előtt. Könnyű a mocsárba belekerülni, de kimenekedni nem lehet. Ilyen a Sátán vigasztalása is: itt lesz béke és nyugalom, biztatja az embert, de a valóságot eltakarja előle. Isten azonban mikor vigasztal, nem hazugságokkal vigasztalja az embert. Gondoljunk az Úr Jézus szavaira, mikor arról beszél, hogy elmegy az Atyához, hogy helyet készítsen nékünk. Azt mondja, ha nem így volna, azt is megmondotta volna. Istennek minden vigasztalása igaz, de nem olyan csalóka és kedvünkre való, mint a Sátáné. Hazudik, mikor a nyomorúságot el akarja takarni és azt akarja bebeszélni, hogy békesség van, nyugalom és nincs semmi baj.
De különösen hazudik akkor, amikor meg akarja vigasztalni azt a bánatot az emberben, amely a legnagyobb, a bűn bánatát. Hogy szokta a Sátán vigasztalni a bűnös embert? Mindig azzal, hogy lekicsinyli a bűneit.
Valaki fölött úrrá lesz a bánat afölött, hogy ő rabja a vagyonnak, hogy nem volna szabad így odakötve lenni a kincseihez és annak megszerzéséhez, mert lelkére nehezedik ez az ige: gyűjtsetek kincset magatoknak a mennyben, melyet a tolvajok el nem lophatnak. És akkor ezt mondja a Sátán: hiszen te nem vagy fösvény, mammonimádó, csak takarékos, és megnyugtatja az embert, hogy hiszen én csak megbecsülöm a garast. S így már elkergettem magamtól a Szentlelket, amely nyugtalanított. Vagy valaki fölött úrrá lesz a lelki nyugtalanság amiatt, hogy tisztátalan a beszéde, melyen röhögnek az emberek, de sírnak rajta az Isten angyalai. És akkor azt mondja a Sátán: te nem vagy szennyes beszédű ember, te csak szereted mulattatni a társaságot. És megnyugszik abban, hogy ő kellemes társalgó és mulattató ember. Így kicsinyíti le az Ördög az ember bűnét mikor meg akarja vigasztalni. Mikor ez nem használ, hogy így átkereszteli a bűneit, akkor azt mondja, hogy: ne ess kétségbe, más sokkal nagyobb bűnös. Gondoljunk a farizeusra és a publikánusra. A farizeus sok bűnnel volt bizonyára megterhelve. De akkor azt mondja a Sátán: van itt hátul egy ember, egy vámszed ő; látod mennyivel különb vagy te annál! És akkor a farizeus el kezd dicsekedni az Istennek: én tizedet adok mindenből, nem úgy, mint ez a vámszedő itt. Pedig lehet, hogy volt ott talán kétszáz olyan ember is, aki mellé ha odaállt volna a farizeus, azt kellett volna mondania, hogy ilyen nem vagyok, mint ezek, hanem sokkal-sokkal gonoszabb. De a Sátán az ilyen embereket mind eltakarta a farizeus elől és keresett egy olyat, akire azt mondja: látod, ez milyen utolsó, te sokkal derekabb ember vagy! Lám, a hazugság atyja így hazudik és így akarja megvigasztalni a bűnei miatt bánkódó embert. Ha belebeszél a Sátán bűnbánatodba és meg akar vigasztalni, jusson eszedbe a következ ő ige: "Ítélj meg engem, óh, Isten!" Ítéld meg a Sátánt, mondd meg neki, eredj el tőlem, mert hazudsz, nincs igazság benned, és nékem hazug vigasztalás nem kell!
De hazudik a Sátán nemcsak ígéreteiben és vigasztalásában, hanem ítéletében is. A Sátán nemcsak vigasztalni tud, hanem sokkal jobban ért ahhoz, hogy kétségbe ejtse az embert. Az a módszere, hogy amíg az ember nem hallgat rá és el nem követi a bűnt, addig kicsinyíti a dolgokat. Azt mondja, hogy nem is bűn az, amire csábítalak; de mihelyt elkövette az ember a bűnt, akkor nagyítószemüvegen át mutogatja neki a bűnét és azt mondja, hogy te elveszett ember vagy, számodra már nincs többé bocsánat. Gondoljatok Júdás történetére.
Júdást rávette az Ördög arra, hogy elárulja 30 ezüstpénzért az Urat, és mikor Júdás ezt megtette, akkor az Ördög azt magyarázta neki, hogy nem olyan nagy dolog az árulás, hiszen Jézusnak van hatalma arra, hogy megszabadítsa magát. Nem fog neki történni semmi baja, néked meg 30 ezüst üti a markodat. Mikor azután látta az árulása következményeit, akkor a Sátán eléje tartotta a nagyítószemüveget és azt súgta neki: mit csináltál, Júdás?! Elárultad az ártatlan vért, nincs számodra többé bocsánat. Ezért próbált Júdás szabadulni a 30 ezüstpénztől és azért akasztotta fel magát, mert az Ördög kétségbe ejtette, hogy nincs már számára bocsánat. Pedig nem tudom, hogy ha Júdás bűnbánatában nem engedte volna közel magához a Sátánt, hanem odaborult volna Jézus lábai elé és azt mondotta volna: bocsáss meg nekem Uram, – nem tudom, hogy az Úr Jézus, aki Simon Péter megtagadását megbocsátotta, – nem mondotta volna Júdásnak is, hogy eredj el és többé ne vétkezzél. De az Ördög eltakarta a kegyelmet előle, mert azt akarta, hogy próbálja a bűnt bűnnel megoldani: öngyilkosságba kergette.
