Túróczy Zoltán

Árvák gyámola Időpont: Pünkösd I. napja, 1956. május 20.
Alapige: János 14,23-31.
Felele Jézus és monda néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk. A ki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédeimet: és az a beszéd, a melyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, a ki küldött engem. Ezeket beszéltem néktek, a míg veletek valék. Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek. Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! Hallottátok, hogy én azt mondtam néktek: Elmegyek, és eljövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örvendeznétek, hogy azt mondtam: Elmegyek az Atyához; mert az én Atyám nagyobb nálamnál. És most mondtam meg néktek, mielőtt meglenne: hogy a mikor majd meglesz, higyjetek. Nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme: és én bennem nincsen semmije; De, hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát és úgy cselekszem, a mint az én Atyám parancsolta nékem: keljetek fel, menjünk el innen.
Az oltári ige pünkösd történetét mondja el. Arra felel, mit csinál a Szentlélek. A szószéki ige egy pünkösdi ígéret. Arról beszél, hogy mit fog csinálni a Szentlélek. A kettő szorosan összefügg. A pünkösdi történet azért történt meg, mert a pünkösdi ígéret elhangzott. A Szentlélekről szóló ígéret vált valóra a Szentlélek kitöltésekor s azóta is állandóan valósul. Az igében található pünkösdi ígéret tehát nemcsak pünkösdkor vált valóra, nemcsak azt mondja meg, hogy mit csinál majd a Szentlélek pünkösdkor, hanem arról is beszél, hogy a pünkösd utáni időben is mit csinál a Szentlélek. A Szentlélek gazdag tartalmú és sokszínű munkájából egyet emel ki: A Szentlélek az árvák gyámola. Érthető, hogy ezt emeli ki Jézus, hiszen az ige az Ő búcsúbeszédeiből való. A tanítványokra ránehezedik az árvaság sejtelme, de Jézus szíve is összeszorul, mikor végignéz tanítványain. Valami olyan érzés tölti el a szívét, amit a haldokló édesapa érez, mikor megtörő tekintetével még egyszer végigtekint halálos ágya köré gyűlt szeretett gyermekein, akik holnapra már árván maradnak. Ezért mondja: „Nem hagylak titeket árvákul” /18. v./ és ezért ígéri nekik az árvák gyámolát, a Szentlelket. Az árvák szomorú és sajnálatra méltó sora azóta sem szakadt meg. Ma is sok az árva.
Nemcsak az az árva ugyanis, akinek nem él már az apja, vagy az anyja, vagy mindkét szülője.
Árva minden magára maradt ember, aki szeretet nélkül didereg e világban, aki egyedül kénytelen megharcolni életharcát. Lehet, hogy népes családban él, lehet, hogy barátok nyüzsögnek körötte, mégis árva, mert körülötte mindenki csak magával törődik, őt pedig sorsára hagyják. Ezért fontos a mi számunkra is megismerni a Szentlelket, mint az árvák gyámolát s felfigyelni arra, hogy mivel gyámolítja a Szentlélek a szenvedő, magára maradt, elárvult tanítványokat. Az igét három részre lehet osztani. Az első a 23-26. vers, a második a 27. vers, a harmadik a 28-31. vers. Az első az igéről, a második a békességről, a harmadik a győzelem öröméről beszél. Ezzel a hárommal gyámolítja a Szentlélek az elárvult embert. 1. A Szentlélek az igével gyámolítja az árva embert.
A Szentlélek kijelentéssé teszi számunkra az igét. Megtanít úgy nézni reá, mint Jézus mondja: „az a beszéd, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem.” /24b. v./ Isten igéjévé csak a Szentlélek által lesz számunkra a biblia. Szentlélek nélkül csak emberi szó, ha több, talán Istenről bizonyságot tevő emberi szó..., ha még ennél is több, legfeljebb Istennek valamikor régen, a történelem folyamán elhangzott beszéde, melyet írásba rögzítettek emberek, de mindenképpen csak történeti emlék. A Szentlélek azonban Isten szájává teszi a bibliát, mely által ma és itt és hozzám szól az Atya. Megtöri árva életem sivár némaságát. Reagál mindenre, ami bennem és velem történik. Mindenhez hozzászól és mindig atyaként szól hozzá. A legkényesebb dolgokat is az atya szeretetével teszi szóvá. Csodálatos tapasztalata van erről minden hívő bibliaolvasó embernek. A Szentlélek hatalommá teszi számunkra az igét. Azt mondja erről Jézus: „A Szentlélek mindenre megtanít majd titeket és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek.” /26 .v./ A magvetőről szóló példázat szerint a Gonosz Léleknek az a célja, hogy kikapja szívünkből és elménkből az igét s elfelejtesse velünk azt, a Szentléleknek pedig az a célja, hogy állandóan eszünkbe juttassa azt. A Szentlélek olyanná teszi számunkra az igét, mint a tövis. A tövist nem lehet elfelejteni. Mindig érzékelteti jelenlétét. Vagy olyanná teszi számunkra, mint a szemünkbe repült bogár. Ezen nem tudjuk egyszerűen túltenni magunkat. Viszket, fáj tőle, könnybe borul tőle a szemünk s nem hagy békén, míg el nem távolítjuk. Szentlélek nélkül az ige múló hanghullám csupán. Néha egy órával a reggeli bibliaolvasásunk után nem tudjuk már megmondani, hogy mit is olvastunk a csendes óránkban. Sikerült az ördögnek kikapni a szívünkből s elfelejtetni. Szentlélekkel azonban hatalommá lesz életünkben az ige. Nem tudunk szabadulni tőle. Mindig eszünkbe jut, mint valami áldott rögeszme. Jelenlévővé és életformáló tényezővé válik számunkra. Csodálatos tapasztalata van a Szentléleknek erről az eszünkbe juttató munkájáról minden hívő bibliaolvasónak.
Így válik a Szentlélek által vezérlővé számunkra az ige. Azt mondja erről Jézus: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet, és az én Atyám szereti azt és ahhoz megyünk és annál lakozunk.” /23. v./ A Szentlélek olyanná teszi számunkra az igét, mint olyan valakinek a szava, akiről tudjuk, hogy nagyon szeret s akit mi is nagyon szeretünk. Az ilyen szónak nem tudunk nem engedelmeskedni. Dicsérete nem tesz hiúvá, dorgálása nem ejt kétségbe, hanem mindkettő nevel. Tanácsát vakon is merjük követni, még ha nem is értjük útmutatásait. A Szentlelket nyert árva ember számára így lesz az ige a láb szövétneke, az ösvény világossága, az élet biztonsága. Csodálatos tapasztalatai vannak erről minden hívő, bibliaolvasó embernek. Ne panaszkodjék árvaságról az, aki nem fogadta el a Szentlelket, mint az árvák gyámolát s az igét, amit a Szentlélek ajánl neki s ezt az igét úgy, amint a Szentlélek kínálja neki! 2. A Szentlélek Krisztus békességével is gyámolítja az árvát. Erről beszél Jézus, mikor így szól árván maradó tanítványaihoz: „Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek; nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” /27 .v./ Ez az árváknak ígért békesség tehát nem e világ békessége. A görögök is istenként tisztelték a békét, de Eiréné, a béke istene mellett rendszerint ott volt a kis Pluto, a gazdagság istene. A világ tehát nem tudja elképzelni a békességet nyereség, gazdagság és jólét nélkül. A rómaiak is istenként tisztelték a békét, de Pax, a béke istenének homlokán ott volt a babér, a dicsőség jelképe. A világ békessége tehát a gazdagság, jólét, siker és dicsőség ideje. Ha mindez hiányzik, hiányzik a békessége is. Jézus békessége egészen más. Mindenekelőtt nem külső, hanem belső valami. Lelki békesség. Felszabadulás a nyugtalanság és a félelem sötét hatalma alól. Igazi félelemmentes élet. Az árva ember magára hagyatottságában mindig nyugtalanság és félelem közepette él és ez ellen semmit sem használ az értelmi meggyőzés afelől, hogy ott fél, ahol tulajdonképpen nincs is ok a félelemre. Még a tapasztalati bizonyíték sem használ. A rémlátó fantázia nagyobb hatalom, mint a belátó értelem. Csak a hit győzhet felette. Félelemmentes élet hit nélkül lehetetlen. Csak aki hisz abban, hogy Isten úgy szerette e világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte megváltóul, az békélt meg Istennel, miután Isten is megbékélt vele a kereszten s ettől kezdve elvehetetlen a békessége a sorsával is. A kereszt elvitathatatlanul meggyőzte őt arról, hogy szereti Isten s ez elég neki a békességhez. Ezt a békességet adó hitet magunkból ki nem termelhetjük, az csak a Szentlélek ajándéka. Ez az Istennel való, belső, lelki békesség kihat a világra is. Akivel megbékélt Isten, az meg akar békélni az emberekkel is. Aki tudja, hogy Isten és ember között nem lehetséges békés együttélés bűnbocsánat nélkül, az azt is tudja, hogy ember és ember között sincs békés egymás mellett élés kölcsönös bűnbocsánati készség nélkül. Az árva embernek ezt a békességet hagyja örökségbe Jézus és adja birtokába a Szentlélek. Akinek ez a békessége megvan, annak nincs többé árvasága. 3. A Szentlélek a győzelem örömével is gyámolítja az árva embert.
Így szól az Úr: „Hallottátok, hogy én azt mondtam néktek: Elmegyek és eljövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örvendeznétek, hogy azt mondtam: Elmegyek az Atyához, mert az én Atyám nagyobb nálamnál. És most mondom meg néktek, mielőtt meglenne: hogy amikor majd meglesz, higgyetek.” /28-29. v./ Jézus messzebb lát a jelennél. Tanítványai csak a búcsút látják, Ő az Atyával és a mennyei seregekkel való viszontlátás örömére gondol. Tanítványai attól remegnek, hogy Jézus meggyötörve, megalázva elmegy tőlük, Jézus szeme előtt pedig már az Ő dicsőséges visszajövetele ragyog. A tanítványok nagypéntek sejtelmes gyásza alatt borongnak, Jézus húsvét és az utolsó ítélet győzelmes dicsősége felé fordítja arcát. A tanítványok a vereségtől rettegnek, Jézus győzelemre készül. Ezt a széles látókört, messzelátó távlatot a Szentlélek adja az embernek. Világossá teszi az árva és elkeseredett ember előtt, hogy Jézus legyőzhetetlen. Ebben a távlatban a vereségnek látszó hullámvölgyek eltörpülnek s diadalmas vonulatban uralkodnak a győzelem hegyormai.
Tombolhat ellene a Sátán, mozgósíthatja minden erejét, mint e világ fejedelme. Nincs benne semmije. /30. v./ Nem árthat neki. Az ördög ugyanis csak annak árthat, akiben, akinek belsejében szövetségesre talál. Kívülről nincs hatalma fölöttünk. Rontó munkáját csak ott végezheti el, ahol az emberi szíven belül árulóra akad, aki kinyitja neki az emberi szív várkapuját. Jézusnak azért nem árthat, mert benne nincs e világ fejedelmének semmije. Ezért fejeződik be az ige harci felszólítással: menjünk ki az éjszakába, a harcra, a keresztre! /31. v./ A Szentlélek a szétszórt nyájból, az elárvult seregből diadalmas sereget teremt. Ezt mutatja pünkösd.
Ma is van pünkösdje minden árva léleknek, aki feltárul a Szentlélek előtt. Ámen.

Búcsú a Szeretetháztól Időpont: 1939. március 25-én, este.
Helyszín: Győr, Szeretetház
Alapige: Jn 14,27
Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!
Ezek az igék a mi Urunk Jézus Krisztusnak búcsúbeszédéből valók, mégpedig a búcsúbeszédnek abból a részéből, amely az én hitem és meggyőződésem szerint a legbelsőbb húrokat pengeti meg Jézus szívében. Jézus itt végrendelkezik. Aki már látott valakit végrendelkezni, nem úgy, hogy elgondolta magában azt, hogy egyszer majd neki is meg kell halni, s ezért jó lesz, ha elintézi azokat a függőben levő kérdéseket, amelyeket életében még elrendezni szeretne, hanem ha valaki látott már végrendelkezőt, aki tudja, hogy az én óráim már meg vannak számolva, hogy talán mire lenyugszik a nap, kialszik az én szemem fénye is, vagy mire felragyog a hajnal, akkorra már nem fogok felébredni, az tudja, hogy az emberi életnek legmegrendítőbb pillanatai azok, mikor egy búcsúzkodó ember nem akar magának megtartani semmit. Hiszen nem vihet ebből a földi életből semmit magával a koporsóba.
Mindent szét akar osztani, és mindent itt akar hagyni. Végig simogatja szemével szobájának minden bútordarabját, tekintete képzelete szárnyán végigjár portáján, végigjár a földjén, végigjár mindenen, s végül végigjár azokon, akik körülötte vannak, és úgy osztogatja szét mindenét az övéinek. Mikor az Úr Jézus számára elérkezett ez a mélyen megrendítő emberi pillanat, akkor az Úr Jézus úgy érezte, hogy neki nincsen mi felett végrendelkezni. A ház, melyben eljátszotta gyermekjátékait, amelynek tetőszerkezetét valamikor talán még ő építette, ki tudja, kié már? Neki nincsen földje, amit valakinek elosztogathatna, kincse sincsen neki, hiszen a vámra valót is csodálatosan kellett a hal szájából a maga számára előteremteni. A ruha sem az övé már, hiszen ő tudja jól azt, hogy holnap szét fogják osztani, és egyetlen értékes ruhadarabjára, kincsére poroszlók fognak kockát vetni keresztje tövében. Amikor szétnéz azok között, akik földi életében mindig a legközelebb állottak hozzá, és azon gondolkozik, hogy mit hagyjak én ezeknek, azt mondja: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek.”
