Túróczy Zoltán

Holtomig áldalak Időpont: Nagyszombat, 1964. március 28. [Helyszín: Győr–Nádorváros]
Alapige: Jel. 5:11-14.
És látám, és hallám a királyiszék, a lelkes állatok, és a Vének körül sok angyalnak szavát; és az ő számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer vala; Nagy szóval ezt mondván: Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcseséget és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást. Sőt hallám, hogy minden teremtett állat, a mely van a mennyben és a földön, és a föld alatt és a tengerben, és minden, a mi ezekben van, ezt mondja vala: A királyiszékben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké. És a négy lelkes állat monda: Ámen. És a huszonnégy Vén leborult és imádá az örökkön örökké élőt.
Ezen a nagyhéten a 181. számú böjti éneknek egyes verseit vettük elő, s azokkal a gondolatokkal foglalkoztunk, melyek ennek az ének szerzőjének szívét annak idején eltöltötte, mikor Jézus szenvedéséről elmélkedett. Ennek az éneknek utolsó verse áll előttünk, hadd olvassam fel előttetek: "Oh add, hogy keresztemet békével viseljem, engedelmességedet örömmel kövessem. Szerelmedért szerelmet Néked én adhassak, buzgó hittel Tégedet holtomig áldjalak." 1./ Elmélkedésünk címe ennek az éneknek utolsó sora: holtomig áldjalak.
Az ige pedig, amit felolvastam a Jelenések könyvéből a hálaének. Most ne az foglalja le gondolatunkat, hogy ez egy világ-hálának éneke, elégedjünk meg azzal, hogy ez a hálaének hatalmasan zengő, diadalmas hálaének, és az az ének, aminek 6. versét fogjuk majd énekelni, az szintén a hála éneke. Persze nem olyan, mint ez a mennyei, vagy világ-hálaadás, amelyben csak az angyalok száma tízezerszer tízezer, de benne van mindazok éneke, akik nem tartoznak a mennyei kórusba, akik a földön és föld alatt szerteszét a világon vannak. Ebben az énekben csak egy ember vagy gyülekezet énekli a hála énekét, de az egyik éppen úgy hálaének, mint a másik. Mi igen sokszor úgy tekintünk a hálaadásra, mint valami plusz produktumra, az emberi lélek képességére. Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a hála nem valami emberi jótétemény az adakozó Isten felé, hanem olyan valami, amit Isten joggal elvár tőlünk. Ez furcsán megfogalmazott gondolat. Hiszen Isten cselekedeteit abban csodáljuk olyan nagyon, hogy Ő esőt ad mind a jóknak, mind a gonoszok földjére. Tehát emberi magatartásunktól függetlenül érezteti velünk szeretetét, pedig ez nem változtat azon a tényen, hogy az írás arról beszél, hogy Isten elvárja tőlünk a hálát.
Csak egyetlenegy történetre szeretném felhívni figyelmeteket. Mindnyájan ismerjük a tíz bélpoklos történetét. Tíz szomorú sorsú ember mindentől és mindenkitől elszakítva kényszerülnek élni addig, míg egyszer majd elevenen meg nem rothadnak. Ez a tíz bélpoklos már hallott Jézusról, milyen csodálatos hatalma van, s egyszer találkoznak Jézussal, s akkor a bélpoklosok jellegzetes, rekedt hangján kiáltoznak felé, mert a törvény szerint nem volt szabad emberekhez közeledniök: Jézus, Istennek Fia, könyörülj rajtunk! Jézus könyörül is rajtuk, s azt mondja nekik: menjetek el Jeruzsálembe, mutassátok meg magatokat a papoknak! A törvény előírása az volt, ha bekövetkezett az az igen ritka eset, hogy a bélpoklos meggyógyult, megérezte magán, hogy a sebek lehullanak róla, megtisztult, akkor menjen el Jeruzsálembe, a templomba, a papokhoz, akkor ők egészségi szolgálatot is végeztek. Egy hétig tartó zár alatt tartottákőket a templomnak erre kijelölt tornácában. Ha ezalatt az egy hét alatt nem ütközött ki rajtuk a bélpoklosság, bizonyítványt kaptak arról, hogy meggyógyultak, és ezzel a drága kinccsel mehettek haza. A tíz bélpoklos útközben, amíg Jeruzsálembe mentek, meggyógyult.
Nem abban a pillanatban gyógyultak meg, mikor Jézus szóba állt velük, hanem útközben.
Kilométereket mentek Jeruzsálem felé, s akkor észrevétlenül, napról-napra, csodálatosan vették észre, hogy gyógyulnak. Minél közelebb érnek Jeruzsálemhez, ahova az Úr parancsa küldi őket, annál jobban tisztul testük poklossága s múlik róluk a betegség, s mire Jeruzsálembe értek, meggyógyultak. Boldogan mennek a papokhoz, letöltik az egyheti zárt időt, aztán megkapták a bizonyítványt és mentek haza. A tíz bélpoklos közül csak egyetlenegy ember érzi kötelességének, hogy visszamenjen Jézushoz. Nem haza, hanem Hozzá menjen, megkeresse és leboruljon Előtte és hálát adjon. Lehet, a többiek is gondoltak erre, de úgy gondolták, először megviszik az örömhírt övéiknek, s mikor kiörvendezték már magukat, azután mennek el Jézushoz, hogy megköszönjék Neki a gyógyítást. Indokolni is tudják ezt az álláspontjukat. Azt gondolhatták: hát mit is csinált tulajdonképpen velünk?... Hozzánk sem nyúlt, egy gyógyító mondatot nem mondott, csak elküldött bennünket Jeruzsálembe, a papokhoz – azt is a törvény írja elő –, és egyszerre feledésbe borult minden nyomorúság, amely valamikor őket elűzte hazulról. Elfelejtették, hogy halálra ítélt emberek voltak. Csak egy samaritánus, egy megvetett ember ment vissza Jézushoz. Nem tudjuk, volt-e családja, de minden bizonnyal voltak olyanok, akik szívéhez közel állottak, de nem feléjük vitt először útja, hanem elment előbb Jézushoz, s elmondta hálaimádságát. Jézus örült, hogy egy ember nem felejtette el, hogy mit cselekedett vele, de válaszában volt egy keserű mondat: hát nem tízen tisztultak meg, a kilence pedig hol vagyon? ... /Luk. 17:17-18./ Csak egy és az is samaritánus? Mi ebből csak egyetlenegy vonást emeljünk ki, azt, hogy a hálát elvárja Jézus Krisztus.
Nem azért, mintha szüksége volna a hálaadás mondataira, Neki nincs szüksége rá, de nekünk van rá szükségünk, és ezért tart rá igényt és ezért követeli meg ezt a hálát. A hála ritka madár, fehér holló. Akinek kisgyermeke volt, tudja, milyen nehéz volt megtanítani a gyermeket arra, hogy amit adnak, azt meg kell köszönni. Ezt az egy szót tudja legnehezebben megtanulni a gyermek: köszönöm. Nem azért, mintha nem örülne annak, amit kapott, aki szemből és arcból tud olvasni, látja, hogy a gyermeknek csillog a szeme, mosolyog a szája, örül annak, amit kapott, de hogy azt mondja, köszönöm, arra előbb figyelmeztetni kell, nem gondol arra, hogy ez neki kötelessége. Így van ez nálunk felnőtteknél is. Még ha már meg is tanultuk illendőségből a köszönöm szót ember és Isten felé, ha az a kérdés, mennyi e mögött a szívbeli, igaz tartalmú érzés, akkor azt kell mondani, hogy nagyon szomorú, hogy a mi életünkben is a tartós hála nagyon ritka.
Esetleg van hála szívünkben és ajkunkon, de aztán elpárolog. Ennek van azonban nemcsak mentsége, hanem magyarázata is. A hálának ugyanis egy sereg ellensége van. Hányan vannak, mi magunk is beleesünk abba a tévedésbe, hogy azt gondoljuk, Istennek kötelessége, hogy szeressen minket. Isten azért Isten, hogy gondviselője legyen a világnak és tenyerén hordozzon minket, óvjon meg minket minden ránk leselkedő veszedelmektől. Ez a dolga. Ha Isten, az a kötelessége, hogy kegyelmet gyakoroljon és a világra gondot viseljen, azért Isten. Aki így gondolkodik, az egyszer rájön arra, hogy ez a gondolat megöli a hálát.
A másik ellensége bennünk a hálának az a gondolat is, hogy nekem jogom van Isten szeretetére.
Lényegileg ugyanaz a gondolat, amit most mondottam, csak a fogalmazása más. Ha ugyanis más oldalról nézzük ugyanezt a kérdést, egy új ellenség jelentkezik e gondolat képében a hálával szemben szívünkben, az, hogy Isten jó, szent, Isten gondviselő, kegyelmes, s mindehhez nekem jogom van. Utóvégre Ő az én Atyám, s én gyermeke vagyok! Nem én akartam erre a világra jönni, Ő teremtett engem, s ha az Ő Lelke hívott életre, akkor Neki kötelességei vannak életemmel kapcsolatban, nekem meg jogaim vannak! Nem mindenki fogalmazza meg ilyen keményen ezt a gondolatot, de sokunk szívében ott van valahányszor negatíve fogalmazzuk meg a gondolatot, s úgy mondjuk – nem azt, hogy megérdemeljük, ezt ritkán mondjuk illendőségből és alázatoskodásképpen, – de ha Isten nem a mi véleményünk szerint mutatja meg szeretetét, mikor keményen szól hozzánk, ostor van kezében, és vele végigvág rajtunk, mikor elveszi egészségünket, s Jób sorsára juttat, felmerül a kérdés: hát mivel érdemeltem ezt én Tőle? ... E gondolat mögött a hála ősellensége húzódik, amit az előbb úgy fogalmaztam meg: nekem jogom van Isten jótéteményére, miért hálálkodom hát Neki?...
Harmadik ellensége a hálának az időbeli távolság. Ki nem figyelte meg életében: kaptam valamit, aminek a megajándékozottság pillanatában igen örültem, olyan boldognak éreztem magamat megajándékozottságom tudatában, nemcsak azért, mert az ajándék értékes volt, de éreztem az ajándék mögött az ajándékozó szívének szeretetét is. Aztán észre sem vettem, napok után hogyan szürkül bennem a hálaérzés. Amiért tegnap még ujjongva magasztaltam az ajándékozót, ma már kevésbé érzem olyan nagynak, holnap még kevésbé, holnapután meg egészen természetesnek fogom tartani, hogy a dolgok úgy történtek és az események úgy alakultak. Az időbeli távolság elszürkíti a hálát. Valahogy úgy van, ha az ember hozzászokik, nem látja olyan rendkívüli nagy eseménynek, és ez a látás elpusztítja bennem a hálának szívbeli megmozdulását. S ha ilyenkor engem valaki figyelmeztet erre, talán elég merészen így felelek: nem értem, nincs nekem ezért miért hálát adnom! Testvéreim, ha Isten egyszer elvenné tőlünk azt, amit elfelejtünk megköszönni, amiért nem érzünk hálát szívünkben, akkor látnánk meg, mi mindent kaptunk Tőle, mennyire megajándékozottak vagyunk mi Isten részéről.
A hálának ellensége az is, hogy nálunk nincsen meg állandóan a túlvilág perspektívája.
Megpróbálom ezt egyszerűbben kifejezni. Ahhoz, hogy lássuk Isten irántunk való jótéteményeit, nem ajándékainak földi vonatkozásait, kellemes hatásait, vagy egyéb más áldásait kellene elsősorban figyelembe vennünk, hanem hogy az örökkévalóság távlatában tudjuk látni ajándékait. Mert Isten ajándékait igen sokszor rangrejtetten adja, s csak később látjuk meg. Először azt gondoljuk, nem is ajándék, csak később világosodik meg: én azt gondoltam, Isten megvert, most látom, hogy Isten megáldott. Ő néha szeretetből büntet, és büntetése is hálára kell, hogy indítson bennünket. Azonban nem az az elsőrangú feladatunk, hogy a hálaadásról, annak akadályairól és ellenségeiről elmélkedjünk, hanem az, hogy a hála időtartamát vegyük szemügyre. A 181. ének utolsó sora így szól: Holtomig áldjalak! Az ige pedig még ezen is túlmegy. Nem elégszik meg azzal, hogy holtunkig áldjuk Istent, hanem azt akarja, hogy holtunkon túl is zengjük a hálát Neki. A kettő, az ének és az ige így egészíti ki egymást. Aki holtig nem áldja Istent és a hálaéneket elhagyja halálon túlra, az a halálon túl sem fogja dicsérni Istent. Sőt, módja, alkalma sem lesz rá. Aki ott fenn, abban a szent mennyei karban énekelni fogja talán a maga rekedt, egyszerű hangján a hála himnuszát, annak szíve már holta előtt tele van a hála nemes érzéseivel és himnuszával. Nem jelenthet a halál ugyanis ilyen megszakítást, hogy halálon túl áldani fogom, de halálom előtt nem törődöm ezzel, és csak halálon túl kezdem magasztalni az Ő szent nevét. Ez azt jelenti, mindig áldani kell Istent. Bizonnyal vannak itt közöttetek, akik ismerik a zsoltár versét: dicséreted mindig ajkamon van! Mindig, kivétel nélkül mindig! Pál a filippi levelében szintén ír erről a kérdésről. Nem a hála szavát használja ugyan, hanem az örömét, de hiszen a hála gyümölcse és megnyilatkozási formája az örömnek. Pál azt írja: örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek! Tehát mindenkor, halálon innen, halálon túl, a keresztyén ember életének lényege a hálaének.
Hálaéneket azonban csak az tud zengeni, akinek szíve tele van ezzel a hálával. Ez énekelget már e földön a halálon innen is és ez jut teljességre a halálon túl a mennyei énekkar hallelujájában. Elgondolkoztatok-e már azon, hogy a mennyben az angyalok, akik mindent látnak, tudnak, és a földi életből kiemelt vének, akiknek szeme megnyílt, mikor elkezdik magasztalni Istent, nem így beszélnek: köszönjük, hogy minket megteremtettél, életet adtál, szülőket, boldog családi kört, oltalmazó angyalt, aki vezetett minket és megőrzött veszedelmes utakon.
Köszönjük a mindennapi kenyeret, öltözetet, mellyel betakartuk meztelenségünk rútságát, a munkahelyet, ahol dolgozhatunk, s lehetne ezt folytatni a végtelenségig. Azok, akik a Jelenések könyve 5. fejezetében zengik Isten és a Bárány dicséretét, azok nem hálásak mindezért?
Dehogynem, hálásakők ezért is, hisz ilyeneken tanultákők meg a hála énekét, de egyszer rájöttek arra, hogy Istennek nem ez a legnagyobb jótéteménye. Ha Isten egyszer úgy látná jónak – hisz Ő Isten és másképp lát, mint mi –, hogy az előbb felsoroltakat, amit Istennek meg kell köszönni, azt mind elvegye tőlünk, azonban mienk maradna a váltság kegyelme, akkor sem szabad s nem lehet panaszkodni, sirámokat sírni Isten felé, csak énekelni Neki a Bárány énekét.
A Bárány énekének egy központi tartalma van, s ez az: Jézus Krisztus, mint áldozati bárány magára vette bűneinket és elvégezte érettünk és helyettünk a váltság helyettes elégtételeképpen azt, amit mi érdemeltünk volna büntetésképpen.
Itt meg kell most állnunk és megkérdeznünk magunkat, – én csak a magam nevében beszélhetek erről, s nekem meg kell vallanom: én nagyon szégyelltem már magam, hogy mikor Isten egy anyagi nehézséget megoldott életemben, vagy betegségből felgyógyított, vagy egyéb földi örömöt szerzett nekem, én azért sokkal ujjongóbb hálaéneket tudtam énekelni, mint azért, amit a nagypénteki kereszten adott. Szégyenkeztem emiatt, mert az, hogy nekem meglegyen egészségem, munkám, s mindaz, ami életemben boldogságot nyújthat, az Istennek nem kerül többe, mint egyetlen teremtő szavába, de az, hogy az én bűneim megbocsáttassanak, az abba került, hogy egyszülött Fiát, az egyetlenegyet, mert nem volt több, kellett halálra adni. Nem az angyalok közül egy kiválasztott végezte el a váltságot, a Bárány Jézus Krisztus lett, és ez az ige s majd az énekvers is, amit énekelni fogunk, azt szeretné, hogy szívünk ezért, a megöletett Bárányban kijelentett nagy kegyelméért legyen tele hálával Isten felé. A hála alapja tehát a kegyelem. Nemcsak adományait adta Isten, hanem önmagát adta oda a kereszten értünk. Felfogtad-e ezt már valamikor? ... Felfogtad-e annyira, hogy érezted, egy örökélet sem lesz elég zengeni ezért az egyért az Isten nevének dicséretét?… 2./ Az ismétlődő kegyelem.