De el kell még valamit mondani az Ördög hazugságairól. Hazudik, nemcsak mikor ígér, mikor vigasztal és ítél, hanem akkor is, amikor ijesztget. Mert az Ördög igen tudja ijesztgetni az embert. Mivel ijesztgeti? A képzeletünkön keresztül. Gondoljatok arra, hogy van valakinek egy kisgyermeke és mikor a szülők legjobban el vannak foglalva, akkor a kicsi egyszerre eltűnik.
Keresik a kétségbeesett szülők mindenütt, de sem otthon, sem a szomszédban nem találják. És akkor kezd dolgozni a képzeletünk: hátha elgázolta egy szekér az úton, hátha beesett a nyitott kútba. Tudjátok, hogy ki ijesztgeti ilyenkor az embert? Az Ördög, aki el akarja venni a békességünket. Isten ugyanakkor azt mondja: Ne félj, bízzál, az Ő angyalainak parancsol, hogy meg ne üssed lábad a kőbe. Elmondja, hogy hányszor volt veszedelemben a gyermek és mégis megszabadította őt. De az Ördög mindig hangosabban kiabál, mint ahogy az Isten beszél, és az ember azt szívesebben hallgatja. Így teszi tönkre a békességünket. Mikor most arra gondolunk, hogy mennyi szétszakított család van, s a távollév őkről nem tudunk semmit, gondoljátok el testvéreim, hányótokhoz megy oda az Ördög és suttogja a fületekbe: tudod, mi történik most azokkal a katonákkal, akiket kivittek Németországba, ott most felkoncoljákőket mind az oroszok. Ezt az Ördög mondja. Nézz a szemébe és mondd neki, hogy hazudik. Mikor a rádió bemondta, hogy Nyíregyháza már hétszer cserélt gazdát a harcok alatt és itt felakasztották a papokat a Kossuth téren, ezt is a Sátán mondta, hogy ijesztgesse a Tiszán túllév őket. Milyen gonosz lélek lakik abban az emberben, aki ijesztgeti a másikat, mennyivel inkább a Sátánban, aki az Isten gondviselésébe vetett hitünket akarja elvenni. Így érti meg az ember, miért mondja Jézus az Ördögről azt, hogy emberölő volt kezdettől fogva.
A Sátánnak gyilkos szándéka van az emberrel, de azt nem úgy hajtja végre, hogy elpusztítja az embert egyszerre, hanem apránként pusztítja el. Mert elveszi az életkedvét, Istenbe vetett bizodalmát és így akarja megfélemlíteni, kétségbe ejteni, hogy belekergesse a halálba, mint Júdást. Nem látjátok, hogy mi ma olyan időket élünk, hogy el lehet mondani nyugodtan, mint Péter: "Vigyázzatok, mert az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit nyeljen el.”
Azért hát, ha bennünket megkörnyékez a Sátán az ígérgetéseivel, vigasztalásával, vagy ijesztgetéseivel, legyen bátorságunk erre az igére emlékezni és azt mondani, hogy te a hazugság atyja vagy, én Istennek hiszek és nem néked! Ordíthatsz úgy, hogy nem hallom tőle az Isten szavát, akkor is azt mondom, hogy Istennek van igaza. Mert az én Istenem nem megöl ő, hanem megment ő Isten. Áldassék az Ő szent neve azért, hogy az Ő szent Fiában leleplezte a Sátánt!
Testvérem, ha egy embert hazugságon kaptál, úgy másodszor már mindig csak feltételesen hiszel neki, mert ki tudja, hogy igaz-e, amit mond. Hát nem kaptad te még soha ezen a Sátánt, hogy hazudik? Hát ne higgy neki és higgy annak, aki az Út, az Igazság és az Élet és akinek szájában álnokság nem találtatik! Ámen.

Krisztus a világ világossága János 8,12
Vízkereszt ünnepe 1953. január 6.
A sátoros ünnep megünneplésének volt egy különösen megragadó mozzanata. A jeruzsálemi templomban az asszonyok pitvarában arany fáklyatartók voltak elhelyezve. Mindegyik hatalmas, 50 láb magas, négy karral ellátva. A karokba nem közönséges fáklyákat helyeztek, hanem lámpákat, amelyeknek még a kanóca is szent volt, régi elnyűtt papi köntösökből készítették. Az ünnep első estéjén négy, papi családból származó gyermek létrán felmászott az arany lámpásokhoz, megtöltötte azokat olajjal, meggyújtotta a lámpákat. A kivilágítás olyan csodálatos volt, hogy a templom és környéke szinte nappali fényárban úszott. A belső pitvarból az asszonyok pitvarába vezető 15 lépcsőn papok, leviták és a templomi zenekar helyezkedett el, s a grádicsok énekeit énekelte. Így nevezték a 120. zsoltártól a 134. zsoltárig terjedő zsoltárokat. A férfiak, a nép előkelői ezalatt vallásos jellegű fáklyatáncot jártak az arany lámpások előtt. Fel van jegyezve, hogy a legkiválóbb táncos Gamaliel fia, Rabban Simeon volt, aki úgy táncolt, hogy közben nyolc fáklyát dobált a levegőben s kapott el anélkül, hogy egyszer is egyet elejtett volna. Ez az ünnepélyes kivilágítás önmagában is megragadóan szép volt, a hozzá fűződő emlékek azonban még szebbé tették. Mindez arra a fénylő tűzoszlopra emlékeztette Izrael népét, mellyel Isten a pusztában vezette őket.
