Túróczy Zoltán

Az Úrra néző gyülekezet János 20,17
Áldozócsütörtök 1953. május 14.
Az igében leírt történet húsvéti esemény áldozócsütörtöki tartalommal. Húsvéti történet. Ott játszódik le húsvét reggelén Arimáthiai József kertjében. Mária Magdaléna járkál kisírt szemmel a kertben. Keresi Jézus holttestét. Egyszercsak megjelenik előtte Jézus. Mária a megismerés boldog pillanatában leborul előtte, s a hódolat szokott formájában akarja őt köszönteni: át akarja ölelni a Jézus térdét, Jézus azonban megtiltja ezt, mondván: Ne illess engem!
Húsvéti történet áldozócsütörtöki tartalommal. Jézus ugyanis tilalmát azzal indokolja, hogy még nem ment fel az Atyához. És azzal a megbízatással toldja meg, hogy Mária menjen el a tanítványokhoz s mondja meg nekik a mennybemenetelről szóló üzenetet. Áldozócsütörtökön Jézus eltávozik e földi térekről. A távozónak mindig utána néz az ember, míg csak el nem tűnik a szeme elől. Csel. 1,10-ben is azt jegyzi fel a szent író az áldozócsütörtöki eseményről, hogy a tanítványok szemeiket az égre függesztették, mikor Jézus elment. A mai igében is Mária Magdaléna a mennybe távozni készülő Jézusra néz. Legyünk mi is ez áldozócsütörtökön, a mennybemenetel ünnepén az Úrra néző gyülekezet! Az ige mindenekelőtt azt mondja meg nekünk, hogy hogyan ne nézzünk az Úrra. 1. Ne nézz az Úrra önző szeretettel!
Amint mondottam, Mária Magdaléna a viszontlátás pillanatában első örömében leborul Jézus előtt, át akarja ölelni a térdét, s úgy akarja imádni őt. Nincs ebben semmi rendkívüli. Akivel jót tett, s akinek szívét Jézus szeretetéért elárasztotta a hála, az mind így juttatta kifejezésre előtte azt, ami a szívében volt. Ezt a hódolatot a feltámadás sem tette lehetetlenné. Az Úr feltámadott testét is lehetett illetni. Máté 28,9 is ezt írja a húsvéti asszonyokról: „Mikor mennek vala..., imé szembe jőve ővelük Jézus, azok pedig hozzá járulván, megragadák az ő lábait és leborulának előtte.” A kételkedő Tamásnakő maga ajánlja fel: „Hozd ide a te kezedet és bocsásd az én oldalamba!” (Ján 20,27). Sok fejtörést okozott már, hogy miért nem engedi meg Jézus Mária Magdalénának azt, ami lehetséges, amit másnak megenged, sőt amit másnak fel is kínál. Jézus azzal indokolja, hogy még nem ment fel az Atyához. Ezt a kissé homályos indokolást a legtöbben úgy magyarázzák, hogy a mennybemenetel után a Szentlélek által olyan magasabbrendű közösség jön létre majd Krisztus és a hívő között, melynek nincs szüksége többé érzékelhető illetésre. Bizonyos, hogy Jézus ezzel az utalással vigasztalja Máriát, de még akkor mindig megmarad az a kérdés, hogy akkor a többi asszonynak miért engedi meg. A régi híres írásmagyarázó, Bengel azt mondja, hogy talán azért, mert Máriának már nem volt szüksége az érintésre, mint például Tamásnak, mert ő az illetés előtt már hitte, hogy él az Úr. Én azt hiszem, hogy az Úr által félbeszakított mozdulatban lehetett valami a birtokolni akaró szeretet kapzsi mohóságából, mely leleplezte Mária Magdalénát, hogy ő tulajdonképpen nem Jézust siratja, hanem önmagát.
Talán maga sem tudja, hogy nem Jézus halála fáj neki, hanem az, amit ezáltal ő veszített. Eszébe sem jut, hogy arra gondoljon, amit Jézus nyert a halál által, csak az forog folyton az eszében, s a szívében, amit ő elveszített. Ez az önző szeretet vakká és siketté tette őt a kijelentés iránt. Látta és hallotta a feltámadást hirdető két angyalt, de azután is csak sírva botorkált a kertben, keresve a holttestet. Látta magát a feltámadott Urat is, hallotta hangját is, de nem ismerte meg addig, míg csak nevén nem szólította őt. Egészen beleveszett a fájdalomba, az önmaga sajnálásába.
Ne nézz hát az Úrra önző szeretettel! Őt szeresd, ne magadat! Őt magát, ne csak az ajándékait. Szeret Ő téged, boldognak is akar látni téged, szívesen meg is ad ehhez neked mindent, de nem engedi magát önző módon kihasználni. Aki csak a boldogságáért néz az úrra, azt eltiltja magától az Úr: Ne illess engem! Ne nyúlj hozzám! 2. Nézz az Úrra szorgos kötelességtudattal!
A viszontlátás boldog öröméből még jóformán fel sem ocsúdó Máriát Jézus azonnal elküldi magától.
Munkára küldi. Munkája egy üzenet elvitele: „Menj az én atyámfiaihoz és mondd nekik!” A túláradó érzelmet lehűti, s józan kötelességtudatot felfűti. Mi az az üzenet, amit reá bíz?
Azt mondja Jézus: „Menj az én atyámfiaihoz!” Atyafiaknak, testvéreinek nevezi a tanítványokat. Mintha csak azt mondaná: Mondd meg nekik, hogy testvéreimnek tekintem őket! A tanítványok rossz lelkiismerettel ültek együtt. Nagyon szégyellték magukat. Az egyik elárulta, a másik megtagadta, a többiek is mind gyáván megfutamodtak. Most mégsem azt üzeni nekik, hogy: Élek és számon foglak kérni benneteket. Azt üzeni: Én mégis testvéreimnek tartalak benneteket. Eredj hát te is a bűnösökhöz, az elesett keresztyénekhez, a gyávákhoz és Krisztust megtagadókhoz, s mondd meg nekik: Elhagytátok az Urat, de Ő nem hagyott el titeket, megtagadtátokőt, de Ő nem tagadott meg titeket. Most is szeret benneteket.
Azt mondja Jézus: „Mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz.” Elmegyek ugyan e földről, szemük itt nem láthat többé engem, de oda megyek, ahol ég s föld minden ügyének szála összefut, ahol Isten intézi a világ kormányzását, s ahol az ő ügyük is eldől. Ott leszek a mennyben. A világkormányzó Istennel az atya és a fiú szeretet-viszonyában leszek, nektek pedig ott is testvéretek maradok. Ott foglak képviselni titeket, s minden ügyeteket.
Menj el hát te is azokhoz, akik nagypénteki gyászban, s a holnapért remegő szívvel gubbasztanak valahol. Keresd meg őket s mondd meg nekik: Nincs igazuk, ha azt mondják: ügyemmel nem törődik Istenem (Ezs. 40,27). Pártfogónk van az Istennél. Az édes testvéred van ott, aki nem felejt el, s nem tagad meg, ha méltatlanná tetted is magadat arra, hogy testvérének neveztessél.
Ne késlekedj az üzenet elvitelével! Minden percért kár, amit nagypénteki gyászban tölt el a másik ember, holott már húsvét verőfényében ragyoghatna az arca s tekintete, mit eddig a földre szegzett, a mennybe nézhetne. Bengel azt is mondja, hogy Jézus azért sem engedte meg Máriának, hogy illesse őt, hogy ennyi időt veszítsen el, hanem siessen az üzenet elvitelével, hadd kapják meg ennyivel is hamarabb a tanítványok.
Ne riadj vissza ettől az üzenetviteltől! A 18. v.-ben meg van írva, hogy Mária Magdaléna el is ment hirdetvén a tanítványoknak az üzenetet. Az a szó, ami az angyalt, Isten hírnökét is jelenti. Isten hírnöki követe vagy, mikor ezt a szolgálatot végzed, s angyalok munkája az, amit így cselekszel.
Abban, amit eddig elmondottunk, tulajdonképpen benne van már az ige harmadik tanítása is, mégis hadd hangsúlyozzuk külön is, hiszen Jézus is külön hangsúlyozza: 3. Nézz az Úrra reménységgel!
Jézus különlegesen fogalmazza meg az üzenetét. Nem azt mondja: Felmegyek a mennybe. Sem ezt: Felmegyek az Istenhez. Még ezt sem: Felmegyek az Atyámhoz. Szinte szószaporításnak tetsző módon üzeni: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez”. Miért nem mondja egyszerűen és röviden a mi Atyánkhoz és a mi Istenünkhöz? Azért, mert az „én” és „ti” külön kihangsúlyozva többet jelent, mint az egyszerű összevont „mi”.
Az én Istenem, a ti Istenetek is. Aki engem nem hagyott a halál martalékának, aki nagypéntekemre elhozta a diadalmas húsvétot, a ti életetekben is ugyanennek a hatalmas és diadalmas Istennek bizonyulhat.
Ne dobjátok el tehát soha a reménységeteket! Ha még oly rettentő sötét is körülöttetek minden, mint nagypéntek délben körülöttem volt, mégha elhagy is Isten titeket, mint engem elhagyott, akkor is kapaszkodjatok bele, s kiáltsátok velem: Én Istenem, én Istenem! Ez az Istennel is szent daccal dacoló, élő reménység.
Az én Atyám a ti Atyátok is. Aki engem hazavár, aki számomra már készíti a helyet a mennyei otthonban, irántatok is ugyanezzel az atyai szeretettel viseltetik. Ha nem is láttok semmit ebből az atyai szeretetből, ha a halál kötelékei vesznek is körül benneteket, mint engem a kereszten, nektek is szabad, sőt kell velem együtt látni a láthatatlanná lett atyai kezet s abba békességgel és reménységgel letenni a lelketeket.
Ennek a csodálatos élő, elpusztíthatatlan reménységnek mindjárt példáját is adja ebben az üzenetben is.
Azt üzeni: „Felmegyek az én Atyámhoz”. Jelen időben mondja, pedig még 40 nap van hátra a nagy indulásig.
Ez a 40 nap még sok munkával és fájdalommal van telve, ő azonban nem ezt látja. A reménység jelenné teszi számára a jövőt. A jelen felhője nem árnyékolja be nála a holnap verőfényét. Így tud előre örülni az is, aki reá néz élő reménységgel.
Áldozócsütörtök, a mennybemenetel ünnepe Jézus számára, de az Atya, sőt az egész menny számára is örömünnep, a megérkezés ünnepe. Emberileg érthető lenne, ha a tanítványok és e világ számára gyászünnep lenne, a távozás szomorú pillanata. A hívő azonban tudja, hogy aki nem önző szeretettel néz az Úrra, aki nem a kenyéradó kezét, s a boldogító szívet látja benne hanem a bűnünkért meghalt, s megigazulásunkra feltámadott Megváltót, aki által Isten a mi Istenünk és a mi Atyánk lett, aki a mennyben édes testvérként él, mint egyetlen közbenjárónk, annak a szíve megtelik szent örömmel, s Mária Magdalénával együtt boldogan siet, szinte angyalszárnyon repül, hogy megvigye ezt a boldogító üzenetet minden bűnben és bánatban szorongó szívnek: Súlyos napokban csak Jézusra nézz! Ámen.

Krisztus feltámadott János 20,1-10
Húsvét I. napja 1953. április 5.
A felolvasott igében egy szemtanú beszéli el az első húsvétot. Nem történelmet akar írni. Ezért nem helyez súlyt arra, hogy mindent elmondjon s mindent pontos időrendi egymásutánban örökítsen meg. Élményét akarja szavakba önteni, s továbbadni. Ezért remeg benne leírásában annak a felejthetetlen, szürkülő húsvéti hajnalnak minden izgalma, egyben minden apró részlete is. Nem nevezi meg magát. Csak annyit mond magáról, hogy ő az a másik tanítvány, akit Jézus szeret vala. Tudjuk, hogy ez a tanítvány János. 1. Mindenekelőtt a húsvéti tényről beszél.
A húsvéti tény egy üres sír. Ezt látja a szürkületben Mária Magdaléna, ezt látja - már a felkelő nap fényében - maga János is. Ezt állapítja meg Péter, aki be is megy a sírba, átvizsgál ott mindent. Erről tesznek bizonyságot a sír őrizetére kirendelt katonák. Még az ellenségei sem merik letagadni. (Máté 28,11-15). Az üres sír mindenki által elismert húsvéti tény.
Miért nem ad Jézus az övéinek mindjárt valami ellenállhatatlanabb ténybeli bizonyítékot feltámadásáról? Miért nem jelenik meg azonnal, megmutatva magát ország-világ előtt? Azért, mert Jézus azt akarja, hogy övéi az igének és ne a szemüknek higyjenek. Az ige ugyanis világosan beszél a Messiás feltámadásáról. Utólag maga János is megállapítja (9. v.), hogy az írások, tehát már az Ótestamentum is beszél arról, hogy a Messiásnak fel kell támadnia a halálból. Meg van írva, hogy Isten nem engedi, hogy az Ő szentje rothadást lásson, s ezért nem hagyja őt a Seolban, az alvilágban (Zsolt 16,10). Hóseás még a feltámadás időpontját is megmondja: „Harmadik napon feltámaszt minket, hogy éljünk az ő színe előtt” (6,2). Jézus maga is többször megmondotta övéinek, hogy fel fog támadni s az időpontot sem titkolta el előlük: harmadnapon fel fog támadni (Máté 16,21). Búcsúbeszédében is így vigasztalja tanítványait: „Ismét meglátlak majd titeket és örülni fog a ti szívetek” (Ján 16,22). Ezt jövendölte előre nékik.
