Megpróbáltatástól a diadalig

Nem is olyan régen olvastam egy fiúról, aki 17 évesen a középiskolát a legjobb eredménnyel fejezte be. Orvosin szeretett volna továbbtanulni és így be is nyújtotta a jelentkezési lapját. A több ezres túljelentkezés ellenére felvették az orvosi karra és szeptemberben megkezdhette tanulmányait. Megtért hívő fiú lévén azon gondolkozott el, hogy vajon mire is hívta el őt Isten és valahogy arra jutott, hogy talán nem is az orvosin kellene lennie ilyen jó körülmények között, hanem igazából külföldön kellene valamilyen szolgálatot vállalnia. Az első év vége felé azonban nem érezte túl jól magát, állandó kimerültséget tapasztalt. Kivizsgáltatta magát és kiderült, hogy akut fehérvérűsége van. Pár hónappal később meg is halt. A történethez még az is hozzátartozik, hogy fél évvel a halála előtt megházasodott, felesége szintúgy odaszánt életű hívő ember volt.
Miért történt mindez? Tehetjük fel joggal a kérdést és ha a világ teológusai az elkövetkező 50 évben csak emiatt dugják össze a fejüket, hogy megválaszolják ezt az egyszerűnek tűnő kérdést, valószínűleg akkor sem fognak tudni rá válaszolni. Isten célja rejtély marad ennek a fiatal fiúnak az esetében. Miért vették fel sok imádság után az orvosi egyetemre, ha nem érhette meg annak befejezését? Honnan jött a miszsziói elhívása? Miért volt benne annyi tehetség, ha nem használhatta őket? Miért szabta Isten ilyen rövidre az ő életét, míg sok alkoholista és kábítószeres sokszor igen magas kort ér meg? Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kábítószeres meg az alkoholista haljon meg sokkal előbb, de miért történik ez így? Miért engedi ezt Isten főleg a család életében? Szülő, házastárs életében miért enged meg ilyet Isten?

Amikor persze egy-egy ilyen történetet a saját bőrünkön tapasztalunk, rögtön a következő kérdés fogalmazódik meg bennünk: – Miért tetted ezt, Uram? Persze azt is őszintén be kell ismernünk, hogy ezekben a helyzetekben Isten sokszor nem is válaszol. Csak várunk, csak várunk és nem történik semmi.
Ezzel kapcsolatban azonban szeretnék három igét a testvérek elé hozni. „Isten dicsősége az, hogy a dolgokat elrejti.” (Péld 25,2). Prédikátor 11,5: „Ahogyan nem ismered a szél útját vagy a csontok formálódását a terhes asszony méhében, éppúgy nem ismered Isten munkáját, aki mindent alkotott.” (Préd 11,5). Teljesen egyértelmű, hogy Isten munkájába nem fogunk belelátni, bármennyire is szeretnénk teremtmény mivoltunkból fakadóan. A Korinthusi 1. levélben is van egy ismert ige, ami valószínűleg mindenkinek a fejében cseng: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.” (1Kor 13,12). Az egész képet itt az életünkben, soha nem fogjuk megérteni. Soha nem fogjuk megismerni, hogy miért tesz Isten dolgokat. Szeleteket lehet, hogy megismerünk vagy megértünk, de a teljes képet nem fogjuk megismerni egészen addig, amíg nem leszünk az örökkévalóságban. Itt a földi életben pedig el kell fogadnunk azt, hogy az ismeretünk részleges és töredékes.
Az előző alkalommal már említettem a testvéreknek, hogy a „kísértés” szó nem jó fordítás, mert itt „próbatételnek” kellene. Nyilván talán a testvéreknek megint csak a szemük előtt van az az ige, amit ugye a Miatyánkban is elmondunk többször: „és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. Miért van az, hogy ott azért imádkozunk, hogy „és ne vigy minket kísértésbe”, itt meg azt mondjuk, hogy teljes örömnek tartsátok a kísértést? Nagyon egyszerű, mert ez a szó a görögben ugyanaz az a szó, csak a szövegösszefüggés alapján tudjuk eldönteni, hogy próbatétel vagy kísértés a helyes fordítás. Itt próbatételnek kellene fordítani. A Miatyánk rész nagyon jól fordítja, mert a kísértés egy óriási erő az életünkben és ott azért imádkozunk, hogy abba mindenható Urunk ne vigyen minket. Viszont a próbatételt tartsuk örömnek, mert az valamit munkál a szívünkben, valamit feltár előttünk Isten.

És az előző alkalommal már megnéztük, hogy miket tár fel Isten a próbatétel során. Ezeket szeretném csak nagyon röviden elismételni és aztán megyünk tovább. Hat dolgot néztünk meg.
Az első: hitünk erősítése. Azért rak bele bizonyos helyzetekbe, hogy mi ott és akkor hozzá meneküljünk. És ha elbukunk, azt mutassa meg nekünk, hogy a hitünk bizony nem ő belé kapaszkodott. Mindig van lehetőség a megjobbításra nyilván, ha felismertük ezt az állapotot. Ha legközelebb belekerülök egy ugyanilyen helyzetbe, akkor bízzak Istenben. Tehát a próbatétel feltárja azt, hogy kiben bízunk valójában.

Másodszor: a megpróbáltatások megaláznak bennünket. Ha egy helyzetben elbukunk, akkor emlékeztessen bennünket ez arra, hogy nem vagyunk jobbak a másiknál. Ha eddig úgy gondoltam a másikra, hogy ő milyen alávaló és milyen nehezen tudja követni Krisztust én persze nála sokkal jobb vagyok. De ha egy ugyanolyan helyzetbe belekerülök, mint ő, lám-lám, én sem tudok megállni. Legyünk alázatosak. Tehát a megpróbáltatások megaláznak bennünket.
Harmadszor: a megpróbáltatások megmutatják, mennyire függünk világi dolgoktól. Mennyire szeretjük a pénzt, a hatalmat, az elismerést, a tulajdonunkat, és valójában Istentől is csak ezeket az ajándékokat várjuk. Ha pedig Isten elveszi ezeket az ajándékait, akkor hogyan fogunk erre reagálni. Megmutatja mi van a szívünkben az első helyen, kit szeretünk valójában. Így jutunk el a következő részre is, ugyanis a próbatételek megmutatják, hogy mit vagy kit szeretünk valójában. Csakugyan teljes szívvel, teljes odaadással szeretjük az Urat? Nagy kérdés ez szerintem mindannyiunk életében, és erre a kérdésre őszintén csak a nehézségekben tudunk válaszolni. Mondhatom én a testvéreknek azt, hogy én nagyon szeretem az Urat, de legyek egy próbában és ott derül ki valójában, hogy tényleg valóban szeretem az Urat.
Az ötödik: a próbák a mennyországra helyezik a figyelmünket. Ugye egy-egy nehéz helyzetben bizony többet imádkozunk, többet olvasunk bibliát, jobban ráhagyatkozunk Istenre. És ezzel talán azt is akarta megmutatni Urunk, hogy ez eddig nem így volt, lelki dolgok a háttérbe kerültek az életünkben.
A hatodik: a próbatételek célja az, hogy bizony ezzel másoknak is tudunk segíteni. A nehézségekben tudunk egyrészt az Úr Jézus Krisztusra mutatni, másrészt ezen keresztül másoknak segíteni.
Menjünk hát tovább és nézzük meg az utolsó két lehetséges okot, amiért is Isten engedi a próbákat a hívő keresztyén ember életében.
Hetedszer: a megpróbáltatások során megtanuljuk értékelni Isten- nek azon áldásait, amiket addig észre sem vettünk. A kényelmes élet sok eset3
ben azt eredményezi, hogy elkezdjük értékelni a világot, a világ dolgait, a kényelmet, az örömöt. A megpróbáltatások során azonban az ember elkezd lelki dolgokat értékelni. Pl. nehéz helyzetben fontossá válik az imádság, az Isten előtt való elcsendesedés, csupa olyan dolog, amivel a jólétben nem feltétlenül foglalkoztunk. És azért valljuk meg, hogy Isten rengeteg mindennel megáldott bennünket: üdvösséggel, szent Fiával, aki a kereszten meghalt, azért, hogy nekünk örök életünk legyen; megáldott Igéjével, amit naponta olvashatunk is és amiből megszólíthat bennünket; megáldott az olvasás ajándékával, ami mondjuk egy pár száz évvel ezelőtt nem volt olyan természetes.
Gondoljanak a testvérek például Dávidra. A 63. Zsoltárban a következőket: „Mert szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít. Ezért téged áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem. Mintha zsíros falatokkal laktam volna jól, úgy ujjong az ajkam, és dicsér a szám. Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem. Mert te voltál a segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok.” Tehát itt Dávid nagyon nehéz helyzetben van, a pusztában, üldözik éppen. Visszaemlékszik arra, hogy Isten hogyan munkálkodott az életében. Így fogalmaz: – Te voltál a segítségem régen, ezért nagyon jól tudom, hogy most is meg fogsz engem segíteni, és most ezért áldalak Téged. Persze most még nem tudom, hogyan fogod ezt tenni, de tudom, hogy cselekedni fogsz, mert néhány héttel ezelőtt is cselekedtél. Dávid emlékszik arra, hogy az Úr ott volt az életében. Most abban a nehézségben még nyilván Dávid sem érzékeli, de aztán tudjuk nagyon jól, hogy abból is megszabadul. Az Úr tetteiről énekelt és hálát adott. Visszaemlékezett, mivel segítette meg őt az Úr.

