Bogárdi Szabó István Dr.

Ezen az ünnepi órán, amikor hálát adunk Istennek a bodméri paplak megújulásáért, egyúttal hálát adunk azért is, hogy hosszú esztendők után helyben lakó lelkipásztora van a gyülekezetnek. A község és a gyülekezet életével kapcsolatban szép reményeket és terveket viszünk Isten elé hálaadásban, – ezért talán illetlenség volt, hogy az igéből hozzá olvastam az utolsó verset is: hasonlás támadt Jézus szavai miatt. Ráadásul, ha az eredeti igét idézem, rájövünk, hogy másféle vonzatban használjuk is, és akkor még inkább ünneprontásnak tűnik ez. Az eredeti szó: skizma. Nem szeretjük a skizmatikusokat, mert ők azok, akik kiszakadnak a nagyból, és elkülönülnek. Ráadásul a szó éppen azt idézi fel, amikor ketté tépünk egy papírlapot. Talán éppen azt a papírlapot tépik ketté, amin az én jussom van. Ha ez történik, a szakadás zaját soha nem fogom elfelejteni. De az asszonyok jobban ismerik ezt, amikor egy vásznat hasítanak szét, milyen félelmetes tud lenni a repedés hangja, valami pocsékba megy. Pál apostol azt írja korinthusiaknak: hallottam, hogy vannak közöttetek vetekedés-vágyó emberek, akik vitát gerjesztenek, persze akkor, amikor nekik áll a zászló. S hozzá teszi: de ez mi közöttünk nem szokás. Aztán folytatja: hallom, hogy vannak közöttetek szakadások, és hiszem is, hogy vannak, de kell lennie szakadásoknak, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóvá legyenek. Ez a kipróbáltság az, mi itt kavarog mögött, amit János evangélista feljegyez, hogy ti. Jézus szavai nyomán a hallgatók körében meghasonlás, szakadás támadt. Miért támadt ez a meghasonlás? Hiszen, látszatra semmi okuk nincs vitatkozásra, hiszen szépeket mond Jézus: én vagyok a jó pásztor. Isten gondviseléséről, hűségéről, szeretetéről szól, jelzi, hogy a Gondviselő nem ejt ki bennünket a kezéből. Hát akkor miért botránkoznak meg Jézus szavain? Azért, mert Jézus itt nem a gondviselő pásztorról beszél, és nem a zsoltárra utal, hanem a prófétákra, leginkább Ézsaiásra, Ezékielre és Zakariásra, akik szigorú feddést mondtak a népük vezetői fölött. A próféták a rossz pásztorokról, hamis pásztorokról beszéltek. Kik azok? Azok, akik megnyírják a juhokat, és elteszik maguknak a gyapjút. Aztán első adandó alkalommal levágják a juhot, noha szűken tartották. És tévutakra vezetik őket, csapdába csalják a saját népüket. A próféták egykor a királyokról példálóztak így, meg a törvényhozókról, a bírókról és a papokról, sőt, a hamis prófétákról is. Jézus ezt fokozza most. Sőt, nem azt mondja, hogy vannak rossz pásztorok, mert már nincsenek rossz pásztorok, csak béresek vannak. És a béres pedig elfut, ha veszély támad, mert nem az övé a nyáj, ő csak béres. A béres magára hagyja a nyájat. A béres nem hoz nehéz döntést és nem kockáztat. A béres nem áll oda, hogy megvédje a nyájat, mert nem az övé. Egyszer egy fontos és befolyásos emberrel beszélgettem. Közben megszólalt a mobil telefonja, rám nézett, azt mondta: na most munkaidőn kívül vagyunk, nem veszem fel. Mi lenne, ha az orvos munkaidő után nem venné fel a telefont? Mi lenne, ha a mentős beleszólna: bocsánat, letelt a munkaidő? Mi lenne, ha a tűzoltó azt mondaná, ne haragudjanak, holnap reggel hívjanak, akkor kezdődik a munka? Mi lenne, ha a lelkészhez bekopogtatnánk este hat órakor, hogy meghalt a mama, harangozzanak, és ő azt felelné: majd holnap reggel 9 órától, akkor kezdődik a munkaidő. A béres ilyen. A pásztor nem ilyen. Ez az egyik oka annak, hogy szakadás támad, és elkezdődik a megpróbálás és a megpróbáltatás: ki az Úré, ki a Krisztus követője, ki az, aki az Istentől vette a mandátumot? Mert akire emberek vannak bízva – legyen az király, vagy próféta, vagy családfő –, az vezető. De pásztor-e?
Másodszor, a vitának, amely végül is szakadáshoz vezet, az is oka volt, hogy Jézus itt végletes szembeállítást tesz. Azt mondja, hogy a jó pásztor életét adja a juhokért. És ez az igazi próba! S ezzel véget ér minden hasonlat, az allegóriák semmit sem érnek. Azt értettük, hogy mit jelen a ránk bízottkáért fáradozni, mindent megtenni értük, akikért felelősséggel tartozunk. De mi az, hogy az életünket adjuk értük? Mi jelent az, hogy a pásztor adja a juhokért? Kik azok a juhok? Miről beszél Jézus? Dehát ott vannak körülötte a nép akkori vezetői, akik dolgokba belekényelmesedettek a dolgukba, és már szőtték-fonták Jézus ellen a tervet, hogy félretegyék, ha kell erőszakkal, ha kell meg is ölik. Mondják maguknak a cinikus okosságot: jobb, hogy egy ember haljon meg, mintsem elvesszen az egész nép. De most az hallják, hogy ez nem úgy van. Mert azt mondja Jézus: életemet adom érettük. Vagyis: én teszem le az én életemet. Neki hatalmában áll letenni, és felvenni. Nos, ezek félelmetes és ijesztő szavak. Nekik megvan már a tervük. Jézus meg arról beszél, hogy életét tőle senki el nem veheti. Magától teszi le, és magától veszi fel, és mindezt az Atya bízta rá. Ez pedig vitatkozást, feszültséget és szakadást támasztott. Jézus ugyanis arról beszél, hogy valakinek, egyetlen egynek oda kell állnia, és meg kell fizetni a számlát. Mert valakinek fizetnie kell. Ahogyan nemzedékeken keresztül fizet egy ország hadisarcot. Valakinek egy sötét éjszakán eszébe jutott hadat üzenni, harcba ment a hadsereg, elveszett a háború, és hadi sarcot még a dédunokák is fizetik. És valakinek fizetni kell azért is, mert az egész emberiség megsértette Istent. Így kell mondanom: megsértette Istent. Valaki felköpött az égre, hogy meggyalázza a Mindenhatót. De le tudod köpni a Napot? És fel tudod dobni a sarat a Holdra? Eleve vesztes ügy ez. S valakinek fizetni kell, de csak egy tud fizetni. Az, aki önként, tisztán, ártatlanként, igaz főpapként, szent pásztorként odaáll a helyünkre. Ez csodálatos? Ez felháborító! Minden jó érzésünket feldúlja és megtöri a büszkeségünket. Ezen támad a vita.
És végül, az evangélista azért jegyzi meg ez, hogy nyilvánvalóvá legyenek a kipróbáltak, mert a jézusi áldozat és a feltámadás, a kereszthalál és a győzelem a halál fölött az, ami nyomán nekünk dönteni kell. Mégpedig mélyreható és egész sorsunkat meghatározó döntést kell hozni. Így a szakítás vagy szakadás, a skizma valójában nem két csoport vagy két párt, vagy éppen két ember között történik meg. Tudom, vannak mindenféle szakadások a világban, testvérek között is akár, akik el tudnak lenni 40 évig lenni úgy, hogy nem köszönnek egymásnak. De itt az a kérdés, hogy átlép-e az ember a sötétségből, az elveszésből, a rosszból a világosságba és a jóba? És ezért itt nincs átmeneti szürkeség. Vagy világosság - vagy sötétség. Vagy jó vagy rossz. Vagy igazság, vagy hamisság. Hiába szeretné az ember, e kettő nincs átmenet, afféle zöld határ. Ezt a zöld határt - ha volna – úgy nevezik, hogy vélemény. Aztán elkezdtük a véleményt egyre szélesebbre széthúzni, s ma azt vesszük észre, hogy már nincs is igazság és hamisság, világosság és sötétség, nincsen jó vagy rossz – csak vélemény van. Ilyen-olyan véleménye pedig mindenkinek van, de holnap már éppenséggel más lesz. De vajon vélemény kérdése-e az, hogy holnap reggel hány óra hány perckor kel fel a Nap? Vélemény kérdése-e, hogy az esthajnalcsillagot merre felé kell keresni az égen? Vagy hogy hány csillagból áll a Göncölszekér? Idézem ezt az ismerősömet, aki barátkozik az Istennel, ő így mondja: az a véleményem, hogy nincs Isten., de ha nagyon kell, módosítok a véleményemen. Aztán vélemény-többséggel döntünk el a dolgokat. Ám roppant csodálkoznék, ha kiírnának valahol egy népszavazást arról, hogy van-e Isten? Aztán ha 51,5 %-a szavazatoknak arra jön ki, hogy az emberek véleménye szerint van Isten, akkor mi nagyon boldogok leszünk!? S tényleg, a szorzótábláról vagy a napfelkeltéről vélemény szerint döntünk? De dönteni kell. És nem lehet örökké véleményben maradni. Jézus erről beszél most. Világosságról és sötétségről beszél. Az Atya dolgairól szól, Isten üdvözítő szeretetéről, és az Isten országába való meghívásról. És döntenünk kell, mert el kell fogadnunk a meghívást, mert el kell indulnunk Isten felé. Mert az igazságot szeretetben kell követnünk kell, és ragaszkodnunk kell ahhoz, ami jó. És ezek nem vélemények, hanem életre kiható döntések. Nos, ezért van szakadás, mondja Pál, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóvá legyenek. Hogy nyilvánvalóvá legyen, hogy ki áll a fényen, és ki bujkál a sötétségben? Ki az, aki rátette az életét az igazságra, és ki az, aki boltol a hamissággal? Ki az, aki életét adja az övéiért, mert szereti őket, mert szolgál nekik, és felelős értük és ki az, aki meglép otthagyva mindent, mert csak béres?
Ma egy meghökkentő szót hallottunk: hasonlás támadt Jézus beszéde miatt. De másutt is szerepel ez a szó. Az evangélisták leírják, hogy amikor Jézus meghalt a kereszten, és fennszóval az Atya kezébe tette a lelkét, a templom kárpitja középen felülről aljáig kettéhasadt. Ezzel pedig megnyílott az út a szentek szentjébe, amit ez a nagy kárpit eltakart. A szentek szentjébe egyetlen egy ember mehetett be egyszer egy évben, a főpap, hogy az egész népért engesztelő áldozatot hozzon, és imádkozzon önmaga és a nép bűneiért. Ez volt a nagy közbenjárás. De lám, kettéhasadt a kárpit. A Zsidókhoz írt levél azt mondja: az áldozatot bemutató örök főpap, Krisztus nyitotta meg az utat a kegyelem királyi székéhez, hogy szükséges időben odafolyamodjunk és segítséget kérjünk, és ott bizton kapunk is. De voltaképpen Krisztus önmagán keresztül nyitott utat nekünk. Tehát dönteni kell. Mert el kell indulni, mert szabad út a kegyelem királyi székéhez. Azért van gyülekezet, azért van templom, azért van prédikáció – hosszabb, mint amihez a bodmériek szokva vannak, de szokjanak hozzá a hosszú prédikációhoz! – azért van mindez, hogy mindegyre bátorságot és erőt kapjunk azon az úton, ami a szentek szentjébe vezet. A kárpit kettéhasadt. Isten hív atyai jóságához, áldásához, hív, mert gyermekeivé fogadott, és adni akar. Hív benneteket is! Éljetek vele, és dicsőítsétek a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztust, Aki életét adva nyitott utat nekünk az Atya bőségéhez és jóságához. Ő a jó Pásztor, aki életét adta a juhokért – és életet ad a juhoknak.
Ámen

János evangélista ezzel a történettel mindannyiunkat arra hív meg, amit általában ráhagyunk a teológusokra, filozófusokra és okoskodókra. Mert ez a kérdés itt: ki vétkezett? A vakon született koldus-e vagy a szülei-e? Ez pedig súlyos kérdés, de meg szoktuk hagyni olyanoknak, akik járatosak az efféle kérdésekben, és föl tudják lapozni a dogmatika-könyvek idevonatkozó fejezeteit. Mégis, mély meggyőződésem, hogy leginkább restségből nem tesszük fel ezt a kérdést. Mert, lám, ha szorongató élethelyzetbe kerülünk, nyomban felvetjük. Hogy van hát? Ha születik egy gyermek, akit a szülei nagy szeretettel vártak, és akiről az előzetes orvosi vizsgálatok mind azt jelentették, hogy egészséges magzat és magán hordozza az egészséges, boldog élet minden jegyét, ám a születés után probléma mutatkozik vele, az orvosok nyomban mindenféle vizsgálatot lefolytatnak. De évek is eltelhetnek, mire kiderül, ha egyáltalán kiderül, hogy valami történt az anyaméhben a magzattal vagy valami terhes örökséget hordoz, vagy valami hiba történt szülés közben.  És akkor jön ez a kérdés, amit itt a tanítványok kérdeznek Jézustól: ő vétkezett-e, vagy a szülei? Hiszen vakon született.
Azt is hozzáteszem most, amit később olvasunk itt a vitatkozás során, mert vitatkozást váltott ki ez a gyógyítása Jézusnak. Maga a gyógyult ember mondja, hogy soha olyan nem történt, hogy vakon született ember elnyerte volna a szeme világát. Ilyen csoda még a történelemben nem volt. Hát akkor mennyivel inkább kérdezni kell, hogy mit történt itt. Bár a kérdésnek minden ágát-bogát nem szükséges most idehozni, az evangélista – azzal ahogy elmondja ezt a történetet, és megérinti vele a mi szívünket is – nem engedi, hogy elbújjunk előle azzal, hogy mi már túl vagyunk ezen. Szembesít a szívünk gondolatával, s leginkább azzal, amit mi megváltozhatatlannak tartunk. Amikor felvetjük a kérdést - hogy ugyanis ki vétkezett –, először is azt fejezzük ki, hogy ez az állapot nem változtatható meg. Ez az ember vak. Régen is működött szociális háló, koldust csináltak belőle, kitették kéregetni, és így ő is hozzájárult az eltartásának a költségeihez. De a vaksága nem megváltoztatható. Változhatatlan. És erről a változhatatlanról vitatkoznak a tanítványok. És a változhatatlanról vitatkozunk mi is. A változhatatlan helyzet az jelenti, hogy bele kell törődni, bármilyen keserű, el kell fogadni, ez így van. De ki az oka? Ki vétkezett? Ki hibázott? Ki rontotta el? Mi ennek a megváltoztathatatlanságnak, ennek a rossz helyzetnek az oka és a forrása?
Jézus csodálatos módon most nem dönti el a kérdést. Sok történetet ismerünk, amikor kiderül, hogy a tanítványok oktalanok voltak, s hogy a hiába töltöttek annyi időt Jézus mellett, hiába hallották csodálatos igéit, hiába látták dicsőséges tetteit, csak olyan oktalanok voltak és maradtak, mint mi. Emberi indulatok uralkodnak bennük. Egyszer azt mondja nekik Jézus: miféle indulat lakozik bennetek, máskor azt mondja: nem tudjátok, hogy mit kértek. Máskor kifakad, és ezt mondja: meddig tűrlek még benneteket? Meddig kell még veletek lennem? Most azonban nem inti meg a tanítványokat, bár tehetné és mondhatná, hogy ez a kérdés még a dogmatikai könyvekben is lábjegyzetben szerepel. A professzor vizsgáztat, a diák pedig vagy tudja vagy nem tudja, de megy is tovább a professzor, mert ő se tudja rá a választ. Mert ez nem olyan kérdés, amire kész válaszok volnának. Jézus azt mondja itt, hogy sem a vakon született, sem a szülei nem vétkeztek, hanem hogy nyilvánvalóvá legyen az Isten dicsősége. Vagyis Jézus arról kezd beszélni, hogy amit mi megváltozhatatlannak tartunk – mert a tapasztalataink, a világunk, a dolgok ismert rendje mind-mind ezt mutatja –, tehát ami nem változtatható, az megváltoztatható. És itt először azokról az egyszerű mozdulatokról kellene szólni, amelyek mindig csodálattal töltenek el bennünket, hiszen olyan keveset hallunk arról, hogyan gyógyított Jézus. Mondott egy szót, vagy megfogták a köpenye szegélyét, vagy elmondott egy imádságot, vagy éppen most saját nyálából sarat gyúrt, és rákente ennek az embernek a szemére, és az engedelmesség próbája elé állította: el kellett mennie a Siloám tavához, meg kellett mosakodnia, és úgy nyerte vissza a látását. Mindegyik milyen ámulatos.
De most tovább kell mennünk, hogy lássuk, mi az, ami megváltozhatatlan. Óriási vitatkozás támadt itt; először a szomszédok közt: jön az ember, s mondják neki, te az imént még ott ültél vakon. Mások azt mondják, nem is ő az, csak a hasonmása. Aztán a Nagytanács inkvizíciót tart, és firtatják a dolgot. Mi történt itt, szombatnapon gyógyítás? És egy vak ember meggyógyult? Ilyet még nem hallottak. Hol vannak a szülei? S mit mond maga az illető? A végén pedig azt olvassuk, hogy a farizeusok odamentek Jézushoz, és őt kérdezték. Megrezdült bennük valami. Megértették, hogy Jézus prófétai jelet adott ezzel a gyógyítással. A vakságból való kigyógyulás azt akarja jelezni, hogy Isten dicsősége és Isten kegyelme, és Isten nagyszerűsége a megváltozhatatlant is megváltoztatja. Mi több, éppen ezért jött Jézus: megváltoztatni azt, ami megváltozhatatlannak tűnik. Mi is vakok vagyunk? – kérdezik a farizeusok. Mi is megváltozhatatlanok volnánk? És ekkor azt mondja Jézus: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. Ámde azt mondjátok, hogy látunk, ezért bűnötök megmarad. Itt oldódik meg a kérdés, amit a tanítványok indítottak: ő vétkezett-e, vagy a szülei vétkeztek? Úgy tartják, hogy a betegség büntetés, büntetni pedig a bűnt szokták. Tehát valami bűnnek, véteknek, hibának kell itt lennie, hiszen nem úgy áll előttünk ez az ember, ahogy a világ rendje és a gondviselés szép valósága megkívánná. Itt valami hiba történt, valami elromlott, vagyis valaki valamit elrontott. Igen, általában is elromlott az Istennel való kapcsolat. Az ember otthagyta az igaz élet forrását. Igen, mondja Jézus, itt vagyok veletek, és amíg veletek vagyok, addig a világ világossága vagyok. És ti miért vagytok sötétben? Mintha Ézsaiás szavai visszhangoznának, amikor így beszél a próféta saját népéről: tapogatjuk, mint vakok déltájban a falat. Hét ágra süt a nap, ezer ágra ragyog az Isten dicsősége, mindent betölt csodálatos kegyelme, a Nap reggel kel, és este lenyugszik, tavasszal kihajt a vetés, és nyárra gyümölcsöt hoz, és minden a teremtett világban a maga csodálatos terve szerint él, és zengi Istennek dicsőségét. Kálvin csodálatos színtérhez hasonlítja a világot, és azt mondja Isten beültette az embert a legjobb helyre, a díszpáholyba, hogy gyönyörködjék ebben a csodaszép világban. A próféta azonban azt mondja, mi csak tapogatjuk, mint a vakok a falat, de nem éjszaka, hanem délben. Süt a Nap, ragyog az Isten dicsősége, mindent betölt az Ő kegyelme, az ember pedig úgy él ebben dicsőségözönben vakként, mintha ez már nem lenne megváltoztatható. Igen, a tanítványok és a farizeusok kérdésében – ő vétkezett vagy a szülei vétkeztek? – a determináltságnak a gondolata jelenik meg. Eldőlt itt már minden az anyaméhben, eldőlt már a fogantatáskor, eldőlt az ősszülőkben, eldőlt a génekben!  – nap mint nap hallom, hogy a gének a felelősek, meg a sors meg a történelem meg a világ meg a multikulturális társadalom meg a nagyhatalmak meg a község, meg a szomszéd, meg a polgármester meg a Kormány! Mindig minden el van döntve. És én, mondja az ember, semmit nem tudok tenni, én csak tapogatom, mint a vak a falat délben, mert én helyettem már mindent eldöntöttek. Jézus ezzel a szóval, hogy sem a vakon született, sem a szülei nem vétkeztek, azt jelzi, hogy nem ez itt most a kérdés. Hanem az, hogy láthatóvá lesz-e az Isten dicsősége. Egészen pontosan meglátjátok-e az Isten dicsőségét? Mert az ragyog, és betölt mindeneket. És ezért mondja a vita végén a farizeusoknak – akik megszeppenve kérdezik Jézust: mi is vakok vagyunk? –, ezért mondja nekik: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök! Ha tudnátok, és kimondanátok, és megértenétek, hogy ez csak miattatok van, hogy nem látjátok az Isten dicsőségét, akkor nem volnátok vakok. Sőt, tovább megyek, és ebben az összefüggésben ki tudom mondani: ha bűnösök volnátok, nem volna bűnötök, de mivel ti azt mondjátok, hogy láttok, vagyis mivel azt mondjátok, igazak vagytok, azt mondjátok, hogy nem vagytok bűnösök, tehát azt mondjátok, hogy látjátok a világosságot, és világosságban jártok, ezért megmarad a ti bűnötök. Ha bűnösök volnátok, nem volna bűnötök. Ismerek olyan embert, állítólag református, aki mindig azt mondja nekem: püspök úr, úrvacsorakor miért kell nekünk a bűnvalló imádságot elmondani? Miért kell nekünk felelnünk arra a kérdésre, hogy »hiszitek-e, valljátok-e, hogy első szüleink bűnesete folytán mi magunk is olyannyira megromlottunk, hogy ha Isten mi rajtunk meg nem könyörül, mindenestől fogva kárhozott bűnösök vagyunk, ítéletre és örök halálra méltók?« Lám, ott kezdődik a megváltozhatatlanság tragédiája, amikor az ember nem szembesül az igazi okkal. Aztán hamis okokat gyárt magának. Hogy talán a szülei, orvosok vagy mások az okai? Valamit elrontottak? Nem! Hanem azért van ez, hogy Isten dicsősége látható legyen. Mert az az Isten dicsősége – amikor megérti az ember –, hogy neki nincsen Istentől elvárható járandósága. De mi csak vakoskodunk, és körmöljük Istennek a fizetési meghagyásainkat, és nyolc napon belül fizessen, különben inkasszót teszünk a menyországra! Mert, úgymond, nekünk járandóságunk van, az Isten tartozik nekünk, Istennek mindig jót kell tennie velünk!
Az egész kérdésre maga a megfeszített Krisztus a válasz, az Ő megtört teste, értük hozott áldozata, mindhalálig való engedelmessége. Hát a keresztnél perelj Istennel! De inkább tekints fel a megengesztelés nagy áldozatára! S lám, ahogy Jézus itt nem hessenti el a tanítványokat, úgy a farizeusoknak sem mondja, hogy ostoba emberek ostoba kérdése ez, hogy ki vétkezett?! Ez egy igaz kérdés. Lám, még a farizeus szíve is megrezdül az Isten kegyelme láttán. Hogy ne rendülne meg a mi szívünk! Mégis, azt mondja nekik Jézus: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, de mivel azt mondjátok, hogy látunk, bűnötök megmarad. Mondjuk hát ki nyugodtan: vakok vagyunk! Mondjuk ki nyugodtan: nem értjük Istent! Mondjuk ki nyugodtan: nem tudjuk a magyarázatot! Mondjuk ki nyugodtan: bárki bármilye büszke az eszére, a tudására, a világszemléletére: nem tudja, nem tudjuk! Nem tudják a keresztyének! Mi úgy gondoltuk, hogy a keresztyén hit az a vallás, amelyben minden kérdésre felelet kapunk. Mondjuk ki: nem tudom, nem látom, vak vagyok, vagyis: Isten kegyelmére szoruló vagyok. És azért mondjuk ki bátran ezt, mert az egész keresztyénségnek ebben van a lényege. Miben? Abban a boldog tudatban, hitben és meggyőződésben, hogy Krisztus azért jött, hogy megváltoztassa a megváltozhatatlant. Krisztus azért áldozta oda magát, hogy amiből az ember nem tud kibontakozni – hiába tud a sorsára sok okos magyarázatot, nem tud belőle kibontakozni! –, tehát, hogy a bűnből, halálból, elveszésből kiszabaduljunk. Ez az egész keresztyénség lényege.
