Túróczy Zoltán

Hívás bizonyságtételre Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap – 1954. július 18.
Alapige: ApCsel 4,32–37 „A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala; és senki semmi marháját nem mondá magáénak, hanem nékik mindenök köz vala. És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon. Mert szűkölködő sem vala ő közöttük senki; mert valakik földek vagy házak birtokosai voltak, eladván, elhozák az eladottak árát, és letevék az apostolok lábainál: aztán elosztatott az egyesek közt, a mint kinek-kinek szüksége vala. József is, ki az apostoloktól Barnabásnak neveztetett el (a mi megmagyarázva annyi, mint Vígasztalás Fia), lévita, származása szerint ciprusi. Mivelhogy néki mezeje vala, eladván, a pénzt elhozá, és az apostolok lábainál letevé.”
Jézus Krisztus bizonyságtételre, tanúskodásra hívta követőit. Ígérettel biztatta s fenyegetéssel is unszolta övéit a bizonyságtételre. Azt ígérte, hogy aki vallást tesz róla az emberek előtt, ő is vallást tesz arról a mennyei Atya előtt, s azzal fenyegette meg a tanúskodástól húzódozókat, hogy aki megtagadja őt az emberek előtt, ő is megtagadja azt mennyei Atyánk előtt (Mt 10,32–33). A bizonyságtétel tehát nem valami szép többlet a keresztyén hitben, amely szép, ha megvan, de ha nincs meg, akkor is lehet még azért az ember hívő, hanem egyenesen üdvdöntő kérdés. Üdvösségünk ugyanis azon fordul meg, hogy ama nagy napon elismer-e Jézus az övének, betakar-e kegyelme palástjával, vagy eltaszít magától, mint akit sohasem ismert. Jézus pedig világosan megmondotta, hogy ő csak a bizonyságtételt gyakorló hívők mellett tesz majd bizonyságot.
Ezt a bizonyságtételre való hívást erősítette meg azzal is, hogy paranccsá tette az övéi számára, mégpedig olyan paranccsá, melynek külön súlyt ad az a körülmény, hogy ez az ő utolsó parancsa, az áldozócsütörtökön, mennybemenetele előtt kiadott missziói parancs.
Mai igénk azt mutatja, hogy az első keresztyének tényleg így is látták ezt a kérdést, és komolyan vették a bizonyságtételt. Háromfajta bizonyságtételről beszél a mai szentlecke: a száj, a kéz és a szív bizonyságtételéről. Ezt a hármat tulajdonképpen csak elméletben lehet így elválasztani, mert a bizonyságtétel mindig az egész ember munkája, melyben szól a száj, de a szív teljessége csordul ki belőle, amelyben cselekszik a kéz, de amit csinál, az a szív gyümölcse és a száj beszédének hitelesítő pecsétje. Ennek szem előtt tartásával vegyük mégis külön szemügyre mindegyiket, hogy mindegyik tanulságát világosabban meglássuk. 1. A száj bizonyságtételét az apostolok példáján mutatja be igénk, kikről ezt mondja: „És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon.” (33. v.) Az ember azt gondolná, hogy a száj bizonyságtétele a legkönnyebb. Be lehet tanulni, s el lehet mondani úgy is, mint valami szajkó, papagáj vagy hanglemez. Ez igaz, de mégis a száj bizonyságtétele a legkockázatosabb bizonyságtétel. A beszéd elárul, mint ahogy Péternek is azt mondta a szolgáló a főpap udvarán: A te beszéded elárul téged (Mt 26,73). Az embereknek kitűnő érzékük van ahhoz, hogy észrevegyék: színpadi produkció, dicsőségkereső szónoklat-e valamelyik prédikáció, vagy pedig igehirdetés; üres, lélektelen társadalmi szokás-e, kegyes frázis-e egy-egy mondat a beszélgetés közben, vagy onnan felülről jövő üzenet. Lehet, hogy a tartalomban nincs semmi különbség. Az egyik szóról szóra ugyanazt mondja, mint a másik, de az emberek mégis észreveszik az óriási különbséget. Az egyik erőtelen, a másikból sugárzik valami titokzatos, magával ragadó erő. Ezért mondja a mai ige, hogy az apostolok „nagy erővel tesznek vala bizonyságot”.
Kockázatos a száj bizonyságtétele, mert ezt verik leghamarább a fejünkhöz, ha más a száj és más az élet bizonyságtétele. Önmagunk ellen diktálunk vádlevelet, mikor bizonyságot teszünk, s ezt irgalmatlanul a fejünkre olvassák, mikor az legkevésbé kellemes számunkra.
Leginkább azonban azért kockázatos a száj bizonyságtétele, mert ez hívja ki leghamarább maga ellen e világ üldözését. Az apostolok is megtapasztalták már ezt. A templomkapuban kolduló sánta meggyógyításához fűződő prédikáció után Pétert és Jánost elfogják, börtönbe zárják, s másnap a főpapok és a vének keményen megfenyegetikőket, hogy ne merjenek többé Jézusról prédikálni. Az apostolok azonban nem ijednek meg, hanem tovább végzik a bizonyságtevés szolgálatát az élő Jézusról.
Nem fenegyerekeskedés ez vagy virtuskodás a részükről. Nem arról akarnak bizonyságot tenni, hogy milyen bátrakők, hanem arról, hogy Jézus él. Nem emberi indulat fűti őket, hanem belső kényszer.
Nem tehetik egyszerűen, hogy amiket láttak és hallottak, azokat ne szólják (4,17–21). Hogyan merik ezt a kockázatot vállalni? Úgy, hogy mögöttük van az egész gyülekezet közbejáró imádsága (4,23–31), és fölöttük van az Úr nagy kegyelme.
Nyisd ki hát te is a szádat, és tégy bizonyságot arról, hogy Jézus él! Nem ékesszóló szónoklatot vár tőled az Úr, csak tanúskodást arról, amit te is láttál és hallottál. Próbáld meg, s meglátod, hogy mögötted is ott van az imádkozó egyház, mely azért könyörög, hogy az Úr szolgái meg ne gyávuljanak, hanem teljes bátorsággal szólják az Úr beszédét, s fölötted is ott van az Úrnak nagy kegyelme! 2. A kéz bizonyságtételét Barnabás példáján mutatja be mai igénk. Ez a Barnabás, eredeti nevén József, mai igénk idejében még nem volt az a neves férfiú, akivé később lett az egyház missziói munkájában, de már akkor is felfigyelt rá a gyülekezet. Erre mutat új neve. Barnabásnak nevezték el, ami annyit jelent: vigasztalás fia. Nagyon tudott vigasztalni. Isteni ajándéka volt a vigasztalás művészete. Ahol ő megjelent, ott felszáradtak a könnyek, elültek a szív zajgó hullámai, megbékéltek az Isten és ember ellen lázadó lelkek, felnyíltak a szemek a titokzatos Isten utainak megértésére. Tudta jól, hogy vannak esetek, mikor nem elég a száj bizonyságtétele. Az éhes embernek nem szépen remegő orgonahang kell, hanem kenyér, a didergőnek nem kegyes szólam nyújt vigasztalást, hanem a meleg ruha. Az adakozó kéz bizonyságtétele kell nekik. Ezért, amikor látta az első keresztyén gyülekezetben közvetlen közelből a szegénységet, elhatározta, hogy segíteni fog rajtok. Volt neki egy mezeje. Lehet, hogy valahol külföldön, hiszen ő maga is Ciprus szigetéről való. Izrael földjén ugyanis a levitának nem lehetett földbirtoka. Lehet, hogy épp akkor örökölhetett valakitől Izrael földjén, s a törvény szerint el kellett adnia. Akárhogyan állt is a dolog, tény az, hogy eladta a mezejét, s árát teljes egészében letette a tanítványok lábai elé, hogy helyezzék el a gyülekezeti szegénypénztárba, és segítsék belőle a szegény keresztyéneket. Kezének ez a mozdulata bizonyságtétel volt. Az az egyszerűség, magától értetődöttség, mellyel a pénzt átadta, a könyörülő Jézus mozdulatává tette a Barnabás kézmozdulatát. Ebben is a vigasztalás fia volt. A pénzből kenyér lett az éhes szájában, ruha a rongyos gyermeken, orvosság a beteg asztalán s csodálatos meleg a didergő szívben, az ajkakon pedig hálaadás született: Jézus él!
Schweitzer Albert, a híres hittudós, orvos, orgonaművész és zenetörténész, Európa egyik legkulturáltabb embere, a Nobel-díj kitüntetettje, már évtizedek óta az afrikai őserdőkben, Lambarénében él, s a bélpoklosok ápolására szenteli drága életét. Ő beszél a kezek evangéliumáról. A kezek bizonyságtétele a legmesszebb hangzó és legmélyebbre ható prédikáció. Miről prédikálnak a te kezeid? Arról-e, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, vagy arról, hogy Krisztus átszögezett keze az egész világot magához öleli? Nem vagyon kell ehhez, hanem hit. Barnabás is csak akkor tudott így adni, mikor ő maga már hitet kapott Istentől. Nem féltette többé önmagát a szegénységtől azért, hogy másokat kimentsen a szegénységből. 3. A szív bizonyságtételét az első keresztyén gyülekezet példáján mutatja be igénk. Ezt mondja róla: „A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala; és senki semmi marháját nem mondá magáénak, hanem nékik mindenök köz vala. (…) szűkölködő sem vala ő közöttük senki…” (32. és 34. v.) Pedig az első keresztyén gyülekezet ekkor már nem kis gyülekezet, amelyben könnyen megvalósítható az ilyen testvéri közösség. ApCsel 4,4 szerint csak a férfiak száma ötezer a gyülekezetben s ehhez jön még a nők száma. Ha akkor még nem is tolódott el úgy a hívők között az arány a nők javára s a férfiak rovására, mint manapság, bizonyosra lehet venni, hogy legalább ugyanannyi lehetett a nők száma is, mint a férfiaké. Legalább tízezer lelkes gyülekezetről van tehát szó. És ez a sokaság mégis gyülekezet, és nem tömeg. Családi kör, melyben mindenki ismeri a másikat, mindenki személyes viszonyban van a másikkal, tudja aját-baját, s annak megoldására mindenét készséggel és örömmel bocsátja rendelkezésére. Ebben a hatalmas gyülekezetben senki sem érzi magát árvának, szürke porszemnek az élet országútján, itt mindenki családtag, itt mindenkinek van otthona, hol meleg szív várja őt. A hatalmas gyülekezet egy nagy szív volt. Látták ezt a kívülállók is, s megilletődéssel állapították meg: Mennyire szeretik ezek egymást! Bizonyságtétel volt ez arról kifelé és befelé, hogy Jézus él, s ahol ő él, ott szeretet él a szívekben.
Ez a szív azonban nem emberi szeretettel szeret, hanem a Krisztuséval. Ezért tud fegyelmezni is.
Naplopókat nem támogat, s a jótékonyság élősdi vámszedőit nem tűri. Fegyelmezett és rendezett a szív szeretetszolgálata. Az kap, akinek szüksége van rá, s úgy kap, amint kinek-kinek szüksége van rá (35. v.). Nem szívtelenség ez, nem is korlátozása a szeretetnek, hanem bizonyságtétel arról, hogy Isten eszköze a szív csupán. Engedd szóhoz te is a szívedet a bizonyságtételben!
Legyünk tanúi szívvel, szájjal, kézzel, lélekkel annak, hogy Jézus él! Ámen.

Egy prédikáció története Időpont: Szentháromság utáni 2. vasárnap. [Eredeti elhangzás dátuma: 1960. július 3. Helyszín: Gy őr–Nádorváros]
Alapige: Ap. Csel. 4:8-23.
Akkor Péter, Szent Lélekkel megtelve, monda nékik: Népnek fejedelmei és Izráelnek vénei! Ha e mai napon mi egy nyavalyás emberrel való jótétemény fel ől hallgattatunk ki, mi által gyógyult meg ez: Legyen tudtotokra mindnyájotoknak és az Izráel egész népének, hogy a názáretbeli Jézus Krisztusnak neve által, a kit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott halottaiból, az által áll ez ti előttetek épségben. Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegeletnek fejévé. És nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk. Mikor pedig látták Péternek és Jánosnak a szólásban való bátorságukat, és megértették, hogy írástudatlan és közönséges emberek, csodálkoznak vala; meg is ismerékőket, hogy a Jézussal voltak vala. Mikor azonban látták, hogy a mely ember meggyógyult vala, ő velök együtt ott áll, semmit nem bírtak ellenök szólni.
Mikor pedig őket a gyűlésből kiküldötték, tanácskoztak maguk közt, mondván: Mit cselekedjünk ez emberekkel? Mert hogy nyilvánvaló csoda lőn általok, mindazoknak, kik Jeruzsálemben laknak, tudtokra van, és el nem tagadhatjuk. De hogy tovább ne terjedjen a nép között, fenyegetéssel fenyegessük meg őket, hogy többé egy embernek se szóljanak ebben a névben.
Azért beszólítván őket, megparancsolák nékik, hogy teljességgel ne szóljanak és ne tanítsanak a Jézus nevében. Péter és János pedig felelvén, mondának nékik: Vajjon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg! Mert nem tehetjük, hogy a miket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk. Amazok pedig nem találván semmi módot, hogyan büntessék meg őket, még megfenyegetvén, elbocsátákőket a nép miatt, mert mindnyájan dicsőítik vala az Istent azért, a mi történt. Mert több vala negyven esztendősnél az az ember, kin a gyógyításnak ez a csodája lett vala. Mikor pedig elbocsáttattak, menének az övéikhez, és elbeszélék, a miket a főpapok és a vének mondottak nékik.
Egy különös prédikáció története ez a felolvasott szentlecke. Különös, mert nem templomban hangzott el. Igaz, hogy az a törvényszéki tárgyalóterem, melyben elmondották, egy úgynevezett reprezentatív helyiség, meglátszik rajta, hogy Izrael népének legf őbb bírósága szokott benne ülésezni. De mégsem templom. Nincs benne oltár, szószék, tömjénfüst nem száll az ég felé, papok ornátusai nem suhognak az oltár körül, minden olyan rideg, hétköznapi benne. Ebben a környezetben hangzik el ez a különös prédikáció, ahol nem a pap prédikál laikusoknak, hanem laikus papoknak, mégpedig főpapoknak, Izrael írástudóinak, a nép fejedelmeinek. Igaz, bíró is prédikálhat, ha nem is a szónak teológiai, de pedagógiai, erkölcsi nevelés értelmében. Vannak bírák, akik nem abban látják igazi szolgálatukat, hogy büntessenek és ezáltal elrettentsenek a bűntől, hanem szívük mélyén ott van a szánalom a nyomorultak, a bűnökben gyötrődők iránt, leszállnak a bírói piedesztálról, szeretetükkel megpróbálják nevelni, felemelni őket. Hány bíró ajkán hangzott el már olyan prédikáció, melyet sohasem felejtett el az, aki hallotta. Itt nem ez történik. Nem a bírák közül egy prédikál vádlottaknak, hanem a börtönviselt vádlott a főpapoknak, bíróknak. És különös ez a prédikáció azért is, mert nem művelt ember fejti ki véleményét a világról, életről, emberi erkölcsről, kísértésről és bűnről, vagy társadalmi kérdésekről tudatlanoknak, hanem analfabéta a művelteknek. Olyan ember, akiről a személyi adatok felvételekor kitűnik, hogy írástudatlan, egyszerű, tanulatlan ember, s olyanoknak, akik a kor legnagyobb műveltségének legfelsőbb fokán állanak. Hátha még arra gondolunk, hogy amit a magyar biblia így fordított, hogy egyszerű emberek, a görög eredetiben ez a szó így hangzik: idióta. Igaz, ennek a szónak más volt az értelme akkor, mint ma, amikor e kifejezés alatt a tökkelütötteket szokták érteni, akik nem normálisak és nagy dolgok megértésére, sokszor kis dolgok felfogására is képtelenek. Ebben a korban ez a szó inkább azt jelentette, hogy a rabbik tudományában járatlan, semmit nem ért ő, közönséges, laikus ember prédikál előkelő bölcseknek. Azért abban a korban is volt ennek a szónak valami lenéz ő zengzete. Bizonyos, az a Péter, aki ott prédikál, analfabéta, idióta ember. Micsoda óriási ellentét. Aligha volt addig olyan alkalom, ahol igehirdet ő és gyülekezet között ilyen óriási ellentét tátongott volna, olyan nagy különbség és szakadék, mint Péter, János és a főpapi tanács tagjai között volt. Csak egyben voltak egyek a bírák és vádlottak: a Krisztus gyilkosságban. Akik ott ültek a bírói székben főpapi ornátusban, azok Krisztus gyilkosok voltak és aki prédikál nekik a vádlottak padjáról, Péter, az megtagadta Jézus Krisztust. Tehát Krisztus gyilkosoknak prédikál a Krisztus tagadó.
A bírák ugyanazon teremben ülnek, ahol halálra ítélték Jézus Krisztust, Péter pedig ennek udvarán tagadta meg Krisztust. És mégis ebben a prédikációban egy csodálatos mondat van feljegyezve a 14. versben: "... semmit nem bírtak ellenök szólni." Olyan emberek, akik minden bizonnyal szavakész emberek hivatásuknál, műveltségüknél fogva, most némaságra vannak kárhoztatva, elnémulnak az egyszerű halásznak, Péternek bizonyságtételére, egy szót sem tudnak szólni. Mi a titka ennek az igehirdetésnek? Minek nem bírnak ellene mondani? 1./ A Szentléleknek.
