Túróczy Zoltán

Hallelujah!
Időpont: Ádvent 4. vasárnapja – 1953. december 20.
Alapige: Jel 19,6-9 „És hallám mintegy nagy sokaság szavát, és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát, mondván: Aleluja!, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a mindenható. Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki, mert eljött a Bárány menyegzője, és az ő felesége elkészítette magát. És adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba; mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei. És monda nékem: Írd meg: Boldogok azok, a kik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. És monda nékem: Ezek az Istennek igaz beszédei.”
A felolvasott ige János apostolnak egy hallomását és látomását örökíti meg. Az apostol jeles író.
Kifejezőkészsége és költői szárnyalású képzelete nehéz gondolatokkal és fogalmakkal is meg tud birkózni. Itt azonban felmondja a szolgálatot. Úgy érzi, hogy kibeszélhetetlen, amit hall és lát.
Hasonlatokkal próbálkozik. Egyik kép a másikatűzi mondataiban. Hall valamit. Olyan, mint mikor nagy sokaság közeledik, s az embertömeg zaja, moraja már messziről hallszik. A hang egyre erősödik.
Olyan lesz, mint sok vizek zúgása, mint mikor ömlik a zápor, vagy harsog a vízesés. Azután még erősebb lesz. Olyan, mint erős mennydörgések szava, mint mikor nyári zivatarban egyik villám a másik után hasítja át az eget, s a mennydörgések egymásba folyva dübörögnek, mint valami szakadatlan ágyútoroktűz. Végre megért valamit a hangorkánból. Egy szó kavarog, visszhangzik a hangorkánban, mint valami nagy zenemű záró tétele: Halleluja! Nem ismeretlen ez a szó neki. Érti jól. Zsidó szó. A zsoltárokban sokszor énekelte. Azt jelenti: Dicsérjétek az Istent! A keresztyén szóhasználatban azonban elég ritka volt. Az egész Újtestamentumban csak ezen az egy helyen, a Jelenések könyvének 19. fejezetében fordul elő. Igaz, hogy itt azután négyszer egymás után. Vajon mi történhetett, hogy ily nagy sokaság egyszerre felkapja ezt a héber szót, s elkezdi egy szívvel-szájjal dicsérni torkaszakadtából Istent? Meg is mondják. Azért, „mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a mindenható”. Annak örülnek, hogy Isten kezébe ragadta a kormánykereket, megmutatta, hogy ő az Úr, a mindenható. Két dologban mutatta meg Isten, hogy ő az Úr: ellenségeit legázolta, s híveit felmagasztalta. 1. Az Úr uralma rejtett. Az, hogy uralkodik az Isten, inkább hitcikk, mint tapasztalati tény. A tapasztalat inkább nehézzé teszi, mint támogatja ezt a hitet. A tapasztalat ugyanis rendszerint nem azt mutatja, hogy Isten uralkodik, hanem azt, hogy e világ uralkodó fejedelme a Sátán. Isten ellenségei úgy garázdálkodnak e földön, mintha Isten nem uralkodnék, s Isten mindezt úgy tűri, mintha nem volna hatalma, hogy közéjük csapjon. Azoknak, akik ebben az igében a halleluját éneklik, szintén volt egy ilyen keserves tapasztalatuk. A botránykő Babilon volt. A Jelenések könyvének 17., 18. és 19. fejezete szól erről a Babilonról. Övé minden hatalom e földön. A föld királyai a markában vannak, vele dobzódnak. A föld kalmárai mind vele üzletelnek, mert Babilonnal üzleti összeköttetésben lenni, ez a legjobb bolt. A népek fölött egyenes bűvös hatalma van. Így ír róla az apostol: „…bűvöléseidtől eltévelyedtek mind a népek.” (18,23) Jaj annak, aki hatalmának ellenszegült, s útjait keresztezni merte!
Az menten a halál fia lett. Részeg volt a szentek vérétől és Jézus bizonyságtevőinek vérétől (17,6). Isten pedig hallgatott és tűrt. Egyszer azután Isten is megsokallta Babilon garázdálkodását. Türelmének vége szakadt, s lecsapott Babilonra. Beült az ítélőszékbe, kimondta az ítéletet, a bűnöst utolérte a büntetése, s ettől leomlott Babilon. A nagy város megtelt egetverő sírással és jajgatással, az ég pedig megtelt földig zúgó hallelujával. Ez a halleluja nem a káröröm éneke, hanem az Isten feletti örömé. Isten legázolta ellenségeit, de ők nem az ellenség pusztulásának örülnek, hanem annak, hogy Isten érvényt szerzett uraságának, ahogy Ézsaiás mondja: „Az Úr, mint egy hős, kijő, és mint hadakozó felkölti haragját, kiált, sőt rivalg, és ellenségein erőt vesz.” (Ézs 42,13) „Feltűrte az Úr szent karját minden népeknek szemei előtt…” (Ézs 52,10) Különösen akkor látjuk ezt meg, ha meggondoljuk, hogy ebben a látomásban Babilon nem egy valóságos város, hanem Isten ellenségei táborának jelképe.