Arra buzdítjuk a beiktatandó lelkipásztort, hogy hirdesse a megváltoztató Isten dicsőségét. Hirdesse annak a Jézus Krisztusnak a hatalmát és erejét, Aki azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Megkeresse és megváltoztassa és megtartsa azt, ami megváltozhatatlan, amivel nincs mit kezdeni, amit félredobunk, ami senkinek se kell, aki senkinek se kell. Azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Arra buzdítom a gyülekezetet, így hordozzák szeretetteljes, buzgó könyörgésükben és imádságukban lelkipásztorukat, hogy legyen mindig kész a megváltoztató Istent hirdetni, a kegyelmet hozó Jézust magasztalni és a nagy átalakulást végrehajtó Szentlélek Istent esdekelve hívni. És csak ezt akarjátok tőle hallani! Sokszor vagyunk úgy mi, igehallgatók – én is az vagyok –, hogy amikor hallgatjuk a prédikátort, elvárjuk, hogy érintse meg lelkünket, melengesse át a szívünket, és mondjon nekünk jó szót. És lehetőleg ne »prédikáljon ki« bennünket. Igen, ebben az elvadult és elvetemedett világban, ebben az ostoba és otromba beszédű világban, ahol néha úgy érezzük magunkat, mintha maxima cloacaban élnénk, ahol csak káromlás, gyalázás, szenny hallatszik, legalább itt, az úrasztala körül, ezen a szent helyen, a szószék körül halljunk valami szépet! Mégis, mennyire meg tudjuk magunkat csalni ezzel a jogos vággyal!  Mert csak az az igazán szép, amikor Isten dicsősége felragyog, és elkezd változtatni. És ez a változás nem kis dráma. A történetünk szerint is megaláztatással kezdődik. Mert lám, jön ez a Jézus nevezetű ember, és belekeni a nyálát a másik ember szemébe. Így kezdődik. Nem első osztályú magánklinika ez, ahol pompásan megtörténik minden, hanem még el kell hinni azt is, hogy majd, ha a Siloám tavában megmosom a szememet, akkor fogok látni. Pedig ilyen még nem történt a világtörténelemben, hogy egy vakon született elkezdett volna látni! De így kezdődik a csoda, és így valóban el is kezdődik. Könyörögjetek hát lelkipásztorotokért, hogy Isten Szentlelke tegye őt késszé és bátorrá, hogy nyálat kenjen a szemetekbe, hogy lássatok! És ne mondjátok azt, hogy látunk, mert rátok hull a Jézus szava, amit a farizeusoknak mondott: ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad a bűnötök. Inkább mondjuk együtt az ige csodálatos fényében, hogy nem látjuk, nem értjük, nem tudjuk. S mivel ezt Isten dicsőségének az erőterében tesszük, boldogan megtapasztalhatjuk, és vallást is teszünk róla, hogy ott van nála a gyógyulás. Ott van Istennél a szabadulás, ott van nála az új élet, ott van nála a megváltoztathatatlan megváltozása, ami nem a legjobb esély kiválasztását jelenti, és nem valami egzisztenciális kombinatorika. Csak Isten tudja feltörni a sorsodat, csak Isten tudja másmilyenné tenni az életedet, csak Isten tudja a vak szemét felnyitni, a süketet hallóvá tenni, az érzéketlen szívűt szerető emberré tenni, az elveszett embert a Sátán karmaiból kiszabadítani. Ahogyan Ámós próféta mondja egy gyönyörű képében: a pásztor kiragadja a bárányt az oroszlán szájából. Ez csak Ő, a juhok nagy Pásztora tudja megtenni. Hordozzon benneteket Isten Szentlelke itt ebben a világban, ahol mindenki azon filozofál, hogy miért nem lehet megváltoztatni azt, amit nem lehet megváltoztatni, és miért lett változtathatlanná az, ami megváltoztatható volt. Hirdesse számotokra maga a Szentlélek a Jézus Krisztus szabadítását, az új élet csodáját, Isten mindent átjáró és megváltoztató dicsőségét, meghívását a bűnbocsánatra, szent életre, feltámadásra, örök dicsőségre, amikor majd nem árnyékokban, hanem színről-színre látjuk azt, aki mindig lát bennünket. Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Azt hiszem, amióta szervezett oktatás folyik a világban, vagyis amióta tanítót fogadnak, akire rábízzák, hogy a gyermekeknek tudományt, ismeretet átadjon, azóta folyik a vita, hogy voltaképpen mit kell tanítani. És egyáltalán, mikortól kezdjék a gyerekeket tanítani? És legelőször mit tanítsanak meg a gyereknek: tanulni tanítsák vagy csak ízleltessék meg vele a tudás jó ízét? És mivel motiválják a gyermekeket arra, hogy tanuljanak? (A papokat nem kell noszogatni, ők hivatásból holtig tanulnak!) Ha gyerekkori emlékeimet idézem, mondatom, nekem mindig vívódásokat jelentett, ha meg kellett tanulni valamit, ami nem érdekelt. Az elemek periódusos rendszerét ugyan miért kell megtanulnom? - dohogtam. És miért kell megtanulni a Donyecki szénmedence termelési mutatóit? Némelyek szerint ezek a megtanulandók afféle agytornák, mert ha valaki gyerekkorában megtanul memorizálni, később is könnyen jegyez meg dolgokat. Én viszont úgy éreztem, ha  csak teletömik a fejem mindenféle szükségtelen dologgal, és már nem fog több beleférni. De befejezem a hosszúra nyúlt bevezetőt! Igen, vannak dolgok, amiket meg kell tanulnunk, el kell sajátítanunk –, és lehet, hogy hosszú-hosszú ideig semmiféle hasznát nem vesszük. Ám lehetnek és lesznek olyan pillanatai az életünknek, amikor nem ment meg bennünket más, csak az, hogy ezt vagy azt eleve tudjuk már.
A felolvasott történetben is előttünk áll egy vonatkozás, amit mindenféle szempontból jó megtanulnunk – az eszünkkel is, és a szívünkkel is. (A szívről külön szólok még.) És nemcsak azért érdemes megtanulnunk, hogy adott pillanatban ez az ismeret megmentsen minket, hanem hogy mi is meg tudjunk másokat menteni.
Ahogy olvassuk János evangéliumát, egyre nyilvánvalóbb, hogy mit értett az evangélista azon a megjegyzésen, amit az evangéliuma elején mond: a világosság az övé közé jött és az övéi nem fogadták be. Jézus szolgálata és tanítása nyomán folyton konfliktusok támadnak, viták kerekednek, a vitákból eltökéltségek sarjadnak – és lám, máris a szívünknél vagyunk. Mert lehet, hogy egy-egy helyzetben még lenyeljük azt, hogy nem volt igazunk, és belátjuk (igaz, kényszeredve), hogy nem úgy volt a dolog, ahogy mi hittük –, de közben megkeményedik a szívünk. Aztán halálosan eltökéltek tudunk lenni a soron következő alkalommal, olyannyira, mintha vártunk is volna az újabb konfliktusra! Én az eszemmel mindig is tudtam, hogy van eredendő bűn, de a szívemmel  sokszor  tiltakoztam ellene. Aztán tapasztalva, hogy mennyire meg tud keményedni az ember szíve, egészen radikálisan, s látva, hogy minden józan érv ellenére milyen gyorsan engesztelhetetlenné tud válni az ember; nos, ezek alapján mondhatom, ha kell bizonyíték az eredendő bűnre, itt van máris egy, és ez a szív bűne – és még tudnék számosat mondani.
János elbeszélése szerint a templomban vagyunk, és azt látjuk, hogy immár Jézus az, aki provokál. A szónak a legmélyebb értelmében provokál, tehát éppenséggel nem pöckölgeti a másik az orrát, nem heccelődik, nem gerjedeztet indulatokat, hanem a szó igazi értelmében kihív! Kihív, szembesít, döntésre késztet, felszólít. A provoco ige eredeti értelmében odahívja az életünk nagy ügyét Isten ítélőszéke elé; vagyis megmutatja, hogy akármerre térnék ki előle, az üdvösségügy szüntelen elibénk kerül, szembe kell néznünk vele. És provokál Jézus abban az értelemben is, hogy folyton a küldetéséről, a messiási mivoltáról beszél. Ennek része az is, hogy sejtelmesen, aztán egyre jobban feltáruló mélységekkel szól arról, hogy eljön majd az óra... Mondja ezt Máriának, amikor Kánában csodát tett (Jn 2,4), a samáriai asszonynak, amikor az istenimádat valóságát tárja fel (Jn 4,23), vagy amikor a feltámadásról szól (Jn 5,23), vagy amikor a kereszt és az üdvösség titkát a vajúdás és a szülés órájához hasonlítja (Jn 16,21). És itt most János evangélista jegyzi meg, hogy ellenségei még nem tették rá a kezüket Jézusra, tehát nem fogták el, ámbár kiküldtek rá egy csapatot (Jn 7,32). Bár a Nagytanács, az urak, a hatalmasok már eldöntötték, hogy félreteszik Jézust az útból, de – mint mondja az evangélista – nem jött még el az óra, egészen pontosan: a Krisztus órája nem jött még el (Jn 7,30).
Vagyis ez az óra drámai összecsapást jelöl; az egyik oldalról rettentő, félelmes elveszést, kínt és halált, ahogy maga Jézus is könyörög az Atyához a Gecsemáné kertjében, hogy ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra (Márk 15,35), mert ez az óra a sötétségé és a sötétség hatalmáé (Lk 22,53). Igen, látni fogjuk majd a hamis vádat, az elítélést, a félresöprést, amit a Kajafás mond a Nagytanácsban –  jobb, hogy egy ember vesszen el, mintsem az egész nép –, egy politikai megfontolást, a rációt. Nem Machiavelli találta ki a machiavellizmust, régóta fennáll az már! Maga Jézus rémülettel, vért verítékezve könyörög az Atyának, hogy ha lehetséges, múljék Tőle a sötétségnek ez az órája, az iszonyat órája, a halál órája, a kereszt órája.
Ám a másik oldalon ugyanerről az óráról mondja maga Jézus, hogy ez az ő dicsőségének órája (Jn 12,23), a szülés örömének órája (Jn 16,21), és jelzik az evangélisták is, hogy ez az üdvözítés órája, ez a váltságmű elvégzésének az órája, ez az egyszerű, tökéletes bűntörlő engesztelésnek az órája, ami több nem lesz. Pál apostol pedig egyenesen így hirdeti az evangéliumot a Római levélben: elmúlt a sötétség és eljött az óra és serkenjetek fel és járjatok úgy, mint akik világosságban járnak (Rm 13,11).
Egyszóval, azért nem fogták el Jézust, mert még nem jött el az óra. Ez lehet tiszta metafizikai megállapítás is, és ennek értelmében még nem volt itt az ideje, hogy Jézust keresztre adják! Az Atya máskorra rendelte ezt az időt. Csakhogy János evangélista leírja az események belső körülményeit is, és ezek nagy tanulsággal vannak a számunkra. Bizony, az életünk sok-sok eseményére mondhatjuk, hogy annak még nem volt itt az ideje, az még nem történhetett meg, vagy annak már éppen itt volt az ideje és annak meg kellett történnie Isten akaratából... Csakhogy nem fekete-fehéren feljegyzett krónika ez! Az életünk mégsem csak úgy van, ahogy az ember ma a digitális szerkentyűjében megüt egy betűt és be van írva, aminek meg kell lennie. Mély drámák vannak itt ebben a történetben, és most ezekből a drámákból szeretnék ide hozni néhányat, felfüggesztve és a végére hagyva azt, amiért a hosszú bevezetőt tartottam az iskoláról és a tanulásról, és arról, hogy miért kell látszólag felesleges dolgokat megtanulnunk.
Az első mindjárt az, hogy a Jézus elfogására kiküldött csapat leeresztett kézzel és lehajtott fejjel kullog vissza a megbízókhoz. Felhozhatnák mentségül, hogy azért nem tudtak Jézus közelébe férni, mert felfordulás volt a templomban. Erre is utal János evangélista, amikor azt mondja, hogy Jézus szavai nyomán vitatkozás támadt. Aki már járt a mediterrán világban vagy a Közel-Keleten, és látott helyieket a piacon, vagy a bolt előtt, köztéren beszélgetni és vitatkozni, némi ízelítőt kapott abból, hogy milyen vita lehetett az. Lökdösődés támadt. Az egyik azt harsogja: Jézus a Krisztus, és ez fantasztikus: itt van a Krisztus! A másik odavágja: Jézus csak egy csóró galileai. A harmadik szerint: Jézus a nagy imposztor, aki most vezet bennünket félre. Ilyen pillanatban nem lehet Jézushoz hozzáférni. Ugyan, hogy is lehetne? Megjelenik egy fogdmeg csapat, ráteszi a kezét Jézusra és viszik be a Nagytanácsba? Hát akkor a Jézus pártján levők ellen fognak állni – kard ki kard! Megtörténik majd ez is, a Gecsemáné kertjében, de akkor már hiába lángol Péter, akkor már eljött az óra!
De ott, a Gecsemáné kertben történt még valami, amit itt is jelez az evangélista. Amikor Jézus megkérdezi az elfogására kiküldött csapatot, hogy kit kerestek, ők azt válaszolják: a názáreti Jézust, ő pedig azt feleli: én vagyok! – és ők földre borultak ettől a szótól, hogy: »én vagyok« (Jn 18,6). És itt is, nem a vita és a kavarodás miatt, hanem a Jézus szava miatt bénultak meg, váltak tehetetlenné. Mikor aztán dolgavégezetlenül visszamennek, azt mondják: nem tudtuk elfogni, mert soha embert ilyen hatalommal nem hallottunk beszélni (Jn 7,46).  Milyen őszinte ez a szó! Jézus lenyűgözte őket. Tehát nem holmi tehetetlenség, vagy valami elhibázott operatív műveletet miatt nem tudták a feladatot végrehajtani, nem azért nem tudták kellőképpen megoldani Jézus letartóztatását, mert nem voltak megfelelően kiképezve rá; Jézus lenyűgözte őket.
Mert a Jézus szava elől nem lehet kitérni. És akit eltalál a jézusi szó, az félreütheti durván vagy okosan vagy cinikusan, de az evangéliumok bizonyságtétele szerint mindenképpen szembesülnie kell vele. Csak idézzük fel a cinikus Pilátust, aki ugyanígy megrendül Jézus kihallgatása során. Pilátusnak közvetlenül húsvét előtt kellett lefolytatnia a tárgyalást, és volt oka szorongani. Jeruzsálemben húsvétkor többnyire forró volt a hangulat. Tüntetés volt maga az ünnep is, mert szabadulás-ünnep volt. Hát talán valamit felgyújtottak, és kordont kellett vonni, és vinni kellett a gumilövedékes rendőröket, és rendet kellett rakni. Erre bevisznek elé valakit, hogy ítélje el. Nyilván ettől még nem rendült volna meg Pilátus, hiszen politikus volt. De a Jézus szavától, attól megrendült. Király vagy csakugyan? – kérdezi tőle, és ez őszinte kérdés (Jn 18,37). Megrendült kérdés. És attól a pillanattól kezdve Pilátus arra törekedett, hogy szabadon bocsássa Jézust. Már nem intézi el azzal, hogy ez zsidó ügy, enged nekik, és keresztre adja a sajátjukat, legyen, ha ezt akarják!
Nos, ezek a fogdmegek is erre a megrendültségre hivatkoznak. Ennek a nyomán aztán egy többszörös megaláztatás sorozat következik be. Bolyki János írja a kommentárjában, hogy ha végig olvassuk ezt a szakaszt, azt látjuk, hogy a Nagytanács először a fogdmegeket szólja le, aztán tudatlan a tömeget kárhoztatja, utána leszólják a galileaiakat is: hát tudakozzátok meg, hogy Galileából sosem támadt próféta! Nem-e? – kérdezhetjük. Hát Ámos honnan való volt? Hóseás honnan való volt? Lám, még történelmet is hamisítanak a Nagytanács tagjai, csak valami mód letorkolhassák ezeket az embereket.  És ennek a végén áll egy még mélyebb dráma, a Nikodemus drámája, aki méltányos és törvényes eljárást követel Jézus számára. És hogy miért kell bizonyos dolgokat megtanulni, ámbár úgy gondoljuk, hogy sosem lesz rá szükségünk, íme, itt a példa. Hát hol tanulja meg az ember, ha nem az iskolában, hogy senkit törvényes meghallgatás nélkül nem lehet elítélni? Mondhatni, ez csak afféle jogászkodás, úgy-e? Holmi rabulisztika, ki lehet keresni a római jogban, van rá szép latin kifejezés: ei incumbit probatio qui dicit, non qui negat,  vagyis a vádat a vádónak kell bizonyítani, s nem annak, aki tagadja! Aztán az ártatlanság vélelmét a pártatlansággal is ki kell egészíteni, és így tovább. Mi ezekről azt szoktuk gondolni, hogy ezek a modern kornak, a mi sokat magasztalt és bálványozott demokráciánknak az emberjogi termékei. Dehogyis. Már Mózes V. könyvében le van ez írva: anélkül senkit sem lehet elítélni, hogy törvényes keretek között meghallgatták volna, és nyilvánvalóvá nem lett volna, hogy bűnt követett el (5Mózes 1,17). Ez még azokra is vonatkozott, akik nem voltak tagjai a szövetség rendjének (5Mózes 17). Sőt, még arról is találunk rendelkezést, hogy ha valaki vétlenül követett el gyilkosságot, elmenekülhetett valamelyik úgynevezett menedékvárosba, ahol oltalmat talált mindaddig, amíg nem biztosították a méltányos tárgyalás feltételeit. Ma ezt védőőrizetnek neveznénk.  Ezzel akarták kizárni a vérbosszút (5Mózes 4, Józsué 20). Néha azt gondolom, hogy az általunk annyira megvetett régi világ – azok a régi zsidók, a kecskepásztorok, meg az olajbogyószedők, meg a porban járók! – sokkal többet tudtak az emberségről meg a méltóságról meg a tisztességről, mint mi. Hát tanuljuk meg,  ahogyan Nikodémus megtanulta és gyakorolta! Lám, ahogy fortyog a harag, ott a Nagytanácsban, hogy miképpen fogják már el Jézust, hogyan tegyék félre az útból, föláll Nikodémus és azt mondja, hogy a mi törvényünk nem engedi meg, hogy meghallgatás nélkül – bírói eljárás nélkül – bárkit elítéljenek. Ti pedig máris kimondtátok reá, a galileaira, hogy hihető, és ez a vád a régi zsidó eretnek-törvények értelmében eleve halálos büntetést érdemelt. Aki ugyanis félrevezette a népet, vagyis hihetés bűnébe esett, vagyis imposztorkodott, arra halálos büntetés várt. A farizeusok pedig így szidalmazzák az elfogatásra kiküldött csapatot: ti is el vagytok hitetve? (Jn 7,47) - vagyis titeket is rászedett az a csaló? A szolgák letolásában benne van a kész vád! Mintha tehát ezt mondaná Nikodémus: elítélitek a saját népeteket, mondván: ez a tudatlan tömeg átkozott, aztán elítélitek a szolgáitokat - de voltaképpen Jézust ítélitek el. Előbb legyen tárgyalás és meghallgatás.
Nyomban nekirontanak Nikodémusnak és azt mondják neki: te is galileus vagy talán?! Nocsak, beléptél a szektába? Na lám, itt van Jézus egyik titkos pártfogója! Micsoda, Jézusnak már beépített emberei volnának a hatalom berkeiben is? Pedig nem erről van szó, kedves testvérek, hanem arról, hogy amit az eszünkkel tudunk, még nem biztos, hogy meg is tanultuk fejből – most az angol szót mondom: nem tanultuk meg szívből. By heart - az angolok így mondják, ha valamit kívülről kell tudni, vagyis külső segédeszköz nélkül, belülről, szívből. Mondhatjuk, hogy itt az ártatlanság vélelme, vagy a tisztes eljáráshoz való jog forog kockán - mintha Nikodémus csak kukacos széplélek lenne, aki büszke akar lenni a jogőrzésre. De ez itt nem puszta bírósági ügy, egyáltalán nem. És én sem csak erről beszélek. Magunkról beszélek, és arról, hogy milyen az, amikor nagy gyorsan ítéletet mondunk, mégpedig megsemmisítő ítéletet – anélkül, hogy meghallgatnák a velünk szembenállót, anélkül, hogy megpróbálnánk felfogni a dolog lényegét. És hogy súlyosbítsam ezt, a gyors ítélethez kerítünk vallásos indokot is. Ez a mélye az emberszív megromlásának, igen. A vallásról azt tartjuk: arra való, hogy fölemeljen. A vallás arra való, hogy mégis valahogy elérjünk oda, ahol nyitva van az ég; a vallás az arra való, hogy valamiképpen áthasson bennünket az Isten megtartó jósága és szeretete; a vallás arra való, hogy felülmúljuk önmagunkat, önmagunk fölé emelkedjünk vagy emeltessünk, hogy legyen az életünknek szent tere, szent ideje, szent dolga –, erre való a vallás. És nem arra, hogy kinyomjam a másik szemét, vagy lenyakazzam, vagy kiszorítsam a jóból. És mi történik itt? Elkezd fölgomolyogni – nem fölragyogni, hanem fölsötétedni! – az az óra, az a rettenetes óra, amikor majd a Jézus keresztjénél megmutatkozik teljes egészében az ember elvetemültsége, elvetettsége. Jézus jelzi a tanítványainak, hogy majd az ő életükben is eljön az óra, amikor üldözik fogják őket az ő nevéért és üldözőik azt hiszik, hogy isteni tiszteletet hajtanak végre (Jn 16,2). Azt hiszik, hogy ez az istentisztelet, azt hiszik, hogy ez a vallás java, valósága. Te is galileus vagy? - vágják oda Nikodémusnak –, netán csatlakoztál ehhez a tévtanítóhoz, ehhez a csalóhoz, ehhez az imposztorhoz? Lám, az ítélet, amely kikapcsolja a megfontolást, az értelmet, a mérlegelést, a tényállást - ez az ítélet a dühöngő szívből fakad.
