Túróczy Zoltán

A Szentháromság ismerete és szolgálata János 17,6-11
Szentháromság ünnepe 1953. május 31.
A mai vasárnapra, Szentháromság ünnepére kirendelt szentírási szakasz egy részlet Jézusnak a halála előtt mondott főpapi imádságából. Mit mond nekünk ez az imádságrészlet az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy igaz Istenről? Megismerteti velünk a Szentháromság szolgálatát. Nem arra ad tehát feleletet, hogy tőlünk függetlenül, önmagában kicsoda a Szentháromság, hanem azt világítja meg, hogy mi a Szentháromság munkája, s ebből hull vissza azután fény arra a kérdésre is, hogy kicsoda a Szentháromság. 1. Így számol be Jézus munkájáról imádságában Istennek: „Megjelentettem a te nevedet az embereknek.”
A név az írás szerint mindig a lényeg. Az tehát, hogy Jézus megjelentette Isten nevét az embereknek, azt jelenti, hogy megmondotta nekik: ki igazában, lényege szerint az Isten. Örök kérdése az emberiségnek ez. A titokzatos, elrejtőzködő Istenről szeretné levenni a titok fátyolát. Hiábavaló próbálkozása ez az embernek. A bűneset óta ember az Istent nem látta, őt csak a tisztaszívűek láthatják meg, a bűn elfedi előlünk. Sötétben tapogatódzó emberi spekuláció minden emberi próbálkozás, amely erre a kérdésre akar felelni: Kicsoda az Isten?
Jézusban végre olyan valaki jelent meg, aki nem spekulált arról, hogy kicsoda az Isten, hanem egyszerűen elmondta, megjelentette, hogy milyennek látta Őt. Mert Jézus látta az Istent.
Mi Istennek az a neve, amit Jézus kijelentésképp adott az emberiségnek? Isten Atya. Mi ma már fel sem tudjuk mérni, hogy milyen örömhír volt ez a kijelentés. Úgy hozzászoktunk ahhoz, hogy Isten a mi atyánk, hogy egészen megüresedett számunkra Isten atyai jellege. Gondoljuk meg azonban, hogy mit jelentett ez a pogányok számára, akiknek Istene mind üzlet-isten volt! Semmit sem volt hajlandó ingyen csinálni. Mindenért meg kellett fizetni neki hol kisebb, hol nagyobb áldozattal. Üzlet volt a bálvány-templom, ahol ára volt a gondviselésnek és áldásnak. Jézus evangéliuma után pedig egyszerre családi ház lett a templom, ahol nem üzletfelek adnak és vesznek, hanem ahol az atya gondoskodik gyermekeiről.
Még Izrael népe számára is örömhír volt ez a kijelentés. Az Ótestamentum is beszél ugyan már arról, hogy az egy igaz Isten szerető és kegyelmes mennyei Atya, de még többet ostorozza a nép bűneit, s fenyegeti a bűnöst Isten haragjával. „Tieid valának”, folytatja tovább Jézus az imádságot. Az tehát, hogy Isten Atya, azt jelenti, hogy én az övé vagyok, mégpedig nem úgy, mint ahogy a tulajdonosé valami birtoktárgy, még nem is pusztán úgy, mint ahogy a Teremtőé a teremtmény, hanem úgy, mint ahogy az atyáé a gyermek. Az atya számára a gyermek nem birtok, hanem gond, kötelesség és felelősség. A 22. zsoltárban is így szól a hívő ember Istenhez: „Születésem óta a te gondod voltam.” (11.v.) Mi is így énekelhetünk: Gondviselő jó Atyám vagy, Óh én édes Istenem! „Tieid valának és nékem adtad azokat”, folytatja Jézus tovább az imádságát. Aki a Krisztusé és akié Krisztus, az üdvözül. Isten atyai szeretete tehát Jézus kijelentése szerint nem csupán gondviselő szeretet, hanem üdvözítő szeretet is. Eszerint az ige szerint az ember megtérése nem az ember döntése Krisztus mellett, hanem az Atya döntése az ember mellett. Üdvösségünk nem ott kezdődik, ahol felragyog előttünk Krisztus, hanem sokkal messzebb, Isten trónjánál, ahol megszületik az Atya kegyelmi döntése rólam: Ezt a gyermekemet Fiamnak, a Krisztusnak adom. Felmerül persze itt egy sereg kérdés: Ellenállhatatlan-e az Atya üdvdöntése, vagy sem? Ha az Atya döntésén fordul meg, hogy én Krisztusé leszek-e, felelős vagyok-e én akkor, ha nem térek meg? Kérdések ezek, melyekre végső feleletet csak ott kapunk majd, ahol mi is úgy ismerünk majd, amint mi ismertetünk, ne spekuláljunk tehát rajtuk! Tény az, hogy üdvösségünk az Atya ajándéka, elkárhozásunk a magunk szerzeménye.
Tény az is, hogy Jézus ilyennek ismerte meg az Atyát és ilyennek jelentette ki. Tény az is, hogy azt akarta, mi is így ismerjük meg az Atyát. Tény az is, hogy tanítványait ebben az imádságban az Atyának köszöni meg. Vajon hálát adhatott-e már Krisztus az Atyának azért, hogy engem is Néki ajándékozott? 2. Mit mond ez az imádság számunkra a Fiú-Istenről? „Megjelentettem a te nevedet az embereknek... és ők megismerték, hogy én tőled jöttem ki és elhitték, hogy te küldtél engem”, így imádkozik Jézus.
A Fiú Isten jelentette ki tehát nekünk az Atya-Istent, mégpedig nemcsak úgy, mint valami ismeretközlést, hanem úgy, hogy ő Maga volt a kijelentés. Isten abban mutatta meg, hogy Atyánk, hogy egyszülött Fiát is leküldte értünk és hozzánk. Így visszhangzik a főpapi imádságban Ján 3,16 evangéliuma: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta...” Így borul rá a főpapi imádságra a még előtte álló kereszt árnyéka. „Ama beszédeket, amelyeket nékem adtál, ő nekik adtam,” így imádkozik Jézus. A Fiú-Isten tehát Isten igéjét adta nekünk. Még pedig nemcsak úgy, mint valami lezárt tanrendszert, valami világnézetet, hanem mint élő kijelentést. Az ige őbenne öltött testet, s most az igében Ő ölt testet. Egykor Isten igéje Jézus által lett élővé a számunkra, ma a mennybe ment Jézus az Isten igéje által lesz élővé számunkra. Benne szól hozzánk, benne beszél bele az életünkbe, benne tanácsol és vezet. Persze, akik megvetik Isten igéjét azok minderről semmit sem tudnak, azok számára a Biblia holt betű, a prédikáció szónoklat csupán, de akik befogadják, megismerik és elhiszik Isten igéjét, amint Jézus mondja a tanítványairól, azok ma is a Fiú-Isten nagy ajándékát magasztalják az Isten igéjében. „Én ezekért könyörgök, azokért, akiket nékem adtál, mert a tiéid”, így imádkozik Jézus. A Fiú-Isten tehát az Ő közbenjáró imádságát adta nekünk. Sőt nemcsak adta! Ahogyan Isten igéjét is állandóan adja nekünk, mint élő vizet, ugyanúgy közbenjáró imádsága sem a múlt egyetlen eseménye, hanem állandó szolgálata. „Mindenható él, hogy esedezzék érettünk” - mondja Jézusról, mint örök főpapról (Zsid 7,25). Ebben az imádságban nemcsak a 11 tanítvány van benne. Benne van az egész egyház, még pedig nem csupán úgy, mint valami közösség, hanem személy szerint te is, én is. Úgy vagyunk benne, mint ahogy Péter volt benne személy szerint külön a Jézus imádságában azon a borzalmas éjszakán, melyen háromszor megtagadta Urát. Főpapi imádságának későbbi részében maga Jézus mondja: „Nemcsakőérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd én bennem” (20.v.) Vajon elérte-e Jézus imádsága a célját? Sokban elérte. Hogy minden belső és külső akadály ellenére megmaradt mindmáig az egyház, hogy él az egyház, az mind az Ő közbenjáró könyörgésének gyümölcse. De vajon elérte-e bennem és benned? 3. Mit mond ez az imádság számunkra a Szentlélek Istenről?
A Szentlélek Istenről névszerint nem szól ebben az imádságrészletben Jézus, de imádkozik azért a szolgálatért, amit eltávozása után a Szentlélek fog végezni. Így imádkozik: „És nem vagyok többé e világon, de ők a világon vannak, én pedig Te hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!” (11.v.) A Szentlélek Isten tart meg az Atya nevében, tehát a hitben, és az egységben, tehát a szeretetben. Megmaradni a hitben és a szeretetben van legalább olyan nehéz, mint eljutni a hitre és a szeretetre. Ha nem nehezebb! Miért? Mert Isten népe e világban van, e világ pedig nem táplálója, hanem sorvasztója a hitnek és a szeretetnek. A világnak sodra van, s ez könnyen elsodor Istentől. Az egyiket a gondok, a másikat a gyönyörűségek sodrával. A világnak ez a sodra azután zátonyra sodorja s hajótörötté teszi a hitüket.
Mindennek dacára azonban ez a világ mégis Jézus szeretetének tárgya. Nem lehet tehát imádságának ezeket a szavait: „Nem a világért könyörgök” (9.v.), úgy magyarázni, mintha Jézus nem törődnék ezzel a világgal. Ő a világ megváltója (Ján 3,16), s a főpapi imádság 23. versében imádkozik is ezért a világért, hogy övéinek hitéből és szeretetéből ismerje meg az Atya szeretetét és a Fiú megváltó kegyelmét. Ugyanez a vers mutatja azt is, hogy Jézus szerint a világnak az az érdeke, hogy igazi keresztyének legyenek a keresztyének. Amikor azért imádkozik, hogy a Szentlélekőrizze meg az övéit a hitben és a szeretetben, akkor a világ legfontosabb életérdekéért imádkozik.
A sorrend tehát itt is ez: Első az Isten országa, azután jön minden többi más, első a keresztyénség megmaradása, azután a világ. Ahol betartják ezt a sorrendet, ott mindenki jól jár, a hívők is, meg a világ is. Ahol felfordítják ezt a sorrendet, ott mindenki rosszul jár, a hívők is, meg a világ is.
Ennek a megmaradásnak nemcsak a világ, hanem személy szerint a világ fejedelme is akadálya. A Szent Lélek munkáját ellensúlyozni és megakadályozni akarja a gonosz lélek. Az ördög egyik neve: diabolos, ami annyit jelent: összekeverő. Az ördög nem akarja a rendet, az egységet, a tiszta hitet és a szolgáló szeretetet, hanem mindent össze akar keverni.
A Szent Lélek nyomán a káoszból a rend világa lett a teremtéskor, a gonosz lélek nyomán a hit, szeretet és rend világából káosz lesz.
A Szentháromság szolgálatát ismertette meg velünk a mai ige. Azt a szolgálatot, amellyel a Szentháromság szolgál nekünk embereknek s nem azt, amivel nekünk, embereknek kell szolgálni Őt. Aki azonban megismerte a Szentháromságnak ezt a csodálatos szolgálatát, annak a szíve megtelik hálás hódolattal s az elkezd szolgálni a gondviselő Atyának, a megváltó Fiúnak és a megtartó Szentléleknek. Bárcsak mi is ezek között lehetnénk! Ámen.

Jézus nevében Időpont: Húsvét utáni 5. vasárnap, 1956. május 6.
Alapige: János 16,23b-30.
Bizony, bizony mondom néktek, hogy a mit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen. Ezeket példázatokban mondottam néktek; de eljő az idő, mikor nem példázatokban beszélek majd néktek, hanem nyiltan beszélek néktek az Atyáról. Azon a napon az én nevemben kértek majd: és nem mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát ti érettetek; Mert maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettetek engem, és elhittétek, hogy én az Istentől jöttem ki. Kijöttem az Atyától, és jöttem e világba: ismét elhagyom e világot, és elmegyek az Atyához. Mondának néki az ő tanítványai: Ímé, most nyiltan beszélsz és semmi példázatot nem mondasz. Most tudjuk, hogy te mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki téged megkérdezzen: erről hiszszük, hogy az Istentől jöttél ki.
Harmadszor is elénk kerül a húsvét utáni vasárnapokon János evangéliumának 16. fejezete. A mai szent lecke Jézus búcsúbeszédének befejező szakaszából való. Ünnepélyesen kezdi: „Bizony, bizony mondom néktek”. /23b. v./ Akkor szokta ezt a formulát használni, mikor igen nagy és fontos dolgot akar mondani, amikor tudatában van annak, hogy amit mond, az nehezen felfogható és nehezen elhihető, de hallgatói számára életbevágóan fontos. Még egy kijelentésével is alátámasztja mondanivalóinak fontosságát. Minden példázat és képes beszéd nélkül, nyíltan akar beszélni s a tanítványok elismerik, hogy tényleg így is beszél. /25, 29. v./ Mi ez a fontos mondanivaló? Az imádságnak, közelebbről a kérő imádságnak egy lényeges kérdéséről akar szólni: a kéréseink indokolásáról. Egy új, eddig nem ismert, ezért nem is használt indoklásra akarja megtanítani tanítványait: a Jézus nevében való könyörgésre. Ezért is került ez az ige a mai vasárnapra, Rogate vasárnapjára, az imádság vasárnapjára. 1. Tanítása egy nagy ítéletet tartalmaz. Ezt mondja: „Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben”. /24. v./ Súlyos ítélet ez a tanítványok egész imádságos élete fölött. Mintha csak azt mondaná, hogy: minden eddigi imádságotokat a saját nevetekben mondottátok. Abban a meggyőződésben éltek tehát a tanítványok Jézus megítélése szerint, hogy szabad nekik, van joguk ahhoz, hogy Isten elé odaálljanak a kéréseikkel. Egyszer talán a kegyességük jogcíme adott bátorságot nekik arra, hogy előhozakodjanak a kérésükkel. Farizeusi önteltséggel néztek végig magukon, mielőtt Isten elé álltak volna s úgy látták, hogy másokat felülmúló istenfélelmük és törvénybetartásuk alapján méltán elvárhatják, hogy kérésük meghallgatásra találjon Istennél. Máskor talán nem a lelki, vallási, erkölcsi érdemrendjeikkel kérkedtek, hanem épp a rongyaikkal. Rongyaikat rázogatták Isten előtt, panaszos könnyeket sírtak, sebeiket mutogatták és így akartak szánalmat kelteni maguk iránt Istenben. Megint más alkalommal a gyermek jogcíme adott bátorságot nekik kéréseik előterjesztésére. Jézustól úgy tanulták, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, mi pedig az Ő gyermekei vagyunk, lehet és szabad tehát gyermeki bizodalommal Hozzá fordulni kéréseinkkel. Nem tudták, vagy nem tartották észben, hogy: nekem nincs semmi érdemem Isten előtt, büntetésnél egyebet nem érdemelnék Tőle; nyomorúságom sem nyújt szánalomra méltó alapot, hisz saját bűnöm következtében jutottam oda, ahol vagyok; gyermeki jogcímemet is régen elvesztettem már, mikor szembefordultam Atyám akaratával s elindultam a magam feje után a tékozló gyermek útján. Nem tudták, hogy minden imádság-meghallgatás kegyelem. Pedig tudhatták volna, hiszen már Dániel, az Ó Testamentum nagy imádkozója, tudta ezt, mikor így indokolta imádságát: „Nem a mi igazságunkban, hanem a te nagy irgalmasságodban bízva terjesztjük elődbe a mi esedezéseinket.” /Dániel 9,18b./ Tudatában vagyok-e én annak, hogy az én nevem Isten előtt: bűnös ember s kérésemre csak egy a jogos felelet: Távozz tőlem!? 2. Jézus ebben a tanításban egy nagy felhatalmazást ad megítélt tanítványainak. Ezt mondja: „Azon a napon az én nevemben kértek majd: és én nem mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát tiérettetek; mert maga az Atya szeret titeket.” /26-27a. v./ Jézus felhatalmazza övéit arra, hogy az Atyánál az Ő nevében jelenjenek meg, mikor elmondják kéréseiket. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy imádságunkat az Atyánál Jézussal indokoljuk. Őreá, az Ő érdemére támaszkodunk, az Ő vérére, az Általa megszerzett kegyelemre. Ez és csak egyedül ez az egyetlen hathatós indok az Atya előtt s bátorítás a mi, bűneink miatt rettegő szívünknek a bizodalmas könyörgésre. A Jézus nevében való imádkozás azonban még ennél nagyobb felhatalmazást is jelent.