Babilon leomlása azonban Isten uralma végső érvényesítésének még csak a kezdete. A látomás szerint még hátravan a vadállat, a hamis próféta és a Sátán legyőzése. Az ezekkel való leszámolásra majd maga Krisztus fog megjelenni fehér lovon. A nagy halleluját kiváltó esemény, Babilon leomlása tehát még csak kóstoló Isten uralkodásából. Az ellenséggel való végső leszámolás még csak ezután jön.
A hallelujázó sokaság tehát ádventi nép, mely valamit látott már Isten nagyságos cselekedeteiből, de amely Isten büntető szentségének érvényesülését még csak ezutánra várja.
Isten nekünk is ad ilyen kóstolót abból, hogy ő az Úr. Végig-végigcsap ítéletének ostorával földrészeken, egyes országokon, társadalmi osztályokon, egyes családokon s egyes embereken. „Haragjának botjául” (Ézs 10,5) sokszor használja fel ellenségeit. Ellenségeivel pusztítja ellenségeit.
Ezek azt hiszik, hogy ők cselekszenek, holott csak eszközök Isten uralkodásában.
Saját életünkben is kapunk ebből kóstolót. Számomra mindig nagyon megdöbbentő volt, amikor Isten büntető keze alatt megalázkodva világosan megláttam nemcsak azt, hogy melyik bűnömért ér most a büntetés, hanem azt is, hogy mielőtt azt a bűnt elkövettem, már megindult Isten büntető akciója felém, hogy a bűn elkövetése után ideérjen hozzám.
Isten sérthetetlen királyi fensége, büntető szentsége azonban legvilágosabban a golgotai kereszten mutatkozott meg. Ott mutatkozik meg véres valóságában, hogy a bűnnel nem lehet tréfálni, hogy Isten nem csúfoltatik meg, hogy nem marad bűn büntetés nélkül, hogy a bűnnek zsoldja a halál. A bűnért valakinek meg kell halnia. Vagy Krisztus hal meg helyettem, vagy az én sorsom lesz a második halál, a kárhozat.
Elég-e mindez neked ahhoz, hogy az igebeli nagy sokasággal együtt tudd énekelni a halleluját?
Hiszed-e, hogy Istené a végső győzelem, és tudod-e ezért előre dicsérni őt? Tudod-e dicsérni Istent az ítéleteiért? Még akkor is, ha fölötted suhog? Tudod-e, hogy azért büntet, hogy ne kelljen az ítélet napján kárhozatra büntetnie, azért ítél, hogy ne kelljen véglegesen elmarasztalnia? Halleluja! Dicsérjük Istent, ki leigázza ellenségeit! 2. Isten azonban nemcsak abban mutatta meg, hogy ő az Úr, hogy leigázta ellenségeit, hanem abban is, hogy híveit felmagasztalta.
Az ige Jánosnak nemcsak egy hallomását örökíti meg, hanem egy látomását is. Menyegzői előkészületet lát s benne egy felékesített, ragyogó menyasszonyt. Tiszta, ragyogó és fehér gyolcsba van öltözve. Olyan szép minden, annyira elbámul rajta, hogy még írni is elfelejt. Úgy szól rá az angyal: Írd meg: Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjére hivatalosak. Persze ez is jelkép. Krisztus és népe végső, boldog, elszakíthatatlan egyesülésének jelképe. Ezenkívül előkép is. A Bárány menyegzője még nem történt meg, csak az ideje érkezett el. Míg megtörténik, addig a Jelenések könyve szerint sok mindennek kell még végbemennie, a vőlegénynek meg kell még harcolnia végső nagy harcát, de a menyasszony már felöltözött. Ráadták a vőlegény Krisztus nászajándékát, a szentek ragyogó fehér köntösét, a megkegyelmezett bűnösöknek s a tisztára mosott tisztátalanoknak ruháját. Már nyilvánvaló lett, amit Krisztus tett értük és rajtuk. És ez elég ahhoz, hogy felcsendüljön a sokaság ajkán az ádventi halleluja: Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki! Isten felmagasztalja híveit.
Istennek ez az uralkodási ténye is ugyanolyan rejtett, mint az ellenségeinek büntetése és leigázása.
