119. Zsoltár

Engedjétek meg, hogy a rádióhallgatók kedvéért néhány mondatban összefoglaljam, mivel vagyunk foglalatosak már hosszabb ideje. A 119. zsoltárt olvassuk, és énekeljük és magyarázzuk, szakaszról-szakaszra, betűről-betűre, mármint az arany ABC szerint, mert a zsoltár 22 nagy szakasza a héber ábc 22 betűjéhez igazodik. Nagy dolgokat tár fel nekünk Isten törvényéről, bizonyságáról, határozatairól, rendeléseiről, parancsolatairól és igazságos ítéleteiről – vagyis Istennek az emberrel való útjáról, vagy még inkább: arról az útról, amelyen elérkezünk Istenhez és vele maradhatunk és élhetünk. Így mondta ezt korábban: „meggondoltam az én útaimat, és lábaimat a te bizonyságaidhoz fordítom” (59. vers). De azt is láttuk, hogy mindezt egy szerelmes ember mondja-énekli – igen, ez a zsoltár: szerelmes vers, a zsoltáros szereti Istent és hozzá akar jutni, — vagy méginkább: Istent hívogatja, utána vágyakozik. A legutóbb így fejezte be vallomását: „tied vagyok, tarts meg engem...látom, minden tökéletes dolognak vége van, de a te parancsolatodnak nincs határa” (96.vers). S valóban, ha Isten első és utolsó parancsa a szeretet, akkor okkal epekedünk Isten után – Istenhez vágyunk minden végesből (lett légyen az bármilyen kerekre is alkotva az ember által, mert csak mulandó az), Isten felé törekszünk minden elhatározásunkból (lett légyen az bármilyen eltökélt, de csak korlátozott), a határtalan isteni szeretethez vágyakozunk. Így döntött a zsoltáros is: Isten felé fordítja egész életét.
A most felolvasott szakasz azonban meghökkent bennünket. Az egész zsoltárban nem találunk ilyen erős, markáns összehasonlításokat, mint itt: Az én ellenségeimnél bölcsebbé teszel engem, — Minden tanítómnál értelmesebb lettem, — Előrelátóbb vagyok, mint az öreg emberek. Még ha el is fogadjuk, mert megszoktuk, hogy amikor választások vannak, akkor a jelöltek csupa szépet zengenek magukról, vagy ha el is ismerjük, hogy amikor valaki fontos helyen ajánlgatja magát, például munkát keresve, akkor nem hiba, ha némiképpen felfújja magát, s nem szerénykedik ostoba módon, mi több, ha belátjuk azt is, hogy a szerelmes ember – márpedig a zsoltáros szerelmes Istenbe – dicsérve ajánlgatja önmagát, akkor is meghökkent első hallásra ez a felsorolás.
És mindjárt Jézus példatörténete jut eszünkbe arról, hogy miképpen imádkozott a képmutató (aki előrenyomakodott az oltárhoz, s nagy büszkén sorolta érdemeit, mondván, Isten, hálákat adok neked, hogy ezt meg ezt elvégeztem az előírásokból, — mit elvégzem?! megkettőztem! —, nem szabok határt a buzgóságomnak, és nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, mint például az a vámszedő, ott hátul, aki épp csak megáll a szentély ajtajában! De ez a mi magakellető emberünk már nem hallja annak a másik, félszeg embernek az imádságát: Isten, légy irgalmas, nekem bűnösnek! Jézus aztán súlyos intelmet fűz ehhez az esethez: „Mondom néktek, hogy ez (ti. a bűnös vámszedő) megigazulva ment haza, inkább hogysem amaz (ti. az önigazult farizeus): mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lukács 18.10-14) Milyen megdöbbentő, az mondja Jézus a bűnösre: ez – tehát ő van közelebb hozzá. Az önigazultra meg azt mondja: amaz – vagyis ő van messzebb. Ha tudni akarod, hogy ki van közelebb Istenhez —, hát tudd: ilyen az Isten szemléletmódja! S ezért a meghökkenésünk. Vajon, kérdezzük: vajon, ennek a magamutogatásnak ágyazna meg a zsoltáros felkiáltása? Vajon, nem kellene nagy riadalommal, gyorsan tovább lapoznunk innen, semmiképpen el nem fogadva az összehasonlításnak ezt a csapdáját? Nem lenne jobb, ha úgy lennék ezzel az oldallal itt, mint ami egy hittan órán történt, amikor a nagy lázas beszélgetésben mondom: olvassuk csak ezt meg ezt a helyet!? Mire az egyik diák jelentkezett, hogy az ő Bibliájában nincs ilyen rész! – Volt. Csak éppen kép lap összeragadt. De mielőtt a töredelmesség álarcát vennénk magunkra (mert van ilyen álarc is), és fanyalogni kezdenénk a zsoltárosra, vagy mielőtt az alázatoskodással lepleznénk törtetésünket (mert ez sem szokatlan emberi igyekezet) — s nagyhamar ítéletet mondanánk az összehasonlítás miatt, inkább nézzük meg, hogyan kapcsolódik össze a zsoltáros vallomása és Jézus intelme. Nagy titkok vannak itt.
Először is, azon talán nem ütközünk meg, hogy ezt mondja: Az én ellenségeimnél bölcsebbé teszel engem —, főleg, hogy a zsoltáros számos alkalommal panaszkodik azon, hogy a rosszakarói, az ellenségei, a hatalmaskodók, a kevélyek elzárják Istenhez vezető útját: vagy úgy, hogy megalázzák, vagy úgy, hogy tévútra csábítják, vagy úgy, hogy hamisan megvádolják, vagy úgy, hogy puszta emberi mivoltát megkérdőjelezik. Ilyen helyzetben (és ilyen helyzetek vannak, megannyiszor látjuk ezt Isten gyermekei életében!) nem üres dicsekvés, nem azt önmagunk nőttetése azt mondani: ellenségeimnél bölcsebbé tett Isten, — mert ez éppenséggel azt jelenti: megmentett, kimenekvést adott, megőrzött az eleséstől, igazságot szolgáltatott nekem, nem hagyta el Isten az ő szentjét.
Másodszor, önmagában talán még azt is megértjük, amikor ezt mondja: minden tanítómnál értelmesebb lettem —, hiszen számtalan esetet ismerünk, amikor a tanítvány többre jut, mint a mestere, amikor a tanítvány nagyobb megértéssel jeleskedik, mint az oktatója. Pár hete láthattunk egy komolyzenei tehetség-versenyt. Ennek során az egyik zseniális fiatal művész első tanára azt nyilatkozta: csak pár évig tanítottam, és amikor láttam, hogy már sokkal többet tud, mint én, jelesebb tanítót kerestem neki.
3.) S talán azt is megértjük önmagában, amikor azt mondja: Előrelátóbb vagyok, mint az öreg emberek. Az „öreg” vagy a „vén” kettőt jelent egyszerre: jelenti az élemedett korú, tapasztalt embert, aki sokat látott és sok mindent átélt már, aki, ha nem is volt vele-született képessége a bölcs belátás, a sorsa és a megélt idő megtanította erre, megfontolt lett. S jelenti ugyanakkor azt a rangot is, amelynek jelentőségét éppen akkor érezzük meg, amikor nem kaphatjuk meg az idősebb nemzedéktől a tanácsot. Jeremiás próféta, amikor az ország pusztulását siratja, így kiált: eltűntek a vének a kapukból (Sir 5,4), vagyis nincs, aki belátással, bölcsességgel, tapasztalataival segítsen minket; ráadásul a „kapu” itt a törvénykezés helyét jelenti: azt mondja tehát a próféta: nincs, aki méltányos és helyes ítéletet hozzon, ez a széthullás ideje, ez a katasztrófa.
Igen, mindezt külön-külön talán megértjük. De most egyszerre mondja a zsoltáros: ellenségeimnél bölcsebbé teszel, —tanítóimnál értelmesebb lettem, — előrelátóbb vagyok, mint az öreg emberek – s így együtt ez a három valami magyarázatot, belátást igényel, főleg a jézusi óvás értelmében.
A régi mondás azt tartja: mindenki magából indul ki. Ezt többnyire gúnyosan szoktuk idézni, amikor valaki helytelenül dönt, vagy másokról csalárd ítéletet mond. S ezzel a megjegyzéssel viszonylagossá, relatívvá tesszük a döntését vagy ítéletét. Minden szentnek maga felé hajlik a keze — ez is sokat idézzük, főleg amikor annyira visszatetsző vagy álságos valakinek a látszólag törvényes eljárása, döntése és ítélete. Ám, eközben gyakran elfeledjük, hogy ennél is szorongatóbb ezeknek a közmondásoknak a mélyebb igazsága: mindenki önmagából indul ki, s jaj, önmagához is érkezik vissza.
Éppen erről szól Jézus intelme, és éppen ebből akar kizökkenteni. Ne légy olyan, mint az oltárhoz tolakodó, aki Isten dicséretébe – Isten! hálát adok neked! – valójában öndicséretet rejt. Hiszen halljuk, nem kér semmit, nincs szüksége semmire, vagyis öntelt; mindenre képesnek tartja magát, vagyis hite merő önhittség! Istent szólítja, de csak önmagához érkezik, s hogy még fényesebben tündököljék, elkülönbözik mindenki mástól: „hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek…” – nem vagyok olyan, mint a többi... Máris önmagához érkezett, mindig is csak önmagát látja, s olyan buzgó ebben az önmagasztalásban, hogy ha rajta múlna, tőle aztán Isten nem is férhetne hozzá a többi emberhez. A zsoltáros szava nem esik ilyen ítélet alá. Mitöbb, számunkra is előkészíti Jézus szavához az utat: aki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.
Éppen ez az, amit a zsoltáros jól tud, s ebben gyakorolja magát. Mert bár azon nem botránkozunk meg, amikor azt mondja: ellenségeimnél bölcsebbé teszel engem, s ha van is hozzá magyarázatunk, — azért ne feledjük, hogy micsoda küzdelmet kell megharcolnia a reá hordott gyalázkodás miatt, mekkora kísértéssel kell szembe szállnia, hogy ne tanulja el a csalárdságot, ne tegye magáévá az ideig-óráig működő módszereket, amelyekkel látszatra mindig csak előrébb és feljebb jutnak az Isten ellenségei! Legyőztem ezt a kísértést –, nem a másikra taposva jutok feljebb! Nem állok Isten szeretete és a másik közé!
Azon sem ütközünk meg, ha valaki meghaladja mesterét, nagyobb tudásra tesz szert: minden tanítómnál értelmesebb lettem – mondja a zsoltáros, - és erre is van magyarázatunk. De ne feledjük, ezzel nem a saját értelmi képességeit magasztalja fel. Nem arról van itt szó, amit eleget látunk, hogy a szép lány csúnya barátnőkkel veszi körbe magát, hogy még szebbnek lássák, hogy az okos ember buta társalkodókat fogad, hogy csillogtathassa tudását! Itt az értelem azt a gyakorlatiasságot fejezi ki, amikor az ember nem csukja be a könyvet, amiből élni tanult, hanem még jobban és tovább elmélyed benne. Ott maradtam az igazság forrásánál! Hagyd nyitva a Bibliádat – úgy hajolj fölé legközelebb!
És még azt is elfogadjuk, ha azt mondja: előrelátóbb vagyok, mint az öreg emberek –, igen, vannak helyzetek, amikor ez nem is lehet másképp. Megbolondulnak az értelmesek, eszüket vesztik a hatalmasok, öntetszelgéssel koptatják magukat a tekintélyesek – Pomádé király úri szabósága az egész ország. Hát kell, s ha kell egy gyermek, aki lát! De ne feledjük, itt nem idős ember higgadt szkepsziséről, hanem megkülönböztető képességről beszél. Ez itt nem a puszta tapasztalat, s az abból adódó megfontolás, hanem a dolgok előre-látása, látomás, az egész életünk összegzése. Előre-látok, — egészen odáig, ameddig Isten ígéretei mutatnak.
Az összehasonlítás tehát csak a nyelvi szerkezetek miatt hangzik úgy, mintha középfokban állna, amit mond: bölcsebb, értelmesebb, előrelátóbb. És az összehasonlítást nem is önmaga és a többiek között teszi (mint a rosszul imádkozó, öntelt és önhitt képmutató esetében, aki valóban egyfajta egybevetést készít: nem vagyok olyan, mint a többi... – aztán már voltaképpen kizárólagosan csak önmagáról beszél). A zsoltáros sokkal inkább minden az alapfokhoz akar viszonyítani.
Figyeljük, hogyan mondja: Az én ellenségeimnél bölcsebbé teszel engem a te parancsolataiddal, mert mindenkor velem vannak azok. Aztán: Minden tanítómnál értelmesebb lettem, mert a te bizonyságaid az én gondolataim. Majd:  Előrelátóbb vagyok, mint az öreg emberek, mert vigyázok a te határozataidra. Vagyis bölcsességének, értelmességének, előrelátásának oka-forrását nem önmagában találja meg. Voltaképpen nem is önmagáról beszél. Őt az Isten parancsolataihoz való ragaszkodása teszi bölccsé, Isten bizonyságain gondolkodva lett értelmes, és Isten határozatait megőrizve lett előrelátóvá. De még egyszerűbben: Isten törvényében rejlik a bölcsesség, Isten bizonyságai adják az értelmet, Isten határozatai mutatják meg az utat. A lehető legegyszerűbben: Isten törvénye a bölcsesség, Isten bizonysága az értelem, Isten határozata az előre-látás.  Ezért készít a zsoltáros szava számunkra is utat ahhoz, hogy közelebb legyünk Istenhez! Emlékezzünk! Hogyan mondja Jézus? „Ez” (ti. az alázatos esengő) –, és „amaz” (ti. a fennhéjázó dicsekvő). Aki „ez”, az mindig közelebb van – aki „amaz”, az van mindig távolabb. Értjük már, miért mondotta Jézus a törvénytudónak, aki Isten törvényét a szeretet parancsában foglalta össze: nem vagy távol az Isten országától...Értjük már, miért mondja Pál apostol a Római levélben, hogy a törvény jó, és gyönyörködöm benne a belső ember szerint...és miért jelenti ki, hogy csak a megkegyelmezett ember tudja remélni, hogy Isten végig is vezeti a törvénye útján...S értjük már, miért mondja a zsoltáros: a tied vagyok, Uram! Ments meg engem.., — s miért kiált majd így szerelmes verse legvégén, a zsoltár utolsó soraiban: Uram! vágyódom a te szabadításod után...tévelygek, mint valami elveszett juh: keresd meg a te szolgádat! (174-176).
Az beszél így, aki nem különb akar lenni –, hanem az Istené akar lenni!
Csak azért bölcsebb, mert egyszerű, azért értelmesebb, mert alázatos, azért előrelátóbb, mert boldogan várakozik. De csak bölcsebb, s még nem bölcs –, csak értelmesebb, s még nem jutott el teljes értelemre, – csak előrelátóbb, de még nem lát mindent. Az beszél így, aki nem különb akar lenni, hanem egészen és egyedül az Istené! S az mond énekére kétség nélkül Áment, aki már tudja: ő sem a magáé, hanem hűséges megváltójáé, a Jézus Krisztusé.
Ámen

Már karácsonykor is ezt az Igét olvastam, de csak az első két versét magyaráztam, vagyis némiképpen megszakítottam a zsoltárnak ezt a szakaszát. Mindazáltal, szeretném jelezni, hogy az egész szakasz, a 89. verstől a 96. versig, egybe tartozik, egy mondandója, egy üzente van. Viszont két részben is lehet üzenetéről hallani. Karácsonykor az angyali énekhez kapcsolódva azt láttuk meg a zsoltárból, ami örökre megmarad. Láttuk, hogy miképpen teljesítette be Isten dicsőségét és az embernek békességet hozó szeretetét. De ennek során ráláttunk arra is, ami múlandó, ami nem marad meg, aminek vége van, elmúlik, — ahogy a zsoltár mondja itt a szakasz utolsó versében: látom, minden tökéletes dolognak vége van, majd hozzáteszi: de a Te parancsolatodnak nincsen határa. Így van, amikor az örökkévalónak és a múlandónak a határvidékén állunk, e határvidéken keressük utunkat a múlandóból az örökkévaló felé. Jó erre figyelnünk ennek az esztendőnek az első napján is. Utat keresünk. Úgy, ahogyan Jób könyvében hallottuk a csodálatos buzdítást: még a mezők köveivel is frigyed lesz, ezt ígéri Isten az övéinek (Jób 5,23). Ez a kifejezés régi történetet idézett fel bennem. Öcsém mesélte, akinek van egy orvos barátja Ausztriában, hogy még kezdő orvosként autóstoppal elment egy tiroli faluba, fent a hegyek közé. Lent az országútnál várta a barátja, majd gyalog indultak fölfelé a hegyoldalon, — de nem volt út. Öcsém, aki afféle síksági ember, hozzá volt szokva ahhoz, hogy toronyiránt kellene menni, itt azt tapasztalta, hogy hol erre, hol arra kanyarodtak egy-egy kőnél, sziklánál, hasadéknál irányt váltva. Mikor megérkeztek, megkérdezte, honnan tudtad, hogy merre kell menni? A barátja azt felelte: aki jártas erre, az tudja, hogy melyik kő mit mutat, mert az ő vidékükön csak kőtől kőig kell menni. Így ami az idegenek számára járhatatlannak tűnik, az mégiscsak járható.
Hogyan találunk utat minden dolog végétől az Isten tökéletességéig, amelynek nincsen határa? Talán úgy, ahogy a zsoltáros ezt most feltárja számunkra. Leginkább idői értelemben kell használnunk ezt a szót, hogy vége. Igen, egy útnak is lehet vége, az igyekezeteknek is van vége, minden meghatározottságnak megvan a határa és a vége. Ám Isten igéje leginkább idői értelemben használja ezt a szót. Vége van egy évnek. Éjfélkor ezt mindenki hallhatta, elpetárdázták itt a fővárosban is. Vége van egy korszaknak, vagy vége van valami tervnek, elhatározottságnak, eltökéltségnek. De rögtön hozzáteszi a zsoltáros: Isten parancsolatainak nincsen határa. És ezen azt érti, hogy általában is végéremehetetlen mindaz, amit Isten az Ő parancsolataiban kinyilatkoztatott. Erről szól jórészt a 119. zsoltár. Megszámoltam, 23-szor mondja: parancsolataidon tűnődöm, parancsolataidban hiszek, parancsolataidon elmélkedem, parancsolataidat próbálom megérteni... Nem ér ki Isten parancsolataiból.
De egész konkréten is azt tapasztaljuk, hogy Isten újra meg újra tágasságot ad nekünk parancsaival. Aki felismeri Isten szavában, útmutatásában, igéjében, jeleiben, mondjuk ki bátran: Isten nekem szóló, személyesen szóló parancsában az ő útmutatását, tanácsát, annak Isten már meg is megmutatta az utat. Ott, ahol magunktól eltévedünk, vagy kezünket széttárva megállunk, és nem tudjuk, hogyan menjünk tovább, hogyan találjunk a múlandóból az örökkévalóhoz (márpedig oda kell találnunk, hiszen ez az élethívatásunk!), ott Isten új lehetőséget nyit, és új szakasz kezdődik. Lehet, hogy ebben az esztendőben, lehet, hogy egy napban, lehet, hogy egy órában. Továbbá, azt is látjuk, hogy a zsoltáros ezt tapasztalatból mondja, — mert sokat elmélkedett Isten parancsolatain, engedelmeskedett Isten parancsolatainak, és aki engedelmeskedik Isten parancsolatainak, bizonyságának, parancsának, annak az, ami emberi tapasztalat szerint lezáródott már, még sincs lezárva. Olyan helyzetet vázol itt fel a zsoltáros, ami valami sürgetősséget is kifejez, márpedig amikor sürgősséggel vagyunk, könnyen elvétjük az utat. Ez egyfajta feszültséget jelez. Azt mondja: ellenségeim feszülten várták-lesték, mikor lesz végem. Így mondja: vártak rám a gonoszok, hogy elveszítsenek, lesték a pillanatot, mikor tévesztem el az utat, lesték a pillanatot, mikor érek végére a lehetőségeimnek, lesték az alkalmat, mikor keríthetnek be körbe. De azt mondja: én mindeközben Isten bizonyságaira figyeltem, és abból értettem meg, hogy még ez a szorongató veszedelem is elmúlik.
Hiszen, amikor azt mondja, hogy minden tökéletes dolognak vége van, nehéz szót állít elénk: tökéletes. Úgy is lehetne ezt fordítani: elhatározás, eltökéltség, az, aminek látjuk az elejét és végét, terv, - de bárhogy is: mindennek vége van. Még az ellenem szőtt veszedelemnek is vége van. De nagy dolog ez, testvérek, ha az ember egyszer csak azt élheti észre, hogy szorongattak, bekerítettek, rám nehezedett a sürgetősség, kapkodni és hibázni kezdtem, eltévesztettem mindent, — és mégis, a nyomorúságnak is vége lett. De nem magától. Mert Isten az, aki újra meg újra új időt ad nekem. Ha Amerikában lennénk, akkor úgy mondanám, hogy adott egy új esélyt. De itt nem esélyről beszél, hanem útról. Mitöbb, fölfedezzük, hogy Isten ezt az utat már elrendezte, ezt az utat számunkra eltervezte, ennek az útnak az irányát már korábban kijelölte. Ezek azok az isteni határozatok és döntések, amelyek – ahogy mondja itt a zsoltáros – újra meg újra megelevenítettek engem.
És itt kiált fel a zsoltáros erős szóval, mély vallomással: Tied vagyok! Amikor Wojtyla krakkói érseket pápává választották, ő szokás szerint, válaszott egy jeligét. Az övé ez lett: Totus Tuus, teljesen a Tiéd. Úgy magyarázták ezt a pápa életének ismerői, hogy a német megszállás alatt, amikor még fiatal szeminarista volt, a szorongató helyzetben ő újra meg újra elővette egy középkori misztikus elmélkedéseit, amelyekben újra meg újra visszatér ez a mondat: a Tiéd vagyok, teljesen a Tied vagyok. Teljes önátadásról szóltak ezek a szavak, és ez olyan megerősítő volt a számára, hogy amikor nagy méltóságra emelkedett, ezt választotta jeligének. De az a középkori misztikus nyilván a 119. zsoltárból vette ezt az igét, itt halljuk: a Tiéd vagyok. Tuus sum ego, ments meg engem, tarts meg engem.
Ez a vallomás, Tied vagyok, igen erősen ellentmond a mai ember gondolatának, és kívánnám, hogy adjon Isten nekünk olyan új esztendőt, olyan új időt, olyan új lehetőséget, hogy ne kelljen majd soha többet mondani, hogy a mai ember. Ne kelljen azt mondani többé, hogy a mai ember másképpen gondolkodik. Bárcsak tudnánk azt mondani, hogy a régi ember valamikor másképpen gondolkodott, valahogy így: a magamé vagyok, az önmagamé vagyok, megcsinálom önmagamat, a magam életét... De jó lenne akár csak önmagunkról elmondani, hogy ez volt az én régi emberem, a régi énem, aki így gondolkozott: a magamé vagyok. Ám az új ember, akinek Isten utat nyitott, akinek Isten véghetetlen szabadságot adott, ezt mondja: a Tied vagyok.