A testvérek közül biztosan sokan hallottak már Stephen Hawking nevéről. Aki a krisztuskövetés értelmében nem volt igazán pozitív példa, sőt egy-egy könyvében arra bíztatja olvasóit, hogy ne higgyenek Istenben1. Egy nagyon ritka betegségben szenvedett, degeneratív idegizom-rendellenességgel, röviden ALS-ben (amiotrófiás laterálszklerózis), amely a mozgatóidegeknek a folyamatos, megállíthatatlan sorvadását jelentette. Egy idő után beszélni sem tudott, és egy olyan számítógép segítségével tudott kommunikálni a világgal, ami az ujjának a legkisebb érintésére is reagált. Elmondta, hogy mielőtt beteg lett volna, nagyon kevés érdeklődés volt benne az élet iránt. Én egy ilyen életunt filozófusnak tudnám őt elképzelni valójában. Egy tömény unalomnak nevezte az életét, igen sokat ivott és keveset dolgozott. Amikor megtudta, hogy ALS szindrómában szenved és várhatóan két éve van hátra, ennek a diagnózisnak a végső eredménye a megrázkódtatást leszámítva, így fogalmazott, hogy rendkívül jó hatással volt rá. Azt mondta magára, hogy mióta beteg, boldogabb ember, mint korábban. És egy mondatot idézek tőle: „Amikor az ember elvárásai nullára csökkentek, akkor mindennek örül, amije van.”
Ez lelki értelemben is teljesen igaz. Mindennek örülnünk kellene, amink van. De valljuk meg őszintén, sokszor nem ilyenek vagyunk. Amikor többet kaptunk, több pénzt, akkor mit akarunk még? Még több pénzt, mert az mégsem elég. Mindig többet és többet akarunk. A jólétben, a kényelemben az ember elfeledkezik arról, hogy Isten mennyi mindennel megajándékozta. És ebben a helyzetben az ember még többet akar.
Sok keresztyén gondolkodó már felvetette azt a kérdést, hogy vajon a könnyű élet vagy a próbákkal teli élet jobb keresztyénként? Szinte kivétel nélkül arra jutottak, 1 lásd: Stephen Hawking: Az idő rövid története, Maecenas Könyvek, 1989.
hogy a keresztyén jóléti államokban inkább sokkal nagyobb a probléma, mint ott, ahol üldözik a keresztyéneket.
Érdekes, hogy a kommunizmus alatt, amikor az egyházra súlyos elnyomás nehezedett, amikor a lelkészeket egy kis zsákfaluba bármikor elküldhették és akit tudtak el is küldtek, amikor a keresztyénségnek nagy ára volt a hit nemcsak megmaradt, hanem ebben az ellenséges környezetben még növekedett is. Ezzel szemben mi a helyzet a nyugati-keresztyénséggel, amiben már bizony mi is benne vagyunk. A Krisztus iránti odaszánás erejét vesztette. Lelki dolgokkal kapcsolatban a közöny teljesen megszokott. Gyülekezeti alkalmak látogatottsága „ha éppen ráérek” témakörbe esik, persze akkor is, ha olyan az alkalomtartó és a téma.
Lehetséges, hogy mennyei Atyánk azért engedi meg gyermekei életében a próbákat, hogy ne gyengüljenek el? Engedjetek meg tőlem egy őszinte választ: szerintem igen. Bármennyire is fáj, bármennyire is nehéz kimondani és megfogalmazni ezeket a szavakat.
„De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Róm 5,3-5

Vagy gondoljanak a testvérek a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetére, ahol a hithősökről olvashatunk. Persze valljuk meg őszintén, hogy sokan igen távol állunk ettől a megfogalmazástól, de mikor lettek hithősök. Nem a kényelemben, nem a jólétben és nem az egészségben, amikor minden rendben ment az életükben. Akkor emelkedtek ki, amikor a legnagyobb nehézség közepette is Istenhez kiáltottak. Ezek az emberek pedig elutasították a világot, mert Isten iránti szeretetük és az, ahogyan Isten már munkálkodott az életükben, sokkal nagyobb hatással volt rájuk, mint a világ. Így fejezi be ugye a Zsidókhoz írt levél írója ezt a szakaszt, a 11. fejezetnek a végén, hogy éppen ezért: „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült.”
Az evangéliumokban olvassuk2 azt, amikor Jézus arra kéri a tanítványait, hogy szálljanak hajóra és menjenek át Bethesda városába. Közben ő felment a hegyre imádkozni és onnan egész jól be lehetett látni az egész tavat és azt is, amikor a tanítványok „küszködnek az evezéssel, mert ellenszelük van.” A bibliai beszámoló elmondja, hogy „a negyedik éjszakai őrváltás idején a tengeren járva közeledett feléjük, és el akart menni mellettük.” Kora estétől kezdve a negyedik őrváltásig hét óra telik el. Jézus hét órán keresztül engedte, hogy a tanítványok harcoljanak az erős széllel, mielőtt segítségükre sietett volna.
És időnként nekünk is megengedi, hogy küszködjünk egészen addig, amíg be nem látjuk rászorultságunkat. Engedi, hogy a nehéz helyzetekben eszünkbe jusson mit is tett, és tanuljunk meg ezekben a helyzetekben rátekinteni és tőle kérni segítséget.

Hetedszer, az Úr a megpróbáltatásokat a nagyobb hasznosság érdekében engedi. Pál apostol ezt a következőképpen fejezte ki: „Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. 2Kor 12,10. 2 Mk 6,45-52; Mt 14,22-33; Jn 6,16-21
Nem is olyan régen olvastam egy történetet egy fiúról, aki születése óta mozgássérült volt. A járás és a beszéd nagyon nehéz volt a számára, de mégis elment egy keresztyén táborba. Az első naptól kezdve látszott, hogy az idősebb gyerekek nem fogják maguk közé fogadni ezt a sérült gyereket, mert ezek a fiatalok már igen korán társadalmi erőre épülő rangsort vezettek be. Nyilván volt egy „menőkből” álló csoport, amely főleg jó testfelépítésű fiúkból és csinos lányokból állt. Semmilyen részvétet nem tanúsítottak egy sérült gyermek felé, ahhoz túlságosan is önteltek voltak. Különben is megterheli a csoportot, ki képes végighallgatni akár csak egy mondatot is tőle, majdnem 3-4 percbe telt mire egy mondatot úgy ki tudott nyögni, hogy azt mindenki megértette. Természetesen a többiekkel szemben is keményen léptek fel, akik nem voltak olyan szépek és nem voltak olyan erősek, hogy megvédjék magukat.

A „menőkből” álló csoport természetesen kigúnyolta a sérült fiút. Úgy beszéltek vagy éppen úgy jártak. Mmmmiiiiikkor lllllesz az ebbbbbéd? Azután mindannyian hisztérikus nevetésben törtek ki. Persze akkor sem zavartatták magukat, ha mindezt előtte tették. Mit tud tenni? Beköpi őket a tábor vezetőjénél? Mire elmondja, hogy mit csináltak vége a hétnek. Kerülték mintha valami fertőző beteg lenne, mint ahogyan a napokban én is tapasztalom, amikor Sárikával sétálok az utcán, mindenki átmegy a túloldalra.
A tábor utolsó napjának délelőttjén tartottak egy alkalmat, és utána volt egy morzsaszedegetés, ami igazából arról szolt, hogy mindenki elmondhatta mi tetszett neki a táborban, mit értett meg az alkalmakból, közelebb került-e Krisztushoz stb. A „menők” csoportjából is természetesen hozzászóltak a szép fiúk és lányok, hogy nekik mit jelentett a hét és persze egy jó kis sablonszöveget mondtak el egymás után. Mondanom sem kell, hogy szavaik üresen kongtak, ha nem szólaltak volna meg akkor sem történt volna semmi, pár perccel később már senki nem emlékezett rá.
Viszont a mozgássérült fiú hátulról előre tolakodott, ami nem volt egészen egyszerű dolog az ő részéről a nehézkes mozgása miatt. Jó néhány perc el is telt, mire öszszeszedte minden bátorságát, de természetesen a háttérben lehetett hallani a kuncogást meg a susmorgást, valakik még el is nevették magukat. A következő mondatot mondta: „Jjjjjézusss szeeeeret eeengem, én is ssssszeretem Jjjjjjézust.” Majd megfordult és lassan elkezdte hosszú útját a helyére.
Mondanom sem kell, hogy ez az egy mondat úgy megdöbbentette a fiatalokat, hogy utána a legnagyobb mókamiki állt fel és mindenki előtt bocsánatot kért és arra kérte a barátait, hogy mindenki utána menjen oda hozzá és kérjen bocsánatot. Nem tudom mennyire volt színjáték a részéről és mennyire volt benne valóság. De azt hiszem az Úr a legtehetségtelenebb szónokot használta fel arra, hogy célját elérje, hogy ezeket az öntelt, gazdag, jó testi adottságokkal rendelkező fiatalokat elgondolkoztassa egy kicsit és be merjék vallani maguk és mindenki előtt azt, hogy külsőleg szépnek néznek ki, de valójában a szívük koromfekete. És az, amit ebben a keresztyén táborban műveltek egész héten, az nem volt túl szép dolog. Egy mondat kellett csak, hogy Isten szíven találja őket, és ez nem az alkalomtartókon keresztül történt, akik az egész hetet tartották, hanem egy beszélni alig tudó, mozgássérült fiún keresztül.

Feltehetjük azt a kérdést, fel tudja-e használni a mi erőtlenségünket Isten? Én úgy hiszem, igen. Amikor erőtlen vagyok, valójában akkor vagyok erős. Előttem is számos alkalom van, számos készülés, amikor meg kell valljam őszintén, hogy úgy álltam meg egy-egy alkalommal, hogy a következőket mondtam: – Uram, ha te most nem jössz segítségemre, akkor én itt nem tudom mit fogok mondani. És Isten meg6
segített. Nem azt mondom, hogy nem kell készülni, mert majd az Isten úgyis megsegít, nyilván ezt nem szabad kijátszani. De vannak helyzetek, vannak esetek, amikor azt kell mondani, hogy én most háttérbe helyezkedem, hogy az Úr tudjon munkálkodni. Mert bizony ismerjük a következő igét is: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja.” (Jak 4,6). Ha azt hiszem, hogy vagyok valami, valójában nem vagyok semmi. „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Korinthus 10,12) Mert Isten a gyengeségen keresztül tud munkálkodni. Olvashatjuk akár az 1Korinthus 2-3. fejezetét is, ez is végig arról szól, hogy Isten kiket választott ki? A világ szerinti bolondokat, akik nem bölcsek a világ szemében és ezeken keresztül szólítja meg Isten az embereket, a bölcseket: „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket”. Ilyen egyszerűen. És egyszerű embereket választott ki erre.
Szemem előtt van egy vízitúra. Amire most is úgy gondolok vissza, hogy több ilyenben nem szeretnék részt venni. A Rábára akartunk menni evezni és sejteni lehetett hetekkel előtte, hogy árvíz lesz. Ilyenkor folyamatosan a vízügynek kell a honlapját látogatni és ott folyamatosan frissítik a vízállásokat. Ha nagyon magas a vízszint, akkor valószínűleg oda nem lehet szervezni vízitúrát. Ekkor eszünkbe jutott, hogy az országnak a keleti részét is nézzük meg. Ott viszont nem volt árvíz. Egy héttel a túra előtt át is szerveztük az egészet a Túr folyóra. Nem akarok belemenni a részletekbe és abba, hogy egy ilyen túrát hogyan szoktunk szervezni, de egy héttel a túra előtt kitalálni, hogy pontosan hova is megyünk úgy, hogy még hajók sem lettek bérelve eléggé nehézkes. Úgy voltam viszont vele, hogy hét évvel előtte már voltam azon a Túron, nagy változás nem lehet. Viszont az emlékeimben igen is voltak változások és ez akkor derült ki, hogy bizony igen hiányosan emlékszem dolgokra. Nagyon nehéz vízitúra volt a számomra. De a végén odajöttek hozzám többen is és köszönetet mondtak a végén, mert ilyen jó túrában még nem volt részük. Ezekre az eseményekre ugyanis úgy tekintettünk a gyülekezet életében, mint egy nagyon fontos eseményre, mert nagyon sok fiatal ezeken a túrákon csatlakozott a gyülekezethez. Egy hajóban evezni más valakivel azt is jelentette, hogy sokat beszélgettünk és természetesen ilyenkor Istennel kapcsolatos dolgok is előjöttek. Volt olyan is, hogy valakivel együtt imádkoztunk. Tehát ezeket az eseményeket nagyon fontosnak tartottuk. Reggeli áhítatokat is tartottunk, amik általában evangelizációs jellegűek voltak, de soha nem gondoltam volna, hogy pont ezt a hetet használja fel Isten arra, hogy ez a hét többeknek is jó legyen és többen is vágynak ezen keresztül a gyülekezetbe. Nem igazán tudtunk felkészülni a hétre, sokszor a vadonban, a szabad ég alatt vertük fel a sátrat, mert én rosszul emlékeztem a táborhelyekre, de Isten megáldotta a hetet úgy, hogy mi szervezők teljesen erőtlenek voltunk.
Miért engedi Isten a próbákat az életünkben? Azért, hogy beismerjük gyengeségünket és Isten azon keresztül munkálkodjon. Ne a tökéletességre törekedjünk, az életben ugyanis soha nem leszünk azok. Ismerjük föl a gyengeségeinket és ha kell, akkor imádságban mondjuk Istennek el azt, hogy ezekkel használjon fel minket.