Nem nagyon látszik Isten népének dicsősége. A világ megveti, lenézi, megalázza, meggyalázza. Az örök Babilon Isten népének vérétől részeg. De maga Isten népe is meggyalázza önmagát. Tele vagyunk bukásokkal, hűtlenséggel. Krisztus bűnbocsátó vérében megmosott fehér ruhánkat újra meg újra beszennyezzük. Nagy hűségfogadalmaink semmivé lesznek. Bajainkban égig lobognak a szavaink, de ahogy enyhül a szorítás, úgy foszlik egyre jobban szét lelkünkben az ígéreteink kötelező erejének érzése. Csak kóstolót kapunk hébe-korba a Bárány menyegzőjéből. Néha felvisz minket Krisztus a megdicsőülés hegyére, ahol minden olyan vakítóan fényes, fehér, ahol olyan jó együtt lenni a testvérekkel, s ahol nem látunk mást, csak Krisztust egyedül, de utána le kell jönni a völgybe, ahol kudarcok és bosszúságok várnak reánk. Néha tényleg úgy állunk fel az úrvacsorai oltár térdeplőjéről, mintha a Bárány menyegzőjének vacsoráján lettünk volna. Máskor azonban sírunk, mint a kifosztott utas, akit a nagy útonálló, a Sátán minden kincsétől megfosztott. Igaz ugyan, hogy a Sátán erősebb, mint a keresztyén ember, de az is igaz, hogy Jézus még erősebb, mint az erős Sátán. Hiszed-e ezt?
Hiszed-e, hogy ebben a tekintetben is Istené a végső győzelem, aki a hűtlen arából felékesített menyasszonyt formál majd? Tudod-e ezért előre dicsérni őt? Kételkedsz benne? Saját szomorú tapasztalataidat szegezed vele szembe? Talán éppen ezért önmagadat is sokszor reménytelen esetnek látod? Figyelj fel az angyal szavára, aki ezt íratja fel Jánossal: „Ezek az Istennek igaz beszédei!” Mered- e Isten igaz beszédeit szűk körű tapasztalataid alapján meghazudtolni?
Te is hivatalos vagy a Bárány menyegzőjére, a halleluját éneklő nagy seregbe, azért ha fennhéjázva jár is még a gonosz, s lehajtott fejjel, megalázva bandukol is Isten népe, te ádventi reménységgel és hittel zengd a dicséretet: Halleluja! Uralkodik az Úr, a mi Istenünk! Nem hangfogóval, illedelmesen, hanem harsogón, diadalmasan, mint sok vizek zúgása! Halleluja! Ámen.

Két ének – egy szöveg Időpont: Húsvét utáni 4. vasárnap – 1954. május 16.
Alapige: Jel 15,3-4 „És énekelik vala Mózesnek, az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te útaid, óh szentek Királya!
Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? mert csak egyedűl vagy szent. Mert eljőnek mind a pogányok, és lehajolnak előtted; mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek.” Két énekről szól a felolvasott ige: Mózes énekéről és a Bárány énekéről. Mindkettő tengerparton hangzik el. A Mózesé az Egyiptom földjét a puszta birodalmától elválasztó tenger partján, a Bárányé az üvegtenger partján.
Mindkét tenger Isten ítéletét hirdeti. Mikor Mózes visszanéz a tengerre, az összecsapódó hullámokban szekerek, lovasok forognak és fuldokolnak. Egy hadsereg pusztult el a tengerben az utolsó szálig. A tenger partjára holttesteket sodor az ár. Egy nép színe-virága hever a hullámsírban.
A másik tengerről azt írja a Jelenések könyvének látnoka, hogy olyan, mint az üvegtenger, tűzzel elegyítve. Hatalmas nagy óceán, mely fenékig átlátszó, s benne, mint tükörben, izzik valami rettenetes tűz, mely kitörni készül, hogy felgyújtsa a világot. Mózes éneke egy végrehajtott ítélet után, a Bárány éneke egy végrehajtandó ítélet előtt zendül meg az ajkon.
Mind a két ének a megváltottak éneke. Mózes énekében a rabságból és a földi haláltól megszabadult nép szíve dobog, a Bárány énekében az örök haláltól megváltottak zengik a dicséretet.
A két ének között évezredek vannak, de mind a kettő diadalmi ének. Két ének – de egy szöveg.
Négy sorból áll a szövege.
Az első sor így hangzik: „Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten…” Isten felségéről szól ez a sor.