Miért adja? Nemcsak azért, mert mása nincsen neki. Hanem azért, mert úgy látja és úgy tudja, hogy ez a legdrágább, amit adhat az övéinek, és ez az egyetlen, amire leginkább szüksége van az övéinek. Hiszen az övéi nyugtalankodnak és félnek. Ennek a nyugtalankodó és félő seregnek adja ő az ő békességét.
Testvéreim! Amikor én ezen a héten, ennek a hétnek utolsó napjaiban végig jártam ezt a gyülekezetet, és imitt-amott családi hajlékokban, apró kis templomokban, iskolákban a szívemnek egy-egy darabját letördeltem, hogy ott hagyjam nekik, utoljára hagytalak téged, Szeretetház. Utoljára hagytalak azért, mert amitől a legnehezebben vesz búcsút az ember, azt hagyja legutoljára. Először azokat veszi sorra, akiknél azt gondolja, hogy hamarabb meg tudja keményíteni a szívét, és utoljára azt hagyja, akitől a legnehezebb búcsút venni. A szívemen teljesen úrrá lesz e pillanatban az, ami a végrendelkező ember lelkének megrendülése. Nem akarok magammal vinni semmit, mindent itt akarok hagyni, hiszen amit az Isten adott nekem, csak azt hagyom itt. Nekem magamnak semmim nincsen, amit nem tőle kaptam volna, és csak neki adom vissza, hogyha mind itt hagyom nektek. Az én békességemet hagyom!
Ó, bárcsak tudnám úgy hagyni, mint Jézus tudta hagyni. Tudom, hogy az én szívemnek békessége semmi ahhoz a békességhez képest, mely az Úr Jézus szívében mindenkor lakozott.
Én csak mélységes bűnbánattal és megdöbbenéssel tudok megállni az előtt a békesség előtt, amely az én Uram szívét-lelkét eltöltötte azokban a rettentő nehéz kereszthordozó napokban, nagycsütörtökön és nagypénteken, mégis azt a békességet, ami nem más, csak parányi árnyéka annak, ami az én Uram szívében lakozott, ami nem más, mint egy apró képe az övének, ezt is szeretném itt hagyni nektek. Az Úr adni tudta a békességet, én csak kívánni tudom nektek, én csak kérni tudlak titeket, hogy béküljetek meg az Istennel. Az az apostol, aki ennek a világnak a leghatalmasabb missziói munkáját végezte, a maga szolgálatát és minden üzenetét így foglalta össze: az Isten szerelmére kérlek titeket, hogy béküljetek meg az Istennel. Béküljetek meg azzal az Istennel, aki megbékélt ezzel a világgal azon a kereszten, amelyre ezek a böjti napok bennünket emlékeztetnek. És higgyétek azt, hogy azoknak, akik az Istent szeretik, minden javukra szolgál. Higgyétek el, hiszen kitől várhatná az Úr jobban ezt, mint éppen a Szeretetház lakóitól, azoktól, akiknek a szeme előtt bontakoztatja ki Isten azt, hogy ő milyen csodálatosan tud gondot viselni szegényre, özvegyre, árvára, magára hagyatottra, betegre és minden nyomorultra ezen a világon.
És béküljetek meg, testvéreim, egymással. Mert nincs Istennel való békesség egymással való békesség nélkül. Ennek a háznak homlokára az én Istenben boldogult elődöm azt íratta, hogy ez Szeretetház. Szeretetház csak ott van, hol békesség lakozik a háznak falai között. Mi tudjuk nagyon jól, hogy ott, hol ennyi ember lakozik együtt, ahol ennyi ifjú és öreg lakozik együtt, ott nincsen együttélés nehézségek nélkül. Éppen azért üzeni az Úr nektek, hogy béküljetek ki egymással. Aki tudja, hogy az Isten mennyit megbocsátott neki, az tud megbocsátani. S aki tud megbocsátani, az tud békességben élni. Bűnbocsánat nélkül nincs emberi együttélésben békesség. Ha így van, akkor nincs ok félelemre, ne nyugtalankodjék a szívetek, és ne féljen! Ha az Úr az ő békességét nekem hagyta, néktek is hagyta, hadd menjek el hát én is békességgel az én utamra, és hadd maradjatok ti is békességben a ti utatokon.
Ezt hagyom nektek, és ez az én végrendeletem. Nem kérek tőletek mást, mint amit minden végrendelkező ember elvár az övéitől, elvárja azt, hogy tiszteletben tartsák és teljesítsék, akármilyen nehéz. Akkor, mikor szívetek nyugtalankodik és fél, mikor úgy gondoljátok, hogy az Isten nem szeret titeket, gondoljatok vissza erre az estére, gondoljatok arra, hogy valaki, aki titeket Győrött minden munkaterülete között legjobban szeretett, arra kért titeket, hogy béküljetek meg az Istennel, és ha nehézség van egymás között való életetekben, ha úgy érzitek, hogy nagyon nehéz elhordozni egymást, és sok a sérelem, ami benneteket ér, és fájó, elgennyedt a tövis helye, mit emberi gonosz kéz szívetekbe belever, gondoljatok arra, hogy valaki ezen az estén, aki nagyon szeretett titeket, arra kért, hogy béküljetek meg egymással!
Legyen ez nyomorult emberi segítség arra, hogy tudjatok egy lépést könnyebben tenni az Isten felé, és tudjatok egy lépést könnyebben tenni egymás felé.
Ámen Ima: Jóságos Isten! Szeretetnek örök Istene! Könyörülj énrajtam, és engedd meg azt nekem, hogy én csak teneked mondjam el az én imádságomat. Engedd meg azt, Uram, hogy kivegyem az én dobogó szívemet, odatárjam teeléd, és kérjelek, értsd meg, Uram, azt, amit emberi szó ki nem fejezhet, és olvas el azt, amit nem merek elmondani, mert igen fáj. Ó, köszönöm neked ezt a Szeretetházat, köszönöm néked azokat, akiket te szent eszköznek használtál fel arra, hogy ezek a falak itt megépüljenek. Áldom emléküket haló porukban is.
Köszönöm néked, Uram, azt, hogy mikor innen kidűlt a vezető, akkor engem, nyomorult, hideg szívű senkit arra méltattál, hogy megszólítsál és ideállítsál. Köszönöm néked, Uram, hogy itt szemmel láthatóan bizonyságot tettél arról, hogy ez a munka a te munkád. Köszönök néked minden örömöt, a gazda öröme volt, aki kijár a földjére, és nézi, hogy nő a vetés.
Köszönök minden fájdalmat, minden keresztet, az csak drágábbá tette számomra itt a munkát.
Köszönök néked minden mosolygó gyermekarcot, akit a szenvedésből és árvaságból, nyomorból, elhagyatottságból ki lehetett emelni és meg lehetett tanítani arra, hogy szeressen és imádjon téged. Köszönök néked minden ifjú leánylelket, és köszönöm néked a szülők nyugalmát, mellyel nékünk ide tudtákőket adni. Köszönök néked minden megmozdulást, amit bennük ennek a háznak levegője tefeléd indított. Köszönöm néked, Uram, a mi szegény öregeinket, hogy bennük magadat ajándékoztad nekünk, és itt őbennük és általuk tenéked szolgálhattam. Köszönöm néked azokat, akiket ennek az országnak különböző vidékeiről életüknek magányában avagy alkonyában idevezéreltél, hogy legyen békesség nekik is.
Köszönök néked, Uram, minden diakonissza lelket, az áldásoknak azt a szent folyamát, melyet innen indítottál ennek az országnak minden tája felé. – Uram, bocsásd meg énnekem minden bűnömet, amelyet ez ellen a munka ellen elkövettem. Fedezd be azokat a te szent véreddel, áldd meg ezt a munkát, annak minden apró részletét, és mutasd meg azt, hogy ez nem embernek volt a munkája, ez a te munkád volt, Uram, aki voltál, vagy és leszel és megmaradsz, mindörökkön-örökké.
Ámen

Ki vagyok én?
János 13,16
Új év utáni vas.
Győrújfalu, 1953. január 4.
Ki vagyok én? Rendkívül érdekes, fontos, de nehéz kérdés ez. Érdekes, mert hiszen mindenkit érdekel önmaga. Fontos, mert önismeret nélkül nem tudjuk megtalálni helyünket a világban. De nehéz, mert mi képtelenek vagyunk önmagunkat a magunk erejéből megismerni. Nem tudunk kilépni önmagunkból s ezért nem tudjuk tárgyilagosan megfigyelni magunkat. Amint orcánkat magunktól nem láthatjuk, csak tükör segítségével, ugyanúgy belsőnkről is csak akkor alkothatunk magunknak megközelítőleg igaz képet, ha valaki más, kívülállónak rólunk alkotott véleménye tükrében nézzük meg magunkat.
Nézzünk bele most ennek az igének a tükrébe, (Jakab 1,23-25) s figyeljük meg, mit felel nekünk erre a kérdésre: Ki vagyok én?
Két oldalról világítja meg az ige ezt a kérdést: Isten és a felebarát oldaláról. 1. Ki vagyok én Isten előtt? a) Szolga. Még pedig az eredeti szöveg szerint rabszolga, tehát olyan valaki, aki a teljes jogtalanság állapotában van. Mindenestül a gazdájáé. Azt tehet vele, amit akar. Megbecsülheti és megvetheti. Boldoggá teheti és megkínozhatja.
Emberként bánhat vele, vagy utolsó csepp zsírját is kizsákmányolhatja. Perbe nem szállhat vele, mert nincs fórum, mely előtt vélt jogait érvényesíthetné.
Megszökni sem tud tőle, mert az egész hatósági apparátus mindjárt mozgósítva lenne ellene, elfognák s erőszakkal visszahurcolnák.
Nyilvánvaló, hogy Isten nem rabszolgatartó kényúr, aki kegyetlenül érezteti hatalmát a neki kiszolgáltatott rabszolgával, de az is nyilvánvaló, hogy az ember a jogtalanság és a kiszolgáltatottság állapotában van előtte. Isten szabad velünk.
Bánásmódjában nem köti Őt semmi előírás, törvény vagy egyéb korlát. Pál a római levél 9. fejezetében foglalkozva ezzel a kérdéssel a következőket írja: „Kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? ... csináljon". (20-23. v.) Mindehhez még hozzá kell vennem, hogy én nemcsak szolga, hanem haszontalan szolga vagyok Isten előtt. A szolgát ugyanis az engedelmességgel mérik. A kapernaumi százados is ezzel mérte a szolgáit, amikor így szólt Jézusnak: Ha az egyiknek azt mondom: Eredj el, elmegy; vagy ha a másiknak: Jövel, eljő; és ha szolgámnak szólok: Tedd ezt, azt teszi (Luk. 7,8). Hát még ha nem ezt a pogány katona által használt mértéket veszem, hanem a Krisztus mértékét, aki ezt mondotta: „Ha mindazokat megcselekedtétek, amik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszontalan szolgák vagyunk: mert amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük". (Luk. 17,10) Félre tehát minden önhittséggel! A szolga nem lehet nagyobb az ő Uránál.
Nekem nem lehetnek igényeim Istennel szemben. Alázzuk meg azért magunkat az Ő hatalmas keze alatt s mondjuk: Cselekedj velem, Uram, amint Neked tetszik! b) Egy másik képet is használ Jézus a felolvasott igében. Ez a követ képe.
Eszerint az ember Isten követe. A követ is alattvaló, de már nem szolga. Ismeri urának nemcsak parancsait, hanem gondolatait, szándékait, terveit is. Bírja urának feltétlen bizalmát, ezért meri őt maga helyett a maga követségében, a maga képében bárhová elküldeni. Tudja, hogy úgy fog ott viselkedni, szólni és cselekedni, mintha ura maga lenne ott. A követ tehát tisztségviselő méltóság, akinek ugyanaz a tisztelet jár ott, ahol követként megjelenik, mint urának, aki őt küldte.
Ahol a szolgából követ, vagy mint az eredeti szöveg mondja: apostol lett, ott valami nagy fordulatnak kellett bekövetkeznie, mert rabszolgát nem szoktak csak úgy minden további nélkül követnek kiküldeni. Ezt a nagy fordulatot Jézus János 15,15-ben így mondja el: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura: titeket pedig barátaimnak mondottalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.” A rabszolgából tehát barát lett, s a barát már alkalmas volt követnek.
Ez a nagy fordulat a váltságban következik be. Jézus vérével megváltja a bűn rabszolgáját, bűnbocsánatával tisztává teszi, bizalmasává avatja, s azután kiküldi őt a világba, hogy vigye tovább a szabadulás nagy örömhírét, s tegyen tanítványokká minden népeket. Így lesz minden megváltott ember tanítvány, apostol, küldött, misszionárius, Isten képviselője, követe ebben a világban.
Nincs ebben különbség. Minden keresztyén ember misszionárius kell, hogy legyen. Minden megmentett ember mentő munkával kell, hogy szolgálja Isten üdvtervét.
Milyen követek voltak az első apostolok? Az egyik elárulta, a másik megtagadta, a harmadik nem hitte el, hogy feltámadott. Óh, hogyan merte Urunk ilyen emberekre bízni a követséget, a maga képviseletét!
Hát még mi milyen követek vagyunk! Vagy egyáltalán nem apostolkodunk, vagy ha megtesszük, nincs sok köszönet benne. Ha arra gondolunk, hogy Luther szerint ez azt jelenti, hogy az egyik ember a másik Krisztusa legyen, akkor csak lehajtott fejjel, szégyenkezve, megalázkodva mondhatjuk: Gonosz követ, hanyag apostol vagyok. Nem érdemelnék mást, mint azt, hogy vedd el tőlem a képviseletedet s tagadd meg velem a közösséget. Tudom, hogy ez a halál és a kárhozat lenne számomra.