Ezért hát, ha már gyerekkorunkban nem tanultuk volna meg, hogy mi a tisztes eljárás és mi az ártatlanság vélelme, idézzük csak föl a saját életünkből az efféle pillanatokat, mindkét irányból. Idézzük fel azt, amikor elbántak velünk, és megfordítva, amikor mi bántunk el másokkal. Igen, sokszor elbántak velünk, tudom, pedig voltak érveink, volt jószándékunk, és igazán igyekeztünk helytállni, mégis elbántak velünk. Mennyire fáj! S mi az, hogy mennyire fáj?! Ismerek embereket, akik a hetedik, nyolcadik évtizedüket tapossák,  de még mindig fáj nekik az, hogy elemista korukban méltánytalan volt velük a tanító. Még mindig fáj nekik, pedig karriert csináltak, nagy emberek lettek, sokra jutottak, pedig – bocsánat – százszorosan túlélték, és az élet, ha szabad ezt mondani, bőven kompenzálta őket,  és mégis, ott sajog a szívükben ez a seb. És megfordítva, belegondoltál már abba, hogy hirtelen ítélettel, megkeményedett szívvel megaláztál, megtörtél, megsemmisítettél valaki mást, elbántál vele, mert úgy érezted, hogy igazad van? Talán úgy gondoltad, hogy jogod van rá, vagy csak belevitt a szíved. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az életünk minden mozzanatának valami törvényszéki eljáráshoz kell hasonlítania, és minden egyes esetben formáljogi rituálénak kellene eleget tennünk! Csak jelezni szeretném a mélységét annak az órának, amely Jézus szava szerint maga a keserű pohár. És ekképpen szeretném érzékeltetni a szükségét a megváltásnak, hogy lássuk annak az órának a másik felét is, lássuk a Jézus áldozatának a tökéletességét, a tisztaságát. Amikor a Heidelbergi Káté fölteszi azt a kérdést, hogy miért mondja az Apostoli hitvallás, hogy Krisztus szenvedett Poncius Pilátus alatt (most így adom vissza: elítélték Poncius Pilátus alatt), miért fontos nekünk ezt vallani? –  azt mondja a káté: »azért, hogy ártatlan létére világi bíró ítélje el, és ezáltal megmentsen minket Isten szigorú ítéletétől, amely mindnyájunkra várt volna.« (Káté 38. kérdés). Ez a magyarázat a régiek felfogására támaszkodik, akik ismerték még a bibliai jogot. Igen, azért történt ez, mert Isten üdvözítő szándéka az volt, hogy Jézus Krisztust földi bíró ítélje el, hogy halála iustismord legyen, hogy elkerülhetetlenül szembesüljünk azzal, hogy nem véletlen volt az ő halála. Az nem úgy esett, hogy nem figyelt oda Pilátus, hogy a Nagytanács nem értette volna jól az evangéliumot. Az bizony minden emberi erő legsúlyosabb és legmélyebb összeesküvése volt, - de nem az ésszel, hanem a szívvel megszőtt konspiráció, a szó valódi értelmében: egybe lehelés, egybe lélegzés, egy akaratba tömörülés volt ez a világosság ellen. De most még – mondja János evangélista – nem jött el ez az óra. Az óra akkor jött el, amikor az egyszülött Fiú, a testté lett Ige önként és szabadon tette le az életét (Jn 10,18).
Ha tehát sem fiatalon, sem felnőttként nem tanultuk meg ezt a nehéz leckét, akkor most, az evangélium tükrébe tekintve nézzünk bele a Nikodémus drámájába, nézzünk bele a fölsötétlő, szomorú és gyászos órába, soha nem feledve Augustinus szavát, hogy árnyék csak ott van, ahol világosság ragyog. A Krisztus világossága mutatja meg életünknek ezeket a sötét, elrejtett és lappangó mélységeit, de azért, hogy igéje szavával meggyógyítson, életünket megszentelje, és szívünket megújítsa.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Ha Jézus földi életútját akarjuk fölidézni, leginkább a többi evangélista elbeszélését vesszük alapul, mert ők olyan egyszerű és világos módon adják azt elő, hogy 4-5 éves gyermekek is könnyen megjegyzik. Ezért aztán úgy gondoljuk, hogy az a megjegyzés, amit János evangélista beszúr ide – hogy ti. sokan elhagyták Jézust és nem jártak többé Ővele –, inkább talán virágvasárnap környékére való. Addig Jézus körül csak úgy hömpölygött tömeg, mentek hozzá és utána, hogy gyógyítást kapjanak, hogy tanítást halljanak, és a népek, annak rendje-módja szerint, hozzá is toldották a maguk álmait a Jézus szolgálatához. Amikor aztán eljutottak Jeruzsálembe, még pálmaágakat is lengettek a bevonuló Jézusnak, hozsannát énekeltek neki, és a szabadító királyt üdvözölték benne. Majd pár nap múlva – ahogy ezt néhány nagyfantáziájú író képzeli –  ugyanaz a tömeg már azt kiabálta Pilátusnak, hogy: Feszítsd meg! János evangélista azonban ezzel az egyszerű megjegyzéssel – »ettől fogva« - egy másik időpontra teszi a Jézustól való elfordulást, a Mester elhagyásának a megrendítő pillanatát! De nem szükséges most összeegyeztetni az időpontokat és valami magyarázatot keresni az eltérésre, például, hogy lám,  sokan elmentek itt, de Jézus rekrutált másokat, mondjuk, még útban Jeruzsálem felé... János evangélistának valami egészen más célja van ezzel a megjegyzéssel. Mert János nem a tömegről, az ujjongókról, a csodavárókról, az eseménylesőkről beszél, akik elmentek megnézni és meghallgatni az ügyeletes megmondó-embert, aki, ahogy az emmausi tanítványok mondják, beszédében és cselekedetében hatalmas volt Isten és a nép előtt. János a tanítványokról szól itt, vagyis azokról, akik nemcsak nézni mentek a Jézus csodáját, különlegességét, hanem elszegődtek mellé tanítványnak.
Így mondja János evangélista, elsőre talán lakonikusnak tűnik: ettől fogva sokan a tanítványok közül elhagyták Jézust.... De mi ez az »ettől fogva«? János ez előtt hosszasan és részletesen, de lényegbe vágóan leírja a körülményeket, ezek közül most csak néhányat emelek ki a teljesség igénye nélkül. S kérdezzük máris, ugyan miért hagyták volna ott a tanítványok Jézust és miért ne akartak volna Ővele járni? Ha fölidézzük a korábbi eseményeket, jogos a kérdés. Miért ne akartak volna Jézus tanítványai lenni azok, akik átélték a kánai borcsodát? Miért ne akartak volna Jézus tanítványai lenni azok, akik látták, vagy hallották, vagy megtudták, hogy Nikodémus, egy a zsidók főemberei közül (egy miniszter, mondjuk), elszegődött Jézus tanítványának? És miért ne akartak volna Jézus tanítványai lenni azok, akik látták, hogy az ellenséges samaritánusok közül – bocsássatok meg, hogy így mondom, de így fogja érteni mindenki: még a cigánytelepről is - sokan elszegődtek Jézus tanítványának. Hódoltak neki és imádták Őt. És miért ne akartak volna a Jézus tanítványai lenni azok, akik látták Őt a tengeren járni? És miért ne akartak volna a Jézus tanítványai lenni azok, akik átélték, hogy kenyeret szaporított ötezer embernek? Ezek itt ennek a történetnek az előzményei.
Csakhogy maga Jézus az, aki minden egyes alkalommal összekapcsolta a tanítását, a szavait és a cselekedeteit, és folyton a küldetése lényegéről beszélt. Ezt világítja meg kijelentésével, amikor a vízből bor lett, vagy amikor meggyógyította a királyi ember szolgája, vagy amikor vízen járt, és amikor abból a kevés kenyérből ötezer embernek adott bőséggel. Nem a csodát magyarázta, nem a fizika törvényeinek megváltoztatásait ismertette velük, hanem minden esetben magára mutatott, mint a csoda cselekvőjére, mint hatalmas úrra, és kimondta szolgálata lényegét, hogy miért jött közénk. Odáig feszítve, hogy szinte református mondattal zárja az értetlenkedőknek adott válaszát: »ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet én hozzám, hanem ha az én Atyámtól van megadva neki.« (Jn 6,65) Ugyan, ki akar kálvinista lenni?
Vagyis az ötezer ember megvendégelése és az utána bekövetkező vita váltotta ki, hogy a Jézus tanítványainak egy része – talán a többsége – vette a kalapját:  köszönik szépen, ők ebben a követésben többé nem kívánnak részt venni! - és kiiratkoztak a Jézus iskolájából. Mi történt itt?
A kenyérszaporítás után előbb mindjárt királyt akartak Jézusból csinálni. Ezt lehet gúnnyal is illetni, hogy, lám, a régiek, az ószövetség világában nevelkedettek, a régi emberek...! Még magunkat is beleolvashatjuk a jelenetbe. Íme, az ős-materializmus! Lám csak ennyit, és csak ezt akarja az ember, ahogy a Példabeszédek mondja: »a nadálynak két leánya van: addsza, addsza! E három nem elégszik meg; négyen nem mondják: elég!« (Péld 30.15) Hát akkor adja, adja csak, sose elég! Kenyérszaporító király kell. És el akarják ragadni (szószerint: erővel elragadni) Jézust, meg akarják tenni királynak (Jn 6,15). De ne ítélgessünk! Ezt ismerjük mi is. Vagy ha ki akarjuk gúnyolni, előbb tartsunk magunk elé tükröt, és gondoljunk végig.  Nem tudom, most melyik európai országban van választási kampány, de merne csak kiállni egy képviselőjelölt (vagy egy királyjelölt, hogy Platón szavait mai nyelvre fordítsam), és bátorkodná azt mondani, hogy: ha megválasztotok, nem lesz többé kenyér! Valószínű, öt szavazatot sem kapna, az Állami Számvevőszék pedig visszafizettetné vele a kampánypénzt. Tudjuk, ígérni kell, például, hogy a nyugdíjasok ingyen repülőzhetnek, mindenkinek lesz Bécsben kávéháza, és holnapután 47 százalék lesz a GDP, megvédjük a békét, az országot-világot, visszafizetjük az államadósságot, sőt, mi fogunk hitelezni a Világbanknak... Ígérni kell. Ám ha valaki máris ad, mint Jézus? Na, ilyen király kell! Nekünk is ilyen király kell, mert mi is materialisták vagyunk, mert van hasunk. És kell fedél a fejünk fölé. Élni szeretnénk.  Mindazáltal, Jézus nem tagadta meg király voltát. Majd, nem sok idő, amikor ott áll Pilátus előtt, azt kérdezi tőle a helytartó: király vagy te csakugyan? és akkor azt mondja Jézus: »te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.« (Jn 18,37) Mert előbb már leszögezte: »az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való.« (Jn 18,36). Az egy másfajta királyság. Hát akkor? Bizony,  önmagában már ez is elég lenne ahhoz, hogy odahagyjuk Jézust, de még ott van az a kálvinista mondat is... Sőt, úgy látom, más jó okom is van ezt mondani.  Ahogy olvasom korról korra a keresztyén apologétákat, mindegyre ezt látom. Kezdhetjük a második század végén  Tertulliánusszal Észak-Afrikában, aztán folytathatjuk Augustinusszal, aki a porig égett Róma romjai fölött írta védekezését, amikor megtámadták a keresztyéneket, hogy miattuk gyúltak haragra a római istenek, és miattuk jöttek be a barbárok és égettek föl mindent. És idézhetnénk a nyolcadik századbeli keresztyén apologétákat, amikor a muszlimok lerohanták a Hispán félszigetet és hatszáz évig ott maradtak. De nem kell messze menni, elég, ha elővesszük Károli Gáspár Kettős Könyvét, amelyet az 1570-es években írt arról, hogy miért lett oda a dicső Magyarország, amelyről olyan szépen szólnak a Himnuszunk versei is, a nektárt csepegtető Tokajról, az ért kalász lengető Kunságról. Miért veszett el a tejjel-mézzel folyó ország? És elérkezünk a 21. századig, amikor azon töprengenek okos emberek, hogy mi volna a keresztyénség meghanyatlásának az oka, miért fordulnak el a keresztyénségtől az emberek, és miért üresednek ki a templomok? Csak egy példát mondok. Skóciában, Edinburghban van egy tér, négy utca indul belőle, s mind a négy sarkon van egy református templom. Úgy nevezik, hogy a négy  templom tere. Négy református templom egymással szemben.  Mintha a Királyhágó-téren lenne egy-egy minden sarkon. Egykor négy lakónegyed templomai voltak, ma mindegyik üres, nemhogy a négyből kettőbe járnának! Nyilván sok oka van ennek. Például, hogy a modern ember materialista, anyagias, és csak e világ dolgai érdeklik. Szekularizáltuk a paradicsomkertet.  Elég megnézni egy turista-katalógust, minden második hirdetés így szól: paradicsom! Fehér fövény, lengő pálmafák, koktél és pihenés két hétre. S ez a paradicsom? Nem hisszük, de elhisszük. De van ennél mélyebb példa is. Amikor Kőbányán, a dzsumbujban voltam lelkipásztor, azt mondta nekem valaki, hogy ha látogatni mész, és gyűjtögeted a híveket, mindig vigyél magaddal valami ajándékot. Mondom: mit? Egy radírt, egy ceruzát, egy nyalókát, egy zacskó cukrot. Mondom: miért? Mert akkor elhiszik, hogy jót akarsz! Mert ha nem adsz, akkor venni mész... – így van berendezve az ember belső szemlélete: vagy kapok, vagy vesztek, vagy adnak, vagy visznek. És miután ilyenné lett az ember, a metafizikai, spirituális dolgok érdektelenek lettek. Persze, valami istenke van ott fenn a huszadik  felhő fölött, nini,  ott kalimpál  a lába és kis barokk angyalok röpködnek körülötte, de az nem kell az embereknek. És egyébként is! Meg az egyház is! Hát nézzétek, tele van papzsákkal, milyen telhetetlenek, ezek folyton templomot akarnak építeni, ki akarják javítani a temetőkerítést, ezek zabálják a pénzt, milliárdokat visznek el! Tessék, ez az egyház! Ez a keresztyénség! Ebből a sok pénzből minden magyar állampolgárnak jutott volna 13 forint, 20 fillér, de elvették tőlünk a telhetetlenek. Nem kell a vallás! Mert mit ad a vallás?
Tíz napja leégett a teológusok otthona. Már tudjuk, három ostoba kamasz gyerek gyújtogatott a kollégiumot mellett, abból lett a tűz, s bentégett egy ember, és ki kellett menekíteni 80 diákot, és porrá lett 180 egyetemista lakhelye. Olvasom a facebook-on a bejegyzéseket. Ilyeneket írnak: na, hol van most az istenke, tán elaludt a tűzoltóisten? Vagy: templommal kellett volna kezdeni, de mindjárt tízzel! Mit mondjunk erre? Eltekintve azoktól a beteg emberektől, akik a más baján gúnyolódtak, nem kommentálom a dolgot. Mert most nem is erről a beteges lelkületről van szó! Hanem arról, amit a kérdés firtat: hol van a tűzoltó Isten? És hol van a tűzgyújtó Isten? Meg a gabonát őrlő Isten, meg a cipót sütő Isten, meg a nyári kirándulásra bonuszt osztó Isten, a sztenderdül 24 fokos tenger-meleget varázsoló Isten? Hol van az az Isten, aki a karjába vesz bennünket, és elhordoz, amíg élünk? De aztán nagyon hosszabbítsa meg, ha jól élünk! Hol van ez az Isten? Az anti-apokalipszis Isten?
De ha nincsenek is ilyen kérdéseink,  mi is úgy gondoljuk, hogy amiről itt János evangélista beszél, az egyértelmű. Jézus megtagadta a kezdeményezést, és nem szaporított többé kenyeret! Mint ahogy Kánába se ment vissza egy fél évvel a lakodalom után megkérdezni, hogy van még a borból? Ha nincs, úgymond, csinálok. Aztán ezen az elutasításon úgy felháborodtak, hogy még a tanítványok is elhagyták őt. Csakhogy János evangélista másról beszél, mint amiről eddig szóltam. Én eddig arról beszéltem, hogy mit gondolnak rólunk az emberek, hogyan viszonyul hozzánk a világ, mit tülkölnek az ateisták, hogyan élvezik a keresztyének baját. De ezek csak külső körülmények. János evangélista, ismétlem, nem azt mondja, hogy a kételkedők, a potyalesők, a haszonlesők, a has-istent imádók hagyták volna ott Jézust, hanem a tanítványai hagyták ott!
Ezért kérdezi meg Jézus Pétertől, hogy: »ti is el akartok menni?« (Jn 6,67) Micsoda dráma ez, kedves testvérek! Jézus tanítványokat gyűjt, Isten országára tanítja őket, és beavatja őket a titkok titkaiba. Máté evangélistánál olvassuk, hogy amikor  arra kérik a tanítványok, hogy magyarázza meg nekik a példázatokat, Jézus azt mondja nekik: »nektek megadatott, hogy érthessétek a mennyek országának titkait, ezeknek pedig nem adatott meg.« (Mt 13,11) Vagyis a Jézus igehirdetése a többieknek szép mese, tanulságos valami, de nektek szent feltárulás. Sőt, Péter itt kimondja, amit a többi evangélista más alkalommal jegyez fel: »mi megismertük és elhittük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia!« (Jn 6,69) Lám, Péter csodálatos vallomást tesz, és valóban, ezt dönt el mindent, hogy te mit mondasz arra, hogy kicsoda Krisztus?! És Péternek itt most erre a döntő kérdésre, egy másik, drámai kérdés fényében kell válaszolnia: ti is el akartok menni?
Mi hát az oka annak amit az evangélista így ír le: ettől fogva sokan elhagyták Jézus? Mit jelez ez a meghatározás? Ez itt egy töréspont: sokan visszavonultak tanítványai közül, leléptek, dezertáltak, kiiratkoztak. Miért? Azért, mert megbotránkoznak Jézus szavától, amit itt a kenyérről, meg az élet kenyeréről és az élő kenyérről mond, és önmagára mutatva jelzi, hogy ő az élet kenyere és odaadja magát nekünk, hogy együk – együk meg őt! (Igen megesszük a kenyeret és megisszuk a pohárt!) S egy pillanat alatt kiderül, hogy itt lelki dolgokról van szó. A világ pedig belefulladva a maga anyagiasságába, ránéz a keresztyénségre és azt mondja, nem kell nekünk ez a spirituális banda, ez a metafizikus úttörőcsapat, vagy nem is tudom mi! Isten mindenkinek szabadon felkínálja szeretetét, kegyelmét; aki elfogadja és magához öleli és vállalja Jézus tanítványságát, az áldásokat kap. Igen, ebben véghetetlen nagy szabadságunk van. Én, bár szeretném, ha a föld mind a hétmilliárd lakója keresztyén lenne, –  a szívemben nagyon szeretném! – , az eszemmel tudom, hogy erre nézve Istennek nincsen ilyen kijelentése. De amikor az anyaszentegyházban, a tanítványok közösségében bomlik a sor, akkor értjük meg, hogy mindenestől fogva lelki dolgokról van itt szó!
Nos, ezért mennek el a Jézus tanítványai közül sokan, mert nem fogadják el, hogy mindaz, ami Jézus isteni hatalmából, mintegy gondviselésszerűen megtörtént ott, az Ő földi szolgálata alatt – a kenyér, a gyógyulás, a halott feltámadása, a talpra állás, a kiegyenesedés, sőt a fizikai elemek felülmúlása – az mind Istennek egy-egy meghívója volt a lényegre, az örök életre. Mert embervoltunk nem puszta matéria. Isten sem úgy viszonyul hozzánk, mint aki elkötelezett gondviselője a mi testi jó voltunknak  – és most a gondviselőt kisbetűvel mondom –, vagy mint akinek munkaköri kötelessége, hogy hozzon ebédet, látogasson, váltsa ki a receptet, tartson el jóvoltából. Isten minden Gondviselő munkája (nagybetűvel mondom!), amellyel körülveszi és megáldja az életünket, az egy-egy meghívás az Ő szellemi világába. S leginkább, egészen speciálisan és különleges módon Jézusban adja át ezt a meghívást! A mi drámánk abban bontakozik, hogy vajon ebben a meghívásban élünk-e? (Vajon, ti is el akartok menni?) Ez pedig nem a materialista ember drámája. Amíg lesz keresztyénség e világon, és  keresztyénség Isten országának eljöttéig egészen bizonyosan lesz, addig tiszta lesz az a tükör is, amit a Példabeszédek igazsága mond: a nadálynak két lánya van... hogy ti. sose elég a mulandó. De most magunkról beszélünk! És kérdezzük: benned hol van a vízválasztó? – mert ez a kérdés. Amikor János azt mondja, hogy »ezután« sokan a tanítványai közül elhagyták Jézust és nem jártak többé Vele, vagyis fölmondták a tanítványságot, abbahagyták a Jézus-követést, nem figyeltek többé a szavára, akkor fölvetődik a kérdés: benned, mint tanítványban, benned hol van a vízválasztó? Hol van az a pont, amikor azt mondod, hogy eddig tudok a Jézus tanítványa lenni – eddig a pontig?! S onnnantól nem. Holott éppen ott kezdődne, ahol abbahagyod...
János elbeszéléséből kiderül, hogy éppen ott van a vízválasztó, ahol belép az ember az Isten legbensőbb világába, a Szentek Szentjébe, ahol a megtört kenyeret és a pohárt veszi, ahol majd emlékezik is, és ahol majd hirdeti az örök érvényű bűntörlő áldozatot, ahol átélheti ezekben az egyszerű fizikai, anyagi jelekben, hogy Isten öröktől megbékélt vele. Ott van a vízválasztó. És a kérdés az, hogy átlépek-e arra a térfélre, ahol le kell engednem. Le kell engednem az igényemmel, a dühömmel, a haragommal, az elvárásommal, a követelményeimmel, ahol nem vehetem elő a zsebemből a papírt, s rajta a felírt mondókámat, hogy: ha egyszer én az Istenhez eljutok, biz’ Isten úgy elmondom Neki...! Engedd el, engedd el! - mert oda a Szentek Szentjébe csak üres kézzel léphetsz be, mert oda, a Szentek Szentjébe csak úgy tudsz belépni, ha nyitva van a füled és a szíved és nem érdekel semmi más, nincs más érdeked, ügyed, nincs más meghatározottságod, csak maga Isten. A zsoltárvers, amit a lekcióban hallottunk szépen leírja ezt: imádkozott Áron és Mózes és az egész papság, és imádkoztak Sámuel és az Istenhez könyörgők, és  Isten meghallgatta őket. És mégis – mondja a zsoltár – föllobbant haragja, mert tele voltak hibavalósággal.
Tudjátok, az a mi életünk nagy drámája, hogy amikor belépnénk a Szentek Szentjébe, ahová meghívott Jézus Krisztus, aki által meghasadt a kárpit és bement előttük – ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja –, bement mindannyiunk előtt és utat nyitott nekünk, mi elfeledjük, hogy nekünk is úgy kell oda belépni, ahogy a régi szövetség idején évente egyszer belépett oda a főpap. A főpap azért ment be szentek szentjébe, hogy elmondja a nagy közbejáró imádságot a népért  – és  önmagáért! Önmagáért is! Oh, annyi imát el tudunk mondani másokért! Most is sokat fogunk majd imádkozni ezekért az ostoba gyerekekért, akik felgyújtottak egy épületet és meghalt egy ember. És sokat fogunk imádkozni a diákokért és még többet fogunk imádkozni az özvegyért és az itt maradt négy árva lányért! Az egyiknek kiüresedett az élete, a másiknak semmivé lettek a tervei, amazra meg ítélet vár. Mennünk kell a minden könyörületnek Istenéhez, tudunk kell másért imádkozni. Sőt, magunkért is imádkoznunk kell – a bajaink, nyomorúságunk közepette a kimenekedésért, a kenyérért, a vízért, az életért, a fedélért, az Isten országának valami kis előízéért. Mindazáltal, –  hogyan megy be a főpap a szentek szentjébe? Úgy, hogy önmagáért is közbenjáró imádságot mond. Vagyis a maga bűnei miatt is imádkozik, a maga hiábavalósága miatt is kegyelmet kér, – és töredelmes önnön lázadó szíve miatt, Isten elleni tülekedése miatt, egyáltalán, a maga ember volta miatt.  Vízválasztón vagyunk. Így mondja az evangélista: ettől fogva sokan a tanítványok közül elhagyták Jézust, és nem akartak többet Vele járni. Jézus pedig szinte elengedve kérdezi maradék tanítványát: vajon, ti is el akartok menni? Azt mondja neki Péter: Uram, kihez mehetnénk, az örök élet beszéde van Tenálad! Élet és örökélet - ez a vízválasztó. Átlépni ebből az életből (a dolgainkból, a szükségeinkből, az igényeinkből) az örökkévalóba - , amit egyes egyedül csak a teremtő, megváltó, szabadító és újjáteremtő Isten adhat meg nekünk. Ne hagyjátok el Jézust.