Jézusnak fájt, hogy övéinek nem volt elég az ige, ennyi és ilyen világos beszéd. Ezért tett - s tegyük hozzá ezek után: joggal - szemrehányást tanítványainak feltámadása után a hitetlenségükért (Márk 16,14). Óh, milyen csodálatos lett volna a húsvét, ha nemcsak angyalok és fegyveres őrök lettek volna a feltámadás szemtanúi, hanem szombat este, mikor feljött a hajnalcsillag, s véget ért az ünnep kötelező csendje, a tanítványok kimentek volna a sírhoz, s ott leültek volna tisztes távolban az őröktől: várni Jézust. Az őrök kérdésére pedig bizonyságot tettek volna arról, hogy Jézus ígérete szerint fel fog támadni harmadnapon, ők tehát kijöttek, hogy fogadhassákőt, ha majd kijön a sírból! Lehet, hogy kinevették volna őket az őrök, lehet hogy eszelősöknek tartották volna őket, de mikor hajnalban a sziklarobajt is túlharsogta volna a tanítványok üdvrivalgása: Hozsánna néked, Jézus!, akkor az bizonnyal nemcsak Jézust, a tanítványokat, hanem ezeket a fegyveres őröket is megrendítette volna. De hát ez is a Megváltó szenvedéseihez tartozik, hogy mikor feltámad, csak angyalok fogadjákőt.
Elég-e neked húsvéti ténynek az üres sír, vagy hitetlenséged más és nagyobb ténybeli bizonyítékot kíván? Ne szomorítsd feltámadott Uradat azzal, hogy az ige számodra nem bizonyíték! 2. János ezután a húsvéti magyarázatról beszél.
A tény magyarázatot követel. Ez elől a követelés elől csak úgy lehet ideig-óráig megszökni, ha az ember egyszerűen letagadja a tényt, mely kellemetlen neki. Érdekes, hogy Jézus ellenségei meg sem kísérelték letagadni az üres sír tényét. Pedig meg lett volna erre a lehetőségük. Ha a főpapok és farizeusok a jelentéstételre a városba szaladó, megijedt őröket visszaparancsolják a sírhoz, újra ráhengeríttetik a sír szájára a nagy követ, hivatalos pecséttel újra lepecsételik, az őrséget újra felállítják, nyoma sem lett volna a feltámadásnak akkorra, amikor az asszonyok jönnek a sírhoz. A szürkületben az őrségen kívül talán senki sem vette volna észre. A kegyelettől indított asszonyokat vissza lehetett volna parancsolni a sír felnyitásától a feltörhetetlen hivatalos pecsét tiszteletben tartásával, az őröket, saját érdekükben is, hallgatásra lehetett volna bírni, s ezt egy kis pénzáldozat jól elősegítette volna. Így „megszűnt” volna az üres sír kellemetlen ténye. Mindezt azonban nem merik megkísérelni. Tudják, hogy az az üres sír ott Arimathiai József kertjében nem őrizhető örökké éjjel és nappal. Egyszer mégis csak kitudódik, hogy a pecsét nem holttestet, hanem egy hazugságot takar. A tény letagadása helyett tehát a tény megmagyarázásá- hoz fordulnak.
Akinek nem kell a hit magyarázata, az mindig az emberi értelem spekulációra kénytelen rászorulni. Érdekes, hogy itt Jézus hívei és ellenségei egy vonalon futnak. Mindegyik azzal magyarázza az üres sírt, hogy tetemrablás történt. Mária Magdaléna is azzal a hírrel lohol Péterhez és Jánoshoz: Elvitték az Urat a sírból! (Ján 20,1), s a főpapok és vitézek is ezt híresztelik: Ellopták a Jézus holttestét a sírból (Máté 28,18). Mindegyik a másikra fogja.
A hívek a főpapokra gyanakodnak, a főpapok a tanítványokat vádolják. A hívek azonban hiszik is ezt a magyarázatot, a főpapok és a katonák azonban tudják, hogy hazudnak.
A spekuláció magyarázata azonban mindig több hitet követel, mint a hit magyarázata. Nehéz elhinni, hogy a megriadt tanítványok, akik közül az egyik elárulta, a másik még azt is letagadta, hogy egyáltalában ismeri, a többiek pedig egynek kivételével még mutatkozni sem mertek a kereszt alatt, most egyszerre ilyen vakmerőek lennének.
Azt is nehéz elhinni, hogy az őrök olyan mélyen elaludtak, hogy közben felébresztésük nélkül sírt lehet feltörni, s egy nehéz holttestet belőle elcipelni. Azt meg egyáltalán nem lehet elhinni, hogy a tanítványok megtámadták az őröket, lefegyvereztékőket, s úgy vitték el, mint valami győzelmi zsákmányt a Jézus holttestét. Egy holttestet pedig úgy elrejteni, hogy sohase akadjanak a nyomára, egyenesen lehetetlen. A hit magyarázata egy csodában hisz, az emberi spekuláció magyarázata a csodák egész sorozatában kénytelen hinni.
A hit egyszerű magyarázatával tudsz-e megállani a húsvéti tény előtt, vagy te is még a spekuláció szövevényében gyötrődsz? 3. A húsvéti valóságról is beszél ezután János apostol.
A valóság az, hogy Jézus feltámadott. Nem tudta fogvatartani a sír. Ez a feltámadás egészen különleges. Mária Magdaléna, akinek nem sokkal ezután a jelenet után megjelent a feltámadott Úr, azt gondolja, hogy úgy támadt fel, mint pl. a naini ifjú, Jairus leánya, vagy Lázár. Ezért akarja őt földi módon üdvözölni. Jézus feltámadása azonban egészen más, mint az általa feltámasztottaké. Azok fölött csak egy időre tört meg a halál hatalma. Meg tudtak szökni egy időre a halál börtönéből, de a halál utánuk jött, s egy idő múlva mégiscsak meg kellett nekik is halniok. Jézus azonban örökre megszabadult a haláltól. Feltámadása nem visszatérés az ideigvalóságba, hanem áttörés az örökkévalóságba. Krisztus a halál legyőzője.
A halál fölött aratott győzelmét feltámadása csak megpecsételte, a halált tulajdonképpen halálával győzte le.
Halálával szerezte meg számunkra bűneink bocsánatát s ezzel felszabadított a halál törvénye alól, mely szerint a bűn zsoldja a halál. Akinek bűne megbocsáttatott, az immár feltámadott a halálból az örök életre.
Mondd, volt neked már ilyen húsvétod? 4. Végül a húsvéti hitről szól még pár alázatos szót az apostol.
Közben felkelt már egészen a nap. Sugárözönében hárman rohannak a sír felé: Mária Magdaléna, János és Péter. Elől János szalad. Viszik fiatal, fürge lábai, de talán méginkább a Krisztus szerelme. Utána Péter siet.
Nemcsak a kora miatt lassúbb a járása, talán az is hátráltatja, hogy közben eszébe jut: Ha mégis ott van valahol Jézus holtteste a sír mélyén, hogyan fogok én találkozni annak a holttestével, akiről esküdözve azt állítottam, hogy soha sem ismertem őt? Leghátul bizonnyal a kifulladt, lihegő Mária Magdaléna iparkodik. Hárman látják ugyanazt a húsvéti tényt. Mária Magdaléna azt mondja: Elvitték az Urat. Péter nem talál az egészre magyarázatot. Nem hiszi, hogy elvitték volna, de nem tud feleletet adni arra a kérdésre, hogy hát akkor hová lett, csak magában csodálkozik a dolgon (Luk 24,12). János azonban hiszi, hogy feltámadott a halálból (8.v.). Vajon mi viszi őt hitre?
Elcsodálkoztok, ha megmondom: A sírban talált rend. A gondos rend világosan mutatja, hogy itt nem történt holttest rablás. Az otthagyott halotti lepedők és fejkendő arról beszél neki, hogy aki itt volt, annak nincs többé szüksége halotti lepelre. Döntő lehet számára, hogy hol van a lepedő, s hol a fejkendő. Külön fel is jegyzi. Arról, ahogyan szépen össze vannak hajtva a lepedők, s külön összegöngyölítve a fejre való keszkenő, ráismer a Jézus rendjére. Így szokta ő a ruháját rendbe rakni minden este. Ő volt itt. Ő ment el innen. Élve ment el. Feltámadott!
Jöjj, álljunk lélekben a húsvéti üres sír mellé, emlékezzünk az igére, a feltámadást ígérő írásokra, s csillogó szemmel ezzel menjünk haza a mieinkhez: Feltámadott az Úr! Bizonnyal feltámadott! Vele együtt rajtam sincs többé hatalma a halálnak! Ámen.

Megjegyzés A sorozatban nincs sem nagycsütörtöki sem nagyszombati igehirdetés.
A kereszt Időpont: Nagypéntek, 1956. március 30.
Alapige: János 19,16-30.
Akkor azért [Pilátus] nékik adá őt, hogy megfeszíttessék. Átvevék azért Jézust és elvivék. És emelvén az ő keresztfáját, méne az úgynevezett Koponya helyére, a melyet héberül Golgothának hívnak: A hol megfeszítékőt, és ő vele más kettőt, egyfelől, és másfelől, középen pedig Jézust. Pilátus pedig czímet is íra, és feltevé a keresztfára. Ez vala pedig az írás: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. Sokan olvasák azért e czímet a zsidók közül; mivelhogy közel vala a városhoz az a hely, a hol Jézus megfeszíttetett vala: és héberül, görögül és latinul vala az írva. Mondának azért Pilátusnak a zsidók papifejedelmei: Ne írd: A zsidók királya; hanem hogy ő mondotta: A zsidók királya vagyok. Felele Pilátus: A mit megírtam, megírtam. A vitézek azért, mikor megfeszítették Jézust, vevék az ő ruháit, és négy részre oszták, egy részt mindenik vitéznek, és a köntösét. A köntös pedig varrástalan vala, felülről mindvégig szövött. Mondának azért egymásnak: Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié legyen. Hogy beteljesedjék az írás, a mely ezt mondja: Megosztoztak ruháimon, és a köntösömre sorsot vetettek. A vitézek tehát ezeket művelék. A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna. Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, a kit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához fogadá azt az a tanítvány. Ezután tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom. Vala pedig ott egy eczettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg eczettel, és izsópra tévén azt, oda vivék az ő szájához. Mikor azért elvette Jézus az eczetet, monda: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.
Ugyanazt az eseményt másképp mondja el a szemtanú és másképp a történetíró. A szemtanú elbeszélésénél az egyéni benyomáson van a hangsúly, a történetíróén a tárgyilagos eseményen. Amaz élményt, emez tanulmányt ír.
A felolvasott ige nagypéntek történetét mondja el. Egy szemtanú beszél benne, mégpedig olyan valaki, aki nemcsak a szemével bámészkodott, hanem a szívével is vérzett a kereszt alatt. János, a legkedvesebb tanítvány, még sincs benne semmi a borzadozó szemtanú izgalmából, az észbontó fájdalom zokogásából. Minden színezés nélkül a történetíró tárgyilagosságával és tömör szűkszavúságával mondja el, amit látott és hallott. Csodálatos, hogy ennyire tud magán uralkodni. Talán azért, hogy ne ő beszéljen a keresztről, hanem a kereszt maga beszéljen hozzánk. Álljunk ma mi is vele áhítatos csendben a kereszt alá s hallgassuk meg, mit mondott Jánosnak és mit mond nekünk a Krisztus keresztje. 1. Krisztus keresztje Krisztus szenvedéséről beszél nekünk.
Nem mindent mond el János, de az is sok, amit elmond. Így kezdi: „Akkor azért nékik adá őt, hogy megfeszíttessék. Átvevék azért Jézust és elvivék.” Íme, a kiszolgáltatottság szenvedése! Ez a gyötrelem végigvonul az egész szenvedéstörténeten. Kénytelen eltűrni az áruló csókot, rárohanó fogdmegek brutalitását, cipelhetik a főpapok elé, onnan Pilátushoz, Pilátustól Heródeshez, Heródestől vissza Pilátushoz, onnan a Golgotára, hamis tanuk belegázolhatnak becsületébe, durva pribékek büntetlenül pofon vághatják, arcon köphetik, hátán csattog a korbács, fröcsköl feléje a gúny..., és nincs semmi jogvédelem. Pilátus, a törvény őre, gyáván mossa a kezét s kívül akar maradni az egész kényes ügyön. Kis dolgokban kemény és határozott. Jézus címiratát a zsidók minden tiltakozása dacára sem hajlandó megváltoztatni. Nagy dolgokban azonban beijed. Nem meri az ártatlannak tartott Jézust megmenteni, hanem kiszolgáltatja őt a fellázított tömeg szenvedélyének.
Ez a kiszolgáltatottság borzalmas testi kínokat hozott számára. János csak hármat említ meg közülük: „Emelvén az ő keresztfáját, méne az úgynevezett Koponya helyére, ahol megfeszítékőt.” Ott pedig „monda: Szomjúhozom.” A három testi kín tehát a keresztjének vitele, maga a keresztre feszítés és a szomjúság gyötrelme. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy elborzadjunk attól, mit jelenthetett felkorbácsolt hátának a ránehezedő éles gerenda, testének a legmegalázóbb s legfájdalmasabb, csak rabszolgáknak járó keresztre feszítés s a forró keleti napon eltikkadt szervezetének a szomjúság gyötrelme.
Pedig ezekhez a testi kínokhoz még sok lelki gyötrelem is járult. Ott van mindjárt a keresztre feszítés nagy nyilvánossága. Ellenségei szerették volna titokban eltenni láb alól, de nem sikerült. Ünnepen, a világ minden részéről összesereglett zarándokok előtt történik a kivégzés, közel a városhoz. A kereszt fölött a felirat világnyelveken hirdeti, hogy aki a szégyenfán függ, az a zsidók királya.