Ez az igeszakasz ezzel a mondattal kezdődik: "Akkor Péter Szentlélekkel megtelve...". Világos, hogy a bírák a Szentléleknek nem bírnak ellene szólni. Itt álljunk meg egy pillanatra. Az ige nem azt mondja, hogy a pünkösdkor Szentlelket kapott Péterből most is a Szentlélek szól, mert az egyszer megkapott Szentlélek folyamatosan dolgozik benne és általa. Péterben ez nem a pünkösd természetes folytatása, hanem új kegyelmi ajándék. A Szentlélek nem birtokolható, minden alkalommal újra kell kérni és kapni, hogy Ő dolgozzék benne. Péter egyszer kapott és most újra kap. Ebből az is következik: egyszer van, máskor nincs Szentlélek. Jelenti azt is: ha megnyitja ajkát, nem mindig pünkösdi prédikáció jön belőle, máskor meg, amikor az igét hirdeti, megkapja a Szentlélek kegyelmi ajándékát. Ezért nem lehet elbízni magát egyetlen igehirdet őnek sem, mert ha egyszer kapott is Szentlelket, az nem garancia arra, hogy mindig rendelkezésre áll. Márpedig az igehirdetésben a Szentlélek a legfontosabb, nem lehet Őt senkivel és semmivel sem pótolni. Nem lehet pótolni mondanivalóm ügyes és szép megfogalmazásával, akármennyire össze is szedem a legszebb és legcsodálatosabb jelzőket, szavakat, a legintelligensebb mondatfűzésemmel hiába stílus-zsonglőrködöm, mutatványszerű igehirdetésem esetleg elgyönyörködtet, mint egy szép vers, gyönyörű költemény, vagy egy érdekfeszít ő elbeszélés, de semmi esetre sem jelenti azt a hallgatóság számára, hogy a Szentlélek szól. A Szentlelket nem lehet pótolni előadásmóddal, sem lelkesedéssel, mert lelkesedés és Szentlélek közé nem lehet egyenl őségjelet tenni. Lehet, valaki nagyon szárazon mondja el mondanivalóját, mégis átizzik minden mondatán a Szentlélek. A másik pedig olyan lelkesen tud beszélni, majdnem leugrik a szószékről, hangja dörgedelmességétől – mint Jerikónál – szinte összeomlanak a falak és még sincs benne a Szentlélek. Tartalommal sem lehet pótolni a Szentlelket. Ha valakinek hallgatom, vagy olvasom igehirdetését, melyen nyilvánvalóan rajta volt a Szentlélek pecsétje és azt betanulom szóról-szóra, felmondom a gyülekezetnek betűről-betűre, még ha sokkal szebben hangsúlyozom is és értelmesebben, cseng őbb hangon mondom is el, mint az, aki valamikor először elmondta, még sem ugyanaz és nem biztos, hogy benne van a Szentlélek. A Szentlelket nem lehet mondatokhoz, gondolatokhoz odaláncolni, mert az jön és megy úgy, ahogy neki szabad fensége szerint tetszik. Miről lehet megismerni, hogy egy prédikációban, mint Péter igehirdetésében is, ott van a Szentlélek Úristen? Talán rá lehetne mutatni arra, amiről Lukács 24. fejezetében van szó. Ott is egy igehirdetés van, melynek szolgálatát Jézus Krisztus végzi el húsvét ünnepén az emmausi tanítványok számára. Végigmagyarázza nekik az egész bibliát, elmondja, hogy az az egész nagypéntekről szól, hogy így kell a Messiásnak szenvedni, meghalni és feltámadni, megdicsőülni harmadnapon. Mikor eltűnik előlük, a tanítványok egymásra néznek, s egyszerre jön ajkukra a szó: ez Jézus volt! Hát emlékszel, hogyan gerjedezett szívünk, mikor magyarázta nekünk az igét? Ami bennük végbement, míg hallgatták Jézus igehirdetését, azt nem tudják pontosan leírni, technikával megfogalmazni, mondatokban konkréte lerögzíteni, csak valami ilyesfélét mondanak: Gerjedezett a szívünk. Valami visszhang támadt szívünkben, a lelkünkhöz megtalálta az utat és attól gerjedezett a mi szívünk. Tehát mikor Szentlélek van az igehirdetésben, akkor az emberi szívben elkezd valami mozogni, gerjedezni, de nem igen tudná megmondani az illet ő, mi az, amit érez szívében, de olyan valami, mint mikor láz borzong végig az emberi testen. A következ ő lépése a Szentlélek hatásának az, amit az Írás mond egy igehirdetésről: a hallgató igazat ad az Istennek. Meggyőződés lesz úrrá a hallgatóságon, hogy úgy van. Igazat adnak nem az embernek, az igehirdet őnek, hanem Istennek, aki az élő igét ajándékozta. Ahol ez nem jelentkezik, ott a Szentlélek rendszerint nincs jelen. 2./ Nem bírnak ellene szólni az igazságnak.
Nem könnyű igazat adni a Szentlélek Istennek. János evangéliumának 16. fejezete mondja meg, miért: Meggyőz bűn, igazság és ítélet tekintetében. Tehát az igazságot képviseli és ennek a hallgatók sem bírnak ellenállni. Így szól Péter a Szentlélek által: "Ha mi e mai napon egy nyavalyás emberrel való jótétemény fel ől hallgattatunk ki, mi által gyógyult meg ez: Legyen tudtotokra mindnyájatoknak és az Izrael egész népének, hogy a názáretbeli Jézus Krisztusnak neve által, akit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott halottaiból, az által áll ez ti előttetek épségben. Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegeletnek fejévé." Sohasem elvont, általános igazság az, amit a Szentlélek képvisel, hanem engem illet ő, én felettem pálcát törő igazság. A Szentlélek bűn tekintetében győz meg engemet, s rákényszerít arra, hogy vállaljam és valljam: igazad van Uram, Szentlélek Úristen! Mit is mond tulajdonképpen az első mondatban Péter apostol? "Akit ti megfeszítettetek" – ezt vágja szemébe a bíráknak és ez elől ők nem tudnak kitérni. Mit is mondjanak rá? Hát kik is vannak ott a tárgyalóteremben? Annás a főpap, Kajafás, aki elnöke volt annak a bíróságnak, mely halálra ítélte Jézust és János és Sándor és mindnyájan, akik csak főpapi nemzetségbeliek voltak, a nép vénei, az írástudók. A szavazó bírák is ugyanazok, akik megszavazták: méltó Jézus a halálra, feszíttessék meg. Hát mit mondjanak ezek Péter beszédére? Nem tudnak ellene mondani az igazságnak. Megvetettétek – mondja tovább Péter apostol, mint ahogy a lusta, hebehurgya kőműves nem veszi számba a ház építésénél a kövek kövét és kihagyja a szegelet követ az épületből, ti is így vetettétek meg Őt. Talán semmi sem mutatja annyira, hogy mennyire szíven találja őket a Szentléleknek ez a leleplez ő mondata, mint az, hogy még a kedvező alkalmat sem használják fel, ami éppen kéznél lenne Péter jelenlétében és letorkollhatnák: Te beszélsz arról nekünk, hogy Jézus Krisztust mi megvetettük? Hát nem te voltál éppen az, aki az udvarban ugyanakkor, azon az éjszakán Mesteredet, az állítólagos Isten Fiát, aki ott állt előttünk a vádlottak padján és halálra ítéltük, azt te háromszor megtagadtad, égre-földre esküdöztél, hogy soha nem láttad, nem ismerted és soha nem beszéltél vele, tanítványa sem voltál? Te, te akarsz prédikálni Jézus Krisztusról, te, Simon, Jóna fia? – Megnémultak! Lehet, talán egy pillanatra átvillan agyukon a gondolat, talán formálják is a szavakat ehhez a mondathoz, de még sem jön ajkukra a szó, nem bírnak ellene szólni az igazságnak, mely földre teperi őket. 3./ Nem tudnak ellene szólni az igehirdetés belső bizonyosságának.
Ez a harmadik ok, melyben magyarázatát találjuk annak, hogy miért nem bírnak ellentmondani a Szentlélek állításának. Hogyan prédikál tovább Péter apostol: "És nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk." Micsoda veretes szavak! Mindegyiknek külön-külön mázsás súlya van, kertelés nélküli kizárólagos állítás, nem hiába van ez a magyar bibliában kövér betűkkel szedve.
Így nem mer olyan beszélni, aki egy igazságra csak elméleti spekulációval vagy más, nálánál bölcsebb emberek megállapításából jutott el. Így csak az mer beszélni, aki meg van győződve arról, hogy amit mond, az belső meggyőződése és ez a bizonyság izzik át minden mondatán.
Nem csoda tehát, hogy mikor az utolsó szó jogán Péter a végén megszólal, azt mondja: "Nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk." /20. v./ Mi nem betanult szavakkal, hallott ismeretekkel teszünk bizonyságot, mi amit láttunk, hallottunk, szóljuk, hogy Jézus Krisztus neve az egyetlen, mely a mi megtérésünkre szolgál nekünk és nektek is. És ennek a belső bizonyosságnak nem bírnak ellentmondani, mert élménnyel szemben a logika hatástalan.
Élménnyel szemben az érv semmit sem ér. 4./ Nem bírnak ellene szólni a tényeknek.
Három tény áll a bírák előtt, akik hallgatják Péter prédikációját: Krisztus feltámadása. "Legyen tudtotokra mindnyájatoknak és Izrael egész népének, hogy a názáretbeli Jézus Krisztusnak neve által, akit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott halottaiból, az által áll ez ti előttetek épségben." /10. v./ A másik tény a sánta meggyógyítása a názáreti Jézus Krisztus neve által: "Mikor azonban látták, hogy amely ember meggyógyult vala, ő velök együtt ott áll, semmit nem bírtak ellenük szólni." Nem merik Péternek azt mondani: hazudsz! Hitetés, ámítás, legenda, csak költészet az, amivel ti be akarjátok vonni a kivégzés eseményét. Nem mondhatják, mert ez tény, a sánta ott áll előttük. Hiszen ugyanazok a főpapok, a tanácsbírák is, aki előtt megjelentették a sír őrizetére kirendelt katonák, hogy nem tudjuk hogyan, miképpen történt, de húsvét hajnalán egy nagy dördülés támadt, mi ijedten a földre estünk, valami nagy fényesség vett bennünket körül s mikor a fénytől majdnem teljesen megvakulva felugrottunk s szétnéztünk, már üres volt a sír, Jézus feltámadott. Ez kellemetlen tény, de mégis tény, nem lehet letagadni, s a tény akkor is tény marad, ha letagadják. A másik tény a sánta meggyógyulása. Nem tudjuk, abban az időben mennyire voltak nyilvánosak a bírói tárgyalások, de bizonyára nem sokan lehettek ott. Egy ember azonban ott volt a hallgatóság között: "... mely ember meggyógyult vala ő velök együtt ott állt vala..." Ott áll egy ember, aki bizonyítéka annak, kicsoda Jézus Krisztus, micsoda hatalma van, akit sem emberi tudomány, sem ápoló szeretet nem tudott talpra állítani, azt Jézus Krisztus hatalmával és kegyelmével meggyógyította, a bűn kötelékéből feloldotta és megtisztította. Ez ellen nincs érv, ez tény, melynek nem lehet ellenállni. A harmadik tény a gyáva Péter bátorsága, aki rögtön azt feleli az ítéletre: "Nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk". Ha azonban azt gondoljuk, hogy annak a prédikációnak, melynek lelket és szót elállító hatása volt a főpapokra, az megteremtette a maga áldott gyümölcsét, akkor tévedünk.
Megdöbbenve kell látnunk, hogy az a prédikáció, melyet úgy hallgattak végig, hogy nem mertek beleszólni, sem a beszélőt elhallgattatni, az milyen eredménytelen maradt. Ellene szólni nem tudnak semmit, de ellene tenni tudnak. A Léleknek kénytelenek igazat adni, de elhallgattatják a kellemetlen prédikációt. Cselekedetükre tehát nincs mentség. Mert ha ezek az emberek nem éreztek volna semmit a Szentlélek munkájából, ha nem érintette volna meg a mondanivaló szívüket, akkor mentségük az lehetne: érthetetlenek az Isten igazságával szemben.
De ők nagyon jól tudják, Péternek igaza van, Jézus feltámadt a halálból és neve hatalom, meggyógyította a sántát, és mégis ellene állnak az igének. Félnek megtérni s ezért hallgattatják el az igehirdet őt. Ami itt történt, az – ha nem is formájában – lényegében szóról-szóra ugyanaz, mint ami Pállal történt Czezareában. A börtönből elővezetik Agrippa király és felesége elé, akik hallani szeretnék a hírhedt igehirdet őt. Pál elkezd beszélni a zsidók királyáról, az ótestamentum jövendöléséről, messiási küldetéséről. Festus egyszer csak félbeszakítja Pál beszédét, Agrippa pedig azt mondja Pálnak: "Majdnem ráveszel arra, hogy keresztyénné legyek". Most nem, majd máskor hallgatunk meg téged. Majd máskor… Mondd: hányszor jár így veled is a Szentlélek Úristen? Hányszor kezd el dörömbölni szívünk ajtaján, értelmünk kilincsére ráteszi kezét, nem tudunk szabadulni hatása alól, s akkor erőszakos mozdulattal elszakítjuk magunkat tőle és becsapjuk szívünk ajtaját. Majd máskor! Nem akarunk keresztyének lenni. Majdnem keresztyénné lettem! És megy a parancs, itt Péternek és Jánosnak, amott Pálnak: senkinek se merjetek többé e névben szólni és minket se zavarjatok többé! Nincs mentség erre a magatartásra. Milyen tragikus a vége ennek a prédikációnak! Megkeményednek.
Először igazat adnak a Szentléleknek, ma még szívük gerjedezett, később már sokkal kevesebbet fognak megérteni a Szentlélek szavából és kevesebbet gerjedezik szívük, lelkiismeretük nehezebben mozdul meg. Mert a második megtérésre való meghívásnak engedelmeskedni mindig nehezebb, mint az elsőnek, a harmadiknak még nehezebb és mikor még egyszer próbálkozik a Szentlélek velünk, már lehetetlen lesz a megtérés és eleve bezárt ajtókat talál, egy megkeményedett szívet. Engedd hatni magadra az igehirdetést! Az nem evangélizációs fogás, mikor az apostol azt mondja: "Ma, ha az Úrnak szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket." Bárcsak el tudnánk mondani ezután az igehirdetés után is Jeremiás próféta mondatát: "Rávettél Uram engem és rávetettem, megragadtál engem és legyőztél!" Ámen.

A Lélek gyümölcsei Időpont: Pünkösd 2. napja – 1954. június 7.
Alapige: ApCsel 2,42-47 „És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben. Támada pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csudát és jelt tesznek vala. Mindnyájan pedig, a kik hivének, együtt valának, és mindenük köz vala; és jószágukat és marháikat eladogaták, és szétosztogaták azokat mindenkinek, a mint kinek-kinek szüksége vala. És minden nap egyakarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel, dicsérve az Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel.”
Pünkösd nagy nap volt a tanítványok életében. Ha azonban csak nagy nap lett volna, akkor sorsa az elmúlás lett volna. A legtüzesebb élmény is megfakul idővel, s a legfelejthetetlenebb eseményből is lassan történelem lesz, a múlt egy darabja. Hogy nem így történt, az mutatja, hogy pünkösd több volt, mint nagy nap. Sors- és életfordulat volt. Nem múlt el, hanem az új életben mindig jelen van. Ahol igazán volt pünkösd, ahol kitöltetett a Szentlélek, ott ma is mindig így van. A mai ige betekintést enged ebbe az új életbe, amelyben a Szentlélek gyümölcsei teremnek az első pünkösdi gyülekezetnél. 1. A Szentlélek fáradhatatlan tudásvágyat ébreszt.
Így kezdődik az ige: „És foglalatosok valának az apostolok tudományában…” Az első keresztyén gyülekezet tehát tanulni vágyó és tanuló gyülekezet. Nem elég neki az, hogy hallott Jézus Krisztusról, hogy megérintette az evangélium, hogy szívébe fogadta, s megtért. Tudni akar. Ami csak elsajátítható ismeret Jézus Krisztusról, azt mind meg akarja szerezni. Nem tudnak az apostolok annyit beszélni nekik Jézusról, hogy beleunnának, s ne akarnák még tovább is hallgatni. Minden részletkérdés érdekli őket.
Aprólékos kérdéseket tesznek fel az apostoloknak. Jézus élete, működése, csodái, tanítása, szenvedése, halála és feltámadása olyan kincsesbánya a számukra, melyben újra meg újra eddig nem ismert kincsekre lelnek.
Tanulásuk egyben bibliaiskola is. Jézus Krisztus felől nézve egészen új értelmet kap számukra a Biblia, az Ótestamentum. Minden őt jövendöli, minden róla beszél. Úgy járnak, mint az emmausi tanítványok, mikor az úton Jézus maga magyarázta nekik a Bibliát, „elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva”, s megmutatta nekik „minden írásokban, a mikő felőle megirattak” (Lk 24,27).