Igaz, hogy ez a kegyelem egyszer és mindenkorra szóló kegyelem, mégis azt kell mondanunk, hogy nekünk meg kell tanulnunk az angyalok hálaénekével együtt a hálaéneket azért is, hogy Istennek ez a kegyelme ismétlődő kegyelem. Az is nagy dolog lenne, ha életünkben egyszer Isten Szentlelke meggyőzne minket bűneinkről úgy, hogy a publikánussal [vámszedővel] együtt, mellünket verve, lehajtott fejjel mondanánk imánkban: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!... s akkor lehajolna Isten hozzánk, s felemelne a porból, kegyelmében részesítene, és mint tékozló gyermekeit, visszafogadna az atyai házba. Ha ez életünkben csak egyetlenegyszer történt volna is meg, akkor is elég lenne oknak arra, hogy mi folyton zengjük érte Isten dicséretét. A bibliai példázat és az élet tanúsága szerint azonban a kegyelmet kapott ember nagyon feledékeny. Hogy Isten ébren tartsa mibennünk az egyszer elnyert kegyelem tudatát és annak elkötelező voltát újra és újra emlékezetünkbe idézi azt a példázatbeli tízezer talentumot, melyet elengedett nékünk. Nekünk azonban nem csupán arra van szükségünk, hogy Isten emlékeztessen minket az egyszer nyert, de általunk elfelejtett kegyelemre, hanem arra is szükségünk van, hogy újra és újra megbocsásson minekünk. Ez az ismétlődő kegyelem az, ami nélkül feltétlenül elpusztulunk, mert meghalunk bűneinkben. Áldassék Isten, hogy Ő ezt az ismétlődő kegyelmet is megadta és megadja nekünk. Most nem beszélünk arról, hogy Isten bűnbocsánatának is megvan a határa, s egyszer elérkezik a megkeménykedés állapota, mert többé nincs bocsánat, – most csak azt lássuk meg, hogy milyen nagy dolog az, hogy én ugyan ismétlődő bűnös vagyok, de Isten ismétlődően kegyelmes valaki. Minél többször jövünk Isten elé vallani bűneinket, annál jobban szégyelljük magunkat. Élő, éber, Isten igéjén megélesített lelkiismerettel egyre jobban tudunk csodálkozni azon, hogy még mindig van számunkra bocsánat. Én azt hiszem, testvéreim, hogy amikor Péter a nagy tagadás után keservesen sírva elhagyta a főpap udvarát, számára is az volt a nagy kérdés: van-e még számomra bocsánat? ...
És Isten azt mondta néki: Van! Ezért tudott megmaradni, és ezért lett az, aki! Júdásnak pedig, mikor felébredt lelkiismerete, a gonosz lélek azt mondta: nincs többé bocsánat számodra! – és ő elment és kétségbeesésében felakasztotta magát. Én nem tudom, testvérem, látod-e ezt? S nemcsak tudod, de életedben tapasztaltad-e, hogy milyen nagy dolog az, hogy reggelről-reggelre megújul az Ő hűsége és nekem estéről- estére mindig csak magasztalni lehet az Urat, hogy ma is kegyelmes volt hozzám. Hogy ez az ismétlődő kegyelem ilyen nagy dolog, azt Péter apostol nemcsak ott tanulta meg a főpap udvarának kerítésén kívül, hanem hamarabb is. Az evangéliumok elmondják, hogy ez a hirtelenharagú ember egyszer odament Jézushoz és egy őszinte pillanatában elmondta Neki életének egyik legnehezebb kérdését. Nem tudjuk, ki volt az, aki megbántotta, de annyit már megtanult Jézustól, hogy meg kell bocsátani. Megbocsátott egyszer, kétszer, háromszor, de az az ember újra csak gonosszal fizetett az ő bocsánatot nyújtó kegyelméért. Aztán elérkezett a hetedik ellene elkövetett bűnhöz. Péter úgy érezte, ő elment a határig, amelyen túl többet sem ember, sem Isten nem várhat tőle, joga van már azt mondani, hetedszer már nem bocsátok meg.
De nem volt nyugodt lelkiismerete, s odament Jézushoz és megkérdezte: Uram, hányszor kell nekem az ellenem vétkezőnek megbocsátani, még hétszer is? Jézus ránézett szelíd tekintetével és csak annyit mondott neki: Péter, nemcsak hétszer, hanem hetvenhétszer is! Nyilvánvaló, hogy itt nem számot akart neki mondani, azt, hogy hetvennyolcadszor már nem vagy köteles megbocsátani, hanem azt akarta mondani, hogy az igazi kegyelem, ismétlődő kegyelem. Ebbe nem szabad beleunni és belefáradni. Látod, ilyen a mi Urunk Jézusunk kegyelme. Hát hogyne kellene magasztalni örökké ezt a kegyelmet! Még egy oldala van a kérdésnek, melyről egyet-mást el kell mondani. A keresztyén hála alapja a kegyelem, ez volt az első tétel. A másik az, hogy Isten kegyelme ismétlődő kegyelem, a harmadik pedig: 3./ Minden kegyelem!
Minden! Kivétel nélkül minden kegyelem, ami történik veled! Minden kegyelem, még akkor is, ha nem látod annak. Még akkor is, ha úgy látod, hogy az nem kegyelem, hanem büntetés, mert a büntetés is lehet kegyelem. "Azt bünteti, kit szeret, másképp ő nem is tehet!" – így énekeljük. Ha az ember végére megy ennek a gondolatnak, kénytelen vallani: jaj nekem, ha Isten már nem büntet engem. Istennek ugyanis kétféle büntetése van. Van egy nevelő büntetése és van egy büntető igazságszolgáltatása. A nevelő büntetésben a büntetés nincs arányban, legalábbis nincs egyenes arányban az általam elkövetett bűnnel. Ez csak figyelmeztetés Isten részéről. Az igazságot szolgáltató büntetés pedig egyenes arányban álló következménye az én bűnömnek, s ez a kárhozat.
Testvérem! Tudod-e azt, hogy Isten Krisztusra vetette a marasztaló ítéletünket és a mi vállunkra nem tett mást, mint csak az úgynevezett pedagógiai büntetést, amivel nevelni akar bennünket? Oh, ha az ember ezt úgy alaposan végiggondolná, megértené azt, hogy nekünk is be kell kapcsolódni már itt e földön abba az énekkarba, mely mindenért hálát ad Istennek, mert mindent kegyelemnek lát. Tehát holtomig áldom Istent a kegyelméért és holtom után is zengem majd a Bárány énekét, amit itt csak tanulgattam. Aki ezeket a dolgokat komolyan veszi, az előbb-utóbb rájön arra, amire Bodelschwingh Frigyes, a német belmisszió nagy embere rájött, s amit az intézetében gondozott kórházi betegeknek újra és újra elmondott: "ha mindent megköszönünk Istennek, amit kegyelemképpen kapunk Tőle, akkor soha sem maradna időnk a panaszkodásra. Mindennap legalább egy panasszal kevesebb, s legalább egy hálaadással több" – ez a keresztyén ember jelszava! Németországban nem is olyan nagyon régen elmérgesedett vita folyt az egyházban az éneklésről. Az ifjúságnak nem tetszettek a mi koráljaink. Mi nem a jazz muzsikán nevelkedtünk, s ezért idegen számunkra a jazz hangszerelés harmóniátlan harmóniája, ők pedig nemcsak az új divatnak hódolnak, mikor a jazz muzsikáért lelkesednek, hanem abban találják meg összekevert lelkiviláguk legmegfelelőbb kifejezési formáját. Nekik már ósdi és idegen Bach zenéje, meg a mi régi koráljaink. Mi nem kárpáljukőket érte, de nem tudunk benne gyönyörködni. Nekünk nem tetszik ez az összhangtalan összhang, számunkra idegen. Nagyon érdekes, hogy ebben nem csak mi gondolkodunk így. Egy nemzetközi gyűlés alkalmával az istentiszteleten jazz zenére keresztyén lelki énekeket énekeltettek, s arra meghívták a világgyűlésen résztvevő afrikai négereket is, s ők voltak legjobban felháborodva rajta. Hogy azonban ebben a kérdésben dűlőre jussanak, az egyház vezetősége pályázatot hirdetett olyan keresztyén énekre, mely dallamában és hangszerelésében jazz, de mégis templomi ének. Voltak olyan költők és zeneszerzők, akiket fel is szólítottak, hogy pályázzanak.
Most felolvasom az első díjat nyert ének szövegét, melynek címe: Hála. A németben az eredeti szöveg címe: Danke – köszönöm, de ezt a szót a dallam miatt két szótagú szóval kellett fordítani, s ezért volt kénytelen a magyarra fordító ezt a kéttagú szót alkalmazni: hála. Ezért van bevezetőként mindig ez a szó "hála".
Hála Hála, hogy újra itt a reggel.
Hála Tenéked, Istenem.
Hála, hogy minden gondom hittel Terád vethetem.
Minden barátért hála Néked.
Minden szívért hálát adok.
Hála, hogy minden ellenségnek Megbocsáthatok.
Hála a munkahelyemért is.
Minden parányi örömért.
Hála, hogy annyi itt a szép is.
Dalt adsz és zenét.
Hála a búért, bánatért is.
Hála, ha jó szó jut nekem.
Hála, hogy utat mutatsz mindig, Azt követhetem.
Hála, hogy értem szent igédet.
Hála, hogy Lelked küldöd el.
Hála, hogy minden embert szeretsz Távol és közel.
Hála, hogy mentő irgalmadnak Nincsen határa, Istenem.
Hála, hogy szívem hálát adhat Ma és szüntelen. /M. Schneider éneke, ford. T. E./ Nekem ezzel az énekkel kapcsolatban csak egy szerény kifogásom van. Az az ember, aki ezt írta, megérdemelte az első díjat mindenképpen. Mindenért hálás, de hol van a hála a kegyelemért? Ebből az énekből éppen az hiányzik, ami egyedüli tartalma. Mindaz, amit ez az ének meg akar köszönni Istennek, megérdemli, hogy hálásak legyünk érette és ezt kifejezésre is juttassuk, de mikor a hálaéneket majd a mennyben fogjuk zengeni, ott, ahol az örökkévalóság távlatában fogjuk látni a dolgokat, ott ezek a hálára indító életmozzanatok kiesnek emlékezetünkből. A mennyei hálaénekben csak az az egy hála fog zengeni diadalmasan, amely a felolvasott énekben a leghalkabban szólal meg: hála a Bárány áldozatáért. Egyet azonban ezzel az énekkel kapcsolatban még szeretnék elmondani. Nagyon érdekes a megzenésítése ennek az éneknek. Hangszerelése teljesen a jazz melódiája, de nem olyan, mint általában a jazzmuzsika. Minden versszakot félhanggal magasabban kell kezdeni, mint az előzőt, s ez teszi nehézzé éneklését, mikor kíséret nélkül akarják énekelni. Mikor a zeneszerzőt megkérdezték, miért folyamodott ehhez a módszerhez, mikor így csak orgonakísérettel énekelhető biztosan, mert kinek van olyan biztos hallása, hogy kíséret nélkül is minden versszakot egy félhanggal magasabban tudjon kezdeni és végigénekelni, – akkor a zeneszerző azt mondotta, hogy ezzel a gondolattal akarta kifejezni: akinek szíve tele van mindenért hálával, az nem tud monoton hangon énekelni. A hála benne mindig szaporodik, mindig jobban terjed, mint a tűz, és mindig mélyebb a hála, hangja mindig magasabbra csap lelkesedésében, és mikor végére ér, nagy magasságban, dicsérve zeng a hálaének.
Nem tudom, testvérem, te indíttatva érzed-e magadat arra, hogy a hálaéneket énekeld, és nem a Jób sirámait? Vagy te úgy érzed, hogy neked inkább sirámot van jogod énekelni, mint hálaéneket?... Azt azonban tudom, hogy aki a hálaéneket itt a földön nem tanulta meg, az a mennyben sem fogja tudni zengeni. És aki megtanulta a Bárány énekét itt holtáig énekelni, annak életében jöhet egyik nyomorúság, megpróbáltatás a másik után, szenvedés-szenvedésre, szeme ragyogni fog, orcája mosolyogni és szíve boldogan fogja énekelni: "Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást." S tudom, hogy amikor ezt az éneket valaki elkezdi szívből itt énekelni, odafenn elhallgat a mennyei kórus, a szent karmester megálljt int, és nem fog hallatszani más, mint ennek az embernek rekedt, dadogó éneke, aki kezdi már tanulgatni idelent, Isten világában a hála énekét. Ámen.

Holtomig áldalak Időpont: Nagyszombat – 1964. március 28.
Alapige: Jel 5,11-14 „És látám és hallám a királyiszék, a lelkes állatok és a Vének körűl sok angyalnak szavát; és az ő számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer vala; nagy szóval ezt mondván: Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcseséget és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást.
Sőt hallám, hogy minden teremtett állat, a mely van a mennyben és a földön és a föld alatt és a tengerben, és minden, a mi ezekben van, ezt mondja vala: A királyiszékben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké. És a négy lelkes állat ezt mondá: Ámen. És a huszonnégy Vén leborúlt, és imádá az örökkön örökké élőt.” Ezen a nagyhéten a 181. számú böjti éneknek egyes énekverseit vettük elő, s azokkal a gondolatokkal foglakoztunk, melyek ennek az ének szerzőjének szívét annak idején eltöltötte, mikor Jézus szenvedéséről elmélkedett. Ennek az éneknek utolsó verse áll előttünk, hadd olvassam fel előttetek: „Oh add, hogy keresztemet békével viseljem, engedelmességedet örömmel kövessem. Szerelmedért szerelmet Néked én adhassak, buzgó hittel Tégedet holtomig áldjalak.”
Elmélkedésünk címe ennek az éneknek utolsó sora: Holtomig áldjalak. Az ige pedig, amit felolvastam a Jelenések könyvéből, a hálaének. Most ne az foglalja le gondolatunkat, hogy ez egy világhálának éneke, elégedjünk meg azzal, hogy ez a hálaének hatalmasan zengő, diadalmas hálaének, és az az ének, amelynek 6. versét fogjuk majd énekelni, az szintén a hála éneke. Persze nem olyan, mint ez a mennyei nagy világhálaadás, amelyben csak az angyalok száma tízezerszer tízezer, de benne van mindazok éneke, akik nem tartoznak a mennyei kórusba, akik a földön és föld alatt szerteszét a világon vannak. Ebben az énekben csak egy ember vagy gyülekezet énekli a hálaéneket, de az egyik éppen úgy hálaének, mint a másik. Mi igen sokszor úgy tekintünk a hálaadásra, mint valami plusz produktumra, az emberi lélek képességére. Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a hála nem valami emberi jótétemény az adakozó Isten felé, hanem olyan valami, amit Isten joggal elvár tőlünk. Ez furcsán megfogalmazott gondolat. Hiszen Isten cselekedeteit abban csodáljuk olyan nagyon, hogy ő esőt ad mind a jóknak, mind a gonoszok földjére stb., tehát emberi magatartásunktól függetlenül érezteti velünk szeretetét, pedig ez nem változtat azon a tényen, hogy az Írás arról beszél, hogy Isten elvárja tőlünk a hálát.
