Túróczy Zoltán

Járjunk megbocsátásban!
Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnap – 1954. november 14.
Alapige: 2Kor 2,3–11 „És azért írtam néktek éppen azt, hogy mikor oda megyek, meg ne szomoríttassam azok miatt, a kiknek örülnöm kellene; meg lévén győződve mindenitek felől, hogy az én örömöm mindnyájatoké. Mert sok szorongattatás és szívbeli háborgás között írtam néktek sok könyhullatással, nem hogy megszomoríttassatok, hanem hogy megismerjétek azt a szeretetet, a mellyel kiváltképen irántatok viseltetem. Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem részben, hogy azt ne terheljem, titeket mindnyájatokat. Elég az ilyennek a többség részéről való ilyen megbüntetése: annyira, hogy éppen ellenkezőleg ti inkább bocsássatok meg néki és vígasztaljátok, hogy valamiképen a felettébb való bánat meg ne eméssze az ilyet. Azért kérlek titeket, hogy tanusítsatok iránta szeretetet. Mert azért írtam is, hogy bizonyosan megtudjam felőletek, ha mindenben engedelmesek vagytok-é? A kinek pedig megbocsáttok valamit, én is: mert ha én is megbocsátottam valamit, ha valakinek megbocsátottam, ti érettetek cselekedtem Krisztus színe előtt; hogy meg ne csaljon minket a Sátán: mert jól ismerjük az ő szándékait.”
A megbocsátásról szól a mai szentlecke. Nem elvi tanítást ad arról, hogy a keresztyén embernek miért kell és lehet megbocsátania felebarátjának, hanem egy konkrét példában állítja elibénk a kérdést. A felhozott példa nem Jézus Krisztus életéből való, hanem egy emberéből, Pál apostoléból, nem lehet tehát kötelezése elől kitérni azzal, hogy amit Isten Fia meg tudott csinálni, azt én, az ember, képtelen vagyok megcselekedni. Pál életéből is olyan példát tár elibénk a szentlecke, amelyben nagyon sok, hozzánk hasonló emberi vonás ütközik ki, s amely épp ezért nagyon közel hozza hozzánk az egész kérdést. 1. A példa világossá teszi, hogy mit nem jelent a keresztyén megbocsátás.
Nem jelenti azt, hogy nem fáj a sérelem. Isten nem kívánja tőlünk azt, hogy érzéketlen fatuskók legyünk, vagy kőszívű emberek, akikről minden lepattan. Ellenkezőleg, azt kívánja s azt ígéri is, hogy kicseréli kőszívünket hússzívre (Ez 11,19). Nem pogányság tehát az, ha fáj az emberek részéről ért sérelem. Pálnak is fáj. A korinthusi gyülekezetben valaki nagyon megbántotta őt. Ma már nem lehet pontosan megállapítani, hogy mi volt a sérelem. Az azt részletesen tárgyaló levél, mely időrendben az első és második korinthusi levél közé esett, elveszett. Így csak a második levélből tudunk visszakövetkeztetni a sérelemre. Ez is elég azonban ahhoz, hogy lássuk, hogy a szemrehányások, gyanúsítgatások és gyalázások pergőtüze támad Pálra. Az a vád ellene, hogy terveiben könnyelmű, s elgondolásai test szerint valók (1,17), levelei kétértelműek (1,13), hazug (7,14; 11,31; 13,8), ravasz (4,2; 12,16), aki álnokul akarja megfogni őket, úr akar lenni mások hite felett (1,24), stb. Még anyagi dolgokban is gyanúsítják. A jeruzsálemi szegény keresztyének javára rendezett gyűjtés körül rebesgetnek ócsárló dolgokat (8,20–21). Még az is elhangzik, hogy kifosztotta őket (12,17). Elég kóstolónak ennyi. Egy ember indította el a lavinát, de voltak, akik mellé álltak. A rágalmazó nem maradt egyedül, s így a viszony az apostol és a gyülekezet között mélyen megrendült.
Pálnak mindez nagyon fáj. Azt a levelet, melyben mindezt szóvá teszi, „sok szorongattatás és szívbeli háborgás között (…) sok könyhullatással” írja. Épp ezért ezt az elveszett levelet a „könnyek levelének” is nevezik. Még a hónapokkal ezután írt második levélen is érzik a belső izgalom. Ez a levél nem logikai remekmű, mint a többi levele. Gondolatmenete inkább zúgó tenger, vagy egy kör, mely mindig újra visszatér kiindulópontjához, és nem előrehaladó emelkedés. Sokat árul el a levél szókincse is.
Összeállítottak egy kimutatást Pál szókincséből, s ebből kitűnt, hogy egyetlen levélben sem fordul elő annyiszor a megbántott szív szorongása, az elfojtott izgalom, mint épp a második korinthusi levélben.
Részünkről sem a megbocsátásra való készség hiánya tehát, ha fáj a sérelem, csak el ne felejtsük, hogy ez a fájdalom bűnné válik abban a pillanatban, mihelyt konzerválni akarjuk, mert akkor már a keserűség gyökere nő fel bennünk s szívünk nem akar vigasztalást bevenni (Zsolt 77,3).
Pál példája szerint a keresztyén megbocsátás nem jelenti azt sem, hogy nem teszem szóvá a sérelmet.
Pál is szóvá teszi. Előbb megírja a könnyek levelét, majd Timótheust, később Titust kéri fel közbenjárásra, s a második levélben is szóvá teszi a sérelmeket. Az a tény tehát, hogy valami sérelmet szóvá teszünk, önmagában még nem elhajlás a keresztyén megbocsátási készségtől, az a döntő, hogy milyen okból tesszük szóvá. Pál nem személyes érzékenységből teszi szóvá. 1Kor 4,3-ban épp a korinthusiaknak írja: „Rám nézve pedig igen csekély dolog, hogy ti tőletek ítéltessem meg…” Azért sem teszi szóvá, hogy levezesse szíve háborgását, kiadja magából azt, ami rág benne, legalább jól odamondogasson nekik, s ezzel könnyítsen a szíve terhén. Esze ágában sincs gonosszal fizetni a gonoszért (Róm 12,17). Még csak a becsületét sem akarja megvédeni. Önmagát a bűnösök között elsőnek vallja (1Tim 1,15). Saját becsülete csak annyiban érdekli, amennyiben össze van az kötve Isten becsületével. Azért teszi szóvá, „hogy megismerjétek azt a szeretetet, a mellyel kiváltképen irántatok viseltetem” (4. v.). Szóvá tehetem tehát én is a sérelmemet, csak ne a sérthetetlen méltóságomat akarjam vele fitogtatni, ne a magam igazságát és a más gonoszságát akarjam benne bebizonyítani, ne azt mutassam meg vele, hogy milyen nagy a szám, hanem azt, hogy milyen nagy a szívem, mennyi szeretet lakozik benne.
Pál példája szerint a keresztyén megbocsátás nem jelenti azt, hogy nem alkalmazok fenyítéseket. Pál – úgy látszik – egyházfegyelmi eljárás alá vonja a bűnöst. A bűnöst a gyülekezet elmarasztalja. A döntés ugyan nem egyhangú, s ez bizonnyal fájhat az apostolnak. A lazább erkölcsi felfogásúak s Pál ellenségei ellenvéleményben vannak, de a többség (6. v.) kimondja az ítéletet. Vajon miért teszi ezt az apostol?
Bizonnyal nem azért, mert joga van hozzá. A kulcsok hatalma az övé és a gyülekezeté, s ennek alapján joga van nemcsak feloldozni, hanem kötözni is. Bizonnyal nem a bosszú fűti őt ebben a követelésében, még csak az sem, hogy valami elégtételt kapjon. Eljárásának alapja a szeretet és a bűnöst mentő szándék.
Tudja, hogy vannak esetek, melyeket a nagy kegyelmű Isten sem hagyhat büntetés nélkül (Jer 46,28).
Az igazi szeretet soha nem riad vissza attól, hogy üdvösséges szomorúságra megszomorítsa azt, akit szeret, de előbb szenved önmaga, mint az, akit szenvedéssel sújt. Pál is előbb könnyezik, s csak azután fakaszt könnyeket abban, aki vétkezett.
Borotvaéles, keskeny utak ezek, de akiket Isten Lelke vezérel, azok tudnak járni ezen anélkül, hogy a keményszívűség ördögének engednének. 2. A példa világossá teszi, hogy mit jelent e keresztyén megbocsátás.
A keresztyén megbocsátás elfeledi a sérelmet. Mikor Pál ezt a levelet írja, már egy éve annak, hogy így szíven ütötte az egyik korinthusi hívő. Most is fáj a szíve, de mindent elkövet azért, hogy a sérelmet elfeledje. Egyetlen levelében sem említi a bűnös nevét, s magát a bűnt sem sorolja fel. A 10. vers tanúsága szerint a súlyos sérelem számára már csak „valami”. Van bibliafordítás, mely ezt a verset így fordítja: „Ha egyáltalában van még mit megbocsátanom.” Ezért van az, hogy a sérelmet ma már csak fátylon át láthatjuk, de annál jobban látjuk az apostol megbocsátó lelkét. Ennek a felejtő szándéknak Isten is segítségére siet. Van valami meggondolkoztató abban, hogy a „könnyek levele” elveszett. Isten nem engedte, hogy fennmaradjon.
Isten bűnbocsánata is elfelejtő kegyelem. Ilyen-e az enyém is?
A keresztyén megbocsátás szereti azt, aki megbántotta. Az igazi bűnbocsánat meg nem történtnek tekinti a megtörtént bűnt, úgy viszonylik tehát ahhoz, aki megbántotta, mintha sohasem bántotta volna meg. Szereti őt, mintha soha semmi sem zavarta volna meg ezt a szeretetet. Ezt a szeretetet nem csak mondja, hanem meg is mutatja. Ez az egész mai szakasz Pálnak ezt a szeretetét mutatja. Szeretetet tanúsít a bűnös iránt. Miben mutatja meg ezt a szeretetét?
A keresztyén megbocsátás közbenjár az ellenségeiért. Ahogy Jézus is cselekedte a kereszten, amikor kínzóiért imádkozott. Pál közbenjár a korinthusiaknál a saját ellensége érdekében. Arra kéri őket, hogy bocsássanak meg neki, vigasztaljákőt, s tanúsítsanak iránta szeretetet (6–8. v.). Nemcsak kéri, hanem, mint Jézus a kereszten az Atya előtt, ő is indokolja a kérését. Nem csak kér, hanem érvel. Ellenségének nem vádlója, hanem védője. Rámutat arra, hogy a bűnös megbánta bűnét (7. v.). A büntetés tehát elérte célját. Nem szabad tovább feszíteni a húrt. Elég már a büntetésből, kezdődjék el a vigasztalás és a szeretet szolgálata, mert különben épp az ellenkezője következik el annak, amit el akartak érni: A bűnös kétségbeesik, s elveszíti a megtéréshez a bátorságát.
Ilyen-e az én megbocsátásom? 3. A példa világossá teszi azt is, hogy miért ilyen a keresztyén megbocsátás.
A keresztyén ember kegyelmi döntésének magasabb és mélyebb rugói vannak, mint az átlagembernek.
Ezek a rugók nem vízszintes síkban fekszenek, hanem függőlegesben.
A keresztyén ember Krisztusért bocsát meg. A 10. vers szerint Pál Krisztus színe előtt tud megbocsátani, vagyis amikor Krisztus előtt áll, s reá tekint, akinek kegyelméből ő is él. Mivel Krisztus oly sokat megbocsátott neki, ezért tud s ezért kell is, hogy tudjon másnak is oly sokat megbocsátani, s mivel Krisztus oly sokszor bocsát meg neki, ezért tud ő is a visszaeső bűnösnek is újra meg újra megbocsátani.
A keresztyén ember a másik ember üdvösségéért tud megbocsátani. „…ti érettetek cselekedtem”, írja Pál a 10. versben. A bűnösért, hogy megtérjen, s a gyülekezetért, hogy felbuzduljon a bűnbocsánat gyakorlására és a szeretetben való életre.
A keresztyén ember a Sátánért tud megbocsátani, aki meg akar csalni minket, de akinek gonosz szándékait a keresztyén ember jól ismeri (10–11. v.). A meggyötört és összetört szív, a felizgatott kedély kitűnő kísértési helyzet a Sátán számára. A jog, az igazság, a pedagógia szent nevében egymásra uszítja s összeveszíti az embereket, szó szót követ, sértés sértést, s végül a megkeményedett szívek kiesnek az Isten kegyelméből, aki csak annak ad kegyelmet, aki maga is hajlandó kegyelmet gyakorolni. Lássunk át mi is az ördög szitáján, s a békesség fejedelmének, Krisztusnak nyomdokain járjunk mi is a megbocsátásban! Ámen.

Legyetek férfiak, legyetek erősek!
Időpont: Virágvasárnap, 1957. április 14. [Helyszín: Nyíregyháza]
Alapige: I. Kor. 16:13.
Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!
Közhelyet ismételek, mikor elmondom a keresztyénség elnőiesedésének vádját. Tény az, amelyet maga az egyház sem tagad. Nem is tagadhat, hiszen ha szétnézünk a templomban, mindenkinek meg kell állapítani, hogy mennyivel több a nő a templomban, mint a férfi. És minél beljebb megyünk az egyházi élet mélységei felé, annál inkább rosszabbodik ez az arány a férfiak kárára. A bibliaórákon már sokkal nagyobb a nők részvételi százaléka, mint a férfiaké, az imaórán pedig alig akad egy-két férfi. Ehhez nem elég magyarázat az, hogy a világon több a nő, mint a férfi. Ehhez nem elég magyarázat az, természetes tehát, hogy nők nagyobb számban vesznek részt, mint a férfiak. A férfiaknak az egyház és hitélettől való távolmaradása belső okokban leli magyarázatát. Nem célom és nem feladatom, hogy ezt a kérdést bogozzam, de két tényre rá kell mutatnom, amelyre a férfiak hivatkozni szoktak ezzel a kérdéssel kapcsolatban.
A férfiak szerint az egyik ok az, hogy Krisztus nőies és nem férfias. Ezt az állítást a szokványos Krisztus-arcképekkel igazolják. Rámutatnak arra, hogy évezredeken keresztül a szobrászat, festészet és irodalom úgy rajzolta meg Krisztust, hogy az egyáltalán nem férfiideál. Jézus arcán csak szelídség uralkodik, szemeiből szeretet sugárzik, egész lényéből lágyság árad. Nincs benne semmi, ami az akaratot, elszántságot mutatná. Az érzelem, a szív ül ki arcára minden ábrázolásnál. Ezzel kapcsolatban meg kell mondanom, hogy Jézusról ennek a világnak semmi hiteles arcképe nincs. Akkor ugyan még nem volt fényképezés, de voltak akkor is festők, rajzolók, szobrászok, akik az akkori neves nagyságokat megörökítették az utókor számára.
Jézusról azonban ilyen nem áll rendelkezésünkre. Sőt, részletes leírásunk sincs Róla. Az evangéliumok apró kis részleteket is elmondanak Jézus élettörténetéből, de arról nem beszélnek, hogy magas volt-e, vagy alacsony, szőke volt-e, vagy barna, sovány volt-e, vagy kövér. Ilyen vonatkozásban nekünk csak elképzeléseink vannak Róla. Mindaz, ami szobrászatban, festészetben, rajzban Jézusról megörökíttetett, az nem Jézusra, csak reánk jellemző, a mi Róla alkotott képzeletbeli felfogásunkra. Egyszer találkoztam egy olyan Jézus-ábrázolással, amely nagyon megbotránkoztatott engem. Egy birkózót, egy gladiátort ábrázolt hatalmas, csontos arccal, mélyen ülő, erőt sugárzó szemmel, izmai csak úgy domborodtak. Ha nem lett volna a kép alá írva, hogy Jézus Krisztus, soha eszembe sem jutott volna, hogy Ő ilyen is lehetett. Elgondolkoztam azon, hogy milyen jogon botránkozom én meg ezen az ábrázoláson. Miért mondom a szokványos Jézus képre, hogy ez volt Jézus? Ez a művész nyilván az akarat Krisztusát akarta megrajzolni. És akkor arra kellett gondolnom, hogy a mi Urunkban mennyi férfiasság volt. Ez a kép lehet túlzás, de ami e mögött az ábrázolás mögött a művész lelkében élt, az valóság. A mi Urunk nem elnőiesedett férfi, hanem férfi a javából. Ennek csak egy történeti bizonyítékát mondom. Gondoljunk csak a virágvasárnapi történet folytatására, a templomtisztításra. Miben is áll a templomtisztítás? Jézus a templom pitvarában szétkergeti a szent vásárt állataival és pénzváltóival, egész hatalmas üzleti vállalkozásával. Az is nagy dolog lett volna, ha Jézus, miután azt látja, hogy a templomot kalmárság házává, latrok barlangjává tették, felháborodik és tanítványainak ezt mondja: ezt nem lehet tűrni, ezt meg kell szüntetni, és tanítványait hívja segítségül a templomból üzletet csináló kufárok szétverésére. De Ő nem ezt teszi. Egymaga veri szét a vásárt felháborodásában.