Nagy az Isten. Milyen parányi vagyok mellette én, az ember! A zsoltáríróval kell szólnom: „Micsoda az ember (…), hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?” Egyszerűen nincs arány, amellyel ki lehetne fejezni, hogy Isten mennyivel nagyobb, mint én. Tudós csillagászok kiszámíthatják, hogy valamelyik égi bolygó mennyivel nagyobb vagy kisebb, mint a Föld, de nincs az a tudós teológus, aki ki tudná számítani, hogy mennyivel nagyobb Isten, mint az ember. Ha megállunk egy égbe nyúló, hatalmas torony tövében, s felnézünk a csúcsára, szédülés fog el, oly törpének érezzük magunkat. Ha egy sziklaóriás csúcsáról szertenézünk, s kibontakozik előttünk a nagy látóhatár, egyszerre olyan porszemnek érezzük magunkat e világhoz képest. Pedig ez az aránykülönbség mind semmi ahhoz képest, ha egyszer az ember megáll a nagy Isten előtt.
Csodálatos az Isten – zengi az ének. Gyarló emberi értelmünk számára felfoghatatlan. Útjai és gondolatai olyan magasan vannak a mieink fölött, mint amennyivel magasabb az ég a földnél.
Kikutathatatlan és kikövetkeztethetetlen titokzatos fenség. Csak tágra nyílt gyermekszemmel nézhetek reá, és csodálhatom őt, kinek egyedül van joga így szólni: Hódolat illet engem, és nem bírálat.
Mindenható az Isten – zengi tovább az ének. Ronthat, teremthet száz világot. Teremtményének nincs joga számon kérni tőle, miért teremtette, miért teremtette olyannak, mint amilyen, és miért teremtette arra, amire teremtette.
Felséges az Isten. Ő az egészen más. Tudatában vagy-e ennek, te parányi emberke, ki a mesebeli béka módjára ökörré szeretnéd felfújni magad nagyzási mániádban? Hogy csak egyet említsek: ha tudatában volnál, nem mernél Istenről kicsinyítő képzővel beszélni. Hogyan mered ajkadra venni a nagy és fenséges Isten nevét így: Istenke, Jézuska? Nem mentség erre az, hogy az ember azt, akit szeret, kicsinyítő képzővel szólítja meg, például: Erzsike, Palika. Így szólni Istenről, nem felel meg sem az igazságnak, sem a tiszteletnek.
A második sora az ének szövegének így hangzik: „…igazságosak és igazak a te útaid, óh szentek Királya!” Isten igazságáról szól ez az éneksor.
Istennek mindig igaza van. Szavaiban és cselekedeteiben is, tehát az ember iránt való egész magatartásában, vagy amint az ige mondja: utaiban. Igaza van, amikor szid. Nem a szenvedély beszél belőle ilyenkor, hanem a bűneim látása. Igaza van akkor is, amikor dicsér. Nem hízeleg, nem a biztatás pedagógiája dolgozik benne, hanem az öröm a megtérésem fölött.
De igazságos-e az ítéleteiben? Osztó igazsága helyeselhető-e? Ezen a vonalon van Isten ellen a legtöbb lázadás. Még Isten népe is szenved ez alatt a kérdés alatt. Ezzel vívódik kínjai között Jób. Az Ótestamentum kegyesei ezzel birkóznak, mikor azon töprengenek, hogy miért van a gonoszoknak jó szerencséjük, az igazaknak pedig balsorsuk. A történelem rejtélyei könnyen válnak Isten elleni vádakká.
Csak aki a Bárány énekét zengi, az tudja énekelni: „…igazságosak és igazak a te utaid…” Jézus Krisztus, mint Istennek Báránya, ugyanis két dolgot tesz előttünk nyilvánvalóvá. Az egyik az, hogy az egész világtörténelem üdvtörténet. Minden, ami történik, illetve nem történik, azért történik vagy nem történik, hogy mi üdvösségre jussunk. A történelemnek ez az értelme értelmünk számára nem mindig azonnal világos, de utóbb, visszafelé nézve mindig mindent megmagyaráz.
A másik, amit világossá tesz előttünk Jézus, mint Istennek Báránya, az, hogy üdvösségünknek útja Krisztus halála. Isten úgy szerzett elégtételt szentségének, bűnt büntető igazságának, hogy Fiában önmagára vette az ember bűneinek büntetését. Ezért válik a kereszten nyilvánvalóvá, hogy Isten utai igazságosak és igazak. Ezért magasztalja a Bárány éneke Istent.
Tudod-e magasztalni Istent a tövises útért is?
Az ének szövegének harmadik sora így hangzik: „Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? mert csak egyedűl vagy szent.” Istennek szerelméről szól ez az éneksor.