Emberi viszonylatban is megvilágosítja az ige tükre ezt a kérdést: 2. Kicsoda vagyok én? Ki vagyok én az ember, a felebarát előtt? a) Szolga. Erre is ez az ige első felelete.
Ezeket a szavakat Jézus nagycsütörtök este az úrvacsora előtti lábmosás alkalmával mondotta tanítványainak. Mikor megérkeztek a felsőházba, ott minden elő volt készítve a húsvéti bárány vacsorájára. Ott voltak az előírt tisztálkodás eszközei is: a víz, a lábmosó edény és a törlőkendő. Mielőtt asztalhoz kerültek volna, végigvillant a tanítványok agyán, hogy vajon ki fogja elvégezni a lábmosás munkáját. Ez a munka rabszolgamunka volt. Mindegyik túl előkelőnek tartotta magát, s túl lealázónak ezt a munkát. Az idősebbek azt gondolták, csinálja a fiatalabb. A műveltebbek azt várták, hogy csinálja valamelyik ími-olvasni sem tudó apostol. Mindegyik indokolni tudta magának, hogy miért nem ő és miért más. Az edény ott húzódott meg valamelyik sarokban, de egyik sem nyúlt hozzá. Letelepedtek az asztalhoz mosdatlan lábbal. Ekkor felkelt a vacsorától maga Jézus, szó nélkül levetette felső ruháját, maga köré kötötte a törlő kendőt, kezébe vette a vizes tálat, s a tanítványok nagy megrökönyödésére elkezdte mosni a tanítványok lábát. Úr volt, de szeretetből magára vállalta a rabszolga munkáját. Mester volt, de letérdelt a tanítványai előtt. Szent volt, de vállalta mások szennyének lemosását. A szolgáló szeretet felejthetetlen s örökre parancsoló példáját adta ezzel.
A szolga nem nagyobb az ő uránál. A mi helyünk is a felebarátunk lábánál van. Munkánk az alázatosan szolgáló szeretet. Így van ez minálunk is? Vagy inkább a fejét mossuk az embertársainknak nagy gőgösen ahelyett, hogy alázatosan a lábukat mosnánk? Vagy utáljuk szolgálatunkat, s irigyeljük azt, akinek szolgálnunk kell? Vajon elmondhatnánk-e magunkról azt, amit Jézus el mert mondani: „Én tiköztetek olyan vagyok, mint aki szolgál.” (Luk. 22,17 b)? b) De követ is vagyok, Isten követe az emberek felé. Isten gondviselő, mentő és eligazító szeretetét kellene előttük és irántuk képviselnem. Tényleg teszem is? Vagy nem törődöm az emberek nyomorúságával, s a bajban levő keservesen panaszolja: Elhagyott az Isten..., pedig én hagytam előt, vagy hagyom az embereket sínylődni a bűn rabszolgaságában, s eleresztem fülem mellett segélysikoltásukat. Kicsoda szabadít meg engem?... pedig én tudom, hogy Krisztus azért adatott, hogy megszabadítson vérével bűneinkből; avagy tétlenül nézzem, mint vergődik útvesztőben a másik ember, mint a pókhálóba került rovar... pedig én ismerem azt, aki magát útnak nevezte, s akinek igéje lábaink szövetnéke és ösvényeink világa?
A követ azonban nemcsak küldőjét képviseli azok között, akikhez küldetett, hanem küldője előtt is köteles képviselni azokat, akik közé küldetett. Nemcsak Isten követe vagyok tehát emberek felé, hanem emberek követe is Isten felé.
Odaállok-e imádságommal a másik ember mellé, magamévá teszem-e ügyét, s közbenjáró imádságommal odaviszem-e Isten elé? Megadom-e neki azt a támogatást és erőt, amit az a tudat jelent: Imádkoznak értem!? Azt hiszem, ebben a minőségünkben is nagyon meg kell magunkat aláznunk Isten és emberek előtt egyaránt.
Szolga és követ. Ennek kellene lennem. Vállalom-e? Azok között, akiknek maga Jézus mondotta ezeket a szavakat azon az emlékezetes estén, egy nem vállalta: Júdás. Elment és eladta Urát. Erre az útra akarnál te is lépni? Ennek az útnak vége a kétségbeesés, az öngyilkosság és a kárhozat. Ezt a sorsot akarnád?
Szolga és követ vagyok, akár akarom, akár nem. Vagy engedelmes szolga és megbízható követ, vagy haszontalan szolga és hűtlen követ. Jézus így vezeti be az igében mondanivalóját: Bizony, bizony mondom néktek. Ez Jézus esküformája. Jézus tehát megesküszik arra, hogy ez így van, ez bizonnyal igaz.
Alázzuk meg magunkat Isten és emberek előtt, s kérjük a szolgák szolgájától, a követek követétől, Jézus Krisztustól a bocsánatot azért, hogy az vagyok, aki vagyok, és nem az, akivé Ő szeretne tenni. Aki magát megalázza, e kérdésben is felmagasztaltatik! Ámen.

Az alázatos király János 13,1-17
Virágvasárnap 1953. március 29. Győr, Öregtemplom Oltári ige: Zsid. 7,1-2
Imádkozzunk! Igazság és békesség királya Jézus! Vonulj be szívünkbe, hadd pusztuljon onnét minden hazugság és minden gyűlölet, s hadd uralkodjék benne Veled az igazság és békesség. Kitárt szívvel várunk, hozsanna néked Krisztus! Ámen.
A mai ige a lábmosás története. A szenvedés történetében egyedül János evangélista jegyezte fel. Naptár szerint nem virágvasárnapi történet, hanem nagycsütörtöki, két dolog azonban alkalmassá teszi, virágvasárnapra is. Az egyik formai szempont. Virágvasárnap a nagyhét kezdete. A többi evangélista a jeruzsálemi bevonulás virágvasárnapi történetével kezdi a passió leírását. János evangéliumának 13. fejezetében a lábmosás történetével kezdi a passiót.
A másik egy tartalmi szempont. Virágvasárnap Jézusban az alázatos király vonul be népe fővárosába. Úgy, ahogy a próféta előre megírta: „Mondjátok meg Sión leányának: Imhol jő néked a te királyod alázatosan”. A lábmosás történetében ugyanez az alázatos király áll előttünk, csak most nem ünnepi bevonulás diadalmenetében, hanem otthonában az övéi között. 1. Jézus király Aki nem ismeri őt, az nehezen találná ki, hogy az az ingujjra vetkőzött, kötényes ember, aki ott a jeruzsálemi felházban mélyen meghajolva mossa a tanítványok lábát, az király. A királyok otthon csak a mesében hordanak koronát és bíborpalástot, a valóságban közelről nagyon emberekők is. Jézusnak nemcsak megjelenési formája nem királyi ebben a történetben, hanem a helyzete sem. A virágvasárnapi szirmokat már agyontaposták a zarándokok, a letépett pálmaágak hervadozva száradnak az útfélen vagy árkokban, ahová eldobtákőket, amikor már nem volt rájuk szükség. A hozsannák elnémultak, a sokaság szétoszlott. Bezzeg az ellenségei összegyülekeztek. Judás már elhatározta és felajánlotta, hogy elárulja titkos tartózkodási helyét. A főpapok és írástudók, a farizeusok már lázasan várják, s törik fejüket, hogy a majd kezükbe kaparintott Jézust milyen törvényes formák között tegyék el láb alól. Ki van már koholva, milyen váddal illessék, most sürögve keresnek hozzá hamis tanukat. Bizony ennek a királynak napja már leáldozóban van, fekete árnyékát reávetíti már a kereszt bitófája.
És mégis Király!
Jézus tudja jól, hogy eljött az ő órája, de királyi trónja magasságából nézi a bekövetkezőket. Abban a távlatban, amiben nézi az eseményeket, úgy látja, ő az Istentől jött és az Istenhez megy. Ez az élet két nagy végpontja és e két pont közt, ami közben van, a lefolyó földi életének előtte álló utolsó szakasza, az a kemény, szomorú két nap nem más, mint „átmenet e világból az Atyához”. Ebben az átmenetben sok minden más történik, de a nagy távlatban eltörpülnek a közvetlen küszöbön álló események. Ebben az átmenetben csattog a korbács, serked a vér, roskad az ember, áll a kereszt, de ő mindezen túlnéz, s mögöttük a hazaváró atyai hajlék megnyílt kapuját látja.
És mégis Király!
Emberek kezébe adatik. Védtelenül ki lesz nekik szolgáltatva. Arcul üthetik, leköpdöshetik, kicsúfolhatják, nem védheti magát. És mégis, nem őt sodorják az események, hanem ő az ura a történéseknek. Így jegyzi meg az evangélista: „Tudván Jézus, hogy az Atya mindent hatalmába adott neki.” Az történik, amit Ő akar, a váltság. Az ördög, Judás, Annás, Kajafás, Pilátus, Heródes, a pribékek, a szájtátó népség, akik hatalmaskodnak fölötte, mind az ő célját szolgálják.
És mégis Király!
Emberek nem értik, hogy mit csinál és miért csinálja. Még legbizalmasabb tanítványainak egyike, Péter is értetlenül áll a lábmosás ténye előtt. Nem magyaráz neki, a király nem magyaráz, Ő sem magyaráz Péternek, hanem cselekszik.
Érdekes, hogy a felolvasott igében ötször van szó Jézusról, mint Úrról, és kétszer, mint Mesterről. Kétszer Péter nevezi őt Úrnak, háromszor azonban ő maga nevezi magát Úrnak, s mindkét alkalommal ugyancsak önmaga nevezi magát Mesternek is. Úr és Király Ő.
Urad és Királyod-e neked a virágvasárnapi Király? 2. Jézus alázatos Király!
Nemcsak alázatos király, hanem az alázat királya. Nem alázatos a többi gőgös és hatalmaskodó király között, ő király az alázatosak között. Az alázatosak között az első, a legalázatosabb. Pedig ha meghajol, neki kell legnagyobbat hajolnia, hiszen ő az uraknak Ura, a királyoknak Királya. Szelíd, csendes szava, teljes igénytelensége, a dicsőség elől való menekülés eddig is köztudomású volt.
Tanítványai is sokszor botránkoztak azon, hogy – mint ma mondanánk – nem jól adminisztrálja önmagát. Amit azonban nagycsütörtökön este tesz a mai igében, az mindenek a teteje. Itt már nem arról van szó, hogy elhárítja magától alázatosan a dicsőséget, hanem arról, hogy vállalja szó nélkül, önként, szívesen a legmegalázóbb, megvetettebb munkát. A lábmosás ugyanis rabszolgamunka volt, de még a rabszolgák között sem lehetett mindenkit kötelezni erre a munkára. A zsidó származású rabszolgának például törvény szerint joga volt megtagadni a lábmosás elvégzését, ha gazdája követelte volna, csupán a pogány származású rabszolga volt erre kötelezhető. Íme, a legnagyobb méltóság magasságából a legmélyebbre lehajló Király, az alázatosság Királya!
Nem is hagyják szó nélkül a tanítványok. Nincs megörökítve az írásban, kinél kezdi a lábmosást. Valószínű Jánosnál, aki legközelebb volt hozzá az asztalnál.
Péter messzebb volt a sorrendben. Míg odaért, jó párnak megmosta már a lábát...
A tanítványok megdöbbenve tűrik, hogy uruk megmossa lábukat. Talán a meglepetés is szavukat veszi, s mire Péterhez ér Jézus, akkor már magukhoz térnek a meglepetésből s Péter ajkán hangot talál mindnyájuk döbbenete és tiltakozása: „Az én lábaimat nem mosod meg soha.” Jézus azonban szelíd erőszakkal leszereli Péter tiltakozását, s most már akadály nélkül megmossa minden tanítványa lábát, még Judásét is.
Ne felejtsd el, Jézus példát is akar ezzel nekünk adni. Kérdezem tőled: Milyen mélyre tudsz te hajolni, a parányi ember, önként, szabadon, szívesen a másik ember előtt? 3. Jézus a szeretet királya!
Az igazi alázatosság nem csupán értékítélet, mely józanul látja s mérlegeli az értékkülönbségeket s másokat többre értékel önmagánál. Ez is nagy dolog. Ha azonban alázatosságunk nem több ennél, akkor az csak elméleti alázatosság. Az igazi alázatosság életmagatartás, szolgáló szeretet. Ezért áll előttünk a lábmosás történetében Jézus, az alázatosság királya mint szolgáló szeretet. Lám Péter sem értette meg, s vele együtt mi is sokszor ijedten húzzuk el Jézustól azt, amihez hozzányúl az életünkben. Azt hisszük, meg akar szegényíteni, boldogtalanná akar tenni. Pedig a lábmosás cselekménye is mutatja, ő mindig csak olyat vesz el tőlünk, ami szenny rajtunk, ami bálvány életünkben, tehát ami üdvösségünket hátráltatja vagy akadályozza.
A mai ige megmutat nekünk egypár vonást Jézusnak ebből a csodálatos szolgáló szeretetéből.
Személyválogatás nélkül való szeretet. Jézus szereti azokat is, akik méltatlanok az Ő szeretetére. Nemcsak János lábát mossa meg, aki lelke egész odaadásával csüng rajta, hanem a Judásét is, akiről azt olvassuk: akkor már nem reá hallgat, hanem arra, amit az ördög sugdos a fülébe. És megmossa Péterét is, aki hangoskodott mellette, akiről pedig tudja, hogy azon az éjszakán meg fog esküdni arra, hogy sohasem ismerte őt.