Jézus nemcsak azt engedi meg, hogy hivatkozhatunk az Atya előtt Őreá, hanem azt is, hogy kéréseinket úgy terjesszük elő, mint amelyek nem a mi kéréseink, hanem magának Jézus Krisztusnak a kérései. Eddig is nagy dolog volt a tanítványok számára, hogy tudhatták: Jézus imádkozik értük. Tudták, hogy minden örömük és minden bánatuk, minden munkájuk és minden nehézségük, minden bűnük és minden kísértésük ott van Jézus imádságaiban. Az árnyék nem kísérheti hűségesebben az ember életét, mint Jézus imádsága az Övéi életét. Most elmegy. Imádkozó ajka elnémul. Arról nem beszél, hogy nem örökre. Hallgat arról, hogy a mennyben és mennyből is kísérni fogják imádságai övéi életét /Zsid. 7,25./, de azt nyomatékosan a lelkükre köti, hogy felhatalmazza őket arra, hogy az Ő nevében és képviseletében az Atya elé járulhassanak. Nem lehet ennél nagyobb, megtisztelő felhatalmazás. Élek-e vele? 3. A Jézus felhatalmazására, a Ő nevében mondott imádságnak nagy ígérete van. Ezt mondja az Úr: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen.” /23b, 24b. v./ Kétszer is mondja s bizony-bizonnyal erősíti meg ígéretét: Az Ő nevében mondott imádság feltétlenül meghallgattatásra talál. A beteljesedés biztos reményében s az efölött már előre érzett örömmel lehet Jézus nevében imádkozni. Logikailag ez könnyen érthető. Jézus imádsága meg kell, hogy hallgattassék. Lehetetlen, hogy az Atya megtagadja egyszülött Szent Fiának, a gyönyörűségesnek, az egyetlennek, akiben kedvét lelheti, a kérését. Az élet azonban megkérdőjelezi ezt a nagy ígéretet. Jézusnak magának is van két imádsága, mely ebben a tekintetben meggondolkoztat. Az egyiket a Getsemáné kertben mondotta el, méghozzá háromszor is ismételve: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár!” /Máté 26,39./, a másikat a kereszten kiáltotta: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” /Máté 27,46./ Lám – mondják – Jézusnak a Getsemáné kertben elmondott imádsága nem teljesedett be, a poharat ki kellett ürítenie, a kereszten elmondott imádságát pedig még feleletre sem méltatta Isten. Pál apostolnak is van ilyen meggondolkoztató imádsága. Tövis adatott a testébe, hogy gyötörje őt a Sátán angyala. Háromszor is könyörgött az Úrnak, hogy távozzék el ez tőle, Isten mégis benne hagyta testében ezt a tövist. /II. Kor. 12,7-9./ Ahogyan ismerjükőt, bizonyos, hogy a Jézus nevében imádkozott, az is bizonyos, hogy ez nem volt nála üres szólam, formaság, nem lehet tehát a kérdést elintézni azzal, hogy imádsága lényegileg nem volt Jézus nevében mondott imádság s ezért nem talált meghallgattatásra. Hol van itt a megoldás? Közelebbről nézve ezeket az imádságokat, rájövünk, hogy mindez csak megtévesztő látszat. Jézus nem azért imádkozott a Getsemánéban, hogy ne kelljen kiürítenie a poharat, hanem azért, hogy „ha lehet”, keressen Isten más megoldást a váltságra. Nem volt lehetséges, mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. /Zsid. 9,22./ Jézus belátta s nem érezte imádság meg nem hallgatásnak Isten válaszát. Kereszten kiáltott szavára is megjött a felelet abban a békességben, mely halála előtt eltöltötte s mellyel Atyja kezébe tudta letenni lelkét. /Lk. 23,46./ Pál imádságát is dicsőségesebben hallgatta meg, mint ember elképzelhette volna. Benne hagyta a tövist, de erőt adott neki ahhoz, hogy elhordozza. 4. Mindez azonban azt jelenti, hogy a Jézus nevében mondott imádság nagy elkötelezést is jelent. Mikor Jézus azt mondja: „Maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettek engem és elhittétek, hogy én az Istentől jöttem ki.” /27. v./ Ezzel leszögezi, hogy aki az Ő nevében akar imádkozni, az Ő képviseletében akar az Atya elé állni, annak hinni kell benne és szeretni kell Őt. Jézus felhatalmazása tehát csak azoknak szól, akikben a Jézus Lelke lakozik, akik úgy tudjákőt képviselni, mintha tényleg maga az Úr volna ott. Úgy gondolkoznak, ahogyan Jézus gondolkoznék abban a helyzetben, úgy szólnak, ahogy Ő szólna és úgy cselekesznek, ahogyan Ő cselekednék. A Jézus nevében mondott imádság Jézus-szerű imádság. Ez nem azt jelenti, hogy földi életünk dolgait, testünk kérdéseit nem vihetjük Jézus nevében az Atya elé. Ő maga tanított meg arra, hogy szabad és kell a mindennapi kenyérért is imádkozni. Maga ez a vasárnap is emlékeztet erre. Ettől a vasárnaptól kezdve a régi egyház imádságában egészen az aratási hálaünnepig benne volt a határért, az elvetett magért, a vetés fejlődéséért, az alkalmas időjárásért, szóval a jövő év kenyeréért való könyörgés, mégpedig nemcsak a falusi gyülekezetek imádságában, hanem a városiakéban is, pedig akkor még nem figyelt fel az emberiség arra, hogy a vetés és aratás kérdése nemcsak a földműveléssel foglalkozók ügye, hanem az aszfalt népének is érdeke.
Rogate! Imádkozzatok! Jézus nevében imádkozzatok! Érdemes így imádkozni. Ámen.

Az idő Időpont: 1960. március 31. Böjt 4. vasárnapja utáni csütörtök esti áhitat
Helyszín: Győr - Szeretetház
Alapige: János 16,16-24 Ének: 452 Énekem az Úr: 54.
Egy kevés idő, és nem láttok engem; és ismét egy kevés idő, és megláttok majd engem: mert én az Atyához megyek.
Mondának azért az ő tanítványai közül egymásnak: Mi az, amit nékünk mond: Egy kevés idő, és nem láttok engem; és ismét egy kevés idő, és megláttok majd engem; és: mert én az Atyához megyek? Mondának azért: Mi az a kevés idő, amiről szól? Nem tudjuk, mit mond.
Megérté azért Jézus, hogy őt akarnák megkérdezni, és monda nékik: Arról tudakozzátok-é egymást, hogy azt mondám: Egy kevés idő, és nem láttok engem; és ismét egy kevés idő, és megláttok majd engem?
Bizony, bizony mondom néktek, hogy sírtok és jajgattok ti, a világ pedig örül: ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul.
Az asszony mikor szűl, szomorúságban van, mert eljött az ő órája: de mikor megszűli az ő gyermekét, nem emlékezik többé a kínra az öröm miatt, hogy ember született e világra.
Ti is azért most ugyan szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a ti szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömeteket. És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről.
Bizony, bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen.
Ez a szakasz, melyet felolvastam, Jézus búcsúbeszédeiből való. Alapgondolata ebben az egy gondolatban van benne: kevés idő. Búcsúzáskor mindig kevés az idő. Úgy szeretné az ember végigsimogatni még egyszer mindazt, amitől el kell válni. Kezet fogni mindazokkal, akik számára az életet kedvessé, gyönyörűségessé tették, akik kedvesek voltak szívének.
Mennyi mindent szeretne nekik elmondani élete tapasztalataiból, miképpen rendezzék be ezek után életüket, de nincs idő rá, mert kevés az idő, az óra megakadályozhatatlanul megy előre és minden pillanattal kevesebb lesz az idő és elindul vagy az élet vonata, hogy elvigye más vidékre vagy helyre, vagy elindul a halál vonata, hogy elvigye a jelenvaló világból a láthatatlanba.
Kevés az idő. Kevés, nemcsak búcsúzáskor, tulajdonképpen mindig kevés. Kevés, mert teljesen bizonytalan. Senki sem mondhatja meg, vajon a holnap reggelt meg fogja-e érni. Sőt, azt sem tudja, hogy a következő pillanatban élni fog-e? Ez a bizonytalanság teszi az időt mindig kevéssé. A tegnap elmúlt, a holnap nem biztos, miénk csak a ma, sőt, talán közelebbről csak így lehet mondani: csak a most, az a pillanat, melyben élünk, csak az a miénk. Tehát mi mindig pillanatban élünk, azért olyan nagyon rövid és kevés az idő. Mikor Jézus a hegyi beszédben az emberek között való megbékélésről szól és a haragosoknak azt köti a szívére: békülj meg a te atyádfiával hamar, míg az úton vagy vele, mert nem tudod meddig vagy vele az úton és ha nem vagy már többé az úton vele, akkor ő a bíró kezébe fog adni, mert nem békéltél meg vele. Az idő tehát kevés. Isten gyermekeinek így kell nézni mindig az időre. Ezért nem érnek rá sok mindenre, amire mások ráérnek. Ezértűzi, hajtja őket a sürgősség levegője, mert csak a most az övék.
Ez az általános életigazság. Különösképpen ilyenkor, mikor mint itt, a búcsúzás pillanata következik be életükbe. Jézus Krisztus azért beszél tanítványainak is: „Egy kevés idő és nem láttok engem;” A tanítványok nem értik mit mond Jézus. Különösképpen azt nem értik, mit akar Jézus ezzel mondani: „Egy kevés idő és nem láttok engem, és ismét egy kevés idő és megláttok majd engem…” Nem értik az indoklást sem: „mert én az Atyához megyek.” A tanítványok értetlenségét nem szabad húsvét felől néznünk, húsvét előtt nem csoda, hogy a tanítványok értetlenül állnak e jézusi kijelentéssel szemben. Kevés idő! A tanítványok értetlenségének az a magyarázata, hogy ők másképpen néznek az időre, mint ahogy Jézus Krisztus nézett rá. Jézus Krisztus ebben a szakaszban meg szeretné tanítani tanítványait a búcsúzás utolsó pillanatában is arra, hogyan nézzenekők is az időre. Ma ennek a szakasznak alapján azt a kérdést vetjük fel, miképpen néz Jézus az időre. Az első megállapítást így fogalmazhatjuk meg: 1./ Az időt nem a tartama, hanem tartalma méri.
Az idő tartama objektív valóság. Mindenütt ugyanaz. Országtól, földrésztől, személytől, életkortól, minden szubjektív dologtól függetlenül egy óra Magyarországon éppen úgy egy óra, mint Amerikában. Lehet, hogy az óra maga mást mutat itt, mint amott, de az óra időtartama itt ugyanannyi, mint amennyi a földnek bármelyik területén. Azt gondolnánk, hogy az idő mérésénél a szubjektivitás nem érvényesülhet. Jézus úgy látja, hogy az időt nem órával, hanem szívvel mérjük. Ezért az idő mérésénél a szubjektivitásnak mindig óriási jelentősége van. Nem az objektív óramutatónak, hanem a szubjektív embernek, aki az időben él. Az idő mindig aszerint telik meg, hogy mivel van tele. Ha az idő tele van érdekességgel, akkor szalad és kevés.
Ha az idő tele van örömmel is, ami nemcsak szórakoztat, hanem boldoggá is tesz, akkor mintha versenyautóként szaladna, megbolondult volna az óra. Ha pedig valami unalmas dolgot kell csinálni vagy végighallgatni, mely egyáltalában nem érint és nem érdekel bennünket, milyen lassan vánszorog a mutató. Milyen sok az idő!
Hátha még fájdalommal van tele! Betegágyon álmatlanul virrasztunk, milyen ólomlábakon jár akkor az idő! Milyen sok az idő, míg megvirrad! Az időt tehát az határozza meg, ami benne van. Nagycsütörtök estétől, húsvét vasárnapjának reggeléig tulajdonképpen két és fél nap.
Harmadnapról beszél az írás időtartam szempontjából, pedig csak két és fél nap volt az, s mégis milyen rettentően hosszú volt a tanítványoknak. A 20-ik vers első részében figyelmezteti Jézus őket: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy sírtok és jajgattok ti, a világ pedig örül: ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul.” Bizony akkor nagyon nehezen ment az idő, igen hosszú volt, de nem azért, mert az óramutató sokat mért, hanem ami benne történt az sűrítve történt fájdalomban és szenvedésben ebben a két és fél napban. Ez az első, amit Jézus Krisztus világossá akar tenni a tanítványok előtt. 2./ Az időt a következmény is méri.
Ha az előbb azt mondottuk, hogy az időt az határozza meg, ami abban benne van, akkor most azt mondjuk: az időben az van benne, ami én bennem van. Ez azonban nem olyan pillanatra érthető, mint az előbbi igazság. Az időben objektív valóságok vannak. Nagycsütörtök estétől húsvét hajnaláig ott van a Getsemáné kert véres verítéke, a megszégyenítő elfogatás, a kihallgatás és megostoroztatás, kicsúfoltatás, hamis tanú alapján a jogtalan ítélet, az éjjeli huzavona, a néptömeg szenvedélyének fellángolása, végül a kereszt kínja után a nagyszombat rettentő Krisztustalansága. Ez nem a tanítványokban van benne, ez az időben van benne, a tanítványokon kívül és Jézus mégis szeretne a tanítványoknak rámutatni arra, hogy nemcsak az időben levő objektív események hatnak az ember szívére, hanem az ember szíve is hat a tárgyilagos eseményekre. Mindazokra úgy reagál, ahogy azokat ő maga nézi. Itt mutat rá arra, hogy az időben van valami csodálatos dolog: aki ezeknek az időknek következményeit tudja látni, az meglátja, hogy az időt, az elmúlt, a tőlünk függetlenné vált időt is méri az, hogy mi következik belőle.