Látszólag két egymást kizáró megállapítást tesz ez az éneksor Istenről. Azt állítja, hogy Isten félelmetes és dicsőséges. Ha meggondoljuk, hogy Isten dicsőítése a Szentírásban nem csupán Isten magasabbrendűségének, uralmának, fenségének elismerése és előtte való hódolat, hanem a túláradó szívnek az a kicsordulása, mely nem tud megelégedni Isten konkrét ajándékainak megköszönésével, hanem beszél róla, magasztalja őt, mert nem az ajándékot szereti, hanem az ajándékozó Istent magát, akkor világosan látjuk, hogy Isten dicsérete az Isten iránt való szeretetnek a vallomása. Ennek az éneksornak a tartalmát tehát így is megfogalmazhatjuk: Isten félelmetes és szeretetre méltó.
Látszólag egymásnak ellentmondó vonások ezek Isten orcáján, mert vagy félelmetes Isten, s akkor nem tudjukőt szeretni, vagy tele van a szívünk Isten szeretetével, akkor meg nem félünk tőle. Nem lehet ezt az ellentétet feloldani azzal, hogy azt mondjuk: az egyik az Ótestamentum Istene, a másik az Újtestamentumé. Már az Ótestamentum beszél arról, hogy Isten félelmetes, mert megbünteti az atyák vétkét az utánuk következő nemzedékben harmad- és negyedíziglen, de rögtön utána beszél arról is, hogy ugyanez az Isten csodálatosan tud szeretni, megáldja ezeríziglen azokat, akik szeretikőt.
Az Újtestamentum is beszél Isten haragjáról. Az a fejezet, melyből szentleckénk való, beszél hét angyalról, akiknek kezében Isten haragjának pohara van, amelyből ha egy csöpp lehull e földre, ott rögtön tűz, vér, nyomorúság támad. De ugyanez a fejezet beszél Isten Bárányáról is, kiben megjelent Isten üdvözítő kegyelme. Nincs teljes istenképe annak, kinek Istene csak félelmetes, vagy csak dicséretes. A kijelentés Istene egyszerre félelmetes és szeretetre méltó. Egyszerre lehet remegni előtte, s ujjongó hárfával dicsérni őt.
Látod-e Isten orcáján mind a két vonást, és látod-e egyszerre mind a kettőt?
Az ének szövegének utolsó sora így zeng: „Mert eljőnek mind a pogányok, és lehajolnak előtted; mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek.” Ez ebben az énekben Isten győzelmi himnusza.
Isten előtt egyszer mindenki térdre kényszerül. Egyiket a kegyelme kényszeríti térdre. Összeroskad Isten jósága előtt, mint Péter a nagy halfogás után Jézus előtt, mert nem bírja megérteni és elhordozni az Úr csodálatos kegyelmét. A másikat Isten ítélete kényszeríti térdre, mikor az nyilvánvalóvá lesz.
Téged térdre kényszerített-e már Isten? Ha igen, kegyelmével-e, vagy ítéletével? S ha még nem kényszerültél térdre, mivel fog térdre kényszeríteni? Rajtad fordul meg, hogy kegyelmével-e, vagy ítéletével.
Két ének – egy szöveg. Az egyik itt hangzik már e földön, a másik ott zeng a mennyben. Zeng-e egyáltalában a te ajkadon Isten dicsőítésének éneke? Vagy talán egész keresztyénséged nem más, mint józan, logikusan felépített, de színtelen keresztyén világnézet, avagy talán a hétköznapok szürke erkölcstana? Ha ezeken túlmenőleg is jelent valamit számodra Isten, nem kolduskeresztyénség-e a hozzá való viszonyod? A koldus szótárában csak két szó van: kérem… köszönöm… Imádságaidban nem ez a két szó váltakozik-e csupán? Kéred, ami földi életedhez szükséges, s megköszönöd, amit kaptál. De hol van mindettől az Isten szerelmével teli szív túlcsordulása a dicsőítő énekben? Vagy talán olyan természetes néked a kegyelem, s oly megszokottá vált az, hogy a kegyelem ára Isten Fiának véres holtteste a kereszten, hogy mindez nem indít téged mély megrendülésre? Kapcsolódj be a himnuszt éneklők sorába, s tanulgasd már e földön Mózes és a Bárány énekét! Mózes éneke el-elhalkuló ének.
Egykor Mózes éneke után három nap múlva a nép már zúgolódott Isten ellen és Mózes ellen, mert elfogyott az ivóvíz. Ilyen időszaki gejzír-e a megváltottak éneke ajkadon, vagy olyan állandó, mint a Bárány éneke a mennyben? Ámen.