Ámen

Nem tudok imádkozni. Nem tudok imádkozni! - írta le imanaplójába egy lelkipásztor az 1950-es években, zaklatott állapotban, hitéért üldöztetve. Pedig tudta, hogy Jézus parancsa szerint azokért is imádkoznia kell, akik őt üldözik. Az eszével tudta. De ahogy Pascal mondja, a szívnek is megvannak az érvei, és olykor az ellenérvei. Márpedig, ahogy Jézus mondja, a szív teljességéből szól a száj.
Nem tudok imádkozni. Mert hol kezdődik imádságunkban az igazmondás? És az igazság követése? Megelőlegezve, annak analógiájára, ahogy a beteg gyermek édesapja felfohászkodott Krisztusnak: hiszek, Uram, légy segítségül hitetlenségemben (Márk ev 9,34), így imádkozhatunk, Uram, segíts imádkozni! Mert a Lélek segítségünkre siet (Róma 8,26), és a Lélek az igazmondás Lelke.
Nem tudok imádkozni, nem tudom kinyújtani a kezemet, hogy Isten beletegye, amit elkészített nekem. Isten nem azért ad valamit is, mert kinyújtottam a kezem, ő pedig gyorsan körülnéz: mit tegyek bele...!? - de kérnem kell azt, amit Ő adni kész.
De nem tudok imádkozni sokszor, amikor együtt mondjuk a közimádságot. Főleg, ha bűnbánati és elkötelező imádságot mondunk. Mert ez sokszor előre megszerkesztett deklaráció, tetszelgés, politikailag korrekt; vagyis nem annak szól az imáság, akinek címezzük! Vagyis mint a rossz prédikátor – nézzetek rám! –, az imádság bensőséges pillanatait is indoktrinációra használjuk. Még egyszer gyorsan elmondjuk, amit a prédikációban olyan rosszul mondtunk el. Vagy talán Istent akarjuk indoktrinálni? Így lettem kezdő lelkipásztor koromban békepappá. Egy leírt imádságomat tették közzé egy újságban – a cenzor pedig beleírta az a világbékéért való könyörgést. Szóval, így lett belőlem akaratomon kívül béke-pap. Pedig semmit se szeretek jobban, mint a békét. És semmit sem kedvelek jobban, mint az igazságot, és sosem bánkódom mélyebben, mint akkor, ha zsiványokat látok a közéletben, ha csalárd ítéletek születnek a bíróságokon (az ószövetség szép nyelvén: a kapuban), vagy ha Ézsaiás prófétával kell panaszba hozni, hogy vártunk jogőrzést, és lett jogorzás (Ézs 5), ha a szegények ügyeit eldobják, és ha nem lehet igazat mondani...
De itt ügyelnünk kell; különösen ma, amikor - egy kortársunk megjegyzésével élve - mindent áthat egyrészt az antirealizmus, vagyis az önáltatás szelleme, ami pedig nem az igazmondás lelke. És mindent áthat másrészt a nyerészkedés lelkülete, vagyis az, hogy a lehető legolcsóbban akarjuk a legtöbbet megszerezni, - még az imádkozással is.
Igazságot, igazságot kövess! – halljuk a második törvénykönyvben. Ez pedig parancs, és ígéret. Törvény és szankció: Igazságot kövess, hogy élhess, és örökségül bírd azt a földet, melyet az Úr, a te Istened ád tenéked.
Ma ezt így fordítják: Igazságot és csakis igazságot! Ez az imahét címe is. De olvastam egy szalagcím-szerű fordítást is: győzzön az igazság! Ám erről nekem a régi cinikus mondás jutott eszembe: fiat justitia ez pereat mundi! - győzzön az igazság, pusztuljon a világ! Egyszóval, mondom, nem vagyok elégedett az új fordítással. Mert valami bírósági helyzetet idéz, mégpedig a tanúét. A tanú az, aki köteles az igazat, csakis az igazat mondani. De miért csak a tanú kövesse az igazságot? És ha éppenséggel a tanú az igazságot követi, nem lesz-e belőle vértanúság?
Ezért most a régi fordítók alázata és tapasztalata nyomán ahhoz igazodom, amit ők mondanak, mert talán messzibbre mutat. A régi zsidók így fordították görögre: igazként kövesd az igazságot. Szent Jeromos egyszerűen így adja vissza latinul: igazán kövesd az igazságot; Luther keményen mondja: ami igaz, azt kell követned; Kálvin jogászos: ami mindenestől fogva igaz, azt vedd figyelembe.
De ha a régiek alázata nem jó, hadd idézem a XX. századból Martin Bubert, a nagy zsidó bibliafordítót, ő talán tudott héberül. Egyszerűen úgy a fordít, ahogy a héber szövegben van: igazságot, igazságot kövess! És ez a kettőzés a teljességet jelenti. Vagyis eredj a nyomába az igazságnak, ahogy Szent Jeromos is mondja: - persequor - üldözd, kövesd, az legyen a szemed előtt éjjel és nappal. Igen, fordítsd figyelmedet a társadalmi igazságosság felé!
Ám ha Mózes V. könyvének 16. részét végig olvassuk, meg még egy kicsit a 17. részt is, azt vesszük észre, hogy ennek a kontextusa teljesen vallási. Mit keres itt a vallás? A kimetszett ige, amely ezen az imahéten előttünk van, minket is kimetsz az időnkből, a kontextusunkból, a körülményeinkből és odaállít, ahova az imádság mindig visz, egyenesen Isten elé. Mert így folytatja igazságkövetésre szólító intelmét: ne plántálj magadnak bálványt semmiféle fából, az Úrnak a te Istenednek oltára mellé, amelyet készítesz magadnak. Oszlopot se emelj magadnak, amit gyűlöl az Úr, a te Istened (5Móz 16,21-22). Károli azért fordítja így - ne plántálj! -, mert olyan páratlan itt a kifejezés, hogy nem tud vele mit kezdeni. Mert plántálni fát szoktunk, plántálni szőlőt szoktunk, plántálni kertet szoktunk. Vagy olvassuk néha, hogy Isten beplántál valahova egy népet. A plántálás élet. Egyes egyedül itt olvassuk ezt a kifejezést más értelemben: ne plántálj bálványt az Úrnak, a te Istenednek oltára köré, mert gyűlöli azt az Úr. Bálványt ültetni? A szerencse-isten emlékfáit szétültetni? A siker nagy obeliszkjeit felemelni? Az önimádatunk dicsőítő emlékhelyét magasítani, oda az Isten oltára köré? Ne ültessünk! Mert jelzi az ige, hogy éppen istenszeretetünkben, a tiszta istentiszteletben gyökerezik az igazság; és megfordítva, éppen az Isten ellenességünkben, a hamis istenek gyártásában, a bálvány-imádásban, az önimádatban gyökerezik a jogtalanság. Ne ültess hát bálvány-rengeteget, mert ezekből nem sarjad élet, ezekből csak ön-becsapás, hazugság, jogtalanság fakad. Ezeknek nincs gyümölcse, csak hazugsága. Ne ültess halált!
Mert az igazság is ott van, ahol Isten megszólítható. És ott nincs politikai korrekt, és nincs cenzúra és nincs öncenzúra sem, ott ki kell mondani mindent; ki kell mondani azt is, hogy nem tudok imádkozni. Mert oda csak mindent kimondva lehet odamenni, és boldog bizodalommal remélni, hogy amiképpen Isten megkönyörül a hitetlenségünkön, akképpen megkönyörül azon is, aki nem tud imádkozni. Csakis az igazságot kövesd.
Most már értjük, mire mutat ez az erőteljes követelés vagyis parancs. És mégis Pál idézi ezt helyesen az Efézusi levélben, amikor azt mondja: az igazságot szeretetben kövesd (Ef 4,15). Vagy, ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: kövessetek mindenki irányában békességet és szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat (Zsid 12,14). Vagy még egyszerűbben így fejezi be Pál apostol a Szeretet Himnuszát: kövessétek a szeretetet! (1Kor 14,1) Kövessétek a szeretetet, mert van egy igaz, - egy caddik -, Aki igaz volt minden tekintetben, az igaz ember Jézus Krisztust. Őt kövesd, mert Ő az igazság, mert Őbenne lett nyilvánvalóvá Istennek szeretete úgy, ahogy azt nekünk szent Anselmus megtanította. Ő mondja, Krisztus, jer és kövess engem!
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Nemrégiben olvastam egy érdekes megjegyzést arról, hogy miután vízkeresztre, ami a mögöttünk levő vasárnap volt, annyi szép ünnep került a keresztyén hagyomány jóvoltából, a római katolikus egyház úgy döntött, hogy a vízkereszt ünnepét átteszik január 13.-ára. A háromkirályoknak megmarad január 6.-a, és majd jövő vasárnap, január 20.-án lesz annak a megemlékezése, hogy Jézus megtette az első csodáját a Kánai menyegzőn, ahol borrá változtatta a vize. Igen, egy vasárnap hármat ünnepelni nehézkes dolog, – hol ide, hol oda kapkodunk. De a változtatás nem olyan nehéz ügy, hiszen az evangélisták nem adnak a kezünkbe pontos időrendet, hogy mi mikor történt volna. János evangélista is csak annyit mond itt, hogy Jézus a Keresztelő János és a Jeruzsálemből kiküldött inkvizítorok beszélgetését követő napon jelent meg, hogy megkeresztelkedjen –, de hogy ez melyik nap volt, azt nem tudjuk pontosan. Éppenséggel azonban a Biblia-olvasó kalauz mai igéje ezt hozza elénk.
Mielőtt a mélyébe beletekintenénk, hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy ebben a kérdezgetésekben, ahogy Keresztelő Jánost faggatják, hogy ki volna ő – ő-e a Krisztus, netán Illés, vagy a végidők nagy prófétája, akiről a korábbi próféták annyit jövendöltek, vagy egyáltalán kicsoda ő?  –, nos, ez a faggatózás nem ezoterikus vallási belügy volt valami kétezer évvel ezelőtt. Itt komoly dolgokról volt szó. S ezért, a jó rend érdekében kiküldik Jánoshoz a vizitátorokat. (Az imént még inkvizítoroknak neveztem őket, merthogy egyszer egy gyülekezeti generális vizitáción a gondnok úr így köszöntött nagy szorongva, irulva-pirulva: köszöntöm az inkvizítor-bizottságot! Nyilván vizitáló bizottságot akart mondani. Ám itt, János esetében döntő dolgokról van szó.
Olyasmihez tudom ezt itt hasonlítani, mint amikor a puszta életünk forog kockán, és ez a veszély egy szempillantás tör ránk. Kigyulladt a ház és mi felszorultunk az ötödik emeletre. De már odaállították a tűzoltó-létrát, és már jön fel értünk a tűzoltó, és már betörte a szekercével az ablakot, és már nyújtja a kezét, hogy üljünk csak az ölébe és levisz bennünket! Mi azonban futkározunk ide-oda. Körülöttünk lángnyelvek csapkodnak, de valami nem enged menekülni, mert ezt meg azt meg kéne menteni, ezt meg azt magunkkal kellene vinni! De, jaj, vajon hol is vannak ezek a dolgok?! Vagy ha nem is ilyen hirtelen, imminens, szorító módon, de más módon mindannyian megtapasztaljuk, mit jelent az, hogy nagy változáson, zökkenésen megy át az életünk. És amikor elveszésből, betegségből, nyomasztó, lehúzó körülményekből kimenekedhetnénk - a puszta életünkről van szó! -, mi mégis a körülményeken törjük a fejünket és a veszendő dolgokat latolgatjuk:  a személyi igazolványom vinnem kell, mert akkor hogy igazolom majd magamat; a bankkártyát is vinni kell, mert holnap pénzre lesz szükség; de vinni kell a bizonyítványokat is, hogy meg tudjam mutatni, hogy nekem van érettségim, van diplomám; és vinni kéne a kamrakulcsot is; és ott vannak a polcon a fotóalbumok, mert soha többé nem fogom látni a régi fényképeket; meg a leveleket is el kéne vinni, amiket húsz, harminc, ötven éve őrizgetek. Vinni kéne az egész életet!
Azért hozom ezt a példát, mert valóban tudjuk, hogy a puszta életünket kell menteni, egyszerű testi-lelki valónkat, úgy ahogy vagyunk, lecsupaszítva, pőrén, minden nélkül, és mi mégis úgy tekintünk az életünkre, mint a dolgaink, a körülményeink, a tárgyaink, a környezetünk, a másodlagos létmódunk összeségéről - ez vagyunk mi magunk. Gyerekkorunkban játszottuk – nem vagyok rá túl büszke, de ne rója fel senki, kérem –, hogy amikor megpróbáltuk kiszedni a csigát a csigaházból, és nem ment, akkor a gonosz gyerek indulatával összetörtünk a csigaházat, és vége lett a csigának is. Nem vagyunk meztelen csigák, hanem van csigaházunk, abba húzódunk vissza, abban vagyunk biztonságban, és ha menekülni kell, akkor házastól, mindenestől menekülünk.
Tehát kimennek a vizsgáló biztosok, hogy kifaggassák Keresztelő Jánost, aki a Jordán mellett radikális életváltozásról prédikál, és Krisztust eljövetelét hirdeti. A Krisztus szón először is azt a tartalmat kell értenünk, amit a magyarra fordított görög szó mutat. Krisztosz, azaz felkent, felhatalmazott, küldött.  Másképpen: messiás. Keresztelő János Isten messiásáról beszél, aki, mint mondja, úgy jön majd el, hogy szórólapát van a kezében, és megtisztítja az Úr szérűjét - változni fog a világ, mégpedig radikálisan. És lám, tömött sorban mennek az emberek Keresztelő Jánoshoz, – meghallgatni megrendítő üzenetét. És kit látnak, kit hallgatnak? Egy olyan embert, aki már kilépett a régi életéből, teveszőr csuhát hord, sáskát és erdei mézet eszik. Egyszóval, kilépett a maga világából. Nos, őt faggatják, hogy mit tegyenek, hogy megmeneküljenek?  – hiszen a megmentő jön! Igen, Krisztosz szó közvetlenül azt jelenti, hogy akit felkent a szabadításra. Így is magyarázza szépen a Heidelbergi Káté – Iréneusz egyházatya és Kálvin János nyomán – Jézus Krisztus hármas tisztét. Ő pap, próféta és király és mindenik tisztében a megmentő szolgálat foglaltatik benne. Nevezetesen, hogy áldozatként, Isten bárányaként bűn-törlőnek jön, hogy fölszabadítson bennünket a bűneink átkai alól, továbbá prófétaként jön, hogy kivezessen bennünket a tévelygéseink labirintusából, és királyként jön, aki oltalmaz és megtart bennünket minden rosszal és gonosszal szemben. És értették ezt a régiek is ebbe az egy szóba belefoglalva. János Krisztust hirdette, elmentek hát kifaggatni, mit jelentsen ez?
Te vagy a Krisztus? – ezzel a kérdéssel kezdik. Vagyis: te vagy a felkent? Te vagy a szabadító, te vagy a megoldó ember? Te vagy – maradjunk az előző képnél –  te vagy az a tűzoltó, aki feljött az ötödikre, betörte az ablakot, és hív kifelé, hogy kiszabaduljak az égő életemből, hogy ha semmi más, legalább a puszta életem megmaradjon?! János azt mondja, hogy: nem, nem én vagyok. Akkor ki vagy? Te vagy talán Illés? Bizony, sok szép, régi ígéretet hordozott a szívében Isten népe az ószövetség nagy jövendölőitől, a prófétáktól, meg az ószövetség szép törvényes rendjéből is, hiszen a törvény mind errefelé mutat, de még a szertartások is, ahogy a Zsidókhoz írt levél írja. Igen, az egész törvényes és kultuszi rend mintegy megelőlegezve, előre kiábrázolva a mutatta a nagy szabadítást. Szóval, te vagy az az Illés, akiről az jövendöltetett, hogy eljön a messiás érkezése előtt és útkészítője lesz? Nem, nem vagyok Illés - felelt Keresztelő János. Akkor ki vagy? Te vagy a végidők nagy, titokzatos, apokaliptikus a prófétája, aki mintegy lerántja a leplet mindenről? Te vagy a nagy leleplező, aki a tudtunkra hozza, hogy vége van, nincs tovább? Az arcunkba kiáltja, nekünk, bódorgó, eltompult, életükbe, kényelmükbe belelustult, bűneikbe beletörődött, mindennel megalkuvó embereknek az arcába, hogy nincs tovább, itt a vég! Mert ez a nagy leleplezés! Ki vagy te? És Keresztelő János csak ennyit mond magáról, egyszerű szóval, hogy: én az vagyok, akiről Ézsaiás próféta jövendölt, én vagyok a kiáltó szó a pusztában. Igen, ott hangzik fel a kiáltó szó, ott a pusztaságban, ahol Isten népének keresztül kellett mennie, ott hangzik fel a kiáltó szó a pusztaságban, a senki földjén: készítsétek az Úrnak útját. Ézsaiás próféta úgy írja le ezt az útkészítést, ahogyan Mózes törvényében – lám, a próféták és a törvény egyet mondanak! – olvasunk róla. Tudjuk, hogy a honfoglalás után menedékvárosokat jelöltek ki, hogy ha valaki vétlenül el súlyos bűntettet követett, például a keze miatt valaki meghalt, hadd meneküljön el egy menedékvárosba, és ott folytassák le méltányosan a perét. Lám, már Mózes tudott arról, amit a mai demokrácia szeretne magának tulajdonítani: itt ez a kétszáz éves műintézmény, amit demokráciának nevezünk, s benne az ártatlanság vélelme. Pedig ezt már évezredekkel ezelőtt megfogalmazza a Mózes törvénye; mi több, megparancsolta, hogy a menedékvárosokba vezető utakat, hegyi ösvényeket karban kell tartani, el kell hányni róluk a köveket, az omladékokat félre kell tenni, az egyenetlent ki kell egyenesíteni, ami fölmagasodik, azt félre kell tolni, hogy a lehető legnagyobb gyorsasággal oda lehessen menekülni. Erről jövendöl Ézsaiás próféta: készítsétek az Úr útját!  – de nem azért, mert menedékvárosba kell menekülni, hanem azért, mert Ő jön, a megmentő jön. Vagyis megfordul a rend, s nem mi vagyunk azok, akik ide-oda elmenekülünk, elbujdosunk, vagy éppen bezárkózunk a csigaházunkba! Az 1960-as években Svájcban nem adtak építési engedélyt, csak akkor, ha a megépítendő ház alá egy atom-biztos bunkert is építettek; ma egész Svájc tele van ilyen atom-biztos bunkerekkel. Meg Albánia, Európa legszegényebb és leggazdagabb országa is teli van atombunkerekkel. Szegények most nem tudnak mit kezdeni velük.  De nem arról van itt szó, hogy bezárkózva túléljük a nagy ítéletet. Ellenkezőleg, a megmentő jön, – az Ő útját készítsétek. És Ő azon az úton jön, amin mi menekülnénk az ítélet, bosszú, harag, elveszés elől. Tehát Keresztelő János szavait úgy kell olvasnom, mint olyan üzenetet, mely Isten népe életében megmutatja a meghatározó körülményeket is.
Mondtam már, hogy nagyon nehezen tudunk a körülményeinktől megválni, sőt, még ha a puszta életünkről van szó, akkor is végsőkig kitartunk a körülmények mellett. Milyen megfordításról van szó és milyen körülményekről? Keresztelő János így faggatják: ki vagy te, te vagy a Krisztus, te vagy Illés, te vagy a próféta?  És ez a faggatózás megtörtént még egyszer, csak akkor nem a Jeruzsálemből kiküldött kémek kérdezik Keresztelő Jánost, hanem Jézus maga kérdezi a tanítványokat: engem kinek mondanak az emberek? És milyen érdekes, ha ezt és a korábbi faggatást, mint két tükröt egymással szembefordítjuk, roppant erővel kétszeres fényerőt ad össze a kettős visszatükröződés. Máté evangélista - de Márk és Lukács is – följegyzi, hogy miképpen faggatta Jézus a tanítványait. Azt kérdi, hogy: engem kinek mondanak az emberek? Úgy tűnik, első látásra, mintha az érdekelné Jézust, hogy na, van-e már híre a szolgálatomnak? Hányan like-oltak már engem az interneten? Mekkora az impact faktorom?  – ahogy ma mondják ezeket –, vagy hogy állunk a közvélemény kutatásban, hány százalékon állunk, láthatók vagyunk-e már egyáltalán? És ha megcsináljuk a népszerűségi diagramot, akkor a körcikkelyből mi visszük már a legtöbbet? Aztán kezdik mondani a tanítványok, hogy: némelyek azt mondják, egy vagy a próféták közül, mások azt mondják, hogy Te vagy Illés. És akkor Jézus oda fordul a tanítványokhoz és fölteszi a mindent eldöntő kérdést: és ti kinek mondotok engem? Ti kinek mondatok engem?
És ekkor Péter, ahogy majd a Jézus szavaiból kiderül, nem magától, nem a maga szívéből, hanem az Isten Szentlelkének adományaképpen azt mondja: Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia! Te vagy a szabadító, te vagy a megoldó, te vagy a megmentő, te vagy a felkent, te vagy a Messiás! És ez mindent eldönt, mert abban a pillanatban, amikor ezt ki tudjuk mondani, hogy ez a Jézus, ez a názáreti Jézus, ez a galileai tengerpartot járó tanító, akit rabbinak is szólítanak, mesternek is mondanak, és mondják neki: tudjuk, hogy igazán ítélsz, és nem tekintesz emberek személyére, ez a csodatevő, és mondhatnám, és mondom is, az ellenkezőjét: ez a felforgató, ahogy a Nagytanácsban beszélnek róla, ez a végzethozó, mert föllázítja a népet - ez a Jézus a Messiás. Ez dönt el mindent!
És mik a körülmények, kedves testvérek? Nem véletlenül kérdezik a faggató biztosok Keresztelő Jánostól, hogy ki vagy te? -, azonosítsd magadat; és nem véletlenül kérdezik ezt, hogy Illés-e, a próféta-e? Ezek a kérdések mélyen bele voltak gyökerezve Isten népébe, mert ezek a kérdések váradalmakat fejeztek ki. És a prófétai alakok köré, vagy ha tetszik, csak puszta nevek köré csoportosították a reményeiket. Igen. De voltak körülményeik is. És ha belegondolunk az egykori Illésnek az életébe, a prófétai működésébe, a hozzá kapcsolódó nagy váradalmakra, és abba, hogy Illés elragadtatott, nem látott halált, és hitték róla, hogy majd visszatér, máris megjelenik egy csomó körülmény. Gondoljuk Illés szolgálatának az idejére, s mondom a szavakat: szétesett világ, zűrzavaros viszonyok, a nagyok tobzódása és magakelletése, a kicsik belekeményedése a nyomorúságba, az emberek cinkos összekacsintása, hogy hát a nagyok korruptak, a kicsik meg csak egy kicsit lopnak, de ha a nagyoknak szabad, akkor a piciknek is szabad, vagy ha a kicsikkel nem boldogulunk, és nem tudjuk jóra nevelni őket, akkor miért ne tehetnék a nagyok is. Jézábel idején vagyunk, és Akháb király idején vagyunk, és a Baál próféták idején vagyunk, amikor lehanyatlott az élő Isten igaz tisztelete, és tombol a bálványimádás – és most nem vallástörténeti értelemben beszélek bálványokról, hanem a legmélyebb szellemi egzisztenciális értelemben. Mert minden napra tud az ember bálványt állítani, minden napra, élete minden napjára. Csak belenéz a tükörbe, elég az, ott is van.