Végezetül most már lezárva ezt a sorozatot, szeretném egy másik szakasszal is bátorítani a testvéreket. Ez a Filippi levélnek a végén található, amikor Pál apostol egy igen nehéz helyzetben írta ezt a szakaszt, ugyanis börtönben volt, és úgy hiszem, neki minden joga meglett volna ahhoz, hogy az életének ebben a szakaszában kétségbe essen, hiszen nagy igazságtalanságok történtek vele, keserűen panaszkodhatott volna, hogy az Úr egy ilyen kemény feladatra hívta el, aztán meg magára hagyta. De mégis
így fogalmaz: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel! Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,4-7). De itt nem fejezi be, hanem folytatja: „Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (4,12-13).

Azt gondolom, Pál örömének a kulcsa egy nagyon fontos elvből származik, ez pedig az, hogy bízzunk az Úrban a körülményektől függetlenül és ne várjunk tökéletességet ebben az életben. Ezt hagyjuk meg Jézus Krisztusnak, aki pontosan azért halt meg a kereszten, mert ő volt az egyetlen és tökéletes áldozat. Nekünk csak benne kell bíznunk és minden helyzetben rá tekintenünk. Örömöd forrása legyen Jézus Krisztus. Ezért tartsd örömnek a különféle próbákat az életedben.

Martin és Gracia Burnham úgy házasodtak össze, hogy szívük a missziós munkával volt telve. Tizenhét éven keresztül szolgálták Istent a Fülöp-szigeteken. Három gyermekük született. 2001. május 27-én, amikor éppen a 18. házassági évfordulójukat ünnepelték egy tengerparti üdülőhelyen, egy Osama bin Ladenhez kötődő terrorista csoport túszul ejtette őket. A fogvatartók az őrökhöz láncolták őket, átmasírozva velük a dzsungelen. Tizenhét tűzharcot vészeltek át, több mint négyszáz napig menekültek, egészségük megromlott, hitük azonban erős maradt. „Lehet, hogy nem jutunk ki élve ebből a dzsungelből – mondta Martin –, de legalább úgy hagyjuk el a világot, hogy örömmel szolgáltuk Istent.” Előérzete arra sarkallta Martint, hogy búcsúlevelet írjon gyermekeinek. Az előérzet helyesnek bizonyult. 2002. június 7-én fülöpszigeteki kommandósok megtámadták a tábort, Martin és Gracia kereszttűzbe kerültek. Egy golyó eltalálta Gracia lábát, egy másik pedig elvette férje életét. Az asszony özvegyen maradt, mi pedig azon tűnődünk, miért. Milyen magyarázatot adhatunk erre a tragédiára?
Amikor halljuk ezeket a történeteket, vagy halljuk ezt a történetet konkrétan, akkor feltesszük azt a kérdést vagy feltehetjük azt a kérdés magunkban, hogy Isten mégis ezt miért engedte. 17 évig szolgáltak misszionáriusként a Fülöp-szigeteken és mégis miért engedte Isten ezt a tragédiát? Vagy ahogyan az ő tragédiájukon gondolkozunk, hogyan magyarázzuk saját nehézségeinket? Az otthonunkban uralkodó feszültséget, esetleg a tönkrement házasságunkat, a magas elvárásokat a munkahelyünkön, a számláinkat az íróasztal fiókjában vagy a tumort a testünkben. Bár nem vagyunk túszok, de azért időnként megdöbbent bennünket az, hogy ezekben a helyzetekben sokszor ugye amikor
imádkozunk, sokszor úgy tűnik, hogy Isten nem válaszol. Hiszen tudja nagyon jól, mivel kell szembenéznünk és mégis hogyan magyarázzuk ezt meg. Isten miért nem magyarázza meg számomra, hogy ezt vagy azt az életemben miért engedte meg?
Egy alkalommal már feltettük ezt a kérdést és akkor említettem a testvéreknek, hogy nyolc lehetséges okot találunk a Szentírásban. Persze ennél lehet több is, ha a testvérek kutakodnak a Bibliában és felfedeznek egy ilyen okot szívesen veszem, ha elmondják nekem is. Nyugodtan kutakodjanak a testvérek, és ezt mondják is el. És természetesen a személyes nehézségeinket sem kell feltétlenül beleszuszakolni ebbe a nyolc pontba, ugyanis nem mindenre kell a megoldást, a választ megtalálnunk, mert bizony ebben a helyzetben nagyon érvényes ránk nézve az, hogy csak teremtények vagyunk, és Isten bölcsességétől nagyon is távol állunk.
Csak emlékeztetőül mondom el testvéreknek az előző alkalommal elhangzott 4 ok, amiért Isten engedi a próbát az életünkben és ugye akkor azt is megbeszéltük, hogy az itt szereplő „kísértés” szó egyébként „próbatételt” jelent, és csak a szövegösszefüggés alapján tudjuk eldönteni, hogy melyik szót is használjuk. Itt ebben a részben a „próbatétel” lenne a megfelelő fordítás, mert a Mi Atyánk idevonatkozó részében azt mondjuk, hogy „ne vigy minket kísértésbe”, és itt feltehetnénk a kérdést, hogy miért imádkozunk azért, hogy ne vigy minket a kísértésbe, míg a Jakab részben meg tartsuk örömnek. A Mi Atyánk rész jól fordít, mert a következő mondatban így folytatja: „de szabadíts meg a gonosztól”, azaz Urunk óvj minket a kísértéstől, mert bizony abban el tudunk bukni, és ezt nem szeretnénk. A kísértéssel szemben nem tudunk megállni, mert olyan erős a késztetés, valójában a Jakab levél azt is elmondja később, hogy a kísértésnek a forrása valójában az ember: „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe” (14. vers). A próbatételnek viszont örüljünk, mert az mindig tisztogat minket, és annak a forrása maga Isten. Erről most csak ennyit szeretnék mondani, de most már frissítsük fel emlékeinket és nézzük meg csak néhány mondat elejéig, hogy Isten miért is engedheti az életünkbe a próbatételeket.

Erről most csak ennyit szeretnék mondani, de most már frissítsük fel emlékeinket és nézzük meg csak néhány mondat elejéig, hogy Isten miért is engedheti az életünkbe a próbatételeket. Az első ilyen volt hitünknek az erősítése. Isten azért rak bele bizonyos helyzetekbe, hogy mi ott és akkor hozzá meneküljünk és ha elbukunk, mutassa azt meg nekünk, hogy a hitünk bizony nem ő belé kapaszkodott. Valljuk be őszintén, hogy másban hittünk.

Másodszor a megpróbáltatások megaláznak bennünket. Mondjuk, ha egy helyzetben elbukunk, akkor az emlékeztessen bennünket arra, hogy nem vagyunk jobbak a másiknál. Talán évekkel ezelőtt láttuk valakinek az életét, aki elbukott valamiben. Persze mi akkor erősek voltunk és azt is megfogalmaztuk talán magunkban, hogy hit tekintetében milyen erősek va3
gyunk. Viszont, amikor ugyanabba a helyzetbe kerülök, akkor rájövök, hogy nem vagyok sokkal jobb, mert bizony én is elbuktam. A megpróbáltatások megaláznak bennünket.
Harmadszor a megpróbáltatások megmutatják, hogy mennyire függünk világi dolgoktól. Mennyire szeretjük a világot, mennyire szeretjük a pénzt, a hatalmat, az elismerést, a tulajdonunkat. És valójában Istentől is csak ezeket vártuk, ezeket az ajándékokat. Mit szeretünk valójában?

