Túróczy Zoltán

A kegyelem Eredeti elhangzás dátuma: 1934. szeptember 23. Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap
Helyszín: Nincs feltüntetve
Alapige: Róma 5:20-21, 6:1-2.
A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekedjék; de a hol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik: Hogy miképen uralkodott a bűn a halálra, azonképen a kegyelem is uralkodjék igazság által az örök életre a mi Urunk Jézus Krisztus által.
Mit mondunk tehát? Megmaradjunk-é a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Távol legyen: a kik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban?
Keresztyén Testvéreim!
A kegyelemről szól ez az ige. A kegyelem mindig két tényező eredője. Az egyik tényezőt az alkotja, aki adja a kegyelmet, a másik tényez őt az, aki kapja. Ebben az igében olyan valaki ír a kegyelemről, aki kapja a kegyelmet, és mikor ír róla, akkor kétfelé tekint orcájával. Egyik orcája felfelé irányul arra, akitől a kegyelmet kapja és ajka tele van magasztalással. A másik arca önmagára tekint, aki kapja a kegyelmet, és szíve tele van komoly elhatározással és ajka a kegyelemről szóló tanítással. Így válik ez az ige kettős tanítássá számunkra, a kegyelem nagyságáról és a kegyelem elkötelezéséről. 1./ A kegyelem nagysága! Van-e megalázóbb ténye e világnak, mint a kegyelem? Kérdezzétek meg azokat, akik jobb időkben csendes polgári viszonyok közt éltek és nemcsak nekik volt meg a mindennapi kenyerük, hanem jutott az ő kenyerükből másoknak is, akiknek nem adatott meg a mindennapi falat. Aztán az idő előrehaladásának vagy a viszonyok változásának következtében öregségükre kegyelemkenyérre szorultak – legyen az akár az állam, akár saját gyermekük által juttatott kegyelemkenyér – kérdezzétek meg őket és meg fogjátok hallani, milyen sós íze van annak a kegyelemkenyérnek, és életük legborzasztóbb tragédiájának érzik, hogy olyan megalázó a helyzetük. Mert az ember méltóságának nem kegyelem kell, hanem jog kell és igazság kell. De kérdezzétek meg azokat a bűnösöket is, akik kegyelmet kaptak. Azok egész másképp beszélnek. Azoknak a kegyelem a legcsodálatosabb ténye az életnek. Kérdezzétek meg, de nem azokat, akik a törvény lehet őségnyújtása szerint, jó magaviseletük miatt feltételes szabadságot kaptak és így nyertek kegyelmet. Ne azokat kérdezzétek, kik amnesztia által, külső körülmények összejátszása folytán kaptak büntetés elengedést. Ne azokat kérdezzétek, akik vizsgálati fogságban voltak és mikor felragyogott az igazság napja, ártatlanságuk beigazolódott, teljes elégtételt kaptak és emelt fővel léphettek újra ki az emberek közé. Ne azokat kérdezzétek, akiknek feje fölött a bitófa meg volt már ácsolva és halálos ítéletüket életfogytiglani fogházra változtatta a kegyelem. Hanem azokat kérdezzétek meg, kiknek halálos ítélete egészen elengedtetett. Kérdezzétek meg azt a Barrabást, aki ott volt nagypénteken Pilátus börtönében, aki tudta, hogy nem fog a nap lenyugodni addig, míg a kereszten ott nem lóg teste eleven bizonyságául annak, hogy mi a büntetése az emberi társadalom ellen fellázadt embernek.
Kérdezd meg őt, mikor kinyílik a börtön ajtaja és ott áll Pilátus tornácán és nem tudja, hogy ébren van-e vagy álmodik, úgy próbálja megfogni a napsugarat, mely felragyogott előtte, az embereket, kik körülötte állottak, hogy meggyőződjék, hogy valóság-e az, hogy nekem, Barrabásnak kegyelem adatott, megbocsátották minden bűnömet, elengedték minden büntetésemet és most szabad vagyok, egészen szabad! Kérdezd meg őt, és azt fogja mondani, hogy nincs felemel őbb tény, mint kegyelmet kapni.
Kedves Testvérem! A kegyelem lealázó vagy felmagasztaló volta mindig attól függ, hogy mennyi szeretet van abban, aki a kegyelmet adja és mennyi alázat és bűntudat abban, aki a kegyelmet kapja. Minél nagyobb a szeretet, mely lehajol és minél kevesebb a megalázási szándék abban, aki adja a kegyelmet, és minél több a bűntudat és alázatosság abban, aki kapja, annál csodálatosabb ujjongással telik meg a kegyelmet kapott ember szíve. Nincs senki, akinek kegyelmében való részesedés oly csodálatos boldogságot jelentene, mint az Isten. Mert nincs senki, akiben annyi szeretet volna a bűnös iránt, mikor kegyelmet gyakorol, mint az Isten. Nem csak úgy hányaveti módon dobja oda a kegyelmet, nem nagyúri gesztussal nyitja ki börtönünk ajtaját. Akkor, amikor a mi Urunk kegyelmet gyakorol, áldozatot hoz értünk. Mert a börtönünk kulcsa nincs úgy hatalmában, hogy csak leakasztja a szegről és minden nélkül kiengedje a bűnöst börtönéből. Amikor kienged bennünket, büntetésünket magára veszi és az Ő szent Fiát küldi a mi börtönünkbe, a mi keresztünkre. Mikor ott áll az ember a keresztnek tövében, akkor megérzi, hogy ez a kegyelem, mely ott megjelent, felemelni akar, nem nagyúri gesztus, hanem egy érettünk dobogó szív csodálatos nagy szerelme. Az Isteni kegyelem, a legcsodálatosabb kegyelem azért is, mert nincs még egy kegyelem, melyre oly méltatlannak éreznénk magunkat. Minden bíró ismeri az elítélt bűnét, de senki sem ismeri úgy, mint az örökkévaló Isten, aki előtt életünk minden cselekedete nyilvánvaló, ki ismeri legelrejtettebb gondolatunkat, ki előtt nincsen semmi titok, ki úgy el tudna áztatni bennünket vádbeszédével, hogy meg sem tudnánk mukkanni. És ez az Úr gyakorol felettünk kegyelmet. Oh, milyen mélységes megalázkodás kell, hogy úrrá legyen szívünkön, mikor ennek az isteni kegyelemnek részesévé leszünk, mennyire kell éreznünk, hogy nincs felemel őbb dolog, mint Istentől kegyelmet kapni.
De Isten kegyelmének van még egy jellemvonása, mely megmutatja még nagyobb értékét, hogy a kegyelem nem egyszeri ténye neki. Nem egyszer bocsátja meg bűnünket. "... ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik." Tehát az apostol mindenkor jelenvaló cselekedetről beszél. Isten kegyelme tehát egy visszatérő, mindennapi jelenség. Épp ezért oly csodálatos, mert napról-napra, óráról-órára, percről-percre gyakorolja. Isten velünk szemben nem kegyelmet gyakorló Isten csupán, hanem kegyelmes Isten. Isten kegyelméről beszél az apostol önmagával kapcsolatban. És akkor így fogalmazza meg csodálatos tapasztalatát: "Ahol megnövekszik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik." Hogy nem lehet olyan nagy a mi bűnünk, hogy még nagyobb ne legyen Isten kegyelme. Mikor Luther ezt az éneket írta, amit most énekeltünk (349. [Bűnösök hozzád kiáltunk / A mélységből nagy Isten]), ugyanazokon a lelki tapasztalatokon ment keresztül és ugyanazokra az élményekre gondolt, mint Pál apostol, mikor ezt leírta. Ebben az énekben is ott van az ujjongó szent bizonyosság. Akármilyen sok a mi bűnünk, még több az Úr kegyelme. Nézd testvérem, ezt hirdeti most énekünk, igénk szárnyain Istennek Szentlelke, hogy nem lehet olyan nagy a mi bűnünk, hogy Isten kegyelme még nagyobb ne lenne. Lehet akármilyen szennyes a múltad és szennyes a jelened, Istennek van hatalma arra, hogy fehérre mosson, mint a frissen esett hó. Embervér szennyezheti be kezedet, lábad alatt eltiport boldogságok vonaglanak – Isten kegyelme minden bűnödet el tudja törölni. Lehet, hogy önmagad előtt is utálatos ember vagy, aki azt tartod magadról, ha te volnál az Isten, rég elvetetted volna az ilyen embert magadtól, mert érdemtelen vagy kegyelmére. Akármilyen sok életed terhe és bármennyire is megveted magadat, halld meg az Úr üzenetét: "Nem lehet olyan nagy a te bűnöd, hogy az én kegyelmem még nagyobb ne volna!" És lehet, hogy nemcsak önmagad alkotsz magadról ilyen véleményt, hanem a világ is.
Lehet, hogy kitaszított magából e világ, nem mersz nappal kijönni az utcára, csak este, mert nem mersz emberekkel találkozni, félsz, hogy elfordítják a fejüket és nem akarnak megismerni azok, akikkel a legjobb viszonyban voltál és minden könyörgésed elől elzárják szívöket és házukat – nézd, az atyai hajlék nyitva áll előtted, a küszöbön ott áll atyád és nagy szeretettel vár. Jöhetsz rongyokban, pedig valamikor királyi ruhában mentél el, jöhetsz koldusan, pedig valamikor gazdagon hagytad előt, ő megismer, megölel és bevisz királyi hajlékába. Nem lehet olyan nagy a bűnöd, hogy Isten kegyelme még nagyobb ne tudna lenni.
Oh, érzed-e, milyen csodálatos vigasztalás ez? Az ember ajkára rákívánkozik a zsoltáríró hallelujája: "Boldog ember az, kinek bűne megbocsáttatott és vétke elfedeztetett." 2./ Azonban ez az ige a kegyelem elkötelezéséről is beszél. A kegyelemmel vissza lehet élni.
És minél nagyobb a kegyelem, annál inkább. Így állítja elénk az apostol. "Mit mondunk tehát?
Megmaradjunk-e a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Távol legyen..." Tehát azok, akik a kegyelem nagyságát arra magyarázzák, hogy az jogosítvány és felhatalmazás arra, hogy éljünk tovább a bűnben, hogy hiszen Isten úgyis megbocsátja azt, azok nagyon félreértik ezt az igét. Különösen a mi evangélikus egyházunk az, mely sokszor kénytelen szembenézni ezzel a váddal, mert gonosz lelkek próbálják kicsavarni a hitből való megigazulásról szóló tanát.
Hogy mi ez alatt azt értjük, hogy csak éljünk a bűnben, Isten kegyelme úgyis elfedezi azt. Testvéreim! Akik így gondolkodnak, azok nem ismerik Isten kegyelmét és ezért élnek vele vissza. Tehát ezek bűnökre való felhatalmazást látnak benne. Itt felmerül egy olyan gondolat, melyet más bibliai helyek állítanak elénk, melyek beszélnek megbocsáthatatlan bűnökről. János evangélista beszél levelében halálos bűnökről, aki azt cselekszi, azért imádkozni is feleslegesnek tartja, mert ezeknél az irgalom és kegyelem nem játszik szerepet.
És Jézus is beszél a Szentlélek ellen való bűnről, mely meg nem bocsáttatik.
Itt van kétfajta bűn, mely látszólag, mintha ellentmondana annak a megállapításnak, hogy minél nagyobb a bűn, annál nagyobb Isten kegyelmessége is. De nem szabad elfelejteni, hogy ez a bűn tulajdonképpen más, mint amit az emberek értenek alatta. A "halálos bűn" nem rangsorolás, nem a bűn szortírozása. Isten nem rangsorolja a bűnöket, nála nincs kis bűn, meg nagy bűn. Nem mondja sehol, hogy a füllentés kisebb bűn, mint a gyilkosság, a kívánság kisebb bűn, mint a rablás. Ellenben elég állítás van Isten igéjében, hogy Isten nem tesz különbséget bűn és bűn között. Mindegyikben egyformán az Ő akaratának megszegését látja. A bűn mindig bűn marad. És aki egyik törvény ellen vétkezik, az vétkezik az egész törvény ellen. Halálos bűn alatt olyan bűnt ért az ige, amelynek következménye a halál.
És minden bűnnek lehet következménye a halál. A helyzet az, hogy akik kegyelmet kaptak, azok a bűnnel szemben ellenséges álláspontot foglalnak el. Újra meg újra elbuknak, hiszen nem szentek, se nem angyalok, de nem érzik jól magukat a bűnükben. Abban a pillanatban, mihelyt elkövetik, utálatot éreznek és utálattal fordulnak el önmaguktól és sietnek vissza a kegyelem forrásához. Harcolnak ellene, sebeket kapnak, el is buknak benne, de újra meg újra talpra állanak és újra felveszik a küzdelmet ellene. És vannak, akik barátságos álláspontot foglalnak el a bűnnel szemben, akik szövetségeseivé válnak a Sátánnak. És ezeknek a bűne halálos bűn.
Mert minden bűn, amit engedek úrrá lenni magamon, ami ellen nem harcolok, lelkiismeretem szavát tompítja, ellenálló képességemet gyöngíti, és ezáltal mindig mélyebbre sodor és belevisz abba a lelkiállapotba, ahol teljesen megszűnik minden erkölcsi ítélőképességem, ahol nem tudok már különbséget tenni jó és rossz között, amikor nincs már bennem semmi, ami rezonálna Istennek bűnből kihívó szent szavára. Ez a halál állapota, vagy a megkeményedés állapota, mikor zúghat a vihar, tépheti az orkán a ház fedelét felette, ő nem hall semmit, mert halott állapotban van. És ebből következik, hogy minden bűn, amelynek átengedem magamat, halálos bűnné válhatik, mert ez teszi be az ajtót a bűn ellen való harcom és Isten felé való tájékozódásom mögött. A másik megbocsáthatatlan bűn a Szentlélek ellen való bűn. Ez nem a Szentlélek megszomorítása, még csak nem is a megoltása, amiről a biblia beszél, hanem ez a bűn mellett való nyílt állásfoglalás. A megtért és Isten akaratát követ ő ember életében teljes hátat fordítás mindannak, amit megtérésében vallott. És ebből következik, hogy azok, akik hátat fordítanak Istennek, akik a bűnökre akarnak bátorítást találni Isten kegyelmében, azoknak nem szól Isten kegyelme. Csak azoknak szól, akik úgy látják, hogy megsokasodott a bűnük. Tehát a kétségbeesetteknek szól, akik bűneik miatt nyugtalankodnak. Márpedig a megkeményedett szívűeknek, sem a Szentlélek ellen vétőknek nincs lelkiismeret furdalásuk, azok mennek nyugodtan a bűnök útján. Ez az Isten kegyelmével való visszaélés.
De ez az ige rámutat, hogy mégis vannak emberek, akik ezt meglátják. A kegyelem azért van, hogy uralkodjék bennünk. A kegyelemnek van valami csodálatos bizalmi jellege. Annak részéről, ki azt gyakorolja. Ha Isten kegyelmes hozzám, akkor bízik bennem, hogy az az én bűnöm, az én esendő voltom, a földi élet következménye, és hogy lelkileg távol állok tőle, rosszul érzem magamat benne, szeretnék tőle megszabadulni. Isten bízik abban, hogyha megtisztítja életemet, az Ő akarata szerint fogok élni. Nem érzed, hogy milyen nagy elkötelezés ez az ember számára? Isten bízik bennem, és nekem nem szabad megszégyenítenem bennem helyezett bizalmát. A kegyelem másik elkötelezése, hogy szeretetet és hálát ébreszt abban, aki kapja az iránt, aki adja. Aki tudja, hogy ez az én életem áron vétetett meg, az dicséri és magasztalja az Istent.
Nem az én életem többé, hanem azé, aki a kegyelmet adta. Tied Uram, fogadd el örök hálaadásul. Harmadik elkötelezése a kegyelemnek, hogy a kegyelem nem örökkévaló. A kegyelem visszavonható jóság. Aki méltatlanná válik rá, attól a kegyelem visszavonatik, és nemcsak az a bűn lesz terhére róva, ami által méltatlanná vált, hanem a régi, megbocsátott bűneiért is számadásra vonatik. Ezért kér az apostol, hogy "félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket!" Kegyelem! Ennek a szónak kétféle hangsúlya lehet. Ha úgy érzi valaki, hogy Istennel jogviszonyba léphet, hogy ő számíthat rá, hogy érdemeit érvényesítheti vele szemben, az lássa meg: minden kegyelem! Kegyelem, hogy élsz. Kegyelem, hogy kenyered van, kegyelem, hogy az Úr annyit adott, amennyid van. Minden kegyelem! Ne panaszold fel a keveset, amid van, és ne próbálj szembeszállni az Istennel, mert "ha te mindazt számba veszed, amit vétettünk ellened, ki állhat meg előtted?" – énekeltük az előbb. Elbizakodott, saját polgári tisztessége fundamentomán, mint biztos fundamentumon álló, beképzelt ember, halld meg az Úr szavát: Minden csak kegyelem!
De te, aki feljöttél ide, szegény publikánus módjára, ki vered a melled és nem mered szemedet sem felemelni, aki ott jársz a bűnökkel való küzdelem borzalmas csataterén, ahol hol elbukol, hol felállsz, ki úgy érzed, nem bírod már tovább és segítség sehonnan sem jön, halld meg ezt az igét úgy, mint mikor kivégzés előtt a bitófa alatt áll az elítélt és jön tajtékos lovon, fehér kend őt lobogtatva a kegyelmi futár: "Ahol megsokasodik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővelkedik!" Ámen.

A két Ádám.
Időpont: Karácsony I. napja, 1953. december 25. [Helyszín: Öttevény]
Alapige: Róma 5:12-21.