Vagyis amikor évszázadokkal később azt kérdezik Keresztelő Jánostól, hogy te vagy-e Illés, akkor a kérdésben a körülmények is benne vannak, - a Jézus korának a körülményei is: széthullás, hatalmaskodás és süllyedés, és cinikus megalkuvás a bűnnel, meddő ragaszkodás az életünk így-úgy összetákolt dolgaihoz, - és már mondjuk is: azért a személyi igazolványt csak elviszem magammal, jaj, a bankkártyáért is visszamegyek, meg a diplomáért is vissza kéne menni, meg ott van a kamrakulcs is, azt is elhozom már magammal, no meg a fiókban vannak régi levelek, és, persze, a családi fényképek, gyorsan leszedem a falról... Mentsünk meg minden körülményt, úgy, ahogy én bennük élek-vagyok! De nem lehet. Mert egyszerre csak kiderül, hogy ami szép és kedves körülmény, az át van szőve, abba bele van szőve az is, ami rossz és elvetendő. Ez pedig az, amiről Keresztelő János azt prédikálja, hogy az Úr megégeti a polyvát tűzzel. Bizony, ez is benne van abban, amit meg akarunk menteni. És mi kapaszkodunk abba, aminek égnie kell, kapaszkodunk abba, ami lehúz bennünket. Olyan ez, kedves testvérek, mint amikor az ember nyakába kötnek egy nagy követ, vízbe dobják (bűnével megzsarolják!!) és ő úgy akar megszabadulni, hogy jó erősen belekapaszkodik a kőbe. És ha már erőst kapaszkodik a kőbe, akkor mégiscsak valami szilárd testbe kapaszkodik! (Hát akkor miért süllyed?!) Így kapaszkodunk mi az életünk elveszett és elveszejtő dolgaiba, ezek húznak lefelé, én meg kapaszkodom beléjük. Vagy – ha már a tűz hasonlatánál vagyunk – olajat öntünk a tűzre, mert a tüzet folyékonnyal kell oltani, ugyebár...
Ezek a körülmények. Nos, amikor megkérdezik Jánost, hogy te vagy-e a próféta, ez már afféle süllyedés, lefokozás. János az imént azt mondta, hogy nem ő a várva-várt Illés. Előtte pedig azt, hogy nem ő a Krisztus. De akkor legalább legyen próféta!! Mert itt e nehéz körülmények között kell már egy-két igazmondó, egy-két igazlátó! Mert az úgy meg tud bennünket vigasztalni, ugye testvérek, miután szépen csendben megalkudtunk a magunk elvesző életével, és belevackoltuk magunkat a bűneinkbe, gyártottunk rá ideológiát, idéztünk hozzá körülményt, mégis jólesik, hogy jön egy-egy valaki, aki, nohát, csak elmondja az igazat! S így lesz az igazmondás a hazugság körülménye. Így lettünk mindannyian, mai nyelven mondom, bulvárfüggők. Ha belelapozok egy bulvárlapba, és részletesen taglalva arról olvasok, hogy X. Y. hogyan tette tönkre az életét, a negyedik házasságát és mind a kilenc gyermekét, az úgy van ott megírva, mint egy izgalmas történet, amit az ember nyál csorgatva, szívdobogva olvas! De nem inkább szomorú, megrendítő eset, amin sírni kellene!? De én még nem láttam se buszon, se metrón, se vonaton, sem a fodrásznál, ahol üldögélni szoktam, sem az orvosi rendelőben embereket bulvárlapot olvasva sírni és zokogni, és kétségbe esni! Jaj, hogy tudjuk mi élvezni a másik nyomorúságát, baját, szenvedését, hogy az milyen izgalmas, meg milyen botrányos. A mi mindennapi botrányunkat add meg nékünk ma! – így imádkozik a szekuláris kor ateista embere, – csak nem tudom, kit szólít meg az imádságával? Hát akkor jöjjön egy próféta egy kis gyógyírral, és mondja csak ki, hogy ez nem szép, hogy ez nem jó. Így lesz az igazság a bűn mellékkörülménye.
Érzitek, hogy ernyed az a nagy-nagy feszültség, amellyel kimentek a Keresztelő Jánoshoz az ügynökök faggatni őt?  Elsőre ezt kérdezik: Te vagy a Krisztus? – Nem. Te vagy Illés? – Nem. Te vagy próféta? – Mennek lefelé. És érzitek máris a megfordítást a másik tükörben? – Némelyek azt mondják, hogy próféta vagy, némelyek azt mondják, hogy Illés vagy... Ti kinek mondtatok engem? – Te vagy a Krisztus! De ezt már nem is Péter mondja, hanem Isten Szent Lelkének az a csodálatos, tisztánlátásra, igazság-kimondásra, az egyetlen lényeges dolog megragadására fölhatalmazó, képessé tevő ajándéka ez, amit újra meg újra el kell kérnünk. Keresztelő Jánosnál igazán emberi módon, az igazmondása okán megyünk lefelé. De ahogy Krisztus beszélget a tanítványokkal, megyünk fölfelé. És a kettő találkozik, bármilyen furcsa is. Amikor Keresztelő János mindent elhárított, mindent elutasított, ez a sorrend: nem vagyok Krisztus, nem vagyok felkent, nem vagyok messiás, nem vagyok az ég felhőiből visszatérő Illés próféta, nem vagyok apokaliptikus leleplező, én csak egy hang vagyok, én csak egy hang vagyok a pusztában, a senki földjén, a senkik földjén, mert ez a puszta, a senkik földje. Ide gyertek ki, legyetek senkik, semmi nélkül valók, és akkor meghalljátok azt, amit a végén – másnap – Keresztelő János mond: ímé, az Isten báránya, aki megment. És csak úgy tud megmenteni, ha mindent otthagysz. Otthagysz minden körülményt, személyigazolványt, bankkártyát, kamrakulcsot, a fotókat, a leveleket. S ezt már Jézus mondja: ha valaki követni akar engem, tagadja meg önmagát és vegye föl az Ő keresztjét. Mindent ott kell hagyni.
Kedves testvérek, talán beláttuk, hogy amikor úgy gondoljuk, hogy mégis a körülmények, mégis a megfontolások, mégis a szempontok, mégis a létmódunk, ez számít végsősoron, mert az ember mindig környezetben él, látnunk kell, hogy milyen elképesztő módon belecementesedett a bűn körülményekbe. Mi több, néha azt is ki kell mondanunk, ez ugyan túlzó, de van benne igazság, hogy a körülmények, az maga a bűn.
És hogy ebben van igazság, azt azzal tudom igazolni, hogy amikor mentegetjük magunkat, akkor mindig a körülményekre hivatkozunk. Mindig. Amit paródiákban ki szoktak csúfolni, ahogy mentegeti magát a tömeggyilkos: a szomorú gyermekkorral. Mert egyébként csodálatos gyerekkora volt mindenikünknek. Aztán hivatkozunk a kamaszkori megaláztatásokra, aztán a munkahelyi viszályokra, meg a családi bajokra, meg a hitvesünkre, meg a főnökünkre, meg a 20. századra, és most már a 21.-re is, és … mindenre hivatkozunk, még a csillagok állására is szoktunk hivatkozni. Mindig a körülményekre. De a Messiást nem érdeklik a körülmények, a körülményeid, a magyarázataid, a mentegetőzéseid, a Messiást te magad érdekled. Őt csak te magad érdekled. Érted jött, nem a körülményeidért, téged megmenteni jött és nem szépen fölfényezni és egy újabb ideológiát hozzá építeni ahhoz, ami rossz, és rosszba megy, és amitől nem változik, csak süllyed a világ.
Imé, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Nem széppé teszi, nem megmagyarázza, nem a feje tetejére állítja, nem forradalmi mozgósítást csinál belőle, vagy valami lelki nyekergést, kinek mi tetszik, hanem elveszi bárányként áldozati halálával, önként kiontott vérével, azzal, hogy kiteszi magát a gonosznak és rossznak, kiteszi magát a körülményeknek, és elhordozza azt, amit neked kell, de te nem tudod. Íme, az Isten báránya! - mondja Keresztelő János másnap, amikor Jézus megjelenik nála. Ez az Isten báránya az, akinek a sarúját sem méltó megoldani, ez az Isten báránya, aki előbb volt, mint János, mert Ő a testté lett Ige, aki volt mindenek előtt, és minden általa lett, ami lett, és a ott van a próféták szavában, és – mondja János ilyen egyszerűen – előbb volt, mint én lettem, és utánam jön! Az Isten báránya.
Kinek mondotok hát engem? -  kérdezi tőlünk is Jézus Krisztus, ahogy a tanítványokat, és ha tudjuk Péterrel együtt mondani: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia, akkor mi is hallhatjuk Krisztus feleletét erre: boldog vagy Péter, Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Így mondja ezt János evangélista a maga szavaival: az igazi világosság eljött már a világba, mely megvilágosít minden embert. A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg Őt. Valakik pedig befogadták Őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, akik az Ő nevében hisznek, akik nem vérből, sem testnek akaratából, sem férfinak indulatjából, hanem Istentől születtek. Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér, nem akarat, nem indulat, nem emberi elhatározás, és nem emberi szándék, hanem a mennyei Atya jelentette ki neked, mint ahogy Isten gyermekeivé sem akaratból, indulatból, vérből, hanem Isten kegyelméből leszünk. Kinek mondotok ti engem? – kérdezi tőlünk is az Úr Jézus Krisztus. Adjunk rá igaz és biztos feleletet. Te vagy a Krisztus, Te vagy a megoldó, Te vagy a szabadító, Te vagy a bűntörlő, Te vagy a meghallgató, Te vagy az Isten báránya, aki elveszed az én bűneimet és a világ bűneit. Legyen neked dicsőség ezért!
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Azt hiszem, sokan vannak úgy, ahogy én is, hogy már december elején megveszik a következő évi naptárukat, és aztán bele is lapozgatnak. Én mindenképpen. S így karácsony táján előveszem a jövő évi naptárat és ellenőrzőm, hogy jövőre is meglesznek-e az ünnepek, vasárnapok lesznek-e a vasárnapok, minden a helyén van-e a következő esztendőben? Aztán még néhány dolgot bejegyzek előre, fontos eseményeket, jó, ha eleve ott vannak. Mostmár csak az a kérdés, testvérek, hogy karácsony táján bevezetjük-e a jövő esztendei naptárunkba annak a lényegét, amire Jézusnak és a samáriai asszonynak a beszélgetéséből következtetni kell? Ezt olvastam János evangéliumából: asszony – mondja Jézus –, mondom neked, hogy eljön az idő, és az most van itt, amikor Istent már sem ott, sem itt – nem különösen kijelölt és minősített helyeken –, hanem lélekben és igazságban fogják imádni. Mert az Isten ilyen imádókat keres magának. Mit írunk át karácsony gyönyörű szép történetéből a következő esztendőbe, a lelki és igazságban való istentiszteletezésünk számára? Mert karácsonyt mindig mondani kell, mert ez a legszebb történet, ennél szebb történet nincsen; és mindig mondjuk is, mert ebben a történetben élet van, megváltás van, ámulat van, áhítat van, hódolás van.
De gyorsan hozzáteszem, hogy amennyire gyönyörűszép a karácsony története, éppen annyira veszélyes is, már amennyiben megfeledkezünk róla. Mert, ha elfelejtjük karácsony történetét, az olyan, mintha elfelejtenénk lélegezni, vagy még inkább olyan, mintha elfelejtettünk volna szeretni, és nem tudjuk már, hogyan kell szeretni, vagyis olyan ez, mint amikor a leglényegesebb dolgokat felejtjük el.
Szeretném, kedves testvérek, ha a lelki naptárunkba, vagyis a jövőnkbe bejegyeznénk mindazt is, amit ma Máté evangélista karácsonyi története kapcsán a Szentlélek át akar a szívünkbe írni abból a sokból, amit itt látunk - a születésből, az életből, az angyalok zenéjéből, a pásztorok ámulatából. Én most csak egyet emelek ki, de ezt minden napra be lehet, sőt be kell írni.  Ezt a felolvasott szakaszban hallottunk egyetlen szóban összefoglalva: hódolás. Igen, ha szigorú fordítók lennénk, akkor Máté evangélista szövegét három esetben is így kellene fordítanunk. Először, azt mondják a napkeleti bölcsek: azért jöttünk, hogy hódoljunk a megszületett új királynak. Majd Heródes, igaz démoni eltervezéssel, azt mondja: mondjátok meg, hogy hol van ő, hogy elmenjek, hogy én is hódoljak neki. És végül azt olvassuk, hogy mikor a bölcsek odaértek a házhoz, ahol megállt a csillag, fölülmúlhatatlan nagy örömre gyulladtak, öröm támadt bennük, bementek a házba, meglátták a gyermeket és hódoltak Neki. És ha még szigorúbbak vagyunk, akkor Jézusnak és a samáriai asszonynak a beszélgetését is így kell fordítanunk: ezt mondja Jézus: Asszony, mondom neked, eljön az idő és az most itt van, amikor az Isten igaz hódolói lélekben és igazságban hódolnak Neki.
Különleges szó ez, és megengedi, hogy másképp is fordítsák. Például így: tiszteletet adnak valakinek, leborulnak előtte, imádták. Ennek a sokféleségnek talán az oka, hogy ott cseng a fülünkben a görög filozófusok megvető szava, Platóné is, aki azt írja a törvényekről szóló munkájában, hogy a hódolás szó – görögül proszkünészisz –, barbár szokást jelez. Hiszen azt fejezi ki, hogy leborulunk valaki lába elé, odaborulunk a lábához és csókolgatjuk a lábát. Némelyek így magyarázzák: pitizünk, mint a kutya, amikor a gazdája lábához törleszkedik. Olvassuk el Babits gyönyörű versét, amit a kutyájához, Ádázhoz írt, ahogy leírja a törleszkedő kutyát, amint várja a gazdája simogatását. Nos, mondja Platón, ez barbár szokás. A perzsa királyok meg a despoták kényszerítik az embereket, hogy a lábukhoz feküdjenek és csókolgassák azt. A szabad görögök, a szabad emberek nem hódolnak! De feltenném a kérdést, ha tehetném ennek a filozófusnak: akkor mit csinálnak a szabad emberek? Tudjuk a választ. Hódítanak. De van egy másik történetünk - az igazi történet, karácsony.
Karácsony története többek között azt tanítja meg nekünk, hogy miképpen lép a szorongás helyébe öröm – még pedig felülmúlhatatlan öröm, hogyan lép a gyötrődés és a harc helyébe szent ámulat, és hogyan lép a hódítás helyébe a hódolás. Néhány lépést tegyünk e titokhoz közeledve. Az első, amit így mondtam, a szorongás helyébe öröm lép. Azt olvassuk itt, hogy megérkeznek a napkeleti bölcsek (a háromkirályok) Jeruzsálembe, akik talán már türelmetlenek és fáradtak. József Attila szép kedves sorával: gyalog jöttek, mert siettek, –  ott van a lelkükben a sürgetés, hát hol van a zsidók királya?! Mert azért jöttünk, mondják, hogy hódoljunk Neki. Nem azért jöttek, hogy leigázzák, nem azért jöttek, hogy rabláncra fűzzék, hogy vazallussá tegyék, nem azért jöttek, hogy az Ő révén politikai puccsot hajtsanak végre és letegyék Heródest a hatalmából és elűzzék a rómaiakat. Ezek nagy programok ám, kedves testvérek! Mégis, vagy mégsem - azt mondják: azért jöttünk, hogy hódoljunk. És amikor meglátják a csillagot, megállni a hely fölött, ahol a gyermek van, ott a világnak ebben az eldugott szögletében, fölülmúlhatatlan örömre gyulladnak. Ez a karácsony egyik nagy titka, hogy a szorongásunkat, a gyötrődéseinket, a fáradtságunkat – hozzáteszem, még a karácsonyi fáradtságunkat is, van bennünk jócskán – még ezt is felülmúlja a Krisztusnak való hódolás öröme.
A másik lépés az, hogy meglátjuk, hogy mit jelent hódítás helyett hódolni. Amikor erre a szóra, hogy hódolás gondolunk és fellapozzuk hozzá Máté evangéliumát, egy kissé előre megyünk,  ahogy visz bennünket előre az idő is, azt halljuk, hogy a kísértő, amikor megkísértette a Megváltót szolgálata előtt, és megpróbálta vakvágányra terelni, az ember megváltásának a nagy ügyéből kibillenteni, fölvitte Jézust egy magas hegyre és egy szempillantás alatt megmutatta Neki a világ összes országát, birodalmát, királyságát, és azt mondta: mindezt neked adom, ha leborulva hódolsz nekem. És itt egy szempillantás alatt belelátunk abba a kérdésbe, hogy miért van tele a világháborúval, békétlenséggel, iszonyattal, rettenetekkel. Azt olvassuk a Mennyei jelenések könyvéből, hogy amikor megjelenik az Antikrisztus –  a régiek szavával: az Isten majma –, hatalmat szerez arra, olvassuk az igében, hogy káromlásokat szóljon dicsőítés helyett. (Ismerős ez, ma is tele füttyögik a világot és telekiabálják blaszfémiával, káromlással hódoló szó helyett.) És adatott Neki hatalom – mondja János a Jelenések könyvében –, hogy háborúságot zúdítson minden népre és minden országra. És hatalom adatott neki, hogy azok, akik nem a Krisztusnak hódolnak, neki hódoljanak. Hogy akik nem a Szentháromság Istennek mutatnak be istentiszteletet, azokat kényszerítse, hogy neki mutassanak be isteni tiszteletet. Ha hódolsz nekem – mondja a kísértő Jézusnak –, akkor mindent neked adok. Ígéri, ami nem az övé, – már a kérdésfelvetése hazugság.
De itt, a karácsony történetében Isten állít választás elé bennünket! És akkor vagyunk boldogok, ha ezt a döntés meg is tesszük, mielőtt bármi kísértés érne. Ezért mondom, hogy amilyen szép a karácsony története, annyira kockázatos is. Mert újra meg újra döntésre késztet bennünket, választhatsz, sőt, döntened kell, hogy Istent magasztaló és benne bizakodó gyermek leszel, és annak hódolsz, akiből fakad minden élet, minden jó és minden áldás, – vagy a sátán cselédje leszel, felszerelve ugyan mindennel, ami ebben a világban szükségesnek mutatkozik, de végül is felszerelve minden rosszra, mindened meglesz, de mégiscsak a bűn rabszolgája leszel. És a gonosz ott ül a nyakadon, mint egy despota. Jézus így felel a kísértőnek: eredj el tőlem, elhessegeti, meg van írva, egyedül Istennek szolgálj és csak Neki hódolj! (Mt 4,10) Ez a csak, ez a döntő. A testet öltésben, karácsonyban, nagy ünnepünkben ez a csak, ez a kizárólagosság a lényeg. Kálvin azt mondta egy helyen, hogy aki le tud térdelni Isten előtt, azt soha senki és semmi ebben a világban nem tudja térdre kényszeríteni. Hát gyertek, hódoljunk az egek királyának!
A következő lépés az, amikor megtapasztaljuk és megértjük, hogy a nyugtalanságaink, a gyötrődéseink, a békétlenségeink, az aggodalmaink helyébe hogyan lép oda a hódolás. Máté evangélista igen gondosan jelzi Jézus élete történetéből ezeket a pillanatokat. Például, feljegyzi, hogy odalépett Jézushoz egy leprás ember, gyógyíthatatlan beteg, és hódolt előtte, és azt mondta: - Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem! (Mt 8,10) Nem azért hódol, mert valamit ki akar csikarni, hanem azért, mert tudja, hogy Jézus megteheti a csodát, mert Krisztusnál kész van a kegyelem. Aztán följegyzi az evangélista azt is, hogy egy eljött hozzá főember és hódolt Neki. Micsoda? – Ez tényleg karácsonyi jó hír! Lám, a főemberek, a főnökök, akiknek annyi alantasuk, alattvalójuk, talpnyalójuk, kiszolgálójuk van, lám, meg tudnak hajolni és tudnak hódolni! És mit mond ez a főember Jézus Krisztusnak? Az én lányom éppen most halt meg, de gyere, vesd rá kezedet és megelevenedik! Mert ember hatalma, ember nagysága, ember erélye, ember képessége a halottat életre visszahozni nem képes. Hát hódol a feltámasztó Úrnak. Aztán halljuk, hogy amikor a tanítványok a Genezáreti tavon hajóztak, és rájuk tört egy éjszakai vihar és elsüllyedéssel fenyegette őket, a hullámok már átcsaptak fölöttük, egyszer csak látták Jézust jönni a vízen. Csodát láttak. És amikor Jézus belépett a hajóba, elállt a szél. És ők? Ők hódoltak Neki, leborultak előtte, bizony Isten fia ez! (Mt 14,32)
Arról is hallunk, hogy egyszer egy sziro-föniciai asszony hódolt neki. Ez a nő ki volt zárva az üdvözöltek közösségéből, a jó-rend közösségéből, ugyanúgy, ahogy az a samáriai asszony is, akivel János evangéliumában beszélget Jézus. Így kiabál Jézus után: Dávid fia, könyörülj rajtam! Jézus odaszól neki és azt mondja: Asszony, nem jó a gyermekek kenyerét elvenni az asztalról, és odadobni a kutyáknak. Kutya vagy. Mire az asszony azt feleli: Igen Uram, nem jó a gyermekek kenyerét elvenni, és a kutyáknak vetni, de az asztalról a kutyáknak is hullik morzsa. És akkor azt mondja Jézus: asszony, ekkora hitet még Izraelben sem találtam. Majd oda megy az asszony, és hódol előtte, és azt mondja: Uram, könyörülj rajtam, mert beteg a lányom. (Mt 14,25)
A hódolásban nyílnak föl Isten nagy titkai. A kegyelem királyi székéhez és a kegyelem asztalához, az Isten jóságához, örökkévaló hűségéhez és áldásához a mi hódolásunkon keresztül vezet az út. Nem nyílik meg másképp az az ajtó, hiába döngeted, hiába akarod felrobbantani, hiába szakítanád be, hiába bőszködsz: én magyar vagyok, nálam van a Botond buzogánya, és minden kaput beszakítok! Csak ha tiszteletet teszel, csak ha imádod Őt, csak ha hódolsz Neki, akkor nyílik meg az az ajtó. Ha nem harcolsz, nem követelsz, nem hódítasz, hanem hódolsz.
Van még egy további lépés is. Ezt is látjuk itt, a karácsony történetének szép szava elvezet bennünket hozzá. Jézus egyszer példázatot mondott egy nagy emberről, aki elé bevitték az egy szolgáját, akire pénzt bízott, hogy kezelje, de az elsinkófálta a vagyont. Jézus még egy abszurd összeget is mond itt: tízezer talentum volt az a pénz, az mennyiségre annyi, amivel ezt a templomot egészen a fedélszékig meg lehetne tölteni. Ennyi nincs. De, értjük, példázatról van szó. És azt olvassuk, hogy ez a sikkasztó leborul a király előtt, vagyis: hódol neki és könyörög, hogy adjon neki valami haladékot, míg visszafizeti. Csak ezt kéri, ezért hódol, ezért borul oda az ura lábához (Mt 18), és mit kap? A király elengedte az adósságát. Nem határidőt módosított, nem prolongálta az adósságot, nem rúlirozta, öröklétig adóssá tévén őt, hanem elengedte a tartozást. Vagyis amikor az ember odahódol a király elé, amikor odahódolunk Isten elé, ezt azért tesszük, mert tudjuk, hogy ott van a kegyelem. S ha a kegyelemért hódolunk és bizton meg is kapjuk, és többet kapunk, mint reméltünk.