Negyedszer a próbák a mennyországra helyezik a figyelmünket – ez volt akkor az utolsó. Ugye egy-egy nehéz helyzetben bizony többet imádkozunk, többet olvasunk Bibliát, jobban ráhagyatkozunk Istenre. És ezzel talán a mi Urunk azt akarta megmutatni számunkra, hogy: – Ember! Eddig nem ilyen voltál, nem ez volt rád jellemző! Akkor most legyél ilyen és kapaszkodj belém még jobban!
És a testvéreket szeretném arra is bátorítani, hogyha bármelyikkel kapcsolatban elbukunk is, akkor ne legyünk szomorúak. Abból a szempontból lehetünk szomorúak, mert elestünk, de ez ne mérgezze meg a szívünket. Imádkozzunk azért, hogy a minden kegyelem Istenen állítson talpra bennünket és erősítsen minket ebben a helyzetben. Tehát a próbatételnek a célja, hogy megvilágítsa szívünket, rávilágítson arra, hogy a krisztuskövetésünk mennyire valós és mennyire csak beszélünk róla.
Menjünk tanulmányunkban tovább és tárjuk fel a próbák okait és ezeken keresztül próbáljunk meg válaszolni arra a kérdésre, hogy miért tartsuk örömnek a különféle megpróbáltatásokat. Most csak kettőt fogok megnézni, nem fogok most olyan nagy léptékben haladni.
Az ötödik ok: a próbatétel feltárja azt, hogy mit szeretünk valójában. Ezt a világgal kapcsolatban már egy kicsit érintettük, most egy kicsit más oldalról szeretném megvilágítani ezt. Ugye Ábrahám hajlandósága arra nézve, hogy feláldozza fiát, Izsákot, nemcsak a hitét bizonyította, hanem azt is, hogy mennyire szerette Urát. Éppen ezért ugyanígy nekünk sem lehet senki és semmi sem fontosabb az Úrnál. 5Mózes 10,12: „Most pedig Izráel, mit kíván tőled Istened, az ÚR? Csak azt, hogy Istenedet, az URat féljed, járj mindenben az ő útjain, szeresd őt, és szolgáld az URat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből.” Ezt kívánja az Isten: szeresd az Urat.

Máshol, Lukács evangéliumában így fogalmaz Jézus: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26). Itt megint egyébként a szeretetről van szó. Nem arról, hogy nyilván gyűlöljünk másokat, hanem a szeretetben nyilván rangsoroljunk, kit szeressünk elsőnek. Elsőrenden az Urat szeressük, utána második helyen ott van a feleségem, ott van a gyermekem. Tehát a próbáknak a célja, hogy a szeretetet felfedje előttünk, megmutassa nekünk azt, hogy valóban teljes szívvel, teljes odaszánással szeretjük-e Urunkat. Nagy kérdés ez szerintem mindannyiunk életében.
Őszintén erre a kérdésre csak a nehézségekben tudunk válaszolni. Tehát belekerülünk egy nehézségbe és ott derül ki valóban, hogy az Urat szeretjük-e. Lehet, hogy most mindannyian – én is és a testvérek is –, azt mondjuk, hogy az Urat szeretjük. De valójában ezt a kérdést a mindig a nehézségben, amikor az élet olvasztótégelyében vagyunk, akkor kell feltenni: Most is szereted az Urat? Most is olyan állhatatos vagy, ebben a nehézségben is? Eddig csak beszéltél róla. Válaszoljunk magunkban teljesen őszintén. Lebegjen a szemünk előtt akár a múlt hét vagy az előző hónap, amikor egy olyan helyzetbe kerültünk, ahol döntenünk kellett volna, hogy mit is cselekedjünk. Mentünk a magunk feje után? Tettük azt, amit az eszünk diktált? Vagy pedig alázatosan leborultunk imádságban Isten előtt és elmondtuk neki a problémáinkat? Tőle kértünk segítséget? Valljuk meg őszintén, hogy bizony ezekben az esetekben nem ez az első gondolatunk, hogy Istenhez futunk. Mit és kit szeretsz valójában? Válaszoljunk erre őszintén.
A házassággal kapcsolatban is bátran feltehetjük azt a kérdést, hogy mennyire szeretem a férjemet vagy a feleségemet. Amikor a házasságunk nehézségbe kerül, ott derül ki az, hogy mennyire szeretem a feleségemet, vagy a feleségem mennyire szeret engem. A szeretet mindig a nehézségben derül ki. Persze a keresztyén házasság nemcsak a szeretetről szól, hanem arról is, hogy a házasságunknak a tartóoszlopa az, hogy mi az Urat is szeretjük. Tehát két tartóoszlopon áll a házasság, nyilván az egyik az, hogy szeretjük egymást, a másik pedig az, hogy szeretjük az Urat. De a nem hívő házasságok is – valljuk meg őszintén – vannak, amelyek nagyon jól működnek úgy, hogy ők nem szeretik Istent, de van egy tartóoszlopa a házasságuknak, az az, hogy szeretik egymást. És van olyan hitetlen házasság, ami akár a halálig is eltart, mert úgy szeretik egymást, hogy egyébként nem szeretik Istent, mert olyan erős a tartóoszlop. Jön egy nehézség és akkor is szeretik egymást. Létezik ilyen, én ismertem ilyen házasságot. Hitetlenek voltak, nagyon szerették egymást. És szomorú volt látni, amikor a férfi meghalt, mert a feleség is vele halt lélekben. Teljesen lefogyott, alig lehetett vele beszélgetni, mert elvesztette a másik felét. Nem volt olyan dolog az életében, amibe tudott volna kapaszkodni, mert az az egy tartóoszlop megszűnt az életében. Addig, amíg élt a férje, addig egy gyönyörű házasság volt, de amikor meghalt, akkor bizony a feleség is tönkrement.

Tehát két nagyon fontos pilléren nyugszik a keresztyén házasság, az egyik a szeretet, a másik pedig az Úr félelme.
Ezzel kapcsolatban pedig egy figyelmeztetést szeretnék a testvéreknek megfogalmazni persze egy történetet keresztül. VI. György angol királyról és hitveséről, Erzsébet királynéról mesélik a következő történetet. Fiatal korában Anglia későbbi királya beleszeretett a bájos skóciai Erzsébetbe. Nem sokkal ezután elment és megkérte a kezét, de Erzsébet elutasította. Azt mondják, hogy a herceg nem az a férfi volt, aki különösen vonzotta volna a nőket; beszédében és fellépésében is volt egy kis ügyetlenség.
A fiatal György herceget nagyon elszomorította a visszautasítás, és édesanyjához, Mary királynőhöz ment, hogy tanácsot kérjen tőle. A királynő nagy együttérzéssel hallgatta a történetet, és amikor vége volt, csupán egy kérdést tett fel a hercegnek: igazán szereti-e Erzsébetet, vagy megelégedne valaki mással is. Rövid megfontolás után a fiatal herceg azt válaszolta, hogy Erzsébetet akarja feleségül venni, és senki mást az egész világon. Az édesanyja erre azt válaszolta: „Akkor csak egyet tehetsz. Menj vissza hozzá, és kérd meg még egyszer!”
Így hát a herceg legyőzte büszkeségét, összeszedte minden maradék bátorságát, és még egyszer megkérte a bájos skót hölgyet. És megint kosarat kapott. Miután magához tért e sokk után, ismét édesanyjától kért tanácsot, és ő megint türelmesen meghallgatta. Teljesen együtt érzett vele, és ismét megkérdezte, hogy a második visszautasítás után is igazán szereti-e. De a herceg előtt teljesen világos volt, hogy ő az összes választható hölgy közül egyedül Erzsébetet akarja. „Ebben az esetben”, mondta édesanyja, „csak egyet tehetsz. Menj vissza hozzá újra, és kérd meg még egyszer!” Némi előkészületi idő után tehát a fiatal herceg harmadszor is elment lánykérőbe. Erzsébet természetesen észrevette, hogy milyen komoly a herceg szándéka, milyen állhatatos a szerelme, és hogy ő a mindene. És még valamit észrevett. Kezdte érezni, hogy a herceg szerelme viszontszerelmet gyújtott az ő szívében, és ennek a szerelemnek az izzása kezdett valami visszasugározni a herceg szerelméből. Így azt mondhatta, hogy szereti őt, és a felesége akar lenni.

A szerelem viszontszerelmet ébreszt, és sokszor nagyon türelmesnek, hosszútűrőnek és jóságosnak kell lennie, amíg a tűz felgyullad a leendő partner szívében. És ha már felgyulladt, akkor állandóan fenn kell tartani, hogy a szerelem izzása olyan maradjon, amilyennek Isten szánta. Hogy mindkét szerelmes úgy átmelegedjen és felfrissüljön tőle, hogy örülni tudjanak a boldogságnak, amit az igazi szerelem jelent.
Természetesen minden szerelemben eljön az az idő, amikor az udvarló félnek végleges választ kell kapnia, ami lehet „igen”, és lehet „nem”. Egy napon a megkért fél visszautasíthatja a szerelmet, és véglegesen lemondhat róla. De nem csak a körüludvarolt fél dönthet szabadon az udvarló mellett vagy ellen. A másik fél is dönthet arról, hogy meddig akar udvarolni és tűrni a visszautasítást. De még ezt az utolsó döntést is, hogy többé nem törekszik megnyerni a másik szerelmét, szerelemmel kell meghozni, és amennyire csak lehet halasztani kell. Ha azonban a megkért fél feleségül megy más valakihez, akkor a további udvarlás kérdése el van döntve. A Szentírás azt mondja, hogy ez szellemi vonatkozásban is bekövetkezhet akkor, amikor Isten már nem keresi tovább egy ember szívét. Mi, emberek csak ritkán figyelhetjük meg, hogy Isten lemond egy emberről, és többé nem hívja őt. De hogy ilyesmi előfordul, az tény, még ha halandó szemek elől el is van rejtve. Az Úr Jézus a lelkünk barátja, igazi szívbeli barát; de jön egy időpont, amikor
végleg „feleségül mehetünk máshoz”, és kizárjuk magunkat szerető hívásából. Szívünkkel anyagi dolgok felé fordulhatunk, társasági és bűnös dolgok felé, és elutasíthatjuk, amikor valaki ezért megfedd minket. Ezzel teljesen elfordulunk az Úr Jézustól. Akkor vége a szeretetteljes hívásnak! A Zsidókhoz írt levél több helyen is beszél erről a napról (3,11; 6,4-5; 10,26-30). Az ilyen napok véglegessége valóban sötét képet nyújt, és ennek komoly figyelmeztetésül kell szolgálnia nekünk, ha hajlamot érzünk magunkban arra, hogy Isten velünk való bánásmódját figyelmen kívül hagyjuk.
De hadd fogalmazzak meg egy bátorítást is a testvéreknek, hogy milyen Isten szeretete. Alíz hercegnőnek volt egy gyermeke, aki a fekete diftériát nevű betegséget kapta. Az orvosok karanténba zárták és megmondták az édesanyjának, hogy ne látogassa, mert egy súlyos és ragályos betegségről van szó. A gyermek az egyik ápolótól a következőt kérdezte: – Miért nem jön be édesanyám és miért nem ölel meg engem és miért nem puszilgat mos már többet? Amikor ezt meghallotta az édesanyja, akkor annyira összeszorult a szíve, hogy bement hozzá, megölelte és megcsókolta. Pár nap múlva meg is halt Alíz hercegnő és eltemették. De miért tesz ilyet egy édesanya? Mert nagyon szereti a gyermekét.
Isten miért tesz olyat, hogy a kereszten meghal? Azért, mert nagyon szeret. És az is hozzátartozik az ő szeretetéhez, amikor megszólít, amikor próbákba állít. Tudom, nagyon nehéz ezekben a helyzetekben azt meglátni, hogy Isten szeret bennünket. Mért? Mert foglalkozik velünk. Gondoljanak bele abba, hogy az az Isten, aki ezt a világegyetemet teremtette, belehelyez bennünket egy próbába, hogy megmutassa nekünk a saját szívünket, hogy valóban mi nem is szeretjük annyira Őt. Hát kivel foglalkozik ez a hatalmas nagy Teremtő? Velem, porszemmel? Ennyire fontos lennék neki? Úgy tűnik igen!
Ha pedig azt a kérdést teszed föl magadnak, hogy szeret-e Isten, akkor tekints a keresztre. Az megmutatja Isten szeretetét: az életét adta. Ugyanúgy, ahogyan ez a királynő is életét adta a fiáért, pedig csak megölelte és megpuszilta. Ugyanezt tette Isten is. Lehet, hogy a próbákban nem látjuk ezt, és azt van előttünk, hogy mennyire távol vagyunk Istentől meg mennyire eltávolodott tőlünk Ő maga, magunkra hagyott, mert nem szól és nem jön a segítségemre. Isten azonban nem hagyott magunkra. Tekintsetek a keresztre, ahol Jézus az életét adta.
Tehát a próbatétel feltárja mennyire szeretjük Istent. Valóban az életem első helyén ő áll? Őt szeretem teljes szívvel, teljes erővel? Nagy kérdés.