Csak egyetlenegy történetre szeretném felhívni figyelmeteket. Mindnyájan ismerjük a tíz bélpoklos történetét. Tíz szomorú sorsú ember mindentől és mindenkitől elszakítva kényszerül élni addig, amíg egyszer majd elevenen meg nem rothadnak. Ez a tíz bélpoklos már hallott Jézusról, milyen csodálatos hatalma van, s egyszer találkoznak Jézussal, s akkor a bélpoklosok jellegzetes rekedt hangján kiáltoznak felé – mert a törvény előírása szerint nem volt szabad emberekhez közeledniök –: „Jézus, Istennek fia, könyörülj rajtunk!” (Lk 17,13) Jézus könyörül is rajtuk, s azt mondja nekik: menjetek el Jeruzsálembe, mutassátok meg magatokat a papoknak! A törvény előírása az volt, ha bekövetkezett az az igen ritka eset, hogy a bélpoklos meggyógyult, megérezte magán, hogy a sebek lehullanak róla, megtisztult, akkor menjen el Jeruzsálembe a templomba a papokhoz – akkor ők egészségi szolgálatot is végeztek. Egy hétig tartó zár alatt tartottákőket a templomnak erre kijelölt tornácában. Ha ez alatt az egy hét alatt nem ütközött ki rajtuk a bélpoklosság, bizonyítványt kaptak arról, hogy meggyógyultak, és ezzel a drága kinccsel mehettek haza. A tíz bélpoklos útközben, amíg Jeruzsálembe ment, meggyógyult. Nem abban a pillanatban gyógyultak meg, mikor Jézus szóba állt velük, hanem útközben. Kilométereket mentek Jeruzsálem felé, s akkor napról napra, csodálatosan vették észre, hogy gyógyulnak. Minél közelebb érnek Jeruzsálemhez, ahova az Úr parancsa küldi őket, annál jobban tisztul testük poklossága, s múlik róluk a betegség, s mire Jeruzsálembe értek, meggyógyultak. Boldogan mennek a papokhoz, letöltik az egy heti zárt időt, aztán megkapták a bizonyítványt, és mentek haza. A tíz bélpoklos közül csak egyetlenegy ember érzi kötelességének, hogy visszamenjen Jézushoz. Nem haza, hanem hozzá menjen, megkeresse, és leboruljon előtte, és hálát adjon. Lehet, a többiek is gondoltak erre, de úgy gondolták, először megviszik az örömhírt övéiknek, s mikor kiörvendezték már magukat, azután mennek el Jézushoz, hogy megköszönjék neki a gyógyítást. Indokolni is tudják ezt az álláspontjukat. Azt gondolhatták, hát mit is csinált tulajdonképpen velünk? Hozzánk sem nyúlt, egy gyógyító mondatot nem mondott, csak elküldött bennünket Jeruzsálembe a papokhoz, azt is a törvény írja elő… és egyszerre feledésbe borult minden nyomorúság, amely valamikor őket elűzte hazulról. Elfelejtették, hogy halálra ítélt emberek voltak. Csak egy samaritánus, a megvetett ember ment vissza Jézushoz. Nem tudjuk, volt-e családja, de minden bizonnyal voltak olyanok, akik szívéhez közel állottak, de nem feléjük vitt először útja, hanem elment előbb Jézushoz, s elmondta hálaimádságát. Jézus örült, hogy egy ember nem felejtette el, hogy mit cselekedett vele, de válaszában volt egy keserű mondat: hát nem tízen tisztultak meg, a kilence pedig hol vagyon (Lk 17,17–18)? Csak egy, és az is samaritánus?
Mi ebből csak egyetlenegy vonást emeljünk ki, azt, hogy a hálát elvárja Jézus Krisztus. Nem azért, mintha szüksége volna a hálaadás mondataira, neki nincs szüksége rá, de nekünk van rá szükségünk, és ezért tart rá igényt és követeli meg ezt a hálát. A hála ritka madár, fehér holló. Akinek kisgyermeke volt, tudja, milyen nehéz volt megtanítani a gyermeket arra, hogy amit adnak, azt meg kell köszönni.
Ezt az egy szót tudja legnehezebben megtanulni a gyermek: köszönöm. Nem azért, mintha nem örülne annak, amit kapott, aki szemből és arcból tud olvasni, látja, hogy a gyermeknek csillog a szeme, mosolyog a szája, örül annak, amit kapott, de hogy azt mondja, köszönöm, arra előbb figyelmeztetni kell, nem gondol arra, hogy neki ez kötelessége.
Így van ez nálunk, felnőtteknél is. Még ha már meg is tanultuk illendőségből a köszönöm szót ember és Isten felé, az a kérdés, mennyi e mögött a szívbéli, igaz tartalmú érzés, akkor azt kell mondani, hogy nagyon szomorú, hogy a mi életünkben is a tartós hála nagyon ritka. Esetleg van hála szívünkben és ajkunkon, de aztán elpárolog.
Ennek van azonban nem csak mentsége, magyarázata is. A hálának ugyanis egy sereg ellensége van.
Hányan vannak, mi magunk is beleesünk abba a tévedésbe, hogy azt gondoljuk, Istennek kötelessége, hogy szeressen minket. Isten azért Isten, hogy gondviselője legyen a világnak, és tenyerén hordozzon minket, óvjon meg bennünket minden ránk leselkedő veszedelmektől. Ez a dolga. Ha Isten, az a kötelessége, hogy kegyelmet gyakoroljon, és a világra gondot viseljen, azért Isten.
Aki így gondolkodik, az egyszer rájön arra, hogy ez a gondolat megöli a hálát.
A másik ellensége bennünk a hálának az a gondolat is, hogy nekem jogom van Isten szeretetére.
Lényegileg ugyanaz a gondolat, amit most mondottam, csak a fogalmazása más. Ha ugyanis más oldalról nézzük ugyanezt a kérdést, egy új ellenség jelentkezik e gondolat képében a hálával szemben szívünkben, az, hogy Isten jó, szent, Isten gondviselő, kegyelmes, s mindehhez nekem jogom van.
Utóvégre ő az én atyám, s én gyermeke vagyok! Nem én akartam erre a világra jönni, ő teremtett engem, s ha az ő lelke hívott életre, akkor neki kötelességei vannak életemmel kapcsolatban, nekem meg jogaim vannak!
Nem mindenki fogalmazza meg ilyen keményen ezt a gondolatot, de sokunk szívében ott van, valahányszor negatíve fogalmazzuk meg a gondolatot, s úgy mondjuk – nem azt, hogy megérdemeljük, ezt ritkán mondjuk illendőségből és alázatoskodásképpen –, de ha Isten nem a mi véleményünk szerint mutatja meg szeretetét, mikor keményen szól hozzánk, ostor van kezében, és vele végigvág rajtunk, mikor elveszi egészségünket, s Jób sorsára juttat, felmerül a kérdés: hát mivel érdemeltem ezt én tőle?
E gondolat mögött a hála ősellensége húzódik, amit az előbb úgy fogalmaztam meg: nekem jogom van Isten jótéteményére, miért hálálkodom hát neki?
Harmadik ellensége a hálának az időbeli távolság. Ki nem figyelte meg életében: kaptam valamit, aminek a megajándékozottság pillanatában igen örültem, olyan boldognak éreztem magamat megajándékozottságom tudatában nemcsak azért, mert az ajándék értékes volt, de éreztem az ajándék mögött az ajándékozó szívének szeretetét is. Aztán észre sem vettem, napok után hogyan szürkül bennem a hálaérzés. Amiért tegnap még ujjongva magasztaltam az ajándékozót, ma már kevésbé érzem olyan nagynak, holnap még kevésbé, holnapután meg egészen természetesnek fogom tartani, hogy a dolgok úgy történtek, és az események úgy alakultak. Az időbeli távolság elszürkíti a hálát. Valahogy úgy van, ha az ember hozzászokik, nem látja olyan rendkívüli nagy eseménynek, és ez a látás elpusztítja bennem a hálának szívbeli megmozdulását. S ha ilyenkor engem valaki figyelmeztet erre, talán elég merészen így felelek: nem értem, nincs nekem ezért miért hálát adnom!
Testvérem, ha Isten egyszer elvenné tőlünk azt, amit elfelejtünk megköszönni, amiért nem érzünk hálát szívünkben, akkor látnánk meg, mi mindent kaptunk tőle, mennyire megajándékozottak vagyunk mi Isten részéről.
A hálának ellensége az is, hogy nálunk nincsen meg állandóan a túlvilág perspektívája.
Megpróbálom ezt egyszerűbben kifejezni. Ahhoz, hogy lássuk Isten irántunk való jótéteményeit, nem ajándékainak földi vonatkozásait, kellemes hatásait vagy egyéb más áldásait kellene elsősorban figyelembe vennünk, hanem hogy az örökkévalóság távlatában tudjuk látni ajándékait. Mert Isten ajándékait igen sokszor rangrejtetten adja, s csak később látjuk meg. Először azt gondoljuk, nem is ajándék, csak később világosodik meg: én azt gondoltam, Isten megvert, most látom, hogy Isten megáldott. Ő néha szeretetből büntet, és büntetése is hálára kell, hogy indítson bennünket.
A sorozatban azonban nem az az elsőrangú feladatunk, hogy a hálaadásról, annak akadályairól és ellenségeiről elmélkedjünk, hanem az, hogy a hála időtartamát vegyük szemügyre. A 181. ének utolsó sora így szól: Holtomig áldjalak! Az ige pedig még ezen is túlmegy. Nem elégszik meg azzal, hogy holtunkig áldjuk Istent, hanem azt akarja, hogy holtunkon túl is zengjük a hálát neki. A kettő, az ének és az ige így egészíti ki egymást. Aki holtig nem áldja Istent, és a hálaéneket elhagyja halálon túlra, az a halálon túl sem fogja dicsérni Istent. Sőt módja, alkalma sem lesz rá. Aki ott fenn abban a szent mennyei karban énekelni fogja talán a maga rekedt, egyszerű hangján a hála himnuszát, annak szíve már holta előtt tele van a hála nemes érzéseivel és himnuszával. Nem jelenthet a halál ugyanis ilyen megszakítást, hogy halálon túl áldani fogom, de halálom előtt nem törődöm ezzel, és csak halálon túl kezdem magasztalni az ő szent nevét. Ez azt jelenti, mindig áldani kell Istent! Bizonnyal vannak itt közöttetek, akik ismerik a zsoltár versét: dicséreted mindig ajkamon van! Mindig, kivétel nélkül mindig!
Pál a filippi levelében szintén ír erről a kérdésről. Nem a hála szavát használja ugyan, hanem az örömét, de hiszen a hála gyümölcse is megnyilatkozási formája az örömnek. Pál azt írja: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4,4) Tehát mindenkor, halálon innen, halálon túl, a keresztyén ember életének lényege a hálaének.
Hálaéneket azonban csak az tud zengeni, akinek szíve tele van ezzel a hálával. Ez énekeltet már e földön a halálon innen is, és ez jut teljességre a halálon túl a mennyei énekkar hallelujájában.
Elgondolkoztatok-e már azon, hogy a mennyben az angyalok, akik mindent látnak, tudnak és a földi életből kiemelt vének, akiknek szeme megnyílt, mikor elkezdik magasztalni Istent, nem így beszélnek: köszönjük, hogy minket megteremtettél, életet adtál, szülőket, boldog családi kört, oltalmazó angyalt, aki vezetett minket és megőrzött veszedelmes utakon. Köszönjük a mindennapi kenyeret, öltözetet, mellyel betakartuk mezítelenségünk rútságát, a munkahelyet, ahol dolgozhatunk, s lehetne ezt folytatni a végtelenségig. Azok, akik a Jelenések könyve 5. fejezetében zengik Isten és a Bárány dicséretét, azok nem hálásak mindezért? Dehogynem, hálásakők ezért is, hisz ilyeneken tanultákők meg a hála énekét, de egyszer rájöttek arra, hogy Istennek nem ez a legnagyobb jótéteménye. Ha Isten egyszer úgy látná jónak – hisz ő Isten, és másképp lát, mint mi –, hogy az előbb felsoroltakat, amit Istennek meg kell köszönni, azt mind elvegye tőlünk, azonban miénk maradna a váltság kegyelme, akkor sem szabad s nem lehet panaszkodni, sirámokat sírni Isten felé, csak énekelni neki a Bárány énekét! A Bárány énekének egy központi tartalma van, s ez az: Jézus Krisztus mint áldozati bárány magára vette bűneinket, és elvégezte érettünk és helyettünk a váltság helyettes elégtételeképpen azt, amit mi érdemeltünk volna büntetésképpen.
Itt meg kell most állnunk és megkérdeznünk magunkat – én csak a magam nevében beszélhetek erről, s nekem meg kell vallanom –: én nagyon szégyelltem már magam, hogy mikor Isten egy anyagi nehézséget megoldott életemben, vagy betegségből felgyógyított, vagy egyéb földi örömöt szerzett nekem, én azért sokkal ujjongóbb hálaéneket tudtam énekelni, mint azért, amit a nagypénteki kereszten adott. Szégyenkeztem emiatt, mert az, hogy nekem meglegyen egészségem, munkám s mindaz, ami életemben boldogságot nyújthat, az Istennek nem kerül többe, mint egyetlen teremtő szavába, de az, hogy az én bűneim megbocsáttassanak, az abba került, hogy egyszülött Fiát, az egyetlenegyet – mert nem volt több – kellett halálra adni. Nem az angyalok közül egy kiválasztott végezte el a váltságot, a Bárány Jézus Krisztus lett, és ez az ige s majd az énekvers is, amit énekelni fogunk, azt szeretné, hogy szívünk ezért, a megöletett Bárányban kijelentett nagy kegyelemért legyen tele hálával Isten felé. A hála alapja tehát a kegyelem. Nemcsak adományait adta Isten, hanem önmagát adta oda a kereszten értünk.
Felfogtad-e ezt már valamikor? Felfogtad-e annyira, hogy érezted, egy örök élet sem lesz elég zengeni ezért az egyért az Isten nevének dicséretét?
Az ismétlődő kegyelem Igaz, hogy ez a kegyelem egyszer és mindenkorra szóló kegyelem, mégis azt kell mondanunk, hogy nekünk meg kell tanulnunk az angyalok hálaénekével együtt a hálaéneket azért is, hogy Istennek ez a kegyelme ismétlődő kegyelem. Az is nagy dolog lenne, ha életünkben egyszer Isten Szentlelke meggyőzne minket bűneinkről úgy, hogy a publikánussal együtt mellünket verve, lehajtott fejjel mondanánk imánkban: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! S akkor lehajolna Isten hozzánk, s felemelne a porból, kegyelmében részesítene, és mint tékozló gyermekeit visszafogadna az atyai házba.
Ha ez életünkben csak egyetlenegyszer történt volna is meg, akkor is elég lenne oknak arra, hogy mi folyton zengjük érte Isten dicséretét.
A bibliai példázat és az élet tanúsága szerint azonban a kegyelmet kapott ember nagyon feledékeny.
Hogy Isten ébren tartsa mibennünk az egyszer elnyert kegyelem tudatát és annak elkötelező voltát, újra és újra emlékezetünkbe idézi azt a példázatbeli tízezer talentumot, melyet elengedett nékünk. Nekünk azonban nem csupán arra van szükségünk, hogy Isten emlékeztessen minket az egyszer nyert, de általunk elfelejtett kegyelemre, hanem arra is szükségünk van, hogy újra és újra megbocsásson minekünk. Ez az ismétlődő kegyelem az, ami nélkül feltétlenül elpusztulunk, mert meghalunk bűneinkben. Áldassék Isten, hogy ő azt az ismétlődő kegyelmet is megadta és megadja nékünk!
Most nem beszélünk arról, hogy Isten bűnbocsánatának is megvan a határa, s egyszer elérkezik a megkeményedés állapota, mert többé nincs bocsánat – most csak azt lássuk meg, hogy milyen nagy dolog az, hogy én ugyan ismétlődő bűnös vagyok, de Isten ismétlődően kegyelmes valaki. Minél többször jövünk Isten elé vallani bűneinket, annál jobban szégyelljük magunkat. Élő, éber, Isten igéjén megélesített lelkiismerettel egyre jobban tudunk csodálkozni azon, hogy még mindig van számunkra bocsánat.
Én azt hiszem, testvéreim, hogy amikor Péter a nagy tagadás után keservesen sírva elhagyta a főpap udvarát, számára is az volt a nagy kérdés: Van-e még számomra bocsánat? És Isten azt mondta néki: Van! Ezért tudott megmaradni, és ezért lett az, aki! Júdásnak pedig, mikor felébredt lelkiismerete, a gonosz lélek azt mondta: nincs többé bocsánat számodra! És ő elment, és kétségbeesésében felakasztotta magát.
Én nem tudom, testvérem, látod-e ezt? S nemcsak tudod, de életedben tapasztaltad-e, hogy milyen nagy dolog az, hogy reggelről reggelre megújul az ő hűsége, és nekem estéről estére mindig csak magasztalni lehet az Urat, hogy ma is kegyelmes volt hozzám. Hogy az az ismétlődő kegyelem ilyen nagy dolog, azt Péter apostol nemcsak ott tanulta meg a főpap udvarának kerítésén kívül, hanem hamarabb is. Az evangéliumok elmondják, hogy ez a hirtelen haragú ember egyszer odament Jézushoz, és egy őszinte pillanatában elmondta neki életének egyik legnehezebb kérdését. Nem tudjuk, ki volt az, aki megbántotta, de annyit már megtanult Jézustól, hogy meg kell bocsátani. Megbocsátott egyszer, kétszer, háromszor, de az az ember újra csak gonosszal fizetett az ő bocsánatot nyújtó kegyelméért. Aztán elérkezett a hetedik ellene elkövetett bűnhöz, Péter úgy érezte, ő elment a határig, amelyen túl többet sem ember, sem Isten nem várhat tőle, joga van már azt mondani, hetedszer már nem bocsátok meg. De nem volt nyugodt lelkiismerete, s odament Jézushoz, és megkérdezte: Uram, hányszor kell nekem az ellenem vétkezőnek megbocsátani, még hétszer is? Jézus ránézett szelíd tekintetével, és csak annyit mondott neki: Péter, nemcsak hétszer, hanem hetvenhétszer is! (Mt 18,22) Nyilvánvaló, hogy itt nem számot akart neki mondani, azt, hogy hetvennyolcadszor már nem vagy köteles megbocsátani, hanem azt akarta mondani, hogy az igazi kegyelem ismétlődő kegyelem. Ebbe nem szabad beleunni és belefáradni! Látod, ilyen a mi Urunk Jézusunk kegyelme. Hát hogyne kellene magasztalni örökké ezt a kegyelmet!