És végül, a Máté evangéliumának végén, találunk még egy mindent eldöntő megjegyzést. Húsvét hajnalán, amikor az asszonyok kétségbeesve tapasztalták, hogy üres a Jézus sírja, és riadóztatták a tanítványokat és ők is mentek és még nagyobb a kétségbeesés támadt, mert üres volt a sír.  Még a gyászmunkát sem tudják hát befejezni. De azt megjelenik nekik - és így folytatja Máté evangélista: és amikor meglátták az Urat, leborultak elé, hódoltak Neki, akit holtként keresték, de ímé, él! A mi történtünk - és ez a mi igaz történetünk -  ma kezdődik, így: bementek a házba, meglátták a gyermeket és hódoltak Neki. És így végződik: meglátták a feltámadott Urat és hódoltak Neki. (Mt 28,17, Márk 15,19, Lukács 24,52).  Ez az Alfa és ez az Omega, mert ahogy René Girard mondja, menél közelebb jutsz az Alfához, annál közelebb vagy az Omegához, - és hozzáteszem: menél inkább hódolsz ma a gyermeknek, aki született, annál inkább hódolsz a feltámadottnak, aki él! Ez az Isten kegyelmének kezdete és beteljesedése. Utána már Máté evangéliumában csak Jézus szavait jegyzi fel, aki ezt mondja: nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Hódolni.
Amikor a samáriai asszony azt kérdezte Jézustól, hogy hol kell imádni Istent, hol van az a szent hely, ahol hódolni kell a Teremtő Úrnak, Jézus egyszerű szóval rámutat az asszonyra és azt mondja neki: benned van az a szent hely. Mert eljött az óra, mert eljött a Messiás, és itt van és föltámadott,  - tehát benned van a szent hely, hogy lélekben és igazságban imádd, tiszteld, lélekben és imádságban hódolj Neki. Hódoljunk mi is, –  venite adoremus! – énekeljük a szép énekükben. Jöjjetek, imádjuk, jöjjetek, hódoljunk ég és föld királyának, a testté lett Igének, Megváltónknak, Urunk Krisztusunknak. Övé a dicsőség örökkön örökké.
Ámen

Szeretett gyülekezet, Kedves Testvérek!
Immár több vasárnapon olvastuk igyekeztünk és önmagunkra alkalmazni azt, amit Pál apostol allegorikusan egy harcos képében állított elénk. Ma az utolsó fegyverről lesz szó. Ezért szeretném néhány pontban röviden összefoglalni a korábban elmondottakat. Az első, amit láttunk, hogy Isten fegyverei, amelyekről most itt az apostol beszél, védekező fegyverek – egyet kivéve, amelyről éppen ma lesz szó. Az öv, a mellvért, a pajzs, a saru, a sisak, ezek mind védekező fegyverek. Ha csak ezekkel vonul ki egy katona a csatába, csak védekezni tud, támadást nem tud végrehajtani. Igen, a védekező fegyverek is nélkülözhetetlenek a harchoz, de támadni, győzelmet aratni, az ellenfelet legyőzni pusztán ezekkel nem lehet. Aztán azt is láttuk, hogy nem embernek való küzdelemről beszél itt az apostol, hiszen – mondja – nem vér és test ellen tusakodunk, hanem fejedelemségek ellen, hatalmasságok ellen, nagyurak ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Nem embernek való harcra hív bennünket Jézus Krisztus, ha elfogadjuk meghívását a szent életre. Továbbá, láttuk az okait is ennek a küzdelemnek. Az okok felsorolását most szeretném bővíteni. Ezért is olvastam fel az igét tágasabb összefüggésben. A hasonlat bemutatása előtt az apostol erőt kíván a gyülekezetnek. Így mondja: legyetek erősek az Úrban és az Ő hatalmas erejében. Ezután felsorolja az Isten fegyvereit, és rögtön felel is a kimondatlan kérdésre is, hogy tudniillik milyen módon kell harcolni. Ime, a fegyverek megvannak! S mindjárt lehetne tovább allegorizálni Pál hasonlatát, s taglalni, hogy miképpen kell megcsinálni a lelki phalanxot, hogyan kell karbantartani a sarut, mi való a sisakra, milyen bokrétát kell tenni rá, és idézhetnénk ehhez sok szép lelki dolgot. Ám az apostol egyértelműen megmondja, hogy mi ennek a harcnak a módja.  Az imádkozás. Így harcoljatok, mondja, vagyis: «minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Lélek által, és ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért.» Majd hozzáteszi: «Én érettem is, hogy adassék nékem szó számnak megnyitásakor, hogy bátorsággal ismertessem meg az evangélium titkát.»  Mert, ha ez itt spirituális, kozmikus harc, akkor azt nekünk imádkozással és könyörgéssel kell megvívnunk. Egyszóval, ennek a küzdelemnek a kezdete, a közepe és a vége is az imádkozás.
Ám ezt imádkozást vagy imaformát ritkán tudjuk gyakorolni. Isten megértő, de azért néha a szívünkre írja, amit most az apostol mond. Amikor gyermekeinkkel az esti imádkozást végeztük, mondtuk velük a jólismert a esti fohászt: «Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem..., vigyázz szüleimre, testvéreimre!»  És aztán persze, a gyermekek kívánsága szerint jöttek a bővítések: nagypapa, nagymama, az óvodástársak, a kanári a kalitkában, a hal az akváriumban. Egyik este, bevallom, eluntam, a hosszadalmaskodást, csináltam egy retorikai fordulatot, és így zártam az imát: és mindenkiért, akit szeretünk, ámen! S mindjárt szokásba is szerettem volna hozni. Másnap este az egyik fiam, ahogy mondom ezt a fordulatot: és mindenkiért, akit szeretünk..., megkérdezte huncutul: és akiket nem szeretünk? Nos, valamit a gyermek kimondott, ahogy csak a gyermek tudja az igazságot mondani. Igen, Jézus azt mondja: imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket! (Máté ev. 5,44) Nos, ez a nehéz, ez a minden-irányúság, időben is, térben is, mindenkit felölelő módon! Még egyszer olvasom. Azt mondja az apostol: minden imádsággal és könyörgéssel, minden időben, és ugyanazon dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért... Vagyis, ha harcról beszélünk, akkor ez itt egy totális háború.  A hívő ember úgy bocsátkozik imádságos küzdelembe, úgy harcol az Isten fegyvereivel, hogy tudnia kell, a harca spirituális harc, melyet csak akkor vívhat meg győztesen, ha a kezdete, közepe, és vége is imádság. Totális háború ez, mert minden időben, mindig ugyanabban az ügyben, minden állhatatossággal, mindenkiért imádkoznia kell. Ehhez toldja hozzá az apostol alázatosan, hogy érte is imádkozzanak, mert ő is harcban áll és szüksége van bátorságra és erőre, hogy tudja szólni az evangéliumot úgy, ahogy mondania kell. Azért kéri, hogy rajta is beteljesedjék az Ige, amit Jézus a tanítványoknak ígért, hogy: ne aggodalmaskodjatok, amikor majd fejedelmek, hatalmasságok, nagyurak, főnökök, embereket tábláról lepöckölgetők, milliókról egy tollvonással döntők elé állítanak benneteket, hogy mit mondjatok, mert megadja azt nektek a Szentlélek azon az órán (Mk 13,11). Nem aggodalmaskodunk hát, hanem kérünk! Aki imádkozik, máris elkezdte kiűzni a félelem démonait. De tudjuk, mély, belső okai is vannak ennek a küzdelemnek. Sokat beszéltünk itt igazságról, igazságosságról, békességről (vagyis Istennel való megbékélésünkről), a hitről, az üdvösség reményéről, és arról, hogyan tartoznak össze ezek, továbbá, hogy milyen csapdákat kell elkerülnünk, miközben buzgón igyekszünk ezekre. Az ellenfél ugyanis csellel harcol, csapdába csal bennünket, éspedig úgy, hogy a saját szép és igaz vágyainkkal csal lépre minket.  Mi azt hisszük, hogy a legnemesebb dolgokat visszük végbe, közben szánalmas eszközei vagyunk világrontásnak, sorsrontásnak, emberrontásnak. Vegyük hát fel a fegyvereket és küzdjünk.
Most a kardról lesz szó. Mi már legfeljebb ünnepségen látunk kardot, amikor a díszszázad kivonul és a vezénylő százados kirántja a kardját, tiszteleg. Bár egyszer láttam egy esküvő után, amikor egy vívóbajnok házasodott, hogy kijövet a templomból a sporttársak magasra tartott kardjai alatt vonultak ki az oltártól. S persze filmekben lehet látni kardot eleget. S nemcsak a régi jelmezes történetekben, hanem A csillagok háborújában is, amely a jövőben játszódik, és lézer-karddal küzdenek az univerzum szamurájai. De sebaj, a romantikus lelkünket ez is felvillanyozza. S még így is többféle jelentést hordoz számunkra a kard. Most ezek közül csak néhányat említek.
A kard a háborúnak és a pusztításnak a jelképe. A Jelenések könyvében azt olvassuk, hogy amikor előjönnek az ítélet lovasai sorban, a sárga lovas az, akinek a nyomában éhség és kard támad. Éhség és fegyver. A kard tehát a háborúnak, a pusztításnak a gyűjtőszava. Továbbá, a hatalomé is. (Jelenések 6,8)
Pál apostol a Római levélben ad tanácsot, hogy miképpen viszonyuljunk a fennálló hatalomhoz. Ezt mondja: engedelmeskedjetek a felsőbb hatalomnak, mert Isten szolgája az a te javadra, ha pedig gonoszt cselekszel, félj, mert nem, ok nélkül viseli a kardot, mert Isten szolgája az, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik. Vagyis a kard az ítélő hatalomnak is a jelképe. Ismerjük a kifejezést: jus gladii, azaz pallosjog. Meg láttuk talán, mikor IV. Károlyt királlyá koronázták 1916-ban. Nemcsak a koronát kapott, amely kicsit nagy volt rá, és félrecsúszott a fején, és nemcsak jogart és országalmát nyomtak a kezébe, hanem kardot is kellett emelnie, és a négy égtáj felé suhintania: jelezve, hogy nála a bírói hatalom is. S éppen ezért a kard az ítélet jelképe is. (Róma 13,1-7)
Azt olvassuk a Krónikák könyvében, hogy Dávid királyt elővette a hadakozó kedv, népszámlálást tartott, hogy megtudja, hogy hadra fogható férfi van az országban. Bár Isten a próféta révén megintette, hogy ne tartson népszámlálást, mert az csak az Úr joga, ám Dávid az intelem ellenére intézkedett.  És jött az ítélet. Azt olvassuk: hogy hetvenezren meghaltak döghalál miatt, és az Úr angyalt bocsátott Jeruzsálemre, hogy elpusztítsa azt, és amikor az angyal vágta volna a népet, meglátta az Úr és megkönyörült a nép veszedelmén. És ezt mondta a pusztító angyalnak: elég immár, szűnjél meg. Az Úr angyala pedig megállt a Jebuzeus Omán szérűjénél. S ekkor Dávid feltekintett és látta az Úr angyalát állni a föld és ég között, kivont kardja a kezében, amelyet Jeruzsálem ellen emelt fel. Földre borult Dávid és a vének és zsákba öltöztek, orcájukra estek és böjtölni kezdtek. (1Krón 21) Itt nem harcról van szó, hanem pusztulásról. Az Úr angyala a bosszúállás kardját kivonva áll ég és föld között. Ez egy hyper-reális kép, ebből érti meg Dávid a bűne mélységét és kezd bűnbánatot tartani. Nagy pillanat ez, mert általában és többnyire a nép lakol a vezetők bűneiért, általában a közember fizeti meg a királyok vétkét, de, lám, most a vezérek tartatnak böjtöt, öltöznek zsákba, bánják bűneiket! Igen, mert látták, az ítélet angyalát kivont karddal állni a szent város fölött.
A kard szélsőséges esetben jelenti a jogtalan fegyverhasználatot is. A próféták sokszor ítélnek a saját királyuk fölött, sőt Isten népe fölött is, sőt más hatalmak fölött is, akik jogtalan háborút indítottak. És a mi Urunk Jézusunk is ezt mondja Péternek a Gecsemáné-kertjében: tedd helyére szablyádat, mert akik fegyvert fognak, fegyverrel kell elveszniük! (Lk 26,52) Péter, úgymond, meg akarta oltalmazni az Urat (s valóban, van jogos fegyverhasználat, mert van jogos önvédelem). De Jézus folytatja: avagy nem kell-e kiinnom a pohárt, amit az Atya adott nekem?! (Jn 18, 11) Vagyis Jézus ebben a minősített pillanatban lemondott az ellenállás jogáról, hiszen keresztre megy, önként teszi le az életét.
Kard. Leginkább, ahogy a Bibliát lapozzuk, és ahogy hozzá gondoljuk a történelmet meg a magunk történetét, előttem többnyire két kép áll, az emberi történelemnek a kezdete és a vége. Az emberi történelem kezdetén és a végén is ott a kard. Azt olvassuk a Paradicsom kertből való kiűzésekor: és kiűzte az embert Isten és oda helyeztette az Édenkertjének keleti oldala felől a kerubokat, és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját. (1Móz 3,24) Ebben az egyetlen leírásban benne van minden nyomorúságunk, merthogy kard zárja el előlünk az utat az élet fájához. Nem lehet visszamenni, holott minden vágyunk, gondolatunk, az ősmotívumaink, a lélek legmélyebb sóvárgása mind az őseredetre, a kezdetre irányul; az Éden, a Kert, a Paradicsom, a béke, a zavartalan élet - ez minden vágyunk ősoka. De ott áll az angyal, lángoló pallossal, és őrzi az élet fájához vezető utat.
De kardhoz tartozik az üdvösség ígérete is. A próféták (Mikeás, Hóseás meg Ézsaiás) mondják a Messiás eljöveteléről és az mjdani békekorszakról, hogy akkor majd ki-ki a kapu előtt ül, a lócán, az utcán játszanak a gyerekek, az asszonyok pletyiznek egymással, hajtják haza a teheneket, a kertben bőséggel terem a gyümölcs, rá se kell nézni, csak le kell szedni. Szinte giccs! De ehhez csatolja hozzá Ézsaiás próféta a következőket: mindezt az Úr cselekszi, és ő hozza el, ő tesz ítéletet pogányok között és bíráskodik sok nép felett, –  és csinálnak fegyvereikből kapákat és dárdáikból metszőkéseket és nép népre kardot nem emel és hadakozást többé nem tanul. (Ézs 2,4) Ezt megerősíti Hóseás próféta is, aki így mondja: azon a napon szövetséget szerzek nekik a mezei vadakkal, az égi madarakkal, a föld férgével és az ívet, a kardot és a háborút eltörlöm e földről és bátorságos lakozást adok nekik. (Hós 2,17) Ez tehát az üdvígéret a messiási országról, arról a valóságról, ahova most nem mehetünk vissza, mert kard zárja el az élet útját. Most háború zárja el az élet útját, – hatalom, önkény, önbíráskodás zárja el az élet útját, és még mindaz is, amit a kard szimbolizál. A messiási jövendölés pedig az, és ennek örvendezünk ádventben, hogy Isten elküldi nekünk Fiát szabadítóul, aki megtanít bennünket úgy élni, hogy meg ne utáljuk a békét, bele ne unjunk a békességbe, és többé nem tanulunk hadakozást. A békekorban nem tudjuk, hogy miképpen kell harcolni. Talán, ki tudja, azért nem indít senki háborút, mert nem tudja, hogyan kell harcolni. És kard sem lesz, mert abból kapákat kovácsoltak.
De akkor miért beszél az apostol harcról? Lelki harcról. Miért mondja, hogy öltözzetek be Istennek minden fegyverébe, – mellvért, sisak, saru, öv, pajzs, kard? Ennyire eltérne Pál apostol Jézus békességétől? Hát még egyszer mondom, értse jól mindenki: Pál spirituális küzdelemről beszél, a Lélek kardjáról, az Isten igéjéről (Isten beszédéről).  Ez a kard tehát az Istennek a beszéde, ez a prófétai szó. Pál a prófétától veszi át ezt a képet is, éspedig azt, amikor azt mondja önmagáról Ézsaiás próféta: hasonlóvá tette Isten a számat az éles kardhoz, keze árnyékába rejtett el engem is, fényes nyíllá tett engem is, tegzébe zárt engem. (Ézs 49,2) Vagyis az üzenete olyan, mint a kétélű éles kard.
Ezt ismételi meg a Zsidókhoz írt levél, amikor a csüggedezőknek és a kesergőknek fölidézi a pusztai vándorlás képét, azt a pillanatot, amikor az ígéret földjéről visszatérő a kémek jelentették, hogy tejjel, mézzel folyó föld a Kánaán. Igen, amit Isten megígért az atyáknak, s amit annak idején Ábrahám a Mamré tölgyesében megvásárolt a jövendő nemzedékek számára, s amit elődeik évszázadok óta hordoztak a szívükben, az valóban tejjel, mézzel folyó Kánaán. Emlékszem arra a gyerek-istentiszteletre, amikor a hitoktató felrajzolta nekünk a táblára, mekkora szőlőfürtöt hoztak a kémek mutatóba, egy nagy rúdról a földig ért; ilyen nincs is – mondtam magamban hétéves gyerekként. De van! Csakhogy azt is jelentették a kémek, hogy nagy és erős népek lakják a földet, küzdeni kell érte, nem fog az ölünkbe esni. És akkor megrémültek, és zokogva nekitámadtak Mózesnek, hogy miért hozta ki őket Egyiptomból, inkább haltak volna meg, de harcolni nem tudnak! Ekkor Isten megharagudott, de Mózes közbenjárására megenyhítette ítéletét, s azt mondja, az lesz, amiért most jajgatnak, amit akarnak is: nem mennek be (4Móz 12,30); nem mennek be a gyávák! Eztán negyven évig bolyongott Isten népe a pusztában, míg ki nem halt a rest és gyáva nemzedék, az új nemzedék pedig elfoglalta az örökséget. Így toldja ezt a Zsidókhoz írt levél, hogy: ma, ha az Ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint egykor az elkeseredéskor a pusztában. Mert most nekünk szól az Úr. És az Isten igéje olyan, mint a kétélű éles kard, elhat a szíveknek és a velőknek a megoszlásáig, és Isten előtt semmi leplezetlen nincsen (Zsid 4,7.12-13). Igen, kétélű kard ez, vagyis – a kard képéhez igazodva – egyszerre tud csapást elhárítani és ellencsapást adni. A próféta szava egyszerre leplezi le, ami ítéletre való - és leplezi le (tárja fel) az igazságot, például, hogy Isten előtt nyilván van minden, de nála van a gyógyulás is. Úgy képzelem ezt, hogy az Igének egy kardcsapása által ketté hasad a lepel, szétnyílik a kulissza, mi ott állunk mögötte tényleges valónkban, - de aki leleplezett (a görög szóhoz igazodva: kipólyált), az gyógyulásért tette ez - és ez a kettő egyugyanazon igének a munkája.
Egyrész tehát látjuk, hogy tele az életünk mindenféle árnyjátékkal, szerepjátékkal, meg identitás-játszmákkal, és ha ezek a szerepek mind ledőlnek, és az álarcok lehullanak, nyilvánvaló lesz (amit mindig is tudtunk), hogy ezek egyike sem mi vagyunk. Freud, a nagy pszichológus azt mondta, hogy ahhoz, hogy valakit teljesen ki tudjanak analizálni, hogy föltárjon magából mindent, ahhoz hét esztendő kell. Hét esztendő kell az első őszinte szóhoz, mert az ember nemcsak a másik elől rejtegeti el magát, hanem önmaga elől is elbújik, leplezi magát. Isten igéje a kétélű éles kard, mely csapással felhasít álarcot, leplező szerepet, hamis identitást, és konfabulált élettörténetet. Előtte minden mezítelen és leplezetlen. Ugyanakkor, másrészt, ugyanez az ige gyógyít és állít helyre. Ezt mondja Jób könyve Istennek erről a különös munkájáról: Ő az, „aki megszabadítja a fegyvertől, az ő szájuktól, és az erősnek kezéből a szegényt; hogy legyen reménysége a szegénynek, és a hamisság befogja az ő száját. Ímé, boldog ember az, a kit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak büntetését meg ne utáljad! Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak.» (Jób 5,15-18) Továbbá az, hogy Isten elől nincsen semmi elrejtve, azt is jelenti, amire Spurgeon, a nagy prédikátor egy megjegyzésében utal. (Sajnálom, hogy nem bontja ki, mert most valami nagyon szépet tudtam volna plagizálni, hiszen Spurgeon csodálatos prédikációkat mondott. Így velem kell beérjétek, testvérek.) Egyszóval, jegyzi meg Spurgeon: azért mondja Pál, hogy vegyétek föl a Lélek kardját, az Isten beszédét, mert úgy kell harcba menni és a hit harcát megharcolni, hogy van haditervünk. Akinek nincsen haditerve, aki úgy megy a csatába, hogy majd lesz, ahogy lesz, az el fogja veszíteni a küzdelmet. Istennek van terve, van üdvterve, van prófétáknak adott ígérete, van evangéliumi beteljesítése, van végső nagy ígérete az eljövendő Isten országára, és ezt Isten az életünkben, a történetünkben, a sorsunkban bontakoztatja ki. És az Ige által bontakoztatja ki.
És legvégül legnehezebbet kell mondani. Vegyétek fel a Lélek kardját, mondja az apostol. Tehát nem azt mondja, hogy vegyétek el a Lélektől a kardot. (No, add már ide!) Hanem ellenkezőleg: a Lélek kardja a te kardod, az igazi kard, amivel igaz küzdelmet lehet folytatni, s amely által egyszerre lelepleződik mindenki és mi magunk is, és ugyanakkor föltárul Isten üdvözítő ígérete -  ez a Lélek kardjának ereje és munkája, ezt cselekszi az Isten beszéde. Mintha azt mondaná Pál: az Isten beszéde legyen a te beszéded. A Lélek kardja legyen a te kardod. Fordítsuk meg a hetyke Ady Endrét, aki az mondja «az én ügyem a te ügyed» - dehogy, éppen fordítva, mondja az apostol: az Isten ügye az én ügyem! Isten a kezedbe adja a Lélek kardját, hogy az Isten beszédét mondjad.
Amivel kezdtem, azzal is fejezem be, kedves testvérek.  Olvasom még egyszer, így folytatja a felfegyverkezésre szóló felhívását az apostol: minden imádsággal és könyörgéssel, imádkozván minden időben a Lélek által, és ugyanazon dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért, és énértem is, hogy adassék nekem szó számnak megnyitásakor, hogy bátorsággal szólva ismertessem meg az evangélium titkát. Dehát kifogy belőlünk a szó! És harc közben megzavarodunk.  Mondjad csak! Ki vele,  mi az evangélium titka? - firtatják lenéző tekintettel. Sokszor egy gúnymosollyal összetörnek bennünket, ha e nagy titokról van szó. És amúgy is! Történet szerint ketten találkoznak, és az egyik kezdi mesélni: - Képzeld, mi történt, ma reggel! Na, mi történt? - Kisütött a nap, pityeregtek a madarak, elindultam a villamosmegálló felé, tudod, úgy 10 perckénként jön a villamos... Mire a másik belevág türelmetlenül:  Szóval, mi történt, mondd már! De az illető csak nyújtja a szót, taglalja a körülményeket, míg a másik dühödten ott nem hagyja. De miért is van ez? Talán, mert nincs szavunk a titokra. De hát, hogy lehetne szavunk a titkokra? Ugyan, ki tudja az Isten titkait elmondani? S mégis, egy szavunk van, és minden harc ezzel kezdődik, és minden harc azzal végződik. Ez az imádság szava. Tegnap valaki azt mondta a presbiteri napon, a közös imádkozás előtt, hogy: Isten nem gyengeelméjű, tudja, hogy mit akarsz kérni, kérd bátran. Hogy imádságod nincsen gyönyörűen megszerkesztve, és nem fog bekerülni a szép imádságok aranykönyvébe!? Nem baj, imádkozzál! Minden időben, mindenkor, teljes állhatatossággal minden emberekért –  és értem is és önmagadért is. Minden lelki harc imádsággal kezdődik és imádsággal végződik, hogy kézbe vehessük az Ige kardját, mely mindent leleplez, és ugyanakkor megmutatja minden gyógyulásának reménységét is. Minden emberekért imádkozzatok, testvérek, és kérlek, én értem is, aki itt áll most előttetek, hogy leleplezze a leplezetlent (téged) és leleplezze a leleplezőt (Istent), aki gyógyít és üdvterve szerint szent országába vezet.  És ha énértem tudtok imádkozni, akkor önmagatokért is tudtok, bizonnyal.