Az a Jézus, akinek szeméből az evangéliumok bizonysága szerint is annyiszor sugárzott a szeretet és megbocsátás, most szikrázó szemekkel néz szét; ajka, mely annyi bocsánatot tudott hirdetni és úgy tudott vigasztalni, most kemény szavakat mond és áldott kezében, amely annyit gyógyított, most korbács csattog. Nem nézi, hova üt, állat hátát éri-e az ostor, vagy a pénzváltó hátát. Nem törődik vele, hogy az ijedten menekülő állatok és emberek feldöntik az asztalokat a nagy zűrzavarban, lehull a pénzváltók asztaláról a pénz, repülnek a kinyíló kalitkából a galambok, kezében egyre csattog az ostor, és nem nyugszik, míg egy kalmár is látható a szent helyen. Amit Jézus virágvasárnap cselekedett, az nagy kockázat volt. Olyan üzletet rontott le, amelyet az egyház szentesített. Az egyház akkor ebből élt. Így magára vonta az akkori egyház ellenséges indulatát és kitette magát annak, hogy bevonulnak a templomba a római légió katonái és bilincsbe verik az egyház érdekeinek háborítóját. De Jézus mindevvel nem törődött. A tanítványokra olyan hatással voltak a történtek, hogy egymásra nézve csak annyit tudtak mondani: A te házadhoz való féltő szeretet emészt engemet. Olyan felejthetetlen esemény volt ez a templomtisztítás, hogy azt mind a négy evangélium egyformán megörökítette. Azok, akik a mi Urunkat elnőiesedett férfinak tartják, azok álljanak oda a virágvasárnapi szenvedélytől fűtött, indulatos Jézus Krisztus mellé – így mondja Pál – és elmélkedjenek azon, hogy Jézus Krisztus hogyan állt ki az általa képviselt szent ügyért virágvasárnapon.
A Krisztustól távolmaradó férfiak másik érve: Jézus Krisztus tanítása is nőies. Egészen a női természeten épül fel. A hegyi beszédre utalnak ilyenkor, s annak is arra a szakaszára, amelyben Jézus az engedékeny szeretetről beszél, ahol azt mondja, hogy ha valaki téged arcul üt jobb felől, akkor tartsd oda a másik orcádat is. Azt mondják, hogy ez nem férfinak való. A férfiak szerint az, akiben nincs benne az elszenvedett, megszégyenítő sérelem megtorlásának vádja, az nem férfi. A férfi nem tartja oda a másik arcát, hanem inkább kamatostul adja vissza a rajta esett sértést. Ez volna szerintük a férfias tanítás. Nagy tévedés ez, testvéreim! Igaza van a közmondásnak, hogy nem az a legény, aki üt, hanem aki állja. Kevesebb férfias erő kell ahhoz, hogy visszaüssek, mint ahhoz, hogy ne üssek vissza. A kamatostól való visszafizetés a sérelemért, az az óember természete. Sokkal könnyebb mást legyőzni, mint saját magamat. Sokkal könnyebb az indulataimnak utat engedni, mint annak gátat emelni. Sokkal könnyebb kezemet ütésre emelni, mint a felemelt kezemet alábocsátani. Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja!
Virágvasárnap a nagyhét kezdete. Jézus Krisztus a szenvedések küszöbén áll. Szenvedésében mintázza ezt az engedékeny szeretetet, amelyre tanítja övéit. Milyen férfias engedékenységgel hordozza az egész szenvedést. Nézd, hogyan alázzák meg, mikor megbilincselik, és egy árva szót sem mond a megmenekülése érdekében. Ott áll mellette lábhoz tett fegyverrel 12 sereg angyal. Csak egy indító parancsszó kellene és Júdás és a főpapok katonái, az egyház szolgái, a fustélyos csőcselék, mind ott heverne előtte a porban. De nem teszi. Sokkal könnyebb lett volna neki megmenteni magát, mint megadni. Nagyobb erő és több férfiasság kellett ahhoz, hogy ne meneküljön el, hanem álljon ki a holdfényes tisztáson ezzel a kérdéssel: A názárethi Jézust keresitek? Én vagyok. Ezeket ne bántsátok. Figyeld meg, mikor kicsúfolják a főpap udvarán, mikor leköpdösik, az önérzetébe gázolnak, mikor hamis vádakat fognak rá, nézd miként hordozza. Nincs egyetlen felháborító mondata. Mikor Pilátus udvarán derékig mezítelenre vetkőztetik és korbács csattog hátán úgy, hogy kihasad a bőre, freccsen a vére, nem olvasod Róla, hogy egyetlen jajt kiáltott volna. Mikor meggyötört homlokára rányomják a töviskoronát, még egy tekintettel sem mondja: Ember! Én nem bántottalak, miért bántasz engem?! Mikor viszi a keresztjét a fájdalmak útján s verésre sebzett válla nem bírja tartani a keresztet s végigvágódik a fájdalmak útján, egy árva szót nem mond annak, aki rugdossa. Nem mondja, hogy nem bírja tovább.
Férfiak, akik pálcát törtök Jézus Krisztus fölött s azt mondjátok róla, hogy nem férfias, csak álljatok oda mellé és gondolkozzatok azon, hogy vajon ti hogyan bírtátok volna ki mindazt, amin Ő keresztülment. Csak szégyelld magadat, mint ahogy én is szégyellem magam minden sopánkodó, síró, vénasszonyos keresztyénségemért, mikor az értem szenvedő Jézusra és az Ő zokszó nélküli szenvedésére tekintek a nagyhéten. A férfias keresztyénség nem könnyű. A korinthusiaknak sem volt könnyű. Azért írja nekik Pál: Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek! A virágvasárnapi tömeg nem vigyázott, nem állt meg a hitben, és ezért lett férfiatlanul gyáva a nagypénteki csőcselék. Júdás nem vigyázott, azért nem tudott megállni a hitben és azért bukott el. Péter sem vigyázott, azért lett olyan férfiatlanul gyáva a nagypéntekre virradó hajnalon a főpap udvarán és tagadta meg Mesterét.
Pál apostol és Jézus Krisztus olyan keresztyénséget követelnek tőlünk, amely kiálló, bizonyságtevő. Nézz most szemébe ennek a Jézus Krisztusnak és velem együtt szégyelld magad a mi keresztyénségünkért! Ámen.

Elnyeletett a halál Időpont: 1962 május 5.
Helyszín: Gy őr, Szeretetház
Alapige: 1Kor 15,54–57 Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?
A halál fullánkja pedig a bűn; a bűn ereje pedig a törvény.
De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.
A Zsoltárok könyvéből felolvasott szakasz egy gyászinduló. Gyászinduló, amely a halál feltétlen uralmáról beszél. A most az igehirdetés alapjául kiválasztott ige pedig diadalének a halál felett. Mind a kett ő benne van a Bibliában, mert mind a kettő benne van az életben is.
Húsvét után irányítsuk figyelmünket ez utóbbira, erre a csodálatos diadalénekre: elnyeletett a halál diadalra! Amire Pál gondol, és amiről énekel, az nem valami átmeneti diadal a halál felett.
Nem olyan, mint amilyen diadalt aratott Ezékiás király halálos betegsége alkalmával az élet a halál felett. A király meggyógyult halálos betegségéből, dacára annak, hogy már arra gondolt, el kell rendeznie minden dolgát, mert meg kell halnia. S őt még annál is nagyobb, mint amit Jézus Krisztus, az élet Fejedelme aratott a halál fölött a földön.
Ő visszaadta Jairus leányát az életnek és családjának, visszaadta a naini ifjút özvegy édesanyjának, Lázárt testvéreinek, kiszólította őket a halálból, azonban ez csak azt jelentette, hogy később egyszer mégis meg kell halniuk. Egyszer az ő számukra is visszavonhatatlanul elérkezik az utolsó óra. Ez csak az élet meghosszabbítása. Pál apostol itt azt mondja: A halál elnyeletett, és ami elnyeletett, nincs többé. Vége a halálnak, meghalt a halál! Így látja az apostol, azért zengi csodálatos himnuszát.
Hát hol, mikor halt meg a halál?… Az apostol azt feleli rá: mikor a romlandó test romolhatatlanságba, a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesedik be az ige, mely meg vagyon írva: elnyeletett a halál diadalra. Ez nem azt jelenti, hogy a halál elnyeletése csak a jövend ő kérdése. Az egész szakasz világossá teszi előttünk, hogy Pál Jézus Krisztus feltámadásából vonja le azt a következtetést, hogy elnyeletett a halál diadalra. Pál ezt múlt időben meri mondani. Nem azt mondja, el fog nyeletni a halál diadalra majd, mikor elérkezik az utolsó nap, amikor a romlandó emberi test romolhatatlanságba, a halandó emberi élet halhatatlanságba öltözik. Hitben az ő számára már most itt valóság. Olyan valóság, melyre egészen rá meri építeni életét. Tudja, ez itt hitcikk, de odaát látás lesz. 1. A mennyországban A mennyországban nincs temet ő. Nincs arra szükség, hogy sírokat ássanak, mely az emberi életeket elnyeli. Ott elnyeletett a halál. Eltöröltetett az utolsó ellenség is, a halál.
Eltöröltetett azonban valami más is a mennyországban a halállal együtt. Ott nem csak temet ő nincsen, öregotthon sincs. Mert az öregotthon a halál pitvara. Akik az otthonba bejönnek, azok mindnyájan elkészülő emberek. Ha nem az volna, ami, akkor nyugodtan azt is lehetne mondani, olyan, mint egy siralomház, amibe be lehet menni, el kell benne tölteni egy rövidke időt, aztán viszik ki a temetőbe. A mennyben nincs öregotthon sem, mert a halállal elnyeletett mindaz, ami a halál munkája e földön. Márpedig az öregedés a halál munkája. Ott elnyeletett a halál. Ott nem jár az óra. Az örökkévalóságban megáll az idő. Ott ezer esztendő annyi, mint itt egy nap, és egy nap annyi, mint ezer esztendő.
Az imént felolvasott zsoltár is arról beszél, hogy ott nincs idő, s ahol nincs idő, ott nem korosodik az ember. Itt pedig korosodunk, a halál dolgozik bennünk. A halál munkálja az emberben azt, hogy sastekintetünk egyre jobban elborul, egyikünk az orrával szántja a papirost, hogy el tudja olvasni az írást, a másik kartávolságra tartja, mert gyengül ő szeme csak úgy tudja elolvasni a betűk titkait. Lassan meghalunk. Minden érzékszervünk felmondja a szolgálatot.
Nem csak a szemünk, fülünk is. Csendes, piánó hangokat és szavakat nem tudjuk felfogni, csak nagy dörrenéseket, erős hangokat, melyek összerázkódtatnak bennünket. Torkunk is meghal.
Valamikor cseng ő volt a hangunk, mikor zengtük Isten dicséretét, most már megkopott, öreges, rekedt hang lett belőle. Elkopott a szívünk is. Máskor kettesével, hármasával vettük a lépcs őfokokat, most egyesével tipegünk, minden harmadik, negyedik lépcs őnél megállunk pihenni, mert veszettül dobog a szívünk. Megöregedett a tüd őnk is. Olyan nehezen veszi már a leveg őt! Izmaink is elpetyhüdtek, a hátunk meggörnyedt….. Megöregedtünk, a halál jegyesei lettünk!
Odaát ez mind nincsen. Nincs öregotthon. Ott nincs szükség rá. Ott nincsenek magukra hagyott öregek, akiknek talán senkijük sincsen, aki gondjukat viselné. Ott nincsenek öreg emberek!
Ha valaki, akkor szeretetházunk lakói tudják, s ujjongó örömmel vehetik tudomásul a halál fölötti diadal örömüzenetét: ott mindnyájan megfiatalodunk! Amit itt az orvosi tudomány elvégezni nem tud, mert az csak kitolni tudja az élet idejét, a halál időpontját, ott Isten csodálatos kegyelme valóra váltja.
Egyszer egy német iskolában vizsga alkalmával hittanból azt kérdezte a lelkész az egyik gyerektől: Hogy hívják az ítélet napját? A gyermek így felelt rá: der jüngste Tag. Erre a lelkész megkérdezte: Miért hívják így az utolsó napot? A gyermek így magyarázta meg: Akkor mindnyájan fiatalok leszünk! „Jung” ugyanis azt jelenti: ifjú, fiatal. Ez a szó adta neki ezt az eszmei társítást. Bizonyos, hogy ha nem is felel meg egészen a teológiai tudománynak a gyermek felelete, ebben az egyszerű gyermeki feleletben mégis benne van valami, ami benne zeng Pál apostolnak ebben a himnuszában. Akkor nem lesz többé a halálnak uralma felettünk, nem lesz a lassú halálnak sem lehet ősége bennünk, akkor mindnyájan élettől duzzadó fiatalok leszünk újra, mert elnyeletett a halál diadalra! 2. Itt a földön De mi lesz addig?….. Itt a földön is elnyeletett a halál! Vajon Pál apostol tényleg hiszi azt, hogy a halál elnyeletése nemcsak az utolsó napnak, az utolsó időnek evangéliuma, hanem már itt a földi életben is valóság, hogy elnyeletett a halál diadalra? Nemcsak reménység, hanem valóság ez már itt is? Pál hiszi, hogy a halál a hívő ember számára már itt a földön ártalmatlanná tétetett. Beszél arról, hogy a halálnak van fullánkja, s az a fullánk már itt ezen a földön kihúzatott. Számunkra már nincsen mérges fullánkja a halálnak, nincsen semmi félelmetes benne. A halál fullánkja a bűn és pokol. Ez az, ami a halált rémessé teszi számunkra. Nem az a rémes a halálban, hogy agonizálás kínjai között kimegy az ember formájából, eltorzul ajka, elfogy a lélegzete, és rettenetesen hörög. A halálban a bűn s vele a pokol, a kárhozat lehetősége az, ami rémít ő. Lehet, hogy az, aki haldoklik, életében mindig azt mondotta, hogy számára a halál nem jelent semmit. Ha elkopik a szervezet, befejeződik az élet, meghalunk, és odalent már nem fáj semmi! Lehet, hogy mosolygott azokon, akik arról beszéltek, hogy halál után is van élet, van üdvösség, de van pokol is, azonban mikor a betegágyon mindez nem elméleti kérdés lett számára, hanem eleven, húsba vágó valóság, a jelen nagy kérdése: mi lesz velem a halál után? – akkor felmerült előtte a nagy kérdőjel: hátha mégis igazuk van azoknak, akik beszélnek a halál utáni életről, akik azt mondják, nem csak üdvösség, de pokol és kárhozat is van! Az örökkévaló gyötrelem kínja a halál igazi fullánkja.
Ez az, ami a hívő ember halálából kivétetett. Mikor a hívő ember szembenéz a halállal, akkor nem a nagy irgalmatlan, csontkezű halál közelíti meg, hanem Isten követe. A csodálatos követ, akit kiküldött a példázat szerint a Gazda, hogy hívogasson a menyegz őre. A halál a menyegz őbe hazahívó követ, aki nem azt mondja: térj vissza a porba, halandó, mert porból vétettél, hanem így szól: vár Atyád kegyelme, vár rád vigasza!
Aki már látott hívő embereket átmenni az örökkévalóságba felragyogó tekintettel, ajkukon hazakészülő imádsággal, övéikre mondott áldással, az tudja, igaza van az apostolnak, mikor azt mondja: elnyeletett a halál diadalra! 3. Hogyan?
Hogyan lesz a mienk?…. Azt mondja az apostol: „De hála az Istennek, aki a diadalt adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” Csakő általa! És hogyan ő általa? Úgy, hogy ő azért jött a világra, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ha tehát én hittel belekapaszkodom Uramba, Jézus Krisztusomba, hittel magamévá teszem, hogy énérettem, énhelyettem magára vállalta bűnöm büntetését, magára vállalta énhelyettem a kárhozatot, helyettem, érettem pokolra szállt, hogy nekem a poklot kikerülve utam legyen oda, ahol sok hajlék van, amit az Atya készített el minden gyermekének, Jézus Krisztus testvéreinek, – annak diadal adatott.
Mondd, testvérem! Tudod-e ezt hittel magadévá tenni? Nem csak úgy, mint valami eljövend ő lehetőséget, de úgy, mint ami már hitben nekünk szóló valóság? Tudod-e Pállal együtt zengeni még akkor is, ha halál szorongatja szívedet, hogy elnyeletett a halál diadalra?
Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad? Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.