Hatodszor a megpróbáltatásainkkal másoknak tudunk segíteni. Ezt másképpen is meg lehet fogalmazni: a megpróbáltatásainkban megdicsőül az Úr. Egy nehéz helyzetben, amikor kitartunk az Úr mellett egyrészt példát mutatunk másoknak, de valójában az Úr dicsőül meg, mert megtartott minket a nagy kegyelmével. Ez a kettő kéz a kézben jár. Egyrészt Isten
dicsőül meg, másrészt lehet példát adni a másik testvérnek, hogy mégis abban a helyzetben hogyan lehet megállni.
A kérdés pedig az, hogy a megpróbáltatásainkkal valóban Istenre mutatunk-e? Valóban segítséget nyújtunk-e másoknak? Erről így olvasunk Lukács evangéliumában: „Simon, Simon, íme a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited, azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” (22,31-32). Miért került Péter nagy próba elé? Hogy erősítsd atyádfiait. Ez volt a feladata. Tehát Péter a próbákat nemcsak azért kapta, hogy az Úr majd ezekben megerősíti őt, hanem azért is, hogy ő maga segítségül legyen másoknak. Megerősítse a hívőket a krisztuskövetésben.
Vagy nézzünk meg egy másik ismert történetet a Bibliából, a születése óta vak ember történetét. „Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született? Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn 9,1-3). Tehát ez az ember így született vakon és soha nem láthatta a természetet, hogy az milyen csodálatos, soha nem láthatta a szüleit, milyen az, amikor mosolyognak, soha nem nézhetett a szülei szemébe. Miért? És megkapjuk a választ, miért született vakon: „hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei”.
Valaki így fogalmazta meg ezt a történetet: „Valószínűleg egy másik szerep jobban tetszett volna neki. Feladata kevés vonzerővel kecsegtetett másokéhoz képest. – Mária, légy a fiam anyja. Péter, te leszel az első igehirdetőm. Máté, mit szólnál az első evangéliumhoz? A tiéd. Majd Isten ehhez az ember fordul: – És te? – Igen Uram? – Vak leszel az én dicsőségemre. – Vak leszek? – Igen. – A te dicsőségedre? – Igen. – Nem egészen értem. – Majd megérted.”
A Szentírás alapján nyilvánvalóan nemcsak ennek a vak embernek lehetne panasza, hanem lehetne egy testvérpárnak is panasza. Mária és Márta története, amikor meghalt a testvérük. Ott ilyet olvasunk: „Amikor Jézus ezt meghallotta, azt mondta: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten fia.” (Jn 11,4).

És most feltehetjük magunkban a kérdést: egy vakságon keresztül nyilvánul meg Isten munkája? A halál dicsőíti Istent? Mégis hogyan lehetséges ez? És velünk mi a helyzet? Vagy veled mi a helyzet, testvérem? Hogyan magyarázod a saját küzdelmeidet? És a következő kérdést engedjétek meg tőlem: van rá esély, némi lehetőség, hogy mindez azért történik veled, hogy az ő dicsőségéért szenvedj? Lehet, hogy azért kerülsz nehéz helyzetekbe? „Mert nektek nemcsak az adatott meg a Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte.” (Filippi 1,29) Amikor imádkozol valamelyik nehézségért, valamelyik próbáért és az imádságod megválaszolatlan
marad, ne hidd azt, hogy Isten nem hallotta meg. Nagyon is jól hall, csak le- het, hogy nagyobb tervei vannak veled.
Akárcsak azzal a lánnyal, aki leírta levélben a történetét, és ezt is fel szeretném olvasni. Ez egy hosszabb levél, hogyan is néz ki ez a valóságban:

„Egy fiatal lelkész és egy tanító első gyermeke vagyok. Harminc évesek lehettek, amikor megszülettem. Nyolc hónapos koromban annak a bébihintának a nehéz rugója, amelyben ringatóztam, hirtelen elpattant. Miután előzőleg feszes volt, egyenesen csapott és átvágta, amit ért, a lágy részt a fejemen.

Semmit sem lehetett tenni. Szüleim, nagybátyám és nagynéném holtnak hittek, akikkel éppen együtt nyaraltunk. Végül találtak egy orvost, aki a 14 kilométerre lévő kórházba vitt, de semmit nem tudtak tenni, csak kitisztították és bekötözték a sebet. Szüleimet nem kecsegtették semmi reménynyel, hogy életben maradok.
Hívő emberek voltak, és hittek az imádságban. Hitüknek köszönhetem az életemet. Isten irgalmából életben maradtam, bár az orvosok megmondták, hogy reménytelenül nyomorék és értelmi fogyatékos leszek. Ez nem következett be, de nagyon sok problémám volt.
Először is nem voltam szép gyerek. Csúnyácska és dongalábú voltam, de tudtam járni. Az Úr erről gondoskodott, amikor meggyógyított a teljes bénulásból. Élénk észjárással is megáldott, az emberek azonban a gyermekekben a szépséget keresik, aminek én igencsak híján voltam. Nem tudtam ugráló kötelezni, labdázni és elkapni valamit, amit felém dobtak. Béna voltam a bal oldalamra. Azt hiszem ezért lettem magányos. Képzeletvilágomat tudatosan fejlesztettem, ami lehetővé tette, hogy csodálatos életet éljek több száz elolvasott könyv és kitalált álmaim segítségével.
Amikor elmondtam édesanyámnak – aki tizenéves koromban rákban meghalt –, hogy ápolónő és misszionárius szeretnék lenni, csak annyit mondott: „Csodálatos!”. Tudta, hogy egyik sem lehetek soha a betegségem miatt. Amikor anyám halála után pár évvel édesapám újra megnősült, elköltöztünk egy másik kisvárosba. Az élet még nehezebb lett. A középiskolában nem voltam népszerű. Lelkészgyerek voltam. És már sokkal korábban az Úrnak adtam a szívemet. Ez, amit még tetézett zárkózott természetem, nem jelentett ajánlólevelet a kisvárosi iskolánk klikkjeibe.
Egyszer, amikor az iskolába vezető úton baktattam, egy kamasz fiú jött a hátam mögé és hangosan megkérdezte: „Mi a bajod? Miért sántítasz? Ki akarna egy ilyen lánnyal járni?”
Nehezen tanultam meg, hogy Krisztus erőt tud adni, nyugodt tudok ma- radni és nem veszítem el a fejem még ilyen helyzetben sem.”
Lehetne még folytatni, egyébként folytatódik az ő története, azt most nem akarom felolvasni, de testvérek, ez a történet leíratott és többen is olvasták. Mi volt ezzel a célja Istennek? Hogy másokat megerősítsen, másokat bátorítson. És ha azt látjuk, hogy a mi életünk nehéz, akkor vegyük ész9
re azt, hogy vannak sokkal súlyosabb, nehezebb életek. És mi történik rajtuk keresztül? Megdicsőül az Úr. Felhasználja őket arra Isten, hogy önmagára mutasson. Nem azért helyez-e bennünket is Isten különféle nehézségekbe, hogy rajtunk keresztül megdicsőüljön az Úr? Hogy rajtunk keresztül lássák az emberek Istent, az ő kegyelmét?
És előttem is sok száz történet lebeg, olvastam olyan kórházról, ahol súlyos betegségben szenvedő árva gyerekekkel foglalkoztak. Lelki dolgokról is gondoskodtak velük kapcsolatban, de olyan súlyosan betegek voltak ezek a gyerekek, hogy tizenéves korukban nem egy meghalt. Volt olyan gyerek is, aki halála előtt bizonyságot tett Krisztusról. Olvastam és talán többen is olvasták a történetüket, és ennek az egész kórháznak a történetét, és az is bizonyságtétel volt magáról Istenről, hogy hogyan munkálkodott már tizenéves gyerekeknek az életében, hogy hogyan adták át az életüket.
Láttam olyan embereket és olvastam olyan emberekről is, akik Krisztus nélkül szenvedték végig a betegségüket. Nem volt öröm róluk olvasni, főképpen látni őket a betegségükben. Mindenkivel megszakították a kapcsolatot, mindenkit elhagytak, mert mindenkivel kapcsolatban csak vádaskodtak. Mindig más volt a hibás.
És vannak olyan krisztuskövető életek, akik a nehézségben Krisztusra tudnak mutatni. Tegyük fel bátran ezt a kérdést: nem azért engedi-e az Úr a különféle próbákat az életünkben, hogy az életünkön keresztül megdicsőüljön ő maga?
Pécelen volt Szombati Zoli bácsi egy ilyen példa, aki tíz éven keresztül a feleségét látogatta az öregotthonban. Szegény asszony leépült eléggé, de ő bement azért, hogy bibliát olvasson neki, hogy imádkozzanak közösen. És ez annyira megtetszett az ott lakóknak, hogy ők is szerették volna, hogy legyen egy ilyen közösség. Így indult el Pécelen az öregotthonban az istentisztelet. Egy öregemberen keresztül. Kívánták azt, hogy jöjjenek oda és beszéljenek nekik Istenről. De hogyan? Egy öregembernek a nehézségén, a próbatételén keresztül történt mindez. És egy nagyon jó munka indult el ott az öregotthonban.
És testvérem, meglehet az, hogy a nehézségeket látjuk és sokszor ezeken nem is látunk túl. De miért ne gondolkoznánk a nehézségeinken és azon, hogy Isten miért engedett ebbe bele és azon, hogy Isten miképpen tud használni ezen keresztül bennünket. Gondolkozzunk a próbáinkon és használjuk isten dicsőségére!
A Burnham házaspár is ezt tette. Fogságuk alatt nemcsak beszéltek Jézusról, hanem meg is élték Jézust. Nem panaszkodtak, tették a dolgukat és még többet vállaltak. A férfi minden éjjel jó éjszakát kívánt annak az embernek, akihez hozzá volt láncolva, és minden este beszélt neki Jézus Krisztusról. Hát nem tudjuk, hogy mi történt ennek az embernek az életében. De így munkálkodott Isten ezen a házaspáron keresztül. A férfi halála a világ min10
den részére eljutott, sokan hallottuk a hírekben vagy olvastunk róla. Milliók látták a felesége alakját és hallották azt a megindító interjút, amit az édesapa mondott, hogy Isten majd segít nekik ezen túljutni. Minden fontos televíziós hálózat felbecsülhetetlen értékű perceket szánt egy olyan ember történetének, aki jobban szerette Krisztust a saját életénél. Isten látható volt ezen a házaspáron keresztül, az ő szenvedéseiken keresztül, látható volt a férfi halálán keresztül.
Látható a mi nehézségeinken keresztül Isten?
Két ok tehát, amiért Isten engedi a próbákat: feltárja, hogy kit vagy mit szeretünk valóban. A második: a megpróbáltatásokkal másoknak tudunk segíteni. Tegyük fel bátran ezeket a kérdéseket: kit szeretünk? Mit szeretünk? És mire vagy kire mutat az életünk?
Imádságban erre válaszoljunk is akár.