Azután ott van a gúnyolódás. János ebből csak egyet említ, azt, hogy Jézust a középső keresztre feszítették fel, a „megtisztelő” középső, főhelyet adták neki.
Azután ott vannak a ruháin osztozkodó bakók és pribékek. Olyan ez a jelenet a kereszt tövében, mint mikor a haldokló ágya mellett az örökségen osztozkodnak már a várakozó örökösök. Vajon mi lett ezeknek a ruháknak a sorsa? Talán az ócskapiacra kerültek, talán a poroszlók testén a lebujokat járták! Rettenetes még rágondolni is!
Azután ott vannak a kereszt alatt szerettei. Ott zokog, ott sír Mária, az édesanya, a többi asszonyok s férfias szégyenkezéssel ott próbál uralkodni fájdalmán a kedves tanítvány, János. Látni őket, nézni fájdalmukat nem kis lelki gyötrelem Jézus számára.
S végül a legnagyobb lelki fájdalom: nincs ott Isten. Elhagyta őt. Őutána szomjúhozik sokkal inkább, mint az ecetes szivacs után.
Bizony, Krisztus keresztje még János rövid és tárgyilagos leírásában is Krisztus borzalmas szenvedéséről beszél nekünk. 2. De Krisztus keresztje Krisztus szeretetéről is beszél nekünk.
János apostol Krisztusnak a keresztfán mondott hét szava közül hármat örökít meg.
Mind a három az ő nagy szeretetéről beszél nekünk. Az első, e szavak közül drága édesanyjához és szeretett tanítványához, Jánoshoz szól. Anyjának – Jánosra mutatva – így szól: Ímhol a te fiad! S Jánosnak – anyjára mutatva – ezt mondja: Ímhol a te anyád!
Legnagyobb kínjai között sem magával van elfoglalva, hanem másokra gondol. Mintha a názáreti ácsműhelyben feküdnék halálos ágyon, úgy akar mindent bölcsen és szeretettel elrendezni. Szava gyöngéd figyelem anyja felé s kitüntetés a tanítvány felé. A világváltság hatalmas munkája közepette sem törpül el előtte egy magára maradt szegény asszonynak s egy sebzett szívű jó barátnak sorsa. Milyen csodálatos szeretet!
Nemcsak az övéi felé van tele a szíve szeretettel. Másik szava azt mutatja, hogy tele van a szíve szeretettel az egész emberiség felé is. Második szava, mit János megörökít, ez: „Szomjúhozom!” Szó volt már arról, hogy e mögött a szó mögött kettős kín rejtőzik: a keresztre feszített ember testi szomjúsága enyhet adó víz után és az Istentől elhagyott ember gyötrő szomjúsága Isten után. Ezt az utóbbit így is mondhatnánk: a kárhozat szomjúsága, mert ez az a szomjúság, mely gyötörte a példázatbeli gazdag embert a pokolban s amelyről azt hitte, hogy egy csöpp az Isten közeléből egyszerre elmulasztaná, hiszen egy csöpp az Istenből a pokol minden tüzét el tudná oltani. Így is van, hiszen ha csak egy csepp is lenne Istenből a pokolban, megszűnnék azonnal pokol lenni, miután a pokol épp az a hely, ahol nincs ott Isten.
Jézusnak ez a szava azt mutatja, hogy Jézus az Istentől való elhagyatottság, az Isten nélküli lét, de az Isten után szomjúhozó szív, azaz a pokol gyötrelmét szenvedte el. Mint az apostoli hitvallásban mondjuk: Szálla alá poklokra. Ezt mind miértünk cselekedte. Mi érdemelnők a poklot s ő ment helyettünk oda. Ó, csodás szeretet, mely ily áldozatra képes!
Nemcsak az övéi és az emberiség felé van tele a szíve szeretettel, hanem Isten iránt is.
Erről beszél a János által megörökített harmadik szó: „Elvégeztetett!” Ez a szó nem a szenvedései miatt a halált már nagyon váró ember üdvözlő kiáltása a nagy Kaszás felé, nem a megkönnyebbülés sóhaja. Ez a szó úgy hangzik Jézus ajkán, mint a katona jelentése hadura előtt. Nagy, fontos, életveszélyes megbízást kapott. Ráment az élete, most halálra vártan odalép hadura elé s utolsó szava ez a diadalmas jelentéstétel: Elvégeztetett! A munkát végrehajtottam. Tudjuk, hogy ez a mű a váltság munkája. Jézus vállalta. Engedelmes volt a keresztfa haláláig, mert tudta, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Annyira szerette az Atyát, hogy saját akaratát alárendelte az Ő akaratának. Ó csodás szeretet, mely ily engedelmességre képes! 3. Krisztus keresztje azonban nemcsak Krisztus szenvedéséről, szeretetéről, hanem az Atya kegyelméről is beszél.
János apostolból, a szemtanúból, a tömörségen és tárgyilagosságon kívül különösen két helyen ütközik ki a nagypénteki történet elmondásánál a történetíró. Két helyen oknyomoz és magyaráz. Krisztus ruháinak szétosztásánál és a „Szomjúhozom!” szavánál hozzáteszi, hogy mindez azért történt, „hogy beteljesedjék az Írás.” János tehát úgy látja, hogy a golgotai kereszt nem valami véletlen tragédia, nemcsak a bűn diadala, hanem benne van abban Isten is.
A kereszten nemcsak a zsidók gonosz terve sikerül, hanem Isten kegyelmes üdvterve is. Ez az üdvterv nem valami friss sütetű elgondolás. Már a világ teremtése előtt látta Isten, hogy az ember bűnbe fog esni s már akkor elhatározta, hogy az ember bűnére kegyelemmel fog felelni. A bűneset után azonnal meg is mondotta, hogy az asszonytól született Drága Mag a bűn-kígyó fejére fog taposni; igaz, hogy a kígyó is belemar a sarkába és meg fogja ölni.
Azután próféták által egészen aprólékos részletekig megjövendölte a szenvedő Messiást, az Ő Fiát és szolgáját. Nagypéntek benne rejtőzik az ótestámentum próféciáiban. Kegyelmét úgy gyakorolja, hogy Fiában bűneinket és azok büntetését önmagára vette.
Ezt a kegyelmet épp az teszi drágává, hogy ez az üdvterv olyan régi már. Mielőtt lettem volna, már benne voltam ebben az üdvtervben s el volt döntve, hogy Krisztus érettem és helyettem is fog kereszt halált halni. Ó csodás kegyelem!
Krisztus miattam szenved olyan sokat, mert olyan sok az én bűnöm. Krisztus érettem szenved, mert olyan nagyon szeret, hogy inkább maga kárhozik el, csakhogy engem megmentsen a kárhozattól. Krisztus helyettem szenved, mert az Atya ezt az egyetlen utat látta lehetségesnek az én üdvözítésemre.
Így nézzünk a keresztre, csodálva, imádva! Ámen.

Hogyan halt meg Jézus, hogyan halok meg én?
Időpont: 1964. március 27. Nagypéntek
Helyszín: Öttevény
Alapige: Jn 19,16–30 Akkor azért nékik adá őt, hogy megfeszíttessék. Átvevék azért Jézust és elvivék. És emelvén az ő keresztfáját, méne az úgynevezett Koponya helyére, amelyet héberül Golgothának hívnak: Ahol megfeszítékőt, és ő vele más kettőt, egyfelől, és másfelől, középen pedig Jézust. Pilátus pedig címet is íra, és feltevé a keresztfára. Ez vala pedig az írás: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA.
Sokan olvasák azért e címet a zsidók közül; mivelhogy közel vala a városhoz az a hely, ahol Jézus megfeszíttetett vala: és héberül, görögül és latinul vala az írva. Mondának azért Pilátusnak a zsidók papifejedelmei: Ne írd: A zsidók királya; hanem ahogy ő mondotta: A zsidók királya vagyok. Felele Pilátus: amit megírtam, megírtam.
A vitézek azért, mikor megfeszítették Jézust, vevék az ő ruháit, és négy részre oszták, egy részt mindenik vitéznek, és a köntösét. A köntös pedig varrástalan vala, felülről mindvégig szövött.
Mondának azért egymásnak: Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié legyen. Hogy beteljesedjék az írás, amely ezt mondja: Megosztoztak ruháimon, és a köntösömre sorsot vetettek. A vitézek tehát ezeket művelék.
A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna. Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához fogadá azt az a tanítvány.
Ezután tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom. Vala pedig ott egy ecettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg ecettel, és izsópra tévén azt, oda vivék az ő szájához. Mikor azért elvette Jézus az ecetet, monda: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.
Ima: Hálát adunk neked, Urunk, kegyelmes Istenünk, hogy te úgy igazgattad a történelmet, hogy volt nagypéntek. És köszönjük Urunk, Jézus Krisztusunk, hogy te vállaltad a nagypénteket. Áldunk, hogy minden véres verítéked és kínzó gyötrelmed dacára is vállaltad a váltság árát. Kérünk, szabadíts meg minket attól, hogy ez az este számunkra csupán szívet megindító történet, emlékezet legyen, hanem lássuk meg, hogy amikor a te szenvedéseidről van szó, akkor a mi üdvösségünkről van szó. Áldj meg minket ünneplésünkben, és töltsd meg szívünket a te dicséreteddel!
Nagypéntek ünnepe van, a legnagyobb evangélikus ünnep. Vannak más ünnepeink is, de ezek mind közös ünnepei a keresztyén egyházaknak. Az evangélikus egyháznak ez az egyetlen olyan különlegesen nagyra tartott ünnepe, mely egészen különálló a keresztyén egyházak történetében. A mi egész teológiai gondolkodásunkban, lelki életünk középpontjában a golgotai kereszt áll. Azt ünnepeljük, s nemcsak emlékezünk rá, hanem próbáljuk meghálálni is nagypéntek ünnepén.
Nagypéntek ünnepe Jézus Krisztus halálára való emlékezésünk napja. Az élet sok esetben lehet dönt ő, hogy miképpen folyik le, de a halál még döntőbb, mint az élet. Mindenki meghal, te is és én is meghalok egyszer, de nincs megírva, hogy mikor jön el számunkra az utolsó óra.
A tanítványokat is milyen váratlanul éri Jézus halála. Mindenki meghal tehát, de nem mindenki hal meg egyformán. Aki már látott embereket meghalni, tudja, nagy a különbség halál és halál között. Az egyik ember így, a másik amúgy hal meg. Van, aki hirtelen hal meg, s nincs rá elkészülve sem ő, sem a családban senki. Talán csak lefordul a székről, vagy munkahelyén esik össze, s a következ ő pillanatban már orcáján van a halál viaszsárgasága.
A másik hónapokig szenved, s maga is várja, s készül a halálra, családja is barátkozik a gondolattal, hogy elmegy tőlük, a halál követe pedig egyre késik.
Van, aki békességben hal meg, mint fáradt gyermek pihen édesanyja ölén. Van aki kínok között hal meg, s mégis nem a testi gyötrelem a legnehezebb, hanem a lelki gyötrelem. Fél a haláltól és pokoltól, nincsen reménysége, hogy övé lesz a mennyek országa, és csak átkozódni, jajgatni tud. Így is lehet meghalni.
Lehetne e sort végtelenségig folytatni, mert ahány ember, annyiféleképpen halnak meg.
Ezen az estén ez ige kapcsán szeretném elmondani hogyan halt meg Megváltó Urunk Jézus Krisztusunk, és hogyan halunk meg mi, emberek. Nem azért, hogy történeti összehasonlítást tegyünk a két halál között, mert Jézus nemcsak érettünk halt meg, meghalt azért is, hogy példát mutasson, miképp kell nekünk is meghalni.
Nézzük meg legalább nagy vonásokban, hogy miről beszél Jézus halálának története, amint az János evangéliumában le van írva. A tanítványok között nem ő az egyetlen szemtanú, aki ott volt a kereszt alatt a nagypénteki Golgotán. Nem az a dönt ő, hogy a halál pillanatában mi van körülöttünk, hanem az, hogy mi van bennünk. Figyeljük meg a történetet, ahogy János leírta. 1. Jézus körül gyűlölet volt, de benne szeretet.
Jézust körülvette a főpapok gyűlölete, azoké, akik hivatalból az egyház élén állottak, prédikáltak a szeretetről Isten és emberek iránt. Jézus iránt tele vannak tajtékzó gyűlölettel, s inkább hajlandók odaállni azok sorába, akik Jézus kínlódásából csúfotűznek, nyelvüket öltögetik a kereszt alatt, és kínzó, gyötr ő mondatokat kiáltoznak felé. A gyűlölet tengere tombol a kereszt körül.
Vannak ott olyanok is, akikben ugyan nincsen gyűlölet érzés, de amit és ahogyan cselekesznek, az a gyűlölet cselekedete. Ott vannak a szolgák, akik a kötelességüket teljesítik, de kötelességet sokféleképpen lehet teljesíteni.
Ők élvezettel teljesítették. Mikor elhangzott Pilátus parancsa, hogy ostorozzák meg, ők nem csak tessék-lássék módon simogatták Jézust a szöges korbáccsal, de erejük teljével vágtak végig hátán, hogy felhasított testéből kiserkent a vér és szétfröcskölt a padlóra, hóhérok ruhájára. Cselekedetük a gyűlölet cselekedete volt. S közömbös hóhérok is vannak Jézus körül.
S mi van Jézusban?....