Ámen. Ima: Örökkévaló Isten, szerető mennyei Atyánk! Vallást teszünk előtted arról, hogy mi hisszük, tudjuk azt, hogy nem te hoztad a halált erre a világra, hanem mi. Te ezt a világot úgy teremtetted, hogy benne az élet uralkodjék, mi pedig elrontottuk ezt a világot bűnünkkel és ráhúztuk a rettent ő fekete gyászleplet, a halál, a ravatal gyászlepelét. Tudjuk, Urunk, nincs jogunk panaszkodni azért, mert meg kell halnunk! A magunk bűnéért kell meghalnunk. Hálát adunk, hogy te mégsem akarod a bűnös halálát, hanem azt akarod, hogy megtérjen és éljen.
Ezért áldozatot hoztál, egyszülött Fiadat leküldted erre a földre, megmentésünkre s ő a halál fullánkját kihúzta. Köszönjük, Urunk, hogy szabad nekünk hinni azt, hogy Jézus Krisztusban és az ő halála által van nekünk bűnbocsánatunk, életünk, üdvösségünk, és aki benne marad, az békén várhatja a halált, mint hazahívó követedet, mert számára elnyeletett a halál diadalra. Ó, Urunk, hadd tudjunk úgy készülni, hogy mikor elérkezik számunkra az utolsó óra, mint a hazainduló gyermek, boldogan, örömmel, kitárt karral siessünk hazafelé, az otthon felé, ahol vár a te atyai szereteted!
Ámen.

Hiszem a testnek feltámadását Időpont: 1960. május 15. Húsvét utáni 4. vasárnap
Helyszín: Győr – Öregtemplom Oltári ige: János 17,1-10.
Igehirdetési alapige: I. Kor 15,35-44 Ének: 286, 585, 737.
De mondhatná valaki: Mi módon támadnak fel a halottak? és minémű testtel jönnek ki?
Balgatag! Amit te vetsz, nem elevenedik meg, hanemha megrothadánd. És abban, amit elvetsz, nem azt a testet veted el, amely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét.
Az Isten pedig testet ád annak, amint akarta, és pedig mindenféle magnak az ő saját testét.
Nem minden test azon egy test, hanem más az embereknek teste, más a barmoknak teste, más a halaké, más a madaraké.
És vannak mennyei testek és földi testek; de más a mennyeiek dicsősége, más a földieké.
Más a napnak dicsősége és más a holdnak dicsősége és más a csillagok dicsősége; mert csillag a csillagtól különbözik dicsőségre nézve.
Épenígy a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtelenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test. Van érzéki test, és van lelki test is.
Ima: Úr Jézus Krisztus! Te egyedül mondhatod el joggal Atyánknak: én dicsőítettelek e földön.
Mi csak orcapirulással vallhatjuk: én pedig gyalázatodra voltam Neked Atyám! Köszönjük Urunk, hogy Te imádkozol azért, hogy megdicsőíttessék bennünk s általunk is mennyei Atyánk.
Kérünk, munkáld ma is ezt bennünk szent igéd által.
Ámen. Az a szakasz, melyből a mai igehirdetés alapjául kirendelt szentlecke való, Pál apostol korinthusbeliekhez írt első levelének 15-ik fejezete, a feltámadás nagy fejezete. Ennek a fejezetnek különös jelentőséget ad az, hogy Pál nála szokatlan módon fogja meg a feltámadás kérdését. Nem bizonyságtétel és himnusz formájában, hanem az úgynevezett apológiának, a hitvédelemnek beállítottságában. Vitába száll azokkal, akik tagadják, támadják a feltámadást, vagy kételkedve állanak meg előtte. Érvel velük szemben éppen azért, mert tudja, hogy e kérdésben nagyon sok értelmi gátlásuk van még a hívőknek is. Ezért próbálja értelmi úton megközelíteni a kérdést s talán éppen ez az oka, hogy ez a fejezet olyan közel áll a mai emberhez, aki különösképpen is értelmi beállítottságú és ezért mindent meg akar érteni. 1. Krisztus feltámadása tény!
Pál apostol megállapítja, hogy Jézus Krisztus feltámadása történeti tény. Igaz ugyan, hogy Jézus Krisztus feltámadásának eseményét nem látta senki, - mert akik jelen voltak is, még azok sem láttak belőle semmit az ijedelemtől, mely elfogta őket, de azt a tényt, hogy Jézus él, sokan látták. Felsorolja a szemtanúkat, akik ennek bizonyságai lehetnek. Többek között az 500 atyafit, akik mind egyszerre látták, hallották beszédét s megjegyzi, hogy ezek nem olyan emberek, akik már régen elmentek a minden halandóság útján s nem lehet őket megkérdezni afelől, hogy tulajdonképpen mit is észleltek, hanem olyanok, akiknek legtöbbje ma is él. Ha kételkedtek az én bizonyságtételemben, - pedig én is láttam Őt a damaszkuszi úton, tanúbizonysága vagyok, hogy Ő él, - ha nekem nem hisztek, menjetek el, seregszámra találtok embereket, akik velem együtt bizonyítják, hogy látták a feltámadott Jézus Krisztust. Nem valami rege, régi monda, legenda az, ami szájról-szájra jár, hanem történeti tény, letagadhatatlan, ellenőrizhető valóság.
A tény a leghatalmasabb bizonyíték. A tények előtt kénytelen még az emberi logika is meghajolni. Még ha a logika, az emberi értelem azt is mondaná, hogy ez lehetetlen, de ott áll velem szemben a tény, melyet vagy én látok, vagy mások tapasztalnak, akkor a logikám le van győzve, kénytelen letenni a fegyvert a tény előtt.
A tény előtt még a természeti törvény is kénytelen meghódolni. Tehetetlen vele szemben.
Ez is a logika gondolatköréhez tartozik, de külön is kell pár gondolatot mondani róla: A természeti törvény nem az embertől független valóság, hanem emberi alkotás. A törvény az ember által megformált, jelenségekből kikövetkeztetett szabály. Emberek figyelték meg a természet jelenségeiben az okot és az okozatot, észrevették a jelentkező azonosságot, szabályszerűséget s ebből alkották meg a természeti törvényt. A természeti törvény azonban nem ura a természetnek, hanem a természet ura a természeti törvényeknek. Abban a pillanatban, mihelyt új tény áll elő, mely az ember által alkotott természeti törvények gondolatkörébe, képletébe nem fér bele, akkor nem a tények hódolnak meg a törvény előtt, hanem a természeti törvény kénytelen letenni a fegyvert, mert egy olyan új jelenség támadt, aminek alapján halomra dőlt az eddigi törvény. Új törvényeket kell megállapítani a természeti jelenségek új szemléletéből. Ezért van az, hogy Pál azokra az emberekre, akik a feltámadás kérdésében tagadó, bizonytalankodó vagy kételkedő álláspontot foglalnak el, ezt mondja: Ti balgatagok!
Van ebben bizonyos lenézés is, de még inkább annak megállapítása is, hogy Jézus Krisztus feltámadása olyan tény, melyet csak elfogult, látni, tudni, hinni nem akaró ember tagadhat le.
Lehet, hogy neki talán kellemetlen, hogy Jézus Krisztus feltámadt a halálból, él és uralkodik mindörökké. Ezért inkább letagadja a tényt. 2. A halottak feltámadása is tény!
Pál apostol e fejezetben megállapítja azt is, hogy Jézus Krisztus feltámadása a legszorosabb összefüggésben van az ember feltámadásával, - vagy ahogyan mondani szokták – a halottak feltámadásával. Itt is meg kell állapítani azt, hogy a halottak feltámadása tulajdonképpen történeti tény. Gondoljunk Jairus leányára, a naini ifjúra, Lázárra! Egyetlen ember sincs a kortársak között, aki azt merte volna mondani: nem támadtak fel a halálból, hanem ezek csak valami meseszerű dolgok, melyek szájról-szájra szálltak, lassan kiszíneződtek és csodálatosan szép, vigasztaló történetek alakultak ki belőlük. Ők jól tudták, hogy ezek is ellenőrizhető tények. Nem tudjuk, hogy mikor Pál a korinthusiakhoz a levelét írta, éltek-e még Jairus lányának szülei, a naini ifjú özvegy édesanyja és Lázár rokonsága, de minden bizonnyal élt egy sereg ember, akik - mint szem és fültanúk - igazolni tudták, hogy ezek meghaltak, - nem tetsz- halottak voltak, - de Jézus Krisztus élettámasztó szavára felkeltek és újra éltek.
Ezek a tények azonban még nem teszik problémanetessé a halottak feltámadásának kérdését. Mert mind a három olyan példa, mely arról szól, hogy embereket a halálból Jézus hatalma kiszabadított ugyan, visszaadott a földi életnek, de a halál azért mégis utolérte őket. A feltámadás csak meghosszabbította egy időre földi életüket, de éppen úgy meg kellett újra halniok, mint ahogyan mi is mindnyájan meghalunk. A halottak feltámadásánál nem a földi élet meghosszabbításáról van szó, hanem az örökéletre való feltámadásról. Ezt nekünk tárgyilagosan meg kell állapítanunk és azért kell azt mondanunk, hogy e példák dacára sem problémamentes a halottak feltámadása.
Pál apostol ebben a levélben a 15. fejezet 12-ik versében azt írja: „Ha azért Krisztusról hirdettetik, hogy a halottak közül feltámadott, mimódon mondják némelyek ti köztetek, hogy nincsen halottak feltámadása?” Akármilyen megdöbbentőnek látszik is e megállapítása az apostolnak, mégis tény az, hogy itt van előttünk egy gyülekezet, sok szeplővel megterhelt, sok bűnnel megrakott gyülekezet, de mégis Isten gyülekezete, olyanokból áll, akik átmentek a megtérésen, hitre jutottak drága, szent élményen keresztül és mégis ezekben az emberekben nagy bizonytalanság van a halottak feltámadása körül. Nem bizonytalanság abban, hogy Jézus Krisztus maga feltámadott, a húsvéti esemény nekik tény, de a halottak feltámadása körül nehézségeik vannak. Itt bizonyos kételyek, bizonytalanságok veszikőket körül, pedig nem olyan emberek, akik nem akarnának hinni, nem zárják el magukat a hit igazságai, a kijelentés bizonyságai elől. Ezek az emberek szeretnének hinni és mégis ezen a ponton úgy érzik, mintha mozogna lábuk alatt hitük szilárd fundamentuma.
Hát van halottak feltámadása? Hát mi okozza ezt a nagy bizonytalanságot? 3. Zavar a test feltámadása!
Az okozza a bizonytalanságot, hogy keresztyén hitünk nem a lélek halhatatlanságáról, hanem a test feltámadásáról beszél. Így mondhatnánk: az egész ember feltámadásáról. Az újabb kutatások ugyanis világosan rámutatnak arra, hogy a lélek halhatatlansága olyan filozófiai képzet, mely a görög filozófiából jött át a keresztyén világ hitképzetei közé. Isten igéje arról beszél, hogy örökéletünknek nem önmagunkban van indító oka, feltétele, életeleme, - már pedig a lélek halhatatlanságánál erről van szó – hanem kívülről, Istentől jön az, az örökéletre való feltámasztás által! A feltámadás tehát a kijelentés szerint az egész ember feltámadása.
Zavarnak az örök élettel kapcsolatos téves felfogások is. Jézus Krisztus is szembetalálta magát a feltámadt élettel kapcsolatban különböző balgatag, téves képzetekkel. Egyszer a sadduceusok kérdezték meg tőle: Ha van halottak feltámadása, akkor az az asszony, aki a földön az úgynevezett sógorsági házasság törvénye alapján hét embernek volt a felesége egymásután, mikor majd egyszer feltámad, melyiknek lesz a felesége? Akkor azzal utasítja vissza Jézus ezt az egész mentalitást, hogy nem tudjátok mit beszéltek! Valami egész más életforma az, ami ott az emberekre vár. Ott nem házasodnak és nem mennek férjhez az emberek, közelebbi felvilágosítást azonban nem adott a sadduceusoknak. Az ilyen téves felfogások ma is nehezítik a keresztyén hitet.
Nehezíti a keresztyén hitet a tapasztalat is. Aki egyszer exhumáláson vett részt, az látta, mivé lesz az emberi test. Mi marad belőle? Egy pár csont darab, egy maroknyi por, ennyi az egész. És ha még ennyi sem marad utána? Ki tudná összeszedni marokba az atombomba áldozatainak testi maradványait egy összedűlt város romjai között? Hát hogy volna lehetséges e test foszlányának, e szerteszét szóródott testnek a feltámadása? Csak mondjuk meg őszintén, - a hívő embernekőszintén szembe kell nézni minden kérdéssel – maga az írás sem könnyíti meg nekünk a feleletet erre a kérdésre. A jelenések könyve 20. fejezetében az utolsó ítélettel, a nagy feltámadással kapcsolatban azt olvassuk, - mikor megszólal az angyalok karának a feltámadást hirdető nagy harsonája, akkor a tenger kiadja a halottakat, akikőbenne voltak, a halál és a pokol is kiadja a halottakat, akikő náluk voltak. Pál sem tud erre a kérdésre olyan feleletet adni, mely minden részletében kielégítené a gondolkodó emberi értelmet, mely nem hagyna maga után semmiféle titokzatosságot, de azért világosan rámutat: 4. A feltámadott test Istennek új teremtése!
Példákat hoz fel rá és ezzel akarja közelebb hozni az egész gondolatot a gyülekezethez.
Elmondja a maga hasonlatát. Elmondja, hogy elvettetik a mag. Ami a földbe kerül, elrothad. A mag is, az ember teste is. Azután eljön a tavasz és csodálatosan előhívja rothadásból az új életet.
Életfolytatása ez annak a magnak, melyet te elvetettél, csak sokkal dicsőségesebb folytatása.
Oh mennyivel szebb ez a folytatás, mint a búzaszem régi élete! Mennyivel szebb a sudár kalász, amint felnyúlik az ég felé, mint borzolgatja és hajtogatja a szél, majd virágba szökken s aztán a termést hozó kalász alázatosan meghajtja fejét várva a betakarító kaszának suhintását.
Nézzétek, - mondja az apostol – Isten mindenkinek megadja a maga testét, a búzának a búza testét, a rozsnak a rozstestét. „…más az embereknek teste, más a barmoknak teste, más a halaké, más a madaraké.” /39. vers/ Különböző formában és különféle dicsőségben, de valamennyi „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtelenségben, feltámasztatik erőben” /42. vers/ de feltámadnak a tavasznak új, csodálatos szépségében, egy új teremtésben.
Amint teremtéssé válik a feltámadás, az Isten aktusává, mindjárt megszürkülnek előttünk az emberi gondolkodás kételyei. Isten teremtése az ember. Az első teremtésnél is, anyagot használt, földet. Földből vétetett az ember és lehelt bele örökkévalóságot, önmagát s így formálta élő emberré. Nincs szükség arra, hogy összegyűjtse a szétszórt emberi porszemeket, marokba szedje. Nemcsak az egészből tud újra új életet teremteni. Búzából nem minden szemet vetnek el, melyet az aratás alkalmával zsákba, hombárba szedtek. Egyetlen búzaszem elegendő, hogy meginduljon az új élet, a tavaszi zsendülés. Mindez nem jelenti és bizonyítja azt, hogy nem marad homály és titok e kérdésben. Isten dolgai nem egészen érthetők. Nem értelem ellenesek, csak értelem fölöttiek számunkra. Pál mégis úgy érzi, hogy amiképpen az ő számára, ugyan úgy hallgatói, olvasói számára is valamit mégis csak megvilágít a tavasz csodálatos zsendülése, a mag új életének hasonlata azzal, hogy valami ilyen forma lehet a testnek feltámadása is. 5. Milyen lesz a feltámadt test?
Marad azonban még gyötrő kérdés, amit a korinthusi gyülekezetben így vetnek fel: Milyen testtel támadnak fel a halottak? „…minémű testtel jönnek ki?” Pál válasza jóformán csak egy pozitívumot mond: az sokkal szebb, sokkal dicsőségesebb lesz, mint e földi test. Dadogó formában mondogatja: „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtelenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test.” Mert van érzéki test – így mondja a régi bibliafordítás – s ez azt jelenti: természeti, ó-emberi, romlandó, e földre szánt test és van lelki test, a mennyei, a romolhatatlan, halhatatlan, erős, dicsőséges, az örökélet számára szánt test. Mikor Pál ezeket mondja, nem spekulál csupán. Neki van tapasztalata arról, milyen az a csodálatos új test, mely feltámadáskor az ember részévé lesz. Jézus Krisztusnak, a feltámadottnak a teste a minta, a példája annak, hogy milyen a feltámadott test.
Csak egy pár jellegzetes vonást emelek ki belőle. Az egyik az, hogy az új test a réginek folytatása. Nem tudjuk hogyan és miképpen – ez Isten teremtési titkai közé tartozik – de világos, hogy az új test nem olyan értelemben, hogy semmi köze a régihez, hanem folytatása a réginek, de úgy, mint a virág élete a magnak. Mikor a virág kibontja szépségét, illatát felénk lengeti a szél, ez folytatása annak a virágnak, mely elhervadt a halál sorvasztó szelétől, melynek a magja elrothadt a föld mélyén. Az új mennyei élet, a feltámadt test is folytatása az én földi testemnek.