Még egy oldala van a kérdésnek, melyről egyet s mást el kell mondani. A keresztyén hála alapja a kegyelem, ez volt az első tétel. A másik az, hogy Isten kegyelme ismétlődő kegyelem, a harmadik pedig: Minden kegyelem!
Minden! Kivétel nélkül minden kegyelem, ami történik veled! Minden kegyelem még akkor is, ha nem látod annak. Még akkor is, ha úgy látod, hogy az nem kegyelem, hanem büntetés, mert a büntetés is lehet kegyelem. „Azt bünteti, kit szeret, másképp ő nem is tehet!” – így énekeljük. Ha az ember végére megy ennek a gondolatnak, kénytelen vallani: jaj nekem, ha Isten már nem büntet engem! Istennek ugyanis kétféle büntetése van. Van egy nevelő büntetése, és van egy büntető igazságszolgáltatása. A nevelő büntetésben a büntetés nincs arányban, legalábbis nincs egyenes arányban az általam elkövetett bűnnel. Ez csak figyelmeztetés Isten részéről. Az igazságot szolgáltató büntetés pedig egyenes arányban álló következménye az én bűnömnek, s ez a kárhozat.
Testvérem! Tudod-e azt, hogy Isten Krisztusra vetette a marasztaló ítéletünket, és a mi vállunkra nem tett mást, mint csak az úgynevezett pedagógiai büntetést, amivel nevelni akar bennünket? Ó, ha az ember ezt úgy alaposan végiggondolja, megértené azt, hogy nekünk is be kell kapcsolódni már itt e földön abba az énekkarba, mely mindenért hálát ad Istennek, mert mindent kegyelemnek lát. Tehát holtomig áldom Istent a kegyelméért, és holtom után is zengem majd a Bárány énekét, amit itt csak tanulgattam.
Aki ezeket a dolgokat komolyan veszi, az előbb-utóbb rájön arra, amire Bodelschwingh Frigyes, a német belmisszió nagy embere rájött, s amit az intézetében gondozott kórházi betegeknek újra és újra elmondott: „Ha mindent megköszönünk Istennek, amit kegyelemképpen kapunk tőle, akkor soha sem maradna időnk a panaszkodásra. Mindennap legalább egy panasszal kevesebb s legalább egy hálaadással több” – ez a keresztyén ember jelszava!
Németországban nem is olyan nagyon régen elmérgesedett vita folyt az egyházban az éneklésről. Az ifjúságnak nem tetszettek a mi koráljaink. Mi nem a dzsesszmuzsikán nevelkedtünk, s ezért idegen számunkra a dzsesszhangszerelés harmóniátlan harmóniája, ők pedig nemcsak az új divatnak hódolnak, mikor a dzsesszmuzsikáért lelkesednek, hanem abban találják meg összekevert lelkiviláguk legmegfelelőbb kifejezési formáját. Nekik már ósdi és idegen Bach zenéje meg a mi régi koráljaink. Mi nem kárpáljukőket érte, de nem tudunk benne gyönyörködni. Nekünk nem tetszik, ez az összhangtalan összhang számunkra idegen.
Nagyon érdekes, hogy ebben nem csak mi gondolkodunk így. Egy nemzetközi gyűlés alkalmával az istentiszteleten dzsesszzenére keresztyén lelki énekeket énekeltettek, s arra meghívták a világgyűlésen részt vevő afrikai négereket is, s ők voltak legjobban felháborodva rajta. Hogy azonban ebben a kérdésben dűlőre jussanak, az egyház vezetősége pályázatot hirdetett olyan keresztyén énekre, mely dallamában és hangszerelésében dzsessz, de mégis templomi ének. Voltak olyan költők és zeneszerzők, akiket fel is szólítottak, hogy pályázzanak. Most felolvasom az első díjat nyert ének szövegét, melynek címe: Hála. A németben az eredeti szöveg címe: Danke – köszönöm –, de ezt a szót a dallam miatt két szótagú szóval kellett fordítani, s ezért volt kénytelen a magyarra fordító ezt a kéttagú szót alkalmazni: hála. Ezért van bevezetőként mindig ez a szó: hála.
Hála Hála, hogy újra itt a reggel.
Hála Tenéked, Istenem.
Hála, hogy minden gondom hittel Terád vethetem.
Minden barátért hála Néked.
Minden szívért hálát adok.
Hála, hogy minden ellenségnek Megbocsáthatok.
Hála a munkahelyemért is.
Minden parányi örömért.
Hála, hogy annyi itt a szép is.
Dalt adsz és zenét.
Hála a búért, bánatért is.
Hála, ha jó szó jut nekem.
Hála, hogy utat mutatsz mindig, Azt követhetem.
Hála, hogy értem szent igédet.
Hála, hogy Lelked küldöd el.
Hála, hogy minden embert szeretsz Távol és közel.
Hála, hogy mentő irgalmadnak Nincsen határa, Istenem.
Hála, hogy szívem hálát adhat Ma és szüntelen. (M. Schneider énekét fordította Túrmezei Erzsébet) Nekem ezzel az énekkel kapcsolatban csak egy szerény kifogásom van. Az az ember, aki ezt írta, megérdemelte az első díjat mindenképpen. Mindenért hálás, de hol van a hála a kegyelemért? Ebből az énekből éppen az hiányzik, ami egyedüli tartalma. Mindaz, amit ez az ének meg akar köszönni Istennek, megérdemli, hogy hálásak legyünk érette, és ezt kifejezésre is juttassuk, de mikor a hálaéneket majd a mennyben fogjuk zengeni, ott, ahol az örökkévalóság távlatában fogjuk látni a dolgokat, ott ezek a hálára indító életmozzanatok kiesnek emlékezetünkből. A mennyei hálaénekben csak az az egy hála fog zengeni diadalmasan, amely a felolvasott énekben a leghalkabban szólal meg: hála a Bárány áldozatáért.
Egyet azonban ezzel az énekkel kapcsolatban még szeretnék elmondani. Nagyon érdekes a megzenésítése ennek az éneknek. Hangszerelése teljesen a dzsessz melódiája, de nem olyan, mint általában a dzsesszmuzsika. Minden versszakot fél hanggal magasabban kell kezdeni, mint az előzőt, s ez teszi nehézzé éneklését, mikor kíséret nélkül akarják énekelni. Mikor a zeneszerzőt megkérdezték, miért folyamodott ehhez a módszerhez, mikor így csak orgonakísérettel énekelhető biztosan, mert kinek van olyan biztos hallása, hogy kíséret nélkül is minden versszakot egy fél hanggal magasabban tudjon kezdeni és végigénekelni, akkor a zeneszerző azt mondotta, hogy ezzel a gondolattal akarta kifejezni: akinek szíve tele van mindenért hálával, az nem tud monoton hangon énekelni. A hála benne mindig szaporodik, mindig jobban terjed, mint a tűz, és minél mélyebb a hála, hangja mindig magasabbra csap lelkesedésében, és mikor végére ér, nagy magasságban dicsérve zeng a hálaének.
Nem tudom, testvérem, te indíttatva érzed-e magadat arra, hogy a hálaéneket énekeld, és nem a Jób sirámait? Vagy te úgy érzed, hogy neked inkább sirámot van jogod énekelni, mint hálaéneket? Azt azonban tudom, hogy aki a hálaéneket itt a földön nem tanulta meg, az a mennyben sem fogja tudni zengeni. És aki megtanulta a Bárány énekét itt holtáig énekelni, annak életében jöhet egyik nyomorúság, megpróbáltatás a másik után, szenvedés szenvedésre, szeme ragyogni, orcája mosolyogni fog, és szíve boldogan fogja énekelni: „Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást.” S tudom, hogy amikor ezt az éneket valaki elkezdi szívből itt énekelni, odafenn elhallgat a mennyei kórus, a szent karmester megálljt int, és nem fog hallatszani más, mint ennek az embernek rekedt, dadogó éneke, aki kezdi már tanulgatni idelent Isten világában a hála énekét. Ámen.

Holt hit Időpont: 1968. szeptember 8. Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap
Helyszín: Győr. Öregtemplom
Alapige: Jel 3,1–6 A Sárdisbeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az, akinél van az isteni hét lélek és a hét csillag: Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy. Vigyázz, és erősítsd meg a többieket, akik haló félben vannak; mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek. Megemlékezzél azért, hogyan vetted és hallottad; és tartsd meg, és térj meg.
Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád.
De van Sárdisban egy kevés neved, azoké akik nem fertőztették meg a ruháikat: és fehérben fognak velem járni; mert méltók arra. Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt. Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.
János apostol mennyei jelenésekről írt könyve a különböző ázsiai gyülekezetekhez írt levelekkel kezdődik. Ezt a levelét, amelyet most olvastam föl, a sárdisi gyülekezethez és annak papjához intézi.
Mit mond erről a gyülekezetről Isten igéje, vagyis Jézus Krisztus? Mielőtt felelnénk erre a kérdésre, fontos tudnunk, hogy az igét nemcsak úgy kell olvasnunk, mint történelmi dokumentumot, hanem úgy, mint Istennek hozzánk szóló üzenetét. Ennek az igének nagyon fontos és kemény üzenete van.
Az első mondanivalója ez: „Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy.” Fontos az, hogy egy gyülekezetnek milyen hírneve van ebben a világban, hogy az embereket tudja-e Jézushoz vonzani, vagy taszítani, de a legfontosabb mégis az, hogy mi a véleménye Jézusnak a gyülekezetről. Itt a sárdisi gyülekezetről szól az ige: az a neved, hogy élsz, és halott vagy. Jézus véleménye róla az, hogy az emberek előtt ez a gyülekezet az élő hit példája, de a mindeneket látó és tudó Isten előtt a holt hit példája.
Talán megdöbbensz erre a megállapításra, mert inkább úgy látod, hogy ez a gyülekezet az élő hit példája. Valamikor a mesebeli gazdagságáról híres Krőzus lakóhelye volt ez a város, később római tartomány volt. Krisztus idejében földrengés pusztította el, de Tibérius császár helyreállíttatta. Ebben a városban keresztyén gyülekezet is volt. Nem is akármilyen. Híres gyülekezet volt, becsülete volt a keresztyének közt és a világ szemében is. Úgy tekintettek rá, mint élő gyülekezetre. Egy körülmény azonban gyanússá teszi: a világ nem üldözte ezt a gyülekezetet. A világ pedig nem üldözi azt a gyülekezetet, amely nem élő. Csak az élő gyülekezetet üldözi. Ez mutatja azt, hogy a gyülekezet életében voltak veszedelmes pontok. Az a gyülekezet, amellyel a világ meg van elégedve, az szalonképessé válik. Ha pedig szalonképessé lett, s a világ kedveli a gyülekezetet, akkor ott baj van. A gyülekezetben megízetlenült a só – amint az Úr Jézus mondja.
Még be van ugyan írva az élet könyvébe a neve, de már abban a veszedelemben forog, hogy Krisztus ebből a csodálatos névtárból kitörli a nevét. Krisztus szemében már holt hitű gyülekezet. Még nem állt be egészen a halál állapota, még nem töröltetett ki a gyülekezet neve az élet könyvéből, még ott ragyog fölötte az Úr munkájának fénye, de ez már nem a Hajnalcsillag fénye, hanem a lenyugvó nap bíbora.
A keresztyén gyülekezet a következő folyamatokon megy keresztül: Mikor felébred, életre támad. Élő gyülekezet. Azután jön a laodiceai gyülekezet állapota: langymeleg lesz. Még nem hideg az Úr iránti szeretete, de nem is meleg. Ha nem vigyáz, kihűl, mint az efézusi gyülekezet.
Most következik a sárdisi gyülekezet állapota, halófélben lévő, azután halott. Még hívő, de már halott. Holt hitű. Még nem jelentkezik rajta a hullafolt, de már csak a neve élő. Ezután már nem következhet más, mint az élet könyvéből való kihúzás.
Nézzük meg, hogy ez a valamikor élő gyülekezet hogyan juthatott ebbe a nehéz állapotba.
Hogyan vesztette el a sárdisi gyülekezet a Krisztussal való közösséget, s hogyan halt ebbe bele a hite? Mi volt az oka holt hitének?
Elsősorban az, hogy azt akarta: neki legyen hite. De a Bábel tornyát építeni akaró emberi hiúság eleve kudarcra van ítélve. Így történt az ő esetében is. Vámot akart szedni magának a Krisztus dicsőségéből. A név után való vágya vitte arra, hogy megalkudjék hitének gyakorlati következményeivel, és ezzel biztosítsa a maga számára a világ ajándékait. – Lanyhán vette a keresztyénséget, megelégedett félmegoldásokkal. Az arany középutat kereste. Ezért lép fel vele szemben Krisztus mint a teljesség, a 7-es számmal. Ezért beszél a 7 lélekről és a 7 csillagról.
A 7 az Írásban mindig a teljesség száma. Ezért nem találja cselekedeteit Isten teljesnek. Ami pedig nem teljes, az nem egész. Ami nem egész, az csonka. Olyan, mint szobormű-remek, melynek letörte valaki a fejét. Torzó.
Az a hit, amely csak részben engedelmeskedik, lassan egészen elveszti hitét, mert elvesztette az igét s annak parancsoló hatalmát. – A sárdisi gyülekezet is elfeledkezett az igéről.
Jézusnak kell emlékeztetni arra, hogy mit vett, s hogyan hallotta János apostoltól az igét. Ahol kialszik az ige vezető fénye, ott botorkálóvá lesz a keresztyén élet. A megszentelődés harcát nem harcolja végig. Eltéved, elbukik. Eleinte kevésbé, később annál jobban. Botrányos bűnök nem rútítják orcáját. Egyszer megtért, de nem ápolta hitét, s így végül belehal a hite. Vigyázz, hogy a hited kitartson addig, amíg igazoló levélként szükség lesz rá a mennyek kapujában!
Vigyázz, hogy a hited meg ne betegedjék, el ne erőtlenedjék, s végül bele ne haljon betegségébe!
A sárdisi gyülekezet hite halófélben levő hit. Még van remény hozzá, hogy életre kelhet, felébredhet. Még feltámasztható, de ha nem történik vele valami, akkor hite a gyógyulás útjára már nem léphet, meghal és elpusztul. Hogy a tragédia be ne következzék, el kell fogadnunk Krisztus ítéletét a hitünkről. Vegyük tudomásul, hogy halott a hitünk, akármit is gondolunk magunkról. Ijedj meg Krisztus fenyegetésétől! A holt hitet követi a halál állapota. Rettenj meg ettől a lehetőségtől, de ne ess kétségbe! Nem az a fontos, hogy van-e reménységed önmagadhoz, hanem az a fontos, hogy Jézusnak van-e még reménysége hozzád.
Ez az ige azt üzeni a nagy nyomorúságba jutott gyülekezeteknek és az egész keresztyénségnek: Rettenj meg a magad állapotán, de ne ess kétségbe, mert Krisztusnak van még reménysége hozzád! Még nem törölt ki az élet könyvéből! Azt akarja Jézus Krisztus, hogy te, a halott, menj ébreszteni a halófélben lévőket!
Ugye milyen furcsán hangzik ez a parancs?! Már abban a veszedelemben forog a sárdisi gyülekezet, hogy ki kell törölni nevét az élet könyvéből. Már halófélben van, és mégis eljöhet számára az ébresztés következtében a felébredés drága alkalma. Ha eljön számára a felébredés, visszatér az igéhez és testvéreihez. Oda, ahonnan kiesett.