Amikor Jézus az ünnep utolsó napján (Ján 7,37) felmegy a templomba, már semmi sincs az ünnepi kivilágításból. Az arany lámpások csillognak ugyan, de már fényt nem adnak. Kialudtak. Vannak, akik az ige első szavát: „Ismét” úgy magyarázzák, hogy Jézus az esti istentiszteletre ment el. Ha így áll a helyzet, akkor még inkább kirívóbb az ellentét a kivilágított, elsőnapi templom s az utolsó napi homályos templom között. Jézus szeme végigsiklik a kialudt arany lámpákon és megáll a kincstartó helyen (János 8,20), s elmondja a mai igét: „Én vagyok a világ világossága... övé lesz az életnek világossága”. Az Ő dicsőségét jelenti meg ezzel a világban. Szép és dicső volt az arany lámpa, de sokkal dicsőbb Krisztus világossága. Ez soha el nem alszik, s nemcsak egy templomot áraszt el fénnyel, hanem az egész világot.
Amikor Jézus kijelenti a maga dicsőségét, sohasem azért jelenti ki, hogy az Ő dicsősége legyen nagyobb, hanem mindig azért, hogy az övéi üdvössége legyen dicsőbb. Amikor így kezd magáról szólni: „Én vagyok...”, sohasem azt célozza, hogy az embereknek tájékoztatást adjon arról, hogy kicsoda Ő önmagában, hanem mindig az a gyakorlati cél vezeti, hogy övéi hadd lássák meg, kicsoda Ő az ő számukra. 1. Krisztus a világ világossága, tehát mindenekelőtt azt jelenti, hogy Krisztus az én világosságom. Krisztussal világosságban járok. a) Krisztus számomra értelmi világosság. A világosságban tájékozódni tud az ember. Látja az utat, melyen járnia kell, s kitérhet a veszedelmek elől, melyek azon az úton leselkednek reá. Világosságban érti az ember a helyzetet, sötétben vak módjára tapogatódzik csupán, mintha mindig idegen világban mozogna.
Az élet nagyon titokzatos. Sok minden előtt értetlenül áll meg benne az ember. Nem érti, hogy ami van, miért van úgy, ahogy van, s miért nincs másképp, mikor az ő véleménye szerint másképp jobb lenne. Nem pusztán elméleti kíváncsiság kérdése ez. A titkok érthetetlen világában gyötrő bizony- talanság lesz úrrá az emberen. Krisztusnál ezek a titkok feloldódnak az Istenbe vetett bizalom levegőjében. Krisztus követőjében az a bizonyosság él, hogy aki fiát nem sajnálta tőlünk, az a világkormányzó Isten semmit sem sajnál tőlünk, amire szükségünk van (Róm 8,32). Ebben a bizalmi levegőben a titkok megszűnnek gyötörni. Egy részük megvilágosodik, mint a lélek üdvösségén munkálkodó eszköz, más részük megvilágosodását pedig nyugodtan ki tudja várni, hiszen megmondotta az Úr: „Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted” (Ján 13,7). Néha úgy jár, mint a 73. zsoltár írója.
Mikor valamit nagyon nehéz megértenie, közelebb megy Istenhez, bemegy az Ő szent helyére, s ott megérti a megérthetetlent (Zs. 73,16-17). b) Krisztussal világosságban járok. Ez azt is jelenti, hogy nem bujkálok Isten elől.
Világosságban nem lehet elrejtőzni. Csak sötétben bújhat el az ember. Ez igaz, de hát Isten előtt nincs sötétség! A mindentudó, mindentlátó és mindenütt jelenlevő Isten elől nem lehet elrejtőzni. Előtte nincs sötétség. A legelső kísérlet, az Ádámé is balul ütött ki, s azóta sem tud senki Isten elől elbújni. Gyerekes gondolat tehát azt hinni, hogy van olyan rejtekhely ezen a világon, ahol úgy lehet élni, mintha Isten nem látna. Gyerekes gondolat, de mi felnőttek mégis sokszor játszunk úgy bújócskát Istennel, mint a kis gyermek az édesapjával. A kis gyerek szépen beáll a sarokba, arca elé teszi kis kacsóját s még hozzá a szemét is behunyja, s úgy kiáltja édesapjának: Szabad! Mindenki láthatja, hol van, ő azonban azt hiszi, hogy mivel ő nem látja édesapját, édesapja sem láthatja őt.