Annakokáért, miképen egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és akképen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek; Mert a törvényig vala bűn a világon; a bűn azonban nem számíttatik be, ha nincsen törvény. Úgyde a halál uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, a kik nem az Ádám esetének hasonlatossága szerint vétkeztek, a ki ama következendőnek kiábrázolása vala. De a kegyelmi ajándék nem úgy van, mint a bűneset; mert ha amaz egynek esete miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és a kegyelemből való ajándék, mely az egy ember Jézus Krisztusé, sokkal inkább elhatott sokakra. És az ajándék sem úgy van, mint egy vétkező által; mert az ítélet egyből lett kárhozottá, az ajándék pedig sok bűnből van igazulásra. Mert ha az egynek bűnesete miatt uralkodott a halál az egy által: sokkal inkább az életben uralkodnak az egy Jézus Krisztus által azok, kik a kegyelemnek és az igazság ajándékának bővölködésében részesültek. Bizonyára azért, miképen egynek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat: azonképen egynek igazsága által minden emberre elhatott az életnek megigazulása. Mert miképen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek: azonképen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek. A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekedjék; de a hol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik: Hogy miképen uralkodott a bűn a halálra, azonképen a kegyelem is uralkodjék igazság által az örök életre a mi Urunk Jézus Krisztus által.
A mai napra kijelölt szentleckében nincs semmi karácsonyi hangulat. Nincs benne istálló, jászol, síró kisded, hódoló pásztorok, csillagfényes mező, csilingelő angyalének. Kemény, nehéz tanítás az egész. Arról beszél ugyan, hogy mi történt karácsonykor, de a történetet leegyszerűsíti egészen a lényegre. Elhagyja belőle mindazt, ami romantika és történeti dekoráció a karácsonyi történetben, s csak arról beszél, mi az karácsonyban, ami számunkra, ma élő emberek számára fontos. Az apostol szerint az emberiség történetében két nagy világfordulat van. Az egyik az ember megjelenése a földön, a másik az Isten megjelenése a földön. Az ember Ádámban jelent meg e földön, Isten Jézus Krisztusban, a második Ádámban. Az első Ádámban úgy jelent meg az ember, mint Isten teremtménye, a második Ádámban úgy jelent meg, mint maga az Isten. Az első Ádámmal betört e világba a bűn és vele a halál, a második Ádámmal, Jézus Krisztussal betört a bűn és halál világába a kegyelem és az élet. Az első Ádám világkatasztrófát zúdított az emberiségre, a második Ádám, Jézus Krisztus, világszabadulást hozott reá. A két Ádám művének világtörténeti hátterébe állítja be mai igénk karácsony történetét, nézzünk ma mi is így rá! 1. Nézzük az első Ádám művét!
Ezt mondja az ige: "Egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott." Ádám műve tehát egy szörnyű cselekedet: rázúdította az embervilágra a bűn, a nyomorúság és a halál szennyes áradatát. Az első bűneset előtt is volt bűn, de az embervilágon kívül volt a Sátán és az angyalainak birodalmában. Az emberiséget védte az Isten tilalma, mint valami védőgát. Ádám engedetlensége azonban átszakította ezt a védőgátat, s a gátszakadás helyén beömlött az emberiségre a pokol. Azóta van irigység és gyűlölet, börtön és háború, betegség és halál, őrültek háza és temető, fájdalom és könny. Ez mind nem lenne, ha Ádám nem lett volna engedetlen. A gátszakadás képe azonban nem szemlélteti eléggé a katasztrófát. Több történt, mint valami bűn-árvíz. Az árvíz jön, azután lefolyik. Sokat rombol, de mikor visszatér medrébe a folyam, szorgos emberkéz helyreállíthatja a kárt. Pál azonban azt mondja: "Egynek bűnesete miatt uralkodott a halál az egy által." /17. v./ Nem jövő-menő árvizet bocsátott tehát ránk az első Ádám, hanem ellenséget. Olyat csinált, mint várostromkor az áruló, aki a védőseregre ráereszti az ellenséget, kitárva előtte titkon a kaput. Az ellenség pedig nem azért jön, hogy menjen, hanem azért, hogy maradjon s uralkodjék, leigázza a leverteket. Az első Ádám tehát uralomra juttatta fölöttünk a bűnt és a halált. Azt mondod minderre: Azért talán mégsem lehet mindent egy ember számlájára írni!?
Ha nem elég neked az a tény, hogy egy ember is tud gátszakadást csinálni, s egy áruló rabigába tud hajtani egész népet, akkor figyelj fel a következőkre: a bűn örökölhető. Sok mindent elherdálunk a vagyonunkból a gyermekeink elől, de ezt az átkos örökséget megsokszorozva adjuk tovább. Pál nem biológiát, hanem theológiát ír, nem élettant, hanem hittant tanít, a biológia pedig nem theológikusan gondolkodik, hanem tények törvényszerűségét kutatja, mégis milyen egyformán beszélnek erről az átkos örökségről. Nem ártatlan gyermekként jövünk e világra, s itt ront csupán el minket a többi ember, akitől megtanuljuk a rosszat, hanem már romlottként jövünk e világra. Ha egy megszületett csecsemőt kitennének valami lakatlan szigetre, s ott valami csoda révén fel tudna nevelkedni úgy, hogy embertől rosszat nem tanulhatna, abból sem lenne angyal, hanem vadállat a vadállatok között. De nem kell a képzelet világába menni bizonyítékért. Melyikünk nem találkozott még megdöbbenve gyermekei életében a saját bűneivel?! Az én bűneim is öröklődnek.
Figyelj fel arra, hogy a bűnnek milyen korlátlan lehetőségei vannak az emberi szívben!
A tiedben is, meg az enyémben is. Néha egyenesen megijeszt bennünket az, amit a saját szívünkben látunk. Mikor egy-egy indulat elönt, mikor valami szenvedély kikapcsolja a józan megfontoltságunkat, a következményektől való félelmünket, mikor a szenvedés ekéje felülre hozza bennünk azt, ami eddig a mélyben volt elrejtve, egy-egy leleplező pillanatban szinte megrémülünk önmagunktól, s belátjuk, hogy nincs olyan bűn, ami ellen be volnék biztosítva.
Romlott a szívem. Figyelj fel arra, hogy a bűn milyen hatalom az ember életében! A bűn kényszere alatt élünk. Uralkodik fölöttünk. Nem tudunk nem cselekedni bűnt. A törvényt, mely tiltja, s amelyről igénk is beszél, jól tudjuk. Az isteni, meg az emberi törvényt is. Tudjuk jól, hogy mit kellene cselekednünk, csak erőnk nincs hozzá. Minden apró-cseprő győzelmünk csak arra jó, hogy elbízzuk magunkat, s azután meg még mélyebbre bukjunk. Mindezért az első Ádámra toljuk a felelősséget s reá vessünk minden követ? Igaz, ő kezdte, de én meg folytattam. Igaz, hogy egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek /19. v./, de az is meg van írva, hogy mindenek vétkeztek. /12. v./ Én is növelem tehát az átkos örökséget. Az első Ádám műve az én művem is. 2. Nézzük most már a második Ádám művét!
Ezen a sötét, de igaz háttéren bontakozik ki teljes dicsőségében Jézus Krisztus műve, a karácsony jelentősége. Benne megszakadt az első Ádámtól kiinduló katasztrófák bűvös lánca.
Nem úgy jött a világra, mint a többi ember. Szűz Máriától született. Emberré létele Isten külön teremtési ténye. Új teremtés. Erkölcsi tekintetben úgy lép be e világba, mint egykor az első Ádám: a bűnözés lehetőségével, de nem a bűnözés kényszerével. Az úgynevezett eredendő bűn nélkül születik. A Sátán nála is mindent megpróbál, hogy a bűnözés lehetőségét a bűnözés tényévé tegye. Ami azonban sikerült az első Ádámnál, az nem sikerül neki a másodiknál. Őt nem lehet engedetlenségre csábítani. Engedelmes mindhalálig, egészen a keresztfa halálig. Így tör be a bűn és halál birodalmába az Atya drága karácsonyi ajándékaképpen Jézus Krisztusban a megigazító kegyelem és az élet. Mert amint az első Ádám engedetlensége nem maradt elkülönített, magában álló cselekmény, hanem megfertőzött minden tőle származó embert, úgy száll rá Jézus Krisztus áldott örökségeképpen a kegyelem, élet és üdvösség minden emberre, aki Tőle származik, aki hitben és Lélekben vele van összeköttetésben, az Ő utóda. Így fejezi ki ezt az apostol: "Bizonyára azért, miképpen egynek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat: azonképpen egynek igazsága által minden emberre elhatott az életnek megigazulása. Mert miképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek: azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek." /18-19. v./ Jézus tehát megfordította az élet folyamát. Az első Ádámtól halálfolyam indult ki, a másodiktól az élet folyama. Az elsőtől Isten-ellenes folyam eredt, a másodiktól Isten felé sodró kegyelemár. Az elsőben betört az embervilágba a pokol, a másodikban elérkezett hozzánk Isten országa. Van-e ennek is valami olyan látható jele, mint az első Ádám művének? Van és lesz, mint ahogy az is van és lesz. Az első Ádám örökségének vannak már ma tapasztalható szomorú következményei, de teljes horderejében csak lesz nyilvánvaló. Az utolsó napon, mikor az első Ádám szülöttei fölött kimondatik a kárhozat ítélete, akkor bontakozik ki teljesen az első Ádám műve. A második Ádám örökségének is vannak már ma tapasztalható áldott következményei.
Azóta tud a megromlott, de kegyelem által megtisztított emberi szív gyűlölet helyett szeretni, hatalmaskodás helyett szolgálni, önzés helyett áldozni, jog és igazság helyett békességet keresni.
Próbáld meg egyszer elképzelni, hogy mi lenne ebből a világból, ha kivennék belőle mindazt, amit Jézus Krisztus és hívei, az anyaszentegyház hozott vele! Micsoda gátlásnélküli, elvadult világ támadna egyszerre itt, ha karácsonyt és karácsony áldott örökségét ki lehetne szivattyúzni, mint ahogy ki lehet szivattyúzni a levegőt a bura alól! Teljes horderejében lesz azonban ez is csak nyilvánvaló. Az utolsó napon, mikor a második Ádám lelki gyermekei fölött kimondatik Jézus Krisztus engedelmes áldozatáért a felmentő ítélet, s megnyílik előttük a menny kapuja, akkor látjuk csak meg majd igazán, hogy mi volt Jézus Krisztus műve. Mindez Pál apostol számára olyan bizonyos, mint a halál. Ahogyan Ádám engedetlensége által mindenkinek számolnia kell a halállal, úgy szabad és lehet Jézus engedelmessége által minden hívőnek számítani az üdvösségre. Sőt az apostol számára ez a második még bizonyosabb, mint az első. "Mert ha amaz egynek esete miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és a kegyelemből való ajándék, mely az egy ember Jézus Krisztusé, sokkal inkább elhatott sokakra." /15. v./ Lehet, hogy te ma mindennek nem tudsz örülni. Talán azért, mert nem tartod magad bűnösnek. Talán azért, mert igen nagy bűnösnek tartod magadat. Mindkét esetben kérd a Szent Lélek ajándékát. A Szent Lélek meg tudja győzni a "bűntelen"-t arról, hogy kegyelemre szorult, de a kegyelemben már hinni nem tudó bűnöst is arról, hogy a bűn nagy, de a kegyelem nagyobb, s ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik. /20. v./ Ez történt karácsonykor. A többi mind csak dekoráció. Megtörtént ez benned is? Ha igen, akkor tied a legnagyobb karácsonyi ajándék s a legnagyobb karácsonyi öröm. Ámen.

Hit által igazulunk meg Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap – 1954. augusztus 22.
Alapige: Róm 4,2-8 „Mert ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt. Mert mit mond az írás: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az ő néki igazságúl. Annak pedig, a ki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem tartozás szerint; ellenben annak, a ki nem munkálkodik, hanem hisz abban, a ki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul.
A mint Dávid is boldognak mondja azt az embert, a kinek az Isten igazságot tulajdonít cselekedetek nélkűl. Boldogok, a kiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik, és a kiknek elfedeztettek az ő bűneik.
Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít.” Csak az igaz ember üdvözülhet. Senki sem vonja kétségbe ennek igazságát. Amennyire egységes az emberiség állásfoglalása ebben a kérdésben, annyira eltérő a válasz arra a kérdésre: Hogyan lehet igazzá az ember Isten előtt? Általában háromféle választ ad az ember erre a kérdésre. A legnagyobb csoport abban a meggyőződésben él, hogy csak tudni és akarni kell a jót, egy kis emberi erőfeszítéssel, erkölcsi önfegyelmezéssel el tudja érni az ember azt a színvonalat, melyen igaz emberként megállhat Isten előtt.
Már kevesebben vannak, de még mindig nagy számmal azok, akik tudatában vannak az ember gyengeségének, magukon tapasztalták meg, hogy a lélek ugyan kész, de a test erőtelen, s ezért szükségét érzik annak, hogy erkölcsi küzdelmeikben Isten segítségét igénybe vegyék, de azért még mindig abban a meggyőződésben élnek, hogy az az ember, aki él azokkal a vallásos cselekményekkel, melyeken keresztül Isten felülről való erőt áraszt az emberbe, el tudja érni azt a színvonalat, melyen igaz emberként megállhat Isten előtt. – Csak kevesen vannak, akik az Írással vallják: „nincsen csak egy igaz is” (Róm 3,10), s akik ezt az elvi megállapítást saját személyükre is vonatkoztatják Pállal szólván: „tudom, hogy nem lakik én bennem (…) jó” (Róm 7,18), s nem látnak más kivezető utat, mint hinni abban, aki az istentelent is meg tudja kegyelemből igazítani (5. v.). Az első csoport válasza ebben a szóban foglalható össze: én. A másodiké: én és az Isten. A harmadiké: csak Isten igazíthat meg. Ez a harmadik a Pál meggyőződése. Ezt fejti ki a mai szentleckében. 1. Tehát csak Isten igazíthat meg.
Pál nem elméletileg fejtegeti ezt az igazságot, hanem példákon szemlélteti. A példa mindig sokat mond, ebben a kérdésben azonban különösen sokat. A megigazulás kérdése ugyanis akkor áll elénk teljes horderejében, ha nem elvileg foglalkozunk vele, hanem konkrét személlyel kapcsolatban. Különösen szívszorongató lesz a kérdés akkor, ha nem élő, hanem már megholt emberről van szó. Az élő ember élete ugyanis még nincs lezárva, még rendezheti ügyét Istennel, a megholt számára azonban ilyen lehetőség nincs már többé, az már vagy megigazult, vagy elkárhozott. Mindenki tudja, aki kénytelen volt már megállani valamelyik kedvese sírjának partján, hogy milyen nehéz a megigazulás elvi igazságát ilyen esetben alkalmazni. Nehéz azt is mondani, hogy megigazult. Még nehezebb azt mondani, hogy elkárhozott.
Pál két elhunyt emberen mutatja be tanítását. Mind a kettő Isten népének fejedelmi alakja, nagy tekintély. Az egyik Ábrahám, a másik Dávid. A közvélemény szerint mind a kettő megigazult. Hogyne igazult volna meg, hiszen ki érdemelte volna meg az üdvösséget, ha nem Ábrahám? Az engedelmesség embere volt. Isten parancsára otthagyta szülőföldjét és rokonságát, és elindult a nagy bizonytalanságba.
A békesség embere volt. Azért, hogy békesség legyen közte és Lót között, nagy áldozatot hozott.
Átengedte Lótnak a választást, az előnyösebb vidéket, pedig mindehhez neki lett volna joga, ő azonban a békesség kedvéért önzetlenül lemondott jogáról. A reménység embere volt. Mikor ő is, meg a felesége is megvénhedett, s emberileg le kellett tenniök arról, hogy gyermekük lehet még, nem adta fel a reménységet, hanem bízott Isten mindenhatóságában. Mindennél jobban szerette Istent, s érette zokszó nélkül hajlandó volt egyetlen fiát, Izsákot is feláldozni, s így lett az áldozat hőse, a hősi áldozat embere.
Csoda-e, ha az egész nép úgy nézett fel rá, mint a hívőkősképére, és Isten is igaz embernek tekintette, barátjának nevezte (Jak 2,23). Maga Pál is megállapítja róla, hogy van mivel dicsekedjék (2. v.).
A másik példa Dávid. Ki győzné felsorolni az ő érdemeit is? Isten előtt felemelt fővel hivatkozhatott arra, hogy: Én győztem le Góliátot, s toroltam meg rajta az igaz Isten gyalázását. Én voltam kénytelen otthagyni otthonomat, családomat s bujdosni szegény legényekkel azért, mert Isten engem választott ki királlyá Izraelben. Én írtam a zsoltárokat, melyen évezredek tanultak imádkozni s énekelni Isten dicsőségére. Én készíttettem a jeruzsálemi templom tervét, s gyűjtöttem össze hozzá a szükséges anyagiakat. Bizony, neki is van mivel dicsekedjék.
De ne az Isten előtt, állapítja meg Pál. A semmit el nem kendőző Szentírás ugyanis nemcsak Ábrahám és Dávid erényeiről tud, hanem mindkettőnek bűneiről is.
Ábrahám nem volt mindig az engedelmesség embere. Isten azt parancsolta neki, hogy hagyja ott nemcsak szülőföldjét, hanem rokonságát is (1Móz 12,1), ő mégis magával hozta testvérének fiát, Lótot.
Nagy tehertétel is lett az útján. Később az életgond is letéríti az engedelmesség útjáról. Nem bír éhezni, s Egyiptomba megy. Bele is keveredik azután egy nagy hazugságba. Sokszor nem bizonyul az önzetlenség emberének sem. Önmaga féltése miatt Egyiptomban kiszolgáltatja feleségét is (1Móz 12,10–20), s Gérárban megismétlődik ez a szomorú eset (1Móz 20,1–18). A reménységével is baj van. 1Móz 16 szerint segíteni akar Istennek, nem bírja kivárni Isten cselekvését, és önhatalmúlag Hágár szolgálótól keres utódot magának. Ezt is eléggé megkeserüli. Tizenhárom esztendeig (1Móz 16,16– 17,1) nem szól hozzá Isten, s Hágár miatt felborul a családi béke. Bizony Ábrahámnak Isten előtt nem lehet dicsekedése.
Dávidnak sem lehet dicsekedése Isten előtt. Elég csak legkirívóbb bűnére utalnunk. Házasságtörő.
Szerelmének férjét, Uriást, eltéteti láb alól. Gyilkos. Mit ér ilyen égbekiáltó vétkek mellett minden más érdeme?