Jézus szeretete türelmes szeretet. Péter érthetetlen és bántó tiltakozására oly szeretettel és türelemmel felel: Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de azután majd megérted. Nem bosszankodik fel, hanem türelmesen kivárja, míg a majdból most lesz, s Péter megérti, amit most még nem ért meg, hogy Jézus minden cselekedete a szolgáló szeret munkája.
Jézus szeretete hűséges, kitartó szeretet. Olyan csodálatos, mikor János elkezdi a passió történetét, így kezdődik: A húsvét ünnepe előtt pedig tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivelhogy szerette az övéit e világon, „mindvégig szerette őket”. Mindvégig! Tehát akkor is, amikor elaludtak a Getsemáne kertben, míg ő véres verítékkel küzdött a keserű pohárral.
Akkor is, mikor szétrebbentek a tanítványok, mint a megriadt verebek. Akkor is, amikor még a temetésére sem jöttek el. Akkor is, mikor nem akarták elhinni, hogy feltámadott. Csodálatos, kijózaníthatatlan és kiábrándíthatatlan szeretete mindvégig tartott.
Jézus szeretete tisztító szeretet, és ez a legkiemelkedőbb vonása szeretetszolgálatának. Ez a tisztító szeretet a bűnbocsátásnak gesztusa. Csak az tud így szeretni, aki meg tud bocsátani. Többet is mondhatunk: Aki nem tud megbocsátani, az nem is tud szeretni.
Ez a tisztító szeretet azonban nem áll meg a bűn megbocsátásánál. Meg is akar tisztítani a bűntől. A lábmosás csak előképe Krisztus Golgothán kiomló bűntörlő vérének. A tisztító szeretet e munkájának két formája van. Az egyik egy egyszeri nagy megtisztítás, amit Jézus a fürdéshez hasonlít. Péternek ezt így mondja: „Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta...” A másik az ismétlődő, naponkénti megtisztítás, melyet a lábmosáshoz hasonlít. Amaz a keresztség drága kegyelme, amelyet az ember megtérésében hittel elfogad, s mely az újjászületésben realizálódik. Emez a mindennapi bűneinknek a kereszt és a bűntörlő vér alá vitele, a naponkénti beigazodás a Krisztus követésébe. Csodálatos szeretet, mely nemcsak egyszer rak tisztába, azután ránk parancsol, hogy őrizzük meg tisztaságunkat, hanem naponként minden bűnünket kegyesen megbocsátja, ahogy a Kátéban tanultuk, újra és újra tisztába rak fáradhatatlan tisztító szeretetével!
Virágvasárnapot ünneplő kedves testvérem, engeded-e, hogy Krisztus megtisztítson téged? Vagy jól érzed magad szennyesedben? Ha nem engeded, neked is szól Jézusnak a Péternek adott válasza: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám.” Lehetsz te híres keresztyén, lehetsz tanítvány vagy oszlopapostol, még sincs semmi közöd hozzá. Az alázatos király csak azokat fogadja el alattvalóinak, akik elfogadják tőle a tisztító szeretetet. Ámen.
Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, uraknak Ura, királyoknak Királya!
Bizony nem látszol ma sem királynak. Bizony ma is hányszor csúfolnak téged, és te nem felelsz vissza. Oh, ma is hányszor ütünk téged, és te nem ütsz vissza. Ma is hányszor ülsz úgy, mintha védtelen és tehetetlen lennél, mikor fellázadt néped gúnytűz belőled, ahelyett, hogy megismerne és szolgálna téged. Tudjuk, egyszer megmutatod királyi méltóságodat, amikor a szolgaköntös lekerül rólad, és rád kerül a bíbor köntös és fejedre a királyi korona. Amikor eljössz hatalommal és dicsőséggel, akkor mindenki fogja látni, hogy király vagy te csakugyan, az uraknak Ura és királyoknak Királya. És akkor remegve csúszik és kúszik előtted minden lázadó, mint egykor az Absalonhoz pártoltak az újra trónra kerülő Dávid elé.
Oh, Urunk, könyörülj rajtunk, hogy mi ne akkor ismerjünk meg téged királynak, mikor már késő meghódolni előtted, hanem már itt is a te szolgai formádban, tisztító, hűséges, bűnöket megmosó szeretetben ismerjünk meg téged és hódoljunk meg előtted, Uraknak Ura, királyoknak Királya. Légy nekünk Urunk, légy nekünk királyunk, Szent Lelked által tégy minket engedelmes szolgáiddá!
Kérünk, hogy áldd meg az egész nagyhetet, könyörgünk, csendesítsd el szívünket és emeld fel tekintetünket a keresztre. Kérünk, áldd meg egyházaid szolgálatát, hogy a megnyíló templomajtókon sokaság menjen be, hogy szenvedésedről emlékezzék és neked hódoljon töviskoronás Király.
Könyörgünk azokért, akik szent asztalodhoz járulnak, hadd találjanak benne bűneiktől való megtisztulást és azokért is, akik értetlenül állanak meg mindaz előtt, ami velük történik. Kérünk, nyisd meg szemüket, hogy tudjanak hinni abban, hogy egyszer mindent megértenek, egyszer a nagypéntek is megvilágosodik előttük, és egyszer világossá lesz, hogy az ember Fiának úgy kellett meghalni, hogy bemenjen az ő dicsőségébe. Ámen

Örök életünk van János 12,44-50
Szentháromság ünnepe utáni 7. vasárnap 1953. július 7.
A mai ige az örök életről tanít minket. Isten igéje és a köznyelv is beszél örök életről, de csak a kifejezés ugyanaz, az értelem itt is, ott is más.
Amikor e világ beszél örök életről, akkor a hangsúly ezen a szón van: örök.
Örök élet alatt olyan létet ért, melynek nincs vége. Ilyen öröklét létezését pedig tagadja. Nincs öröklét! Mindenki meghal egyszer, s ha halála után él is még egy ideig az utódok emlékezetében, előbb-vagy utóbb mindenki belekerül a feledés temetőjébe. Behorpadt, gyomverte sírok, összedőlt otthonok beszélnek arról, hogy egyszer az ember nemcsak az életből hull ki, hanem a történelemből is. Az egyiket pár hónap alatt már elfelejtik, a másikra egy-két évig még gondolnak talán, a harmadikat évtizedekig életben tarthat a kegyelet, a negyedik talán századokkal is dacol, végül azonban mégis a halál győz. Lassan befed mindenkit az enyészet pora.
Bármennyire kézzel fogható, bizonyításra nem is szoruló igazságnak látszik mindez, mégsem igaz. Van öröklét! A lét független az ember akaratától, meg az emlékezettől is. Az élet megsemmisíthetetlen. Erre a világra csak születni lehet, de meghalni - a szó megsemmisülést, véget jelentő értelmében - nem. Az életnek csak kezdete van, de vége nincs. Magad sem tudod magad elpusztítani. Megölheted magad, de nem pusztíthatod el. Halálod után is vagy.
Magadra gyújthatod a házat, benne éghetsz úgy, hogy a holttestedet sem lehet megtalálni, elveszhetsz az üszkös hamuban úgy, hogy lehetetlen egy porszemet is megtalálni belőled, mégis létezel. Olyan megsemmisíthetetlen az élet, hogy - bár tudatában vagyok a kifejezés furcsaságával és kifogásolhatóságával - azt is lehet mondani, hogy még Isten sem tudja elpusztítani a megteremtett emberi életet. A Teremtő minden teremtményt elpusztíthat, de az embert Ő maga teremtette megsemmisíthetetlennek. Ég és föld elmúlnak, még az elemek is elpusztulnak (II. Péter 3,12), de az ember maga túlél minden halált és minden világkatasztrófát. Ezért is van menny és pokol, ahol a mindent túlélő ember vagy az üdvösségben, vagy a kárhozatban folytatja tovább az itt megkezdett és soha be nem fejezhető életét.
Amikor Isten igéje beszél örök életről, akkor a hangsúly ezen a szón van: élet. A Biblia nem minden létezést ismer el életnek. Élet szerinte csak az Isten előtt, vele közösségben folyó, vele harmonikus létezés. A halál pedig nem ennek az érzékelhető világnak területéről való eltávozás, hanem az Istentől való elszakadás. Ezért mondja sokszor halottaknak azokat, akik e világ tapasztalata szerint még élnek és ezért mondja élőknek sokszor azokat is, akiket már eltemettek. Amikor tehát a Biblia beszél örök életről, akkor az üdvösségről beszél, mikor pedig az örök halált emlegeti, az nem a megsemmisülést jelenti, hanem az Istentől való teljes elszakadást, a kárhozatot.
Az eddig elmondottakból tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy örökléte mindenkinek van, de örök élete nincs mindenkinek.
Pedig Isten azt akarja, hogy senki se vesszen el, hanem örök élete legyen (Ján 3,16). A felolvasott igében is azt mondja Jézus: „Tudom, hogy az ő parancsolata örök élet.” (50.v.) Isten tehát azzal a paranccsal küldte Fiát e földre, hogy tartsa meg a világot, juttassa el az örök életre (47. v.). Jézus vállalja ezt a küldetést. Lejön a földre. Tanítja az embereket. Amit az Atya parancsolt neki, azt mondja és azt beszéli (49. v.). Vállalja érte a halál áldozatát is. A felolvasott igét olyankor mondja, amikor már a kereszt felé vezet az útja.
A következő fejezetben már kezdődik a passió. A felolvasott igék búcsúbeszédei a jeruzsálemi templomban. Halálra indulása előtt mondja el azokat. Mégpedig hogyan mondja? Kiált (44.v.). A szelíd, csendes beszédű, utcán sohsem lármázó, halkszavú Jézus kiáltva mondja el ezeket az igéket.
Távozóban a templomból kiáltja vissza a templom népének. Annyira meg van indulva, hogy nem bírja magában tartani. Nem tudja el nem mondani és nem tudja nyugodtan elmondani.
Látod? Az Atya és a Fiú ennyire akarja, hogy örök életünk legyen! Csak mi nem törődünk ekkora üdvösséggel.
Jézus kiáltó szavai röviden summázzák: mi dönti el, hogy földi halálunk után merre kanyarodik életünk útja az örökkévalóságban, az üdvösség felé- e vagy a kárhozat felé?
Ezt mondja Jézus: „Aki nem veszi be az én beszédeimet, van annak, ami őt kárhoztassa: a beszéd, amelyet szólottam, az kárhoztatja az utolsó napon.” (48. v.) Az Isten igéjéhez, a Bibliához való viszonyom dönti el tehát az üdvösség, vagy a kárhozat kérdését. Természetesen nem az a tény, hogy van-e Bibliám, vagy nincs. A Biblia nem egyszerű útlevél a mennyországba, amelyet csak elő kell vennem, amikor a nagy határhoz érek, s azonnal megnyílik előttem a sorompó. Az dönti el a kérdést, hogy bevetted-e Isten igéjét, vagy nem. Nem a birtokolt, hanem a bevett Biblia a döntő. Minden más Biblia csak kárhoztat, tehát vádol. A mestergerendán porosodó, a ládafia fenekén féltve őrzött vagy a könyvtárpolcon, esetleg a vendégszoba dísz asztalán ékeskedő Biblia egyszer mind meg fog szólalni. Akkor hiába mondod majd, hogy mennyire megbecsülted, hogy drága családi ereklyeként szállt nálatok egyik nemzedékről a másikra, vagy hogy a gyermekkor emlékeinek kijáró szeretettel cirógattad, hiszen kisiskolás korodban ebből tanultál, vagy talán épp a konfirmációdkor kaptad ajándékba. Nem az lesz a vád, hogy nem szeretted, hanem az, hogy nem engedted szólni. Elnémítottad.
Lehet, hogy te is sejtesz valamit ebből és már régen szabadulni akartál a Bibliádtól. Talán sarokba dobtad, mint a fölösleges lim-lomot, szemetet. Talán tűzbe vetetted. Talán Júdásként áruba bocsátottad s eladtad olyan „elmaradott” embereknek, akik még ilyen „ócskaságok”-kal törődnek. Azt gondolod, hogy megszabadultál a Bibliától, s vele a Biblia vádjától, hogy a legszorgosabb házkutatás sem tudna nálad Bibliát találni, mert egyszerűen nincs már? A könyvtől megszabadulhattál, de az igétől nem. Ott van, ott bujkál a szívedben és az emlékeid között. Anyádtól tanult imádságok, régi, tanult bibliai történetek és aranymondások, valamikor réges-régen hallott prédikációk mondat foszlányai egyszer csak eléd állanak, akár akarod, akár nem. Meg akarja nyitni betapasztott száját a Biblia és szólni akar hozzád. Véres erőszakkal elnémíthatod, mint Heródes Keresztelő Jánost, s mégis vádolni fog.
Kárhoztat az a Biblia, amit eldobtál magadtól, az a templom, ami mellett elmégy, s elkerülöd, az a prédikáció, amelyet neked szánt az Isten, de te nem vagy kiváncsi rá. Kárhoztat az ige, mely hozzád szólt, de te megvetetted, mely benned szólt, de te elnémítottad, mely ellened szólt, de te kinevetted. A Biblia vagy javunkra, vagy romlásunkra szolgál. Harmadik eset nincs. Ha beveszed, üdvösségre vezet, ha nem veszed be, kárhozatba juttat.