Mi is úgy próbálunk elrejtőzni Isten elől, hogy kikapcsoljukőt a gondolatvilágunkból. Elkergetjük magunktól a Szentlélek Istenre irányító gondolatait, s azt hisszük, hogy ha Isten jelenléte nem tudatos bennünk, nincs is jelen Isten. Aki Krisztust követi, az felhagy ezzel a gyerekes, de nagyon veszélyes játékkal, s megpróbálja, mint ahogy Jézus is tette, hogy mindenben mennyei Atyjára figyeljen, az Ő jelenlétének tudatában éljen. c) Krisztussal világosságban járok. Ez azt jelenti, hogy vállalom Isten leleplező munkáját.
A fény mindig leleplez. Felfedi a titkokat. Ezért haragszik a bűnös a fényre ahelyett, hogy a bűnére haragudnék.
Így van Krisztussal is. A mai ige előtt van megírva a házasságtörésen rajta kapott nő története. Hogyan leplezi le Krisztus ott a nő vádlóit. Csak egy egyszerű mondat fénycsóvája esik rájuk: „Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ” (János 8,7), de ez elég, hogy az előbb még nagy fennhangon erkölcsöket védő vádlók lehorgasztott fővel mind elsomfordáljanak.
Krisztussal járni azt a kellemetlenséget jelenti, hogy egy bűnöm sem marad rejtekben, hanem lelepleztetik, de ez a kellemetlenség épp a világosság kegyelme. d) Krisztussal világosságban járok. Ez azt jelenti, hogy nem titkolódzóm emberek előtt sem.
Világos, átlátszó ember vagyok. Nincsenek rejtett szándékaim és hátsó utaim. Őszinte és megbízható ember a Krisztus követője. Igene igen, neme nem.
Számítani lehet reá. 2. Krisztus a világ világossága. Ez azt jelenti, hogy a fényt tovább kell vinnem Ez az ige tehát vízkereszt ünnepén, mikor a három napkeleti bölcs személyében a pogány világ hódol Jézusnak s tiszteli őt, mint aki nemcsak Izrael, hanem az egész világ Megváltója, a misszió iránti kötelességeinkre figyelmeztet bennünket. a) Leleplezi missziói tétlenségünket. Krisztus követője nemcsak világosságban élő, tehát megvilágított ember, hanem egyben fényforrás is. Övé az élet világossága. Ez az, ami nem látszik rajtunk. Nem vállaljuk a fény misszióját. Magunknak akarjuk megtartani. Napkúrázó keresztyének vagyunk.
Élvezzük a fényt, de a saját életünk vékája alá rejtjük. Pedig már Jézus figyelmeztetett a véka alá tett gyertya szomorú sorsára (Máté 5,15). A fény addig él, amíg világíthat, amíg tehát misszióját végzi. Amely pillanatban megszűnik világítani, elkezd haldokolni. Bizonyos, hogy keresztyénségünk ezért olyan élettelen és erőtlen, mert nem végez missziót. A misszió története világosan mutatja, hogy a hazai hitélet elevensége és az egyház missziói lendülete egyenes arányban van egymással. Élő egyháznak mindig van missziója, s misszionáló egyháznak mindig van élete. b) Leleplezi sötétítő életünket. A fény ellensége az árnyék. Sötét felhő még a nap fényét is el tudja takarni. Krisztus világosságában meg kell látnunk, hogy a misszió legnagyobb akadálya nem a munkáshiány vagy a pénzhiány volt, még kevésbé a ránk bízott evangélium, vagy maga Krisztus, hanem a Krisztus követőinek Krisztust, mint a világ világosságát elsötétítő gonosz élete. A napkeleti bölcsek is messze keletről jönnek hódolni Krisztusnak, saját népe azonban, mint Heródes példája is mutatja, meg akarja gyilkolni Őt. A misszionáriusok hirdetik a szolgáló Krisztust, a keresztyének pedig képviselik az elnyomó uralmat. A misszionáriusok a szeretetről prédikálnak, a keresztyének pedig gyűlölik egymást. Ott künn hirdetik a békességet, itthon meg véres háborúk dúlnak. Lehet-e csodálni, ha a megnyílt szemű pogány világ becsukja kapuit a keresztyénség miatt Krisztus előtt!
Krisztus a világ világossága, járjak tehát vele én is az élet világosságában!
Krisztus a világ világossága, imádságommal és támogatásommal álljak tehát a fény missziójának szolgálatába!
A kettőt nem lehet elválasztani. Ha Krisztus az én világosságom, akkor mindent el fogok követni azért, hogy Ő legyen az egész világ világossága is. Ha Krisztus a világ világossága, a fény missziójának visszahatása engem is misszionál. Ámen.

Test és Lélek János 6,60-66.
Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap 1953. szeptember 6.
Kemény beszéd ez. Ez a véleménye a hallgatóságnak Jézus Kapernaumban, a zsinagógában mondott és János evangéliuma 6. fejezetében megörökített beszédéről. Máskor is volt Jézusnak kemény beszéde, ez azonban valami egészen rendkívüli. Nem lobog benne az indulat, mint mikor a templomtisztításkor kiereszti hangját, hogy csak úgy visszhangzik tőle a templom pitvara (János 2,16-17). Nincs benne bűnleleplezés, feddés, szidalmazás, mint a farizeusok fölött mondott híres és hatalmas „jaj”-beszédeiben (Máté 23). Nincs benne az a szívdermesztő fenyegetés, amely olyan meghökkentővé teszi a meg nem tért városok felett mondott beszédét (Máté 11,20-24). Higgadt, szenvedélymentes tanítás az egész, mégis komoly beszéd, mert szembehelyezkedik az egész emberi közfelfogással, az ember ösztönös boldogságvágyával, érteni akarásával.