Jézus Krisztus is ott viseli kezén, lábán és oldalán azokat a sebhelyeket, amiket itt, földi életében kapott. Azt viszi tovább mennyei testében is. Megdicsőült formában, korlátok nélkül éli az új testben az életét, de a régit hordozza magával. Tudod, hogy milyen csodálatos evangélium ez?
Az új életben én magamra ismerek és te is magadra ismersz és ez csak azért lehetséges, mert mindez folytatása annak az életnek, melyet e földön éltünk.
Nézd a gazdag és a Lázár példáját. Nem olyanokról szól Jézus Krisztusnak ez a példázata, akik test nélküli szellemek, valami kísértet félék, számunkra megfoghatatlanok, érzékelésünk alól kimenekülő szellemi valóságok. Lázár tudja, hogy ő Lázár, a gazdag tudja, hogy ő a gazdag.
Lázár tudja milyen nyomorúságon ment keresztül és a gazdag is tudja, hogy nem törődött Istennel és van öt testvére, akik hasonlóképpen szintén nem törődnek Istennel és az örökkévaló élettel.
De egy lépéssel még tovább is mehetünk. Annyira folytatása a megdicsőült formában a mennyei test a földi testnek, hogy egymásra is rá tudunk ismerni. A gazdag ráismer Lázárra, tudja, hogy ez az a koldus, aki háza kapujának küszöbén üldögélt. Lázár ráismer a gazdag emberre és tudja, ez az az ember, aki suhogó selyemben, bíborban, bársonyban ott ment el mellettem és észre sem vett, akinek asztaláról ha annyi jutott volna nekem, mint az ebeknek, akkor talán nem kellett volna éhen halnom. Egymásra ismerünk. Ha nem volna testünk, nem ismernénk egymásra. Mert mi csak a testét ismerjük a másik embernek. A lélek, a belsőnk, gondolatvilágunk, szellemiségünk, egyéniségünk igen sokszor önmagunk előtt is rejtély. Sokszor magunk sem tudunk ráismerni önmagunkra. Olyan idegenek néha saját gondolataink, érzéseink, cselekedeteink! Hát még milyen idegen marad számunkra a másik ember lelke! Ha mi csak valami szellemi valóságok, amolyan test nélküli lelkek volnánk a mennyek országában, akkor elmennénk talán még azok mellett is, akikkel egy életen át együtt éltünk, egy asztal mellett ültünk, egy hajlékban szenvedtünk, együtt dolgoztunk, és sírtunk és örültünk. Nem ismernénk rá egymásra. Lelkünk ismeretlen maradt egymás előtt itt e földi életben is. Milyen csodálatos dolog az, mennyi evangélium van abban, hogy nemcsak tavasz van, a lelkek, az emberi élet tavasza, az örök, nagy tavasz, melyben a sírból ki kel minden elvetett, földbe tett test egy új dicsőséges tavaszi életre, hanem milyen evangélium az, hogy akkor majd egymásra ismerünk.
Természetes, hogy marad még sok titok ebben a kérdésben, ami az emberi értelem felfogási képességét felülhaladja. De hát a test feltámadása nem tantétel, hanem hitcikk. Minden vasárnap, - ezen a vasárnapon is – együtt vallottuk és valljuk: „… hiszem a testnek feltámadását” – de mert hitcikk, azért nem kevésbé valóság, mintha tantétel lenne. Pál apostol számára mindenesetre valóság. Ő előtte világos, hogy a halottak feltámadása független az emberek hitétől, vagy hitetlenségétől. Független attól, hiszem-e a testnek feltámadását, vagy csak a szám mondja, vagy fejcsóválva hallgatom, vagy egyszerűen elhallgatom, - független attól, hiszed-e vagy nem hiszed, neked is fel fog kelleni támadni akkor, mikor a halottak, te meg én is meghalljuk az Úr felkeltő szavát.
De akik hisznek, azoknak az élete csodálatos változáson megy át. Csak pár kérdést teszek fel ezzel kapcsolatban hozzád: Hiszel-e te a testnek feltámadásában annyira, hogy úgy vigyázol tested tisztaságára, szentségére, mint amiről tudod azt, hogy azt az Isten, ha új formában is, de be akarja vinni a mennyek országába, a tisztaságnak és szentségnek birodalmába?
Ha hiszel a testnek feltámadásában, akkor jelent-e ez számodra olyan csodálatos himnuszt még a temetőben, még halálod pillanatában is, mint ahogy zengi a fejezet végén az apostol: „Elnyeletett a halál diadalra!” A mai vasárnap neve: Cantate, ami azt jelenti magyarul: Énekeljetek! Akinek szíve tele van a feltámadás, közelebbről, a test feltámadásában vetett hittel, annak szíve megtelik és énekelni kezdi Pállal a feltámadás tavaszának hatalmas himnuszát: „Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?”
Ha hiszel a testnek feltámadásában, akkor érzel-e felelősséget azok iránt, akikkel szeretnél együtt lenni, akiket szeretnél látni és megismerni odaát? Mi is fogunk ugyanis találkozni egymással, te meg én is, csak az a kérdés, hogy mire támadunk fel? Együtt tudunk-e lenni az Úr Bárányának trónja előtt zengve a nagy halleluját, vagy együtt leszünk a pokolban és ott fogjuk megsiratni keserves kínok között, fogunkat csikorgatva elrontott, eltévesztett életünket?
Vagy egyikünk ott lesz Ábrahám kebelében, a másik meg ott gyötrődik a pokol kínjai között?
Nem az Istenen fordul meg ez, hanem az emberen rajtad, meg rajtam. Ezért olyan nehéz kérdés, hogy hiszed-e valóban a testnek feltámadását?
Ámen.
Ima: Örökkévaló Isten, szerető mennyei Atyánk! Hálával köszönjük meg Neked, hogy van feltámadás. Köszönjük Urunk, hogy a tavasz minden szépsége lesz egyszer úrrá az egész világ felett. Nem a nyár hévsége, nem az ősznek gyászpompája, nem a télnek halotti leple és csendje, hanem a tavasz a maga lüktető életével, csodálatos szép színárnyalataival, azzal az üde levegővel, amelynek minden kicsi része az életet leheli körülöttünk. Bocsásd meg nekünk Urunk, hogy mi olyan sokszor nem gondoltunk arra, hogy a test is feltámad. Bocsásd meg amit vétettünk testünk és Te ellened. Bocsásd meg minden kételkedésünket és bizonytalanságunkat, temetőt járó reménytelenségünket és szentségtelen, pogány bánatunkat. Add, hogy az élet, melyet itt e földi testben élünk, már része legyen az örökéletnek, melyet Veled, Benned élünk. Kérünk Urunk, szenteld meg e mai napunkat is. Könyörülj azokon, akik számára a Te napod a test földi gyönyöreinek napja csupán. Kérünk, indíts minket arra, hogy készüljünk a boldog rothadandóságra és még boldogabb dicső feltámadásra. Kérünk, áldd meg ezt a reménységét mindazoknak, akik nehéz körülmények között a reménytelenség szakadékának szélén állnak akár egyéni, akár családi életük miatt, vagy egyéb más miatt.
Add Urunk ezen a napon ennek az egész világnak, hogy emlékezzen arra, hogy tizenöt esztendővel ezelőtt fejeződött be a sok könnyet, szenvedést, pusztulást, fájdalmat hozó második világháború. Azóta a népeket megóvta a Te gondviselő akaratod az újabb szörnyű háborútól.
Hálát adunk, hogy népünk vezetői is a békesség útján járnak, szószólói az egy vérből teremtett emberi nemzettség békés együtt lakozásának. Mindenható, kegyelmes, az egész emberiség és a történelem Atyja, könyörülő Ura, vezéreld azokat a csúcskonferenciára összeülő államférfiakat a megértés és békesség útján, hogy tanácskozásaik előbbre vigyék a népek békességének ügyét annak nevében, aki mindenek bírája, Megváltója és Békesség Fejedelme, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében kérünk.
Ámen.

Halottak feltámadása Időpont: 1968. április 15-én, Húsvét másnapján
Alapige: 1Kor 15,21–23
Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is.
Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor.
A mai ünnep második napjának kirendelt szentírási szakasza nem a történeti eseményt örökíti meg számunkra, amiről ezen a napon meg szoktunk emlékezni. Nem Jézus Krisztus feltámadása történetének még eddig nem tárgyalt szakaszát vetíti elibénk, hanem egy lelkipásztori szolgálatot akar elvégezni közöttünk. A húsvéti történeti esemény helyett húsvét értelmét és tanítását akarja közölni velünk.
A korinthusi gyülekezetben, amelyhez ezt a levelet intézi az apostol, a húsvéti hittel van baj, s nem a húsvét tényével. Számukra nem az a kérdés, hogy vajon feltámadt-e Jézus a halálból, vagy pedig nem. Jézus feltámadása a korinthusi gyülekezet számára, amelynek ez a levél szól, megdönthetetlen tény, de kételkednek annak következményeiben, abban, hogy a halottak is feltámadnak. előttük az a kérdés, hogy valami egyedülálló tény-e csupán az egyház történetében Jézus Krisztus feltámadása, vagy pedig emberi vélemény egy eseményről, aminek magyarázatát nemigen tudják megtalálni. Jézus feltámadása, mint tény megdönthetetlen előttük, de kételkednek abban, hogy Jézus feltámadása következtében van-e általában Isten népének feltámadása.
Nekünk ma ebben a megfogalmazásban kicsit furcsán hangzik húsvét második napján az egyház tanítása. Furcsa egy kicsit Jézus feltámadásának és a mi feltámadásunknak ez az elválasztása és összekapcsolása. Nem a történeti valóság volt az első keresztyének életében az első kérdés. Ők hittek Jézus feltámadásában, de kételkedtek abban, hogy a halottak, általában az emberi halottak feltámadnak-e, mint Krisztus feltámadott, vagy pedig nem. Ez a kérdés ma már sem teológiailag, sem igehirdetésileg nem olyan kérdés, amely izgatná a keresztyénséget.
Sokkal jobban izgatja az a tény, hogy egyáltalában van-e feltámadás. De nem kétséges, hogy a Biblia erre a kérdésre azt feleli: Jézus feltámadott! Az első keresztyének hittek ebben, és várták, hogy ők is fel fognak támadni, de kételkedtek abban, hogy a halottak általában feltámadnak-e.
Ez az ige, amely az elvont bibliai igék közé tartozik, elsősorban afelől gondolkoztat el bennünket, hogy vajon van-e egyáltalában a halottaknak feltámadása.
I. Miért nincs halottak feltámadása?
A korinthusiak benne éltek, legalábbis a város őslakói, a görögök mondavilágában, és annak befolyása megnehezítette számukra a halottak feltámadásába vetett hitet. Mikor Pál apostol Athénben prédikált, és azt a prédikációját mondta el, amelyre különösképpen is felkészült, mert az Athénben élők, görög filozófusok és sztoikusok nagyon várták azt, hogy ez a világhírű apostol hogy fog kitenni magáért és az általa képviselt tudományról, mit mondtak, mikor félbeszakították prédikációját? Már maga az a tény – nemcsak ma, hanem akkor is szokatlan volt –, hogy valakinek nem hallgatták végig a prédikációját. Persze nem lehet azt a mai istentisztelethez hasonlítani, de lehet hasonlítani egy olyan vitatétel megtárgyalásához, amelynél az illend őség mégiscsak azt kívánta, hogy az emberek hallgassák nyugodtan végig, és mikor az előadó beszédét befejezte, akkor mondanak róla véleményt. Athénben félbeszakították Pál apostol prédikációját, és mindjárt ott helyben elítélő véleményt is mondtak felette. Hallgatták jó sokáig, de valami volt benne, ami úgy megbotránkoztatta őket, hogy túltették magukat az illend őségen, és belebeszéltek Pál apostol prédikációjába. Azt mondták róla beszéde közben: „Vajon mit akar ez a csacsogó mondani?”
Tehát Pál apostolnak azt a prédikációját, amire a legjobban készült, amelyben a tőle várható legeslegjobb igehirdetést mondotta el, azt egyszerűen csacsogásnak és fecsegésnek min ősítették. A botránkozást az írás tanúsága szerint az okozta, hogy nem az örökéletről, hanem a test feltámadásáról beszélt. Két irány küzdött ugyanis egymással ebben a kérdésben.
A görög hatás alatt állók a lélek halhatatlanságában hittek, s az úgynevezett epikureus és sztoikus bölcsészek, a filozófusok pedig a halottak feltámadásában. A botránykő a test feltámadása. Ma ez a kérdés kevésbé izgatja a templomlátogató népet, de abban az időben egy nagy botránykövet mozdított meg Pál apostol ezzel az igehirdetésével. A botránykő a húsvéti esemény volt, a testnek feltámadása. Halhatatlan-e az ember, legalábbis részben, a lélek halhatatlanságában, vagy pedig a halál megsemmisülést jelent számára, s utána következik a testnek feltámadása és az örökélet?
A korinthusiaknak egy külön keresztyén nehézségük volt. Azt hitték, hogy Jézus még az ő életükben fog visszatérni. Abban nem kételkedtek, hogy Jézus másodszor is eljön, és elhozza az Isten országát, és akkor az övéit magához ragadja Isten országába. Nehezen tudtak azonban megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a kérdést a halottak feltámadásának hite fogja megoldani. Érdekes, hogy az a Pál, aki annyira intellektuális beállítottságú volt, s aki az értelmi nehézségeket világosan látja, egy árva szót sem beszél a húsvéti hit értelmi nehézségeiről.
Bizonnyal azért, mert ő is jól látja azt, amit őutána és tőle megtanultak a keresztyén igehirdetők, és sokszor hangsúlyoztak, hogy a hitetlenség igazi oka nem értelmi, hanem erkölcsi. A halottak feltámadása az nem értelmi hitcikk, hanem erkölcsi. A feltámadás elválaszthatatlan az ítélettől, és az ítélet elválaszthatatlan a halál ítéletének a lehet őségétől!
Egyszer felelnünk kell, neked is, nekem is. Felelnem kell mindenért, amit ebben a földi életben szóltam, éreztem és cselekedtem, vagy nem szóltam, és nem cselekedtem.
Kellemetlen találkozások várnak reánk. A halál után találkozunk önmagunkkal, önmagunknak azzal a részével, amire legkevésbé szeretünk emlékezni. Találkozunk a bűneinkkel: az elfelejtettekkel és a semmibe vettekkel. Találkozunk Krisztussal és azokkal az emberekkel, akikkel nem hoztuk rendbe földi életünk során ügyeinket. Testhez szabott feltámadásban hiszünk, melyben majd mindenki – gondolataink szerint – maga válogatja ki, hogy ki támadjon fel az életre és ki maradjon örökre a sír süllyeszt őjében. Pedig az írás világosan megmondja, hogy a halottaknak van feltámadásuk, akár tetszik, akár nem, akár meg tudjuk magyarázni, akár pedig némán állunk és hallgatunk, mikor magyaráznunk kell!
II. Miért van halottak feltámadása?
Testvéreim! A feltámadás nem csupán Krisztus életének az eseménye, hanem az egész váltságnak a pecsétje. Húsvét mutatta meg, hogy volt, van és lesz értelme a nagypénteki eseménynek, ez a váltság pecsétje! A húsvéti esemény mutatta meg, hogy Isten elfogadta Fiának nagypénteki áldozatát a mi bűneinkért. Az addigi halott-támasztások csak kitolták a halál idejét. A naini ifjúnak, Lázárnak meg kellett végül mégis halniok. E világ értelmében tehát nem szüntették meg a halálból való feltámadások magát a halált. Jézus Krisztus feltámadása azonban nemcsak példa, hanem közösség Krisztussal.
Húsvét második napja az aratás első kévéjének meglóbálási ideje volt az Úr templomában.
Ez volt az első zsenge bemutatása, de az első zsengét követte azután a kévéknek hatalmas sokasága, az egész termés. Ebben az igében Pál apostol azt mondja, hogy Jézus Krisztus első zsenge a halottak között. Nem egyedülálló, hanem első a sokak között!
A halál általános tény, és ebben az általános tényben benne van mindenki, Te is meg én is.
Ebben a láncban az első láncszem Ádám. Ez a rettentő átkos lánc összefüggést teremt köztem és az első ember között. Ádám meghalt a bűnei miatt, és azóta minden embernek, nekem is meg kell halnom az én saját bűneim miatt. Ezt a rettentő átkos lánc-összefüggést azonban Krisztus megszakította.
Ő viszi magával a többi láncszemet is. A második Ádám, Jézus Krisztus, feltámadt a halálból. Ez a második sorrend is valóra válik az ember életében!
A halottak feltámadásának is megvan a maga isteni rendje: Az első zsenge Krisztus, azután jönnek azok, akik Krisztuséi, és végül jön a kivétel nélküli általános feltámadás. Ez a feltámadás már megkezdődött húsvétkor Krisztus feltámadásával, és én is sorra kerülök egykoron.