Szinte egészen tárgyias az a viszony, amit a zsoltáros itt megjelöl, tulajdonviszony ez: Te teremtettél, Te formáltál, Te alkottál, Te tanítottál, Te hordoztál, Te tanácsoltál (ezek a szavak mind-mind a 119. zsoltárból valók!), Te adtad az új időt, – mentsd hát meg kezed alkotását. Én a Tied vagyok, ments meg engem. Ez a megmaradás Igéje.
És azt is kívánom, testvérek, hogy ebben az esztendőben, nehéz pillanatokban, nehéz órákon, amikor utat keresünk, és nem tudjuk, merre induljunk, vagy úgy érezzük, körbe vagyunk kerítve, amikor szorongtat a saját helyzetünk, akkor a megmaradás Igéje, ez: a Tied vagyok, szólaljon meg újra meg újra a szívünkben! Mert messiási Ige ez, szabadító Ige. Tied vagyok, ments meg engem. Hogy mondja az 50. zsoltár? Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak téged és te dicsőítesz engem. Objektív, szinte tárgyias, mintha azt mondaná: ne hagyd elveszni Uram azt, ami a Te tulajdonod, légy jó gazdája annak, ami a Tied. Márpedig én a Tied vagyok. Vannak a zsoltárokban olyan felkiáltások, amelyek egészen különleges helyzetet vagy érzületet fejeznek ki. Jób könyvében is megtaláljuk ezt, ezért is olvastam a lekciót onnan, hogy emlékeztessen bennünket. A tudósok ezt ártatlansági helyzetnek nevezik. De mondhatok mást is. Itt, a Budahegyvidéki gyülekezetben minden vasárnap elénekeljük a Himnuszt. Ez is ártatlansági helyzet. Másutt azonban sokan megütköznek, fölháborodnak, súlyos teológiai vitát indítanak, s jelzik, nem akarják a Himnuszt énekelni, mert van benne egy mondat: megbűnhődte már a nép a múltat s a jövendőt... Igen, a múltat, azt talán meg lehetett bűnhődni, de a jövendőt hogy lehet előre megbűnhődni? Csakhogy egyszerű ennek a sornak a magyarázata. Kölcsey Ferenc is olvasta eleget a Bibliát, jó református volt, és ismerte ezt az úgynevezett ártatlansági helyzetet, vagy érzetet. Olyan nagy a nyomorúság, olyan nagy a veszedelem, annyira ránehezedik Isten népére Isten haragja, ítélete, bűne ellen felgyulladt rettenetes indulata, hogy nem tud másként felkiáltani a zsoltáros, csak így: Uram, tekints rám, mert amivel sújtasz, az felette nagy és súlyos, már szinte a jövőt is megbűnhődtük, olyan nagy rajtunk Istennek az ítélete. Ritkák ezek a fölkiáltások. Emlékeztetek újra Jóbra, aki tiltakozik, amikor a barátai magyarázzák neki, hogy megérdemli, amit Istentől kapott. Nem volt bűnös? - akkor azért érdemli, mert büszke vol arra, hogy nem vol bűnös. Nem volt büszke? – akkor azért érdemli, mert eljátszotta, hogy milyen szerény és alázatos. De hányszor fölkiált Jób: hiszen ártatlan vagyok, nem érdemlem! Pedig, tudja ő, hogy bűnös, tudja, hogy eltévedt, tudja, hogy megérdemli, mégis, nem tud másképp fölkiáltani.
Most a zsoltáros egy másfajta helyzetet mutat meg, én ezt elneveztem: tulajdonosi helyzetnek. A Tied vagyok. Olyan nagy a szorongás, annyi a végesség, annyi minden a végére ér, egészen pontosan: minden a végére ér, még az is, ami tökéletes. S leginkább ez fáj, hogy ha valami tökéletes és a végére ér. Mert szeretnénk azt meghosszabbítani, szeretnénk benne megmaradni, és mégis elérkeztünk egy falhoz, egy bezárt ajtóhoz, egy határponthoz, ahonnan nincsen tovább és nem tudjuk, hová-merre menjünk. Fölkiált a zsoltáros: Uram, Te, aki örökkévaló vagy, Uram, akinek igéje örökké megmarad a mennyben, Uram, Te, aki hűségedre alapítottad a földet, lásd, én a Te tulajdonod vagyok, – ments meg engem! Mentsd meg a tulajdonodat. Idézzük a zsoltárokat. De sok esetben kiált fel a zsoltáros: miért vetsz el minket Urunk örökre, miért fordultál el tőlünk, meddig vagy még távol éntőlem, mikor térsz hozzám vissza? Uram, a Tied vagyok – sürget a zsoltáros – ments meg engem. De azért tudja ezt ilyen bátor szívvel mondani, mert azt is mondja: nem feledkezem el, vagyis emlékezem. Emlékszik valamire és ezért megfordítva is tudja az igét mondani. Emlékezik a zsoltáros Istennek a tanácsaira, parancsolataira, bizonyságaira, törvényére, emlékezik Isten határozataira, és emlékezik arra, hogy Isten ezekkel a határozataival elevenítette és újította meg őt.
Vagyis, ha lehet, akkor ebben az esztendőben mondjuk ki megfordítva is ezt a tulajdonosi viszonyt, élejük meg ezt az ártatlansági helyzetet, mégpedig ilyen módon: megszabadítottál, ezért a Tied vagyok. Még a szép Szenczi Molnár fordításban is így énekeltük a zsoltárban: ments meg engem, mert a Tied vagyok. De az teljesenz az evangélium, a hit igazi mélysége, az Isten abszolút jövőjének a megnyílása előttünk, ha fordítva tudnánk mondani: megmentettél, ezért a Tied vagyok. Vagy így: Tied vagyok, mert megmentettél. Hadd legyen, kedves testvérek, ez a mi mostani esztendőnk egy nagy belső történetté, egy belső történet az ebben való megerősödésben: megszabadított az Úr, tehát az Övé vagyok. S talán ez az oka, hogy a régiek így fordították a szakaszt: határozataidról meg nem feledkezem.., non obliviscar justificationes tuas, határozatok: justificationes, azaz igazságot adó isteni döntések. Uram, a Te kinyilatkoztatásaid, megigazító, kegyelmes döntéseid, Jézus Krisztusban elvégzett szabadításod szabadítottak meg engem, ezért vagyok a Tied.
Így buzdít erre bennünket Pál apostol a Korinthusi levélben: avagy nem tudjátok-e, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, melyet Istentől nyertetek? Avagy nem tudjátok-e, nem a magatoké-é vagytok, nem áron vétettek meg. Dicsőítsétek azért az Istent testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi. – Megszabadítottál, a Tied vagyok.
Kedves testvéreim, mint minden évvel, ezzel az esztendővel is úgy érezzük, hogy átléptünk egy határt, fordultunk egyet egy jelző kőnél, kinyitottunk egy ajtót. Boldog az az ember, aki Isten időt teremtő, szabadságot hozó, megmentő világába lép be, abba a világba, amelynek nincsen határa. Látom, minden tökéletes dolognak vége van, látom minden, amit az ember eltökélt, határos valamivel, látom, minden, minden, amit az ember elhatározott, eltervezett és végbevitt és a maga szemében tökéletesnek tart, annak vége van, de a Te parancsolataidnak nincsen határa. A Tied vagyok, ments meg engem. Megmentettél, ezért a Tied vagyok. Itt kezdődik Isten gyermekeinek boldog szabadsága. Boldog újat, boldog újesztendőt, boldog új életet, mindannyiunknak!
Ámen

Kezeket fel! – mondotta egyszer nekünk általános iskolában, hetedikben kedvenc humoros fizika tanárunk és mutatta is: kezeket fel, hadd lássam tenyereiteket! Tudniillik dolgozatírásra készültünk és akkoriban az volt a szokás, hogy tintával fölírtuk a képleteket a tenyerünkre, így puskáztunk. Ő pedig látni akarta, mi van a tenyerünkön. Azért hozom fel, kedves testvérek, ezt a régi jelenetet, mert ma a kéz betűje következik: kaf betűvel, „k” betűvel kezdődik ez a szakasz és minden egyes sorkezdetében „k” betű van. A régi héber abc szerint a kaf szó, amivel ezt a betűt jelölik, kezet jelent (egészen pontosan a kitárt kezet, a tenyeret vagy a markot jelenti). Eddig is utaltam már rá, hogy a régi atyák, néha szinte rögeszmésen egy-egy kezdőbetűnek is megpróbálták a jelentését kikutatni, s olykor igen erőltetett magyarázatokban bonyolódtak. Én ezt a módot nem követtem eddig sem, de most mégis felvethetjük azt a kérdést, hogy mi van a kezedben?! Mi látunk a kezedben, amikor föltárod – ahogyan a régiek imádkoztak –, hogy felemelt kézzel, Isten felé nyújtott kezekkel Őhozzá közeledj, mi van a kezedben? Mi van a tenyeredre írva? – mert hát, a puska is, tudjuk, mindig dupla munka, a puskázó diák csak azt írja le, amit tud... Afféle kis emlékeztető az.
Mire emlékeztetjük magunkat, amikor kitárjuk a tenyerünket, amikor az ég felé nyújtjuk? Mi van a kezedben, mi van odaírva? Ézsaiás prófétát már idéztem legutóbb, így vigasztal és buzdít bennünket az Úr: markomba metszettelek téged, rólad meg ne feledkezem (Ézsaiás 49,15-16). Minthogy azonban a zsoltárban mindig van megfordítás (Isten mond valamit, nekünk is kell mondani valamit, Istenről állítunk valamit, magunkról is kell állítani valamit), hadd kérdezzem meg: mi van a kezünkben? A sorsunk? A saját életünk? - legalább úgy, ahogy a mondás tartja: ki-ki a maga szerencséjének kovácsa? Vagy legalább az időnk a kezünkben van? Markoljuk az időt, marokra fogtuk? Mindenki ismeri a menedzser szót, ez angolosan írva úgy van, hogy manager, ez egy olasz szóból származik, manageri, ebben pedig a manus latin szó van, és azt jelenti, hogy a lovas markolja a gyeplőt. Ura a helyzetnek. Nos, vannak menedzserek, akiknek nem szívesen adjuk magunkat az uralmuk alá, időnként meg fölfogadunk egy-egy intézőt, aki a dolgokat kézbe veszi és elrendezi. A zsoltáros imádságra emeli a kezét, és milyen megdöbbentő: a kezében most kérdések vannak! Mégpedig az idő nagy kérdései.
Nincs is több kérdés az egész zsoltárban! Olvassuk csak végig. Megjegyzem, aki a modern fordításokat olvassa, találni fog még kérdőjelet, de azok költői kérdések, vagyis voltaképpen állítások. Ilyen mély, egzisztenciális, életünket, sorsunkat meghatározó kérdés több nincs ebben a zsoltárban, - és milyen érdekes, mindenik kérdés az idő körül forog: mikor? Ez a nagy kérdés: mikor?! Sőt, kedves testvérek, azt hiszem, ez Isten gyermekeinek az igazi kérdése: mikor?! És ezt nemcsak adventben szabad kérdezni, mert advent abszolút módon az idő világa és adventben döntő módon az idő kérdéseit tesszük föl! Úgy látom, mindig ezt a kérdést tesszük fel, kell feltennünk - és nem is baj, ha rá van írva a tenyerünkre, bele van vésve a markunkba, hogy el ne felejtsük: mikor?! Megfelelő pillanatban, jó alkalommal jusson csak eszünkbe, úgy, ahogyan itt, a zsoltár kellős közepén, a sűrűben, egyszer csak elénk kerül, de nem véletlen, hanem jó okkal. Most vagyunk ugyanis az erdő, azaz az élet sűrűjében, most kell feltenni a kérdést: mikor?! A skótoktól tanultam egy mondást: amit bármikor meg lehet csinálni, azt sose csinálják meg! Továbbviszem: amit bármikor meg lehet kérdezni, azt sose kérdezik meg. Bizony, még az időre vonatkozó kérdésnek is megvan az ideje, úgy, ahogyan a prédikátor könyve mondja: mindennek rendelt ideje van: lehet érteni ezt így is: van ideje a hallgatásnak, van ideje a szólásnak, azaz a kérdezésnek (Prédikátor 3,7). De én most nem erről akarok szólni, hanem konkrétan csak arról a kérdésről: mikor?! Ez eleve odatartozik az időhöz.
Az időről viszont nem akarok sokat beszélni. Elég sokat töprengtek, és azt hiszem, még többet fecsegtek már róla a filozófusok, meg a költők. Talán Augustinus mondja a legjobban, mikor fölteszi a kérdést, mi hát az idő? „Ha senki sem kérdezi, tudom, ha megkérdezik tőlem és meg akarom magyarázni, nem tudom.” Vagy egészen pontosan, egy más helyen így fogalmaz: „nem tudom, mi az idő, s nem tudom, mi az, amit nem tudok.” (Vallomások) De kedves testvérek, van ehhez a kérdéshez nekünk másféle bemenetünk is, mi nemcsak a filozófia felöl tudunk kérdezni, hanem önmagunk felől is. Halljuk csak a zsoltáros kérdéseit! Olvasom: mikor vigasztalsz meg engem, mikor tartasz ítéletet, mennyi még szolgádnak napja? Kis híján semmivé tettek – ez is időkategória! [Ez a kis híján: majdnem, éppen csak – ismerjük a 20. század egyik legrettenetesebb kifejezését, a Blitzkrieg-et, a villámháborút, meg korábbról Vilmos császár híres mondatát: mire lehullanak a lombok..., mikorra, addigra már haza jönnek győztesen katonáink.] Aztán ilyet mond még a zsoltáros ebben a szakaszban: elfogy a lelkem, elfogy a szemem, mert elfogy már az időm. Olyanná lettem, mint a füstölt bőrzsák. Régen bőrzsákban, bőrtömlőben tartották a folyadékokat, s miután a tűzhely is ott volt a ház közepén, jól megfüstölődtek ezek a tömlők, de ahhoz idő kellett.
Azért hangsúlyozom annyira az időt és a hozzá kapcsolt kérdést (mikor?), mert jól tudom, hogy van nekünk egy másik kérdésünk is, és ezt sokkal gyakrabban fel szoktuk tenni, olyannyira gyakran, hogy meg is felejtkezünk emerről. A másik kérdés: miért?! Miért hagytál el, Uram, miért ítélsz, miért nem felelsz, miért késlekedsz, miért fordultál el tőlem, miért ez a baj? Ám hadd idézzek most csupán zsoltárokat (hagyom Jóbot, hagyom a bölcsességet, hagyom a történeteket, meg hagyom a prófétákat is), csak zsoltárokat hozok ide, annak igazolására hogy a „mikor?” kérdését a „miért?” kérdése mellett fel kell tennünk.
Azt mondja az egyik zsoltárban a megalázott ember: meddig örvendeznek még a hitetlenek, meddig piszkolódnak (szó szerint fordítom) és tapossák örökségedet? (Zsolt 94,3) Egy másik zsoltár a veszedelemben: meddig támadtok még egy ember ellen, meddig törtök ellene valamennyien, mint meghanyatlott fal és dűlő kerítés ellen? (Zsolt 62,4) Amikor összeomlik a nemzet és beáll a nagy történelmi katasztrófa, azt kérdezi a zsoltáros: seregek Ura, Istene, meddig haragszol népednek könyörgésére? (Zsolt 80,5) Milyen döbbenetes: imádkozunk és Isten haragszik az imádságunkra. Meddig haragszol még népednek könyörgésére?
Betegségben: Uram, meddig feledkezel el rólam végképpen, meddig rejted el orcádat előlem, meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként, meddig hatalmasodik az én nyomorúságom énrajtam? (Zsolt 12,2-3)
Magányban: avagy mindörökre elvet-é az Úr s nem lesz többé jóakaróm, avagy végképpen elfogyott kegyelme, vagy megszűnik ígérete nemzedékről nemzedékre, avagy elfeledkezett-e könyörülni Isten, elzárta haragjában irgalmát? (Zsolt 77,8-10)
Ítéletben: meddig rejtegeted még magadat, oh, Uram, szüntelen, és ég még a Te haragod, mint a tűz? (Zsolt 89,47)
Nagy életkérdések közepette, a református zsoltárban, a 90.-ben mondja: térj vissza Uram, meddig késel és könyörülj a Te szolgáidon. (Zsolt 90,13) Vagy éppen a bizonytalan jövő előtt, amikor minden megsötétedik, ezt mondja a 74. zsoltár: jeleinket nem látjuk, próféta nincsen többé, és nincs közöttünk, aki tudná, meddig tart ez?! (Zsolt 74,9) A Biblia-tudósok szerint: megírása idejét tekintve ez az utolsó zsoltár.
De azért hadd idézzek egy prófétát is, mert ide vág. Ézsaiás próféta beközelgő veszedelemről hallva kérdezi Istent, hogy miért ez, meddig tart ez, és akkor azt mondja neki az Úr: Menj és mondd meg ezt a népnek: hallván halljatok, és ne értsetek, látván lássatok, és ne ismerjetek, kövérítsd meg e nép szívét és füleit dugd be és szemeit kend be, ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szívével, és meg ne térjen, hogy meg ne gyógyuljon. És akkor fölkiált a próféta: meddig lesz ez Uram? (Ézsaiás 6,9-11) Adventi kérdés tehát a zsoltáros kérdése, meddig, mikor, mikor vigasztalsz meg, mennyi még napjaimnak száma, mikor hozod el igazságos ítéletedet?
És erre felel szépen Pál apostol a Galatákhoz írott levélben, a lekcióban felolvasott szakaszban, amikor azt mondja: mikor pedig eljött az idők teljessége, Isten elbocsátotta az Ő Fiát, az Úr Jézus Krisztust, aki asszonytól született, aki törvény alatt született, hogy megszabadítson bennünket, törvény alatt valókat és gyermekeivé fogadjon.
A zsoltárban – visszatérve mostmár a felolvasott szakaszhoz – sokféle idő van. Hadd jelezzem, hogy miféle idők vannak itt. Mondom még egyszer, felejtsük el, ahogyan a filozófia próbál kategorizálni, itt most a saját létidőnket, saját tapasztalatainkat fogalmazzuk meg. Beszél a zsoltáros az epekedés idejéről, több helyen is mondja a felolvasott szakaszban: elfogyatkozik lelkem beszéded kívánása miatt, elfogyatkoznak az én szemeim és aztán még egyszer mondja: majdnem semmivé tettek engem. És mindenikben ugyanaz a kifejezés van: elfogyok, elepedek, elsorvadok, eltűnik minden, ami én vagyok. Ez az epekedés ideje, a vágyakozás ideje, amikor a zsoltáros – aki, ahogy mondottak szerelmes Istenbe - , már szinte elég a vágyakozásban, szinte semmivé lesz az epekedésben.
De ez a vigasztalás ideje is. Fölteszi a kérdést: mikor vigasztalsz meg engem? És kedves testvérek, ha ezt a kérdést fel tudjuk tenni, ha ez oda van írva a tenyerünkbe, kezeket fel, és megmutatjuk Istennek, akkor már meg is nyitottuk a vigasztalás idejét. Mikor vigasztalsz meg?
De ez a szenvedés ideje is, utaltam már a zsoltáros hasonlatára. Azt mondja, olyan lettem, mint a tömlő a füstön. Ez a bőrzsák, amit valahova felakasztottak, hosszú ideje használnak már, aztán csak megcsapta a kemence, a konyha füstje, s bőrből lévén kiszáradt, megrepedezett. Bőrzsák. Karl Barth, a nagy teológus a végtisztességről, a temetésről írva azon tűnődik, vajon mi az oka annak, hogy a régiek is, és mi is megrendülünk egy holttest láttán. Miért nem úgy vagyunk ezzel, ha meghalt valaki, hogy: meghalt, meghalt, nem él, élő sejthalmazból halott anyag lett... kész, vége?! De nem mondjuk ezt. Sőt! Miért rendülünk meg, miért adjuk meg a tiszteletet? Azt mondja Karl Barth, mert annak a bőrzsáknak, amely hordozta az egész életünket, annak a bőrzsáknak, amelyet Isten olyan csodálatosra alkotott meg, és amelyre rávéste a maga képét és hasonlatosságát, nos, ennek megadjuk a tiszteletet. Szenvedés ideje ez. Azt mondja a zsoltáros: olyan lettem, mint a füstön levő tömlő, mint bőrzsák a füstön – ez élet minden nyomorúsága gyötör.
És a szenvedés ideje mellé társul a veszedelem ideje is. A zsoltáros újra kitér azokra, akik elhagyták az Isten jó rendjét. Mitöbb, nem volt nekik elég, hogy elhagyták, hanem másokat is, így a zsoltárost is meginvitálták a maguk hamis és hazug útjára. De a zsoltáros ezt nem akarta. Említette többször is a korábbi szakaszokban, hogy a hitetlenek csúfolták, kérkedtek vele, vagyis provokálták, de ő nem feledkezett meg Isten törvényéről, nem hagyta el Isten útját. S most azt mondja a zsoltáros: ez nem volt nekik elég, hanem csapdát ástak neki azok, akik nem Isten törvénye szerint éltek, csalárdul elnyomták, csaknem semmivé tették.
De lám, ugyanakkor ebben a szakaszban megnyílik számunkra a megújítás ideje is. Így hangzik a szakasz utolsó verse, a 88. vers: kegyelmed szerint eleveníts meg engem.
Mindent összetéve, azt látjuk, hogy kétféle idő ütközik itt. Az egyik idő telik, ez a teljesedés ideje. A szerelmes epekedik: mikor jön el a kedves, mikor telik be az öröm, mikor érkezik el a szabadítás, mikor vigasztalsz meg engem – kiált! De közben múlik is az idő. Fogy. Kiszáradtam, elfogytam, csapdába kerültem, szinte semmivé tettek - mondja. Elmúlik, elfogy az a kevés is, ami van. Óriási feszültség van ebben. Meg is értem, hogy a hívő ember el szokta hagyni ezt a mikor kérdését. Inkább azt kérdezi, hogy miért. A „miért?” jó arisztoteliánus kérdés. Miért? – ezért, azért, amazért, ok, okozat, hatás, kiváltott hatás, okozó ok, nem okozó ok..., lehet itt a miérteken töprengeni. A „miért?” az észnek a kérdése. De sose felejtsük el a nagy bölcselőt, Pascalt, amikor azt mondja, a szívnek is megvannak a kérdései. És a szív kérdez így: mikor?! Kérdezzétek bátran kedves testvérek, még akkor is, hogyha úgy érzitek, hogy forgószélbe kerültök, akkor is, ha úgy érzitek, hogy ez a dilemma feloldhatatlan: fogy-e az időnk, vagy telik?! Megtelik szabadítással, megtelik vigasztalással, megtelik Isten jelenlétével, Isten áldásával, - vagy elfogy az időm és elvész minden, és elfogyatkozom én is és már semmivé tettek és már semmi vagyok?!