Szeretet van benne. Ha nem is ebből az evangéliumból, de más evangéliumok leírásából tudjuk, Jézus Krisztus ajkán imádság van, mikor átokszavak röpködnek az őt körülvevő sokaság ajkán. Ebben az imádságban nem azért könyörög a Atyához, hogy tegyen bizonyságot mellette, mutassa meg, hogy ártatlanul ítélték halálra, csapjon szét a kereszt körül, és büntesse meg ellenségeit.
Ő azért könyörög: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek! Micsoda nagy dolog az, hogy mikor az embert ilyen nagy gyűlöletnek tengere ostromolja körös-körül, akkor meg tudjon maradni szeretetben, szeresse kínzóit, hóhérait, bíráit, akikőt halálra ítélik, meggyötrik, tudjon imádkozni érettük úgy, hogy az ő pártjukon van az Atya előtt. Nem azért imádkozik, hogy büntesse meg őket, hanem azért, hogy bocsásson meg nekik.
De nem ez az egyetlen jelenet a Golgota történetében, amely arról szól, hogy a gyűlölet közepette Jézus Krisztus szíve tele van szeretettel. János is feljegyzi abban a kis apró epizódban, melyben ő is érdekelve van, hogy Jézus szíve tele van övéivel, róluk gondoskodó szeretettel. Ki venné zokon, ha a kereszten csak magával lett volna elfoglalva?! Jézus pedig meglátja a kereszt alatt édesanyját és Jánost, a szeretett tanítványt is. Egyik sem mer egészen a kereszt közelébe menni, talán csak óvatosságból nem mennek, vagy a szeretet tartotta őket távolabb, mert féltek, hogy nem lesznek képesek magukon uralkodni és nem fogják tudni könnyek, megrázó zokogás nélkül végignézni Jézus szenvedését. Miért gyötörjék még jobban a szenved ő Jézust az ő szenvedésük láttával, hát félrehúzódnak. Jézus odafordítja fejét és szíve megtelik szánakozással, ki marad az édesanyja mellett ha ő meghal? Igaz, az evangélium szerint vannak még testvérei, de azok hol itt, hol ott vannak, édesanyjáról ő gondoskodott, kereste meg számára a mindennapi kenyeret, s osztotta meg vele hajlékát.
Ő volt mindene neki.
Most a csúfos halál kiveszi a kenyér botját édesanyja kezéből, hogy fog majd megélni?... S függetlenül attól a fájdalomtól, mely eltölti szívét, hordoznia kell életén keresztül azt a gyalázatot, hogy fiát kivégezték. Aztán ránéz Jézus Jánosra, a legfiatalabb tanítványra, s mintha csak azt mondaná Máriának tekintete: Édesanyám, csúfosan megyek el tőled, de gondoskodom rólad, nézd, itt van János, a szeretett tanítvány, ő majd fiad lesz helyettem, és gondoskodni fog rólad. Aztán odatekint János felé: Ugye, így lesz, János? Helyettem is szeretni fogod édesanyámat? Kenyeret keresel neki, és nem engeded, hogy híjával legyen a mindennapi eledelnek?... Jézus Krisztus halála pillanatában, legnagyobb gyötrelmei között is mennyire tele volt szeretettel ellenségei és övéi iránt.
Ő így halt meg. 2. Jézus körül fosztogatók vannak, benne osztogató szándék.
Ha továbbmegyünk a történetben, azt kell látni, hogy Jézus körül fosztogatók vannak, és benne osztogató szándék van. János evangéliuma is feljegyzi, hogy mit csinálnak a pribékek, hogy a kivégzend ő halálraítélt ruháját jutalomképpen megkapják a kivégz őosztag tagjai.
Jogosan vették le Jézus ruháit, az is hozzátartozott a megszégyenítéshez, hogy úgy feszítették meg az ilyen elítélteket, hogy semmit se hagytak rajtuk, csak egy kis körülköt őt ágyékuk táján.
Ruháikon osztozkodtak. Nem lehet ezt kifogásolni, mégis azt mondhattuk, hát nem tudtak a pribékek várni a ruhák osztogatásával? Arról nincs szó, hogy a két lator ruháit is ott osztották volna el. Talán nem is volt valamirevaló ruhadarabjuk, de Jézus ruháin osztozkodtak nagypénteken a kereszt alatt. Mit jelenthetett ez Jézusnak nemcsak azért, mert szegény ember volt, de drága volt neki azért is, mert a ruhadarabok között volt egy köntös is, ami nagyon drága lehetett számára. Ez a köntös olyan volt, melyen nem volt varrás, egybesz őtt volt. Valaki készíthette, és megajándékozhatta vele. Nem tudjuk, ki volt a készít ő, sok áldott nőkövetője volt Jézusnak, lehet, ezek közül valaki maga sz őtte neki. Talán készen is volt, valamire tartogatta, és egyszer odaadta Jézusnak! Nemcsak kereskedelmi értékében volt drága ez a köntös, drágává tette számára a szeretetérték, mely minden szálával a rágondoló szeretetről beszélt. És erre a köntösre vetnek ott kockát a kereszt alatt.
Ők se akarták széthasítani a köntöst, hát kockát vetnek, kié legyen a köntös. Marakodnak rajta, mint egy zsibvásáron.
És mi van Jézusban?...
Amíg az ő ruháit leszedik róla, addig Jézus – mint az evangéliumok mondják – menyegzői ruhát készít számunkra. Azt a fehér menyegzői ruhát, melynek fehérségét ő készítette.
Szennyes öltözetünket ő mosta tisztává, fehérré, mint a hó, az ő bánattörlő, érettünk kiomló drága vérével.
Ő menyegzői ruhával takarja el mezítelenségüket, a körülötte lév ők pedig letépik róla köntösét, megmeztelenítikőt.
János evangélista beszél arról is, hogy egyszer csak felkiáltott Jézus: Szomjúhozom! Most nem beszélünk arról, hogy ez a kiáltás mit jelentett számára, csak arról szólunk, amit az emberek gondolata szerint jelentett. Különösen a kivégz ő katonák között voltak, akik tudták, hogy a keresztre feszített emberek egyik legnagyobb kínja a szomjúság volt. Tűzött rájuk a nap, máskülönben is megszomjúhoztak volna, de a keresztnek egyik kínja volt az, hogy a kivégzend ő ember nyelve a szomjúságtól odatapadt ínyéhez, szája kicserepesedett, egy korty vízért mindent oda tudott volna adni. Olyan észbontó kín volt ez számukra, hogy még a törvény is gondoskodott arról, hogy ezt enyhíteni lehet, s őt egy külön kínzás volt az, hogy enyhítsék szomjukat, hadd szenvedjenek még tovább. A keresztre feszítéseknél mindig ott volt egy edény, melybe ecetes vizet töltöttek, mellette egy izsóp és egy hosszú nádszál, annak végén kis szivacsdarab. A törvény megengedte, hogy a kivégz ő katonák közül valaki belemártsa az ecetes vízbe a szivacsot, rákötözze a nádszálra, azt felnyújtsa a kereszten szomjúhozó halálraítélt ajkához, hogy magához vegyen egy kis lázcsillapító, szomjat oltó ecetes vizet. Jézussal is megcselekszik. De nem olyan egyszerűen. Nem tudjuk, ki volt a jelenlevők közül, aki meg merte ezt cselekedni, de le akarták beszélni, hogy szomját oltsa Jézusnak. előzőleg azt kiáltotta Jézus: Én Istenem, én Istenem, s azt mondták erre: Illést hívja, hát csak jöjjön Illés hozzá, segítsen rajta ő, ha tud! Szállj le a keresztről – csúfolják Jézust –, enyhítsd magad szomjúságodat! Sajnálják tőle az ecetet, ő pedig helyettük vállalja az Isten utáni szomjúságot.
Ez a szomjúsága többet is jelentett, mint egyszerű szomjúságot. Mikor a kereszten felkiáltott, szomjúhozom, ebben a kiáltásban olyan gyötrelem volt, amiről egyszer a gazdag ember halálával kapcsolatban szólt, aki a pokolban ébredt tudatára, hogy elhibázta életét, mert Isten nélkül élt, és felkiált a pokol gyötrelméből: Szomjúhozom! Atyám, Ábrahám, küldd le szolgádat, Lázárt, hogy mártsa egy ujját a vízbe, és ami ezen az egy ujjon rajta marad, az a pár csepp víz elég lesz ahhoz, hogy én elbírjam a pokol tüzes kínját. Nem kaphatta meg. Jézus ezt az Isten után való pokoli szomjúságot szenvedte helyettünk és érettünk.
Aztán szegénnyé lett. Megszegényítették, mi pedig meggazdagodtunk, így írta meg Pál valamikor: Szegénnyé lett érettünk, hogy mi általa meggazdagodjunk. Látod a nagy különbséget, ami a kereszt körül álló emberekben és a kereszten szenved ő Jézusban van? 3. Jézus körül tágra nyitja száját a pokol, ő pedig azt akarja, hogy mi békén haljunk meg.
A legnagyobb különbség a kett ő között mégiscsak ez. A pokol tárult fel a kereszt körül, amikor a főpapok halálra ítélték hamis tanúk alapján, mikor bevádolták a gyáva Poncius Pilátusnál s az nem meri az igazságot képviselni, hanem gyávaságból elítéli s a hátán csattog a korbács, fejébe beleszúrják a töviskoronát és rongyos katonaköpenyeget borítanak véresre korbácsolt hátára. Mikor csúfolni kezdik, mint a zsidók megkoronázott királyát, akkor a pokol szabadult el a főpapi tanácsban, a kínzókamrában meg a kereszten, és ő alászállt a poklokra. A pokol nemcsak azért nyitotta ki száját, hogy minden ocsmányságot és bűnt rázúdítson Jézus Krisztusra, hanem a pokol kitátott száján ő is alászállott a poklokra, hogy nekünk ne kelljen alászállanunk, hanem felszálljunk a mennybe.
Két halálról szóltam, az egyik: hogyan halt meg Jézus, a másikról, hogy hogyan halunk meg mi, csak keveset mondtam. Hogy mikor halunk meg, azt nem tudjuk megmondani, de hogy hogyan halunk meg, arról lehet sejtelmünk. Hadd mondjak el két történeti példát a kétféle halálról. Az egyik pár száz esztendővel ezelőtt történt, a másik régibb történet. Az első egy francia királyn őről szól, aki vígan élt, volt hozzá módja és hatalma, meg könnyelműsége is elég hozzá. De egyszer az ő szépsége is elhervadt és az örömpohár fenekén csak üröm maradt.
Megbetegedett. Mikor halálát közeledni érezte, előszedette kincsesházából drága ékszereit, odatette maga elé, s mikor jött orvosa, azt mondta neki: Doktor, ezt mind magának adom, ha csak egy órával hosszabbítja meg életemet, hogy megbánhassam bűneimet, és meggyónhassak.
E gyötrött arcú, elkínzott, beteg királyn őnek az orvos csak ennyit tudott mondani: Felség, a halálnak én nem tudok parancsolni, s egy perccel sem tudom meghosszabbítani életét. Igen, ha az óra lejárt, az emberek Isten ítélőszéke elé kénytelenek állani. Így is meg lehet halni, kétségbeesve, mindent és mindenkit elátkozva, mindenből kifosztva.
A másik példa a biblia lapjaihoz vezet bennünket, s az első keresztyén vértanú, István halálát mondja el az Apostolok cselekedeteiről írott könyv, hogy bátor bizonyságtevéséért hogyan ítélik halálra az egyik legkínzóbb halálmóddal, agyonkövezéssel. Kivezetik Istvánt a piacra, felszedik az utca köveit és egymás után dobják rá. Gyermekek kisebb köveket dobálnak feléje, a feln őttek nagy köveket. Egyik a másik után éri. A találatok alatt összeroskad. Egyik kő a fejét, másik hátát éri, mellbe vágja, s mikor összetört testtel, vértől borítva összerogy Jeruzsálem kövezetén, egyszerre eltorzult arca kifényesedik, szeme felragyog, mintha messzire látna, mintha nem is látná azokat, akik gyűlölettől izzó szemekkel kövezik halálra és azt mondja: Látom a megnyílt egeket! Nem a köveket, nem a gyűlölettől eltorzult emberarcokat, nem a halált, hanem a megnyílt eget és téged, Jézus Krisztus az Atya jobbján, és könyörög hozzá: Bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek! Aztán meghalt. Tudod, hogyan írták le a szemtanúk, hogyan halt meg? „Aztán lehajtá fejét, és kibocsátá lelkét!” Nem vonagló kínok között jajgatva, nem átkozódó szidalmak közepette, hanem mennyei békességgel a megnyílt ég felé tekintve, elaluvék.
Látod, így is meg lehet halni. Jézus haláláról is ez van megírva. Elvégeztetett, ez volt a nagy szó, amit kiejtett, s azután ez a mondat: Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet. Aztán lehajtá fejét, kibocsátá lelkét.
Ki ne kívánna és szeretne így meghalni?...
Hadd kérdezze meg most tőlünk ez az egész nagypénteki történet: Hogyan fogsz te és hogyan fogok én meghalni? ... Úgy, hogy meg fog látszani rajtam, hogy Jézus nem hiába adott példát nekem, hogy miképpen kell a hívő embernek meghalni, vagy úgy, hogy szégyent hozok Uramra, mert úgy halok meg, mint akiknek nincsen reménységük? Nem tudjuk, mikor, milyen körülmények között halunk meg, nem tudjuk, hogyan jön el a halál, lesz-e időnk előkészülni rá, magunkra maradunk-e, vagy szeretteink lesznek körülöttünk, nem tudjuk búcsúcsókok vagy fenyít ő öklök között ér e minket a halál, de azt az egyet tudnunk kell, hogy Krisztus érdemében, érettünk való halálában bizakodva tudjuk-e békében lehajtani fejünket, és úgy feküdni a koporsó párnájára, vagy pedig kétségbeesve, mint akik nem tudják, hova mennek, vagy nagyon is tudják, hogy milyen borzalom vár rájuk. Jézus nagypénteken azért halt meg bizonyságtev ő módon, hogy mi békességben és csendességben, bizonyságtev ő módon tudjunk meghalni.