A sárdisi gyülekezet története azt mutatja, hogy Sárdis nem fogadta meg ezt a figyelmeztetés. Nem gyógyult ki egészen, s ezért halott lett, egészen halott. Az egyháztörténelem erről a gyülekezetről azt mondja, hogy a betegség, a halál veszedelmes állapota nem azonnal következett be ennek a gyülekezetnek és városnak az életében. A város a X. században török uralom alá került. Timur mongol hadai lerombolták. Az egykor virágzó városból nyomorult kis sátorfalu maradt csupán. Romjaiból csupán két hatalmas templomoszlop áll még. Temploma már nincs. A legújabb ismeretes népszámlálás adatai szerint ebből a dicséretre méltó gyülekezetből mindössze két keresztyén ember maradt. Ez nem máról holnapra következett be. Közel ezer esztendőn át tartott a folyamat, míg ide jutott, hogy a halál legyőzte az életet.
A jelenések könyvének írásakor ez a vég még nem következett be, de az ige már ott is úgy beszél a sárdisi gyülekezetről, mint amelyik birkózik a halállal, s félő, hogy a halál legyőzi az életet.
Holt hitű ember! Holt hitű gyülekezet! Ma még benne van a neved az élet könyvében – erről szól a mai ige –, de Krisztus keze már fogja az irónt, mellyel ki akarja húzni nevedet az élő gyülekezetek sorából!
Ijedj meg, testvérem, ettől a lehetőségtől! Jaj! Ki ne húzza a mi gyülekezetünk nevét az élet könyvéből! Még ha halófélben vagy is, csak maradj meg azoknak a sorában, akiket a felelősséget érző Jézus Krisztus fel akar ébreszteni. Az élő Jézus szavára serkenj fel, aki aluszol, hogy felébredj a halál álmából, s élj az Úr dicsőségére!
Ámen.

Holt hit Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap – 1954. szeptember 12.
Alapige: Jel 3,1–6 „A Sárdisbeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az, a kinél van az isteni hét lélek és a hét csillag: Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy. Vigyázz, és erősítsd meg a többieket, a kik haló félben vannak; mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek.
Megemlékezzél azért, hogyan vetted és hallottad; és tartsd meg, és térj meg. Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád. De van Sárdisban egy kevés neved, azoké, a kik nem fertőztették meg a ruháikat: és fehérben fognak velem járni; mert méltók arra.
A ki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt. A kinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.”
A mai ige Krisztus levele a sárdisi gyülekezethez és annak angyalához, azaz felvigyázójához. A holt hitről szól a levél, mert a sárdisi gyülekezetnek és papjának hite holt hit volt. Míg ember él e földön, mindig lesznek gyülekezetek és egyesek, akikre és akiknek ezt mondja a mindentudó Krisztus: „…az a neved, hogy élsz, és halott vagy.” Ennek a levélnek a tanítására tehát nemcsak akkor volt szükség, mikor megíratott, s nemcsak azok számára, akiknek szólt, hanem ma is és nekünk is. 1. A holt hit példája áll elénk a levél soraiban.
Sárdis Lídia fővárosa, hat-hét mérföldnyire délkeletre Thiatirától. Egykor a mesebeli gazdagságáról híres Krőzus lakóhelye, később római tartomány. Krisztus idejében egy földrengés elpusztította, de Tibérius császár helyreállíttatta.
A levél tanúsága szerint a városban volt keresztyén gyülekezet is. Keresztyén gyülekezetéről másutt a Bibliában nincs említés, pedig jó nevű, híres gyülekezet lehetett. Nincsenek benne olyan goromba bűnök, mint amilyenekről a többi kis-ázsiai gyülekezetekkel kapcsolatban szólnak a hozzájuk intézett levelek. Nincsenek benne nikolaiták, kiknek cselekedeteit gyűlöli az Úr, pedig Efézusban voltak ilyenek.
Nincsenek benne Bálám tanításának követői, mint Pergámumban, sem Jézabel hívei, mint Thiatirában.
Az a neve, hogy él, élő gyülekezetnek tartja tehát a közvélemény. Mégpedig nemcsak a keresztyén közvélemény, hanem e világ is. Meggondolkoztató ugyanis, hogy míg másutt mindenfelé üldöztetést szenved a keresztyén gyülekezet, a Sárdishoz intézett levél nem beszél arról, hogy ellensége lett volna a gyülekezetnek. Az efézusi gyülekezetnek tűrnie kell (Jel 2,2), a smirnai gyülekezet híveit tömlöcbe vetik (Jel 2,10), a pergámumbeli gyülekezet olyan helyen van, mely a Sátán királyi székének mondatik, s vértanúk vére pecsételi meg ennek a névnek igazságát (Jel 2,13), Filadelfia a Sátán zsinagógájával harcol (Jel 3,9), Thiatirának is tűrnie kell (Jel 2,19), Sárdisban azonban senkinek sem kell szenvednie, tűrnie a hitéért. Ott becsülete van a keresztyéneknek nemcsak a keresztyének előtt, hanem a világ szemében is.
Ha az a neve, hogy élő, vagyis élő gyülekezet, akkor bizonnyal lehettek a gyülekezet életében nagyon mutatós dolgok. Feltűnő azonban, hogy Krisztus ezekről semmit sem ír, holott más gyülekezetek életében mindig megkeresi a megdicsérhetőt. A sárdisi gyülekezetben Krisztus nem talál semmi dicsérni valót. Annál feltűnőbb, hogy a világ nem üldözi, tehát dicséri a gyülekezetet. Ez mindenesetre gyanús. Ahol a világ nagyon meg van elégedve a keresztyén gyülekezettel, ott mindig azért lett szalonképessé a keresztyénség, mert felhígították, s megízetlenült benne a só. Be van azonban még írva az élet könyvébe (5. v.), s ez igen nagy dolog (Lk 10,20), de abban a veszedelemben forog már, hogy Krisztus kitörli onnan a nevét. Krisztus szemében már halott. Még nem állhatott be egészen a halál, mert még nem töröltetett ki az élet könyvéből, s még munkát bíz rá az Úr (2. v.), de keze már ott van a könyvön, hogy kihúzza nevét onnan. A mennyei fénysugár még ott ragyog fölötte, de ez már nem a hajnalcsillag fénye, hanem a lenyugvó napnak bíbora.
A Jelenések könyvében található levelek alapján tehát a lelki életben a következő állapotok különböztethetők meg: a) élő, b) langymeleg, mint a laodiceai, c) kihűlt, mint az efézusi, d) halófélben levő, mint akikhez a sárdisi gyülekezetet küldi Krisztus (2. v.), e) halott és f) az élet könyvéből kitörölt.
A sárdisi gyülekezet állapota a két utolsó között van. Már halott, de még nincs kitörölve az élet könyvéből. Még hívő, de már halott. Holt hitű. Krisztus, aki mindent tud, könnyen felismeri ezt az állapotot, de az ember, aki csak azt látja, ami a szeme előtt van, nehezen ismeri fel. Nincsenek rajta olyan hullafoltok, melyek a halál beálltát kétségtelenül mutatnák. Az a jó, hogy Krisztus mindig megmondja annak, aki ebbe az állapotba kerül: Az a neved, hogy élsz, és halott vagy. Nem szól-e neked is ma ez az üzenet? 2. A holt hit oka is elénk áll a levél soraiban.
Hogy hogyan lesz az élőből halott, arra abból lehet visszakövetkeztetni, hogy miképp lesz a halottból élő.
A teremtés története szerint úgy lett az ember élő lélekké, hogy Isten belelehelte az életnek leheletét (1Móz 2,7), Pál 1Kor 15,45-ben így folytatja: „Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám (tudniillik Krisztus) megelevenítő szellemmé.” Az Istennel, a Krisztussal való kapcsolat teremt tehát életet. „A kié a Fiú, azé az élet; a kiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5,12) A sárdisi gyülekezet elveszítette a Krisztussal való közösségét, s ebbe belehalt a hite. Hogyan jutott idáig?
Azt akarta, hogy neki legyen neve, s nem arra iparkodott, hogy Krisztusnak legyen neve. Ez az a Bábel tornyát építeni akaró emberi hiúság, mely eleve kudarcra van ítélve. Vámot akart szedni saját magának a Krisztus dicsőségéből.
Ez a „név” után való vágy vitte rá arra, hogy megalkudjék hitének gyakorlati követelményeivel.
Lanyhán vette a keresztyénséget. Megelégedett félmegoldásokkal. Józan reálpolitikus akart lenni, aki nem feszíti a húrt, s mindig megtalálja az arany középutat. Ezért lép fel vele szemben Krisztus, mint a teljesség, a hetes számmal, s ezért nem találja cselekedeteit Isten előtt teljeseknek. Ami pedig nem teljes, az csonka. Olyan, mint a szoborműremek, melynek valaki letörte a fejét. Torzó.
Az a hit, mely csak részben engedelmeskedik, lassan egészen elveszti az igét, mert az ige teljes engedelmességet kíván. A sárdisi gyülekezet is elfeledkezett az igéről. Jézusnak kell emlékeztetni arra, hogy azt vette és hallotta, s hogyan vette és hogyan hallotta.
Ahol kialszik az ige vezető fénye, úgy jár a hit, mint az ismeretlen ösvényen sötétben botorkáló ember, kinek kialudt a lámpása. Menthetetlenül eltéved vagy elbukik. A sárdisi gyülekezetnek is beszennyeződött, megfertőztetett a fehér ruhája. A megszentelődés harcát nem harcolta végig. Az, hogy botrányos bűnök nem rútították, hogy mások meg voltak velük elégedve, hogy még dicsérték is, hamis biztonságérzetet ébresztett benne, és lustává tette.
Így lassan elfelejtette, hogy mire kötelezi őt az, amit kapott. Megtért egyszer, de nem tért meg minden újra, és így méltatlanná lett múltjához. A vége az lett, hogy belehalt a hite.
Nem mindenkinél ugyanez az út s ugyanez a halál oka. Földi életünkben is különböző betegségekbe halnak meg az emberek. Van, aki kilábol tífuszból, s belehal egy gyomorrontásba. Míg a sárdisi gyülekezet betegségét elemezed, gondold meg jól, nem beteg-e a te hited is, s vigyázz, hogy bele ne haljon a betegségébe! 3. A sárdisi gyülekezet hite halott, de Krisztusnak még van reménysége hozzá. Még feltámasztható.
Ezért nem törli még ki az élet könyvéből. Ezért áll elénk a levél soraiban a holt hit gyógyulásának útja is.
Mindenekelőtt fogadd el magadra nézve Krisztus ítéletét: halott vagy. Akármit gondolsz magadról, akármit mondanak rólad mások, az az igaz, amit ő mond: halott vagy. Mindenki más az agonizálásodat nézi életnek.
Ijedj meg a Krisztus fenyegetésétől! Ő azzal fenyegeti a holt hitűt, hogy ha meg nem tér, váratlanul és meglepetésszerűen beáll a halál állapota.
Ijedj meg, de ne ess kétségbe! Fogadd el, hogy Krisztusnak még van reménysége hozzád, még nem törölt ki az élet könyvéből! Térj meg tehát a megtértségedből! Indulj új lendülettel missziói munkába!
Te, a halott, menj éleszteni a halófélben lévőket! Ébresztés közben magad is felébredsz. A más fehér ruhájára való vigyázás a magam tisztaságát is védi.
Azután vissza az igéhez és a testvérekhez, kik nem fertőztették meg ruháikat! Vissza oda, ahonnan kiestél! Megemlékezzél, hogyan vetted és hallottad egykor az igét! De ne azért, hogy dicsőségpárnát csinálj a múltból lustaságod alá, hanem azért, hogy annak elkötelezéseit lásd meg!
Sárdis nem fogadta meg a figyelmeztetést. Nem gyógyult ki, egészen meghalt a hite, kitöröltetett az élet könyvéből, s belekerült a keresztyénség történelmének halott könyvébe. A város a 10. században török uralom alá került. Timur mongol hadai lerombolják. Ma egy nyomorult sátorfalu van a helyén csupán. A neve: Sart. Ez a megcsonkult név emlékeztet csupán a régi dicsőségre, meg a romok, melyek körülveszik a falucskát, s amelyek közül két hatalmas templomoszlop emelkedik az ég felé árván. A legújabb ismeretes népszámlálás adatai szerint mindössze két ember volt, aki a faluban keresztyénnek vallotta magát.
Nem máról holnapra következett be sorsa. Hite kerek ezer esztendőn át birkózott a halállal, de végre is a halál legyőzte az életet. Holt hitű ember, holt hitű gyülekezet! Vigyázz, és térj meg! Ma még hallod az élet Fejedelmének feltámasztó szavát. Ma még bent van a neved az élet könyvében, de Krisztus keze fogja már az irónt, s ott tartja, ahol a neved van beírva. Jaj, ki ne húzza! Ámen.

Hiszek a halál legyőzőjében Időpont: Húsvét, 1966. március 18. [Helyszín: Győr–Öregtemplom]
Alapige: Jel. 1:18.
És [én vagyok] az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai.
Ez az Ige első hallásra is mondanivalójánál fogva a súlyos és nehéz Igék közé tartozik, mert hangzása és tartalma szerint is azok közé tartozik, melyekben Jézus önmagáról beszél. Olyan keveset beszélő önmagáról és akkor is mindig csak érettünk beszél. Tanítása fontos önkijelentés, amelynek súlyát növeli, hogy ezt kedves tanítványához, Jánoshoz intézi. Tehát a megdicsőült Jézus mondja ezt önmagáról, hogy Ő 1./ legyőzte a halált!
Mit mond Jézus önmagáról? Azt mondja: Ő legyőzte a halált! Úgy mutatja be magát, mint győző vitézt. Élettapasztalatunk meg ennek pont az ellenkezőjét mondja: a halál mindenkit legyőz! Erről beszélnek temetők, kórházak és minden otthoni betegágy. Az orvosoknak emberi tudománya hiába harcol ellene, hiábavaló cselekvés. Ideig-óráig meg tudja hosszabbítani az emberi életet, de a halált kiirtani és az emberi életet az ő tudományukkal örökkévalóvá tenni képtelenség. Még Jézus által feltámasztott halottak is újra meghaltak. Mi igen sokszor arra gondolunk, hogy Jézusnak hatalma van a halott feltámasztására. Gondoljunk csak bibliai történetekre, benne három példára, mely meg van örökítve. Jairus leánya, a naini ifjú és Lázár feltámasztása. Tehát Jézusnak van hatalma a halottat életre támasztani, de azért e feltámasztott halottaknak is egyszer mégis meg kellett halniok. Így van ez nemcsak bibliai történetekben, hanem íg y van megírva az egyháztörténelemben is. Tudunk olyan esetekről, hogy papok, keresztyén vértanúk legyőzték a halál félelmét, ez a legnagyobb győzelem az ember számára, de ők is meghaltak. És akármennyire furcsán hangzik is, mégis úgy van, hogy ez alól még Jézus sem volt kivétel.
Legyőzte a halált mások életében, de maga is meghalt a kereszten. Mert minden embernek, neki is meg kellett halnia. Nem azért, mert Isten mulandónak teremtette az embert, s mint embernek, neki is meg kellett halnia. Isten az embert örökkévalónak teremtette, de az ember maga tette a halált élete felett uralkodóvá. Az emberi sors halál, mert a bűnnek zsoldja a halál. Ha volna olyan ember, akinek nem volna bűne, örökké élne. De a bűn zsoldja halál, mely minden embernek sorsa, "mert mindenek vétkeznek és szűkölködnek Isten dicsősége nélkül". Jézus is a bűn miatt halt meg, de nem a maga, a mi bűneink miatt halt meg. Az emberi halál és az Ő halála között óriási különbség van. Az ember saját, Jézus a mi bűneinkért, ártatlanul halt meg a kereszten. Jézusnak sem volt könnyű meghalni. A golgotai kereszten véres verítéket izzadt és mennyit kellett szenvednie a kereszten, míg elmondta a hatalmas szót: elvégeztetett! De akármilyen nagy nyomorúságot is jelentett számára a halál, mégis feltámadt és él örökké, és nemcsakő támadott fel, hanem Vele együtt mi is feltámadunk, élünk. Ő nem csak a halál borzalmait győzte le, s tette számunkra lehetővé, hogy úgy merjünk énekelni: "Nincs már szívem félelmére, nézni sírom fenekére." Ő a halált is legyőzte! Ahogy Ő János apostolnak Patmosz szigetén a Jelenések könyve 12 tanúsága szerint maga beszél, hogy Ő örökké él, azt is mondotta, én élek, én vagyok az első és utolsó, s velem együtt ti is éltek. Testvérem! Nem tudom, hogy mindabból, amit eddig elmondtam, amiről megpróbáltam nagyon világosan és egyszerűen beszélni, hogy megértsd, látod-e azt, amit Isten Szentlelke velünk meg akar láttatni, mert az Ige arról beszél, hogy meghalni, megsemmisülni e világon elpusztulás értelmében lehetetlen. Mindnyájan születünk, de mindnyájan élünk is. Az más kérdés, hogy egyikünk él Jézussal, az Ő váltsághalála által, az Ő érdeméért Istennel az örökkévalóság boldogságában, a másik pedig gyötrődik az örökkévalóság kínjában, Krisztus nélküli sorsban. Jézus tehát legyőzte a halált. 2./ Jézus legyőzte a poklot!