Ámen
Sepsiszentgyörgyi testvérgyülekezetünkkel közösen imádkozzuk:  Felséges Urunk, hálát adunk, hogy hitben a reménység és bizonyosság felé vezetsz bennünket. Áldunk Istenünk, hogy a Te ígéreteidben jó reménységünk lehet, hiszen szüntelenül beteljesíted életünkben. Igéd, mint ösvényünk világossága, biztos cél felé irányítja tekintetünket és hisszük, hogy Lelked által mindenkor erőt adsz a megfáradtaknak. Bocsásd meg Istenünk, hogy a bűneink miatt sokszor reményvesztetten várjuk a holnapot, hogy csupán erőtlenségeinket, hiányainkat látjuk és nem körvonalazódik életünkben naponként a számunkra elkészített jövendő, noha mi is valljuk az apostollal, reménységben tartattunk meg. ezért is kérjük most, mennyei jó Atyánk a Krisztusban nekünk ajándékozott reménységünkben tarts meg minket. Cselekedd meg gondviselő szeretetedet és tarts meg minket kegyelmed által, hogy a megingathatatlan bizalom ma is betöltse életünket. Kérünk Urunk, Te adj reményteljes jövendőt a családoknak, áldásaiddal szenteld meg a fiatalok és idősek, a tanulásban és munkában fáradozók életét. Légy támasza az özvegyeknek és egyedül maradtaknak, az árváknak, elhagyottaknak, testet és lelket gyógyító szereteteddel légy áldott orvosa a betegeknek, a feltámadás és öröklét reménységével vigasztald a gyászban és szomorúságban élőket. Reménységgel tekintünk Reád, Urunk Istenünk, és testvérgyülekezetünkkel ádventi várakozásunkat áthatja Igéd bátorítása. Hogy közösségben és személy szerint érvényes reánk ígéreted, velünk az Isten! Ezzel a reménységgel szívünkben kérünk Krisztus érdeméért hallgass meg bennünket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt alkalommal egy régi barátomra, aki katona ideje alatt minden nehézséget kibírt, csak az éjszakai riadót tűrte nehezen, amikor pillanatok alatt fel kellett öltözni. Felöltözés. Az apostol itt többször mondja: Isten fegyvereit öltözzétek föl, vegyétek föl, vegyétek magatokra! Mi lelki és kozmikus harcot folytatunk, mondja az apostol, és a hasonlatul vett fegyverekhez egészen pontosan megmondja az öltözés mozdulatait is. Tehát, öltözzétek fel az Istennek minden fegyverét, mondja, de a legjobban így lehetne fordítani: öltözzetek bele Istennek minden fegyverébe, vagy vegyétek magatokra ezeket a fegyvereket. Ezt egyszer megismétli, de már másik szóval, amikor azt mondja: csatoljátok fel az övet. Vagyis, részletezve, a katona testére ráborítja a páncélt, befűzi a csizmát (vagy lábára kötözi a sarut), kézbe veszi a pajzsot, és fölveszi, vagyis fogja és fejére teszi a sisakot, majd kézbe veszi a kardot. A részletes leírás éppen úgy illeszkedik a hadi viselethez, ahogy mi is a megfelelő szóval mondjuk: a cipőnket befűzzük, a sapkánkat a fejünkre húzzuk, a sálat a nyakunk köré tekerjük, az inget begomboljuk, a nadrágot felhúzzuk. És ez arra csábít, hogy kezdjük még tovább részletezni, és csináljunk az allegóriából szuperallegóriát.  Én sok szép magyarázatot, buzdítást és intelmet olvastam ennek kapcsán.  A leghíresebb talán Erasmusé, aki a Krisztus katonájának kézikönyvben (Enchiridion Militis Christani) gyönyörű allegóriákat sorol és ekként taglalja, hogyan kell a Krisztus követőjének helytállnia.
Egy másik megjegyzés is idetartozik. Olykor, ritkán megjegyzést kapok – nyilván tehetnék ezt többet is a gyülekezeti tagok, de irgalmasok hozzám –, mondván: tiszteletes úr, a szószéken prédikálni kellene és nem teologizálni. Ezt néha dicséretnek veszem, mert nagyon szeretek teologizálni, de így van: a szószéken prédikálni kell. Most mégis teologizálni is fogok. Éspedig azért fogok teológizálni, mert a teológiának az a feladata, hogy a lehető legpontosabban próbálja feltérképezni és bemutatni az anyaszentegyház élettevékenységeit. Az a teológia tiszte, hogy egész életünket helyes vonatkozásba hozza Istennel. Ha pedig harcról beszélünk, mely nem vér és test ellen való tusakodás, hanem levegőbeli hatalmasságok ellen, e világ sötétségének világbírói ellen, kozmikus és spirituális hatalmak elleni küzdelem, akkor tiszte a teológiának az is, hogy e harc minden jellegzetességére és leginkább végső céljára is emlékeztessen bennünket.
Legelőször is, látnunk kell, hogy ezt a lelki harcot csak tiszta eszközökkel lehet megvívnunk. Pál apostol a börtönből, nagy lelki harcai közepette, azt írja Timótheusnak, hogy csak az kap jutalmat, aki szabályszerűen küzd. Dunántúlon egy kisnemesi címeren láttam ezt latinul is: nisi legitimite certaverit – csak az koronáztatik meg, aki szabályszerűen küzd (2Timótheus 2,5). Hiába bocsátkozik harcba valaki, jutalma csak akkor lesz, koronát csak akkor nyerhet, ha szabályszerűen küzd. A mi kezünkben igazság, igazságosság, békesség, hit, üdvösség és ige van, ezek az Isten fegyverei. Pál ezt a korinthusiaknak írt maga-ajánlásában is felhozza, amikor mély és megrendítő szavakkal jelzi, hogy milyen eszközeink vannak és milyen módon küzdünk. Így sorolja: tisztaság, tudomány, hosszútűrés, szívesség, Szent Lélek, tettetés nélkül való szeretet, igazmondás, Isten ereje. Ezek az igazságnak jobb és bal felől való fegyverei (2Korinthus 6). Ha nem ezekkel küzdünk, akkor nem szabályszerűen küzdünk, és akkor nem koronáztatunk meg. Egyszóval, úgy kell nekünk tisztának maradnunk, hogy közben mindenféle szennyet ránk hordanak. Szinte már lehetne azt mondani, hogy a 21. században magától értetődővé lett, hogy ha valami baj támad itt a nyugati kultúrában, nyomban a keresztyéneket teszi felelőssé, mondván, itt mindent ez a kétezer éves keresztyénség rontott el. És hordják ránk a szennyet – néha okkal, de többnyire ok nélkül.  Szinte nem is tudjuk a keresztyénség szót másképpen, csak védekező módon kimondani; templomról, egyházról, hitről, hívőkről, papokról nem is szólok. Keresztyénség! - jaj, azonnal magunk elé tartjuk védekezőn vagy hárítván a kezünket, sokszor még keresztyén körökben is. Még keresztyének közt is megesik, ami velem gyakran, ahogy beszélgetek valakivel, és kiderül, hogy én református vagyok. Mire az illető: én katolikus vagyok, ugye, nem baj? Miért kell emiatt védekezni?  Aztán ülök a vonaton, megyek a metrón valahova, s ül velem szemben valaki, olvas valamit. A könyvnek zipp-záras borítója van. Máris kitalálom, hogy Bibliát olvas, de úgy tartja maga előtt, hogy a beavatottakon kívül más csak találgathat. Milyen lenne, ha valaki egy jó nagy Károlival, feketével borítóssal, arany betűkkel: Szent Biblia, beülne közénk a vonaton, s tartaná jó magasra és úgy olvasná? És közben bólogatna meg sóhajtozna, meg mutatná nekünk is, hogy bizony ezt kellene olvasnunk nekünk is?
De menjünk mélyebbre! Úgy kell becsületesnek lennünk, hogy azt tapasztaljuk, folyamatosan becstelenül bánnak velünk, sőt elbánnak velünk. Úgy kell az igazságot képviselni, hogy folyamatosan mindent hazudtolnak. Ma a legmagasabb árfolyamon a mindennek a kétségbevonása áll, miközben, szörnyű paradoxon, borzalmas hiszékenységben vergődnek az emberek. Úgy kell igazságosnak lennünk (s erről már szóltam), hogy közben az igazságosságot és méltányosságot folyton a visszájára fordítják. Igazságot akarunk és becsaptak bennünket, aztán meg ránk mutogatnak ujjal. És úgy kell hinni, hogy ma a babona a sikerágazat. Virágzik az ezotéria.
Úgy kell üdvösséget remélni, hogy közben pokol a világ. Azt mondja a francia filozófus, vagy inkább politikai aktivista, Sartre, hogy a másik (a másik ember) a pokol. S a pokol nem lent, az alvilágban van, hanem itt van. A másik ember a pokol. Úgy kell nekünk jót remélni és az igére támaszkodni, hogy minden tele van nemet mondással. Mi tudjuk, hogy azért kell igét mondani, és azért kell igent mondani, azért kell hitet vallani, mert mind igenek és ámenek, amik Isten szájából kijöttenek! S közben a tagadás divatja járja.
De megfordítva is így van ez. Éppen ezen körülmények között, és éppen azért kell tisztának maradni, mert tele van a világ szennyel; éppen azért kell becsületesnek lenni, mert becstelenségben vergődik az ember; éppen azért kell az igazságot képviselni, mert belefulladunk a cinizmusba; és azért kell igazságosnak lenni, minden mérlegen csalnak, legyen az bolti mérleg, nemzetgazdasági statisztikai mérleg, uniós jelentés, ENSZ jelentés, környezetvédelmi tanulmány, bármit tesznek ezekre a mérlegekre, azok nem azt mutatják, ami a valóság. Azért kell hinni, mert a hiszékenység nem holmi könnyelmű játék, végzetes következményei vannak, és lám, az ember a saját jó világát is lerombolja, hiszékenyen úgy gondolja, hogy következmények nélkül megtehet bármit. És éppen azért kell üdvöt remélni, mert szabadulás és szabadság nélkül valóban pokol a világ. És éppen azért kell Isten igéjére támaszkodni, mert az Isten örökérvényű szava, melyben benne foglaltatik szeretetének, üdvszerző kegyelmének örökkévaló döntése.
A teológusok régen az egyház valóságának két dimenzióját különböztették meg. Eszerint amíg a földön zarándokolunk, amíg itt vagyunk a múlandóságok közepette, amíg tart a misszió és Krisztus kigyűjt bennünket a világból, és egybe gyűjt Igéje és a szentségek köré, addig az egyház küzdő egyház, harcoló egyház, ecclesia militans. Ezzel nem azt akarták mondani, hogy az egyház voltaképpen hadsereg, és hogy mi tulajdonképpen katonákat toborzunk, csak nem mondjuk meg előre, hanem majd kiderül a végén, hogy mégiscsak katonák a hívek. Sokkal inkább a Krisztusban való életünk küzdelmes jellegét akarták kidomborítani. Életünk most küzdelem, tele harccal, birkózással –, tehát fel kell öltözni az Isten fegyvereit. Továbbá sajátos viszonyulást is jeleztek ezzel, ahogy Pál apostol mondja ugyancsak, a Timótheushoz írott levélében, hogy egyetlen katona sem elegyedik bele a köznapi foglalatoskodásokba, vagyis a katona nem szánt, vet, a katona nem kereskedik, a katona nem alkusz, a katona nem létesít kelmefestő műhelyt, és sorolhatnám a tisztes iparos foglalkozásokat. Éspedig azért nem elegyedik e világ dolgaiban, hogy tetszésére legyen annak, aki őt harcossá avatta. (2Timótheus 2,4). Vagyis a katonának harcra készen kell lenni mindenkor.
Élnek rokonaim Délvidéken, az egykori Jugoszláviában, az egyikük, aki letöltötte a szolgálati idejét a jugoszláv hadseregben tartalékos lett.  Egyszer lakodalomban voltunk Magyarittebbén, s akkor megmutatta nekem kulcsra zárt vasszekrényét kinyitva a teljes menetfelfelszerelését. Nekem legjobban a gázálarc tetszett, a karabélyt nem adta a kezembe, de volt ott rohamsisak, menetruha, ásó, minden, ami hadba vonuláskor vinnie kellett volna. Földműves ember volt, s hívták volna, tán még a lovakat sem foghatta volna be istállóba, hanem futhatott volna kinyitni a szekrényt, felöltözni, harcba menni. Ezt fokozza Pál. A római hadseregnek nem voltak tartalékosai, vagyis, a képhez igazodva, akiket Krisztus harcossá avatott, azok már nem avatkoznak be a köznapi dolgokba. Mondom a köznapi dolgokat: nem szennyezik a másikat. Ők maguk sem akarnak és másokat sem hagynak becstelenségben vergődni. Nem élvezik a cinizmust, nem mérnek hamis mérleggel, nem engedik, hogy a hiszékenység mindent leromboljon. Szabadságot akarnak adni és szabadságban élnek és Isten örökérvényű Igéjére támaszkodnak.
Ugyanakkor, a teológusok beszélnek ecclesia triumphans-ról is. A küzdő egyházat látjuk harcokba, küzdelmekbe bonyolódva, a világnak mindenféle bajának kellős közepén, merthogy mi keresztyének önmagunk kortársai vagyunk. Ugyanakkor tudunk a egyház diadalmas egyházról, az ecclesia triumphansról, és ennek azok a tagjai, akik már előttünk elmentek, csatlakoztak az angyalokhoz és együtt örvendeznek a mennyei trónus előtt, és ahogy a Jelenések könyvében olvassuk, szót emelnek érettünk. A megölettek és mártírok lelkei kiáltanak, hogy meddig hagyja még Isten, hogy az övéi, az ő szentjei kárt lássanak, üldöztetést szenvedjenek ebben a világban?! Hozzájuk, az üdvözültekhez fogunk mi is csatlakozni. Ez a Heildebergi Káté szavának titkos mélysége, amikor azt tanítja: Krisztus egyházának tagja vagyok, és örökre az is maradok!
Most tehát az üdvösségről beszélünk, mert az apostol az üdvösség sisakját is Isten fegyverei közé sorolja, mondván: vegyétek azt is fel. Fönt van az öv, a mellvas, a saru, kezetekben a  pajzs, vegyétek hát a sisakot is, tegyétek fel az üdvösség sisakját. Az üdvösség különleges szó, mert többszörös jelentése van. (Megszámoltam, az Ószövetségben az üdvösség szó 77-szer található. Aki szereti a számmisztikát, gondolkodjon rajta.) Elemi módon a puszta megmenekedés jelenti. Amikor a zsoltáros segítőről, vagy szabadítóról, vagy megmentőről beszél, azt bármelyik esetben úgy is lehetne fordítani, hogy: üdvözítő. Üdvözítő az, aki a segítségemre van. Kihúz a vízből, kiszabadít a forgatag kellős közepéről, kiragad a halálos veszedelemből. A 18. zsoltárban, Dávid énekében, aki azért magasztalja az Urat, mert megszabadította a halálból, így énekel: «az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm, Ő az én kősziklám, benne bízom, Ő az én pajzsom, üdvösségem, megmenekedésem szarva, menedékem. Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségemtől. A halál kötelei vettek körül, az istentelenség árja megrettentett engem. A Seol kötelei vettek körül, a halál tőrei fogtak meg engem. Szükségemben az Urat hívtam, az én Istenemhez kiáltottam, szavamat meghallotta templomából; kiáltásom eljutott fülébe.» Ugyanitt Dávid az üdvösséget pajzsnak nevezi, Istent pedig üdvössége Istenének. Isten az üdvösség Istene, Isten a szabadító, Isten a megsegítő. Isten a segítség.
De erről még sok-sok zsoltárban énekel Dávid,  hálaadással, mert  betegségből is megszabadít, igen, betegségből is; és ha a halál árnyéka völgyében járunk és összenyomja szívünket a haláltól való félelem, ő abból is megszabadít. És akkor is megszabadít, amikor körül vesznek bennünket és reánk rontanak. Valaki nemrégen mesélte, hogy őt egy életre megsebezte az, amikor kisiskolás korában a iskola folyosóján négyen-öten körülvették és kezdték lökdösni, döfölni, csúfolni, pikkelni, elgáncsolni, vihorásztak rajta, ő pedig segítségért kiáltott, de a pedellus oda se nézve elvonult az iskolafolyosón. És nem volt segítség. Nem az sebezte meg őt igazából véve, hogy bántották (az is persze), hanem az, hogy segítségért kiáltott és nem jött segítség.
A zsoltárok sorában panaszénekeket is olvasunk, és a prófétáknál is találunk panaszénekeket, és a panaszokba bele van foglalva a szabadításért való a könyörgés, vagy éppenséggel a súlyos sóhaj, hogy távol van a segítség, vagy késik az üdvözítés, messze a kiszabadító kegyelem. Leginkább az rendít meg bennünket, amikor halljuk Krisztust a kereszten a zsoltárt énekelni: «Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, távol van tőlem a segítség!»–  így fordítja az új fordítás. A régi így fordítja: «távol van tőlem a szabadulás!» Én pedig most így fordítom: «távol van tőlem az üdvösség!» - így énekel az üdvözítő! Ha koncentráltan akarunk mindent belefoglalni a panaszainkba, a hiányaink summájába, és a könyörgéseinkbe, ebbe a fájdalmas felkiáltásba bele tudjuk foglalni: távol van tőlem az üdvösség.
És van az üdvösség szónak egy transzcendens értelme is. Az üdvösség: szabadulás, márpedig bűnből való szabadulás is, vagyis megszabadulás minden nyomorúságunknak az okától: kiszabadulás az Isten elleni lázadásból (és a lázadók bandájából), oldódás az elidegenedésből (és a végtelen magányból), szabadulás az ellenségeskedésből (Isten ellenségeitől), a hitetlenségből (és a hiszékenyektől), a bizalmatlanságtól (és a cinikusok seregétől), a szeretetlenségből (és a világ gyűlölők armadájából). Igen, ez a hit célja: megszabadulni ezektől. Azt mondja Péter apostol, amikor a babilóniai keresztyéneket dicséri, akiknek a levelét írja: elértétek hitetek célját, ami az üdvösség (1Péter 1,9). Ez a hit nagy célja, ez a hit nagy munkája bennünk, hogy elengedjük az elidegenedést, hogy megszűnjön az Istennel szembeni bizalmatlanságunk, hogy végre kiszabaduljunk a hitetlenségnek és a hiszékenységnek a halálos csapdájából, és tudjunk szeretni igazán és teljesen. Ezekért pedig csak szabályszerűen lehet küzdeni.
Amikor Jézus azt mondja Zakeusnak,  ma lett üdvössége ennek a háznak (Lukács 19,9), akkor erről a transzcendens dimenzióról szól. Ugyan miből kellett volna Zakeust megszabadítani? Fő vámszedő volt, főnök, jól ment neki az élet, nagy háza volt Jerikóban, irigyelték és féltek tőle. Földi értelemben csodálatos karriert futott be. De amikor azt mondja Zakeus, hogy igazságos leszek, és négyszer annyit adok vissza, mint amennyit patvarkodással, igazságtalansággal, méltánytalansággal elvett másoktól, azt fejezi ki, hogy Jézus jelenlétében és áldásában megnyílt számára a mennyei távlat. Erre mondja Jézus: ma lett üdvössége ennek a háznak. És ezt kiáltozza Pálékra a jövendőmondó lélektől megszállt leányka is: ők azok, akik üdvösség útját hirdetik (ApCsel 16,17), vagyis azt, hogy miképpen találod meg a szabadulást, hogyan lesz a tiéd segítség, hogyan jutsz el gyógyulásra, vagy még pontosabban, hogyan hozza el mindezt Isten és kínálja föl neked. Majd Pál azt mondja a Római levélben: szívvel hiszünk az igazságra és szájjal teszünk vallást most az üdvösségre (Róma 10,10).
Summa: Jézus Krisztus az üdvösségszerző. Karácsonykor, amikor megjelentek Betlehem mezején az angyalok és dicsőség-éneket énekeltek, azt mondja az angyal a pásztoroknak: ne féljetek, mert nagy örömöt hirdetek néktek, íme született néktek megtartó – hadd fordítsam úgy, ahogy lehetne: született néktek üdvözítő (Lukács 2,11). Hát vegyétek fel az üdvösség sisakját!
Mint korábban jeleztem, Ézsaiás próféta használja először ezt a kifejezést: az üdvösség sisakja (Ézsaiás 59,17), lám, Istenen van az üdvösség sisakja, és eljön, hogy megszabadítsa népét. Pál ezt a képet is használja itt, az Efézusi levélben. A sisak a fejet védelmezi, és éppen azért, mert, ha tusakodásban vagyunk, és cselt vetnek nekünk, vagy machinációt vetnek be ellenünk, akkor a fejünk a legkevésbé védett. Ezért találták ki régen a sisakot, és nélküle nem nagyon ment katona a harcba. Lehet, hogy mellvértre nem tellett, lehet, hogy a pajzsot kiverték a kezéből, de a sisak a fején volt. Szokták mondani, hogy fejben dől el minden. Ez nem teljesen így van, hiszen a szívnek is megvannak az érvei (ahogy Pascal mondja), de ha megsérül a fejünk, akkor mindennek vége!  Hiszen minden érzékünk a fejünkön van: a szemünk, az orrunk, a fülünk, a nyelvünk, ha ezeket elveszítjük, akkor csak egy érzék marad, és csak tapogatjuk, mint vakok a falat (ahogy Ézsaiás próféta mondja).  Aki győz, éspedig szabályszerű küzdelemben győz, az koronát kap. Non coronatur nisi legitime certaverit - mondja Pál. Fogjátok hát a sisakot, tegyétek fel. Fogadjátok el az üdvösség sisakját Jézus Krisztus kezéből! Igen, ezt így is lehet fordítani: az üdvösség sisakját fogadjátok el, éspedig Jézus Krisztus kezéből, hiszen Jézus Krisztus szabályszerűen küzdött meg és szép győzelméért Ő koronát kapott. De előbb - mert szabályszerűen küzdött –,  felvette a töviskoronát. És azért vette fel a töviskoronát, hogy aztán majd, ha nekünk kell megharcolnunk a hit harcát, és felvettük hozzá az üdvösség sisakját, majd az üdvösségkor azt letegyük, és a sisak helyett mi is egy koronát vegyünk föl. Krisztus a fájdalmak, a töviseknek, a vereségnek, az elhagyottságnak, az üdvösséghiánynak a töviskoronáját hordozta, hogy mi majd, éppen ellenkezőleg, az az irgalmasságnak a koronáját kapjuk; ahogy a 104. zsoltár mondja: Isten megváltja életedet, és irgalmassággal koronáz meg. Ez az igazság koronája, amelyről Pál beszél: eltétetett nékem az igazság koronája (2Timótheus 4,8), mert most még harcolok, most még küzdök, most még végig futom a küzdőteret. Jakab apostol ezt az élet koronájának nevezi (Jakab 2,10), Péter pedig a dicsőség mennyei koronájának (1Péter 5,4).