Egy példát mond erre a nehéz igazság megértésére Jézus. Egy nagyon egyszerű szemléletes példa. 21 vers: „Az asszony mikor szűl, szomorúságban van, mert eljött az ő órája, de mikor megszűli az ő gyermekét, nem emlékezik többé a kínra az öröm miatt, hogy ember született e világra.” Milyen hosszú az idő a vajúdó édesanya számára! Az első pillanattól kezdve mikor a fájdalmat kezdi érezni, milyen nehezen mozog az óramutató, lassan jár az idő és sokáig tart a kín. Ki tudja mi minden fordul meg agyában, talán az a gondolat is: soha többet nem vállalok gyermeket! Soha, ha ennyi kín között kell vajúdni és várni a pillanatra. Aztán egy utolsó nagy toló fájdalom után, megnyikkan egy kis poronty mellette és egyszerre mindent elfelejt. Elfelejti mikor jött be a kórházba, mióta kínlódott, vajúdott, elfelejti a gyötrelmek minden fájdalmát az öröm miatt, hogy ember született a világra. Visszafelé nézve, hogy töpörödik össze a hosszú idő. Előre nézve, hogy növekszik, sokasodik meg a kevés idő. Meg kell találni belőle a tanítványoknak e példának értelmét, hogy a jelenből nézzenek a jövőre, a mostani hosszú és sok időben gondolni arra, mi lesz ennek következménye, akkor meg fogják látni, hogy visszafelé nézve kevés az idő. 3./ Az időt a hívő reménysége méri.
Visszafelé nézve könnyű belátni az idő rövidségét, ehhez nem kell különösebb tudomány, erre minden józan gondolkodású emberi értelem hajlandó. Arra azonban egyedül csak a hit képes, hogy előre tudjon nézni és előre tudja mondani, mikor a jelenben még vánszorog az óramutató, a szenvedés és fájdalmak között kimondhatatlanul lassan telik az idő: egy kevés idő!
És ismét egy kevés idő! A hívő reménység a nehéz időt már most a jelenben meg tudja rövidíteni. Jézus példájával utal erre a tanítványoknak. Az Ő számára is hosszú volt ez a két és fél nap, talán hosszabb, mint a tanítványoknak, mert neki nemcsak a lelki gyötrelmeket kellett elszenvedni, hanem testi nyomorúságokat is, mégis azt mondja: kevés idő. Oh, ebbe a kevés időbe mi minden szorult bele! A kevés időbe beleszorult a Getsemáné kert kínja, az elfogatás minden szégyene, a kihallgatás megaláztatása, a hamis tanúkkal való viaskodás minden hiábavalósága, az elfogult bírák előtt való megállás, meggyötörtetés, a keresztre feszítés poklára való alászállás, minden, minden benne van és mégis azt mondja: kevés idő! Miért kevés? „Mert én az Atyához megyek!” Hova megy Jézus, az Atyához? A Getsemáné kertbe megy, hogy véres verejtéket izzadva mondja el egyetlen imádságát, melyet nem teljesít az Atya. Megy Júdás csókja elé, megy a kötél elé, mellyel megkötözik áldott kezét. Megy a megostorozás elé, a leköpdösés, a halálos ítélet felé. Megy a gyáva Ponczius Pilátus elé, megy a kíváncsi és gúnytűző Heródes felé, a Golgotha keresztjére, az Istentől való elhagyatottság nagypénteki sötétségébe és mégis látja és mondja: én nem ide megyek! Nem, Ő túl lát, túl néz mindezeken s azt mondja: én az én Atyámhoz megyek! Az idő következményére gondol, hogy ez időnek eltelte után én az Atyához megyek, hozzá fogok érkezni és egyszerre megrövidül számára az álmatlan nagypéntekre virradó éjszaka minden borzalma és gyötrelme.
Érzed-e, hogy bontakozik ki előttünk a maga teljes csodálatos voltában ezen a szemléleten keresztül Jézus utolsó szava a kereszten: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!
Hazaérkezett! Ezért meri a jobb keze felőli megtért latornak mondani: még ma velem leszel a paradicsomban!
Ezt szerette volna Jézus a tanítványoknak előre megmondani, mintha csak azt mondaná: Szegények! Nagyon nehéz órák, napok várnak rátok, szomorkodni, sírni és jajgatni fogtok, a világ meg örülni fog. Ti azonban nézzetek nagypénteken túl húsvétra, hogy újra meglátlak majd titeket, akkor e kevés idő után tietek lesz az elvehetetlen öröm.
És nem volt az övék az elvehetetlen öröm, mert e világ elvette tőlük az örömöt vagy csendesebb formáját a lélek örömét talán azért, mert elfelejtették ennek a szakasznak utolsó két versét, melyben Jézus azt mondja: Ne kérdezősködjetek majd én tőlem semmiről, hanem imádkozzatok az én nevemben, hogy a ti örömötök teljes legyen. Mert azért, hogy mi az időre így tudjunk nézni, hogy ne csak a múltat tudjuk rövidnek látni a jelen örömében, hanem mi a jelent is tudjuk rövidnek nézni, húsvét előrevetített örömében, ezért nekünk nagyon buzgón kell Jézus nevében imádkoznunk. Jézus megígérte: aki kéri azt, megkapja az ő nevében az Atyától!
Ámen.
Ima: Urunk, Jézus Krisztusunk! Hálát adunk Neked a Te megértő szeretetedért, mellyel e nyomorult, gyarló embert szíveden hordoztad. Köszönjük, hogy így készítetted fel a tanítványokat a rájuk váró nehéz időre, és mi is tudhatjuk, hogy valahányszor ilyen rettentő éjszakák és nappalok várnak ránk, mikor megnövekednek, megsokasodnak az idők, mikor lassan jár az óra mutatója, akkor mindig előre fel akarsz készíteni, hogy legyen szívünknek békessége, tudjunk örömmel várni, hogy az éjszaka után meg fog virradni és újra meg fogunk látni Téged. Kérünk Urunk, mikor ránk szakad a nyomorúság és nem látunk Téged, akkor is tudjunk hinni abban, hogy egy kevés idő és újra meglátunk Téged. Könyörgünk, szenteld meg böjtünket, hadd lássuk meg húsvét ünnepének minden dicsőségét, az Atyához való hazameneteled minden örömét és boldogságát és hadd tudjunk boldogan várni arra a kevés időre, amit ki lehet várni addig, míg majd utánad megyünk oda, hova előre mentél, hogy nekünk helyet készíts.
Ámen.

Kevés az idő!
Időpont: Húsvét utáni 3. vasárnap, 1956. április 22.
Alapige: János 16,16-23a.
Egy kevés [idő,] és nem láttok engem; és ismét egy kevés idő, és megláttok majd engem: mert én az Atyához megyek. Mondának azért az ő tanítványai közül egymásnak: Mi az, a mit nékünk mond: Egy kevés idő, és nem láttok engem; és ismét egy kevés idő, és megláttok majd engem; és: mert én az Atyához megyek? Mondának azért: Mi az a kevés idő, a miről szól? Nem tudjuk, mit mond. Megérté azért Jézus, hogy őt akarnák megkérdezni, és monda nékik: Arról tudakozzátok-é egymást, hogy azt mondám: Egy kevés idő, és nem láttok engem; és ismét egy kevés idő, és megláttok majd engem? Bizony, bizony mondom néktek, hogy sírtok és jajgattok ti, a világ pedig örül: ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul. Az asszony mikor szűl, szomorúságban van, mert eljött az ő órája: de mikor megszűli az ő gyermekét, nem emlékezik többé a kínra az öröm miatt, hogy ember született e világra. Ti is azért most ugyan szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a ti szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömeteket. És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről. Bizony, bizony mondom néktek, hogy a mit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek.
Túl vagyunk már a nagyhét eseményein, a mennybemenetel felé készülődünk, a mai napra kirendelt ige mégis visszavezet minket a fájdalmak hetére. Áldozócsütörtök helyett zöldcsütörtökre. A mai ige ugyanis Jézus búcsúbeszédeiből való, melyeket zöldcsütörtök este mondott el tanítványainak. Csodálatos ez a búcsúbeszéd. Világosan látja, hogy mi vár reá nagypénteken, de nem engedi, hogy megigézze a nagypénteki bánat. Nagy távlatban nézi az idő folyását s ebben a távlatban egymás után látszanak, mint magas kilátóról a sorozatos hegyláncok: nagypéntek és húsvét, áldozócsütörtök és a világ vége, a halál és feltámadás, az elválás és viszontlátás. Ennek az időszemléletnek vezérgondolata: Kevés az idő! Az egymást váltogató események között kevés az idő. Tanuljunk meg mi is így nézni Jézussal az időre! 1. Tanuljuk meg mindenekelőtt, hogy kevés az idő a szeretetre. Mikor Jézus ott a búcsúbeszédét mondja, már meg vannak számlálva az órái. Ezért mondja: „Egy kevés idő, és nem láttok engem.” Szívében ott van a vágy, mely szeretné, ha ezt a kevés időt bearanyozná a szeretet. Ezért veszi védelmébe a bethániai Máriát, ki tékozló szeretettel keni meg Őt drága kenettel. A látszólag a szegények védelmére kelő Júdásnak ezért mondja: „Szegények mindenkor vannak veletek, én pedig nem mindenkor vagyok.” /Ján. 12,8./ Mintha csak azt mondaná: Szeressetek s engedjétek, hogy szeressenek, hiszen nem tudjátok, hogy meddig szerethettek! Ha a tanítványok tudatában lettek volna annak, hogy olyan kevés az idő a szeretetre, hogy már csak ma este, abból is csak pár órán át szerethetik, illetve mutathatják meg neki szeretetüket, micsoda elemi erővel tört volna elő szívükből a Jézus iránti szeretet!
Nem tudták s ezért azután csak sirathatták az elkésett szeretetet. A világtörténelem megdöbbentő példákat sorol fel az elkésett szeretetre. Jézus is beszél prófétákról, kiket életükben halálba kergettek, de haláluk után sírjukat emlékművel ékesítgették és kegyelettel ápolták. /Máté 23,29./ Elkéstek a szeretetükkel. Az élővel szemben megmutatott engedetlenséget nem teheti jóvá a halott iránt tanúsított kegyelet. Jeanne d'Arc, az orléans-i szűz, a franciák nemzeti hőse volt. A római katolikus egyház eretneknek és boszorkánynak bélyegezte őt s 1431. május 30-án, 19 éves korában máglyán elégette. Ugyanez a római katolikus egyház kerek 500 év múlva /1910. április 18-án/ hatalmas ünnepségek közepette boldognak nyilvánította ugyanezt a leányt. Elkéstek a szeretettel! 1791-ben 36 éves korában fiatalon, nagy nyomorúságban, intrikáktól elkeseredve, küzdelmektől és anyagi gondoktól megtörve, betegségtől gyötrettetve hunyja le szemét Mozart, a nagy zeneszerző. Ebben az évben születésének 200. évfordulójára világszerte Mozart- ünnepeket rendeznek, melódiáitól hangos a rádió és a hangversenytermek. Elkésett szeretet.
Kétszáz év múlva nem lehet hóna alá nyúlni az életében elhagyott zeneszerzőnek. A múlt évben volt 100 éve annak, hogy 1855. november 11-én 42 éves korában nyomorúságban meghalt Sören Kierkegaard dán teológus. Most égig magasztalják. Filozófiáját s teológiáját a mai bölcselet és hittudomány egyik fontos pillérének tartják, életében azonban kicsúfoltatás, üldözés és meghurcoltatás volt az osztályrésze. Az egyházzal való heves harca is siettette halálát. Elkéstek a szeretettel. A száz év múlva emlékére helyezett babérkoszorú nem tudja feltámasztani a halálba kergetett nagy elmét. Mindezek azonban csak kirívó esetek. A mindennapi élet is tele van példákkal. Az elkésett szeretet fájdalma sajtolja ki a legkeserűbb könnyeket a gyermekek szeméből a szülők koporsójára, a hitvestársakéból az eltemetett, szépen eltemetett, de az életben meg nem becsült hitvestárs felett. Melyikünk nem ismerte még ezt a lelkiismeretet furdaló bánatot! Szeress, mert nem tudod, meddig szerethetsz! Egy kevés idő és nem látjuk egymást. Az este el nem mondott jó szót reggel talán már nincs kinek elmondanod. A reggel duzzogva, áldó szó nélkül útjára bocsátott kedvest este talán már hiába várod haza tárt karokkal. 2. „Egy kevés idő, és nem láttok engem” – mondja az Úr, de azután így folytatja: „és ismét egy kevés idő, és megláttok majd engem.” /16. v./ Tanuljuk meg tehát Jézustól azt is, hogy kevés az idő a szenvedésben. Ez már nem olyan kézenfekvő igazság, mint az előbbi. Sőt! Inkább azt érezzük, hogy a szenvedésben hosszú az idő. A szenvedő ember órája mindig ólomlábakon jár. Az ágyán álmatlanul hánykódó ember azt hiszi, hogy sosem fog megvirradni. Különösen is meghosszabbítja a szenvedés idejét, ha fájdalmunkat ellenségeink káröröme is növeli. A tanítványokra pedig ez vár. Ezért figyelmezteti őket Jézus: „Sírtok és jajgattok ti, a világ pedig örül”. /20. v./ Ez lélektanilag mind igaz, történetileg azonban Jézusnak van igaza. Jézus azt akarja, hogy tanítványai a rájuk váró szenvedések nehéz óráiban gondoljanak arra, hogy a szenvedésnek vége is van. A szenvedő ember számára ugyanis azért múlik oly lassan az idő, mert nem látja a szenvedés végét, vagy ha tudja is, hogy vége lesz egyszer, a jelen fájdalmai annyira úrrá lettek fölötte, hogy nem tud gondolni a végre. Pedig minden szenvedésnek van vége, csak a pokolnak nincs. Aki tehát nem gondol a végre a szenvedések közepette, a pokol gyötrelmét kóstolgattatja önmagával. Persze a szenvedés utáni fordulat nem következik be mindig menetrendszerű pontossággal. Nagypéntek után már harmadnapra eljött húsvét s a tanítványok láthatták újra Megváltójukat. Jézus azonban egy másik búcsúra és egy másik viszontlátásra is gondol, mikor arról beszél: „mert én az Atyához megyek.” /16. v./ Húsvét után 40 napra megint búcsút vesz majd tanítványaitól s akkor nem látják majd Őt egészen a világ végéig, mikor majd visszajön hatalommal és dicsőséggel. Ennek már közel 2000 éve, de a fordulat még mindig nem következett be. Te se írd elő Istennek, hogy mikor legyen szenvedésednek vége! Nem a mi dolgunk ez. A mi dolgunk hinni, várni és tűrni. /Csel. 1,6-7./ Aki látja, tudja és hiszi a véget, annak gyorsabban telik az idő a szenvedésben is. „És ismét egy kevés idő, és megláttok majd engem” – ez a mondat azonban többet is mond, mint azt, hogy a szomorúságnak egyszer vége szakad. Azt állítja, hogy a szomorúság után nemcsak valami nyugalmi állapot következik, hanem „a ti szomorúságtok örömre fordul”. /20. v./ Az a tudat, hogy a szomorúság után, sőt a szomorúság útján valami nagy örömben részesülünk, egyszerre megrövidíti a szenvedés idejét. Egy példát is hoz fel reá Jézus: a szülő asszonyét, aki tudja, hogy a vajúdás csak átmenet a maradandó örömhöz. Ez rövidíti meg és felejteti el szenvedését. Jézus követői közül Pál tanulta meg legjobban ezt a leckét, aki sok szenvedés közepette is így szól: „A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk”. /II. Kor. 4,17./ Ne hagyd hát el te sem magad a szenvedésben! Csak egy kis ideig kell tűrni. Kibírod. Érdemes kibírni! 3. Mindezt azért mondja el Jézus, mert tudja, hogy a tanítványokra a következő órák súlyos hitpróbák lesznek s azt szeretné, hogy megtérésük a szenvedések közepette igaznak bizonyuljon.