Vajon kéve leszek-e akkor az Isten csűrében, vagy konkoly a pokol kemencéjében?!
Húsvét második napjának ünnepét az egyház arra használja fel, hogy nem a történeti eseményt örökíti és szólaltatja meg és idézi emlékezetünkbe újra meg újra, hanem ezen az ünnepen Isten tanítását akarja elmondani nekünk, mert erre van szükségünk!
Mindenki meghal, és mindenki feltámad! Akár tetszik neked, akár nem tetszik, akár tetszik a megholtaknak, akár nem tetszik! Lehet, hogy valaki úgy leheli ki lelkét, hogy boldogan gondol arra: itt a vég! És lehet, hogy valaki úgy leheli ki lelkét boldogan, hogy most itt a kezdet!
Egyik az élet végére gondol, a másik az élet igazi kezdetére az Atyánál és Megváltónál, a Fiúnál.
Testvérem! Gondoltál-e te már lényegében és komolyan arra, hogy nekem is meg kell egyszer halni?! Vajon akkor, mikor a sírokat ékesíted, gondolsz-e arra, hogy egykor az utánad következ ők talán a te sírodra tesznek majd pár szál virágot?! Elvégezett dolog, hogy az emberek meghaljanak, és azután jön az ítélet!
Nem az a feladata az ünnep második napja igehirdetésének, hogy ezt az eléggé bonyolult teológiai kérdést tisztázza az igehallgatók előtt. Feladatunk az, hogy egy tényre hívjuk fel a gyülekezet figyelmét, és ez a tény az, hogy mindnyájunknak meg kell halnunk, és mindnyájunknak fel kell támadni, és sem a halál, sem a feltámadás nem áll a mi hatalmunkban!
Hányan maradnának szívesen a leszögezett koporsóban örökre, míg a férgek meg nem emésztik, de Isten nem így rendelkezett! Isten úgy rendelkezett, hogy az embereknek meg kell egyszer halni kivétel nélkül, de az embereknek fel is kell támadniuk kivétel nélkül!
Gondolsz-e, testvérem – most nem azt mondom, hogy a halálra, hanem azt mondom: gondolsz-e a feltámadásra?! Gondolsz-e arra, hogy számodra is el fog jönni a feltámadás legnehezebb pillanata, amikor oda fogsz állani a mindent tudó, mindenütt jelen lév ő, mindent számonkér ő, örökké élő Úr Jézus Krisztus elé?! Akkor felelni fogsz! Felelni fogsz azért, amit cselekedtél, és azért is, amit nem cselekedtél! Tényleges bűneink és mulasztásaink egyformán ránk fognak nehezedni! Boldog az az ember, aki Krisztussal és Krisztusban támad fel! És rettenetes a feltámadás és a viszontlátás azok számára, akik a Megváltó nélkül támadnak fel és akiknél nincsen bűnöknek bocsánata!
Testvérem! Nem érzelmeket akar megmozgatni húsvét második ünnepén az egyház! Az élet legkomolyabb, sorsdönt ő tényezőjét tárja elibénkőszintén, komolyan és igazán!
Lesz-e számodra halottak feltámadása? Ez nem kérdés, lesz! Bizonnyal lesz! Csak nem tudjuk még, hogy milyen lesz! Azt tudjuk, hogy találkozás is lesz, nemcsak azokkal, akiknek sírjára könnyet hullatunk az évfordulók és a feltámadás ünnepe alkalmából, hanem azokkal is akiket az életben elkerültünk, akikkel nem törődtünk és akik vádolni fognak majd egykor bennünket!
Testvérem! Nem a húsvéti vigasztalás az, amit hirdet az egyház ezen a napon! Az igehirdetés alapigéje, amit kijelölt azért, hogy arról prédikáljunk, sem olcsó vigasztalás a mi számunkra, hanem a Krisztussal való találkozásnak drága alkalma! Vajon ha Jézus Krisztus feltámadása úgy történnék, mint ahogyan ígérve van: hirtelen, egy szempillantás alatt, és mindenki odaáll az ő szent színe elé, hogy vegye az örökéletnek vagy örök kárhozatnak az ítéletét, vajon mit mondanál te akkor? Azt mondanád-e: Jövel, Uram, Jézus! És leborulnál-e előtte Mária Magdalénával, hogy átöleljed térdét, és valljad: Te vagy az Úr, a világ Királya és Üdvözít ője?! Vagy pedig azt kiáltanád, ami a Jelenések könyvének az utolsó lapjain hangzik felénk: Essetek ránk hegyek, és rejtsetek el minket, mert eljött az Úr ítélete?!
Testvéreim! Húsvéttól így vonódik meg egy egyenes vonal a világ végéig, az én halálom napjától az ítélet napjáig. Szent várakozással várod-e azt a napot, vagy rettent ő félelemmel?!
Boldog az az ember, akinek bűnei Krisztus vérében megbocsáttattak, és aki boldog örömmel, tárt karokkal várja a mi Urunk Jézus Krisztust: Jövel, Uram, örökké élő Jézus, én Megváltóm, én Királyom!
Ámen.
Imádság: Örökkévaló Isten, szeret ő mennyei Atyánk! Hálát adunk neked az életért, amit ajándékoztál nekünk. Tudjuk, hogy azt a szép életet, amit te ajándékoztál, mi annyira elrútítottuk, mi mindennel befert őztük, és annyira tele lett utálatos bűnökkel. Köszönjük, hogy egyszülött szent Fiadban elégtételt szolgáltattál önmagadnak, és bűnbocsánatot ajándékoztál nekünk. Köszönjük neked, Urunk, hogy nincsen szívünk félelmére nézni a halál és a sír mélyére sem. Köszönjük neked, hogy veled együtt élünk, veled együtt fogunk feltámadni, és veled együtt a te irgalmadból örököljük az örökéletet is.
Könyörülj rajtunk, Urunk, hogy földi életünkben ezt az utolsó nagy lépést meg tudjuk tenni! Boldogan tudjunk téged várni és örömmel tudjunk üdvözölni téged, aki jössz nem azért, hogy örök kárhozat tüzére vessél bennünket, hanem azért, hogy bevigyél menyegződbe, ott magad mellé ültessél és mi veled örvendezzünk örökkön-örökké.
Könyörgünk: add meg nekünk minden nehéz életnapunkban is ezt a drága reménységet!
Áldd meg azokat, akik ezen az ünnepen a temet ő útját járják, sírok mellett állanak meg, és virágokban juttatják kifejezésre emlékez ő szeretetüket!
Könyörülj rajtunk, Urunk, és taníts minket úgy élni, mint akik tudják, hogy egyszer meghalnak, és úgy halnak meg, mint akik tudják, hogy egyszer életre kelnek a te parancsoló szavadra! Kérünk téged, Urunk, hogy ennek a kérdésnek minden komolysága és minden vigasztalása legyen valóság a te néped számára itt ideig, ott pedig örökkön-örökké!
Ámen.

Halottak feltámadása Időpont: Húsvét 2. napja – 1954. április 19.
Alapige: 1 Kor 15,21-23 „Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is. Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.
Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután a kik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor.” Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írt első levele húsvéti levél. Nem egyszerű, párszavas ünnepi üdvözlet, afféle súlytalan udvariassági gesztus, hanem súlyos lelkipásztori szolgálat (5,6). Korinthusban ugyanis baj van a húsvéti hittel. Nem az a baj, hogy talán kételkednek Jézus feltámadásában. Nem. Ebben a tekintetben szilárdan állnak. Jézus feltámadása számukra olyan megdönthetetlen tény, melyre fölösleges bizonyítékokat keresni. Jézus él, ez mindennapi tapasztalatuk. Jézus feltámadásának az emberiségre való vonatkozásánál van a baj. Hiszik, hogy Jézus Krisztus feltámadott, de kételkednek abban, hogy a halottak is feltámadnak. Nekünk ma kissé furcsa a kérdéseknek ilyen összekapcsolása. Ahhoz vagyunk szokva, hogy akik nem hisznek a feltámadásban, egyformán tagadják Jézus Krisztus feltámadását és a halottak feltámadását, akik pedig hisznek benne, azok mind a kettőben hisznek (12. v.). De azért nekünk is jó figyelmesen meghallgatni Pál húsvéti tanítását a halottak feltámadásáról, mert közöttünk is sokan vannak, még a húsvétot megünneplők között is, akik ebben a tekintetben hitetlenkednek vagy bizonytalankodnak, vagy ha hisznek is, nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel. 1. Kérdezzük meg előbb: Miért „nincs” halottak feltámadása?
Az apostol nem foglalja vitapontokba, hogy mik azok az érvek, amikért a korinthusiak nem tudnak hinni a halottak feltámadásában. Egyes kitételekből azonban lehet egyre s másra következtetni.
A korinthusiak benne éltek a görög világban, s ennek befolyása megnehezítette számukra, hogy higgyenek a halottak feltámadásában. Hogy mi volt a görög közfelfogás, azt mutatja az athéni jelenet.
Mikor Pál Athénben a piacon nagy beszédét tartotta, némelyek az epikureus és stoikus filozófusok közül összeakadtakővele, és így szóltak: „Mit akarhat ez a csacsogó mondani? (…) Idegen istenségek hirdetőjének látszik. Mivelhogy Jézust és a feltámadást hirdeti vala nékik.” Mikor pedig a halottak feltámadásáról hallottak, gúnyolódtak (ApCsel 17,18 és 17,32). A botránkozást az okozta, hogy Pál feltámadásról beszélt, és nem a lélek örök életéről. Az, hogy az ember nemesebb része, a lélek, önmagában halhatatlan, s testének börtönét levetve a halál után örökké él, nagyon jól megfelelt a görög közfelfogásnak, de az a gondolat, hogy egykor a porrá lett test megelevenedik, nevetséges tévelygés volt a számukra. A botránykő tehát a test feltámadása volt.
A korinthusi gyülekezet zsidóságból származó részének is volt ilyen tehertétele. A zsidóságban is két irány küzdött egymással ebben a kérdésben. A sadduceusok azt mondták, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek, a farizeusok pedig mindezt vallották (ApCsel 23,8).
Volt ezenkívül a korinthusiaknak egy külön keresztyén nehézségük is. Abban a meggyőződésben éltek ugyanis, hogy Jézus még az ő életükben visszajön, s akkor az övéit magához ragadja, mint ahogy egykor felvitetett az égbe Illés. Meghaltak azonban egypáran már közülük anélkül, hogy Jézus visszajött volna.
Miért haltak ezek meg, s mi lesz a sorsuk? – ez volt gyötrő kérdés a számukra. Valami nagy bűnt követtek- e el, s ezért nem méltatta Jézus őket arra, hogy részt vegyenek az ő dicsőséges visszajövetelében? Vagy ha nem így áll a helyzet, miért nem tartotta őket Jézus életben? Nehezen tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ezt a kérdést a halottak feltámadásának hite oldja meg (18. v.).
Értelmi és érzelmi nehézségek állottak tehát útjában annak, hogy a korinthusiak hinni tudjanak a halottak feltámadásában. Pál az érzelmi nehézségekkel még csak foglalkozik kissé, de az értelmi nehézségekre szót sem veszteget. Mintha csak azt látná, hogy a hitetlenség gyökere nem az értelemben keresendő. Ma is így van. Nem azért kételkednek sokan a halottak feltámadásában, mert ez ellene mond a tudománynak és a tapasztalatnak. Mindez csak álarc, mely takarja az igazi okot. Az igazi ok nem értelmi, hanem erkölcsi. Nem azért hitetlenkednek, mert nem tudnak hinni a halottak feltámadásában, hanem azért, mert nem mernek, nem akarnak hinni benne. A halottak feltámadásának hite kellemetlen hitcikk. Magamra nézve is kellemetlen, másra nézve is az. A feltámadás ugyanis elválaszthatatlan az ítélettől. A feltámadás ideje az ítélet napja. Ez pedig azt jelenti, hogy számolnom kell a számonkéréssel.
Egyszer felelnem kell mindenért, mit e földi életben gondoltam, szóltam, éreztem, cselekedtem.
Kellemetlen a feltámadás azért is, mert egy sereg kellemetlen találkozást jelent a számunkra.
Találkozunk a bűneinkkel, az elfelejtettekkel s a semmibe sem vettekkel is. Találkozunk Krisztussal, akivel édeskeveset törődtünk földi életünkben. És találkoznunk kell emberekkel, akikkel való találkozást kerültük, míg e földön együtt éltünk. Emberekkel, akik ellen vétettünk, vagy akik vétettek ellenünk, s mi nem tudtunk megbocsátani nekik.
Hát ezért mondják az emberek, hogy nincs halottak feltámadása. Szeretnék, ha nem volna. Vannak ugyan, akikkel jó lenne találkozni, akiket nagyon nélkülözünk, akiknek sírját ápolgatjuk, de ezek sokkal kevesebben vannak, mint azok, akikkel és amikkel nem szeretnénk találkozni. Valami olyan testhez szabott feltámadást szeretne az ember, amelyben mindenki maga válogathatná ki, hogy ki támadjon fel, s ki maradjon örökre a sírverem süllyesztőjében. 2. Pedig van halottak feltámadása.
Miért van halottak feltámadása?
Az apostol azt feleli reá: Egyszerűen azért, mert Krisztus feltámadott. A húsvéti esemény ugyanis nemcsak Krisztus életének eseménye, hanem az egész emberiséget érinti. Mégpedig nem csak abban a vonatkozásban, hogy húsvét a váltság pecsétje. Húsvéttal mutatta meg Isten, hogy fiának nagypénteki áldozatát elfogadja a világ bűneinek engeszteléséül. Ez is nagy dolog. De nem kisebb dolog az sem, hogy húsvét a halál legyőzése. Igazolása annak, hogy van feltámadás. Az addigi halott-támasztások csupán kitolták a halál idejét. Jairus leányának, a naini ifjúnak és Lázárnak is még egyszer meg kellett halniok, de akkor már véglegesen. Jézus azonban örök életre támadott fel. Olyan életre, melyben nincs többé halál.
Jézus Krisztus feltámadása azonban több, mint példa arra, hogy van feltámadás. A példa lehet biztató, de nem kötelező. Mi azonban elszakíthatatlan közösségben vagyunk a húsvéti ténnyel, s nem a mi tetszésünkön vagy nemtetszésünkön múlik, hogy követjük-e a saját feltámadásunkkal, vagy nem.
Ennek megértetésére a zsenge példáját használja az apostol. Ez a példa húsvétkor nagyon közel állt az olvasóihoz. Húsvét második napja ugyanis az aratás első kévéjének, a zsenge Isten előtt való bemutatásának – vagy ahogy mondották – a zsenge meglóbálásának ünnepe volt (3Móz 23,6–14). Ezen a napon a megérett vetés első kévéjét felvitték az Úr oltárához, s ott hálaáldozat mellett bemutatták az Úrnak. Azután jöhetett csak az aratás, de jött is. Az első zsengét követte a kévék nagy sokasága, az egész termés. Krisztus is ilyen első zsenge a halottak között. Nem választható el attól, ami utána jön.
Ez csak a kezdet. Elmaradhatatlanul jön utána a folytatás: a többi halottak feltámadása.
Még egy tényre mutat rá az apostol a halottak feltámadásával kapcsolatban. Ez – akármilyen furcsán hangzik is – a halál ténye. A halál általános tény. Mindenkinek meg kell halnia. Nincs kivétel. Az emberiség egy nagy lánc, melynek szemei egymásba fonódnak. Az egyes láncszem élete nem lehet tehát független. Sorsa az első láncszem sorsa. Ahová azt húzzák, oda visz az ő élete útja is. Az emberiség hosszú láncának első láncszeme Ádám. Az ő útja a bűnbe s ezzel a halálba kanyarodott, s vitte magával az egész emberiséget. Egy ember által van a halál, s Ádámban – amint az apostol mondja – mindnyájan meghalnak. Ezt a rettentő, átkos láncösszefüggést azonban Krisztus megszakította. Széttépte ezt a láncot, s új láncot kezdett. Ebben ő az első láncszem, az első zsenge. Akik vele vannak összeköttetésben, azoknak sorsa az ő sorsa. Amerre ő megy, arra vitetnekők is. Jézus útja a halálon át a feltámadásba kanyarodott, erre viszi magával a többi láncszemet is, az övéit. Ezért írja az apostol: „Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is. Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.” (21–22. v.) A halottak feltámadásának rendje van, s a feltámadásban mindenki a maga rendje szerint támad fel.
Első zsenge a Krisztus, azután akik a Krisztuséi az ő eljövetelekor, és végül az általános feltámadás. Ez utóbbiról a mai igeszakaszban nem beszél az apostol, de sokat beszél másutt. A sorrend azt jelenti, hogy egyesek már bent vannak a feltámadásban, mikor mások még a halál völgyében vannak, de egyszer mindenkire sor kerül. A feltámadás már megkezdődött húsvétkor a Jézus Krisztus feltámadásával. Én is sorra kerülök egykor. Ha majd rám kerül a sor, kéve leszek-e Isten csűrében vagy tűzre való konkoly a pokol kemencéjében? Ez ugyan majd csak ott lesz nyilvánvaló a halottak feltámadásakor, de már itt eldől. Akik a Krisztuséi, vele halnak s vele élnek. Akik a Sátánéi, azok a Sátánnal halnak, s vele is fognak örökké élni az örök gyötrelemben. Ámen.