Ez a tudásvágy ott égett a reformáció gyülekezeteiben is. Ezért bírták a hosszú prédikációkat, a terjedelmes fejtegetéseket, ezért volt legérdekfeszítőbb olvasmányuk a Biblia. Az a tény, hogy ma a prédikációkban háttérbe szorult a tanítás a hangulattal s a gyakorlatiassággal szemben az „épülés” jelszava alatt, valamint az a tény, hogy ma a bibliaolvasók is inkább csak kóstolgatnak a Bibliából, s nem tanulmányozzák az írásokat, azt mutatja, hogy pünkösdünk nem volt igazi pünkösd, nem volt a Szentlélek kitöltése. 2. A Szentlélek áldozatos közösséget teremt. Ez a Szentlélek második gyümölcse. Az ige is azt mondja, hogy „foglalatosak valának (…) a közösségben, (…) együtt valának, és mindenük köz vala. És jószágukat és marháikat eladogaták, és szétosztogaták azokat mindenkinek, a mint kinek-kinek szüksége vala.” S mindezt örömmel és tiszta szívvel mívelték.
Az első keresztyén gyülekezet tehát összetartó gyülekezet. Együtt van és együtt él az egész gyülekezet. Mint már előbb is hallottuk, együtt tanulnak. Közösségük tanulókör. Az imént felolvasott igék pedig azt mutatják, hogy együtt is étkeznek, közösségük tehát szeretetközösség. Jeruzsálem ugyanis alapjában elég szegény város volt. Szántóföldje nem sok volt. Lakosai leginkább a templomból éltek, meg kisiparosok voltak. Az első keresztyén gyülekezetben is bizonnyal a szegények voltak többségben. Eddig is ott éltek ezek a jobb módúak mellett. Nem lehet mondani azt sem, hogy a jobb módúak keményszívűek lettek volna. A törvény előírása szerint osztogattak is alamizsnát a koldusoknak. Az azonban nemigen jutott eszükbe, hogy nem mindenki szegény, aki koldul, s főképp nem mindenki koldul, aki szegény. Az úgynevezett szemérmes szegénység méretei és mélységei csak akkor lettek előttük nyilvánvalóvá, mikor a keresztyénség közel hozta őket egymáshoz. Talán eddig is hálásak voltak Istennek azért, hogy nem voltak anyagi gondjaik, most azonban egyszerre kényelmetlen lett számukra a „van”, mikor közvetlen közelből ott küszködött mellettük a „nincs”. Ebből a belső kényszerből született meg az első keresztyén gyülekezet szeretetközössége és a szeretetvendégség. Nem kötelező vagyonközösség volt ez, hanem a jobb módúak önként vállalt, hősies szeretetgyakorlata.
Odadobott alamizsna helyett alaposan szerettek volna a szűkölködőn segíteni. Ennek érdekében nem a fölöslegből adtak, hanem áldozatra is hajlandók voltak, s hogy mindebben ne legyen semmi megalázó, leültek egy asztalhoz a gyülekezet szegényeivel a szeretetvendégségben, s mindezt örömmel és tiszta szívvel mívelték, nem pedig az adófizető sanyarú arcával, vagy valami önző számítással.
Mindezt az teszi csodálatossá, hogy ez a gyülekezet nem kicsiny gyülekezet, hanem már több mint háromezer lélek. Kis gyülekezetben még csak meg lehet csinálni valamiképp ezt a közösséget, de nagy gyülekezetben már nem könnyű. A gyakorlati megvalósítás terén kisebb közösségekre kellett szakadniok, mert egy helyen ennyi embert nem tudtak összegyűjteni, mégis egy család maradt a gyülekezet, és nem formátlanadott el tömeggé.
Hogy ma a gyülekezeteinkben olyan kevés ez az összetartó erő, az is egyik jele annak, hogy pünkösdünk csak ünnep volt, s nem a közösséget teremtő Szentlélek kiáramlása ránk. 3. A közösségi életnek egyik gyümölcsét külön is kiemeli az ige, mikor azt írja, hogy foglalatosok valának a kenyérnek a megtörésében. A kenyérnek ez a megtörése a szeretetvendégségeken történt, de nem csupán közös étkezésből állt. Jelenti ez az úrvacsorát is, hiszen a szereztetési igékben is azt olvassuk, hogy Jézus vette a kenyeret, és megtörte. A szeretetvendégségek tehát rendszerint az úrvacsora vételével zárultak. Az első keresztyén gyülekezet tehát szorgalmasan úrvacsorázó gyülekezet volt. A Szentlélek úrvacsoraéhséget támaszt.
Ennél a szorgalmas úrvacsorázásnál nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a körülményt, hogy a szent cselekményt náluk nem vette körül a templom áhítatot keltő levegője. Érthető, hogy úrvacsorájukkal nem mehettek a zsidó templomba, saját templomuk pedig nem volt. Otthonaikban vették tehát az Úr vacsoráját. Még a tömeg sem jelenthetett számukra megilletődést. Nagy dolog lett volna, ha egyszerre háromezer ember vehette volna az úrvacsorát. Ilyen helyük sem volt. Apróbb csoportokra oszolva vették házanként az úrvacsorát. Mégsem féltek attól, hogy az úrvacsora gyakorisága és hétköznapi körülmények között való vétele megszokottá fogja tenni a szent cselekményt, lealacsonyítja, elveszi indító erejét. Úgy érezték, hogy az Úr szent vacsorája nem ritka ünnepi esemény a keresztyén ember életében, hanem hozzátartozik a közönséges életéhez. Aki tudja, hogy mindennap vétkezik, s ezért mindennap bűnbocsánatra szorul…, aki tudja, hogy mindennap újra meg újra elsodorja az élet a Krisztus közeléből, az szorgalmasan keresi a mindennapi bűnbocsánat forrását és a Jézus Krisztussal való közösség megszilárdulását az Úr szent vacsorájában. Az úrvacsorával való helytelen és méltatlan élés vagy a vele való nem élés következménye Pál szerint az, hogy „ezért van tiköztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan” (1Kor 11,30).
Örvendetes az, hogy gyülekezeteinkben szaporodnak a szorgalmas úrvacsorázók, a többség azonban még mindig csak nagyünnepi vendége az Úr asztalának, s bizony megint csak annak a jele, hogy pünkösdünk csak ünnep, s nem a Szentlélek kitöltetése reánk. 4. A közösségi életnek még egy gyümölcsét emeli ki az ige: „És foglalatosak valának (…) a könyörgésekben.” Az első keresztyén gyülekezet tehát szorgalmasan imádkozó gyülekezet volt. A Szentlélek imádságra buzdít.
Ez az imádkozó élet nem csak a titkos kamrában folyt le a magános imádkozás keretében, hanem közös imádkozás volt. Mindennap egy akarattal kitartottak a templomban. Nem fordítottak hátat annak a templomnak, melynek urai keresztre feszítették az ő Megváltójukat, amely templomot Uruk rablók barlangjának nevezett, de ugyanakkor azt is mondta róla, hogy az az „én házam” és az imádságnak háza. Rendszeresen és tömegesen jártak a templomi könyörgésekre. A templomban napjában háromszor volt könyörgés: reggel az áldozat idején, délután a nap kilencedik órájában, azaz a mi számításunk szerint délután három órakor, és napnyugtakor. Érthető, hogy ezek az alkalmak nem lehettek nagyon látogatottak. Az első pünkösd után azonban egyszerre megszaporodott a könyörgéseken részt vevő gyülekezet. A keresztyének lettek a könyörgések legbuzgóbb látogatói.
Az imaközösséget azonban nem csak a templomban gyakorolták. Az Apostolok cselekedeteinek későbbi tudósításai beszélnek nekünk olyan imaórákról, melyek nagy szorongatás idején egész éjszakán is tartottak egy-egy keresztyén házában.
Nem gondoljátok-e, hogy a mi templomi könyörgéseink elnéptelenedése, valamint az a tény, hogy az imaóráink a legkisebb létszámú gyülekezeti alkalmak, annak a jele, hogy a pünkösd nálunk csak ünnep, és nem életfordulat?!
Így azután nem csodálkozhatunk, hogy a Szentlélek egyéb gyümölcsei is hiányoznak az életünkben.
Nem érzi a világ rajtunk és körülöttünk Isten jelenlétét, s ezért nem támad benne félelem. A csudák és jelek megritkulnak, vagy egészen el is maradnak (43. v.). A gyülekezet nem talál kedvességet a nép előtt, s nem szaporodnak az üdvözülők (47. v.). Az első keresztyén gyülekezetben nem volt nap, hogy valaki meg ne tért volna. És nálunk?
Könyörögjünk, de ne a Szentlélek gyümölcseiért, hanem magáért a Szentlélekért. Szentlélek nélkül a kierőszakolt gyümölcs is ránk aggatott dísz csupán, mely romlásra van ítélve, de a Szentlélek maga megtermi gyümölcseit. Ámen.

Kaptok Szentlelket ajándékul Időpont: Pünkösd 1. napja – 1954. június 6.
Alapige: ApCsel 2,36-38 „Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek. Ezeket pedig mikor hallották, szívökben megkeseredének, és mondának Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát.” A Szentlélek kívánatos kincs. Akinek van, az emberfeletti erők birtokában van. Amire addig saját erejéből képtelen volt, arra képessé teszi őt a Szentlélek. A leggyávább tanítványból a legbátrabb, a Krisztus- tagadóból ország-világ előtt bizonyságtevő lesz, s aki valamikor értetlenül állott a kereszt titka előtt, s vissza akarta tartani attól Mesterét (Mt 16,22), most a kereszt titkát magyarázza mindenkinek. Nem csoda, hogy Simon varázsló Samáriában pénzt kínált Péternek és Jánosnak, hogy rendelkezhessék a Szentlélekkel (ApCsel 8,18–19). A Szentlelket azonban nem lehet pénzen megvásárolni, még szent élettel kiérdemelni sem. Isten kegyelmi ajándéka a Szentlélek. Ajándékozásának azonban megvannak az emberi feltételei, vagy helyesebben: megvan a maga emberi útja annak, ahogyan Isten a Szentlelket ajándékozni szokta. Az első pünkösdi gyülekezet is azt érezte, hogy valamit kell tennie, csak azt nem tudta, hogy mit.
Ezért kérdezte azoktól, akik kaptak már Szentlelket: Mit cselekedjünk? Ez a mi nagy kérdésünk is.
Hallgassuk meg, mit felel rá mai szentleckénk! 1. Hallgasd az igét! Ez az első tennivalónk. Ezért kezdődik így a Szentléleknek a nagy gyülekezetre való kiáradásának története: „Ezeket pedig mikor hallották…” (37. v.) A Szentlélek ajándékozása tehát az igéhez van kötve. Azon keresztül kapjuk. Aki az első pünkösdkor csak elsietett az apostolok körül összegyűlt sokaság mellett, hogy valami otthoni tennivalóját még elvégezze, vagy futtában meghallgatott ugyan pár mondatot, de azután csúfolódva legyintett a kezével: „Édes bortól részegedtek meg” (13. v.), és továbbment, avagy aki ki sem mozdult hazulról, hanem otthon heverte el az ünnepet, az eleve kizárta magát a Szentlélek ajándékából. Lehet, hogy olyan is volt, aki tovább hallgatta ugyan, de azután mégis faképnél hagyta a sokaságot azzal, hogy neki ne beszéljen Jézusról az az ember, aki gyalázatosan megtagadta őt. Az ilyen sem tette lehetővé, hogy ajándékul kapjon Szentlelket. Akik ott voltak, és hallgatták az igehirdetést, az sem kapott mind Szentlelket, de mindnél megvolt a lehetősége annak, hogy kapjon. A 38. versben Péter külön ki is hangsúlyozza, hogy „mindnyájan (…) veszitek a Szent Lélek ajándékát”.
Akik most itt vagytok, és hallgatjátok az ige hirdetését, hirdetem néktek: Itt az alkalom! Mind kaphattok Szentlelket. 2. Az igét azonban sokféleképpen lehet hallgatni. Lehet csak füllel hallgatni, lehet füllel és értelemmel, lehet szórakozottan és figyelmesen. Aki azt szeretné, hogy az ige útján Szentlelket kapjon, annak szívvel kell hallgatni az igét. A második tennivalónk tehát ez: Fogadd szívedbe az igét! A pünkösdi történetben is így olvassuk: „Ezeket pedig mikor hallották, szivökben…” (37. v.) Amíg tehát az igét hallgatták, nem csak az időt töltötték, nem csak az ismeretekben gyarapodtak, hanem a szívükben történt valami. Ezt a valamit szentleckénk így fejezi ki: megkeseredének. Az ige tehát szíven találta őket. Szíven szúrta őket.
A szívüket járta át. Ha tehát Szentlelket szeretnél kapni, vedd te is szívedre az igét! Egész lényeddel végy részt a figyelésben! Nem szent szokás teljesítéséről, nem ismeretek gyarapításáról van itt szó, hanem létkérdésről. Mégpedig nem a szomszédodnak vagy a munkatársadnak, avagy az ellenségednek a létkérdéséről, hanem egyenesen, sőt kizárólagosan rólad.
Akik most itt vagytok, és hallgatjátok az ige hirdetését, így hallgassátok! Szedjétek össze magatokat, gyűjtsétek össze s központosítsátok szétszóródott gondolataitokat, hogy el ne szalasszátok a Szentlélek ajándékozásának drága alkalmát! Az elmulasztott alkalmat utólag hiába siratjuk. 3. Nem könnyű az igét szívünkre venni, mert az ige sokszor nagyon kellemetlen dolgokat mond nekünk.
Nem sebet kötöz, hanem sebet üt. Nem simogat, hanem arcul ver. Nem könnyet töröl, hanem könnyet sajtol. Nem megnyugtat, hanem nyugtalanít. Az ige ítéletet mond felettünk. A bűneinkről beszél. Ezért aki azt szeretné, hogy az ige útján Szentlelket kapjon, annak el kell hordoznia az ige kemény beszédét.
A harmadik tennivalónk tehát ez: Hajolj meg az ítélet alatt!
Péter igehirdetésének a megszakítás előtti utolsó mondata így hangzik: „Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek.”
Gyilkosság vádját hányja a szemükre: Ti feszítettétek meg, s tudjátok, ki volt az, akit ti megöltetek? Úr és Krisztus. Isten Fia, Megváltó. A megígért Messiás. Nem maga nevezte ki magát ennek, mint az álmessiások, hanem Isten tette azzá. Úr és Krisztus volt már akkor is, mikor rangrejtve járt itt e földön közöttünk, feltámadása és mennybemenetele azonban nyilvánvalóvá tette addig rejtett méltóságát.
A gyülekezet meghajlik ez alatt a rettentő ítélet alatt. Egyetlen ember sem tiltakozik. Nincs ellenmondás, mentegetődzés, mások vádolása. Elfogadják: mi vagyunk a Krisztus-gyilkosok, én vagyok Krisztus gyilkosa. Érzik, hogy az egyik azzal vétkezett, hogy ott volt, a másik azzal, hogy nem volt ott. Az egyik azzal járult hozzá, amit tett, a másik azzal, amit nem tett. De talán még ennél a némaságnál is beszédesebb az, hogy nem haragszanak meg érte Péterre. Péter s az apostolok szíven szúrjákőket, de ők mégis atyafiaknak, testvéreknek szólítják az apostolokat.
Ha szeretnél Szentlelket kapni ajándékba, alázd meg magad a Krisztus-gyilkosság vádja alatt!
Vállald egészen személyesen. Nem csak úgy, mint tagja a bűnös emberiségnek, hanem így: az én bűneim feszítették Krisztust keresztre. 4. Egy vádat sokféleképpen lehet beismerni, egy ítélet alatt sokféleképpen lehet meghajolni. Lehet kényszeredetten. Úgy, mint ahogy a bizonyítékok által sarokba szorított gyilkos, mikor végül is kénytelen beismerni: Én öltem meg. De lehet közömbösen is. Úgy, mint mikor a gyilkos ezt mondja: Megöltem, már nem tudok rajta változtatni. És lehet bűnbánattal is, ahogyan az első pünkösdi gyülekezet fogadta, amelyről ezt olvassuk: „Ezeket pedig mikor hallották, szivökben megkeseredének, és mondának Péternek és a többi apostolnak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?” (37. v.) Ha tehát az ige útján Szentlelket szeretnél kapni ajándékba, akkor a negyedik tennivalód: Bánd meg a bűneidet!
A pünkösdi gyülekezet megmutatja, hogy milyen az igazi bűnbánat. Az igazi bűnbánat a szív megkeseredése. Sok megkeseredett szívű ember van e világon. Az egyik a szegénysége, a másik a betegsége, a harmadik az emberek gonoszsága miatt van elkeseredve, de kevés ember van, aki a bűnei miatt van elkeseredve. A bűneink következményei miatt elkeseredünk, de maga a bűnünk nem keserít el minket. Világundor sok van bennünk, de önundor annál kevesebb.
A pünkösdi gyülekezet példája azt is mutatja, hogy az igazi bűnbánatban mindig van valami elégtételadási vagy jóvátételi szándék. Ez tör elő az apostolokhoz intézett kérdésben is. Mit adtak volna azért, ha Jézus megjelent volna közöttük, s ők leborulhattak volna előtte, s úgy kérhettek volna tőle bocsánatot! Micsoda eget csapdosó ünneplése lett volna az Jézusnak! Úgy érezték, hogy ez nem történik meg, s teljes tanácstalanságban fordultak az apostolokhoz: Mit cselekedjünk?