Csak bátran, segítsen bennünket ebben az, hogy mielőtt Isten felelne a mi kérdésünkre, Ő is kérdez. Visszakérdez. Talán éppúgy, ahogyan a Mestert egyszer megszólította valaki: Mester tégy közöttem és a testvérem között ítéletet örökösödési perben!! Mire azt mondja Jézus, egészen pontosan kérdezi: kicsoda tett közületek engem osztóvá vagy bíróvá? (Lukács ev. 12,14) Vagy, ha nem is ilyen keményen, de azért Isten is kérdez. S ehhez megint csak zsoltárokat idézek, ámbár sokkal többet lehetne Isten kérdéseiből idézni a prófétáktól. De most csak a Zsoltárok könyvéből halljuk Isten kérdéseit: meddig ítéltek hamisan, meddig emelitek a gonoszok személyét? S aztán felel a mi sok-sok „mikor-meddig?” kérdésünkre. Hát ítéljetek a szegénynek és az árvának és az elnyomottnak adjatok igazságot. (Zsolt 82,2) Vagy egy másik helyen: emberek fiai, meddig lesz még gyalázatban az én dicsőségem, meddig szerettek hiábavalóságot, meddig kerestek hazugságot? (Zsolt 4,3)
Vagyis ez az idő, amelyről nem tudjuk, hogy telik-e vagy fogy-e, ez a változás ideje. Csak ne úgy legyen, kedves testvérek, ahogy én ezt egy karikatúrában láttam. Áll a hordószónok, előtte a mikrofon, valami politikai gyűlés. A szónok kérdezi: ki akar változást? Mindenki felteszi a kezét: változást, változást, változást! A következő képen azt látjuk, hogy megkérdezi a szónok: ki akar megváltozni? Senki nem teszi fel a kezét. Változást? Igen! De Isten belekérdez: te akarsz megváltozni? Azt hiszem, itt, a zsoltár mögött is vannak isteni viszontkérdések, melyek talán válaszok is. Így kiált a zsoltáros: mikor vigasztalsz meg engem? S Isten visszakérdez: meddig élsz csak magadnak? Mennyi a te szolgád napja? – kérdezi a zsoltáros. S megkérdezi Isten: hány napot adtál másnak? – egyet sem? Mikor tartasz ítéletet az én üldözőim felett? – kérdezi a zsoltáros. Krisztus visszakérdez: mikor bocsátottál meg nekik? Majd, amikor megbocsátottál nekik, akkor tartok ítéletet a te üldözőid felett.
Hogy még közelebb jussunk ehhez a titokhoz és még bátrabban tudjuk kérdezni, hogy kiprovokáljuk Istenből, hogy visszakérdezzen, és ezáltal elindulhassunk mi is a változásban, hadd idézzem még egyszer Augustinust két helyről. A megtérésekor, mielőtt még kezébe vette volna az Igét, ezt mondja: „gyötrődtem, mert éreztem, hogy bűneim rabja vagyok és panaszos szóval kiáltoztam, mikor lesz vége ennek az örökös holnapra hagyatkozásnak, miért nem most, mindjárt? Miért nem szakítja meg az Úr életem gyalázatosságát?” S hogy milyen fontos volt ez a kérdés és reá az isteni felelet, és a megtérés, azt így írja le ujjongó szavakkal: „örök új szépség későn, jaj, későn kezdtelek szeretni. Bennem voltál, én meg künn. Kinn kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál és én nem voltam Veled. Teremtmények szakítottak el messze Tőled, amik nélküled nem is volnának. Aztán fölharsant hívó szózatod, megtörted lelkem süket csöndjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt, illatod kiáradt, beszívtam és most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak, megérintettél, s ímé, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után.”
Értjük már, kedves testvérek, miért kiált így a zsoltáros: elfogyatkozik az én lelkem a Te szabadításod kívánása miatt Igédben van reménységem. A Te beszéded kívánása miatt elfogyatkoznak az én szemeim, mondván, mikor vigasztalsz meg engem! Ne feledjük, Isten kezébe fel vagyunk írva. A markomba véstelek téged, én terólad meg nem feledkezem... Isten kezében van az üdvösség ideje, a kegyelem ideje, az áldás ideje, Isten kezében van az idő teljessége is.
Ámen

Nézz már tükörbe! Gyakran hangzik ez a mondat, kedves testvérek, leginkább akkor, amikor valakit józanítani akarunk. Ma is tükörbe nézünk, hogy józanodjunk, ha már a múlt alkalommal a zsoltár szavai olyan sokszor mondották és hallottuk is (hatszor): jó. Jó-zanodjunk tehát. Csakhogy Isten igen érdekes módon józanít bennünket. Mindjárt, legelőször azt mondja a zsoltáros: a te kezeid teremtettek és erősítettek meg engem, oktass, hogy megtanuljam parancsolataidat. Itt bizony teremtésről van szó, s ezt most leginkább ez a szó fejezi ki, amit így mond a zsoltár, hogy: megerősítettél engem. Már a zsoltár 5. versében is olvassuk ezt a szót másféle fordításban, ott azt mondja, hogy bárcsak az én útjaim igazgatattának a Te rendeléseidre. Ugyanez a szó szerepel itt is. Amott erkölcsi értelemben, itt azonban már egyetemes értelemben. Ez a megerősítés, elrendezés, odaigazítás építészeti szakszó, a statikusok talán majd megtanácsolnak, hogy lehetne ezt igazán jól lefordítani. Azt olvassuk voltaképpen, hogy amikor Isten megteremtette az eget és a földet, azt szilárd alapokon megerősítette (Zsoltár 96,10). Vagy amikor arról olvasunk a Példabeszédek könyvében, hogy a bölcs ember úgy építi a házat, hogy oszlopokra helyezi rá, az oszlopokat összeköti és ezzel az egész épületet megerősíti, elrendezi, biztonságot, szilárdságot ad neki (Péld 9), és máris értjük, hogy mit mond itt a zsoltáros: Te teremtettél és megerősítettél. Az ember úgy van megteremtve, úgy van elrendezve, olyan csodálatos kozmosz, mikrokozmosz, hogy benne minden a helyén van, semmi meg nem ingathatja. Ezért mondják a régiek (a régi latinok), hogy amikor Isten az embert megteremtette, akkor tökéletesnek, jónak, és – magyarra így fordítjuk, hogy – igaznak, de a latinban ez van, hogy rectus-nak teremtette. A latin szó itt azt jelenti, hogy minden a helyén van, minden működik. Ugye, csak az egészséges ember nem érzi a szerveit? Ha minden működik az életünkben, akkor nem érezzük önmagunkat. De ha elkezd fájni a vese, a szív, a tüdő, a csontok, a fej, akkor már mindjárt tudjuk, hogy valami nagy baj van, s minek hogy kéne működnie, ha minden rendben lenne. Megerősítettél engem. Jób is ezt mondja (ajánlom mindenkinek Jób könyvének 10. részét), amikor bekövetkezik az életében a nagy próbatétel, rázúdulnak a szenvedések, a betegségek, a nyomorúságok. Isten elé megy és elmondja Istennek: Uram, olyan csodálatosan teremtettél engem, külön műgonddal, mint ahogy a kézműves előre megtervezve, nagyon odafigyelve elkészít valamit, és Te - kiált fel Jób - most ezt a helyes, csodálatos megerősített teremtményedet, ezt a rectumot tönkre akarod tenni (Jób 10,9). Így kiált a szenvedő ember. Vagyis, amikor belenézünk a teremtés tükrébe – nézz már tükörbe, hogy kijózanodj! –, akkor ezt mi, keresztyének, éppen ellenkező okkal tesszük, mint amiért általában mondani szoktuk. Általában azért mondjuk: nézz már tükörbe, édesem, nem vagy te szép, nézz már tükörbe, édesem, mit nőtteted itt magadat, semmi kis mitugrász vagy! Nézz már tükörbe, hogy mit akarsz csinálni, milyen nagy – bocsánat – rakás szerencsétlenség vagy te! De Isten nem így tart elénk tükröt. Nézz tükörbe és vedd észre, hogy Isten kifogástalan teremtménye volnál. Uram, Te alkottál és erősítettél meg engem.
Vagyis, testvérek, ha ebbe az isteni tükörbe belenézünk, akkor nem mondhatjuk azt, amit a modern ember nagyon szeret mondani hányaveti módon: na, de kérem, én már csak ilyen vagyok! Mit akarnak tőlem, hogy legyek jó, legyek igaz, legyek becsületes, legyek tisztességes, én már csak ilyen vagyok, így születtem! Az újabb kor nagy szövege ez, kedves testvérek. Shakespeare-nél még III. Richard király, a púpos szörnyszülött azért fogadja meg (hogy’ mondja? – hogy kitöltsem a fecsegő időt, elhatároztam...), hogy gazember leszek, mert szörnyszülöttnek született, és ha szörnyszülöttnek született, akkor szörnyeteg is lesz. De mit mond Jakab apostol? – Aki belenéz az Isten (teremtésének) a tükrébe - ez az első tükör, mert két tükör van, ez az első tükör! - , milyen méltatlan dolog, hogy belenézett, elmegy és elfelejti ábrázatát... Mi ez az ábrázat? Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk. Milyen hamar elfelejtjük saját ábrázatunkat, testvérek, miután belenéztünk Isten tökéletes teremtésébe! Így volt ez régen. A modern korban azonban egy újabb veszedelem támadt, mert ez lett a mi, 21. századunk nagy ideológiája: én már csak ilyen vagyok. Nagy divat ez, de meg kell mondjam, ez egyfajta visszahatás a 19., 20. század borzasztó történeteire. Egy német-amerikai bölcselő, Sir Isaiah Berlin mondotta húsz évvel ezelőtt, nem sokkal halála előtt, amikor a Torontói egyetemen díszdoktori címet kapott – meghívták, nem tudott elmenni, öreg ember volt, de írt egy kis esszét, azt küldte maga helyett, azt olvasták föl, érdemes elolvasni. Arról beszél ebben, hogy az egész 19-20. század, de különösen a huszadik század kiugrik a történelemből. Igen, azelőtt is volt rossz, régen is volt önzés, harag gyűlölet, irigység, háború, iszonyat, de azt mondja, a huszadik század valami egészen különös nyomorúságot hozott: a gondolat, az idea bűnét, az ideológiát, azt a révült önimádatát az embernek, hogy úgy vélte: megtalálta egy gondolatban, egy mondatban, egy eszmében, hogyan kell a világot egy csapásra megváltani. Egy eszme csupán, de nem tudott ahhoz az eszméhez igazodni, azt olykor átnevelő táborokba küldték, például Kambodzsában, ahol két és félmillió ember halt bele a nagy átformálásba, vagy elküldték megsemmisítő táborokba, gulágokra, Auschwitzba, koncentrációs táborokba, ahol több tíz millióan pusztultak el. Aki nem tudott az ideához igazodni, lett légyen a megváltó eszme az osztály, vagy a vér, vagy a faj, azt vagy át kellett nevelni, vagy meg kellett semmisíteni. Azt mondja ez a bölcselő, hogy minderre a 21. század gyermeke visszahatásként azt mondja: én ilyen és ilyen vagyok, hozzanak olyan törvényeket, hogy mindenki jó úgy, ahogy van, én így, amaz meg úgy. Erről szólna a 21. század törvényhozási révülete, csak kapkodjuk a fejünket. Mindenki úgy jó, ahogy van. Tényleg? – Nézzük, mit mond a zsoltár!
Azt mondja a zsoltáros: a Te kezeid teremtettek és erősítettek meg engem. Ez azt jelenti: teljesen jónak teremtettél, kis-világ, mikrokozmosz vagyok, ezért oktass, hogy megtanuljam parancsolataidat. Vagyis, ha belenézünk immár a másik tükörbe is, a tökéletes tükörbe, ahogy Jakab mondja, a szabadság tökéletes törvényébe (ami egy másik tükör, az Isten kinyilatkoztatásának a tükre!), rögtön egy életfeladat magasodik elénk, amit a zsoltáros kérésekben fogalmaz most meg. Mindjárt öt kérés van ebben a felolvasott szakaszban. Ha Isten keze ilyen tökéletest alkotott, akkor hadd tanítson Ő a tökéletességre. Isten keze formálta az embert, azért Istentől kell elkérni, hogy Ő formáljon, Ő tanítson, Ő vezessen bennünket. Nem maradhatok alatta annak, amivé Isten alkotott engem. Nincs nagyobb lét-tragédia, mint alatta maradni annak, amire Isten teremtett bennünket. Így a tanulás, a tanulásra való készség – megint egy latin szót mondok: a docilitas - igazából véve a hitre jutott ember egyik ismérve. Egyszer megkérdezték Kálvint, miből tudja ő megmondani, hogy ki a hívő és ki a nem hívő? A 16. században is úgy volt ez, mint mindig: jöttek a rajongók, zümmögtek, szárnyaltak, repdestek, ők voltak a hívők, a megkérdőjelezhetetlenek, a megfellebbezhetetlenek, nekik külön bemenetük volt az Istenhez. De valójában álhívők, képmutatók voltak. (Olvassuk csak el a mai újszövetségi igét, Jézus jajszavait a farizeusokról, akik szintén nagy hívőnek tették magukat.) Nos, honnan lehet azt megítélni, hogy valaki hitre jutott és tényleg bízik Istenben? Azt mondja Kálvin: egyszerű a mérték: tanulni akar. Aki – úgymond – hitre jutott és ezzel be is csukott minden könyvet, becsukta a természet könyvét, becsukta a történelem könyvét, becsukta a lelkiismeret könyvét, és becsukta a Bibliát is, és azt mondja: én már hitre jutottam, engem megáldott az Isten, nekem már nem kell betű, tudomány, törvény, tanulás, az ilyenre – mondja Kálvin – tessék csak nagyon vigyázni. Mert az ilyen nem tért meg, legalább is Istenhez nem. Legfeljebb önmagához tért és önmagát imádja. A hit igazi jele a docilitas – a tanulékonyság.
Öt dolgot kér a zsoltáros, mindegyiket fölsorolom, és egy-egy megjegyzést fűzök hozzájuk. Így kezdi: akik Téged félnek, látnak engem és örvendeznek, mivel Igédben van reménységem. Más fordításban: mivel Igéd által tanulok meg reménykedni. Vagyis, az az ember, aki belenézett a szabadság tökéletes törvényébe és megértette és óhajtja, hogy Isten tanítsa őt, az először is reménykedni tanul. Isten igéjéből tanulja a reményt, a várakozást, a virrasztást, a váradalmat az igazság felragyogtatára. Az Istenben reménykedő embernek nem kell szárnyra kelnie, - ezt most mondom, ádventünkben is, mert Isten országa jön! Ahogy a 20. század nagy teológusa, Karl Barth mondta, éppen az őrült eszmék korában, amikor mindenki szárnyra kapott, nagy menetelésekbe kezdtek az emberek, birodalmakat építettek, először kettő, három, ötéves tervekbe, nem tudom én mikbe, s ripp-roppsz akarták a világot megváltani. Azt mondta Barth: nem kell szárnyra kelned, Isten országa jön, reménykedni tanulj meg, Isten ígéretére rátámaszkodni, Isten szavában bizakodni, mert amit Isten mond, az az Ige és ez az Ige teremtette a világot, teremtett engem is, ez az Ige az, aki testté lett a mi Urunk Jézus Krisztusunkban.
Aztán azt mondja a zsoltáros: tudom, Uram, hogy ítéletid igazak és igazságosan aláztál meg engem. Erről a múlt alkalommal volt szó, itt most egy mondatban úgy tudom ezt összefoglalni: belátást tanul. A múltkori szakasz alapján azt mondtuk, hogy megkülönböztető képességet tanul, ízlést, tapasztalást. Azt is meg kell tanulni: tapasztalni, azt sincs csak úgy, magától. Itt most belátást tanul, és a korábbi tapasztalatát újítja meg: Isten igazságos és méltányos. Még – mondja a zsoltáros – megaláztatásomban is hűséges volt. De nagy titok ez, kedves testvérek! Még szülő-gyermek viszonyban sem könnyű lecke ezt nekünk megtanulni, hogy amikor a szüleink esetleg kemény kézzel nevelnek bennünket, amikor megszorítanak, amikor fölkantároznak minket, azt – mert hűségesek és jók a szülők – szeretetükben teszik, hűségesek hozzánk. Nehéz lecke ez, de, azt hiszem, mindenkinek van legalább egy jó tanító nénije vagy tanár bácsija, akire úgy emlékszik vissza, hogy neki köszönheti, hogy megtanult tanulni, neki köszönheti, hogy nem szaladt ki az iskolából, neki köszönheti, hogy nem lett belőle világcsavargó gazember. Neki köszönheti a hivatását, pedig, lehet, hogy az a tanítónő vagy az a tanár a legkeményebb volt, de hűséges volt. Hűséges a saját hivatásához és hűséges azokhoz, akik rábízattak. Azt mondja a zsoltáros: Uram, hűséges voltál, amikor megaláztál engem, igazságos voltál és méltányos voltál. Tudom ezt Uram, taníts engem a belátásra, hogy én is hűséges, igazságos és méltányos lehessek.
Harmadjára ezt mondja: legyen velem a Te kegyelmed, hogy megvigasztalódjam a Te szolgádnak adott ígéreted szerint. Vigasztalást tanul. Jaj, testvérek, ez a legnehezebb művészet: átengedni magunkat Isten hűségének és mély és személyes kapcsolatot keresni Istennel. Amikor azt mondom, hogy vigasztalást tanul, jobb lenne így mondani, megengedi a magyar nyelv: vigasztalódni tanul. Nem annyi a vigasztalás művészete, hogy megtalálom az utat a másik szívéhez, tudok neki balzsamot vinni, meg tudom őt erősíteni, fényt tudok gyújtani a depressziós sötétségében, rá tudom nyitni az ajtót a bezárkózott emberre – igen, ez is nagy művészet. Múltkor mesélte nekem valaki: gyász ütött be a családba, jöttek a rokonok, a barátok, jött mindenki, jött a lelkész, hogy vigasztalják az özvegyet. De be volt zárva az ajtó. Bizony a gyászunkban sokszor csak úgy érezzük magunkat biztonságban – bocsánat, hogy ilyen paradox szót mondok –, ha mindenkit kirekesztünk. De ebben a bezárkózásban össze is omlik az ember. Aztán, folytatta: egy távoli barát valami egészen különös furfanggal megtalálta a kulcsot az ajtóhoz. Megtalálta a szót. Nagy dolog a vigasztalás művészete, de még nagyobb a vigasztalódásé. És most a zsoltáros arról beszél, hogy, Uram, legyen velem a Te kegyelmed, hogy megvigasztalódjam szolgádnak tett ígéreted szerint. Ez pedig személyes kapcsolatot jelent. Eddig szóltam az Igéről: Ige által teremtette Isten a világot, mert szavára álltak elő mindenek, mitöbb, az Ige testté lett és közöttünk lakozott, s mi láttuk az Ő dicsőségét, mint Isten egyszülöttjének dicsőségét, aki telve volt igazsággal és kegyelemmel. De most azt mondja a zsoltáros: a nekem adott Igéd szerint. Nem általában az Igével, nem általában az igazsággal, nem általában a szép szavakkal vigasztalódunk, hanem mindig csak azzal, ami nekem szól, s mindig csak úgy, hogy Isten azt nekem mondja. Milyen különös, elindultunk a világteremtő Istentől, nagy igazságoktól, az embervilágtól, az igaz világtól, az Igétől, a kinyilatkoztatástól, és egyszerre csak azt mondja a zsoltáros: nekem adott ígéreteid szerint vigasztalj Uram. A személyesen nekem adott ígéreteid szerint hadd vigasztalódjam meg. Ezért hát, testvérek emlékezzetek: van Igétek. Emlékezzetek: kaptatok Istentől üzenetet. Emlékezzetek: van ígéretetek Istentől nektek, személyesen. Uram, taníts engem ebben az igédben és általa vigasztalódni.
Aztán azt mondja: szálljon reám irgalmasságod, hogy éljek. Élni is tanulni kell, kedves testvérek. Ha már teremtésünk tükrébe belenéztünk, és ha látjuk a másik tükörben, mert abba is belenéztünk, tehát a kettős tükörben látjuk, hogyan rontja el mindig az ember a dolgot, - akkor tanulni kell élni is. Mert itt látjuk meg, hogyan csinál az ember az igazságból kegyetlenséget, a munkából rabszolgaságot, hogyan lesz a becsületből bürokrácia, hogyan lesz a tiszteletből önimádat, a jóságból korrupció és az életből lejtmenet. Mert akik buknak, és távolodnak, azok elmaradnak Istentől. Akik elfelejtik, hogy Isten tanította őket élni, azok lejtmenetben vannak. Csakis az irgalmat hívhatjuk támogatásul, mert Isten szeretete mindig az Ő irgalmasságán keresztül ér el hozzánk.
És végül azt mondja kedves testvérek a zsoltáros: legyen az én szívem feddhetetlen. Tökéletességet is tanulnunk kell. Ezzel érkezünk oda, amit az elején mondtam: ha a tökéletes isteni tükörbe belenézünk, s látjuk, hogy Isten megerősített bennünket, hogy voltaképpen az életünkben mindennek a helyén kellene lennie Isten teremtése által, vagyis van az életünknek egy bizonyos isteni statikája, elrendezettsége, szilárdsága, arányossága, rectuma, akkor a tökéletességet is tanulni kell.
Reménység, belátás, vigasztalás, élet, tökéletesség. - Hogy hadd örvendezzenek mindazok, akik Téged félnek, ha reám néznek. Forduljanak hozzám, akik Téged félnek – mondja a zsoltáros. És hadd gyönyörködjem velük együtt én is a Te szent élettörvényedben. Kedves testvérek, Krisztus iskolájában ugyan nincsen osztálynapló, számbavétel, nem jelent a hetes, - de Ő mégis számon tart bennünket. S hogy mi a garancia arra, hogy nem felejt el bennünket így oktatni, ha mi erre készek vagyunk, ha megvan bennünk a tanulékonyság, a tanulás vágya? Hadd idézzem ehhez Ézsaiás próféta könyvéből a buzdító, vigasztaló szót. Ezt mondja a prófétán keresztül az Úr nekünk is: hát elfelejtkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfelejtkeznének is ezek, én terólad el nem feledkezem. Imé, a markaimba metszettelek téged – mondja a próféta (Ézsaiás 49,15-16). Mi pedig e felől, testvérek egészen bizonyosak lehetünk, mert Krisztus tenyerén ott vannak a szögek helyei. Markaimba metszettelek téged.
Ámen

Mivelhogy megsokasodik a gonoszság, sokakban meghidegül a szeretet. Ezt mondja a mi Urunk Jézus Krisztusunk (Máté evangéliuma 24,12), amikor nehéz időkre készíti az övéit. Szó szerint: megsokasul a törvénytelenség, ezért sokakban megfagy a szeretet. Ezt a rettentő helyzetet idézi a zsoltáros is, éppen akkor, amikor Isten páratlan jóságáról beszél. A 119. zsoltár kilencedik szakasza a héber abc kilencedik betűjével (téth) kezdődik, ezzel a szóval: tób – mondom most a héber szót, többet nem fogom mondani. Ez azt jelenti: jó. Ez a szakasz tehát a „jó” szakasz. De olyan mondatokat olvasunk benne, olyan tapasztalatokat tár fel, amelyek mégiscsak Jézus szavát idézik föl bennünk: megsokasul a gonoszság, és emiatt sokakban kihűl a szeretet. Mit tegyünk hát, amikor megsokasodik a gonoszság, hogy ne hűljön ki bennünk a szeretet? A zsoltáros korábban is utalt már nehézségekre, csak néhányat hadd hozzak fel újra: a 8. versben így kiált: soha ne hagyj el engem! Idéztem már a magányossága rettenetes pillanatait is, a 19. versben azt mondja: jövevény vagyok a földön. Emlékszünk a kiszolgáltatottságára, a 25. versben azt mondja: lelkem a porhoz tapad, amikor az ember semmi-voltáról, megalázottságáról szól. A 28. versben azt mondja: sír a lelkem a keserűség miatt, mert vad dolgok estek rajta. A 39. versben ezt mondja: fordítsd el tőlem a gyalázatot, amitől félek, - szégyen érte. Az 50. versben azt mondja: vigasztalásom van a nyomorúságban, vagyis nyomorúságban van, az 51.-ben pedig azt mondja: a kevélyek szerfölött gúnyoltak.