Mindkettő Isten szemével nézve istentelen. Miként igazíthat meg ilyen bűnösöket Isten? 2. Isten hit által igazítja meg a bűnöst. Ábrahámnak hitét tulajdonította igazságul, Dávidnak pedig kegyelemből bűnt nem tulajdonított. Mindkettőt bibliai idézettel támasztja alá. Mindkét idézetben figyelemre méltó ez a szó: tulajdonít. Tulajdonít, és nem megállapít. Nem arról van tehát szó, hogy Isten megállapítja Ábrahámról, hogy igaz, hanem arról, hogy annak, akinek nincs saját igazsága, beszámít egy más igazságot. Nem arról van szó, hogy Isten megállapítja, hogy Dávidban nincs bűn, hanem arról, hogy kegyelemből nem számítja be neki bűnét. Mindkettő igazsága tehát ajándék. A megigazulás Isten műve, és nem emberi törekvés eredménye. Az embernek semmi része benne. Sem a jelenben, de még a jövőben sem. A felmentő ítélet nem abban a reményben hangzik el, hogy megszentelésünk pótolja majd azt, ami most még hiányzik belőlünk. Minden Isten bűnbocsátó kegyelmén alapszik. Ezt a bűnbocsátó, megigazító kegyelmet az ember hite által sajátítja el. A megigazulás tehát hit által történik, de nem a hitért, mintha a hit valami emberi tevékenység, érdemszerző, megigazító jó cselekedet lenne.
Milyen ez a hit? Nem valami általános istenhit. Ábrahám is nem Istenben hitt, hanem Istennek hitt.
Hitt Isten ígéretének. Isten fő ígérete a Messiás s a benne megígért bűnbocsánat. Ábrahám és Dávid is tehát Isten bűnbocsátó kegyelmében, az istentelen kegyelemből való megigazulásának lehetőségében s az ezt hozó Messiásban hitt. Maga Jézus állapítja ezt meg róluk. Ábrahámról így szól Jn 8,56-ban: „Ábrahám, a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is, és örült.” Dávidról pedig Lk 20,41–44-ben állapítja meg, hogy Krisztust Urának nevezi. Így igaz mind a két esetben, amit Pál mond, hogy aki hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul, s az Úr bűnt nem tulajdonít neki. 3. Ha ez a helyzet, akkor van ennek a helyzetnek egy csodálatos örömüzenete is: Mindenki megigazulhat tehát. Senkinek sem kell elvesznie bűneiben. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2,4), s ezért adta e világra egyszülött Fiát, hogy az ő vérében mindenki számára készen legyen a bűnbocsánat. Csak hittel meg kell ragadni! Épp ezért senki sem a bűnei miatt kárhozik el, hanem csak a hitetlensége miatt. Épp ez az evangélium. Ha Istennel szemben a cselekedetek, az érdem álláspontjára helyezkedünk, s viszontszolgálat alapján akarunk megigazulni, akkor a rövidebbet húzzuk, mert akkor nincs kegyelem, csak jog, ha pedig a jog érvényesül, akkor mi elveszünk.
Mindez Pál apostol számára nem csupán elméleti teológiai igazság, hanem személyes élmény is.
Önmagán tapasztalta, hogy Isten az istentelent is meg tudja igazítani. Így lett belőle, a Krisztus ellenségéből, Krisztus apostola. Mindez velem is megtörténhetik.
Luther azt mondja, hogy a hit által azért üdvözül az ember, mert a hit Krisztussal egyesíti a bűnös embert. Ebben az egységben a bűnös ember így szólhat: én vagyok Krisztus, az ő igazsága, győzelme, élete, s minden, ami az övé, az enyém. Krisztus viszont így szól: Én vagyok ez a szegény bűnös. Minden bűne s halála az én bűnöm és halálom. Így lesz a hit által a Krisztus igazsága a bűnös ember igazsága és üdvössége.
Hiszel-e te abban, aki az istentelent is megigazítja, s kinek kegyelme nagyobb, mint minden mi bűnünk? Ha hiszel, akkor a tied is a Krisztus igazsága s vele a bűnbocsánat, élet és üdvösség. Ámen.

Mindenre képes ember Időpont: 1930. január 5.
Alapige: Róm 1,28–32. és Gal 5,22
És amiképpen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretökben megtartsák, azonképpen oda adta őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek; Akik teljesek minden hamissággal, paráznasággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal; rakvák, írigységgel, gyilkossággal, versengéssel, álnoksággal, rossz erkölcscsel; Súsárlók, rágalmazók, istengyűlölők, dölyfösek, kevélyek, dicsekedők, rosszban mesterkedők, szüleiknek engedetlenek, Balgatagok, összeférhetetlenek, szeretet nélkül valók, engesztelhetetlenek, irgalmatlanok. Kik jóllehet az Isten végzését ismerik, hogy akik ilyeneket cselekesznek, méltók a halálra, mégis nemcsak cselekszik azokat, hanem az akképpen cselekv őkkel egyet is értenek.
De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.
Mikor az ember végigolvassa ezt a két szentírási leckét, valahogy az a kifejezés tódul ajkára, hogy itt olyan emberekről van szó, akik mindenre képesek. Míg a római levelet olvassuk, elborzadva kiáltjuk: „Rettenetes, hogy ezek az emberek mi mindenre képesek!”
Mikor pedig a galáciai levelet olvassuk, álmélkodással csapjuk össze kezünket: „Csodálatos, hogy ezek az emberek mi mindenre képesek!” * * * Nézzük meg először az első embercsoportot.
Az első pillanatban arra gondolunk, hogy talán nincsenek is ilyen gonosz emberek. Talán Pál apostol útközben szerzett tapasztalataiból kiválogatta az összes bűnöket, és azokat rárakta mind egy emberre, mint egy szimbólumra, hogy azon bemutassa, milyen emberek vannak a világon. Nem! Pál apostol az igazságnak volt a fanatikusa, és ha ilyen emberekről írt, akkor bizonyos, hogy ilyenekkel találkozott is, s hogy ezek mögött a sorok mögött nem világfájdalmas elképzelések, hanem szomorú tapasztalatok vannak. Pedig még nem olvastam fel az egész bűnlajstromot. Kihagytam azokat a bűnöket, melyeknek olvasása pírt kerget az ember arcába. Olyan borzalmas bűnök feketednek e sorokból felénk, mintha Sodoma és Gomora kelt volna életre. Hát még ha hozzávesszük azt is, hogy itt olyan emberekről van szó, kik jól érzik magukat e fert őben, s hogy nincsen bennük semmi vágyakozás jobb, tisztább élet után. Rettenetes emberek!
Hát hogyan züllhettek le ezek az emberek ennyire? Talán nem volt édesanyjuk, aki imádsággal hordozta volna őket, s akinek az emléke is visszatartotta volna őket ettől a mélységtől? Vagy talán nem volt édesapjuk, aki világos tekintettel meglátta volna, s erélyes kézzel megakadályozta volna ezt az erkölcsi fert őt? Vagy nem volt egyetlen nevelőjük sem, ki felelősséget érzett volna értük, vagy egyetlen barátjuk sem, ki figyelmeztette volna őket?
Pál apostol megmondja elzüllésük okát, és közben egy borzalmas titkot fed fel előttünk.
Azt mondja: elzüllésük oka az, hogy Isten „odaadta őket” ezekre a bűnökre. Ha nem a Bibliában volna ez a kifejezés, nem merném az ajkamra venni, és istenkáromlásnak venném minden emberi ajakról is. Isten odaadja az embert ilyen szörnyű bűnökre is? Lehetetlen! Az az Isten, aki nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen, aki annyira szívén hordozza az embernek bűntől való megszabadulását, hogy Fiát adta értünk halálba, aki Szentlelkének soha nem szűnő munkájával ma is arra igyekszik, hogy a bűn hatalma megtöressék, az az Isten nem adhatja oda ilyen bűnökbe az embert! Mi lehet e titok magyarázata?
Bizonyos, hogy e sorok mögött Pál apostolnak valamilyen lelki tapasztalata húzódik meg, s azt akarja a lelki tapasztalatok közlésére sokszor oly nagyon alkalmatlannak érzett emberi nyelven tolmácsolni. Egész bizonyos az is, hogy nem akar itt minden bűnt s vele minden felelősséget Istenre hárítani. Nem arra gondol, hogy valami olyasfélét csinált Isten, mint Lót, ki, hogy megmentse a nála vendégségben járó angyalokat, saját leányait dobta oda az utca prédájának.
Egy képpel próbálom megmagyarázni, hogy mire gondolhatott az apostol: Árvízveszedelem van. Egy ember áll csapata élén a megáradt folyó mellett körömszakadtáig védve a gátat. Egyszer csak látja, hogy gyengülnek az emberek, nem bírják tovább a munkát, s a vihar, az áradás nem szűnik, az árvíz egyre nő. S mikor egyszer inogni kezd a lába alatt a töltés, felkiált: „Meneküljünk! Átszakadt a gát!” S a puszta életét ment ő, szaladó kis csapat után egyszer csak fenyeget ő morajjal beszakad a gát. Ömlik a víz, és elpusztít, szennyes iszappal von be minden életet. Ezek az emberek odaadták a megmentésre szánt területet a piszkos árnak, de felelőssé tenni ezért mégsem lehet őket.
Valami ilyen tapasztalatról számol be Pál apostol is ebben az igében. Az emberi szív is ilyen megáradt, szennyes folyam, s amelyik percben Isten leveszi a kezét az emberről, abban a pillanatban elözönli az ember életét a bűnök szennyes árja.
Ebben a megállapításban azonban borzalmas ítélet van rólam és rólad: Nincs bennem semmi jó. Minden rosszra képes ember vagyok! Ha Isten egyszer levenné rólam a kezét, ha egyszer eltávozna lelkem gátjáról, menthetetlenül elzüllenék.
Szeretném, ha most mindezeket a bűnöket, melyekről Pál a római levél felolvasott verseiben beszél, nem úgy olvasnád végig, hogy más ember személyében keresnéd az igazolását nagy botránkozással, hanem úgy olvasnád el, hogy „én” vagyok mindenre képes. Én megpróbáltam így elolvasni. Mikor tegnap este készültem erre a prédikációra, mélységes borzalom töltött el arra a gondolatra, hogy ha Isten levenné rólam a kezét, akkor én is ilyen illetlen és méltatlan dolgokat cselekednék. Parázna én, kit azért állított ide Isten, hogy a lelkek tisztaságára vigyázzak! Házasságtörő… én, aki házasságokat kötök meg! Gyilkos… én, aki irtózom attól, hogy életek rövidüljenek meg addig, míg el nem jutottak az örök üdvösségre!
Verseng ő…én, aki mindig hátrahúzódó ember voltam, és sohase irigyeltem mások dicsőségének fölfelé szálló füstjét. Istengyűlölő… én, akinek szíve vágya az, hogy Istent jobban tudja szeretni, s aki életemet tettem oda Isten oltárára azért, csakhogy a másik ember is jobban szeresse Istent!
Borzalmas! És mégis azt kell mondanom: Igaza van az Írásnak, mindenre képes az ember!
Nincs egy ember sem a világon, aki be volna biztosítva az ellen, hogy abban a percben, mikor Isten elereszti, leveszi kezét róla, menthetetlenül bele ne essen a leglehetetlenebbnek látszó bűnöknek is a karjaiba.
Ezt igazolja a történelem is. Hány szépen indult élet hullott alá a züllés ásta szakadékba!
Saul király úgy indult el, hogy nemcsak teste, hanem lelke is kimagaslik az akkori emberek közül. Üldöz minden jóslást, babonaságot, és csodálatos diadalokra viszi népét. Mi lesz belőle?
Élete utolsó estéjén egy barlangban javasasszonyt hallgat, és másnap öngyilkos lesz.
Mi lesz az emberből, ha Isten leveszi róla a kezét!
Dávid is legyőzte Góliátot, de nem tudta legyőzni önmagát. Dávid, aki dühöngő őrültet is le tud csendesíteni, nem bírja elhallgattatni érzékiségét, és az igazság szolgájának kezéhez vér tapad… Mi lett Dávidból, mikor Isten elengedte?
Salamon király, a legokosabb király, aki templomot építtetett Istennek, mint épít templomot pogány bálványnak, s a tiszta erkölcs őre mint teszi kéjlakká palotáját akkor, mikor elhagyta Istent, és Isten is elhagyta őt.
De nemcsak az Ótestamentumban, az Újtestamentumban is láthatjuk, hogyan lesz tanítványból áruló, s ma is láthatunk sok szomorú példát, mivé lesz az ember, ha megszűnik a közössége Istennel.
Isten nem hagy el téged, míg te el nem hagyod őt, de mihelyt elhagyod, és kényszeríted rá, hogy ő is elhagyjon téged, menthetetlenül ez lesz a te sorsod is. * * * Mikor Pál apostol római levele után elolvassuk a galáciai levélből felolvasott szentleckét, úgy érezzük, mintha sötét, viharos éjszaka után napsugaras reggelre ébrednénk. Az ember csak úgy szívja magába belőle az áldott napsugarakat. Gondosabb elolvasás után azonban itt is feltámad az ember kételye, hogy talán nincsenek is ilyen emberek, hogy Pál apostol ezeket a tapasztalatokat is úgy gyűjtötte össze, és most rárakta egy emberre, mint szimbólumra, amelyen bemutathatja, milyen emberek vannak a világon! De Pál apostol soha nem mond nagyot azért, hogy növelje mondanivalójának súlyát. Ha ő azt mondja, hogy a Léleknek ezek a gyümölcsei, akkor találkozott is ilyen emberekkel, akikben ez a gyümölcs mind megvolt.
Ha előbb azt voltam kénytelen megállapítani, hogy minden rosszra képes ember vagyok Isten nélkül, most azt is kénytelen vagyok megállapítani, hogy viszont Istennel minden jóra is képes vagyok. Ezt a verset is próbáld meg úgy elolvasni, mint azt az előbb ajánlottam: magadra vonatkoztatva. Én megpróbáltam ezt is így elolvasni, s míg elolvastam, kimondhatatlan csodálkozás töltött el azon, hogy énbennem, akinek kedvét annyiszor megdézsmálta a munka lassú menete fölött érzett türelmetlenség, akinek annyira fáj, ha a munka túlhalmozása folytán udvariassági formává válik az, aminek szívből jövő szeretetnek kellene lenni, hogy ez az én életem, mely annyit szenved a hűtlenség átkától, az én életemben ott lehet a Lélek gyümölcseként az öröm, a béketűrés, a szeretet, a szívesség, a hűség, s egyszerre felujjongott a lelkem: „Minden jóra képes ember vagyok, ha megmaradok Istenben, és ha Isten is megmarad énbennem”.
Ez sem illúzió. Ez is a Biblia igazsága, amit igazol a történelem is. A vámszed ő Mátéból, aki könyveibe hamis tételeket tanult talán beírni, így lesz szent író. Zákeusból, a kapzsi emberből így lesz olyan ember, akinek egyetlen boldogsága az, hogy szétoszthatja vagyonát.
A hét ördöggel megfert őzött Mária Magdaléna viharos lelke így tud áldott, csendes templommá lenni.
Te is tudnád ezt a sorozatot bizonnyal tovább folytatni. A te életed is igazolja azt, hogy Istennel az ember mindenre képes lehet. Hányszor vagyunk kénytelenek megállapítani azt, hogy azért tudtunk erősek lenni a kísértésben, mert mellettünk volt az erős Isten. És más emberekkel való összehasonlításkor hányszor kell bevallanunk, hogy azért tudtam én jobban megállni, mert Isten nem engedett bele annyi kísértésbe, mint azt a másik embert. Ó, hogyan tud az Isten őrző kegyelmén kívül azáltal is képessé tenni bennünket jó cselekedetekre, hogy tanításai által felfedi bűnünket, és megfedd minket bűn, igazság és ítélet tekintetében. És hogyan tud Isten újjászülni minket jó cselekedetekre igyekez ő néppé!
Arról beszéltem, hogy mindenre képes ember vagyok. Imádkozzunk azért, hogy akik minket látnak, azok ne elszörnyülködve, hanem szent elcsodálkozással mondják: Ez az ember mindenre képes! Igazán nem hittem volna, hogy ilyen ember is van a világon. * * * Ne gondold, hogy Istennek boldogság és gyönyörűség felnyitni benned a bűn zsilipjét, levenni kezét a gátról, és azt mondani: Ám te lássad! Isten azért tűzte fel a vízözön után szivárványát az égre, mert fájt neki látni az emberek pusztulását. De Isten senkit sem kényszerít maradásra. Nem tesz rád bilincseket, hogy ne tudj elfutni tőle. Nem állít őröket a tékozló fiú kapuja elé. Könnyei öntözik ugyan az utat, melyen elmegy tőle gyermeke, megsirat minden hírt, mely fia lezülléséről beszél, de kényszeríteni nem hajlandó!
Testvérem! A te kezedben van letéve, hogy mire leszel képes. Ha te Istent arra méltatod, hogy vele maradsz, akkor melletted marad ő is, és minden jóra képes leszel. De ha Istent elhagyod, és nem méltatod arra, hogy megtartsd, ő sem fog magához kötözni, hanem odaad méltatlan gondolkodásra, illetlen cselekedetekre, nagy bűnökre. Az ember mindenre képes!
Ámen.

A befejezetlen ember.
Időpont: Böjt harmadik vasárnapja, 1932. március 6. [Helyszín: Sopron]
Alapige: Ap. Csel. 26:24-30.
Mikor pedig ő ezeket mondá a maga mentségére, Festus nagy fenszóval monda: Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány téged őrültségbe visz. Ő pedig monda: Nem vagyok bolond, nemes Festus, hanem igaz és józan beszédeket szólok. Mert tud ezekről a király, kihez bátorságosan is szólok: mert épen nem gondolom, hogy ezek közül ő előtte bármi is ismeretlen volna; mert nem valami zugolyában lett dolog ez. Hiszel-e, Agrippa király, a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel.