Az apostol ezen kívül még arra is rá akarja irányítani figyelmünket, hogy Jézus nemcsak a halált győzte le, hanem a poklot is. Hiszen a halál tulajdonképpen nem önmagában borzasztó, a haldoklás borzalmasabb. A halál csak azért borzasztó, mert a halálban benne van a pokol is. Ha a halál után számunkra az üdvösség jön, akkor a halál boldog kapunyitás, mely üdvösségre vezet. De ha a halál Krisztus nélkül talál engem, akkor ajtó nyílik előttem és ajtó zárul mögöttem, mert a pokol zárt hely, melyből nincs szabadulás. Ennek a kárhozatnak és pokolnak kulcsai nem nálam vannak. Hallgasd csak, mit mond Jézus? Én az élő, pedig halott valék, és íme élek örökkön-örökké. Ámen. Az ember számára olyan nehezen elfogadhatónak, hihetetlennek ható állítást Jézus ámennel pecsételi meg, ami annyit jelent: így van, így igaz. S így folytatja a mondatot: "... én nálam vannak a pokolnak és kárhozatnak kulcsai." Tehát a pokol belülről zárt hely. Innen szabadulás nincs. Mi tudjuk, az ember nagyon nehezen tud ebbe beletörődni. Megpróbálja különféle tanításokkal enyhíteni a kárhozat borzalmát és olyan holt cselekedetekről beszél, melyeket az élők halottak nevében cselekedni tudnak, s ezzel meg tudják rövidíteni számunkra az örök kárhozat gyötrelmét. Ez mind csak emberi próbálkozás.
Emberi önvigasztalás. A halálból és pokolból nincs szabadulás. Az Ige világosan mondja.
Sokan voltak e világon, s nem csak tévtanítók, hanem az egyház komoly teológusai is, akik minél jobban közeledtek a halálhoz, minél jobban megöregedtek, annál jobban próbálkoztak belekapaszkodni szentírási helyek félremagyarázható kijelentéseibe, s aztán arról beszéltek, vigasztalva magukat: Egyszer mégiscsak mindenki üdvözülni fog! Testvéreim! Ez nem kijelentés. Ez csak emberi önvigasztalás, melynek nincs semmi igazság fundamentuma. Akár tetszik, akár nem, tény az: van kárhozat és van pokol, honnét nincs szabadulás! A világ életében csak egyszer volt az, hogy Jézus úgy győzte le a poklot és halált, hogy többé az meg nem ismétlődhet. Megnyílt a pokolból való szabadulás. Péter apostol levelében szól arról, mikor azt mondja: Jézus Krisztus halála, a kereszten való helyettes elégtétele árát, az Istentől való elszakadást is elszenvedte és lement a pokolba, s ott hirdette a bezárt lelkeknek a váltság evangéliumát. Isten az Ő igazságát akarta megmutatni, mikor Jézus előtt meghalt embereknek első és utolsó szabadulási alkalmat adott. Hogy ott Jézus mit mondott, mennyire világosította meg őket a váltság titka felől és mennyire győzte meg őket, az nincs feljegyezve. Azt sem tudjuk, hányan voltak azok, akik ott hitre jutottak és átmentek a halálból és életre kerültek. A mi emberi okoskodásunk és gondolatunk szerint csak úgy tudjuk elképzelni, hogy Jézus Krisztusnak az örök kárhozatban való megjelenése, a bűnből és kárhozatból való szabadulás hirdetése miatt olyan nagy öröm lehetett ott, hogy talán még a pokol is kiürült és csak az ördögök maradtak ott! Ezt nem tudjuk. De az tény, hogy azóta is, kétezer esztendőn keresztül, Krisztus váltsága óta hirdettetett a kegyelem, a pokol és kárhozatból való szabadulás egyetlen lehetősége Krisztusban, és embermilliók kárhoznak el veszedelemre saját józan belátásuk dacára is. Ez nem az üdvözítő titkok közé tartozik. Erről nem beszél soha többé az írás. Csak azt mondja, hogy Jézusnak van hatalma élőket is a pokolból kiszabadítani. A meghaltaknak azonban csak egyszer volt erre lehetőségük. Nem tudom, repes-e, buzog-e szívedben a kibeszélhetetlen hála azért, hogy mi mindent megcsinált Jézus, és csinál érettünk ma is Jézus, hogy a pokol kapuja ne zárulhasson be mögöttünk, hanem a mennyek kapuja nyíljék meg előttünk, mert a pokolból nincs többé szabadulás. Csak egyszer volt, többé nem lesz! De ennek az egyszernek is igen nagy ára volt. Jézus legyőzte a halált és a poklot, de úgy, hogy Ő odament helyettünk, mikor a kereszten így kiáltott fel: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!" – akkor került a pokol mélyére. Mert ott a pokol, ahol nincs Isten, és sehol sincs pokol, ahol Isten van! Az Istentől való elhagyatottság állapota az, amit Jézus értünk a kereszten elszenvedett ártatlanul. Ez adta ajkára a szomjúhozom szót is. Körülötte a nagy tömeg gúnyolása és csúfolása, kínjai között nem a testi és lelki kín volt a legnagyobb, melyet el kellett szenvednie, mert Jézus mindent elbírt, amíg Isten Vele volt, csak mikor Isten elhagyta, akkor zuhant alá a pokol legmélyebb fenekére a kereszten. Úgy győzte le a halált és poklot, hogy odament helyettünk. Ennek jele: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!" És utána a "szomjúhozom"! Alászállt a poklokra. Halála után is járt a pokolban, de akkor már, mint szabadító. Ekkor adott alkalmat az előtte elhunytaknak. Ma is úgy akar megjelenni a számunkra, mint aki énérettem és helyettem szállt alá poklokra, hogy döntsünk mellette, vagy ellene. 3./ Mindez ma is valóság!
Én nem tudom, vajon megdöbbent-e az az üzenet, amit elmondottam, te mit látsz?... Ugye nem elvont teológiát Istenről és dolgairól, emberi elképzelést, ami számodra és számomra nem időszerű? Időszerű, mert ez Istenről és emberről szóló bibliai kijelentés, amely számunkra is döntő és időszerű jelentőségű lehet. Mondd: vajon mindez ma is időszerű és döntő jelentőségű tény számunkra?... Az Ige kijelentése nem eljöveteléről és nem meséről szól, egy történelmi eseményről, valóság ez. Nem múlt időben beszél az Ige, de jelen időben, mert ami az idők folyamán is megtörténhetett velem és veled is, az ma is megtörténhet. A felolvasott Ige a legszorosabb kapcsolatban van az apostoli hitvallással, melyben valljuk, hogy Jézus Krisztus "szálla alá poklokra", és valljuk, hogy hiszünk a"bűnök bocsánatában, a testnek feltámadásában és az örök életben." Minden vasárnap vallást teszel erről, legalábbis szeretném hinni, hogy vallást teszel és itt vagy; most azonban Ő kérdezi tőled, ember: hiszed-e mindazt, amit minden vasárnap a Hiszekegyben hallasz?... Hiszed-e, hogy van kárhozat, Istentől való örök elszakadás lehetősége, örök gyötrelem és kín, amiből neked nincs szabadulás, de van Jézus Krisztus, aki szállt alá a poklokra és aki legyőzte a halált és a poklot és engem is.
Ennek az igehirdetésnek címéül azt kaptuk: Hiszel-e a halál legyőzőjében? Nem elég, ha tudod, ki győzte le. Nem elég, ha te ezekről a kérdésekről a teológia álláspontját tudod és ismered, a Bibliának ezekre vonatkozó helyeit fel tudod lapozni és olvasod is, talán még el is tudod magyarázni másoknak, a kérdés mégis az: Hiszel-e a halál legyőzőjében?... Erre a kérdésre már itt, életedben felelned kell. Őrizzen meg Isten attól, hogy csak az Ő ítélőszéke előtt álljunk meg és találkozzunk majd ezzel a kérdéssel, mert akkor már akármit mondok, az Úr reám üti a hitetlenség pecsétjét, s akkor nyílik a pokol kapuja és bezárul mögöttem örökre. És ami akkor bezárul utánam, az többé ki nem nyílik, onnét többé nincs szabadulás! Ámen.

Találkozás az élő Jézussal Időpont: Húsvét 1. napja – 1954. április 18.
Alapige: Jel 1,17-18 „Mikor pedig láttam őt, leesém az ő lábaihoz, mint egy holt. És reám veté az ő jobbkezét, mondván nékem: Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó és az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai.” A felolvasott történet János apostollal történt Páthmós szigetén. Az Úr napján, tehát vasárnapon, Jézus feltámadásának emlékünnepén – mert minden vasárnap a húsvét vasárnapján feltámadott Jézusra emlékeztet – ott van az öreg János számkivetésének helyén, Páthmós szigetén. Talán a tengerparton ül egy sziklán, s szeme a messzeségbe bámul. Egyszer csak megjelenik előtte Jézus. Nincs ebben számára semmi különleges, hiszen így is, úgy is mindig vele van. Reá gondol, vele beszélget, lélekben hallja a válaszát, Jézussal van tele a szíve. Az, hogy emberi érzékszerveivel nem közelítheti meg, szeme nem láthatja, keze nem simogathatja meg köntöse szegélyét, fülével nem rögzítheti a hangját, semmit sem jelent a számára. Jézus épp oly élő valóság a számára, mintha a kezével megfoghatná. Ezért nem lát semmi különlegeset abban, hogy egyszer ilyen érzékelhető módon is megjelenik előtte Jézus. Sokszor találkozott már ő húsvét után a feltámadott Úrral. Ez a találkozás azonban mégis egészen különleges. 1. Az a Jézus, akivel találkozik most, ijesztő Jézus.
Az a Jézus, aki most előtte áll, nem az a szelíd Mester, akivel három éven át éjjel-nappal együtt volt.
Nem is az az ijesztő Jézus, akit nagypénteken a kereszten látott meggyötörve, megalázva, elformátlanodva. Még csak nem is az a fenséges Jézus, akivel a feltámadás után találkozott. Ez a Jézus más. Nem tudja másképp megfogalmazni: halálra ijesztő Jézus. Alig tudja szavakba önteni, amit lát: Nem a megszokott, egyszerű varratlan köntös van rajta, hanem bokáig érő fehér ruha, mellénél csillogó aranyövvel körülövezve. Lábán nem poros saru. Olyan a lába, mint kemencében megtüzesített, izzó fényű érc. Keze, mely mindig üres volt, mint a szegény ember tenyere, csak simogató szeretettel volt tele, most hét csillagot tart, egyik ragyogóbb, mint a másik. Feje, az az áldott drága fej, melyet nem volt hová e földön lehajtania, most úgy fénylik fehéren, mint a tűző nap. Szeméből tűzláng csap ki. Szájából kétélű éles kard jő ki, s szava, ez a halk, meleg, bársonyos szó most olyan, mint trombita harsogása és sok vizek zúgása. Mikor meglátja, úgy megijed tőle, hogy leesik a lábaihoz, mint egy holt.
Ez a más Jézus az élő és megdicsőült Jézus. Több mint fenséges: ijesztő. Holtra válik tőle még az is, aki szereti, várja, hát még az, aki nem is törődik vele, s nem is várja.
Pedig amit mond, az még ijesztőbb. „…én vagyok az Első” – mondja. Hogyan fogják ezt hallani azok, akik egykor meg akarták kövezni őt azért, mert azt mondotta: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58–59)! Mint dermed meg majd egyszer erre a vér mindazokban, akik nem akartak benne mást látni, mint egy történeti személyiséget! „…én vagyok (…) az Utolsó” – mondja. Hogyan fogják ezt hallani azok, akik azt hitték, hogy a kereszten végleg elintézték Jézust! És hogyan fognak megrettenni egyszer majd mindazok, akik elintézett ügynek tekintették a Krisztus ügyét, mikor kitűnik, hogy övé az utolsó szó! „…halott valék, és ímé élek” – mondja. Hogyan fogják ezt hallani a Krisztus-gyilkosok, és hogyan fognak ijedten megnémulni azok, akik azóta borították rá a felejtés szemfödőjét, zárták koporsóba, pecsételték le a hitetlenség pecsétjével és bélyegezték nevetséges babonának az egész húsvéti tényt és hitet, mikor egyszer a sírba zárt és senkinek ártani nem tudó Krisztus megszólal ezzel a kellemetlen bejelentéssel: Élek! „…nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai” − mondja. A kulcs a birtoklás, a hatalom, itt közelebbről a bírói hatalom jelképe. Hogyan fogják ezt hallani azok, akik bíráinak tolták fel magukat, akik pokolra kívánták és halálra ítélték! És hogyan kezd el majd egyszer remegni, mint a nyárfalevél, mindenki, akinek gyalázkodását szó nélkül tűrte, mikor a kényükre-kedvükre kiszolgáltatott vádlottból egyszerre Bíró lesz, életnek és halálnak szabados ura, s az a Jézus, kit kockázat nélkül lehetett gúnyolni s bántani, egyszer éles kardjával visszavág?! Pedig ez az ijesztő találkozás az élő Jézussal elkerülhetetlen. Vagy itt, vagy odaát. Boldog az az ember, aki itt, e földi életben ijed meg egyszer tőle, s esik eléje Jánosként holt-elevenen. Jaj annak, aki ezt a kínos találkozást elhessegeti magától, s marad az egész az utolsó napra, mikor már nincs más lehetőség, mint remegő térdekkel menni a halál és a pokol kapuja felé, melyet örökre bezár mögöttünk az, akinek kezében vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai! Ne kergesd el tehát magadtól, ha az Úr ma akar veled így találkozni! Csak engedd, hogy a Szentlélek megrettentsen lelkiismeretedben. Itt még üdvösségre lehet megijedni, odaát már csak kárhozatra ijedhetsz meg. 2. Az, aki e földi életben odaroskad ijedten az ijesztő Jézus lába elé, az találkozik egy másik Jézussal is. Megjelenik előtte a bátorító Jézus.
János ott fekszik félholtan Jézus lábai előtt. Arca a porban. Sötétség körülötte. Egyszer csak egy kezet érez a fején. Nem roskasztó nehéz kéz. Könnyű. Mint az édesanya simogató keze. Olyan, mint Jézusé volt, mikor megsimogatta fejét, ha kisgyermek módjára odabújt a Jézus kebelére. Felnéz. Nincsenek már ebben a kézben ragyogó csillagok, csak egy behegedt nagy seb van rajta: a szög helye, mellyel a keresztre feszítették. Azután hangot hall. Nem trombita fülsiketítő harsogása, nem sok vizek fenyegető zúgása, szelíd, bátorító, biztos, de csendes hang: Ne félj!
Amit pedig ezután mond, az csupa bátorítás. „…én vagyok az Első” – mondja. Mielőtt e világ lett volna, már voltam. Mikor még nem voltál, én már akkor is szerettelek, s üdvösségre választottalak ki téged. „…én vagyok (…) az Utolsó” – mondja. Mióta üdvösségre kiválasztottalak, sok mindenféle szó zavart meg. Hívó szavamat elnyomta a világ lármája, parancsomat a kísértés szirénhangjai. Elgáncsolt az ördög, s fújta fölötted győzelmi énekét. De ne félj! Enyém az utolsó szó. Senki téged az én kezemből ki nem tud ragadni. „…halott valék, és ímé élek örökkön örökké” – mondja. Te sem kerülöd el a halált, mert az a bűnöd zsoldja. De nem maradsz a sírban. Koporsóba zárhatnak, elföldelhetnek, súlyos kriptakövet hengeríthetnek rád, akkor sem tud a halál megtartani a rabságában. Férgek foga megőrölhet, szélnek ereszthetik, vízbe szórhatják poraidat, én akkor is összeszedlek, s az utolsó napon megállok sírod felett, és ha felhőkarcolót építettek is sírhalmodra, én az alól is kihozlak, s feltámasztalak. Nézz rám! Én is halott valék, és ímé élek örökkön örökké. Velem együtt te is élsz örökkön örökké. Ha meghalsz is, élsz. „…nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai” − mondja. Rám zárhatták a halál ajtaját, piros pecséttel lepecsételhették, fegyverrel őrizhették, mégis kinyitottam. Rám csaphatták a pokol hatalmas kapuját, hogy csak úgy döngött. Azt a kaput, melyen embernek csak belépni lehet, de kijönni soha. Én mégis kinyitottam. Téged sem engedlek bezárni oda. Meghaltam és elkárhoztam érted, hogy megbocsáttassanak a te bűneid. Meg is vannak bocsátva. Ahol pedig bűnbocsánat van, ott nincs halál és pokol többé.