És ezzel nem is mondtam el mindent. Ha valaki figyelmesen végig olvassa az eddigi szakaszokat, látni fogja, hogy sok nyomorúságot, keserűséget, megaláztatást, magányt, elesettséget, egyszóval: gonoszt tapasztalt meg a zsoltáros, míg ide eljut, és ezt a szakaszt most így kezdi: jót cselekedtél a Te szolgáddal. Mert mit tegyünk, mibe másba kapaszkodjunk, ha megsokasodik a gonosz? Nem véletlenül idéztem szó szerint Jézus szavát: megsokasul a törvénytelenség. Görögül anómia. Akik tanultak társadalomtudományt, jól tudják, hogy mit jelent ez a leírás: anómiás társadalom. Ez az a helyzet, amikor nincsenek törvények, minden kifordult magából, minden ereszték megpattant, minden szögletben hamisságot találunk. Nem lehet ilyen világban élni. Az anómia azt jelenti, hogy bár úgy tűnik, van törvény, valójában nincs törvény. Mint amikor valaki beöltözik a csapata mezébe, fölhúzza a stoplis cipőt, kivonul a pályára a mérkőzésre, amelynek kötött szabályai vannak, ám az ötödik percben kiderül, hogy az ellenfél kézzel is megfoghatja a labdát. A mi csapatunkból meg leküldenek három embert, mondván: az az új szabály, hogy mi csak nyolcan állhatunk ki a mérkőzésre. Állítólag van törvény, mégsincs törvény, vagy amit törvényül hirdetnek, az valójában az igazi törvény ellenére van. Megsokasul a gonoszság. Mibe kapaszkodjunk, hogyan maradjunk meg?
A zsoltáros így kezdi: jót cselekedtél a Te szolgáddal. Vagyis emlékezik, egész pontosan emlékezteti magát. Ez az emlékeztetés lehet az egyes ember bensőséges lelki pillanata is, ha a körülötte kavargó rosszat megtapasztalva emlékezteti magát; de lehet egy közönségnek is a mozdulata, önmagunk emlékeztetése. És lehet egyszerre mindkettő. Hadd utaljak Jeremiás prófétára, aki a nagy romlás kellős közepén, amikor elesett Jeruzsálem városa, vége lett mindennek, ezt írja: vadásztak lépéseinkre, úgy hogy nem járhattunk az utcáinkon; elközelgetett a mi végünk, beteltek a mi napjaink, bizony, eljött a mi végünk. (Siralmak 4,22), de ez is mondja: vissza-visszaemlékezik, és megalázódik bennem az én lelkem. Ezt veszem szívemre, azért bízom. Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged! (Siralmak 3.20-23) A rossz kellős közepén is szükséges, mert szabad, és mert szabad, szükséges önmagunkat erre emlékeztetni, ahogy a zsoltáros mondja: jót cselekedtél szolgáddal, Uram!
De rögtön le kell szögezzem, hogy nagyon különös emlékezés ez! Nem az a fajta szelektív felidézés, amit óhatatlanul és önkéntelenül is gyakorlunk, elősorolva a jó dolgokat, kiválogatva a szépet életünk eseményei közül. Ez a válogatás egyénileg is, közösségileg is az emlékezésnek ez az egyik lényeges vonatkozása., Például, egy nép visszatekint a történetére, kiemel egy-egy nagyszerű korszakot, egy-egy dicső pillanatot, egy forradalmat, egy szabadságharcot, egy alkotmány kihirdetését, egy nagy szabadulást. Tudom, nekünk, magyaroknak kevés dicsőséges pillanatunk van, de, azért délben, amikor halljuk a harangszót, mégis valami nagy dologra emlékezünk, a Nándorfehérvári diadalra.
Első pillanatban úgy tűnik, a zsoltáros is ezen az úton halad: jót cselekedtél Uram a Te szolgáddal a Te igéd szerint (majd közbeveti – erről majd később többet szólok – okosságnak, tudománynak jó voltára taníts meg engem, mert hiszek parancsolataidban!), aztán így folytatja: minek előtte megaláztattam, tévelyegtem... Csakhogy... Csakhogy itt úgynevezett divinum passivum van, nincs megadva az alanya annak, aki megalázta a zsoltárost. Megaláztattam, ezt a szerkezetet isteni passivumnak nevezzük, mert így is lehetne fordítani: mielőtt megalázott Isten. És máris kérdezzük vissza a szakasz első sorát, ahol azt mondja: jót cselekedtél a Te szolgáddal, Uram. Most pedig azt mondja, hogy: megaláztál. De hagyjuk még nyitva ezt a kört: megaláztattam. Jób is így panaszkodik: a senkik gúnydalává lettem, olyan fickók, figurák, akiket még disznópásztornak sem fogadtam volna fel, gúnydalt költenek rólam. Köpdösnek, ha meglátnak. (Benne van a Bibliában, nem én találtam ki.) Zabolát vetnek rám, gáncsot vetnek, elzárják utamat. Ki nem látott már olyat, amikor az iskolában a gyerekek kipécéznek maguknak egyet, az áldozatot, a bűnbakot! Vagy, aki olvasta William Golding könyvét, A legyek urát, felidézheti, hogyan bántak el kamasztársai Röfi-vel, a kis kövérrel. Nem tud kimenekülni a gúnyolódók gyűrűjéből, elzárják az útját. Hagyná ott a csúfolódó társakat, de azok elébe állnak, visszalökik a kör közepére, köpdösik, csúfolják. Ezt mondja Jób is, ez történt velem: ez a megaláztatás. S így folytatja: ezért rettegések fordultak ellenem és boldogságom eltűnik, mint a felhő. Volt és nincs. Csak állok a megaláztatás tikkasztó, perzselő tűzében. (Jób könyve 30. rész)
Pedig - mondja a zsoltáros, olvasom még egyszer: minekelőtte megaláztattam, tévelyegtem, - pedig csak tévedtem. Pedig csak eltévedtem. Igen különleges kifejezést használ itt, és ez talán megint bizonyítja, hogy Dávid írta a zsoltárt. Ez itt egy zenei kifejezés, azt a momentumot jelöli, amikor a zenész melléfog a hangszerén. Rosszul fog egy akkordot. Aztán jön a tévelygés, megpróbál javítani, de akkor már az egész előadás megváltozik, átalakul a szekvencia, más hangnembe csúszik minden, a zavar szinte helyrehozhatatlan. Bizony, ekkor abba kell hagyni, és elölről kell játszani mindent. Úgy, ahogy azt Bartók Béláról mondják, hogy az egyik amerikai koncertjén, mint minden nagy művész, kotta nélkül játszotta darabokat. Csakhogy játék közben elakadt a keze. Elkezdte elölről, és ugyanott, ahol az imént,  újra elakadt a keze – ez már így szokott lenni. Ekkor fölállt a zongora mellől, kiment az öltözőbe, behozta a kottát, kirakta és olyan tökéletesen eljátszotta, mint senki a világon. Nos, így a zsoltáros szava: pedig csak tévedtem, pedig csak melléfogtam, pedig a jó dallamot akartam játszani, a jó úton akartam járni, csakhogy melléfogtam. Melléfogtam és megaláztattam...
Tudjátok, testvérek, a kevélyeknek, akikről itt beszél a zsoltáros, azoknak a fickóknak, akikről Jób beszél, akik leköpik az Isten szentjét, és ha már eltemették és megsemmisítették, akkor egyenes Istennek rontanak (73. zsoltár 9. vers), mert nincs megállás..., nos, a kevélyeknek az a kedves szokása, hogy az Isten gyermekeit a legkisebb tévedés esetén is pergőtűz alá veszik. Ugye, milyen érdekes? Isten gyermeke elvét valamit, azonnal hangzik az ítélet, a gúnyszó, a megsemmisítés. Egyébként másnak lehet lopni, lehet csalni, megint másnak lehet gyilkolni, megint másnak lehet házasságot rontani, megint másnak lehet a világot felforgatni. Jaj, ne füllents testvér egyet se, jaj, el ne tévessz valamit egyszer se, mert véged van! Láttál már fennhéjázó, gúnyos, megvető tekintetet? És e tekintetben láttad már az eleve kész ítéletet: na, ilyenek az Isten gyermekei, ezek sem tudnak többet, csak örökké melléfogni! Mindig a szépről beszélnek, mindig a jóról szónokolnak, mindig a szeretetről prédikálnak, azt’ lám, mit ér az egész? Ez a megaláztatás egyik lépcsője. A megaláztatás másik lépcsője az, hogy nincs mentség, nincs hova bújni, odalöknek újra meg újra a kör közepére. Holott a melléfogásainkat és tévedéseinket általában mentségül szoktuk fölhozni: ezt meg ezt akartam, melléfogtam, elnézést kérek, eltévedtem. De ez csak mélyül, úgy, ahogy Jób mondja: rettegések törtek rám és boldogságom eltűnt, mint a felhő. Megsokasodik a gonoszság és sokakban kihűl a szeretet.
De Te jó vagy, Uram, mert jót tettél velem. Igen, így mondja a zsoltár: jó nekem, hogy megaláztál engem. Míg a 67. versben (erről szóltam eddig) általánosságban mondja: mielőtt megaláztattam, tévelyegtem (és ezt divinum passivumként is lehet fordítani, melynek nincsen alanya, ám vannak eszközei: emberek, gonoszok, kevélyek, csúfolódók, ellenségek, akik így bánnak velünk), addig bizony, a 71. versben már nem hagy kétséget a zsoltáros és azt mondja: jó nekem, hogy megaláztál. Jó ez? Jó az nekünk, hogy Isten megalázott minket? Jó az nekünk, hogy Isten beleenged minket ilyen helyzetekbe, és, látszólag, magunkra is hagy minket?! Meghagyom, azt jó átélni – fordítva mondom – , amit egyszer egy Tom és Jerry rajzfilmben láttam, és nagyon megjegyeztem: a macska üldözi az egeret, és amikor már közeledik felé, hogy bekapja és megsemmisítse, hirtelen azt látjuk, hogy a macska rémülten hátrálni kezd, a mi kis egerünk pedig húzza ki magát, dülleszti a mellét, bokszol a levegőbe, a macska pedig még hátrább húzódik, a kis egér fülébe pedig trombitaszó hallatszik, diadalének. Aztán hirtelen totál plánba vált át a kép és azt látjuk, hogy a kisegér mögött ott áll karba tett kézzel a nagy bulldog. Sokszor éljük át ezt így: meghátrál az ellenség, mi azt hisszük, hogy győztünk, mert valami ügyes figurát mutattunk, és eloszlott a fenyegetés. Dehogyis. Ott áll a hátunk mögött Isten. De most, itt nem ezt mondja, hanem: megaláztál, legalulra kerültem, taposnak rajtam. És azt mondja: jól tetted, Uram! Jó nekem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam rendelésedet. Megaláztatásom jó volt – tanulni rendelésedet. Ezt nem a makacs ember mondja! Jaj, ne a saját makacsságunkba kapaszkodjunk, amikor fölgyülemlik körülöttünk a gonoszság! Tudom, vannak az embernek makacs mozdulatai, az emlékeink is sokszor így szolgálnak nekünk, egyfajta támasztékot, karót, kapaszkodót adnak és mi muszáj-Herkuleskedünk, megmakacsoljuk magunkat, megvetjük a hátunkat. De ezt most nem egy makacs ember mondja, hanem az, aki megtapasztalta, hogy bár Isten megalázta őt, vagy engedte, hogy megalázzák őt, ám ezzel megakadályozta, hogy végső módon eltévedjen. „Úgy segített, hogy nem segíthetett...úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.” – mondja igazán József Attila. Isten akadályozta meg könnyű kimenekedését azért, hogy akarja tanulni azt, ami jó. Ezért Augustinus egyházatya bátran nem úgy fordítja latinra ebben a szakaszban a szót: bonum (jó),  így kéne fordítania, hanem gondol egyet és azt mondja: suavis: édes, kellemes, jó ízű. Jólesett. Jólesett, hogy megaláztál, kellemes íze volt annak, hogy megaláztál. Ugyan miféle jó íz volna, testvérek, a keserűben? Még azt sem tudjuk megtenni, amivel kollégista korunkban próbálkoztunk. Valami adomány folytán grape-fruitot kaptunk, amelynek, tudjuk, iszonyatosan keserű a magja. De mit csináljon egy éhes kollégiumi diák, aki a magot is megeszi?! Cukroztuk. De hiába csepegtetsz cukrot a keserűre, csak keserű marad. Miért mondja hát a zsoltáros, hogy jólesett, jó íze volt a megaláztatásnak? Azért, mert amikor, visszaemlékezik Isten jó cselekedetére, megérti, hogy bár eltévedt és a kevélyek nyomták volna tovább tévelygésbe-tévedésbe egészen a megsemmisülésig, Isten ezt nem úgy akadályozta meg, hogy hirtelen odaállt és megmentette, hanem engedte és hagyta is (tovatűnt a boldogága, mint a felhő) és ezzel fordította meg. Így adott kívánságot a szívébe tanulni az Isten jóságát. Ezért ezt mondja a 66. versben: az okosságnak és tudománynak drága voltára taníts meg engem, mert hiszek a Te parancsolataidban.
Ezt kéri, az okosságnak és a tudománynak drága – szó szerint fordítva: jó voltára - taníts meg engem. Hiszek a Te parancsolataidnak. Az okosság itt azt a megkülönböztető képességet jelenti, amit csak tapasztalati úton tudunk megszerezni. Egészen pontosan úgy lehetne ezt fordítani: az ízlésnek és a tudománynak jó voltára taníts. Egyszer valaki azt mondta, hogy David Hume, a nagy filozófus írta le először, hogy mi is volna az ízlés, mert csak a középkor után kezdtek az emberi érzékekről, a tapintásról, hallásról, ízlésről, látásról, szaglásról beszélni az antropológusok és a filozófusok. Biztos van ebben valami, ám David Hume valószínűleg olvasott Kálvint, mert Kálvin ezt a helyet így fordítja: az ízlésnek és a tudománynak jó voltára taníts meg engem. Ez tapasztalatot jelent. Kóstoltam keserűt és kóstoltam az Isten jó édességét és tudom már, mit kéne választanom. Erre taníts meg engem Uram, mert ez egyfajta okosság, Isten szerint való okosság, megkülönböztető képesség. Meg sem kell kóstolnom már valamit, a szagáról is érzem azt, hogy keserű. Meg sem kell szagolnom, a színéről tudom, hogy jó. De nagy titok ez!
Ez a keresztyén iskola az, ahova minket a mi Urunk Jézus Krisztusunk beírat, és amíg élünk, ebbe az iskolába járunk, hogy az Isten jóságában tapasztaltak legyünk. Én ezt hit-tapasztalatnak nevezem, mégpedig azért, mert a zsoltáros is felhatalmaz erre. Azt mondja: taníts meg engem a megkülönböztető képességre és a tudásra, az ismeretre, mert hiszek a Te parancsolataidban. Nagyon megdöbbentett ez első olvasásra: a paranccsal meg a törvénnyel ugyanis általában úgy vagyunk, hogy abban nem kell hinni. A törvény van. Nem kell hinni a piros lámpa törvényében, meg kell állni, ha jelez; nem kell hinni az adótörvényben, adózni kell, ha hiszünk benne, ha nem. Sőt, ha nem hiszünk benne, előbb-utóbb úgy is megtapasztaljuk, hogy hatékonyan működik. De most azt mondja a zsoltáros: hiszek a Te törvényedben. Miért mondja? Azért, mert nem egy makacs ember beszél itt, aki belekapaszkodik a múlt egy kiválasztott szép emlékébe, valami letűnt jóba, ami régen volt, és sóhajtozik, oh, bárcsak eljönne újra az a szép idő! Nosztalgiázzunk hát? Ő a jövőbe tekint, mert úgy van az Istennel a dolgunk, hogy amikor megtapasztaljuk Isten gondviselő jóságát, szeretetét, hűségét, de még ezt is, hogy szinte egészen a végső megsemmisülésig elenged – mit elenged? – elnyom bennünket, akkor nem egy múlt utáni vágyakozás ébred bennünk, hanem reménység sarjad, - mert a gondviselés és az ígéret, a tapasztalat és a váradalom mindig összetartozik. Mi több, nyugodtan mondhatom azt is, hiszen erről szól a zsoltár (amely, mint mondottam, szerelmes vers): Isten szeretetének a megtapasztalása és az Isten viszontszeretése is csak hit által lehetséges. Azt mondja a Zsidókhoz írt levél: hit által értjük meg, hogy Isten teremtette a világot és hogy a valamik a semmikből állottak elő, - ez hit által értjük meg. De – folytatja – hit nélkül lehetetlen az Istennek tetszeni. (Zsid 11,3.6) Ez a kettő összetartozik, úgy, ahogy itt a zsoltárosnál is látjuk. Mondhatná (egészen pontosan ismételhetné, mert mondta is már az 59. versben): Uram, megtanítottál engem arra, hogy mi a jó. Nincs kecc-mecc, ha jót akarok magamnak, beláttam, a Te utadon kell járnom. Az a biztonságos, kiszámított, helyes út. Köszönöm Uram, hogy néhány nagy döccenővel és pofonnal visszaállítottál engem erre az útra, megyek tovább Feléd. Mondhatná ezt is és ez igaz! Oh, bárha ennyit el tudnánk mondani kedves testvérek! De most nem ezt mondja, hanem azt: Uram, hiszek a Te törvényeidben. Ezért ez a tanulás, amelyre a zsoltáros felajánlja magát nem holmi iskolai bebiflázás, amikor mondja a tanár, én meg hallgatom, kinyitom a könyvet és elolvasom, elém adtak egy anyagot és gondolkodom rajta, - Isten itt tapasztalatok által tanít. Ezért amikor a mi Urunk Jézus Krisztusunk figyelmeztet bennünket, hogy amikor megnövekszik a gonoszság és sokakban kihűl a szeretet, idézzük szívünkbe a zsoltárosnak ezt a szavát: jót cselekedtél szolgáddal.., az okosságnak és a tudománynak jó voltára taníts meg engem..., jó vagy Te és jól tevő..., jó nekem, hogy megaláztál engem.., a Te szádnak törvénye jó, jobb minden ezüstnél és aranynál. Ötször mondja ezt a zsoltáros, hogy jó – sőt, hatszor: jól tevő.
A hét a szent szám, tegye hát hozzá mindenki ehhez a hathoz a magáét: a kevélyek szíve kövér (érzéketlen, de én a Te törvényedben gyönyörködöm. Nem hidegül meg a szeretet azokban, nem fagy meg a szeretet azokban, akik tudják az Istent viszontszeretni, akik ezt a nagy jót, az Isten útját, az Isten rendelését, az Isten szabadítását, az isten-gyermekséget jónak mondják és így is őrzik a szívükben.
Ámen

Nemrégiben jelent meg Luther Márton asztali beszélgetéseinek gyűjteménye. Ajánlom mindenki figyelmébe, azért is, mert kiderül belőle, hogy az a Luther, akit mi sziklaszilárd jellemű, megingathatatlan figurának tartunk, valójában küszködő és reménykedő, vergődő és sokat esdeklő ember volt. A ma felolvasott zsoltár-szakaszhoz egyik asztali mondását szeretném idézni, ámbár ez is rövid magyarázatot igényel. Luther, akik sokat birkózott az ördöggel, a kísértővel, nagy és mély gondolatokat oszt meg velünk arról, mit jelent a megrázattatás, a megkísértés, a gyötörtetés. A kísértő újra meg újra megjelent neki, és arról győzködte Luthert, hogy elveszett, vége van, mert bűnös és Isten a bűnös emberen nem könyörül meg. Hiába igyekszik, tele az élete mindenféle szörnyű folttal, bűnnel. Luther egy alkalommal, amikor beszámolt barátainak, hogy éjszaka fölriadt, és kezdődött újra a perlekedés a kísértővel, így foglalta össze küzdelmét: Ne vitatkozz az ördöggel a bűnökről, mert azokban nagymester ő és le fog győzni. A kegyelmet mondd neki, mert ahhoz nem ért, és azt nem ismeri.
Erről szól a mi szerelmes énekünk, a 119. zsoltár nyolcadik szakasza is. A zsoltáros, ahogy eddig hallottuk, szinte tolulva, túláradva, rajongva kapaszkodik Istenbe, hűséget fogad Istennek, keresi Istent, vágyakozik utána, hívogatja. Valóban, úgy, ahogy a szerelmes vágyakozik azután, akit szeret. Azt is láttuk már, hogy folyton alkalmaz egyfajta megfordítást, kölcsönösséget. Ezekből most csak kettőt-hármat hadd idézzek. Emlékezteti Istent hűségére, és nyomban, a következő mondatban ő is emlékezik. Magasztalja Isten hűségét és aztán ő is hűséget fogad. Elmondja, hogy megtapasztalta Isten megtartó kegyelmét, majd megígéri, hogy ő is megtartja Isten szent törvényét. Azonban most, a megfordítások hosszú sorozatában hirtelen egy oldal hajó nyílik (ha szabad építészeti hasonlattal élni), ahonnan mindent másképpen lehet látni, és az is feltárul, amit nem vehetünk észre, ha csak a templom fő hajójában állnánk. Azt mondja a zsoltáros: meggondoltam az én útaimat.
Azért különleges ez, mert a szerelmes ember mindent szokott, csak gondolkozni nem. Aki szerelmes, az szerelmes. Még Isten kapcsán is át szoktuk ezt élni. Ha valaki beleszeret Istenbe, akkor beleszeret Istenbe, akkor nincs sok józan megfontolás, hanem rajongás van. Éppen a mi idézett Lutherünk óvott sokszor a rajongóktól, akikben felforrósodott a lélek meg a szív (a saját lelkük, a saját szívük), aztán nem lehetett nekik se bölcsességet, se tapasztalatot, se tanácsot mondani. Most azonban a zsoltáros azt mondja: meggondoltam útjaimat. Úgy vezet el ide bennünket, hogy az előző nagy szakasz végéből indul (erről a múltkor szóltam): ez jutott nekem, hogy határozataidat megőriztem. S talán emlékeztek, elmondtam, mennyire nehéz ezt a mondatrészt lefordítani (ez jutott nekem...), mert amolyan lemondó szónak tűnik, mintha valakit sarokba állítanak, félreszorítanak, csak valami kevéske hullik neki a maradékból, erre szoktuk mondani: ez jutott nekem. De elmondottam, hogy éppen fordítva, a zsoltáros ujjongással mondja ezt: ez (!) jutott nekem, ez (!) az én örökségem. Idéztem a 16. zsoltárt: az én örökségem kies helyre esett. Ujjongva mondja hát a zsoltáros, és mindjárt így is folytatja az 57. versben: azt mondtam Uram, hogy az én részem beszédeidnek megtartása. És aztán ebből indulva mondja: meggondoltam az én útjaimat és lábaimat bizonyosságaidhoz fordítom.