Ámen.
Ima: Örökkévaló Isten, szerető mennyei Atyánk! Tudjuk, hogy meg kell halnunk, de azt is tudjuk, hogy nem kellene meghalnunk. Te minket nem halálra, életre teremtettél. Ha mi nem ettünk volna a tiltott fa gyümölcséből, és nem lettünk volna engedetlenek, akkor ma is örökké élnénk, csak a bűnnek lett zsoldja a halál. Urunk, köszönjük neked, hogy nemcsak a halált bocsátottad rá erre a világra büntetésképpen, hanem a haláltól való szabadulást is felkínáltad egyetlen Fiad feláldozása által. Urunk, könyörülj rajtunk, és készíts fel minket halálunkra addig, amíg élünk, és időnk van megtérni, hogy akármilyen körülmények között jöjjön is el az utolsó óra, úgy tudjunk meghalni, hogy nem a pokol nyitja fel előttünk tátongó száját, hanem megnyílt eget és téged látunk Istvánként, ki várod hazatér ő gyermekedet, és Jézus Krisztust, aki érettünk halt meg, hogy nekünk legyen mennybemenetelünk. Áldd meg, Urunk, ezt az éjszakát, és áldd meg mindazokat, akik a halál révén állnak, akiknek talán ez az éjszaka lesz az utolsó, hogy boldog halállal, tebenned bízva, érdemedre épít ő bizonyságtevő halállal tudjanak meghalni.
Ámen.

Ki, mit csinált nagypénteken?
Időpont: Nagypéntek, 1959. március 27. [Helyszín: Győr–Öregtemplom]
Alapige: János 19:14-30.
Vala pedig a husvét péntekje; és mintegy hat óra. És monda a zsidóknak: Ímhol a ti királyotok!
Azok pedig kiáltoznak vala: Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt! Monda nékik Pilátus: A ti királyotokat feszítsem meg? Felelének a papifejedelmek: Nem királyunk van, hanem császárunk!
Akkor azért nékik adá őt, hogy megfeszíttessék. Átvevék azért Jézust és elvivék. És emelvén az ő keresztfáját, méne az úgynevezett Koponya helyére, a melyet héberül Golgothának hívnak: A hol megfeszítékőt, és ő vele más kettőt, egyfelől, és másfelől, középen pedig Jézust. Pilátus pedig czímet is íra, és feltevé a keresztfára. Ez vala pedig az írás: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. Sokan olvasák azért e czímet a zsidók közül; mivelhogy közel vala a városhoz az a hely, a hol Jézus megfeszíttetett vala: és héberül, görögül és latinul vala az írva.
Mondának azért Pilátusnak a zsidók papifejedelmei: Ne írd: A zsidók királya; hanem hogy ő mondotta: A zsidók királya vagyok. Felele Pilátus: A mit megírtam, megírtam. A vitézek azért, mikor megfeszítették Jézust, vevék az ő ruháit, és négy részre oszták, egy részt mindenik vitéznek, és a köntösét. A köntös pedig varrástalan vala, felülről mindvégig szövött. Mondának azért egymásnak: Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié legyen. Hogy beteljesedjék az írás, a mely ezt mondja: Megosztoztak ruháimon, és a köntösömre sorsot vetettek. A vitézek tehát ezeket művelék. A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna. Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, a kit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához fogadá azt az a tanítvány. Ezután tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom. Vala pedig ott egy eczettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg eczettel, és izsópra tévén azt, oda vivék az ő szájához. Mikor azért elvette Jézus az eczetet, monda: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.
Valahányszor valami borzalmas dolog történik a világon, mindegy, hogy méreténél fogva, vagy tartalmánál fogva borzalmas az, felmerül a kérdés: Ki csinálta ezt? És ha többen vannak azok, akik közreműködtek a borzalmas cselekedet végrehajtásában, akkor így fogalmazódik meg a kérdés: Ki, mit csinált ott? Hívő keresztyének számára nincs a világon borzalmasabb esemény, mint az, ami nagypénteken történt. Méreténél fogva sem, hiszen ami nagypénteken történt, az világesemény. Tartalmánál fogva sem, hiszen nagypénteken a keresztre feszített Jézus Krisztusban Istent ölte meg az ember. Hogyne merülne fel hát nagypénteknél ez a második kérdés: Ki, mit csinált nagypénteken? Nem lehet egyetlen igehirdetésbe beleszorítani a kérdésre minden megadható feleletet, de egy párat János evangélista leírása alapján próbáljunk szemünk elé állítani. Az első meglepő felelet: 1./ A nagypéntek tervét Isten csinálta.
Kétszer fordul elő ebben az igében ez a mondat: "Hogy beteljesedjék az írás." Az elsőt az osztozkodásnál olvassuk, ahol a Jézus ruhája felett való osztozkodást és sorsolást mondja el János. Ehhez teszi hozzá: "Hogy beteljesedjék az írás, amely azt mondja: Megosztoztak ruháimon és a köntösömre sorsot vetettek. A vitézek tehát ezeket mívelték." Ne gondoljuk, hogy ez az osztozkodás és sorsolás valami különleges eseménye volt a nagypénteknek és pont csak Jézus Krisztus bitófája alatt egyszer történt meg. Nem, régi szokás és jogrend volt az abban a világban, hogy a kivégző osztag kapta meg s osztotta szét egymás között a kivégzett ruháját. János mégis úgy látja, hogy itt, Jézus keresztjének tövében nemcsak a régi szokást gyakorolják a kivégző osztag katonái, hanem azért is cselekedték, mert így volt megírva. A mai evangéliumi szakaszban másodszor a 28. versben találjuk ezt a mondatot, ahol ezt olvassuk: "Ezután, tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom." Itt megint nem valami különleges eseményről van szó, mely csak nagypénteken és csak Jézussal történhetett meg. A mellette keresztre feszített két latort is rettentő szomjúság gyötörte. Általában a vérkeringést akadályozó kifeszített állapotban, a tűző napon nagy szomjúság gyötörte a keresztre feszítetteket. Tehát mikor Jézus szomjúhozik a kereszten, ez nem különleges esemény. Mikor kicserepesedik szája a szomjúságtól s megszólal: Szomjúhozom, akkor az ott állók közül valaki egyszerűen odalép az ilyenkor mindig odakészített ecetes edényhez, és a szivacsot ecetbe mártva és izsópra tűzve odaemeli Jézus szájához. Természetes tehát Jézus szomjúsága és mégis különleges. Az a Jézus Krisztus, aki a megostoroztatást, az arculcsapást és keresztre feszítés minden más kínját olyan hangtalanul tudta hordozni, aki a kereszten is mindig csak másokra gondolt, az a Jézus Krisztus kibírta volna a szomjúságot is a kereszten. És mégis elmondotta, hogy szomjúhozom, mert meg volt írva, és az írásnak be kellett teljesednie. Jézus tudja, hogy ami nagypénteken történt, – sőt egész földi élete is – nemcsak nagyvonalaiban, de apró részleteiben is Isten terve volt. Nem olyan terve, mely csak nagycsütörtök éjjelén szakadt fel lelkében, a keserű pohárnak az angyal által való küldésekor született meg Istenben, hanem réges-régen megszületett már ez az üdvterve, le is rögzítette Mózes, a próféták és a zsoltárok írásaiban, tehát meg volt írva.
Tudták ezt az írástudók is, de számukra ez csak ismeret adatot jelentett és semmi mást.
Mikor a napkeleti bölcsek elindulnak a csillag nyomán Jézus keresésére, s Jeruzsálembe érkezve tudakozzák, hol a zsidók királya, aki megszületett, akkor a Heródes által összehívott főpapok és írástudók azonnal felütik a bibliát és rögtön rá tudják felelni: a júdeai Betlehemben, mert így írta meg Mikeás próféta, és ha így van az írásban megírva, akkor a Messiásnak Betlehemben kell születnie. Tudta ezt Jézus Krisztus is. Míg az írástudók és farizeusok számára ez csupán ismeret adatot jelentett, addig Jézus számára ez volt a napi parancs. Végigkísérik életét Mózesnek, a prófétáknak és a zsoltároknak jövendölései, és mindent azért cselekszik, hogy beteljesedjék az írás. Mégpedig nem az ember magyarázata szerint, hanem Isten eredeti terve szerint. Az írás ugyanis kétféleképpen beszél a Messiásról: mint dicsőséges királyról és mint Isten szenvedő szolgájáról. Akik az írást magyarázták, azok a másodikat sokszor elfelejtették. Elfelejtették, mert nem akartak róla tudomást venni. Isten tervében mindkettő benne van, mégpedig ebben a sorrendben: előbb a szenvedés, azután a dicsőség, előbb a kereszt, s csak a kereszt után a korona.
Ők kereszt nélkül akarták a koronát a Messiás fejére tenni. Jézus azonban tudta a sorrendet: előbb a kereszt, azután a korona. És így vállalta, hogy beteljesedjék az írás. Tudod-e, mit jelentett ez Jézus Krisztus számára? Nem kényszert, sorsot, melyet hordoznia kell. Ez a terv az Atya akarata, az Ő kezéből veheti. Ezért tudta a Getsemáné kertben, ha vérrel verejtékezve is, de mégis önként vállalni. Isten kezéből vette az angyal által kínált keserű poharat. Oh, milyen gyötrelem volt számára kicsúfoltatása, megkorbácsoltatása, keresztre feszíttetése, de mindezek mögött láthatta Isten üdvtervét. Akármennyire fájt neki a kivégző osztagnak a ruháján való osztozkodása, kedves köntösének, egyetlen varratlan, értékes ruhadarabjának kisorsolása, tudta, hogy azok is csak parancsot teljesítettek. Nem Poncius Pilátusét, nem a római századosét, aki ott vezényli a kirendelt katonaságot a keresztfa körül, hanem az Urak Urának és Királyok Királyának engedelmeskednek, az Ő tervét hajtják végre. Mikor kicserepesedik ajka a szenvedés és forróság okozta szomjúságtól, tudta, hogy e mögött nem csak emberi gonosztett van – ez is van –, de mögötte ott van az írás, és Ő az írást megírató Istent és az Ő tervét látja. Ha e napokban szívedben valami mélységes csodálat támadt Jézus iránt azért, hogy így tudta bírni a rettentő lelki és testi kínokat, akkor – emberileg szólva – itt a magyarázata: tudta, nagypéntek minden terve a legaprólékosabb részleteiben is Isten üdvterve volt. A tanítványok is tudták ezt, de csak későn. Ha előre tudták volna, ha látták volna az írásokban Isten ígért üdvtervét, ha eszükben tartották volna, hogy a Messiás útja a kereszthalálon megy ugyan keresztül, de a dicsőségbe vezet, akkor beteljesedéskor nem rebbennek ijedten széjjel, nem futamodnak meg gyáván megtagadva Őt. De erre csak későn jönnek rá. Csak Jézus feltámadása után, mikor szomorúan mennek hazafelé az emmausi úton és a hozzájuk csatlakozó Jézus elkezdi magyarázni nekik az írásokat, hogy mindennek így kellett történnie, hiszen így van megírva, – csak akkor esett le a pikkely szemükről, csak akkor látták, hogy a nagypéntek Isten üdvterve volt. Tudod-e mit jelent ez a te és az én számomra? Azt jelenti, hogy mikor itt még e templom helyén nem volt semmi, – ennél is nagyobbat mondok – mikor még Győr sem volt, mikor ezen a helyen csak zsombékok és nádasok voltak a vadak világában és emberi láb még nem taposott e helyen, Isten már akkor gondolt e fehérfalú, öreg templomra, és üdvtervében már benne volt e nagypénteki istentisztelet is. Látta e népet, s már akkor elhatározott terve volt, mivel népét jobban szerette önmagánál is, hogy egyetlen Fiát halálra adja érte. Mondd, nem melegszik-e meg szíved erre a gondolatra? Mikor egy végrendeletet felbontanak és a dátumból kitűnik, hogy valaki már akkor gondolt reám, mikor én még nem gondoltam reá, mennyire meg tud melegedni a szív tőle. Így született régen és kezdetben, évezredekkel ezelőtt Isten üdvterve. Már akkor így szeretett Isten! Isten csinálta nagypéntek tervét, az üdvtervet, most nézzük meg, mit csinált az ellenség. 2./ Az ellenség a propagandát csinálta hozzá.
Ne csak a feldühödött főpapokra és írástudókra, ne csak a gonosz, szadista szolgákra, a félrevezetett tömegre és gonoszságukra gondoljunk, hanem figyeljünk arra a propagandára is, amit akaratlanul csináltak ellenségei! Poncius Pilátus egy cselekedetére hívja fel figyelmünket az ige, aki még címet is írt és feltette a keresztre. Így olvassuk a 20. versben: "Sokan olvassák azért a címet a zsidók közül, mivel hogy közel vala a városhoz az a hely, ahol Jézus megfeszíttetett vala; és héberül, görögül és latinul vala az írva." Fel van jegyezve, hogy a zsidók mindent elkövettek, hogy teljes titokban történjék Jézus láb alól való eltevése, mint ők mondották: ne az ünnepen, hogy zendülés ne legyen a nép között. A zsidó hívők húsvét ünnepére ugyanis a világ minden részéből összesereglettek Jeruzsálembe. Nemcsak Palesztina területéről, de mindenünnen, az idegen országokban szétszóródott zsidók is, függetlenül attól, hol éltek. Nem volt tehát kívánatos a zendülés, ezért csak suttyomban, titokban akarták a gyilkosságot végrehajtani. Ez volt a tervük és mégis ők csinálták a nagy propagandát. Ahelyett, hogy egy-két markos legényt küldenének a Getsemáne kertbe, hogy fogják el Jézust és csendben vezessék a törvényházba, nagy katonacsapat megy érte, a főpapok és farizeusok szolgáival, felfegyverkezve fustélyokkal és szablyákkal. Hangos szóval, nagy lármával mennek végig az úton, csak a Getsemáne kert körül, ahol Jézus tanítványaival tartózkodik, halkul el kissé a lárma. Nem csendben vezetik be a városba, hanem diadalittasan. Felébrednek rá az emberek. A főpapnál meg akarják a formaságot is tartani, keresnek hát hamis tanúkat.