Határkő az Ó- és Újtestamentom emberei között Időpont: Szentháromság utáni 5. vasárnap. [Eredeti elhangzás dátuma: 1929. június 28. Helyszín: Nincs megjelölve]
Alapige: I. Kor. 15:19.
Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.
Kedves Testvérek! Azok, akik tudják, hogy ebben a sorozatban a biblia női alakjaival foglalkozunk, azok most csodálkoznak ezen az igén. Nincs itt szó sem n őről, sem férfiról, csak többes számról. Most egy határkőhöz érkeztünk el, befejeztük az Ótestamentom nőalakjait, ezután a bibliában jön egy tiszta fehér lap, amelyre ez van írva: Újszövetség. Ez a határkő Ótestamentom és Újtestamentom emberei között. Sorozatunkban eddig 19 n őalakkal ismerkedtünk meg. Voltak köztük olyanok, akiket már régen ismertünk és voltak, akikről csak most hallottunk először. Ezek között és a következő női alakok között van egy válaszfal, egy tiszta fehér lap. Ha mi be akarjuk sorozni magunkat ebbe a folyamatba és csak ez az egy határkő van, amellyel elválasztatunk tőlük, természetesen az Újtestamentom női alakjai közé sorolhatjuk magunkat. Ezen az alkalmon arról fogunk beszélni, mi választ el bennünket tőlük. 1./ Mindenekelőtt nem választ el tőlük a korkülönbség, pedig óriási különbség van köztünk.
Vannak olyan n őalakjai az Ótestamentomnak, melyektől 6000 év választ el bennünket. Micsoda óriási elválasztó szakadék ez! Még száz év is milyen nagy korkülönbséget idéz elő. Ha egy 100 év előtt élt ember feltámadna, nemcsak azért érezné idegenül magát, mert más a két kornak berendezettsége, hanem azért is, mert más az ember, mint volt 100 év előtt. Nemcsak képzeletbeli elgondolás igazolja azt, hogy milyen szakadék az időbeli különbség, de nekünk is van tapasztalatunk arról, hogy öreg és fiatal összeütközése sem más, mit a kortávolságnak szakadéka. És mégis, hiába választ el tőlük sok ezer év távolsága, ez mégsem válaszfal. Ugye éreztük, mikor elvonultak előttünk az Ótestamentom nőalakjai, mennyire modernek voltak. A keretek megváltoztak, de ugyanaz maradt a kép. Kain ma bizonnyal nem furkósbottal ütné agyon Ábelt, hanem puskával l őné le, de Éva ma is éppen úgy zokogna Ábel sírja felett, mint sok ezer évvel ezelőtt. Rebeka ma nem bújtatná báránybőrbe kedves gyermekét, hanem egy hamis végrendeletet íratna, vagy olvastatna fel, de azért szeretete e megváltozott formákban is éppen olyan részrehajló lenne kedves gyermekével szemben, mint annakidején. 2./ Nem választ el tőlük fajiságunk sem, pedig tudjuk, milyen szakadék ez a különböző nemzetek között. Csak gondoljunk arra, hogy tudná-e a magyar ember úgy testvérének tekintetni a románt, vagy a csehet, mint például a hollandust, vagy az amerikait? Faji öntudat és a nemzeti meggyőződés olyan szakadék ember és ember között, hogy legtöbbször minden háború és egyenetlenség ebből bújik elő. És mégis, mégis hiába van köztünk és az Ótestamentom n őalakjai között egy nagy faji különbség, érezzük, hogy ők is ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Hiába más a temperamentum, más faji vonások mögött mégis ugyanaz az emberi lélek gyötrődik és vívódik, mint ma, a sokban különböző fajiságunk alatt, gyötrődik a mi lelkünk. 3./ A mi egyházi hovatartozásunk sem választ el egymástól bennünket. Ma kínai falak épülnek a felekezetek között. Nehemiásék nem dolgoztak olyan gyorsan a kőfalon, mint amilyen gyorsan ma emelik a választófalat egyház és egyház közé. És mindannak dacára, ha van is köztünk és közöttük felekezeti különbség, mert ők pogányok és zsidók voltak, még ennek dacára is ők ugyanazok, mint mi. Lót felesége pogány volt és ugyanúgy küzdött lelke tisztaságáért, mint mi és éppen úgy elbukott, mint mi. Miriám zsidó volt, de nemzete jövend őjéért való fellángolásának diadalmas hallelujájára megmozdul, visszhangzik a mi lelkünk hárfája és zengjük vele a diadaléneket, mintha csak a mi énekünk lenne. Mindezek nem választanak el bennünket tőlük, és mégis meg kell állapítanunk, hogy az a tiszta fehér lap, mégis elválasztja az ó- és újtestamentomi embereket.
Most már azt a kérdést szeretném eléd állítani, mivel vagy te több, mint az Ótestamentom embere? Ebből az igéből rá lehet mutatni, hogy két fogyatkozásuk van. Az Ótestamentom n őalakjainak gondolatvilágában hiába keresünk egy gondolatot. 1./ Nincs meg bennük az élet örökkévalóságáról a meggyőződés. Ne csak Jób feleségére gondoljunk, aki ösztönzi férjét Isten megátkozására, aki azt hitte, hogy ezzel az élettel befejeződik a szenvedés – hanem gondoljunk a vallásosság tipikus alakjaira, például Annára, vagy Ruthra, kit Isten kegyelme kiválasztott arra, hogy ősanyja legyen Jézusnak, és mégis figyeljük csak meg, sem Ruth, sem Anna életében nem találjuk meg az élet örökkévalóságának meggyőződését. A gyermekekben tehát csak az emlékezetben látják az élet megörökítését. Ruth is azért volt szomorú, mert úgy érezte, neve ki fog töröltetni Izrael nemzetségéből. Milyen csodálatos, hogy ezeknek az asszonyoknak még vallásos életük is erre a földi életre volt berendezve. És mit mond a Szentírás: "Hacsak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk." És most hadd kérdezzem meg tőled keresztyén testvérem, vajon a te egész életedben, a te vallásos életedben benne van-e az élet elpusztíthatatlanságáról való meggyőződésed? Az emberi tudatban önkéntelenül kétfelé osztódik az élet. Életre és halálra. Síron túl kezdődik az örökkévalóság. Pedig az örökkévalóság abban a pillanatban kezdődik, mikor én megszülettem.
Ettől a pillanattól kezdve az én életem egy osztatlan egység, aminek nincs vége, mert csak születni lehet, meghalni nem. Még az Isten maga sem tudja elpusztítani, megsemmisíteni a lelket. Isten is csodálatosan tehetetlen az élettel szemben. Amint Isten életre hívja az embert, abban a pillanatban független az élet Istentől, mert Ő ezt így teremtette. Amit mi halálnak nevezünk, az csak átplántálódás egy más életre, vagy még ennyi sem, mintha egyik szobából átmegyek a másikba. Az élet elpusztíthatatlan, megsemmisíthetetlen hatalom e világon. Sokan gondolnak arra, nem-e irgalmatlanság Istentől a pokol és kárhozat gondolata. Akik az élet elpusztíthatatlanságát világosan látják, azok megértik, hogy Isten büntet ő expedíciója sem tehet mást, minthogy örök kárhozatba zárja azokat a lelkeket, akiket nem tud elpusztítani. Az öngyilkosok abban a szörnyű, bornírt mámorban élnek, hogy el tudják pusztítani azt, amit Isten sem tud megsemmisíteni. Vannak-e ennek a meggyőződésednek életedben gyakorlati jelei és eredményei? Ilyen például elsősorban az, hogy nagyobb-e a felelősségérzeted? Az az ember, aki tudja, hogy eljön a számadás pillanata, mikor áthelyeztetünk egy másik világba, ahol egy kínosan pedáns Isten előtt állunk meg, akinek számot kell adnom minden legapróbb cselekedetemről is, annak az embernek nagyobb a felelősségérzete. Az újtestamentomi embernek először is ezzel kell nagyobbnak lenni. Hadd kérdezzem meg kedves testvérem tőled, hogy mikor Isten a te életednek – annak eredményesebb szempontjából – ezt a csodálatos, hatalmas, előrehajtó rugóját megadta, nagyobbat tudott-e lendülni az életed? Szorgalmasabb vagy-e mint Ruth? Tud- e neked az örök életről való meggyőződésed több erőt adni munkádhoz, mint amit adott az önzetlen szeretet Ruthnak? Hadd kérdezzelek meg, az örökkévalóság tudatában áldozatkészebb vagy-e, mint a sareptai özvegy, aki nem tudott arról, hogy minden cselekedete felelősségképes, aki nem hallotta azt, hogy aki kenyeret ad az éhez őnek, az én nekem ad! Te tudsz erről, hadd kérdezzelek tehát meg keresztyén testvérem, elégedettebb vagy-e, mint a Sunamita asszony?
Az örök élet kiegyenlítődésének gondolata több, békességesebb megnyugvást tud-e adni, mint a Sunamita asszonynak? Ha te ezekre nem tudsz hatalmas igennel felelni, akkor meg kell állapítanom, hogy semmivel sem vagy több, mint az Ótestamentom asszonyai.
Abban kellene jelentkezni különbségünknek, hogy nagyobbaknak kellene lennünk. Aki tudja, minden bűn számadásra fog vonatni, annak más szemmel kell nézni a bűnre, mint aki csak a földi életre rendezte be életét. Félsz-e te a bűntől? Ha te azt hiszed, Krisztus kegyelme neked szabadságot ad arra, hogy élhetsz a bűnben és majd az utolsó pillanatban odafordítja feléd fejét a keresztről és meg fogja nyitni az örök élet boldogságát számodra, akkor nagyon csalódol. Ha te ezt gondolod, hadd mutassak rá a Krisztus keresztje mellett fél méternyire álló másik keresztre, ahol egy ember Krisztus keresztjének t őszomszédságában kárhozott el. Ott van egy sereg ember Krisztus keresztje alatt, akikért maga Krisztus imádkozik: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Érted-e? Krisztus imádkozott értük és mégis elkárhoztak! Oh, keresztyén testvérem, szeretném, ha megremegne lelked arra a gondolatra, hogy Krisztus közvetlen közelében is el lehet kárhozni. A tiroli hegyek közt van egy kőemlék, melyet egy borzalmas szerencsétlenség után emeltek. Az emlék egy lovastól lezuhanni készülő szekeret ábrázol, alatta ez a vers van írva hevenyészett fordításban: "Az ideigvalóságból az örökkévalóságba nincs messze az út. Reggel tízkor indultam el és tizenegy órakor már otthon voltam." Kedves testvérem, az az ember, aki tudja, hogy a földi élet megsemmisíthetetlen és eljön a számadásnak ideje, aki tudja, hogy elindulunk 10 órakor és 11-re nem oda érkezünk, ahova akarunk, hanem Isten ítélőszéke elé, az az ember jobban fél a bűn elkövetésétől. Mondd kedves testvérem, jobban félsz-e te a bűntől és szentebb-e az életed, mint az ótestamentomi asszonyoké? 2./ Van még egy fogyatkozásuk az ótestamentomi asszonyoknak, hogy nekik nincs személyes kapcsolatuk Krisztussal. Nem azt mondom, hogy nincs Krisztusuk, volt nekik is, Évának is megvolt az ígéretben: Egy ígérete volt, hogy fog jönni valaki, asszonytól született Megváltó, aki fejére fog taposni a kígyónak. Nekik is volt Krisztusuk, de Krisztus csak eljövend ő álomkép volt számukra. Mennyivel vagy te több az ótestamentomi asszonyoknál, ki tudod, hogy Krisztus nem délibáb? Neked már van Messiásod, van Krisztusod! Érted, keresztyén testvérem, már megvan és nemcsak álomkép. Hadd kérdezzem meg tőled, van-e személyes viszonyod Krisztussal? Vagy nem több Krisztus neked, mint a történelem egy nagy alakja? Vagy csak úgy nézel rá, mint lelked álomképére? Kedves testvérem, ha Krisztus a te számodra csak egy visszajáró, gyönyörű gyermekkori kép, mint a Csipkerózsa története, akkor semmivel sem vagy több, mint az Ótestamentom asszonyai. Éppen ez választja el az ótestamentomi embereket az újtestamentomiaktól, hogy személyes viszonyban vannak Krisztussal. Arról nem akarok beszélni, hogy hogyan kell jelentkezni életedben annak, hogy személyes viszonyban vagy Krisztussal. Csak azt mondhatom, hogy akivel én személyes viszonyban vagyok, azzal én érintkezem, beszélgetek, azt szeretem, attól én tanácsot kérek és kapok. Megvannak-e nálad ezek a szimptómák? Ha nincsenek meg, akkor nincs személyes viszonyod Krisztussal, akkor egy ítéletet mond reád az Írás: "Akkor te minden embernél nyomorultabb vagy". Oh, ez egy rettenetes ítélet! Valaki azt mondhatná, hogy itt Pál apostolnak egy kicsit elszaladt a tolla. Hogy lehet ezt megállapítani, ki illetékes arra, hogy megállapítsa, hogy én vagyok ezen a földön a legnyomorultabb? Én megmondom őszintén, sok nyomorultat láttam ezen a világon, hogy a lélegzetem is elállott, úgy éreztem, ennél mélyebbre már nem süllyedhet ember, és meg kellett tapasztalnom, hogy még annál nagyobb nyomorultak is vannak.
Itt egy ember, Pál apostol, Isten lelkétől vezetve megmondja: ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk! Akinek van Krisztusa, akinek kellene, hogy legyen, és csak ebben az életben reménykedik és bízik Krisztusban, az a legnyomorultabb ember. Ez az ó- és újtestamentomi embereknek csodálatos összekeveredése.
Lehet, keresztyén testvérem, hogy magadra ismertél az Ótestamentom embereiben, lehet, hogy ma rájöttél arra, nem vagy méltó, hogy az Újtestamentom emberei közé soroztassál. Lehet, megérezted, hogy neked mondja Pál apostol, hogy e világ utolsója vagy. Keresztyén testvérem, hadd kérjelek, nem én, de az Istennek embereket keres ő Szentlelke, hogy addig találd meg az örökkévalóság felelősségre való szent ösztönzését, addig találd meg a Krisztusban való szent reménységet és kapcsolatot, amíg egyszer meg nem kell állapítanod saját magadról, hogy oh, én vagyok, én vagyok e világ legnyomorultabb embere, teremtése. Ámen.

Nem hiába?
Időpont: 1952. augusztus 24. Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap
Alapige: 1Kor 15,1-11.
Eszetekbe juttatom továbbá, atyámfiai, az evangyéliomot, melyet hirdettem néktek, melyet be is vettetek, melyben állotok is, Amely által üdvözültök is, ha megtartjátok, aminémű beszéddel hirdettem néktek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké.
Mert azt adtam előtökbe főképpen, amit én is úgy vettem, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint; És hogy eltemettetett; és hogy feltámadott a harmadik napon az írások szerint; És hogy megjelent Kéfásnak; azután a tizenkettőnek; Azután megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre, kik közül a legtöbben mind máig élnek, némelyek azonban el is aludtak; Azután megjelent Jakabnak; azután mind az apostoloknak; Legutolszor pedig mindenek között, mint egy idétlennek, nékem is megjelent.
Mert én vagyok a legkisebb az apostolok között, ki nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert háborgattam az Istennek anyaszentegyházát.
De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok; és az ő hozzám való kegyelme nem lőn hiábavaló; sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.
Akár én azért, akár azok, így prédikálunk, és így lettetek ti hívőkké.
Aki nem az eredményért dolgozik, hanem a kötelességteljesítés hajtja, akinek tehát nem a haszon, vagy a dicsőség a fő célja, hanem az, hogy urához való hűségét megmutassa a szolgálatában, még az sem tudja magát teljesen szabaddá tenni munkájában az eredmény utáni vágytól. Még annak is fáj a hiábavaló munka. Az eredmény fellelkesít, a kudarc lehangol mindenkit. A hiábavalóság látása letöri a munkakedvet, s elveszi az életerőt.
A mai igében két munkásszívbe nyerünk bepillantást, mindkettőnek meg kellett ismernie a hiába végzett munka fájdalmát. Az egyik Pál apostol, a másik maga Isten. Az apostol az igehirdető munkájával kapcsolatban kénytelen felvetni a kérdést: Nem volt-e hiábavaló a korinthusi igehirdetésem? Isten a megváltó munkájával kapcsolatban néz szembe ezzel a kérdéssel: Nem volt-e hiábavaló a kegyelmem? 1. Pál azt a hírt kapja Korinthusból, hogy a gyülekezetben megingott a halottak feltámadásába vetett hit. Szomorúsággal tölti el ez a hír, s ezért levelében emlékezteti a korinthusiakat, hogy mennyiszer prédikált nekik erről a kérdésről. Hát hiábavaló volt az igehirdetése? „Csak nem hiába lettetek hívőkké”? /2b.v./ Ezt a kérdést veti fel a gyülekezetnek.