Agrippa pedig monda Pálnak: Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek. Pál pedig monda: Kívánnám Istentől, hogy necsak majdnem, hanem nagyon is, ne csak te, hanem mindazok is, kik ma engem hallgatnak, lennétek olyanok, a minő én is vagyok, e bilincsektől megválva. És mikor ő ezeket mondá, felkele a király és a tiszttartó és Bernicé és a kik velük együtt ültek; A természeti, szellemi és erkölcsi világban a befejezettség az egyetlen értékmérő, ez pedig azt jelenti, hogy az érték megállapításánál, akár a természet javairól, akár az ember szellemi alkotásairól, akár magáról az emberről legyen szó, az a kérdés, hogy a benne rejlő erőket ki tudja-e fejteni, a maga elé tűzött célt véghez tudja-e vinni, el tudja-e érni, befejezetté tudja-e önmagát tenni? A természetben a befejezettségben van az igazi érték: a feslő bimbóban akaratlanul az ezerszínű virágoskertnek gazdagságát látjuk; amikor egy búzaszemet veszünk kezünkbe, magunk előtt látjuk a zúgó, sárga vetéstengert, milliók foszló, puha, mindennapi kenyerét; és amikor egy marék magot veszünk kezünkbe, látjuk magunk előtt a zúgó erdőt sátrat terítő árnyékával, békés otthonoknak bútort biztosító fájával, látjuk tornyok büszke vázát benne.
Ha a bimbó idő előtt lehervad és nem lesz virággá, amikor a jégvihar acélszekere végigszáguld a búzamezőkön, amikor a villám cikázva lecsap az erdőbe és az elég: akkor szíven üt bennünket a befejezetlenség tragikuma. A műalkotásokban is a teljesség, a befejezettség az egyik értékmérő. A torzzá vált milói Vénusz nem csak gyönyörűséget, de fájdalmat is ébreszt lelkünkben, mert a hiányzó szépséget csupán a megmaradt vonások harmóniájából tudjuk magunknak megalkotni és szemléletünket képzeletünkkel kell kiegészíteni; mikor Schubert befejezetlen szimfóniáját hallgatjuk, a második tétel akkordjai után magunk elé meredve, fájdalmasan nézünk, mert érezzük, hogy ennek a műalkotásnak két utolsó tétele ott alszik a zeneköltő porladó szívében.
Az emberi életnek is a befejezettség adja meg igazi értékét. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy az ember a lelkében rejtőzködő tehetségét dolgozza ki, izmosítsa és állítsa be a maga hivatáskörébe, a maga szolgálatába, hanem azt, hogy találja meg, ismerje fel tulajdonképpeni emberi méltóságát és ajándékozza meg azzal az embereket, az egész világot.
Azt, aki képességeit kiaknázatlanul, kiműveletlenül hagyja, aki hivatásbeli munkáját nem végzi el önmagának az odaadásával, egy kézlegyintéssel, könnyen elintézik az emberek: eh, egy befejezetlen ember! De ez még nem elegendő, eleven erővel ott ég a lélek mélyén az az igazság, hogy az ember önmaga befejezéséhez csak akkor érkezik el, hogyha a lelkében rejlő isteni hasonlatosságot megtalálja és kidolgozza, hogyha azokat az erőket, amelyeket Istentől kapott, kifejleszti, az örök kapcsolatot, amelyet számára az Isten ajándékozott, fenntartja, megerősíti és kivirágoztatja. Az ember befejezettsége nem képességeinek kiművelésétől függ, nem hivatásbeli munkájának értékétől, nem elhelyezkedésétől és pozíciójától, hanem az Istenhez való viszonyától: ez a belső befejezettség a külső befejezettség fölött! Az igazi patina, az értékadó, a belső befejezettség! Egyszer elmúlik minden, ami a külső befejezettséghez tartozik, porba omlik, mint az elhervadt virág, szirmait hullatja, mint a zengő lant, húrjai elpattanásával elhallgat egy utolsó melódiában, eltűnik minden, ami az ember külső befejezettségéhez tartozik, de a belső befejezettség az megmarad és az megtart.
A befejezetlen emberről egy éles rajzot állít szemeink elé a felolvasott Szentlecke. Egy különös, mozgalmas kép tárul szemeink elé: Czezáreában, Festus helytartó palotájában nagy ünnepségre készülnek, a nagyteremben, melynek falait márványlapok ékesítik, oszlopok árnyékában, keleti szőnyegek tarkaságában gyülekezik Czezárea katonai előkelősége és előkelő polgárainak serege. Kint kürt harsan, alabárdos vitézek mozdulatlanná merevedett sorfalai között bevonul a helytartó királyi vendégeivel, és amikor elhelyezkedik a király a számára elkészített trónuson, egyszerre ismét nyílik az ajtó: és egy törődött, meghajolt, gyönge ember lép be, s odalép a királyi trónus elé a fogoly Pál apostol. Arcát a király felé fordítja, szemeiben izzó tűz lángol, és elkezd beszélni a fogoly a királynak. A hozzáintézett kérdésekre egy hatalmas beszéddel válaszol, arról a Krisztusról beszél, Akit megfeszítettek és Aki örökké Király fog lenni, Aki őt szolgájává tette és elküldötte egy szent misszióra, akinek szolgálatában számára a fogság is boldogság és szent szabadság forrása. Festus helytartó hallgatja és azt mondja: "bolond vagy te Pál, téged a sok tudomány megzavart!" Pál apostolnak villámot vet a szeme és azt mondja, bizonyítja, hogy ő nem mond új dolgokat, – kinyújtja kezét Agrippa király felé, törékeny, kicsi alakja megnövekszik, magasabb lesz, mint az emelvényre állított trónus, olybá tetszik, mintha Agrippa király összetörpülne és ő volna vádlott és a vádlott Pál lenne az ítélkező bíró, – és szól: hiszel-e Agrippa király a prófétáknak? És szól Agrippa – kesernyés mosoly van az ajkán – "Te majdnem keresztyénné teszel engem!" Pál apostol pedig így felel: "adná a jó Isten, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is, ne csak téged, hanem mindazokat, akik itt most engem hallgatnak, keresztyénné tudnám tenni!" Ez a befejezetlen embernek az arca: Agrippa király arca. Befejezetlensége pedig abban van, hogy értelmi képességeivel megismerte a vallási ismereteket, amelyeket a próféták hirdettek és amelyek bizonyára a Megváltó Krisztus személyével is egybekapcsolódottan a lelkébe hullottak, – hiszen ha ez nem történt volna meg, akkor Pál apostol nem hivatkozhatnék rá ilyen alakban és ilyen határozottságban – de ezt az értelmi képességét, összegyűjtött vallási ismeretét nem helyezi át szívébe, nem viszi át érzelmi világába, és így érzelmi világából nem viszi át az életébe, nem teszi akarattá, jellemmé és cselekedetté: egy befejezetlen ember, majdnem keresztyén, de nem keresztyén! Ez, édes Testvérem, sok millió és millió ember számára a lelki típus: a befejezetlen keresztyén típusa, az ismeret megvan, de hiányzik a szív és hiányzik az élet. Állítsd magadat ezen mérték alá és nézd meg, hogy vajon a te keresztyénséged magasabbra emelkedik-e ennél a mértéknél? Hiszen a mi egész keresztyén nevelésünk ad biztosítékot arra, hogy ismeretek nélkül alig-alig él ma keresztyén ember közöttünk: az iskolai vallásoktatás, a templomi igehirdetés biztosítja azokat a vallási ismereteket, amelyekre az embernek szüksége van.
Bizonyára neked is van tudatod az Istenről, a Gondviselésről, Krisztusról, az Ő váltsághalálának, szenvedésének jelentőségéről, a Szentlélekről, az anyaszentegyházról, mindez benned, a lelkedben helyet talál. És szól édes emlékek ezüst csengettyűje: régi, régi, összeomlott családi oltárra gondolj egy pillanatra, amely mellett áll egy drága, hű lélek: úgy szólítottad, hogy "édesanyám!", és mellette kopogott egy keménylépésű ember, akit úgy szólítottál, hogy "édesapám", az édesapád és édesanyád lelkének sugárzására, intésére, feddésére, imádságra kulcsolt, áldólag emelt kezére gondolj és arra az imádságra, amelyre az ajkadat és szívedet tanították! Óh, nézd: iskola, templom, szülőház hogyan munkálkodott mind azon, hogy a te lelked a vallási ismereteknek birtokába jusson! Ez azonban még nem elég. Az ismeret adhat vallásos képet, vallásos szemléletet az ember számára, de nem ad még vallást, úgyhogy igenis lehetséges, hogy te le tudnál vizsgázni a vallási kérdésekről, és mégis, nincs vallásod, nincs vallásos érzésed és vallásos meggyőződésed. Itt nem állhatsz meg, a fejből a szívbe, a szívből az életbe kell átvinned azokat az igazságokat, amelyek nélkül az életed befejezetlen torzó marad.
Láthatod azt, hogy az értelem érzelem nélkül semmi, az értelmed legfeljebb a világteremtő Isten hatalmát, csodálatos hatalmát, nagyságát mutatja meg neked, de a gondviselő Istennek kegyelmes arcát csak a szíveden keresztül láthatod meg. Az értelmed egy gőgös, büszke, erejében elbizakodott, királyságra elhívott embernek a képét rajzolja eléd, a tékozló fiúnak elgyötört, bűnbánat könnyétől harmatos orcáját csak a szívedben találhatod. Az értelmed vagy felvisz téged az elbizakodottság magas bércormára és azt kiáltja: nézd, te mindenre képes vagy a saját erődből; avagy pedig alátaszít a kétségbeesésbe, a siralomvölgyébe, ahol kopár sziklák között varjak károgják a temetési énekét az embernek: kár, kár, kár! Semmit sem tudsz elérni, minden hiába van! Az értelmed ezer gyertyafényű villanylámpásánál megláthatod életutad minden fűszálát, amely odasodródik a lábad elé; és szétszedheted az életedet, megállapíthatod, hogy tele van ellentéttel és igazságtalansággal, az erénynek és szenvedésnek, a bűnnek és a jutalomnak, a méltó magatartásnak és a fájdalomnak, a méltatlanságnak és érdemnek egymással szembekerülése azt váltja ki lelkedből, hogy ez az élet logikátlan, igazságtalan zűrzavar. De ha szíved egy karácsonyfa-gyertyáját meggyújtod a lelked éjszakájában, annak a pislogó lángja elég arra, hogy rávilágítson a Krisztus keresztjére, és akkor az elkezd égni, világítani, és te meglátod, hogy az élet minden, minden ellentéte kiegyenlítődik az Isten örökkévaló szeretetében. Szív nélkül nem juthatsz el Istenhez.
Fejlettséged, utadnak felfelé emelkedése, életed befejezettsége csak Istennel való viszonyodban válhatik valóssággá a te számodra. De édes Testvérem, itt van azután egy szent kötelesség, egy nagy felhívás, amelyet hozzád is intéz a felolvasott Szentleckében Pál apostol. Ennek az elindulásnak és emelkedésnek, ennek a kezdetnek és végnek egy olyan feltétele van, amely úgy hangzik, mintha az élet szimfóniájának lenne megütött első akkordja, máskor pedig úgy halljuk, mint egy befejezett élethimnusznak szent harmóniáját, ez a szó: térj meg! Megtérés nélkül nincsen egész ember, megtérés nélkül minden emberélet befejezetlen élet, a befejezettség a megtérést feltételezi, Krisztushoz vezet, a kegyelem keresztjéhez. Térj meg! Legyen a lelkedben egy felsikoltó fájdalom – mint egy földalatti erő felveti a te életed salakját, kövét, hamuját, hitvány földgöröngyeit, és kiveti lelkedből, életedből azokat a bűnöket, szenvedélyeket, indulatokat, amelyek téged elválasztanak Krisztustól. Legyen a lelkedben egy nagy tagadás, tagadása a bűnnek és mindannak, ami elválaszt Krisztustól! Legyen a lelkedben egy égető, sóvárgó vágyakozás, fordítsd a lelkedet, amelyet beárnyékolt a bűnnek szennye, az örök nap, Krisztus felé, hadd hulljon rá az Ő fénye, világossága; áldó, szent ereje! Készülj sóvárgó vágyakozással, érezd meg, hogy számodra az élet Krisztusnál kezdődik és Krisztusnál végződik! Vágyakozz, mint az üszkös, kormos házkémény mellett felemelkedő gólyamadár, aki a fák levelének színtelenedéséből, a levegő illatából úgy érzi, hogy dél hívja őt, amerre ösztöne viszi! Égjen a lelkedben a vágyódás egy új, boldog, tiszta élet ígéretei felé, legyen a lelkedben szent és nagy elhatározás és diadalmaskodó, kemény akarat! Tudj magadnak parancsolni, tudd a tested felett a lelket úrrá tenni, tudd az Isten törvényét életed szabályozójává avatni, tudd eltaposni a szenvedélyt, önzést és bűnt! Amikor arról van szó, hogy a lelked, az életed befejezettségén munkálkodol, legyen benned hit, hit és hit, és érezd, hogy ketten dolgoztok a te életed befejezésén: Isten és te. Az Isten előbb kezdte ezt a munkát, ez a kezdet egész szeretet; az Isten előbb végzi azt be, mint te, ez a befejezés kegyelem, és ami közben van, pajzs; amit te adhatsz, az sem más, mint szeretet, amit az Istentől kaptál, amit Tőle átvettél. És ha ezzel kidolgoztad azt, amit kidolgozni akarsz, a befejezett embert, akkor is úgy érkezel meg, hogy nem az érdemeid juttatnak a célhoz, hanem a hozzád hajló, örök kegyelem. A befejezett ember Krisztusnál találja meg élete befejezését, és ez a befejezettség a kegyelemnek a műve.
Testvérem! Körülöttünk a világháború egy rettenetes utóküzdelme folyik, rettenetes erővel reng a föld, csattog az ég, mintha megmozdulna minden, amit emberi szellem, kultúra, civilizáció, erkölcsi világrend az emberiség javára teremtett, meginog a család alapja, a nemzetek léte, a gazdasági rend, az erkölcsi világszemlélet, törvények és parancsolatok, eszmék és ideálok, törekvések és álmok, pusztul az egyes embernek az erkölcse, a becsület meghajol, a jellem megtörik; az öngyilkosságoknak, a bűntényeknek, az elválásoknak a statisztikai száma ijesztő ugrásokkal emelkedik, és megrendül az emberben a lélek, amikor adatokból, számokból akarja megrajzolni magának a társadalomnak, a nemzetnek, az emberek lelkének az igazi arcát.
Kishitű, kialudt szívű vészpróféták járnak körül és az ajkuk halotti éneket mondogat, pedig nekünk tudnunk kell azt, hogy gazdasági, állami, nemzeti, politikai, erkölcsi válságokat csak akkor bírhat el a mai társadalom, a magyar nemzet, a család és az egyes ember, ha befejezett, egész emberek állanak itt, akik önmagukat és a lelkükben rejlő teljes értéket ajándékozzák oda.
Ez a mai idő bizonyítja minden beszédnél erőteljesebben, hogy egyedül a valláserkölcsös jellem, istenfélelem, vallásosság mentheti meg az egyes embert, az emberi közösséget. Hadd kiáltsam feléd erről a szent helyről, hogy légy egész ember! Legyen szemed a látásra, füled a sóhajok és jajgatások meghallására! Szíved, szíved – ez a vérző húsdarab – váljék a Krisztus csudatevő ereje által öt árpakenyérré, osztogasd szét a nyomorgó éhezőknek, maradjon mindig elég maradékod arra, hogy sokakat megelégíts! Legyen erős akaratod, tudj lemondani, nélkülözni, új életberendezkedést teremteni a magad és tieid számára, tudj koldusgúnyában királyi méltósággal járni és élni, zarándok igénytelenséggel tölteni be hivatásodat – legyen hited, legyen erős, dönthetetlen hited! Tudj a romok között is megállani és építeni, Istent hívni, Istenben bízni, Isten erejével élni! Menj végig halotti temetőkön és ragyogjon orcádon az isteni kegyelem bizonyosságának boldog verőfénye és énekeld zúgó- zengő hanggal a bátorítás dalát: "mit féltek azoktól, akik csak a testet ölhetik meg, de a lelket nem ölhetik?!" Tudj hinni az Istenben, tudj hitet prédikálni, hitet sugározni a lelkedből és az életedből: légy egész ember! De testvérem, nemcsak a társadalomért, nemcsak a nemzetért, nemcsak másokért kell neked befejezett, egész emberré lenned, hanem önmagadért, saját lelkedért kell befejezett emberré lenned. Micsoda értéke van annak az embernek, hogy Pál apostol odaáll egy ember elé, hogy nem a maga szabadságát, életét félti, nem magát védelmezi, hanem annak a királynak a lelkéért aggódik; micsoda kényszerítő isteni parancsolat éghetett lelkében, amikor oda mer állani a király elé – ő a fogoly a királlyal szemben, ő a tehetetlen, erőtlen senki az élet és halál ura mellett – és meri a szemébe vágni azt: te nem vagy egész ember, te befejezetlen ember vagy, térj meg!
Megyek hozzád: szememmel a szemedet, kezemmel kezedet, szívemmel szívedet keresem, lassan mondom a szót, hogy megértsd és a lelkedben magaddal vidd, mint e mai vasárnap eltörölhetetlen igazságát: Testvérem, lehet neked sok életértéked, amiktől el kellett búcsúznod, amiket el kellett temetned és sok, amit még megmentettél és sok, amihez a boldogságodat kötöd – Testvérem minden érték elvész a legnagyobb érték mellett, a lélek értéke mellett! Gondolj a lelkedre! Gondolj a lelkedre! Gondolj a lelked üdvösségére! Jer, örvendezzünk! Nézd, a Golgotha halmán a Krisztus keresztje kitárt, ölelő karjával vár, hív téged! A te életed a keresztnél válik befejezett életté, te a Krisztusban válsz egész emberré! Ámen.

A kezek prédikációja Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnap – 1954. október 24.