Bemennek a házakba, felráncigálják ágyukból az alvó embereket és sürgősen cipelikőket a tanácsházába, és útközben magyarázzák meg újra, mit kell nekik ott mondani. Megint lárma, feltűnés, tömeg. Aztán elviszik Jézust Poncius Pilátushoz. Akkor már hajnal felé jár az idő, s ők jól tudják, hogy a Pilátus előtt történő kihallgatásnál szükségük lesz egy felizgatott seregre is, mert ott csak tömegterrorral lehet megfélemlíteni Pilátust. Gyűjtik össze a város söpredékét, akik pénzért mindenre kaphatók. Tele van velük Pilátus palotájának udvara, zeng tőlük az egész udvar, össze-vissza kiabálásuk messzire hallatszik ahogy kiáltják: feszítsd meg Őt! Megint lárma, feltűnés, tömeg. Már megvirrad, mikor cipelik Heródes palotájába. Megint végig a városon. Ott is tartanak egy kihallgatást. Aztán Heródes visszaküldi újra Pilátushoz, s onnét viszik a Golgothára. Amit a zsidók nagy csendben, titokban akartak megcsinálni, az a főváros szenzációjává lett. Maguk csinálták a propagandát mellette. Azután az egészre, mint piros pecsétet ráteszi Pilátus az írást a keresztre, nem propagandát csinálni, de az lett belőle. Három nyelven is megírja, hogy nemcsak a Jeruzsálemben és a közelben lakó zsidók olvashassák, hanem a messziről jöttek is, s mindenki a maga nyelvén olvashassa, mi történt Jeruzsálemben a megfeszített Názáreti Jézussal, a zsidók királyával. Így csináltak ellenségei nagypénteken propagandát mellette. Kezükben magasra emelkedett a golgothai kereszt. A hazájukba visszatérő zsidók szerteszét vitték a hírt, hogy a Názáreti Jézus a keresztre feszített Isten. Mintha csak dobot ütnének Jézus megváltói munkája mellett ellenségei, hogy közhírré tétetik: Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme! Nem zugolyába történt a nagypénteki esemény, nyilvánosságra hozatott, hadd tudja meg az egész világ, hogy "Isten úgy szerette az egész világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Oh, milyen csodálatos dolog, hogy így nézhetünk a nagypéntek eseményére. De a nagypénteki eseményben nemcsak Isten csinálta a tervet, ellenségei a propagandát, de Jézus is csinált valamit. 3./ Jézus Krisztus csinálta az egész megszemélyesítését.
János, aki mindvégig ott tartózkodott a kereszt alatt, feljegyzi Jézusnak azokat a mondatait is, melyeket nem azért mondott el, hogy beteljesedjék az írás. Ezeket saját iniciatívájára mondotta.
Egyszer csak meglátja a kereszt tövében fájdalomtól meggyötört arcú és fájó szívű édesanyját, Máriát, akit nem lehetett eltávolítani Tőle még akkor sem, mikor elítéltetésére a hivatalos pecsétet ütik rá a keresztre. Aztán meglátja a legfiatalabb, gyermekarcú tanítványát, Jánost, akit legjobban szeretett. Mikor meglátja a két szeretett lényt, akik legközelebb állottak szívéhez, elfelejti saját kínjait, el az Isten üdvtervét, kiesik a váltság nagy programjából, az üdvterv egész menetéből, lehajol édesanyja és a szeretett tanítvány felé, és egymásnak adja őket. Jézus ezt a két mondatot, – asszony, ímhol a te fiad, és Jánoshoz: ímhol a te anyád, – nem azért mondta, hogy beteljesedjék az írás, hanem azért, hogy akik a kereszt alatt vannak, azok személyesen is megérezzék, hogy Isten szeretete nemcsak az egész világra kiterjedő, általános, elvi, kollektív érzés a világ felé, melyben minden ember benne van ugyan, de csak úgy, mint ahogy a porszem is benne van a nagy Szahara sivatagjában, hanem nekem személyesen is szól az, nekem Jánosnak és neked Máriának. Jézus nemcsak Mária és János számára akarta személyessé tenni a váltságot, Isten üdvtervét, Isten szeretetét. Azért imádkozott ellenségeiért is. Mintha csak mondaná nekik: Van még számodra is bocsánat. Nézd, hogyan akarja mindezt személyessé tenni nagypénteken az egyik lator számára is.
Azt mondja neki a kereszten: Még ma velem leszel a paradicsomban. A mi számunkra is szeretné személyessé tenni Isten üdvözítő kegyelmét. János evangéliumának 17. fejezetében olvassuk Jézus főpapi imádságát. Benne van ebben az imádságban az, hogy imádkozott ezért a gyülekezetért is, teéretted és énérettem is, mikor a 20. versben így imádkozik: "De nemcsak érettök könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédökre hisznek majd énbennem." – akkor azokért is imádkozik, akik ezen az istentiszteleten itt vannak és hisznek benne. Hidd el hát, és mondd: Szeret engem, engem szeret az Isten! Nemcsak Isten, Jézus Krisztus ellenségei, s maga Jézus csinálnak valamit nagypénteken, hanem a mellette maradók is: 4. Ők csinálják a hívő bizonyságtételt.
Valahol szétfutva és szétszóródva, házaikba csukva, bezárt ajtók mögött ott kuksolnak a tanítványok, féltve nyomorult életüket. Csak kevesen vannak mellette. Addig, amíg gyógyította a betegeket, amíg tanította az embereket, míg a bűnöket bocsátotta meg, míg velük járt, addig emberek sokasága tolongott körülötte, de mikor kiszolgáltatottan a kereszten szenved, az ujjunkon is meg tudnánk számolni azt az egy-két embert, akik a kereszt alatt is mellette maradtak. János az egyetlen a tanítványok között, aki ott marad a kereszt tövében.
Evangéliumának 19. fejezete 35. versében azt írja: "És aki látta, bizonyságot tett, és igaz az ő tanúbizonysága, és tudja, hogy ő igazat mond, hogy ti is higgyetek." János mindent, amit leírt, azért írta meg, hogy hívő bizonyságtételt tegyen. János érzi és tudja, hogy a hívőnek nem az ajtó mögött, hanem ott, a kevesek között a helye, a kereszt tövében: az ő anyja, anyjának nőtestvére, Mária, a Kleofás felesége és Mária Magdaléna, János, az egyetlen férfi tanítvány mellett, a bűnös lator, a római százados mellett, aki a keresztfa alatt dicsérte Istent bizonyságot téve: "Bizony ez az ember igaz vala!" Ott a hívők helye ezek mellett! Hát te? ... Ott vagy-e te is a kevesek mellett? ... Mit csinálsz te nagypénteken?
Nagypénteken mindenki csinált valamit. Te is csináltál valamit. Szép, hogy itt vagy. Szép, hogy szabaddá tetted magadat és eljöttél ide, hívő bizonyságul megmutattad, hova tartozol. De máskor is itt vagy? Az üldözött, meggyalázott, leköpdösött, kicsúfolt, megtagadott és keresztre feszített Jézus Krisztus mellett vagy máskor is? Ott vagy a hívők, a kevesek között? Nem akarod-e letagadni, hogy ismered Őt, hogy Hozzá tartozol? A tagadó Péter, az elfutó többi tanítvány mellett állsz-e, vagy a Jézus mellett maradó János mellett?
Isten megcsinálta üdvtervét, közhírré tétetett, hogy megjelent Isten üdvözítő kegyelme, Jézus Krisztus megmondotta, hogy ez a szeretet neked személyesen is szól! Isten szeret! Mondod-e te is hívő bizonyságtételképpen: Szeretlek édes Jézusom! Szívből szeretlek én Uram! Hozzád tartozom! A Tiéd vagyok! Ámen.

Fájdalmak embere János 19,1-7
Nagypéntek 1953. április 3.
Sok költő megénekelte, sok festő megfestette azt a jelenetet, amit a mai evangélium olyan egyszerűen mond el. Papi fejedelmek, szolgák és zsidó tömeg az egyik oldalon, Pilátus és katonák között Jézus a másik oldalon.
Pilátus megmutatja a feldühödött tömegnek Jézust, a fájdalmak emberét. Kezét felemeli, ujjával rámutat s így szól: Ímhol az ember! Minden szem Jézusra tekint: a Pilátusé, az őröké, a főpapoké, a szolgáké, a tömegé is. Érdekes megfigyelni, hogy a közfelfogás szerint ennél a jelenetnél csak férfiak voltak jelen. Mikor Munkácsy Mihály megfestette az ezt a jelenetet ábrázoló híres képét, női alakot is festett a képre. A közfelfogás szerint ennél a jelenetnél csak Jézus ellenségei voltak jelen, hívei távol voltak. Munkácsy Mihály odafestett a képre pár alakot, akiknek arcát eltakarja a részvét. Jertek, álljunk oda Pilátus udvarán ezek közé a nagy magyar festő hívő képzelete által odafestett emberek közé, s nézzünk arra, akire Pilátus így mutat rá: Ímhol az ember! 1. Pilátus ujja nyomán egy megkínzott embert lát a szemünk.
Ímhol a megkínzott ember!
Pilátus nem merte elítélni Jézust, de felmenteni sem volt bátorsága. Úgy szeretett volna kiszabadulni kényes helyzetéből, hogy ne kelljen neki ebben a kérdésben állást foglalnia. Előbb a Barabbás-tervvel kísérletezik. A szokásos húsvéti amnesztia személyi kérdésében a zsidókra bízza a döntést. Két jelöltet állít: Krisztust és Barabbást. Elképzelhetetlennek tartja, hogy a zsidók ne Krisztus mellett döntsenek. De az elképzelhetetlen bekövetkezik. A zsidók inkább Barabbás szabadonbocsátása mellett döntenek. Erre új kísérletet tesz. Megpróbálja felébreszteni a tömegben a részvétet. Úgy tesz, mintha belemenne a keresztrefeszítésbe. Elrendeli a hozzá való előkészületet. A keresztrefeszítés előjátéka a megostoroztatás volt. Megostoroztatja Jézust. A többi evangélium híradása alapján valószínűnek lehet venni, hogy a megostoroztatás nyilvánosan, a főpapok és az egész nép szeme láttára történt. Ilyenkor az elítéltet rendszerint egy alacsony oszlophoz kötözték, hátát megmeztelenítették. Az alacsony oszlophoz kötözött szegény ember háta meggörbült, rajta a bőr megfeszült. Ekkor kezébe vette a pribék a korbácsot, mely szíjból állt, végén ólom, vagy csontnehezékkel. Felemelte rövid nyelével. Hatalmas lendületet vesz s a következő pillanatban lecsap az ostor. Nyomában felhasad a bőr, frecskel a vér. Most megint felemeli.
Újra csap. Talán épp oda talál, ahová az előbb is. Húsdarabok lógnak az ostoron, de a hóhér csak veri tovább.
Borzasztó! Ki bírja ki ezt a látványt? A „szent” főpapok bírják, talán még élvezik is. Bírják az „áhitatos” templomszolgák is. És bírja a szenzációra mindig éhes nép. És bírja nemcsak nézni, hanem végigszenvedni is maga Jézus. Egy jajszó nem hagyja el ajkát, pedig megtörtént, hogy az elítélt nem is került keresztre, mert belehalt a megostoroztatásba.
A megostoroztatás után következett a kicsúfoltatás. Az elítéltet a katonák rendelkezésére bocsátották, hadd töltsék rajta kedvüket. Ez már nem nyilvános cirkusz. A katonák elviszik Jézust az őrházba (Máté 27,27).
Valamelyiknek az a pokoli gondolata támad, hogy ez az ember, a zsidók királyának mondta magát, játszunk tehát koronásdit vele, koronázzukőt királlyá. A másik mindjárt gondoskodik is koronáról. Talán a kerítésről vág le óriási tövisekkel ellátott gallyakat és abból fon koronát. Fejére is teszik s hogy majd az ütlegelés közben le ne essék, alaposan bele is nyomja a fejébe. Egy harmadik katona kerít valahonnan egy rossz vörös köpönyeget. Ezt az agyonsebzett hátára dobja, hiszen a királynak nemcsak korona, hanem bíborpalást is jár. Máté szerint még nádpálcát is adtak a kezébe, mert a királynak jogar is való a kezébe. Közben az egész csapatot összegyűjtik a kitűnő mulatságra (Máté 27,27). Letérdelnek előtte, csúfolódva hódolnak neki: Üdvöz légy zsidók királya! Jézus nem felel semmit. Erre pofon ütikőt. Félrebillen a fején a töviskorona. Az egyik katona kiragadja Jézus kezéből a nádpálcát és azzal veri mélyebbre Jézus fején a töviskoronát, hogy biztosabban álljon. Ekkor szemen köpikőt. Ott mulat rajta az egész csapat, míg csak Pilátus meg nem elégeli és ki nem hozatja Jézust. A tántorgó, véres, védtelen, kiszolgáltatott, megkínzott embert odaállítja vádlói elé: „Ímhol az ember!” Abban a meggyőződésben van, hogy ennyi elég lesz nekik. A bosszúvágy kielégülést nyert, s talán megszólal szívükben az emberi szánalom, s nem fogják kívánni a keresztrefeszítés folytatását.