Ezért foglalkozik annyit és annyi lelkipásztori szeretettel Júdással. Minden áron szeretné őt megmenteni. Ezért imádkozik Péterért, hogy térjen meg. /Luk. 22,32./ Van valami sürgetés a magatartásában. Mintha csak azt mondaná: Kevés az idő a megtérésre! A következmények szomorúan igazolták ezt a tételt. Júdás másnap már nagyon megbánta bűnét. Nyíltan tesz bűnvallást: „Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért”. A vérdíjat eldobja magától, annyira iszonyodik tőle. /Máté 27,3-5./ Kell-e ennél nagyobb bűnbánat és nyilvánosabb szakítás a bűnnel? Bizonnyal nem. Júdás mégsem tér meg kegyelemre, hanem öngyilkos lesz, üdvösség helyett a kárhozatba menekül. Elkésett a bűnbánattal, lejárt a kegyelmi ideje. Lekésett a megtérésről. Egy napja volt csupán a megtérésre, ilyen kevés idő! Csütörtökön este még megtérhetett volna, nagypénteken már késő volt. A példázatbeli gazdag ember is /Luk. 16,19-31./ megbánja Isten nélkül való életét, missziói felelősségre ébred a testvérei iránt s szeretné, ha azok is megtérnének, de mindez már késő. A pokolban mindenki belátja, hogy elhibázta s hogy hol hibázta el életét, de akkor már nincs többé lehetőség megtérésre. Menthetetlenül és örökre lekésett.
Becsüld meg hát az időt! Nézz rá úgy, mint Jézus! Szeress és mutasd meg szeretetedet, mert kevés az idő a szeretetre s nem tudod, kit meddig szerethetsz! Szenvedések között is tanuld meg a mai vasárnap óegyházi nevét: Jubilate! Örüljetek! Hidd el, hogy csak kevés ideig kell szenvedned, addig, míg elveszíted szemed elől Jézust. Mihelyt meglátod Őt, szomorúságod neked is örömre fordul! És siess a megtéréssel! Nem tudhatod, hogy meddig tart a kegyelmi időd. Ma még lehet, ma még szabad, ma még keres az Úr. Lehet, hogy egy kevés idő s mindez nem lehet már. Siessetek, az idő hamar lejár! Ámen.

A jó Szentlélek Időpont: Húsvét utáni 4. vasárnap, 1956. április 29.
Alapige: János 16,5-15.
Most pedig elmegyek ahhoz, a ki küldött engem; és senki sem kérdezi tőlem közületek: Hová mégy? Hanem, mivelhogy ezeket beszéltem néktek, a szomorúság eltöltötte a szíveteket. De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok. És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében: Bűn tekintetében, hogy nem hisznek én bennem; És igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem; Ítélet tekintetében pedig, hogy e világnak fejedelme megítéltetett. Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, a miket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek. Mindaz, a mi az Atyáé, az enyém: azért mondám, hogy az enyémből vesz, és megjelenti néktek.
Húsvét után 3 vasárnapon át János evangéliumának 16. fejezetéből való a kirendelt szent lecke.
A múlt vasárnap a fejezet közepéből, ma az elejéről, jövő vasárnap a végéről való a szent lecke.
Maga a fejezet Jézus búcsúbeszéde. Zöldcsütörtökön este halála előtt búcsúzik ezzel a beszéddel tanítványaitól, gondolataiban azonban túlszáll a nagypénteki halálon. Tudja, hogy húsvét után is lesz majd még egy elválás, a mennybemenetel. Búcsúbeszédében már erre is készítgeti övéit. Különösen áll ez a mai szent leckére. Búcsúbeszédének mai szakaszában a főhangsúly ezen a mondaton van: „Jobb néktek, hogy én elmenjek.” /7. v./ Jézus maga is érzi, hogy ezt nehéz elhinni. Ezért állítja oda ennek az állításának bizonyítására teljes szavahihetőségét, mondván: „Én az igazat mondom néktek”. /7. v./ Mai szemmel, visszafelé nézve az eseményeket, ennek a mondatnak igazságából annyit hamar belátunk, hogy halála, feltámadása, mennybemenetele és a Szentlélek leküldése nélkül nem lett volna teljessé műve, a váltság munkája, ahhoz tehát, hogy Megváltónk legyen, el kellett mennie, nehezebb azonban elfogadni azt az indoklást, amelyet Jézus ad ennek az állításnak: „mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm azt tihozzátok”. /7. v./ Hogyan? Hát lehet valami jobb, mint a Jézus Krisztussal való közösség? Ha így volna, miért mondaná akkor Pál, hogy kíván elköltözni „és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb”. /Fil. 1,23./ Hát lehet a Szentlélekkel való közösség jobb, mint a Krisztussal való közösség? A megoldás abban van, hogy a Szentlélek – amint Jézus mondja – „engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz”. /14. v./ A Szentlélekkel való közösség tehát a Krisztussal való közösséget teszi lehetővé minden kor emberei számára, ezért „jobb”, mint a Krisztussal való földi életközösség. Jézus közelebbről is megmondja, hogy mi az a „jó”, amit a Szentlélek hoz majd. Nézzük, mik a Szentlélek jó adományai! 1. A Szentlélek megfedd bűn tekintetében. Ezt mondja az Úr: „És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűn tekintetében, hogy nem hisznek énbennem.” /8-9. v./ Szentlélek nélkül tehát nincs igaz és teljes bűnismeret. Nélküle is tudunk ugyan a bűnről és van lelkiismeret furdalásunk, büntetéstől való félelmünk, de az igaz és teljes bűnismeretre magunktól képtelenek vagyunk eljutni. Megakadályozza a Sátán, aki mindig le akarja hazudni, hogy a bűn bűn s ebben hű csatlósa óemberünk, aki mindig szépíteni, kendőzni és mentegetni akarja a bűnt. Hozzájárul még ehhez az is, hogy magának a bűnnek is az az egyik következménye, hogy megvakulunk a bűn meglátására. Hozzászokunk a bűnhöz.
Amit előbb utáltunk, ami miatt sírtunk, utóbb egyre kevésbé tartjuk utálatosnak, az engedetlenség eltompítja lelkiismeretünket. Amint képtelenek vagyunk arcunkon meglátni a piszkot, ugyanúgy válunk képtelenné a bűneink szennyének meglátására. Szükségünk van valakire, aki rajtunk kívül van, aki felelősséget érez irántunk s aki megmondja nekünk, hogy piszkos az arcunk..., sőt még ezzel sem elégszik meg, hanem tükröt tart elénk s így kényszerít arra, hogy mi magunk is meglássuk és belássuk, hogy piszkosak vagyunk. A Szentlélek azonban nem elégszik meg felületes bűnismerettel. Nem elégszik meg azzal, hogy egyes bűnös cselekedeteinkre rámutat, hanem fel akarja tárni a bűn gyökerét.
Rámutat arra, hogy a bűn nem egyszerű por rajtunk, mely ránk szállt e földi életben való vándorlásunk közben s amelyet egyszerűen le lehet kefélni. A bűn oka nem rajtunk kívül van, hanem bennünk, megromlott és hitetlen szívünkben. Hitetlen szívünk gyümölcsei az egyes bűnös cselekedetek. Azért termünk rossz gyümölcsöket, mert rossz fa vagyunk, szívünk elfordult Istentől és nem hisz Jézus Krisztusban. Az ember ezt a teljes és feneketlen romlottságát csak a Szentlélek által ismerheti fel. Ezért keseredett meg az első pünkösdkor is a Szentlelket nyert tömeg szíve. /Csel. 2,37./ Fáj a bűnöd? Nyugtalan vagy miatta? Reménytelenül romlottnak látod önmagad? Örülj, mert nem test és vér jelentette ezt ki neked, hanem a Szentlélek munkálkodik benned! Ő fedd, alázd meg magad feddése alatt! 2. A Szentlélek meggyőz igazság tekintetében is. Azt mondja az Úr: „És az, mikor eljő, megfeddi a világot igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem.” /8, 10. v./ Nem akármilyen igazságról van tehát szó a Szentlélek munkájában, hanem a Jézus Krisztus sorsáról való igazságról. A világ csak elfogatását, megkínoztatását, elítélését és csúfos halálát látja, tehát a vereséget. Feltámadása után sem jelenik meg a világnak, csak az övéinek s mennybemenetelekor még az övéinek szeme elől is eltűnik. Magukra maradt övéi szabad prédájává válnak e világnak, mint a pásztor nélkül való nyáj a rátörő farkascsordának.
Ez a világ azt teheti Jézussal és Jézuséival, ami tetszik neki. Ennek a magára hagyott, halálveszedelemben forgó kis csapatnak ígéri Jézus a Szentlelket s a Szentlélek által azt a bizonyosságot, hogy Jézusnak van igaza, mikor azt mondja: „E világon nyomorúságtok lészen, de bízzatok; én meggyőztem e világot!” /Jn. 16,33./ Minden ellenkező látszat ellenére az az igazság, hogy Jézusé a győzelem. Az Atya jobbján ellenségei által elérhetetlen távolság biztonságában lakozik, ahonnan nevetséges erőlködésnek látszik csupán minden dühtől eltorzult arc és eget fenyegető emberi ököl. Az Atya jobbján való létel azonban nemcsak bátorságos lakozást jelent Jézus számára, hanem egyben azt is, hogy a világ kormányzásának lett tényezőjévé. Egyetlen kézmozdulattal ronthat, teremthet száz világot. Ellenségeinek dühét nem gyengeségből és tehetetlenségből tűri, hanem épp a hatalma és ereje miatt. Azért tűr, mert erős és azért vár, mert erős. Akiben megvan a Szentléleknek ez a belső bizonyossága, az nem félti Krisztus ügyét.
Ha minden mást mutatna is körülötte, ő tudja, hogy az igazság az, hogy az Atya jobbján uralkodó Krisztusé a végső győzelem. 3. Ezt a gondolatot fejti tovább az Úr, mikor arról beszél, hogy a Szentlélek megfedd minket ítélet tekintetében, hogy a világnak fejedelme megítéltetett. /8, 11. v./ A világ csak a Sátán hatalmát és Krisztus tehetetlenségét látja, pedig e világ fejedelme a kereszten döntő vereséget szenvedett. A kígyónak fejére taposott az asszony Magva. /I. Móz. 3,15./ Teste még hánykolódik, farka még csapdos ide-oda, kárt is tud még csinálni, de hatalma tulajdonképpen megtört hatalom s amit csinál, az már csak utóvéd harc. Ez a kereszten kivívott győzelem majd csak a végső napon válik teljessé és véglegessé, de addig is úgy élhet Krisztus népe, mint aki két győzelem között él: Krisztus golgotai és végső győzelme között. Megfedd minket a Szentlélek, hogy mi ezt nem tartjuk szem előtt. Nem úgy tekintünk a Sátánra, mint egy még szabadlábon lévő, de már elítélt személyre, mint egy hatalmas, de már megvert ellenségre, hanem reszketünk kísértései előtt s gyáván engedelmeskedünk néki, holott ha ellenállnánk, elfutna tőlünk. /Jakab 4,7./ Bizony szégyellnünk is kell magunkat, hogy Krisztus győzelmét nem aknázzuk ki jobban. 4. A Szentlélek jó adományai közé sorolja Jézus azt is, hogy elvezérel minden igazságra. „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok – mondja Jézus –, de mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.” /12-13. v./ Ez nem azt jelenti, mintha a Szentlélek új kijelentést hozna s eddig még nem hallott igazságokat jelentene ki. Meg is mondja Jézus, hogy a Szentlélek nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall. „Az enyémből vesz és megjelenti néktek.” /13-15. v./ A Szentlélek tehát bibliamagyarázó. Értelmezi az isteni kinyilatkoztatást. Ezt pedig nagy türelemmel végzi, alkalmazkodva a tanítványok felfogó képességéhez. Az egyháztörténelem világosan mutatja a Szentléleknek ezt a munkáját. A tanítványok például nagypénteken még nem látták Jézus halálának jelentőségét, Pálnál azonban már világosan ragyog a kereszt, mint a bűnös világ egyetlen reménysége. Vagy micsoda fejlődési különbség van Péter apostol első missziói prédikációja és első levele között! Hogy az ősegyház a sok szent irat között úgy állította össze a kánont, a bibliát, amint kiválogatta, ez sem emberi tudomány eredménye, hanem a Szentlélek igazságra vezérlő munkája. Vagy ahogyan az ősegyház a tévtanok útvesztőjében el tudott igazodni s a helyes tanítást meg tudta fogalmazni, az a teológiai tisztánlátás is a Szentlélek igazságra vezérlő, kinyilatkoztatást értelmező, bibliamagyarázó munkája.
Engeded-e, hogy neked is Szentlélek magyarázza az írásokat és vezéreljen el minden igazságra?
És ki tudod-e türelemmel várni, míg a testvéred is eljut a Szentlélek által odáig, hol megértitek majd egymást? Jézus ebben a búcsúbeszédben összefoglalásképp Vigasztalónak nevezi a Szentlelket. /7. v./ Vigasztalásnak érzed-e, mikor a Szentlélek összeszid a bűneid és hitetlenséged miatt, amikor megfedd, hogy nem hiszel a Krisztus ügyének diadalában s az ősellenség leverettetésében? Vigasztalásnak fogadod-e a Szentlélek oktatómunkáját, még akkor is, ha az ítélet korlátoltságodra és értetlenségedre? Oh, jövel Szentlélek Úristen! Ámen.

A Szentlélek és a templom Időpont: 1950. május 21. Húsvét utáni 6., Exaudi vasárnap
Helyszín: Répcelak
Alapige: János 15,26-16,4.
Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot.
De ti is bizonyságot tesztek; mert kezdettől fogva én velem vagytok. Ezeket beszéltem néktek, hogy meg ne botránkozzatok.
A gyülekezetekből kirekesztenek titeket; sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik. És ezeket azért cselekszik veletek, mert nem ismerték meg az Atyát, sem engem.
Ezeket pedig azért beszéltem néktek, hogy amikor eljő az az idő, megemlékezzetek róluk, hogy én mondtam néktek. De ezeket kezdettől fogva nem mondottam néktek, mivelhogy veletek valék.