Ezzel kapcsolatban rámutat az igehirdetés fontosságára s igen komoly mondatokat mond arról, hogy miért kell komolyan venni az igehirdetést s miért nagy felelősség minden hiábavaló istentisztelet. a/ „Mert azt adtam előtökbe, amit én is úgy vettem”, mondja a 3. versben. A pap tehát nem a maga tudományát hirdeti, nem a saját véleményét mondja el valamilyen kérdésről, hanem megbízott, akinek azt kell továbbadnia, amit ő is úgy vett. Hírnök, akinek azt kell közhírré tenni, aminek kihirdetésével megbízták. Küldönc, aki üzenetet hoz nekünk megbízójától. Amikor hallgatjuk, nem őt hallgatjuk tehát, hanem azt, akinek megbízásából szól, az Istent. Nagy és roskasztó felelősség ez a papra, nem pedig dicsőség, melynek fényében sütkérezve szavainak megdönthetetlen tekintélyt követelhet. Ez azonban az én dolgom. Ezért engem fog majd felelősségre vonni Isten s akkor kitűnik, hogy elegyítetlenül hirdettem-e az Ő üzenetét, vagy emberi bölcsesség hitető beszédével kevertem össze. A ti dolgotok az, hogy olyan felelősséggel hallgassátok az ige hirdetését, mintha maga Isten szólna általunk. Lukács 10,16-ban ezt mondta Jézus a tanítványainak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg; és aki engem vet meg, azt veti meg, aki engem elküldött.” Istent veti meg tehát, aki az igehirdetést megveti. Az őt megszólító Istennel nem áll szóba az, aki az igehirdetésre nem figyel. b/ Mikor Pál arra gondol, hogy igehirdetésének tartalmát ő is úgy vette, itt nem csak Istenre gondol, hanem emberekre is, akiken keresztül Isten üzenete eljutott hozzá. Gondol Ananiásra, aki először hirdette neki Isten megtérésre hívó üzenetét, a damaskusi tanítványokra, akik között először volt keresztyén közösségben, a feltámadás tanúira, akik elmondták neki a feltámadott Krisztus megjelenéseit s gondol a prófétákra, akik régen megjövendölték mindezt az írásokban /3b, 4b v./. Isten és közte tehát hatalmas emberi láncolat van. Ez a hatalmas emberi láncolat az egyház. A pap tehát Istennek az egyházon keresztül jövő üzenetét tolmácsolja. Amit mond, a mögött évezredek s embermilliók közös meggyőződése van. Amit mond, annak igazságát vértanúk vére pecsételte meg. Emberek mentek halálra érte. Így hallgatod-e most is ezt az igehirdetést? Vagy hiábavalóvá teszed s megszakítod az egyház bizonyságtételének évezredes láncolatát? c/ Az egyház bizonyságtevői nem misztikus sejtelmekről beszélnek, hanem tényekről beszélnek. 1János 1,1-3 is ezt mondja: „Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk,…hirdetjük néktek” Pál is ezekre a tényekre utal. Krisztus váltságmunkája: halála, feltámadása, megjelenése nem mese, hanem tény. Emberek voltak s közülök – mondja az apostol – a legtöbben mind máig is élnek, akik szem és fültanúi voltak mindennek. Bizonyságtételük olyan biztos, hogy nem is szükséges minden tényt felsorolni. A feltámadott Jézus megjelenései közül pl. nem említi a húsvéti asszonyok és az emmausi tanítványok előtti megjelenést. Minden igehirdetésben a tanúk hatalmas sorozata áll tehát előtted. Hiszel-e nekik? Ha hiábavaló számodra az igehirdetés, az azt is jelenti, hogy hazugnak minősíted ezeket a tanúkat! d/ A tanúk sorában utolsónak mindig ott van maga az igehirdető. Pál is felsorakozik alázatosan a korinthusiak előtt a tanúk utolsó helyére s elmondja, hogy neki is volt találkozása az élő Krisztussal.
Így állok oda elétek minden igehirdetésben én is, a ti papotok s kérlek, higgyétek el, hogy a szívem teljességéből szól a szájam, hogy mindenekelőtt magamnak prédikálom azt, amit prédikálok. Ha nem vetett meg Isten engem, az utolsót, az idétlent, hanem tetszett neki szabad kegyelme szerint szolgáinak sorába iktatni s közétek küldeni, ne vessetek meg ti sem és ne tegyétek hiábavalóvá az igehirdetésemet! Tudom, hogy egyszer nekem is felelnem kell arról, hogy mit prédikáltam nektek, de tudom, hogy egyszer nektek is felelni kell majd arról, hogy hogyan fogadtátok a prédikációt. Bárcsak ne hiába lettünk volna hívőkké: ti sem, én sem! 2. A másik szív, amelybe betekintést enged mai igénk: az Istené. Ez a tekintet a hiába vett kegyelemről beszél nekünk s ezt kérdi: Nem vettétek-e hiába Isten kegyelmét?
Hát lehet a kegyelmet hiába venni? Sajnos lehet. Az adós szolga példázata (Máté 18,21- 35) is ezt mutatja. A király elengedte megfizethetetlen adósságát, tízezer talentumot, de ő nem tudta elengedni felebarátjának a 100 pénznyi tartozást. A kegyelmet elfogadta, talán hálálkodott is érte, de az elfogadott kegyelem nem tudta rávenni őt arra, hogy ő is gyakorolja a kegyelmet.
A saját életünk is bőven szolgál példával. Hányszor könyörögtünk mi is kétségbeesetten kegyelemért Istenhez, mikor utolértek bűneink, mikor miattuk botrány fenyegetett, mikor Isten büntető ostorát éreztük suhogni felettünk fenyegető közelségben s mikor megkaptuk a kegyelmet, milyen hamar elpárolgott belőlünk minden hála érette, milyen hamar elfeledkeztünk minden ígéretünkről s milyen hamar visszaestünk oda, ahonnan a kegyelem felemelt! Isten hosszútűrő kegyelme nem megtérésre indított (Róma 2,4), hanem további bűnökre bátorított fel.
Mi az oka annak, hogy Istennek hozzánk való kegyelme oly sokszor lőn hiábavalóvá? a/ Nem látom elég nagynak a kegyelmet, mert nem látom elég nagynak a megbocsátott bűneimet. Figyeld meg, miképp beszél magáról Pál? Mintha a mai evangéliumi szentlecke publikánusa állna előttünk. Isten megbocsátotta már, s mivel az Isten bocsánata teljes, el is felejtette már, hogy Pál Saul korában háborgatta az anyaszentegyházat, Pál azonban nem felejtette el. Észben tartja, hogy honnan emelte őt fel a kegyelem. Az emberek tarthatjákőt nagynak, legnagyobbnak is az apostolok között, ő csak úgy tud nézni magára, mint valami koraszülött, idétlen, korcs keresztyénre, kit irgalomból hagyott életben az atya. Csak az veszi komolyan a kegyelmet, aki komolyan veszi a bűnt. b/ Nem látom elég nagynak a kegyelmet, mert nem látom a kegyelem árát. Figyeld meg, hogy Pál újra meg újra beszél arról, hogy mibe került a kegyelem! Krisztusnak kellett meghalni a bűneinkért /3.v./. Aki csak hallott erről, az talán túl tudja magát tenni rajta, de aki tanúja volt, aki átélte, annak számára felejthetetlen a keresztre feszített Krisztussal való találkozás. Csak az veszi komolyan a kegyelmet, aki komolyan veszi a kereszt borzalmát.
Hiábavalóvá tenni Istennek a Fia életébe került kegyelmét, kegyelemből megszólító igéjét, milyen sértés ez Isten felé! Csoda-e, ha a hiába vett kegyelemért megharagszik a kegyelmes Isten, mint az adós szolga példázatában a király s beszünteti a kegyelmet? A kegyelemmel való visszaélésnek egyszer azután az a büntetése, hogy nincs többé kegyelem. El tudod-e, el mered- e mondani Pállal: „Az ő hozzám való kegyelme nem lőn hiábavaló”? Vagy Istennek kell elmondani feletted Pállal a szomorú megállapítást: „Hiába lettetek hívőké”? Isten ezért üzent ma nekünk a hiábavalóvá tett igéről és a hiábavalóvá tett kegyelemről, hogy a mai igehallgatás kegyelme ne legyen hiábavalóvá az életünkben, hanem megteremje a maga gyümölcseit.
Ámen.

"A szeretet soha el nem fogy" Időpont: Szentháromság utáni 1. vasárnap. [Eredeti elhangzás dátuma: 1935. március 3. Helyszín: nincs feltüntetve]
Alapige: I. Kor. 13:1-10.
Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zeng ő ércz vagy pengő czimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt, Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövend őmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszünnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:De mikor elj ő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.
Az énekben /442./ elénekeltük a szeretet himnuszát, az egész 13. fejezetet. Felolvastam a 13. fejezet első tíz versét, a mai vasárnap levélbeli szentleckéjét, most pedig kiragadom a szentige egyetlen mondatát és beszélni fogok arról, hogy "a szeretet soha el nem fogy". Egy mondatnak egészen különböző értelme van, mihelyst különböző írásjelet teszünk utána. Ha például kérd őjelet teszünk ezután a mondat után és úgy olvasom: a szeretet soha el nem fogy? – akkor ez a vers a szomorú, búslakodó lemondásnak, vagy a cinikus kételkedésnek válik a mondatává. Ha felkiáltójelet teszek utána és úgy mondom: a szeretet soha el nem fogy! – akkor találunk benne valami sajátságos parancsoló jelleget. Erkölcsi elkötelezettségnek hatalmasan dübörg ő szekere közelít felénk e mondatban és parancsolja, hogy a szeretetnek soha nem szabad elfogyni. Ha pontot teszünk utána és határozott alakban mondjuk ki, akkor ez a mondat egy ténynek a megállapítását jelenti, egy megfigyelésnek mondatba öltöztetését. A világ legtöbbször kérd őjelet, legfeljebb felkiáltójelet tesz a mondat után. De ha kikeressük ezt a helyet a bibliában, azt látjuk, hogy kett őspont van utána, mert e mondatnak vannak folyományai, de a teljes mondat végén ott van a pont.
Hadd állítsuk most szembe egymással a kérdőjelet, meg a pontot, mint a mondat végére es ő lehető írásjelek két végletét és nézzük meg úgy ezt a két mondatot, egyiket, mint a világ kételkedését, másikat, mint az ige kijelentését.
I./ A világ egyszerűen kétségbe vonja az ige kijelentését, tényekre hivatkozik és rámutat példákkal arra, hogy milyen hamar elfogy az emberi szeretet. Rámutat, hogy hány családi élet jutott válságba még mielőtt megkezdődött volna. Mennyi boldog szerelemmel induló jegyesség bomlik fel. Mikor először nyílott ajkuk arra a szóra: "szeretem", – úgy érezték, hogy szerelmük örökké tartó, ami felett nincs hatalma az időnek. Amikor egyszer egymás ujjára húzták a jegygyűrűt és joguk volt végre a másképp csúnya szájú világ előtt is kéz a kézben menni, úgy érezték, elérkeztek a földi boldogság hegycsúcsára. És hány ilyen, így induló jegyesség nem érkezett el az oltár elé, felbomlott. Nem tudni miért? Egyszer csak elkezdett csendesebben dobogni a szív, egyre jobban hűlni az érzés, egyszer csak úgy érezték, nem is olyan kívánatos, hogy annyi időt töltsenek el egymás mellett ... elfogyott a szeretet. Ez a mai világ egész természetesnek tartja a szeretet mulandóságát, hogy nem is akarja elkötelezni magát egy egész életre, sírig tartó szeretetre, és megpróbálkozik a próbaházassággal. Azután rámutat a világ a válóperek nagy számára, mely megdöbbenti nemcsak az egyházi köröket, hanem a világi bíróságokat is. Minden válóper szomorú bizonysága annak, hogy bizony a szeretet elfogy. Azután a világ rámutat arra az óriási szakadékra, mely soha nem volt akkora, mint manapság ami van a szülő és gyermek között. A szülő egy letűnő világ gyermeke, a gyermek egy felkel ő világ képviselője és e két véglet nem tudja egymást megérteni. Mint a tűz és víz, a nappal és az éjszaka, – olyan különbség választja előket egymástól. A szülő kéztördelve áll gyermeke gondolkozásmódjával szemben és mint egy itt felejtett múmiára néz szülőjére a gyermek, mikor az ő gondolkozásmódját helyezi szembe a saját gondolkozásmódjával. És rámutat a világ, hogy valamikor ezek is szeretetben összeforrt szívek voltak. Hogy szerette a gyermek szüleit, mikor kicsiny volt. Hogy ölelgette anyját és kúszott fel apja térdére, hízelkedve simogatva állát, hogy meséljen neki valamit. Hova lett mindez? A csókok forrósága, ölelések hálás simulása? Elfogyott a szeretet. De kénytelenek vagyunk nemcsak családi, hanem embe r és ember közti más viszonylatban is látni az elfogyott szeretetet. Ott van a legideálisabb szeretet, a barátság.
Láttunk barátokat, kik nem tudtak meglenni egymás nélkül. Az ember el sem tudott képzelni eszményibb összeforrást. Közös volt a gondolatuk, problémájuk, életfelfogásuk, nem volt titkuk egymás előtt, nyitott könyv volt egymás számára életük. Azután elkanyarodott életük útja, egyiknek jobbra, másiknak balra kellett menni. Jöttek-mentek a levelek, eleinte elég sűrűn, azután egyre ritkább a levélváltás, egyre szürkébb lett a levelek hangja, azután egyre hűvösebb a mögöttük rejl ő érzés, – s azután egyszer csak elmaradtak a levelek. És mikor újra találkoztak, úgy állottak egymással szemben, mint két idegen, úgy érezték megszűnt bennük az egymás iránti érzés és kihűlt krátereket nem lehet semmiféle spirituszlámpával újra működésbe hozni. Azonban nemcsak ember és ember közt, hanem szomorúan kell megállapítanunk, hogy ember és intézmények viszonyában is elfogy a szeretet. Például a hazaszeretet. Gondoljunk az elszakított területekre. Boldogan tűzték ki eleinte a kokárdát és énekelték a himnuszt, lelkesedtek a "Talpra magyar" felett. És ma? Ma úgy érzik, megváltoztak az idők, én tartom a magyarságot – mondják – de utóvégre nemzeti érzés és állampolgári kötelesség két különböző dolog. És szépen berománosodnak, becsehesednek, beszerbesednek. Hova lett a hazaszeretet?
Elfogyott... Ugyanez áll az egyházszeretetre. Embereket láttunk, kik ököllel verik mellüket, hogy ők milyen hűséges tagjai az egyházunknak. Azután, mikor más körülmények közé kerülnek, mikor megcsillogtatnak előttük egy jó állást, egy karéj kenyeret, vagy egy karikagyűrűt, mint a kámfor úgy eltűnik nagy egyházszeretetük. És az ember mikor kénytelen szembeállni egy-egy kitér ővel, vagy reverzális adóval, olyan megdöbbenve kérdezi: hát hova lett a nagy egyházszeretet? Elfogyott ... vége lett. És a legszomorúbb, hogy ez áll az ember és Isten közti viszonylatra is. Hányan voltak, akik forró szerelmi vallomással hódoltak meg Isten előtt, csillogó szemmel beszéltek újjászületésükről, megtérésükről. Úgy érezte az ember, ezeknek semmi sem kell más, csak az Úr. Egy olvasmányuk volt: a biblia, egy örömük: az imádság, egy passziójuk: az Úr Jézus passiójában való elmélyedés. Olyan boldogan nézte az ember, hogyan bontakozik ki szíveikben a hit drága virága, a kis mustármag, hogy terebélyesedik fává. Aztán ... azután egyszer vége lett.
Megfagyott a szeretet szívükben. Elhallgatott az ének ajkukon, rárakódott a por a bibliájukra, a templomban a helyükre, – elfogyott a szeretet... Kedves Testvéreim! Ez a világnak nagyon szomorú, bánatos megállapítása, hogy a szeretet elfogy és ezért helyez a szentírási vers után a maga tapasztalatai alapján kérd őjelet szomorú megállapításul, hogy te szegény Pál, te nem ismered a világot és az embereket! Te fellegekben jársz és nem veszed észre, hogy alattad a poros földön hogyan fogy el a szeretet.
II./ Ezzel szemben az ige e mondat után pontot tesz és azt mondja: "A szeretet soha el nem fogy.”
És ez nem felszólítás, parancs, hogy emberek, ne engedjétek, hogy a földről elfogyjon a szeretet.