Ebből a kemény beszédből s annak sok kemény üzenetéből most csak egyet emelünk ki. Azt, ami benne a test és Lélek viszonyáról szól, s amit Urunk így foglal össze: „A Lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit” (63. v.) A beszéd háttere egy nagy csoda. A Genezáret tavának úgynevezett túlsó partján megvendégel, sőt jóllakat Jézus egy nagy sokaságot. 5000 férfit öt árpakenyérkéből és két halacskából. Imponáló csoda már a méreteinél fogva is.
Csoda-e, ha Jézus annyira meghódítja vele ezt a hatalmas férfitábort, hogy egyenesen királlyá akarják tenni őt?! Épp üres Dávid királyi trónja. Lehetne-e keresve is találni alkalmasabb embert a trónra, mint ezt a Jézust, aki az élet legnagyobb kérdését, a kenyérkérdést ilyen egyszerűen és csodálatosan meg tudja oldani? Végre lenne egy olyan király, aki nemcsak adót tud kivetni, katonát sorozni, kormányozni és díszelegni, hanem kenyeret is tud teremteni.
Jézus a tömeg királyválasztó lelkesedése elől elmenekül. Előbb elrejtőzik a hegyen s ott visszavonul a magányba.
Éjnek idején azután átmegy a tengeren (6,15-21), s másnap a kapernaumi zsinagógába megy (6,59). Bízik abban, hogy a távolság, az idő s a zsinagóga templomi szentsége lelohasztják a felgyűlt képzeletű királyválasztók lelkesedését. A sokaság azonban utána megy, megkeresi őt, s másnap meg is találja a zsinagógában (6,22-25). A zsinagógában nem hozzák elő királykikiáltó szándékukat. Hallgatnak róla. Jézus azonban nem hallgat, hanem elkezd beszélni nekik.
Azoknak az embereknek, akik telve voltak a földi élet boldogságának vágyával - hiszen ezért akartákőt is királynak megválasztani - beszél az örök élet üdvösségéről, melyet a Lélek ajándékoz, mert a Lélek az, ami megelevenít. Az igén és a szentségen keresztül adja a Lélek ezt az ajándékot. Az ige a Jézus beszéde, melyről azt mondja, hogy az Lélek és élet, a szentség pedig az úrvacsora, amelyet itt ugyan még nem nevez meg, de amelyről úgy beszél, mint az ember Fia testének evéséről és vérének ivásáról, mely nélkül senkiben sem lehet élet (53.v.).
De hát mi van ebben kemény beszéd? Legfeljebb az, hogy a hallgatóságnak nehezen érthető, talán egyenesen érthetetlen, vagy legalábbis félreérthető. Nekünk ugyanis visszafelé nézve könnyebben érthető az egész, a kapernaumi zsinagóga népe azonban félreérti, amit Jézus mond. Annyira benne van a földi, testi gondolkodásban, hogy Jézus szavaira azon töri a fejét: „Mi módon adhatja ez nekünk a testét, hogy azt együk?” (52.v.). Mindez azonban inkább botránkoztatóan bolond beszéd volna előttük, s nem kemény beszéd. A keménység az, hogy Jézus éppen ezzel a földi beállítottsággal, ezzel a testi életszemlélettel helyezkedik szembe, még pedig nagyon kemény megfogalmazásban. Ezt mondja: Ne feledkezzetek el a test mellett a Lélekről sem, mert Lélek és test együtt az ember! Azt sem magyarázza, hogy a Lélek több, mint a test, hanem egyenesen ezt mondja: A Lélek minden, a test semmi!
Aki ezt az igét kiragadja az egész Biblia összefüggéséből, s önmagában kezdi hangsúlyozni, az a test értéktelenségét állapíthatja meg belőle, s a test megvetéséről szóló tanítást olvashatja ki a szavakból. Ha azonban csak János evang. 6. fejezetének összefüggésében nézzük, már akkor is világos, hogy ez félreértés. Jézus nem vallja a test és a testi élet megvetését. A kenyércsodában nem más veti fel előtte az éhes test jogainak kielégítését, nem a tanítványok valamelyikének kezd el korogni a gyomra, s ez juttatja eszébe, hogy az 5000 férfi is éhes lehet már..., nem a hallgatóságból kezdenek el szállingózni egyesek, hogy keressenek maguknak valahol valami ennivalót, s ezzel hívják fel a figyelmet a kenyérkérdésre, hanem Őmaga veti fel a kenyérkérdést: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek? (5.v.) A csoda további folyamán is bizonyságot tesz arról, hogy a kenyeret Isten áldásának, a test táplálását istentiszteletnek tekinti. Azzal kezdi a sokaság étkeztetését, hogy imádkozik, megáldja az eledelt, hálát ad érte Istennek (11.v.). A csoda vége is azt mutatja, hogy mennyire megbecsüli a táplálék minden parányát is, hiszen összeszedeti a fűből a maradékokat. Amiket a jóllakott ember már eldobott, Jézus, aki épp ezzel a csodával mutatta meg, hogy a kenyérnek mindig bőviben van, megbecsüli, felszedeti, s elteteti (12.v.). A csodához fűződő tanítás végén, a mai igében, beszél az Ő mennybemeneteléről is. Ez is a test megbecsülésére emlékeztet. Jézus nem valami átkozott porhüvelyként dobta le magáról feltámadásakor a testet, s nem test nélküli lélekként támadott fel, s ment a mennyekbe.