Ezen a mai napon a Répcelak-Csánigi gyülekezet, de meg mindazok a gyülekezeteknek a képviselői, melyek erre az örömünnepre és az ezzel kapcsolatos csendesnapra eljöttek, mindennek a figyelme a templomra irányul. Gyönyörködtök elsősorban ti, templomot újító gyülekezet, de mi magunk is ebben a megújított köntösben pompázó templomban. Nincs ebben semmi kivetni való. Hiszen az Istenről mondja az Ige, hogy amikor az Isten megteremtette a világot, Ő maga is elgyönyörködött benne. Megnézte még egyszer alaposan az egész megteremtett világot és jól eső érzéssel állapította meg: Íme, minden igen jó. Hogyha az Isten a saját keze munkájában gyönyörködik, hogy ne volna nekünk is szabad gyönyörködni abban, amit Isten kegyelme emberi kezek által szépnek és gyönyörűségesnek alkotott. Csak nagyon fontos az, hogy mi ne a magunk munkájában gyönyörködjünk. Mert ha ez az egész gyönyörködés bennünk a saját benső igazságunk megerősítését szolgálja, hogy mi nagyra növünk a szemünkben és kívánjuk, hogy az emberi alkotás naggyá legyen az Isten és embertársaink szemében, akkor mi megraboljuk az Isten dicsőségét. Az Isten pedig dicsőségét nem hajlandó senkinek másnak odaadni. Éppen ezért ezen az ünnepen ne érzelgős és magunkat dicsérő beállítottságban nézzünk erre a templomra, hanem nézzünk úgy, ahogyan kötelez ez az Ige, amit az anyaszentegyház erre a mai vasárnapra kirendelt függetlenül attól, hogy egy közönséges vasárnapi gyülekezet hallgatja-e az Igét, vagy templomának örvendező gyülekezet ül le ennek az Igének a lábai elé.
Mert ez az Ige a Szentlélekre utal és ezzel együtt arra utal minket, hogy a Szentlélek és a templom egymáshoz való viszonyáról adjon nekünk felvilágosítást. A templom a Szentlélek műhelye. Itt dolgozik a Szentlélek Úr Isten. Amit az Atya egykor az idők kezdetében elhatározott, hogy meg fogja váltani a bűnbe eső világot, aminek áldozatát a Fiú a kereszten magára vállalta, és aminek munkáját elvégezte teljesen és maradék nélkül, megszerezvén mindnyájunk számára a bűnök bocsánatának és vele együtt az élet és üdvösség elnyerésének lehetőségét, ezt a Szentlélek Úristen teszi az egyes ember kincsévé. Mit ér neked és nekem, gyermekeinknek és unokáinknak és a ránk következő nemzedékeknek az, hogy Ő mindent elvégzett a kereszten, hogyha ez a Szentlélek hitet ébresztő és megtérést munkáló hatalmas ereje által nem lesz az én egyéni kincsem? Ez a Szentlélek munkája. Ezért ez a templom a Szentlélek műhelye, hogy ne lett légyen hiába való az Atya áldozata, a Fiúnak kemény véres küzdelme, halála a kereszten miérettünk! Így nézz tehát Testvérem a templom munkájára. Mint a Szentlélek műhelye, a mi megtérésünkért van. 1. Látszólag mindaz, ami itt ebben az Igében előttünk áll, mintha nem ezt erősítené meg, mert az az Ige arról beszél nekünk, hogy a Szentlélek a vigasztalásnak lelke. „Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, akit én küldök néktek az Atyától”. A bűneset óta az egész világ, benne az élet, az ember élete, a te életed és az én életem is csupa szenvedés. Siralom völgyévé tettük az Édenkertet és vele az egész világot. Egy költő azt mondotta az életről, hogy amikor a gyermek megszületik és megkezdődik a földi élete, azzal kezdődik az élete, hogy sírva fakad, mint hogyha jelképezné ezzel a sírással, hogy valami rettentő nyomorúságos és nehéz dologba kell belekezdeni neki. És amikor befejezi az életének földi szakaszát, amikor megharcolja az utolsó nagy harcot, akkor elsimulnak a vonásai és olyan békességes csendes az arca, néha még valami rejtett mosolygás is ott bujkál a szeme vagy az ajka szögletében, mintha csak azt mondaná, milyen boldogság nekem, hogy elmehetek ebből a világból. Bizonyos, hogy ez költői megállapítás. Mi az Ige világosságában járó emberek nem így látjuk az életet. Annyi igazság van benne: látjuk, hogy ez az élet tele van szenvedéssel. Még az Isten gyermekeinek az élete is.
Ez az Ige megint azok közé az igék közé tartozik, amelyekben Jézus azt mondja övéinek, hogy ne számítsanak kivételre. Ne gondolják, hogy amíg e világ gyermekei megpróbáltatások alatt fognak roskadozni, addig ők hímes mezőkön fognak végig sétálni, angyalok kezükön hordozzákőket. Jézus világosan megmondja, hogy ha általában az élet szenvedés, a keresztyén ember készüljön fel, hogy számára még inkább szenvedés lesz az élet. Neki még a világ általános nyomorúsága mellett a Krisztusért is kell szenvedést hordoznia. Ti arra legyetek elkészülve, hogy „a gyülekezetekből kirekesztenek titeket; sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik.” „Ezeket beszéltem néktek, hogy meg ne botránkozzatok…” „..., hogy amikor eljő az az idő, megemlékezzetek róluk, hogy én mondtam néktek.” Mivel az egész élet, s benne Isten gyermekeinek az élete tele van szenvedéssel, éppen azért sóvárog a világ, sóvárog benne az ember, vigasztalás után. Szeretném, ha egy kicsit világosan meg tudnád látni, hogy a világ és az ember számára még a segítésnél is sokkal fontosabb a vigasztalás. Pedig a vigasztalás sokszor nem tud segíteni.
Amikor elmegyek a gyászba borult családhoz, nem tudom a halottba visszaparancsolni az életet, nem tudok segíteni, csak vigasztalni tudok. És mégis az a látás, hogy ennek a világnak nem annyira segítésre van szüksége, mint inkább vigasztalásra. Mélyebb okaira majd később térünk rá. Itt csak annyit említek meg, hogy a szenvedő ember mindig elhagyott embernek tudja magát és ezért sóvárog a szeretet után. A vigasztalásban pedig mindig van szeretet, de a segítésben nincs mindig szeretet. Lehet segíteni szeretetlenül. Lehet a nyomoron enyhíteni egy gőgösen odavetett adománnyal, de a vérig sértő kegynek a gyakorlásával csak még mélyebbé tudja a sebet vágni az ember szívén, pedig talán a földi nyomorúságon segített.
Azt mondja az Úr a Szentlélek Úristenről, hogy Ő vigasztal. Tehát ha a templom a Szentlélek műhelye, ha itt vár ránk a vigasztaló, balgatag minden ember, aki másutt keres vigaszt. Megpróbálhatja mámorba fojtani szívének bánatát. Megpróbálhatja beleölni minden idejét és erejét a munkába, hogy ne jusson ideje belegondolni abba, amibe ha belegondolna, nagyon nehézzé válna az élet elhordozása. Megpróbálhatja emberi bölcselkedés útján keresni.
Mind balgatagság, mi előbb vagy utóbb nyilvánvalóvá lesz, hogy mind olyan, mint a fájdalomcsillapító injekció. Nem gyógyít, csak nem érzi az ember a fájdalmat. Nem szünteti meg a baj gyökerét, csak a kellemetlenségetűzi el. Mihelyt hatása megszűnik, kezdődik elölről az egész a maga észbontó fájdalmával és nyomorúságával. A templomban van a vigasztaló. A templomban dolgozik a vigasztaló Szentlélek Úristen. Ezért hát megfáradtak és megterheltek halljátok meg az evangéliumot: Jöjjetek én hozzám mindnyájan… én megnyugosztlak titeket. 2. Hogyan vigasztal a Szentlélek Isten a templomban? Jézus azt mondja Róla, hogy nemcsak vigasztalásnak a Lelke, hanem az igazságnak a lelke, aki az Atyától származik. A Szentlélek tehát nem vigasztal áltatással, hazugsággal, hanem mindig az igazsággal. Számomra mindig olyan kimondhatatlan drága az Úr Jézus búcsúbeszédéből a tanítványokhoz intézett és elmondott az a szakasz, mely János ev. 14,1-2 versében található. Jézus előtt ott vannak a tanítványok az utolsó vacsora kimért hangulatában. Nem látják világosan mi fog rájuk következni, csak a szívük érez valami sejtelmeset abból, hogy valami borzasztó az, ami a küszöbön van. Megértik, hogy Jézus búcsúzik tőlük és a búcsúzkodó Jézus azt mondja nekik, hogy én elmegyek az én Atyámhoz, de csak azért, hogy nektek is hely készítessék. Sok lakóhely van az én Atyámnál és én azt akarom, hogy ott legyenek az enyéimek is. Mennyi vigasztalás van ebben a búcsúzás pillanatában. Ha nem így volna, teszi hozzá Jézus, akkor azt nem mondanám; ha ott nekem nem volna lehetőségem a helykészítésre, akkor én ezt nektek nem mondtam volna. Mert Jézus semmiféle kegyes hazugsággal nem hajlandó vigasztalni, hanem Ő az igazság Lelkét küldi, hogy a templom is az igazsággal vigasztalja meg az embereket.
Mi az az igazság, amiről vigasztaló szolgálatában bizonyságot tesz a Szentlélek Úristen?
Két igazságról tesz bizonyságot. Az egyik kellemetlen: a te neved bűnös ember. Azt mondja, hogy mindent megérdemelsz, hogy te az Atyától büntetésnél egyebet nem érdemelsz. Azt mondja nekünk a templomban a Szentlélek Úristen, ezért hát ne gondoljátok azt, hogy amikor a Lélek a törvény szigorával sújt le ránk, amikor az igét sziklazúzó pörölyként kezeli, amikor itt nem az a hatása, hogy felemelkedik a lelkünk, hanem inkább lehorgasztott fejjel ülünk és úgy érezzük, hogy utol értek minket a mi bűneink, akkor nem mondhatjuk azt, hogy mi nem azért jövünk, hogy nyugtalanítsanak bennünket, hanem inkább megnyugosszanak bennünket.
Nem azért jövök, hogy engem szidjanak, hanem inkább vigasztaljanak.
A Lélek azért veszi kezébe a törvénynek operáló kését, mert másképpen nem lehet bennünket meggyógyítani. A vigasztalást a gyökerénél kell kezdeni. Rá kell jönnünk, hogy minden bajunknak nem az az oka, hogy ez a világ rossz, hanem az az oka, hogy én bűnös vagyok. És amíg én ezt meg nem látom, addig számomra nincs gyógyulás, nincs vigasztalás.
Akkor tehát amikor ezzel a kemény igazsággal fejbe kólint a Lélek az ő műhelyében, akkor azt nem azért teszi, hogy összetörjön, hanem hogy megépítsen; nem azért teszi, hogy sebet üssön, hanem hogy bekötözzön; nem azért teszi, hogy elkeserítsen, hanem hogy teljesen meg tudjon engem vigasztalni. Ne várd az Isten templomától azt, hogy neked olcsó közhelyek áltató hazugságait fogja füledbe muzsikálni, hogy tőle elfelejtsd bánatodat. Fogadd el, ahogyan a Lélek ezzel a kemény igazsággal akar téged megvigasztalni. Aki ezt az igazságot a templom Lelkétől elfogadja, az előtt felragyog a templomban a Lélek vigasztaló munkája nyomán a másik igazság.
Felragyog a kegyelem igazsága, a váltság igazsága. Felragyognak előtte Igék, amelyek arról beszélnek, hogy Isten csupa kegyelem, hogy háta mögé veti bűneinket, nem is akar rá emlékezni többé vétkeinkre, a tenger mélyébe dobja be őket, hogy onnan többé senki elő ne tudja hozni. Ha bűnöm olyan piros volna, mint a skarlát, fehérré tudja azt mosni Fiának vére által. Ez a vigasztalás. Nem az a vigasztalás, hogy ember töröld le könnyeidet, mert jó az Isten és megad neked mindent, amire szükséged van, meg fogja oldani kérdéseidet, megadja a mindennapi kenyeret, ellát mindennel, ami az élet fenntartásához szükséges, hanem az a vigasztalás: nem haragszik az Isten, kegyelmes, megbocsátott az Isten, a kereszten minden elvégeztetett. Az ember tehát a maga megkeseredett állapotába nem azért esik, minthogyha az élete körülményei indokolnák azt, hogy megint ilyen elkeseredett hangulatban van, hanem mert elveszítette szeme elől a vigasztaló Léleknek az igazságát az én bűneimről meg az Isten kegyelméről. Így vigasztal a Lélek. 3. Van azonban egy harmadik kijelentés is az Igében a templom Lelkéről, a Szentlélek Úristenről. A bizonyságtevésnek a lelke. Azt mondja Jézus róla, hogy „...az tesz majd én rólam bizonyságot. De ti is bizonyságot tesztek;” A Szentlélek maga is bizonyságot tesz, de a Szentlélek minket is bizonyságtevő munkára indít. Nem kell másra gondolni, mint csak az első pünkösd történetére, rögtön világossá válik ennek a mondatnak az igazságtartalma. Nem csak pünkösd beszél a Léleknek erről a bizonyságtevésre serkentő munkájáról, hanem az is, aminek máma úgy tudunk örülni. Ki hozta rendbe ezt a templomot? Ti? A Szentlélek Úristen, az anyaszentegyház Ura, aki a maga számára építette ezt a templomot. Ő indított titeket templomának rendbehozatalára. Éveken keresztül el tudtátok nézni ennek a templomnak lerongyolódott állapotát. Éveken keresztül szívetekben miért nem támadt fel az az elkeseredés, ami Dávid lelkét eltöltötte: Nem járja, hogy én palotákban lakom, Isten pedig sátorban lakozik.
El tudtátok nézni. Amikor megkezdte munkáját a missziói intézet és arról beszéltünk néktek, hogy gondoljatok arra, hogy ez a templom nemcsak a tiétek, hanem Észak-Dunántúlé. Jönnek emberek és nézik a templomot, nyernek benne áldást és ti nem szégyelltétek, hogy ilyen templom fogadja a hozzátok jövő vendégeket. Mi változtatott meg titeket, miért nem tudtátok tovább nézni? Mi az, hogy egyszerre megéreztétek a szégyent templomotok állapota miatt?
Nem tőletek van, a Lélek, aki meggyőz minket a bűn és igazság tekintetében. Az tette számotokra elhordozhatatlanná, hogy templomotok olyan legyen továbbra is, mint, amilyen volt. A Szentlélek Úristen indította a szíveteket is áldozatra. Abban az időben mióta templomotok már lerongyolódott állapotában a gyülekezet után kiáltott és azt kérte, öltöztess engem avult ruha helyett új köntösbe, voltak idők, hogy sokkal több pénzetek volt, mint most, amikor megépítettétek. Volt idő, amikor sokkal olcsóbban megépíthettétek volna. Hát vajon a szűkösödő pénztárcátok állapotában, hogy mertetek most mégis vállalkozni rá? Mert a Lélek nem hagyott nektek békét. A Szentlélek indította a ti szíveteket áldozatra. A Szentlélek indította azokat is áldozatra, akik segítő szívből fakadó segítő szeretetnek a kezét nyújtották tifelétek.
Mindez bizonyságtétel volt. Ahogyan bizonyságtétellé lett ez a templom, amely a maga úttengelybe helyezett állapotánál fogva hirdeti, hogy az anyaszentegyház él, hogy Isten nem halt meg, hogy neki ma is van népe, hogy a községnek a legszebb hajléka mégis csak az Isten hajléka.