Föl hát a sisakot, kedves testvérek, mert koronát remélünk! Amíg itt vagyunk, küzdünk és harcolunk, addig sisak való a fejünkre. Ez a küzdő egyház valósága. Ám boldog reményben tekintünk előre, mert üdvösséget remélünk, amikor már nem kell harcolnunk, hanem diadalt ülünk a mi győzedelmes Krisztusunkkal, és a fejünkön lesz, amit tövisekkel szerzett meg nekünk, a dicsőség koronája lesz.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt alkalommal, amikor erről a szakaszról volt szó, elmondottam, hogy az apostol kijelentése, hogy ugyanis “nem vér és test ellen van a tusakodásunk”, azt jelzi és adja értésünkre, hogy az Isten fegyvereivel való küzdelem nem embernek való. A 142. zsoltárból, Dávid megrendítő vallomásából azt hallottuk, hogy Isten oltalmába kíván menekülni, mert körülvették, cselt vetettek ellene, bekerítették, magára maradt és elmagányosodott, senki nem mer a segítségére jönni, mert ellenségei – mondja Dávid – hatalmasabbak nála. Igaz vallomás ez, bár mi nem vagyunk hajlamosak komolyan venni. Csak áltatjuk és folyton biztatjuk magunkat, hogy a lelki harcban, melybe Isten elszólított bennünket, valahogy majdcsak felül tudunk kerekedni, és lesz valamiféle megoldás mondván: az lehetetlen dolog, hogy ne győzedelmeskedjék az igazság, hogy ne álljon be végtére valamiféle békesség és ne jöjjön el a jóság uralma! Hiszen a jó mindig több, mint a rossz, ahogy Augustinus egyházatya bölcselkedik erről, hogy a rossz voltaképpen a jónak a hiánya. Szóval, mondogatjuk magunknak, csak megérkezik majd a jó, és minden megoldódik. De lám, Pál apostol Dávidhoz csatlakozik, az efézusiakat intve a zsoltár szavát visszhangozza: ellenségeim hatalmasabbak nálam! Ezt az apostol így fejezi ki: nem vér és test ellen van tusakodásunk, hanem e világ sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, a fejedelemségek, hatalmasságok ellen, melyek a magasságban vannak! Ez tehát egy kozmikus és lelki küzdelem.
A múlt alkalommal arról is szóltam, hogy az apostol nyomatékkal mondja: Istennek “teljes” fegyverzetét öltsétek magatokra! Ez, értjük jól, allegória - a fegyverze-tében elénk állított  római katonáról veszi a képet az apostol. S már kezdenénk is számolgatni, hogy mennyire teljes ez a fegyverzet, felsorol-e mindent? Ám láttuk, hogy sokkal inkább a küzdelemre való készséget akarja kifejezni, ahogy a római katonának is készen kellett állnia hirtelen támadás esetére is,  és Pál azt sorolja most fel, amit a sürgősségben a katona magára tudott ölteni.
A múltkor az igazságról és az igazságosságról volt szó. Nyomban be is láttuk, hogy valóban roppant nehéz korban élünk. Legalább olyan nehéz korban, mint régen az efézusi keresztyének. Tudom, van bennünk hajlamosság, hogy eleve rózsaszínben lássuk azt, ami régen történt, de az első századok is kemény és rettenetes világ volt, sokféle teherrel, és a mi világunk is tele van terhekkel, problémákkal. Okkal kéri Pál az efézusi szenteket, hogy vegyék fel Isten minden fegyverét, és övezzék fel derekukat az igazsággal, vagyis az evidenciákkal, például, azzal, hogy van Isten, és azzal, hogy Isten teremtményei vagyunk, és azzal, hogy Isten Jézus Krisztusban megváltotta és megszabadította az ellene fellázadt embert, és azzal, hogy a Szentlélek Isten csodálatos készséggel áll a rendelkezésünkre, hogy áldásait nekünk adja, ha mi is készségesen fogadjuk ezeket, és azzal a nagy igazsággal is, amelyből az a kérdés támad, hogy  ha Isten elfogadott bennünket, mi is elfogadjuk-e Istent? Ha Isten elrendezte velünk a dolgát (ez az evangélium!), jön a kérdés: készek vagyunk-e elrendezni Istennel a dolgunkat? Az igazságból mindig kérdés fakad, a valóság föltárulásából eloszlanak az önáltatások. De nemcsak az efézusiak esetében volt ez így! Emlékeztettem a 20. század bölcselőire, akik keserűen róják fel, hogy a modern ember lemondott az igazságról. Nincs igazságigényünk, mondják keseregve, hanem csak úgynevezett gyakorlatias előnyöket várunk az élettől. Az igazságkérdést meghagyjuk a kamaszoknak, akik aztán, miután leérettségiztek, és érett emberekké lettek, szintúgy nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Igazságot kutatni - nos, ezt talán nem is teszi lehetővé a mai civilizáció.
Aztán azt mondta az apostol: miután felöveztétek magatokat az igazsággal, mellvértet is vegyetek fel, ez pedig az igazságosság. Jó tudnunk, hogy sok nyelv tud különbséget tenni az igazság és az igazságosság között. A magyarban a kettő egybehangzik, amit én nem is bánok, mert azt veszem észre, hogy miközben az igazságot porba ejtjük, vagy meghagyjuk a filozófusoknak, aközben egy új vallás jelent meg, egy hamis vallás, ez pedig az úgynevezett társadalmi igazságosság. Lépten, nyomon erről hallani: társadalmi igazságosság. A juss! És ez a hamis vallás ki-ki jussát szolgálja. Minden ebbe a rubrikába kerül bele: pedagógiai programokat alkotnak ennek bűvöletében, a társadalmat érzékenyítik. Aztán jön hajlongás az új bálvány előtt. Még itt-ott az egyházak közösségben is. Igen, tudjuk, hogy a megszentelésünknek elengedhetetlen része, hogy igazságosságra igyekszünk a másik ember felé. De ma egy új bálványt imádunk, az absztrakt társadalmi igazságosságot, és elvárjuk, hogy a parlamentben sorra szüljék az igazságossági törvényeket, az állam pedig építsen föl apparátusokat, gépezeteket, melyek megvalósítják e törvényeket, mi pedig folyton várjuk, hogy igazságos legyen a világ. Vagyis a megszentelés feladványát másra, valami rendszerre, gépezetre, működésre bízzuk. Oldja meg az állam! De méltányos, tisztes, becsületes, igazságra tekintő emberek nélkül nincs igazságos társadalom. Még egyszerűbben mondom, s vállalom, hogy szentimentálisan hangzik: szerető szívű emberek nélkül nincsen igazságos társadalom. Márpedig mi éppen attól szenvedünk ma, hogy az igazságosság ügyét, ha tetszik: a társadalmi igazságosság ügyét, még pontosabban: a másik ember igazságának az ügyét átadtuk személytelen gépezeteknek. Bürokratikus rendszerek működnek mindenfelé. És hol van a szeretet? Hol van a jóság, hol van a hűség, hol vannak a hozzá kapcsolható erények? Hol van az emberiesség? Masinák működnek, és ezeken mindenféle mértékegységet lehet kalibrálni, afféle igazságossági potmétert, hogy mindenki megkapja a számára kimért járandóságát;  és e gépezet pontosan vigyáz is rá, hogy minden be legyen tartva. Talán fel tudjuk idézni Chaplin híres filmjét, A modern időket, ahogyan egy futószalagon dolgozó munkást igazságosan, arányosan, szükséglete szerint megetet a vállalat vezetése által beállított etetőgép. S hogy ez nem holmi bohóckodás volt, csak emlékeztetek rá, hogy Romániában egykor a diktátor felesége és az akadémikusok pontosan megállapították a különböző munkák ellátásához elegendő napi kalória-szükségletet - az volt aztán az igazságos társadalom! Milyen paralizált lett az egész modern társadalom. Most azt mondja az apostol: vegyétek föl az igazságosság mellvasát. Mert nekünk nem vér és hús ellen, nem önmagunk ellen, nem az emberi valóságok ellen van itt küzdelmünk! Küzdelem -  sajátos szó ez is; hallottuk: a birkózás képét idézi fel.
Az antik világból veszi a szót az apostol.  Platónnál is sokszor megtaláljuk ezt, például amikor leírja Az állam című munkájában, hogy milyenek legyenek a sportjátékok, többek között a kötöttfogású birkózás, mik a szabályai. Nos, a spirituális dimenzióban az Isten ellenségei, az anti-krisztusok, e világ sötétségének világbírói szabálytalanul küzdenek. Elgáncsolnak, kimozdítanak a helyedről, megcsalnak. Úgy tüntetik fel a dolgot, mintha igazságról lenne szó, és megetetnek vele, aztán a végén kiderül, hogy rászedtek. Hogyne, látjuk mi is, társadalmi igazságosságról van itt szó! Aztán odaterelik mellé az egyházat és mi fölébe emeljük a szent baldachint, és ujjongunk: na végre, végre! És dehogy végre! A vége éppenséggel a becsapottak szégyene. Mondok egy példát, mindenki érteni fogja, de inkább két példát. Az 1950-es években, az úgynevezett szovjet blokk egyházait arra kötelezték, hogy propagálják a termelőszövetkezetet. Be kell lépni a tszcs-be, mert az az igazságos a társadalom ismérve. Ez természetesen, azt jelentette, hogy eltörölték a magántulajdont, és a magyar földműves ember, aki ezer évig áhítozott arra, hogy legyen egy gatyaszíj parcellája, ahol ő majd megtermeli a családjának valót, azon találta magát, hogy a társadalmi igazságosság nevében őt kuláknak nevezték, csak mert volt neki tíz hold földje,  meg két tehene! Élősködőnek, kiirtandó féregnek nevezték, behajtották a közösbe a tehenét, lovát, szekerét, mindenét, ő pedig termelési egység lett. Az egyházak pedig – tessék csak elolvasni az 1950-es évek egyházi sajtóját és a május 1.-i, november 7.-i, április 4.-i prédikációkat –, erre a gyalázatos propagandára voltak kényszerítve (igen, voltak, akik önként csinálták). Olvastam egy karácsonyi prédikációt 1951-ből, amely arról szólt, hogy megérkeztek a napkeleti bölcsek, a három királyok Jeruzsálembe, akiknek nevei: Karl Marx,  Friedrich Engels, és Vlagyimir Iljics Lenin. A betlehemi csillag ötágú volt. Nos, e háromkirályok elmentek Jeruzsálembe, a papokhoz és elmagyarázták nekik, hogy Betlehemben megszületett a kommunizmus. Le vagyon ez írva, testvérek. Az atyafi pedig, aki ezt elkövette haláláig meg volt győződve arról, hogy ő a társadalmi igazságosság prófétája, és hogy a feudalizmust meg a kapitalizmust mind le kell győzni, és igazságosságot kell adni az embereknek - egyenlőséget. De hát, tudjuk, testvérek, Georges Orwell megjegyzése óta legalábbis, hogy mindenki egyenlő és vannak egyenlőbbek! És szintén Georges Orwelltől tudjuk, hogy a kommunisták  a szegényeket sosem szerették, csak a gazdagokat gyűlölték.
Ma azt látom világ nyugati végein, hogy a gender filozófia ugyanezen logika mellett halad. Azt hirdetik, hogy évezredek óta el vannak nyomva a különböző nemi identitások, mert a férfi meg a nő kisajátította magának a társadalmi szerepeket és előnyöket, holott nincsenek is biológiai nemek. Amit férfinek és nőnek tartunk az csak  nemi képzet, az csak egy társadalmi alakzat, az elidegenedés folyománya. Ha Marx Károlyt olvasom, csak behelyettesítem proletáriátus szóra a gendert - és máris megvan a megoldó képlet: mindenkit fel kell szabadítani. Ki mindenki? Mindenkit! Vallja és tartsa magát annak, aminek akarja! Ha reggel fiú akar lenni, legyen fiú, ha estére  már lánynak gondolja magát, legyen lány! És ami a kettő közé befér, és még azon túl is! Fiúk-lányok iskolai öltözőben vetkőzzenek együtt! És aki ennek ellene mond, az megsérti a társadalmi igazságosságot! Mert mindezt a társadalmi igazságosság nevében kell megvalósítani. És olvasom, hogy itt is, ott is vannak már atyafiak-atyalányok, akik e fölé is szent baldachint tartanak.
Micsoda csel ez, kedves testvérek! Igen, az apostol arra szólít, hogy öltözzünk fel az igazság mellvasába! És akarjunk igazságosok lenni, mert ez a mi megszentelésünknek a folyománya! Csakhogy abban a közelharcban, birkózásban, amely során e világ sötétségének hatalmasai folyton csalnak,  mindegyre azt vesszük észre, hogy felbuktatnak bennünket, becsapnak minket. És ezért, hogy újabb teher nehezdjen ránk, roppant szégyenérzet tölt el bennünket. Ahogy itt, Magyarországon az egyházakban, és közelebbről a református egyházban, az én egyházamban, az én rajongásig szeretett egyházamban milyen alávaló módon kiszolgálták azt a beste kommunizmust! Milyen szégyen ez! És az a sejtésem, hogy 30-40 év múlva sokan roppantul szégyellni fogják magukat, hogy az én egyházam – csak remélem, hogy az enyém nem, de mások rajongva szeretett egyháza – hogyan szolgálja ki ma ezt a beste gender-zsandár filozófiát!
Most pedig arról kell szólnunk a felolvasott Ige fényében, hogy miért kell fölvennünk a békesség saruját. Így fordítjuk: saru, ámbár az eredeti görög szó a katonai csizmát jelent. De jó ez így, mondja az apostol: saruzzátok fel lábatokat a békesség evangéliumának a készségével. Ez talán a legnehezebb mozdulat, mert ez a legnehezebb lelki mozdulat! Itt a keresztyén életnek lehető legnagyobb paradoxonja jelenik meg. Saru vagy csizma, – oly mindegy is, mert a lényeg az, hogy a harci öltözéknek ez a része - az erős és vastag talpú katonai csizma, amit valami fűzővel erősítettek a katonák lábukra - nélkülözhetetlen volt a küzdelemhez, mert nem jól fűtött tornateremben valami kényelmes tatamin vívták a harcot, hanem erdőn, mezőn, iszaposon. Akinek egy kis tüske belement a talpába, azt egy tapodtat sem ment tovább, és vége is volt. Az egyik legfontosabb hadi eszköz, lám, nem is fegyver, mert nem fegyver a saru, – mégis része a teljes fegyverzetnek. Jól emlékszem, egyszer csúfolódtak az Egri csillagok című filmen, amit azt hiszem, mindannyian többször is megnéztünk. Valami okos ember kifigyelte azt a jelenetet, amikor a törökök felvonultak Eger várát ostromolni, vonultak ott fehér bugyogóban, félmeztelenül, karddal, pajzzsal - nos, a kinagyított a felvételen látható volt, hogy a harcosok (vagyis a statiszták némelyike) könnyű vászon tornacipőben vonult fel. No, lett gúnyolódás, hogy na, hát a törökök tornacipőben jöttek Egert ostromolni, csak nem tán kínai piacon vették a cipőjüket, hogy volt ez az egész dolog!? Csak azért említem ezt, mert mi is tudjuk, hogy nem lehetett harcba menni akármilyen cipőben. Kössétek fel a lábatokra... – mondja az apostol - és ez azt jelenti, hogy riadókészültség van. De mit is kössünk fel? Azt ami illik a Krisztus követőjéhez, a Krisztus katonájához, aki szellemi harcba kényszerül itt, ezen a világon.
Ezt pedig a békesség evangéliumának készsége. A béke mint fegyver!  A béke mint fegyver? Ennél nagyobb ellentmondást én nem hallottam, nem olvastam még. Itt ülök fölötte és próbálom megfejteni, hogy mit akar ezzel mondani az apostol? A békesség örömhírének evangéliumával saruzzátok fel magatokat - mondja. Vagyis a katonai csizma a nélkül nem tudsz harcba menni. Vagyis: békesség nélkül nem tudsz harcba menni. Hogy van ez? Száz éve ért véget az I. világháború.  Utána kisarjadt egy olcsó pacifizmus, melynek értelmében soha senkiért, semmiért harcba nem lehet szállni. Például, egész Nagy-Britanniát elöntötte a pacifizmus, hiszen csaknem egy millió brit fiatalember halt meg a franciaországi fronton, és egész Nagy-Britannia azt kérdezte, hogy miért kellett nekünk Franciaországba menni, hogy a frankok és a teutonok csatájában részt vegyünk, mi haszna volt ebből Nagy-Britanniának? Egy millió fiatalember meghalt! Nem megyünk többé harcba. Az Oxford-mozgalom kihirdette, hogy még Angliáért sem szabad harcba menni, a királyért sem és alattvalóiért sem! Mindenki legyen pacifista és béke lesz. De ez a rövidlátó pacifizmus vezetett oda, hogy Németország felfegyverkezett, és minden ellenállás nélkül lenyelhette Ausztriát, lenyelte a Szudéta-vidéket és lerohanta Lengyelországot. Mire föleszmélt a világ, hogy béke csak akkor lehetséges, valóban, ha minden egyes ember szent pacifista, addigra lángba borult újra a világ! De nem arra hivatott egy állam, hogy tétlenül lógassa a kezét és hagyja, hogy alattvalóit és állampolgárait megtapossák! Egy államnak kötelessége a polgárait megvédeni. De ez egy kitérő volt, testvérek, hogy még erősebben érezzük a kérdés súlyát: lehet a keresztyéneknek azt mondani, hogy húzzátok föl a békesség hadicsizmáját, hogy harcba tudjatok menni?
Nos, testvérek, éppen azért megyünk harcba, mert van béke – semmi másért. Vannak nyughatatlan emberek, akik a háborút a háború kedvéért szeretik. Az ilyen emberek még a halálos ágyukon is kihívják valami box-mérkőzésre az ápoló-nővért. Holtukig izgágák és nyughatatlanok. Vannak, akik azért harcolnak folyton, mert győzni akarnak, és nem viselik el, ha nem ők az elsők, és nem ők a legfelsők - s ha győztek, azért harcolnak hogy elsők és felsők is maradjanak. De vannak országok is, melyek évszázadok, évezredek óta kulturálisan kondicionálják magukat arra, hogy harcba kell menniük. Aki olvasta Gárdonyi Géza Láthatatlan ember című könyvét, felidézheti azt a rész, amikor a hunok táboraiban a vitézek büszkélkedve mutogatták harci sebeiket, és nem vették emberszámba azt, akinek nem volt valamilyen hege, sérülése, bevert koponyája. Ez egy kulturális kondíció. Csakhogy a keresztyén ember nem ezekért kényszeredik harcba, hanem éppen ellenkezőleg. Pál apostol azt mondja a második Korinthusi levél 5. részében: Isten Jézus Krisztus által megbékéltette megával a világot, most pedig kérünk benneteket, mintegy követségben járván a Krisztusért, mintha Krisztus kérne miáltalunk: béküljetek meg az Istennel. Tehát: megvan a béke! Megvan a béke, és ezért kell harcolni! Isten megszerezte és biztosította az ember számára a békét. Ez az oka a harcnak!
Mint említettem, különös szóval fokozza ezt az apostol! Azt mondja, hogy saruzzátok fel magatokat a békesség evangéliumának készségével. Ez hármat is jelenthet, és ezt a hármat szeretném még röviden kifejteni, és ezekből meg is értjük, miért így küld bennünket az apostol harcba:   álljatok elő az Isten minden fegyverével, álljatok ellene a gonosznak, e világ sötétsége világbíróinak, küzdjetek meg velük a békesség evangéliumának a készségével. A készséget hajlandóságot jelent, belső elrendezettséget – éspedig éppenséggel a megbékélésre és a békére. Jézus mondja a Hegyi Beszédben, hogy mindeddig ne vidd el áldozatodat az oltárra, hogy ott oltalmat keress Istennél, vagyis ajándékoddal pártfogást kérj Tőle (vagy éppenséggel fogadalmi áldozattal) folyamodj Hozzá, amíg otthon a felebarátoddal perben, haragban vagy! Előbb békülj meg teljesen vele és utána gyere a templomba és mutasd be hálaáldozatodat.
Az Ige kényszerít, hogy azt mondjam: ez után az istentisztelet után menjetek haza és béküljetek ki, nem is tudom kivel, de akivel perben-haragban vagy, háborúságban állsz, szülővel, testvérrel vagy gyermekkel, baráttal, – békülj ki vele! Ahogy Jézus mondja: teljesen békülj ki vele! (Máté ev. 5,23-24)
Sőt, tovább megyek, mert ez a szó nemcsak azt a készséget jelenti, hogy immár kész vagyok megbékülni, hanem készenlétet is jelent. Vagyis először önmagaddal kell megbékülnöd, mert ezt jelenti a Jézus szava: teljesen (mindent átfogó módon) megbékülni, vagyis nem megalkudni és meghunyászkodni, tatkikázva mondani, hogy: jobb a békesség! Hanem megélni, hogy jó a békesség! És akkor igaz lesz Jézus szava, hogy boldogok azok, akik békességre igyekeznek, ők neveztetnek Isten gyermekeinek. (Máté ev. 5,9) Ez készenlétet jelent. Azt is, hogy beavatkozol a mások dolgába, ha harcot és háborút látsz köztük, és azt is, hogy nem hagyod, hogy harag toluljon az emberszívben Isten ellen,  – mert tolul. Ha valaki váratlanul meghal egy családban, akinek nem vártuk a halálát és nem készültünk fel rá, hanem kidőlt, mint egy nagy fa kárral, bajjal, rettenettel, iszonyatos gyásszal, értetlenséggel - jaj, akkor tolul a harag! Óh, kedves testvérek, hány gyászolót hallgattam már végig, akik, persze, szokott módon az orvosok szidalmazásával kezdték a gyászmunkát, aztán folytatták Istennel. És perre vonták Istent, és hadat üzentek Istennek, és háborúba vonultak ellene. És folyton megjelennek az élet sötétségének világbírói, akik – még egyszer mondom – nem egy nyílt harcban, hanem belénk kapaszkodva, cselt vetve jaj, hány meg hány hívőt vettek és vesznek rá arra, hogy tagadják meg Istent! Jóbnak mondja drága, áldott felesége a nagy összeomlásban, amikor meghaltak a gyerekek és odalett minden, és ott ült Jób betegen: átkozd meg az Istent és halj meg! (Jób 2,29) Hát avatkozzatok be és békítsetek embereket Isten számára! Ez készenlétet jelent, figyelmességet, érzéket, hogy bajban, gyászban, szomorúságban, nyomorúságban, amikor óhatatlanul számon kérjük a Gondviselőt, hogy hol vannak az áldásai, hol ragyog az Isten áldott napja, hol van Ő, noha azt ígérte, hogy velünk van minden nap a világ végezetéig?! Nincs is Isten – kiáltanánk, és már dörzsöli a kezét a kísértő. Megint kidőlt egy hívő a sorból. Avatkozzatok be, és emeljétek fel a másikat örömre, reménységre, imádságra, építsétek őt hitetek által!
És mindezt azért kérem ezt ilyen bátran, mert a készség szó itt kötött összetételben áll: a békesség evangéliumának készsége legmélyebb értelmében azt jelenti, hogy kész a békesség. A készség az, ami kész van. Kész van a béke, ez megvan, mert Jézus Krisztus halálával és feltámadásával legyőzte a halált, és legyőzte a bűnt. És legyőzte mindazt, amit Pál úgy mond: nem vér és test, nem e teremtményi világba való, nem valami egyszerű emberi dolog. Jézus Krisztus legyőzött mindent, ami téged Istentől elszakít és vele szembefordít, ami elhiteti  veled, hogy úgy tudod magadat megvalósítani, ha Isten ellenségévé leszel; Nietschze-vel szólva, ha kihörpinted a tengert és kioltod a napod, ahogyan a gyertyalángot eloltjuk egy mozdulattal. Ne csald meg magad és  ne légy a halál szövetségese! Hiszen készen van a béke. Vegyétek föl ezt a sarút, kössétek meg jól a fűzőt, és induljatok, ha van kivel megbékélni,! Induljatok megölelni, megcsókolni. Indululjatok beavatkozni és közbenjárni. És legfőképpen induljatok átölelni Istent, aki Krisztusért megbékélt veletek.
Ámen