Nem maradt a sírban utána a test, mint ahogy a földön marad a bábroncs, mikor kikel s szárnyra kél belőle a ragyogó pillangó. Érzékelhető testben támadott fel, s így ment fel a mennybe is.
Ezek az utalások az egész fejezet összefüggésére világosan mutatják, hogy Jézusnak ez az állásfoglalása: „A Lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit”, nem magyarázható a test és a testi élet megvetésére. De hát akkor miért fogalmaz ilyen élesen? Azért, mert olyanokhoz beszél, akikben a test szava elnyomta a lélek beszédét, akiknél minden kérdésben a test érdeke volt a döntő tényező. Ezen a vonalon mozgott egész gondolkozásuk. Ez szabta meg a politikájukat. Jézus azért kellett nekik királynak, mert Benne látták az ország boldogulásának, a kenyérkérdés megoldásának legjobb biztosítékát. Ha azonban akadt volna valaki, aki a földi jólétet még jobban tudta volna nyújtani, gondolkodás nélkül elejtették volna Jézust, s a másik mellé álltak volna. Elvhűség van bennük. Gyomorhűség és testhűség. Ez azután minden más kérdésben hűtelenekké, megbízhatatlanokká teszi őket. Ez szabja meg vallási állásfoglalásukat is. Ez a döntő a Krisztus mellett való állásfoglalásukban. Eszményük a hasznos vallás, a boldogító Isten. Ahol jól megy dolguk, ott van az Istenük. Ahol jobban kifizetődik, ott van az egyházuk. Olyanok, mint az egyszeri faluvégi cigány, kitől a népszámláláskor megkérdezték, hogy milyen vallású, s ezt felelte rá: Mi az uraság hitin vagyunk. Ahol a test így uralomra jut, ott beáll az az állapot, hogy a test a Lélek ellen hadakozik (Gal 5,17), s minden gondolata, ahogyan a mai oltári ige mondja, ellenségeskedés lesz Istennel szemben (Róma 8,7). Az ilyen esetben azután Jézus irgalmatlanul síkra száll a test ellen a Lélek érdekében. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Máté 16,26). Ha a test nem akar meghátrálni, le kell amputálni, mert ilyenkor már nemcsak hogy semmit sem használ, hanem egyenesen veszedelmes. Ezért mondja: „Ha a te kezed, vagy a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azokat és vesd el magadtól; jobb néked az életre sántán, vagy csonkán bemenned, hogynem két kézzel vagy két lábbal vettetned az örök tűzre. És ha a te szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; jobb néked félszemmel bemenned az életre, hogynem két szemmel vettetned a gyehenna tüzére.” (Máté 18,8-9). A Lélek főségét minden áron biztosítani kell! A Lélek az úr, a test szolga és eszköz.
Ezért mondja Pál is, hogy testét megsanyargatja és szolgává teszi (I. Kor 9,27).
Nálad ki az úr? A test, vagy a Lélek, tulajdonképpen így kellene mondani: a test, vagy a Szentlélek? Mikor a Lélek a templomba indít, mint az öreg Simeont, engedsz-e mindig neki, vagy a test kényelme legyőzi a Lélek indítását? (Luk. 2,27). Mikor a Lélek eszedbe juttatja, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, elindulsz-e a békesség útján, vagy a tested büszkesége nem engedi meg, hogy bocsánatot kérjél? (Máté 5,23-24). Mikor a Lélek arra indít, hogy bizonyságot tegyél, megnyitod-e a szádat, vagy megnémít a tested érdekeinek kockázata? (Csel 2,14-18).
Folytathatod a példákat saját magad. Van bőven.
Mikor egyszer Hallesby professzor beszélt a test és Lélek kérdéséről, elmondotta, hogy gyermekkorában egyszer dinamittal dolgozott a határban az édesapja. Kevésnek bizonyult a magukkal vitt robbantószer, s haza kellett volna valakinek menni dinamitért. A kis fiú vállalkozott rá. Apja megengedte, hogy lóháton menjen. Nagy volt az öröme.
Felcsatolta hátára a hátizsákot, s vágtázni kezdett. Édesapja így kiáltott rá: Hazafelé vágtázhatsz, de visszafelé el ne felejtsd, hogy dinamit van a hátadon. Jó dolog a dinamit, csak vigyázni kell rá. Aki nem vigyáz, annak rámehet az élete. Jó és fontos dolog a test, csak vigyázni kell rá, mert robban. Testben járó ember, ne felejtsd el, hogy robbanó anyaggal jársz! Elhordozod ezt a kemény beszédet, vagy te is elhagyod Jézust? Ámen.

Az élet kenyere János 6,30-40.
Böjt 4. vasárnapja 1953. március 15.