Alapige: ApCsel 20,32–35 „És most, atyámfiai, ajánlak titeket az Istennek és az ő kegyelmessége igéjének, a ki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt. Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam: sőt magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak. Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint venni.” (ApCsel 20,32–35) Mikor a magyar ember beszél, rendszerint a kezével is beszél. Gesztikulál. Kézmozdulatokkal élénkíti, szemlélteti, húzza alá mondanivalóit. Nem tudjuk, hogy Pál apostol, amikor prédikált, vajon gesztikulált-e. Ha arra gondolunk, hogy keleti ember, az pedig mindig élénk taglejtésekkel beszél, akkor valószínűnek látszik, hogy ő is gesztikulált. Ha a Bibliában fennmaradt beszédeinek a tartalmát nézzük, akkor azok inkább fejtegetéseknek, mint szónoklatoknak látszanak, fejtegetéseket pedig rendszerint nem kísérnek gesztusok, s így inkább az látszik valószínűnek, hogy nem gesztikulált az apostol. Akár így, akár úgy áll is a látszat, az bizonyos, hogy amikor a mai igében megőrzött szavait elmondotta az efézusi véneknek, akkor gesztikulált. A beszéd egyik mondata ugyanis így hangzik: „…a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak.” Ezt a mondatot nem lehet úgy elmondani, hogy az ember ne mutassa ugyanakkor a kezét. Pál is bizonnyal kinyújtotta a kezét, s megmutatta hallgatóinak. Ez a gesztus Pálnál nem önkéntelen mozdulat, nem színészi kiszámítottság, hanem prédikáció. A kezével is prédikál. Vajon mit prédikál a Pál keze? Sokat, nagyon sokat. ApCsel 19,11- ben ezt olvassuk az apostol kezéről: „…nem közönséges csodákat cselekszik vala az Isten Pál keze által…” Pál keze tehát Isten munkaeszköze az ő országának terjesztésében. Prédikáló kéz. Sok és hatalmas prédikációjából most csak arra figyeljünk, amiről a mai ige beszél. 1. Pál keze imádkozó kéz.
Így kezdődik a mai ige: „És most, atyámfiai, ajánlak titeket az Istennek és az ő kegyelmessége igéjének, a ki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt.” (32. v.) Ezekben a szavakban Pál keze imádságra kulcsolódik. Keze imádkozó, és nem kéztördelő kéz. Pedig emberileg joga volna reá.
Nagyon nehéz helyzetben van. Nehéz idő vár reá. Jeruzsálembe kell mennie, ahol – tudja – reá fogság és nyomorúság következik. Nehéz idő vár az efézusi gyülekezetre is, melynek presbitereitől ezekkel a szavakkal búcsúzik. Tudja, hogy eltávozása után gonosz farkasok támadják meg a nyájat, s belső villongások fogják megbontani a gyülekezet egységét (ApCsel 20,25–30). Ki vehetné tőle zokon, ha ebben a nehéz helyzetben, a búcsú pillanatában elkezdené tördelni a kezét, s belső szorongása hangot kapna ilyen kérdésben: Mi lesz velem? Mi lesz veletek? Pál azonban megtanulta már, hogy a kéz nem arra való, hogy nehéz helyzetben legyen mit tördelni, hanem arra, hogy kétségbeesés helyett imádságra kulcsoljuk. Nem először csinál így. Eddig is ezt cselekedte, s ezután is így fog csinálni.
Imádkozik, de nem önmagáért. Imádkozik a gyülekezetért, annak épüléséért, a gyülekezet elöljáróiért, a presbiterekért, és imádkozik a kegyelem igéjéért. Ez az imádság csodálatos békességgel tölti el. Mintha csak ezt mondaná: Én elmegyek, de veletek marad Isten, aki tudott építeni titeket Pál által, de tud építeni majd Pál nélkül is. Én meghalok, de megmarad örökké a kegyelem igéje, az evangélium, s az megtart titeket a megszenteltek között, hogy egykor örököljétek az országot, hol újra együtt lehetünk. Engem nem láttok többé, de köröttetek fog lebegni az imádságom. Azt megakadályozhatják, hogy néktek szóljak Istenről, de arra nincs hatalmuk, hogy eltiltsanak attól, hogy Istennek beszéljek rólatok. Ahogy eddig is imádságom dolgozott közöttetek és szolgált nektek, úgy lesz ezután is. Bizonyosak lehettek efelől: én imádkozom értetek.
Pál imádkozó keze prédikál nekünk is. Megkérd minket: Összekulcsoljuk-e mi is imádságra kezünket? A magunk szükségein túl jut-e hely imádságainkban a mások ügyének is? Szoktunk-e imádkozni gyülekezetünkért, annak ébredéséért, épüléséért, vagy csak bírálni és elítélni szoktuk azért, hogy nem oly eleven, mint kellene lennie? Szoktunk-e imádkozni gyülekezetünk elöljáróiért, papjaiért, presbitereiért, vagy csak kifogásolni tudjuk, ha valamit nem úgy oldottak meg, mint ahogy azt mi tartottuk volna helyesnek? Szoktunk-e imádkozni az igéért, annak hirdetéséért és hallgatásáért?
Vasárnap van. Lehet-e alkalmasabb nap erre az imádságra, és lehet-e időszerűbb ez az imádság, mint éppen ma? Összekulcsoltuk-e kezünket ma reggel erre az imádkozásra? 2. Pál keze dolgozó kéz.
Így folytatja Pál a búcsúbeszédét: „Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam: sőt magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak.” (33– 34. v.) Pál keze nem kifinomult művészkéz, mely csodálatos hajlékonysággal tud táncolni a húrokon, vagy amely alatt boszorkányos gyorsasággal formálódnak szobrok az agyagból. Nem is az értelmiségi ember elpuhult, elszellemiesített keze, melyen első pillanatra meglátszik, hogy csak tollat forgat, hanem egy egyszerű munkás keze, kérges tenyerű, bütykös ujjú. Annak a kornak szokása volt, hogy a vándorrabbik mind kitanultak valamilyen mesterséget, hogyha a rabbiság nem biztosítja a megélhetésüket, legyen mihez nyúlniok. Pál szülőföldjén sokanűzték a sátorkészítést. A többnyire fekete kecskeszőrből készített sátorponyvákat szabták ki, és állították össze kész sátrakká. Nem volt ez könnyű mesterség.
Nem habselyemmel vagy angol posztóval kellett dolgoznia, hanem durva ponyvával. Legtöbbször a földön ülve dolgoztak, derekukra félkötőt kötöttek, hogy a ruhájuk tönkre ne menjen, s övükbe egy keszkenőt tűztek, hogy legyen mivel a verítéket letörölni magukról. Pál is így dolgozott. Erre mutat az is, hogy Efézusban ApCsel 19,12 szerint elvivék az ő testéről a keszkenőket és a kötényeket a betegekhez, hogy meggyógyuljanak.
Pálnál tehát nem csupán biztonsági szelep volt a sátoripar. Nem elégedett meg azzal, hogy a zsebében volt egy papiros arról, hogy a sátoripar tanult mestersége, s ezt a papírt szükség esetén kenyérré lehetett átváltoztatni. Nem csupán akkor dolgozott, amikor „muszáj” volt. Kötényes ember volt ő egész nap. Csak akkor tette le, mikor az evangéliumot hirdette. Tű volt a kezében egész nap. Csak akkor tette le, mikor evett, s amikor az írástekercset, a Bibliát vette a kezébe, hogy magyarázza az összegyűlt sokaságnak.
Mesterétől tanulta. Jézus keze is dolgozó kéz volt. Ács iparos inas keze, kérges tenyere. Isten igazi gyermekei mindig ilyenek voltak. Nem kerülték a munkát és keresték a pihenést, hanem keresték a munkát és kerülték a pihenést. Nem bírták a tétlenséget. Ezért nem szürkül bele József sem Egyiptomban a Potifár rabszolgahadába, hanem szorgalmával ura bizalmasa lesz. Ezért nem ül tétlenül akkor sem, amikor ártatlanul börtönbe vetik, hanem szolgál azoknak, akik ott vannak. Keresi a munkaalkalmakat, s prédikál a kezével (1Móz 39–40). Ezért lett főhivatalnok a fogság idején Nehémiás és Dániel az idegen király udvarában. Nem árulók voltakők, hanem munkások. Ez emelte ki őket a tömegből és a fogság elesettségéből.
Vajon az én kezem szereti-e a munkát? Két dolgon könnyen lemérheted. Kérdezd meg magadtól, nincs-e olyan munka, amit szégyellnél, s vizsgáld meg magad, hogy mi esik jobban, a pihenés-e vagy a munka! Az őszinte válasz megadja a feleletet arra a kérdésre is, hogy dolgozó kéz-e a tied. 3. Pál keze szolgáló kéz.
Erre utal már az is az igében, hogy Pál keze nemcsak önmagáról gondoskodott, hanem a vele valókról, tehát a munkatársairól is. A szentlecke utolsó verse pedig így szól: „Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint venni.” (35. v.) Pál keze adni akar, és nem venni. Joga volna venni, s alkalma is nyílnék reá. Kérnie sem kellene, csak a kezét kinyújtani az elfogadásra. Munkatársai örömmel vennék le róla a munka terhét s adnák át keresetüket néki, hogy szabadabban hirdethesse az evangéliumot. Hallgatói örömmel osztanák meg vele utolsó falatukat is hálából azért a lelki eledelért, melyet tőle kaptak. De ő nem akar venni, inkább adni. Nem önérzet vagy büszkeség ez nála, hanem szolgáló szeretet. Segíteni szeret, és nem segítségre szorulni. Segíteni akar munkatársain azzal, amit ad nekik, a mindennapi kenyeret, s hívein azzal, amit nem fogad el tőlük, hanem meghagy nekik. Segíteni akar az evangéliumnak, hogy senki se vethesse szemére: pénzért beszél. Ingyen vette, ingyen adja tovább. Sokan talán túlzásnak minősítik eljárását, s az egykori görög költővel azt vallják: Balga az, aki ad, s boldog az, aki kap…, de ő mást látott Istenétől és Krisztusától. Isten mindig csak ad, és sohasem vesz, Jézusától pedig megőrizte ezt az evangéliumokból kifelejtett mondást: Jobb adni, mint venni.
Adni, adni, mindig csak adni… ez volt a szenvedélye és boldogsága. Ez a krisztusi indulat lakozott benne.
Egyszer Jézus is megmutatta a kezeit. Feltámadása után a tanítványainak (Jn 20,20). Jézus keze átszögezett kéz volt. A váltságról prédikált. Az egyháztörténet beszél emberekről, akik annyira elmélyedtek az értünk meghalt Krisztus szerelmében, hogy kezükön megjelentek a Jézus kezének sebhelyei. Olyan lett kezük, mint a Krisztus keze. Nem tudjuk, hogy Pál kezén ott volt-e Krisztus kezének sebhelye, de hogy a keze az embereket a Krisztus kezére emlékeztette, az bizonyos. Keze, ez az örökké ajándékozó kéz is arról prédikált, akiről az ajka: Isten nagy ajándékáról, egyszülött Fiáról és az ajándékba adott kegyelemről. Vajon miről prédikál az én kezem? Ámen.

Én, és az én házam népe Időpont: 1937. július 4. Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap
Alapige: ApCsel 16,30–31
És kihozván őket, monda: Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy idvezüljek? Azok pedig mondának: Higyj az Úr Jézus Krisztusban, és idvezülsz mind te, mind a te házadnépe! A családi életről szól ez a felolvasott szentlecke, mégpedig a családi felelősségről.
Nagy dolog ez a családi felelősség!
Milyen nagy dolog már a gyermek életéért és egészségéért való felelősség is! Kérdezd meg az édesanyát, aki éjszakákat virraszt gyermeke betegágya mellett, és megsápad az arca, hogy gyermeke orcájára visszatérjen az egészség pírja, hogy mi az, ami erőt ad neki erre az emberfeletti szolgálatra. Akármiképpen felel reá, abban a feleletben a felelősség érzése kerül kifejezésre. Kérdezd meg az édesapákat, kik szívök szorongó félelmével szaladgálnak orvostól orvoshoz, s teremtenek elő lehetséges és lehetetlen összegeket, hogy gyermekük egészségét újra megszerezzék, mi az a motor, ami hajtja őket? A válasz: a családi felelősség, a szülő felelőssége a gyermek életéért és egészségéért.
Hát még milyen nagy dolog a családi felelősség a gyermek jövőjéért! Kérdezd meg azokat a szülőket, akik rosszul tanuló gyermekkel kínlódnak, hogy miért nem hagyják a dolgokat úgy, ahogy vannak, miért nem engedik, hogy gyermekük úgy n őjön fel, mint a dudva a réten, miért kínozzák a gyermeket és magukat is folyton a tanulással? Miért van, hogy annyi áldozatot hoznak, miért vonják meg maguktól a falatot is, hogy végre egy papír legyen a gyermek kezében, mely valamikor kenyérré változhat? A feleletből meg fogod látni, hogy semmi másért, mint a gyermek jövőjéért való felelősség miatt. Ha pedig azokat a szülőket kérdezed meg, akiknek már feln őtt gyermekeik vannak, hogy mi ad nekik erőt arra, hogy annyit kilincseljenek, fáradhatatlanul és megalázkodva, néha erőszakoskodva is könyörögjenek, hogy csak gyermeküknek állást szerezzenek, akkor meghallod, hogy ugyancsak a gyermek jövőjéért való felelősség dolgozik bennük.
Hát még milyen nagy dolog a gyermek erkölcséért való felelősség. Kérdezd meg azokat a szülőket, akik megdöbbenve veszik észre, hogy abba a virágos kertbe, melynekők gyermekük lelkét képzelték, míg ők aludtak, eljött az ellenség bevetni a konkolyt. Kérdezd meg azokat a szülőket, akik annyi nyugtalansággal kutatnak gyermekeik barátai után, kérdezd meg azokat, kik távollev ő gyermekeiket imádságaikkal ölelik körül, kérdezd meg, hogy miért e sok nyugtalanság, e sok aggódó imádság, örökös gyanakvás? Semmi másért, mint a felelősség miatt a gyermek erkölcséért.
De mindezeknél a felelősségeknél sokkal több és nehezebb a gyermek, a háznép üdvösségéért való felelősség, az azért való aggódás, hogy élete alkonyán hová kanyarodik a gyermek, a háznép útja: az örök kárhozatba-e, vagy az örök üdvösségbe. Harmadik út nem lehetséges. Ez az ige erről az útról, e legnagyobb családi felelősségről beszél nekünk. És nem akar minket ez alól a felelősség alól feloldozni, hanem a maga teljességében rá akarja rakni vállunkra.
Különösen akkor vesszük ezt észre, ha megfigyeljük azokat a mozzanatokat, melyek ez igének különös jelentőséget kölcsönöznek. Gondoljuk meg, hogy az apostolok itt egy szülőnek beszélnek. A filippi börtön őr családos ember. Háznépe volt. Tehát nem elgondolt lehet őség az, amiről itt szó van, nem elvi magasságban áll e kérdés előttünk, hanem mint húsba és vérbe vágó időszerű kérdés. És erre az időszerű problémára olyan válasz ez az ige, mely ihletett pillanatban született meg. Ez az ihletett pillanat akkor volt, mikor megverve, kalodába zárva, börtön fenekén dicséretet énekel Pál és Silás. Földrengés rázta meg a börtönt, lehullottak a zárak, kicsapódtak az ajtók, és ebben a szent, megriadt pillanatban, mikor Isten keze szemmel láthatólag nyúlt bele a dolgokba, hogy megmentse az ő gyermekeit, ez ihletett pillanatban született meg ez a válasz Pál ajkán a nagy családi felelősségről. Azután nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy ez nem egy embernek a válasza, mert az van írva: „Azok pedig mondának…” Tehát itt teljesen egyetért Pál és Silás. Ez két ember véleménye. Két ember egyformán látja meg Isten akaratát erre a kérdésre vonatkozólag. Különösen súlyos jelentőségű tehát számunkra, hogy ez ihletett pillanatban e konkrét kérdésben e két ember egy világosságra jutott: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.”
Más igék is beszélnek erről a kérdésről. Már az Ótestamentumban is találkozunk a közösség felelősségének gondolatával. Ez 3,18–19-ben ezt mondja az Úr: „Ha ezt mondom a hitetlennek: Halálnak halálával halsz meg, és te őt meg nem inted, és nem szólasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő gonosz útjáról, hogy éljen: az a gonosztevő az ő vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent, és ő meg nem tért hitetlenségéből és gonosz útjáról: az ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet.”
Ez az ige is egy nagy felelősségközösségbe csatolja össze azokat, kik egymás közelében élnek, de megadja a lehet őséget arra is, hogy elváljanak egymástól a ház lakóinak útjai, hogy az egyik megmentse a lelkét, a másik elveszítse. Pál kijelentése azonban teljes sorsközösségbe csatolja össze a háznépet. Mintha teljesen ki volna zárva az a lehet őség, hogy valaki tudjon üdvözülni háznépe nélkül, s a háznép feje nélkül. Szíve mélyéig megrendülve gondol az ember arra, hogy ennek az igének világossága szerint senki magában nem üdvözülhet. Mindenki csak családjával együtt üdvözülhet. És ha családja nem menti meg lelkét, ő sem tudja megmenteni a magáét. És ha ő megmenti lelkét, családja is üdvözül. Így fejeződik ki a családi sorsközösség legmegdöbbent őbb megfogalmazása, és a családi élet felelősségének legsúlyosabb keresztjét itt rakja ránk Isten Szentlelke. Nekem is így kell tehát hirdetnem az igét. „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.” Te és a te házad népe együtt üdvözültök és együtt vesztek el. * * * Azonban nem látnánk a kérdést egész tárgyilagosan, ha csak azt látnánk, amit az ige a családi felelősségről mond. Ez az ige a családi lehetőségről is beszél, hiszen nem rettentésül, hanem vigasztalásul mondja Pál és Silás a filippi börtön őrnek: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban…” és a vigasztalásban a lehet őséget akarják megmutatni arra nézve, hogy az ember és házanépe közös felelősségét miképpen segíti hordozni, és miképpen oldja meg Isten kegyelme.
Milyen lehet őséget tár fel előttünk ez az ige? Oly csodálatos, hogy nem nevelési fogásokra tanít minket. Nem is beszél arról, hogy milyen álláspontot foglaljunk el háznépünkkel szemben, hanem azt köti lelkünkre: ápold saját lelki életedet! „Higgy az Úr Jézus Krisztusban...!”