Nem biztos, hogy jól értesült vagyok, de úgy tudom, hogy a gyémántot egy különleges vízbe teszik annak érdekében, hogy kiderüljön annak eredetisége. Ugyanis ebben a vízben a gyémánt egy igen érdekes módon kezd el csillogni, és ha mellé, mondjuk egy hamisítványt is beteszünk, akkor egy olyan ember számára, mint én – egy laikusnak is – egyértelművé válik, hogy melyik az igazi és melyik a hamis.
És azzal pedig talán egyetértünk, hogy a keresztyén életben igen fontos a próbatétel. Az, hogy a hitünknek, szeretetünknek, odaszánásunknak a valódisága kiderüljön. És erről bizony más helyen is olvasunk a Szentírásban, amelyek arról is beszélnek nekünk, hogy ezektől a próbatételektől ne rettenjünk meg. Például a Korinthusi levélnek a vége így hangzik: „Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?!” (2Kor 13,5) És lehet, hogy most néhányan a testvérek közül így gondolkoznak, hogy most miért a próbáról beszélek, amikor itt kísértésről van szó. Hát azért beszélek próbáról, mert a próba és a kísértés a görögben ugyanazt jelenti, ugyanaz a szó, csak mindig a szövegösszefüggés alapján döntik el, hogy pontosan mi a fordítás. A Miatyánk szövege is ugyanezt a szót használja, csak ott nyilván kísértésnek fordítjuk. Ugye amikor így mondjuk: „És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.” – ott azért fordítjuk kísértésnek, mert a gonosz miatt ez ilyen negatív töltésű mondat. De nagyon sok helyen, például a Korinthusi levél végén, amit fentebb idéztem, ott próbatételnek fordítják. Alapvetően ez a szó próbatételt jelent, ha negatív a szövegösszefüggés, akkor fordítják kísértésnek. Erről ennyit röviden. És itt pontosabb lenne a próbatétel fordítás, mert a Miatyánk részében miért imádkozunk azért, hogy „ne vígy minket kísértetbe”, itt pedig miért tartsuk örömnek?
De azt is valljuk meg őszintén, hogy bizony a próbételt nem szeretjük. És talán egy őszintébb szívből még a következő mondat is fölhangzik: – Hát Uram, annyi testvérem van itt a templomban, inkább próbálgasd őket, engem meg hagyj békén! Valahogy szeretnénk elkerülni ezeket a helyzeteket
vagy nagyon gyorsan átesni rajta. És ez teljesen természetes, hiszen nem vagyunk fakír beállítottságúak. Az ilyen körülményeket, helyzeteket egyikünk sem szereti.
És azt is meg kell vallanom, hogy én az évek során sok-sok bizonyságtételt hallottam már, hogy keresztyén emberek mit éltek meg az Úrral ezzel kapcsolatban. És értsék jól a testvérek, nyilván nem kritizálni akarom ezeket a bizonyságtételeket, csak arra szeretnék rámutatni, hogy a hallgatóság szívében ilyenkor mi játszódik le, amikor ezeket hallgatják. Nyilván elhangzik az, hogy milyen helyzetben volt, milyen nehézségekbe került és nyilván próbálja minél színesebben lefesteni a dolgokat, hogy aztán mi is meg tudjuk az fogalmazni, hogy igen, ez tényleg egy nagyon rossz helyzet volt, hát abba én se szívesen kerülnék bele. És nyilván ez a testvérünk imádkozott, akár heteket, hónapokat vagy akár éveket, évtizedeket, és egyszer csak Isten adott neki szabadítást ebből a nehézségből.
De a hallgatóságnak ebből mi csapódik le? Hát egyrészt az, hogy menynyire jó ennek az illetőnek: szabadítást adott neki Isten, imádkozunk érte: köszönjük Urunk, hogy te ilyen hatalmas vagy, ma is munkálkodsz. Másrészt hát én is egy hasonló helyzetben vagyok. A körülmények, a nehézség mértéke nem ugyanaz, de Isten ebben a helyzetben nekem is adhatna szabadítást. Persze a hallgató testvérünk is nagyon sokat imádkozott ezért, de amikor hallja a bizonyságtételt, a következőt fogalmazza meg magában: – Lehet, hogy nem imádkoztam elég jól, vagy nem imádkoztam sokat ezért az adott problémáért. Akkor imádkozni kell érte még többet! És még több időt tölt az imádsággal, bibliaolvasással – természetesen ez egy jó dolog, – de mégis azt látja, hiába imádkozik, hiába olvas igét, nem történik semmi, nem jön a szabadítás. Sőt, akiért imádkozott, azt elvesztette. A betegsége még súlyosabb lett, a körülmény, amiben volt, még rosszabbra fordult. És ha ez a helyzet fennáll, mondjuk hónapok, évek óta, akkor teljesen joggal teszi föl magában a kérdést: – Van ennek egyáltalán értelme? Van értelme imádkozni, bibliát olvasni? Nekem Isten ebből nem adott szabadítást, a másiknak meg igen. És megint jön a pofon, jön egy újabb bizonyságtétel, jön egy újabb testvér, aki egy nagyon nehéz helyzetben, imádkozott, Isten megszabadította. És elhangzik a bizonyságtételben a következő mondat: Isten téged is megszabadíthat, ha könyörögsz hozzá. Hát a szegény hallgató: – Köszönöm szépen, én már eleget imádkoztam, és még mindig nem történik semmi.
És persze nagyon szép az, ahogyan Isten egy embernek az életében munkálkodik – ismét mondom, nem ezt vonom kétségbe –, de mi van azzal a másik száz emberrel akiknek az életében Isten nem így munkálkodik? Mi a helyzet ekkor? Bizony meghalt, akiért imádkoztam, még rosszabb lett az állapotom, ahogyan Isten elé vittem, bizony nagyon csúnya vége lett egy barátságnak, bizony a házasságom tönkre ment, bizony a gyerekeim nem akarnak többet soha az életben látni. És még folytathatnánk a sort. Persze olyanok
vagyunk, akik szeretjük kibogozni a szálakat és szeretjük megfejteni annak a rejtélyét, hogy egy adott helyzetben miért is engedte ezt vagy azt meg az Isten. És bizony vannak olyan helyzetek, amiket soha nem fogunk megérteni, és talán évek múltán is egy hatalmas nagy kérdőjel jelenik meg a fejünkben: ennek mi értelme volt? Teremtettségünkhöz hozzátartozik az, hogy csak teremtmények vagyunk és az összefüggéseket nem fogjuk látni. Nem is feltétlenül kell látnunk.
Csak egy példával szemléltessem ezt a testvéreknek. Amikor én az óbudai gyülekezetbe jártam, nagyon jó volt az ifjúsági közösség is, de végül el kellett mennünk a gyülekezetből. Mindenkinek a fejében felvetődött, hogy miért történt mindez? Nagyon sokat összejártunk, nagyon sok helyre elmentünk, misszionáltunk gyerekek között, misszionáltunk a lakótelepen, nagyon sok szolgálatot végeztünk, de elzavartak bennünket a gyülekezetből. Miért történt mindez? És fél évig nem tartoztunk sehova, tehát református gyülekezethez sem, de aztán elmentünk Békásmegyerre, ott felkerestük az ottani lelkészt, elmondtuk neki, mi történt, fogad-e bennünket. Ő persze azt mondta: – Nyugodtan gyertek. Hát egy 50-60 fő átment Békásmegyerre. De nagyon érdekes volt, én is évekkel később tudtam meg, amikor egy ottani békásmegyeri lány, elmesélte, hogy ők ezt hogyan élték meg. Jártak az ifjúsági órára, hát ketten-hárman úgy néha eljárogattak. És azt mondta ez a lány, hogy ennek mi értelme, hát hárman ott vagyunk, ott szenvedünk. És már az egyik alkalommal megfogalmazta magában, hogy ő többet ide biztos nem jön. Jó, ad még egy utolsó esélyt. És amikor eljött, azt vette észre, hogy ott van másik 50-60 ember az ifjúsági órán. – Ezek meg kik? Azok voltunk mi. És mi is ezt évek múlva tudtuk meg. Tehát mindig ott volt bennünk a kérdőjel, hogy miért történt mindez? És aztán ez a lány elmondta, hogy ez egy óriási fellendülést adott az ifjúságnak. A paneles fiúk is ekkor csatlakoztak a gyülekezethez, jöttek velünk vízitúrázni, elkezdődött egy óriási munka. És Istennek ez egy nagy kegyelme volt, hogy ezt megmutatta, hogy lám-lám, Isten így akart munkálkodni, kicsit szétszórt bennünket, terjedjen az evangélium máshol is, ahol egyébként nem feltétlenül terjedt.
És bizony azt is meg kell vallani, hogy én még olyan bizonyságtételt a nehézségekkel kapcsolatban nem hallottam, hogy valaki őszintén a következőket mondta volna: – Figyeljetek, ez piszkosul nehéz volt, teljesen a padlóra vitt, ott voltam évekig. De valahogy talpra állított belőle az Isten, mert igazából már nem tudom az életemet Isten nélkül elképzelni, és a mai napig nem értem, miért kerültem ebbe a helyzetbe, de itt vagyok. Még most is fáj, ha rá gondolok, de szeretem az Urat.
És valahol, valljuk meg őszintén, hogy nagyon sokszor egy hazug képet mutatunk a krisztuskövetésünkben. Mert az csak tökéletes lehet, mert ott nem lehet semmilyen nehézség, ott nem lehet sírni, ott nem lehet bánkódni. És ezt mutatjuk mindenkinek.
Engem az egyetemen még úgy tanítottak, hogy személyes példát még véletlenül se mondjak el prédikáció alatt. Nem szabad. Kérdezem én, hogy ezzel mi a probléma? Hát én is hús-vér ember vagyok, én is küszködök, én is próbákban vagyok, Isten engem is próbál. A kérdés az, hogy ezeket hogyan dolgozzuk fel keresztyénként. És bizony ez nagy segítség tud lenni egy másik keresztyén embernek, aki ugyanúgy küzd, ugyanúgy lent van a padlón, és ott vagyok neki, hogy segítsem őt. Mi ezzel a probléma?
Pedig a keresztyén életről, krisztuskövetésről nem lehet beszélni nehézségek nélkül. És a Szentírás lapjain nagyon sokszor találkozunk azzal, hogy bizony Isten szolgái is szenvednek akár a szolgálat során is, és ezekből a helyzetekből Istenhez kiáltanak.
Jób egyik barátja így fogalmaz: „Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal.” (Jób 14,1). Pontosabban tele nehézségekkel, problémákkal. Hát ilyen az emberi élet.
Dávid a következőképpen kiáltott az Úrhoz: „Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen!” (Zsolt 22,1)
Vagy Ézsaiás következőképpen mondja: „Nézz a földre, és íme csak nyomorúságot és sötétséget látsz, nyomasztó borút, homályba taszítva”. (Ézs 8,22)
Akárhogy tagadjuk, akárhogy szeretnénk felmutatni azt, hogy tökéletesek vagyunk, nem vagyunk azok. Mindannyiunk életében vannak nehézségek. Nyilván a fokai ezek mások mindannyiunk életében. Valaki több mindenben szenved, valaki meg kevésbé.
És bizony Isten gyermekei sem mentesülnek ezektől. A házasság, a családi élet, mondjuk Istennek a legnagyobb ajándéka, amit adhat, a földön, de abban is elkerülhetetlenek a nehézségek. Valaki így fogalmazott egyszer a házassággal kapcsolatban: ha jól csinálod, a mennyország tud lenni, de ha roszszul, a pokollá válhat.
Jézus pedig arra is ígéretet tett, hogyha mellette kitartunk, akkor bizony, ha az evangéliumról bizonyságot teszünk, akkor is nehézségekkel fogunk szembesülni.
És ebben a szakaszban még azzal akar bátorítani bennünket Isten, hogy a nehézségekre igen is lehet pozitív értelemben tekinteni. Mert ezek bizony valamit munkálnak a szívünkben. És jól tudom, hogy ezekben a helyzetekben a legnehezebb kimondani azt, hogy Uram, hát mégis mit akarsz munkálni az életemben? Ismét mondom, nem feltétlenül kell megtalálnunk mindenre a választ, de most a Szentíráson keresztül arra szeretnék rámutatni a testvéreknek, hogy mégis a nehézségeket, a próbákat miért engedi meg Isten, miért engedi azt, hogy ezekbe a helyzetekbe belekerüljünk.
Én a Szentírás alapján nyolc ilyet okot szedtem össze. Ne ijedjenek meg a testvérek, most csak négyet fogunk megnézni. Majd egy másik alkalommal a többit is megnézzük.
Az első ilyen cél: hitünk erősítése. „De az Úr azt mondta Mózesnek: Majd én hullatok nektek kenyeret a mennyből. Menjen ki a nép, és szedjen naponként egy napra valót. Ezzel teszem próbára, hogy az én törvényem szerint jár-e, vagy sem.” (2Móz 16,4). Ezékiás királyt néhányan talán ismerik a testvérek közül. Ő volt az, akit Isten nagy gazdagsággal megáldott, az országban eljött a jólét és egy ilyen mondatot olvasunk vele kapcsolatban a Szentírásban: „De amikor a babiloni vezető emberek elküldték hozzá megbízottjaikat, hogy megkérdezzék, milyen csoda történt az országban, elhagyta az Isten, hogy próbára tegye, és kitudódjék, mi minden van a szívében.” (2Krón 32,31). Isten ilyen. Megpróbál azért, hogy kiderüljön, mi van a szívemben és mi van a te szívedben.
Emlékszem egy testvérre, aki nem akarta, hogy meglátogassam, de nem könnyen lehetett engem sem levakarni, így hát eljutottam hozzá. Az édesapja elhagyta, volt egy testvére, aki fizikai és szellemi sérült is volt. Az édesanyja újra megházasodott, és hát ő emiatt már egy nem szívesen látott egyén volt. Amikor ott voltam nála, akkor ezt úgy előttem is tudtára adták, hogy hát jó lenne, ha innen elmenne vagy elköltözne. És évekkel később, amikor az egész élethelyzetéről beszélgettünk, akkor nagyon őszinte volt, akkor már sajnos a testvére is meghalt. És emlékszem annyit mondott, hogy a mai napig nem érti, miért került ilyen helyzetbe, Isten miért ilyen gyerekkorral áldotta őt meg. De egyet el tudott mondani: az Urat még most is szereti. Talán el lehet mondani rólam, hogy most már jobban bízok az Úrban. És ha egy kemény helyzetbe kerülök, akkor már nem kezdek el kétségbe esni, akkor is az Úrhoz fordulok. És ő ezt akkor így kimondta: – Hát igen, valószínűleg azért történt ez az életemben, hogy jobban bízzak az Úrban, jobban szeressem őt. Mert ezekben a helyzetekben kiderül az, hogy mi van a szívünkben.
A magvető példázatát ismerik a testvérek, ott is ugyanerről van szó: a nehézségek, a próbák elvisznek-e az Úrtól bennünket? Nagy kérdés. Az én életemben is nagy kérdés: ha én nehézségbe kerülök, mi van az én szívemben.