Ez a beszélgetés a kapernaumi zsinagógában zajlott le. Előző napon volt a tó túlsó partján a nagy kenyércsoda. Jézus 5000 férfit vendégelt meg. A fellelkesült tömeg egy akarattal királlyá akarta őt választani. Jézus a botor lelkesedés elől elrejtőzik. Tanítványait átküldi az est beálltával a tavon Kapernaumba, ő maga előbb elvonul egymaga a hegyre, majd ő is utánuk megy.
A kapernaumi zsinagógába menekül a királyválasztó lelkesedés elől. Reggel azonban elkezdi keresni őt a tömeg, átjönnek Kapernaumba is, megtalálják a zsinagógában, s ott hosszabb beszélgetés alakul ki Jézus és az őt keresők között.
Ennek a beszélgetésnek egy részlete a mai ige.
Az előző nap a nagy kenyércsodában megvendégelt embereknek Jézus arról beszél, hogy tud ő a tegnapinál nagyobb kenyércsodát is tenni. Tud adni mennyei eledelt és italt, amelyet ha valaki megkap, az soha többé meg nem éhezik és meg nem szomjúhozik. Ez a mennyei eledel és ital nemcsak a földi élet fenntartását biztosítja, hanem az örök életet is. Mikor pedig az emberek kérik tőle ezt a kenyeret, önmagára mutat s így szól: „Én vagyok az életnek ama kenyere”. Nehéz és kemény tanítás az, amit Jézus ebben a beszélgetésben ad. Próbáljuk egy kicsit szétboncolni, mit is jelent az, hogy Jézus az élet kenyere. 1. Hogy Jézus az élet kenyere, az mindenekelőtt azt jelenti, hogy Jézus a mindennapi élethez tartozik.
A kenyér a mindennapi élet tartozéka. Ott van mindennap az asztalunkon.
Az édes sütemény csak az ünnepi élet tartozéka. Nélküle meg lehet élni, de kenyér nélkül elpusztul az ember. Jézust mégis sokan az ünnepi élet tartozékává teszik.
Van, akinek csak vasárnapi Krisztusa van. Az istentisztelet éppúgy hozzátartozik nála a vasárnaphoz, mint az, hogy ezen a napon egy kicsit tovább lustálkodik reggel, tiszta ruhába öltözik, s bőségesebben étkezik. Ha végigülte az istentiszteletet, nyugodt lelkiismerettel csinálja tovább vasárnapi programját, hétfőn reggel pedig az ünneplő ruhával együtt Krisztust is beakasztja a szekrénybe, az énekeskönyv bekerül a fiókba. A hétköznapok? Az egy külön világ, amelyhez semmi köze sincs a vasárnapnak. Krisztus, Biblia és énekeskönyv nélkül éli azokat. Pedig ez még a jobbik eset. Van, akinek csak sátoros ünnepi Krisztusa van, vagy esetleg csak ó-év esti.
Krisztus nem engedi magát a templomba bezárni. Nem tűri, hogy a templom az emberek által épített börtöne legyen. Mert akármilyen szép is egy templom, börtön az Krisztus számára, ha nem lehet az élet kenyere, a hétköznapok Ura. Ő minden akar lenni mindenekben. Ha ez nem lehet, akkor semmi sem lesz.
Megosztott szívben nem vesz lakozást. 2. Hogy Jézus az élet kenyere, az azt is jelenti, hogy Jézus a földi léthez is tartozik.
A kenyér életerő. Benne van az arcunk pírjában, a szemünk friss tekintetében, az izmainkban, kiegyensúlyozott kedélyvilágunkban. Energiává válik az emberben. Jézus is életerő. Éppen abban különbözik legszembeötlőbb módon másoktól, hogy míg mások csak életszabályokat tudtak adni, de erőt képtelenek voltak nyújtani az adott életszabályok betartására, Ő nemcsak életminta, hanem életerő is. Energiává válik bennünk, de nem úgy, hogy felfokozza a saját erőnket, hanem úgy, hogy Szent Lelkével Őmaga munkálkodik bennünk és velünk együtt (Csel 1,8, Márk 16,20). Benne van az arcunk vonásaiban - óh, milyen tiszta az igazi keresztyén arca -, benne van az izmainkban - óh, milyen szorgos munkás tud lenni a Krisztus tanítványa. Ahogyan szól, vagy hallgat, ahogyan dolgozik, vagy pihen, ahogyan érez és cselekszik, ahogyan munkálja a békét s ahogyan harcol a kísértésekben, azon mind észre lehet venni, mint az első tanítványokon a bírói kihallgatás alkalmával, hogy Jézussal volt (Csel 4,13).
Nem lehet Jézust büntetlenül a túlvilágra deportálni. Aki idelenn nem él Jézusból, az odafenn sem fog majd Jézussal élni. 3. Hogy Jézus az élet kenyere, az azt is jelenti, hogy az igével úgy kell élnünk, mint a mindennapi kenyérrel.
Jézus, a testet öltött Ige, az írott és hirdetett igében szólítja meg az embert.