Legyen legfontosabb, mindennél előbbrevalóan fontos kérdés: miképpen fogok én megállani Isten előtt? Ennek a börtönőrnek pár perccel előbb még nem ez volt a legfontosabb kérdése.
Mikor kinyílt a börtönajtó, és szabadok lettek a rabok, öngyilkos akart lenni, mert az volt életének legdönt őbb kérdése, hogy hogyan áll meg bírái előtt, ha majd a foglyokról be kell számolnia? Most már nem ez a legfontosabb a számára, hanem az, hogy hogyan áll meg az Isten előtt? „Mit kell nékem cselekednem, hogy idvezüljek?” Higgy! Hangzik rá a válasz. Lépj személyes viszonyba Istennel!
Nemrég volt a híres német bibliamagyarázónak, Bengelnek a jubileuma. Ez alkalommal felelevenítették egy híres találó mondását azzal az igével kapcsolatban, melyben Pál az efézusi véneknek így köti lelkére az egyház gondját: „Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra…!” Ehhez Bengel azt fűzte hozzá: „Primus vobis, deinde gregi!” Előbb vigyázzatok saját magatokra, azután a nyájra! Ez az isteni sorrend. Itt is ez a sorrend: Üdvözülsz te, és akkor üdvözül a te házad népe is.
Ha egészen e földön maradva próbálja az ember ez ige igazságát megkeresni, akkor is el kell ismernie a tanács helyességét. Nem az gyakorolja a mi házunk népére a legnagyobb hatást, amit mondunk nekik, hanem amit látnak tőlünk. A gyermek utánozza szüleit, és megpróbálja a maga játékos életében élni azt az életet, amit náluk lát. Nem véletlen dolog az, hogy L őhe Vilmos, a nagy diakonisszaintézmények megalapítója, gyermekkorában a konyhában felállott a konyhaszékre, és istentiszteletet tartott, prédikált a maga tudománya szerint. Milyen csodálatos, nagy lehet őség ez, hogy Isten igéjét nemcsak prédikálhatjuk, hanem élhetjük is!
Milyen nagy és drága nevelési eszköz, hogy hitünk átragadhat azokra, akik körülöttünk élnek!
De mikor azt mondják a börtön őrnek: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban…”, ebben a hitnek egy másik oldala is meg van mutatva. A hit nemcsak személyes állásfoglalás, hanem Istenbe vetett bizodalom is. Mintha azt mondanák: „Bízzál az Úr Jézus Krisztusban!” Ó, milyen nagy szükség van a családi életben arra, hogy tudjunk bízni Isten mindenható erejében, mellyel lehetetlent is meg tud oldani, és nem hagyja cserben azokat, kik hozzá kiáltanak! előtted van- e a nagy lehet őség nehézségeid között: imádkozhatom házam népéért? Feldúlt családi életek, lelkileg különálló, egymásra nézve idegen hitvestársak, külön utakon járó szülők és gyermekek igen sokszor azért alakulnak ki, mert hiányzik náluk a közbenjáró imádság. Sokkal többet beszéltek egymásnak arról, hogy a másiknak mit kellene cselekedni, mintsem Istentől kérdezték volna meg, hogy én mit cselekedjem. Többet beszéltek övéiknek az Istenről, mint Istennek az övékiről. Milyen csodálatos lehetőséget, biztató, szent reménységet kínál ez az ige: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!”
De a hit végs ő formájában mégiscsak döntés Isten mellett. Engedelmesség, meghódolás Isten felsége előtt. „Higgy az Úr Jézus Krisztusban…”, ez azt jelenti, hogy rendeld alá életedet az Úr Jézus uralmának, s meg fogod látni, hogy ha sokszor olyan utakon jársz is, melyek számodra érthetetlenek, üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.
Különösképpen akkor látjuk meg ez ige nagy vigasztalását, ha meggondoljuk, hogy a hit nem emberi akaratunk megfeszítésének eredménye, hanem Isten kegyelmi ajándéka. Isten felkínálja neked, és mikor felszólít, hogy higgy, nem kíván mást, mint hogy nyújtsd ki a kezed, és fogadd el azt, amit kínál magad és házad népe örök üdvösségére.
Kedves testvérem, hol leszel te halálod után és a te házad népe? Tedd fel a kérdést egész személyesen és határozottan: üdvözülsz-e te és a te házad népe? Mit tudsz te erre a kérdésre válaszolni?
Van Lukács evangéliumában egy történet, mely egy nagy tragédiáról beszél. A tragédia az, hogy elválik az élet útja a halál után. Egyik megy a gyötrelem helyére, a másik az Ábrahám kebelébe. És nem lehet többé onnét ide, innét oda menni. De ugyanez a példázat beszél egy még nagyobb családi tragédiáról is. Akkor történik ez, mikor találkozik a ház népe a kárhozatban. Még a gazdag ember is megretten a gondolattól, hogy ott lesz találkozása öt testvérével a gyötrelem helyén, ezért könyörög Ábrahámnak, hogy üzenjen nekik, térjenek meg.
Mikor az ember így áll ez ige sajátságos kett ős orcája előtt, melynek egyik orcája megrettent, midőn a családi felelősségről beszél, a másik megvigasztal, mikor a családi lehet őségeket világítja meg, akkor egy nagy kétség lesz úrrá az ember felett: mi történik akkor, ha mégis én hiszek, de a házam népe nem hisz? Lehetséges-e ez? Lelkünkben felmerülnek történeti képek. Az öreg Éli képe. Isten embere, egész életét a szövetség sátorában éli le, és közvetlen közelében két fia, Hofni és Fineás, utálatosabb életet élnek, mint bárki más egész Izraelben. Lelki szemeink előtt megjelenik egy másik kép, még súlyosabb történet az Ótestamentumból: Dávid, a zsoltáros király és Absolon, a pártüt ő fiú. Azután egy közel álló példa az Újtestamentumból: Jézus a maga családjával, tizenkét tanítványával, és köztük az áruló Júdás. Hát mi lesz akkor, ha nálam és házam népénél ez az itt elméletileg tagadott, de a valóságban mégis előttünk álló kettészakadás megtörténik?
Ennél a kérdésnél nem szabad elfelejteni, hogy ez az ige a szülőknek szól. S mikor a szülőknek szól, akkor a szülők felelősségéről és kötelességéről beszél. Mikor ugyanerről a kérdésről a gyermekeknek szól Isten igéje, ott a gyermekek kötelességéről és felelősségéről beszél. Sose tanácsos nekünk, mikor rólunk van szó, a mások kötelességére és felelősségére gondolni. Nekem az a kötelességem és felelősségem, hogy higgyek az Úr Jézus Krisztusban, és az a jogom, hogy belekapaszkodjam Isten ígéretébe: „…és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.” A többi nem az én dolgom. A többi a gyermekeim dolga és a gyermekeim felelőssége, és az ő leckéjüket nem nekem kell megtanulnom, hanem nekik. Mert ha a szülő a gyermek leckéjét tanulja meg, azok kötelességéből mentséget farag a maga számára. Kiki a maga leckéjét tanulja meg!
Családi élet áldott, szent lehet ősége: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” Nyugtalan szülők, aggódó apai és anyai szívek, gyermekeik testi és lelki életéért, jövőjéért oly sok szorongás közt élő szülők, kapaszkodjatok bele két kézzel ebbe az igébe, feküdjetek neki teljes erővel e feladatnak, és boruljatok le az Úr elé avval a szegény édesapával, ki beteg gyermekét vitte oda, mert tudta, hogy minden lehetséges a hívőnek, és így könyörgött: „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek.”
Ámen.

Szent Lélek nélkül Időpont: 1952. június 2. Pünkösd 2. napja
Alapige: ApCsel 10,42-48.
És megparancsolta nékünk, hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot, hogy ő az Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak. Erről a próféták mind bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatját veszi az ő neve által mindenki, aki hiszen ő benne.
Mikor még szólá Péter ez ígéket, leszálla a Szent Lélek mindazokra, akik hallgatják vala e beszédet. És elálmélkodának a zsidóságból való hívek, mindazok, akik Péterrel együtt mentek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szent Lélek ajándéka.
Mert hallják vala, hogy ők nyelveken szólnak és magasztalják az Istent. Akkor felele Péter: Vajjon eltilthatja-é valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik vették a Szent Lelket miképpen mi is? És parancsolá, hogy keresztelkedjenek meg az Úrnak nevében. Akkor kérékőt, hogy maradjon náluk néhány napig. Pünkösd másodnapjának levélbeli szentleckéje folytatása a húsvét másodnapjára kirendelt szentírási szakasznak. Mindkettőnek tárgya Kornélius pogány százados megtérésének története, illetve Péter apostolnak ezzel kapcsolatos prédikációja.
A mai napra kirendelt szakasz a legszorosabb összefüggésben áll pünkösd ünnepével. Az ünnep első napja Jeruzsálemnek, az ország nemzeti és vallási fővárosának pünkösdjéről beszél, a mai ige Cezáreának, az ország politikai fővárosának pünkösdjét mondja el. Amaz a zsidók pünkösdje volt, emez a pogányoké. A méretek ugyan különbözők voltak, de az esemény ugyanaz. Amott ezres tömegek részesülnek a Szentlélek ajándékában, itt egy háznép csupán, egy kis katonai gyülekezet, de ott is, itt is ugyanaz a csoda: emberek megtérése és nyelveken szólása jelzi a Szentlélek kitöltetését. Ha pedig nem számmal, hanem minőséggel mérjük az eseményeket, a pogányok pünkösdje még föléje is emelkedik a zsidók pünkösdjének. Ott a tömeg közönyös, vagy egyenesen ellenséges emberekből tevődik össze, Kornélius és háza népe azonban – nem bibliai értelemben használva ezt a szót – köztiszteletben álló jó emberek.
Épp ebben a tekintetben van különleges mondanivalója az igének ma a számunkra. Azt mutatja ugyanis az ige, hogy Szentlélek nélkül még az erkölcsileg kiváló embernek sincs megoldva az élete. 1. Szentlélek nélkül nincs békessége az embernek.
Kornélius nagyon derék ember. Ha olvassuk, hogy mit jegyez fel róla a Biblia, önkéntelenül felsóhajtunk: Bárcsak énrólam is tudna ilyen jellemzést adni Isten történelemkönyve! Istennel kapcsolatban az van róla feljegyezve, hogy jámbor, istenfélő és szüntelen imádkozó ember /10,2. v./. Embertársaihoz való viszonyáról azt olvassuk, hogy sok alamizsnát osztogat a népnek /2. v./. Testi életét fegyelemben tartja. Négy napig is tud böjtölni /30. v./. Egyénisége a szentség levegőjét árasztja magából. Hatása alól háza népe, sőt katonái sem tudják kivonni magukat. Egész kegyes kör alakul ki körülötte pogányokból /2 és 7. v./.
Mégsem értékeli túl magát. Mikor Péter megérkezik, leborul előtte /25. v./. Ez több, mint a vendégnek kijáró tiszteletadás. Egy egyszerű zsidó halásznak egy római századostól nem jár ennyi tiszteletadás, még ha vendég, akkor sem. Csoda-e, ha Isten is azzal tünteti ki őt, hogy külön angyali követet küld hozzá s az fényes nappal jelenik meg előtte? /3-4. v./ Mindennek dacára Kornéliusnak még sincs békessége. Valami hiányzik neki. Maga sem tudná megmondani, hogy mi. Pogány bálványait felszámolta már, egész életét az egy igaz Istennek szenteli, mit kellene még cselekednie, ez a kérdés gyötri őt folyton. Ezt viszi könyörgésében szüntelen Isten elé. Ezért jön feleletképpen reá az angyal ajkán a válasz: Hívasd magadhoz Pétert, ő megmondja néked, mit kell cselekedned /5-6. v./.
Péter megérkezik s elkezd beszélni. Beszél… beszél, s egyszer csak rátér a bűn kérdésére: Krisztus Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak /42. v./. Erről a Krisztusról hallott már egyet s mást Kornélius. ApCsel.8,40 szerint Filep egészen Cezáreáig eljutott evangéliumhirdető körútján. Valószínű, hogy a kegyes érdeklődésű Kornélius az ő munkája nyomán értesült már Jézus életéről, haláláról és feltámadásának híréről. Erre enged következtetni az is, hogy Péter ismertnek tételez fel sok mindent Jézus életéből s ezért beszédében egészen rövidre fogja Jézus életét /37. v./. Nem azt akarja elmondani, hogy mi történt, hanem azt, hogy kicsoda ez a Jézus.
A mai szakasz első versében érkezik el beszédének tulajdonképpeni tárgyához s itt mindenekelőtt azt szögezi le, hogy a megölt, de feltámasztott Jézus Krisztus a világ bírája. A bíró hivatása a bűn megbüntetése, a megtorlás. Egy nagy leszámolás előtt állunk tehát s ez alól a halál sem szabadíthat meg, mert Krisztus nemcsak az élőknek, hanem a holtaknak is bírája. Az ember azt gondolná, hogy Kornélius mindezt nyugodtan hallgathatja. Neki igazán nincs mit félnie a világ bírájától. Ki vethetne az ő szemére valami bűnt? Megkérdezhetik az egész várost, mindenki csak a legjobbat fogja róla mondani. Ő is úgy van azonban, mint Luther.
Kolostori vívódásaiban hiába mondogatták társai, hogy azok a bűnök, amelyek miatt gyötrődik, csak bababűnök, hiába sorolták fel erényeit, hiába dicsértékőt – magukhoz hasonlítva – agyba- főbe, neki csak nem volt békessége. Kornélius is fél az Istentől. Mikor az angyal megszólítja, megrémül /4. v./. Lehet, hogy ő maga sem tudná indokolni konkrét bűnökkel a félelmét az Istennel való találkozáskor, hiszen az ember a saját bűneivel szemben mindig vak, a benne levő hiányérzet, a békesség nélkülözése azonban világosan megláttatja vele, hogy nincs rendben valami közte – és Isten között s ezt nem lehet elintézni kegyes gyakorlatokkal, nem lehet elaltatni jó cselekedetekkel, nem lehet kiengesztelni önsanyargatásokkal. Péter igehirdetésében most a Szentlélek rádöbbenti, hogy a bírótól való félelem lakik benne. A bírótól a bűnös fél. Azért nincs békessége tehát, mert nincs elintézve a bűne.
Beszéde következő mondatában épp erre tér rá Péter. Így szól: „Erről a próféták mind bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatját veszi az ő neve által mindenki, aki hiszen ő benne.” /43. v./ Itt szólaltatja meg a Szentlélek az evangéliumot: Van a bűnök elintézésének módja. Hinni kell az értünk megfeszített és megigazulásunkra feltámadott Krisztusban és mienk a bűnök bocsánata. Itt félbeszakítja a Szentlélek Péter prédikációját. Ennél többet nem kell mondani. Ebben minden benne van. Kornéliusnak semmit sem kell cselekedni, hogy békessége legyen. A kereszten minden elvégeztetett. Neki csak hittel kell elfogadnia azt, ami érte is történt, s akkor övé a békesség. Övé is lett.
Nincs békességed? Szenvedsz alatta? Szentlélek nélkül nincs megoldás. Nem segít sem jellem, sem jóság, sem áldozat, sem önsanyargatás, csak a Szentlélek, aki megrémít bűneid miatt s megvigasztal a kegyelemmel. 2. Szentlélek nélkül nincs öröm sem.
Kornéliusnak nemcsak békessége nem volt Szentlélek nélkül, hanem öröme sem. Amint az imádságára kapott feleletből vissza lehet következtetni arra, hogy nem volt békessége, ugyanúgy a Szentlélek kitöltésekor megmutatott boldog örvendezésből kitűnik az is, hogy valami eddig ismeretlen öröm töltötte el a szívét /46. v./. Olyan nagy ez az öröm, hogy minden gátat áttör. Itt ugyanis arról van szó, hogy Kornélius és háza népe beleszól egy prédikációba, még pedig nemcsak akármilyen prédikációba, hanem olyan valakiébe, akit Isten küldöttjének kijáró tisztelettel fogad érkezésekor, hiszen leborul Péter előtt s imádja őt /25. v./, akinek beszédét úgy hallgatja, mintha maga Isten szólna hozzá általa /33. v./, akit és akinek üzenetét könyörgéseire való feleletként fogadja /4-6. v./. Kornélius, a művelt római polgár, az előkelő katonatiszt, tudta jól, hogy mi illik és mi nem. Bizonnyal soha se vágott bele egyetlen vendégének beszédébe sem, hanem jó modorának megfelelően hallgatta végig, most azonban az örömnek szívében felgyülemlett árja áttöri az illendőség korlátait, elsöpri a kultikus gátlásokat s elkezdi magasztalni az Istent. Amint a szél szétfújja a ködöt, úgy tépi le róla a Szentlélek szele a komor életszentség vonásait s teszi őt a kapott ajándéknak ugrándozva örülő, hangos gyermekké.
Nem volna igaz, ha azt mondanánk, hogy Kornéliusnak a Szentlélek kitöltése előtt semmi öröm sem volt az életében. Övé volt a hatalom öröme, a boldog családi élet öröme, a kegyes vitézei fölött érzett öröm, az adakozás öröme, azonban mindez az öröm nem tudott áttörni az életén. Bujkált benne, mint a nap felhők mögött. Az egészre ráterült az Isten jóindulatának megszerzésére irányuló emberi erkölcsi erőfeszítések komor felhője s eltakarta. Mikor azonban a Szentlélek bizonyossá tette őt afelől, hogy övé a bűnök bocsánata, egyszerre eltűnt a felhő s felragyogott az alapöröm, a kegyelmet nyert ember öröme fényében az élet minden más örvendetes szépsége is.
Nincsen örömöd? Szenvedsz alatta? Szentlélek nélkül nincs megoldás. Gazdag lehetsz, hatalmas lehetsz, szeretetre méltó emberek vehetnek körül, sokan irigyelhetnek is téged, nem tudsz igazán, szívből, gátlás nélkül örvendezi addig, míg bűneid nincsenek megbocsátva. A Szentlélek pedig ezt hirdetteti neked. Ha azután ez az öröm a tied, akkor egyszerre megszépül fényétől egész életed, felragyognak a meg nem látott örömök s elfakulnak a sötét bánatfelhők.