Másodszor: a megpróbáltatások megaláznak bennünket. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy bizony azért, mert mondjuk kiváltságos vagyok, mondjuk az Úr szól hozzám, nagyon szépen elrendezte az életemet, ez ne azt eredményezze, hogy én lelkileg, mondjuk önelégült vagyok a másikkal szemben. Pál apostol a következőképpen fogalmaz: „Pedig ha dicsekedni akarnék, nem lennék esztelen, mert igazságot mondanék, de mérséklem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit tőlem hall; még a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt sem.” Tehát az apostol, dicsekedhetne, de hogyan fogalmaz a következő versben? „Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam.” (2Kor 12,6-7). Sokszor a nehézségek ezt eredményezik, a próbatételeket ezért kapjuk, hogy ne gondoljuk magunkat többnek a másiknál.
Emlékszem, amíg nem született meg a kislányunk, akkor mindig olyan furán néztem a házasokra. Amikor elmentünk egy csendeshétre, akkor mindig ők voltak azok, akikkel a legtöbb baj volt. Neki ilyen szoba kell, de az sem mindegy milyen fekvésű; az sem mindegy mit eszik, és még sorolhatnám. Azután megszületett Sári lányom és azóta a következőt mondom a családosokról: meg tudom érteni őket.
Persze itt most csak az elvet akarom felmutatni a testvéreknek, hogy hogyan gondolkozunk egy-egy emberről vagy egy-egy testvérről. Én nem tudom, hogy mondjuk, ha házasok a testvérek, hányszor ültek le már a házastársukkal beszélgetni valakiről: – Emlékszel arra a testvérre, aki ott volt? – Hát igen, nagyon csúnyán elbukott a Krisztus követésében! De kérdezem én, hogyha ugyanabba a helyzetbe kerülnénk, ha ugyanazt adja ránk Isten, ugyanazt a nehézséget, meg tudnánk maradni a Krisztus követésünkben? Nem biztos. A próbák, a nehézségek pontosan arra akarnak eljuttatni minket, hogy legyünk alázatosak és ne gondoljuk magunkat többnek, mint amilyenek vagyunk.
Emlékszem egy hitre jutott testvérre, aki a bűnnel kapcsolatban nagyon kemény volt és másokat is nagyon keményen figyelmeztetett. Egy vízitúrán az egyik lányt keményen megfeddte, mert bűnös kapcsolatban élt. És szólunk kellett neki: – Várjál, ácsi, ácsi, állj meg egy kicsit! Tehát ne ítéld őt el, mert ha ő nem keresztyén, meg nem is fordult oda szív szerint Krisztushoz, akkor miért várunk el tőle gyümölcsöző életet? Hát a szíve még távol áll Krisztustól, és teljesen természetes, hogy ilyen az élete. Először mutass rá a szívére és amikor megtért Jézus Krisztushoz, akkor majd megjelennek a gyümölcsök. Ennyi. Hát a mi életünkben is ez így történt, valljuk meg őszintén. És nagyon érdekes, eltelt jó néhány év, és ez az illető, aki ugye keményen megfeddte a bűnt, ő volt az, aki megcsalta a feleségét és otthagyta.
És lehetünk nagyon kemények, lehetünk ítélkezőek másokkal kapcsolatban, és persze vannak olyan dolgok, amiket ki kell mondanunk, meg vannak esetek, amik mellett nem lehet elmenni szó nélkül, de az az alázat is legyen bennünk, hogy nem vagyunk jobbak a másiknál. „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12).
Egy másik testvérem mondta, én ezen akkor nagyon meglepődtem, nem szereti egyáltalán az alkoholt, de egy ilyet fogalmazott meg nekem egyszer: nem tudja, hogy mikor jön el egy olyan helyzet az életében, aminek következtében hozzányúl az alkoholhoz. Istennek nagy kegyelme, hogy most ő nem szereti az ízét sem, ez egy nagy kegyelem, de lehet, hogy egy hét múlva nem fog tudni megállni ebben. És ezen úgy meglepődtem, hogy én se szeretem az alkoholt és egyébként teljes mértékben igaza van.
Harmadszor: a megpróbáltatások megmutatják, hogy mennyire függünk a világi dolgoktól. Mert minél több anyagit halmozunk fel, minél több világi ismeretekkel rendelkezünk, minél inkább elismertek va7
gyunk, annál inkább megkísértődik a szívünk ezekkel kapcsolatban. Kit szeretünk valójában? Az Urat vagy a világot. És ez sok mindent jelenthet az életünkben. Akár a munkában elért sikert, az ismeretségünket, hogy minket nagy emberek ismernek, és ezzel kapcsolatban, mondjuk sok előnyhöz is hozzá tudunk jutni. Fontosak-e számunkra a világi kitüntetések, az anyagi jólét, hogy valamilyen életszínvonalat fenntartsunk. És ezek önmagukban nem bűnös dolgok, de sokszor állhatnak az aggodalmunk középpontjában.