De a Szentlélek azt akarja, hogy ti dolgozzatok tovább. A csendesnap további előadásai fognak beszélni a kérdésről. Itt csak azt akarom elmondani: a Lélek azt akarja, hogy ti legyetek a Szentlélek eszközei a templom bizonyságtételének továbbadásában, hogy igaz legyen rólatok is az Ige: „…ti is bizonyságot tesztek”. Formáljon a Szentlélek a templom műhelyében Krisztus bizonyságtévő tanúivá.
Ámen.

Jövel Szentlélek Úristen!
Időpont: Húsvét utáni 6. vasárnap, 1956. május 13.
Alapige: János 15,26-16,4.
Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot. De ti is bizonyságot tesztek; mert kezdettől fogva én velem vagytok. Ezeket beszéltem néktek, hogy meg ne botránkozzatok. A gyülekezetekből kirekesztenek titeket; sőt jön idő, hogy a ki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik. És ezeket azért cselekszik veletek, mert nem ismerték meg az Atyát, sem engem. Ezeket pedig azért beszéltem néktek, hogy a mikor eljő az az idő, megemlékezzetek róluk, hogy én mondtam néktek.
Egy hét múlva itt van pünkösd ünnepe, a Szentlélek kitöltésének emlékünnepe. A mai vasárnap a pünkösdre való felkészülés vasárnapja. Szent leckéje Jézus búcsúbeszédének az a részlete, melyben megígéri tanítványainak a Szentlelket s megmondja, hogy ki a Szentlélek. 1. A Szentlélek a vigasztalásnak lelke. Így kezdődik a szent lecke: „Mikor pedig eljő majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától...” /26. v./ Az a görög szó, amelyet magyar bibliafordításunk Vigasztalónak fordít, az eredetiben igen gazdag értelmű. Paraklétosz – ez az eredeti szövegben lévő szó – peres eljárásokban a védőügyvédet jelentette, aki a talán rosszindulatú vádlóval, a törvény betűihez szigorúan ragaszkodó ügyésszel s a talán elfogult tanukkal szemben szívvel-lélekkel, tudásának teljes latba vetésével áll a vádlott pártján. Közigazgatási ügyekben így hívták a szószólót, a közvetítőt, aki a súlytalan s hatóságok előtt gyámoltalan emberek ügyét magáévá teszi s igaz ügyüket elintézi. A bajbajutott ember Paraklétosznak hívta a segítőt, aki őt a mélységből, honnan szabadulni önmaga erejéből nem tudna, felemeli, a zsákutcából, amelybe beletévedt, kivezeti. Bármelyik oldalról nézzük is azonban a szó jelentését, világos, hogy a Paraklétosz olyan valaki, aki bajainkban mellénk áll, ügyünket magáévá teszi nem kötelességből, hanem szívből, aki egy közönyös világban szeretettel nyúl a hónunk alá s talpra segít minket.
Nyugodtan megmaradhatunk tehát az összefoglaló jelentésű Vigasztaló szónál, csak nem szabad ezt a szót a mai megszegényedett értelemben venni s a Szentlélekben valami szokványos részvétlátogatót látni, aki udvariasságból kedves és kegyes szavakat mond, de azokon túl azután igazán nincs semmi benne.
Az igazi Vigasztaló úgy kell nekünk, mint egy falat kenyér. A bűneset óta szenvedés az élet. Siralom völgyévé tettük az Édenkertet. A magunk számára is, a mások számára is. A sötét felhőkön át-áttör ugyan Isten kegyelmének, jóságos gondviselésének napja, ezt a hívő jól látja, örül is néki, hálás is érte Istennek, de ez nem változtat azon a tényen, hogy neki is ki kell ürítenie a szenvedés poharát. Neki a világ általános nyomorúsága mellett még a Krisztusért is kell szenvednie. Tanítványainak is világosan megmondja ezt Jézus: „A gyülekezetekből kirekesztenek titeket; sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy istentiszteletet cselekszik.” /16,2. v./ A szenved ő megvigasztalása nem könnyű dolog. Nemcsak azért, mert van szenvedő, aki egyszerűen elzárkózik minden vigasztalás elől s lelke nem akar vigasztalást bevenni /Zsolt. 77,3./, hanem azért is, mert mi magunk is sohasem érezzük magunkat olyan nyomorultul tehetetlennek, mint akkor, mikor vigasztalnunk kellene. Ezért van olyan sok rosszul sikerült vigasztalás, mint például Jób történetében is a barátok részéről. Nem is tud más vigasztalni, csak a Szentlélek Úristen s aki a Szentlélek vigasztalását tovább tudja adni másnak. Ezért áldja Pál a vigasztalás istenét, aki megvigasztal minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. /II. Kor. 1,3-9./ 2. Hogyan vigasztal a Szentlélek? Az igazsággal. Azt mondja Jézus, hogy a Szentlélek az igazságnak lelke. A Szentlélek tehát nem vigasztal áltatással, kegyes hazugsággal, hanem mindig igazat mond. A mi vigasztaló szolgálatunkban sokszor szembekerül egymással a szeretet és az igazság. Azt gondoljuk, hogy tapintatlanság, szeretetlenség lenne az igazság megmondása s ilyenkor inkább vétünk az igazság ellen, csakhogy a szeretet ellen ne vétkezzünk.
A Szentléleknél ilyen eset nem állhat elő. Nála mindig együtt jár a szeretet és az igazság, mert míg a mi szeretetünk boldogító szeretet akar lenni, a Szentlélek szeretete üdvözítő szeretet. Míg mi azt akarjuk, hogy a szenvedő ember minél kevesebbet szenvedjen, a Szentlélek azt akarja, hogy a szenvedő a szenvedés kísértésében el ne bukjék, hanem hitben maradjon s üdvösségére legyen mindaz, amin keresztül kell mennie. Ezért készít elő a szenvedésre. Jézus is előre megmondja tanítványainak, hogy nehéz napok következnek rájuk s hogy maga az egyház fogja üldözni őket. Meg is mondja: „Ezeket beszéltem néktek, hogy meg ne botránkozzatok. Ezeket pedig azért beszéltem néktek, hogy mikor eljő az az idő, megemlékezzetek róla, hogy én mondtam néktek.” /16,1; 4. v./ Mikor tehát a szenvedés ideje elérkezik, a Szentlélek emlékeztet minket arra, hogy nem történik velünk semmi különös inzultus. Ha Krisztust gyűlölték, azokat is gyűlölik, akik a Krisztuséi. Nem lehet a tanítvány nagyobb Mesterénél, a szolga az ő Uránál. /Ján. 15,20./ Emlékezetünkbe juttatja a Szentlélek azt is, hogy a világban lévő atyafiságunkon is ugyanezek a szenvedések telnek be. /I. Péter 5,9./ Ennek az igazságnak elfogadása nem könnyű a szenvedés órájában, de aki elfogadja, annak a számára vigasztaló igazság lesz. Amikor a Szentlélek mindezzel Istent és az Ő világkormányzását védi a szenvedő előtt, a szenvedőt védi tulajdonképpen az Isten ellen való lázadástól. A Szentlélek azonban egy másik igazsággal is vigasztalja a szenvedőt. Mikor Jézus a tanítványok bekövetkező üldözéséről szól, ezt mondja: „És ezeket azért cselekszik veletek, mert nem ismerték meg az Atyát, sem engem.” /3. v./ Amikor a Szentlélek vigasztal, védelmébe veszi a szenvedők előtt azokat, akik a szenvedést okozzák nekik. Rámutat a tudatlanságukra.
Isten papjai, de nem ismerik Istent. Rámutat vakságukra. Jóhiszeműen azt hiszik, hogy Isten parancsának engedelmeskednek, mikor a keresztyéneket kiátkozzák az egyházból s hogy ezzel védik Isten dicsőségét és az egyház tisztaságát. Ennek az igazságnak elfogadása sem könnyű a szenvedés órájában, de aki elfogadja, annak a számára vigasztaló igazság lesz. Mikor a Szentlélek a kínzókat védi a megkínzottak előtt, a szenvedőt védi tulajdonképpen az emberek elleni lázadástól, a harag és bosszú indulatától. Így tűnik ki, hogy a Szentlélek vigasztalása üdvözítő szeretet, mely a szenvedőt meg akarja védeni attól, hogy a szenvedés csapdájában elbukjék, vagy – amint az ige mondja – megbotránkozzék. 3. A Szentlélek azonban nemcsak a vigasztalásnak és az igazságnak a lelke, hanem a bizonyságtevés lelke is. Így szól Jézus: „Mikor pedig eljő majd, akit én küldök néktek az Atyától, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot, de ti is bizonyságot tesztek; mert kezdettől fogva énvelem vagytok.” /15,26-27. v./ A Szentlélek tehát mindenkor, de különösen a szenvedések idején bizonyságot tesz és bizonyságot tétet emberekkel. Vigasztalásra szorulók meglátogatásakor mi is sokszor teszünk bizonyságot.
Történeteket mondunk el a magunk életéből és másokéból, melyek mind azt mutatják, hogy a szenvedésnek is van áldása, Isten a rosszból is tud jót kihozni, a legreménytelenebb helyzetekben is meg tudja mutatni hatalmát, dicsőségét és szeretetét. Beszélünk emberekről, kiknek szenvedése és tűrése bizonysága annak, hogy a hit milyen csapásokat hordozni tudó erő.
Ez mind szép, helyes és jó, áldott is lehet, vigasztaló ereje is lehet, de nem elég. A szenvedő megnyugtatására, könnyeinek felszárítására, fájdalma csökkentésére talán elég, de az üdvösségére nem elég. A boldogító szeretet megelégedhetik ennyivel, az üdvözítő szeretet többet akar. A szenvedőnek nemcsak emberi hithősök példájára van szüksége, hanem elsősorban és mindenek felett Jézus Krisztusra, s reá is elsősorban nem úgy, mint a szenvedni tudás hősi példájára, hanem mint Megváltónkra. A Szentlélek a kegyelem evangéliumát hirdeti, Jézus Krisztusról, a megfeszített Megváltóról tesz bizonyságot. Erről prédikáltatott az első pünkösdkor is. Ezen az egyhúrú hegedűn játszik ma is. A megfeszített Krisztusról szóló bizonyságtétel az Atya szeretetéről szóló bizonyságtétel. Mikor a szenvedő kételkedik abban, hogy szereti-e az Isten, aki nem ad neki egészséget, állást, békés családi kört, ez a bizonyságtétel rámutat arra, hogy Isten nem úgy szerette ezt a világot, hogy minden földi jót megadott és megad benne az embernek, hanem úgy, hogy mindennél sokkal nagyobbat adott, egyszülött Fiát s ha Őt nem sajnálta értünk odaadni, miképpen ne adna meg vele együtt mindent nekünk, amire szükségünk van s ami üdvösséges! /Róma 8,32./ A megfeszített Krisztusról szóló bizonyságtétel az Atya kegyelméről szóló bizonyságtétel. Gyökerében ragadja meg a kérdést. A szenvedőnek jobban van szüksége a bűnbocsánatra, mint a szabadulásra.
Tudsz-e te minderről bizonyságot tenni? Ezt megtanulni nem lehet, de aki Krisztussal együtt él, abban mindezt munkálja a Szentlélek, a bizonyságtevés lelke. Jövel Szentlélek Úristen, vigasztalásnak, igazságnak és bizonyságtételnek Lelke! Jövel énhozzám is! Ámen.

A bizonyságtevők háborúsága Időpont: Húsvét utáni 6. (Exaudi) vasárnapja, 1916. június 4. [Helyszín: Komárom]
Alapige: Jn 15,26-27; 16,1-4; Mikor pedig elj ő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot. De ti is bizonyságot tesztek; mert kezdettől fogva én velem vagytok. Ezeket beszéltem néktek, hogy meg ne botránkozzatok. A gyülekezetekből kirekesztenek titeket; s őt jön idő, hogy a ki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik. És ezeket azért cselekszik veletek, mert nem ismerték meg az Atyát, sem engem. Ezeket pedig azért beszéltem néktek, hogy a mikor elj ő az az idő, megemlékezzetek róluk, hogy én mondtam néktek. De ezeket kezdettől fogva nem mondottam néktek, mivelhogy veletek valék.
Kedves Testvéreim!
Húsvét utáni igehirdetéseink a keresztény élet emberek előtt kedves, vonzó vonásait tárta fel előttetek inkább. Szó volt a keresztyén békességről, a Jézus pásztorsága alatt való nagy nyugalomról, a keresztyén örömről, a keresztyének imádkozási jogáról, hatóságáról. De azért ne gondoljátok Testvéreim, hogy éppen a keresztyén vallásnak nincsenek az emberek előtt kevésbé vonzó, sőt elidegenít ő vonásai is – óh, dehogy nem! Éppen ilyet tár fel előttünk az imént felolvasott szent lecke is: a keresztyén bizonyságtev ők háborúságát. Mert nem csak emberek viselhetnek emberek ellen háborút, van egy másik fajta háború is, nagyobb, hosszabb és a kimenetelére nézve végzetteljesebb, mint bármelyik emberi háború. Az Isten háborúja az ember ellen az emberek meghódítása végett.
Ebben a háborúban is az emberek egy része a mi egyházunk, Isten javára áll, a másik része pedig ellene indul. Ebben a háborúban is szenvednek el emberek súlyos veszteségeket, amiért is új katonákról kell gondoskodniok. Ezért konfirmál egyházunk is új tagokat. S ebben a háborúban is szükség van a régi harcosok újra megerősítésére is, ezért szükséges, hogy gyülekezetünk ifjú tagjainak konfirmációjakor mi is konfirmálódjunk. Óh, jertek azért, elmélkedjünk áhítatunk ezen óráján a bizonyságtev ők eme háborúságáról és vizsgáljuk meg: 1. A bizonyságtételt, 2. A háborúságot és 3. Az erőt annak elviselésére 1./ Mi idézi elő ezt a háborúságot? Hát nem maradna-e a Föld nyugodt sötétségben, ha a nap nem küzdené át magát fényes sugaraival a felh ők tömegén? Hát nem maradnának-e a sötétség fiai a bűnnek szeretett rabszolgaságában, ha a világosság fiai, Isten bizonyságtevői nem akarnák szabaddá tenni őket? Bizonnyal! A bizonyság ereje idézi elő ezt a háborúságot. Csakhogy ez a bizonyságtevés is, a háború is, Isten akaratán nyugszik. „Ti bizonyságot tesztek”. S e szavak nem csak a tanítványoknak szóltak, Isten nem akarta, hogy neki csak abból az egy pár küzd ő katonából álljon a hadserege, s azok kihaltával megszűnjék a háborúság is. Ez a parancsszerű ajánlás mindenkinek szól, aki az Ő követője.
Isten minden hívőt ott akar látni az ő zászlaja alatt küzdő katonák soraiban, Ő a világ végéig fenn akarja tartani a bizonyságtev ők háborúságát, s ezért gondoskodik folyton új és új harcosokról. Anyaszentegyházunk legifjabb felnőtt tagjai! Ti alig pár napja esküdtetek a zászlója alá s állottatok be, az Isten felségjogaiért küzdő, bizonyságtevő harcosok soraiba. Hangsúlyozom, hogy Isten hívő katonáivá lettetek, hiszen nem csak arra tettetek fogadalmat, hogy vallásunk vonzó oldalaihoz ragaszkodni fogtok, hogy a hithez, ami megnyugvást és boldogságot ad, „akár éltek, akár haltok, mindvégig hűek maradtok” hanem arra is, hogy az Ő utain fogtok járni. S emlékezzetek csak, mire figyelmeztetett akkor az Úr, hogy merre visz az Ő útja: „Én rendeltelek Titeleket, hogy Ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek” (Jn 15,16) és „úgy fényljék a Ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a Ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a Ti mennyei atyátokat.” (Mt 5,16). De prédikáljuk is, ami meg vagyon írva, hogy „amelyeket szem nem látott, fül nem hallott s az ember gondolatjába sem mentek, amit Isten készített az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9). Az Ő útja az élettel és szóval való bizonyságtevők útja. A bizonyságtevők seregébe, Krisztus vitézei közé esküdtetek.