Szentlélek nélkül jóformán csak panaszkodni tud az ember Istennek, Szentlélekkel pedig jóformán csak magasztalni tudja.
Mindezt pedig megpecsételi a Szentlélek a szentséggel. Kornélius és háza népe keresztségben részesül. A keresztség után most már nincs semmi kétség, hogy a békesség és öröm nem valami beképzelés, hanem letagadhatatlanul az enyém. Kornéliusék arra kérik Pétert, hogy maradjon náluk. Péter ott is marad néhány napig. Vajon meddig marad nálunk pünkösd, a Szentlélek békessége és öröme?
Ámen.

Mondjátok meg: Jézus él!
Időpont: Húsvét hétfő, 1932. március 28. [Helyszín: Győr ?]
Alapige: Ap. Csel. 10:34-41.
Péter pedig megnyitván száját, monda: Bizonynyal látom, hogy nem személyválogató az Isten; Hanem minden nemzetben kedves ő előtte, a ki őt féli és igazságot cselekszik. Azt az ígét, melyet elkülde az Izráel fiainak, hirdetvén békességet a Jézus Krisztus által (ő mindeneknek Ura). Ti ismeritek azt a dolgot, mely lőn az egész Júdeában, Galileától kezdve, az után a keresztség után, melyet János prédikált, A názáreti Jézust, mint kené fel őt az Isten Szent Lélekkel és hatalommal, ki széjjeljárt jót tévén és meggyógyítván mindeneket, kik az ördög hatalma alatt voltak; mert az Isten vala ő vele. És mi vagyunk bizonyságai mindazoknak, a miket mind a zsidóknak tartományában, mind Jeruzsálemben cselekedett; a kit megölének, fára feszítvén. Ezt az Isten feltámasztá harmadnapon, és megadá, hogy ő megjelenjék nyilván, Nem az egész népnek, hanem az Istentől eleve választott bizonyságoknak, nékünk, kik együtt ettünk és együtt ittunkő vele, minekutána feltámadott halottaiból.
Ünneplő gyülekezet, szeretett testvéreim az Úrban!
Amikor az ember első olvasásra gondolkodik ezen a szent igén, nem tudja magától megtagadni azt a gondolatot, hogy mi köze ennek az igének a húsvéti eseményhez. Sem tartalmi, sem időbeli közössége nem látszik lenni. Hiszen mikor ez a prédikáció Kornéliusz házában megtörtént, évtizedekkel mögötte volt a húsvéti esemény. Megtörtént a mennybemenetel, a Szentlélek kitöltése, a háromezer ember megtérése, az evangéliumnak Jeruzsálemből való elterjedése, megkezdődött a pogány misszió. Micsoda hatalmas időbeli távolság ez, mert az események mérföldes csizmákkal viszik előbbre az időt. De tartalmilag sincs kapcsolata ennek az igének a húsvéthoz. Itt nem arról van szó, hogy mit csinált az Isten az első húsvétkor, hanem arról, hogy az emberek mit gondolnak a húsvétról, milyen személyes élményeik fűződnek hozzá. Mert maga az a tény, hogy itt, Kornéliusz házában Jézusról és feltámadásáról beszélnek, egy tanítás, hogy a húsvét nem egy napig tart, nem olyan valami, ami megtörtént és el van intézve, nem egy befejezett tény, hanem olyan valami, aminek következményei végeláthatatlan hosszú sorban húzódnak végig ezen a világon. Nem érzed-e, hogy elmúlhat a húsvét, de a következményeinek elmúlni nem szabad?
Itt ez az ige azt is elmondja, hogy milyen élmények fűződnek hozzá az első húsvéthoz. Ebben a prédikációban tartalmilag is meglátszik, hogy középpontja a feltámadott Krisztus. Érzed-e, hogy elkerülhetünk a húsvéttól évszázadokkal, az emberi közösségi élet középpontjában mindig a feltámadott Krisztusnak kell állnia?
De van az első húsvéttal lényegbeli összeköttetése is ennek az igének. Ami a tizedik fejezetben történik, az eleven folytatása az első húsvétnak. Megfigyeltétek-e már, hogy milyen csodálatos változáson megy át az Úr Jézus Krisztus?
Nem csak a teste, ami átváltozik lelki testté, átszellemesedik, eltűnik és megjelenik, be tud menni bezárt ajtón keresztül, hanem valahogy az egyénisége is átváltozik. Más egyéniség ütközik ki rajta a feltámadás után. Feltámadása előtt, működése előtt háttérbe húzódik. Akikkel csodát tett, azoknak lakatot tett a szájára, még a gonosz lelkeknek is megtiltotta, hogy elmondják, hogy Ő a Messiás. És nézzétek meg, ahogy megjelenik a feltámadás után, ez a hátrahúzódó szerénység mintha eltűnne Jézus egyéniségéből. Állandóan ott a nagy missziói parancs az ajkán: menjetek el és mondjátok meg, hogy én feltámadtam, élek! Bárhol jelenik meg, ott van ajkán ez a parancs. És ahol szószerinti parancsot nem ad, a lelkekben, mint sajátságos lelki ösztönösség jelentkezik ez a parancs. Az emmausi tanítványoknak nem mondja meg, hogy menjetek el és mondjátok meg, hogy én feltámadtam, és mégis egyszerre hátat fordítanak az emmausi sötét hajléknak és mennek lélekszakadva Jeruzsálembe, boldogan törnek be a tanítványok ajtaján és örömmel hallelujázzák a boldogító újságot: Feltámadott az Úr, láttukőt, megismertük a kenyér megtöréséről. Húsvét prófétákat és misszionáriusokat nevel. Jézus lelkülete itt ütközik ki. Ez a nagy magyarázata a nagy missziói parancsnak: "Menjetek el széles e világra és tegyetek tanítványokká minden népeket!" "Nekem adatott minden hatalom égen és földön." A megalázott Jézus, aki megerősítette magát, szolgai formát vévén fel és engedelmes volt a keresztfának haláláig, a halálnak és keresztfának pillanatától egyszerre felveszi és igényli a maga dicsőségét. Ez a magyarázata annak, hogyha zárójelben is, de ott van Péter prédikációjában, még ha beszéde logikája kárt vall is miatta, de odamondja: "Ő mindennek ura." Ha az ember keresi Jézusnak ezt a lelkületváltozását, nemcsak arra jut rá, hogy régi dicsősége, mit otthagyott az Atyánál, játszik benne szerepet, hanem a húsvét története is. ... A húsvét tanuk nélkül történt. Nem látta senki. A katonák, kikőrizték a sírt, mikor lepattant a pecsét és ledőlt a kőszikla, elaléltak, semmit sem láttak. A feltámadás titokban történt, de a feltámadást nem akarta titokban tartani Isten és az Ő Fia. Azt akarja, hogy tudják, hogy Ő él.
Ezért van szüksége emberekre, hogy elmenjenek széles e világra és megmondják minden embernek, hogy húsvét az ő számukra is elkészíttetett. Krisztus nekik is feltámadt. Itt van Péter prédikációjának összeköttetése az első húsvéttal. Péter nem csinált mást, mint engedelmeskedett a nagy húsvéti parancsnak, és elmegy, hogy húsvétot csináljon és evangéliumot hirdessen az embereknek. Mert hogy valakinek húsvétja legyen, ahhoz nemcsak Isten csodája kell, hanem kell hozzá bizonyságtevő ember is, aki odaáll az üres sír mellé és azt mondja: nincs itt, feltámadott, él! Én beszéltem vele! Itt látjuk meg az igének mihozzánk szóló izenetét. Az egyház húsvét napján egy nagy felszólítást akar intézni hozzánk: Emberek, kik húsvétot ünnepeltek, zengjetek nagy neve dicsőségére és mondjátok meg az egész világnak: Jézus él!
E parancsnak engedelmeskedő péteri prédikáció megmondja azokat az indítóokokat is, melyek kényszerítenek bennünket arra, hogy Jézus feltámadásának heroldjai legyünk. először is erre kényszerít a húsvét egyetemessége. Azzal kezdi Péter prédikációját: "Bizonnyal látom, hogy nem személyválogató az Isten." Péter előtt a faji és felekezeti szűklátókörűség korlátai most hullanak le, mikor ott van Kornéliusz házában. Most látja meg az emberiség egyetemes szolidaritását. Isten nemcsak a mi Istenünk, hanem barbárok Istene is.
A húsvét nem lehet személyes ünnep, a húsvét nem csak neked készíttetett, mert Krisztus mindenkinek feltámadt. Feltámadott magyarnak és németnek, feltámadt a kínai kulinak és az indiai páriának, a koronás királynak és az útszéli koldusnak, a munkanélkülinek épp úgy, mint az álláshalmozónak. Feltámadott annak, aki imádja szent nevét és annak, aki csak keserűséggel tud rágondolni, hogy amíg mások terített asztalnál ünnepelnek, ők hideg szobában, éhesen töltik el. Feltámadott azoknak is, akik leborulnak előtte és azoknak, akik keresztre feszítik, akik az öklüket rázzák feléje. A húsvét egyetemes cselekedet Isten részéről. A húsvéthoz mindenkinek joga van és ez, a húsvétnak ez a személyt nem válogató egyetemessége kényszerít mindenkit, hogy a húsvétját megossza másokkal. De az emberi egyetemesség is kényszerít erre. Hogy húsvét nem személyválogató, ebben meglátta Péter azt is, hogy az emberek egy hatalmas egységet alkotnak. Hiába építenek palánkokat, az egyetemes egész, és az Isten mikor ad valamit, akkor mindig az emberiség egyetemességének adja.
Ne gondoljátok, hogy ez túlzás és belemagyarázás az igébe. Az egész Szentírás egy egész sor gondolatot tartalmaz, ami ezt indokolja. Ezek közül csak kettőre akarok rámutatni. a./ A talentumok törvénye. Amit ad, azt azért adja, hogy azt az asztalra tegye, a váltók asztalára, ahonnan belekerül a forgalomba, tehát a köz számára adja. b./ Meg van írva: "Mindenki hasznára adatik a lélek kijelentése." Amim van, tovább kell adnom, amit kapok, azt más számára kapom, szét kell osztanom. Ahogy Jézus parancsolja a gazdag ifjúnak: "Eredj el és add el mindenedet!" Ezért mondotta, hogy aki eltékozolja életét, megtalálja azt, és aki meg akarja tartani, elveszíti azt. Nem érzed-e, hogy amit a húsvét számodra jelent, a Jézus életében való hitet, azt te nem magadnak kaptad, hanem az emberiség egyetemességének? Nem szabad megtartanod, a szívedbe zárnod, ami neked hasznodra adatott. A lélek kijelentését nem szabad megtartanod, de még a háztetőkről is hirdetned kell. Nincs jogod magadnak tartani. De erre kényszerít a Krisztus parancsának egyetemessége is. Mindenki lelkében megjelenik ez a parancs, hogy menjetek el és mondjátok meg, hogy én élek. Kiknek szólt ez az első parancs, izenet? Nem a papoknak, nem az írástudóknak, hanem szólt először az asszonyoknak, törékeny, gyenge asszonyoknak, akik ki tudja, milyen ügyetlennek érezték magukat, mikor először kellett nekik nyilvánosan hirdetniük az evangéliumot, mégis nekik is szól: "Menjetek el és mondjátok meg!" Szólt a tanítványoknak, akik egyszerű, írástudatlan emberek voltak, de hátuk mögött ott volt az élmény kényszerítő ereje. Szólt nemcsak a derekaknak, hanem szólt a Pétereknek is, kiknek háta mögött ott volt a sötét folt.
Ebben a parancsban benne van a nagy egyetemesség. Ez a parancs neked is szól, mert akinek egyszer húsvétja volt, annak szól a parancs: Eredj el és csinálj másoknak is húsvétot! Erre kényszerít az emberi szükség egyetemessége is. Ha az ember Péter prédikációjából szét akarja szedni azokat a gondolatokat, melyeket most a magunk számára értékesíthetünk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy Jézus hoz békességet, gyógyulást, szabadulást. Az bizonyos, hogy Jézusnak még sokkal többrétű az egyénisége, de az is bizonyos, hogy ez a három ott van adakozó kezében. És nem látod, hogy az egyetemes emberi nyomor mennyire nélkülözi ezt a hármat? a./ Nem látod, hogy ennek a világnak mindene van, csak békessége nincs? Van gyorsvonata, villanya, repülőgépe, rádiója – csak békessége nincs. Nézzétek meg, hogy néznek farkasszemet egymással nemzetek, hogyan vicsorítják fogukat egymásra a társadalmi osztályok, milyen feneketlen gyűlölet pokoli tüze ég a felekezetek lelkében. És megérzitek, hogy nincs békessége a világnak. Nézzétek meg a kis közösségeket, családi életeket, férj és feleség szemrehányást tesz egymásnak, hogy miért nem keres többet, hol szembehelyezkedik egymással gyermek és szülő, mert mind a kettő egy más világnézet eszméit képviseli. És nézd meg a testvéreket, hogyan perlekednek, alig hantolják el a drága halottat, megindul a veszekedés a jusson, nincs békesség, hiába van minden. Pedig, ha nekem adnának mindent, ha minden és mindenki nekem szolgálna, s cserébe nem kérnének mást, csak a szívem békességét, azt mondanám, nem adom!
Inkább leszek útszéli koldus, névtelen közkatona, de a békességemet nem adom, mert az a legdrágább kincsem! Hát nem érzed, keresztyén testvérem, mikor látod ezt a nagy békétlenséget és mikor érzed, hogy él valaki, aki békességet tud adni, békét tud teremteni a rettenetes harci készülődésben, hogy ezt meg kell mondanod? Tudjuk, hogy Luther szomorúan fejezte be életét, távol otthonától érte a halál.
Szülőföldjén, egy ismerős grófi családban nagy perlekedés volt, késhegyig ment már a családi viszály, és amikor már úgy látszott, nincs lehetőség, hogy békésen lehessen elintézni, akkor egyiküknek eszébe jutott Luther Márton és ezt mondotta: Hívjátok előt, benne mindnyájan megbízhatunk. És így tudott köztük békességet teremteni. Nem gondoljátok, hogy semmi nem mosta volna le a felelősséget arról, aki tudta, hogy van valaki, aki tud békét teremteni, és nem mondotta volna azt meg, és a perpatvar továbbtart a két gróf között? Boldog az, aki tudja, hogy van békesség fejedelme, de jaj annak, aki ezt tudja és hallgat!
Jaj annak, aki el tudja nézni, hogy tépik és marcangolják egymást az emberek és ölbe tett kezekkel nézi a kegyetlen gladiátori tornát. b./ Jézus hoz gyógyulást is. Ő az orvosok orvosa. Nem látod, hogy ez a békétlenség nem felszínes betegség, hanem egy rettenetes kelevény felfakadása? A bűn hatalmasodott el, ezt meg kell gyógyítani, mert máskülönben hiába vannak békekongresszusok, hiába kötnek szerződést, semmivé fog válni. Hiába van sima modoruk, ügyesen forgolódó diplomácia, fel fog dőlni minden, mihelyt ez a belső betegség újra kitör. Nem látod, mennyi beteg jár ezen a világon, akinek arcán meglátszik, hogy milyen súlyos nyavalyát hordoz és te el tudod nézni? Nem szólsz, mikor tudod, hogy van valaki, aki meg tudja őket gyógyítani? Nem kell magyarázni, micsoda súlyos felelőssége ez annak, aki tudja, hogy Jézus az orvosok orvosa és nem szól. c./ Jézus a nagy szabadító is. Szabadság! Oh, mennyire nincs szabadsága ennek a világnak. Oh, mennyi bilincset hordozó embere van. Egyik egy másik ember rabszolgája, a másik önmagáé, a harmadik olyan dolgoknak a rabja, melyeket maga sem mer megnevezni. Kétségbeesve verik fejüket a falba, hogy oh, hogy tudnék szabadulni? Börtöncellában élnek az emberek, és van valaki, akinek derekán ott függ minden börtöncella kulcsa. Hát szabad neked elmenni a cellák előtt, ahonnan hallod a bilincscsörgetés kísérteties zenéjét és nem mondod meg, hogy van Szabadító?! Ki mossa le rólad a húsvéti felelősséget, ha te hallgatsz? Ez az egyetemes emberi nyomorúság is kényszeríti az embert, hogy legyen a húsvét heroldja.
De kényszeríti Pétert húsvéti élménye is, ami a háta mögött van. Péter elmondja: "Mi láttukőt!" Ez az élmény az, amit nem tud elhallgatni, mert vannak dolgok, melyeket nem lehet elhallgatni, ezek közé tartoznak ezek az élmények is. Én nem tudom elhinni, hogy neked nem volt életedben élményed Jézus feltámadásáról.
Lehet, hogy nem vetted észre, mint ahogy az emmausi tanítványok nem vették észre, hogy ott jár mellettük, azon a poros, keserves úton a feltámadott Jézus, csak mikor a hályog lehullt szemeikről, emlékeznek a gerjedezésre szívükben, és ez kényszeríti őket, hogy visszamenjenek Jeruzsálembe bizonyságot tenni. Volt neked is bizonyára szívbeli gerjedezésed, lehetetlen, hogy nem érezted még soha, hogy valaki megsimogatott, vagy egy erős kéz belenyúlt életed kormánykerekébe és kényszerített olyan irányba menni, amerre nem akartál.