Meggondoltam. Hadd szóljak ma erről az igéről. Ez a kifejezés az egész zsoltárban (pedig 172 verse van), egyetlen egyszer fordul elő. Vajon mit jelent ez a szó? Igen elgondolkodtató, hogy a Biblia első fordítói hogyan értelmezték. Munkájukat Szeptuagintá-nak, hetvenes fordításnak nevezzük, mert a legenda szerint az órkori Alexandriában, Krisztus előtt 200 évvel, hetven tudós atyafit választottak erre a munkára, és ők hetven nap alatt le is fordították az egész Ószövetséget görög nyelvre. Érdekesen fordították a zsoltáros szavát, és az általuk választott görög szót mi is ismerjük és használjuk is, igaz, sajátos értelemben: dialógus. Azt mondja a zsoltáros: beszélgettem, - magammal. Vagyis az ember bátorkodik önmagával beszédbe elegyedni. Nem bolond attól az ember. Ugyan látunk néha embereket, akik magukban hangosan beszélnek és gesztikulálnak. Valakivel beszélgetnek. De attól nem bolondok. És az sem, aki időnként a szép örökséget akarja számba venni, és ezért bocsátkozik beszélgetésbe önmagával. Mi több, ha olvassuk a nagy misztikusokat, ilyen címeket találunk: a lélek beszélgetése. Meggondoltam...
De sokkal több van ebben, mert azt is jelenti a szó: elejétől a végéig mindent számba venni. Mint amikor építkezésen szétválogatták a köveket: melyik alkalmas az építésre és melyik nem. Vagy egy tanácskozás során lajstromba vették a lehetőségeket és ezzel együtt megkülönböztették őket. Szétválogatás, széthordás, megkülönböztetés - és itt már a héber szóra is hivatkoznom kell: a helyzet, az állapot felmérése. Ebből pedig valamiféle hozzáértés alakul ki. Sőt, tervezést is jelent az ige. Amikor József, aki immár Egyiptomban, a fáraó után a második ember, mikor leleplezi magát testvérei előtt, akik meg akarták ölni, azt mondja nekik: ami rosszat ti gondoltatok ellenem, azt az Isten javamra gondolta fordítani (1Mózes 50,20). És ott ugyanez a szó áll: amit ti elterveztetek ellenem (amit ti meggondoltatok, magyarul: meghánytatok-vetettetek, megfontoltatok), azt az Isten meghányta-vetette és áttervezte jóra fordítani. Vagy, amikor arról hallunk, hogy Isten parancsot ad Mózesnek, hogy építsék meg a szent sátrat, azt is kiköti, hogy hozzáértő emberekkel végeztesse el (2Mózes 26,1). Például, rendes ácsokkal, akik kétszer mérnek, egyszer vágnak. A szent sátor csakis mestermunka lehet! De arról is hallunk a mózesi törvényekben, hogy miként és miért kell kiszámítani az elengedés idejét (3Mózes 25,8). Ámos prófétánál pedig egy egészen különös vonatkozás tárul fel, ezt az irodalmároknak és a versíróknak mondom. A próféta kora álkegyesein gúnyolódik (álkegyesek mindig voltak), akikről azt mondja, azt hiszik magukról, hogy olyan verseket írnak, mint Dávid (Ámós 6,5). És itt éppen ezt a kifejezést használja: kiszámolják a verset. Mint ahogy gimnazista korunkban írtuk az első hexameterünket, hát persze, az ujjunkon kiszámoltuk a verslábakat. Igen, az epigon így írja a verset, számolgatja a verslábat. Ezen gúnyolódik Ámos próféta: azt hiszitek, hogy úgy tudtok verset írni, mint Dávid, de csak számolgatjátok az ujjatokon az időmértéket. Még költőnek sem értek fabatkát sem!
Talán érezzük már, hogy amikor azt mondja a zsoltáros, hogy: meggondoltam utamat, ebbe beleérti azt is, hogy beszélgetni kezdett önmagával, és azt is, hogy mindent felmért, felbecsült. Az értékest az értéktelentől szétválasztja, elkülönbözteti, és ebből terve, elhatározása születik. Ezért értjük is rögtön a következő szót: meggondoltam útjaimat és lábaimat bizonyságaidhoz fordítom. Figyeljünk erre. Mi magyarok könnyen elsiklunk az egyes szám, és többes szám fölött, az alany-állítmány egyeztetés sem szokott mindig sikerülni. Itt többes számban mondja a zsoltáros, hogy meggondoltam útjaimat, vagyis jártam én erre, jártam én arra, csináltam én ezt, gondoltam én azt, és miután mindezt meggondoltam, mérlegre tettem, lábaimat a Te bizonyságaid felé fordítottam. Mert csak egy út van. Csak egy lehetőség van, s ez a lehetőség, mint kiderül a zsoltáros szavából, emberileg szólva: lehetetlen lehetőség. Minden más út nyitva van. Ami Isten kegyelmétől, irgalmától, szeretetétől, az üdvösségtől elvezet, ami levezet az egyetlen útról, az mind nyitva van, az mind szabad. Idézzük csak fel mit mond Jézus a széles útról. Ott mindig zöld lámpa ég, arra az útra hívogatnak is. De csak egy út van az üdvösséghez. Jézus tud a keskeny útról is (Máté evangéliuma 7,13-14). Ám annyira sok út nyílik az ember számára, hogy ez az egy, az egyetlen már-már lehetetlen lehetőségnek tűnik. Auztán, azt is vegyük figyelembe, hogy a zsoltáros most nem a másik ember útját gondolta meg, mint a 73. zsoltárban (Zsolt 73,16), hanem a magáét. Életét nem a másikhoz hasonlítja, hanem egyedül Isten igazságán méri. Ebből fakadnak a nagy dolgok.
Először is a szándékáról szól. Sietek, mondja, most már sietek, mert már meggondoltam. A meggondolt ember sietsége eltökéltség. Nem azért sietek, mert kiszagoltam valamit, nem azért sietek, mert odakényszerülök, hanem mert meggondoltam. Az siet igazán, aki meggondolta, az igyekszik igazán Istenhez, aki mindent végiggondolt, meglatolgatott és megfontolt és fölmért, az aztán igyekszik. Sietek, mert Isten a segítségemre sietett. Siess Uram, ne késsél – hány zsoltárban halljuk ezt. És mert segítségemre siettél, Uram, én is sietek Hozzád.
De azt is meghalljuk, miért lehetetlen lehetőség ez. Azt mondja: az istentelenek kötelei körülkerítettek engem, de a Te törvényedről el nem feledkezem. Nem bonyolult ez, mi magyarok értjük a képes beszédet. Az angolok, például, kicsit bajban vannak ezzel, elfelejtették már Shakespeare-t, túlságosan absztrakt nyelven beszélnek, ezért ezt a képet (az istentelenek kötelei körülkerítettek engem) mindenféle értelmezéssel fordítják. Például így: az istentelenek arra csábítanak, hogy bűnbe menjek, vagy: az istentelenek fenyegető jeleket helyeztek el körém. De mi értjük a szót. Körbe vagyok kerítve, és szorul a hurok. És szorongatnak. És mindig akkor szorul a hurok, amikor Isten felé igyekszik az ember. Hát nem azt éljük át naponként, hogy éppen akkor nehezül meg mindent, éppen akkor szorítanak meg, amikor eltökéltük: Isten útján fogunk járni?! Jaj, hát, amikor vétkezünk, amikor hitetlenkedünk, amikor a szeretetlenség terveit fonjuk-szőjük, akkor lapogatják a hátunkat és dicsérnek minket, akkor haver vagyunk. Csak ne Isten felé! – így a gonoszok.
Azonban van itt egy szó, ezt is meg kell röviden említeni; azt mondja: az istentelenek kötelei körülkerítettek engem, de a Te törvényedről el nem feledkezem. Más fordítások ezt úgy adják vissza: és a Te törvényedről el nem feledkezem. Az a titokzatos héber betű áll itt, a váv, amit sokféle módon lehet használni. Jelentheti csak ezt: az istentelenek kötelei körülkerítettek engem, bekerítettek, szorongatnak engem és én a Te törvényedről el nem feledkezem. Ha ekként értjük, akkor ez egy történet. Körülkerítettek, bekerítettek, szorongattak, és én az Isten törvényeiről nem feledkeztem el. Lehet úgy is fordítani, ahogy a revideált Károli-ban olvassuk: de én nem felejtettem el Isten törvényét. Ez talán jobban érzékelteti, hogy itt is van egy nagy megfordítás. Mint ahogy olykor mi magunk kerítjük körül magunkat (nem más kerít körbe!), önmagunkat körbe rakjuk hitetlenséggel, csüggedéssel, kétségbeeséssel, lemondással, de Isten rólunk nem feledkezett meg. Ha elmúlik az ég és a föld – mondja a mi Urunk a prófétánál -, ha minden el is múlik, én terólad nem feledkezem meg. Ebből a kis szóból (és/de) egy ellenkező történet kezd kibontakozni. Körülkerítettek és lehúztak, körülkerítettek és már egy tapodtat sem tudok tenni, - mégis egy másik történet bontakozik ki. Folytatás következik, ellenkező értelemben, folytatás, ami nem konzekvencia, hanem kegyelem. Azt kívánom tiszta szívemből, kedves testvéreim, mindenki szívében legyen itt az ez és/de.
És végül, már csak egy szót szeretnék idehozni. Múltkor magános helyzeteket soroltam föl: milyen nehéz Istent szeretni, Isten útját járni, amikor az ember magános. A magánynál nincsen borzasztóbb. Az egyedül-lét egészen más. Egyedül lennünk tudni kell. Az egyedül-lét hasznos. Nem baj, ha néha egyedül maradunk. De magányosnak, magára maradottnak lenni, puszta önmagunkra maradni, annál rettenetesebb nincs. És talán úgy is tűnt mindeddig (ahogy a zsoltár előző hét szakasza mutatta, amikor fejedelmekről, csúfolódókról, ellenségről, istentelenekről, hazugokról, gonoszokról szólt, akik őt körbe veszik, akadályozzák, föltartóztatják, fölgáncsolják), hogy egy, csak egy legény van talpon a vidéken. Talán nem is Dávid, hanem magyar ember írta a zsoltárt: én bírok csak versemnek hőse lenni – mondja a költő. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken – mondja a másik költő. Én bírok csak versem hőse lenni, egyedül én vagyok talpon a vidéken, nincsen Uram itten senki más. Jaj, mennyi mindent lehet ebbe belegondolni! Az egész életünket, mindenünket. Én vagyok, meg Isten van. Vagy már Isten sincs? És milyen csodálatos, hogy amikor a zsoltáros meggondolja útjait, eszébe jut, és most kimondja (és ezt is csak egyszer mondja ki a zsoltárban!), hogy: társa vagyok mindazoknak, akik félnek Téged. Hát vannak társak! Nahát! Pedig mennyire beleéltem magam, hogy egyedül vagyok. Pedig hogy elgondoltam, hogy nem szeret engem senki, pedig hogy eltöltött az az édesbús érzet, hogy magam vagyok az Isten útján, de lám: társa vagyok mindazoknak, akik igazság szerint járnak.
Lám, csodálatos az Isten szerelmesének kihúzódni ebbe a mellékhajóba: meggondoltam, megbeszéltem magammal, még éjszaka is fölébredek rá.  De megbeszéltem magammal, a szívemmel, a tapasztalataimmal, hogy bár körülvettek és bekerítettek engem ellenségeim, de felragyogott az Isten igazsága (Sőt, mindig is ragyogott!). Ez a de - ez a kegyelem szava, ez az evangélium. Nem kellett otthagynom Isten igazságát, sőt, nem is vagyok egyedül. Krisztus azt mondja a keresztelés igéjében, a misszió-parancsban: ímé, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig, és azt ígéri tanítványainak, hogy nem hagylak titeket árvákul. Krisztus társakat ad. Meggondoltam. Csak ezt a szót vigyétek el ma, testvérek, és ha magányban, magára maradottságban, bekerítettségben, botladozásban, csüggedésben, éjszakai fölriadásban meghalljátok szívetekben visszhangzani: meggondoltam, hát bátran beszéljetek a szívetekkel, a lelketekkel. Hűséges az Isten és megmutatja, hogy velünk van, és még társakat is ad, akik velünk együtt jönnek az úton.
Ámen

Amikor hozzáfogtunk a 119. zsoltár olvasásához és magyarázásához, elmondottam a bevezetőben, hogy a Biblia-tudósok nem ok nélkül vitatkoznak arról, hogy vajon Dávid írta-e ezt a zsoltárt, vagy talán maga Salamon, vagy éppen egy bölcs ember vagy egy templomi énekes. Mindazonáltal azt megállapítottuk, hogy még így, a magyar fordításban is elérkezik hozzánk a zsoltár nagy művészete, költőisége, emelkedettsége, és talán sokakat ez vezet arra, hogy minden bizonnyal Dávid írta. De van egy másik ok is, amiért sokan hajlanak arra, hogy Dávid volna a zsoltár szerzője, és ez az ok most itt egészen élesen és határozottan szemünk előtt van: ez a zsoltár úgynevezett emlékeztető szakasza. És ha föllapozzuk a Zsoltárok könyvét, bizony, sok helyen és éppen a Dávid zsoltáraiban, Dávid egy-egy élethelyzetében, egy-egy fölfohászkodásában, egy-egy könyörgésében ezzel a kifejezéssel: emlékezzél meg Uram..., emlékezzél meg ígéreteidről, emlékezzél meg jóvoltodról, emlékezzél meg hűségedről, emlékezzél meg szolgádról! Igen, Dávid újra és újra mondja ezeket a szavakat. Érdemes tehát erre külön is odafigyelni, mert mint egy magba, itt most hirtelen összesűrűsödik sok minden.
Először arról szeretnék szólni, hogy legalább háromféle élethelyzet sűrűsödik itt össze, de önmagában egy-egy is elég volna, sőt, merem mondani, hogy  akár egyet is szívesen elharmadolnánk, ahogy a büntetés-végrehajtásban mondják, amikor valaki amnesztiát kap: harmadolták, vagyis a büntetése harmadát nem kell már leülnie. Nos, ezeknek az élethelyzeteknek nemhogy a kétharmadát, egyharmadát, egytizedét sem tudnánk igazán elviselni, annyira nehezek.
Az első élethelyzet, amelyről a zsoltáros szól mindjárt a szakasz kellős közepén áll, az 54. versben. Azt mondja: ének volt reám nézve minden parancsolatod bujdosásomnak hajlékában. S a kifejezés, hogy „bujdosásomnak hajlékában” el is találja az eredeti gondolatot, de el is viszi tőle a figyelmünket. A hajlék szót ugyanis – mivel eredeti alakja nagyon ritkán fordul elő a Bibliában – én inkább így fordítanám, hogy bujdosásomnak tanyázó helyén. A hajlék szót is értjük, de a tanyát még jobban. A tanya valami alkalmatosság. Az alföldi ember télidőben benn lakott a faluban vagy a városban, aztán nyáron kiment tanyázni, s nem volt valami nagy építmény a tanya. Tanyás ember az is, akinek hétvégi telke van és fölütött rajta egy bódét, egy szerszámos kamrát, aztán kimegy hét végén kapálgatni, metszegetni, s ha rásötétedik, nem megy haza, van ott egy dikó, lefekszik, ott alszik, az is tanya. Tanya az is, ha visz az ember egy botot, köré terít valami kis vászondarabot és bebújik alá. De egy nagy fa alatt, annak az árnyékában is le lehet tanyázni. Értjük már a szót, a tanya valami ideiglenesség, odaszorultság, valami átmeneti hely. Bujdosásomnak tanyázó helye,  - de sok magános pillanata volt Dávid életének, amikor menekülnie, bujdosnia kellett, amikor félre kellet húzódnia, éppen talán Saul haragja elől, amikor üldözte őt, éppen akkor, amikor megszorongatta az ellenség és valahova behúzódott a rengetegbe. Dávid ismerte jól a tanyázó helyeket, pásztorgyerek volt, töltött elég időt az Úr szabad ege alatt. A kifejezés tehát nem idilli helyzetet fejez ki, amikor munka végeztén lepihenünk, hogy aztán tudjuk folytatni a munkát, hanem a magányosságot. Bujdosásomnak hajlékán ének volt rám nézve minden parancsolatod – mondja Dávid. A magányos órán, a magány pillanataiban, az elhagyottságban lett ez így, ráadásul a magánynak abban a helyzetében, ahogyan Dávid ezt egy másik zsoltárában úgy jellemzi magát, mint egy árva madarat, aki ellen odagyűltek a nagy és erős madarak és elcsipkedik és elmarják. Gyerekkoromban tartottunk csirkét és nagyon ritkán, mert ez egy ritka genetikai helyzet, volt úgynevezett kopasznyakú csirkénk is, Sárbogárdon csúzi csirkének hívták, kopasz volt a nyaka. Amikor aztán a kiscsibék kezdtek nőni, tollasodni, azt vettük észre, hogy a többi kiscsirke elcsipkedte, elmarta, kiverte maga közül. Szegénykém, magánosan bóklászott az udvaron, mígnem jött édesanyám, megfogta, oda vitte az itatóhoz, az etetőhöz, megfogta, odanyomta a kotlós alá, szinte be kellett nyomni a többi közé. Ez az a bujdosó helyzet. A bujdosó ember itt-ott letanyázik, magában van, magányos. Nem nagyon bírjuk a magányt, valljuk meg. De most a zsoltáros azt mondja, hogy magányában fölszakadt a szívéből egy ének, ahogy sokszor este, a sötétben az ember egyedül dúdolgat és énekel. Talán nem is félelméből, hanem, mert az ének által kapaszkodik bele az Isten világába és jó rendjébe. Azt mondja: magányos voltam, de fölidéztem magamban Isten törvényeit, Isten rendeleteit, Isten ígéreteit,  - ének lett belőle.
A másik élethelyzet, ami arra enged következtetni, hogy Dávid írhatta ezt a zsoltárt, a megalázottság helyzete. Azt mondja az 51. versben: a kevélyek szerfelett gúnyoltak engem, nem hajlottam el törvényedtől. A héber verselés szabályai szerint ezt kétféleképpen lehet érteni. Lehet úgy érteni, ahogyan Szenczi Molnár Albert is megverseli: a kevélyek gúnyoltak és megaláztak engem, de én nem hajoltam el törvényedtől. Magyarán, a gúny, a csúfolódás, a megalázás arra irányul, hogy elhagyjuk Isten világát. Az a célja, hogy megtagadjuk hitünket és reményünket, hogy elhajoljunk Isten törvényétől. Emlékszünk, korábban egy szakaszban a zsoltáros vallomást tesz, és arra kéri Istent: hajlítsd Uram az én szívemet a Te törvényedhez... Akinek a szíve már odahajolt Isten törvényéhez, Isten igazságához, az még fájdalmasabban, rendültebben éli át a megalázottságot. Hiszen, ha Isten megkegyelmez rajtunk, igazságához hajlítja a szívünket, akkor megtelik a szívünk Isten jóságával, megízleljük Isten nagyszerűségét, akkor nem akarjuk az Isten igazságát elhagyni. Szerettem az igazságot – mondja egy más helyen a zsoltáros –, jó az Isten igazsága, szép az Isten igazsága, örömmel tölt meg bennünket. Ebben a helyzetben megalázottságot átélni, s tudni, hogy ennek az a célja, hogy elszakadjunk Istentől, nos, ez rettenetesen állapot. De lehet így is érteni a zsoltárosnak ezt a vallomását: a kevélyek szerfölött gúnyoltak engem, mert nem hajoltam el törvényedtől. Vagyis a gúnyolódás nem céloz valamit, hanem következmény. Isten törvényéhez hajlította szívét, gyermekévé formált, és ezért éri a gúnyolódás: na lám, miből lesz a cserebogár?! Egyszer a börtön-látogató lelkészként, félig-meddig bizalmas viszonyba keveredtem az egyik elítélttel, aki készült a szabadulására. Megkért arra, hogy látogassam meg tőle elidegenedett családját, készítgessem az útját, mert szabadulni fog. Elmentem a családhoz, próbáltam követségben járni,  - mire az egyik családtag legyintett: kutyából nem lesz szalonna! Hát kutyából nem is, de emberből még lesz ember, emberből még lehet ember. Amikor valaki elindul Isten útján, azonnal látni fog  egy-egy felvont szemöldököt, csodálkozó tekintetet, a gúnyt, kevély lenézést, s hallja a kérdést: na, te is csatlakoztál a hívők közé, te is hívő lettél? Ki sem néztem belőled, mi bajod lett, mi történt veled, megháborodtál, megbolondultál? Az csak a vénasszonyoknak való! És a többi, és a többi.... Nem folytatom, testvérek, érezzük jól a zsoltár szavából, hogy ez a megaláztatás nem az egyébként is ismerős alá- és fölérendeltségi viszonyokból fakad, amikor az ember hajlama szerint a másik nyakán, hátán, fején, életén nőteti magát, nem  is abból adódik, ami szinte „természetes”, de pontosabban szólva megromlott természetünk folyamánya. Ez a gúny, ez a megaláztatás, a kevélyek gőgje itt Isten igazságára, az élet forrására irányul. Hiszen mit mond a zsoltáros? – Így kezdi a szakaszt: vigasztalásom nyomorúságomban az, hogy Isten szólt hozzám, mert az Ő beszéde megelevenít engem. Élek, és megaláznak érte. Megtaláltam az élet forrását, ahogy Ézsaiás próféta mondja, élő kútfejből ástak ki, kősziklából metszettek ki, szeretem és keresem, eltaláltam az élet forrásához - és orrba vertek érte. Megtaláltam azt, ami megteremti és megmenti az embert - és gúny tárgyává lettem.
A harmadik helyzet, ami szintén arra enged következtetni, hogy Dávid volt a zsoltár szerzője. Azt mondja az 53. versben: harag vett erőt rajtam az istentelenek miatt, akik elhagyták a Te törvényedet. Düh. Jézusunk azt mondja, tanuljátok meg tőlem, hogy én alázatos és szelíd vagyok. És mégis, Isten gyermekeiben föllobban a harag.  Düh vesz rajtam erőt – mondja a zsoltáros –, szó szerint fordítva: föllobogott bennem, fölgyulladt bennem égő, heves és megemésztő tűzzel a harag azok miatt, akik elhagyták az Isten törvényét. Ők a társak, akik már megízlelték, a barátok, akik már megkóstolták, a hívők, akik már ittak belőle, ők az egykori holtak, akik már megelevenedtek és éltek, - de most visszatértek a halálhoz. Ők az igazak, akiknek Isten igazságot ajándékozott  - és most visszatérnek a hazugsághoz és a hamissághoz. Éktelen düh támad bennem – mondja a zsoltáros.