Vigyázzatok reá, hogy ki ne aludjon a lángja, mint vigyáztak a veszta szüzek az örök tűzre.
Nem, testvéreim! Itt pont van a mondat után. "A szeretet soha el nem fogy." El tudjuk képzelni, hogy ez a pont micsoda súlyos kérdést jelent azok számára, akik számára Isten igéje igazság és élet. Egy olyan igazság, mit az életnek is igazolnia kell. Hol van hát az összeköt ő híd, a kiegyenlítő gondolat e két véglet között meghúzódó mélységes szakadék fölött? Sokan azt gondolják, hogy Pál apostol itt általános elvi kijelentést akar tenni. Hogy nem az egyén szeretetéről, az én meg a te szeretetedről beszél, hanem általában a szeretetről. A szeretet soha el nem fogy. Hogyha akármilyen embertípusok jönnek erre a világra, szeretet akkor is lesz. Még akkor is, azokban az utolsó időkben, melyről Máté evangéliumának 24. fejezetében az van mondva: "a szeretet sokakban meghidegül" – akkor is lesznek anyák, akik boldog szeretettel ölelik magukhoz gyermeküket, gyermekek, kik gyengéd simulással bújnak szüleikhez, akkor is lesznek egymás arcát néz ő, egymás szemét kereső boldog jegyesek, kéz a kézben járó szeret ő hitvesek, jó barátok, akik egymás mellett akarják megharcolni az élet nagy harcát. A szeretet soha el nem fogy. Bizonyos, hogy mikor Pál leírta ezt a mondatot, további folytatásából következtetni lehet arra, hogy ilyenre is gondolhatott. Rámutat az utolsó időre, hogy sok minden elmúlik majd akkor, elmúlik a hit, mert valósággá válik, a reménység, mert látássá válik, de a szeretet megmarad örökké, mert az a másik világnak, az örök üdvösségnek is alkotóeleme lesz. De aki Pál apostol lelkületét ismeri és a bibliát a szavakon túl is megérti, az látja, hogy minden elvi elvonatkoztatás mellett is megállapítja, hogy a szeretet soha el nem fogy, megmarad emberi vonatkozásokban is. Hát akkor hol van itt az igazság? Az igazság ott van, hogy mit értünk szeretet alatt. Amikor a világ azt mondja, hogy a szeretet elfogy, azt olyan szeretetre mondja, amire az apostol nem hajlandó ezt a drága, örökzengésű szót alkalmazni, hogy szeretet. Egész mást ért az apostol és mást a világ szeretet alatt. Amit a világ szeretetnek mond, az sokszor nem más, mint az önzés kifinomodott formája.
Szeret valaki valakit, mert jól esik neki gyönyörködni arcában, termetének finomságában, megjelenésének eleganciájában. Szereti, mert élvezi szép ajkának szavát, mely olyan, mint a madárcsicsergés. Szereti, mert jól esik neki az a munka, amit érette végez, hogy szabad belenyúlása van az illető zsebébe. Azok a szeretetek, melyek ebben a ruhában járnak a földön, azok az írás szerint legfeljebb bitorolják a szeretet nevét. Mert az apostol szerinti szeretet nem keresi a maga hasznát. Az bizonyos, hogy az a szeretet, mely nem más, mint szép ruhába öltöztetett emberi önzés, az elfogy. Elfogy, mihelyt megráncosodik a szép arc, mely gyönyörűséget szerez neki, mihelyt rekedtté válik a csengő hang, mely olyan volt számára, mint a madárcsicsergés. Mihelyt megrokkan az a munkaerő, mely eltartotta és kiürül a pénz a zsebből, – abban a pillanatban a szeretet is elfogy. Ez egész természetes! Pál apostol és az Írás szerint a szeretet az életközpont megváltoztatása. Ez azt jelenti, hogy az ember életének központja önmagában van addig, míg meg nem tanul szeretni. Amint megtanul szeretni, ez az életközpont átmegy egy más ember életébe, ott lesz élete súlypontja, ez mér le számára mindent, ez lesz az életének célja, ezért dolgozik, ezért van minden. Ez nem önzés, ez önzetlenség. Ez a szeretet nem tűnhet el, nem fogyhat el, bármi történjék, bármennyire válik is rá méltatlanná a másik, mert mindentől függetlenül éli életét. Ez a szeretet más azért is, mert amit az apostol szeretetnek nevez, annak forrása a mélyből jön és nem kívülről fakad.
Vannak emberek, akiknek szíve olyan, mint egy kőből épített medence, melyben benne van a szeretet drága nedűje, de csak addig, míg felülről esik bele az eső, az üdítő vízcseppek, de amint nem jönnek azok az es ők, a szeretet indításai, azok a kívülről jövő hatások, melyek életben tartják a szeretetet, jön a száraz idő és önmagát fogyasztva elfogy, kiszárad. De az Írás szerint való szeretet olyan, mint a forrásvíz, melynek gyökere mélyen lenyúlik a szív mélyére, onnét szívja magába az erőt és itatja a földet, a hatalmas óceánt, függetlenül attól, hogy esik-e az es ő, vagy süt-e a nap, mosolyogva fogadják-e, vagy közömbösen, lehajol-e üdít ő vizéhez, hogy belemerítse poharát, vagy beledob egy marék szemetet és belerúg. Nem fogyhat el ez a szeretet.
Nem apadhat el az a forrás, mely az örökké való szeretetből, a golgothai kereszt tövéből fakad.
Amelyik szeretet önzés volt, az elfogy, amelyik nem volt önzés, ott pontot tesz az apostol a mondat után: "a szeretet soha el nem fogy." Kedves Testvérem! Tedd ezeket a gondolatokat e csendes vasárnap délután lelkiismereted mérlegére és mérd meg rajta a te szeretetedet. Keresd meg a magad szeretetének forrását. Nézd meg, hogyan szereted az embereket, intézményeket, az Istent. És ha úgy érzed, hogy fogy a szereteted, érezd meg e mondat minden elkötelez ő parancsát: a szeretet soha el nem fogy! És kérdezd meg magadtól, hogy vajon az élet, melyet te élsz, milyen gondolatot erősít meg az emberekben? Azt-e, hogy tegyünk csak kérd őjelet a szentírási mondat után, mert a szeretet bizony elfogy, vagy arra indítja életed az embereket, hogy azt mondják: igazad van Pál apostol, az igazi szeretet el nem fogy. Ámen.

Egység a különbözőségben Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap – 1954. október 10.
Alapige: 1Kor 12,12–26 „Mert a miképen a test egy, és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképen a Krisztus is. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.
Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? Ha az egész test szem, hol a hallás? ha az egész hallás, hol a szaglás? Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, a mint akarta. Ha pedig az egész egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok tag van ugyan, de egy test. Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem. Sőt sokkal inkább, a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek: és a melyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk; és a melyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek; a melyek pedig ékesek bennünk, azoknak nincs erre szükségök. De az Isten szerkeszté egybe a testet, az alábbvalónak nagyobb tisztességet adván, hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind.”
Isten nem a sablonok Istene, hanem a sokféleségé. Ezért nincs valami univerzális gyümölcs, csak alma, körte, szilva, dió stb. Ezért nincs valami univerzális virág, csak rózsa, szegfű, viola, árvácska stb. Ezért nincs valami univerzális madár, csak fecske, veréb, fülemile, pintyőke stb. Ez a sokféleség, különbözőség teszi változatossá az őszi gyümölcsszedés asztalát, ettől olyan tarka-hímes a rét, ettől zeng úgy az erdő, mint valami csodálatos énekkar, mikor madárdaltól hangos erdő, mező, berek. De ezért nincs valami univerzális ember sem, hanem vagyunk: én, te ő… csupa egyéni műalkotása a teremtő Istennek.
Isten akarja a sokféleséget, de nem akarja, hogy a világ sokféleségében sokfelé szakadozzék. Azt akarja, hogy ez a színpompásan különböző világ egységben legyen. Nem bújtat senkit és semmit sem világuniformisba, de azt akarja, hogy minden különbözőség dacára is nyilvánvaló legyen övéinek egysége, az, hogy egymáshoz is tartoznak azok, akik Istenhez tartoznak. Pál a mai szentleckében így fejezi ki Istennek ezt a teremtési rendjét: „…a miképen a test egy, és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test…”
Isten ezt a teremtési rendet akarja érvényesíteni mind a világban, mind az egyházban, mind a gyülekezetben. Mai igénkben elsősorban arról van szó, hogy ennek a különbözőségek közepette is meglevő egységnek meg kell nyilvánulnia a gyülekezeti életben. A korinthusi gyülekezet ugyanis igen vegyes összetételű gyülekezet volt. Voltak benne faji különbözőségek. A hívek között voltak zsidók, de görögök is. Voltak benne társadalmi különbözőségek. Ugyanannak az egy gyülekezetnek a keretében voltak rabszolgák és voltak szabadok. Típuskülönbözőségek is voltak a hívek keresztyénségében.
Egészen más színezettel hirdette az egy evangéliumot Pál, egészen mással Apollós, megint másképp Péter, s a hívek közül az egyik ennek, a másik a másiknak útján jutott megtérésre. Különbözők voltak a hívek lelki ajándékai is. Egyik a hitével tűnt ki, a másik a bölcsességével. Volt, akinek csodatevő ereje volt, gyógyítani tudott, és volt, aki a prófétálás ajándékát bírta. Különösen nagy becsben voltak azok, akik nyelveken szóltak a pünkösdi csoda módján (8–10. v.). Nem ezek a különbözőségek csináltak bajt a korinthusi gyülekezetben, hanem az, hogy ezek a különbözőségek nem forrtak össze az egy test egységében. Meghasonlások és szakadások támadtak a gyülekezetben. Voltak olyan különbözőségek, amelyek szépen feloldódtak, mint például a faji és a társadalmi különbségek, de a különböző lelki ajándékok különböző értékelése megbontotta a gyülekezet egységét. Ezért írja Pál, amit ír.
Vajon csak a korinthusi gyülekezet kérdése az egység a különbözőségben? A mi gyülekezetünkben megvan ez az egység? Egy testet alkot-e a gyülekezet, melyben egymásért gondoskodnak a tagok, s amelyben ha szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind, ha pedig tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind? (25–26. v.) Nem kell sokat töprengenünk azon, hogy belássuk, ránk fér ez a lecke. Tanuljuk meg hát belőle, hogy mi az akadálya az egységnek! Az eddigiek is nyilvánvalóvá teszik, hogy nem egyszerű külső tényezők okozzák az egység hiányát, például a tényleg meglevő különbözőségek. Ezektől még lehetnénk egységben. Mélyebbre kell ásnunk s belső okokat kutatnunk! 1. A legmélyebb oka az, hogy nem gondolunk Krisztusra.
Így kezdődik a szentlecke: „Mert a miképen a test egy, és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképen a Krisztus is.” (12. v.) Pál szerint tehát az egyház, a gyülekezet Krisztus teste. Augustinus egyházatya ezt így fejezte ki: Az egész Krisztus fej és test. A fej Isten Fia, teste pedig a gyülekezet. Ha mármost a testben valami nincs rendben, azonnal jelentkezik a figyelmeztető fájdalom. A test s vele együtt a fő is szenved. A gyülekezet minden baja tehát szenvedést okoz Krisztusnak. Szenved az egyenetlenségünk miatt. Fáj neki, látva minket, hogy szeretni nem tudunk. Különösképpen is fáj neki az egység hiánya, hiszen főpapi imádságában ezért könyörgött, s így minden gyülekezeti egyenetlenség imádságának meghallgatását is meghiúsítja egyben. Szenved Krisztus a bűneink miatt. Menyasszonyi tisztaságban szeretné látni a gyülekezetet (Ef 5,27), hogy még szeplő vagy sömörgőzés se legyen rajta. Ezért ontotta vérét is. Hogyne fájna a szentnek és tisztának minden szenny, mely „testére” rárakódik! Szenved a közöny alatt, mely fojtó ködként úgy ránehezedik sok gyülekezetünkre, hiszen keresztre feszített két karjával azért szeretné átölelni az egész világot, hogy ne legyen többé senki özvegy, árva, elhagyatott. Közvetlenül Krisztust bántom tehát, ha a gyülekezet ellen vétek. Személy szerint őt kínozom. Beállok azok közé, kiken nagypénteken annyit botránkozom: azok közé, akik kicsúfolták, leköpködték, arcul verték, megkorbácsolták.
Nem kell sok magyarázat ahhoz, hogy belássam, másként élnék a gyülekezetben, ha többször gondolnék arra és tudatosabb volna bennem, hogy a gyülekezet Krisztus teste. 2. A gyülekezeti egység hiányának az is egyik oka, hogy keveset gondolunk arra, miben egyek vagyunk.
Így szól a 13. vers: „…egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, (…) és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” Sok van, ami a korinthusiakat elválasztja egymástól, de nem kevesebb az sem, ami összeköti. Arról itt nem is beszél, hogy egy az Isten, mindnyájunknak atyja, de arról szól, hogy egy a test: Krisztus. Nincs más Megváltó, nem is adatott az ég alatt más név, mely által lehetne megtartatnunk. Egy a Lélek. Ugyanaz a Szentlélek térített meg mindnyájunkat. Ugyanaz munkálja bennünk, ha különbözőképpen is, a keresztyénséget. Egy a keresztség. Ennek az egyszeri és megismételhetetlen szentségnek ajtaján léptünk be mindnyájan a Krisztussal való közösségbe. És egy az úrvacsora is. Erre a másik szentségre utal az apostol, mikor arról ír, hogy egy Lélekkel itattattunk meg. Egy asztalhoz járultunk, mint egy család tagjai. Egyformán bűnösökként térdeltünk egymás mellett, s ugyanazt a bűnbocsátó kegyelmet vettük mindnyájan. Figyeld meg, hogy mindig nagyobb dolgok azok, amik összekötnek, mint amik elválasztanak! Rendszerint nem üdvdöntő mellékkérdések ásnak szakadékot. Minél jelentéktelenebb valami, annál hamarabb és annál mérgesebben veszünk rajta össze. Ha többet gondolnánk arra, ami összeköt, hamarább meg tudnánk érteni egymást abban is, ami elválaszt. 3. Az is egyik oka az egység hiányának, hogy nem gondolunk arra, hogy egymásra vagyunk utalva.
Így szól a 14. és a 21. vers: „Mert a test sem egy tag, hanem sok. (…) Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem.” A tagok tehát úgy vannak megszerkesztve, hogy egy testbe vannak egybeszerkesztve. A tagok értéke nem önmagában van, hanem az egészhez való viszonyában. A szem drága kincs, de mit érne egy olyan test, melynek nem volna semmi más tagja, csak szeme! Nem hallana, nem érezne, nem gondolkodnék, nem tudna dolgozni, járni, szóval életképtelen lenne. Csupa szem lenne, de még látni sem tudna. A tagok együttműködése biztosítja tehát csupán a test életét. Úgy vannak teremtve, hogy egymásra vannak utalva, s egymásra van szükségük. Ezért kell egymásról gondoskodniok és egymásért élniök a tagoknak (25. v.). Erre is áll: amit Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza. Gondolj te is arra, hogy akik közé Isten beleteremtette életedet, azok között kell neked is élned! Azoknak rád van szüksége, neked pedig épp rájuk van szükséged. Lehet, hogy néha nehéz elhordozni a másikat. Lehet, hogy néha téged nagyon nehéz elhordozni, de egymásra vagytok utalva, s erre is áll, hogy jól tudja a ti atyátok, hogy mire, illetve kire van néktek szükségtek. 4. Az is egyik oka az egység hiányának, hogy nem értékeljük tárgyilagosan a lelki ajándékokat.
Így szól a 22. vers: „Sőt sokkal inkább, a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek…” Kétféle kísértés fenyegeti azt, aki nem tárgyilagosan az egész szempontjából, hanem személyi és személyeskedő beállítottsággal nézi a különbözőségeket. Az egyik kevésnek tartja azt, ami az övé, s túlbecsüli azt, ami a másé. A másik túlbecsüli a magáét, és lenézi a másét. Az előbbi az irigység, az utóbbi a gőg csapdájába esik bele. Az előbbi alacsonyabbrendűségi érzése miatt áll félre a közös munkából, a másikat úrhatnámsága teszi alkalmatlanná a közösségi életre. Mindegyik egyformán ártalmas önmaga meg a közösség számára is. Mindkettő önmagába gubódzik be, s a közöny terjesztője lesz. Pedig Istent azzal tiszteljük és dicsőítjük igazán, ha azzá leszünk a gyülekezetben, amivé ő tervezett minket, s örömmel működünk közre abban, hogy mások is azzá legyenek, aminek Isten szánta őket.
Tedd fel magadnak a kérdést: Miért nem együtt élő, együtt érző, együtt örülő és együtt szomorkodó test a mi gyülekezetünk, és mi ebben az én vétkem? Azután eredj el, és cselekedjél úgy, amint a Lélek indít! Ámen.