Szeretnél Szentlelket kapni? Hagyd, hogy hadd bántsanak a bűneid! Ne oltogasd szent keserűségedet! Ez már a Szentlélek munkája, aki meg akar győzni téged is bűn, igazság és ítélet tekintetében. 5. A tanácstalan gyülekezetnek Péter ezt feleli: „Térjetek meg (…) mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára…” (38. v.) Ha tehát Szentlelket szeretnél kapni ajándékba, akkor az ötödik tennivalód: Térj meg!
A megtérés hit kérdése. Csak az tér meg, aki hiszi, hogy van még számomra is bocsánat. Ezért hangsúlyozza ki Péter annyira, hogy mindnyájan, tehát a Krisztus-gyilkosok is kaphatnak bűnbocsánatot és Szentlelket.
A megtérés szakítás a múlttal. Saját múltammal is, meg e gonosz nemzetséggel is (40. v.). Új közösségre lépek. A Szentlélek Istennel és Krisztusban testvéreimmel élek új életet.
A megtérés meghódolás Krisztus előtt. Akit pár héttel ezelőtt szolgaformában, kiszolgáltatva, vesztőhelyen kivégezve meghalni láttak, ahhoz most így szólnak: Én Uram és én Istenem!
Vállalod-e ezt a megtérést a Szentlélek ajándékáért? 6. Az utolsó tennivaló: Keresztelkedj meg! A megkeresztelkedés az ember részéről ünnepélyes bizonyságtétel arról, hogy régi életét halálba adta, s új életet óhajt élni Jézus Krisztus nevében. Isten részéről pedig megpecsételése annak, hogy bűneimet megbocsátotta, s adja a Szentlélek ajándékát. Ez a végső feltétel mindegyikünknél megvan. Miért nem akarod a többit is? Persze, ha minden feltétel megvan, akkor sincs jogunk a Szentlélek ajándékára, ekkor is csak ajándék a Szentlélek, de azt tudhatjuk, hogy Isten szívesen adja ajándékul a Szentlelket azoknak, akiknél az út el van készítve a fogadására.
A mai szentlecke az első pünkösdi prédikáció vége. Az a vége, hogy háromezer lélek kap ajándékul Szentlelket. Vajon mi lesz e mai pünkösdi prédikáció vége? Hányan kapnak ajándékul Szentlelket? Ott leszel-e te is közöttük? Tudom, hogy Istenen nem múlik. Rajtam és rajtad múlik csupán. Könyörögjünk együtt: Jövel, Szentlélek Úr Isten! Ámen.

Lelkészszentelés Időpont: 1944. május 18. Áldozócsütörtök ünnepe
Helyszín: Nyíregyháza
Alapige: ApCsel 1,6–12
Mikor azért azok egybegyűltek, megkérdékőt, mondván: Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek? Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett. Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek elj ő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végs ő határáig.
És mikor ezeket mondotta, az ő láttokra felemelteték, és felhő fogá előt szemeik elől. És amint szemeiket az égre függesztették, mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátokőt felmenni a mennybe. Akkor megtérének Jeruzsálembe a hegyről, mely hívatik Olajfák hegyének, mely Jeruzsálem mellett van, egy szombatnapi járóföldre.
Sokan lehetnek ma ebben a templomban, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy ennek az istentiszteletnek a lényege a papszentelés. Nem lehet azon csodálkozni, ha ti magatok is ebben a gondolatban éltek. Emberileg ez érthet ő, hiszen azért a pillanatért, ami most történik az életetekben, egy negyedszázadon át készültetek. Egy emberi élet egyharmadát fektettétek bele munkába, verítékbe, áttanult éjszakákba azért, hogy ez a nap egyszer megtörténhessék.
Általában mindig nagy dolog az, ha egy férfi életpályát választ magának, hogyne volna még inkább nagy dolog az, mikor egy pap választ magának hivatást, hiszen tudja, hogy nem ő választotta magának a szolgálatot, hanem a szolgálat Ura választotta ki őt erre a szolgálatra; nem ő teszi magát oda az anyaszentegyház oltárára elégő gyertyaként, hanem gyertyatartóba helyezi őt az Úr azért, hogy ott elégjen és világítson.
Azon sem lehet csodálkozni, ha a szüleitek is úgy gondolják, hogy ennek a napnak a papszentelés a lényege, az a központja, hogy végre-valahára a fiukat pappá szentelik. Hogyne gondolnánakők így erre a napra, hiszen az ő életükben is e mögött a nap mögött mennyi küzdelem, lemondás és áldozat van. Mind a ketten olyan családból származtok, melynek a kenyérgondja sokszor volt mindennapos veríték, és tudjátok, hogy bármennyire próbáltatok is hűséges tanulással enyhíteni a szüleitek kenyérkereső gondjain, egy gyermek sem tud annyit adni szüleinek, mint amennyit egy szülő tud adni gyermekeinek addig is, míg szárnyra tudja bocsátani őket. Néktek tudnotok kell, mint ahogy ők is tudják, hogy úgy érzik ezen a napon magukat, mint akik célhoz értek, és örömmel adnak hálát Istennek így szólva: mindeddig segítségül volt nékünk az Úr.
Azt is meg lehet emberileg érteni, ha az anyaszentegyház is úgy néz rátok és e mai napra, hogy ti és a pappá szentelés van a mai nap központjában. Hiszen az anyaszentegyháznak Istentől kapott parancsa és kötelessége, hogy imádkozzék aratókért az Úr aratásába, mert mindig több az aratnivaló, mint az arató, s az aratás munkája mindig sürg ős és felelősségteljes.
Nem lehet csodálkozni azon, hogy azok, akikben ez a felelősség él, ezen a napon bennetek látják ennek a napnak jelentőségét, mert úgy néznek rátok, mint egy aratóért elmondott imádság meghallgatására.
És nekem mégis azt kell mondanom határozottan, félreérthetetlenül, hogy ennek a napnak nem a papszentelés a középpontja, és nem is ti. Ma áldozócsütörtök ünnepe van, és nekünk Istentől kegyelmi ajándéknak tekintett szent ügyek szolgálatában sem szabad elfelejtenünk áldozócsütörtököt. Áldozócsütörtök van ma, és nem papszentelés elsősorban, mert áldozócsütörtök ténye sokkal nagyobb, mint az, hogy két embert pappá szentel az anyaszentegyház Ura. Ennek a napnak a középpontjában nem ti vagytok, hanem az áldozócsütörtök Ura, az Úr Jézus. A mai ünnepnek nem az a lényege, hogy feltárja szemünk előtt mennyei hazánkat; hogy nékünk, földön botorkáló szegény bűnösöknek felragyogtassa a menny dicsőségét, amely azoké, akik megmossák ruháikat a Bárány vérében, hanem ennek az ünnepnek a középpontja a mennybe szálló Úr Jézus. Ez a nap az ő megdicsőülésének az ünnepe, amelyen a mi álruhában járó királyunk levetette por-gúnyáját, és trónra lépett, és világossá tette ország-világ előtt az ő csodálatos méltóságát. Ez az a nap, amelyen meghajol előtte minden térd, mikor üresen maradt királyi trónjára, az Atya jobbjára leül Istennek Báránya, és ott fenn 33 esztendőn keresztül elhallgatott mennyei zsolozsma megzendül ezer angyal ajkán, hogy a megöletett Bárány vegyen tisztességet és áldást örökkön örökké. A mi Urunk Jézus, ő van a mai nap középpontjában, a mi trónra szállott királyunk, és mindenki más őmellette jelentéktelen és elhanyagolható mennyiség.
És hogy mi ma mégis körülveszünk titeket szeretetünkkel, és megáldunk titeket, és van bátorságunk, hogy a mi Urunk megdicsőülése ünnepén titeket megdicsőítsünk a papi szolgálat szentségével, ezt azért merjük tenni, mert ez az aktus is beletartozik a Krisztus dicsőségébe. Ez nem más, mint parányi akkord abban a dicsőítő énekben, amellyel a mennybe szállt Krisztust innen kísérik, és ott fenn fogadják. Jó néktek ezt világosan látni. Krisztus a fő, ő minden mindenekben, és minden papi szolgálatunk minden munkájával és dicsőségével vagy gyalázatával, szenvedésével és szépségével és minden utolérhetetlen gyönyörűségével csak annyit ér, amennyiben zengi ennek az örökkévaló királynak soha eléggé nem zenghet ő dicséretét.
Ezt kellett megtanulni a tanítványoknak is. Mikor az Olajfák hegyén voltak, megkérdezték Jézust: „Uram, avagy nem ezidőben állítod-é helyre az országot Izraelnek?”, felgyúlt képzelettel állottak a mennybe készülő Úr előtt, s megéreztek valamit abból, hogy most lehull a lepel, elrejtett rangját megmutatja királyunk, és trónra száll. És akkor felgyúlt képzeletükkel nem a menny, hanem a föld dicsőségét látják: hogy övék lesz az ország, amelyért mindennap imádkoztak, amely meggyalázott voltában is olyan szeretett volt számukra. Azt várták, hogy letöröltetik szemükből minden könny, eltiportatik minden elnyomójuk, s ők a dicsőség sugarában sütkérez ő hozzátartozói lesznek a királyok királyának, az urak urának. Ki venné zokon az apostoloktól azt, hogy ők akarják Krisztussal a dicsőséget, hiszen ők előbb vállalták a gyalázatot is, amikor egyszerű mesterként, egyszerű vándortanítóként követték az Urat.
Terveik vannak, amelyekben maguknak is dicső trónust építenek, hogy kívánatosabbá tegyék a menny után való vágyakozást. És ekkor a mi Urunk ezt mondja nékik: „Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett.” Semmi közötök néktek ahhoz, hogy az Úr az ő munkáját miképpen végzi. Közvetlenül a cselekedetek könyve előtt van János evangéliumának utolsó fejezetében megírva, hogy mikor Péter ugyanilyen kérdéssel fordul János fel ől az Úrhoz, hogy mi lészen annak a sorsa, akkor Jézus ugyanilyen keményen utasítja vissza Pétert: „Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!”
Nem a tervezgetés a mi dolgunk, hanem az engedelmesség, – ezt mondja az Úr mennybemenetele ünnepén. Szép, drága terveket szöv ő tanítványok, ne tervezgessetek, hanem engedelmeskedjetek. Menjetek el, és lésztek nékem tanúim a föld végs ő határáig, ezt mondja az Úr. Én fogom megszabni, hogy mi történjék veletek, hogy mi legyen szolgálatotok, s hogy azért arany-koronát kaptok-e vagy töviskoronát, hogy máglyán fognak-e felmagasztalni, vagy hatalmas tömeg kísér-e ki a temet őbe. Ez az én dolgom, és ebbe nem engedek beleszólást. Nem a ti dolgotok tudni az időket.
Ifjú testvéreim! Néktek is jó ezt látni. Az a Krisztus, aki az egész világ középpontjában van, minden tervetekre ezt mondja. Hiszen bennetek is annyi szép terv épül most. Úgy elképzeltétek, hogy milyen papok szeretnétek lenni, és az Úr minden terveteket most egy vonással keresztülhúzza, és azt mondja, hogy ez nem a ti dolgotok, ez az én dolgom. Én tudom, hogy titeket hol akarlak használni; ti többel ne törődjetek, hanem engedelmeskedjetek. Ha az egyiket fel akarom emelni, mint fényes világosságot, az az én dolgom. Nem az ő dicsősége, hanem az én kiválasztó kegyelmem, és ha a másikat egyszerű olajmécsessé teszem, amely holta napjáig észrevétlenül világít, az is az én dolgom, és én tudom, hogy mit miért csinálok. „Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett.” Néktek csak egy dolgotok van: engedelmeskedni! Ha Jeruzsálembe küldelek benneteket, ahol az ellenségeitek várnak, menjetek; ha azt parancsolom, hogy menjetek Samáriába, ahol gyűlölettel fordulnak ellenetek, akkor is menjetek; és ha azt mondom, hogy hagyjátok itt a hajlékot, amelyben születtetek, és a föld végs ő határán legyetek tanúim, akkor is engedelmeskedjetek, mert én vagyok minden, az Alfa és az Omega, és mindenki énnékem köteles szolgálni. Terveket, vágyakat rá kell tenni az oltárra, és ott állni szent akaratlanságban a mennybe men ő dicsőséges király előtt: itt vagyok, küldj el engem.
Amikor a tanítványok ezt a kemény beszédet megértették, azt olvassuk, hogy szemük láttára felemelteték az Úr. Mindig ott meri az Úr hagyni az övéit akkor, ha a szolgálatba állítottak merik vállalni a szolgálat felelősségét. És mikor felemelteték, így olvassuk: „Amint szemeiket az égre függesztették, mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában. Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit álltok nézve a mennybe?” Hát vajon mi kifogásolnivaló van az apostoloknak ebben a magatartásában? Azt megértjük, hogy az Úr kifogásolja a tervezgetéseiket, s nem engedi, hogy ők maguk formálják az életüket, de hogy mikor felemelkedik az Úr, és alászáll a felh ő, hogy eltakarja őt szemeik elől, és lassan beleolvadjon az Úr az őt körülvevő fehér ködbe, és nem lát már szemük mást, mint szálló fehér bárányfelh őket, ki botránkozhatik meg azon, hogy a szemük odaszegeződik a felhőre, és nézik földbegyökerezett lábbal Krisztust, a szívük egyetlen szerelmét. És az Úr mégis azt üzenteti angyalaival, hogy ne álljanak ott földbe gyökerezett lábbal; mert a Krisztus vissza fog jönni, és nékik és néktek is az ő visszajövetelét kell előkészíteni. Menjetek dolgozni, mert munkátok nem a szemlélődés, hanem a szolgálat.
Mi tudjuk, hogy Isten szolgáit sokszor fenyegeti más veszedelem is, és mai szolgáit különösképpen is, hogy elhanyagolják Krisztus szerelmét azért a mechanikus munkáért, amellyel szeretnék megmutatni használhatóságukat. Mi tudjuk jól, hogy közelebb áll a lelkipásztorokhoz a Márta kísértése, mint a Mária visszahúzódó alázatossága, s azért nékünk is meg kell hallani, hogy nem szemlélődés, hanem szolgálat a mi kötelességünk. Tehát nem arról van szó, hogy én a magam üdvösségét ápoljam, hogy gyönyörködjem az Úrban, hanem arról, hogy lássam meg, hogy emberek milliói élnek nélküle sötétségben, és nékem menni kell, szolgálnom az ő dicsőségét. Nem arról van szó, hogy én magam várjam az édes halált, ahogyan Bach énekelte, hogy jöjjön, és vigyen el a nyomorúság földjéről a boldogság hazájába, ahol nincs könnyhullatás, nincs bűn, hanem örök öröm és békesség van, ahol lehetek a Krisztus báránya, hanem arról, hogy emberek vannak körülöttem, akik ben őttek a földbe, és nem akarnak kin őni a földből, akiket meg kell mentenem, mert ez az Úr parancsa.
Ezért fejeződik be ilyen prózai módon a mennybemenetel története: „Akkor megtérének Jeruzsálembe a hegyről, mely hívatik Olajfák hegyének, mely Jeruzsálem mellett van egy szombatnapi járóföldre.” Mennyivel szebb volna, ha az áldozócsütörtöki történet azzal fejeződnék be, hogy mi van a mennyben, mikor hazamegy Krisztus. Milyen csoda volna, ha János látomásainak aranyecsetjével festené meg Krisztus hazaérkezésének és trónra lépésének minden dicsőségét. De itt erről egy szó sincsen, hanem arról, hogy eredj és szolgálj! Menj le a hegyről a világba, ahol kudarcok várnak, ahol megpróbáltatásokban lesz részed, ahol az élmények úgy meg tudnak szűkülni. Menj, ne tervezz, hanem engedelmeskedj, és tanuld meg, hogy ha igazán szereted Krisztust, az igazi szeretet mindig gyakorlat és mindig szolgálat.
Lehet-e csodálkozni, ha ti azt kérdezitek: hogy merjek én erre vállalkozni? Merjetek!, mert aki ezt a kemény parancsot adta és adja, az ezt is mondotta: „Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek elj ő reátok.” És azt is ígérte: „lesztek nékem tanúim.” Aki az erőt kínálja, annak joga van az erőkifejtést követelni. Nem fog tőletek sem az Úr soha többet kívánni, mint aminek teljesítéséhez az erőt mindig fel tudja kínálni néktek, de amihez az erőt megadja néktek, annak a teljesítését mindig követelni fogja. Azért hát el minden tervvel, készen minden engedelmességgel Krisztus szerelmének gyakorlati megmutatására, az anyaszentegyházban Krisztus dicsőségének szolgálatára, kapaszkodjatok bele ebbe az igébe: „Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek elj ő reátok.”
Ámen.

Az utolsó mondatok.
Időpont: Áldozó csütörtök [mennybemenetel ünn.], dátum nélkül. [Helyszín: Nincs feltüntetve]
Alapige: Ap. Csel. 1:1-11.