Mit jelent bevenni a Bibliát? Jézus ezt mondja: „Én világosságul... a sötétségben” (46.v.) Bevenni a Bibliát tehát annyit jelent, mint élni a világosságával. A fény leleplez, magyaráz, útbaigazít, bátorít. Megalázod-e magad, mikor a Biblia leleplez téged és fejedre olvassa bűneidet? Elfogadod- e döntő igazságnak azt, ahogy a Biblia magyarázza a dolgokat és az eseményeket? Feladod-e saját számító bölcsességedet s lehet-e lábaid útbaigazító szövetnéke az ige? Gondok, rettentések sötét éjszakájában elég-e neked az ige bíztató vigasztalása?
A Bibliát bevenni azt is jelenti, hogy a Biblia holt könyv helyett élő ajak lesz a számunkra. A 48. v.-ben az eredeti szövegben furcsa kötőszó van. Igy áll a görögben: „a beszéd, akit szólottam”. A Biblia tehát annak számára, aki beveszi, nem valami, hanem valaki. Valaki beszél benne hozzá. Az élő Krisztus, s rajta keresztül az élő Atyaisten. Ezért nem kételkedik benne, nem vitatkozik vele, hanem engedelmeskedik neki. Felemelkedhetett-e már nálad a Biblia erre a nagy méltóságra?
A Biblia azonban nem önmagában üdvdöntő. Azáltal válik az örök élet kérdésében üdvdöntővé, hogy Jézus Krisztushoz vezet. Nem a Bibliához való viszonyom a döntő tehát végeredményben, hanem az, hogy a Biblia révén eljutottam-e Jézus Krisztushoz. Végső fokon tehát nem azon dől el az örök életem, hogy kicsoda számomra a Biblia, hanem azon, hogy kicsoda számomra Jézus Krisztus.
Jézus a mai igében világosan és röviden összefoglalja, hogy Ő kivé akar lenni a mi életünkben s kivé kell lennie az előtt, aki örök életet akar: Jézus Krisztus Isten Fia, aki azért jött, hogy megtartsa a világot (44,8 v.) Isten Fia és az én Megváltóm. Vallod-e Péterrel: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!?
Leborulsz-e előtte Tamással imádván őt: Én Uram és én Istenem!? Keresztje alatt bűnbánattal és hittel el tudod-e mondani Lutherrel: Jézus Krisztus az én Uram, aki engemet, elveszett és elkárhozott embert megváltott az ördögnek és halálnak hatalmából megszabadított, nem arannyal, sem ezüsttel, hanem az Ő szent és drága vérével, ártatlan szenvedésével és halálával!?
Lehet, hogy te nem így látod az örök élet kérdését. Lehet, hogy megbotránkozol azon, hogy Jézus itt semmiféle erkölcsi követelményt nem állít fel. A te véleményed szerint a jó embereké az örök élet. Jaj lenne, ha így lenne. Erkölcsi alapon csak az örök kárhozat a miénk. Van az örök életre vezető útnak erkölcsi síkja is, de az csak az élő hit gyümölcse, tehát második vonal. Elkerülhetetlen, nélkülözhetetlen, de csak második vonal. Kegyelemből hit által lesz a miénk az örök élet. Sőt! Nemcsak lesz. A mai oltári ige I. Ján 5,13-ban azt mondja: „Akik hisztek az Isten Fiának nevében, tudjátok meg, hogy örök életetek van”. Nem lesz, hanem már van. Enyém-e itt e földön az örök élet? Nem az öröklét, hanem az örök élet! Ámen

Vigyázz! Időpont: Vízkereszt utáni utolsó vasárnap – 1964. január 19.
Alapige: Jn 12,37-43 „És noha ő ennyi jelt tett vala előttük, mégsem hivénekő benne: hogy beteljesedjék az Ésaiás próféta beszéde, a melyet monda: Uram, ki hitt a mi tanításunknak? És az Úr karja kinek jelentetett meg? Azért nem hihetnek vala, mert ismét monda Ésaiás: Megvakította az ő szemeiket, és megkeményítette az ő szívöket; hogy szemeikkel ne lássanak, és szívökkel ne értsenek, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. Ezeket mondá Ésaiás, a mikor látá az ő dicsőségét; és beszéle ő felőle. Mindazáltal a főemberek közűl is sokan hivénekő benne; de a farizeusok miatt nem vallák be, hogy ki ne rekesztessenek a gyülekezetből: mert inkább szerették az emberek dícséretét, mintsem az Istennek dícséretét.” Téli időben a rádió reggeli hírei után sokszor hallhatjuk a figyelmeztetést: Járművezetők, gyalogosok, vigyázat, síkos az út!
Ez az ige is, amit az egyház a mai vasárnapra kirendelt, egy ilyen nagy felszólítás. Akármilyen nagy a rádió nyilvánossága, ez a felszólítás még több embernek szól, függetlenül attól, hogy hallja-e, vagy nem hallja, megszívleli-e, vagy nem szívleli: Vigyázat, síkos az út! Van egy énekünk is, amely erről szól: „Lelkem, vigyázz serényen, buzgón fohászkodjál, hogy a síkos ösvényen meg ne csuszamodjál!” Farsang idején ez az ige, mely az egyház rendelése alapján szól hozzánk, lelki vonatkozásban akar figyelmeztetni arra, hogy: Vigyázat, síkos az út! Aki nem vigyáz, pórul járhat, lábát törheti, vagy más szerencsétlenség érheti, de aki ennek az igének figyelmeztetésére nem vigyáz, azt még nagyobb veszedelem éri, mert „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall” (Mt 16,26)?!
Mire kell vigyáznunk? Ez az ige először is azt köti lelkünkre: 1. Vigyázz, mert a kegyelem ideje lejár!
Aki közelebbről ismeri János evangéliumát, az tudja, hogy János apostol rövidre fogja Jézus nyilvános működésének leírását, de annál részletesebben tárgyalja élete utolsó idejét. János 13. fejezetében kezdődik az utolsó hét eseményeinek leírása. Ezzel szinte lezárja Jézus nyilvános működését. Nem természetes dolog ez emberileg sem, hiszen Jézus ebben az időben még nem volt több, mint harminchárom éves. Ki gondolt volna arra, hogy egy harminchárom éves fiatalember életének és szolgálatának az utolsó napjait éli? Inkább az lett volna természetes, ha Jézus is így gondolkozott volna: előttem a jövő, előttem a pálya, s ha a hallgatósága is így gondolkodott volna akkor, mikor Jézus igehirdetésének sürgetését hallotta: Nem kell sietni, ráérünk még! Mire való ez a nagy nyugtalanság, nem sietős a dolog! Hiszen én élek, és Jézus is él, munkálkodik, hogyne kellene hát a dolgot jobban meggondolni? Pedig mi nem tudhatjuk, mikor jár le a kegyelmi idő, mikor szünteti be Jézus tanításait, csodatételeit, bizonyságtételeit és gyógyításait. Ez az emberi élet legnagyobb kiszámíthatatlansága. Kiszámíthatatlan, hogy meddig élek. Senkinek sincs homlokára írva, hogy mennyi évet ér meg. Nem tudhatjuk még azt sem, hogy megérjük-e a mai estét, s átmegyünk-e majd a következő évbe, vagy hogy szeretteinket mikor kell koporsóba fektetni. Ennél azonban még kevésbé tudhatjuk, hogy mikor jár le Istennel való életünk, az örök életünk lehetősége egyszer s mindenkorra, mert a kegyelem ideje addig tart, amíg megtérhetünk.
Jézus hallgatósága nem gondolt arra, hogy a kegyelem ideje lejárhat. Vajon mi gondolunk-e erre?
Hogy nem mindig mehetek majd templomba, mikor én szeretnék. Nem mindig nyúlhatok Isten igéje után, hogy táplálkozzam belőle, mert lehet, hogy az éhség ott van szívemben az ige után, de nincs mód rá, hogy Bibliához jussak. Elvétetik tőlem az ige, lejár a kegyelem ideje. Ezért nem lehet halogatni a megtérést, mert mi időbizonytalanságban szenvedünk. Csak a ma a mienk, a holnap felett már nem rendelkezünk, az nincs hatalmunkban. A mai napra kirendelt igeszakasz előtti utolsó mondat így hangzik: „Ezeket mondá Jézus, és elmenvén, elrejtőzködék előlük.” Ez történik, mikor lejár a kegyelem ideje. Elmegy tőlünk Jézus, mert neki is útja van, mint nekünk is, de ezek az utak nem mindig találkoznak. Vannak áldott pillanatok, mikor a mi utunk meg Krisztus útja keresztezi egymást, találkozik egymással, és van úgy is, mikor távolodik egymástól a két út, és talán soha többé nem lesz találkozás. És ha nem is megy el, ha itt marad is, sokszor elrejtőzködik előlünk. És ebben nem az az igazán megdöbbentő, hogy Jézus eltűnik látóhatárunkról, mert vannak esetek a Bibliában, amikor Jézus úgy menekül meg ellenségeitől, hogy egyszerűen eltávozik úgy, hogy észre sem veszik − de az a legborzasztóbb, mikor Jézus ott van, és én nem látom, mert „megvakultam” arra, hogy lássam, vagy Jézus „elrejtőzködött” előlem, s így dacára annak, hogy ott van, nem tudok róla tudomást szerezni.
Ez igének első figyelmeztetése: Jézusnak joga van arra a magatartásra, hogy egyszer lezárja a kegyelem idejét, mert ő mindent elkövetett azért, hogy az ember a kegyelemre rátaláljon, és a kegyelem rátaláljon az emberre. Senki a világon, aki elkárhozott, vagy el fog kárhozni, Jézusnak nem tehet szemrehányást azért, mert ő nem kereste őt, vagy nem állította meg élete útján, nem figyelmeztette veszedelemre, mikor a szakadék szélén járt.
Mikor a nagy menyegzőről szóló példázatot mondotta Jézus, ott is volt valaki, akinek nem volt menyegzői ruhája. Ez az ember Jézus számon kérő szavára egy szó mentséget sem tudott szólni.
Hallgatott. Milyen bőbeszédű lehetett, mikor a szolgák a palota kapujában megállították azzal, hogy ilyen ruhában nem lehet bemenni, fel kell venni a király által ajándékozott ruhát! Mikor azt mondták, vesd le a magad ruháját, ebben nem jelenthetsz meg a király előtt! Hogy tudott akkor debachálni a rendelkezés ellen! De mikor Isten számon kérte őt, akkor csak hallgatni tudott.
Vedd hát tudomásul: Jézusnak joga van erre a kemény magatartásra! Joga van azért, mert az ember magatartása Jézusnak fájdalmat okoz. A felolvasott szakasz egy élet eredménytelenségéről szól: Ki hitt a mi beszédünknek?! Akik hittek a főpapok közül, azok sem merték megvallani, hanem gyáván meghunyászkodtak, ahelyett, hogy bátran bizonyságot tettek volna. Ésaiás írja le ezt a szomorú mondatot, de az Úr beszél az ő ajkán keresztül: Ki hitt a mi tanításunknak? Én az utolsó órákat élem, és mindent megtettem azért, hogy az emberek rátaláljanak a kegyelemre! Éjjel-nappal hirdettem az igét, emberek hallották, nyomorékok meggyógyultak, vakok látnak, bénák járnak, hát mit csináljak még?
Eredmény semmi!
Hát ez az, ami olyan súlyossá és keménnyé teszi Jézus beszédét utolsó nyilvános működése alkalmával. Vigyázz, vigyázz ember! Lejár a kegyelmi idő, amit az Úr elénk szabott! Nincs olyan ember, akinek ne volna kegyelmi ideje, de nincs olyan ember sem, aki kegyelmi idejének hosszúságát maga szabhatná meg. Ma még szabad, ma még lehet, de holnap már nem biztos, hogy lehet. A holnap nincs hatalmadban sem neked, sem nekem!
A másik figyelmeztetése az igének így fogalmazható meg: 2. Vigyázz, mert egy a szükséges dolog!
Jézus hallgatósága nem törődik Jézus munkájának gyümölcsével. Úgy gondolkozik: ezt a dolgot még meg kell gondolni, ebben még nem kell dönteni – és nem látják a jelentőségét annak a munkának, amit Jézus életében és lelkében el akar végezni. Úgy látják, hogy a földi dolgok fontosabbak vagy legalábbis időszerűbbek, mint a Jézus által hirdetett dolgok. Hallgatósága azért nem törődik a bizonyságtétellel, mert közönyös iránta. Úgy gondolják, hogy Jézus tanítása legfeljebb fűszerezése az életnek, de nem döntő jelentőségű kérdése a léleknek. Csodáit értékelték, tolongtak hozzá ilyenkor, a gyógyíthatatlan esetek jöttek egymás után elő azért, hogy Jézus gyógyítsa meg őket. Tanításaiban is gyönyörködtek, azt mondották, hogy ilyen hatalmasan még senki sem prédikált – de azután nem történt semmi! Követni nem követték. Akik követték is, csak ideig-óráig követték. A kereszten egy pár asszonyt és egy férfit kivéve magára maradt az, akinek életében ezrek hallgatták prédikációját.
Hány ember van ma is, aki úgy gondolja, hogy ezen a világon a legelhanyagolhatóbb Jézus és az ő tanítása. Minden más előbbre való: az egészség, étel, ital, ruha, a fizetés – mondjuk talán így: a munka – előbbre való, mint Jézus. Ő az utolsó. Jézus pedig azt mondja: én vagyok az egyetlen szükséges dolog!
Itt csupa olyan emberről van szó az igében, akik ezt nem látják, vagy csak egy ideig látták.