Csalódik. A megkínzott embert senki sem szánja meg. Az a Jézus, akinek szíve tele volt szánalommal minden nyomorúság iránt, nem talál szánalomra. Mondd, talál a te szívedben szánalomra? Hányszor kezdtél el szipogni regényolvasáskor egy-egy érzékeny jelenetnél, hány mozidarabnál töröltél ki titkon a szemedből egy-egy könnycseppet? Nézz oda, ahová Pilátus mutat: Ímhol a megkínzott ember! Ez nem képzeletszülte színjáték, hanem életszülte szörnyű valóság. Ne sajnáld tőle és ne szégyelld érte alápergő könnyeidet! 2. Ha nem ismernők a történetet, azt lehetne gondolni, hogy azért nem talál Jézus részvétre, mert oly nagy a bűne, hogy az erre való gondolás megöli a részvétet s úrrá teszi az emberben a jog szigorúságát: Megérdemelte! Jézus azonban ártatlan. Pilátus bizonyságot is tesz róla: „Ímhol a bűntelen ember!” Pilátus a felolvasott igében kétszer is mondja: nem találok benne semmi bűnt. Gondold meg, hogy ezt a megállapítást egy bíró teszi, mégpedig nem a vádlókkal való bizalmas beszélgetés folyamán, hanem a vádlott jelenlétében! Gondold meg, hogy Pilátus kijelentésének megfogalmazása is milyen csodálatos! Nem azt mondja, hogy nem látom a vádat beigazoltnak, vagy hogy a szóbanforgó kérdésben ártatlannak látom Jézust, hanem elvi általánosságban szögezi le: Ímhol a bűntelen ember! Én nem találok benne semmi bűnt!
Vádlói is bűntelenségéről tesznek bizonyságot. Ugyan nem szavakkal, mert szavuk hangosan követeli a megfeszíttetést, hanem az egész magatartásukkal. Nem tudnak kellő indokot találni a halálos ítéletre. Pedig lázasan kutatnak utána. Pénzért mindenre kapható emberek mindig voltak. Akkor is voltak. A hamis tanúk seregét vonultatták fel az egyházi tárgyalásra, de azok össze-vissza beszéltek. Akkor előszedték a templomgyalázás vádját.
Ez sem sikerült. Végül is egy, a kihallgatás alkalmával tett nyilatkozata alapján, amelyben Isten Fiának mondta magát, istengyalázás címén ítélték halálra. Pilátus elé azonban már nem mernek odaállani ezzel a váddal. Ott azt mondják, hogy lázadó, király akar lenni, tiltja a császár adójának fizetését (Luk 23,2). Mikor ez nem nyer beigazolódást, mégis csak azzal állanak elő, hogy istenkáromló. Ahol a vádat ilyen rugékonyan képviselik, ott nem a vád nyer beigazolódást, hanem csak a bosszú, amely a kegyesség köpenyébe burkolózva Isten törvényének (III. Mózes 24,16) érvényesülése jogcímén akarja eltenni láb alól azt, aki neki kellemetlen.
Igazadat sokszor kereső, de sokszor nem találó, sokszor méltatlanságot eltűrni kényszerülő testvérem, nézz oda, ahová Pilátus mutat: Ímhol a bűntelen ember! S szívedben csituljon el minden lázadó érzés, ajkadon a panasznak minden szava! Mert ha a zöldellő fán, Krisztuson ezt művelik, mi eshetik akkor rajtam, a száraz fán? (Luk 23,31) 3. Pilátusban babonás félelmet kelt Jézusnak az istenfiúságra való igénye.
Sejt valamit. Jézus közelében körülveszi őt az Isten-titok levegője. Riadtan tudakolja tőle: Honnét való vagy te? (Ján 19,8-9). Abban a kézmozdulatban tehát, amellyel Jézusra mutat, benne van ez a sejtelem is: Ímhol az Isten Fia!
Pilátus csak sejti. A zsidók tagadják. Mi pedig valljuk. Valljuk, hogy Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, aki lejött erre a földre. Húsból és vérből való emberré lett, mint mi, de bűntelen emberként született és bűntelen ember maradt is, nem úgy, mint mi. Isten Fia, a bűntelen ember-Jézus magára vette az ember bűnét, s bűneinkért elszenvedte a reánk méltán váró szenvedést. Érettem, éretted, érettünk lett megkínzott emberré, a fájdalmak férfiává. Több jár tehát neki, mint bűntelenségének elismerése vagy az együttérző szív részvéte. Erre, mint Pilátus példája mutatja, még a pogány is képes, ha van benne némi igazságszeretet és emberi érzés a tragikus hősök iránt.
Hódolat és imádat illeti őt, s erre nem minden „vallásos” ember képes. A zsidók bibliaolvasók voltak, kívülről tudták az íráshelyet, amelynek alapján szerintük Jézus méltó a halálra. Sok keresztyén is van, aki Jézusnak barátja, de Krisztusnak ellensége. Mert a váltság nem kell nekik.
Pilátus nem mert dönteni Krisztus mellett. A zsidók mertek ellene dönteni. Jöjj, merjünk mi ma mellette dönteni! Álljunk oda Pilátus mellé a Krisztus ellenségeinek nyilvánossága mellett is, s míg ez a gyáva pogány megrendülve csak ennyit mer mondani: Ímhol az ember!; míg az elvakult tömeg csak ezt meri ordítani: Ímhol a halálra méltó bűnös!; mi a megkínzott, bűntelen Jézusra mutatva el merjük mondani Keresztelő János vallomását: „Ímhol az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!” Ámen.

Keresztyén egység János 17,20-26
Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap 1953. szeptember 27.
A mai ige Jézus főpapi imádságának vége. Az imádkozást minden jóérzésű ember tiszteletben tartja. Az imádkozó embert nem zavarja. Ha rányitja történetesen az ajtót, csendben visszahúzódik. Az imádkozó ember közelében elhalkul a hangos beszéd, lábbujjhegyen megy tovább az előbb még döngő lépés. Adjuk meg ezt a tiszteletet mi is ennek az imádságnak.
Spener, a XVII. század végének híres és áldott lelkésze (†1705), 40 éves lelkészi szolgálata alatt sohse mert Jézus főpapi imádságáról prédikálni, mikor azonban halálos ágyán feküdt, háromszor felolvastatta magának János evangéliumának egész 17 fejezetét, az egész főpapi imádságot. Ezzel a tisztelettel figyeljünk mi is reá!
Ezt különösen is elvárhatja tőlünk Jézus főpapi imádságának a vége. Ez az imádság ugyanis három részre oszlik.
Az elsőben önmagáért imádkozik Jézus, a másodikban a tanítványaiért, a harmadikban az egyházért, mi értünk. A mai ige ez a harmadik rész. Csendesedjünk el teljesen, hiszen rólunk van szó, személy szerint érted és értem imádkozik Jézus! Mit kér a számunkra az Atyától? Az egységet. A keresztyén egységért imádkozik. 1. Ez az imádság mindenekelőtt megszégyenít minket.
Arra emlékeztet, hogy a keresztyén egység hiánya Jézus fájdalma.
Minden könyörgés hiányérzetből fakad. Minden hiányérzet fájdalom. Az a tény tehát, hogy Jézus könyörög a keresztyének egységéért, azt mutatja, hogy fájdalmasan hiányolja annak meglétét. Mi is szenvedünk a keresztyénség szétszakadozottsága miatt. Az egyik világgyűlés bűnnek, tragédiának és botránynak bélyegezte ezt a szétszakadozottságot. Ha nekünk ennyire fáj, mennyire fájhat ez akkor a szeretet Mesterének!
Jézus fájdalmának nagyságát mutatja, hogy ebben a könyörgésben olyanért imádkozik, ami csak később, az egyháztörténelem folyamán fog bekövetkezni. Jézus tehát a jövőbe néz, amikor itt imádkozik s egy képben látja az egyháztörténelem minden szakadását. Látja a zsidó és pogány keresztények szenvedélyes vitáját, a keleti és nyugati egyház nagy szakadását, az eretneküldözéseket, a kínzó kamrák gyötrelmeit, a máglyák lobogását, a mi gályarabjaink elgyötört alakját. Részleteiben is borzalmas képek, hát még így együtt, a tér és idő korlátait levetve, egy képben!
Jézus fájdalmának nagyságát mutatja az is, hogy nem elégszik meg az egységért való egyszeri imádkozással.
Újra meg újra visszatér erre a kérdésre. Többször ismétli. Nem tud napirendre térni fölötte. Vannak fájdalmak, amiket nem lehet elfelejteni. Sajgásuk mindig eszünkbe juttatja, hogy vannak. Ilyen ez a fájdalom is.
De talán legjobban az mutatja, hogy mennyire fáj ez Jézusnak, hogy így fogalmazza meg a kérését: „Atyám, akarom”. Ő, aki mindig alárendelte saját akaratát az Atya akaratának, itt kemény ostrommal rohamozza meg Isten atyai szívét, hogy legyen meg a saját akarata.
Fáj-e mindez neked úgy, mint Jézusnak? Imádkozol-e azért és akarod-e, hogy másképp legyen? 2. Jézust azonban nemcsak érzelmi okok hajtják erre a könyörgésre.
Úgy látja, hogy a keresztyéni egység világszükséglet. Kétszer is elmondja imádságában, hogy a keresztyén egységre azért van szükség, hogy megismerje és elhiggye a világ, hogy az Atya küldötte őt (21,23 v.) A keresztyén egység tehát nemcsak azért jó és kívánatos, mert az atyafiak békességes együttlakozása boldogság, hanem azért is, mert az egységnek misszionáló ereje van. A keresztyén egység meggyőző hatással van a világra. Amit el nem ér tudós bizonygatás, hívő bizonyságtétel, szenvedélyes propaganda, az érett gyümölcsként hull a békén és szeretetben együtt élő keresztyénség ölébe: A világ elhiszi, hogy Jézus Krisztus Isten fia.
Fordítva is igaz. Hiába minden theológiai tudomány, hitvédelmi ügyesség, bátor bizonyságtétel, lelkes prédikáció, ha a világ azt látja, hogy a keresztyének farkasszemet néznek egymással, lövészárkokat ásnak egymással szemben s onnan lesipuskáznak egymásra.
Gondolj itt most arra, hogy a keresztyén misszió sok veresége itt találja magyarázatát: az egyházak áldatlan vetélkedésében, a különböző lelki mozgalmak egymást ócsárlásában, a különböző kegyességi típusok szőrszálhasogató vitáiban, s végeredményben abban, hogy te nem élsz keresztyén testvéreiddel egységben és békességben. Nehezedjék rá lelkiismeretedre ez a roppant felelősség: Én vagyok akadálya a Krisztus imádsága meghallgatásának, Isten Országa diadalának, emberek üdvösségének! Nincs annak joga panaszkodni azért, hogy a világ pogány, aki maga az oka a világ pogányságának. 3. Ez a felelősség annál nagyobb, mert a keresztyén egység nemcsak világszükséglet, hanem a keresztyén egység lehetősége is.
Ennek igazolására elég az a tény, hogy Jézus imádkozott érte. Amiért imádkozunk, az rendszerint túlhaladja az erőnket, de nem lehetetlen. Az egységet Jézus annyira szükségesnek, annyira nehéznek, de annyira lehetségesnek is tartotta, hogy imádkozott érte. Mindazok a próbálkozások tehát, amelyek az egységtörekvésben kudarccal jártak, nem bírnak bizonyító erővel arra, hogy ez a vállalkozás lehetetlenség. Csak azt mutatják, hogy nem voltak tiszták az indokok és nem voltak helyesek a célok, amik mozgatták a munkát. Ha ugyanis az egységtörekvés mögött nem Krisztus dicsősége és az emberek üdvössége áll, mint indok, hanem az ember dicsősége, vagy az egyház diadala, akkor annak előre meg van pecsételve a sorsa. Befejezetlen, csonka marad, mint a Bábel tornya, s csak még nagyobb szétszakadozottságra vezet. És ha a cél az egyházak külső, szervezeti, e világi egysége, valami külső egyenlősítés, a keresztyén egyenruhásítása, akkor megraboljuk Istennek a különböző felekezetekben és a különböző keresztyén típusokban jelentkező sokszínű gazdagságát, s valami olyan lehetetlenre vállalkozunk, mintha valaki emberi testet akarna formálni, melyben nincs kéz, láb, szem, csak csupa kéz, vagy csupa láb vagy csupa szem. Jelei is vannak annak, hogy a keresztyén egység lehetséges. Az egyházak világtanácsa nagy gyűlései, konferenciái, a nemzetközi egyházi szeretetszolgálat, melynek áldásaiban a mi egyházunk is részesült s nem utolsó sorban az is, hogy Isten a történelmi eseményekkel rákényszerítette hazánkban is az egyházakat az egymás elleni harc feladására és tartós fegyverszünetre. 4. Ami lehetőség, az feladat is.
A keresztyén egység tehát feladat is.
Mi ebben a mi feladatunk? A keresztyén egységért mindenekelőtt imádkoznunk kell. Ebben nem szabad megrestülnünk s ezt nem szabad lekicsinyelnünk. Ne felejtsd el, hogy veled imádkozik Jézus, és Jézussal imádkozol te, tehát Jézussal vagy imaközösségben, mikor a keresztyén egységért imádkozol. Azután mindent el kell követnünk azért, hogy egység legyen a gyülekezetünkön és egyházunkon belül. Küzdenünk kell elsősorban önmagunk szívében minden bűnös emberi indulatból származó szakadás és viszály ellen.