Tulajdonképpen ama napon katonái lettetek annak a nagy hadjáratnak, melyet Isten vezet emberi lelkekkel emberi lelkek ellen. S amilyen fontos és nagy jelentőségű a katona számára az eskü, amit harctérre menetele előtt tesz, oly nagy jelentőségű számotokra is a konfirmáció. Tudni való, hogy a katona csak akkor lesz igazán katona és Ti is csak ekkor lettetek igazán az Úréi. Eddig hibáitokat, botlásaitokat emberek intézték el. Most egyház vallási tekintetben nagykorúsított emberekként cselekedeteitekért teljes felelősséggel kell az Úr Isten elé állnotok. Krisztus fiatal vitézei! Legyetek erős, jó katonák, bárhová is sodor benneteket az élet árja, minden hivatásotokban, minden munkátokban Istenről tegyetek tanúbizonyságot szavaitokkal és életetekkel. Ezt ajánlja újra figyelmetekbe a mai oltári szent lecke is: Ha valaki szól, az Úr Isten igéjét szólja, ugyanazt az evangéliumot prédikáljuk is, hogy meg vagyon írva „amelyeket szem nem látott, fül nem hallott s az ember gondolatjába nem mentek, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” Legyen azért minden szavatok Istennek tetsző és Istenhez vivő és ha valaki szolgál, mindig azzal az erővel szolgáljon amit Isten ad, „hogy fényljék a Ti világosságotok az emberek előtt”. Legyenek minden cselekedetek is az Istennek tetsző és az Istenhez vivő! Tekintsétek magatokat minden hivatásotokban Isten sáfárainak, ahogy az oltári szent ige mondja: Ki-ki amilyen kegyelmi ajándékokat kapott úgy sáfárkodjatok azzal, hogy az Isten sokféle kegyelmének jó sáfáraiként az Úr Isten dicsőíttessék. Jézus Krisztus által és vele jó katonák lesztek. Az élő Isten felségjogaiért harcoltok.
Hát mi Testvéreim! Krisztusnak többé kevésbé öregebb harcosai, hogyan küzdünk mi az élő Isten felségjogaiért? Közelebb visszük-e az embereket szavaink és cselekedeteink által Ő hozzá, vagy csak a magunk hitéletével törődünk, vagy tán azzal sem? Nem szabad elhessegetnünk ezt a gondolatot, hadd álljon csak meg a maga teljes komolyságában előttünk. Csak hadd juttassa a fiatalok konfirmációja eszünkbe azt, hogy egykoron mi is felesküdtünk Krisztus zászlaja alá, s mégis hányszor lettünk hozzá hűtlenek. Óh, csak hadd szégyenítsen és alázzon meg bennünket ez a konfirmációi emlékünnepély, hogy ha hallunk emberekről, akik birodalmunk zászlaja alól hűtlenül az ellenséghez pártoltak, s őt ha meg is vetjükőket hamis esküjük, gyalázzukőket árulásuk miatt, óh, csak hadd jusson eszünkbe, hogy talán mi is hamisan esküdtünk Krisztus zászlaja alá, hiszen hányszor elárultuk már az élő Isten ügyét. Óh, ne mondjátok Testvéreim, hogy az más lapra tartozik! Igaz, az testi, ez lelki háborúságban történik az evangélikus keresztyén ember számára, – de mind a kett ő egyforma valóság! Így lesz az ő konfirmációjuk a mi konfirmációnkká is, a bizonyságtételben. 2./ Szükségünk van erre a megerősítésre, hiszen a keresztyén bizonyságtétel szenvedéssel, háborúsággal jár. „A gyülekezetből kirekesztenek titeket!” – jövendöli az Úr követőinek. A tanítványok esetében a legjobb idők voltak, mégis kiátkoztákőket a zsidó gyülekezetekből. Ma is érezzük Testvéreim a bizonyságtétel e hatását. Tudjuk, hogy ma is sokszor ki kell válnia a bizonyságtev őnek közvetlen és megszokott környezetéből. Tudjuk, hogy ma is gyakran kerül ellentétbe a bizonyságtev ő ember az ő szüleivel és testvéreivel és szomorúan kénytelen a szüleivel ezen alkalomból ellentétbe kerül ő ember Jézussal vallani: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim? Aki az Isten akaratát cselekszi az az én fitestvérem és n őtestvérem és az én anyám.” (Mk 3,33, 35) Tudjuk, hogy ma is sokszor legjobb pajtásainkat veszítjük el négyszemközti bizonyságtev ő beszélgetésünkben. Eleinte csak azt mondják ránk: ósdiak, de amikor mi ellenünk vannak akkor is nyugodtan valljuk, hogy az ósdi evangélium jelen éltet ő ereje Isten megdönthetetlen igazsága, akkor azt mondják: különc…... Különc ! Pompás szó ez, Testvéreim, azok számára, akik nem tudnak, vagy nem akarnak a dolgok mélyébe hatolni. Oly rövid szó és mégis annyi mindent meg lehet vele magyarázni! Mintha csak a zsidók megállapítását hallanánk Jézus fel ől: ördöngős, vagy a bizonyságot tevő pünkösdi tanítványok felől: Édes bortól részegedtek meg ezek. Így hidegülnek el lassan tőlünk és egyszer csak azt vesszük észre, hogy ki vagyunk közülük rekesztve, magunk vagyunk! Testvéreim! A bizonyságtev őknek meg kell tanulniuk magukban lenni Jézusért, s abban találni elveszett környezetükért vigasztalást, hogy az igazság lelke ő velük van, és hogy csak pajtásokat vesztettek, de barátokat örökre nyerhetnek. De ezek az emberek csak magukra vonatkozólag idegenkednek tőlünk, a bizonyságtevőnek ennél rosszabbra is fel kell készülnie. S őt jön idő, hogy a ki öldököl titeket, mind az azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik – mondja Jézus. Beteljesedett. Eljött az idő, mikor a tanítványokat, mint közveszélyes gonosztevőket a világ és Isten igaz ügyének érdekében ki akarták irtani. Eljött az idő és bizony hány és hány tanítvány, aki ezeket az igéket hallotta, saját vértanú testén tapasztalta meg Jézus szavainak igazságát. És azután is. Ismerjük az Isten ügyéért való lelkesedés álarca alá rejt őzködő klerikalizmust és ma is az emberi szabadság jelszava alatt bujkáló radikális szabadosságot. Tudjuk, hogy ha el is múlt a máglyán való elégetések és embertelen kínzásokkal való megöletések szomorú emlékű ideje, azért még ma is fel kell készülnünk arra, hogy Krisztus hű vitézeinek világi pályáját derékban kettétörik, hivatali emelkedését lehetetlenné teszik, még pedig egyedül azért, mert Isten felségjogaiért küzdenek hű tanúbizonyságukkal. 3./ Krisztus ifjú vitézei! Ezeket beszéltem nektek – mondja az Úr -, hogy meg ne botránkozzatok, hogy „amikor eljön az idő, megemlékezzetek róluk, hogy én mondtam néktek” és akkor is büszkén vallhassátok: Gúny, üldözés, vagy nehéz gondok nem törhetik meg hitemet. Magunknak pedig azért mondtuk ezeket, hogy eszünkbe juttassuk Krisztus szavát: Valaki vallást tészen énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei atyám előtt. Ha pedig valaki megtagad engem, megtagadom én is azt a mennyei Atyám előtt és ha valaki meg akarja tartani az ő életét elveszti azt és ha valaki elveszti az ő életét énérettem és az evangéliumért, megtalálja azt.
Jézus, halált legyőző vitéz, erősítsd a Te katonáidat ! Ámen.
Testi háborúság idején könyörgünk Hozzád, óh, Urunk, a békéért, lelki háborúságért. Ne szüntesd meg azt a vallásháborút, mely nem a lelkiismereti kényszer, hanem a bizonyságtev ők háborúja. Hisz háborúban kínálkozik épp nagy aratás. Küldj aratókat, de óvd meg őket az erőszaktól! Küzdelmük ne legyen hiábavaló. Küzdj a hajnali, sötét felh őkkel, és áldásos harmattá változtassad át. Inkább tűrjünk erőszakot. Kérünk erősítést rá, hogy induljunk más kilátásokkal hisz részünkön az igazság lelke. (Ne haragudjunk rájuk, hiszen tudatlanságból cselekednek.) [sic!]

Járjunk szeretetben!
János 15,9-14
Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap 1953. október 4.
A keresztyén ember élete a szeretetben való élet. Nem meleg érzések, bársonyos, simogató szavak s ölbe hullatott alamizsnák szokása ez, mely mint szép mozaikdarab hozzátartozik a keresztyén ember életösszképéhez. A szeretet a keresztyén ember életében nem valami elkülönített életdarab, melyet olykor felvesz magára, mint az ünneplő ruhát, de mihelyt elmúlik az ünnep, leveti magáról, s belebújik a csak magával törődés vagy egyenesen rút önzés hétköznapi gúnyájába. Nem csupán gyakorolja a szeretetet, hanem benne él.
Olyan életelem számára, mint a hal számára a víz. A hal csak addig él, amíg megmarad a vízben. A keresztyén ember is csak addig él, amíg benne marad a szeretetben. Ezért köti Jézus búcsúbeszédeiben - mert ezek közül való a felolvasott ige - a tanítványok lelkére, hogy maradjanak meg a szeretetben. Így fogalmazza meg ezt a végrendeletszerű intését: Maradjatok meg az én szeretetemben!
Ebben a mondatban az „én” szó háromféle értelemben használható. Lehet birtokos jelző. Ebben az esetben Jézusnak az emberek felé irányuló szeretetéről van szó, s a mondat ezt jelenti: Maradjatok meg abban a szeretetben, amellyel én szeretlek titeket!
Lehet az „én” szó tárgyi értelmű. Ebben az esetben Jézus nem birtokosa, alanya ennek a szeretetnek, hanem a tárgya. Ekkor nem azt a szeretetet fejezi ki, amely Jézus felől árad az emberek felé, hanem azt, amely az emberi szívekből árad Jézus felé. Ebben az esetben a mondat ezt jelenti: Maradjatok meg abban a szeretetben, amellyel szerettek most engem, szeressetek mindig így engem!
És lehet az „én” szó minőségjelző. Ebben az esetben arra esik a hangsúly, hogy a sokféle szeretet közül abban kell megmaradni, amit Jézus mutatott meg, amit tőle tanultak a tanítványok. Ekkor a mondat ezt jelenti: Maradjatok meg abban a szeretetben, amelyet tőlem tanultatok. Szeressetek mindig úgy, amint én mutattam néktek erre példát!
Az ige maga nem teszi szükségessé, hogy a háromféle értelmezés között döntsünk s valamelyik mellett kikötve azt mondjuk: Ez az egyedül helyes értelmezése Jézus szavainak; Ellenkezőleg az ige épp arra indít, hogy mind a három értelmezés üzenetét tanuljuk meg, mert Jézus maga is beszél mind a háromról. Álljon hát így előttünk a mai napon a kirendelt ige! 1. Az első értelmezése a hangsúlyt az utolsó szóra teszi: Maradjatok meg az én szeretetemben!
Ez az ige elsődleges értelme. így kezdődik: „Amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket; maradjatok meg ebben az én szeretetemben.” A tanítvány boldog tudatában él a reá sugárzó isteni szeretetnek, mely csodálatosan és mégis valóságosan megjelent Jézus Krisztusban, s ezt nem engedi többé elhomályosulni önmaga előtt. Persze könnyebb ezt mondani, mint megcsinálni, még elhatározni is könnyebb, mint végrehajtani. Nem könnyű ugyanis abban hinni, hogy Isten szeretet. Isten ugyanis isteni és nem emberi módon szeret, miért is emberi oldalról sokszor nem látszik szeretetnek az, ami Isten oldaláról tökéletes szeretet.
Isten szeretete nevelő szeretet, az emberé pedig rendszerint becéző. Isten sohasem becéz. János 15. fejezete is beszél erről, pedig ezt a szeretet himnuszának is szokták nevezni. I. Kor. 13. a felebaráti szeretet himnusza, János 15. pedig az isteni szeretet himnusza. Mégis beszél arról, hogy a szerető Atya kezében metszőkés van (Ján. 15,1-1), Zsidók 12. is beszél Istennek csodálatos szeretetéről, de ott is szó van arról, hogy a szerető Atya kezében ostor van, s ajkán dorgálás, magatartásában pedig fenyítés. Bizony ez emberi szemmel sokszor nem látszik szeretetnek, csak utóbb, visszafelé nézve látjuk meg, hogy Isten akkor is szeretett, amikor pont az ellenkezőjét tapasztaltuk a Részéről.
Nem könnyű megmaradni abban a hitben, hogy Isten szeretet, mert Isten szeretete mindig üdvözítő szeretet, az emberé pedig boldogító. Isten azt akarja, hogy akit szeret, az ott legyen, ahol Ő van, az üdvösségben, az ember viszont azt szeretné, hogy akit szeret, annak ne legyen göröngy a lába előtt, afölött ne boruljon be az ég, annak sikerüljön minden próbálkozása, szóval, hogy az boldog legyen. Isten az üdvösségért mindig hajlandó feláldozni a boldogságot, az örök boldogságért az ideigvalót. Ledönti bálványainkat, amihez vagy akikhez szívünk minden idegszálával kapaszkodunk, csonkává amputálja testünket, ha az valamiben megbotránkoztat, vagyis elbuktat a kísértésben.
Bizony ez emberi szemmel sokszor nem látszik szeretetnek, s ezeken a válságos időkön csak a megmaradó hit tud átsegíteni.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Isten szeretete csupán hitcikk, mely csak a másvilágon válhat látássá. Isten szeretete is tapasztalati tény. Egy nagy tény: a kereszt ténye. János 15 is arról beszél, hogy Isten azzal mutatta meg irántunk való szeretetét, hogy leküldte Fiát erre a földre, s beplántálta őt ebbe a földbe, mint igazi szőlőtőkét, Jézus pedig odaadta életét az emberekért, hogy számukra bűnbocsánatot szerezzen. Nem a barátaiért, hanem az ellenségeiért halt meg. Azóta senkinek sincs joga kételkedni Isten szeretetében. Még kérdezni sincs joga, hogy szeret-e az Isten. A szerelmes újra meg újra megkérdezi szerelmesét: Szeretsz-e engem? és jól esik néki hallani újra meg újra a bizonyító szót: Nagyon szeretlek! A kereszt azonban nem bizonyító emberi szó, hanem bizonyító isteni tett. Ezután nem illik megkérdezni: Szeretsze-e Isten?