Húsvét másnapja a látogatások ideje. Mikor az emberek boldog húsvétot szoknak kívánni egymásnak. Hát amit én kérek, és az Isten szent lelke kér tőletek, menjetek el, de ne parfümmel locsoljátok meg egymást, hanem Isten igéjével, és ne ti beszéljetek, hanem engedjétek, hogy rajtatok keresztül bizonyságot tudjon tenni a húsvéti lélek. Menjetek el, mondjátok meg, hogy Jézus él! Oh, nem ismersz valakit, aki nemrég jött vissza a temetőből? Keresd fel és mondd néki: Testvér, szárítsd fel a könnyeidet, Jézus él, és vele együtt mi is élünk! Nem ismersz senkit, kinek hideg a szobája? Nem tudnál elmenni hozzá, megszorítani a kezét és mondani: Testvér, Jézus él, hogy én itt vagyok, az is annak a bizonysága, hogy az áldott orvos, az orvosok orvosa él, aki azt mondotta: Minden gondotokat énreám vessétek! Nem látsz te senkit körülötted, aki vergődik a bűneiben és lelkiismeretével, mint Kornéliusz, mert magasabbak az igényei, mint az ereje, és kétségbeesve vergődik a rabság miatt? Nem tudnál elmenni hozzá, nem tudnád megmondani neki: Testvér, Jézus él és nem hagy erőnk felett kísérteni és megadja a kimenekedést is. És ha látsz embereket, akik, mint a tékozló fiú, a bűnök útján keményen, konokon járnak, mert még nem értek el a disznóvályúhoz, olyanokat, kik megmosolyogják, hogy hétről-hétre megtelik ez a templom, menj el hozzá és szólj néki: Barátom, az a Jézus, akit te csúfolsz, él!
Menjetek el boldog, szent húsvéti öntözködésre! Lehet, hogy nehéz lesz az út, mint Péternek.
Oh, hogyan tiltakozott, hogyan kapálódzott ellene, hogy elmenjen Kornéliuszhoz, hogy az tisztátalan, annak nem szól az evangélium. És Isten nem hagyott neki békét: Péter, amit én tisztának tartok, azt te ne mondd tisztátalannak! Menj el! Érzed-e, hogy ez az igehirdetés a Péter ajkán Isten szent lelke ostorozásának eredménye?
Eredj el! Oh, mikor vége volt e kornéliuszi látogatásnak, e boldog húsvétnak, olyan örömmel ment haza Péter, olyan boldogan beszélt róla, hogy életének nem volt boldogabb húsvétja, mint mikor a húsvétot elvitte a pogány százados hajlékába. Hadd tegyünk mi is bizonyságot, hogy amikor kihirdettük, hogy azokhoz a betegekhez és öregekhez, akik nem tudnak eljönni a templomba és sóvárognak az Úrnak igéje és szent vacsorája után, csak szóljanak és mi boldogan elmegyünk. Hadd tegyek bizonyságot arról, hogy minekünk, igehirdetőknek volt sok drága ajándékunk, amit a napról-napra megtelt templom látása okozott, de higgyétek el, minden zsúfolásig megtelt templom felett nagyobb boldogság volt elvinni egy szegény szenvedőhöz az örömhírt: Jézus él!
Menjetek el! Vegyétek ajkatokra a trombitát, fújjátok bele e szegény magyar jelenbe a feltámadás hallelujáját! Ámen.

A keresztyén alázatosság Eredeti elhangzás dátuma: 1918. augusztus 21. Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap
Helyszín: Arnót Közzétéve a „Válogatás 1915-1968” sorozatban: Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap
Alapige: Ap.Csel. 10:23b-33
Másnap pedig elméne Péterő velök, és a Joppébeli atyafiak közül is némelyek együtt menénekő vele. És másnap eljutának Cézáreába. Kornélius pedig várja vala őket, egybegyűjtvén rokonait és jó barátait. És l őn, hogy amint Péter beméne, Kornélius elébe menvén, lábaihoz borulva imádá őt. Péter azonban felemelé őt, mondván: Kelj fel; én magam is ember vagyok.
És beszélgetve vele, belépett, és talála sokakat egybegyűlve; És monda nékik: Ti tudjátok, hogy tilalmas zsidó embernek más nemzetbelivel barátkozni, vagy hozzámenni; de nékem az Isten megmutatá, hogy senkit se mondjak közönséges, vagy tisztátalan embernek: Annak okáért ellenmondás nélkül el is jöttem, miután meghívattam. Azt kérdem azért, mi okból hivattatok engem? És Kornélius monda: Negyednaptól fogva mind ez óráig b őjtöltem, és kilenc órakor imádkozám az én házamban; és ímé egy férfiú álla meg előttem fényes ruhában, És monda: Kornélius, meghallgattatott a te imádságod, és a te alamizsnáid emlékezetbe jutottak Isten előtt. Küldj el azért Joppéba, és hívasd magadhoz Simont, ki Péternek neveztetik; ez Simon tímár házában van szálláson a tenger mellett: ő, minekutána eljő, szól néked. Azonnal azért küldöttem hozzád; és te jól tetted, hogy eljöttél. Most azért mi mindnyájan az Isten előtt állunk, hogy meghallgassuk mindazokat, amiket Isten néked parancsolt.
Ugye Ti is vagytok úgy, kedves Testvéreim, hogy ha valami kedves vendéget vártok, akkor olyan izgalmas öröm fog el Benneteket az utolsó órákban? Amíg a házat tisztogatjuk, az udvart söpörjük, szóval amíg a portánk kicsinosítása, a látogatásra való előkészülés leköti a figyelmünket, addig csak nyugodtan vagyunk, de amikor már el van készítve minden, amikor már ünnepl őbe öltözött nemcsak a ház, hanem a háznép is, akkor egyszerre csak meglep minket a várakozás izgalmas öröme. Ki-kinézünk, nem jönnek-e már? El-elábrándozgatunk, hogy de jó is lesz majd, ha megérkezik, mi mindent fogunk csinálni? Ilyen lelkiállapotban lehetett Kornélius, a százados is, mikor Pétert várta. A negyedik napja már, hogy a látomása volt. Négy napja már, hogy elmentek a katonái. Mi mindenen mehetett keresztül azóta? A házat kicsinosíttatni, a rokonokat és barátokat meghívni, mennyi boldog szaladgálás, izgalom! De most már a ház is rendben van, minden ragyog a rendtől és tisztaságtól. A rokonai és jóbarátai is együtt vannak már, minden készen várja a nap hősét, Pétert; Még senki sem ismeri őt, találgatják, ugyan milyen lesz, ugyan mit fog mondani? Bizonyos mértékben félnek is tőle, hisz az Isten küldi Pétert! Számolgatják, most itt lehetnek már, most pedig erre járnak már… Végül jön a hír: jönnek már. Valami jóles ő izgalom fut végig a várakozókon. Mindenki szeretné látni, – de a család, a rokonok s a jóbarátok bent maradnak a szobában; csak a ház ura, Kornélius, aki kimegy elébük a kapuhoz. 10 ember áll előtte, Péter, 6 joppébeli atyafi és a három küldönc. Ugyan melyik lehet Péter? Bizonnyal az az erőteljes ember, kinek alakjáról az út porán keresztül is ragyog a fenség. Odamegy hozzá, s térde esik előtte, lábaihoz borul, s imádkozásra nyílik ajaka; forrón bugyognak ajkán a hálaadás, magasztalás áhítatos szavai.
Kornélius, a díszruhájában még szebb, még daliásabb, még előkelőbbnek látszó. A test őrkapitány a lábaihoz borul és forró imádságot mond Péterhez! egy egyszerű halászemberhez, egy a hosszú út porától belepett útszéli vándorhoz! Óh, milyen alázat! Péter nem is bírja elviselni; nem tiltakozik először, lassúnak találja a szót, hamarább visz célhoz a tett: megragadja Kornéliust, fölemeli a földről, s csak azután szól: Kelj fel; én magam is ember vagyok. Ez meg milyen alázat Pétertől! Gondoljátok csak meg, hogy milyen nagy lehetett Péter kísértése arra, hogy a nagyot, a híreset játssza, hogy elfogadja Kornélius hódolatát, s csak leereszked ő kegyességgel szóljon hozzá. Egyházlátogató körúton van. Amerre csak jár, mindenütt csodákat tehet. Isten kegyelméből Liddában 8 esztendeje ágyban fekvő gutaütöttet gyógyít, Joppében halottat támaszt fel. Körülötte népek csodálkozó moraja zúg, amerre jár, terjed a hit, megtérnek az emberek, s még a hitetlenek is tisztelettel tekintenek reá: itt jön a csodákat tev ő Péter. Azután meg egy előkelő testőrkapitány kéreti magához, s még hozzá most le is borul előtte, s így imádja őt. Óh, hány embernek a fejébe szállott volna ez a sok dicsőség!
Hány ember hagyta volna ott maga előtt térdelni Kornéliust, hiszen oly jól esik neki, amikor magasztaljákőt, oly kellemesen érzi magát az ünnepeltetésben. Ez a Péter az, aki máskor annyira fölötte érezte magát még a tanítványoknak is, aki többször vitatkozott a tanítványokkal, hogy ki a nagyobb közülük, aki nagycsütörtök estéjén olyanannyira jobbnak és erősebbnek érezte magát a többi tanítványoknál, hogy azt merte mondani „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem.” (Márk 14:29). Péter, íme, most, amikor ölébe hullana a dicsőség koszorúja, amikor a legnagyobb lehetett volna anélkül, hogy csak az ujját is megmozdítsa érette, ő akkor dobja el magától a dicsőséget: „Kelj fel; én magam is ember vagyok”.
Két alázatos ember találkozásáról szól ez a történet. Testvéreim! Ugyan mi tanította meg őket ilyen alázatosságra?
Mi tette ilyen alázatossá Kornéliust, a katonát? Hisz a katona csak felfelé, a feljebbvalóival szemben tud fejet hajtani és alázatos lenni, lefelé, az alattvalóival szemben mindig csak parancsolni tud. Pedig Kornélius nem csak Péterrel szemben volt ilyen alázatos.
Azt olvastuk a múlt vasárnap róla, hogy az alattvalóival szemben is ily alázatos volt, elmondott pl. nekik mindent a látomásáról. Tudjátok-e mi tette őt ilyen alázatossá? Az, hogy lelkiismereti emberként élt, vagyis hogy élő a lelkiismerete. Kornélius nem altatta el a lelkiismeretét, nem alkudozott vele, nem akarta megvesztegetni, hogy néha napján hunyja be a szemét, hadd csinálhassa meg ezt vagy azt a kis gyarlóságot. Kornélius nem szépítgette a bűneit, nem mondta rájuk, hogy az csak emberi gyarlóság, hogy az csak olyan természetes dolog, amin nem is kell gondolkodni, meg hogy csak olyan hiba, amiről nem tehet, hogy olyan körülmények között nem tehetett másként, hogy más is csak így cselekedett volna. Kornélius nevén nevezi a bajt: minden, amibe a lelkiismerete nem egyezett bele, minden amiben csak egy kis lelkiismereti furdalást is érzett, az mind bűn! Így ismerte meg ő a maga gyarlóságát, így lett azután elégedetlen önmagával és boldogtalan minden vagyona, rangja, s jó hírneve dacára is. A városban nagyra becsültékőt méltóságáért, s azért a nagy adakozó szeretetéért, amiért annyi alamizsnát osztogatott szét a nép között. A katonái rajonghattak érte, mint rendkívüli jó emberért... De ő tudta, hogy nem olyan, mint amilyennek kellene lenni. Magánéletének, s az emberektől nem látható lelki életének sok-sok bűnét látva… erős meggyőződése volt: én bűnös ember vagyok. S amint a saját életében a legfontosabbnak a lelket tartotta, azt nézte másoknál is mindig – nem a vagyon, születés, ruha, termet és más ilyen külső dolgok után ítélte meg a másikat, hanem a lelke szerint. S óh, mennyiszer tapasztalhatta, hogy a legegyszerűbb közkatona durva ruhája alatt élő léleknek is mily sokszor vannak oly nemes vonásai, amilyenek az ő lelkének még nincsenek birtokában, óh, mily megszégyenít ő tapasztalatok voltak ezek. De ezek árán tanult meg alázatos lenni! És így tanult meg Péter is. Péter is azóta lett alázatos, amióta nagycsütörtök éjszakáján kiment a főpapi udvarból és keservesen sírt azon, hogy mily nyomorult is volt, megtagadta háromszor is az Urat. Pál apostol is azóta tudta elmondani, az oltári szent leckében azt az alázatos vallomását, hogy az apostolok között a legkisebb, amióta Damaszkuszban furdalni kezdte a lelkiismeret, hogy üldözte Krisztus anyaszentegyházát.
Keresztyén alázatosságra nem is nevelhet más, minket sem, mint a lelkiismereti élet.
Alázatosságra nevelhet minket más is; például szolgai állapot. Aki szolgasorba kerül, az kénytelen megtanulni az alázatosságot, különben nem fogadja fel őt senki. De megtaníthat minket az önzés is: a feljebbvalóinkkal, vagy azokkal szemben, akikre rá vagyunk szorulva milyen alázatosak tudunk lenni! Meg azután belénk is lehet nevelni az alázatosságot. Jó szülő már kis korától kezdve bele neveli a gyermekébe, hogy senkit se nézz le, mindenkivel szemben legyél udvarias, előzékeny, alázatos!! Csakhogy, Testvéreim, mindaz az alázat, ami így kívülről kerül reánk, s nem belsőnkből jön elő – minden kényszerítés nélkül, mint a keresztyéni alázat –, mondom, minden ily alázat csődöt mond, ha alapos próbára teszik. A szolga urával, az alattvaló a feljebbvalójával szemben hétrét görnyed, amíg látja, de a háta mögött megszólja, lebecsmérli, kigúnyolja, vagy tán még ököllel is megfenyegeti; az önzés által tanított alázatosság is csak addig tart, amíg rászorulunk az illet őre, mihelyt azonban nincs szükségünk rá, hamar keresztül nézünk a feje fölött, mintha észre sem vesszük. A szülők által belénk szoktatott alázatosság is csak addig tart, amíg velünk egyenrangúakkal érintkezünk, de vezesd csak az ilyen személyt fogház-viselt emberhez, kezet fog-e vajon vele?
Kedves Testvéreim! Vizsgálja meg magát minden ember, hogy vajon alázatos-e? Nincs a faluban senki, akit lenézel? Ha nincs – de lelkedre felelj! –, akkor jól van, alázatos vagy Te is.
De ha van csak egy is, már akkor fennhéjázó vagy. De vizsgáld meg magad, Testvérem, abban a tekintetben is, hogy miért vagy Te alázatos másokkal szemben? Önzésből, haszonlesésből, talán rá vagy szorulva a másikra? Vagy csak szokásból? Szóval külső okokból és nem a lelked kényszerít arra? Akkor nem keresztyéni az alázatod. Ha majd Te is élsz lelkiismereti életet, ha majd Te is fogod érezni, hogy milyen bűnös vagy, s hogy mennyivel kevesebb bűnt látni máson, ha majd a lelkiismereted Téged is arra a vallomásra kényszerít, mint Pál apostolt – a bűnösök között pedig első vagyok én –, ha majd belátod, hogy Téged is csak a Krisztus váltsághalála üdvözíthet, akkor megtanulsz keresztyéni módra alázatos lenni. Mert a keresztyéni alázat ott fakad a Krisztus keresztfája tövében a bűnbánat talajából.
Még csak annak a meggondolására hívom fel a figyelmeteket, hogy ugyan boldogság-e alázatosnak lenni? Bizony ott, ahol a velünk szemben álló fennhéjázó, g őgös, s mi alázatoskodunk előtte, ott igen keserű érzés lázadozik bennünk. De nézzétek csak meg Kornélius történetét! Milyen boldogságot hoz az ő házába az alázat! Hogyan eltöröl minden társadalmi különbséget! Milyen jó barátok lesznek ott a kapuban mindjárt a kapitány és a tanítvány? Mily bizalmasan beszélgetve mennek be a házba! Mily egyszerű közvetlenséggel, minden cicoma nélkül beszél Péter és Kornélius is a maga látomásáról. Látjátok! Ilyen boldog lenne a mi alázatos életünk is, ha mindnyájan alázatosak lennénk!
Legyünk hát mindnyájan, mindenkivel szemben alázatosak, s legyen a mi alázatunk a Krisztus keresztfája tövében a bűnbánat talajából fakadó keresztyéni alázat. Ámen.
Óh, de g őgös, elbizakodott teremtések vagyunk is mi, Urunk Istenünk! Ha csak valamink van, ha csak valamennyivel látszunk is különbnek, mint más, azonnal beférkőzik lelkünkbe a fennhéjázás ördöge. Óh, hányan vannak, kiket lenézünk, megvetünk, pedig talán rossz szokásaikkal is szebb tulajdonságaik is vannak, mint nekünk; s hányan vannak, akikkel szemben csak mutatjuk az alázatosságot, de nem érezzük, s őt sokszor épp megvetést táplálunk irántuk, s csak önző haszonlesésből képmutatóskodjuk az alázatosságot. Óh, Urunk, bocsáss meg nekünk Szent Fiadért, a mi Urunk Jézus Krisztusért, minden mi fennhéjázásunkat, s törd azt össze a Te hatalmaddal. Rántsd le lelkünkről a leplet, s mutasd meg minden takaró alatt a mi bűneinket, hogy lássuk, milyen hitványak vagyunk mi.
Számláltasd össze velünk a mi bűneinket, hogy lássuk, mennyivel több van rajtunk, mint amennyit máson látunk, hogy így kénytelenek legyünk különbnek tartani másokat magunknál, s így alázatossá lenni Te előtted, s embertársaink előtt is. S tanítsd meg, Urunk, nagyon kérünk, alázatosságra különösen azon népeket, akik most harcban állanak egymással, hogy ne kutassák többé fennhéjázva, hogy ki a hibásabb abban, hogy ilyen véres idő ránk jött, hogy vélt igaz ügyének g őgjében ne várja egyik sem, amíg a másik térdre hullva könyörög előtte kegyelemért, hanem bűneik tudatában alázatos lélekkel siessenek egymás megértésére, hadd jöjjön el már egyszer ránk a sóvárgón várt béke ideje. Legyen a Te kegyelmed, Urunk Istenünk, mivelünk, mint volt az elmúlt héten, e napon is, az új héten is. Köszönjük az es őt, amit adtál nékünk. Adj áldást fáradozásainkra, hiszen a mindennapi kenyérért harcolunk. Adj a munkához erőt, s óvd meg a mi szeretteinket is minden kárvallástól. Alázatos lélekkel kérünk, Szent Fiad, a mi megváltó Úr Jézus Krisztusunk nevében. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...