Első könyvemet írtam, Theofilus, mindazokról, a miket kezdett Jézus cselekedni és tanítani, Mind a napig, melyen fölviteték, minekutána parancsolatokat adott a Szent Lélek által az apostoloknak, kiket választott vala magának. Kiknek az ő szenvedése után sok jel által meg is mutatta, hogy ő él, negyven napon át megjelenvén nékik, és szólván az Isten országára tartozó dolgokról. És velök összejövén, meghagyá nékik, hogy el ne menjenek Jeruzsálemből, hanem várják be az Atyának ígéretét, melyet úgymond, hallottatok tőlem: Hogy János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap mulva. Mikor azért azok egybegyűltek, megkérdékőt, mondván: Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek? Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett. Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig. És mikor ezeket mondotta, az ő láttokra felemelteték, és felhő fogá előt szemeik elől. És a mint szemeiket az égre függesztették, mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, a ki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, a miképen láttátokőt felmenni a mennybe.
Áldozó csütörtök ünnepének két orcája van. Más Jézus Krisztus felé és más a tanítványok felé.
Jézus Krisztus számára hazamenetel, a tanítványoknak árván maradás. Jézus Krisztus számára találkozás az Atyával és a mennyei seregekkel, a tanítványok számára elválás. Jézus Krisztus számára a megdicsőülés öröme, a tanítványok számára a temetés fájdalma. Nem nagypéntek este, hanem most temetik előt igazán. Akkor ott sem voltak, most azonban szemük láttára /9. v./ vétetik el tőlük. Azóta húsvét is volt, s húsvét után az a csodálatos negyven nap, amit még nekik ajándékozott, amikor sok jel által megmutatta, hogy él, megjelenvén nekik /3. v./, most azonban tudják, hogy itt már nem három napról van szó, hanem ütött a végső búcsú órája. Igaz, hogy a hátuk mögött levő negyven napban készítgette előre erre őket. Ekkor már nem volt mindig velük, csak meg-megjelent nekik, tanította őket, s azután nagy hirtelenséggel eltűnt. De hát tudjuk, hogy a nagy elválás, akármennyire el is vagyunk készülve reá, mégis mindig váratlan és megdöbbentő, ha beköszönt. Ezért állanak a mennybemenetel ünnepén földbegyökerezett lábakkal, égre szegzett szemekkel, szinte megbűvölten nézve a lassan szemük elől eltűnő Krisztus után /11. v./, mint ahogy áll az ember kedvese sírpartján az utolsó, nehéz pillanatokban, mikor az aláhulló göröngyök elfedik lassan a kedves koporsóját.
Elváláskor mindig fontosak az utolsó mondatok. Felejthetetlenül belevésődnek a búcsúzók szívébe, s olyan elkötelező erővel bírnak, mint valami végrendelet. Nézzünk mi is ma így a mennybemenetel ünnepén elhangzott utolsó mondatokra! 1./ Az egyik mondat egy kérdés: "Uram, avagy nem ez időben állítod-e helyre az országot Izraelnek?" /6. v./ Ez a kérdés nagyon fontos lehet a tanítványok számára. Ezt mutatja az időpont, amikor előhozakodnak vele. A nagy elváláskor az ember nemigen szokott kérdezősködni, inkább hagyja, hogy az elköltöző használja fel a még rendelkezésre álló rövid perceket arra, hogy elmondja még, amit addig el nem mondott, amit nem akar magával vinni, amit fontosnak tart a számunkra. A tanítványok mégsem Jézusra hagyják, hogy mit akar mondani, hanem kérdezéssel töltik a drága perceket. Hogy ez a kérdés milyen fontos lehet a tanítványok számára, mutatja az is, hogy utolsó kérdésként jönnek elő vele. Bizonnyal lehetett még sok más is, amit szerettek volna világosabban látni, de úgy érezték, hogy ez az egy olyan, aminek tisztázása nélkül nem lehet elengedni Krisztust. Az is mutatja a kérdés fontosságát, hogy ez mindnyájuk kérdése. Most nem Péter, vagy Filep, vagy János kérdez. Lehet, hogy egy szól, de mindnyájuk nevében. Lehet, hogy mindnyájan mondják egyszerre.
Mi is hát ez a fontos, utolsó kérdés?
Nem ez: Mi lesz Veled, Jézus? Jól tudják, hogy Jézus az Atyához megy.
Nem ez: Mi lesz velünk? Tudják, hogy sok szenvedés vár rájuk, de azt is tudják, hogy a szenvedés után ott fenn mennyei hajlék várja őket is, hiszen aki most elmegy, azért megy el, hogy nekik helyet készítsen. /János 14:1-3./ Nem ez: Mi lesz a Hozzád fűzött reménységekkel, az ígéreteiddel? Ez az emmausi tanítványok kérdése volt. /Lukács 24:21./ Ezen ők már túl vannak. Tudják, hogy aki megtartotta a feltámadás ígéretét, annak minden ígérete igen és ámen. Mindez nagyon természetes kérdés lett volna, őket azonban más izgatja: a "mikor" kérdése. Jézus nagyon határozottan felel reá. Mondanivalójának megfogalmazása inkább határozottság, mint dorgálás. Nem tekinti gyermekes kíváncsiskodásnak, tanítványi értetlenségnek, személye iránti bizalmatlanságnak, avagy elföldiesített s eltestesített messiási váradalomnak. Úgy látszik, az Isten országa utáni vágyat olvassa ki belőle. /3. v./ Ez a vágy persze sok mindennel keveredhetik még bennök. Úgy érzik, hogy Isten országának e földre is el kell jönnie, de azt is látják, hogy ott van, ahová most Mesterük megy. Azt az egyet azonban tudják, hogy Isten országának eljövetele a Jézussal való találkozást fogja jelenteni számukra.
Mikor tehát Jézus hazamegy, felébred bennük a honvágy, de ez nem valami, hanem valaki utáni vágy bennök. Van-e neked mennyei honvágyad, vagy jól érzed magad itt, e világban? Áldozó csütörtök népe világosan látja: Az élet célja: Felfelé! 2./ A másik utolsó mondat tehát egy felelet, Jézus felelete a tanítványok kérdésére. Jézus utolsó felelete így hangzik: "Nem a ti dolgotok ... mind végső határáig." /7-8. v./ Ez az utolsó felelet nem az ismereteinket akarja gyarapítani, hanem a kötelességeinkre akar figyelmeztetni. Vannak dolgok, amiknek megismerése nem tartozik reánk, de vannak dolgok, amiknek elvégzése ránk vár. Az utolsó felelet tehát a munka parancsa. A munka, ami ránk vár, amit tőlünk vár maga az Úr is, a mellette való tanúskodás. Nem szónoklatokat vár az Úr tanítványaitól, csak egyszerű tanúskodást. A tanú nem ügyvéd, nem védő, nem vádló, sem nem bíró, csak tanú, aki nem tart ékesszóló, szíveket megindító szónoklatokat, jogi fejtegetéseket, csak egyszerűen elmondja, ami vele történt, amit Krisztus vele cselekedett. Ezt várja Jézus mindenkitől, s melyikünk merné kétségbe vonni, hogy joggal várhatja tőlem is. A munkahelyet is kijelöli az Úr: Mindig ott, ahol vagy. Nem kell messzire menned, ennek is eljöhet majd az ideje, ott tégy előbb tanúbizonyságot, ahol vagy! A tanítványok tehát menjenek vissza Jeruzsálembe! De mikor épp otthon a legnehezebb tanúskodni, hiszen ott sok minden ellenünk tanúskodik! A tanítványoknak sem látszik alkalmas kezdő munkaterületnek Jeruzsálem. Odamenjenek az irigy főpapok, a gyáva helytartók, a mindenre kapható csőcselék közé, a Krisztus-gyilkosokhoz? És éppen ők menjenek, akik épp Jeruzsálemben hagyták cserben, vagy tagadták meg Mesterüket? A parancs félreérthetetlen: A Krisztus-gyilkosoknak sem szabad hátat fordítani! A munka idejét is megmondja a parancs: Azonnal. Ne m szabad elmenniök Jeruzsálemből /4. v./, hanem vissza kell oda menniök. Amikor a mennybemeneteltől megigézetten állnak, mindjárt angyalokat is küld, hogy lódítsák ki őket tétlenségükből, s indítsák útnakőket Jeruzsálem felé.
Tudod-e, hogy Jézusnak ez a parancsa neked is szól? Úgy nézel-e reá, mint Megváltód utolsó parancsára, amit nem szabad nem teljesíteni? 3./ De hát honnan veszünk mindehhez erőt? Ez a kérdés merül fel a tanítványok lelkében, a mienkben is. Erre a kérdésre felel a harmadik utolsó mondat: "És velök összejövén ... nem sok nap múlva" /4-5. v./ "Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok." /8. v./ A harmadik utolsó mondat tehát egy ígéret: A Szent Lélek erejének ígérete. Ez az ígéret nem azt ígéri, hogy belénk kap majd valami tűz, s ez felfokozza gyenge erőnket, kihozza belőlünk a legtöbbet, amit ki lehet hozni belőlünk, sőt olyan extázisba visz majd, amelyben olyan dolgokra is képesek leszünk, amiket normális, józan állapotunkban még csak elképzelni sem tudtunk volna. A Szent Lélek nem a mi erőnk fokozása. A Szent Lélek nem valami, hanem valaki. Nem tűz az emberi szív kazánjában, mely életre kelt rejtett energiákat, mint ahogyan a mozdony kazánjában a tűz hatalmas gőzerővé változtatja a máskülönben minden akadály elől rendszerint kitérő vizet. A Szent Lélek valaki, aki eljön reánk, megszáll minket, úrrá lesz fölöttünk, eszközévé tesz és saját erejével munkálkodik bennünk és általunk.
Nem a tanítványok fognak tehát dolgozni, hanem rajtuk keresztül Isten maga. Így néz Lukács is az apostolok cselekedeteire. /1-2. v./ Amit Jézus születésétől kezdve mennybemeneteléig, tehát egész földi élete alatt cselekedett és tanított, az mind csak kezdet volt. Amit új könyvében le fog írni, az lesz a folytatás: Jézus cselekedetei az apostolok által. Ez a könyv tehát nem az apostolok cselekedeteit írja le, hanem Jézus cselekedeteinek a leírását folytatja. S minderre előre is lehetett számítani, mert ez az Atya ígérete. /4. v./ Vajon beválthatja-e Jézus utolsó ígéretét az Atya rajtam? Folytathatja-e munkáját bennem és általam a földön a mennybement Jézus? Meglátszik-e valami bennem a Szent Lélek titokzatos erejéből?
Három utolsó mondat. Egy kérdés, egy felelet és egy ígéret. A kérdés a honvágy kérdése, a felelet a munka parancsa, az ígéret az erő ígérete. Egyszer majd még szemébe kell néznünk ennek a három mondatnak. Az, aki felment, egyszer vissza fog jönni és számon fogja kérni tőlem. Milyen lesz majd ez a viszontlátás, s hogyan fog végződni ez a számonkérés? Ámen.

Te kövess engem!
Időpont: 1959. április 19, Húsvét utáni 3. vasárnap
Helyszín: Gy őr, Öregtemplom, ifjúsági istentisztelet
Alapige: Jn 21,18–23 Bizony, bizony mondom néked, amikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, ahova akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod. Ezt pedig azért mondá, hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. És ezt mondván, szóla néki: Kövess engem!
Péter pedig megfordulván, látja, hogy követi az a tanítvány, akit szeret vala Jézus, aki nyugodott is ama vacsora közben az ő kebelén és mondá: Uram! ki az, aki elárul téged? Ezt látván Péter, monda Jézusnak: Uram, ez pedig mint lészen? Monda néki Jézus: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!
Kiméne azért e beszéd az atyafiak közé, hogy az a tanítvány nem hal meg: pedig Jézus nem mondta néki, hogy nem hal meg; hanem: Ha akarom, hogy ez megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá?
Ima: Örökkévaló szent Isten! Törékeny cserépedény, múló, halandó életkeret csupán testünk, de mégis nagy kincsnek hordozója, és szégyelljük magunkat, hogy testünkön csupán az esend őség, bűn látható. Kérünk, formálj minket új emberekké, hogy testünkben az Úr Jézus Krisztus halála és élete lehessen láthatóvá őáltala, a te szent Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki véled és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik mindörökkön örökké.
Ámen. A keresztyénség Krisztus követése. Nem krisztusi életelvek, hanem Krisztusnak mint élő személynek követése. Nem tan, hanem élet. Nem új világnézet, hanem megújult ember, és ez a megújulás nem új életstílus, hanem az ő varázsa alá kerülés, a vele való személyes életközösség. Jézus is, mikor valakit tanítvánnyá akart tenni – ma ezt így mondanánk: keresztyénné akart tenni –, akkor mindig így fordult hozzá: Kövess engem! És ma is ezt teszi, ha valakit ki akar emelni az elméleti vagy gyakorlati pogányságból, és el akarja mélyíteni hitéletét. Azoknak ma is azt mondja: Kövess engem!
Csak nagy különbség van az érzékelhet ő, a látható Krisztus és a mennybe ment Krisztus követése között. Mert mikor Krisztus földi életében valakihez oda lépett, és azt mondta néki: kövess engem! azt emberileg könnyű volt konkretizálni, az részleteire bontható volt: Hagyd el eddigi életed, csatlakozzál hozzám, állj a hátam mögé, jöjj utánam, amerre én megyek, és ne menj arra, amerre én nem megyek. Siess, ahol én sietek, állj meg, ahol én megállok, cselekedd azt, amit én cselekszem, jöjj asztalomhoz, edd azt a kenyeret és ételt, amit én eszem, családod legyen az én lelki családom a hívő tanítványok szent seregében. Mind olyan részlete ez parancsának, ami könnyen felfogható és érthet ő volt. Látom, merre megy, és hallom, mit kíván.
Mennyivel nehezebb azonban nekünk, akik számára földi életszerveinkkel nem érzékelhet ő Krisztus követése, csak hitben való valóság. Nekünk sokkal nehezebb konkretizálni, részleteire bontani a megdicsőült Krisztus állandóan felénk jövő felszólítását: Te kövess engem!
Jézus Péterhez intézett felszólítása e két felszólítás között van. Mikor itt mondja Péternek e felszólítást, akkor még látható és érzékelhet ő Jézus. Hallja fülével a hívást, látja, mikor elindul, mögéje léphet, látja nyomdokát, lépésébe beleléphet, de mikor ennek folytatása következik, és Krisztus követése folytatólagos valóság lesz, amikor e felszólítást a feltámadott Krisztus mondja, akkor már csak hitbeli valóság lesz számára. Mert az a Jézus, aki itt beszél hozzá, az már nincs állandóan velük, már csak vendég náluk. A feltámadás után már csak hébe- hóba jelenik meg tanítványainak, akkor már búcsúzkodik, készül a mennyei dicsőségbe, egyre közeledik azaz idő, mikor tanítványaitól elválik, mert felhő takarja el szemük elől, s csak hitük tudja meglátni az élő és mégis velük maradó Jézus Krisztust. Ez a közösség már nem földi életközösség, hanem hitközösség. Nem kevésbé valóságos, de más, mint ami eddig volt. Ez a példa már nem Krisztus kortársainak példája, hanem a mi esetünk. Krisztust követni, mikor szemünk nem látja, tekintetünk nem ragadhatja meg a megdicsőült, mennyben levő, ugyanakkor csodálatosan velünk járó Krisztust.
Hogyan lehetséges ez? Próbáljuk ennek a példának nyomán felvázolni azt, hogy mit jelent számunkra az a felszólítás, hogy kövess engem! Természetes, ez a felelet nem lehet olyan, amelyik minden részletében megvilágítja a kérdést, de sok indítást kaphatunk belőle.
Aki Krisztust akarja követni, annak 1. Jézus felszólítását személyesen kell magára alkalmazni.
Ebben az igében Jézus Krisztus kétszer mondja Péternek: Kövess engem! Ebben is benne van az, hogy én nem a világnak mondom, hogy ti emberek kövessetek engem, hanem neked: Simon, Jónának fia, te Péter, én neked, személyesen mondom, kövess engem! Még ezzel sem elégszik meg. Mikor Péter a felszólítás után bizonyos körültekintéssel érdeklődik, hogy mások is fogják-e követni Jézust, akkor még egyszer kihangsúlyozva akaratát azt mondja a 22. versben: Te – és nem más –, te kövess engem! Mert a mi Urunk Jézus Krisztus azt akarja, hogy te az ő ajkáról ilyen személyesen neked szóló üzenetnek érezd ezt a felszólítást. Mikor Jézus négyszemközt beszél velünk, akkor egyenesen mellünknek szegezi a felszólítást: te kövess engem! Keresztyénségünk mindaddig csak életelmélet, Krisztus követése nagy általánosságban felszólítás az ő követésére a világhoz, az egyházhoz, a gyülekezethez szóló, és számomra nem lesz valóra váltható valósággá. Ott kezdődik az egész, hogy egyszer megrendülve állasz meg, mert elibéd állt, neked, aki elhagytad, megtagadtad, aki csúful viselkedtél vele szemben, aki keservesen érzed, hogy bűnöddel megsértetted, és azt sem érdemled, hogy szóba álljon veled, ő mondja neked, ő, a megdicsőült Krisztus: Te kövess engem! Ne nézz te félre, ne tekints szét magad körül, hogy nem Jánosnak szól-e, vagy valaki másnak, akinek lelkét nem terheli olyan rettent ő bűn, mint a te lelkedet. Nem Péter, ez neked szól, és nem másnak! Jézus egyenesen téged vett célpontul: Te kövess engem!