Az Isten szeretetébe vetett hitben való megmaradás útja az engedelmesség. Ezt mondja Jézus: „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben.” Ez az engedelmesség következménye is, de előzménye is az Isten szeretetébe vetett hitnek. Aki hiszi, hogy szereti Isten, hálából engedelmeskedik neki. Itt következmény az engedelmesség. Jézus azonban beszél arról, hogy aki meg akar győződni arról, hogy Isten állandóan szereti őt, az állandóan engedelmeskedjék neki. Az engedelmesség a csodák útja, Isten szeretete állandó megtapasztalásának útja. Ha tehát meggyöngül Isten szeretetébe vetett hitem, akkor nem az a baj, hogy Isten kevésbé szeret, hanem az, hogy kevésbé engedelmeskedem. Hiányos az engedelmességem, mint ennek a hitnek az előzménye. 2. A második értelmezés a hangsúlyt az „én” szóra teszi: Maradjatok meg az én szeretetemben!
Így folytatja Jézus: „Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömöm és a ti örömötök beteljék.” Szerezzetek tehát nekem örömöt! Akinek örömöt akarunk szerezni, azt szeretjük. Akitől örömszerzést várunk, azt arra buzdítjuk, hogy szeressen minket.
Jézust azonban nem elég egyszer szeretni, talán a bűneim bocsánatáról való megbizonyosodásom boldog idején, az ún. keresztyén mézeshetekben.
Szeretni kell Őt akkor is, amikor nem nyereség számomra az, hogy szeretem Őt, hanem amikor Ő van rászorulva arra, hogy szeretetemmel mellette álljak.
Szeretni kell Őt nemcsak a terített asztal mellett, ahol ezeket az igéket mondja, hanem majd a Getsemánében is, ahol Ő kéri, hogy maradjunk mellette, virrasszunk vele és imádkozzunk érte. Szeretni kell őt a kereszt szidalmai, gúnyja és kockázata között is!
Ennek a szeretetnek az a célja, hogy Jézus barátja legyek (14.v.). A barátság két személy között a legmélyebb, legbensőségesebb, s legönzetlenebb viszony. Aki a barátom, az ismer engem. Tudja, ki vagyok, mik a kísértéseim, kudarcaim, bűneim, terveim, vágyaim. Előtte nincs titkom. De én is tudom, hogy mindig és mindenben mellettem áll. Fog, ha ingadozom, fedd, ha tántorgok, felemel, ha elbukom. Ilyen barátaivá szeretne tenni minket Jézus.
Ezt a barátságot szeretné a maga számára részünkről biztosítani. Elmondhatja- e rólunk: „Ti az én barátaim vagytok?” 3. A harmadik értelmezés a hangsúlyt mindkét szóra teszi.
Maradjatok meg az én szeretetemben! Szeressetek úgy, ahogy tőlem láttátok és tanultátok! Amiképpen én szerettelek titeket,,. „Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást.” Jézus szeretete tehát felebaráti szeretet. Úgy szereti az Atyát, hogy szereti testvérként az Atya gyermekeit. Az emberekben szereti Istent. Ezt akarja az övéitől is. Aki nem szereti az embert, az nem szereti Istent sem, hiába szaval róla. Hogy mily nagy súlyt helyez erre Jézus, mutatja a fogalmazás is. Paranccsá teszi a szeretetet, az ember legönkéntesebb és legszabadabb tevékenységét. Még pedig egyetlen paranccsá. Előzőleg a 10. versben még többes számban beszél az Ő parancsolatairól, itt már csak egy parancsolatról tud. A szeretet parancsában van benne minden parancsolata.
Jézus szeretete önfeláldozó szeretet (13.v.). Nemcsak úgy szereti a másik embert, mint önmagát, hanem jobban szereti, mint önmagát. Ebben kell megmaradnia. Nemcsak addig, míg könnyű szeretni, hanem akkor is, amikor az emberek nehézzé teszik számunkra, hogy szeressükőket. Jézusnak sem volt könnyű mindvégig szeretni a tanítványokat (Ján 13,1), de megtette.
Megmaradni a szeretetben, ez az öröm útja. Szeretnél teljes örömöt?
Maradj meg abban a hitben, hogy szeret az Isten! Maradj meg abban, hogy szereted az Istent! És maradj meg abban, hogy úgy szereted az embert, mint ahogy Jézus cselekedte! Így megmarad benned a Krisztus öröme és teljessé lesz a saját örömöd. Ámen.

Krisztussal van közösségünk János 15,1-5
Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap 1953. augusztus 2.
Keresztyén életünk és keresztyén munkánk tele van kudarcokkal. Néha már úgy látszik, mintha nem is lenne győzedelmes Urunk. Úgy ülünk, mint Simon a Genezáret tavának partján, unottan, lélek nélkül mosogatva üres, csak iszappal és hínárral teli hálónkat, vagy mint Illés a pusztában a fenyőfa alatt, holtfáradtan, csak a halált kívánva.
Szívünk telve van fájdalommal és keserű panasszal: Nem érdemes! Nem érdemes küszködni. Nincs fejlődés az életemben. Nem vagyok jobb, mint az atyáim. Nem vagyok jobb, mint megtérésem előtt. Mint fel-feldobott kő, mindig visszahullok a földre, ahonnan felrepültem. Nem érdemes a keresztyén munkát sem erőltetni. Üres a hálóm. Nincs gyümölcs az életem fáján. Ha nem rázna fel ebből az aléltságból minket is Jézus szava: Evezz a mélyre és vesd ki hálódat fogásra s mennyei hang nem bíztatna: Kelj fel és egyél, akkor már régen abbahagytunk volna mindent (Luk. 5,1-5, I.Kir 19,4-5).
Ilyen kudarc előtt álló vagy kudarcban élő tanítványoknak szól a mai szentlecke. Akkor mondta el Jézus, mikor búcsúzott a tanítványaitól. Vége van már az utolsó vacsorának. Jézus asztalt bont és indulóban vannak (Ján 14,31) a Getsemáné felé. Egyszer csak, talán a kijáratot árnyékoló szőlőlugas alatt, mikor kifelé mennek a házból, vagy talán mikor a Getsemáné felé vezető utat környező szőlők feltűnnek a telihold sápadt fényében, megszólal Jézus: Én vagyok az igazi szőlőtő... , s tanítani kezdi az életük legnagyobb kudarca felé menő tanítványokat. Minden kudarcunknak az az oka, hogy nem maradunkőbenne, mint a szőlővessző a szőlőtőkén. 1. Nem maradunk benne, ez a tény.
Minden mindennapi bibliaolvasó embernek keserves tapasztalata az, hogy milyen hamar kiesik a fejünkből a reggel olvasott ige. Elolvastuk. Nemcsak úgy futólag. Elmélkedtünk és imádkoztunk fölötte. Mégis, mikor egyszer napközben valamiért megtorpanunk, s az aznapi igéhez szeretnénk menekülni világosságért, azon kapjuk magunkat, hogy nem emlékszünk az aznap reggel olvasott igére. Akárhogy törjük a fejünket nem jut eszünkbe. Vannak gyülekezetek, ahol az a szokás, hogy ha lelki testvérek napközben találkoznak, megkérdik egymástól: Mi volt a mai ige? Mikor így napközben töröm a fejemet a reggeli igén, sokszor gondolok szégyenkezve arra, hogy ha most valaki megkérdezné tőlem, mi volt a mai ige, szégyenszemre abba a gyanúba keverednék, hogy ma meg sem tartottam a csendes órámat. Nem maradt meg bennem az ige. Ez azt is jelenti, hogy én sem maradtam meg az igében. Aki pedig nem marad meg az igében, annak nincs közössége Krisztussal. Nála nélkül semmit sem cselekedhetek, mi is lehetne más a sorsom, mint kudarc!
Minden templom látogató embernek keserves tapasztalata az, hogy milyen hamar elfelejtjük a prédikációt is.
Pedig nemcsak testben voltunk ott, hanem lélekben is. Odafigyeltünk. Aznap még talán el is mondottuk valakinek, hogy mi volt a prédikáció és mit jelentett számunkra. Mire azonban a hét közepére érkezünk, elpárolog belőlünk sokszor minden. Pedig lehet, hogy nagyon világos szerkezetű, könnyen hazavihető, igehű és gyakorlati prédikáció volt, mégsem emlékszünk már belőle semmire. Ne felejtsük el, nem arról van szó, hogy miről szólt az igehirdetés a múlt karácsonykor, hanem arról, hogy pár nappal ezelőtt mit üzent a Lélek a gyülekezetnek! Nem maradt meg bennem az ige, én sem az igében, meglazult a közösségem Krisztussal, persze, hogy kudarcot vallottam.
Minden rendszeresen úrvacsorázó embernek keserves tapasztalata az, hogy sokszor milyen szégyenletesen rövid távra elegendő csupán az úrvacsora eledelének ereje. Pedig nem megszokásból vettük, hanem komoly lelki éhségből, s nem közönyösen, hanem hittel. Éreztük és tapasztaltuk is a tiszta szív és az erős lélek frissességének örömét.
Egyszerre azután elpárolgott belőlünk minden. Néha úgy jártunk, mint a tanítványok az első úrvacsora után. A búcsúzó Krisztus által osztott megrázó úrvacsora után pár órával rútul megtagadták, s gyáván cserbenhagyták Urukat. Úgy jártunk, mint a motor, melynek lyukas a benzintartálya. Szépen jár, míg tart az üzemanyag, egyszer azonban váratlanul leáll. Elfolyt az üzemanyag. Nálunk is jól ment minden, míg élt bennünk az úrvacsorában kapott Krisztus, mikor azonban elfogyott, újra feltámadt az ó ember, s jött egyik kudarc a másik után.
Minden, bűneivel harcoló ember ismeri a nagy fogadkozásokat. Sokszor csak a bajba jutott és szabadulni szerető ember nagyhangú ígéretei, de sokszor felülről való látások. Nem belőlünk születnek, úgy ragadnak meg és ejtenek rabul bennünket: átformálnak, más emberré tesznek. Sodró erejük nyilvánvalóvá lesz. Egyszer azután elkezd szürkülni a látás, ködbe vesz az adott szó kötelező ereje, s magunk sem tudjuk, hogyan, újra ott vagyunk, ahol voltunk. Kudarcba fúlt életünk romjain kesergünk. Nem is lehet ez másképpen. Akié a Fiú, azé az élet. Aki nem marad meg benne, abban nem marad meg az élet. Nála nélkül semmit sem cselekedhetünk. 2. Nem maradunk meg benne. Mi ennek a szomorú ténynek az oka?
Nem lehet ezt a tényt egyszerűen feledékenységgel, vagy állhatatlan természettel magyarázni. Ezek nem okok, hanem már okozatok. Tünetei mélyebben fekvő okoknak.
Jézus a tanítványok nagycsütörtökről nagypéntekre virradó éjszakán bekövetkezett kudarcát a Sátánnak tulajdonítja. Simonnak meg is mondja, hogy kikérte őket a Sátán, hogy megrostálja (Luk 22,31). A Sátán legfőbb törekvése, hogy megakadályozza a Krisztusban való megmaradásunkat. Még azt is eltűri, hogy megtérjünk, de minden erőt mozgósít azért, hogy megtérésünk után elbuktasson minket. Ezzel mindig nagyobb csatát nyer, mintha a megtérésünket akadályozná meg. A Sátán azonban nem bírna velünk, ha mibennünk is nem volna erre hajlandóság.
Az ember örök önállósági törekvése, Istentől való függetlenedési szándéka az a kapcsoló pont, melybe a Sátán belekapaszkodik, hogy a szőlővesszőt lecsalogassa a szőlőtőkéről. Láttam egyszer egy képet. A hajó kormánykerekénél ketten állnak. A kormányos, az apa, és a fia. Az apa hatalmas tengerész, a gyermeke kis fiúcska.
A kormányt a gyerek fogja, de szorosan mögötte áll az apa. Az aláírás ez volt: Én..., én és az Atya..., az Atya. Azt akarta elmondani, hogy az élet kormánykerekét az ó ember minden áron a maga kezébe szeretné kaparintani. Én.., én... csinálom. Mikor azután egypárszor zátonyra jut és úgy érzi, hogy nem boldogul az Atya nélkül, akkor kegyesen megengedi, hogy az Atya is vigyázzon a kerékre, s szükség esetén erős kézzel ragadja meg. Ez az az idő, amikor az ember maga akar még mindent csinálni, de elvárja, hogy Isten segítsen neki. Én csinálom és az Isten segít. Azután jön idő, amikor az ember belátja, hogy én csak akadék vagyok, s rábízza a kormánykereket az Atya parancsára, ő csak engedelmesen végrehajtja a kormányos parancsait. Ebben az időszakban az Atya és én csinálunk mindent. Végül azután feladja az ember minden önállóságát, s engedi, hogy csak az Atya csináljon mindent. Ez az az idő, amikor a szőlőtő és a szőlővessző élő kapcsolatban van egymással. Ne csodálkozz, ha nem maradsz meg Krisztusban, ha még mindent magad akarsz csinálni!
A Krisztussal való közösségből való kiesésünknek egyik oka a misszió hiánya is. A szőlővesszőnek az a feladata, hogy gyümölcsöt teremjen. Aki csak magát akarja hizlalni Krisztussal, s nem terem gyümölcsöt mások számára, azt az Atya lemetszi a szőlőtőről. Krisztusban való meg nem maradásunknak az oka tehát nemcsak a Sátánra vezethető vissza, nemcsak az én bűnöm váltja ki, hanem olykor Isten maga is eszközli. Persze az én terméketlenségem miatt.
Keresztyén életünk felett ott lebeg mindig Isten metsző kése. Ítél, vagy tisztít. Halált szerez, vagy életet gyarapít.
Mindig tőlem függ, hogy melyik munkát végzi.
Nem maradunk meg benne. Mi ennek az orvossága?
Az igéből úgy látszik, mintha a Krisztusban való megmaradásunk egyedül a mi elhatározásunktól függene. Az bizonyos, hogy a Krisztusban való meg nem maradásunk a mi bűnünk. Ezért joggal von felelősségre minket Isten.
Joggal enged be a kudarcokba, s joggal hajtja rajtunk végre a metszőkés szörnyű ítéletét. Ki merné azonban azt állítani, hogy ha akar, ő meg tud maradni a Krisztussal való közösségben? Erre is áll, hogy nála nélkül semmit sem cselekedhetünk. Krisztus nélkül nem maradhatunk meg benne sem. De épp itt van az evangélium. Krisztus akarja a velünk való közösséget. Akarja, hogy megmaradjunk benne. Ezért figyelmeztet mindig előre a veszedelmekre. Ebben az igében is ezért figyelmezteti a tanítványokat nagycsütörtök este, hogy maradjanak meg Őbenne.
Ezért fenyeget meg a metszőkés szörnyű ítéletével, a félredobott száradó venyige sorsával, mely másra már nem jó, csak tűzre való, az örök tűzre.
Amikor tehát meginogsz a Krisztussal való közösségben, ne magadba kapaszkodj, ne akarj felcsigázott akarattal diadalmaskodni, hanem kapaszkodj hittel abba a Krisztusba, aki veled és benned akar maradni akkor is, mikor te már épp cserbe akarod hagyni Őt! Ha mi hűtlenkedünk is, Ő hű marad.
Maradjunk meg hát Benne, hogy mi is elmondhassuk Pállal: Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!”
Ámen.