Így szól a bátorító Jézus. Ugyanazokat a mondatokat mondja, mint az ijesztő, de most ugyanazok a mondatok tele vannak biztató reménységgel.
Húsvét van. Diadalmasan zeng az ősi köszöntés: Feltámadott az Úr! Harsogva zeng rá a válasz: Bizonnyal feltámadott. Feltámadott, él és keres téged. Ijesztően és bátorítóan. Senki sem kerülheti el a vele való találkozást. Az ijesztő Jézussal mindenkinek kell találkoznia, a bátorítóval nem mindenki találkozik. Aki vállalja a bűnöst rettentő, ijesztő Jézust itt, az találkozik a bátorítóval itt is és odaát is.
Aki nem vállalja, nem találkozik a bátorítóval sem, sem itt, sem odaát. Nem marad számára más, csak az ítélet Krisztusával való rettenetes találkozás.
Ebben az esztendőben olyan napra esik húsvét, amely másképp is nevezetes dátum az egyháztörténetben. 1521-ben ezen a napon, április 18-án állott Luther a wormsi birodalmi gyűlés előtt.
Keresed a magyarázatát annak a bátorságnak, mellyel ez az egyszerű barát meg mert és meg tudott állani az akkori világ két legnagyobb hatalmassága előtt: a császár előtt, kinek sohasem ment le a nap a birodalmában, mert ha az egyik részén lenyugodott, a másikon akkor kelt fel; és a pápa követe előtt, aki az egész világ fölötti lelki hatalmat képviselte? Ne gondold, hogy az igazsága tudatában rejlett az ereje!
Voltak előtte és lettek utána is fanatikusai az igazságnak, akik mégis beadták a derekukat. Luther erejének a titka ez az egy szó: Vivit!, ami magyarul azt jelenti: Él! Neki élő Krisztusa volt. Látta ijesztő szentségét. Találkozott vele meggyötört és megrettent lelkiismeretében a kolostori lelki tusáikor. De látta bátorító kegyelmét is. Találkozott vele az igében. Ez óta nem félt. Mert aki Istentől üdvösségesen megijedt, az nem ijed meg többé emberektől, akármilyen fenyegető hatalommal is állanak vele szemben.
Jöjj, borulj le te is az ítélet Ura előtt, hogy felemeljen és megbátorítson a kegyelem Ura! Ámen.

Örök életünk van Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 7. vasárnap – 1954. augusztus 1.
Alapige: 1Jn 5,9–13 „Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb: mert az Isten bizonyságtétele az, a melylyel bizonyságot tett az ő Fiáról. A ki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában. A ki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt; mert nem hitt abban a bizonyságtételben, a melylyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról. És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten, és ez az élet az ő Fiában van. A kié a Fiú, azé az élet: a kiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Ezeket írtam néktek, a kik hisztek az Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van, és hogy higyjetek az Isten Fiának nevében.”
János apostolnak igen a szívén feküdt, hogy Isten népe tudatában legyen annak, hogy örök élete van.
Ez volt irodalmi munkásságának a célja is. Jn 20,31-ben így fogalmazza meg evangéliuma megírásának célját: „Ezek pedig azért irattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében.” A mai szentlecke szerint első levelét is ezért írja: „Ezeket írtam néktek, a kik hisztek az Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van…” Ami János evangéliumának és első levelének célja, az a mai igehirdetés célja is. Azért prédikálunk ma, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van. 1. Örök életünk van. Ezt a Biblia szóhasználata szerint csak azok mondhatják el, akik hisznek Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában, de a mai szóhasználat szerint s a Biblia tanítása alapján elmondhatja, sőt el is kell mondania minden embernek. A Biblia szóhasználata szerint ugyanis az örök élet az üdvösség, a mai világ szóhasználata szerint pedig egyszerűen csak öröklét. Örök léte pedig a Biblia tanítása alapján minden embernek van, hívőnek s hitetlennek, a „jónak”, gonosznak egyaránt.
Tehát: örök életünk van. Más és több ez, mint az energia megmaradásának elve, mely szerint az élet mozgató ereje, az energia, sohasem szűnik meg, legfeljebb átváltozik. – Más és több ez, mint az élet átminősülésének törvénye, mely szerint a növényt megeszi az állat, ezzel a növény meghal ugyan, de élete átminősül, s magasabb síkon él tovább, állati élet lesz belőle. Az állatot azután megeszi az ember, s ezzel az állat maga meghal ugyan, de élete szintén átminősül, s magasabb életformában él tovább, emberi élet lesz belőle. Az embert azután megeszik a férgek. Ezzel az ember maga ugyan meghal, de teteméből fű nő ki s bogár támad, a benne levő élet tehát nem szűnik meg, csak átminősül növényi és állati életté, és ezzel kezdődik megint elölről a körforgás. – Mindennél sokkal többről van itt szó. Nem arról van szó, hogy az élet maga megsemmisíthetetlen, az élet soha sem hal meg, legfeljebb az élő egyedek pusztulnak el, de maga az élet megmarad. Arról van itt szó, hogy az én életem marad meg mindörökké, én maradok meg, nekem van örök életem.
Hiába mond ellent ennek a betegség, öregség, a halál s a temető. Nem változtat rajta teológusok vitája sem. Vannak ugyanis, akik azon vitáznak, hogy mi történik az emberrel a halál után a meghalás és a világvége közötti, úgynevezett közbeeső időszakban. Egyesek szerint a test elporlad, a lélek pedig valahol aludva várja a nagy ébresztő szót. Mások szerint mind a test, mind a lélek meghal, s a világvégén Isten mindenkit feltámaszt új teremtésképp. Mindkét vitázó fél azonban látja, hogy akármi történik is a közbeeső időben, nekünk örök életünk van.
Honnan tudjuk? A szentlecke szerint Isten bizonyságtételéből. Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten (11. v.), s ha a mindennapi életben az általunk nem látott dolgokat illetően elég nekünk az emberek bizonyságtétele, akkor ebben a tekintetben is elég kell, hogy legyen nekünk Isten bizonyságtétele. 2. Örök életünk van, de van-e örök üdvösségünk? Itt válik azután a kérdés feszélyező és kellemetlen kérdéssé. Itt e földön ugyanis együtt fut minden ember örök élete, a halálban azonban kétfelé válik az út. Az egyik az üdvösségre, a másik a kárhozatra, vagy – amint Jézus mondja a Hegyi beszédben (Mt 7,13–14) – az egyik az életre, a másik a veszedelemre visz. A kettő közül az egyikben kell töltenem majd az örökkévalóságot. Hol töltöm az örökkévalóságot?
Az ember mindent elkövet, hogy kiverje a fejéből a pokol lehetőségét. A hitetlen egyszerűen tagadja létét. Mintha a tagadás meg is szüntethetné létét! Még a hívők között is vannak, akik nem tudnak belenyugodni abba a ténybe, hogy van pokol. Összeegyeztethetetlennek tartják Isten irgalmasságával, s különböző szentírási helyekre hivatkozva azt állítják, hogy Isten végtelen kegyelme utóvégre is megtalálja annak módját, hogy minden ellenállást legyőzzön, megszüntesse azt a diszharmóniát, melyet a bűn vitt bele a teremtés világába, s végre mindeneket helyreállítson. Ez a teljes helyreállításról vagy helyrehozatalról szóló tan (Prőhle: A hit világa). Vallói között vannak nagyon komoly hívők is, de persze olyanok is, akik csak a maguk és mások nyugtalanságát szeretnék kivédeni azzal, hogy bibliai alapon vonják kétségbe a pokol létét. Tudjuk, hogy a római egyház is kivezető utat keres a pokolból a tisztítótűzről szóló tanításában.
Isten bizonyságtétele azonban világos: Van mennyország, s van pokol. Van üdvösség, és van kárhozat. Mindegyik ember számára azonban csak az egyik lehet az örök élet. Vagy-vagy. Van-e neked örök üdvösséged? 3. Lehet-e ezt tudni? – merül fel azonnal a kérdés. S azonnal készen van az igazolása is annak az állításnak, hogy ezt pedig nem lehet tudni. Még a mai szentleckére is lehet hivatkozni: „Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten…” (11. v.) Az üdvösség és kárhozat tehát Isten ajándéka, ez az ajándék pedig majd csak az utolsó napon lesz nyilvánvalóvá. Az üdvösség és kárhozat tehát az utolsó dolgok közé tartoznak, mi pedig nem lehetünk az utolsó dolgok titkainak ismerői. Nem a mi dolgunk tudni azokat, amiket Isten a maga hatalmába helyezett. Nem a mi dolgunk? De hát van-e még valami a világon, ami ennyire a mi dolgunk lenne? Tudom, hogy Istent szíve mélyéig érdekli, egyenesen a keresztfa áldozatáig érdekli az a kérdés, hogy én üdvözülök-e, vagy pedig elkárhozom, de azért talán szabad istenkáromlás nélkül azt mondani, hogy ez a kérdés végeredményben mégis elsősorban az én kérdésem. Még Istennél is inkább az én kérdésem. Utóvégre én kárhozom el, s nem más. Ez a kérdés tehát nem a kíváncsiság kérdése a részemről, hanem létkérdés.
Nem is hagy sötétségben minket Isten ebben a kérdésben. János apostol is tudja, hogy ezt lehet tudni.
Ezért írja levelét, hogy „tudjátok meg, hogy örök életetek van”. Pál apostol is tudja. Sok kijelentése közül csak egyet említek: „…végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró…” (2Tim 4,8) Luther is tudja, hogy ezt lehet tudni. Az egész reformáció az ezért a tudatért való harcból született meg. Az volt Luther nagy kérdése: Hogyan találhatom meg a kegyelmes Istent?, s erre a kérdésére találta meg a feleletet az evangéliumban. Az üdvbizonyosság tehát nem szektás kérdés, hanem bibliás kérdés, a mai szentlecke kérdése: Tudjátok-e, hogy örök életetek van? Ne bújj el tehát e kérdés elől semmiféle elvi elködösítésbe! Nem másról, hanem rólad van szó. Ne védd ki a kérdés kellemetlenségét azzal, hogy még a célig minden el is veszhet. Arra felelj, hogy most van-e üdvbizonyosságod! Ha a halál most tenné időszerűvé számodra ezt a kérdést, hová jutnál? 4. Miből lehet ezt tudni? Semmi esetre sem a magunk erkölcsi állapota alapján. A legtöbb ember pedig erre építi fel az üdvbizonyosságát. Ezek az úgynevezett „jó” emberek, akik még a halálos ágyukon is az érdemeikre hivatkoznak, arra, hogy nem loptak, nem hazudtak, becsületesek voltak, talán még vallásosak is. Önmagukat áltató, elbizakodott emberek, akikre rettenetes csalódás vár, ez a krisztusi mondás: Távozzatok el tőlem, soha sem ismertelek titeket! (Mt 7,23) Aki a maga erkölcsi állapotát és Isten szentségét öncsalás és kendőzés nélkül szemléli, annak csak kárhozatbizonyossága lehet.
A mai ige szerint azok, akik hisznek Isten Fiában, Isten bizonyságtételéből tudhatják, hogy van örök üdvösségük. Isten az ő Fiáról azt a bizonyságot tette, hogy ő a Megváltó, ő ama bárány, aki hordozza a világ bűneit. Feltámasztatásakor nem mennyei szózattal vagy emberi ajkakon megszólaló isteni üzenettel, hanem egy történeti ténnyel tett bizonyságot amellett, hogy Fiának bűneinkért való halálos elégtételét elfogadja, hogy meg vannak bocsátva a bűneink, és szabad az út az elveszített paradicsomba.
Ehhez a külső bizonyságtételhez járul a hívő lelkében a Szentlélek belső bizonyságtétele. „A ki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában.” (10. v.) A hívő számára ezek az igebeli, történeti és tapasztalati bizonyságok adják az alázatos üdvbizonyosságot: Meg vannak bocsátva a bűneim. Isten kegyelmébe fogadott. Örök életem van. El tudod-e mindezt mondani te is?
Azt mondottuk, hogy ez a kérdés elsősorban ránk tartozik, az ember kérdése, végül azonban mégis rá kell mutatni arra, hogy ez a kérdés mennyire Isten kérdése is. Nagyon keményen fejezi ki magát az apostol: „A ki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt; mert nem hitt abban a bizonyságtételben, a mellyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról.” (10. v.) Az az úgynevezett „hívő” tehát, akinek nincs Krisztus váltságán alapuló, alázatos, önmagát elítélő s Isten kegyelmét magasztaló üdvbizonyossága, nemcsak önmagát szegényíti meg ezzel, hanem meghazudtolja Istent, az igazság Istenét is. Tehát vagy üdvbizonyosság, vagy Isten meghazudtolása. Ki lenne olyan botor, hogy ebben a választásban nem az üdvbizonyosságot választaná!
Azért prédikáltam ma néktek ezeket, akik hisztek Isten Fiának nevében, hogy tudjátok, hogy örök életetek van. Nem lesz, hanem van! Ámen.

Győzedelmes hit Időpont: 1952. április 20. Húsvét utáni 1. vasárnap
Alapige: 1János 5,4-10
Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?!
Ez az, aki víz és vér által jő vala, Jézus a Krisztus; nemcsak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel. És a Lélek az, amely bizonyságot tesz, mert a Lélek az igazság. Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Íge és a Szent Lélek: és ez a három egy. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön, a Lélek, a víz és a vér; és ez a három is egy.
Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb: mert az Isten bizonyságtétele az, amelylyel bizonyságot tett az ő Fiáról. Aki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában. Aki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt; mert nem hitt abban a bizonyságtételben, amelylyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról.
A Húsvét utáni első vasárnapnak a neve az ősegyházban: quasi modo geniti, ami magyarul ezt jelenti: Mint most születettek. Nevét 1Péter 2,2-ből kapta: „Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek”, ezt az igét pedig az az alkalom tette a mai vasárnap vezérigéjévé, hogy ez a vasárnap volt az ősegyházban az újonnan megkereszteltek vasárnapja.
Az ősegyház keresztelési gyakorlatával kapcsolatban eléggé elterjedt az a téves felfogás, hogy az befejező pecsét volt az egyes ember keresztyénségén. Az bizonyos, hogy a felnőtt jelentkezőket előbb alapos oktatásban részesítették, azután vallást kellett tenni hitükről s csak ezután részesültek a keresztség szentségében, de ez nem jelenti azt, hogy a megkeresztelteket most már hitelesített, tökéletes keresztyéneknek ismerték el. Az első keresztyének is hitben kezdőket kereszteltek meg, akik jól tudták, hogy nem érett emberek a hitben, hanem most született csecsemők, azaz nem célhoz értek, hanem most állanak a keresztyén élet versenypályájának nagy rajtjánál. Ez az oka annak, hogy a mai napra kirendelt ősegyházi perikópa nem magabiztos emberekhez szól, hanem a hitélet kezdetén csecsemőként tehetetlenül és szorongva álló hívőket biztatja: A mi hitünk győzedelmes hit.
Az ige egyenesen azzal a merész állítással biztatja a megkeresztelteket, hogy a mi hitünk világgyőző hit. A mi tapasztalatunk inkább hitlegyőző világról tud, mint világlegyőző hitről.
Hány ember indult el nagy bizakodással az élet tengerére s szenvedett hajótörést a hit dolgában! /1Tim 1,19/ Amerre a hit emberei járnak, sírdombok szegélyezik az utat. Egyiptomból is egy milliós nép indult ki, de csak két ember érkezett a megszabadított nemzedékből az ígéret földjére, a többit legyőzte a világ, elnyelte a puszta. Ma is így van. A megkereszteltek hatalmas tömegeiből milyen sokban győzi le a világ az Isten gyermekét! Mégis igaz az ige. A hit képviselői elbukhatnak, de a hit győz, legfeljebb másokban és mások által. Aki megtartja a hitet, megtartja azt a hit. Akinek van szeme a látásra, maga is megtapasztalhatja, hogy az igazi hit tényleg csapásokat hordozni tudó, kísértésekben diadalmas erő. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete egész arcképcsarnokot közöl a hithősökről, akik hit által országokat győztek le /Zsid 11,33/.