Magány, megalázottság, düh. Eggyel-eggyel sem boldogulunk el, testvérek, mi több, egyiknek, másiknak a harmadával, negyedével, tizedével sem, és lám, most egyetlenegy helyen hirtelen ez a három, a magány, a megalázottság és a düh ott van a zsoltáros életében. Ezért kiált így a szakasz elején: emlékezzél meg szolgádnak adott Igédről, melyhez nékem reménységet adtál.
Emlékezés. Az emlékezés nagy és titokzatos dolog. A memória nagy uraság. Épp olyan, mint a lelkiismeret. A lelkiismeretről mondottam már, hogy furcsa jószág, mert amikor saját elvesztésünkbe rohanunk, akkor a lelkiismeret alszik, amikor meg mi szeretnénk aludni, akkor nem hagy minket aludni. Bizony, sokszor a saját lelkiismeretünk ellen is panasszal fordulunk, hogy miért nem ütött a kezemre, miért nem figyelmeztetett, miért nem csengetett, miért nem riadóztatott, amikor indultam a rosszba, és ha már elkövettem a rosszat, akkor meg miért nem hagy békén? Akkor már ne emlékeztessen! Itt jön az emlékezet, de nemcsak ebben a morális értelemben, hanem mindenféle értelemben is. Egyszer semmi sem jut eszünkbe -, pedig mennyi mindent megtanultunk. Máskor meg tolul, dűl, szakad minden, nem tudjuk elhessegetni. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a zsoltáros azt mondja: emlékezzél meg a Te szolgádnak adott Igédről,  - és itt meghökkenünk. Mi nem ezt tanuljuk Istenről, nem így nyilatkoztatja ki magát, hiszen csodálatos ígéreteket mond, például Ézsaiással: a markomban metszettelek téged. Isten fölemeli a kezét, ránéz és engem lát, Isten rólunk meg nem feledkezik, fölvett bennünket örökkévaló emlékezetébe! Kell-e Istent emlékeztetni, hogy megfeledkezne rólunk? Augustinus egyházatya úgy magyarázza ezt a helyet, hogy itt egy kölcsönvett szó áll a moralitás világából. Aztán Kálvin vitázva tovább viszi ezt, és azt mondja: nem kell ezt elkenni, Isten parancsolja, hogy emlékeztessük Őt. Mert parancsolja, hogy imádkozzunk. Nem azért, minthogyha Istennek szüksége lenne a szavainkra, vagy mintha Istennek szüksége lenne arra, hogy emlékeztessük Őt. Ellenkezőleg, az imádság az az ásó, amivel kiássuk az Isten számunkra elkészített és letett kincseit. Az imádság az a kulcs, amivel felnyitjuk Isten kincsestárát, ahova elrejtette és elkészítette számunkra ígéreteit. Nekünk van rá szükségünk. Nekünk kell imádkozni, nekünk kell a bujdosó tanyán az Isten igazságát és törvényeit énekbe foglalni és nekünk kell Őt emlékeztetni.
A keresztyén gondolkodást igen erősen meghatározza az, amit a nagy görög filozófus, Platón az emlékezésről mondott. Azt mondják a teológusok, hogy ha valaki igazán közel volt az isteni titkokhoz, az Platón volt. Ámbár, hozzáteszik gyorsan, csak megsejtette azokat, de amit megsejtett, azt maradandó módon mondta el. S azt mondja Platón, hogy miután az ember kiesett az isteniből, vágyakozik utána, és ezt a vágyát az emlékezés ébreszti fel. Az emlékezés nyitja az ember előtt isteni világot. A filozófus szerint ideákra emlékszünk, örök isteni valóságra, , a jónak, a szépnek, a boldogságnak, az örökkévalóságnak, a tökéletességnek az ősmintáira, ezeket  valamilyen emlék-nyúlványként hordozza magában az ember, s mindaddig boldogtalan is, amíg ezeket el nem éri. De legyünk óvatosak, a zsoltáros nem azt mondja, hogy Uram, juttasd azt eszembe az ősmintákat, hanem: emlékezzél meg a Te szolgádnak adott Igédről, amelyhez nékem reménységet adtál. Korábban is hallottuk már, hogy micsoda vigasztalást, erőt vesz abból a zsoltáros, hogy Isten szól hozzá, hogy élő kapcsolata van Urával és Istenével, és Istennek van szava. Isten beszélő Isten. Ebből támadt a reményem, ebben elevenedtem meg, ebben újultam meg, hogy a magányomban, a megalázottságomban, a dühömben, amikor önmagamban tipródtam, amikor mindenkitől elzárva és ellökve a bujdosásom idejét töltöttem, Isten szólt hozzám, és ez megelevenített. Az isteni szóban, az Igében van a remény.
Továbbá azt mondja a filozófus, hogy ha az ember visszaemlékezik az ősmintára, az ideális állapotra, nyomban reményterveket kezd szőni. Csakhogy ha a remény nem konkrét, nem megfogható, nem megragadható, akkor csupán spekulációk születnek. Ha egyszer valaki nekiszánná magát, hogy összegyűjtse az emberiség maga-alkotta reményeit és vágyálmait, ki nem érne a szóból. És ha emellé hozzávenné azt is, hogy mennyi jaj és mennyi baj lett az ideákból és utópiákból, előttünk állna máris az emberiség egész szomorú története.
De azt mondja a zsoltáros: szolgádnak adtál Igét, és így folytatja: amelyhez nékem reménységet adtál. Először van az Ige, és aztán a remény. És ez nem megfordítható.
Ez az emlékeztetés elvezet bennünket egészen odáig, amit ma Ézsaiás próféta könyvéből olvastam. Ezt mondja Isten: közel igazságom, kijő szabadításom, karjaim népeket ítélnek, engem várnak a szigetek és karomba vetik reménységüket. Milyen gyönyörű ez a kép: karomba vetik reménységüket. Amikor fölragyog Isten igazsága, az ember Isten karjaiba veti reménységét, vagyis reá bízza. Vajon azt bizzuk Istenre, amit összeraktunk magunknak a világ folyásából? Talán azt is, de még inkább – és én ezt így értem – önmagukat. Mert reménység nélkül nincsen élet, reménység nélkül nem is vagyunk, és fordítva: mindig azok vagyunk, akiben és amiben reménykedünk. Azt ígéri Isten a prófétán keresztül, hogy amikor elhozza szabadítását, amit Ő nem felejt el, felragyog igazsága, melyről szüntelen emlékezik, akkor eljönnek a népek és önmagukat Isten karjaiba vetik. De erről beszél már itt a zsoltáros is. Azt mondja: emlékezzél meg Uram szolgádnak adott Igédről. Igédről, vagyis igéretedről, amelyhez nekem reménységet is adtál. Az Ige nem valami elvonatkoztatott igazság, hanem szent meghívás. Vesd Isten karjaiba magadat, bízd rá Istenre reménykedő önmagadat, vesd Isten karjaiba reménységedet.
És máris értjük a megfordítást, amit oly sokszor látunk itt a zsoltár szakaszaiban. Ezt mondja az 52. versben: megemlékezem a Te öröktől való ítéletedről Uram, és vigasztalódom. Miért kell hát Istent emlékeztetnünk, miért kell Istenhez imádságban fordulnunk? Itt derül ki, kedves testvérek. Azt mondja a zsoltáros: emlékezzél meg szolgádnak adott Igédről. Majd utána: megemlékezem – mondja a zsoltáros – öröktől fogva való ítéleteidről, Uram, és vigasztalódom. Emlékeztetem Istent és emlékezem. Isten ígéreteire emlékeztetem, és máris ott van előttem Istennek minden igéje és ígérete. Összekulcsolom a kezem és megyek Istenhez reszkető térdekkel, borzasztó érzésekkel. Ki vagyok én, hogy zörgessek Istennél? De Ő mondja: zörgessetek, mert a zörgetőnek nyittatik meg. Keressetek, mert a kereső talál. Kérjetek, mert aki kér, az kap. Emlékeztessétek Istent, mert csak akkor tudtok emlékezni. (Máté 7,7-8)
S végül, az utolsó két versben ezt mondja: Uram, a Te nevedről emlékezem, éjjel és megtartom törvényedet.  Emlékezni azt is jelenti, hogy megtartani valamit: ez jutott nékem, hogy határozataidat megőriztem. Ha Biblia-fordító lennék, nem is tudom, hogyan fordítsam ezt: ez jutott nekem?! Nehézkes itt a szó. De valahogy így fordítanám: ez lett nekem, ez az osztályrészem, ez az örökségem, ez adatott nekem. De, ha valaki nem érzi nehézkesnek, buzdítom, mondja csak bátran azt: ez jutott nekem, az Isten igazsága – ez az én jutalmam. Ez jutott nekem: az Isten szentsége. Ez jutott nekem: az Isten ígéretei. Ez jutott nekem: emlékeztethetem Istent és Ő emlékszik rám és én is megemlékezem Róla. Ez jutott nekem: magányomban, megalázottságomban, dühömben, emberek közül való kizártságomban, lenyomottságomban ujjongó énekké lett bennem Isten igazsága. Ha így,  akkor lehet mondani. Így mondja ezt a 16. zsoltár: kies örökség jutott nekem, az Úr az én osztályos részem és örökségem. Ő jutott nekem. (Zsoltár 16,6)
Nehéz a magány, még nehezebb a megalázottság, elviselhetetlen a düh. De akik bátor szívvel jönnek Istenhez s emlékeztetik Őt igéjére, ígéretére, azokat Isten is emlékezteti mindarra, amit neki adott: vigasztalására, szent beszédére, örök igazságára, megtartó törvényére, igaz ítéletére, erőire, megszentelő magasztosságára, emlékezteti őket önmagára. Ne félj, mert én rólad meg nem feledkezem, ne félj, enyém vagy. Ámen

Luther Márton, még mint Ágoston-rendi szerzetes, buzgó kegyességgyakorló és egyúttal gyötrődő lelkű atyafi volt, rendre járt gyónni a középkor gyakorlata szerint.  Staupitz volt a gyóntatója, aki tán rettegett is már Luthertől, mert szinte napszám járt hozzá gyónni. Feljegyzik, hogy egy alkalommal hosszú  gyónás után Staupitz feloldozta Luthert, aki elindult kifelé a teremből, de az ajtóban visszafordult, és azt mondta, eszembe jutott még néhány. Ekkor Staupitz elmondatta vele hangosan az Apostoli Hitvallást, és amikor elérkeztek ahhoz a szakaszhoz, hogy hiszem a bűnök bocsánatát, nem engedte tovább menni, hanem újra meg újra megismételtette vele: hiszem a bűnök bocsánatát. Nemcsak azért mondom el ezt, mert Luther szívében talán itt érlelődött a reformáció nagy gondolata, hogy egyedül kegyelemből, hit által igazulunk meg, nyerünk bűnbocsánatot és új életet. Hanem azért is mondom ezt, mert a felolvasott zsoltárszakasz egyenesen elvezet bennünket ehhez a magatartás-formához. Ha elfogy a szavunk, a bölcsességünk, az érvünk, ott van számunkra Isten igazsága, olykor egy-egy mondatbab, olykor egy-egy igében, és ha már nem is tudunk mást mondani, ezt mondhatjuk, és ez megtart és megsegít bennünket. Ezért kiált így a zsoltáros: ne vond meg soha az én számtól az igazságnak beszédét! -, ne vedd le az ajkamról, ne vond el a számtól igédet, ha nem marad semmi más, hadd tudjam ezt mondani.
De az egész szakaszról is kell mondanom valamit. Ha fölidézzük a múltkor hallott, ötödik szakaszt, abban azt láttuk, hogy a korábbiakat is összegyűjtve egy fókuszba, arra kéri a zsoltáros Istent, hogy ő legyen a tanítója, a vezetője. Ilyen kéréseket fogalmazott meg: taníts, oktass, vezérelj, hajlítsd a szívemet, fordítsd el a gonosztól a szívemet, éltess engem igazságod útján, teljesítsd ígéretedet, fordítsd el rólam a gyalázatot, éltess engem ígéreted szerint. Nagy kérések ezek, az imádkozó ember buzgó fohászkodásai. Azt is láttuk, hogy ennek a szakasznak a végén egy megfordítás is van: kéri Istent, hogy tanítsa, vezesse, éltesse, ugyanakkor kimondja, hogy kívánkozik Istennek a határozatai után.
A mai szakaszban világossá válik ennek a megfordításnak a lényege. Korábban arról beszélt, mire kéri Istent, mit tegyen Isten. Tanítsa, vezesse, éltesse, teljesítse ígéreteit. Itt pedig arról beszél, hogy ő mit tesz. Tanítsa Isten, s mondja itt, ebben a szakaszban a zsoltáros, hogy megfelelhessek az engem gyalázónak. Oktassa Isten – kéri a zsoltáros –, mert várja ítéleteit. Éltess engem – kéri a zsoltáros az előző szakaszban -, most azt mondja: megtartom törvényedet. Azt kéri: fordítsd el rólam a gyalázatot, most pedig azt mondja: tágas téren járok, mert határozataidat keresem. Éltess engem – kéri a zsoltáros –, és most itt azt mondja: gyönyörködöm parancsolataidban, amelyeket szeretek. Nem is akarom ezt mind végig mondani, látjuk máris, aki Isten kegyelmét, szeretetét, vezetését, oktatását, ígéreteinek megerősítését, éltető kegyelmet kéri, azzal egyidejűleg, hogy kér, elkötelezi magát arra, hogy Isten útján jár.
De közelebbről is meg kell nézzük kedves testvérek ezt a szakaszt, mert ebben is kibomlik számunkra egy nagy titok. A fölolvasott rész sejteti és meg is érteti velünk, hogy itt egy drámai helyzet, egy vitahelyzet vagy még inkább: egy szorongatott helyzet van, és ha ezt a részt kivennénk a 119. zsoltár nagy folyamából, még  önmagában is sokra tanítana. A vitahelyzetet kétféle módon írja le a zsoltáros. Egyrészt általánosságban azt mondja: Uram, a Te kegyelmed, a Te szabadításod szálljon rám, amint megígérted, hogy megfelelhessek az engem gyalázóknak, hiszen bizodalmam van a Te igédben. A helyzet az, hogy gyalázzák a zsoltárost. Pedig, vagy éppen azért, mert: bizodalma van Isten igéjében. Ez nagyon gyakran bekövetkezik a hívő ember életében, hogy azért gyalázzák, mert hívő. Bár, állítólag, egy csodálatos világban élünk, a legszebb világok legszebbikében, melyben mindenki úgy él, ahogy neki tetszik, mindenki azt hisz, amit jónak tart, mindenki úgy cselekszik, ahogy jónak gondol. Mindenkinek mindent szabad, virágzik ezer virág. Mégis, azt látjuk, azt tapasztaljuk, hogy az Isten-hívőket szokás gyalázni. Így mondom, hogy szokás, mert ez elég gyakran megesik. Rettenetes helyzet ez, főleg ha annak a tükrében nézzük, hogy akik Istenben bíznak, azok erőket kapnak, akik Istenben hisznek, azok világosságban járnak, akik Istenben hisznek, azok tudnak az élet legfontosabb dolgairól, az életünk kulcskérdéseiről. Szinte érthetetlen is, hogy miért bántják, miért gyalázzák, miért szorítják őket sarokba. De a versből az is kiderül, hogy kettős itt ez a gyalázat, mert nemcsak a hívőt, hanem hitének tárgyát vagy forrását is gyalázzák. Azt mondja a zsoltáros: szálljon rám, Uram, a Te kegyelmed, hogy megfelelhessek az engem gyalázónak, hiszen bizodalmam van a Te igédben. Nem azt mondja, hogy bizodalmam van, nem egy általános bizakodásról szól, mondván: hiszek valami kozmikus hatalomban, hiszek valami kimondhatatlan, véghetetlen erőrendszerben, hiszek egy kreatív intelligenciában... Pedig vannak efféle közmegegyezéses, Isten nevét ki sem mondó, hit-tartalmat meg sem fogalmazó megállapítások: én is hiszek, te is hiszel, mindenki hisz, van valami emberfölötti, van valami világon túli. A zsoltáros azt mondja: a Te igédben van bizodalmam. Mi abban az Istenben hiszünk, aki beszél, abban az Istenben hiszünk, aki megfejti önmagát az ember számára, aki szól hozzánk, kinyilatkoztatja magát, van mondandója az ember számára. Nem egy néma, elvonatkoztatott, nem is tudjuk kicsoda-micsoda valakiben-valamiben hiszünk. A Te igédben van bizodalmam.
Emlékszünk, a múltkor így könyörgött a zsoltáros: teljesítsd ígéretedet szolgádnak, aki fél Téged. Ezt úgy magyaráztuk: teljesítsd ígéretedet, vagyis: töltsd be szavadat. Ha az ígéret szót összenézzük a most magyarázott verssel, látjuk: ugyanaz a szógyök áll benne: szólni. Ha Isten szól, az ige, az ige pedig ígéret is. Teljesítsd ígéretedet, erősítsd meg ígéretedet, abban bízom, amit szólsz. Amikor Isten szól, nem azt mondja, amit magunktól is tudunk. Aki előveszi a Bibliát és sűrűn lapozgatni kezdi, nem fogja benne megtalálni a szorzótáblát, nem tudja belőle kiolvasni az elemek periódusos rendszerét, nincsen benne kis növényhatározó, ezeket tudjuk magunktól is, Isten így teremtett meg bennünket. Mindenki kapott természetes bölcsességet, ismeretet. Isten, amikor szól, ígéreteket ad, vagy még inkább önmagát szólja, önmagát közli, isteni életre hívja meg az embert. És most azt mondja a zsoltáros, hogy nemcsak engem gyaláznak, hanem azt is, amiben hiszek. Jó lenne, ha úgy tudnánk élni, hogy szent alázattal elmondhatnánk: Uram, igéd tökéletes, tiszta világosság, engem gyaláznak, mert gyalázhatnak, mert gyenge vagyok, mert erőtelen vagyok, mert vétkeket követtem el, mert tele van az életem mindenféle zűrzavaros, rendezetlen dolgokkal, mert melléfogtam, mert rosszul viszonyítom az emberi viszonylatokat, - de a Te igéd tökéletes. De most itt kettős a teher a zsoltároson, őt is és az igét is gyalázzák.
A másik drámai helyzet itt ebben a szakaszban akkor válik majd számunkra világossá, amikor azt mondja: királyok előtt szólok a te bizonyságaidról és nem szégyenülök meg. Korábban is beszélt már arról, hogy az életének voltak olyan helyzetei, pillanatai, amikor a főemberek, a nagyok, a hatalmasok (vagy ahogyan Pál apostol mondja a Korinthusi levélben: a bölcsek, az erősek, a nemesek, a valakik) megszégyenítették őt. De azt mondja: Uram, ha velem vagy, ha Igédet nem vonod meg a számtól, ha semmi mást nem is tudok mondani, csak a Te igédet és kinyilatkoztatásodat, akkor nem szégyenülök meg. Isten kinyilatkoztatja magát, ezért van miben bízom, és van mit mondanom, Isten megerősíti az Ő ígéretét, ezért nem szégyenülök meg, Isten éltet engem és világosság ragyog rám, ezért tudok az Isten útján járni. Mindennek fényében most négy egyszerű tételt szeretnék röviden kiemelni a szakaszból. Kicsit másféle fordításban, mint ahogyan olvastuk, magyarázó jelleggel.
A zsoltárosnak első nagy kérése: adj szót. Ne vond meg beszédedet az én számtól. Adj szót. Ha Isten szót ad nekünk, szavakat bíz ránk, megtölti a szívünket és a lelkünket istenes beszéddel, akkor az – a zsoltár szava szerint – az igazság beszéde lesz. Szálljon reám, Uram, a Te kegyelmed, a Te szabadításod, amint megígérted, és az igazságnak beszédét soha ne vedd el az én számtól. Egyszóval: nem vagyunk birtokosai az igazságnak. Igazságod beszédét ne vond meg a számtól. Az igazság mindig ajándék. Aki ezt tudja, azt tudja azt is, hogy nem úgy van a dolog, hogy miután fölcsillant előttünk valami az örök és egyetemes igazságból, azt gyorsan el is tettük magunknak, elsajátítottuk, latinul: appropriáltuk, propriumunkká, kizárólagos tulajdonunkká tettük, aztán, ha szükség van rá, elővesszük. Eleve hát, milyen hosszú az út a szívünktől a szánkig?! És amíg az igazság beszéde, amit őrzünk a szívünkben, eljut a szánkig, már rég vége van a dolognak.
Aztán a 45. versben azt mondja a zsoltáros: tágas téren járok, mert határozataidat keresem. Tágas téren járni azt jelenti, hogy olyan helyzetbe jut az ember, amikor teljességgel fölszabadul. A Jób könyve szerint a tágas tér, ha Istentől kapjuk, olyan véghetetlen, mint amilyen véghetetlen távolságban van a föld az égtől. Olyan véghetetlen, mint az Isten bölcsessége. Azt mondja Ézsaiás, hogy a nap és a hold megszégyenül és elpirul, amikor Isten bölcsességével találkozik (Ézs 24,23). Isten bölcsességének nem tudunk a végére járni (Jób 11,9). De mit mond a zsoltáros? – Tágas téren járok, mert bizonyságaidat keresem. És akkor nyílott meg ez a tágas tér számunkra, amikor elkezdtük az Isten bizonyságait keresni. És íme, itt van, amit mondottam, milyen hosszú az út szívüktől a szánkig, amikor szorosságban vagyunk. Szorosság, hogy meg kell valakit vigasztalni, de csak tehetetlenkedünk, szerencsétlenkedünk. Csak egy szó kellene, csak egy gesztus kellene, de mi csak öntjük magunkból a bölcsességeket, ám ezek puszta idétlenkedések, közhelyek, és nem találnak, nem érkeznek el a célhoz. De jó lenne a vigasztaló beszéd tágas tere. Igen-t vagy nem-et kéne mondani, semmi egyebet: vagy igent, vagy nemet. Ahogy Jézus mondja: igenetek legyen igen, nemetek legyen nem, s ami efölött vagyon, a gonosztól vagyon (Mt 5,37). És nem tudunk igent mondani, és nem tudunk nemet mondani. Van egy jó német szó, jain, igen-nem, ezt mondjuk. De jó lenne a tágas tér, hogy beszorítottságunkban tudjunk határozottan igent mondani, vagy határozottan nemet mondani. Útba kéne valakit igazítani, egy egyszerű mozdulattal: arra; és hányszor vagyunk úgy, ahogy egyébként szoktunk lenni, megszólít itt bennünket valaki a Királyhágó-téren, mondja, kérem, merre van a Tartsay Vilmos utca? Bár mindennap ötször végig megyünk rajta, mégis a fejünkhöz kapunk: merre is?! És lelki értelemben és igazság értelmében és bölcsesség értelmében és élet értelmében? Tágas téren járok, mert keresem a Te határozataidat.