Nyilvánvaló, hogy ezeknek életében is elkövetkezett az idő, amikor meg kellett látniok, hogy életük legnagyobb ostobasága és gyalázata az, hogy az egy szükséges dologra nem ismertek rá. Itt járt köztük Jézus, alkalmuk volt látni, hallgatni, csodáit élvezni vagy orvosi működése következtében meggyógyulni, minden itt történt szemük előtt, és minden mással törődtek, csak vele nem. A közönyös emberek mérhetetlen áradata veszi körül Jézust nemcsak régen, hanem most is. Pedig hidd el, testvérem, hogy te is és én is, mindnyájan rá kell, hogy jöjjünk arra, hogy egy a szükséges, és ez Jézus Krisztus! Ismered Lk 16-ból a gazdag és Lázár történetét. A gazdagnak mindene megvolt, amit szíve, szája kívánt. Mindenki irigyelhette őt. Mindennap dúsan megrakott asztal mellett ült vendégeivel, úgy élt, mintha soha nem kellett volna meghalnia. Nem is az volt a tragédiája, hogy meg kellett halnia, hanem az, hogy az egy szükséges dologra nem gondolt idejében. Mikor becsukódott szeme a földi gyönyörök látására, akkor nyílt meg szeme annak meglátására, hogy életében ott követte el a legnagyobb hibát, hogy nem törődött az örökkévalósággal. Nézd, hogyan könyörög a kárhozatból: Atyám, Ábrahám!
Legalább küldd el Lázárt a hozzátartozóimhoz, hogy megüzenhessem testvéreimnek a pokolból, hogy térjenek meg, és vigyázzanak, hogy ide a gyötrelem helyére ne jussanak! Én itt már látom, hogy egy a szükséges dolog, csak én elkéstem vele és róla.
Nem ez az egyetlen hely a Bibliában, amely nagyon kemény és határozott üzenetet mond minden közönyös ember számára. Egy másik gazdag emberről is szól Lukács evangéliuma, akinek élete nem kifogásolható annyira, mint az előbbi gazdagé. Ez az ember a földművelés területén jó szakember, virágzó gazdasága van, raktárait, magtárait akarja bővíteni, mert munkája és bölcsessége révén nagy aratási eredményt tud felmutatni. Mindez dicséretes dolog, csak az a baj, hogy mindennel törődik, csak a lelkével nem! Mindenre van kedve, ideje, energiája, csak lelkével nem törődik. Nem érdekli a lélek kérdése. És jön a kemény szó Jézus ajkán: Te bolond! Még ez éjjel számon kérik tőled a lelkedet, és akkor mindaz, amiért életedet feláldoztad, amiért verítékeztél, koplaltál, halálra dolgoztad magadat, kiéi lesznek? Látod, nem volt jó a mértéked! Arra fordítottál több időt, amire kevesebb is elég lett volna, és nem fordítottál semmi időt, fáradságot, erőt arra, ami az örökkévalóság kérdése. Vigyázz! Mert ha az egy szükséges dolgot elveszted, akkor mindent elvesztettél! 3. Vigyázz, mert a gyáváknak nincs helyük Isten országában!
Az ige e harmadik üzenete a 42–43. versben van. „Mindazáltal a főemberek közűl is sokan hivénekő benne; de a farizeusok miatt nem vallák be, hogy ki ne rekesztessenek a gyülekezetből: mert inkább szerették az emberek dícséretét, mintsem az Istennek dícséretét.” Mintha ez a két vers kilógna ez igeszakaszból. Főemberekről van szó, akik hittek Jézusban. Jézus az embereket nem külsőség alapján értékelte. Előtte a főember és az egyszerű rabszolga ugyanannak az emberi méltóságnak a képviselője volt, de azért mégiscsak azt kell mondani, hogy a főembereknek nyitottabb volt a szemük, tágasabb a látásuk, nagyobb a lelki műveltségük, mert ők nem világi, hanem egyházi dolgokban voltak főemberek azok között, akik hittek Jézusban. Egy hatalmas tábor verődött össze, akik hittek Jézusban éppen a főemberekből, csak nem merték ezt megmutatni. Ott voltak, mikor prédikált, de ki tudja, hol rejtőztek a prédikáció alatt! Talán egy eperfa lombjai alatt, mint Zákeus, vagy csak éjjel mertek odamenni, mint Nikodémus, mikor senki sem látta, és senki nem mondhatta, hogy „te is az ő tanítványai közül való vagy”! Szegény gyáva emberek! Megoldották életük legnagyobb kérdését, megtalálták a Messiást, csak nem mertek róla beszélni. Gyávák voltak.
Emberileg van rá magyarázat: a vak meggyógyításánál is az történt – írja János –, hogy a vakot a tanács elé cipelik, és ott faggatják: Miképp gyógyultál meg? Ki volt, aki meggyógyított? És mikor őszintén meg akarja mondani, hogy Jézus gyógyította meg – nem tudom ki, csak azt tudom: vak voltam, s most látok –, el akarják némítani. Kirekesztik a gyülekezetből. Akkoriban ez volt a legnagyobb büntetés. Mindez a főemberek előtt játszódott le, de nem mertek szólni semmit Jézus érdekében, mert féltek, hogy ők is átok alá kerülnek, mint a meggyógyított vak. Úgy gondolkodtak: okosan kell viselkedni, nem kell plakátra ragasztani azt, hogy hiszünk Jézusban! Gyávák voltak. Poltron emberek.
Nem tudták, hogy egyszer megírja János apostol a Jelenések könyvében azt, hogy a gyáváknak helye a kénköves tüzes tóban lesz. Azok lesznek az elsők, akik oda bevettetnek. Nem a gyilkosok és a háborús uszítók és nem a paráznák és rablók, ezeknek sorsa is a kénköves tüzes tó, de a listavezetők a gyávák lesznek (Jel 21,3).
Nem kell erről neked sem sokat beszélni, elég, ha csak annyit mondok, neked is szól a figyelmeztetés: vigyázz, mert a gyáváknak nincsen helyük az Isten országában!
Az utolsó vigyázásra intő szó ebben az igében pedig az: 4. Vigyázz, mert egyszer nem lehet többé megtérni!
Milyen emberekről van itt szó? Jézus harsonával kiáltja a világba: Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa! Jézus nem tesz különbséget emberek között: te térj meg, neked nem kell megtérned! Itt arról beszél, hogy vannak, akiknek csak ezt lehet már mondani: ne térjetek meg! (40. v.) Nagy fájdalom tölti el a szívét, mikor kénytelen hirdetni: Nem térhettek többé meg! Megkeményedtek… Ezt olvassuk: „És noha ő ennyi jelt tett vala előttük, mégsem hivénekő benne: hogy beteljesedjék az Ésaiás próféta beszéde, a melyet monda: Uram, ki hitt a mi tanításunknak? És az Úr karja kinek jelentetett meg? Azért nem hihetnek vala, mert ismét monda Ésaiás: Megvakította az ő szemeiket, és megkeményítette az ő szívöket; hogy szemeikkel ne lássanak, és szívökkel ne értsenek, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” (37–40. v.) Figyeld meg, itt nem megkeményedésről van szó, itt megkeményítésről. Mind a kettő igaz, de ez a második több, mint az első, mert a megkeményedés természetes folyamat. Egy olyan ösvény, amelyet sokan taposnak, megkeményedik, egy olyan szív, amely tudatosan vagy következetesen elzárkózik Isten elől, megkeményedik és megvakul Isten számára. Itt azonban arról van szó, hogy ez nem természetes folyamat az Isten elől elzárkózó ember életében, hanem ez Isten aktusa. Isten keményíti meg ezeknek az embereknek szívét, vakítja meg szemét és süketíti meg fülét. Ez a büntetése az Isten világossága elől való állhatatos elzárkózásnak.
Először nem akartak hinni, azután nem tudtak már hinni. Hogy hogyan ment át egyik állapotból a másikba az ember, ki tudná ezt már lélektanilag megfejteni és megmagyarázni! Maguk sem vették észre, és megvakultak, hogy egyre messzebbről hallják az igét, s egyszer már nem is hallják. Szól az ige, de nem értik, nem tudják appercipiálni. Elvétetett tőlük az ige.
Lehet, hogy azt gondolod: nagyon kemény beszéd ez! Hadd mondjam meg: ezt nem én találtam ki, ez nem teológiai eszmefuttatás, ez ige, maga Jézus mondotta. Ennek az igének az a súlya és jelentősége, hogy Jézus ezt nem általánosságban mondotta: emberek, vigyázzatok, nagy veszedelmek várnak rátok az élet síkos országútján, hanem személyes üzenetként mondotta, és az egyes embert fenyegető veszedelmet akarja elhárítani az ember életéből. Ezért hát mindazt, amit mondottam, ebben az egy mondatban szeretném összefoglalni: Testvér, vigyázz! Keresd az Urat, amíg megtalálható, mert nem mindig található meg! Ámen.

Vértanúk kerestetnek Időpont: 1953. október 5.
Alapige: Jn 12,24 „Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” Ez az ige védőbeszéd az önkéntes vértanúság, az önfeláldozás mellett. Rá is van szorulva az önfeláldozás erre a védőbeszédre, mert hiszen a világ rendszerint úgy néz az önfeláldozókra, mint egzaltált tékozlókra.
Mikor a bethániai asszony széttöri a drága szelencét, hogy ráöntse a drága nárdus olajat Jézus fejére, és az egész ház megtelik illatával, már reá is azt mondják: „Mire való ez a tékozlás?” (Mt 26,8). Pedig ő még csak megvásárolható értéket áldoz fel. Az eltékozolt pénzt, vagyont ugyanis még vissza lehet szerezni, de aki az életét tékozolja el, azt a kincset nem lehet többé összekuporgatni, cserepeit többé nem lehet összerakosgatni. Ezért tiltakozik az ember annyira az önfeláldozás ellen.
Bizonyos, hogy az Úr Jézus Krisztusnak is sokszor kellett megküzdenie azzal a gondolattal, hogy az önfeláldozás tékozlás. Tudjuk jól, hogy amikor először jelenti be, hogy felmegy Jeruzsálembe, s ott meg fogjákőt ölni, rögtön felcsattan Péter ajkán a tiltakozás: „Mentsen Isten, Uram!” (Mt 16,22). Értetlenül néz Jézusra. Nem érti, hogy lehet Jézus ilyen balgatag, hogy odadobja életét a zsidóknak, mikor annyi szükség van még rá! Hány beteg van még, akit még nem tudott meggyógyítani, hány szenved ő bűnös van, akit még nem emelt ki a bűn posványából, hány ember van, kinek szeméről még nem törölte le a könnyet, és odadobja magát éhes farizeusok zsákmányául! Mire való ez a tékozlás?
Pál apostolnak is meg kellett ezt a harcot harcolni. Mikor utolsó jeruzsálemi útján az efézusi vénektől búcsúzik, könnybe borul a szemük, remegő térdekkel csókolgatják köntöse szegélyét. Mi más ez, mint szótlan könyörgés: „Ne menj fel Jeruzsálembe, ha úgy érzed, hogy ott meg kell halnod, hogy többé nem jössz vissza. Engedd, hogy mi elrejtsünk, hisz olyan sok embernek van még szüksége reád!” (ApCsel 20,37–38). Tirusban s Cezáreában pedig már nyílt szavakban tör ki az érte aggódó szeretet, és sírva kéri, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe (ApCsel 21,4–12).
És bizonyos az is, hogy az október 6-i vértanúknak is meg kellett küzdeniök azzal a kísértéssel, hogy nem volna-e, nemcsak az ő, de mások szempontjából is előnyösebb, ha nem halnak vértanúhalált? Nem lesz-e a nemzetre nagyon demorálizáló a tizenhárom halála? Ki mer majd az élre állni, ha a vezet őknek is ez a fizetése: akasztófa, sortűz? Mennyivel nagyobb lenne a nemzet reménysége, ha a nép tudná, hogy ők élnek, csak el vannak rejtőzve valahol, s várják a pillanatot, mikor majd egyszer újra odaállhatnak a nemzet élére. S ha erre soká kerülne is sor, nem tennének-e nagyobb szolgálatot nemzetüknek, ha valahol a világtól távol felnevelnék gyermekeiket, hogy legyen kinek felvenni a kardot újra! Nekik is meg kellett vívni a harcot azzal a gondolattal, hogy az önfeláldozás nem tékozlás-e.
Ne gondoljuk, hogy ez a tiltakozás csak a történelem lapjain szerepel. Hányszor állnak ma is oda azok elé az emberek elé, akik szent iramban, csontjaikba rekesztett tűzzel vetik oda magukat szolgálatukba: „Csak lassan! Nem kell sietni! Beosztással kell élni! Nem csak a pénzzel, idővel, de az egészséggel is takarékoskodni kell!”
A világ szemében balgatag tékozlás az önfeláldozás, Jézus szemében azonban ésszerű befektetés. Egy példával igazolja felfogását. Példáját a földmíves ember életéből veszi.
Rámutat arra, hogy a magvetés is önfeláldozás. Azt az embert, aki először szántotta fel földjét, és először vetette bele búzáját, milyen nevetve állhatták volna körül, hogyan mondhatták volna: Hiszen ez esztelen! Elpocsékolja azt, amiből kenyere lehetne. Ma már senki sem mondja a magvet őről, hogy esztelen tékozló, mert mindenki tudja, hogy a gabona önfeláldozása nem tékozlás, hanem a legjózanabb befektetés, a legigazibb élet.
Hogyha a gabonamag a zsákban marad, egymaga marad, ha pedig a földbe jut, és elrothad, sok gyümölcsöt terem. Az embereknek az az ellenvetése tehát, hogyha valaki nem áldozná fel magát, hanem tovább élne, akkor több gyümölcsöt teremne, Jézus szerint nem állja meg a helyét. Mert aki meg akarja tartani életét, elveszti azt. Az önfeláldozás a gyümölcstermés előfeltétele.