A következ ő, ami e példából világos lesz előttünk, az, hogy aki valósággá akarja váltani életében a megdicsőült Krisztus követését, az 2. áldozza fel saját akaratát!
Péter jellegzetesen az akarat embere, ahogy a Biblia lapjain elénk áll. Kemény, határozott, nagy akaratú, aki vezérnek született.
Ő ezt nagyon jól tudja, és érezteti is azokkal, akik körülötte és vele együtt élnek. Éppen azért, arról van meggyőződve, hogy ő tud mindent legjobban. Legalábbis az gondolja, hogy csak akkor mennek jól a dolgok, ha ő csinálja vagy diktálja. Érvényesíteni akarja akaratát Péter még Jézussal szemben is. Gondoljunk Mt 16. fejezetére, ahol Jézus előre jelenti szenvedését és Jeruzsálembe menését, ahol meg fog halni, akkor Péter elkezdi feddeni: „Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg teveled.” Vissza akarja tartani Jézust. Lám, itt a parancsoló egyéniség, az akarat embere. A vezér, aki mint valami diktátor, úgy akarja rákényszeríteni akaratát még Jézus Krisztusra is. Mert ő az, aki mindent legjobban tud. És most ennek a Péternek mondja itt Jézus: Péter! Ennek most már vége! Többé neked nincs akaratod! Fel kell áldozni azt! Egy képet használ megértéséhez, az ifjúnak és az öregembernek képét. Az ifjú mindig a maga feje és akarata után megy. Látjuk már a gyermekeknél is. Mihelyt kis önállóságra tesz szert, milyen nehezen fogja meg szülei kezét, legfeljebb csak veszedelem idején simul szüleihez, de különben mihelyt biztonságban érzi magát, rögtön a saját akarata mozgatja. Az öregember már tudja, hogy másra szoruló, esend ő, mikor botladozó lépéssel csoszog ide-oda, és boldogan teszi kezét egy biztosabb, erősebb járású ember kezébe, és engedi magát vezetni oda, ahova vezetik. Jézus ezt így fejezi ki: „Mikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, ahova akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.”
Bármennyire bele is illik Jézus Krisztus szelíd egyéniségébe e kép ilyen magyarázata, a valóság az, hogy a képnek kemény megfogalmazása, éles leveg ője és metsző mondanivalója más látásra is feljogosít, és nekünk nemcsak szabad, de kell is ezt a szakaszt sokkal keményebb szavakkal értelmeznünk. Ha a különbséget a régi és az új élet között nem az életkor előrehaladásával magyarázzuk, hanem egyszerűen csak a múlt és jelen időkategóriájába állítjuk be, mely érzékelteti korkülönbség nélkül azt az állapotbeli különbséget, mely Jézus Krisztus követése előtti és alatti életünk között van, akkor így is mondhatjuk: a Krisztust követ ő ember olyan, mint a pórázra fogott eb, bilincsbe vert és láncon vezetett rab, szorító zablával és rövidre fogott kantárszíjjal megfékezett ló. Ki van kapcsolva a saját akarata, és mindegyiknek oda kell mennie ahova a póráz, a bilincs vagy a kantár szorítása húzza. Ilyen akarattalan embernek kell lennie annak, aki Jézus Krisztust akarja követni. Nem elég, hogy életemet krisztusi elvek szerint rendezzem be, még az sem elég, ha megcsinálom, és magam ókumlálom ki élettervemet, és az ő elbírálása alá bocsátom jóváhagyást kérve, sőt az sem elegendő, ha járásom-kelésem, minden döntésem alkalmával felteszem magamnak a kérdést: Mit tenne most Jézus? – hanem teljesen az akarattalanság állapotába kell kerülnöm, hogy Jézus tudjon rendelkezni velem, küldhessen ahova akar, azt mondjam, amit ajkamra ad, és azt érezzem, amit ő ad szívembe. Ezt pedig csak azaz ember tudja végrehajtani, aki feladta saját akaratát, aki életének nemcsak dönt ő jelentőségű kérdéseiben, de kicsiny, apró dolgaiban is próbálta vezettetni magát, mert rájött, hogy csak akarattalan állapotban tudja kérni, keresni és megtalálni Jézus vezetését, megtalálni konkréten a közösségben, igében, a Szentlélek belső indításában Krisztus vezetését. Mert ő sohasem parancsszavakkal dirigál nekünk, nem a kaszárnya udvarán elhangzó pattogó vezényl ő szavakkal, hanem kijelenti magát szelíden, és aki nincs ebben az akarattalanság állapotában, annak nem lesz füle a hallásra, ennek a csendes, szeret ő szónak meghallására.
Tovább kell mennünk. Aki azt akarja, hogy a megdicsőült Jézus Krisztus vezesse, az: 3. hagyja abba a másokhoz való hasonlítgatást!
Mikor Péter Jézus szavaiból megértette, hogy reá vértanúhalál vár, akkor azt olvassuk az igében: „Péter pedig megfordulván, látja, hogy követi az a tanítvány, akit szeret vala Jézus, aki nyugodt is ama vacsora közben az ő kebelén és mondá: Uram! Ki az, aki elárul téged? Ezt látván Péter, monda Jézusnak: Uram, ez pedig mint lészen?” Pétert Krisztus követésében nem csak a saját sorsa izgatja, azt is tudni szeretné, hogy mi lesz Jánossal. Érthet ő ez. Hiszen együtt éltek, mindketten tanítványok voltak, benne voltak az oszlopapostolok kicsi táborában; érthet ő, ha tudni szeretné, mi lesz ezzel a Jánossal. Meg is kérdi Jézustól. De Jézus erre az érdeklődésre kemény visszautasítással felel: mi közöd hozzá? Ha én azt akarom, hogy ő megmaradjon, míg én eljövök! Nincs semmi beleszólásod abba, hogy téged hova vezetlek, sem abba, hogy Jánossal mi a szándékom, te kövess engem!
Nem olyan egyszerű ez a kérdés, amilyennek az első pillanatban látszik. Mert az elmondottakból világosan látjuk, hogy nekünk tudomásul kell vennünk, hogy Jézus nem egyformán vezet. Csodálatos, hogy ez az egyetlen Jézus Krisztus, akinek Péter és János is követ ője, mert én is követője szeretnék lenni, ugyanaz az egy Krisztus nem mindig egyfelé megy, hanem az egyiket ilyen úton, a másikat amolyan úton vezeti. Egyiket vértanúságba viszi, a másikat csendes öregséggel ajándékozza meg.
Ezt az egyéni vezetést nem könnyű elhordozni. Ez a különleges vezetés sok lelki gyötrelemmel jár, és sokszor kerülünk lelki bizonytalanságba miatta. Nyugtalanít a kérdés: vajon jól értettem-e Isten akaratát? Jól figyeltem-e meg Krisztus vezetését? Mikor én erre megyek, a másik meg nem arra jön, amerre én? Én értettem félre vagy a másik, aki másfelé megy? Nem tévedek-e én, mikor a másik úgy érzi, hogy neki az a feladata, kerüljön el minden összeütközést, és tartogassa minél tovább életét az élő gyülekezet számára? Ó, ez nagyon nehéz kérdés! Miért helyes az egyiknek így, a másiknak meg úgy? Erre Jézus nem ad magyarázatot.
Ezt a kérdést azzal utasítja el: semmi közöd hozzá! Te kövess engem! Ne izgasson téged a mások másfajta vezetése, tereád csak az tartozik, hogy te ne veszítsd el az én vezetésemet szem elől, hogy amerre megyek, te jöhess utánam! Az már legyen mindegy, hogy vérpadra vezetlek, vagy pedig csendes, meghitt öregségre, mint Jánost.
Amíg mi nem tudjuk úgy nézni és látni a kérdést, hogy az nem általános és generál-vezetés, nem nagy eszményeknek lefektetése, melyeket nekem a gyakorlati élet apró kis eseteiben alkalmazni lehet, hanem úgy, hogy ez a kérdés Krisztusra és csak rám tartozik, addig nekünk mindig nehézségeink lesznek Jézus követésével kapcsolatban.
Tovább vezet ez a történet. Ha követni akarod a megdicsőült Jézust, akkor 4. ne önérzeteskedj!
Nagyon kemény az a mód, ahogyan Jézus Pétert rendre utasítja. Nem olyan ember volt Péter, akinek óembere olyan könnyen zsebre tudta volna vágni az ilyen rendreutasítást. És nézzétek, milyen csendes lett itt. Nem kérdezi meg, miért kell neki vérpadra menni, és miért élhet békében a másik tanítvány, mikor mindketten ugyanazt a Krisztust követik? Igaz, hogy Jézus kemény szava s mondata is torkára forraszthatta a szót, s úrrá lett a belső ágaskodó önérzete felett, és a visszautasítást szó nélkül lenyelve azt mondja: Uram, tégy velem azt, ami neked jólesik!
Ha te követni akarod Jézust, akkor neked erről az önérzeteskedésről le kell mondanod.
Mert az Úr Jézusnak joga van és hatalma úgy beszélni veled, ahogy Péterrel beszélt, hogy semmi közöd hozzá!
Ő szabad velünk. Ő a fazekas jogával és hatalmával tart kézben minket, mi pedig a gyuradék jogtalanságával vagyunk kénytelenek tűrni azt, mit formál belőlünk (Róm 9) És bölcsessége is van hozzá, hogy életünket jól vezesse. Minél tovább jársz Jézus nyomdokában, annál inkább látod, hogy nem az volt sohasem a baj, hogy Jézus Krisztus valami értelmetlen utakon vezetett téged, mert a végén mindig jó jött ki belőle, de mindig az volt a baj, hogy én belekontárkodtam Krisztus vezetésébe, és a magam bölcsessége szerint akartam jobban csinálni a dolgokat. A vezetést akartam korrigálni a magam emberi nyomorult értelme, meggyőződése szerint, és akkor rontottam el a dolgokat.
Jézus vezetése azonban egyben mindig csodálatosan azonos. Ez a történet mutatja, hogy Jézus Krisztus vezetésének iránya emberileg mindig lefelé vezet. Egyiket vérpadra, másikat számkivetésbe, az öregség tehetetlenségébe viszi. Igazában azonban mind a kett ő vezetésének iránya egyre feljebb vezet. Péter a mártíromság, a vértanúság dicsőségének hervadhatatlan koronáját kapja, János a számkivetés drága ajándékaképpen a mennyei jelenéseket.
Látnod kell azután ebből a történetből azt is, ha követni akarod Krisztust, 5. azonnal kövesd Krisztust!
Érdekes felfigyelni a 20. vers első bekezdésére: „Péter pedig megfordulván látja, hogy követi az a tanítvány” Ezt a helyzetet nem lehet másképp megmagyarázni, csak úgy, hogy Krisztus Péterhez intézett szava után azonnal megindul, s erre Péter is indul azonnal, nem tétovázik, nem búcsúzkodik. Abban a csodálatos, bűvöletes igézetben azt sem nézi, hogy mások jönnek-e utána, felsorakoznak-e a többiek is, vagy egyedül megy, ment Jézus után.
Egyszer azonban valamiért, nem tudjuk miért, nincs feljegyezve, megfordul Péter, és hátranéz, abban a pillanatban, amint megfordul, elkezdődik a probléma. Míg hátra nem fordult, nem volt semmi problémája, ment boldogan az előtte elindult Jézus lába nyomán. Mihelyt megállt, s hátra nézett, abban a percben előjött a kérdés, meglátva Jánost: Hát Jánossal mi lészen?
Megtorpant Jézus követésében. Problémája megállítja az úton: vértanúhalált fog-e halni János, vagy megmarad, míg Jézus visszajön? Látod, ez a történet megmondja, amelyik pillanatban Jézus Krisztus lába nyomában megállunk, hátrafordulunk, utána mindjárt jön a problémázgatás és a nehézségek. Ha követni akarjuk a megdicsőült Jézust, akkor nemcsak követni kell azonnal, de nem szabad engednünk, hogy lefékezzünk és megálljunk.
Ugyanebben a helyzetben van egy másik üzenet is. Van benne evangélium is, nem csak szigorú feltétel. Nem jól tette Péter, hogy megállt, hátrafordult, elkezdett problémázgatni a másik üdvössége felett, annak más vezetése miatt, de mégis annyi áldása volt ennek a helytelen magatartásnak, hogy tudatára ébredt annak: nem egyedül csak én követem az Urat!
Gondolj te is arra: 6. sokadmagaddal követed Krisztust!
Meglátta Péter Jánost. Valakit, akire addig úgy nézett, mint apró gyerekemberre, aki mégis megmutatta, mennyivel erősebb, mint ő, azon a rettenetes nagycsütörtök estén és a sötét nagypénteken. Míg az előbb Péternek nagy akadály volt, hogy Jánosra figyelt, azután áldás lett belőle, mert meglátta, hogy nem egyedül követi Krisztust. Lehet, hogy te is annyira előre mégy, annyira lenyűgöz Jézus tekintete, hogy nem nézel se jobbra, se balra, csak előre, s őt magát látod, de neked is erőforrást jelent, ha tudod, nem egyedül bandukolsz, és hátad mögött vannak testvérek. Persze nem mindig könnyű felfedezni a testvért, meg kell őket keresni, meg kell találni. Péternek is volt Jánosa, és Illésnek is volt 7000 társa. Csak néha az az érzésünk, hogy egyedül vagyunk. Illés is elfáradt, mikor azt hitte, árva-maga maradt az egyedül igaz Isten imádói közül. Az Isten magyarázta meg neki, hogy nincs egyedül, még mindig van 7000 ember Izraelben, aki nem hajtott térdet a pogány Baálnak. Csak nyisd ki te is a szemedet, és keresd meg azok kezét, akik veled együtt Krisztust követik. Indulj el te is, mint József, akit atyja küldött, hogy keresse meg testvéreit. Egymás hite által növekedni fogtok.
Ennél azonban még sokkal nagyobb evangélium az: 7. aki Krisztussal együtt jár, az Krisztust követi!
Szeretném különösen hangsúlyozni, hogyan járjál együtt Krisztussal. Mert sokféleképpen járhatunk vele együtt. Az emmausi tanítványok úgy jártak, hogy Jézus Krisztus egy síkban ment velük. Jézus volt középen, s egyik tanítvány az egyik, másik a másik oldalon. De aki Jézus Krisztust követi, az nem így jár vele. Ott Jézus megy elöl, és ő megy mögötte. Az énekben is ezt énekeltük: Ne féljetek, én elöl járok! Ez a Krisztus nem küldd, hanem vezet az úton, és ahova ő lép, oda én nyugodtan léphetek. Ha ő rá mer lépni ingoványos lápra, míg én hitben ránézek, én is ráléphetek. Ha viharos tengeren járna is, utána mehetek, mert ő tör utat minden kietlenségben.
Ő megy elöl minden veszedelem között. Nem kell félnem, mert az ő háta az én fedezékem, ő fog fel minden támadást. Az ő testébe fúródnak a hegyes szögek, ő fogja fel az ostorcsapásokat, melyek engem érhetnek. Így biztat Jézus: én megyek előre, te csak bújj meg hátam mögött, és jöjj bátran utánam!
A mai vasárnapnak egyházi neve: Jubilate! Örüljetek! Ó, milyen nagy öröm volna a mennyben, ha mindig jubilate örömmel tudnánk vakon követni a megdicsőült Jézus Krisztust, és így érkeznénk be vele az örök öröm országába!
Ámen. Ima: Úr Jézus Krisztus! Hálát adunk neked azért, hogy te megaláztad megadat hozzánk, és útegyenget őnk vagy nekünk. Köszönjük neked, hogy elöl jársz, és szabad nekünk téged követnünk. Köszönjük, hogy nem utálsz meg minket, mint Pétert sem utáltad meg nyomorult bűnei miatt, hanem hívtad magadhoz, hogy kövessen téged. Bocsáss meg, hogy annyiszor nem követtünk. Most úgy szeretnénk hívásodra azonnal felkelni, és követni téged. Kérünk, járj elöl, Urunk, mi nem félünk, bátran nyomdokodba lépünk, drága, hű vezérünk.
Ámen

Szeretsz-é engem?
Időpont: 1935. május 14.
Helyszín: Porvoo, Finnország.
Alapige: Jn 21,16
Monda néki ismét másodszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Monda néki: Igen, Uram; te tudod, hogy én szeretlek téged. Monda néki: Őrizd az én juhaimat!
Egy kérdést olvastam fel előttetek.
Nagyon különböző kérdések vannak. Vannak kérdések, melyekre könnyű felelni, és vannak kérdések, melyekre nehéz felelni. A kérdés nehézsége mindig függ attól, hogy milyen személyes. Általánosan felvetett kérdésekre mindig könnyebb felelni, mint egészen személyesen nekem szögezettekre. Függ a kérdés nehézsége attól is, hogy milyen bens őséges dologról van benne szó. Mennél mélyebbről érinti a lelkünket, annál nehezebb rá felelni. Függ attól a személytől is, aki kérdez. Vannak személyek, akiket az igazság leveg ője vesz körül, akiknek a jelenléte rákényszerít arra, hogy az igazat mondjuk. Vannak emberek, akiknek már a tekintete is gyónásra kényszerít. Ha ilyen valaki kérdez, akkor is nagyon nehéz felelni, mert az igazat mindig nehéz megmondani. Aztán függ a kérdés nehézsége attól is, hogy milyen kikerülhetetlen rá a válasz. Vannak az életben kérdések, melyeket ki lehet kerülni, de vannak, melyek dönt ő jelentőségűek, és újra meg újra visszatérnek. Nem lehet kitérni előlük. Addig kopogtatnak, dörömbölnek, míg választ nem adunk rájuk.