Harmadjára, az is ide tartozik, hogy beszéljünk a királyokról is. Talán ennek ez a közepe a szakasznak: királyok előtt szólok a Te bizonyságaidról és nem szégyenülök meg. A Példabeszédek könyve azt mondja, ha a király előtt vagy, ne legyél bőbeszédű, inkább hallgass. Vagyis viselkedj illedelmesen, ne kellesd magadat (Péld 25). De most azt mondja a zsoltáros, én viszont a királyok előtt szólok bizonyságaidról és nem szégyenülök meg. Azt mondja Péter apostol a zsoltárt idézve: amely követ az építők megvetettek, az lett szegeletnek fejévé és aki abban bízik – a zsoltár így mondja – annak nem kell elfutni. Péter így adja vissza: az nem szégyenül meg (1Péter 2,6). Nagyon talányos a szégyen szó. Mi már nagy evezőcsapásokkal haladunk az atlanti civilizáció felé és könnyen elfelejtjük, hogy keletről jöttünk, de azért talán van még bennünk valami a keleti ember mentalitásából, és értjük, hogy a nyugati ember számára a rosszak rossza  a kudarc, míg a keleti ember számára a rosszak rossza a szégyen. A zsoltáros szava itt azt fejezi ki, hogy teljes egészében, a maga leplezetlenségében föltárul az ember és benne a kicsisége, az oktondisága, az elesettsége, a rászorultsága, a végessége. Szilágyi Domokosnak, az erdélyi költőnek van egy nagy verse, arról szól, hogy a kórházban agonizál egy öreg bácsi és lecsúszik róla a lepedő, mert tudjuk, hogy az intenzív osztályokon már nem is öltöztetik föl a beteget, csak egy lepedő van rajta. Aztán lecsúszott a lepedő, és az öreg, beteg, roncsolt test ott fekszik. Szégyen. Csak egy ápolónő kiáltozik a versben: takarjátok be nagypapát! Vagy, ahogy olvassuk a teremtés történetében, Mózes 1. könyve 2. részének végén, Isten megteremtette a férfit és a nőt és elhelyezte őket a paradicsomkertben és mezítelenek voltak és nem szégyellték (1Móz 2,25). Még a bűneset előtt. De bűneset után, amikor lelepleződik az ember, az a szégyen. Ugyanakkor ez a szó azt is kifejezi, hogy a szégyen miatt, a leleplezettsége miatt, az erőtelensége, a végessége miatt az ember föltartóztatik, akadályokba ütközik, nem jut előre. Egy tapodtat sem tud tenni, fénycsóvába kerül és megbénul, mint amikor éjszaka az autó fénykörébe kerül az úttesten átszaladó kis állat, s csak ott áll szerencsétlen rémülten a fényben. Ilyen a szégyen következménye.
A királyok előtt – mondja – szólok a Te bizonyságaidról, és nem szégyenülök meg. Micsoda nagy ív ez! Az imént még arról beszélt, hogy Uram, ne vond meg tőlem beszédedet, a beszédedben bízom. Nem a magam beszédében, nem a magam eszében, nem a magam ügyességében bízom. És most azt mondja, hogyha a Te beszédedet, bizonyságaidat mondom, a hatalmasok, a valakik, a nagyok, a bölcsek előtt nem szégyenülök meg. Mert Istennek a beszéde, Istennek az önkinyilatkoztatása, Istennek az önfeltárulkozása Jézus Krisztusban beburkol engem. Bűn ruháját vessük el a szövetség vére által, vétkeink fedezzük el Tőled nyert fehér ruhákkal, - énekeljük az énekünkben. Leöltözés és felöltözés. Lelepleződünk, ha a magunk bölcsességében vagyunk, lelepleződünk, ha a magunk okosságában vagyunk, nem kell ahhoz nagy rángatózásnak lenni itt, Pomádé királyok vagyunk mindannyian: megtapsoljuk magunkat, milyen szép ruhánk van, megtapsolnak, szeretnek, körbe udvarolnak. De kik? Akik a pénzünket akarják elvenni. De csak dicsködünk, míg meg nem szólal valaki: de hisz’ meztelen. Nos, ennyit ér a magunk okossága! De mennyit ér az Isten beszéde? Mennyit ér? Meg nem szégyenülök! Királyok előtt sem szégyenülök meg. Sőt, a királyok királya előtt sem szégyenülök meg, coram Deo, Isten előtt sem szégyenülök meg, ha az Isten beszédét mondom! Isten előtt megállva, tudjuk, nincs nekünk mit mondanunk. Csak azt mondhatjuk, ha tudjuk mondani, ha hagytuk, hogy Ő megtanítson minket, ha engedünk, hogy a szívünkbe írjon, amit Luthernek így tanított Staupitz: hiszem a bűnök bocsánatát.
És végül, azt mondja a zsoltáros: gyönyörködöm parancsolataiban, amelyeket szeretek, felemelem kezeimet parancsolataid után, melyeket szeretek és gondolkodom rendeléseidről. A szégyen valamiféle esztétikumban vett rútságot is jelent. Elszégyelli magát az ember, szépnek gondolta önmagát, de lám, nem szép. Elszégyelli magát az ember, mert azt hitte, hogy valami nagyon nemes dolgot csinál, s kiderül, hogy nemtelen. Elszégyelli az ember magát, vagy megszégyenítik, amikor azt hiszi, hogy valami nagyon becses dologban forog, és az egész csak egy nagy becstelenség. Ami szégyellni való, abban nincsen gyönyörködni való. Fordít a zsoltáros a kölcsönösség jegyében és azt mondja, én ugyan magamban nem tudok gyönyörködni, de a Te beszédedben tudok gyönyörködni. Mert szeretem rendeléseidet, szeretem törvényeidet, szeretem igazságodat, jók a Te határozataid, az Isten beszéde jó, szép és igaz.
Azért fontos ezt a verset különösen is a szívünkbe írni, mert Pál apostol a Római levélben ezt a zsoltárverset idézve mondja, hogy gyönyörködöm az Isten beszédében a belső ember szerint. És tudom a belső ember szerint, hogy jó az Isten beszéde. De jaj – mondja az apostol –, fölfedezek magamban egy másik törvényt, egy másik akaratot, egy ellenakaratot, amelyik nem akarja, hogy akarjam az Isten törvényét megtartani. És így kiált fel a végén: óh, nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak egy testéből?! (Róma 7,22-25) Kicsoda szabadít ki engem ebből az őrült dilemmából, hogy szeretem az Isten beszédét, jó az Isten beszéde, áldott a számomra az Isten beszéde - és mégis van bennem valami, ami újra meg újra lelepleződik, újra meg újra megszégyenít, újra meg újra ürességbe és gyengeségbe hagy, egy másik akarat, egy ellenakarat, magam istenkedésének az akarata, amelyik arra késztet, hogy ne járjak az Isten útján. Óh, nyomorult ember – kicsoda szabadít meg engem? Ezért olyan súlyos ennek a szakasznak újra az első verse: szálljon rám, Uram, a Te kegyelmed, a Te szabadításod, amint megígérted.
Szeretem az Isten törvényét, gyönyörködöm az Isten beszédében, szólom az Isten rendeléseit, tágas téren járok, nem szégyenülök meg, bátorságot kaptam, bizodalmam van Istennek igéjéből, nem távozik el az Ő beszéde az én számtól. De csak akkor, és csak úgy, ha meglátogat engem Isten kegyelme, elérkezik hozzám úgy, ahogy megígérte, ezért van bizodalmam az Ő igéjében. Kedves testvérek, tágas térre vágyunk mindannyian, szeretnénk, ha az igazság beszéde soha el nem távozna a szánkról, szeretnénk a nagyoknak is Isten beszédét mondani és soha meg nem szégyenülni, és kívánjuk, hogy a gyönyörűség, az öröm, az Isten igéjének a szeretete teljesen betöltsön bennünket. Kiáltsunk hát együtt a zsoltárossal, szálljon reám Uram a Te kegyelmed, a Te szabadításod, amint megígérted.
Ámen

Nemrégiben egy ismerősömnek szóba hoztam, hogy a gyülekezetünkben hozzákezdtünk a 119. zsoltár olvasásához és magyarázásához. Ő erre nem a megszokott mozdulatot tette, nem kapott a fejéhez, mondván: borzasztó hosszú lesz az, egy fél év is eltelik vele! Hanem rám nézett huncutul, és azt mondta: nehéz fába vágtad a fejszéd, majd a közepén meglátod! Nos, testvérek, még nem vagyunk a közepén, de most aztán valóban nehéz fában van a fejsze. Azt hiszem, azért is fogalmaz a zsoltáros olyan szépen és mívesen, mert szépen beszélni nehéz csak dolgokról lehet igazán, vagy megfordítva: a nehéz dolgokról szépen kell beszélni. Két okban látom a nehézséget, ámbár ezek nem magában a zsoltárban vannak, hiszen a zsoltár világos,  és értjük jól, hogy a felolvasott kérések, sóhajtások, kívánságok miről szólnak. A két okot magunkban látom, és értem is már az ismerősöm huncut szavát: majd meglátod a közepén...! Olyan ez, mint amikor az ember betéved valami ritka szép helyre, aztán betelve a szépséggel, valami máson kezd el a szíve meg az esze járni, és már nem is nagyon tudja, hogy hol van. A két ok pedig úgy kerül elénk, hogy itt a zsoltár ötödik szakaszában egyfajta pihenőhelyre érkezünk. Mindazt, amit a zsoltáros korábban mondott az Isten utáni vágyakozásáról, az állapotáról, mindaz, amit megígért Isten iráni szeretetében, szerelmében, hogy ti. Isten útján fog járni, - nos, most mindezt kérésekben is összefoglalja. És ennek során olyan dolgokat fogalmaz meg, amelyekkel a mai embernek – sajnálom, hogy így kell mondani! – nagyon nagy baja van. Az egyik a tanítás, vagy inkább passzív szerkezetben: a taníttatás, a másik pedig a törvény (vagy: bizonyság, parancs, elrendelés, határozat, ahogy mondja ebben a szakaszban).
A tanítás a zsoltár szava szerint (ha szó szerint fordítanánk) itt mindjárt a nyitó versben nem annyi, hogy: taníts, Uram, hanem így áll: taníts meg. Ez egészen más, mint csak annyi: taníts. Sok tanító van a mai világban, akik tanítanak tücsköt-bogarat is, szépet is, jót is, de csak tanítanak, tanítgatnak - a kérdés azonban az, hogy megtanítanak-e? A zsoltár eredeti szava itt egy hadászati kifejezés, lehet úgy is fordítani: irányíts engem közvetlenül rendeléseid útjára. Ugyanaz a szó szerepel itt, mint amikor a krónikás leírja, hogy Jonathán szándékosan jó messze lőtte el nyilát, hogy amíg a fegyverhordó gyermek visszaér vele, szabadon beszélgethessen Dáviddal (1Sám 20,26). Vagyis azt kéri a zsoltáros, hogy irányítsd rá, Uram, egyenesen rendeléseidnek, határozataidnak útjára. Ha bátor lennék, így adnám vissza: lőj rá engem, Uram, egyenesen határozataid útjára. Egyszerűbben: állíts rá utadra, hogy egyenesen megérkezzem hozzád. Még egyszerűbben: rántsd vissza a szekeret a kerékvágásba. Lökj fel az útra. Taszíts oda, arra az útra, amin járnom kell. Ezt jelenti itt a tanítás.
A rendelés szó pedig előírást jelent (latinul praescriptio), olyan együttese a  meghatározottságoknak, amelynek korlátai vannak. Tehát, akit Isten rendelései útjára állít, annak erővel és akarattal, nagy bőszülettel kell lejönnie erről az útról, ha le akar róla térni. Tegnap Tolna megyében voltam egy gyülekezeti szolgálaton. Akik sokat autóznak, tudják, Magyarországon van egy rendkívül néptelen autósztráda, az M6-os út, azon nem nagyon járnak. Nem is előztünk meg senkit, minket sem előzött senki, és a túloldalon sem nagyon láttunk autót. Így kényelmesen el tudtam szemlélődni és azt a megfigyelést tettem, amit autóúton ritkán teszünk a nagy rohanásban-figyelésben: mennyi tábla, mennyi korlát, mennyi merev szabályozó van tulajdonképpen egy autóúton! Végig korlátok szegélyezik, hogy ne lehessen róla lemenni, vagy csak úgy átfordulni a szembejövő sávba. Számtalan tábla, regula, szabály, egyszóval: az egész út egy nagy korlátozás-halmaz. Hozzáteszem, minderre szükség van, mert ha nem lennének korlátok és szabályok, az autóút olyan lenne, mint egy nagy sík terep, ahol mindenki úgy megy, ahogy akar, s bizony, úgy járnánk, mint sokszor a bevásárlóközpontok parkolóiban, ott van a legtöbb koccanás – képzeljük el mindezt tízszeres sebességnél! Ami út, és jó út, az eleve szabályokat, az előírásokat, a korlátokat jelent, másképp az út nem őt, hanem csak halálos terepe az önkényességnek. Nos, ez az az út, amire nézve így kiált a zsoltáros: taníts meg engem rendeléseid útjára!
Csakhogy itt a bökkenő, kedves testvéreim, mert a mai ember nem szeret taníttatni. Csak tanulgatni szeret. Igen, a szó általános értelmében szeretünk tanulni, ha azt értjük a tanuláson, hogy böngészgetünk, keresgélünk, odalapozunk, belenézünk, belecsípünk, megkóstolunk valamit, s megyünk tovább. A világ olyanná lett, mint valami tudományok svédasztala, lehet csipkedni, kóstolgatni, ízlelgetni. Így szeretünk tanulni (ha ez tanulás?!), amíg az intellektusunk, a kíváncsiságunk, a tudásvágyunk nem ütközik akadályba, nem ütközik nehézségbe, amíg nem kell erőfeszítést tenni és nem kell magunkat odaadni tanítók kezére, - igen, addig megy ez a dolog. A közoktatásnak, nemcsak Magyarországon, hanem az egész nyugati civilizációban ez az egyik nagy drámája, hogy a mai ember nem szereti tanítók kezére adni magát. Vagy ha adja, akkor azt várja, hogy mire leérettségizik, addig legyen legalább egy kamionsofőri jogosítványa, négy felsőfokú nyelvvizsgája, három díszdoktorátusa és azonnal őt űzze az ENSZ, hogy a legjobb állásba alkalmazzák. Ha nem ilyen az iskola, nem ér semmit az iskola – mondja a mai ember. És, ha még tanulni is kell igazán, rendesen, poroszosan (tanár tanít, diák tanul, tanár számon kér), akkor vége a világnak. Akkor kivesszük a gyereket az iskolából, akkor átvisszük egy másik iskolába, akkor külön órákat tartattunk, más tanárt fogadunk föl a gyereknek, aki szellemes, okos, bűbájos – csak, mert nem szeretünk taníttatni.
A másik probléma pedig az, hogy nem szeretjük, ha utat szabnak nekünk. Turisták szeretnénk lenni egy egész életen át. Valami útikönyvből kinézzük, mit akarunk megnézni, aztán kellemesen ellötyögjük az életünket, ide-oda megyünk, letelepedünk, ha érdekes, felkerekedünk, ha nem érdekes vagy meguntuk. De nem szeretünk vezettetni. Kíváncsiak vagyunk, kóstolgatjuk a világot. Nagy eszmény lett a 21. századra: keresővé lenni. A mai ember kereső, harsogják mindenütt, ez a legérdemesebb emberi magatartás. De vezettetni és taníttatni nem szeretünk. S látom is magam előtt az ismerősöm tekintetét, a huncut pillantását, na, akkor tessék a fejszét kihúzni ebből a nehéz fából...
Egyszóval, testvérek, a nehézség itt az, hogy a zsoltárosnak az itt felsorolt kéréseiben van valami idegesítő - mondjuk ki őszintén. Taníts meg, vezess engem, őrizz meg engem,  - s ehhez még többet fogjuk hallani, hogy: rendeléseidet, törvényeidet, határozataidat. Hát ez idegesítő. Ugyanakkor, hadd mondjam meg, hogy van ebben valami boldogító is! És ha mindvégig figyelmesen olvassuk ezt a szakaszt, az idegesítő érzéstől el is juthatunk a boldogító tudatig. Igen, lehet, hogy előbb óhatatlanul azt mondjuk: ilyen volt a régi ember, s talán Dávid, talán Salamon vagy az ismeretlen zsoltáros így fejezte ki, a régi ember nagy szükségét -, de ma már másképpen van. De ne álljunk meg itt!  Ha ugyanis jól értjük a zsoltár szavát, megértjük a kérés boldogító vonatkozását is, főleg, ha az előző nagy szakasz utolsó versét idézem (amelyről a múltkor volt szó): a Te parancsolataidnak útján járok, ha megvigasztalod az én szívemet. Ímé, egy nagy isteni titok bontakozik ki: először van a vigasztalás, aztán jön a tanítás. Azt mondja: a parancsolataid útján járok, ha megvigasztalod az én szívemet, majd rögtön fölkiált, taníts meg Uram rendeléseidnek útjára. Akit Isten megvigasztal, azt rögtön jó útra is állítja.
Isten először mindig egy nagy vigasztaló áramlattal érkezik hozzánk, az életünk elrendezésének ígéretével és jó ízével: nem is tudjuk, hogyan és mimódon, de bekötözi a szívünk sebét, lecsillapítja a nyugtalankodó értelmünket, világosságot ad a lelkünkbe. És mit tud ilyenkor már tenni az ember, fölkiált, mert megízlelte az Isten jóságát, mert beleszeretett az Istenbe: akkor hát Uram, taníts meg engem a Te útjaidra, hogy parancsolataid szerint járhassak. Akkor hát állíts rá egyenesen erre az útra, ne kelljen tovább keresgélnem, ne kelljen tovább próbálgatnom az élet ezernyi hiábavaló dolgát! Nemrégiben olvastam valahol, hogy Kaliforniában, ahol 150 éve a nagy aranyláz végbement, még mindig vannak sokak által elmeháborodottnak tartott fanatikusok, akik csak járják a folyóvölgyeket és keresik az aranyat. Ma már vannak ehhez komoly eszközök is, de nem nagyon találnak semmit. Csakhogy a múltkoriban egy atyafi ráakadt a harmadik legnagyobb aranyrögre, amit eddig valaha találtak a világon. 6, 2 kg-ot nyom, tenyérnyi nagy aranyrög. Hogy találta meg? Három centiméterre a talaj alatt. Pedig. Most dúl a vita Erdélyben, ahol egy ciános eljárású aranybányát akarnak nyitni, három hegyet is el kell hordani, szét kell szedni, porrá kell őrölni, hogy egy gramm aranyat találjanak. S lám, ennek az atyafinak ott a lába előtt a hat kilós aranyrög! Véletlen, szerencse? Most mindegy, minek nevezzük ezt, nem ezért hozom fel. Hanem ha megtalálta a zsoltáros az Isten szeretetét, szentségét, vigasztalását (mint ez az atyafi az aranyrögöt), akkor vajon elmegy és kezdi széthordani a hegyeket? Hiszen ott van a kezében. Már megkapta a vigasztalást. Ezért mondja: taníts engem Uram utadon járni, állíts rá egyenesen erre az útra.
Kéréseket sorol, ezeket én is idehozom röviden. Taníts – mondja a zsoltáros. Ennek láttuk a jelentését és az értelmét, egyenesen irányíts oda. Aztán a következő versben azt mondja, hogy oktass, hogy megőrizzem törvényedet. Még a magyar szóban is benne van az értelme: taníts meg a különbségtevésre, engedd látnom az okokat. Taníts meg törvényed szerint a jó és a rossz megkülönböztetésére, a tiszta és a hamis szétválasztására, az igaz és a becstelen elkülönítésére, hogy aztán majd, ahogyan egy másik zsoltár mondja: „szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot, azért kent fel Isten, a te Istened öröm olajával társaid fölé.” (Zsolt 45,8) Aztán folytatja, és azt mondja: vezérelj a Te parancsolataidnak útján, ez pedig szó szerint azt jelenti, hogy terelj rá arra az útra,  - mintha az előbbi versben foglaltakat ismételné meg, mikor azt mondja, taníts meg Uram rendeléseidnek útjára, most pedig azt mondja, vezérelj parancsolataidnak útjára, állíts fel arra az útra. Fogj kézen és határozottan és egyértelműen vezess engem oda arra az útra. Terelj engem arra az útra.
Aztán különöset mond a következő két versben, s ezt csak együtt tudom magyarázni:  hajlítsd szívemet a Te bizonyosságaidra és ne a telhetetlenségre, fordítsd el szemeimet, hogy ne lássanak hiábavalóságot, a Te utadon éltess engem. Hajlítsd oda szívemet bizonyosságaidhoz. Ez itt az első szó, és tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy nagy ívvel, egy nagy kiterjesztéssel megérkezik az ember valahova. Hajlítsd az én szívemet... Jaj, mi mindenre hajlik a szívünk, mi mindennél elidőzik a szívünk, mi mindenre van vágyakozásunk, mi mindenhez hajlunk át szívesen minden mást mellőzve! Úgy is lehet ezt érteni: terjeszd ki a szívem hajlandóságát úgy, hogy semmi mellett ne álljon meg, hanem egyenesen, nyílegyenesen megérkezzen bizonyosságaidhoz, Uram. Mintha azt kérné: Uram, cselekedd meg velem azt a csodát – mert ez csoda! –, hogy kapjak szimatot, és mint a kutya, amelyik szimatot fogott, s már nem bóklászik ide-oda, nem áll meg itt-ott, amott, farkát csóválva, hanem szimatot fogva árkon-bokron, pocsolyán, tövisen, mindenen keresztül egyenesen arra tart. Hajlítsd az én szívemet... Erre felel a másik kérés: fordítsd el az én szemeimet, hogy ne lássak hiábavalóságot. Hallatlanul modernek érzem ezt, testvérek, önmagában a megjegyzést is. Mennyi hiábavalóság mellett elüldögélünk! Ma már arról beszélnek az agykutatók, hogy a modernkori depresszió, különösen a fiatalkorúak depressziója súlyos agyi elváltozások következtében áll be, mert olyan hihetetlen mennyiségű információ éri az embert a szemén keresztül, hogy belerokkanunk. Igen, Isten úgy alkotta meg az embert, hogy amikor szemünk elé tárul a világ csodálatos látványa, az nyomban helyet keres magának az elménkben. Így vagyunk megalkotva. De mi van, ha nem ezt a gyönyörű világot nézzük és szemléljük, hanem milliárdnyi virtuális világ zúdul ránk egyetlen pillanat alatt?! Jó lenne valami belső szűrő, valami képesség, hogy amikor az ál-világokat vonzzák a tekintetünket, egy szempillantással máris csak a valóságosra figyelnénk. De jó lenne valami szűrő! És itt van a zsoltárban a szűrő és a sorrend is: először a szív, utána a szem. Amire a szíved hajlik, arra fog tekinteni a szemed. Ezért kéri a zsoltár: Uram, hajlítsd a szívemet bizonyosságaidhoz, az üdvtényekhez, szeretetedhez és kegyelmedhez,  - óvj meg a telhetetlenségtől; és akkor már nem lesz nehéz kérnem, hogy fordítsd el szemeimet, hogy ne lássanak hiábavalóságot. A Te utadon éltess engem.