Ezt látjuk az egyháztörténelemben is. A keresztyénség elterjedése azért történt olyan gyorsan, mert voltak vértanúi. Amíg nem voltak vértanúi, lassan terjedt. Jézus három évig dolgozott, tanított, csodatételei előtt álmélkodva állt meg a világ, és mégis élete milyen kevés gyümölcsöt tud felmutatni addig, míg fel nem áldozta magát! Mihelyt vérével pecsételi meg meggyőződésének és tanításának igazságát, tömegek térnek meg.
A keresztyénüldözések idején is a vértanúk minden csepp véréből új vértanúk születnek.
Minél nagyobb tömegeket hajtanak kínpadra, hogy vadállatokkal széttépessék, hogy eleven fáklyaként megégessékőket, annál több felbuzdult ember indul el annak a Krisztusnak a keresésére, aki ilyen csodálatos erőt tud adni az övéinek.
Minden ügy meghal, amelynek nincsenek vértanúi. Mindaddig rostokol egy család élete is, míg nincs vértanúja. Valaki, talán egy csendes, hangtalan asszony, aki nem szól senkinek, összeszorított ajakkal sír, ezt is csak akkor, mikor nem látja más, mint a jó Isten. Valaki, aki olyan, mint a megtestesült önfeláldozás. Lehull a földre, mint a korai dértől letarolt virágszál.
De a család élete virágzik, mert van valaki, aki feláldozta magát érte. Míg nincsenek vértanúi egy ügynek, emberek, akik egész életüket ráteszik arra az eszmére, addig nincs diadal sem.
Vértanúk kerestetnek ezen a világon! Mikor Pál apostol azt írja a római levélben (8,19), hogy a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését, akkor vértanúk után sóvárog.
Emberek után, akiknek egész élete önfeláldozás, az Úr, a köz oltárán való elégés egy szent, nagy célért. Vértanúkra, gabonaszemekre van szüksége e világnak, akik zokszó nélkül vetik a barázdába magukat, és nem sikoltanak fel, mikor rájuk borul a fekete hant, mert tudják, hogy megsokasodnak, és sok gyümölcsöt teremnek.
Mikor Jézus az önfeláldozás védőbeszédét tartja, olyan példázatot mond, amelyik a rendes, természeti életből van merítve. Szerinte tehát az önfeláldozás nem valami rendkívüli teljesítmény, hanem normális életrend. Jézus szerint az önfeláldozás önfenntartás. Ha a földbe vetett gabonamag el nem hal, egyedül marad. Tehát nem tud növekedni. Az életnek pedig egyetlen útja a növekedés. Nincs más kiút. Vagy elhúzódom a vértanúk útjáról, s maradok halott búzaszem, elvesztem az életemet, vagy pedig odadobom az életemet, és akkor megtalálom azt.
Még ha talán földi viszonyokban nem is lehet kézzelfoghatóan igazolni az önfeláldozás önfenntartási jellegét, az örökkévalóság szempontjából mindig feltétlenül igaznak bizonyul.
Az élet nem az a 40-60 esztendő, amit itt töltünk, hanem az élet az örökkévalóság. Földi életünket nem lehet kiszakítani abból az egészből, mely itt kezdődik, és az örökkévalóságba nyúlik át. Azok, akik az önfeláldozásban tékozlást látnak, azt felejtik el, hogy nem tékozol az, aki elveszti földi életét, hogy megtalálja a másik életét.
Fel kell az embernek áldoznia magát, ha meg akarja menteni magát. Ha az önfeláldozás normális életrend, akkor isteni parancs is. Minden, ami bele van építve a természet rendjébe, benne van Isten világteremt ő és világkormányzó tervében is, tehát mindaz Isten akarata is. Isten akarata pedig Isten gyermekei számára parancs.
Néha Isten nagyon határozottan mutatja meg, hogy az önfeláldozás isteni parancs.
Luther szobatudósnak s csendben meditáló szerzetesnek készült. De Isten nem engedte. A wittenbergi egyetemre való meghívása, a római útra való kiküldetése, a bűnbocsátó cédulák árulása fölött való felháborodása, a lipcsei vitatkozás, az egyházi és a birodalmi átok…, mind, mind Isten kezének egy-egy lökése volt, amelyben Luther élete magját az önmagának élés zsákjából ki akarta tuszkolni, s a világ életének barázdájába belevetni.
Kálvin is szobatudósnak indult, s minden erejével tiltakozott az ellen, hogy íróasztala mell ől a mindennapi élet, a reformáció hadmezejére vigyék. Egy ilyen alkalommal egyik barátja rácsapott öklével az íróasztalra, s azt mondotta: „Átkozott legyen ez az íróasztal, mely visszatart téged az Isten útjáról!”
Mi lett volna mind a kett őjükből, ha nem engedelmeskednek az isteni noszogatásnak!
Porosodó könyvek tudós írói. És mi lett volna azokból a milliókból, akik az ő önfeláldozásuk által találták meg az élet világosságát!
Nem mindenféle gabonát vet el a barázdába az ember. A legjobbat érdemes csak elvetni.
Ha erre gondol az ember, akkor látja meg, hogy a vértanúság nagy kitüntetés. A történelem is azt mutatja, hogy Isten mindig hajlandó feláldozni azokat, akik már az övéi, azokért, akik még nem az övéi.
A japánok kísérleteznek egy újfajta torpedóval. A torpedó úgy lenne megépítve, hogy egy embernek is volna benne helye, aki a kil őtt torpedót pontosan nekivezetné annak a hajónak, amit fel akarnak robbantani. Természetes, hogy a torpedó felrobbanásánál ő is életét vesztené.
Erre az önfeláldozó vértanúszolgálatra próbapályázatot hirdetett a hadvezet őség. Négyszáz ilyen emberre lett volna szüksége… és jelentkezett ötezer.
Mi más ez a tolongás az önfeláldozás kapujában, mint igazolása annak, hogy a vértanúság kitüntetés és dicsőség!
Vértanúk kerestetnek. Trombita harsog, dob pereg. Isten verbuválja a maga vértanúit. A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Hányan jelentkeznek erre a toborzóra? Ott leszel-e te is közöttük?
Ámen.

"Látni akarjuk Jézust!" Időpont: Ötvened vasárnap, 1949. február 27. [Helyszín: Budapest–Budavár (rádiós istentisztelet)]
Alapige: János 12:20-33.
Azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják az Istent, volt néhány görög is.
Ezek Fülöphöz fordultak, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment, és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp odamentek és elmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia.
Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya. Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Erre szózat hallatszott az égből: „Megdicsőítettem és ezután is megdicsőítem.” A nép, amely ott ácsorgott, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött.
Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a szózat, hanem miattatok. Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal hal meg.
Húsvét ünnepére – igénk szerint – pogányok is felmennek a jeruzsálemi templomba imádkozni.
Minden Isten után való vágyódásuk és imádkozó életük dacára sem számítanak Isten népéhez.
Nincs hely számukra bent, az igazi templomban. Csak a pogányok pitvarában tartózkodhatnak, melyet magas fal választ el a zsidó nép pitvarától, oszlopain pedig görög és latin hirdetmények figyelmeztetik a pogányokat, hogy a nép pitvarába s magába a templomépületbe halálos büntetés terhe alatt tilos bemenniök. Jézus a szomszéd pitvarban tanít. Sóvár füllel figyelik a görögök egy-egy hozzájuk is eljutó hangfoszlányát. Úgy szeretnénekők is ott lenni, látni és hallani Jézust! Egy-egy pillanatra talán át is suhan szívükön az irigység és a kirekesztettség miatti lázadozás. Egyszer csak kilép az ajtón Filep. Megrohanják a görögök, s mindazt, ami a szívükön van, ebben a mondatban öntik eléje: "Látni akarjuk Jézust!" Lehet ennek a mondatnak kifogásolni a fogalmazását. Lehet kijavítani, hogy talán "Látni szeretnénk Jézust", az azonban bizonyos, hogy a prozelitákat nem kellett tanítani alázatosságra, s ha most mégis ilyen akaratosan és követelően lépnek fel Fileppel szemben, az nem alázatossághiányra mutat, sem modorbeli fogyatékosságra, hiszen Filepnek "Uram"-ként való megszólítása épp az ellenkezőjét bizonyítja, hanem azt mutatja, hogy milyen erős az a vágy, ami ebben a mondatban megszólal. Olyan erős, hogy az alázatost is követelővé teszi. Lehet ezt a mondatot teológiailag is kifogásolni. Lehet rámutatni arra, hogy a hitre jutás útja nem a látáson, hanem a halláson át vezet, s ezért Isten népének nem az a feladata, hogy mutogassa Jézust, hanem az, hogy hirdesse az Ő igéjét, mindez azonban csak a csodaéhes tömegnek szól, ezek a görögök pedig nem csodát akarnak látni, hanem Jézust.
Komolyan kell venni ezt a mondatot, s ha így vesszük, akkor egyszerre csodálatos jelképpé válik. Akkor is, most is, mindig, kifejezetten, vagy eltitkoltan, ez e világ vágya, ez a kérése Isten népéhez: "Látni akarjuk Jézust!" Akkor inkább vágy volt, mint vád. Ma inkább vád, mint vágy. Ez e világ vádja Krisztus tanítványai, a keresztyénség felé: Nem látjuk Jézust. Nem látunk mást, csak kőfalat, mint az igebeli görögök. Hatalmas templomokat, boltíveik alatt évszázados, méltóságteljes mozdulatokkal mozgó papokat, imponáló világszervezetet, de nem találjuk meg bennök, sőt, sokszor épp tőlük nem találjuk meg Jézust.
Hideg köveket találunk élő, meleg szívek helyett; e világtól távol levő, vele sokszor idegenül szemben álló, más világban élő liturgusokat, velünk együtt élő, küszködő pásztorok helyett; egyházi szervezetet egyházi szolgálat helyett. Hát hol van itt Jézus? Nem látunk mást, csak ellentéteket, mint az igebeli görögök. Hatalmas választófal van az emberek között. Amonnan a kiváltságosak, eminnen a kisemmizettek. Ott a beeresztettek, itt a kirekesztettek. És ezt a falat sokszor, mint a jeruzsálemi templomban, épp az egyház emeli.
Hát hol van itt a békességszerző Jézus?
Másfél ezredéve él ebben a világban kiváltságos helyzetben a keresztyén egyház. Mit csinált ez alatt az idő alatt? Mit mutatott meg Jézusból? Nem kapunk mást, csak szavakat, s újra szavakat.
A szavak ideje már lejárt. A nagy szóinflációban értékét vesztett valuta, fedezetnélküli bankó lett az emberi szó. Látni akarjuk Jézust. Látni akarjuk a megváltott embereket s a megváltott emberek új világát. Mutasd meg, te keresztyénség, a hitedet a te cselekedeteidből! Az egész teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. Hol késnek? Félre az útból, ti, magatoknak élő, önző kegyesek, kik magatoknak foglaljátok le Jézust, s nem engeditek ki Őt hozzánk, a sóvárgó pogány világhoz! Ne álljatok elénk, kik Zákeus módjára szeretnénk látni Jézust, és ne takarjátok el előlünkőt magát! Nem rátok vagyunk kíváncsiak. A tanítványokkal torkig vagyunk. A Mestert szeretnénk látni. A hitetlen Nietzsche egyszer így fejezte ki e világvágyat: "Megváltottabbaknak kellene látszani a keresztyéneknek, hogy hinni tudjak a Megváltójukban.”
Az öreg, bölcs Bernard Shaw pedig ugyanezt így fejezte ki: "Eddig csak Barabbást engedtük szabadon, ideje volna már szabadon engedni Krisztust." Hogyan hallgatod mindezt, Isten népe? Úgy-e, mint Filep? Megértéssel, alázatosan, testvéreid és Krisztus elé víve? Vagy felfortyansz azon, hogy e világ prédikál egyszer bűneidről neked, ki annyit prédikáltál e világnak a világ bűneiről? Tudsz-e úgy nézni azokra, akik ezzel a követeléssel lépnek elibéd: Látni akarjuk Jézust, mint Istentől küldött, ébresztő prédikátorokra, akiken keresztül arra akar kényszeríteni Istennek Lelke, hogy önmagadba szállj, önvizsgálatot tarts, kényelmi párnáidról felkelj, szóval, hogy a felébredtek ébredjenek fel és a megtértek térjenek meg? Ez a mai ige üzenete Isten népéhez.
Van azonban ennek az igének üzenete e világhoz is.
Jézust akard látni! A történetünkben szereplő görögök sok mindent láthattak a jeruzsálemi templomban.
Köztük sok megbotránkoztatót is. Lehet, hogy szemtanúi is voltak annak a jelenetnek, amikor Jézus szétverte a vásárt és megtisztította a templomot. De ha nem is voltak szemtanúi ennek a jelenetnek, láthatták magát a templomi vásárt, a szent dolgokkalűzött üzletet. Nem álltak meg mégsem az egyház bűneinél, hanem az egyház urát szerették volna látni, Jézust. Ne akadj meg te sem a tanítványok megbotránkoztató magatartásán! Ne tedd felelőssé Krisztust a keresztyénség bűneiért! Ne következtess a keresztyénség gyengeségéből a Krisztus gyengeségére, s ha úgy látod, hogy a keresztyénség csődöt mondott, ne gondold, hogy Krisztus mondott csődöt!
Ha Jézust látni akarod, vedd tudomásul, hogy Ő a kereszten látható!
Az a beszéd, melyet Jézus a görögök kérésére tart, a keresztről szóló beszéd. Megjelenti, milyen halállal kell meghalnia, de megjelenti azt is, hogy halála milyen gyümölcsöket fog teremni.