Egy alkalommal, amikor Jézust nagy tömeg követte, a következőket kérdezte Fülöptől: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog tenni. Fülöp így válaszolt neki: Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.” (Jn 65,5-7). Fülöp ahelyett, hogy az Úrban bízott volna, csak az anyagi erőforrásokra tudott tekinteni, ami persze messze elmaradt attól, hogy a szűkölködőket megelégítse.
Én is emlékszem, amikor a munkámat hagytam ott azért, hogy a teológiára jelentkezzek. És elkezdtem számolgatni, hogyan fogok kijönni anyagilag. És előttem volt az órarend, láttam azt, hogy reggel 8-tól délután 4-ig bent kell ülni. Hogyan tudom ebbe az órarendbe bepréselni a munkát, hogy fogok majd így dolgozni. Ha dolgozom, akkor mikor fogok tudni tanulni és ezek után mikor fogok egyáltalán aludni, mert ez sem egy utolsó dolog? Elkezdtem ezen agyalni, aggódni, eltelt így egy nyár: most akkor mi lesz? Az egyik ifivezetőm pedig augusztus vége felé elmondta, hogy a gyülekezetből néhányan úgy gondolták támogatnának engem az egyetem alatt, összeállnának és odaadnák a tizedüket. Én meg teljesen megdöbbentem, mert ez valójában ez arculcsapás volt nekem. Egyszerűbb lett volna imádságban az Úrra bízni ezt dolgot, talán pár évet meg is spórolhattam volna az. Isten pedig munkálkodott a háttérben és testvéreket erre indított, és aztán az egész öt évet így tanulhattam végig, hogy ők ott voltak a háttérben.
Mózest a fáraó házában nevelték, el tudjuk azt is képzelni, hogy milyen gazdagságban nőhetett fel. Egyiptom legmagasabb szintű oktatói tanították, valószínűleg az egyiptomi társadalom csúcsán helyezkedett el, hát nem egy középosztálybeli volt, és aztán 40 évig pásztorként élt Midján földjén, ahonnan az Úr őt elhívta. A Zsidókhoz írt levél pedig a következőképpen fogalmaz vele kapcsolatban: „Mert inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett.” (Zsid 11,25-26).
A próbák is azért szükségesek az életünkben, mert rámutatnak arra, hogy az életünkben mennyire fontosak a világi dolgok. Materiális dolgokat helyezünk előrébb vagy lelki dolgokat? És ebben legyünk őszinték, valljuk meg, hogy tényleg sokszor ilyenek vagyunk, de Isten erre is rávilágíthat egy-egy próbával.
Negyedszer: a próbák a mennyországra helyezik a tekintetünket. Tehát minél nagyobb a megpróbáltatás, minél hosszabb ideig tartanak, annál nagyobb vágyakozással tekinthetünk arra, hogy majd az Úrral fogunk együtt lenni.
„Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.” (Róm 8,18). Persze azt is be kell vallanunk, hogy mi most csak a jelen szenvedést látjuk, és nem tudjuk milyen lesz a mennyben az Úrral. Nem lenne egyszerűbb, ha az Úr egy 5 percet megmutatni a mennyei dicsőségből csak, hogy legyen róla fogalmunk és öszszehasonlítási alapunk? Sajnos nem tudjuk milyen lesz, de azt mondja, hogy a mennyei dicsőség sokkal nagyobb lesz annál, mint amiben most vagyunk és amiben most szenvedünk.
Nem sok olyan idős testvérrel találkoztam, akik a hosszú évekig tartó betegség után reménységgel tudtak a mennyország felé tekinteni. Én egy pár hetet eltöltöttem a Budai Irgalmasrendi Kórházban, ahol az volt a feladat, hogy emberekkel beszélgessünk. Volt egy idős bácsi, aki már hét vagy nyolc éve ágyhoz volt kötve, és az utolsó egy évében már nagyon elmérgesedett a betegsége. De az volt a legmegdöbbentőbb, amikor bementem a szobájába, akkor rögtön észrevettem, hogy a kisasztalán ott van a Biblia és ott van egy prédikációs kötet. Nyilván amikor a fájdalom meg a fájdalomcsillapítók engedték, akkor ő ezeket olvasgatta és elmondta nekem, hogy aznap mit olvasott a Bibliában és milyen bátorítás volt ez neki és ő már alig várja, hogy a mennyországba kerülhessen. Pár héttel később meg is halt. De ő így tekintett a mennyországra, már alig várta, hogy ott legyen.
Ezzel szemben egy emelettel feljebb olyan elutasítást tapasztaltam, hogy egy kicsit el is szomorodtam. Mindig elzavartak mondván, hogy ők nem akarnak senkivel sem beszélgetni. De azért olyan könnyen nem lehetett lerázni, másnap is kopogtam, itt vagyok, persze megint elzavartak. Míg végül a negyedig napon az egyik férfi fogadott és ha már ennyire kitartó vagyok akkor jöjjek be és akkor beszélgessünk. Elmondta az életét nagy vonalakban, és az tűnt fel nagyon hamar, hogy egy nagyon kemény ellenségeskedés van a szívében Isten felé. Elutasító volt. Egyébként örültem neki, hogy beszélgettem vele és ezeket elmondta. Az édesanyjával kapcsolatban is meg volt keményedve, Istennel kapcsolatban még jobban.
És érdekes volt a kontrasztot látni, mi volt az idős bácsival egy emelettel lejjebb és ezzel a férfival, akkor ég és föld volt a kettő. A bácsi lent, az alsó szinten Istenhez kiáltott, és arra vágyakozott, hogy Istennél legyen. Ez a fiatalember pedig, aki ott volt fölötte egy emelettel, kevésbé nehezebb szituációban pedig teljesen meg volt keményedve Istennel kapcsolatban.
Egy igeszakasszal szeretném bátorítani a testvéreket: „Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell.”
(Ezékiel 34,16) Ezt mondja Isten és ez egy ígéret is. És ezzel legyünk tisztában, hogy tökéletesek nem vagyunk, ha valamilyen próba elé is állít bennünket az Úr, lehet, hogy elbukunk benne. Az is lehet, hogy rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennünk, de ez teljesen természetes. Nem kell ezeket letagadni. Nem kell azt se letagadni, hogy elbuktam benne. Csak egy dologra vigyázzunk: ne maradjunk meg ezekben.
Egyik vízitúra alkalmával egy család is eljött velünk. Elhozták a kislányukat, olyan 6-7 éves forma lehetett, nagyon aranyos volt. És mint egy ilyen kislány tele volt őszinteséggel. Mindig beszélt, állandóan kérdezett, mindent tudni akart, mindenhova menni akart, úgy kellett visszafogni. És egyik alkalommal az én hajómban evezett és messziről láttuk, hogy jön egy esőfelhő. Csodálatos látvány volt, mert körülötte mindenhol sütött a nap. Nem megyünk be valahová, el fogunk ázni? – hangzott a kérdés. Fölösleges bemenni, nézd meg mekkora, hát valószínűleg esik két percet, aztán újra sütni fog a nap és aztán azon fogunk szenvedni, hogy milyen meleg van. Eveztünk tovább, leszakadt az ég és tényleg két percig tartott az egész és utána kisütött a nap. A kislány ennyit mondott: – Igazad volt, a nap tényleg nem tűnt el.

És amikor az életünk megpróbáltatik, akkor az is legyen a szemünk előtt, hogy az Isten nem hagyott magunkra, csak úgy érzékeljük. Csak éppen abban a helyzetben nem látjuk. Ő ott van, figyel minket és bátorodjunk meg Istennek egy másik szaván, ami így hangzik: „Azon a napon – így szól az Úr – összeszedem a sántákat, összegyűjtöm a szétszórtakat, akikre veszedelmet hoztam. A sánták meg fognak maradni, a gyengék erős nemzetté lesznek, és az Úr uralkodik fölöttük a Sion hegyén, mostantól fogva örökké.” (Ezékiel 34,16)
Ha Krisztusban bízunk, ha Krisztust szeretjük a célban biztosak lehetünk. Viszont az odáig elvezető utat nem tudjuk, azt nem ismerjük. Lehet, hogy nagyon nehéz lesz, piszkosul nehéz lesz, de a célt ismerjük. A célt a Szentírásban Isten leírta, leíratta és elmondta számunkra, mi vár ott bennünket. Hatalmas nagy dicsőség. Ott vár bennünket az Úr. És ebben bátorodjunk meg, hogy igen, mi csak a célt ismerjük, nem ismerjük azt, hogy hogyan fogunk odáig eljutni, de bátorodjunk meg azon, hogy Urunk ebben bizonyos, ebben meggyőzött bennünket is, hogy igen, itt a Szentírás, olvasd, lásd, ezt adta Isten, a mennyország már a tiéd. Sőt, nagyon csodálatos a Szentírásban, hogy a Szentírás alapján úgy tekint ránk Isten, mint akik már ott vagyunk. Még nem vagyunk ott, de már most így tekint ránk. Miért? Krisztusért. Krisztus áldozatáért.
És ebben bátorítom a testvéreket, bármilyen nehézségben is legyünk, bátorodjanak meg Isten szaván, bátorodjanak meg azon is, hogy miért engedi Isten az életünkben ezeket a nehézségeket. Ismét mondom, nem biztos, hogy ezek választ adnak az próbákra. Majd lehet, hogy később fogjuk megérteni vagy ott nála, mellette. Bátorodjunk meg ezen, hogy ő összegyűjti a szétszór10
takat, akikre veszedelmet hozott, a sánták meg fognak maradni, a gyengék erős nemzetté lesznek és az Úr uralkodik fölöttük.