Amit most felolvastam, az ilyen nehéz kérdés. Nehéz, mert személyes kérdés. Nem általánosságban kérdezi az Úr. Így kérdezi: „Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem?” Nehéz, mert bens őséges kérdés. Az emberi élet és szív kérdéseinek legbelső húrjait rezdíti meg. Nehéz, mert aki felteszi, gyónásra kényszerít. És nehéz, mert dönt ő jelentőségű, kikerülhetetlen kérdés.
Jézus végigjár most a soraink között, s mindegyikünknek egészen személyesen felteszi ezt a nehéz kérdést: „Szeretsz-é engem?”
Mit feleltek rá?
Erre a kérdésre senki sem felelhet más helyett. Nem felelhet más énhelyettem sem. Erre a kérdésre nekem magamnak kell megfelelnem. Mikor tőlem kérdi az Úr, hogy szeretem-e őt, ti nem felelhettek rá. Ti tehettek bizonyságot arról, hogy hogyan töltöm be szolgálatomat, mit láttok az én és a Krisztus közötti viszonyomból, de a kérdésre nem felelhettek. És ha titeket kérdez, nem felelhet rá az egyház lelkésze. Megmondhatja, hogy milyennek lát, mire következtet éltetek külső megnyilatkozásaiból, de a kérdésre magára nem felelhet.
Azért ne csodálkozzatok azon, ha erre a kérdésre ma este nem azt fogom keresni, hogy ti mit feleltek rá. Én csak azt mondhatom meg, hogy mikor ezen az estén ide áll elém az én Uram, és megkérdez: Túróczy Zoltán, szeretsz-e engem? – mit felelek reá én?
Én nem merem azt felelni, amit Péter: „Igen, Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged!”
Nem merem ezt felelni épp azért, mert az Úr mindent tud. Tudja, nemcsak azt, amit ti tudtok, nemcsak azt, amit ez a gyülekezet tud, hanem azt is, amit talán én magam sem tudok. Látja minden elrejtett gondolatomat, látja a szívem redőit, melyek előttem homályban vannak. És mert mindent tud, azért nem merem néki azt felelni: „Én szeretlek téged!”
De azért sem merem ezt felelni, mert nemcsak azt tudja az Úr, hogy én ki vagyok, hanem azt is tudja, hogy micsoda a szeretet. Amikor búcsúzik a tanítványaitól, azt mondja nékik: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást!” (Jn 13,34) Amikor tehát az emberi szeretet mértékéről beszél, a saját szeretetének mértékét használja. Ha pedig azt, amit én érzek, odaállítom az ő forró szíve mellé, nem merem rámondani, hogy az, ami az én szívemben van, szeretet.
Micsoda Jézus életében a szeretet? Egy nagy súlypontváltoztatás. Tudjuk, hogy a súlypont milyen dönt ő egy tárgyra nézve. Ez határozza meg annak a tárgynak helyzetét, és biztosítja egyensúlyát. Az ember életének is van súlypontja. Ki lehet mozdítani onnan, de mindig visszatér hozzá. Mi volt Jézus életének a súlypontja? Nem önmaga. Az emberiség. Mikor ott fönt volt az Atyánál, nem tudott boldog lenni, mert látta, milyen boldogtalan az emberiség.
Lejött ide a nyomorúság völgyébe, hol újra csak nem volt egy gondolata sem a maga számára.
Nem volt kenyere, de az éhez ő sokaságot megelégítette. Neki magának nem volt hajléka, nem volt hová fejét lehajtania, de a mi számunkra gondoskodott örökkévaló mennyei hajlékról. Nem volt egyebe, csak egy varratlan köntöse, de nekünk elkészítette a hófehér köntöst ott a Golgotán. Mennyi csodát tett, míg itt járt, de egyet sem önmagáért! Mikor a Sátán megkísérti, hogy a kövekből teremtsen kenyeret magának, azt mondja neki: „Távozz tőlem!…”
Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy mi az én életem súlypontja, Krisztus-e, vagy saját magam, becsületesen nem lehet rámondanom, hogy Krisztus az.
Milyen csodálatos a magyar föld virága, a napraforgó! Mikor felette felragyog a nap, a napraforgó az első, amely üdvözli. És amint megy a nap az égen, úgy fordul utána tányérjával, mintha meg volna bűvölve, és mikor búcsúcsókját küldi a nap a földre, ő is mintha búcsút integetne neki.
Ó, hát ilyen-e az én életem? Ilyen-e a tietek? El tudjuk-e mondani, hogy úgy nézünk megbűvölten Krisztusra, mint a napraforgó a napra? És hogy semmi mást nem látunk, mint ezt a napot, mely megbűvölt minket? Jézus Krisztus jó illata vagyunk-e mi, mint ahogy a napraforgó csak a nap felé illatozik?
Texasban van egy csodálatos virág, melynek levelei mindig északra mutatnak. Azt mondják, hogy oly megbízható, mint az iránytű. Bátran el lehet utána indulni. Hát vajon a mi életünk olyan iránytű-e, mely mindig Krisztus felé mutat? Aki néz bennünket, kénytelen-e Krisztusra nézni? Szavunk, cselekedetünkőreá mutat-e mindig?
Ki merné mondani, hogy ilyen az élete? Csodálkozol-e, ha én nem merem azt mondani: „Én szeretlek, Uram!” Csak ennyit merek mondani: „Uram, te mindent tudsz! Te tudod, hogy én nem szeretlek téged! Légy irgalmas nékem!”
És ha tovább nézzük, hogy mi Jézus életében a szeretet, rájövünk, hogy az olthatatlan tűz.
Pál is azt írja, hogy a szeretet örökre megmarad. Így látta Jézusnál. János apostol is azt mondja Jézusról: „… mivelhogy szerette az övéit, mindvégig szerette őket.” Nem fogyott el a szeretete, kitartott mindvégig. János, ki evangéliomának majdnem a felét Jézus utolsó idejének leírására fordítja, ezt a mondatot a Jézus szenvedése történetének első mondatául írja le. Pedig abban az utolsó időben ugyancsak nehéz lehetett Jézusnak szeretni az övéit.
Krisztus szeretete mindvégig ég ő szeretet volt. És a mi szeretetünk? Ó, az olyan, mint az áprilisi idő. Egyszer olyan gyönyörűen süt a nap, aztán fúj a hideg, északi szél. A mi szeretetünk olyan, mint a változó hold. Egyszer beragyogja az egész tájékot, máskor parányi, kicsiny sarlóját úgy kell megkeresni az égen. Kimondhatatlanul hamar ki tud hűlni a forró emberi szív!
Lehet, hogy megmaradnak még a szeretet cselekedetei, de mögöttük a szív hideg már. Az elgépiesedett szeretet nem szeretet többé. Ha arra gondolok, hogy milyen az én szeretetem, úgy érzem, hogy ahogy vannak politúros bútorok, úgy vannak politúros keresztyének is. Tudjuk, hogy a politúros bútorok ócska fából készülnek, de be vannak vonva nemes fának vékony rétegével. Ó, ha Jézus megkaparná a mi szeretetünk felületét, mennyi értéktelen, mihaszna dolgot találna alatta!
Hát csodáljátok-e, hogy mikor szívem érzésének változó voltára, külsőségeire gondolok, nem merem azt mondani: „Én szeretlek téged!” Csak azt: „Amit én érzek, az nem szeretet.”
És ha még tovább vizsgáljuk Jézus szeretetét, meglátjuk, hogy az ő szeretete mindig áldozatos szeretet volt. Az életét sem kímélte értünk. Engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Senkiben sincs nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő barátaiért. Legfeljebb abban, aki az ő ellenségeiért adja életét. És ő ellenségeiért adta az ő életét.
El őbb szeretett minket, és mi így háláltuk meg neki. Semmit sem tartott meg magának, mindent odadobott azokért, akiket szeretett.
És most nézzük a magunk szeretetét. Milyen zsugorian ragaszkodunk sok mindenhez, amit el akar venni tőlünk! Mintha valami rabló lenne, aki ki akar fosztani bennünket. Ha azt nézzük, hogy mit adott ő nekünk és mi mit tartottunk meg magunknak, nem merünk másképp felelni erre a kérdésre, mint: Nem szeretlek, Uram, mert ami bennem van, az nem szeretet. Mintha a porszem megállana a szikla mellett, a pocsolya az óceán mellett, olyan az én szeretetem az ő szeretete mellett. Rokon vele, de ó, mennyire más!
Hebich Sámuel, a külmissziónak ez a nagyon eredeti alakja, egyszer meglátogatta a svájci misszióiskolát, és a növendékeket sorra megkérdezte: „Szereted-e Jézust?” És azok sorban válaszolták: „Szeretem”. Az egyiknek lángba borult a tekintete, és mint forró szerelmi vallomást mondotta ajka: „Én szeretem Jézust.” A másik talán felemelte a tekintetét s úgy tekintett a láthatatlanba, mint katona az eszményi h ősre, mikor felelte: „Szeretem Jézust!”
Mikor a sorban utolsót kérdezte, az lehajtotta a fejét, és úgy mondta: „Én nem szeretem az Úr Jézust.” Felhorkant erre Hebich Sámuel, szúrós tekintetét belefúrta az ifjú szemébe, úgy kérdezte: „Hát akkor hogy akarsz Jézus szolgája lenni?” Könnybe lábadt az ifjú szeme: „Nem én szeretem Jézust, Jézus szeret engem!” És én úgy érzem, ha Péter is ezt válaszolta volna ott a Genezáreti tó partján az őt kérdő Jézusnak, akkor Jézus nem kérdezte volna őt háromszor.
Igen, ez a helyes válasz Jézus kérdésére: „Én nem szeretlek, Uram, de tudom, hogy te szeretsz engem! Amit én érzek irántad, arra nem méltó ez a szó: szeretet. Uram!
Kimondhatatlan fájdalom ez nekem, hogy nem tudlak úgy szeretni, ahogyan méltó vagy reá, s ahogyan szeretnélek. Azt hiszem, hogy ha egykor bűntörlő véred által bejutok az örök öröm aranyutcájú városába, egyetlen bánatom ott is lesz: az, hogy még mindig nem szeretlek eléggé.
Ott is egyre csak azt fogom érezni: Nem én szeretlek téged, te szeretsz engem!” „Szeretsz-é engem?”
Mit felelsz erre a kérdésre? A válasz reá kikerülhetetlen. Ha nem felelsz reá, az is felelet.
Amíg az ember mondja: Én nem szeretlek téged, az bűnvallás, melyre a kegyelem evangélioma a viszonválasz, de ha egyszer Krisztus mondja neked: Te nem szeretsz engem, akkor az már ítélet lesz, amelyre kárhozat következik. „Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején!” (1Pt 5,6) Ámen.

"Én Uram és én Istenem!" Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap. [Eredeti elhangzás dátuma: 1941. augusztus 9. Helyszín: Nyíregyháza]
Alapige: János 20:24-31.
Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, a kit Kettősnek hívtak, nem vala ő velök, a mikor eljött vala Jézus. Mondának azért néki a többi tanítványok: Láttuk az Urat. Ő pedig monda nékik: Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképen el nem hiszem. És nyolcz nap múlva ismét benn valának az ő tanítványai, Tamás is ő velök. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek! Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő. És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem! Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek. Sok más jelt is mívelt ugyan Jézus az ő tanítványai előtt, a melyek nincsenek megírva ebben a könyvben; Ezek pedig azért irattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében.
A hitetlen Tamás története a legismertebb bibliai történetek közé tartozik. Ez a történet világossá teszi előttünk, hogy az ember, akiért Jézus Krisztus meghalt és akinek megigazulására feltámadott, kételkedik és hitetlenkedik a feltámadott Úrban, és ezáltal fájdalmat okoz magamagának és Jézusnak is.
A tanítványok szívében már nincs félelem, ők már ujjongó arccal beszélnek egymás közt, hiszen feltámadott Jézus és él. Ha be is van zárva az ajtó, mikor összegyűlnek, már csak szokásból zárják be, nem a félelem miatt, hiszen mindaz, ami a hátuk mögött van, úgy tűnik fel már előttük, mint egy rossz álom. Most már túláradó öröm és békesség van a szívükben, hiszen tudják, hogy Uruk nincs a sírba zárva, hanem feltámadott és él. Hányan lehettek Krisztus ellenségei között, akik fejcsóválva nézték Jézus tanítványait s nem értették, hogy mi van ezekkel az emberekkel, akik még mosolyogni is tudnak, mikor legkedvesebbjüket kellett elveszíteniök; akik úgy viselkednek, mintha menyegz őben volnának és nem temetés után. A tanítványok között azonban egy továbbra is lehorgasztott fővel jár még hét napon keresztül, kételkedve és kétségbe esve, – holott erre semmi oka nincs. Lám, a hitetlen ember hogyan okoz sajátmagának fájdalmat. Mikor eltelt a szomorú hét és Tamás eljutott a Jézusba vetett hitre, mennyire sajnálhatta ezt a hetet, amelyet sötétségben töltött, holott tölthette volna világosságban is; amikor kétségbeesetten nézett a jövend őbe, holott ujjongó öröm békességével nézhetett volna elébe mindannak, ami következik.
De a hitetlen ember nemcsak magának okoz fájdalmat és kárt, hanem Jézus Krisztusnak is.
Mit tesz Jézus Tamással, mikor a következ ő vasárnap összetalálkoznak? Nem szidja össze Tamást, mint ahogy érdemelte volna, hanem ezt mondja neki: "Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő." Tudjuk, hogy az embert érő legmélyebb fájdalom sohasem hangos szidalmazásban jelentkezik, hanem a mély fájdalom mindig csendes és néma fájdalom. Ha a mi Urunk Tamást akkor összeszidta volna, az nem jelentett volna olyan nagy fájdalmat a szívében, mint ez a csendes mondat, amelyet mély szomorúsággal mond Tamásnak. Hát ha nem hiszel Tamás azoknak, akik láttak engem, a te barátaidnak, akkor gyere ide és tedd a kezed az én sebeimbe; nézd a tenyeremet és az oldalamat, amely éretted sebesíttetett meg, s ne légy hitetlen, hanem hívő. Az, ahogyan Tamás minden magyarázat nélkül összetörik Jézus egyszerű mondata előtt, s ennyit tud mondani: "Én Uram és én Istenem!", – mutatja, hogy nem a mondanivaló súlya, hanem a mondat hangsúlya, Jézus fájdalma az, ami összetöri egészen. Valami olyan történik Tamással, mint Péterrel történt, mikor megtagadta az Urat. Péternek nem szólt semmit Jézus, csak ránézett, s abban benne volt minden: szidalom, dorgálás és sajnálat. Ha Pétert megverte volna Jézus, az nem fájt volna annyira neki, mint Jézus tekintete. Ezért sírt olyan keservesen.
Mi emberek, akikért Jézus meghalt és akiknek megigazítására feltámadott, ilyen fájdalmat okozunk neki. Mert Jézus szenvedései nem értek véget a kereszten. Jézus él, és mint élő valakinek, továbbra is szenvedést és fájdalmat okoz az ember. Ma keresztre már nem feszíthetjük, meg nem korbácsolhatjuk, mert kikerült az emberi kéz hatalma alól, de hiszen nem is a testi fájdalom a legnagyobb ezen a világon; mindennél nagyobb fájdalom a szívnek okozott fájdalom. És ezt a fájdalmat Jézusnak ma is el kell szenvednie tőlünk. A legfájóbb pedig az, hogy nem az ellenségei okozzák Jézusnak a legtöbb fájdalmat, hanem azok, akik Péter és Tamás útján járnak. Gondold el testvérem, mennyi fájdalmat kell elszenvednie annak a családapának és családanyának, akinek a gyermekei nem olyanok, amilyeneknek szeretné látni őket; mennyivel jobban szenved a mi Urunk, aki visszament ugyan a mennybe, de mégis itt van velünk, látja minden gonoszságunkat, s napról-napra látja, hogy nem hiszünk neki. A mi Urunk szívében ugyanazok a fájdalmak vannak, mint az Atya szívében. Ha valaki nem tudja elképzelni azt, hogy lehet Jézus egyszerre odafent és itt is közöttünk, gondoljon a férjre, fiúra, vagy édesapára, aki fogságban van. Te testvérem, aki imádkozol érte, nem vagy-e egyszerre két helyen is: itt vagy testben Nyíregyházán és ugyanakkor ott vagy vele az idegenben, a fogságban. Így van a mi Urunk is a mennyben és a földön egyszerre. A mennyben van az ül őszéke, de a szíve, a lelke, minden gondolata, imádsága itt van közöttünk ezen a földön. Közöttünk jár, értünk nyugtalankodik, miattunk vérzik. Ezt tesszük mi a feltámadott és élő Jézussal: szenvedést és fájdalmat okozunk neki.