Már a kísértés történetében megmondotta, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Istennek szájából származik (Máté 4,4). Isten igéjével tehát úgy kell élni, mint a mindennapi kenyérrel, s így lesz számunkra Jézus az életnek kenyere. A Jelenések könyve 10. fejezetében is az a parancs az apostolhoz, hogy az angyal kezében levő könyvecskét nemcsak el kell venni az angyal kezéből, hanem meg is kell enni (8-10). Mit jelent az, hogy a Bibliával úgy kell táplálkoznunk, mint a mindennapi kenyérrel? Legalább pár vonást rajzoljunk meg belőle! a) Személyesen kell olvasnom a Bibliát. Ahogyan nem ehetik helyettem más, úgy a Bibliát sem olvashatja helyettem a papom. b) Mindennap kell olvasnom a Bibliát. Ahogyan nem koplaltathatom a testemet, úgy nem szabad koplaltatnom a lelkemet sem napokon, heteken, esetleg hónapokon át. c) Gyakorlati céllal kell olvasnom a Bibliát. Ahogyan a kenyeret nem azért eszem, hogy közben azon töprengjek, miképp lehetne újabb módszerrel gazdaságosabban és ízletesebben készítem a kenyeret, úgy a bibliaolvasásnak sem az az elsőrendű célja, hogy elméleti ismereteket szerezzek, fölötte elproblémázgassak, hanem az, hogy Isten igéje legyen az e föld porában járó lábaimnak szövetnéke s az e földön vezető ösvényeimnek világa. d) A magam számára kell olvasnom a Bibliát. Ahogyan a kenyeret sem a más, hanem a magam számára eszem, úgy a Bibliát sem azzal a gondolattal kell olvasnom, hogy mit mond a szomszédomnak, a munkatársamnak, vagy a hitvestársamnak, esetleg a gyermekeimnek, hanem azzal: Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem? e) Nem szabad csak úgy kutyafuttában olvasni a Bibliát. Ahogyan a kenyeret nem szabad darabokban lenyelni, hanem jól meg kell rágni, úgy a bibliaolvasást sem szabad pár futó perc alatt elintézni, mint valami lerázandó kötelességet, hanem el kell hozzá csendesedni s alaposan meg kell rágni. f) Imádkozva kell olvasnom a Bibliát. Ahogyan a táplálkozásunkat, legyen az bár egy egyszerű karéj kenyér, körülöleli az imádság, úgy a bibliaolvasás is csak úgy lesz áldássá számomra, ha Isten kezéből veszem, Isten Szentlelkével olvasom s Istennek köszönöm meg. g) A Bibliából kapott isteni üzenet erejével kell járnom egész napon.
Ahogyan a kenyér életenergiává válik bennem, úgy kell engednem dolgozni bennem egész napon át a kapott lelki kenyeret is. Így lesz számomra az ige s benne Jézus Krisztus az élet kenyere. Olvasod-e, s így olvasod-e a Bibliát? 4. Hogy Jézus az élet kenyere, az azt is jelenti, hogy az úrvacsorával is rendszeresen kell élnem.
Ha nem is ebben az igeszakaszban, de ennek a beszélgetésnek a végén Jézus világosan utal az úrvacsorára, mikor arról beszél, hogy az ő teste és vére az élet kenyere és itala (51-56.v.). Idevág az a páli kijelentés is, melyet az úrvacsorával való visszaéléssel kapcsolatban ír: „Ezért van tiköztetek sok erőtelen és beteg, és alusznak sokan” (I.Kor 11,30). Mintha csak azt mondaná, hogy aki az úrvacsorával nem táplálkozik, az úgy elerőtlenedik a keresztyén életben, hogy belebetegszik a koplalásba, s csak aludni tud folyton, mint az erejevesztett ember. 5. Nem gondolod, hogy azért olyan ijesztően sovány, erőtelen a keresztyénségünk, mert agyonkoplaltatjuk ?
Nem kapja meg Jézust, mint az élet kenyerét. Ahhoz azonban, hogy Jézus számunkra az élet kenyere legyen, nem elég emberi elhatározás. Hit kell hozzá.
Jézus csak a hívők számára az élet kenyere. Mi tőlünk pedig nem telik a hit.
Azoknak, akikkel Jézus ezt a beszélgetést folytatta, nem volt elég a kenyércsoda s a vele kapcsolatos sok gyógyítás (Ján 6,1). Látták és mégsem hittek. Aki csak akkor hajlandó hinni, ha Jézus megmutatja hatalmát és dicsőségét az sohsem fog hinni, mert mindig keveselni fogja a csodát. Megtapasztalásakor talán lelkesedik, de utána történeti hasonló példákkal, mint itt a manna csodájával, szállítja le a csoda jelentőségét s új csodát követel. A hit Isten ajándéka. Ezért kérni kell, imádkozni kell érte. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, szívesen adja meg tehát a hitet annak, aki azt kéri, várja és vállalja. 6. Nem lehet Magyarországon magyaroknak ezen a napon ezt az igehirdetést befejeznünk anélkül, hogy ne gondolnánk március 15.-re.
A márciusi hősök azért bontottak zászlót, hogy szabadabb, jobb, emberibb élete legyen minden magyarnak. Ehhez pedig kenyér kell, földi és mennyei kenyér egyformán. Népünknek tehát Jézusra van szüksége. Nála megtalálja a mindennapi kenyeret földi élete számára is, még pedig igazságosan elosztva, hogy a kevés is bőven elég legyen, mint a kenyércsoda mutatja. Nála megtalálja a lélek az örök élet kenyerét is. Nincs kétségünk, hogy Isten ezt akarja. Csak mi akarjuk-e? Csak te akarod-e? Csak én akarom-e? Ámen.