Azután munkálnunk kell az egyházak közötti békességet. Nem tanközösségre és szokásközösségre kell törekednünk, hanem szeretetközösségre. Bármily fájdalmas is a megosztottság ténye, az egységet sohasem szabad üdvdöntő igazságok rovására keresnünk. A megalkuvás, vagy életfontosságú igazság feladása sohasem vezet egységre. Furcsán hangzik, de így igaz: Csak úgy élhetünk az Egyházban, ha hűségesen élünk a saját egyházainkban.
Harcolnunk kell azonban minden felekezeti gyűlölködés ellen, s munkálnunk kell az Isten iránti engedelmességnek, a kölcsönös szolgálatnak és a szeretetnek egységét.
Legfőképpen pedig munkálnunk kell a Krisztussal való egységünket. Ebben az imádságban is ezért könyörög Jézus. Minél közelebb kerül az egyes ember és az egyes egyház Krisztushoz, annál közelebb kerül mindig a másik emberhez és a másik egyházhoz is.
Ne felejtsd el, hogy ebben a munkában Jézus előtted jár az imádságával! 5. Ebből az imádságból világos, hogy Jézus hisz a keresztyén egységben.
A keresztyén egység számunkra is hitcikk. Minden vasárnap valljuk nyilvánosan: Hiszek egy keresztyén Anyaszentegyházat, szenteknek közösségét. Az, hogy a keresztyén egység hitcikk nemcsak azt jelenti, hogy hiszünk abban, hogy Jézus imádsága teljesülni fog, ha eljön az Ő órája, addig pedig ádventben élünk és hitben várunk. A hit nemcsak reménység, hanem a reménylett dolgok a hitben valóságosak is (Zsid 11,1). A keresztyén egység is láthatatlanul, s elrejtve, de mégis valóság. Jézus ezt megadta. Így imádkozik: „Őnékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk” (23.v.). Ha magunkra nézünk, csak kételkedni tudunk a keresztyén egységben, sőt kétségbe esni felőle, de ha Krisztusra nézünk, akkor tudunk hinni benne. Valaki egyszer azt mondotta: Balga az az ember, aki azért nem hisz az egyházban, az egyház egységében, mert egy egyház helyett egyházak vannak. Ez éppoly balgatagság, mintha valaki nem hinne Krisztus feltámadásában, mert még mindig vannak halottak (Lüthi).
Jézus hitte, akarta és imádkozott azért, hogy legyen egy nyáj, nem egy akol, hanem egy nyáj és egy pásztor.
Hiszed-e, akarod-e, imádkozol-e te is érte? Ámen.

Két világ polgáraiként János 17,11-19
Szentháromság ünnepe u. 23. vasárnap 1953. november 8.
A mai ige Jézus főpapi imádságának közepe. A tanítványokért imádkozik benne, akik mikor Ő e világból hazamegy az Atyához, itt maradnak ebben a világban. Azt kéri imádságában az Atyától, hogy itt maradt tanítványai tudjanak két világ polgáraiként élni, s ne adják fel mennyei honpolgárságukat, legyen bátorságuk idegenekként élni ebben a világban, ne felejtsék azonban el, hogy ha otthonuk odafenn van is, munkahelyük itt van ebben a világban. Nem e világból valók, de e világra valók. Világos, hogy amit Jézus a tanítványai számára kér, azt mindnyájunknál szeretné látni. Csendesedjünk el alázatosan ezelőtt az imádság előtt, s tanuljuk meg belőle, mint kell nekünk is két világ polgáraiként élni. 1. Nem e világból valók vagyunk.
Kétszer is mondja Jézus a felolvasott imádságrészletben: „Nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok” (14. és 16. v.). Van valami a hívőkben, ami másokban nincs meg. Valami idegen jelleg, idegen illat. Nem hangsúlyozzák ki, csak egyszerűen megvan. Nagycsütörtök éjszakáján a szolgáló is észreveszi Péterről, hogy Jézushoz tartozik, pedig úgy elegyedik az udvari népség és a tűznél melegedő katonák között, hogy meg van győződve arról: semmi sem árulja el, hogy ő is Krisztushoz tartozik.
Maga az imádság el is mond egyet s mást abból a „más”-ból, ami Jézus tanítványait olyan idegenszerűvé teszi ebben a világban.
Ezt mondja róluk: „Ők az én örömömet teljesen bírjákő magukban” (13.b.v.) Jézus tanítványainak tehát más az örömük, mint e világ fiainak. Nem kevesebb, hanem más. Isten népe nem komor, besavanyodott emberek társasága, hanem örvendező násznép. Ha nem az, akkor nem is tanítványa Jézus Krisztusnak. Öröme azonban Krisztus öröme. Borgőzös korcsmák mámoros duhajkodása nem érdekli, csillogó bálok fénye nem vonzza, izgatott kártyapartik előtt értetlenül áll meg, menekül onnan, hol felforr a vér. Persze a világ sem érti meg az ő örömeit: az Istennek és az Istenben való örvendezést, a testvéri közösség boldogságát, a szolgálat örömét, a hálát stb. A világ unatkozik, ahol Isten népe szíve repes az örömtől. Azután a tanítvány öröme teljes, a világénak mindig van valami alja, keserű utóíze. Isten népének sohse kell az örömét megsiratnia. Azután a tanítvány öröme őmagában van. Nem a körülményekben. Ezért elvehetetlen.
Azért is imádkozik Jézus: „Szenteld meg őket..., hogy ők is megszenteltekké legyenek ”(17,19.v.) Jézus tanítványainak tehát más a szentségük. E világnak is van szentsége. E világ szentsége erkölcsi fogalom. Jó akar lenni. A világ fiai sokszor a világosság fiait megszégyenítő nagy akarati megfeszítéssel harcolnak azért, hogy jók legyenek. Az önmegszentelődés azonban sohasem sikerül. Vagy kudarcba és ezzel kétségbeesésbe vagy képmutatásba vezet. Ha ugyanis nem sikerül szentté lennünk, akkor mindig jelentkezik a kísértés, hogy legalább a látszata legyen meg annak, amivé szeretnénk lenni, de amivé lenni nem tudunk. Ezzel szemben Isten népének szentsége theológiai fogalom. Theológiailag szent az, ami vagy aki Istené.
Ezért szent a templom, mint Isten háza, a Biblia, mert az az Isten könyve. A megszentelődés tehát azt jelenti, hogy Isten megragad embereket, foglyul ejti őket, s beállítja őket a szolgálatába. A szentek tehát Istenhez tartozó, Isten számára rezervált, fenntartott emberek. Izrael is szent nép volt. Nem azért, mintha jobb és nemesebb lett volna, mint más nemzetek, hanem azért, mert Isten kiragadta és a maga szolgálatába állította. E világ szentsége tehát emberi erkölcsi teljesítmény, Isten népének szentsége pedig isteni kegyelmi ajándék, melynek alapja a kereszt, melyen Isten Fia érettünk odaszentelte magát (19.v.).
Ezt is mondja Jézus az imádságban: „Én a te igédet nékik adtam. Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te igéd igazság.” (14, 17.v.). Jézus tanítványainak tehát más az életvezérük. E világ fiainak életvezére az érdek, a hiúság, vagy a hivatás. Isten népe számára Isten igéje a lábak szövétneke és az ösvények világossága. E világ fiai megfontolnak és azután döntenek. Isten gyermekeinél Isten dönt, s népe engedelmeskedik. Ezért olyan idegenszerű sokszor a magatartása. Ahol mások gátlás nélkül cselekszenek, ott neki meggondolásai vannak. Ahol mások sietnek, ott ő sokszor értetlenül késlekedik, ahol pedig mások töprengenek, fontolgatnak, ott ő lázas sietséggel tevékenykedik. Csak az érti meg ezt, aki tudja, hogy Isten útjai nem a mi útjaink, Isten népe pedig az Isten útjait járja.
Az egész imádságszakaszt átszövi a tanítványok féltése. A tanítványok ebben a világban a gonosz hatókörében és a világ gyűlölete alatt élnek. Ezért imádkozik Jézus így: „A világ gyűlölte őket... őrizd meg őket a gonosztól.” (14,15.v.). A gyűlöletnek az az oka, hogy a tanítványok nem e világból valók.
A világ nem bírja elhordozni, hogy valaki másmilyen legyen, mint ő. Az elvilágiasodott keresztyénnel és a világ képére áthasonult egyházzal jól megfér, még támogatja is, de aki más mer lenni, az ellen hadra kel az ős Gonosz vezérlete alatt, s a jelszó: vagy olyan lesz, mint mi, vagy pedig pusztuljon! Ebben a harcban azonban Isten népének valami titokzatos erő áll rendelkezésére, s e világnak meg kell tapasztalnia, hogy Jézus tanítványainak más az erőforrásuk. A világ erőforrása a testi erő, a szervezkedés, a hatalom, Isten népének harcában ezek nem számítanak. Ha van is testi erejük, azt ebben a harcban nem veszik igénybe. Ha szervezkednek is, annak nincs politikai súlya. A hatalom pedig nem az ő oldalukon van. Mégis erősek. Őrzi őket Jézus imádsága és igéje. Míg e földön volt, jelenléte nyújtott nekik biztonságot (12.v.). Mennybemenetele után igéjében és érettünk való könyörgésével van jelen mellettünk, s ez őriz meg a gonosztól.
Észleli-e rajtad ezt a mennyei honpolgárságot, ezt az idegen „mást” ez a világ? Más-e az örömöd, a szentséged, az életvezéred, s az erőd? Vagy igen meg van elégedve veled e világ, mert egészen olyan vagy, mint ő? 2. Isten gyermekei mennyei honpolgárok s ezt az állampolgárságot e világon is meg kell, hogy őrizzék, de ugyanakkor ennek a világnak is polgárai.
Nem e világból valók, de e világra valók.
Az igazi keresztyénség idegenségét kikerülni, kellemetlen következményei elől elmenekülni kétféleképp lehet. Az egyik, amiről már szó volt, az áthasonulás. A másik a világtól való visszahúzódás. Vannak keresztyének, akik visszahúzódnak e világtól, bezárkóznak saját kegyességük titkos kamrájába, vagy valami szűk közösség fellegvárába, s ott próbálnak, mint valamikor Robinson egy lakatlan szigeten, keresztyén ember módjára élni, s megélni. Az ilyenekben a mennyei honvágy e világtól eltaszító erővé válik, valami világfájdalmas világiszonnyá. Pedig Jézus így imádkozott: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (15.v.). A tanítványból talán feltör a könyörgés, hogy Isten vegye őt ki ebből a gonosz, Isten-ellenes világból, törje össze a világ gonoszságát és hozza fel az Ő dicsősége napját, de ez önzés, mely csak a maga üdvösségével törődik, s veszni hagyja azt a világot, melyet Isten úgy szeretett, hogy egyszülött Fiát adta halálra megmentéséért. És elfelejtkezik arról is, hogy ha Isten meghallgatná az ilyen világfájdalmas imádságot, azt jelentené ez, hogy Isten meghátrál a Gonosz hatalma elől. Nem is hallgatja meg az ilyen imádságot. A Fia imádságát hallgatja meg, s nem veszi ki övéit ebből a világból, hanem megőrzi őket a Gonosztól. Itt hagy minket, de nemcsak azért, hogy itt legyünk, s vigyázzunk magunkra, hogy mi is el ne gonoszodjunk. Isten népének dolga van itt a többi ember között. Nem világfájdalom, hanem világmisszió tehát Urunk akarata.
Ebből a világmisszióból két részletre a mai imádságszakasz is utal. Így imádkozik ugyanis Jézus: „Amiképpen te elküldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra” (18.v.). Amikor tehát Krisztus az Atyához megy, a tanítványoknak kell átvennie Krisztus küldetését e világban. Ez a küldetés a váltság műve. Természetesen ez nem jelenti azt, mintha Krisztus mindenre elégséges golgothai áldozata valami pótlásra szorulna, vagyis hogy a keresztyéneknek kellene megváltani a nem keresztyéneket. De jelenti azt, hogy a Krisztusban kijelentett, s az egész világnak szóló kegyelem örömüzenetét el kell vinnünk minden emberhez, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen.
A másik feladat, amire ez az imádságszakasz emlékeztet, a szolgálat munkája. Így imádkozik Jézus: „Én őerettük odaszentelem magam” (19. v.).
Ez nemcsak a váltság nagy munkájára emlékeztet minket, hanem arra is, hogy az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem azért, hogy Ő szolgáljon másoknak. Másokért élt s másokért halt, s nekünk is ugyanezt parancsolta. Isten népe tehát azért is marad ebben a világban, hogy legyen, aki szolgáljon, legyen, akinek ez az életelve: másokért. Még ha ezek a mások istentelenek, gonoszok, szeretetre és szolgálatra érdemtelenek is. Őérettük él, őérettük hal. Vállalja azt, hogy ő legyen az élő mag, akit Isten belevet a világ szántóföldjébe, hogyha megrothad is, de új élet zsendüljön a barázda fölött..., ő legyen a föld sója, mely ha felolvad is, de ízessé lesz tőle az étel..., ő legyen a világ világossága, mely ha felemészti is önmagát, de míg ő elég, addig látnak mások.
Így akar minket Urunk két világ polgáraként megőrizni a gonosztól. Meg is őriz. Csak a veszedelem fia vesz el közülünk. Jézus azért imádkozik, hogy te ne légy a veszedelem fia. Ugye, te sem akarsz a veszedelem fia lenni, hanem a Krisztusé? Ámen.