Ennek csak egyik jelensége az, ami a Tamás történetében áll előttünk. Az vessen Tamásra először követ, aki ugyanezt a bűnt még nem követte el. Lehet, hogy mi nem jutottunk el odáig, mint ahová eljutott a felzaklatott szívű Tamás, aki hitetlenségét így szögezte le: "Ha nem látom az Ő kezein a szögek helyeit és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, semmiképpen el nem hiszem", azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten előtt a végrehajtott cselekedet és a kimondott szó annyi, mint az elgondolt gondolat. Melyikünk meri magáról elmondani, hogy őt gondolatban ugyanezek a kételyek meg nem támadták? Melyikünk merné Isten színe előtt elmondani azt, hogy még soha nem kételkedtem abban, hogy van Isten és hogy Jézus Krisztus tényleg Isten Fia, s nem gondolt olyat, hogy hátha Jézus csak ember, aki vértanúhalált halt az igazságért. Melyikünk nem kételkedett a Szentlélekben, abban, hogy tényleg Isten igéje-e a Biblia, vagy csak egy régi könyv? Melyikünk merné állítani, hogy őbenne ezek a gondolatok még nem merültek fel, s hogy ő nem lépett még rá a kételkedésnek és hitetlenkedésnek arra az útjára, amely sokkal veszedelmesebb, mint a kimondott, a gyakorlati kételkedés és hitetlenkedés? Hányan éltek, vagy élnek ma is úgy, mint ahogyan egy héten keresztül Tamás élt: mintha nem is élne Jézus Krisztus. Luther életében volt egy idő, amikor úgy ránehezedett a szívére a sok nyugtalanság, amely a reformáció ügyét körülvette, úgy kétségbeesett, hogy mi lesz Isten evangéliumának ügyével, hogy kiült az arcára a kétségbeesés. Ekkor a felesége felöltözött gyászruhába, s mikor Luther ijedt arccal kérdezte: ki halt meg? – a felesége azt felelte rá: Meghalt az Isten. Ekkor világosodott meg a nagy reformátor előtt, hogy amit ő nyugtalanságában és békétlenségében cselekedett, az tulajdonképpen hitetlenség. Hányszor élünk mi is, nem egy napig, mint Luther, hanem sokszor évekig úgy, mintha meghalt volna Isten, s nékünk egyedül kellene hordozni életünk minden aggodalmát.
Ennek az állapotnak egyik tünete és megerősítője is az, ami Tamás életében történt. Tamás elkerüli apostoltársait. Mikor először megjelenik az Úr tanítványainak, ő nincs köztük.
Valahányszor az ember belekerül ebbe a gyakorlati hitetlenségbe, akkor már nem kell neki a keresztyénség és nem kell az imádság. Ilyenkor nincs étvágyunk az örök Isten kenyerére.
Kiszakítjuk magunkat a keresztyén közösségből és a borzasztó az, hogy ennek nincs itt vége. A gyakorlati hitetlenség az embert arra indítja, hogy szakítsa meg a közösséget a testvéreivel, s ez csak erősíti őt a gyakorlati hitetlenségben. Olyan ez, mint a lavina, amely megindul parányi röggel, s mindig nagyobb lesz, s mire a völgybe ér, óriási görgeteg lesz belőle, mely pusztít és öl. Az vessen először követ Tamásra, aki ezt az utat nem járta meg, s aki nem ment tovább, mint Tamás.
Tamás életében nemcsak a kételkedésbe és hitetlenségbe vezet ő utat látjuk, hanem a fölfelé vezet ő utat is. Tamás nem maradt benne ebben a lelki állapotban. Ő keresztyén testvéreihez megy. Keresztel ő János, aki a közösségből való elszakadás idején a börtönben szintén martalékává vált a kételkedésnek, Jézushoz megy kételkedésével. Hová kerget téged a hitetlenség testvérem? Elkerget-e Jézustól és keresztyén testvéreidtől, vagy odahajt hozzájuk?
Mert ez a gyógyulás útja, a kételkedés sötétségéből való kiszabadulás útja. Mi történik akkor, mikor Tamás találkozik Jézussal? Jézus mindig eléje megy a feléje közeled ő kételkedésnek. Itt is eléje megy Tamásnak. Tamás nagyon szégyelli a kételkedését.
Hol van már a nagy hang: semmiképpen el nem hiszem!? Most már magyarázná, hogy szégyelli, hogy elfelejtette, de nem mond mentségére egy szót sem, csak ezt: "Én Uram, én Istenem!”
Nem kell többé neki semmi bizonyíték, meghódol egészen: "Én Uram, én Istenem!”
Testvérem! Tudod-e te így szégyellni azokat a napokat, vagy esztendőket, amelyeket az élő Krisztusba vetett hit nélkül, gyakorlati hitetlenség sötétségében töltöttél, mint ahogy Tamás tudta szégyellni? Mert Tamás ezzel nemcsak fájdalmat, de örömöt is szerzett Urának.
Azzal fejeződik be János evangéliumának 20. fejezete, hogy: "Sok más jelt is mívelt ugyan Jézus az ő tanítványai előtt, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben." János apostol azt mondja evangéliuma végén, hogy sok mindent elmondottam már abból, amit akartam, de nem mindent. Nem lehet a végére jutni annak, amennyit az ember Jézusról tudna beszélni. Sok mindent cselekedett még, amiket már nem írok le. Testvérem! Tudnád-e te folytatni János evangéliumát, ha János itt letette volna a tollat azzal, hogy ő már megfáradt, folytasd te tovább?
Tudnád-e folytatni a cselekedetek leírását, amelyeket Ő cselekedett a te életedben? Mert minden keresztyén ember, aki az élő Úr Jézussal találkozott és közösségre lépett vele, az tudná folytatni. Az utolsó versben ezt olvassuk: "Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az Ő nevében." Mindezek pedig azért prédikáltattak néktek, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és ezt hívén életetek legyen az Ő nevében. Ámen.

Megbocsáttattak néked a te bűneid!
Időpont: Húsvét utáni 1. vasárnap, 1956. április 8.
Alapige: János 20,19-23.
Mikor azért estve vala, azon a napon, a hétnek első napján, és mikor az ajtók zárva valának, a hol egybegyűltek vala a tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt, eljöve Jézus és megálla a középen, és monda nékik: Békesség néktek! És ezt mondván, megmutatá nékik a kezeit és az oldalát. Örvendezének azért a tanítványok, hogy látják vala az Urat. Ismét monda azért nékik Jézus: Békesség néktek! A miként engem küldött vala az Atya, én is akképen küldelek titeket. És mikor ezt mondta, rájuk lehelle, és monda nékik: Vegyetek Szent Lelket: A kiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; a kikéit megtartjátok, megtartatnak.
A mai ige a feltámadott Jézusnak tanítványai között való első megjelenése történetét mondja el.
A mindenétől, még ruháitól, sőt földi életétől is megfosztott, szegény Jézus gazdag ajándékot hoz tanítványainak. Hozza mindenekelőtt Önmagát. Aki egyszer megtalálta már Krisztust, azután elveszítette, majd megkapván az újra megtérés kegyelmét ismét megtalálta elveszített Krisztusát, az tudja, hogy nincs ennél drágább ajándék s megérti, hogy a tanítványok minden félelme egyszerre örömre fordult, hogy látták az Urat. /20. v./ Azután hozza nékik a békességet. Így köszönti őket: "Békesség néktek!" s köszöntésével egyben már adja is nekik a békességet. Még pedig milyen békességet! Nem e világ békességét, hanem a bűnbocsánat békességét. A tanítványoknak rossz volt a lelkiismeretük a nagypénteki események miatt. Szégyellték gyávaságukat, bűnösnek érezték magukat. Ez a bűnmardosás zavarta a húsvéti örömüket is. Méltatlannak érezték magukat arra, hogy Krisztus tanítványainak neveztessenek. S íme az Úr nem kergeti előket, hanem meghagyja őket tanítványi megbízatásukban, mondván: "Amiként engem küldött vala az Atya, én is akképpen küldelek titeket." /21. v./ Megbocsátott nekik. Küldetésük célja ennek a békességnek, a bűnbocsánat békességének szétvitele az egész világra. Hogy erre képesek legyenek, azért adja nekik a szent Lelket. És a kulcsok hatalmát, mondván: "Vegyetek Szent Lelket: akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsátatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak." /23. v./ A feltámadott Jézus tehát nemcsak a tanítványokat ajándékozza meg, hanem minket is. Te is, én is benne vagyunk azokban, akikre gondol s akikhez elküldi tanítványait ezzel az üzenettel: Megbocsátattak néked a te bűneid. 1. Hogy ennek az ajándéknak nagyságát meglássuk, nézzük: milyen bűnbocsánatot keres az ember? Nincs az emberi életnek fontosabb kérdése, mint a bűnbocsánat. Tudjuk, hogy Luther is mennyit tusakodott ezzel a kérdéssel. Ez a tusakodás élesen rávilágít arra, hogy az ember nem tud megelégedni akármilyen bűnbocsánattal. Személyes bűnbocsánatot akar. Általánosságok nem adnak neki békességet. A bűnei miatt szorongó ember azt akarja, hogy néki, az ő bűnei bocsáttassanak meg. A személyes bűnbocsánat mellett bizonyos bűnbocsánatot keres. Sejtelem, reménység, nem elég neki. Csalóka délibábnak érzi csupán, mely nem ad békességet. A történelmi tény bizonyosságával akarja leszögezni, hogy megbocsáttattak az ő bűnei. Ez a személyes és bizonyos bűnbocsánat pedig ma kell neki. Az a reménység, hogy majd az utolsó napon kegyelmet talál Istennél, nem ad neki békességet. Kevesebb nem elég neki, mint amit a latornak mond Jézus a Kereszten: "Bizony mondom néked: ma velem leszel a paradicsomban." /Luk. 23,43./ Egészen személyesen, egészen bizonyosan és ma kell a bűnbocsánat a szorongatott embernek. Csak ez ad békességet. 2. Hol keresi az ember ezt a békességet adó bűnbocsánatot? A vallástörténelem azt mutatja, hogy emberi ténykedésekben. Mindenekelőtt áldozatokban. A pogány, sőt az ótestámentum oltárai is rakva vannak véres és vér nélküli áldozatokkal. Elképesztő, hogy milyen áldozatra képes az ember azért, hogy bűnei bocsánatát megnyerje. Nyájakat ölnek le, vagyonokat égetnek el az oltáron. Van, aki még a saját gyermekét is odadobja a lángok martalékául. Az áldozat gondolata túléli a pogány és zsidó oltárokat is. Mikor azok már rég romba dőltek, az ember még mindig hozza a maga áldozatát Isten elé. Az egyik a vagyonát hozza.
Templomokat építtet belőle, vagy szeretetintézményeket, esetleg, ha többre nem futja, keresztfát állíttat az útkereszteződésekre, vagy gyertyát és virágot vesz az oltárra. A másik a testét teszi fel az oltárra. Keresi a szenvedést, sanyargatja magát, mint a középkori szerzetesek, akik böjtöltek, virrasztottak, véresre korbácsolt testtel ott vergődtek cellájuk hideg kőpadlóján.
Épp az a hajrá, melybe a becsületes gondolkodású emberek az áldozat vonalán belehajszolják magukat, amely mindig túl akarja szárnyalni önmagát, mutatja, hogy az ember önmagában hiába keresi a bűnbocsánat bizonyosságát. Az objektív áldozatok zsákutcájába került ember megpróbálja a szubjektív érzésekben keresni a bizonyosságot bűnei bocsánata felől. Az a meggyőződése, hogy a bűnbánat és a hit a bűnbocsánat útja, elkezdi tehát vizsgálni önmagát, elég-e a bűnbánata, elég-e a hite s a mérték, mellyel mindkettőt méri, az érzés. De hát tudom-e én eléggé megsiratni a bűneimet, tudok-e eléggé rendületlenül hinni? Világos, hogy nem. Ingatag talajra építi békességét az, aki emberi érzésekre alapítja a bűnbocsánat felőli bizonyosságát. 3. Hol találhatja meg tehát az ember a békességet adó bűnbocsánatot? Nem önmagában, hanem Krisztusban. Minden ember tévúton jár, aki a bűnei bocsánata felőli bizonyosságot önmagában keresi. Nem az áldozatom, sem a bűnbánatom és hitem, sem semmiféle önsanyargatásom és vezeklésem nem szerzi meg számomra a bűnbocsánatot. Nem abban az érzésben van a bűnbocsánatom felőli bizonyosságom, amit én érzek, hanem abban, amit Isten érez. Nem abban, amit én mondok, akár bocsánatot kérő, akár fogadkozó imádságomban, hanem abban, hogy mit mond Isten az Ő igéjében. Nem abban az áldozatban, amit én hozok, hanem abban, amit az Úr hozott értem a keresztfán. Mikor Jézus megjelent tanítványai között, azt olvassuk, hogy megmutatta nékik a kezeit és az oldalát /20. v./, a sebeire mutat tehát. Több ez, mint személyazonossági igazolás Jézus részéről. Még annál is több, hogy ez igazolja a valóságát, hogy tehát nem valami szellem, káprázat, kísértet, hanem a valósággal feltámadott Jézus. Mély összefüggés van Jézus sebei és a békességet adó bűnbocsánat között. Egyedül Krisztusban és az Ő sebeiben van záloga és biztosítéka annak, hogy bűneim bizonnyal meg vannak bocsátva s ezért békességben lehetek.
Ezek a sebek mutatják, hogy mi az én bűneimnek visszhangja Istennél. Mutatják a fájdalmat, mit velük Istennek okozok, mutatják a büntető haragot, mit velük Istenből kiváltok s mutatják a kegyelmet, mely önmagára veszi bűneim büntetését s így bocsát meg nekem. Krisztus sebeiben van a bűnös egyetlen biztonságos óvóhelye Isten haragja és saját bűnmardosása ellen. 4. Még mindig marad azonban egy nagy kérdés: Hogyan lehet ez a békességet adó bűnbocsánat az enyém? Szól-e nekem az az érzés, amit Isten a bűnös iránt érez? Szól-e nekem az az áldozat, amit Isten a golgotai kereszten hozott? Van-e jogom mindezt magamra vonatkoztatni és azt mondani: Hiszem, hogy megbocsáttattak a bűneim? Isten, ki a bűnbocsánatot atyai szívének szent irgalmában elkészítette, igéjében kijelentette, golgotai áldozatában megszerezte, csodálatosan jön segítségünkre ebben a szorongásban. Személyessé és konkréttá teszi számunkra a bűnbocsánatot. Most nem szólunk arról, mint végzi ezt a szentségekben, a keresztségben és az úrvacsorában, csupán arról, miképp nyújtja ezt nekünk a kulcsok hatalmában. A tanítványoknak ugyanis megadja Jézus a kulcsok hatalmát. Megbocsáthatnak és megtarthatnak bűnöket. Ezzel a kulccsal az egyik bűnöst kiengedhetik börtönéből, mint Barabbást, a másikra rácsukhatják a börtönt azzal, hogy ki nem jöhet onnan, mígnem megfizet minden fillért. /Mt. 18,34./ Tudom, hogy a kulcsok hatalmának kérdésével szemben sok ellenszenv van protestáns keblekben. Sok visszaélés történt vele s ez váltotta ki ezt az ellenszenvet. A hatalom fegyverévé tették a szolgálat eszköze helyett. Isten ajándéka azonban nem szűnik meg valóság lenni azért, mert az ember visszaél vele. Ne akard tehát Isten felségjogát védelmezni Krisztussal szemben, mondván: "Ki bocsáthatja meg a bűnöket, hanemha egyedül az Isten"! /Márk 2,7./ Ne felejtsd el, hogy ezt Jézus ellenségei mondták Jézusnak! Az ige világosan mutatja, hogy a kulcsok hatalma krisztusi ígéret, mégpedig nemcsak azokra a bűnökre vonatkozólag, melyeket ember ember ellen elkövet, hanem azokra is, melyeket ember Isten ellen követ el. Megbocsáthatja tehát ember a bűnöket? Igen, mert Isten az Ő bűnbocsátó hatalmát ráruházza az övéire, hogy a meggyötört lelkiismeretű ember számára érzékelhetővé, füllel hallhatóvá, a kézrátételnél érezhetővé legyen a bűnbocsánat. Kire meri bízni Isten ezt a nagy hatalmat? Az ige azt mutatja, hogy arra, aki Szent Lelket kapott. Nem a papszentelés adja tehát a kulcsok hatalmát, hanem a Szent Lélek vétele. Aki Szent Lelket kapott, annak ítéletével Isten azonosítja magát.
Bűneid miatt gyötrődő, bűnbocsánatod bizonytalanságában ide-oda tévelygő testvérem, miért nem veszed igénybe Istennek ezt a feléd hajló, csodálatos kegyelmét, melyet nyújt neked a magángyónásban a kulcsok hatalma által a Szent Lélek birtokosai révén, hogy neked is legyen teljes bizonyosságod afelől, hogy "megbocsáttattak nékem az én bűneim"? Maga Luther is boldog, személyes tapasztalatok alapján melegen ajánlja. Vagy attól félsz, hogy a kulcsok hatalma nem csak feloldó, hanem megkötöző hatalom is? Igaz, de az is igaz, hogy aki Krisztushoz jön, azt Ő el nem veti. Semmiképpen ki nem veti. /János 6,37./ Ámen.