Szóval a váltság evangéliumát hirdeti. Arról beszél, amit János 3:16-ban röviden így foglal össze: "Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Ez a váltság Neki egyben dicsőség, az embernek pedig egyben üdvösség. A világnak az a baja, hogy nem itt keresi Jézust, a keresztyénségnek pedig az a baja, hogy nem ezt a Krisztust mutatja ennek a világnak. Váltság nélkül nem lehet rendezni a múltat, amit elhibáztunk, s újjászületés nélkül nincs új élet, amit akarunk.
Jézus, a nagy tanító, nem tud bennünket elvezérelni minden igazságra. Jézus, a nagy csodadoktor, nem tudja meggyógyítani legnagyobb betegségünket, a bűnt. Jézus, az erkölcsreformátor, nem tud erőt adni parancsaink betartásához. Rajtunk csak a bűneinkért a kereszten meghalt és megigazulásunkra feltámasztott Jézus, a Krisztus, a Megváltó tud segíteni.
Ez Istennek hatalma minden hívő üdvösségére. Ennél kevesebb keresztyénség azonban csak fölösleges barokk fényűzés és értelmetlen energiapocsékolás.
János evangélista beállítottságánál fogva nem sokat törődik a történeti események leírásával.
Elsősorban igét akar közvetíteni és nem históriát írni. Valószínűleg ezért befejezetlen a felolvasott történet is történeti szempontból. Nincs szó arról, hogy Jézus Fülöp és András kérésére kiment-e a pogányok udvarába, s a két tanítvány bemutatta-e neki az őt látni kívánó görögöket, azt hiszem azonban, hogy nem bibliaellenes, ha abban a meggyőződésben vagyok, hogy az a Jézus, aki olthatatlan vággyal szomjúhozott minden ember megtérése után, s aki elmondta az egyetlen ember megtérése fölött való mennyei örömről szóló példázatait, mégis csak kiment a görögökhöz. Csodálatos jelkép ez a jelenet. Jézus megjelenik a pogányok udvarában. Fülöp és András odamegy a görögökhöz. Kézen fogjákőket, s odaviszik Jézushoz. Jézust odavezetik a görögökhöz: Uram, ezek azok, akik látni szeretnének Téged. A görögöket odavezetik Jézushoz: Ez az a Krisztus, akit látni szeretnétek. Boldog pillanat, mikor a világ létszükségletből fakadó követelése: Látni akarjuk Jézust, így találkozik a tanítványok csendes missziói felelősségérzetével: Mutatni akarjuk Krisztust.
Testvér, kit az Írás a görögökhöz számít, s ki talán magadat is odaszámítod, ne fojtsd el azt, ami benned van, amikor feltámad benned ez a vágy: Látni akarom Jézust!
Testvér, kit az Írás a tanítványokhoz számít, s ki talán magadat is Isten népéhez számítod, ne felejtsd el, hogy Filep és András emberileg a két legjelentéktelenebb tanítvány volt. Prédikálni nem tudtak volna Krisztusról. Görög bölcseleti kérdésekben alulmaradtak volna, de egyet tudtak: megmutatni Krisztust. Tedd meg te is!
Látni vágyó világ és mutatni akaró keresztyénség között megáll a szent gabonamag, Krisztus.
Meghal, hogy egymaga ne maradjon, s ez neki dicsőség, nekünk üdvösség. Ámen.

Sírparton János 11,22-26
Húsvét II. ünnepe 1953. április 6.
Krisztus feltámadása nem egyszerű történeti kérdés, hanem létkérdés.
Egyszer mindenki rájön arra, hogy Krisztus feltámadása nem Krisztus magánügye, hanem az én ügyem is. Ha előbb nem, akkor a sírparton bizonnyal felvillan előtte ez a kérdés. Lehet, hogy a saját sírjának a partján. Lehet, hogy a szerettei sírjának partján.
A mai ige is egy sírpartra állít minket. A bethániai temetőben folyik le ez a párbeszéd Jézus és Márta között Lázár sírjának közelében. Jertek, figyeljük meg, miről van szó a sírparton! 1. A bethániai gyászházban s a történet további folyamán Lázár sírjánál is sokan vannak.
Nemcsak Jézus van ott a tanítványaival, s a két gyászoló testvérrel, Mártával és Máriával, hanem sok zsidó is van ott. A 19. v. szerint a zsidók közül sokan mentek Mártához és Máriához, hogy vigasztaljákőket az ő testvérük felől.
Vajon mit tudtak mondani ezek a részvétlátogató zsidók a gyászba borult testvérpárnak? Bizonnyal elmondták a szeretet és az együttérzés mondatait. Nem szabad ezt lebecsülni! A fájdalomtól didergő szívnek olyan a jó szó, mint a felhők mögül kibújó melegítő napsugár. De vajon tudtak-e ennél többet nyújtani?
A sírparton a zsidók többsége ugyanolyan reménytelenül állt, mint a pogányok, vagy a mai elpogányosodott keresztyének. Csak a farizeusoknak volt reménységük a halottak felől, ők vallották a feltámadást, a szadduceusok azonban egyenesen tagadták (Máté 22,23), Csel 23,6- 8). A feltámadási reménység tehát nem volt általános, inkább az volt a felfogás, hogy a halállal mindennek vége, a halál után nincs semmi.
Első pillanatra megnyugtató ez a gondolat a sírparton, hiszen az élet sokszor oly nehéz, úgy bele tud fáradni az ember! Mint a fáradt gyermek anyja ölébe, mint az agyonhajszolt robotos a fekhelye után, úgy vágyódik néha az ember a „pihenés” után. Beh jó is lenne meghalni! Lefeküdni fáradtan, mély álomtalan alvásba merülni, s azután sohasem ébredni fel többé! Ami megmarad még belőlem, az is lassan porrá lesz. Talán a sírom fölött növő füvet fogom táplálni, hogy kövérebb legyen s több tejet adjon tőle a fölöttem legelésző tehén. Talán vályogot fognak vetni a poromból és téglát égetnek belőlem. Belekerülök palota falába vagy kunyhó fundamentumába. Mindebből azok sem tudnak már semmit, akik csinálják, s én sem, akivel mindez történik.
Egy kis baj van azonban ezzel a megsemmisüléssel. Az emberben olthatatlan életösztön van. A halálvágy, a megsemmisülés óhajtása mindig rendkívüli jelenség. Ezenkívül rendszerint csak elméleti az egész. Mihelyt időszerűvé válik, s kopogtat ajtónkon a halál, egyszerre minden áron szeretnénk élni. Legalább még egy kicsit!
Ugyanez az életösztön kérdőjelezteti meg velünk az utolsó pillanatokban a megsemmisülés gondolatát. Az ember előtt felrémlik a nagy „hátha!”. Hátha mégis igaza van a papoknak, meg a Bibliának! Sok haldokló utolsó perceit tette már borzalmassá ez a bizonytalansági érzés.
Ha pedig nem a magunk sírjának partján kell megállanunk, hanem a szeretteink valamelyikénél, akkor meg a szeretet tiltakozik bennünk az ellen, hogy a halál után nincs semmi. Az egész temetőkultusz, a sírok gondozása, mind- mind a szeretet tiltakozása: Nem igaz, hogy a halálban mindennek vége! Nem igaz, hogy aki meghalt, az nincs többé!
Míg tárgyilagos szemlélőként vagy az élet közönyös vándoraként nézed más sírját, addig lehet, hogy te is könnyen mondod: A halál után nincs semmi..., de ha majd olyan sír mellett kell megállanod, amelynél érdekelve vagy, vagy úgy, hogy abba a sírba téged fognak betemetni, vagy úgy, hogy a szíved van érdekelve valamelyik szeretted sírjának partján, akkor egyszerre elkezd lázadni az életösztönöd és a szíved szeretete: Nem igaz, hogy a halálban nincs semmi! 2. A bethániai temetőben nemcsak ilyen gondolkodású emberek vannak Ott van Márta, aki hisz a halottak feltámadásában. Ezt mondja Jézusnak: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon”. Lázár sírpartján tehát az ő szívében ez a gondolat él: Lesz feltámadás.
Aki ezzel a tudattal tud megállani kedvese sírjának partján, az nagy kincsnek van birtokában. Húsvéti hite van. Emellett a húsvéti hit mellett is azonban marad még fájó bizonytalanság és megoldatlan kérdés. Az egyik ilyen kérdés az, hogy mi van most az én kedves halottammal. Hol van? Tudok-e hatással lenni őreá s ő tud-e hatással lenni énreám? Mártában is ott bizonytalankodott valami ilyen. A késve érkező Jézust, ezzel fogadja: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem” (21. v.) Legtöbben úgy értelmezik Mártának ezt a fájdalmas mondatát, mint a szemrehányás szavát, vannak azonban, akik arra mutatnak rá, hogy már csak azért sem lehet ez szemrehányás, mert az események időbeosztását számítva Lázárnak oly időben kellett meghalnia, mikorra Jézus emberileg meg sem érkezhetett volna.
Akárhogy áll is a dolog, bizonyos, hogy ebben a mondatban Márta Jézus hatalmába és szeretetébe vetett bizalmáról is bizonyságot tesz. Mintha csak ezt mondaná: Ha itt lettél volna, tudom, nem engedted volna meghalni a testvéremet.
Erre mutat szavainak folytatása is: „De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten” (22.v.). Márta tehát Jézus közbenjáró imádságára vár, mégpedig bizalommal vár. Az is világos, hogy Lázárért való könyörgést vár, s ha nem is mondja, valószínű, hogy a Lázár üdvösségéért való könyörgést vár. Jézus, aki mindent megtett azért, hogy az élők megtérjenek, holtak üdvösségéért itt sem imádkozik, de ez az eset is mutatja a holtak utolsó napon történő feltámadásának húsvéti hite mellett is jelentkező nyugtalanságát a szerető szívnek.
Van még egy másik nehéz kérdés is. Amikor Márta azt mondja Jézusnak a feltámadásra utaló szavaira: „Tudom... az utolsó napon” (24.v.), ennek a három utolsó szónak különös, fájdalmas hangsúlya lehet. Nemcsak egyszerű időpontközlés ez, hanem fájdalmas sóhaj is: Az utolsó napon! Mikor lesz az? De nehéz lesz azt kivárni! Bizonyos, hogy nehéz kivárni a halál és a feltámadás közötti időt. Mártáéknak csak négy nap volt ez az idő, de ez is mennyi fájdalommal volt tele! De épp az ő esetük mutatja a vigasztalást is. Amikor fájdalommal mondja, hogy csak az utolsó napon fog Lázár feltámadni, már épp itt is van az utolsó nap, s jóformán már csak pár perc választja előt a viszontlátástól. Ne nyugtalankodj hát, lehet, hogy közelebb van hozzád a feltámadás, mint gondolod! 3. A bethániai temetőben ott van Jézus is. Neki is van szava a sírparton Ezt mondja: „Én vagyok a feltámadás... soha meg nem hal” (25-26.v.).
Mintha csak ezt mondaná: Van élet!
A jövőből a jelenbe irányítja a tekintetet s kimondja a nagy szót: A hívő számára meghalt a halál. Nincs többé. Ő is megöregszik ugyan, ha eljár fölötte az idő. Az ő élete is bekanyarodik a sírverembe, amikor annak rendelt ideje elérkezik, ő is porrá és hamuvá válik, hiszen ő is porból vétetett, ez a halál azonban mégis egészen más, mint a hitetlen halála. Nincs borzalma. Olyan, mint a méregfogától megfosztott, ártalmatlanná tett kígyó. A halál fullánkja a bűn. A bűn miatt borzalmas a halál. Neki azonban bűne megbocsáttatott, vétke Krisztusban elfedeztetett, élete az Istennel való közösség s ezen nincs hatalma a halálnak. Sőt! Szolgája a halál. Ijesztő csontváz helyett királyi követ, aki hazahívja őt. Boldogan siet hívó szavára, mint menyegzőre a menyasszony.
Mivel élete Isten dicsőségére való volt, halála is Isten dicsőségére való, mint a Lázáré.
A hívő nemcsak saját sírpartján tud Jézussal így kiáltani: Van élet!, hanem szerettei sírpartján is. Kikkel egy volt az életben az Istennel való közösségben, egy marad a halálban is. Tud örvendezni is a sírparton. Nem érzi kegyeletsértésnek, ha régi evangélikus szokás szerint a sírparton ez az ének csendül fel: „Jer, dicsérjük Istent, szívvel, szájjal, lélekkel!”
Mindennek Krisztus feltámadása a záloga. A feltámadott, s élő Krisztusban lesz mindez a hívőé. Így válik húsvét történeti kérdésből az ember sorskérdésévé.
Nincs semmi! Lesz feltámadás! Van élet! Melyiket mondod te a sír partján?
És melyiket hiszed? Mert nem azon fordul meg a sorsunk, hogy melyiket mondjuk, hanem azon, hogy melyiket hisszük. Azzal végződik a mai szentlecke: „És aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed- é ezt?” Hangozzék ki ebben a kérdésben az igehirdetés is! Nem én kérdem tőled, nem az egyház kérdi e húsvét ünnepében, hanem maga a Feltámadás és az Élet, Jézus Krisztus kérdi: Hiszed-e ezt?
Spinozáról, a nagy filozófusról mondják, ki korának egyik legélesebb eszű gondolkodója volt, hogy egyszer végigolvasta János evang. 11. fejezetét, Lázár feltámasztásának történetét, s utána hosszan elgondolkodott, majd így szólt: Egész bölcseleti rendszeremet odaadnám azért, ha hinni tudnám, ami ebben a fejezetben meg van írva.
Kérd a hitet! Vállald a hitet! És a feltámadás és az élet Ura ajándékba adja neked ezt a hitet. Ámen.