A mi hitünk győzedelmes hit, mert 1. Istentől született. /4. vers/ A hit az ige szerint nem világnézet. Nem az Istenről alkotott gondolatok hatalmas rendszere, melyen évezredek gondolkozói dolgoztak s építettek fel gyönyörű székesegyházzá.
Még csak nem is emberi döntés Isten mellett. A hit elsősorban nem emberi döntés Isten mellett, hanem Isten döntése az ember mellett. Istennek tetszett szabad tetszése szerint kiválasztani valakit s megajándékozni hittel. A hit Isten ajándéka /Ef 2,8/.
Ez az ajándék azonban úgy lesz a mienk, ahogyan a születés történik. Be kell fogadnunk.
Azután van egy lappangó időszaka. Még talán magunk sem tudjuk, hogy a hit már megfogant bennünk. Talán még rugódozunk ellene, sőt talán üldözzük is, mint Saul, de azután egyszer elérkezik a nagy pillanat s megszületik a hit.
Azt is lehetne tehát mondani, hogy nem csak a hívő, hanem maga a hit is Isten gyermeke.
Ami pedig Istené, az Isten oltalma alatt áll. Minden hitéért harcoló ember tehát azzal a bizonyossággal harcolhatja a hit harcát, hogy Isten oltalmazza a hitét. Ezért tud megmaradni s ha vereségek közepette is, de végül ezért győz. Jézus is ezért imádkozott a kísértés nehéz óráin Péterért, hogy el ne fogyatkozzék a hite /Luk 22,32/, s ezért győzött benne nagy bukása után is végül is a hit. 2. Tényeken alapszik.
A hitet sokszor tekintik hiedelemnek. Azt mondják, hogy ahol véget ér a tudás lehetősége, ott kezdődik a hit. A hit tehát valami bizonytalan tudás. Az ige világosan megmondja, hogy a Krisztushit, már pedig ez egyedül a keresztyén hit, nem valami babonás hiedelem, hanem tényeken alapszik. Emberi feltevések ingatag talaja helyett a letagadhatatlan tények szilárd fundamentumán áll. Két tényről emlékezik meg az ige: a víz és vér. Vannak, akik ezt arra az eseményre vonatkoztatják, melyet János örökít meg a keresztre feszítés történetében. Amikor a katona, hogy megállapítsa Jézus halálát, dárdával megdöfte oldalát, vér és víz jött ki a sebből /János 19,34/. Vannak, akik arra mutatnak rá, hogy itt más a sorrend s ezért abból, hogy ez a nap az újonnan megkereszteltek napja volt, arra következtetnek, hogy itt a víz Jézus megkeresztelkedését, a vér az ő kereszthalálát jelenti. Megkeresztelésében azonosította magát a bűnös emberiséggel és vállalta a váltságot, a kereszten pedig elvégezte, amit a keresztségben vállalt. Mindkettő történeti tény. Az a Jézus Krisztus tehát, akiben mi hiszünk, nem azért jött e világra, hogy új vallást alapítson, új vallásos ismereteket jelentsen ki, hanem azért, hogy egy munkát végezzen el /János 17,4/. Hitünk tehát nem a tapasztalati világon túl eső titokzatos világról szóló új tanítások elhívésében áll, hanem vaskos történeti tényeken nyugszik. Ezért nem fújhatja el a tanítás akármilyen új szele. A tényekkel nem lehet vitatkozni. Ha a tények és az elgondolások egymásnak ellentmondanak, mindig az elgondolásoknak kell elhallgatniok, mert a tények mindennél hangosabban beszélnek és bizonyítanak. 3. Hitünk győzedelmes hit, mert belső bizonyossága van. /10a vers/ Mindarra, amit eddig elmondottunk, azt lehet ellenvetésként mondani, hogy hiszen a keresztyén hit is tulajdonképpen kiértékeli a Jézus megkeresztelkedésének és kereszthalálának tényét. Mi bizonyítja azt, hogy ez a kiértékelés nem belemagyarázás? Az ige azt feleli reá, hogy erről a Lélek tesz bizonyságot, aki pedig az igazság /6. vers/ s általa a hívőnek önmagában van bizonyságtétele /10a vers/.
Csodálatos dolog ez a belső bizonyosság. Ez a legmegdönthetetlenebb bizonyosság. Világi viszonylatban szokták fanatizmusnak, vallási szempontból pedig bigottságnak is nevezni. A fanatizmus és bigottság azonban valami egészen más. Mindegyik szellemi, értelmi korlátoltság.
Ezzel szemben a Lélek belső bizonyságtétele épp úgy születik meg, hogy feladjuk gondolkodásunk bedeszkázottságát, előítéleteinket s feltárjuk magunkat az új, a Lélek áradása előtt. Ez a belső bizonyosság szavakban nehezen indokolható, de érvekkel sem lehet megingatni, logikai tételekben nehezen formulázható, de logikai következtetésekkel nem is lehet megdönteni. Erőszakkal nem lehet elfogadtatni mással, de erőszakkal elvenni sem igen lehet attól, akinek van. Ez a belső bizonyosság jut kifejezésre a biblia szent „de” szócskájában, amellyel a hívők felelnek hitük próbái alkalmával a kísértő világnak. 4. Hitünk győzedelmes hit, mert övé az Isten bizonyságtétele. /9. vers/ A tények és a Lélek bizonysága mellé jön még Isten bizonyságtétele, mellyel bizonyságot tett az Ő Fiáról. Mi ez a bizonyságtétel? A 7. vers az Igére utal. Isten az Ő Igéjében tesz bizonyságot Fiáról. A 4. vers pedig az 5. vers összefüggésében nemcsak a hitről mondja, hogy Istentől született, hanem a hívő emberről is. Az Igében és az Ige által igazgatott hívő életben tesz Isten bizonyságot a Fiáról s benne vetett hitünk igazságáról. Az Ige vezérlete alá helyezett mindennapi élet engedelmességében napról napra kapunk bizonyosságot arról, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit útja a győzelem, a hitetlenségé a vereség. Elég-e Neked mindez hited szilárdságához? Ha nem elég, vedd szívedre az ige végén levő kemény mondatot: „Aki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt” /10b vers/. Minden hitetlen, vagy hitében meggyöngülő ember tehát ennek a kemény igének az ítélete szerint hazugnak tartja Istent, sőt hazuggá teszi, tehát úgy cselekszik, mintha Istennek, ki benne hitet szeretne ébreszteni, vagy csecsemő hitét szeretné erősíteni és táplálni, azt vágná a szemébe: Hazudsz!
Nem kell nagy képzelő erő ahhoz, hogy elképzeld, mi lesz az ilyen embernek sorsa.
Bátran előre hát csak a hit útján! A mi hitünk győzedelmes hit. Tartsd meg s a hit megtart Téged!
Ámen.

A szeretet parancsa Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 8. vasárnap – 1954. augusztus 8.
Alapige: 1Jn 5,1–3 „Mindaz, a ki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született; és mindaz, a ki szereti a szülőt, azt is szereti, a ki attól született. Abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük, és az ő parancsolatait megtartjuk. Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek.”
Az életnek van csalhatatlan jele. Az ájult ember olyan, mint a halott, de ha föléje hajolunk, hallani lehet, ahogy lélegzik, és ki lehet tapintani, hogy dobog a szíve, tehát él. Az újjászületett életnek is van ilyen jele. János apostol az újjászületett életnek a következő csalhatatlan jeleit sorolja fel: hit Jézusban mint Krisztusban és szeretet Isten és Isten gyermekei iránt. Aki tehát hisz Jézus Krisztusban mint Isten Fiában és az ő személyes Megváltójában, s aki szereti Istent, mint édes atyját, az embereket pedig mint testvéreit, az Istentől született. Három ismertetőjelt sorol fel tehát az apostol, ez a három azonban tulajdonképpen egy, mert együtt jár, elválaszthatatlan, szerves összefüggésben van egymással. Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, a Megváltó, az lehetetlen, hogy ne szeresse az Atyát, aki úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Aki pedig szereti a szülőt, lehetetlen, hogy azt is ne szeresse, aki attól született, Isten szeretetével tehát együtt jár Isten gyermekeinek a szeretete. Úgy összetartoznak, mint a fánál a gyökér és a gyümölcs. A mai szentleckében a három ismertetőjel közül főképp a felebaráti szeretetet, a szeretet parancsát emeli ki az apostol, de a másik kettővel való szerves összefüggésben állítja oda szemeink elé. 1. Isten gyermeke mindenkit szeret. Ez az ige első üzenete.
A szeretet parancsát minden ember természetesnek tartja ebben a megfogalmazásban: Mindenki köteles engem szeretni…, kevesen vannak azonban, akik hajlandók ebben az értelemben is elfogadni: Én mindenkit köteles vagyok szeretni. A legtöbb ember csak az úgynevezett viszonzó szeretetet ismeri el kötelességének, nem ismeri el a kezdeményező szeretet parancsának kötelező erejét. Elismeri, hogy szeretnie kell azt, aki őt is szereti. Ezzel vonja meg a szeretet jogosultságának határát. Aki ezen kívül esik, az iránt nem érez kötelességet, azok iránt lehet közömbös, azokat gyűlölheti. Jézus a Hegyi beszédben vámszedő erkölcsnek bélyegezi meg ezt a magatartást (Mt 5,46–47).
Érthető tehát, hogy az átlagember mindenféle kibúvót keres az általános emberszeretet parancsa alól.
A mai igében is van egy ilyen kibúvó. Arra hivatkoznak, hogy ez az ige Isten gyermekeinek szeretetére kötelez, Isten gyermeke alatt pedig azokat az embereket érti, akik Istentől születtek, mégpedig az összefüggésből kitűnőleg újonnan születtek. Ebben az igében tehát csak az a parancs, hogy Isten gyermeke szeresse minden hívő testvérét.
Tagadhatatlan, hogy itt Isten gyermekeiről van szó, s hogy mikor a Biblia Isten gyermekeiről szól, akkor rendszerint nem arra gondol, hogy minden ember Isten gyermeke, mert az ő teremtménye, hanem azokra gondol, akik váltságában részesültek, akiket újonnan szült, tehát a hívő testvérekre. Nem szabad azonban egyik igét a másik ellen kijátszani és ezzel megerőteleníteni! Az Írás szerint Istennek háromféle gyermeke van. Van sok elzüllött gyermeke. Elhagyták az atyai házat, Isten számára elvesztek és meghaltak, amint a tékozló fiúról is ezt mondja az Atya. Hála Istennek, van azonban Istennek sok visszafogadott gyermeke is, akik bűnbocsánatot kértek és kaptak, s újra az atyai házban vannak. És – sajnos – csak egyetlen gyermeke van olyan, akiben mindig gyönyörűsége telt, az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus. A Szentírás nem engedi, hogy válogassunk Isten gyermekei között: ezt szeretem, ezt nem. Az Atya sem válogat. Gondviselő szeretetében felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak (Mt 5,45). Jézus Krisztus is nemcsak édesanyjának és legkedvesebb tanítványának, Jánosnak jövőjéről gondoskodik a kereszten, hanem az ellenségeit is körülveszi jövőt biztosítani akaró nagy szeretettel, mikor így imádkozik: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekesznek.” (Lk 23,34) A váltság is Isten kezdeményező szeretetének ajándéka.
Nem válasz az ember bűnbánatára, nem viszonzás a jobb belátásra jutott ember Isten felé való közeledésére, hanem Isten közeledése az emberhez. „Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. (…) mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által…” (Róm 5,8.10) Önmagunkon is mindennap tapasztalhatjuk azt, hogy Isten szeretete kezdeményező szeretet. Ha valami megzavarja közöttünk a viszonyt, mindig ő közeledik, mindig ő kezdi újra a békesség munkálását.
Az tehát a parancs, hogy mindenkit szeressünk. Aki Isten gyermeke, az mindenkit szeret. 2. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Isten gyermeke mindenkit Istenért szeret. Ez az ige második üzenete.
Egy példával világítja meg ezt az igazságot az apostol. Ezt mondja: „…a ki szereti a szülőt, azt is szereti, a ki attól született.” Ha szeretek valakit, akkor nem csak az illetőt magát szeretem, hanem szeretek mindenkit és mindent, akit és amit az szeret, akit szeretek. Fokozott mértékben áll ez az igazság a szeretteim gyermekére. Akit szeretek, annak a gyermekét is nagyon szeretem.
Ha tehát szeretem Istent, szeretnem kell az ő gyermekeit is. Minden ember az ő gyermeke, éppúgy, mint én. Minden emberért folyt a Krisztus vére, éppúgy, mint értem. Ő adja nékem testvérként a másik embert. Az ő kezéből kell elfogadnom, még ha nagyon nehéz is szeretnem. Az ő kezéből a „nehéz” ember is jó adomány, mert próbaköve a szeretetemnek.
Még egy lépéssel tovább is kell mennünk! Az apostol azt mondja: „Abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük…” A másik embert tehát nem csak Istenért kell szeretnünk, hanem egyenesen Istent kell szeretnünk benne. De mikor a másik emberen oly kevés az istenszerűség! Ne felejtsd el, hogy Isten e világban álarcban jár közöttünk. Mt 25 szerint néha nagyon ellenszenves álarcban: éhes koldus, rongyos csavargó, gyanús vándor, aki éjjeli szállást kér, szekáns beteg, börtöntöltelék. Nem is lehet másképp, csak hittel hinni azt, hogy Isten rejtőzik ez alatt az álarc alatt. Aki azonban ebben a hitben él, annak a szívében csodálatos szeretet kél. Ez a szeretet független a hangulattól, hiszen Isten nem hangulat a számunkra, hanem életszükséglet. Független a rokon- és az ellenszenvtől is. Amaz nem indítja kivételezésre, emez nem készteti visszahúzódásra, hiszen szeretete nem a másik embertől feléje induló hatásnak ellenhatása, visszhangja, hanem az Isten részéről feléje áramló személyválogatás nélküli szeretetnek visszfénye. Ez a szeretet független a másik ember szeretetreméltóságától, mert hiszen mi, emberek mindig méltatlanok vagyunk a szeretetre, Isten azonban, akit mi a másik emberben szeretünk, mindig méltó a szeretetre. Ez a szeretet független az idő múlásától. Nem szürkíti el a megszokás, nem fogy el, ahogy az évek fogynak. Amíg a hit tart, ez a szeretet is kitart.
Mindebből azonban az is következik, hogy ahol baj van az emberek közötti szeretettel, ott ez mindig csak tünet, és nem az alapbaj. Az alapbaj sokkal mélyebben van. Nem az a baj, hogy a másik kibírhatatlan, s ezért elfogyott a szeretet belőlem, hanem az a baj, hogy meglazult a Krisztussal való kapcsolatom, a hitemmel van baj, az istenszerelmem lanyhult meg, tehát a gyökért támadta meg a baj, s akkor nem csoda, ha a szeretet virága is ellankadt. Az orvosság is nem az, hogy vissza a felebaráthoz, hanem ez: vissza a Krisztushoz! 3. Még egy üzenete van a mai igének: Isten gyermeke mindenkit Isten módján szeret. Ezt mondja az ige: „Abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük, és az ő parancsolatait megtartjuk. Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek.” Az igazi emberszeretet tehát nem valami szívbeli ellágyulás, még csak nem is valami műkedvelő gondviselés, mely az Isten mulasztásait akarja kipótolni, hanem parancs alatt álló, fegyelmezett szeretet. Nem akárhogy kell szeretnünk, hanem úgy, amint Isten parancsolja, Isten rendje szerint. Milyen ez az Isten módján való szeretet, amint azt számunkra Krisztus kijelentette?
Mindenekelőtt üdvözítő szeretet. Mi is üdvünkre kell, hogy szolgáljunk egymásnak! Azután Istenre mutató szeretet. Nekünk is úgy kell szeretnünk, hogy az emberek, akik látják a mi jó cselekedeteinket, a mi mennyei Atyánkat dicsőítsék értük (Mt 5,16). Azután áldozatos szeretet, mely az élet feláldozásától sem riad vissza. Minekünk sem csak a fölöslegünkből kell szeretetet gyakorolni, hanem az egyetlent, a gyönyörűségeset is oda kell tudnunk adni másokért!
Ki képes erre? János azt mondja, hogy mindez nem nehéz. Aki szereti Istent, annak nem nehéz szeretni a másik embert. Ha nehéz, akkor elsősorban nem a másik ember miatt nehéz, hanem azért, mert baj van az újjászületésünkkel.
Szeresd az Istent, aki téged önmagánál is jobban szeret, s akkor te is meglátod, hogy nem nehéz Isten gyermekének minden embert Isten módján szeretni, nem nehéz a másik emberben Istent szeretni.
Mindenre van erőnk, erre is, Krisztus által, aki minket megerősít. Ámen.