Még két kérés van hátra, nagy kérések ezek. Azt kéri: teljesítsd ígéretedet a Te szolgádnak, aki fél Téged. De sok imádságot mondunk, testvérek, és de nagyon vágyunk arra, hogy ezek az nekünk adott isteni ígéretek egészen szilárdan és bizonyosan előttünk legyenek, hogy Isten teljesítse azokat. Ebben a szóban (teljesítsd, tulajdonképpen: szilárdítsd meg, állítsd fel megingathatatlanul) mély és nagy titok van. Egy Biblia-tudós úgy magyarázza, hogy voltaképpen Isten korábbi ígéreteinek újbóli megerősítését jelenti, ám éppen úgy, ahogy olvastam a Károli-féle fordításból: teljesítéssel. Mert nem kérdés, melyik az igaz: újra megerősíteni az ígéretet vagy teljesíteni. Ez itt Isten titka, mert azzal, hogy beteljesíti egy ígéretét, azzal egy újabb ígéretet ad. Amikor teljesedik az életünkön Istennek egy ígérete, egy ígérete a gyógyításra, egy ígérete a vigasztalásra, egy ígérete a dolgok elrendezésére, egy ígérete a megbocsátásra, egy ígérete a megengesztelődésre, egy ígérete a kegyelemre, abba egy-egy újabb ígérete foglaltatik bele. Így van ez az egész Bibliában, a proto-evangéliumtól, az Ádámnak és Évának tett első ígérettől kezdve (az asszony magva a kígyó fejét tapossa, az pedig annak sarkát mardosni fogja) egészen a Jézus Krisztusra vonatkozó az utolsó ígéretig (ímé eljövök!) a Jelenések könyvében. Ígéretből ígéret támad, és amikor az ígéretek koncentráltan beteljesednek az Úr Jézus Krisztusban, akkor sarjad ki Istennek életünkre vonatkoztatva minden végső ígérete. Teljesítsd a Te ígéreteidet, erősítsd meg a Te ígéreteidet, adj új ígéreteket,  - ez az Istennel való életünknek a csodálatos ritmusa. Nem annyi a dolgunk az Istennel, hogy ha megígért valamit, teljesítette, mi pedig lekönyveljük, lemeóztatjuk, lenyugtázzuk, slussz, köszönjük szépen... s majd ha lesz még valami, akkor jövünk és kopogtatunk. Ellenkezőleg. Isten egy-egy beteljesítésben még közelebb von minket magához, és új ígéretre hív, és annak a beteljesítésében is még közelebb von magához. Ezért kiált így a zsoltáros: teljesítsd ígéreteidet a Te szolgádnak, aki fél Téged, aki szeret Téged, aki vonzódik Hozzád, aki tudja, hogy egész életének egyetlen értelme van: Istenben lenni és mozogni.
S az utolsó kérés itt:  Fordítsd el tőlem a gyalázatot, amitől félek, hiszen jók a Te ítéleteid. Jó ezt a szívünkben forgatni, mert Isten ítéleteivel szokott nekünk bajunk lenni. De lám, tudja már a zsoltáros, hogy Isten ítéletei jók. És most azt kérdi, hogy fordítsa el róla a gyalázatot. Ahogyan kérte, hogy ne kelljen hiábavalóságot látnia, ahogyan kérte, hogy ne kelljen könnyelmű dolgok után mennie, ahogyan kérte, hogy ne olyan legyen az élete, hogy mindig a könnyebbik végét fogja meg, most úgy kéri, hogy Isten fordítsa el tőle a gyalázatot. Mintha Jób szava csengene a fülünkbe. Azt mondja Jób a nagy próbatételben: amitől féltem, amitől rettegtem, az következett be rajtam (Jób 3,25). Szabad kérnünk, nekünk, Isten szerelmeseinek, hogy fordítsa el rólunk a gyalázatot. Ugyanaz a szó van itt, mint amikor azt mondja, hogy fordítsd el a szememet a hiábavalóságokról. És ez azt jelenti, hogy add meg Uram, hogy a rossz és a gyalázat úgy menjen el a fejem fölött, hogy észre se vegyem. Olyan gyorsan távolíttasd el rólam, mint ahogy az ember el tudja kapni a tekintetét rettentő dolgokról, mint ahogyan egy pillantás alatt meg tud fordulni az ember szíve is, gondolata is a hamisról a jóra. Ezt kérem most Tőled.
Látjuk tehát, hogy amikor a zsoltáros, azt kéri, hogy Isten tanítsa őt, mennyire kiterjeszti ezt, mert vezérlést, megóvást, életátadást, ígéreterősítést, szívformálást kér, - az egész élet benne van. S miért kéri? Azért kéri, először is, mert tudja, hogy ezeket magától nem tudja megtanulni. Azért kéri, másodszor, mert nem akar bolond lenni. A Példabeszédek könyve azt mondja, aki nem gyönyörködik az igazságban, az a bolond (Péld 18,2), ő pedig azt kéri Istentől, hogy tanítsa meg igazságában gyönyörködni. Harmadszor azért kéri, mert nem tud magától ezekben megmaradni. Idézzük fel a Kolossé levél felolvasott szakaszát, milyen erővel mondja Pál apostol, hogy ugyan nem vagyok veletek testileg,  de lelkileg veletek vagyok, és tudom és ismerem a hiteteket, és arra buzdítalak benneteket, hogy gyökerezzetek meg és erősödjetek meg a hitetekben az Úr Jézus Krisztus által, - mert magától az ember nem tud abban megmaradni. Csak lemegyünk az útról, nem a lényegre figyelünk, befogjuk a fülünket. A szívünk másfelé röppen. Uram, Te taníts, Te állíts az útra, Te irányíts oda, Te oktass, Te vezess, Te hajlítsd a szívemet, mert magamtól abban, amiben gyönyörködöm, a jóban nem tudnék megmaradni.
És végül azért kéri ezeket a zsoltáros, mert így meg tud fogalmazni egy kölcsönösséget. Azt kéri Istentől, tanítsa őt, hogy teljes szívéből megtarthassa Isten rendelését, törvényeit. És tudjuk, hogy Isten ígéretet ad is törvényéhez, mert azt mondja, hogy Ő hűséges megtartója mindazoknak, akik rendelkezéseit és törvényeit megtartják (Zsolt 31,23). Isten, ahogyan olvassuk Mózes könyveiben, megtartja az Ő igazságát, igazságosságát, hűségét mindazok iránt, akik az Ő útján járnak. Aki pedig az Isten útján elindult, az már boldogan és biztos szívvel tudja, hogy csak Isten tudja Őt megtartani. Isten ezer íziglen megőrzi hűségét, olvassuk a törvényhez fűzött ígéretében, a zsoltáros pedig azért könyörög, hogy mindvégiglen, amíg él, amíg jár, amíg Istent keresi megtarthassa Isten szent parancsolatát. A Szentlélek segítsen ebben.
Ámen

Az előző alkalommal a zsoltár harmadik nagy szakaszánál láttuk, hogy az Isten után sóhajtozó, epekedő ember tudja, hogy csak úgy lehetséges elérkeznie Istenhez, ha Isten útján jár, mert ha nem Isten az utunk, akkor Isten mindig az utunkban lesz. Ha Isten az utunk, akkor eljutunk Istenhez. Ezért is  zsoltáros úgy mutatta be magát, mint aki teljes mértékben Isten pártfogására szorul reá. A régiek kifejezésével: teljes Isten-függésben van, mindenestől fogva. Most csak egy-egy szó erejéig hadd idézzem fel az előző szakaszból ezeket az önbemutatásokat. Szolgának nevezi magát, aztán jövevénynek, aztán olyannak, akit megtaposnak a kevélyek, szidalmaznak és gyaláznak, aztán újra megismétli azt, hogy ő Isten szolgája volna. Elmondottam a „jövevény” kifejezéssel kapcsolatban, hogy a régi prófétai iratokban, de Jézus feddőzésében is ez az egyik kulcs szó. Amikor Isten kiszabadítja az Ő népét, bevezeti az Ígéret földjére, életrendet ad, és elrendeli, hogy újra meg újra olvassák fel a szent törvényt, hozzákapcsolja azt is: az árvát, az özvegyet, a jövevényt fogadd be, útját ne fordítsd el, légy hozzá méltányos, mert te is jövevény voltál valamikor. Ebből értjük, miért mondja  a Zsidókhoz írt levél, hogy jövevények és zarándokok vagyunk ezen a földön, míg majd Isten a mennyben nyit kaput.
Mondhatnánk, hogy ez egy teljesen természetes emberi megnyilatkozás. Amikor a nagyobbtól kérünk valamit és el is ismerjük, hogy a nagyobb nagyobb, a nagyobb erősebb, a több több, a fenséges fenségesebb, jól is tesszük, hogy szerényen még talán csökkentjük is magunkat. Csak álljunk a küszöb elé és tébláboljunk, mutassuk magunkat annak, akik vagyunk, s talán remélhetünk megkegyelmezést, hozzánk hajlást, irgalmat. Mondhatni, az előző szakaszban a zsoltáros ezen az úton jár, s ez egyszerű retorikai megoldás, hiszen az ember kicsi is. Én kicsi vagyok, Isten nagy, én kicsi vagyok az emberek között, van fölöttem sok nagy ember. Gyaláznak, eltaposnak, méltatlanul bánnak velem, Istenhez folyamodom pártfogásért, mert ahogy egy másik zsoltár mondja: Isten a kevélyet csak messziről nézi, az alázatost viszont meglátja és lehajol hozzá.
Az újabb szakaszban kiderül, hogy a zsoltáros részéről valóban nem retorikai fogás volt az iménti jelző, nem a mindenható Úristen kedvezését akarta megnyerni azzal, hogy a társadalmi emberi viszonyaiba is kicsinek, kevésnek, gyengének, alul-levőnek mutatta magát. Tovább megy és így folytatja: lelkem a porhoz tapad. Lelkem a porhoz tapad, vagyis teljes teremtményi mivoltában állok most ott Isten előtt, porból vétettünk és porba is térünk vissza. Azt olvassuk a prófétáknál: megszárad a fű, elhull annak virága. Bizony, fű a nép (Ézs 40). Porból vétettünk, porrá leszünk (Préd 3.20),  - lelkem a porhoz tapad. Vagyis itt nem pusztán arról van szó, hogy a zsoltáros már olyannyira gyakorolja az alázatát Isten előtt, hogy porba hull, és azt mondja, hogy mintegy egész életemben fekszem a porban Isten előtt, - lelkem a porhoz tapad. Inkább megfogalmazza az ember valóságos helyzetét Isten előtt. Lelkem a porhoz tapad. Azt olvassuk a teremtés-történetben, hogy Isten a föld porából formálta meg az embert és élő lelket lehelt belé. Az ember por is és lélek is. Lelkem a porhoz tapad. Az a bőrzsák, amiben vagyunk, hordozza a lelkünket, az a gyönyörű mezei virág, ami kinyílik tavasszal és olyan gyönyörű és ámulatos, az hordozza az életünket. Porban vagyunk, porból vétettünk. A teljes állapotát fogalmazza meg a zsoltáros. És ezzel arra buzdít minket is, hogy amikor Isten elé visszük ügyünket, bajunkat, akkor ne érjük be annyival, hogy: Uram, nagyon meg vagyok alázva, Uram, nagyon megvertek, Uram, szélre szorítottak, Uram, kivették a kezemből az életlehetőségeket. Igen, ezeket is el lehet és el is kell mondani. Vigyünk Isten elé mindent. De éppen ezért, amikor Isten elé állunk igazán és őszintén, akkor emberi státuszunkat is ki kell mondanunk: lelkem a porhoz tapad. Por vagyok, semmi vagyok. Ahogyan Ábrahám mondja a szövetségkötéskor, amikor Isten megjelenik neki és ígéretet tesz: én csak por és hamu vagyok (1Móz 18,27).
Így sorolja a zsoltáros a kéréseit: lelkem a porhoz tapad, eleveníts meg engem ígéreteid szerint, utaimat elbeszéltem előtted és Te meghallgattál engem. Ez az egyik legcsodálatosabb Ige, kedves testvérek az egész Szentírásban, bízvást mondhatom: utaimat elbeszéltem Neked, szó szerint visszaadva: előszámláltam, számot adtam utaimról és Te meghallgattál engem. Azért csodálatos ez, mert, belefoglalja az ember sokféle igyekezetét, próbálkozását, eltévelyedését, és hogyha ezeket igazán őszintén elmondjuk és végig gondoljuk, előbb-utóbb arra jutunk, hogy legjobb lenne ezeket el sem mondani. Még önmagunknak sem. Általában egy utat szeretnénk elmondani. Mikor fiatalok udvarolnak egymásnak, ők is tudják, nem igazán lehet az egész életüket egy szuszra elmondani. Így mindenki elbeszélésbe foglalja élet-történetét, lesz egy sztorija: ez vagyok én. S igyekszünk magunkat a lehető legszebb módon bemutatni. S ha a kapcsolatból házasság lesz, akkor jön a nagy életpróba, annak bizonyulok-e, aminek elmondtam magamat? Valóban az vagyok-e, aki másiknak elmondtam magamat: itt vagyok, ez vagyok, támaszkodhatsz rám, bízhatsz bennem!?
Ezért a zsoltáros bölcsen és alázatosan nem azt mondja, hogy elmondtam Istennek az utamat, mondjuk például elmondtam Istennek azt az én utamat, hogy zsákutcába tévedtem, és most már kellene a mennyei újratervezés. Vagy: elmondtam Istennek utamat, hogy mibe ragadtak el ragadtak engem a körülmények és most nem is igazán tudom, hol vagyok, és nem látom, merre tovább, de elmondtam Istennek utamat. Vagy: elérkeztem egy elágazáshoz, dönteni kellene, merre felé induljak el, elmondtam Istennek. A zsoltáros nem ezeket mondja, hanem ezt: elmondtam utaimat. Ki vagyok én? – Én, akinek lelke a porhoz tapad. Lám, hányféle úton próbálkoztam, mennyi mindenbe kaptam bele, mi minden felé igyekeztem! Előszámláltam, összeszedtem mindent, számadást készítettem. Egy barátomat hadd idézzem, azt hiszem már említettem. Neki az a szokása, hogy minden este leül és számadást csinál, van egy füzete – sok füzetet teleírt már! -  kettéosztja a benne a lapot, s az egyik oldalon írja a fekete pontot, a másikon a pirosat, és pontozza magát esténként. Ha nagyon jó volt a hete, akkor azt mondja: kihoztam magamat egálba. Lehet így is, persze, nagy lelkigyakorlat ez. De most, amikor a zsoltáros poremberként, teremtményként, a teljes Isten-függésben oda áll Isten elé s azt mondja: elmondtam Neked, nem rejtettem el, nem titkoltam, számot adtam – valami másra figyelünk, mint arra, hogyan értékeljük magunkat.
De nem ezért olyan csodálatos ez az ige, hanem azért mert a legnagyszerűbb bizonyság van benne: Isten meghallgatta a zsoltárost! Nem azt tette Isten, amit mi szoktunk, amikor valaki életgyónásba kezd és mindent el akar mondani, hogy: jól van, jól van, értem én, ne is folytasd. Isten meghallgatta őt ától cettig. Így ovassuk a zsoltárt is ától cettig. Meghallgattál engem, mondja Istenének, meghallgattad, hogy ki vagyok, minden utammal együtt - és ez csodálatos. Isten meghallgat bennünket. Nem futólag, nem azzal, hogy úgy is tudom ám..., nem azzal, hogy: hát nem megmondtam gyermekem!
Vonjuk le  ennek konzekvenciáit! A meghallgatás szóba a teljes befogadás is beleértendő, - tudjuk jól mindannyian, olvassuk eleget a zsoltárokat, a prófétákat, az apostolokat. Isten meghallgat bennünket - vagyis befogad. Valahogy úgy, ahogy a hazatérő tékozló fiú is eltökélte magában, hogy hazaérve elmondja majd: Atyám, vétkeztem ellened és az ég ellen! (Ebben minden benne van.) Nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem, most azért fogadj föl engem és tégy olyanná, mint egyet a cselédeid közül – eltökélte, ezt fogja mondani. Mi meg úgy szeretnénk ezt a történetet tovább olvasni, hogy elindul haza a fiú, az apja meglátja messziről, elébefutott, magához ölelte, megcsókolgatta és... nem kellett egy szót se szólni. Hát, ha Isten befogad, nem kell, nem kell szembesülni, nem kell elmondani, nem kell számot adni, nem kell mérlegre tenni, nem kell könyvbe írni. Meghallgatott? – Isten meg se hallgatott, befogadott.
Ez a mindenkori ember nagy álma, ez lenne az igazi lelki gondozás. Bekopogtat valaki: Áldás, békesség Tiszteletes Úr, szeretnék magával beszélgetni, nagy baj van. S mondani máris: nem vagyok rá kiváncsi, elbocsátalak Isten békességével, áldással! Úgy-e, de jó lenne! Jó lenne? Hiszen ezt már e-mailon is meg tudnánk oldani, sms-en, -  sms-ben áldást küldeni. Ez a legegyszerűbb, nem szembesülni.
De hogyan folytatódik a tékozló fiú története? Mikor átölelte az apja, mikor megcsókolgatta, elmondja a fiú, elmondja mégis: Atyám, vétkeztem ellened és az ég ellen, és nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem. Lelkem a porhoz tapad. Por vagyok. Elmondtam neked utaimat és te meghallgattál engem. Ez a csoda – elmondtam, s érdekelt Téged. Istent érdekli az életünk. A minden meghallgatja a semmit!
Sok mást is mond még itt a zsoltáros, kéréseket: taníts meg rendeléseidre, add értelem határozataidnak útját, hadd gondolkodjam csoda-dolgaidról, vigasztalj meg Igéd szerint, törvényeddel ajándékozz meg engem; állításokat: az igazság útját választottam, ítéleteid forognak előttem. És ez mind egyre néz. Érzi és érti, hogy most itt egy csodálatos csere történik. Én elmondom Istennek útjaimat és Isten elmondja az Ő útját - számomra. Én föltárok Isten előtt mindent, mindent, amerre jártam, ahol voltam, amivel próbálkoztam többnyire, leginkább és döntő módon nélküle, és cserébe Isten, aki meghallgatott, elmondja az Ő útját. Ahogy a prófétánál olvassuk, itt Ézsaiás prófétánál, a ti gondolataitok nem az én gondolataim és nem a ti utaitok az én utaim (Ézs 55,8).
Mert van Krisztusban egy csodálatos csere. A régiek ezt szinte üzletes nyelven írták le, kommerciónak nevezték: Kálvin így ír róla: Krisztus ember fiává lett velünk, hogy mi Isten fiaivá legyünk ővele; alászállt a földre, hogy megnyissa az utat mennybe emeltetésünk előtt; magára vette halandóságunkat, hogy közölje velünk halhatatlanságát; felvette erőtlenségünket, hogy erejével megerősítsen minket; osztozott szegénységünkben, hogy gazdagságát át- ruházza ránk; magára vette hamisságunk gyötrelmes terhét, hogy minket igazságába öltöztessen.” De talán Luther írja le a legszebben „A keresztyén ember szabadságában”, amikor azt mondja, olyan ez mint a jegyességkor a gyűrűcsere. Elbeszéltem utaimat, és Isten, aki meghallgat, elmondja a maga útját - számomra. Még egyszer olvasom: taníts meg rendeléseidre, add értelem határozataidnak útját, hadd gondolkozzam csodálatos dolgaidról, vigasztalj meg Igéd szerint, törvényeddel ajándékozz meg engem.
Majd a végén azt mondja: parancsolataidnak útján járok, ha megvigasztalod az én szívemet. Azért olvastam nyomatékkal ezt a szót, hogy ha, mert Szenczi Molnár Albert a genfi zsoltárokban alapján úgy fordítja, hogy mivel, és a feltételes szót a legtöbb Biblia-fordítás így is hozza: mivel; tehát lehetne ezt úgy is fordítani a 32. versben: parancsolataid útján járok, mivel megvigasztalod az én szívemet. Csakhogy ez a szó, hogy:  megvigasztalod az én szívemet igen talányos kifejezés és nem olyan egyszerű a megszokott módon érteni mindent. A megvert, szomorú, lesújtott ember szava ez, így lehetne fordítani: kinyitottad a szívemet, vagy még inkább: kitágítottad a szívemet. A szűkölködésből és beszorítottságból kilépő ember szava ez, hiszen az előző versben még azt kéri: ne hagyj engem Uram megszégyenülni. Utaidon járok, vágyódom parancsolataid után, vágyakozom utánad, nagy boldog reménység és hit tölt el, mert meghallgattál és befogadtál engem, most már ne hagyj megszégyenülni... Majd ígéretet told hozzá: taníts meg Uram a Te rendeléseidre, a Te parancsolataidnak útján járok, mivel megvigasztalod az én szívemet. Most mégis hadd fordítsam úgy, ahogy a Károli fordításban áll: ha. Ha megvigasztalod az én szívemet. Ez nem alku, hanem nagy, mély, bölcs és mindent eldöntő belátás. Állítás, nem is ígéret. A Te parancsolataidnak útján fogok járni, a Te parancsolataidnak útján járok, járhatok, ha megvigasztalod az én szívemet. Ha kitágítod, kinyitod, tágassá teszed. Ugyanez az Ige – nem ebben az összefüggésben – nagyon sok helyen előfordul, főleg a zsoltárokban, mikor azt mondja a zsoltáros, hogy Isten tágas teret készített nekem. Isten kiszélesítette az utat, kinyitott egy teret, a szűkösségből ki tudtam lépni, a beszorítottságból, a por-létből valódi életre léptem. S most mégis, a kép kedvéért, olvassuk így: ha kinyitottad az én szívem útját, ha megnyitottad szívem számára a teret, tudhatok parancsaid szerint élni. Ahogyan Pál apostol mondja egy vallomásában: szorongattatunk, de meg nem szoríttatunk (2Kor 4). Erről beszél a zsoltáros. Előszámláltam minden utamat és minden utam zsákutca volt. Előszámláltam minden utamat, és minden utam a halálba vezetett. Előszámláltam az egész életemet, és ez lett az életem summája: lelkem a porhoz tapad, és nem tud fölemelkedni. Nyisd meg, Uram, a tágas tért lelkemnek és szívemnek, és akkor rendeléseid útján tudok járni, nyisd meg nekem az utat, és akkor törvényed szerint tudok járni. Nyisd meg nekem az utat és tudok nagyságos dolgaidon elmélkedni. Milyen csodálatos, ha Isten kinyitja (megvigasztalja) az én szívemet, akkor nyomban az életről kezdünk elmélkedni. Amíg a magunk útjain megyünk, mindegyre ez a summa: lelkem a porhoz tapad, akkor csak a memento mori marad! Istenben van elrejtve a memento vitae! Ezért olyan bátor az apostol az Efézusi levélben, amikor azt mondja, hogy titeket is, akiket az Úr Jézus Krisztusban Ővele együtt megfeszített, titeket is, akiket az Úr Jézus Krisztusban Ővele együtt föltámasztott, és titeket is, akiket Ővele együtt ültetett a mennyben... Még nem támadtunk föl, még nem ültünk a mennyben, de az Isten Jézus Krisztusban Őáltala a csodálatos csere révén megoldoz, föloldoz, meghallgat, befogad. Akkor immár nem a halálról, hanem az életről, az eljövendőről fogunk elmélkedni. Nem arról szólunk, hogy lelkünk hozzá tapad a porhoz, s nem is arról, hogy lett az első ember, Ádám, élő lélekké, hanem arról szólunk, hogy lett a második Ádám Krisztus megelevenítő szellemmé (1Kor 15).
Lelkem a porhoz tapad, utaimat elbeszéltem előtted és Te meghallgattál engem. A Te parancsolataid útján járok, ha megvigasztalod az én szívemet.
Ámen